X. A NÉPVÁNDORLÁS KORA

X. A NÉPVÁNDORLÁS KORA

A népek országútján | 283

A NÉPEK ORSZÁGÚTJÁN Vida Tivadar Magyarország népvándorlás kori történetének és régészetének jelentõsége messze túlmutat a térség szûken vett politikai és földrajzi határain. Miután a hunok Kr. u. 375ben átkeltek a Volgán, és nyugatra kényszerítették az elõlük menekülõ népeket, a világtörténelemben ritkán látott méretû és gyorsaságú, nagy területet érintõ népmozgásokat indítottak el. Központi földrajzi helyzetének köszönhetõen a Kárpát-medence e viharos események által érintett, fontos területté vált, ahol a nyugatra menekülõ, késõbb Európa sorsát alakító, jelentõsebb barbár népek és neves történelmi személyiségek mind megfordultak. Innen indult el és alapított birodalmat Észak-Afrikában a 455-ben Rómát feldúló Geiserik, vandál király, de vandál származású volt Stilicho nyugat-római hadvezér is. Az Erdélyben és az Al-Duna vidékén megtelepedett nyugati gótok 408-ban Alarik király vezetésével Pannonián át vonultak Itália ellen. A Duna–Tisza közén lakott Odoaker, Edika szkír király fia, aki 476-ban megfosztotta hatalmától Romulus Augustulust, az utolsó nyugat-római császárt, és megalapította az elsõ itáliai barbár államot. A Kárpát-me1. A Miatyánk szövegének gót unciális betûkkel írt töredéke, Wulfila Újtestamentum-fordításának jelenleg ismert legrégibb emléke egy sírban talált ólomlemezen. Hács–Béndekpuszta, Kr. u. 5. sz.

dencében töltötte gyermekkora egy részét a késõbbi Nagy Theoderik, keleti gót király is, aki 473-ban Pannoniából indult seregeivel a Balkánra, majd Itáliába. (1. kép) A Tisza–Maros vidékén felépített központi szállásukon éltek az európai népeket rettegésben tartó hun nagykirályok: Ruga, Bleda, Attila és a hunok uralmát megdöntõ barbár szövetség vezetõje, Ardarik gepida király és utódai. A langobárdok 510 után 2. Bizánci görög imaszöveg a Wacho király uralkodása idezávodi kereszten, Kr. u. 7. sz. jén költöztek Pannoniába, és Fordítása „Szent vagy, szent 568-ban Alboin vezetésével vagy Sabaot istene” hódították meg Itália északi részét. Pannoniai származású volt Agilulf itáliai langobard király is, Wacho unokájának, Theodelinda királynõnek a második férje. Az 568-ban beköltözött ázsiai eredetû avarok Kárpátmedencei birodalmát megalapító avar kagánok közül csupán Baján neve maradt fenn, birodalmuk ellen 791-ben maga Nagy Károly, 796-ban fia, Pippin vezetett hadjáratot. A 9. században a Kárpát-medence délkeleti fele bolgár, nyugati fele Karoling-befolyás alá került, ahol többször megfordult Arnulf, a késõbbi német császár. A Kárpát-medence történetében tehát a népvándorlás kor fogalmán a pannoniai római uralom megszûnésétõl a magyar honfoglalásig, a magyarok megtelepedéséig terjedõ idõszakot (380/425–896/950) értjük. Ezalatt a térség etnikai és kulturális képe többször átformálódott. Keletrõl folyamatosan érkeztek nomád vagy félnomád életmódot folytató népek és katonai csoportok (hunok, alánok, avarok, bolgárok, magyarok), és igyekeztek uralmuk alá hajtani a letelepedett életformát követõ helyi népeket (a romanizáltakat, (2., 3. kép) a szarmatákat, a germánokat, a szlávokat). Az említett barbár népek tárgyi és szellemi kultúráját folyamatos változások és kölcsönhatások jellemzik, amelyre meghatározó módon hatottak a térség magaskultúrái: Bizánc, Irán, Kína. A kora középkori Európát, Eurázsiát érintõ népmozgások lehetõvé tették kulturális javak cseréjét a népvándorlás korban a Kínai Nagy Fal és az Atlanti-óceán partjai között, s a Kárpát-medence ennek a páratlan eseménysorozatnak szolgált központi színteréül. A gazdálkodásban, a kézmûiparban és a szellemi kultúrában a 7. század végéig érezhetõk az európai késõ antik és meroving hagyományok, melyek a 8. századra a keletrõl jött népek mûveltségével olvadtak egybe. (4. kép) Miközben Európa szerencsésebb, nyugati felén, vagyis a Római Birodalom egykori területén a betelepedett népek saját elõkelõik és a helyi keresztény, késõ antik arisztokrácia kiegyezésén alapuló, barbár királyságokat hoztak létre, a Kárpát-medencében a keleti népek (hunok,

284 A népvándorlás kora

A HUN KOR A HUNOK TÖRTÉNETE B. Tóth Ágnes

3. Latin betûkkel írt név – BONOSA – egy arany dísztûn. Keszthely–Fenékpuszta, horreumi temetõ, Kr. u. 7. sz.

avarok, magyarok) bevándorlása többször is megakadályozta, vagy késleltette a nyugati típusú fejlõdést. (4., 5. kép) A népvándorlás kor viharos idõszakát egyetlen nép sem élte túl a Kárpát-medencében, csupán az utolsónak érkezõ magyarok tudták – egyesítve a helyi népeket – saját hatalmi és ideológiai szervezetük kiépítésével tartósan megvetni lábukat Európában. A Kárpát-medencének a módszeres kutatások vagy a szerencsés véletlen során napvilágra kerülõ kora középkori leletei az európai és az eurázsiai történelem pótolhatatlan régészeti forrásai. 4. Germán runákkal írt nõi nevek langobard fibulán. Bezenye Kr. u. 6. sz.

5. Eurázsiai (türk) típusú, avar rovásjelekkel írt varázsszöveg egy szarvasi sírban talált csont tûtartón, Kr. u. 8. sz.

Európa népeinek emlékezetében a hunok csaknem kizárólag rossz emlékeket hagytak maguk után. Pedig ez a jellegzetes nomád fegyverzettel, taktikával, ruházattal és életmóddal megjelenõ nép nemcsak negatív irányban befolyásolta a kontinens életét: idõnként a Római Birodalom mindkét felével szövetségben állva újra és újra katonai segítséget nyújtott más barbár népek ellen is. Fegyvereik, öltözetük, római aranyból készült pompás díszítményeik divatot teremtettek a kor Európájában. A hunok neve, etnikai magja és ez utóbbinak a nyelve a belsõ-ázsiai, a kínai birodalommal évszázadokon át harcban álló hsziung-nu-kra vezethetõ vissza. Az a hun törzsszövetség, amely Európában megjelent, Közép-Ázsiában és Nyugat-Szibériában alakult ki, különbözõ kelet- 6. Hun elõkelõ kardjai. iráni és török nyelvet beszé- Pannonhalma lõ törzsek csatlakozásával. A 370-es években a Volgán átkelve elõször az iráni nyelvû alánokat késztették menekülésre, illetve hódították meg, majd ugyanerre a sorsra jutott a Fekete-tengertõl északra élõ osztrogót és vizigót királyság népe is. Ezek a támadások indították el a népvándorlás egymást követõ hullámait: vizigótok, majd vandálok, alánok, szvébek törtek be római területre. A hunok maguk azonban a hatalmas kelet-európai hódításuk után csak majdnem két évtized elteltével vezették elsõ hadjárataikat a Római Birodalom ellen. Székhelyüket a 420-as években helyezték a Kárpát-medence keleti felében lévõ sík vidékre. Ez idõ tájt a hun csapatok még kifejezetten a római kormányzatot segítették: a vizigótok és a burgundok ellen harcoltak, és távoltartották a birodalomra támadó más germán népeket. (6. kép) Ezért a segítségért cserébe kapták meg a rómaiaktól

A hun kor | 285 a pannoniai provinciákat; s ezek szerint a tényleges „hun kor” a Kárpát-medence keleti felében mintegy három, míg a nyugati részén két évtizedet tett ki. Ruga nevû nagykirályuk kezdte meg a támadásokat a Keletrómai Birodalom ellen; ezeket az örökébe lépõ unokaöccsei, Bleda és Attila folytatták. A harcokat követõ békekötések során a hunok hatalmas nyereséghez jutottak: a hadisarc, a váltságdíjak, a kialkudott évi adók által hozzájuk került római aranypénz mennyisége tonnákban mérhetõ. A Kárpát-medence régészetében az 5. század középsõ harmada az „aranykort” jelenti, mivel a kor szokása szerint a magas rangúak és családtagjaik (a hunok s a hozzájuk csatlakozott rómaiak és barbárok egyaránt) a szó szoros értelmében magukon viselték, mutogatták a gazdagságukat: öltözetük, fegyverzetük fém tartozékai sokuknál aranyból, ékkõdíszítéssel készültek. A 440-es évek két balkáni hadjárata után az idõközben egyeduralkodóvá vált Attila csapatait más irányba indította: a világtörténeti emlékezet elsõsorban a 451. évi galliai hadjáratát õrizte meg. A hun sereg a rákövetkezõ évben az észak-itáliai városokat pusztította, de Róma alá már nem jutottak el. 453ban Attila váratlanul meghalt. Fiai nem tudták összetartani a birodalmát, talán az újabb vonzó hadi cél is hiányzott, s mindennek következtében fellázadtak a korábban a hunokhoz csatlakozott, fõleg germán eredetû népek (gepidák, szkírek, szvébek, rugiak és a szarmaták). 455 után a hunok maradékait is kiûzték a Kárpát-medencébõl; a megszerzett területet a gyõztesek egymás között osztották fel, s önálló királyságokat hoztak létre.

KUTATÁSTÖRTÉNET B. Tóth Ágnes A hun kor régészeti emlékanyagának jó néhány lelettípusa, így néhány szép cikáda, bronz üsttöredék, diadém már a 19. században bekerült a régészeti gyûjteményekbe. A kutatást azonban évtizedekre megtévesztette, hogy a hunokat olyan, több mint fél évszázadig itt tartózkodó, nagy létszámú hadseregnek feltételezték, amely sok sírból álló, „nomád” jellegû leleteket tartalmazó temetõket hagyott maga után. A népvándorlás kori emlékeket elsõként összefoglaló nagy munkában így szerepelhettek „hunokként” a 8. századból származó, késõ avar temetõk, míg a korábban már napvilágra került, hun kori leleteket germán, illetve avar régiségnek határozták meg (Hampel József, 1905). Az oroszföldi gyûjtemények valójában hun és germán leleteit a 20. század elsõ évtizedében ismerhette meg a magyar kutatás (Pósta Béla). Az 1920-as években az Alsó-Volga vidékén folytatott ásatások eredményeztek hasonló korú emlékanyagot; ezek alapján a Kárpát-medencéig sikerült követni az ottani leletek párhuzamait (T. M. Minajeva). A sok új lelet lehetõvé tette a Kárpát-medence hun kori emlékeinek helyes meghatározását (Alföldi András, 1932). Bár az emlékanyagból sikerült kiválogatni a nomád típusú leleteket, mégis nyilvánvalóvá vált, hogy a különbözõ hun kori etnikum (hun, germán, szarmata) hagyatékának szétválasz-

tása csak korlátozottan sikerülhet. Ráadásul, mivel a Kárpát-medence hun megszállásának idõpontját az 5. század elejére tették, egyformán hunként kezelték az 5. század elején a hunok elõl ide menekült népek és az évtizedekkel késõbb itt megjelent megszállók emlékanyagát is. Az 1950-es években régészeti leletekbõl kiindulva két nagy munka elemezte a hun társadalom szerkezetét (László Gyula egy hatalmi jelvény, az aranyíj, Harmatta János pedig a nagyszéksósi fejedelmi lelet kapcsán). (7. kép) Ez idõ tájt egy összefoglalás az „Attila-kor” lovasnomád fegyverzetének és divatjának elemeit Közép-Ázsiától Európáig követte (Joachim Werner). Az utóbbi két évtized kutatásai nagy területet átfogó leletgyûjtésen és új feltárások eredményeinek elemzésén túl számos új felismeréssel szolgáltak a hunok leletanyagát, hitvilágát, temetkezési szokásait illetõen (Bóna István, Tomka Péter, I. P. Zaseckaja). Bebizonyosodott például, hogy a korábban hamvasztásos temetkezéseknek hitt maradványok valójában áldozati leletek. Mivel ebben a korszakban nem használtak nagyobb temetõket, hanem az elhunytakat magános sírokban vagy kisebb sírcsoportokban földelték el, a felsõ és a középsõ társadalmi réteg temetkezései jól felismerhetõk a velük adott gazdag mellékletek alapján, de a köznép szegényes, kevés korhatározó tárgyat tartalmazó sírjait ma is alig tudjuk azonosítani. A korszak települései 7. Íj aranyborítása, csat, szíjvég a bátaszéki hunkori áldozati leletegyüttesbõl


8. Ékkövekkel kirakott fibulák és arany ruhadíszek elõkelõ hunkori nõ sírjából. Regöly

közül egyelõre csak a hosszú ideig egy helyben élt szarmata lakosságét tárják fel egyre nagyobb számban. Az egyes etnikumok elkülönítésében továbbra is nehézségekkel küzdünk, hiszen a nomád fõurak viseletét, szokásait nemcsak alattvalóik utánozták, hanem Európa-szerte a Fekete-tenger és az Atlanti-óceán partjai közt letelepedett barbár népek elõkelõi is.

TEMETKEZÉSEK, TÁRSADALOM Müller Róbert A többnyire magányos hun kori temetkezések általában véletlenszerûen kerültek felszínre, és csak elvétve szakszerû, pontosan megfigyelt régészeti feltárásból. Ma már jól ismerjük azokat a tárgytípusokat, amelyek segítségével meghatározható a hunok viselete, fegyverzete, életmódja, vallási elképzelései. Az írott forrásokból tudjuk, hogy a birodalom élén a nagykirály állt, és az õ családtagjai kerültek a meghódított népek élére. A „dinasztia” tagjai mellett a kiválasztottak (logades) és a kísérõk (épitédeioi) gyakorolták a hatalmat. A hunok pannoniai uralma idején, fõleg Attila egyeduralma alatt egyre nagyobb szerephez jutottak ebben a két rétegben a segéd- vagy a szövetséges népek vezetõi, ezzel egyidejûleg visszaszorult a hun törzsfõk és nemzetségfõk szerepe. A vezetõrétegre jellemzõ volt a temetkezéseiktõl külön elrejtett halotti áldozat. A legkorábbi ilyen magyarországi lelet Pécs–Üszögpusztán (1900) szõlõforgatás során került felszínre, a leggazdagabb és legrangosabb, mintegy 200 tárgyat tartalmazó leletegyüttes Szeged–Nagyszéksósról (1912–1934) ismert, ez utóbbi nagykirály vagy fõméltóság hagyatékából származhat: arany nyakperec, töredékes arany nyereg, kard, lószerszám-díszek,

perzsa elektronkehely, csésze, arany faedényveretek. Az újabb feltárásból származó leletegyüttesek egyértelmûen tisztázták, hogy nem hamvasztásos temetkezés mellékleteirõl, hanem emberi és állati maradványoktól külön eltemetett, a halotti máglyán megégett, belsõ ázsiai típusú áldozati leletrõl van szó. Ilyen áldozati leletet találtak 1965-ben Bátaszéken az iskola udvarában, 70 centiméter mélységben. A leletekhez tartozott egy 96 centiméter hosszú, kétélû, ékkõdíszes hüvelyû kard, rekeszdíszes díszgombbal, egy kis méretû íj aranylemez borítása, öv- és kardszíjcsatok, valamint egy aranyszíjvég. Ehhez hasonló volt az 1979-ben megmentett pannonhalmi áldozati leletegyüttes összetétele. Itt 80 centiméter mélységben megtalálták a halott méltóságjelvényét, a két végén és középen, a markolatánál aranylemezzel borított kisméretû reflexíjat. Két kard közül az egyik díszítetlen, a másik markolatát aranyveretek, rövid keresztvasát aranyrekeszekbe foglalt almandin kövek, hüvelyét pikkelydíszítésû aranylemezek ékesítették. Ugyancsak két garnitúra volt a lószerszámból, aranylemezzel borított pofarudas zablák, arany szíjelosztók és aranylemezekbõl préselt szíjveretek. Különbözõ aranyfólia-szalagok valószínûleg korbácsnyelet díszíthettek. E magányosan eltemetett férfiak feltehetõen a „kiválasztottak” társadalmi csoportjába tartozhattak. A férfiak fõ fegyverei a nomád könnyûlovasok rendkívül hatékony, két végén csontlemezekkel merevített visszacsapó íjai voltak, a hozzájuk tartozó háromtollú nyílvesszõkkel. Az elõkelõk kétélû kardjainak keresztvasát rekeszekbe foglalt ékkövekkel díszített aranylemezek borították, markolatukhoz szalagon díszes gombot vagy nagyméretû lapos gyöngyöt rögzítettek. A fegyverövet gyakran ékkövekkel díszített arany vagy ezüst csat kapcsolta össze és arany szíjvég zárta le. Ezüst- és aranyveretek borították a lószerszámot (kan-

