V{ndor székelyek Pataky Joachim legújabb költeményei
1926 Apostol–nyomda Budapest, VIII. Horny{nszky-u. 18-20
HULLÓVIRÁGOK. Ez egy kis par{nyi könyv címe. A könyvben versek vannak. A verseket Pataky Joakim írta. Ki ez a Pataky Joakim? Mit kérdeznők? Egy ismeretlen magyar. Azok közé a magyar tehetségek közé tartozik, akiket a sors elpazarol, mert mostoha, szikes, terméketlen földbe veti. Azt akarom ezzel mondani, hogy kedvezőtlen viszonyok közé helyezi. Munk{csy Mih{lyt inasnak egy asztalos műhelybe. De ezzel megj{rta a sors. Mert az asztalosműhelyben l{d{k készülnek, melyeket be kell festeni tulip{nosra. És az inasgyerek l{zas buzgalommal festegette a tulip{nos l{d{kat, míg egy művészember véletlenül arra nem ment és kézen nem fogta az inasgyereket, hogy elindítsa a halhatatlans{g felé. Pataky Joakim kis verseskötete meg ink{bb csak tulip{nos l{da és igen messze van még a „Krisztus Pil{tus előtt”-től. Sok mindenféle kezdetlegesség, ügyetlenség, tökéletlenség van ezekben a versekben, de van bennük valami, ami igen sok jó, korrekt és ügyes versben nincsen meg, s amit igen nehéz így megfognia a kritikusnak. Ez a hang, a hit dícsfénye a szavak körül és hib{s sorok körül; a naiv ihlet, a megkapó eredetiség az elkopott banalit{s vagy fr{zis mellett, mely azonban a szerzőnek egyform{n komoly, sőt azt vagyok hajlandó hinni, hogy neki szebbnek tetszik az eltanult, m{stól hallott fr{zis, mint ami a saj{t lelkéből buggyant fel. Én bizony érdeklődtem e Pataky Joakim ir{nt s megtudtam, hogy egy igen derék, felettébb hasznos és kapós munk{sember, aki mikor elvégezte v{llalt munk{j{t, tanul és ír, olyan verseket, minők e könyvben foglaltatnak, s melyek közül egyet ideírok: SZEGÉNYSÉGEM ÉS B[NATOM. Mint viharmad{r a fellegeket Ugy kisérnek el engemet Szegénységem s b{natom Végig e földi útamon. Bölcsőmtől a koporsómig Míg a sírom bez{ródik. Ott szegénységem künn marad Ott senki nem lesz gazdagabb. És b{natim, mint síri {rnyak Kopott fejf{m körül j{rnak: Soha sem lesz több b{natom, Mert ott lenn nyugton {lhatom. Az igaz költői ihlet és a dilett{ns ember megható küzdelme ez a kis könyv. Pataky Joakim azt kéri hozz{m írt levelében: ha valamelyik verse megtetszik nekünk, adjuk azt ki a Pesti Hirlapban néh{ny sor kíséretében. „Nem kiv{nok, azt mondja, gyönge munk{ra jó kritik{t, de a rosszak között is van néha valami, ami jó.” Ez a mond{s, azt hiszem, r{illik a könyvére is, meg a kritik{ra is, amelyet az ember komolyan írhat róla. Én szeretném, ha a jóízlésű emberek érdeklődnének a könyve ir{nt.
A SZERZŐ AZ OLVASÓHOZ. Mögöttünk vérzivatarok emlékei: apró töredezett keresztek tűnnek el a feledés t{vol{ba. Fölöttünk gy{szlepel terül el, befödve mindent, ami élő és létező ebben a sokat szenvedett haz{ban. Előttünk sűrű köd, melyen gyarló emberi szemeinkkel {t nem l{thatunk, csak bizonytalan léptekkel haladhatunk ismeretlen célunk felé. S{rguló leveleit hullató vén tölgy haz{nk, belülről a mag{ból kitermelt szú emészti, kívülről a kíméletlen viharok vasfoga tépi, marcangolja. A s{rguló levelek lomh{n hullanak a földre, a szél onnan zörögve röpíti tova a deres avaron. Fajunk korm{nya vesztett hajó, az élet nagy tengerében céltalanul bolyong, kiszolg{ltatva az elemek tetszésszerinti j{ték{nak. Messze, t{vol, ködével ölelkező, végtelen sötét mezőkön, apró piros vir{gok nyílnak. Elmerengő lélekkel haladok a sötét mezőkön és összeszedegetern az apró, piros vir{gokat, – melyek olyanok, mint apró gyermekszívecskék – és egy kis csokrot kötök belőlük, r{helyezem azt egy süppedő mohos névtelen sírra: a messze harctereken szerte elhalt hős bajt{rsaim emlékezetére. Nyolcadszor s{rgulnak a f{k levelei, hogy az {gyúk a hat{ron elhallgattak. Levélhull{skor lesz nyolc éve, hogy a harcterek végtelenbe nyúló vonalaira lesz{llott a csönd és a tengereket összekötő drótmezők között csak az őszi szél bús dan{ja zeng szomorú dalokat, magyar testvéreink elsüppedő sírjai fölött. Nyolc éve lesz annak, hogy a harcterek földalatti üregeiből a harcosok milliói hazatértek csal{di köreikbe. Nyolc év az any{k szemeiben fölsz{rította a könnyeket, az özvegyek szívében újvir{gokat fakasztott, a füstölő romok fölépültek, az élet arc{ról eltűntek a h{ború sz{ntotta mély bar{zd{k, csak ... az {rv{k ... azoknak senki sem adhatta vissza az ap{t, azok ma is olyan {rv{k, mint nyolc évnek előtte. Még vanak igen sokan, akiknek lelkéből a nyolc esztendő nem volt képes az emlékeket kiirtani. Ezek mi vagyunk a volt gyermekkaton{k, akiket a sors kegyetlen keze gyönge gyermekkorunkban dobott bele a vil{gégés sistergő, g{zbomb{s forgatag{ba. Ifjú életünknek éveit töltöttük el a lőporfüstös harcterek különböző szakaszain. A mi lelkünkben még ma is ott {llnak az Isonzó parton a honvédek, K{rp{tok bércein magyar dal akkordj{t hordja ma is a szellő, Volhinia mocsarai között magyar honvédek hallgatj{k holdvil{gos estéken ezernyi béka hangzenéjét és az {gyúk t{volról jövő tompa dörrenését. Lelkünkben most is ott sír a Volga partj{n haz{juktól elz{rt rab magyarok estéli im{ja az édes otthon ut{n; lelkünkben nincs csonka Magyarorsz{g, nincs Trianon! Honvédek lelkébe nyolcvan év sem lesz képes belepl{n{tlni azt a tudatot, hogy minket olyan ellenségek győztek le, kiket a harcok idején kuty{ba sem vettünk... Nem! ... a honvédek fegyverei tiszt{k, fényesek, nincs Trianon, mi most alszunk, holnap megfújj{k a kürtöt és fölébredünk, ott a Tirol havasain ... Bukaresten túl, le egészen Jeruzs{lemig, mindenhol ott vagyunk mi, a honvédek. Megbízható fegyverünk most is ott van a lőrésben töltve ... Igen, ennek így kell lenni!
Mi úgy gondoltuk a harcok kr{terében eltöltött évek folyam{n, hogy ebből a vil{gégésből a mi fajt{nknak tisztultan, nemesen, megifjulva és győzelmesen kell kikerülni, mert a mi egyszerű lelkeink összenőttek nagy céljainkkal. Ugy gondoltuk, hogy a harcok tüzéből magasztos eszmék hordozói fognak születni, méltók a harctereken hősi hal{lt halt dicső bajt{rsaink emlékeihez. Sajnos, nem kellett, hogy a levél nyolcszor hulljon a földre, m{ris a fényes emlékeket a maga célja ut{n rohanó seftelő élet beletaposta a s{rba. Nyolc év ... élet forgatag{ban egy m{kszem, a föld életében egy atom ... semmi. Mégis elegendő ahhoz, hogy a hétköznapi élet sar{ba süllyessze a különböző harctereken elhalt hős katon{k emlékeit. Azt hiszitek, el lehet feledni a h{borút? Nem! Ahol az egym{s ir{nti emberi szeretet és bajt{rsiass{g olyan gazdagon volt feltal{lható, mint éppen a gran{tok pergőtüzében, akik éveken {t benne éltek, rövid földi életük p{ly{j{n azt nem tudj{k elfelejteni. Valahogyan egészen m{s emberek, akik a rajvonal v{ltozatos életvil{g{ban többször érték meg Jézus születését, akik Karinthia havas bércein, vagy Bukovina erdejeiben kis födözékben körül{llt{k egy par{nyi kis szegényesen földiszitett kar{csonyf{t és könnyes szemekkel elmélyedve énekelték a kar{csonyi szent éneket. ... Azok a katon{k örök életükre el vannak jegyezve emlékeiknek. Hiszen nem is olyan régen volt, amikor földbe{sott, alacsony, füstös mennyezetü, hóborította födözékeinkben a tűz vörös fényétől megvil{gítva körben üldögéltünk mi, a kopott, s{padt honvédek és míg kívül sz{guldva j{rt a szél a fenyves szirteken s a fenyők sötét {gai között kísértetiesen zúgott a hózivatar és az ellenség dum-dum golyói ... addig mi különleges vil{gnézeteink szerint t{rgyaltuk fajunk nagy-nagy céljait és érdekeit. Nem is olyan régen ... Mégis azok közül, kik ott üldögéltünk, de kevesen élünk m{r és mi is régen el vagyunk jegyezve a lassú, de bizonyos hervad{snak... Megtépett bennünket a h{ború vihara, a sors kemény csap{sai, a sok csalód{s, a magyar rög keserve él most lelkünkben. Szökve a jelenből, a múlt szebb és dicsőségesebb emlékei között keresünk f{radt lelkünkre vigasztal{st. Haz{nk és fajunk nagyon is kivette részét a vil{gégés borzalmaiból. A magyar honvédek minden harcteret bej{rtak, – közös és szövetséges bajt{rsaikkal karöltve. Minden helyen elismerést érdemeltek ki ... mégis ... mégis, a magyar rögöt ellenséges csapatok szentségtelen l{baikkal merték tapodni – és a honvédek? ... kenyérgondtól gyötörve folytatj{k {ldatlan harcaikat, örömtelen életük puszta fenntart{s{ért a sorssal. Erdély székelylakta vidékei két ízben is {tszenvedték az ellenséges {rm{di{k l{bainak f{jó tapod{s{t. Először, mikor a székely ezredek Volhini{ban, Tirolban, Isonzón{l és a Balk{non vívt{k rettenetes harcaikat a túlerőben levő ellenséges csapatokkal, akkor ... de csak akkor ... mertek a szövetségesnek vélt ol{h csapatok orvul r{rohanni az éj csöndjében gyanútlanul alvó székely v{rosokra és falvakra. A csekély sz{mú és többnyire idős népfelkelőkből {lló, de makacsul s elsz{ntan küzdő hat{rőrséget lemész{rolt{k. Túlerejükben bizakodva, vid{m zeneszóval vonultak az orsz{g belseje felé. Csaba kir{lyfinak asszony-, gyermek- és öreg népei úgy, ahogy első ijedtségükben tehették, összekapkodt{k apró-cseprő dolgaikat és futottak, ki hogyan győzte erővel. Ezen idő alatt a katonai helyzet miatt kiürített erdélyi részen mind beljebb és beljebb hatoltak az ol{hok.