A hun kor | 287 tár, oldalpálcás zabla, lovagló korbács) és a magas kápájú fanyergeket is. Az elõkelõ családokban fontos szerep jutott a nõknek. Ezt nemcsak sírjaik leletgazdagsága jelzi, hanem az a tény, hogy a részleges vagy a jelképes lótemetkezés a hun korban a nõi sírokból is elõkerült. A gazdag nõi temetkezésekben fordulnak elõ az aranylemezzel borított diadémok, amelyeket több sorban rekeszekbe foglalt ékkövekkel díszítettek (Csorna). Gyakoriak a nõi sírokban a kerek, bronz, ún. „nomád tükrök”, amelyeknek egyik felülete sima, a másik többnyire sugaras vagy koncentrikus körös bordákkal díszített. Mindkét nem sírjaiban megtalálhatók a kifli alakú hajfürtkarikák vagy fülbevalók és a kisméretû csizmaszíjcsatok. A középréteg temetkezéseire az ezüstbõl készült felszerelések a jellemzõk, de ezek etnikailag ugyanúgy nehezen besorolhatók, mint a köznép sírjai. Lengyeltótiban (1976) ezüst övkészlet, arany kardszíj- és csizmaszíjcsatok, valamint egy fenyõmintás késõ antik korsó került elõ. Mözsön (1961) egy férfisírban étel- és italmellékletre utaló állatcsont és agyagkorsó mellett három, madárfejjel díszített bronzcsat volt, a kõberakásos darab az övet fogta össze, a másik kettõ pedig a csizmaszíjra volt szerelve. Szerény kivitelû ékszerek és viseleti tárgyak kerültek elõ Tamásiból (1977) hun köznépi temetkezésekbõl. A középréteg és a köznép sírjai között egyszerû akna- és oldalfülkés sírokat egyaránt találunk (Keszthely, 1954). A legismertebb hun kori leletek a rézbõl, a bronzból két vagy négy darabban öntött, és utólag összeforrasztott, ún. „nomád üstök”, amelyek Belsõ-Ázsia és Franciaország közötti eltejedése a hun uralom kiterjedését mutatja. A Kárpát-medencében a törteli és a hõgyészi ép darabokat már elsõ publikálóik népvándorlás korinak határozták meg. Újabb példányok Várpalota környékérõl és Intercisából ismertek. Az üstök többsége az egykori hun központi szállásterületeken, a Havasalföldön és a Kárpát-medencében került elõ. A rajtuk megfigyelhetõ tüzelésnyomok alapján feltételezhetõ, hogy az áldozati máglyáról kerültek a földbe. Az üstöket a kultikus cselekmények vagy a halotti lakoma során használhatták. A hun kor jellegzetes rovaralakú, bajelhárító, rangjelzõ ékszerei voltak az ékkõdíszes cikádák, melyek ruhakapcsolásra is szolgáltak. A fenti fegyverek, a viseleti és a kultikus tárgyak többsége a Kaukázus elõterétõl a mai Franciaországig terjedõ területrõl ismert, ahol bizonyíthatóan megfordultak a hunok, de olyan változatos összetételben kerültek elõ, hogy csak ritkán sikerült eredeti tulajdonosuk etnikai hovatartozását meghatározni. Ma már világosan látjuk, hogy a hunokat nem vándorló nomádokként kell elképzelnünk, hanem egy fiatal férfiakból álló, állandóan változó összetételû hadsereg tagjaiként, akik a meghódított területeken a vezetõréteget képezték. Ezért a hun kori leletanyag etnikai besorolásában még sok a bizonytalanság, és a szakirodalomban egymásnak ellentmondó felfogásokkal találkozhatunk. Az alávetett, illetve a szövetséges népek vezetõi részben átvették a hunok által meghonosított divatot, az egyes

szokásokat. A hunok süveget, inget, bõrövvel összefogott, az elõkelõbbek sírjaiban veretekkel is díszített kaftánt, nadrágot és csatos szíjjal felszerelt csizmát viseltek. Bonyolítják a helyzetet azok az ékszerek, amelyek hun koriak ugyan, de bizonyosan nem sorolhatók a hunok emlékanyagába. A hunok viseletének nem tartozéka a fibula. A nagy, gyakran aranylemezzel borított, rekeszekbe foglalt ékkövekkel díszített, lemezes fibulák a segédnépek elõkelõ nõi temetkezéseibõl kerültek elõ. A többnyire a vállaknál elõkerülõ fibulapárral rendelkezõ sírokat korábban kizárólag keleti germán, elsõsorban keleti gót etnikumúnak határozták meg. Bóna István hívta fel a figyelmet arra, hogy a lemezfibulák Kelet-Európában olyan területen is használatban voltak, amelyet nem germánok, hanem iráni eredetû alánok laktak. Azok a Kárpát-medencei sírok, amelyekben nem egy, hanem két fibulapár található, feltehetõen alán eredetû személyek temetkezései voltak. Még jellemzõbb alán viseleti tárgy volt a nõi sírokból ismert fátyol, amelynek szegélyét vékony, W-alakú, préselt aranyflitterek díszítették (Lébény, Regöly). További sajátsága az alán temetkezéseknek, hogy esetenként harcosok is viseltek fülbevalót vagy karperecet, más esetekben nõi sírokban találtak jellegzetesen férfi viseleti tárgyakat. (8. kép) A hunok hatalmas méneseikkel vándorló lótartók voltak, és szállásváltó életmódot folytattak. Szekerekkel vonultak a téli és a nyári szálláshely között, állomáshelyeiken sátrakban laktak. Ennek nem mond ellent, hogy a keletrómai követjelentések az útközben érintett falvakat, feltehetõen a segédnépek (gepidák) településeit is megemlítik. Ezek lakóinak földmûves terményei és szolgáltatásai nélkülözhetetlenek voltak a hunok számára. Félig a földbe mélyített, cölöpszerkezetû hun kori lakóházakat már a Dunántúlon is tártak fel (például Mohács, Keszthely–Fenékpuszta). A római erõdített települések körzetébõl jellegzetes nomád tárgyakat – tükör, üsttöredék – is ismerünk, amelyek jelenlétük bizonyítékai (Intercisa).

A SZARMATÁK A HUN KORBAN Vaday Andrea Az elmúlt évtizedek kutatása nagy eredményeket ért el a Kárpát-medencei szarmata népesség hun kori leletanyagának meghatározásában. Párducz Mihály 1950-ben a késõ szarmata leletanyag felsõ idõhatárát az 5. század hetvenes éveire tette, és a csongrádi temetõ, illetve más kisebb temetõrészletek 9. Cikáda fibula. alapján meghatározta a késõ szarmata Tiszavasvári leletanyagban a hun korra keltezhetõ leletcsoportot. (9. kép) A korszak sírkerámia-anyagában a korábbi helyi szarmata elemek mellett a Kárpátmedencei Barbarikumtól keletre élõ germánok edényeire jellemzõ vonások jelentek meg. Ez a kerámia számos szállal kötõdött a Volga alsó fo-


10. Szarmata nõi sír keleti eredetû arany fibulája Gyoma–Õzedrõl

lyásvidéki szarmata és Fekete-tenger vidéki csernyahovi leletanyaghoz. Jelentõs szemléletváltást jelentett Bóna István munkássága, aki a magyarországi hun kor fogalmát meghatározta, különválasztva a hunok elõl menekülõ keleti népek rohamának idõszakát a hunok tényleges, 420–455 közötti magyarországi jelenlétének korszakától. A hun kor értékelésekor azonban a szarmaták szinte nyomtalanul eltûntek a történeti és a régészeti palettáról. (10. kép) Az elmúlt negyedszázad feltárásai során nemcsak temetõk, de nagy kiterjedésû települések is elõkerültek. Ezek jól tükrözték azt az alapvetõ változást, amelyet a MTA Régészeti Intézetének vezetésével folyó topográfiai munkála-

tok során már meg lehetett figyelni, hogy a 4. század utolsó harmadában, majd a hun korban az Alföldön a települések és a kisebb majorságok egész láncolata alakult ki, tökéletesen tükrözve a történeti változásokat. A számszerûen megnõtt lakosság ellátását – a zavaros politikai helyzet ellenére is – csak a fellendülõ mezõgazdasági termelés, az állattenyésztés, valamint a kézmûipar elégíthette ki. Jól megfigyelhetõ, hogy a korábbi szarmata kézmûipar – megtartva saját formakincsét és technikáját – az újonnan érkezõk keleti ízlésének megfelelõ fazekastermékeket is kezdett készíteni. Ez bizonyította, hogy az Alföld lakossága politikai hatalmát elvesztve a hun seregek kiszolgálójává vált. (11. kép) A Tiszaföldváron feltárt, nagyobb hun kori településen tárolásra alkalmas pincékkel épített házak, nagy gabonás vermek sora került elõ, de hasonló jellegû volt az Örménykúton feltárt majorság is, ahol helyi fémfeldolgozásra utaló nyomok is voltak. A korszakot fémjelzõ – korábban már ismert – temetõk mellé felzárkóztak az újabb sírok, sírkertek: Tiszadob–Sziget, Deszk, Sándorfalva–Eperjes stb. is, amelyek a települések tükrözte mindennapok mellett a temetkezési szokások pontos megfigyeléseivel egészítették ki a régészeti képet. Attila halálát követõen a gepidák terjeszkedése vetett véget a hun kori szarmata idõszaknak, amikor a harcok megtizedelte lakosság egy része elmenekült, más része beolvadt az új királyságba. A beolvadást jól meg lehetett figyelni a gepida királyság peremterületein a Körös–Maros–Tisza közének keleti sávjában, a Duna–Tisza közén, ahol a lelõhelyeken a késõi szarmata és a gepida leletanyag egyaránt elõfordul. A központi területrõl feltehetõen a gepidák kiszorították a korábbi lakosságot. A szarmata maradványnépesség nyomait a történeti embertan még az avar kori népek között is kimutatta.

11. Hunkori szarmata edénymûvesség termékei Tiszaföldvár–Téglagyár szarmata telepérõl

A romanizált lakosság az 5–6. században | 289

A ROMANIZÁLT LAKOSSÁG AZ 5–6. SZÁZADBAN Müller Róbert A romanizáció mértéke Pannonia provinciában nem volt egységes. A városokban és a limes mentén sokkal erõteljesebb volt, mint az õslakosság által lakott vidékeken. A 4. század második felének barbár betörései, a 380-ban Alatheus és Saphrax vezetésével szövetségesként (foederati) betelepített gót–hun–alán népesség, végül az 5. század elején a különbözõ barbár népek átvonulása a provincián az életminõség jelentõs süllyedését vonta maga után. Az írott források az 5. század elejétõl drámai képet rajzolnak a provinciális népesség elvándorlásáról, a pannoniai szentek vázmaradványainak elmenekítésérõl (translatio). A valóságos helyzet azonban sokkal árnyaltabb volt. Elsõsorban a társadalom vezetõ rétegei, a központi közigazgatás és a katonaság vezetõi hagyták el a provinciát, akiknek a bevételei a provincián kívülrõl, a birodalom más központjaiból származtak, így amikor fellazult a kötõdésük a központi hatalomhoz, jólétük, egzisztenciájuk forrásai szûntek meg. A romanizált lakosságra utaló régészeti nyomok tekintetében különbség figyelhetõ meg a mai Dunántúl keleti és nyugati fele között is, hiszen Pannonia provincia több lépcsõben került hun uralom alá. A hunok kivonulása után Avitus, az új nyugatrómai császár 455 õszén rövid idõre még visszaállította a provincia belsejében a római uralmat, de ezt követõen a keletrómai császár, Marcianus szerzõdés keretében Pannoniát átadta a keleti gótoknak, és ezzel a birodalom végleg elveszítette ezt a területet. Legfeljebb a provincia nyugati széle, a kelet-alpi vidék tartozhatott 476 és 490 között Odoaker itáliai királyságához. Itt, a Dunántúl nyugati szélén volt leginkább esélye a római kori lakosságnak a megmaradásra. Feltûnõ, hogy ezt a területet sem a keleti gótok, sem a langobardok, sem a korai avarok nem szállták meg. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy a római kor földrajzi nevei is csak itt maradtak fenn: például Rába (Arrabo), Marcal (Mursella), Zala (Salla). (12. kép) Még az írott források is megerõsítik, hogy a központi közigazgatás, a római államiság megszûnése távolról sem jelentette a romanizált népesség teljes eltûnését a provinciából. Az 5–6. század folyamán ismételten értesülünk olyan pannoniai menekültekrõl, akik Itáliában, Dalmáciában, Galliában vagy Hispaniában emelkedtek magas egyházi méltóságra. Elég itt a scarbantiai (Sopron) Vigilius püspököt megemlíteni, aki részt vett a gradói zsinaton (572–577), és feltehetõen híveivel együtt 568-ban a langobardokkal

12. Púpos hátú csontfésû, madáralak karcolattal. Csákvár

Észak-Itáliába települt. A langobard források szerint ugyanis velük együtt költöztek ki Pannoniából a római népesség maradékai. (13. kép) A romanizáció korábban elért színvonalában már a 4. század végétõl megfigyelhetõ a süllyedés. A nagy, gazdagon berendezett vidéki villa rusticák rendeltetésszerû használata gyakran az 5. század elejéig követhetõ nyomon. A városok térbeli kiterjedése csökkent. Nemcsak Gorsium (Tác) lakói költöztek be a védelmet nyújtó falak mögé, de Aquincumban és Arrabonában is elnéptelenedtek a katonai tábor melletti civil települések, a népesség az erõdítményekbe húzódott. Arrabonában jól meg lehetett figyelni, hogy a beköltözést követõen hamarosan tönkrementek a katonai célból emelt kõépületek, és közöttük kõalapra feltehetõen fából emeltek minden római komfortot nélkülözõ lakóépületeket. A gazdasági rendeltetésû épületeket, az istállókat hozzáépítették a még álló erõdfalakhoz. A falakon belül és kívül egyre vastagabb réteg keletkezett az eldobált háztartási hulladékból. Bár az élet folyamatos, és az itt lakók rómaiaknak tekintették magukat, az elõkerült leletek arról tanúskodnak, hogy az eredeti lakosság kiegészült a Duna bal partjáról ideköltözött kvád–szvéb barbárokkal. Az 5. század elsõ harmadát követõen aztán már a kõalapok készítésével is felhagytak, az egyszerû lakóházak tetõszerke-

13. Zöldmázas korsó. Csákvár

290 A népvándorlás kora tezhetõ. A pénzforgalom gyakorlatilag megzetét cölöpök tartották. Az újabb jövevények érkeszûnt, és egyre kevesebb importtárgy jutott zését a szegényes temetkezésekben feltûnõ, el a tartományba, mint például bizonyos, torzított koponyák jelzik. Ez már a hun rangjelzõként is szolgáló fibulák vagy uralom idõszaka. Scarbantiában is a 370egyes üvegáruk. Az igényeket a helyi es évektõl háztartási szemét borította a kézmûipar egyre alacsonyabb színvováros központját, a forumot, és az 5. nalon tudta csak kielégíteni. A régi században itt is kõalapokra emelt, faeszközök, tárgyak továbbra is haszszerkezetû lakóházakat építettek. nálatban maradtak, és erõsen elSavaria lakói is kiköltöztek az „összkopva vagy hasznavehetetlen állakomfortos” lakóépületekbõl, és az árkádok alatt építettek maguknak potban kerültek a földbe. Ugyanakkunyhókat. A tokodi erõdben az 5. kor megjelentek új tárgy- és ékszerszázadi építmények száraz falazással típusok is. A legjellemzõbb ezek készültek, padlójukat csak lesározközül a betelepített barbárok által ták. A 4. század végére a tartomány meghonosított, besimított kerámia, romanizált népessége kereszténnyé amelyet a 4. század utolsó negyedévált, így a római közigazgatás megtõl az egész provinciában helyi faszûnése után az állam szerepét az zekasok készítettek (egy Csákváron 14. Ókeresztény szimbólumokkal díszített egyházi szervezet vette át. Szép feltárt sír besimított korsóján a laezüsttálka (patena) Kismákfáról számmal ismerünk ókeresztény jeltin ABC betûi láthatók). Keltezési nehézségek jellemzik a temetkezések anyagát is. Érem alig képekkel ellátott tárgyakat, de ezek a gyûrûk, csatok stb. fordul elõ a szegényes sírokban, ha mégis, akkor ezek erõönmagukban nem jelentik feltétlenül, hogy használójuk sen kopott, a temetkezés korának meghatározására alkalkeresztény volt. A kõfaragványok és a liturgikus tárgyak matlan, régi darabok. A melléklet nélküli sírok száma ma(Kismákfa) azonban a klérus jelenlétére és az egyházi szergas. Általánosan elfogadott nézet, hogy a temetkezések vezet meglétére utalnak. (14. kép) melléklet nélkülisége nem annyira a szegénység, mint az A késõ antik népesség tárgyi emlékanyaga nehezen kel15. A mellkason keresztbe font karral, mellékletek nélkül eltemetett halott és részleges téglasírja a keszthely–fenékpusztai 4–5. századi temetõbõl

Germánok és alánok a Dunántúlon az 5. században | 291 õslakosság keresztény hitének következménye. Ezt megerõsítik például a heténypusztai (Iovia) erõd temetõjében feltárt, igényes mauzóleumok szarkofágjai és téglasírjai, amelyekbe ugyancsak minden melléklet nélkül, keresztbe font kézzel temették el a halottakat. A tokodi erõd temetõjét az 5. század elején nyitották meg, és feltehetõen a század végéig volt használatban. Néhány importtárgy kivételével csak helyi gyártmányokat tartalmaztak a sírok. A legkésõbbi sírok szinte kivétel nélkül melléklet nélküliek. A legnagyobb sírszámú, mintegy 2000 síros késõ római temetõt Csákváron (Floriana) tárták fel. A kutatást megnehezíti, hogy a mai település a temetõ felett található. Ebben egyes területeken négy rétegben helyezkedtek el sírok, amelyek közül az alsó kettõben csak késõ római temetkezések voltak. A temetkezési szokások és a mellékletek alapján megállapítható, hogy a felsõ kettõben a továbbélõ népesség sírjai keverednek a betelepedett germánok jellegzetes tárgyait tartalmazó sírokkal. Ezek között mesterségesen torzított koponyájú halottak is elõfordulnak. Néhány temetkezés kiemelkedõen gazdag volt: például három sírból került elõ aranyfóliával és üvegdíszítéssel ellátott bronz homlokpánt, több arany- és ezüst ékszer, négy bizánci solidus (aranypénz). Ebben a környezetben különlegességnek számítanak a lovassírok, és egy tevével eltemetett nõ, illetve egy tevesír, hátán egy gyermekkel. Valamennyi temetõrészletben elõfordulnak, ha eltérõ arányban is, földsírok, igazi, a római hagyományokat követõ téglasírok és részleges téglasírok. Az utóbbiak az elszegényedés jeleként az egész provinciában a késõi temetõkben váltak gyakorivá. (15. kép) Keszthely és környéke különleges helyet foglal el a romanizált népesség továbbélésének kérdésében. Itt még az 5. század elsõ felében is római módra emeltek egy szentként tisztelt halott sírja fölé szakrális építményt (cella memoriae), sõt a fenékpusztai erõd 5. század közepi pusztulását követõen a keleti gótok a környék késõ antik lakosságával hozatták rendbe az védmûveket és az épületek nagy részét, és építtették át az ókeresztény bazilikát. Ez a népesség a keleti gótok elvonulása után visszatért az erõdbe, 568-ban a langobardokkal együtt nem hagyta el Pannoniát, és egyik komponense lett az avar korban itt élt keresztény népességnek (lásd Keszthely-kultúra).

GERMÁNOK ÉS ALÁNOK A DUNÁNTÚLON AZ 5. SZÁZADBAN Müller Róbert

A KELETI GÓTOK Bár a korabeli feljegyzések több germán népet is említenek, amelyek hosszabb-rövidebb ideig megtelepedtek Pannoniában (a szvébek, a herulok, a rugiak, a sadagarok), a korábbi kutatás minden jelentõsebb 5. századi germán

16. Fekete-tenger vidéki hagyományokra mutató dísztûk a kilimáni temetõbõl

leletet a gótokhoz kötött, pedig bizonyíthatóan csak 17 éven át, 456–473 között birtokolták Pannonia egy részét. Ebben minden bizonnyal szerepet játszottak a történeti források, elsõsorban a gót származású Jordanesnek – Cassiodorus késõbbiekben elveszett világkrónikájának felhasználásával – a 6. század közepén írott történeti munkája. A gótok a Kr. u. 2. századtól észak-pomerániai õshazájukból fokozatosan húzódtak le a Fekete-tenger északi partvidékére. A nyugati gótok a Dnyesztertõl nyugatra éltek, és Dacia provincia feladása után azt is meghódították, a keleti gótok szállásterülete pedig a Dnyeszter és a Don között volt. Itt mértek döntõ csapást rájuk a hunok 375 táján. Ermanarik király birodalma összeomlott, a küzdelemben maga a király is meghalt. Egyes csoportjaik a nyugati gótokhoz menekültek, de a többség helyben maradt, és a hunok szövetségeseként szinte valamennyi nyugati hadjáratukban részt vett. Az elsõ keleti gót csoport 380-ban Alatheus és Saphrax vezetésével, hun és alán töredékekkel együtt az I. Theodosius császárral kötött szövetség alapján települhetett be Pannonia keleti felébe. Több kísérlet történt már régészeti hagyatékuk meghatározására, de biztosan csak azokat a kisebb temetõket, sírleleteket köthetjük hozzájuk, amelyek leletanyaga a 4–5. század fordulójára keltezhetõ és a Pontus vidékérõl származik (Sármellék–Égenföld, Kilimán– Felsõmajor). (16. kép) E népesség nagy része 401-ben a Geiserik vezette vandálokkal, 405-ben a Radagaisus vezette gótokkal és 408ban Alarik és Athaulf nyugati gót csapataival Nyugat-Európába és Itáliába vonult, kisebb részük azonban Pannoniában maradt. Ez utóbbi keleti germán (gót?) csoport 5. század elsõ és középsõ harmadában használt, 96 síros temetõjét és telepét tárták fel Mözsön, amelyben késõ római és hun kori ékszerek mellett fegyverek és germán viseletre utaló fibulák is elõkerültek, s az eltemetettek több mint felének koponyáját torzították. (17. kép) Ritka szerencse,

292 A népvándorlás kora hogy a temetõ melletti telepen azonos korú késõ antik és besimított kerámiát, fémleleteket és olyan házat is sikerült feltárni, amely tetõszerkezetét hat cölöp tartotta. Attila halála után a hun uralom ellen fellázadó Kárpátmedencei germánokhoz nem csatlakoztak a keleti gótok. A Nedao folyó melletti súlyos vereséget követõen a Kelet-Európába visszahúzódó hunok viszont fenyegetést jelentettek az eredeti hazájukban, a Fekete-tenger vidékén maradt gótok számára. Marcianus keletrómai császárnak kapóra jött ajánlkozásuk, és Avitus nyugatrómai császár hatalmának visszaszorítására szövetséget kötött velük, és nekik adta Pannoniát. A keleti gótok 456-ban három király vezetése alatt hódították meg új hazájukat. A fenékpusztai erõd és lakóinak elpusztítása jelzi, hogy ez nem békés eszközökkel történt. Jordanes szerint Valamer fõkirály szállása a Scarniunga és az Aqua Nigra folyók között volt, Thiudimer királyé „iuxta lacum Pelsois”, míg Vidimer király kettejük között telepedett le. A megadott földrajzi nevek közül csak a Pelsois azonosítható a római Pelsoval, vagyis a Balatonnal. Ma már a magyar és a nemzetközi kutatás is úgy véli, hogy a keleti gótok nem a tartomány északnyugati részét, hanem a Balaton 17. Férfisír a mözs–icsei-dûlõi keleti germán temetõbõl

18. Torzított koponya a keszthely–fenékpusztai keleti gót temetõbõl

és a Száva torkolata közötti területet szállták meg. Pannoniai tartózkodásuk folyamán szinte végig háborúztak, majd miután minden szomszédjukat legyõzték és kirabolták, illetve Pannoniát is teljesen kifosztották, 473-ban elvonultak. Vidimer népével Gallián át Hispaniába, Thiudimer és fia, Theoderik a Keletrómai Birodalom balkáni területeire ment, ahonnét 489-ben Itália meghódítására indult, majd megalapítva keleti gót királyságát Nagy Theoderikként került be a történelembe. A keleti gótok régészeti anyagának meghatározásánál az egyik támasz a szállásterületük, a másik az észak-itáliai emlékeik, de itt figyelembe kell venni a 473 és 489 között a Balkánon töltött idõszakot is. A régészet nem rendelkezik olyan lehetõségekkel, hogy 17 évnyi pontossággal határozzon meg tárgyakat, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy egy tárgy készítése és földbe kerülése között évtizedek telhetnek el. Egy leletegyüttes például 450-re keltezve még hun kori, de 460-ra már a keleti gót idõszakra tehetõ. A keleti gótok esetében további nehézséget jelent, hogy valószínûleg ariánus keresztény hitük következtében a sírokba nem tettek étel-ital mellékletet, tehát nem találunk bennük kerámiát, a férfiak mellé pedig nem kerültek oda fegyvereik. Így szinte csak a nõi viseleti tárgyakra támaszkodhat a régészettudomány. Így fordulhat elõ például, hogy a dabronc-ötvöspusztai, oldalfülkés nõi sírt tartották már keleti gót, szvéb és sadagar temetkezésnek is. Az írott források és a régészeti megfigyelések alapján feltételezhetõ – a 456-os pusztulást követõen a fenékpusztai erõd valamennyi védmûvét rendbe hozták, az erõdbelsõ épületeinek több- 19. Fibula keleti gót sírból, ségét felújították, az óke- Balatonszemes resztény bazilikát átépítették –, hogy Thiudimer központja Fenékpusztán volt. Az erõdtõl délre 1976 és 1980 között tártak fel egy 31 síros temetõt, amely a temetkezések rítusa és a leletanyag alapján a keleti gótokhoz köthetõ. (18. kép) A mesterséges koponyatorzítás szokását számos hun kori nép, így a keleti gótok

Germánok az Alföldön az 5. században | 293 is átvették. Ennek a temetõnek sajátossága, hogy a morfológiailag értékelhetõ 29 koponyából 21-en figyelték meg a torzítást. A temetõ leletanyaga sok rokon vonást mutat az M7 autópálya építéséhez kapcsolódó, megelõzõ feltárás során Balatonszemesen feltárt, 16 síros családi temetõ leleteivel. (19. kép)

méretû fibulák és csatok jellemezték. E díszítõ stílus újabb szép emlékei Répcelakról kerültek elõ.

GERMÁNOK AZ ALFÖLDÖN AZ 5. SZÁZADBAN B. Tóth Ágnes

A SZVÉBEK A szvébek hagyományos lakhelye a pannoniai Duna-szakasztól északra helyezkedett el, de kisebb csoportjaik már a császárkorban beköltözhettek Északnyugat-Pannoniába. A hun korban a hegyekbe vonultak vissza, és csak a Nedao menti csata után (454) kezdtek nagyobb számban betelepedni Pannonia északi részébe (Ménfõcsanak, Tatabánya, Esztergom). Településterületüket dél felé csak a keleti gótok elvonulása után (473) terjeszthették ki (Szabadbattyán, Dunaújváros, Hács–Béndekpuszta, Dabronc, Kapolcs). (20. kép) A szvébek a 6. század elején langobard uralom alá kerültek, nyomaik felismerhetõk például a szentendrei temetõ északnyugati részének sírcsoportjában. Az 5. század utolsó évtizedeiben a germán gyökerû, helyi arisztokrácia legszebb ékszereit az Itália és a Kárpátmedence területén ékvéséses technikával mintázott, nagy

A 4. század utolsó évtizedeiben az Alföld nagy részén bekövetkezett erõs népmozgást a történeti adatok mellett a régészeti források is igazolják. A régészek olyan új típusú, elsõsorban temetõkbõl származó leletanyagot tártak fel, amely alapján kulturális rokonság mutatható ki a mai Ukrajna és Románia területén, a késõ császárkorban elterjedt Csernyahov–Marosszentanna-kultúra leleteivel, elsõsorban annak bizonyos tárgytípusaival (karikára hajló peckû csatok, kis méretû ezüstlemezes fibulák stb.). Mindez úgy értékelhetõ, hogy a Kárpát-medencébe ekkor feltehetõleg keleti irányból új nép(töredék)ek érkeztek. E leletkörben a legújabb kutatások eredményeként, jobbára a temetkezési szokásokban megfigyelhetõ eltérések alapján, két csoport kezd körvonalazódni. Az egyik fõleg az Alföld északi peremén, a Csörsz-árok vonalában (Tiszadob-kör), a másik pedig e sáncrendszer északkeleti és keleti vonala mentén található (Ártánd-kör). (21. kép) Mindkét körben iráni

20. A dabronc–ötvöspusztai sír leletei

21. Fibulák és gyöngyök. Tiszakarád–Inasa


22. Lemezfibulák. Mezõkövesd–Mocsolyás

(szarmata, illetve alán) és germán (gepida) sajátosságok keverednek, de míg a tiszadobiban az iráni, addig az ártándiban a germán jelleg a túlnyomó. Az utóbbi években, az M3 autópálya építéséhez kapcsolódó ásatások során kiemelkedõ fontosságú leletek kerültek napvilágra ebbõl a korszakból, újabb temetõket, illetve az ezekhez tartozó településeket is sikerült feltárni (Szihalom). A Tiszadob típusú temetõk egy része még a hun kort megelõzõ, nagy népátrendezõdések következtében, az 5. század elsõ évtizedeiben (Tiszakarád), más része pedig a hun kor során,

23. Vésett díszû aranyozott ezüst csat. Biharkeresztes–ÁrtándNagyfarkasdomb

illetve ennek a végén zárult le. Csak az ártándi temetõk egy részében valószínû, hogy az 5. század második felében, tehát már a gepida királyság korába nyúló használatukkal számolhatunk (Biharkeresztes–Ártánd). A Kárpát-medencében az 5. század középsõ harmadában egymáshoz hasonló volt a különbözõ keleti germán népekhez (gepida, osztrogót, szkír) tartozó, elõkelõ asszonyok viselete. Jellegzetes ékszereiket ma már több tucatnyi sírból ismerjük (Tiszalök, Balsa, Mezõkászony, Gyulavári). Legutóbb Mezõkövesd–Mocsolyáson (1996) tártak fel olyan sírt, amely alapján jól rekonstruálható az elhunyt nõ viselete. (22. kép)

Legfeltûnõbb a két vállon a ruhát összetartó, nagy méretû, ezüstlemezbõl készült fibulapár és a széles deréköv ezüstcsatja. A fej két oldalán találták az arannyal borított, poliédrikus végû, kõbetétes fülbevalópárt. A többi díszítmény párhuzama szintén megtalálható másutt a hasonló jellegû sírokban: az ezüst karperecpár, a gyûrûk, a nyakon a borostyánból és az üvegbõl készített gyöngyök s az egyik lábbelit záró, apró csat. Az ilyen ékszeregyüttesek a Kárpát-medencét elhagyó germánokkal jutottak el Itáliába, Galliába, Hispániába, majd Észak-Afrikába, de több generáción keresztül ehhez hasonló viseletben jártak a krími gótok gazdag asszonyai is. Az 5. század középsõ harmadában felelevenítenek egy késõ antik készítéstechnikát, az ékvésést, ami elõször a négyszögletes nõi csatokon jelent meg, majd az 5. század utolsó évtizedeiben a keleti germán fibulákra is rákerült (Gáva). Ezt a díszítési stílust a Felsõ-Tisza-vidék és Itália között mindenütt kedvelte a helyi gepida és gót arisztokrácia, a stílus kiteljesedése és elterjedése Odoaker, itáliai király uralma alatti stabilizációval, a kapcsolatok felélénkülésével függ össze. (23. kép) Az 5. század második felében a Duna–Tisza közének déli részén a szkírek telepedtek meg. A szkírek – rokonaikkal, más keleti germán eredetû népekkel együtt – vazallusként harcoltak a hunok oldalán. Attila halála (453) után csatlakoztak a hunok fölött diadalmaskodó germán szövetséghez, s egykori uraik elmenekülése után hozták létre a királyságukat. A nekik tulajdonítható leletek legszebbike Bakodpusztán (Dunapataj) a 19. század közepén került elõ. Az 1. és a 2. sírban feltárt nyakláncok, oroszlánfejes karperecpár, gyûrûk, ékköves fülbevalók, övcsat, aranyflitterek az 5. század középsõ harmadából származó remekek. Az aranyékszerek anyaga és finomsága egyaránt valószínûvé teszi, hogy e két sírban a történeti forrásokból jól ismert szkír király, Edika hozzátartozói nyugodhattak, akik szükségképpen Edika fiának, a 476-ban világtörténeti szerepet játszó Odoakernek is rokonai lehettek. A kis sírcsoport 3. sírjába pedig ezüstlemezes fibulás, szerényebb viseletû „udvari dámát” temettek. A szkírek királysága a 460-as évek végén, az osztrogótokkal vívott háborújuk nyomán semmisült meg, másfél évtizedes uralmuk emléke egyelõre csak néhány további sírlelet a Duna–Tisza közének déli felében.

A GEPIDÁK B. Tóth Ágnes

TÖRTÉNET A Kr. u. 1. században Germániában kialakultak a nagyobb törzsszövetségek, sokuk nevét megõrizték a római források is. Ebben az idõben a gepidák elõdei a gót törzsszövetségben éltek; õshazájuk, „Gothiskandza” a Visztula alsó

A gepidák | 295

24. Fatörzskoporsóban nyugvó gepida asszony feltárt sírja. Hódmezõvásárhely–Kishomok

folyásának vidékén, a Keleti-tenger partján helyezkedett el. Nyelvük, mint azt a fennmaradt személynevek bizonyítják, gót lehetett. Elsõ hiteles, egykorú említésük 291bõl származik: ekkor a vandálokkal szövetségben harcoltak a gót tervingek és taifalok ellen. Ebbõl a híradásból kiindulva a kutatók egy része a Kárpátoktól északkeletre, mások pedig a Kárpát-medence északkeleti részében feltételezik a gepidák akkori lakhelyét. A hun korban játszott szerepükbõl következtetve királyságuk a Kárpát-medence keleti felében helyezkedett el. Leghíresebb királyuk, Ardarich Attila hun nagykirály leghûségesebb vazallusa volt. A gepida dinasztia összegyûjtött kincseit ez idõ tájt rejthették el Szilágysomlyón (ªimleul Silvaniei – Románia). A benne talált uralkodói jelvények (arany medaillonok, ónixfibula, eskügyûrû) egy részét római császároktól kaphatták, az ékköves, páros fibulákat pedig a királyi család hölgyei viselhették. A kincs legkésõbbi, korhatározó darabjai a hun kori nomád divat szerint övre akasztható, veretes aranycsészék. A gepida sereg részt vett a hunok nagy vállalkozásaiban: a második balkáni hadjáratban (447–449) és a catalaunumi (mauriacumi) csatában (451). Attila halála után az alávetett né-

pek a gepidák vezetésével lázadtak fel a nagykirály fiai ellen, ezért a hun birodalom bukása után õk szerezhették meg a központi szállásterületeket, a Tiszántúlt és Erdélyt, majd a rivális osztrogótok elvonulása után a Szerémséget is. Ez utóbbit ugyan másfél évtizeddel késõbb elveszítették, de a Gunderith vezette Tisza vidéki királyságuk virágzott, és ebbõl az idõszakból Napoca környékérõl ismerjük a másik királyi dinasztiájuk sírjait (Apahida). A gótok elvonulása után nem volt jelentõs ellenségük a Kárpát-medence belsejében, pozíciójukat a Bizánci Birodalommal létesített szövetségük is biztosította. (24. kép) Az 6. század elsõ évtizedeiben északi irányból új nép jelent meg a Dunántúlon: az elbai germán származású langobardok. Az 540-es évekig a gepida és a langobard nép viszonya békés volt: a kölcsönös jószándékot dinasztikus házasság is biztosította. Kapcsolatuk akkor vált feszültté, amikor belekeveredtek egy nagyhatalmi ellentétbe: a Keletrómai Birodalomnak az itáliai gót királyság ellen vívott harcaiba. 535-ben, a háború kezdetén a gepidáknak sikerült visszafoglalniuk a Balkán felõl Itáliába vezetõ útvonal fontos római városát, Sirmiumot; ezután ide került a gepida királyság központja. Ezzel azonban elveszítették Bizánc jóindulatát, a császár a langobardokkal lépett szövetségre ellenük. A két germán nép elõször 552-ben harcolt egymással, valahol a mai Szerémség területén. A csata a langobardok gyõzelmét hozta. 565-ben az új bizánci császár, II. Justinus ismét a gepidák mellé állt abban a reményben, hogy így visszaszerezheti a birodalma számára a stratégiai szempontból fontos várost. A bizánci–gepida szövetség fenyegetõ túlerejével szemben a langobardok a szükséges segítséget az Európában néhány évvel korábban megjelent avarokban találták meg. Az Alboin, langobard király irányította hadak megsemmisítették a Kunimund vezette gepida sereget, ez utóbbit ígéretükkel ellentétben nem segítették a római csapatok. 567-ben odaveszett a gepida királyság; a harcosok jó része elesett a csatában, más részük a következõ évben Itáliába vonuló langobardokhoz csatlakozott. Az avar fennhatóság alatt álló gepidák alföldi falvait késõbb még említik a források, s a 7. század elején részt vettek az avarok hadjárataiban is.