M{r azon t{rgyaltak, hogy a Tisz{ig, vagy a Dun{ig tegyék-e Magyarorsz{got maré Romanie-v{. Előre ittak a medve bőrére. Az önként hazakérezkedő székelyek s a német csapatok hamarosan megérkeztek Erdélybe. Mint a megvadult tehéncsorda, mikor hirtelen elébük kerül a guly{s és ostor{val közéjük csördít, úgy torpantak meg az előbb még diadalmi m{morba merült ol{h csapatok. Még a nem régen lehúzott orzott marh{k bőre meg sem sz{radt, mikorra m{r a Székelyföld mindenhol szabadd{ lett és a szövetséges csapatok megtorl{sként tervszerűen, de föltartózhatatlanul haladtak előre a rom{n területen. Amikorra a hó fehér pal{stja r{borult a harcterekre, Erdély földjén ellenséges katona nem {llott. Ez volt az első betörés Erdélybe. Az orosz csapatokkal kötött fegyverszünet és béke {ltal mag{ra maradt szorult helyzetében Rom{nia. Az oroszok hazamentek, sok helyen vid{m zeneszóval és igen sok helyen üresen maradtak a lövész{rkok. M{r ugy volt, hogy Rom{ni{val nem fogunk békét kötni és véglegesen lesz{molunk az {ruló bar{ttal, – azonban a sz{mító, meghuny{szkodott ellenség éppen a tizenkettedik ór{ban tért ki a mérkőzés elől. Multak azut{n a hónapok. A keleti harctereken elhallgattak a fegyverek dörejei. A tavasz új reményeket s új célokat hozott. Minden szem a Piave és Tirol felé fordult. Ott sorakozott fel a vil{g egyik legnagyobb és legfelkészültebb hadserege. A ny{r hevében azut{n fölrobbant az akna. Az Adri{tól a sv{jci hat{rig mindenhol megszólaltak a csatakígyók sz{zai. Tirol havas bércei sz{zszorosan visszhangozt{k az {gyúk bömbölését. Valós{gos tűzben égtek a hegyek. Mindenfelé a honvédek {llt{k az irgalmatlan heves pergőtüzeket, Assiagon{l, a Monte Grapp{n, s végig a Piave mentén, Montellotól az Adri{ig. És mikor a sors kisz{míthatatlan szeszélye folyt{n a szövetséges csapatok elbuktak, érthetetlen zűr-zavar zuhant haz{nkra. Ma m{r sz{z oldalról elbír{lt{k, mit, hol, ki, hogyan hib{zott. Mit, hol, hogyan kellett volna csin{lni. Csak akkor ... akkor a legfelsőbb helytől a legalsóbbig mindenki tan{cstalanul és tétlenül nézte a dicsőséges eszmék rombadőlését. Erdély bércei közé hazatért székely csapatok is eloszlottak szűkebb csal{di otthonaikba. Senki nem hítta őket újabb harcba s így boldogan pihentek rég nem l{tott otthonaikban. Pedig akkor m{r a hat{r mentén előmerészkedtek az ol{hok. Az éj csendjét felhaszn{lva, bocskorban zajtalanul lopakodtak al{ a hegyek lejtőin és mire a nap újból fölvirradt, a hat{rmenti székely v{rosokat és falvakat orvul birtokukba vették és – rendcsin{l{s címén – befészkelték magukat. Alig néh{ny hét alatt ellepték toprongyos csapataikkal Erdély nagy részét. Bezzeg akkor azut{n nekil{ttak a rendcsin{l{snak a maguk módja szerint. Akiről tudt{k, hogy akaraterős, hű magyar hazafi, azokat m{ról holnapra ezrével cipelték a hat{rokra, akik ott maradtak, azokat fegyverrel és börtönözéssel kényszerítették hallgat{sra. Most azt gondolj{k, hogy „mare Romanie” – örök. Nem l{tj{k elbizakodotts{gukban, hogy a hamu alatt par{zslik a zsar{tnok és Csaba kir{lyfi népe még él és ott lesz, ahol lenni kell, ha üt a lesz{mol{s ór{ja. Álljunk csak meg itt egy pillanatra!
Nem azt akarom én mondani, hogy akik Erdélyben maradtak magyarok, tal{n ott nem tudn{nak megélni. Nem. De nézzük csak! A kis madarat, ha bez{rj{k b{rmilyen szép kalitk{ba és b{rmilyen jól etetik is, azért mindég csak rab marad... Erdély magyarjai is el vannak z{rva attól, hogy a magyar kultur{lis dolgokban résztvehessenek. Érzik szellemi fölényüket és mégis tűrni kell mellőzéseiket. És nézzük csak meg azokat, akik idemenekültek. Igaz, első időben rettenetes zord teleken végigélték a vagonlak{s borzalmait és a nincs, a nyomor mindennapi vendég volt hajlékaikban. Most m{r legtöbben elhelyezkedtek valamilyen foglalkoz{sban és úgy, ahogy megélnek itt is. De nem erről van szó. Mert elég szomorú a földi élete annak, aki itt az életet csak siv{r anyagi oldal{ról értékeli és érzelmi oldal{ról megfeledkezik. Adhatna e kis orsz{g – ha ugyan volna miből – tíz annyi jót, kedveset, szépet, mint amit ott elhagytak. Az még mindig nem az, mert mi is a legdr{g{bb a földön? Kincs, vagyon, dicsőség? Nem! Egy mohlepte sírhant, amelyre a sorsüldözött r{borulhat és zokogva elmondhatja panaszait, azt a dr{ga szót, Any{m! Édes szülő Any{m ... ez ahely a legdr{g{bb az örömtelen földi életünkben. Őtőlük ezt vették el. Nézzük csak! Adhat a magyar embernek a vil{g minden t{ja hivatalt, munk{t, rangot, jólétet, de hi{ba. Az csak ön{mít{s lehet, hogy ezt a rögöt – mely b{r születésétől hal{l{ig mostoha volt hozz{ – el tudja felejteni. Az nem igaz! Nem igaz, mert aki itt a Tiszapartj{n a suttogó fűzek között élte le gyermekéveit; aki l{tta a tavasznyíl{s{n a góly{t t{voli ösmeretlen haz{j{ból visszaérkezve fönséges nyugalommal húzni a n{dasok és mocsarak fölött; aki hallgatta a délib{bos rón{n – ami csak n{lunk van – a gulyakolomp méla, bús kong{s{t; az ... az magyar marad, ha b{r merre veti is a sors a vil{gon. Éppen úgy, miként a székelyek öntudatlanul is, naponta megsiratj{k Csík, H{romszék vadregényes bérceit és völgyeit. Nem Erdély bércei közül elmenekült székely testvéreimnek festem én meg a szenvedések sorozat{t, mert az én székely testvéreim lelkében amúgy is égő zsar{tnokként lobog a szenvedés tüze. Ők amúgy sem tudj{k nyugalomra hajtani őszülő, gondtól f{radt fejeiket, hogy a lelkük mélyéből feltörő sóhajt el ne küldjék Erdély bércei között hagyott feledhetetlen kis fah{zikóba. Nem! Hanem azoknak a magyar testvéreimnek, akik még nem j{rtak Erdélyben, vagy ha j{rtak is, nem l{tt{k azt meg fönséges valós{g{ban és így nem érthetik meg azt a f{jdalmat és elkeseredést, ami az onnan kiüldözött magyar testvéreink lelkében dúl. És most kézenfoglak tiszadunaközi vagy dun{ntúli munk{s vagy gazda bar{tom, kisérj el engem útamra! Egykori szép Erdélyorsz{got mutatom meg neked. Neked, akit az Isten különös jós{ga megóvott hasonló veszedelemtől. Álljunk meg itt a bércen! Oly jó itt! Itt közel van hozz{nk az Isten. Innen messzire ell{thatunk az erdélyi t{jon. L{tod? Ott a völgyek fölött elterülő ködf{tyolon keresztül idel{tszó tornyokat és h{zakat? Az ott Marosv{s{rhely. T{volabb sötét h{tvédként emelkedik az erdőborította hegyek sötét l{ncolata. Nézd! A barczas{gban a forró napsütésben hogyan ringatódzik, hull{mzik az életet adó búzat{bl{k s{rga tengere. ... A Szent Anna tav{n, hogyan törik meg millió apró gyöngyszemekre oszolva a felkelő nap aranysugara, míg a csillogó kék horizonton úszó fehér
b{r{nyfellegek kív{ncsian nézegetik magukat a tó csillogó sima tükrében, melyet hi{ba akarnak elhom{lyosítani a mögötte emelkedő erdős bércek. Jer! Fenyvesek borította hegyek között mély völgyön vezető úton, sötét fenyők alatt haladjunk. L{tod? Milyen szép fehérek a f{k a rajok rakodó vastag hólepeltől és milyen fölséges nyugalom ül a t{jon minden felé, míg a hó nehéz pelyhekben hull szapor{n az alkonyat csöndjében halkan zizegve. L{tod? A mellettünk elmaradozó korl{tkerítéssel körülvett kis fah{zikók ablakaiból kiszürődő fénys{vok, milyen kív{ncsian tekingetnek re{nk az alkonyati szürkeségben, míg az ereszen sz{raz kendercsóv{kat lenget a szellő. Nézd! Székelyudvarhely utc{in hogyan csillog a napsug{r, míg a v{ros ebédut{ni {lm{ban szunyók{l, az utakon semmi élet, csak a f{k levelei suttognak néha a hegyekről al{sz{lló szellőtől megrezgetve. Nézd! Az Olt vize hogyan v{gtat {t Csík-völgyén, mintha sietne, rohanna, hogy testvérével, a Marossal minél előbb tal{lkozhasson. Nézd! Az Ojtoz völgyében egy kis temetőben elesett hős tiszamenti honvédek alszanak, míg a hegyek oldalain székely fav{gó fejszéje dönti az évsz{zados f{kat és fejszéje csap{sainak zaj{t sokszorosan verik vissza a szomszédos hóborította bércek. Hallod? Az osdolai harang kong{sa, milyen szívet-lelket édes {lomba ringató méla-bús hangfoszl{nyokban sz{ll al{ a síkon messze-messze, a lemenő nap nyom{ban, hirdetve az Isten kegyelmét és az emberi lélek megbékülését. Ez mind Erdély, mind székelyhon és a többi sok-sok szép vidék, amerre az Olt, Szamos, a Körös s a Maros elhalad, ez mind-mind Erdély és magyar föld. Hallod, milyen édesen csicseregnek a madarak? Azt hiszed, el lehet feledni Erdélyt? Nem. Ne hidd! Aki nem hallotta még a h{romszéki vagy csiki hegyek vadvir{gos lejtőin a p{sztorlegények tilinkóinak andalító dallam{t, míg a hegyeket ezüst pal{stj{val takarta be a holdvil{g, annak lelkében nincs akkor fogalom, hogy {térezze, mi az, attól örökre elszakadni. Ne gondoljuk, hogy az otthonaiktól elszakított székely testvéreink valaha elfelejtik Erdélyt! Nem. Azok a helyek, ahol ők születtek, hova a hunok maradék{t, az őseiket Csaba kir{lyfi letelepítette, azok a maguk nemében p{ratlanok a vil{gon. Aki még nem nézegette mag{t a Maros csillogó vízében, aki a kis f{ból épült vakolatlan h{zikó torn{c{n pip{zgatva langyos ny{ri éjszak{ban nem nézegette az Erdély fölött elterülő csillagos eget, élvezve a hegyekről al{sz{lló balzsamos éjszakai levegőt és hallgatva az éji madarak dal{t, vegyülve az aklokban heverésző {llatok csendes r{kcs{l{s{val, aki nem született abban a haz{ban, ahol a megértő bar{ts{g és az Isten {ld{sa olyan bőségben feltal{lható legyen, mint Erdélyben, aki őszi alkonyatban levélhull{skor nem haladt lehajtott fejjel, kisírt szemekkel egy halottas kocsit kisérve a közeli sövénykerítéssel körülvett temetőbe, akire nem sz{llt le még az éj a s{rgalombú f{kkal borított hegyek alj{ban elterülő kicsiny temetőben egy kis sírdombra borulva, míg messzebről az erdők kísérteties zúg{s{t hozta a szellő, aki még nem borult sz{zszor-ezerszer feljajdulva egy kop{r sírhalomra, ezt a szót sóhajtva ismételten, untalan: any{m ..., édes szülő any{m! ... aki nem szenvedett két lépés széles és négy lépés hosszú, undorító, bűzös, sötét cell{ban ülve egyedül az éj sötétjébe semmit nem l{tó szemekkel meredve a vasp{ntos ajtóra, elz{rva újszülött gyermekétől és szükségben szenvedő csal{dj{tól, míg ajtaja előtt a fegyveres ol{h bocskor{nak léptei csoszog{sa hangzott és körül a szük cella vak, sötét falai sz{zszorosan visszhangozt{k a magasban fönn az épület tetején a drótok között süvöltöző szélvihar rémítő hangzenéjét, mely a meggyötört rab lelkében szavakk{ olvadt össze: miért ... miért ... és meddig?...
Az ... az ne szóljon semmit, csak merüljön mag{ba és gondolkozzon, {ttudn{ e érezni egy otthon{ból kiüldözött nemzetnek teljes tragikum{t és f{jdalmait. És ki milyen v{laszt kap saj{t lelkiismeretétől, akként bír{lja fölül önmag{t és cselekedeteit. Az idő nem hoz feledést. Fejeiken hófehér hajkoron{val, öreg, ősz matron{k csak egy im{t suttognak őszi alkonyaton, {lmatlanul {tvirrasztott hoszú téli éjszak{kon: B{r engedné meg az Isten, hogy ha ezt az örömtelen életüket visszaveszi tőlük, legal{bb odatérhetnének megpihenni örök nyugalomra, ahova szüleiket, gyermekeiket temették! Ahol évsz{zadok óta kísérték egym{st a hal{lba apa, fiú, testvér és rokon. Oda, a s{rguló leveleit zizegve hullató tölgyek hűs {rny{ba, az aranyfürtös szőlőt termő Szil{gys{gba vagy H{romszék vadregényes bércei közé. Jer most, édes bar{tom! L{tom, érted szavaimat, megértetted lelked teljes érzetével amit l{tt{l. Még mutatok neked valamit. Ott a halmos Dun{ntúlon l{tsz egy szépen megalapozott viruló gazdas{got. L{tod, milyen szép tiszta a h{z. Nézd, az udvar milyen rendben tartott. A szérün milyen szép a betakarított élet. Ugy-e, szép? Most nézd! Mit l{tsz? Ugy-e rettenetes? Rőtt, vörös l{ngok csapnak föl az előbb még a maga pomp{s valós{g{ban szunnyadó gazdas{gból, lobogó l{ngtenger az egész. Egy anya kezeit tördelve, sikoltozva futkos a tűz körül ... Segítség! ... Segítség! ... A gyermekem ... benn ég ... Mentsétek meg! Egy-két ember sietve, többen kényelmesen hozz{k{sz{lódva, komótosan mennek a tűzet oltani. M{sok még úgy sem. Igyekeznek a magukét menteni. Többen pedig, ha nem k{rörvendve, legal{bb is közömbösen nézik a tűz pusztít{s{t, míg az eget vörös l{ngok nyaldoss{k és sűrűn gomolygó füstfelleg sötétíti el. L{tod, még a nap is elsötétül, l{tt{n a pusztul{snak. No! Mi az? ... F{j valami? ... Ott a szíved körül sajog? Az, hogy az a te h{zad, a te otthonod s nem a m{sé! Még-sincs, aki mentené? Hogy ez al{valós{g? Bíz az igaz! ... Jól van, édes bar{tom. Most eleresztem a kezed. Menj! Ez az érzés majd kísérni fog az élet hétköznapi forgatag{ban akkor is, a mikor nem is akarod ... És az éjszak{ban bús, sötét v{ndorok j{rnak. Ki tudja honnan és hova mennek?
V{ndor székelyek. Salamon Árp{d úrnak küldöm. ... Csend, hallga! A szél mit susog? Az úton mennek bús v{ndorok. Lépteik nyom{n a hó feljajdul. Mennek ... mennek, csendben, szótlanul. ... Ah! Ki jön ott; Egy őszülő ember. V{ndorbot kezében s könny csillog szemében. Eléri a hat{rt s leborul a földre: Itthon vagyok haz{m, s maradok örökre! És azt a földrögöt öleli, csókolja ... Csak visszatérhettem – e szép székelyhonba. Ahol domborodik ap{m, any{m sírja; Leborul re{juk mélyen felzokogva ... ... Ah! Mi hallik? Zokog{s, R{zza, tépi valaki a l{nc{t ... Recseg-ropog a l{nc, de nem enged. Egy erő el nem tépheti ezt: Ameddig nem l{tok kezetfogva kézbe, A f{jó zokog{s elröppen a szélbe. Hi{ba az ima, hi{ba az {tok, Szegény székely nemzet, de rossz sor j{r r{tok! ... Miként Duna gyűjti mag{ba az erőt; Miként vad őszi szél kergeti a felhőt; Amiként a vill{m belecsap a f{ba ... Mint sistergő menkő, csattogva, dörögve. Oly egy akarattal fogjuk meg a l{ncot! Ugy szét fogjuk tépni, mint rongy kender h{mot. ... Fehér holló viszi majd az üzenetet, Erdélyi magyarok! Van még türelmetek? Dr{ga kicsiny otthon, Hargita alj{ban, Oly bús, oly elhagyott, gaz az udvar{ban. ... Hol bölcsőtök ringott s ap{itok sírja ... Nem vihettek fehér vir{got a sírra! Mint v{ndor madarak, élitek vil{gtok. Szegény székely nemzet, nincs nektek haz{tok! ... Kicsiny h{zatok még föl fog majd vidulni: Ablakokban fehér musk{tli vir{g ... Örömkönnyeket fog minden székely sírni, Majd ha magyar kürt szól a nagy Hargit{n.
Itt hagyom. Itt hagyom az otthonomat, mindent ami dr{ga. Re{ sz{llott a ködf{tyol a hegyek orm{ra. Itt hagyom a galambducos, kedves kicsi h{zam; Zöldrefestett ablakival, r{csos kapuj{val. Elhagyom a bölcsőmet is, sírj{t szüleimnek; Mindent vissza hagyok én itt, mi dr{ga szívemnek. Elhagyom a kicsi h{zam, elhagyom a kertem; Pedig, érzem, beleszakad a meggyötört lelkem. Elbúcsúzom kis h{zamtól könnyező szemekkel. Útra kelek a hegyekről fújó hűs szelekkel... Maros mentén f{jó szívvel haladok merengve, Új haz{ba, új vil{gba, ki tudja, hogy merre. Nem kísér el engem senki, csup{n csak a b{nat; Régi kedves emlékeim körülöttem j{r nak. Búcsút zeng a kis mad{r is, búcsút int a felhő, Elmúlott a gyermek{lmom, vissza soha nem jő.
Temetnek Erdélyben. Temetnek Erdélyben, harangkong{s hallik; Méla, bús akkordja szívünkben nyilallik. Erre m{r vir{gok sincsenek kinyilva, Magyar szabads{got most teszik a sírba. Fekete göröngyök tompa zajjal hullnak; Fönn a levegőben gy{szfellegek úsznak. Z{ruló sír körül nem hangzik az ének, Csak a rab magyarnak l{ncai beszélnek. Sötét éj, borulj r{! az új sírhalomra; Erdélyorsz{g fölött elhal minden nóta. Nem szól m{r a harang, nem dalol a ma-
d{r. Kihalt t{n itt minden? s aki él... messze j{r. Temetőbe nem visz koszorút most senki; Nem fognak itt többé gyermeket temetni. Nem szület’ új gyermek, ma Székelyorsz{gban, Minek is születni szomorú rabs{gra. Csak egy anya sír most, fiait siratva; Csak egy anya v{rja gyermekeit vissza; Csak egy any{nak f{j, gyermekei jajja, És ez az egy anya: Erdélyorsz{g maga.
Bújdosó székely. Elbúsongó lélekkel nézem s{rga levelek hull{s{t; Őszi szellőben j{tszó levelek csöndes zörgését, suttog{s{t. Könnyező szemekkel tekintek az égre. Sötét, szaggatott, nehéz fellegek, Rohannak felettem, melyeket űznek kérlelhetetlen őszi, hűs szelek. Olyan egyedül érzem magamat... Temetni készül a természet... Én vagyok a gy{szoló közönség; ilyen sív{r, bennem is a lélek. Egyedül, egyedül, haz{tlan bújdosom, lelkemben emésztő l{ng ég; Hol mint kicsi gyermek sípot fújtam, nem mehetek vissza oda m{r én. Suhanó fellegek, ti onnan jöttök; szóljatok! mi hír haz{mban, Él-e még egy öreg anyóka, Maros partj{n egy kicsinyke h{zban?...
Csend, Uraim! Hulinai Gyula úrhoz küldöm. Csend, uraim! Vigy{zat, lassan... Nem jó a tűzzel j{tszani! L{ncon csaholnak vigyorgó arccal, A poklok összes ördögei. Csak vigy{zat, Uraim! Nyugalom! Poklok kapúja l{ng, tüzes; Kivetni a csóv{t könnyű, De ki oltsa el a nagy tüzet?
A józan észre is hallgatni kell; Ha m{r a lélek fölsajog. Álljunk meg egy pillanatra! Tépettlelkű magyarok. A mélységnek sötét szélén; Nézzük, nincs-e m{sik út? Gondoljuk meg, míg a lejtőn, A göröngy el nem gurult. Mert a lejtőn görg a kő is, S dagad a lavina; Csend, Uraim! Csak vigy{zat, Mert jöhet egy éjszaka! De ha l{tj{k, hogy a népnek, Ez az élet... sorvad{s; Úgy csak rajta! jobb a dicső, És a biztos, gyors hal{l.
Magyar haza... magyar anya. Haz{nk hat{r{t köröttünk Ellenség sz{llta meg; Elvették tőlünk mind, Mit orvul tehettek. Ád{z dühvel t{madnak Még ma is ellenünk, Ha tehetnék, kiirtan{k Az egész nemzetünk. Romboljon b{r a vad vihar!... Dúljon b{r a harc!... De kiirtani nem lehet Soha, a magyart! Törjön r{nk b{r félvil{g, Mindent elvehet, De egyet mégsem vehet el: Hazaszeretetet!! Legyenek b{r ellenünk A földi emberek, De megfognak segíteni Az égi szellemek. Ha m{s nem is marad, Csak egy magyar anya, Ha csak egy fia lesz: < Neked szüli, Haza!
Árp{d {lma. Mi hang ez, mely nem hagy nyugodni? Lesz{ll a sírom mély hom{ly{ba;... Mi hang ez, mely megzavarhat Ezeréves nyugalmamban? És ki szólít? Ki j{r most erre? A K{rp{tok rideg bércén, Hol hull a hó, zizegve sz{ll ... – Rémes, sikongó téli szél. Ki j{r most erre? Ilyen későn, Erdők, szikl{k között, Hol a vihar tombolva dúl, ... Ezredes f{k fölött. Ki az, aki zavarja nyugtom, Sok éves {lmomat... Ki az; ki itt is fölkeresi Omladozó síromat? Csak nem nemzetein fiai, Csak nem gyermekeim, Kik j{rnak ily zord viharban K{rp{tok bércein? Nemzetem jajja sír tal{n Ezredes f{k felett; Ez az, melyre {lmaimból Én itt felébredek? Haz{m, amelyet megszerzék, S hagytam r{juk dicsőn, Hallom felcsukló jajjukból Haz{m veszélyben lőn. És nem alszom! nem alhatom, Ha hív a nemzetem! Fölöttem j{r vad fergeteg S én mégis felkelek. És régi jó bajnokaim, Fegyverbe szólít{m, Még innen is segélyt viszünk Sorsüldözött haz{m. És ha újból nagy lesz a hon, Nyugalmam visszatér; Ha nem fog síró hangokat Hozz{m hozni a szél. És a hó f{tyola alatt Nyugtom pihenhetem;
Nyugton, mert vészben, veszélyben Meg{ll a nemzetem.