KUTATÁSTÖRTÉNET A 19. században a különbözõ földmunkák során, véletlenül elõkerült régészeti leletek közül jobbára csak az igényesebb kivitelû, fõleg nemesfém anyagúak kerültek múzeumba. Így az elsõ gepida lelet a század közepén az erdélyi Kisselyken (ªeica Mîca – Románia) látott napvilágot; a fülbevalót és a fibulát tartalmazó sírt az 5. század végén, az 5–6. század fordulóján ásták. A század végéig az Alföldön és az Erdélyben elõkerült sírleletek tehát nem rendszeres kutatás eredményei voltak, de számuk növekedése mindenesetre megkönnyítette a felismerést, hogy ezek a „meroving stílusú” emlékek a történeti forrásokból jól ismert gepidák tulajdonában lehettek.

296 A népvándorlás kora A 19. század végén az alföldi folyók ármentesítõ munkái során elõkerült temetõk sírjaiból nagy számban gyûjtötték össze és küldték múzeumba a régiségeket, közöttük már a fegyvereket, a cserépedényeket is. A véletlenül elõkerült leletekre felfigyelt néhány, zömében amatõr régiségkutató, és megkezdõdtek a rendszeres temetõfeltárások, immár sírok szerint nyilvántartott leletekkel. Ekkor készültek az elsõ temetõtérképek, sírrajzok és fényképfelvételek is. Így hozta felszínre és tette közzé Csallány Gábor a szentes–berekháti, Roska Márton a marosveresmarti (Unirea – Románia), Kovács István a mezõbándi (Band – Románia) és marosvásárhelyi (Tîrgu Mureº – Románia) temetõket: az utóbbi kettõ korát és etnikumát az ásató pontosan meg is határozta. A 20. század 30-as éveitõl egyre több, hitelesen feltárt temetõ vált ismertté az Alföldrõl, keltezésüket és ezáltal etnikai meghatározásukat bizánci érmek segítették (Hódmezõvásárhely–Gorzsa, Kiszombor, Szõreg). Az új leletek nyomán megszületett az alföldi gepida emlékek elsõ összefoglalása (Török Gyula, 1936). A II. világháború után Erdélyben is fellendült a gepida emlékek kutatása. A temetõk mellett elsõ ízben itt ástak ki gepida falut Malomfalván (Moreºti – Románia), majd az új leleteket követte az összefoglaló munkák megjelenése. Az értékelésbe több hiba csúszott, mivel szinte csak a 6. század elsõ felébe keltezett temetõket és telepeket tartották gepidának, a 5. század második felébõl származókat osztrogótnak határozták meg, míg az avarkorba átnyúló temetõk teljes egészükben az avar korba nyertek besorolást (Kurt Horedt). Utóbb a magyar kutatás tisztázta, hogy a gepida királyság régészeti emlékanyaga mind kronológiai, mind tipológiai szempontból egységes a Tisza vidéken és Erdélyben (Bóna István). 1961-ben jelent meg Csallány Dezsõ alapvetõ összefoglalása a gepida régészeti emlékanyagról, amelyben még csak néhány sír leletei tanulmányozhatók az 1950-es években feltárt Szolnok–Szandaszõlõs-repülõtéri temetõbõl, s természetesen még hiányoznak az azóta elõkerült, illetve teljesen feltárt temetõk is: Hódmezõvásárhely–Kishomok, Kisköre, Tiszafüred, Biharkeresztes–Ártánd, Derecske stb. Az Alföldön az utóbbi évtizedekben indult meg a települések kutatása is: az elsõ emlékek még csak néhány építményt tartalmazó teleprészletek (Battonya, Szarvas, Tiszafüred, Biharkeresztes–Ártánd, Eperjes), késõbb a Közép-Tisza mentén több helyütt nagyobb felületeken vált lehetõvé a kutatás (Tiszafüred, Rákóczifalva, Kengyel). Ezáltal ma már nemcsak a települések belsõ szerkezetét ismerjük jobban, hanem az egyes települések egymáshoz való viszonyát, sûrûségét, s mindezek alapján a természeti feltételekhez való alkalmazkodás módját is vizsgálhatjuk. Mindebben segítségünkre van Magyarország régészeti topográfiájának néhány eddig megjelent kötete is, elsõsorban a Körösök vidékére vonatkozó adataival.

A TEMETÕK, A TÁRSADALOM Az alföldi gepida temetõk jól kirajzolják a gepida településterület határait és súlypontjait. Megfigyelhetõ, hogy a

lelõhelyek többnyire a nagyobb folyókat kísérik, a Tisza, a Maros és a Körösök környékén találhatók, s egy-egy fontosabb folyami átkelõhely környékén sûrûsödnek (Szolnok, Szentes, Szeged). A 6. században a gepidák már nem népesítik be a Tisza felsõ folyásának vidékét, pedig az elõzõ évszázad második felében a leggazdagabb lelõhelyeiket, fõleg magányos sírjaikat és kisebb sírcsoportjaikat még itt találjuk. A legutóbbi idõk ásatásai néhány ponton bõvítették a gepida szállásterület kiterjedésérõl alkotott képünket. Ezek szerint a 5. század végén, illetve a következõ század elején egyes gepida csoportok még megszállva tartották a Csörsz-árok vonalának a Tiszától nyugatra esõ darabját (Mezõkeresztes–Cethalom). (25. kép) A vidék fontos szerepét az is mutatja, hogy még a gepida királyság pusztulása utáni idõben is temettek el errefelé fegyveres gepida férfit (Egerlövõ).

25. Gepida asszony fibulái. Mezõkeresztes–Cethalom

A Közép-Tisza vidéki temetõik a 5. század utolsó harmadában kezdõdnek, s mivel ezek legtöbbjét a következõ évszázad második harmadának a végéig használják, több nemzedék temetkezhetett ide folyamatosan. Ennek megfelelõen elõfordulnak több száz síros temetõk is (Szentes–Berekhát 306, Szolnok–Szandaszõlõs 237 ismert sírral). A gepidák körében ugyanazok a társadalmi változások mehettek végbe a 5. század folyamán, mint számos nyugati germán törzs esetében (például frankok, alemannok, bajuvárok, kicsit késõbb a langobardok). Királyságaik kialakultak, stabilizálódtak, a nép betelepítette, „belakta” a rendelkezésére álló területet. Ennek régészeti vetülete, hogy az állandóbb településeik mellett megjelentek az ún. „soros temetõk” (Reihengräberfeld), melyekben a halottakat keletelve, de a terjedõ kereszténység dacára pogány rítussal helyezték a sírba, a nekik kijáró fegyverzettel, ékszerekkel, mindennapi tárgyaikkal, útravaló étellel, itallal ellátva. A sírban fekvõ embereknek az életben egykor elfoglalt társadalmi helyzetére a velük adott tárgyakból rendszerint jól tudunk következtetni, de ezt sok esetben lehetetlenné teszi a nagyfokú sírrablás. A gepidák alföldi szállásterületérõl királysír mindeddig nem került elõ. A temetõkben nyugvó, legelõkelõbb férfiak a nemesi réteg tagjai lehettek: õket

A gepidák | 297

27. Aranyozott gombos vas pajzsdudor. Hódmezõvásárhely– Kishomok

akkal is), jelentõsebb kereskedelmet pedig a Keletrómai Birodalommal folytattak. Az alföldi gepida temetõkrõl elmondottakhoz hasonló folyamatok, jelenségek, sõt tárgyak jellemzik az erdélyi gepida temetõket is, bár az ottani „soros temetõk” csekélyebb sírszámúak, s az 5–6. század fordulóján kezdõdtek. Sirmium környékén az elsõ gepida megszállás (473–504) régészeti emlékanyagát nehéz megkülönböztetni az ottani korábbi, hasonló stílusú osztrogót leletektõl. További eredmények remélhetõk a sirmiumi kutatásoktól: az utolsó gepida király, Kunimund székhelyén saját monogramjával ellátott pénzt is veretett, s ebben a városban tevékenykedett az ariánus püspök is. Az alföldi temetõkben szintén fellelhetõk a keresztény hit emlékei, fõleg nõi sírokban találtak kereszteket, ereklyetartókat. Tovább élt azonban a pogány vallás is: erre mutatnak az ékszerek vadkan- és ragadozómadár-ábrázolásai, a különbözõ csont- és más anyagú amulettek, közöttük a csontbuzogányok (az ún. Donar-csüngõk) használata: ezek sûrûn elõfordultak a nõk és a kisgyermekek temetkezéseiben egyaránt.

A TELEPEK

26. Gepida harcos sírja, Szolnok–Zagyvapart

teljes fegyverzettel (kétélû spatha, lándzsa, pajzs) helyezték a sírba, néha díszes sisak, esetleg páncél maradványait találták mellettük. (26., 27. kép) Az alacsonyabb rangúakat lándzsával, esetleg nyilakkal látták el. A férfiak öltözetébõl, fegyverzetébõl kevés igazán díszes maradt ránk: a legtöbbjük csat, övveret, szíjvég, kardszíjcsat stb. A nemesasszonyok viseletéhez ennél jóval több ékítmény tartozott: a vésett, állatábrázolással díszített fibulapárok és övcsatok ezüstbõl készültek, tûzaranyozással. Ezeknek az ékszereknek a gyengébb kivitelû, nagyrészt bronz utánzatait hordták a szegényebb asszonyok. Az ékszerek egy része arról árulkodik, hogy a gepidák jó kapcsolatot tartottak fenn számos germán törzzsel (a nyugati germánok és az itáliai osztrogótok mellett a skandináviai-

Az utóbbi évtizedekben az alföldi gepida szállásterület egymástól távol esõ vidékein kerültek elõ településre utaló nyomok (például Battonya és Egerlövõ). A telepek rendszerint folyóágak, kisebb vízfolyások mentén, zömmel az ún. magaspartokon találhatók. Terepbejáráson megfigyelhetõ, hogy az apróbb telepek mint a „gyöngysor” szemei követték az egykori víz vonalát, nemegyszer ki is rajzolva a mára már kiszáradt medret (például a Körösök egykori meanderei mentén). Ezek a településmagok ásatásokon egy-egy lakóépületbõl, melléképületbõl, mûhelybõl, verembõl álló kisebb gazdaságoknak bizonyulnak. Az egymás közelében épült, kisebb majorságok teljes egyidejûsége nem minden esetben bizonyítható, de a gepida településszerkezet szórt jellege így is nyilvánvaló. Korábban feltételezték, hogy a nagy sírszámú temetõk nagyobb falvakhoz tartoztak, de ilyenek nyomára eddig senki sem bukkant. Felszíni építmény maradványát eddig csak az erdélyi gepida településterületrõl ismerjük. Az Alföldön feltárt épületek alapját földbe mélyítették, alapterületük 4–18 négyzetméter, elvétve 25–35 négyzetméteres is elõfordult köztük. Tetõszerkezetüket cölöpök tartották, a házak fala agyaggal tapasztott sövényfona-

298 A népvándorlás kora (Szolnok–Zagyvapart), s kibontottak szabadtéri sütõkemencéket is. A szemétgödrökbõl bõven kerültek elõ mind házi-, mind vadászott állatok csontjai (például Eperjesen szarvasmarha, ló, juh, sertés; 1976–1977), s a kiterjedt vizek szomszédságában nem meglepõ a halcsontok elõfordulása sem. A házak omladékában tucatszám találhatók kúpos alakú, agyagból készült szövõszék-nehezékek, nyilván minden tanyán használták a függõleges szövõszéket. Néhány veremházban csontfeldolgozás nyomaira bukkantak: szarvasagancsból készült a minden gepida férfi, nõ és gyerek által egyaránt használt, mindkét oldalán fogazott, téglalap alakú sûrûfésû. Ugyanezekben a mûhelyekben csontkanalakat, csontkorcsolyát, csontból készült apró amuletteket is faragtak. A fazekasmûhelyek rostéllyal tüzelõtérre és égetõtérre osztott szerkezetû kemencéiben sokféle edényt égettek, többek között a legszebb gepida fazekastermékeket, a pecsétlõvel díszített bögrét és tálat is. (29. kép) A salakmaradványok a telepeken kovácsmûhelyekre utalnak. Itt készülhettek a mindennapok számára szükséges eszközök, kések, árak, sarlók. A több hozzáértést kívánó darabok (például a harcosok kétélû kardjai) nagyobb, központi mûhelyek termékei, sok esetben pedig importáruk lehettek. 28. Gepida ház alaprajza szolnok–zagyvaparti településrõl

dékból készült; többségükben csak ideiglenes tüzelés nyomaira bukkantak. (28. kép) Néhányuk háziipari tevékenység nyomait õrzi, mások tárolóépítmények lehettek. A tárolóvermek a gabonatermesztés bizonyítékai ugyanúgy, mint a sok hombáredénytöredék. Az eperjesi gepida településen fellelt növénymaradványok között kölest, vetési búzát és hatsoros árpát sikerült meghatározni. Találtak sarlókat és egyéb munkaeszközöket, például kézzel hajtott, kétrészes malmot 29. Gepida edények: a) Törökszentmiklós; b) Tiszafüred

A LANGOBARDOK Müller Róbert TÖRTÉNET A langobardok történetének alapjául sokáig a 7. században lejegyzett eredethagyományuk és Paulus Diaconus 8. század végi munkája szolgált, amely épp pannoniai tartózkodásuk idõszakáról több torzítást tartalmaz. Az utóbbi évti-

A langobardok | 299

30. Féldrágakõvel díszített madáralakú és S-fibulák. Vörs

zedek történeti és régészeti kutatásai, Magyarországon elsõsorban Bóna István munkássága nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a 6. század elsõ két harmadának története minden korábbinál pontosabban rekonstruálhatóvá váljon. A langobardok õshazája az Elba alsó folyása mentén volt. Írott forrás elõször Kr. u. 5-ben említi õket, különösen vad germán népként, amikor Tiberius gyõzedelmeskedett felettük. 166/167 telén egy seregük nagy utat megtéve Arrabona és Brigetio között, átkelve a Dunán, Pannoniára támadt, de súlyos vereséget szenvedett. Ezután 489-ig, amikor a Duna alsó-ausztriai szakaszán jelentek meg, nem szerepeltek az írásos forrásokban, déli vándorlásuk állomásai a régészeti leletek alapján követhetõ. 505/507-ben a Duna jobb partján is megvetették a lábukat, majd 508/510-ben a herulok legyõzése után nagyjából a Balaton vonaláig a Dunántúl északi felét is meghódították. A bizánci–keleti gót háború kitörésekor szövetséget kötöttek I. Justinianus császárral, és 535/536 körül megszállták a Dél-Dunántúlt is. Nagy tekintélyû királyuk, Wacho (kb. 510–540) halála után Audoin király felmondta a gepidákkal fennálló szövetséget, és az 547-es támadás során elfoglalta Délnyugat-Pannoniát, kiterjesztve a langobardok fennhatóságát egészen Isztriáig. Audoint Alboin követte a trónon, aki folytatta a háborúskodást a gepidák ellen. 566-ban azonban a bizánciak a gepidák oldalára álltak, és súlyos vereséget mértek a langobard seregre. Ezt követõen Alboin Baján kagánnal lépett szövetségre, és 567 tavaszán az avarok segítségével megsemmisítették a gepida királyságot, amelynek területét megszállták az avarok. Csak ezután derült ki a langobardok számára, hogy az avarok sokkal veszélyesebb szomszédok, mint a gepidák voltak. Ezért a szövetséget megújították, majd telepeiket felégetve, temetõiket ki-

fosztva 568 húsvét hétfõjén elhagyták Pannoniát, és májusban megkezdték Észak-Itália meghódítását. A langobárdok Itáliában önálló királyságot hoztak létre, amelyet a frankok 774-ben foglaltak el. Pannoniai gyökerû, késõ antik és késõbb mediterrán elemekkel ötvözõdött mûvészetük nagy hatást gyakorolt az egyetemes kora középkori mûvészetre. Nyelvük és jogalkotásuk emlékei a langobárd királyság megszûnte után is éreztették hatásukat az itáliai mûvelõdésben. (30. kép) KUTATÁSTÖRTÉNET A langobardokhoz köthetõ, legkorábbi régészeti leletek 1885-ben láttak napvilágot, amikor Sõtér Ágost egy 67 síros temetõrészletet tárt fel Bezenyén. A leleteket évtizedekig késõbbre keltezték a szakirodalomban, mert az írott forrásokat félreértelmezve, a langobárdokat egy állandóan vándorló, tartósan sehol sem megtelepedõ népességnek vélték. További zavart okozott, hogy 1935-ben Várpalotán egy lelõhelyen kerültek elõ gazdag langobard és 6. század végi korai avar temetkezések, amelyek az avar uralom alatt továbbélõ langobardok elhibázott elméletének felállításához vezettek (Joachim Werner). Bóna István 1956-ban összegezte az addig megismert leleteket, és bebizonyította, hogy 510 és 568 között a langobardok fokozatosan egész Pannoniát megszállták, legkésõbbi pannoniai emlékeik pedig mûhelytestvérei a legkorábbi észak-itáliai leleteknek. Eredményeit az 1958 és 1978 között feltárt, mintegy 400 újabb langobard temetkezésbõl elõkerült leletek is alátámasztották. A feltárt sírok mintegy háromnegyede Bóna István rendszeres kutatásainak erdeménye (Rácalmás, 1957–58, Hegykõ, 1959–61, Szentendre, 1961–63, Kajdacs, 1965– 73, Ta-

300 A népvándorlás kora mási, 1969–71), kisebb temetõket, illetve temetõrészleteket tártak fel Sági Károly (Vörs, 1959–61), Kiss Attila (Mohács, 1960), Tomka Péter (Fertõszentmiklós, 1971; Gyirmót, 1995; és Vaday Andrea (Ménfõcsanak, 1995). A Kárpát-medencei langobárd történelem és régészet eredményeit Bóna István 1974-ben kismonográfiában, 1993-ban enciklopédiaszócikkek formájában foglalta össze.

A TEMETÕK, A TÁRSADALOM A langobardok régészeti emlékeit tehát elsõsorban temetkezéseikbõl ismerjük. Az Alsó-Elba vidékén még kizárólag elhamvasztva, urnában temették el halottaikat, majd az 5. század második felében – a többi germán néphez hasonlóan – viszonylag gyorsan áttértek a korhasztásos temetkezésre. Meglepõ, hogy a csak 536 táján megnyitott kajdacsi temetõben, amelynek területén soha sem folyt intenzív talajmûvelés, tíz, sekély mélységû urnasír is elõkerült. Elképzelhetõ, hogy az õsi temetkezési szokás más közösségekben is tovább élt, csak a késõbbi századok során ezek a hamvasztásos sírok megsemmisültek. Csontvázasan eltemetett halottaik részére hatalmas sírokat ástak. Felületük

3-6 négyzetméter, mélységük általában 3 méter körüli, de az elõkelõké eléri az 5 métert is, tehát gyakran mintegy 20 köbméter földet kellett kiásniuk. A halottat kettéhasított fatörzsbõl kivájt koporsóba temették. Több alkalommal sikerült megfigyelni a lekerekített végû, kör keresztmetszetû koporsók nyomait. Nemcsak a leírások, de az ásatási leletek szerint is magas termetûek voltak, egyes férfiak elérték a 190 cm-t, és a nõk magassága is általában 165-170 centiméter volt. Az ábrázolásokon a férfiak középen elválasztott, a fül vonalában egyenesre vágott frizurával, és elnevezésüknek megfelelõen szakállal (langobard = hosszú szakállú) láthatók. A férfiak combközépig érõ, hosszú ujjú ingzubbonyát bronz- vagy vascsattal ellátott deréköv fogta össze. A négyszögletes ezüst- vagy vasveretekkel díszített öv Pannoniában ritka. Az övre erõsítették hátul a tarsolyt, amelyben leggyakrabban kést, fenõkövet, szõrcsipeszt, ollót, árat vagy tûzszerszámot hordtak. A szûk, lábhoz simuló nadrágot a boka felett védõtekercs tartotta össze. Csak elvétve fordul elõ a fémcsattal záródó saruszíj. A hosszú, kétélû kardot fából készült hüvelyébe dugva a harcosok mellé, a nagy, vasfogantyúval és -dudorral ellátott fapajzsot a koporsóra helyezték, a hosszú nyelû lándzsát pedig a sír egyik végébe döfték. (31. kép)

31. Langobard sírok: fegyveres férfi (Kajdacs) és gazdag nõ (Szentendre)

A langobardok | 301 A nõk nem viseltek sem fülbevalót, sem karperecet vagy gyûrût. Ezek viselete csak Délnyugat-Pannoniában – a mai Szlovénia területén – a meghódított, helyi romanizált népesség hatására jelent meg körükben. A frizurájukat vagy a fejkendõt hajtûvel rögzítették, nyakukat általában egyszerûbb gyöngyökbõl fûzött nyaklánc ékesítette. Kiemelkedõ a Keszthely–Fenéki út mellett feltárt, gazdag germán nõ sírja, aki ékkõberakásos díszû aranycsüngõkbõl, aranylemez éremlenyomatokból és filigrán díszû aranygyöngyökbõl összeállított nyakéket viselt. Az egykorú rablásnak áldozatul esett sírból elõkerültek még többek között az ékszeres ládikát borító csontlemezek és egy díszes csonttégely. Ruházatuk egyszerû volt, az elöl 32. Fibulák a fertõszentmiklósi záródó vászonblúzt egy temetõbõl vagy két korong-, madárvagy S-alakú brossal fogták össze, és a bokáig érõ szoknyába tûrték. Õk is csattal ellátott övet viseltek, az ehhez erõsített tarsolyból orsógombok, kisméretû kés vagy olló, varrótû, néhány esetben szûrõkanál került elõ. Langobard sajátosság – feltehetõen a férjezett, szabad asszonyok sírjaira jellemzõ – az övrõl lecsüngõ, a gazdagabb nõk esetében poncolt bronz- vagy ezüst lemezkékkel is díszített, vászon- vagy bõr szalag. Erre tûzték fel egymás alá az általában hét gombbal ellátott, gazdagon díszített, két nagy fibulát, a végére pedig féldrágakõbõl, hegyikristályból vagy üvegbõl készült korongot vagy gömböt erõsítettek. A magas színvonalú langobard ötvöstevékenységre vésett, niellós, ékkõberakásos aranyozott ezüstfibulák, rekesz- és filigrándíszes aranyékszerek utalnak. (32. kép) A temetkezési szokások az õsi germán hitvilág egyes elemeinek fennmaradására utalnak (Odin és Donar istenek tisztelete, ételmelléklet), pedig a királyi nemzetség katolikus volt, a bizánciakkal való szakítást követõen pedig az arianizmus hódított körükben. A legtöbb keresztény vonás az ún. Hegykõ-csoport temetõiben figyelhetõ meg, amely egy, a Fertõ-tótól nyugatra és délre, illetve a Lajta alsó folyása mentén, zárt tömbben élt langobard kori germán népesség régészeti emlékeinek elkülönítésére szolgál. A csoport temetõinek keltezése a langobard eredetû tárgyak alapján egyértelmû, és a temetõk felhagyása bizonyítja, hogy használóik a langobardokkal együtt hagyták el Pannoniát. A sírokban megfigyelhetõ temetkezési rítus és viseleti szokások több vonatkozásban is eltérnek a langobard temetõktõl. A férfiak fegyverzetében éppúgy, mint a nõk ékszerei közt, gyakoriak a Duna-völgyi alamann–frank készítmények. A nõi sírokban elõfordul a fülbevaló, a karperec és a gyûrû is. Az övhöz erõsített szalag rövidebb, erre utal, hogy a nagy fibulák a deréktájon kerültek elõ, és néha még egy ezüst díszkulcsot is felerõsítettek a fibulaszalagra.

Egyes nézetek szerint a csoport alapnépességét áttelepített rugiak vagy a legyõzött herulok alkothatták. A langobardok társadalmi rétegzõdésére 7. századi törvénykönyvekbõl és a temetkezési mellékletekbõl következtethetünk. A vándorlások során a társadalom alapvetõ egysége a fara, a harci és a családi szervezõdés volt. A törzsi szervezet Pannoniában bomlásnak indult, és meghatározó szerepe lett a szabad fegyveres férfiak közösségének, akiknek asszonyai is szabadok voltak. A valóságos hatalom azonban mindinkább a fegyveres kísérettel rendelkezõ király kezében volt, de fegyvereseik voltak a hercegeknek és a nagyobb „farak” vezetõinek is. A nemesség udvarházakban élt, és kis sírkertekbe (Gyönk, Kápolnásnyék, Mohács), míg a köznép nagyobb temetõkbe temetkezett. A szolgáltatásokkal tartozó félszabadok és szolgák részben a germánok, részben pedig az egykori Pannonia romanizált maradványlakosságából kerültek ki.

A TELEPEK, AZ ÉLETMÓD A céltudatos kutatás ellenére eddig még nálunk sem sikerült langobard települést, illetve lakóházat találni. Feltehetõen nem vették át a közép-európai, félig földbe mélyített lakóházak építésének szokását, és továbbra is a föld felszínén emeltek cölöpszerkezetû lakóépületeket, amint erre az elõkelõk sírjaiban megfigyelhetõ „halotti házak” is utalnak. Elõszeretettel szállták meg a késõ antik népesség által már elhagyott erõdöket, õrtornyokat, villaépületeket, de építményeik innen sem ismertek, csak jellegzetes kerámiájuk; egy-egy ékszer jelzi egykori jelenlétüket. Életmódjukról sokat elárulnak temetkezéseik. 33. Agancsból faragott csontElsõsorban nagyállattartók tégely. Keszthely–Fenéki út voltak, sírjaikban gyakori lelet a szarvasmarha-, a juhvagy a kecskecsont, a harcosok közelében gyakran eltemették azok lovait is. Földmûveléssel csak kiegészítésként foglalkoztak. Jellemzõ, hogy a tamási temetõben talált szárnyas csontok és tojások egyharmada vadkacsa vagy vadliba volt. (33. kép) A pannoniai tartózkodás idején jelentõsen átalakult a langobard kerámiamûvesség. Õshazájukban durva soványítású, szemcsés anyagú agyagból, kézzel formált, gyengén kiégetett kerámiát készítettek. A korongolás technikájával a Duna elérésekor ismerkedtek meg, és Pannoniában többféle, késõ antik edényformát is átvet-

302 A népvándorlás kora tek. Ezzel párhuzamosan a függõleges vagy ferde kannelúrákkal vagy árral benyomkodott díszítésû kerámia aránya fokozatosan csökkent. Pannoniában alakult ki az a többnyire körte alakú, jó minõségû, korongolt kerámia, amelyet különbözõ formájú minták mértanilag megkomponált bepecsételésével díszítettek. A hasonló edények észak-itáliai megjelenése a honfoglaló langobárdok legkorábbi leletanyagához tartozik.

A KORAI ÉS A KÖZÉP AVAR KOR (568–7/8. század fordulója) Vida Tivadar

TÖRTÉNET 568-ban az avarok ázsiai eredetû népe telepedett le a Kárpát-medencében. E sztyeppei nomád népesség nem volt egységes, az újabb régészeti kutatások alátámasztották a belsõ- és a közép-ázsiai eredetükrõl korábban az írásos források elemzése során kialakított nézeteket. Kínai és perzsa források alapján az avarok belsõ-ázsiai csoportja feltehetõen a türkök által 552-ben a Góbi sivatag vidékén legyõzött zsuan-zsuan nép uralta területrõl menekült nyugatra, és hozzájuk Közép-Ázsiában csatlakoztak a heftalita-hunok. A bizánci forrásokban uarchonitai (a uar + hun nevek a mai magyar Várkony helynévben maradtak fenn) néven megjelenõ, új nép követei 558-ban már Konstantinápolyban tárgyaltak, és Justinianus császár buzdítására meghódoltatták a dél-oroszországi nomád és félno-

mád törzseket (a szabírokat, a kutrigurokat és az utrigurokat), leigázták az antokat és rátámadtak a frankokra. A Kárpát-medencében 568-ban letelepedõ avarokhoz keleteurópai sztyeppei néptöredékek is csatlakoztak, és Baján kagán vezetésével elõször egyesítették egy államban a Dunántúlt, az Alföldet és Erdélyt. (34. kép) Az avarok 568–626 között folyamatosan támadták a bizánci birodalom területét, elpusztították az al-dunai határerõdöket, városokat dúltak fel (Sirmium, Singidunum), és a Balkánról foglyok ezreit hurcolták hazájukba. Bizánc évi több tízezer, folyton növekvõ mennyiségû solidussal vásárolta meg a békét, amelynek összege 626-ban elérte a 200 000 aranysolidust. Az avarok indította támadások után szlávok tömegei telepedtek le a Balkánon. Az avarok legnagyobb hadjáratukat 626-ban Konstantinápoly ellen indították. Az ostromban részt vettek a gyalogos gepidák, a szlávok, valamint a bolgárok és az akciót szövetségesként támogatta a Boszporusznál állomásozó perzsa hadsereg is. Az ostrom vereséggel végzõdött, s Konstantinápoly megszabadulását a keleti egyház ma is megünnepli. A vereség az avarok külsõ és belsõ meggyengülését jelezte, amit a környezõ népek azonnal kihasználtak. Egy frank kereskedõ, Samo 626 táján az avarok északnyugati szomszédságában önálló hatalmi alakulatot szervezett. A 630-as években fellázadtak kelet-európai alattvalóik is, a Kubán-vidéki bolgárok, és Kuvrat vezetésével Bizánc védelme alatt álló kaganátust hoztak létre. Hasonló módon vívták ki függetlenségüket a karintiai és a dalmáciai szlávok is. 670–680-ban kazárok elõl menekülõ néptöredékek (onogurok) telepedtek be a Kárpát-medencébe, de régészeti nyomaik nem egyértelmûek. Az új tárgytípusok (például szablya) és rítus megjelenése korjelenség, illetve belsõ fejlõdés következménye is lehetett. Tény azonban, hogy a Bécsimedence és Dél-Szlovákia megszállásával kibõvült az avar településterület, egyes helyeken új temetõket nyitottak, új hatalmi központok jöttek létre, s ez jelentõs hatalmi harcokra utal. Az átszervezõdött avar vezetõréteget kezdetben a régi külpolitikai aktivitás jellemezte. 678-ban a kagán követei jártak IV. Konstantin bizánci császárnál, 680 táján elfoglalták Lauriacumot (Lorch – Ausztria), és ezzel a kaganátus határa az Enns folyó lett, amit a 692-ben kötött békében a frankok is elismertek. Az írásos forrásokban fennmaradt, nyelvi szórványok személy- és méltóságnevei alapján az avarok török, a vezetõréteg részben mongol nyelvet beszélhetett. Embertani képük összetett: a vezetõrétegben erõsebbek a mongolid elemek, a köznép europid vonásai mögött nemcsak a kelet-európai nomádok, hanem a germánokra és a helyi romanizáltakra utaló jegyek is megtalálhatók.

KUTATÁSTÖRTÉNET

34. Avarkori lándzsák a budakalászi temetõbõl

Az avar kor régészete a 18–19. századi fõúri, királyi gyûjtõtevékenységbõl nõtt ki (a nagyszentmiklósi kincs, 1799. Jankovich-aranyak, 1820-as évek), s csak a 19. század elsõ harmadától kezdve kerültek a jelentõsebb leletek a Nem-

A korai és a közép avar kor | 303 kók alapján rekonstruálta a keleti ízlésû avar férfi és nõi viseletet (1955), és úttörõ kutatásokat folytatott az avar kori hitvilág, a sámánisztikus és az ókeresztény hagyományok felkutatásában. (35. kép) 1963-ban Kovrig Ilona a 704 síros alattyáni temetõt elemezve meghatározta a temetõ három nagy idõrendi csoportját, és ezzel lerakta egy alapjaiban máig érvényes kronológiai modell alapjait. Bóna István 1970-ben a régészeti és az írásos források egybevetésével történetileg is megalapozta a „kora, a közép és a késõ avar kor” felosztást. Sokáig az avar kori anyagi kultúra fejlõdésében bekövetkezõ markáns változásokat új népek beköltözésével magyarázták (568: I., 670/680: II., 700/720: III. bevándorlási hullám). A 670/680-as bevándorlás elméletéhez kötötte László Gyula a magyarul beszélõ népesség legkorábbi megjelenését a Kárpát-medencében (kettõs honfoglalás), de hipotézise a hézagos írásos és a nem meggyõzõ régészeti források alapján a mai tudásunk szerint hitelt érdemlõen régészetileg nem bizonyítható. Az elmúlt évtizedekben a hazai kutatás jelentõs eredményeket ért el a keleti sztyeppei (Bóna István, Tomka Péter), a nyugati Meroving (Kiss Attila, Vida Tivadar), a bizánci, az itáliai kapcsolatok (Garam Éva, Bálint Csanád), a Kárpát-medencei szlávok (Szõke Béla Miklós), valamint a Keszthely-kultúra (Müller Róbert) kutatása terü35. Avar kori nõi sír részlete gazdag leletekkel. Zamárdi–Réti földek 36. Ezüst- és vörösréz-berakásokkal díszített, vadászjelenetes, kora bizánci sárgaréz korsó. Budakalász

zeti Múzeumba. Az avar kori leletanyag meghatározását az 1858-ban ismertté vált kunágotai és az 1871-ben kiásott ozorai és szentendrei temetkezések segítették elõ, mert azokban korabeli bizánci császárok 565–670 közé keltezhetõ aranypénzeit találták. Ezek alapján 1874-ben Pulszky Ferenc ismerte fel elõször helyesen, hogy a leletek az avar korból származnak. Ezt követõen az ország egész területén százszámra tárták fel az avar kori sírokat (Lipp Vilmos, Márton Lajos, Wosinsky Mór, Sõtér Ágost). 1905-ben Hampel József nagy mûvében a késõ avar leleteket hun korinak tartotta, tévedését a késõbbi kutatásnak kellett helyesbítenie (Nagy Géza, Alföldi András, Paul Reinecke). Az 1920-as évektõl Fettich Nándor a leletanyag Kárpát-medencén túl mutató összefüggéseit kutatta, felismerve nemcsak a nyugat-európai Meroving és itáliai, hanem a déloroszországi, ún. Martinovka-kultúra felé mutató kapcsolatokat is (1952). Csallány Dezsõnek jelentõs szerepe volt az avar kori idõrend pontosításában (1939), s elõször foglalkozott a nomád jellegû kerámia keleti párhuzamaival (1943) és a leletek bizánci kapcsolataival (1956). 1945 után megélénkült a peremterületek avarságának a kutatása is (Anton Toèík, Darina Bialeková, Zlata Èilinská, Kurt Horedt, Nagy Sándor). László Gyula néprajzi, történeti szemlélete, temetõelemzésekre kidolgozott (ma már meghaladott) módszere elsõsorban a társadalomszerkezet megismerését segítette elõ, miközben nagy mûvészi képzelõerõvel, közép-ázsiai fres-