Beteg az any{m Redő ül az egykor oly viruló arcon, F{j l{tnom, hogy közel van az örök alkony. Félve nézek re{, csak úgy eltünődve... Mennyi szomorús{g tükrődzik szemébe’ Ugy elgondolkozok élete foly{s{n... Beteg az any{m... Hófehér f{tyol lett egykor sötét haja, Szemei sem csillog m{r úgy, mint valaha. Két ringató karja: reszketeg, sov{nyak; Vid{m dal az ajk{n m{r soha nem t{mad. Ugy sajn{lom szegényt élete alkony{n: Beteg az any{m... Édesaty{m régen kinn porlad a sírba. Oda j{r az any{m panaszkodva, sírva. Mikor gyermek voltam – emlékszem még r{ja. Milyen helyes, tiszta volt mindig ruh{ja... Gy{szredők vannak most fekete ruh{j{n, Beteg az any{m... Csak, ha körülveszi sok zajos aprós{g, B{gyadt két szemében ül most is a jós{g. Az asszonyok között jobb nem élt még n{la... Jaj! csak elmul{sa oly nagyon ne f{jna. Hogyha egyszer elmegy!... Jaj! ez a szó hogy f{j. Beteg az any{m... Mikor néh{ny napra olykor hazatérek, Megtört két szemébe olyan félve nézek. Sötét éjszak{kon gondolkozva j{rok; Valakit keresek... valakire v{rok: Ugy szeretném l{tni, mint élte hajnal{n, Beteg az any{m... Hogyha elgondolom élete foly{s{t: De ritk{n hallottam vid{m kacag{s{t. Egész életében rabja volt mag{nak, A lelkében mindig benne élt a b{nat. Még most is úgy mereng alkonyati ór{n... Beteg az any{m ...
Ugy szeretném fejem ölébe hajtani, Még élte idején búcsúzót mondani, Jaj! de azt nem lehet. Hagy higyje Ő csak azt. Hogy hoz még az idő sok viruló tavaszt... Csak lopva siratom, bús őszi éjszak{n... Öreg is, beteg is az any{m<
Egy asszony v{r... Amikor a földre re{ sz{ll az alkony, Egyszob{s kis h{zban v{r re{m egy asszony. Kis l{mpafény mellett ruh{t varrogatva, Kérdő tekintettel tekint az ablakra, Hogyha falevelet sodor kívül a szél, Mindég valami m{s kedves hangot remél. V{r re{m egy asszony, az én kicsi p{rom, Hosszú őszi estén... hosszú éjszak{kon. Ilyenkor október levélhullós estjén, Ha hozz{ érkezik kicsiny levelecském. Az életünk rendjén ugy elmereng néha... Kóbor életemnek mi is h{t a célja? Hogy csak néha-néha jövök hozz{ haza... Pedig olyan hosszú, rideg az éjszaka, ... V{r re{m egy asszony, az én kicsi p{rom. Sötét, ködös, hideg, őszi éjszak{kon.
Csíkorsz{gból. Ahol fúj az őszi szellő, le a Hargit{ról, Megösmerem futó szelet vir{g illat{ról. Hol csicsereg annyi mad{r, zöld erdők {rny{ban, Mint csicsereg, a Hargit{n, messze Csikorsz{gban ? Szívem, szívem, ne repedj meg emlékim súly{tól! Messze vetett el a sorsom... öreg Hargit{tól. Lejtőiden szólhat m{r a guly{nak kolompja, Messze földön elbújdosó híved nem hallgatja. Csikorsz{gra, Hargit{ra r{borult a f{tyol,
Eltemették elevenen gyermekkori {lmom. Csikorsz{gban nem virulnak most a gyöngyvir{gok... Hej, Istenem! de én mégis, mindig oda v{gyok. Hej, Istenem! ha kérésem egyszer teljesülne, Ha a v{gyam szellősz{rnyon haza repülhetne! El oda a hegyek között {lló kicsiny h{zba Ahova el lett temetve életemnek {lma. Megkérdezem a felhőktől, melyek arról jönnek. Hogy, mi hír van otthonomban, hegyek mit üzennek? ... Mondj{tok meg, ha ott j{rtok, elhagyott haz{mban, Hargit{nak..., f{j a szívem!... meghasad ut{nna.
Elhalt m{r a dalom. Elhalt m{r a dalom, A lantom néma lőn... Megöl az unalom. A megkopott lantom, Ha fölsír is néha, Magamat síratom. Elhalt m{r a dalom. Elborúlt a kedvem, Puszta lett e hon. Elhalt m{r a dalom, Szép Erdélyorsz{gban, Minden csupa rom.
Hol vannak eltemetve? Özvegyek sóhaja. Ha elvetted is tőlem Istenem, Gyermekeink apj{t... hitvesem: Ha szívünkből kitépted a reményt, Sív{r parlagg{ lett körülöttünk a rét: Hogyha el is küldted hívatlan a hal{lt. R{nk mérted a f{jós szomorú Golgot{t, ...Hogy hol van a sírja? csak azt tudn{nk!
Egy kis hant, hol magunk kisírn{nk. Mit mondjak nekik; mit feleljek? Ha apjokat kérdezik a gyermekek. Mit mondjak Istenem, mit feleljek? Ha l{tj{k lehulló könnyemet. Ha éj-éj ut{n v{rom hi{ba... Elf{rad ajkam a zokog{sba. ... Hogy hol van a sírja? csak azt tudn{nk! Egy kis hant, hol magunk kisírn{nk. Egy kicsinyke domb, b{r befödve gazzal; De re{ boruln{nk ezernyi jajjal! B{r kicsinyke domb messze, idegenben; De ez mindenünk az olt{runk lenne: Hol leolvadhatna szívünkről a jég... Ölelhetnénk b{r kopott keresztjét. ... Hogy hol van a sírja? csak azt tudn{nk! Egy kis hant, hol magunk kisírn{nk. Kicsinyke domb volna is felette, Ha eltöredezett volna is keresztje; De aki minekünk mindenünk volt, Nem volna most oly elhagyatott. Árva szívünknek minden szeretetét, Ez elhagyatott sírhantra hintenénk. ... Hogy hol van a sírja? csak azt tudn{nk! Egy kis hant, hol magunk kisírn{nk. B{r tal{ln{nk a sírj{t völgy ölében, Havasok tetején, fagyos hideg éjben; Vagy b{r folyam medre volna is az {gya, Ahol eltemették örök éjszak{ra. Hisz’ nélküle nekünk mit ér az élet m{r? B{r hozz{ mehetnénk, egy holdas éjszak{n! ... Csak azt tudn{nk, hogy hol van eltemetve? Elmennénk hozz{ja, ak{r milyen messze!
Fegyverem. Te volt{l az én hűséges t{rsam. Véres harcokban, irtó csat{kban. Soha nem lettél hűtlen hozz{m, Mindég hűséges t{rsam volt{l. Te volt{l h{lót{rsam... mindenem, Tus{d fej-aljam... sok-sok éjjelen.
Hogy gondoztalak véres csat{kban... Menetek alatt húztad a v{ltam. R{nehezedtél, mint szerelmes le{ny... Mindég hű volt{l, meg nem csalt{l. Az orosz rettegett dörrenéseden, Hogy szerettelek... én fegyverem! Ha elaludtam az {rokban, Te vigy{zt{l az éjszak{ban; Mint hű kísérő, h{zőrző kutya: Mellettem volt{l viharban, hóban. Nem is panaszkodsz re{m reméllem! Mindég óvtalak... én fegyverem. De, mikor karom ellengolyótól, Mint tört mad{r sz{rny, lehanyatlott S te kihullt{l kezemből, ott Kórh{zi {gyon, hogy f{jt a szívem... Megsírattalak... hű fegyverem! És amikor a tört csont összefort. Újból emelni bírtam a karom; Visszamentem a csat{k tűzébe, Megtal{ltalak kedves fegyverem. Azóta együtt j{runk éjjeleken, Vonszollak tov{bb t{rsam, fegyverem.
Dorna Vatr{ról. 1916, december. Födözékemben félhom{ly, Átfut rajtam a borzad{ly. Kívül a szél vadul morog, Hószem veri ablakomot! Emésztő csönd körülöttem. Oly unalmas az életem. Legjobb most lenni itt belül, Csikorgó tél dühöng kívül. Gondolatom hej – messze sz{ll, Egy kicsiny hajlékn{l meg{ll, Ahol im{dkoznak értem, V{rnak re{m nappal-éjjel. Ajkamról nem hallik panasz, Nyugton tűröm rabsorsomat; De mikor fog véget érni, Meddig köll még csak remélni? Födözékem félhom{lya Mikor v{lik napvil{gra? A csikorgó hideg telet Mikor v{ltja fel kikelet?
Zúgó v{ros mikor l{tlak? Árnyék{t sok kecses l{nynak. Villanyfényes, őszi éjek Bennetek, – oh – mikor élek? Kemény priccsen {lmodozva Gondolok a rég elmúltra; Félhom{lyt sötét követi, Szemem az {lom kerüli. K{lyh{mból a tűz vil{ga, Bibor fényt vet a padlóra. Födözékemben melegség, Kívül vadul üvölt a szél. Oh! jere m{r el szent béke, Hints örömet a szívekbe! H{borúnak legyen vége. Ne lakjunk m{r födözékben.
Kar{csonyi köszöntő. 1925, december. Karinthi{ból. Ezen szent kar{csony gyönyörű ünnepén, Kív{nom, hogy arcod vegye körül a fény. Kiapadhatatlan legyen az örömed! Szerető szívemből kív{nom néked ezt. Két szemed ne l{sson soha borult eget; Ragyogó napfényben éljed életedet. De ne csak ezen szent kar{csony ünnepén, Hanem az életnek minden egyes percén. Fagyos tél ne érje soha a szívedet, Az legyen a tied, akit szíved szeret. Ha tavasszal ismét orgona vir{gzik, Vir{gos mezőkön a délib{b j{tszik: A te vígs{godriak soh’sem legyen g{tja, Az arcod mindenki mosolyogni l{ssa. Vir{gos kertedben, ha nefelejtset l{tsz, Juttasson eszedbe ez a kicsiny vir{g. M{st, mint – e néh{ny sort és jó kív{natot, Vígasztal{sképpen neked nem írhatok. De ezt én kív{nom hű, szerető szívvel, Hogy a szent kar{csonyt, még sokszor megérhesd.
Kar{csony-est. 1917, december. 307-esek a Szucsav{n{l. Hulló fehér pihék Fehér pal{st szőnek A harctéri t{jra, Hol vitézek élnek. Negyedik kar{csony köszöntött le r{jok... Csendes im{ds{g közt z{rul le pill{jok... Édes őrző angyal Vigy{zz, {lmaikra! Hogy sz{lljon az {lmuk Haza... falujokba. Hol az édesanyjuk szívszorongva v{r a Messzeföldön küzdő, szeretett fi{ra. Reggel fölébrednek, Hogy mondj{k egym{snak: Hej, az éjjel, – bajt{rs – Csal{dim itt j{rtak! Arcomon még érzem, kisl{nyk{im csókj{t, – Hallom, – hitvesemnek szaggatott sír{s{t. Dr{ga édes any{k, Hitvesek, testvérek! Nyilladozni kezdnek, A boldog remények. Szent kar{csony napja, Jézus születése: Új meleget {raszt a sok kihült szívbe.