304 A népvándorlás kora letekrõl ismerjük. A nomád elõkelõk, a katonai vezetõk mellé gyakran lovukat is eltemették, velük azonos vagy külön sírgödörbe. Ritkábban az is elõfordult, hogy a lovat megnyúzva a bõrben hagyott fejjel és lábcsontokkal mellékelték (Zalakomár), de ebben az esetben is sírba tették a lószerszámot (zablát, kengyelt, szíjazatot, hevedercsatot) és a fegyvereket (íjat, lándzsát, harci fokost). Az avarsághoz csatlakozott, könnyûlovas harcmodorú, kelet-európai nomádok egyik, a Tisza vidékén letelepült csoportjára jellemzõ volt a fülkesíros temetkezés, amelynek elõzményei a Kaukázus elõterében élt népeknél figyelhetõ meg (Szegvár, Öcsöd). (37. kép) A Dunántúlon több esetben sikerült megfigyelni hamvasztásos temetkezéseket, melyek a 7. században betelepült szlávok hagyatékának tarthatók (Vác, Kehida, Zalakomár). A halottak mellé másvilági útravalóként húst vagy edényben folyékony ételt tettek. A halott mellé eltemették a szellemi kultúrára, a hitvilágra utaló amuletteket (kapszulák, ólom- és csontcsüngõk) vagy az ókeresztény emlékeket (keresztek, bullák) is. Az avarok sztyeppei eredetû sámánhitének bizonyítéka egy homokrévi (Mokrin) csonttárgyra karcolt életfaábrázolás. 37. Fülkesíros temetkezés. A kiásott aknába állatokat temettek, sarkában kõlap fedte a ferdén lefele mélyített, temetkezésre szolgáló fülkét. Szegvár–Oromdûlõ

letén. Tomka Péter a temetkezési szokások vizsgálata során a kora és a közép avar kor közötti folyamatosság mellett foglalt állást. A közelmúltban fogalmazódott meg az avar kori kultúrának mint egyfajta bizánci peremkultúrának az értelmezése (Bálint Csanád, Falko Daim). Az újabb temetõfeldolgozások az avar kor belsõ kronológiájának pontosításához vezettek (Falko Daim, Garam Éva), és elkészült a korai idõszak edénymûvességének összefoglaló értékelése is (Vida Tivadar). Az elmúlt évtizedek nagy temetõásatásai (Budakalász, Gyenesdiás, Kölked, Szarvas, Szegvár, Táp, Zalakomár, Zamárdi) és az örvendetesen megszaporodott telepásatások (Dunaújváros, Kölked, Szekszárd) az avarok társadalmának, életmódjának és gazdálkodásának alaposabb megismerését segítik elõ. (36. kép) A TEMETKEZÉSEK ÉS A TÁRSADALOM Napjainkra a feltárt avar kori sírok száma megközelíti a 60 000-et, és ezeknek mintegy harmada tehetõ a korai és a közép avar korra. A kutatás arra törekszik, hogy a gazdag és változatos kora avar kori régészeti hagyatékban elkülönítse a belsõ- és a közép-ázsiai, illetve a kelet-európai sztyeppei bevándorlók, a helyi késõ antik és bizánci lakosság, valamint a germánok és a szlávok leletanyagát. E sokféleség a rendkívül változatos temetkezési szokásokban is felismerhetõ. A honfoglaló avarok halotti máglyán megégett lándzsáikat és lószerszámaikat kis mélységû gödörbe rejtették. E halotti áldozatok az avarság belsõ-ázsiai eredetû csoportjától származhatnak, mert a szokást türk terü-

38. Méltóságjelzõ díszöv a kunbábonyi kagáni sírból

A korai és a közép avar kor | 305

39. Hurkosfülû kengyelek és hevedercsatok. Kehida

A társadalom szerkezetére a különféle temetkezéstípusokból is következtethetünk. A kora avar kori társadalom csúcsán az egyeduralkodó kagán állt, aki családtagjaival együtt az erõsen központosított hatalmi szervezetet irányította. A kagánokat és más elõkelõket titokban, magánosan temették el, legfeljebb egy-két családtagjuk társaságában. 1971-ben Kunbábonyban egy homokbányában került elõ a Kárpát-medence leggazdagabb avar kori temetkezése. A méltóság- és rangjelzõ tárgyaival együtt eltemetett, fejedelmi rangú személy aranyozott ezüstlemezekkel borított kereveten nyugodott, halotti takaróját aranylemezek borították. Díszövét üveg- és almandinbetétes aranyveretek ékesítették, és bizánci csat kapcsolta össze. (38. kép) Fegyverövét, tegezét, íját és keleti típusú kardját ugyancsak aranyveretek borították. Méltóságjelvényei közé tartozott arany ivókürtje és aranylemez borítású, madárfejes korbácsa. Övén tarsolyt, tõrt és aranyveretes fa ivócsészét viselt. Másvilági útravalót a sírba egy fél kg súlyú aranykorsóban (l. a fejezet címlapján) és egy 20 literes bizánci amforában helyeztek el. A 60-65 éves korában elhunyt férfi antropológiailag a bajkáli típusú mongolidok közé tartozott, talán az avar uralkodóház tagjaként Baján kagán egyik leszármazottja volt. Magas rangú, a kagáni családhoz 40. Ezüsttel tausírozott tartozó személyek temetösszecsukható vasszék a kezései alapján feltételezzamárdi temetõbõl hetõ, hogy a kora avar hatalmi központ a Duna–Tisza közén helyezkedett el (Bócsa, Kecel). Más avar kori elõkelõk, katonai vezetõk a szállásterületük központjában kis, családi sírkertekbe temetkeztek (Szentendre, Csóka, Szegvár). A fegyveres köznép falvakban élt, nyugat–keleti tájolású, több száz síros soros temetõikben központi helyen találhatók meg a politikai hatalmat birtokló, fegyverekkel és

díszes övekkel eltemetett avar harcosok lovassírjai, amelyet körülvesznek a családtagok és a szolgák temetkezései. A temetõk szerkezete az avar kor elején a nagycsaládi-nemzetségi szervezet meglétére utal. A Dunántúl keleti felén Zamárdiban és Budakalászon több ezer síros temetõk szokatlanul nagy településre utalnak. E hirtelen népességnövekedés hátterében az avarok által elõidézett népmozgások és áttelepítések sejthetõk. A avar hadsereg derékhadát kopjás, páncélos nehézlovasság alkotta, melyet könnyû fegyverzetû lovasnomádok és gyalogos szláv, gepida segédcsapatok egészítettek ki. Az avarságnak köszönhetõ a lovaglást jelentõsen megkönnyítõ, az Európában korábban ismeretlen vaskengyel meghonosítása. (39. kép) Az avar harcos visszacsapó íja a sírokban a csont merevítõlemezekrõl ismerhetõ fel, a tegezben õrzött nyílcsúcsok igen nagy méretûek, az eurázsiai sztyeppén elterjedt típusokkal egyeznek meg. A gyalogos harcosok sírjaiban meroving típusú kardokat, lándzsákat és vas pajzsdudorral ellátott fapajzsot találunk.

41. A gyõzedelmes Krisztust ábrázoló korongfibula. Keszthely–Fenékpuszta

A bizánci aranyadónak, ajándékoknak és a hadi zsákmánynak köszönhetõen a korai avar temetkezések rendkívül gazdagok voltak arany- és ezüsttárgyakban, ezért nem véletlen, hogy többségüket röviddel a temetés után alaposan kifosztották. A bizánci importtárgyak közül amforák, pénzek, összecsukható székek, selymek, mérlegek és súlyok, fülbevalók, keresztek, övdíszek maradtak ránk. (40. kép) Az utóbbi évtizedek kelet-dunántúli ásatásai (Budakalász, Kölked, Környe, Szekszárd, Zamárdi) nagy számban hoztak felszínre olyan leleteket, amelyek a forma, a díszítés (fogazott állatstílus, bepecsételés), a technika (niello, tausírozás, poncolás) és a viselet (övfüggõk, lábbeliveretek, fegyverövek) tekintetében meroving kori germán csoportok (gepidák) jelenlétére utalnak. Aranyban gazdag sírjaik az avar uralom alatt élõ, magasabb társadalmi helyzetû, germán vezetõréteg meglétét is bizonyítják. A korszak elején a gazdag itáliai és balkáni kapcsolatokat mutató leletanyag alapján – feltehetõen Keszthely környékén – késõ antik kultúrájú népesség élt (ókeresztény jelképekkel díszített korongfibulák, dísztûk, kosaras és félhold alakú fülbevalók). (41. kép) Központjuk a fenékpusz-

306 A népvándorlás kora griffábrázolások) megújulásának és a 7. század utolsó harmadában új, a Fekete-tengertõl északra fekvõ vidékeken is ismert tárgytípusok (szablyák, kerek, patkóalakú és egyenes talpú kengyelek, oldalpálcás zablák), új viseleti elemek (csüngõs fülbevalók, nyakperecek, mellboglárok) megjelenésének. E változások hátterében a kazárok elõl menekülõ, újabb kelet-európai népek (bolgárok) betelepedése sejthetõ. A közép avar kor fejedelmi rangú temetkezései (Ozora, Igar) új hatalmi központ kialakulására utalnak. A változásokat jelzik a középréteg elõkelõ szablyás lovassírjai is (Iváncsa, Dunapentele, Budapest). (43. kép) 43. Szablyás lovassír a gyenesdiási temetõbõl

42. Háromhajós templom a keszthely–fenékpusztai késõ római erõd falai között, Kr. u. 6–7. sz.

tai késõ római erõdben volt, ahol egy temetkezésre is használt háromhajós templomot építettek. Valószínûleg az itt élt népesség leszármazottai azon keresztények közé tartoztak, akik a források szerint megérték Nagy Károly hadjáratának idõszakát. (42. kép) A KÖZÉP AVAR KOR A sokszínû kora avar és a késõ avar kultúra közötti átmeneti idõszakot hívjuk közép avar kornak. E korszak idõhatárai a kutatásban ma még heves vita tárgyát képezik, de egyre elfogadottabb a 7. század közepe és a 8. század eleje közé történõ keltezés. Azért beszélhetünk új régészeti korszakról, mert ekkorra a sztyeppei, a késõ antik, a bizánci és a Meroving jegyeket magukon viselõ, kora avar hagyományok egy egységes, új mûveltséggé olvadtak össze, melyet újabb külsõ hatások színeztek. Az egyes ékszertípusok (gömbcsüngõs fülbevalók, gyöngyök), kézmûves ismeretek (fémmûvesség, fazekasság), temetkezési szokások (lovas, fülkés sírok) továbbélése alapján megállapítható, hogy a közép avar kor régészeti hagyatéka jelentõs részben levezethetõ a kora avarkorból és mindez a korábbi népesség helyben maradását bizonyítja. Ugyanakkor tanúi lehetünk egyes viseleti tárgyak, díszítõmotívumok (fonatminta,

KÉZMÛVESSÉG, VISELET, ESZKÖZÖK A temetkezési szokások, a fegyverzet és a társadalomszerkezet alapvetõen keleti jellege mellett szokatlannak tûnhet, hogy a kora avar kézmûvesség reprezentatív termékei (fémtárgyak, edények) késõ antik, kora bizánci és Merovingkori kézmûveshagyományokra (44. kép) vezethetõk vissza. A tárgyak között kevés az eredeti bizánci import, nagyobb a helyi utánzatok száma és e tény helyi kézmûvesek tevékenységére vall. Gazdag temetkezéseik arra utalnak, hogy a társadalomban kiemelt szerepe volt a presztízsjavak készítõinek, a szerszámaikkal együtt eltemetett ötvösöknek (Kunszentmárton, Mezõbánd/Band, Csákberény). A kora avar

A korai és a közép avar kor | 307 kori ékszerek közé tartoznak a férfiak és a nõk által egyaránt viselt, piramis alakú és gömbcsüngõs fülbevalók, a kiszélesedõ végû ezüst karkötõk, a színes üveggyöngynyakláncok és a bizánci típusú díszes nyakékek (Deszk, Szegvár). Az elõkelõ férfiak kaftánszerû kabátot viseltek, rangjukat a derekukon viselt, ékes csattal kapcsolódó díszes öv jelezte. Az avaroknál használt, mellékszíjakkal el44. Díszes nõi övfüggõ veretei látott arany-, ezüst- vagy bronzveretes öv bizánci és a budakalászi avar temetõbõl iráni hatásra alakult ki, és széles körben elterjedt a Bizánci Birodalom peremvidékén Itáliában, a Közép-Duna-medencében és a Fekete-tenger vidékén élõ barbároknál. Nem véletlen tehát, ha a pajzs alakú övveretek és a lekerekített végû szíjvégek motívumkincse (életfa, pont-vonal, hal, madár, palmetta, szarvacskák) és készítéstechnikája (granuláció, filigrán, ékkõberakások, ékvésés) is mediterrán eredetû. A férfiak kis tarsolyban tûzkészséget tartottak maguknál, övükre kést függesztettek. A nõk a fülbevalók mellett színes gyöngysorokat, karpereceket viseltek. A késõ antik és germán motívumokkal díszített korongfibulák viselete a korabeli európai divat ismeretét jelzi. A fej mellett vagy a mellkason talált tûk fátyol vagy köpeny összetûzésére szolgáltak. A nõk kis tarsolyban vagy övükhöz erõsítve szépítõ eszközöket és -szereket (csipesz, fültisztító kanál, kenõcsök, gyógynövények) és munkaeszközöket (tû, kés, orsógomb) hordtak. Keleti eredetû kézmûvestechnikák jelenlétét csupán az eszköz- (nyergek) és fegyverkészítés (íjak), a fa-, a bõr-, a

45. Korongolt edények a budakalászi avar temetõbõl

csontmegmunkálás és a korongolatlan kerámiakészítés esetében feltételezhetjük. A vasolvasztás nyomait a Dunántúlon sikerült feltárni (Zamárdi, Tarjánpuszta). Az egyszerûbb edényeket helyben állították elõ, a jó minõségû, igényes kerámiát fazekasok készítették. A Sió völgyében Szekszárdon egy fazekastelepülést tártak fel több edényégetõ-kemence maradványaival.

A TELEPÜLÉSEK, AZ ÉLETMÓD A rendszeres avar kori telepkutatások csupán pár évtizedes múltra tekintenek vissza, és jelentõs eredményeket hoztak (Dunaújváros, Kölked, Szekszárd). A kora avar településeken elõkerültek a 3-5 méter széles, négyszögletes alakú, félig földbe mélyített, ágasfás-szelemenes szerkezetû házak, valamint a gazdasági épületek és a tároló vermek maradványai. A feltárás során a házak szerkezetére, belsõ felosztására az oszlop- és a karólyukak elhelyezkedésébõl következtethetünk. A dunaújvárosi kora és közép avar kori településen 39 házat és 6 szabadtéri kemencét, a kölkedi telepen 150 házat tártak fel. A házak tartós használatára utalnak a sarkaikba épített agyagkupolás vagy kõkemencék, de gyakran elõfordulnak azonos formájú, a szabadban álló sütõkemencék is. A házakat és a települést árkok vették körül, melyek a csapadék elvezetése mellett az állatok egybentartására és a birtokolt terület körülhatárolására is szolgáltak. A házak elhelyezkedése a terepviszonyokhoz igazodó, laza, szabálytalan településszerkezetre utal. A házak formája, felépítése és a települések szerkezete a közép avar korban is változatlan maradt, és alapvetõen a kelet-európai modellnek felelt meg. A településeken nagy számban elõkerülõ kerámialeletek között megtaláljuk a jól korongolt szürke-, fekete asztali kerámiát és az egyszerû, korongolatlan edényeket, amelyeket fõzésre, tárolásra, étkezésre egyaránt használtak. (45. kép) A települések állatcsont-le-

308 A népvándorlás kora leteinek vizsgálata (a juh- és sertéscsontok nagy száma) arra utal, hogy az avar kori népességre nem a nomád állattartás, hanem a letelepült életmód volt jellemzõ.

A KÉSEI AVAR KOR (7–8. század fordulója–811) Szõke Béla Miklós

TÖRTÉNET Az avar kaganátus történetében a 8. század a békésen zajló, lassú átalakulás idõszaka. A kagán mellett ekkor tûnnek fel elõször alacsonyabb rangú méltóságok is (katun, jugurrus, tudun, kapkan, tarkán stb.) egy differenciáltabb, vazallusi társadalom tisztségviselõiként. A kagán ritkán, akkor is csak helyi jellegû konfliktusokba kerül szomszédaival, a bajorokkal (703, 714) és az Alpok vidéki szláv törzsekkel (740 körül), az 568-ban Észak-Itáliába települt langobárdokkal pedig egyenesen baráti, szövetségesi viszonyt ápol. Nagy Károly hatalomra kerülésével azonban véget ér a nyugalom korszaka, viharos sebességgel megváltoznak Nyugat-Európa politikai erõviszonyai. A frank király 791 õszén teljes hadi gépezetével az avar kaganátusra támad, hogy a még mindig félelmetes hírû avar népet is a Karoling Birodalom alattvalójává tegye. A Duna mentén három hadoszlopban felvonuló, ám a hadtáp fontosságát elhanyagoló Károly hadjáratát az avarok halogató taktikája csúfos kudarcra ítéli. A Rába torkolatvidékéig jutva lovainak nagy részét elveszíti, seregét élelem-, vízhiány és betegségek tizedelik, ezért döntõ ütközet nélküli visszafordulásra kényszerül. (Feltehetõen ennek emléke az 1879-ben Petõházán talált, vésett szalagfonat-díszes, aranyozott vörösréz kehely, aminek nodusán a készítõ bajor ötvös neve olvasható: CUNDPALD FECIT.) A kaganátus ellen indított hadjárat puszta ténye mégis elegendõ ahhoz, hogy felszínre hozza azokat a belsõ problémákat, amelyeket az avarok mindaddig sikerrel takargattak a külvilág elõl. Ezek a felsõ vezetésben (lásd például 795-ben a kagán és a jugurrus között kitört háborút vagy a tudun különutas politikáját 796–803 között) csakúgy, mint az alsóbb néprétegeknél (lásd például 805-ben a szlávok zaklatásai elõl „inter Sabariam et Carnuntum” menekülõ kapkánt) régóta létezhettek, s az ismétlõdõ frank támadások (795, 796) nélkül is hamarosan a kaganátus felbomlásához vezettek volna. 811-re nyilvánvalóvá vált, hogy a kaganátus szétesésének folyamata visszafordíthatatlan. Nagy Károly Aachenbe hívta az összes érdekelt felet, hogy az újonnan kialakult status quo-t szentesítsék. A Dunántúl és a Dráva–Száva köze Pannonia provincia(e) néven hivatalosan is közvetlen Karoling-közigazgatás alá kerül, a Dunától északra (ómorva, nyitrai) és a Szávától délre (óhorvát) vazallus fejedelemségek jönnek létre. Bizonytalan, hogy milyen sorsra jutnak a kaganátusnak a Dunától keletre fekvõ területei. Egy bizánci forrás, a Suda-

lexikon Abaris és Bulgaroi címszavai alapján feltételezik, hogy Krum kán 803– 804 táján óbolgár fennhatóság alá vonja az itt élõ avarokat. A jóval késõbb összeállított lexikon vonatkozó adatai azonban toposz-jellegûek, kevés és bizonytalan utalással. Valószínûbb, hogy egyfajta, a Karoling Birodalomhoz és (idõlegesen talán) a kazár kaganátushoz is laza vazallusi kötelékkel kapcsolódó államalakulatot létesítettek 46. Vasabroncsos favödör. Söjtör itt az avarok. Mindössze a Marostól délre esõ területek és az erdélyi arany- és sóbányák környéke kerülnek a 820-as évek végétõl óbolgár fennhatóság alá. (46. kép) KUTATÁSTÖRTÉNET A korszak legmarkánsabb új tárgycsoportja, „vezérlelete” a griffes és az indás díszû, öntött övgarnitúra. Nem véletlen, hogy a korszak kutatástörténete lényegében ennek rendszerezési kísérleteirõl szól. Az 1930-as években Alföldi András és Fettich Nándor mutatták ki, hogy az addig késõ római–hun kori vagy szarmata hagyatéknak tartott, öntött övdíszek a kései avar idõszak emlékei. Ám a korszak abszolút kronológiai határairól máig nem alakult ki konszenzus. Míg egyesek Kuvrat fiainak Kárpát-medencébe településével (670) kötötték össze a kései, öntött bronz övdíszek feltûnését, mások mintegy fél évszázaddal korábbra helyezték a kezdeteket (620–630), újabban pedig inkább 710–730 tájára keltezik azokat. (47. kép) Hasonlóan bizonytalan a korszak vége. Vannak, fõként a környezõ országokban, akik már az elsõ frank hadjárattal véget vetnek az avar kornak (791), mások a 830-as, 840-es évekig keltezik a legkésõbbi lelettípusokat, nem kevesen pedig úgy vélik, hogy az avar mûveltség megélte a honfoglaló magyarok betelepülését (895–900). E keltezési bizonytalanságot használja ki László Gyula „kettõs honfoglalás” elmélete, mely szerint Kuvrat nyugatra költözõ fiai már legalább részben magyar nyelvû népességgel érkeztek a Kárpát-medencébe – õk a Kijevi Évkönyvek „fehér ma-