Egy kicsiny levél. Szomorúan fúj az őszi szellő, Hull a f{król a s{rgult levél. A meleg ny{rnak ily hamar vége: Érzem, nem sok{ itt lesz majd a tél. Moldvai hegyek közt csavarog utam, Kihűlt szivemmel itt bolyongok én. T{rc{mban – sok lapjaim között – Megs{rgult egy illatos levél. Hogyha utamnak nincsen is vége, Rongyos köpenyem tépi vad vihar: Ez a s{rgult illatos levél Mesél... elmult... boldog {lmokat.
Viharos éjjel t{bortűzfénynél Elolvasom, ki tudja h{nyszor?... M{r elhagyott... m{sé, ki írta, M{r fakulni kezd – e néh{ny sor.
Béna hős. 1926, október. Az utcasarkon {ll, réveteg Nézi, hogy j{rnak az emberek, Az úton közönnyel sietve, Vele semmit sem törődve. Béna hős szemében könnyek, Apró csillogó gyöngyök gyűlnek; S {ll szomorún ott mag{ban... ... Megcsikordul béna l{ba. Lehajtja csüggedt, bús fejét. Érzi, az élet mily nehéz. Bezzeg m{sként volt, a csat{ba, Dörgő rohamba, Volhini{ba. Kezébe ócska pénzt teszek, ... Vegyen rajta barnakenyeret; A béna hős szemében szégyen: Igy kell élni, ilyen kenyéren? De szólok hozz{ a régi harcról, Elsz{ll a bú, a f{radt arcról. Teste megnyúlik, arca l{ngol... Beh’ m{sként volt ott, a harci t{jon! Beh’ m{sként volt ott, a harci zajban!... K{rp{tok bércén, az olasz honban. Repült a hős csontos lov{val, Versenyt v{gtatva ezer hal{llal. Beh’ m{sként is volt ott a csat{kba, Mikor még ép volt a keze s l{ba! Mért nem vesztek ott mind az emberek, Nem égnének úgy a sebhelyek.
Volhinia erdejében. Bogn{r József menyasszony{nak aj{nlom T{piószelén. Volhinia erdejében Egy katona fekszik régen. Zöld moha a takarója. Esti szél a siratója.
Esti szellő, hulló lombok, V{rjatok, még búcsút mondok! Kis falunk legszebb legénye, Édesany{m szeme-fénye. Esti szellő, hulló lombok, V{rjatok, még búcsút mondok! Esküvőre engem v{r ma. Hét v{rmegye legszebb l{nya. Édesany{m, ne sirasson, Ne gy{szolj, te szép menyasszony! Volhinia erdejében Álmodik egy vitéz régen. Karpilovkai út mellett, 1915, december.
Igy halok meg. Köd vesz körül, amint megyek, Az égen úsznak, kusza fellegek. Léptem koppan{sa oly kísérteties, Mintha szellemek kísértenének. Hegy oldal{ban vezet az utam, Orosz gépfegyver lődöz untalan. A ködös éjben fütyül a golyó, A szivemben néha reszket valami, Mosolygok ez érzések fölött, ... H{nyszor kellett m{r ezt hallani? H{rom éve hallom, s még nem szoktam meg, Nem is fogom megszokni soha. Ajkamon egy keserű mosoly, Igy halok meg, egy borús éjszaka! Egy ki{lló kőre ülök pihenőre, Elgondolkozva lehajtom fejem, Kísérteties csönd körülöttem. Sűrű köd fölsz{ll, halv{ny hold süt r{m, R{gondolok sok szenvedésimre, Otthonhagyott kedveseimre. Vajjon meddig még? meddig élek én? Merengésemből egy akna fölriaszt, Recsegve csattan, hangzik a visszhang. Tov{bb vonszolom f{radt testemet, V{llamra rakott súlyos terheket; Hegyekről fújó hajnali szellő, Haz{mba viszi üdvözletemet.
Vidd üdvözletem!... mondd kedvesemnek: Ne v{rjon többé vissza engemet! Beszterce partj{n, hősök sírja közt, Meglelem egykor én is helyemet. Moldov{ban.
Takarodót fujj{k. Behúnyt szememmel is vissza-visszanézek. Hóvir{g födi-e vajjon most a bércet? Apró piros rózs{k nyílnak-e még arra? Vagy r{borult a csönd K{rp{tok orm{ra, ... Hol eget rengetett {gyúk morajl{sa. Behúnyt szememmel is vissza-visszanézek, Hov{ lettetek ti, csillogó vitézek? Doberdó szikl{in ízzik a nap fénye, Melyet megöntözött ezer honvéd vére... ... Magyar forró vére hullott a kövekre. Behúnyt szememre is könnyhull{s von f{tyolt. Dicsőség, harci tűz elsz{llt, mint egy {lom. Dübörgő rohamok, harci fergetegek, Nem l{tok egyebet, csak sok kereszteket, ... Zöld erdő mélyében síri szent helyeket. Behúnyt szemeimmel is l{tok a multba, A füstölgő romok fölépülnek újra; Csak a hal{lt osztó karok lettek bén{k, Csendes Nida partj{n sem nyílnak a rózs{k. ... Rekedt harci kürtön takarodót fújj{k.
H{borús tiszturaimhoz búcsúzóul Ezen versemet Zmajkovics József hadnagy úrnak aj{nlom. 1918. Búcsúzzunk el most m{r... H{borúnak vége Elült a harci zaj, R{nk köszönt a béke. Búcsúzzunk el most m{r Szenvedő bajt{rsak,
Akik a harcokban Annyit együt j{rtak. Fényes fegyverünket Akasszuk a szegre! Vigy{zzunk, hogy fényét Rozsda ki ne kezdje! F{radt parip{ink Engedjük pihenni, Elég volt m{r nékik Négy évig szenvedni. Békés otthonunkban V{rnak m{r benünket. Repeső örömmel Az anyai szívek. Engedelmet kérek, Tiszturak, bajt{rsak, Hogyha valamiben Jónak nem tal{ltak. Harcink dicsők voltak S céljaink nagyok, Meg{lltuk helyünket Mindenütt... magyarok Most, hogy hazatérünk Az el{rvult h{zba, Gondoljunk még azért Néha a haz{ra. Én jó tiszturaim, ... Kis ember voltam én, De én is ott j{rtam A harcok mezején. ... Csak h{l{val tudok Gondolni Önökre, Mert nagy volt és nemes Az Önök szerepe. Kint aty{ink voltak És szíves bar{tok, Míg bekóboroltuk Az egész vil{got. Mink, kis közlegények, Szürke katon{csk{k, H{l’ Isten megértük A harcok múl{s{t. Majd, ha tal{lkozunk, Mint békés polg{rok,
Becsüljük meg egym{st, Mint szíves bar{tok. Nem lehetett ott sem Tiszt úr valamennyi: Idehaza épp úgy, Szintén kell dolgozni. De a kérges tenyér Fogta ott a fegyvert, Becsüljék meg, Urak A jó munk{sembert! Fegyverek döreje A hat{ron elhalt, Jaj, de ottanmaradt A sok dr{ga sírhant! Dr{ga jó vitézek, Kedves bajt{rsaim, Sokan elhulltatok A harcok mezein. Békés napjainkba, Akik hazatértünk, Im{dkozzunk néha Egy kis im{t értük! Munk{inkat itthon Aképen intézzük, Hogy szegény haz{nknak Is haszn{t keressük. Emlékeink vannak, Amit hazahoztunk, A K{rp{tok körül S túl a Boszoprusztól. De ne legyünk urak, Henye semmittevők! Vigy{zzunk a honra Épp úgy, mint azelőtt. És hogyha valaki B{ntan{ haz{nkat, Nyergeljük föl újból Tüzes parip{nkat Mocsoktalan kardunk Tokj{ból kihúzzuk, Hogy magyarok vagyunk Ujból megmutatjuk. Mir{nk sz{míthatnak, Csak jól vezessenek,
Akkor nincsen p{rja A magyar honvédnek! Most Isten {ldja meg Volt jó Tiszturaim, Haladjon békével Ki... ki... az útjain.
P{rommal... Örkény, 1925. Kis szob{ban üldögélünk Hallgatagon, Esőcseppek kopogtatnak Az ablakon. Félhom{lyban szipork{zik A tűz l{ngja, Sz{raz ak{c ropogva ég A k{lyh{ba’. Összebúvunk dideregve, Mintha f{zn{nk, Az alkonyat észrevétlen Köszöntött r{nk. Megzavarja még a csendet Benn az óra, Hatot üt, mily búsan hangzik A hom{lyba’ Szívünknek a dobban{s{t Csak mi halljuk, Összebújva, mint két galamb Olvasgatjuk.
R{kosi Jenőhöz. Kelenföld, 1926. F{j előre, ha r{gondolok, Hogy egyezer meghal maga is, Elt{vozik örök időkre, S elviszi tőlünk szellemit. Gy{szoljon mindenki akkor, Ki ismeri a betűt, Ködf{tyol fedje az eget, Melyről egy csillag letűnt. Irjon egy szót még életében, Amelyben izzó lelke égjen, Vésesse bele m{r előre Emlékül a sírkövére.
Hogy odaj{rjunk mi tanulni... Haz{t, bar{tot szeretni... Dr{ga emléke fog nekünk Mindenkor utat mutatni!
Gyermekem. Én is voltam kicsiny gyermek, Fiacsk{m, meg rossz is. Én is voltam csintalan is, Megvertek engem is. Iskol{t is elkerültem Én is egynéh{nyszor, Mondhatom, hogy ki is kaptam Érte az ap{mtól. Legényke is voltam, hetyke. L{nyok ut{n j{rtam, Any{mnak jó szav{ra Keveset hallgattam. Munk{skézzel szorgalmasan Dolgozgattam... köznap, ... Cs{rda előtt mulatoztam, Ha jött a vas{rnap. Katona is voltam, fiam. De szép volt ez élet! Erről majd a nagy naplómban Még sokat beszélek. H{borúban, harci zajban, Ha felharsant: „Rajta!” Mint vadvihar, mint fergeteg, Törtünk az oroszra. Megnősültem, any{csk{dat Feleségül vettem, Mondhatom, hogy életemben Jobbat nem is tettem. Azut{n ti születtetek A kis Picuk{val, Szaporodott a kenyérgond Azut{n a h{zban. Fészket raktunk any{csk{ddal, Mint a fecske, s{rból, Meghúzódtunk benn szerényen, T{vol a vil{gtól.
Én elj{rtam... nehéz munk{t Végeztem naponta, Hogy meglegyen, ami csak kell Minden a konyh{ra. Ti majd nagyok lesztek, fiam, Nekem mindig lejebb, Elkopik {m még a vas is, Ha múlnak az évek. Kisember volt csak az ap{d, – Egyszerű napsz{mos, – Akire az első napfény M{r a munk{n sz{llott. Rossz emberek tan{cs{ra Sokszor el-elbuktam, Múló évek nehéz sor{n Sz{z tövisbe h{gtam. Most azt kérem, – kis fiacsk{m – Szeresd anyuk{dat, Kinek az arc{ra néha Redőt von a b{nat. Szeressed kis nővérkédet, Védelmezd is olykor, Rossz gyermekek b{nt{sitól, Meg a gonosz sorstól. Én még mindég szőrtariszny{t Akasztok nyakamba, Kenyér ut{n messze jövök Halmos Dun{ntúlra. Fiacsk{m, majd ha nagy leszel, Megsegít az Isten! Emlékezz e kis fészekre, Amit építettem. Annyi minden van mögöttem, Fiacsk{m, az élet Sokat igér, keveset {d, De mit is beszélek? Most csak az f{j, ha csínyt teszek, Nincsen, aki néha, Mint egykor az öregap{d: Fülemet meghúzza. Gyermekkori emlékimből Az a legélénkebb, Mikor egy-egy n{dvesszővel Rendben elcsépeltek.
De nem rovom {m föl nekik, Vettem köszönettel; Aki adta, két kezével Áldja meg az Isten! Isten veled, kis fiacsk{m... A szemem m{r {lmos, Elalszom és odasz{llok Haza... anyuk{dhoz.
Menj! Most menj! vigyen a véred, ... vigyen a v{gyad... Mellettem marad majd a b{nat. Hadd meg nekem az éjszak{kat! Most menj, legyél pillangó; ... az éj tündére... Legyél az éjszak{k csillaga, fénye, Csak vigy{zz! le ne ess a mélybe. Legyél {lom! szines lepke ... finom .himporral behintve; Legyen a tied a zene, dal! Én mellettem csak éjszaka van. Most menj! szedjél vir{got! ... kövesd a hiu délib{bot Keresd fel a napsugarat! Mellettem csak éj-éj marad. ... Hogyha egykor majd f{j a fény; ... a rózs{kra le sz{ll a dér. Ha a vir{gok elhervadnak, Jer vissza! én felkarollak. Ha lehul sz{rnyaid himpora, ... s közeledik a tél hava; Jer! a sötétben vissza v{rlak Tedd boldogg{ az éjszak{mat! Tedd boldogg{ az éjszak{mat!
Az életet... Az életet m{r végig j{rtam, Sokszor tövisbe h{gott l{bam. Mindig rózs{kat kerestem És csak töviseket leltem. Az életet m{r végig j{rtam, Nincs semmi amit megb{ntam.
Hogy sokszor tövisbe h{gtam? < Istenem, ha nem vigy{ztam.
Valami a szívembe markolt. Valami a szívembe markolt, durv{n... goromb{n... Nem haltam bele. Valaki egyszer szívemre ütött, orvul... tudatlan... Nem f{j a helye. Valahol engem b{ntott valami! ... hol... mikor... M{r azt nem tudom. Valaki egyszer v{rt r{m kacagva, ... v{gyón... szeretve... Egyszer valahol. Valaki egyszer elhagyott engem! ... kacagva... csalf{n, Nem b{ntam akkor, Valakit v{rok, zokog a szívem, valaki durv{n... Belemarkolt.
Az én vil{gom. Wallisch Ernő úrhoz. Az én vil{gom csöndes, néma éj; Enyém a m{mor, enyém a fény. A csillag ragyog, fönséges az éj; Enyém az asszony, egyedül az enyém. Az én vil{gom néha a tavasz, Szedünk a réten vadvir{gokat S köröttünk zengik vid{m dalukat, A cifra tollú, dalos madarak. De az én vil{gom m{skor a ny{r is... Érik a gyümölcs... forróbb a v{gy is. Mézesebb akkor a női sz{j is, Szebben dalolgat még a mad{r is. Enyém az ősz, az én vil{gom, S{rgul a levél mindegyik {gon; Egy utcasarkon epedve v{rom, Eljön-e vajon még ma a p{rom. S olykor az én vil{gom a tél, Sűrű p{ra ül az ég peremén.
Lehúllt a f{król a s{rga levél, Lehajtott fejjel rajta j{rok én.
Elmélkedés. Egy asszony a földre hozott, Kéretlen, tudatlan, akaratlan; Ő elment... én itt maradtam. Ő elment egy alkony ór{n, Lassan, szerényen, csalódottan; Én... itt maradtam, akaratlan. Egy asszony a földre hozott, Az én szegény szülő any{m; F{jdalommal... egy éjszak{n. S azért, hogy megszűlt engem, Olykor {ldom az any{mat; A jót... kit megölt a b{nat. De, néha... néha... néha, Nem {ldom és nem {tkozom; Csak a sírj{t gondozgatom. Ha tép a lét, a szenvedés, Mikor az élet nagy teher; Nem tudom és nem érthetem. És a „miérteket” keresem, Amért a földre elhozott Engemet; ... a bús robotost. Földön j{rok mint v{ndorló, Sokszor űzött, sokszor koldus; Soh’ sem vid{m, csak mindég bús. És most v{rom azt az ór{t, Mely megv{ltsa a lelkemet; A szenvedőt... ha elmegyek.
Ujra otthon. Haza hívott a szívem, Haza hívott a v{gyam. ... Messze j{rtam. Kicsiny otthonban minden Olyan szeretve v{rt r{m. ... Vir{g és fűsz{l.
Beh jó ölelni a kicsiny csal{dot! Szeretni testvért, szülőt, bar{tot. ... Minden vir{got. Beh jó nézni a kicsiny szob{ban, A szép tiszta bútorokat, ... Ha fölvirrad. És a nap r{nk csókolja, Az első hajnal sugar{t, ... Az ablakon {t.
De jó volna!... De jó volna egy vonatban ülni S lehajtani f{radt fejemet! Elfeledni honnan indultam, Azt sem kérdeni, vaj, hov{ megyek? Kívül tünnének el a t{jak; S vélem futn{nak a v{gyak. De jó volna szemem lehúnyni, Nem l{tni semmit, hol, merre vagyok. Nem kérdeni, hogy honnan jönnek, S... mennek tova... a tűnő vonatok. Mert jaj! Kik a holnapra v{rnak, Azok sokszor célt nem tal{lnak. S nem kérdezni útamnak célj{t, Az {lom sz{rny{n messze repülni; Az önző emberek forgatag{ból, Zúgó vonaton csak menni menni... Oda, hol nincsen ma, sem holnapok. Hol nyílnak színes apró vir{gok.
Muzs{m! Muzs{m jer! ölellek forrón, ... {ldva< Vil{got... Istent, mindent, mi dr{ga. Érted a szívem lobban l{nggal, Futok ut{nnad forró v{ggyal... És ha elérlek nem b{nom akkor, Hulljak a mélybe, de csak akkor... ... Ha te leszel egy fehér asszony.
Moh{s kőpadon. Seregélyesi temetőben, 1926, szeptember. Ülök egyedül, a kő kemény, Öreg zöld moha födi a padot; ... ... Magam vagyok. Nézem a f{kat, a napot, Mely {tsüt a réseken; ... Melegét nem érezem. A szívem hideg s kemény, Lelkem kóbor kóró; Bús v{ndorló. Nézem a csendes sírok {lm{t, A hal{l itt van itthon; ... S én idehívom. Bar{tom nekem a hal{l, A hal{l m{r bennem él; ... Közelg a tél. A sírok alszanak csöndbe, Az {lmuk mély s örök; ... A levél zörög. Sz{raz harasztot zörgeti a szél, Hallgatom... mit beszél? ... Értem én. A hal{llal m{r megbékéltem, Ő is velem megegyezett; ... Még nem megyek.
Bús fant{zi{m. Most gyorsan v{gtat bús fant{zi{m, Percek alatt {t... sok mérföldeken; Mint gyorsan sz{lló mad{r, futó {lom, Bőszen hömpölygő, piszkos fellegen. M{skor vir{gos t{jon j{r a lelkem, Vir{gos mezőkön mad{r dala zeng; Majd s{rguló lombú erdőkkel fedett, Egekbe nyúló szikla bérceken. Majd... nincs gondolatom, magamba töprengek, F{sult tompul{sban elsülyed a lelkem; Nem l{tom a jövőt, valj’ mit hoz a holnap?
Ami tegnap történt... azt m{r elfeledtem.
Asszonyom! Asszonyom! közelg az alkony, Mad{r is fészkére tér; Asszonyom beh’ jó feledni Amikor lesz{ll az éj. Amikor elhallgat a zaj, Mikor hom{ly ül mindenen; Kis kezét csak simogatni S csókot lopni idebenn. Asszonyom! az éj a miénk, Miénk a kéj... a m{mor; Körülöttünk lesz{ll az éj, Mint sötét szürke f{tyol. Miénk az éj... a csillagok Szemérmesen rezgenek S a holdat eltakarj{k, Jóakaró fellegek. Nyújtsa az ajk{t! ... úgy... tov{bb. Karolja forrón – testemet! Mézét ajk{nak ellopom, S r{ lehelem... lelkemet. Forró az éj... tűz lobog, Szerelem dala zeng körül: Csalog{ny a p{rj{t hívja Valahonnan... messziről. Asszonyom! ... a csókos óra, Áloml{t{s, szerelem; Mikor kívül minden alszik, Csak mi élünk idebenn. Vegye csókom, önfeledten, Gondolkodni nem való! Az éj rövid, a nap siet, És a rózsa... hervadó.
Álom. Jőjj est, sötét pal{stod Terítsd széjjel az elf{radt földön! Napi robotban f{radt földi lét Hadd pihenjen el a néma csöndön. Terítsd a földre puha f{tyladat, Álomba ringat itt mindent a föld;
Mint forog l{zasan, kimért p{ly{j{n, Gy{szlepled alatt, elalszik a csönd. Álom, óh {lom, jőjj hamar! F{rasztó a lét, édes az {lom! Had fusson a föld, végtelen p{ly{j{n, Rajta aludva az ébredést v{rom.
Ma… holnap. M{ma költő vagyok, Tegnap bús robotos; Holnap mi is leszek? Tal{n... koldulok. Tal{n... kir{ly leszek? Tal{n... csavargó? S velem jön a b{nat, Bús v{ndorkóró. A ma m{r az enyém, A holnap még titok; M{ma dúslakodom, Holnap majd koldulok. Holnap tal{n a föld Minden göncöt ler{z S szűz meztelenen Forog majd a vil{g... Akkor én mi leszek? Tal{n fonott korb{cs S csap{sítól jajjog Az elromlott vil{g? Tal{n harang leszek Félre vert nagy harang? S fölr{zom {lm{ból, Az eltunyult magyart! ... Tal{n szellő leszek? Halk sóhaj az éjben; Mely elvész a földön Átsz{guldó szélben.
Aki voltam. El akarom hagyni azt az embert Aki voltam én... a múltamat... Miként a sz{raz, s{rga levelek A sz{radó kop{r gallyakat. El akarom hagyni azt az embert Aki voltam én... azt a szenvedőt... Tal{n ezut{n m{skép fog lenni, Mint volt eddig... ez előtt.
El akarom hagyni azt az embert Aki voltam én... azt m{r gyűlölöm! Tépett szívével minek kisérne... Nincsen hozz{ja m{r semmi közöm! El akarom hagyni azt az embert Aki voltam én... a bús koborlót... Ki lélek nélkül j{rt a vil{gban, A néha sírót... néha kacagót. El akarom hagyni azt az embert Aki voltam én... szomorú vitéz... Sokszor megvetett, szegény robotost, ... De az mégis mindenhol kísért! El akarom hagyni azt az embert Oh, de a v{l{s mégis oly nehéz! Visszakísért a bús éjszak{kon... Elibém t{rja eltépett szívét...
Asszony a h{z kapit{nya. Asszony a h{z kapit{nya, Rendet is tart igaz{ba. Kitakarítja a szob{t, Rendre tanítja az ur{t; Ne hagyjon szét pip{t, doh{nyt. Minden k{k{n csomót tal{l. Gyermekeket megmosdatja, Ruh{ikat r{juk adja. T{sk{ikat rendbe hozza. Ugy küldi az iskol{ba. R{parancsol: az úton is Köszönjön; ha l{t valakit. No és ha a h{zból kilép, Úgy folytatja, mint az elébb, Az első, amiben megbotlik A kutya, mely a küszöbön fekszik. No, annak oszt van ne mulass, Söprűnyélből jó, ha marad. Pi-pi... pi-pi... csirikéim! Meg vagytok-e vajon még mind? Vagy elhordta t{n a k{nya? ... Szépen sorba olvasgatja. Egytől tízig – tizenegyig... Tizenkettedik hi{nyzik. H{t melyik is? Tal{n a bób{s? Nem az megvan! no melyik h{t? Kendermagos, pettyegetett...