47. Állatküzdelmi jelenettel díszített szíjvég és griffen ülõ nõi alak egy késõ avar övkészletrõl. Budakalász

A kései avar kor | 309

48. Üveggyöngydíszes, aranyozott bronz fülbevaló. Gyenesdiás

gyarjai” –, akiket több évszázaddal késõbb nyelvrokonaik, a honfoglaló „fekete magyarok” követtek. Az elmúlt ötven évben többen is megkísérelték az öntött övdíszeket rendszerezni, belsõ, relatív kronológiai csoportjaikat meghatározni. Ám egyik csoportosítás sem általánosítható az egész késõ avar kaganátus területére, mivel készítõik nem egy elméletileg is megalapozott formarendszerbõl indultak ki, hanem egy-egy – egyedi vonásokat, esetlegességeket sem nélkülözõ – temetõ emlékanyagából, lásd Kovrig Ilona (Alattyán), Garam Éva (Tiszafüred) és Falko Daim (Leobersdorf) feldolgozásait. A kellõ elméleti elõkészítés hiánya miatt sok az esetlegesség az olyan – részben már nyugat-európai mintákat követõ – tipológiákban is, amelyek az övgarnitúra és a lószerszám egyes veretfajtáinak az egész Kárpát-medencére kiterjedõ adatbázisára építenek (Kiss Gábor, Szalontai Csaba, Bende Lívia stb.). Hasonló okok miatt használhatatlan a nagy adatbázisra épülõ, matematikai statisztikai és szériációs módszer alkalmazása is (Peter Stadler, Josef Zábojník). Az övdíszek mellett jelentõsebb kísérletek történtek a lószerszámzat (Garam Éva), a fegyverfajták (Garam Éva, Kiss Attila), a nõi ékszerek (Szõke Béla Miklós) és az ún. sárga díszkerámia (Garam Éva, Darina Bialeková) rendszerezésére is. (48. kép) A közelmúltig a legkevesebbet a késõ avar települési viszonyokról tudtunk. A régészeti topográfiai kutatások révén összefüggõ területek településtörténeti elemzésére, a nagy beruházásokat (vasút-, autópálya-, víztározó-építéseket) kísérõ ásatások segítségével pedig nagy felületek feltárására nyílt lehetõség, néhol egész falvakat tárt fel az ásó (Kisalföld, Kis-Balaton). Ezek leletanyagának nagy részét a kerámialeletek és az állatcsontok, a szenült magvak alkotják, melyek révén az életnek végre olyan területeire is bepillantást nyerhetünk, mint a gazdálkodási- és az életmód vagy az étkezési kultúra.

A TEMETÕK, A TÁRSADALOM A korszak arisztokráciájának temetkezései ismeretlenek, sõt még az alsóbb vezetõréteg sírjairól sincsenek megbízható információink. A soros elrendezésû, nagy köznépi temetõk több száz sírosak, de csak ritkán folytatják közvetlen a korábbi idõszak temetkezési szokásait. Az avar kor végén

49. Övével együtt eltemetett férfi sírjának részlete. Jászapáti

jellegzetes a kis sírszámú, alig egy-két tucat sírból álló temetõ (Hortobágy–Árkus, Söjtör, Brodski Drenovác). A sírszerkezet, a temetési mód változatos, a szállásterület szélein (Délnyugat-Szlovákia, Délnyugat-Dunántúl, Erdély) gyakori a padmalyos sírgödör s a szlávokkal közösen létesített birituális (hamvasztásos és korhasztásos) sírmezõ. Továbbra is jellemzõ pogány szokás, hogy a halottal ételés/vagy italmellékletet (marha-, juh/kecske-, sertéscsont s 50. Mellboglárok viseleti helyzetben és restaurált állapotban. Gyenesdiás

310 A népvándorlás kora – idõben elõre haladva egyre inkább – baromfi), bizonyos közösségekben és meghatározott jogállású személyekkel pedig felszerszámozott lovat (esetleg többet is) temetnek. A lovat fémveretes kantárral, egyenes vagy kétszeres Salakban hajló, oldalpálcás zablával, széles, egyenes talpallójú kengyelpárral és ritkán nyereggel szerszámozzák fel. A férfi harcosok viseletét 2-6 mellék51. Mozaikszemes gyöngy. szíjas, öntött bronz veretes Zalakomár díszöv (az övcsat mellett övveretek, lyukvédõ veretek, övforgó és nagyszíjvég, továbbá a mellékszíjak veretei és szíjvégei) jellemzi. Legkorábbiak a négyszögletes testû övveretek, melyeket fõleg griffel, ritkábban indával vagy geometrikus motívummal díszítenek. Ezeket követik a széles címerpajzs alakú veretek, ritkán griffel és/vagy más állattal, gyakrabban lapos indával vagy egyéb indadíszítéssel. Legkésõbbiek az övre hármas csoportosításban felszerelt, keskeny címerpajzs alakú veretek, áttört indadísszel, állatalakkal, pikkelydísz-kerettel vagy sima felületen vésett-poncolt palmetta-díszítéssel. A korong alakú, indás, geometrikus vagy figurális (állatalak, mellkép stb.) díszû veretek csak a kaganátus bizonyos régióiban terjednek el, és az egész idõszakban jelen vannak. A nagyszíjvégek jellegzetes díszítései az állatküzdelmi jelenetek és a vonuló griffek, késõbb pedig az inda- és a palmettakompozíciók. A harcossal gyakran vele temetik fegyvereit is (széles végû, csontmerevítõs íj, háromtollú nyílhegyek, szablya, lándzsa, balta). (49. kép) A nõk szinte állandó viseleti tárgyai az üveggyöngy-

csüngõs függõpár, a dinnyemag- és kásagyöngyös nyaklánc. A felsõruhát ritkán kerek mellboglárpár fogja össze, a kart huzalkarperecek, a kézujjakat spirális drót- vagy lemezgyûrûk ékítik. (50. kép) A korszak végére a férfiak viseletébõl egyre inkább elmarad a díszöv, a fegyverek között új, nyugati típusok (hosszú harci kés, az ún. langsax, továbbá szárnyas lándzsa, horgas sarkantyú, köpûs, szakállas nyílhegy) tûnnek fel. A nõk ékszerei között pedig mind gyakoribb lesz a nyugati típusú lemezgyöngycsüngõs függõ, a drótékszerek, a többtagú rúd- és mozaikszemes gyöngybõl fûzött nyaklánc, a pánt- és pajzsosan kiszélesedõ fejû lemezgyûrû. (51. kép) KÉZMÛVESSÉG A korábbi avar idõszakhoz képest lényeges változás, hogy az addig sokféle anyagból és technikai eljárással készített, sõt gyakran importból származó övdíszeket immár egyetlen anyagból és technikával, bronzöntéssel készítik, a veretek díszítése pedig néhány alapelemre (griff, inda) korlátozódva kanonizálódik, s az egész Kárpát-medencére kiterjedõen egységesül. Az övdíszeket a köznép részére – az egyes veretfajtákból szériákat öntve – tömegtermékként állítják elõ a mûhelyek, melyek mûködésérõl, ellátási körzetérõl, kisugárzásáról, „gyártási spektrumáról”, mûvészeti kapcsolatairól és az ott dolgozó ötvösök képzettségérõl, származásáról egyelõre igencsak felületesek az ismereteink. A tömegtermék-jelleg miatt valószínûtlen, hogy az övdíszek készítésekor vagy a garnitúrák összeállításakor meghatározó szempont volt (mint feltételezik), hogy azok valamiféle ideológiai tartalmat is közvetítettek. (52. kép) Kevés kivételként eltérõ készítésmódú, nemesfémbõl készült garnitúrák is ismertek, melyeket egyes kutatók direkt bizánci importnak tartanak (Hohenberg, Mikulèice, Mátészalka, Kolozsvár/Cluj, Szamosfalva/Someºeni, Presztovác), bár inkább az

52. Késõ avar „griffes-indás” bronz övgarnitúra késsel és csont bogozóval. Zalakomár

A kései avar kor | 311 avar arisztokrácia részére dolgozó, bizánci iskolázottságú, helyi mestereknek a termékei lehetnek. Külön fejezetet érdemel a kései avar kor kiemelkedõ mûvészeti emléke, a nagyszentmiklósi kincs. Az 1799-ben a bánáti Nagyszentmiklóson talált kincs 23 aranyedénybõl álló, fejedelmi asztalra szánt étkészlet (korsók, szilkék, tálak, csészék, kelyhek, rythonok, ivócsanakok stb.). Legkorábbi darabjai már a 7. század második felében elkészültek, a teljes asztali készlet azonban csak a kései idõszakra állt össze. Mûvészeti értékelésével, kulturális kapcsolatainak, kultúrtörténeti jelentõségének feltárásával régészek, mûvészettörténészek több generációja is foglalkozott már (Hampel József, Nagy Géza, Josef Strzygowski, Alois Riegl, Horváth Tibor, Nicolai Mavrodinov, Fettich Nándor, László Gyula stb.). Ám máig eldöntetlenek olyan alapvetõ kérdések, hogy kik, hol és mikor készítették, ki volt a megrendelõ, mikor és miért rejtették el, továbbá, hogy közvetve vagy közvetlenül fejtett-e ki hatást az avar kaganátusban mûködõ ötvösmûhelyekre, ami alapján a kései avar kor végén készült tárgyakat az ún. „nagyszentmiklósi horizonthoz” kötjük.

A TELEPEK Az utóbbi évtizedekben örvendetesen megszaporodott telepfeltárások révén települési objektumok százai váltak ismertté a Kárpát-medence egész területén. Míg a Dunántúlra a viszonylag sûrûn beépített halmaztelepülés, a Dunától keletre inkább a lazább szerkezetû, egymástól akár 20-50 méterre fekvõ, árokkal kerített házbokrokból álló település a jellemzõ. (53. kép) Általános a nyeregtetõs félveremház (3-4×4-4,5 méter), bejáratával szemben kõ- (Dunántúl) vagy agyagkemencével (Nagyalföld), a deszkával bélelt kút, a fedett földól (fõleg a Dunántúlon), a néha ugyancsak fával bélelt, fedett tárolóverem, a nyitott munkagödör oldalába vájt, agyagtapasztású sütõkemence, a különbözõ feladatú mûhelygödör stb. Ezek alapján bizonyos, hogy a hajdan nomád avarság nagy része már állandóan letelepült, paraszti gazdálkodást 53. Kõkemencés, két cölöpös, késõ avar kori ház. Lébény–Billedomb

54. Kenyér és hús sütésére szolgáló sütõharang vagy parázsborító. Hunya

folytatott. Ennek emlékei a telepeken talált mezõgazdasági vaseszközök (eke vasrészei, a sarló, a kasza, az olló, a metszõkés, az ár stb.), a konyhai, a tároló- és az asztali kerámiafajták (a sárga színû, korongolt szilkék, bögrék, palackok, a változatos minõségû fazekak, tálak s a nagyméretû magszárító medencék, lepénysütõ tálak, parázsborítók stb.) vagy egyéb kisleletek (orsógombok, szövõszék-nehezékek, õrlõ- és fenõkövek) is. A településmaradványok pontosabb keltezését hátráltatja, hogy egyelõre hiányzik a kerámialeletek megbízható tipológiai és kronológiai rendszerezése, ezért a települések többsége – a Mátra-vidéktõl a Kisalföldig és a Kis-Balatonig – csak tág keretek között tehetõ a kései avar korra. (54., 55. kép) Egyelõre tudományos vita tárgya, hogy a Duna–Tisza közén és a Nagyalföld településein (Eperjes, Hunya, Örménykút, Tiszafüred, Veresegyház) talált speciális edényformák az itt élt népesség eltérõ életmódját és kulturális kapcsolatait vagy kronológiai különbségeit tükrözik-e. A kézzel formált cserépüst, a sütõharang (vagy parázsborító), a nagyszámú tárolóedény és a sajátos díszítésmódok (például a rácsmintás pecsétlés és a szaltovói típusú, felülkarcolt díszítés) 55. Rövid kasza és sarló elterjedésének térbeli kö- a budakalászi avar temetõ rülhatároltsága egyelõre egyik sírjából azt a véleményt látszik erõsíteni, hogy ez az emlékcsoport csak az egységes kései avar kaganátus megszûnésekor jelent meg itt (eperjesi, hunyai fázis). Talán ugyanekkor létesült egy szláv telep a Felsõ-Tisza vidéki Gergelyiugornyán speciális szláv edényfajtákkal, mint például lepénysütõ tálakkal, magszárító medencékkel, és jöttek létre dunai bolgár telepek a Maros völgyének középsõ fo-

312 A népvándorlás kora lyásvidékén, Maroskarna (Blandiana – Románia) környékén a rájuk jellemzõ, fényezett felületû, vörös és fekete díszkerámia töredékeivel. A kaganátus törzsterületén megszaporodó telepkutatások lehetõvé teszik, hogy a peremterületeken folyó telepfeltárások eredményeit is árnyaltabban elemezzük, a sematikusan szlávnak meghatározott kerámiát funkció, forma, díszítés és készítésmód alapján csoportosítsuk, s a történeti valósághoz hûen értékeljük. A Dunától északra feltárt sáncvárak (például Mikulèice, Pobedim – Csehország) korai fázisa alapján pedig képet alkothatunk a kései avar kaganátus határvárairól is.

A KAROLING-KOR (811–896) Szõke Béla Miklós

TÖRTÉNET A Karoling Birodalom keleti határvidékén a 8–9. század fordulóján kialakított közigazgatást (Pannonia provincia[e], Oriens) 828-ban jelentõsen átszervezik. Ennek oka, hogy a Dráva–Száva közén fekvõ Pannonia inferior tartomány Ljudevit dux lázadásával (819–822), ám ténylegesen csak az ezt követõ óbolgár terjeszkedéssel (828) elveszik a birodalom számára. Stratégiai helyét és szerepét a Dunántúl déli fele veszi át. Ettõl kezdve a Rába–Dráva közötti dél-dunántúli terület az új Pannonia inferior, a tõle északra és nyugatra fekvõ tartományrész pedig Pannonia superior, míg az addig egységesen irányított Alpok vidékét négy nagy grófságra (Friaul, Isztria, Karintia, Krajna) bontják. Pannoniában is ekkor jelenhettek meg az elsõ grófságok, így a Felsõ-Duna mentén és Savaria/Szombathely körzetében Ratbod és Rihharius comitatusa, Alsó-Pannoniában pedig Mosaburg központtal Priwina grófsága. (56. kép) A keleti frank birodalom keleti végein a térítõ tevékenység a kezdetektõl (lásd a Duna menti püspöki konferenciát 796-ban) a bajor püspökségek feladata: a Dunántúl déli részén, a Rábától a Dráváig és a Dunáig, továbbá a Balaton körül Salzburg, ettõl északra Passau, még tovább északra és nyugatra pedig Regensburg osztoznak a volt kaganátus területén, míg az aquileiai patriarcha a Drávától délre fekvõ területeken misszionálhat. A vazallus fejedelemségek közül a Dunától északra létesült nagymorva fejedelemség Moimir (830 körül–846), Rasztiszlav (846–870), majd Szvatopluk (870–894) alatt végig harcban áll a Karoling Birodalommal. E harcok jellegzetesen kora feudális küzdelmek, a béke ára minden esetben a hûbéri eskü megerõsítése és az adófizetés. Amint ez veszélyes mértékben kezd meginogni, a hûbérúr, Német Lajos, majd Arnulf azonnal érvényt szerez akaratának, és a morva uralkodó család egy következõ tagját segíti a fejedelmi trónra. A század közepétõl Rasztiszlav rendre sikerrel kerül ki a katonai összecsapásokból. Ezen felbuzdul-

56. Karddal eltemetett férfi sírja és restaurált kardja. Garabonc–Ófalu

va megkísérel egyházi téren is függetlenné válni. Ehhez elõbb (855) I. Miklós pápa, majd (863) III. Mikhaél császár támogatását kéri. Utóbbi Konstantint (Kyrill) és Metódot küldi a morva földre, akik nemcsak itt, de Pannoniában (866) is sikerrel térítenek. Metódot II. Hadrianus pápa Sirmium (Pannonia) érsekévé (870) nevezi ki – a pápaság egyik korai kísérleteként arra, hogy a tartományi egyházak autonóm különállásán léket ejtsen. A salzburgiak azonban Metódot elfogják, kolostorba zárják, s csak évekkel késõbb, a forchheimi béke (874) eredményeként mint Morávia püspökét engedik szabadon, Pannonia pedig újra Salzburg fennhatósága alá kerül. A 9. század elsõ évtizedeiben kiépült hatalmi-politikai szerkezet lényegében változatlan marad a század második felében is. A keleti határterületeken sehol, még rövid idõre sem alakul ki egy újabb nagyhatalom. A „Nagymorva Birodalom” fogalma legújabb kori történetírói találmány, Konstantinos Porphyrogennetos (De administrando imperio c. 13, 38, 40–42) „Megalé Moravia” kifejezésének az eredeti tartalmától merõben eltérõ magyarázata.

A Karoling-kor | 313

57. Sarkantyú, tûzkõ, csiholó, kés, csat. Karoling kori férfisír leletei. Alsórajk

Míg a Karoling Birodalom közvetlen érdekszférájába tartozó területekrõl viszonylag bõséges és megbízható információval rendelkezünk, a Dunától keletre esõ területekrõl szinte semmit sem tudunk. Annyi bizonyos, hogy a Maros középsõ folyásvidéke, Bánát és Bácska térsége bolgár kézre került, amit mind írásos emlék (892-ben Arnulf császár a bolgároktól azt kéri, hogy ne szállítsanak sót a morváknak), mind régészeti leletek igazolnak. A Marostól északra fekvõ területekrõl azonban éppúgy hiányoznak a történeti adatok, mint a biztosan keltezhetõ régészeti emlékek. Semmi nem támasztja alá tehát azokat a feltevéseket, amelyek szerint a Duna–Tisza köze és a Dél-Alföld a Nagymorva Birodalom része volt, de azt sem, hogy az óbolgár kánság fennhatósága alá tartozott.

KUTATÁSTÖRTÉNET A Karoling-kori Pannonia egyik közigazgatási központját, Priwina és Chozil grófságának székhelyét, Mosaburgot már a múlt században lokalizálják Zalavár–Várszigeten. Rendszeres régészeti kutatása ennek ellenére viszonylag késõn, csak az 1950-es évek elejétõl indul meg. Elõbb Fehér Géza (1954-ig), majd közel 40 éven át Cs. Sós Ágnes irányítja Zalavár–Várszigeten és a környezõ szigeteken a kutatásokat (1992-ig), jelenleg pedig Szõke Béla Miklós a feltárások vezetõje. Mosaburg/Zalavár tágabb környékén, az AlsóZala völgyében is módszeres és eredményes régészeti kutatás folyik, tucatnyi település- és temetõmaradvány kerül napvilágra, míg Pannonia más tájain inkább csak véletlenszerûen váltak ismertté a korszak régészeti emlékei, fõként temetkezései (Sopron, Gyõr, Sárvár, Szombathely és Kaposvár környékén). (55. kép) Mosaburg/Zalavár régészeti kutatására sokáig erõsen hatott az, hogy látszólag sok közös vonást mutat az avar kaganátus romjain létrejött (ómorva, nyitrai, óhorvát stb.) vazallus fejedelemségekkel. Utóbbiak azonban a mai utódok számára egyúttal nemzeti létük elsõ csíráit is jelentik, ezért természetszerû, hogy az ott feltárt sáncvárak, udvar-

házak, templomok, szolgálónépi falvak és temetõk leletanyagát az adott fejedelemség „államalkotó” nemzetének emlékanyagával azonosítják. Így lett például a Morva-medencében megismert régészeti emlékanyag „nagymorva”, s mindazon terület, ahol a morva ékszerekhez, használati eszközökhöz hasonlók elõkerültek, a Nagymorva Birodalom része. E felfogás szellemében a zalavári leleteket szlávnak, sõt morva-szlávnak, magát a központot pedig pannon-szláv fejedelmi központnak határozták meg. Ez lassan behatolt a közgondolkodásba is, Zalavár lett a magyarországi „szláv kutatás” központja. (56. kép) Fel sem merült, hogy a hasonlóságok éppen egyfajta régió- és etnikum-feletti, a Karoling Birodalom által meghatározott kulturális azonosságból következnek, s hogy egy „független” pannon-szláv fejedelemség feltevésének semmiféle reális alapja nincs, sõt a Karoling Birodalom kiépítésének Nagy Károly-i programja éppen egy ezzel ellentétes fejlõdésben volt érdekelt. A Dunától keletre fekvõ területeken a késõ avar kori és a honfoglaló magyar emlékanyag között hiányzik egy, a dunántúlihoz hasonlóan markánsan elkülönülõ, Karolingkori emlékcsoport. Ezt a hiányt, mivel a magyar honfoglalást megelõzõen jelentõsebb magyar népesség nem települt a Kárpát-medencébe, csakis a késõ avar emlékanyag 58. Kislány sírjából származó ékszerek. Zalavár–Vársziget, Mária templom körüli temetõ

314 A népvándorlás kora egy részének a 9. századra keltezésével lehetne megszüntetni. Errõl azonban – a késõ avar emlékanyag módszeres rendszerezése hiányában – egyelõre csak az elméleti megállapítások szintjén beszélhetünk.

A TEMETÕK Az avar kaganátus felbomlásával az addig lakatlan gyepûelve – nyugatra a Bécsi erdõ és az Enns közötti terület, délnyugatra a Zala folyó és a Graz közötti térség, illetve a Muraköz – mindkét irányból elkezd benépesedni, keletrõl (nyugati) szláv, „avar”, nyugatról, a Karoling Birodalom belsejébõl pedig „germán” telepesekkel. Az olyan új grófságba pedig, mint Mosaburg/Zalavár és környéke – az utóbbi két évtizedben feltárt temetõk régészeti és embertani elemzése alapján – még távolabbi vidékekrõl is költöznek fegyverforgató vagy valamely kézmûves mesterségben jártas, kereskedéshez értõ vagy csak jobb megélhetést keresõ betelepülõk: (dunai) óbolgár, déli (dalmáciai óhorvát) és nyugati (morva) szláv, germán (bajor, alemann) és északi szláv eredetû (wilz) elemek, jelentõsen tarkítva ezzel a helyi, a nyugati (duleb) szlávokkal már amúgy is kevert, késõ avar népességet. Ezek azután részben templomok köré temetkeznek – néha az ezret is meghaladó számú, gyakran több rétegben is egymás fölé ásott sírral –, részben pedig azoktól távolabb, pogány szent ligetekben fekvõ, néhány rokon nagycsalád halottainak befogadására létesített, soros temetõben. Az utóbbiakban megõriznek még olyan pogány szokásokat, mint az étel- és italmelléklet túlvilági útra adása (tyúk, tojás, ritkábban sertés, juh/kecske és agyagedény, favödör), részleges állattemetés (ún. csonkolt marhakoponya sírba tétele – a Felsõ-Dunavölgyben Tullntól Sopron környékéig) vagy a halotthamvasztás szokása (például az ún. „halottak háza” Alsórajkon). A század közepére kialakul egy vékony vezetõ réteg, amely a templom körüli temetõ legelõkelõbb részén, részben a keresztény elõírásnak megfelelõen minden melléklet nélkül, részben azonban rangjának megfelelõen: a nõket míves kivitelû, aranyból és ezüstbõl készült függõkkel, lemezgombbal, korongfibulával, gyûrûvel, a férfiakat pedig díszes sarkantyúgarnitúrával temeti el. A köznép viselete erre az idõszakra egységesül, leegyszerûsödik. A férfiak egyszerû vascsattal összefogott övérõl egy bõr tarsoly, benne tûzszerszámmal, fésûvel, borotvával és egy vékony fémpánttal megerõsített, bõrrel bevont fa késtok lóg le, benne széles pengéjû, hegye felé csapott hátú, vércsatornás késsel. Minden közösségben van néhány harcos, akit íjával, köpûs nyílhegyeivel, szárnyas lándzsájával, szakállas baltájával és kardjával vagy hosszú harci késével (ún. Langsax), továbbá sarkantyúgarnitúrájával temetnek el. A nõk fejdísze az egyszerû drótékszerek mellett a gyakran aranyozott bronzból öntött, kétoldalas szõlõfürtös függõpár, az egyszerû lemez- vagy üveggomb-pár, a többtagú rúd- és mozaikszemes gyöngyök-

bõl fûzött nyaklánc, a széles pajzsos fejû bronz lemezgyûrû, textilövükbe pedig gyakran tûznek bele egy keskeny pengéjû, agancsnyelû vaskést. Nem ritkán velük temetik a tût egy vas- vagy bronzlemez tûtartóban és az orsót egy agyag orsógombbal. Amíg a Dunántúlon, a Dráva–Száva közén vagy a Dunától északra fekvõ Kisalföldön jól elválnak a Karolingkor temetkezései a megelõzõ idõszakétól (ezekhez sorolható még a Bélapátfalván feltárt kis temetõ is), addig az Alföldön egyelõre hiányoznak a szolid támpontok a korszak temetkezéseinek kiválasztásához.

A TELEPEK A késõ avar korhoz képest nem változnak a falusias települések formái, a házak, a vermek, a kutak, a mûhelygödrök típusai. Némely esetben a település szolgálónépi jellege az építményekben is visszatükrözõdik: sütõkemencék (Balatonmagyaród–Hídvégpuszta), kovácsmûhely (Zalaszabar–Borjúállás sziget) jelennek meg a település szélén vagy attól távolabb, mint például a vaskohók (Nemeskér) stb. Az új típusú arisztokrácia jellemzõ birtokközpontja a Karoling curtis mintájára épített, palánkfallal körülvett, magántemplommal rendelkezõ nemesi udvarház (Zalaszabar–Borjúállás-sziget, Bøeclav–Pohansko, Gars-Thunau). Végül a legmagasabb szintû, már városias település példája Mosaburg/Zalavár, ahol nagyméretû, több osztatú, faoszlopokon álló vagy „talpas”, emeletes (?), boronaházakat (15-17×8-10 méter) és több helyiséges gazdasági épületeket emelnek, a vermek s a kutak egy részét deszkával bélelik, a kutak másik részét s bizonyos mûhelyeket pedig szárazon vagy agyagba rakott homokkövekkel falazzák ki. (57. kép) A század közepétõl manufaktúra-szerû mûhelyek képesek már egyenletesen jó minõségû, csengõ hangú, vékony59. Fával bélelt kút. Zalavár–Vársziget, telep


60. Kereszttel és állatalakokkal díszített, agancsból készült sótartó. Zalavár–Vársziget, telep

falú kerámiát is készíteni. A korábbi tojásdad és gömbös edények mellett egyre gyakoribb lesz a széles szájú, erõs vállú, szûk aljú forma, amelyeket gazdagon díszítenek bekarcolt hullámvonal- és vízszintes vonalkötegek, továbbá ferde, fésûszerû beszúrkálások. Megújul a díszkerámia, az asztali edények csoportja is, fényezett felületû, aranyló barna színû, antik edényformákat idézõ palackok, kétfülû asztali amforák, lapos és mély tálak, szilkék, poharak, fedõk, kulacsok stb. jelennek meg. (58. kép) Az Alföld településein – a temetkezésekhez viszonyítva – valamivel határozottabban érzékelhetõ, hogy a 9. századba érkeztünk. A század közepe felé eltûnnek a kézzel formált edényformák és a hozzájuk kapcsolódó díszítésmódok (bogrács, sütõharang, fazekak, pecsételt díszítés). Szinte kizárólagossá válik a korongolt kerámia, amely a dunántúlihoz hasonlóan – új formákkal, díszítésekkel és készítési technológiával (új soványító anyagok felhasználásával) is különbözött az elõzõ idõszakétól (örménykúti fázis). Mivel korongolt bogrács és más, a honfoglaló magyarságra jellemzõ edényforma még nem jelenik meg, megszûnése nem keltezhetõ a 10. század elejénél sokkal késõbbi idõre.

MOSABURG/ZALAVÁR A Karoling-kori Alsó-Pannonia Mosaburg székhelyû grófságát alapító Priwinát a 830-as évek elején Moimar, morva herceg Nyitráról számûzi. Priwina ekkor Ratbodhoz, a keleti tartomány prefectusához jön. Német Lajos császár parancsára Treisma (ma: Traismauer – Ausztria) Szent Márton templomában megkeresztelik, majd a császár Ratbod gondjaira bízza õt, ám hamarosan viszály támad közöttük. Priwina övéivel együtt elõbb a bolgárok földjére, majd a sisciai (sziszeki) Ratimar herceghez költözik, végül a krajnai Salacho gróf fogadja magához, aki 838–840 táján kibékíti Ratboddal. Hamarosan Német Lajos is megbocsájt, s hûbérbirtokot ad neki Alsó-Pannoniában. „Itt kezdett akkor lakni, és egy erõdítményt kezdett építeni a Sala folyó egy mocsaras szigetén (= Zalavár–Várszigeten), és elkezdte körös-körül összegyûjteni a népeket és országának nagy ura lett.” Civitas Priwinae, castrum Chezilonis, Mosapurc (Conversio) virágkora a 840 és 900 közötti idõszakra esik. A szi-

get déli harmadát egy földsáncra emelt palánkfal védte, ahol maga Priwina és fia, Chozil lakhatott háznépével együtt. A sáncárok túloldalán, a sziget kocsánytalan tölgyfa gerendákból emelt palánkfallal elkerített északi harmadán egyházi személyek élhettek Priwina udvari papja vezetése alatt, s itt találhatott szállást alkalmanként a salzburgi érsek és kísérete is. Végül mindkettõtõl keletre terül el az egyelõre teljesen ismeretlen elõvár. Körben a szigetet csak a század vége felé erõdítették meg egy kõ homlokfalú, kazettás szerkezetû sánccal. Erõdített udvarháza megépítése után Priwina elsõ dolga, hogy azon belül (infra munimen) egy templomot rakasson, amit 850. január 24-én a salzburgi Liupram (836–859) érsek Mária tiszteletére szentel fel. Ezt követõen Priwina „kérésére” Liupram érsek Salzburgból mesterembereket küld, akik Priwina városában (infra civitatem Priwinae) egy „tiszteletre méltó templomot” építenek. A templomot, amiben „Adrianus mártír pihent eltemetve”, Liupram „elõkészítette arra is, hogy szerzetesek zsolozmázhassanak benne”. Ugyanezen városban (in eadem civitate) volt még a Conversio szerint egy Keresztelõ Szent Jánosnak szentelt templom is. A városon kívül (foris civitatem) Priwina életében 16, Chozil idejében, a 870-es évek elejéig pedig további 12 templom épül, amelyeket részben már az új salzburgi érsek, Adalwin (859–873) szentel fel. (59. kép) 61. Légifelvétel a Szt. Adorján templom feltárásáról, Zalavár–Vársziget, 2000.


62. Leletek a Szt. Adorján templom körüli temetõ sírjaiból, Zalavár–Vársziget

Az összesen mintegy 31 templomból az utóbbi fél évszázadban folytatott régészeti kutatások révén mindössze négy templom vált ismertté. Az egyik – ismeretlen mértékben módosult – templom alaprajzát Zalavár–Várszigetrõl Giulio Turco egy 1569-ben felvett alaprajzából ismerjük. Eszerint a végvárrá átalakított Szent Adorján bencés monostor temploma egy háromhajós (?), félköríves szentélyzáródású csarnoktemplom. Az alapján, hogy a templom a Várszigetnek a Karoling-korban Priwina és Chozil udvarházát magába foglaló déli harmadában állt, s körülötte 1951–1954-ben 9. századi és Árpád-kori sírokat tártak fel, nagyon valószínû, hogy az 1019-ben Szent Adorján tiszteletére felszentelt bencés templom elõzménye a 850ben Mária tiszteletére emelt templom volt. (59., 60. kép) A sziget északi harmadát kerítõ palánkfal déli szélénél az 1980-as évektõl egy ca. 50×25 méteres zarándoktemplom alapjai kerültek napvilágra. A templom egyapszisos félköríves szentélyfejéhez háromhajós bazilikális tér csatlakozik, a pilléres támaszsorú mellékhajók az apszishoz egyenes zárófallal kapcsolódnak. A karzathoz és a délnyugati sarkán szögletes lépcsõtoronyhoz nyugaton egy nagy alapterületû, nyitott udvarú, emeletes elõtér csatlakozik, melynek nyugati homlokzatához egy kör alapú harangtornyot építettek. Legsajátosabb építészeti eleme azonban a fõszentély oltára alatti mártírsír megközelítését lehetõvé tevõ, félig föld alá süllyesztett, félköríves folyosó és az abból nyíló, három kápolna koszorúja. A templomot itt is szorosan körbezárta egy többrétegû Karoling-kori temetõ. A templom mellett elõkerült nagyméretû harangjának öntõgödre az agyag öntõforma maradványával és az a mûhely is, ahol a templom színes és festett ablaküvegeit készítették. Mindkét mûhely európai jelentõségû ipari mûemlék! A templom építtetõje minden bizonnyal Liupram salzbur-

gi érsek, aki 850/54–859(870) között infra civitatem Priwinae emeltette fel a Szent Adorján templomot. (61. kép) A harmadik templom a Várszigettõl északra, Zalavár– Récéskút szigeten vált ismertté mint egy nemesi udvarház azonosíthatatlan titulusú magántemploma. A téglalap alakú kõtemplomhoz (20,5×12 méter) három „beírt” félköríves apszis, nyugaton pedig karzat és egy négyszögletes lépcsõtorony tartozik. Feltehetõen még a 9. században pilléres támaszsorokkal háromhajóssá építik át. A templomot habarcsba rakott lapos homokkövekbõl és római kövekbõl építették fel, padlóját nagy lapos gránitkövek fedték, az apszisokat pedig terrazzo-padlóval borították. Végül a Várszigettõl délre, Zalaszabar–Borjúállás szigeten, egy paliszádfallal kerített nemesi udvarházban állt egy egyenes szentélyzáródású, egyhajós, fából épült, „talpas ház”-típusú csarnoktemplom, melyhez nyugaton egy narthex csatlakozott (17×7 méter). Az apszis elõtt, a hajó felsõ harmadában egy sekélyen alapozott szentélyrekesztõ korlát alapozása került elõ. A templom alaprajzát jórészt a templom körüli temetõ sírjai által üresen hagyott terület és az a néhány nagyobb kõ rajzolta ki, amelyek a nagyméretû, vízszintes talpgerendákat alátámasztották. (62. kép) 63. Oszlopfõ Zalavár–Várszigetrõl


64. Karoling nemesi udvarház és templom. Zalaszabar–Borjúállás-sziget

X. A NÉPVÁNDORLÁS KORA

Recommend Documents