Hol keressem... mit tegyek? Igy morfondiroz mag{ban, Közben bemegy a konyh{ba. Első, kibe belebotlik, Férje, aki benn pip{zik Nosza ember, jaj teneked, Elveszett a pettyegetett, Te semmire nem vigy{zol, ... Nyíla üssön meg a ny{ron. Hallgat az ember, mit tegyen? Igazs{gra mit feleljen? Ha apell{l, egy p{r szóért Még többet kap. Mint forgószél Úgy forog az asszony nyelve, Csapja igen meg van kenve. Asszony benéz a kamr{ba, Vajjon mit csin{lt a macska? Az ajtót alig kinyitja, M{r is hangzik a regula; Mert a macska... aki lelke! A tejfölt mind lefölözte. Van dolga a sodróf{nak, Nem jó igy lenni macsk{nak! Ha mindent elintéz rendbe, Ebédet kezd főzni délre, Fő a h{znak pontoss{ga Melynek Ő a kapit{nya.
Most e percben. Most – e percben itt leírom, Én sem tudom, hogy ki vagyok. Nem tudom, hogy mért születtem, S mért vannak a csillagok? Azt sem tudom, ki vagyok én? És mi lessz, hogyha elmegyek? V{rtak t{n, mért idejöttem? S síratnak majd, ha elmegyek? Meddig tart a föld élete? Hisz az enyém olyan rövid! Tegnap volt, hogy megszülettem És m{r a vég közeledik. Földélete oly végtelen! Mettől-meddig, ki sem tudja, Csak jövünk mi kis emberek, Azt{n elmerűlünk újra.
Első szerelem. Szolnok. Szép volt, mint a nap maga S fekete, mint az éjszaka. S a két szeme úgy ragyogott, Mint az égen a csillagok. J{r{sa ringó volt s könnyed, Hullattam érte sok-sok könnyet. Én kis vézna kopott di{k, Ha jöttek a ny{ri éjszak{k. Álltam szótlan egy fa alatt, S néztem az ablakokat. Tudta-e nem-e? nem tudom, De nem nézett ki az ablakon. Csak néztem a kicsi l{ngot És a kóbor holdvil{got. Együtt sírtam az esti széllel És titkon hozz{ja beszéltem. És mikor Ő aludni ment, A l{mpa kialudt odabent. Én kis di{k felzokogtam, M{mma is hi{ba v{rtam. Hold a f{k felett nevetett, Az útra húlltak a levelek. És én egy padra borultam, S v{rtam sírtam... v{rtam sírtam.
H{rom asszony. Örkény, 1926 Csendes ny{ri alkonyaiban F{k suttognak az udvarban. Felhők úsznak fönn az égen, M{r a nap is lemenőben. A f{k alatt mély néma csend, Csak a levelek dala zeng. A vir{gok lehullt szirma A f{k alatt szerteszórva. A f{k között az avaron
Egy kis h{z {ll hallgatagon. Lemenő nap esti fénye Az ablakon l{ngban ége. Eresz, alj{n a verebek Összebújnak, csicseregnek. Fönn az égen útrakelnek. A hűs szelek s a fellegek. Szob{ban a mély hom{lyban, Mintha minden szunnyadozna. A bútorok alszanak bent, Ül mindenen a néma csend. Mégis, a mély néma csöndbe, Hang rezeg a levegőbe. H{rom asszony összebújva Elmereng az alkonyatba. H{rom asszony – túl hatvanon – Tűnődik az elmúltakon. Mind szürke m{r, mind fekete, Fejükön az ősznek dere. Mind m{s úton jött életén S végre mind-mind csak ideért. Rezg’ a szó a f{radt ajkról, Beszélnek az elhunytakról. Egybe vegyül könny és sóhaj, A zokog{s s az esti zaj. Egy élet van m{r mögöttük, Hej! de régen voltak együtt. Míg éltük vir{gj{ban J{rtak künn, a nagy vil{gban. De most mind itt jöttek össze, Meghúzódtak a szögletbe. Most csendesen diskur{lnak, Múl{s{n a rövid ny{rnak. Könnyes szemmel elmerengve Tekinthetnek arra-erre... Mint ereszen a verebek... összebújnak, ... csicseregnek. H{rom asszony sötét gy{szban Sirdog{l az alkonyatban. Édes any{m ott az egyik, Testvérei... a két m{sik. Hol j{rtak? míg ideértek, Milyen csalfa is az élet! Mennyi remény, mennyi {lom Maradt el a rövid ny{ron! Most csalódva, csüggedezve, Diskur{lnak összetörve. Az útjok m{r egy ir{nyba Vihet csak: a sírvil{gba. Lelkeikben béke honol, A szél suttog az ablakon, –
H{rom asszony, h{rom {rva... Összebújnak a hom{lyba.
Mi van, oh tollam? 1920. Mi van; oh tollam, mi van veled? Remegő kezem hi{ba vezet! Remeg, akadoz, nem úgy fut m{r... A mult hol van? ... tova sz{llt. Volna, mit írjak... nem tudok... Soraimmal lassan ballagok. Ifjú évekkel elsz{llt minden: Ábr{nd, szerelem, nincs m{r versem. Tollam oh, csak még egyszer! ... Vagy m{r reményem eltemessem? ... Csak még egyszer; búcsúzót írhatnék! Hol vagy szerelem? ... hol vagy ifjú év?
Valamikor. Nékem is volt tervem, Mint sok annyi m{snak, De múló idővel, Mind-mind messzesz{ltak. Nekem is volt v{gyam, Csak nincs mit diskur{lni, Jobb m{r ami elmúlt Mind-mind elfeledni. Mint futó fellegek, Csalóka színt j{tszva. Egyszer haragosan, M{sszor mosolyogva. Most m{r nincs m{s v{gyam, Csak csendben pihenni, Sok csalód{simat Mind-mind elfeledni.
El-lopom Ellopom a l{nyok szerelmét... Ellopom a szentek szentjét... Az én v{gyam: a végtelenség.
Ellopom a l{nyok {lm{t... Ellopom a szentek im{j{t... Én vagyok: a puszta sív{rs{g. Ellopom a tavaszt-, nyarat... Ellopom a napsugarat... Én vagyok: egy koldus-paraszt. És mit loptam, ... azt dalba írom, A vil{gba szerte szórom... ... Mindenki baj{t elsírom.
Hóvir{g. Tavasz. Rügyeket fakaszt A hóvir{g, a hó alatt. Ny{r. Siess! gyere m{r! Lelkem visszav{r. Ősz. Levelekkel a szél zörög, Dér mindent beföd. Tél. Oh! a tél... a tél; A hó oly fehér. Élet. Oly szép az élet! Ne siess kérlek! Szerelem. Holdas éjeken, Csak azt keresem. Hal{l. Erre ne kasz{lj! Tőlünk messze j{rj.
Dalaim. A dalaim csak magamnak írtam, Hagyj{tok meg nekem im{mat! Aki b{ntott m{r mind elfeledtem, Megbékélt velem m{r a b{nat. Férfi könnyek, férfi sohajt{s, Olyan, mint a tenger vihara.
Szelek múl{s{n a víz elpihen S megcsillan fodr{n a nap sugara. A dalaim csak az enyémek, Vajúdó lelkem írtam bele mind. Ami a földön ma még gyötrelem, Az holnap öröm, lehet dr{ga kincs. Dalolok nappal, éjjel vid{man... Hagyj{tok kisírni egyszer lelkemet! Rossz emberek, ti nem is tudj{tok, Hogy sírni néha, vígan is lehet. Hisz én a dalt nagyon szeretem, Hagyj{tok meg dalaim nekem, Hisz oly szegény vagyok a földön, Nincsen m{s semmim, csak az énekem. Hadd vigyem dalaim magammal! Kik szerettetek, ne feledjetek! Ha megbékél velem a sorsom, Széjjel öntöm majd lelkem köztetek.
Mag{nyban. Csak sírok, így könnyebb Viselni a terheket, De csak itt, a nagy mag{nyban Ahol senki nem nevet. Mert, ha l{tn{k a léha lelkek, Szememben a könnyeket; Nevetnének kacagn{nak, Lenéznének engemet. Mert ma rosszak, nagyon rosszak Lettek m{r az emberek, Mert ma m{r a rossz vil{gban B{tran sírni sem lehet.
Az élet. Remények, szerelmek, felkorb{csolt v{gyak. Törekvés, törtetés, vérig sértett l{bak. És a cél küszöbén összetörött sz{rnyak. ... Ez az élet, holt remények. Csalód{s, csalatva, hiú {br{ndoktól;
Vezetve a földön, amíg meg nem botlunk Egy kemény göröngyön, s elnyúlunk a földön... Ez az élet! holt remények.
Dr{ga nőm! A dalom, nézd hozz{d küldöm, Vid{man s mély hódolattal... ... Júliusi alkonyatban. Vid{man, mert szép a ny{r, Vid{man, mert szép a lét, ... Szép ilyenkor a vidék. A búza dús aranykal{sza Duzzadt, miként a nő kebel – ... Mindenfelé a földeken. Én itt {llok a t{bl{k között, A szellő l{gyan lengedez ... Nézem a kéklő hegyeket. Dun{ntúl az esti ködből, Hogy néznek r{m megbékélten ... S én hozz{jok beszéltem. És vid{man csendül dalom, Kasza pendül minden halmon ... Júliusi alkonyaton.
Én és az emlékeim. Néha tal{lkozunk, Az utc{n futólag; Köszönünk egym{snak, S tov{bb haladunk. Az élet útjain, Ki-ki maga dolg{n; Hogyha tal{lkozunk. Néha, bizony néha, És csak egy kézfog{s, Csaknem ösmeretlen, Két szíves jóbar{t. Egym{st nem keressük, Egym{st nem is v{rjuk; Sok zúgó v{rosban
Mégis föltal{ljuk ... Egym{s l{ba nyom{t.
Életemben. Életemben sokakat szerettem... Szerettem a jót, a szépet S a szép gyermekmeséket. Minden elsz{llt, a szép, a jó, Az élet arca gond-redős; Az ember olyan feledős. És én irtam, a sok dalom, S halomra gyült a versem... Mind üresebb lett a lelkem. S mire könyvem megtelik, Közel érzem a telet ... Benne l{tom lelkemet. ... Most, ha kétség {tka nyom Föllapozom könyvemet; S olvasom verseimet. ... Szeretem dalaimat, Minden elmult Az megmaradt.
Sz{ntok. Fehér papiron borozd{t sz{ntok, Miként az eke kint a földeken, És mint jó gazda a buzaszemet, A lelkemet belevetem. Ha nő a buzaszemből jövőre Szép, dusan telt, aranykal{sz: Az én vetésemből is fog egykor Kikelni egy kicsiny vir{g. Amelyet, ha nem is míg élek, De majd amikor meghalok, Megöntözgetnek kicsiny kezecskék, Melyek gondozz{k síromat.
Feleségem emlékkönyvébe. Ha e kis könyvedben A lapok megtelnek,
Ne sajn{ld hullatni Re{ könnyeidet. Ezen kis könyvednek Minden egyes lapja, Életednek egy-egy Emlékét takarja. Vir{g, mező nyilik, Ha jön a kikelet Ősszel mégis a szél Söpri a levelet. Miként hó befödi F{tyol{val a földet, Úgy Isten {ld{sa Födje be lelkedet.
Édes otthon. A kicsiny konyha, ... a fazekak, Az asztal, szék, a l{basok; Sok edény, olyan kedvesek; Cifra aprós{g megannyi sok; Csillogó fényes színes cserepek. S a kis szoba, ... puha fészek, Ebben nincsenek fényes edények; Csak hallgató tiszta bútorok, Apró kis képek... A Jézus arca Függ a falon és mosolyog. Benn van minden a kis szob{ban, Asszony, gyermekek... ami dr{ga! Minden igazi férfi szívnek, Csak ez lehet egykori {lma... S feledi itt a hiú kincseket. Amit az élet megtagadott, A velünkérzést, ... itt megtal{ljuk. Együtt kacagunk mikor van miért, És a hű nővel együtt daloljuk H{laim{nkat, a boldog életért! És ha a férfit sors keze marja, Tépi és a gyarló emberek; S a férfi szívre gyűlnek a könnyek Letörlik puha kis női kezek... S re{nk kacagnak szép női szemek. És az otthon... tiszta templom, A bolond vil{g innen t{vol... Lót-fut az élet forgatag{ban
Megzavarodva egy m{s szav{tól S belebomolva a s{r aranyba.
V{r-e még? Füstösfalú h{zak között a pislogó villanyfénybe, Csak egyedül j{rok. Emlékeznek-e még re{m? Székvir{gos kis utc{nkban Lakó kis le{nyok. Nyilik-e még nekem rózsa? vir{gzik-e az ak{cfa, A mi kis utc{nkban? Székvir{gos kis utc{nkban, v{r-e még r{m az a kisl{ny? Ny{ri alkonyatban.
Meghalt a nő. Meghalt a nő és a képzelet Nem rajzolhat f{jóbb képeket, Mint egy im{dott nő hal{l{t; Egy megtört szív végső tus{j{t. Nem tudok ann{l f{jóbb érzelmet, Mint eltemetni egy hű szerelmest... Eltünni l{tni, égről a napot S nem l{tni többé fénylő csillagot. Nem tudok ann{l f{jóbb hangokat, Mit a lehulló göröngy zaja ad, Amely f{jó, mély kong{ssal döng, Mint nő... nő... a koporsón a föld. Egy nő hal{la, akit im{dunk Nem az övé, ... a mi hal{lunk... Míg ő nyugton alussza {lm{t, Mi sírva j{rjuk az éj vil{g{t!
Meghalt b{ty{mhoz. M{tra alj{n tőlünk oly nagy messze vagy, Messze vetették meg süppedő sírodat. Kopott kereszteden neved lemosódott, Sz{raz gaz födte be elhagyott sírodat. Gondozatlan sírban aluszod {lmodat,
Sírok közt félve j{r néha a fuvalat. Eltemetve – el vagy, de feledve soha; Nem borulhat r{d a feledés f{tyola. Lelkemben emlékid vir{gai nyílnak, Szívem idegsz{l’i mindig vissza sírnak. Mennyi szent bar{ts{g, mennyi igaz hűség, Sz{llott le a sírba és sok jószívűség. Múl{sod f{jdalm{t idők nem enyhítik, Elvesztésed miatt szívünk most is vérzik. Az éjben ragyognak nagy, fényes csillagok. És megvil{gítj{k szegényes sírodat. Holdvil{gos estén föl-föl sír a szellő, Ami elmult, az m{r vissza nem jő. ... Túlvil{gi élet... mondd! ... f{j-e a hal{l? Vagy ott lent a szívünk t{n nyugalmat tal{l? Mert tal{n hal{lod f{jdalma minket ért, Akik itt maradtunk, s sírunk emlékedért. De tal{n a lelked, melynek itt a földön Nem volt nyugodalma, – ott pihen a csöndön? Szólj hozz{m! ... kérlek, szólj sírod hom{ly{ból, Esdeklő szavam itt rezg el a hanton. Horgonyt vetett tal{n életed hajója? Hej! de a mi szívünk könnyezik azóta. ... Mikor hideg este a fagyos rög, A M{tra alj{ban koporsódra görgött... De szomorú este, de szomorú emlék! Mikor kikísértünk, mint gy{sz sötét lepkék. Lehorgasztott fővel, roskadó inakkal, Követtük koporsód, elfojtott jajjokkal. És az esti szélben elvegyült a sír{s, Sz{llt a szellő sz{rny{n, a M{tra bércén {t. ... Mikor ott künn hagytunk, ... ne v{dolj e bűnért! Egyedül, egyedül, a temető szélén... ... És m{r azóta is újabb gy{sz köszönt r{nk, Megtért oda hozz{d, a jó édes aty{nk. Aty{nkat is tudod? ... vagy hogyan is tudn{d! Szegényt {rtatlanul, hogyan meghurcolt{k. Azért nem {tkozom érte aki tette, Megveri az Isten, bizonyosan érte. Tudom azóta m{r, együtt vagytok ketten, S a sorsotokat tűritek könnyebben
Ti, de itt minekünk oly nehéz az élet, Csak halni j{r belénk lassan m{r a lélek. Haz{nk is, h{zunk is, el{rvult azóta, Szegény magyar földön elhalt minden nóta... Gy{szképeket j{tszik, most a délib{b is, Szomorúan krúgat a v{ndormad{r is. Tisza-Duna t{j{n, bús v{ndorok j{rnak Egy szebb kikeletre, szebb jövőre v{rnak. A b{ty{nk gyermekét, tudom, nem is hiszed, Ol{hul tanítj{k előbb beszélni meg. ... A sors csap{sai fölkeresnek folyton, Nem akartam, l{tod, m{r is panaszkodom. Mert haz{nknak sorsa csap{st mért e szívre, Sötét, gy{sz terült el a csillagos égre. Nem tudom, mért sírjak, hogy ti meghaltatok, Vagy azért-e tal{n, mert életben vagyok? Mért is nem nyílik meg, sírodnak kapúja. Hogy lesz{llnék hozz{d néha, egy-két szóra. Addig is, – még tudom – m{r nem is sok{ra, Én is hozz{d megyek el a m{svil{gra; Mert a földi terhet, sok{ig nem birom, B{rhogyan is küzdök, b{rhogy is akarom. Nap-nap ut{n mindig nehezebb az élet; Kedves b{ty{in én is, hozz{tok megtérek! Nap-nap ut{n mindig szomorúbb itt lenni, Jobb lesz m{r a földről, minél előb menni. Mit lehet keresni annak e vil{gba, Aki a szívében a b{natot hordja. ... Hogy Ti elmentetek... üres lett a h{zunk, Emlékt{rgyid körül... l{bújjhegyen j{runk. Kegyelettel őrzünk minden kicsiny t{rgyat. Ami emlékeztet, amik vissza v{rnak. B{r tudjuk, hi{ba, de azért nem hisszük, Egyszer elfogsz jönni, mindég azt reméljük. ... És az édesany{nk... csitt! ... erről csak p{r szót, Nem jó föllebbentni a letakart f{tyolt. Mert akinek szíve úgy tudott szeretni, Kedves b{ty{m, arról nem is jó beszélni. Ma könnyei {rja, mit hullatott érted. Mind-mind összefolyna, elmosna egy
bércet. Még most is esténként, révetegen j{r-kél, Nem tudni, hogy kivel és hogy mit is beszél. ... Csak f{j, hogy róla is letelnek az évek, Itt fog minket hagyni, szíve szakad érted.
Vonatok. A vonat kereke a síneken kattog, Mennek a vonatok, jönnek a vonatok. Mesze t{jról jönnek, messze t{jra mennek, Engemet itthagynak, engem itt felednek. A vonatok jönnek, a vonatok mennek, H{t én ugyan-ugyan, melyiken is menjek? Melyiken is menjek, melyikre is sz{lljak, Mely vidékre menjek, jegyet meddig v{ltsak? Meddig v{ltsak jegyet, ki tudja, ki tudja? Vagy t{n itt maradni még sokkal jobb volna. Fehér asztalok közt, csöndben {lmodozni, A vonatok jöttét és mentét figyelni. Mert minek is menjek? úgy is vissza térek! Mad{r is fölkeres télen m{s vidéket; De tavasz nyil{s{n első napsug{rban, Még is megtér újból elhagyott haz{ba.
Este van. Fiacsk{m, a földön este van megint, Egy nappal ismét vénebb a vil{g; S elf{radt fejét lehajtja, Nyugalomra... az édes ap{d. A zaj elcsitult, a nép pihen, Nagy gyötrelmében meg{llt a vil{g; S felsóhajt egy f{radt robotos Egy ember... az édes ap{d. Meg{llt a föld, m{r nem csikorog... A kín, a nyomor elszenderült, Csak az én lelkem virraszt, nem alszik... Egy f{jdalom... küzd itt belül...
Szülőföldem. Ott születtem én a szőke Tisza partj{n, Hol a búzaföldek s{rg{llanak tark{n. Ott születtem én egy n{dfedeles h{zban, Any{m megfürösztött a Tisza habj{ban. Nagy templom csendjében körösztölt meg a pap, R{m adott egy nevet, mely rajtam is maradt. Dajk{m dala volt a Tisza csobog{sa, Tiszaparti ny{rf{k csendes suttog{sa. Gyermekkori évek, sor{t ott éltem le. Bíbic-toj{st szedtem a szandai rétbe. L{ttam, lassan, csöndbe, lefolyni a Tisz{t, De l{ttam remegni {rj{tól a hat{rt. Az öreg templomban, m{r mint apró gyermek, Sokszor im{dkoztam, mikor jött az ünnep. Szolnok s{ros v{ros, az volt szülő haz{m, Ott végeztem én el mindenik iskol{m. Volt egy jó tanítóin, azóta m{r meghalt, Áldja meg az Isten! haló poraiban: A fülemet bizony sokszor megcib{lta. Én legjobban tudom, soha nem hi{ba. Most m{r harminc éve, hogy elj{r az idő, Ami elmúlt sajnos, többé vissza nem jő.
Holnap. M{r mint kicsiny gyermek ... a holnapot v{rjuk, A m{-nak örömét soha meg nem l{tjuk. Mint serdülő ifjú a jelent feledve, Futunk a holnapért reményekkel telve.
S mint meglett ember izzadó homlokkal, Küzdünk a holnapért, nem törődve m{val. Mellettünk elmaradt m{-nak vir{gait, Nem is vészük észre; vezet egy balga hit. Arany hegyet l{tunk s futkosunk ut{na. Nem gondolunk soha jelenre, a m{ra. Mikor m{r azt hisszük, elértük célunkat, ... Fehér f{tyol födi gyérülő hajunkat. Remegő inakkal kisérjük az {rnyat, Mely eddig vezetett: ... balga, hiú v{gyat. ... F{jdalmas sóhajjal tekintünk a múltra, Hej, az életünket, b{r kezdhetnénk újra! Mikor életünknek végcélj{t elértük, Boldog gyermek{lmok, semmi sincs belőlük. Elmulasztott, boldog napok, ór{k, percek, B{r újra kezdhetnénk elpréd{lt éltünket!
Minek sietni. Minek sietni? jó bar{tim! Higyjétek el, amit mondok: ... Akik futnak, mind bolondok. Bohém cirkusz csak az élet, Kik kacagnak, kétszer élnek... ... Akik sírnak, mind szegények. Minek sietni, jó bar{tim? Hisz az élet úgyis rövid; ... oly hamar beesteledik.
Higyjétek el, jó bar{tim, Azok itt hi{ba v{rnak, ... Akik sebzett szívvel j{rnak. Kik vígadnak itt a földön, Csakis azoké az élet; ... Akik sírnak, mind szegények.
Csengő-bongó kar{csony. Örkény, 1925. Csengő-bongó kar{csonyfa, Mit is hozott a Jézuska? ... Cukrot, diót aranyosat, Szaloncukrot, jaj de sokat. Úgy ragyog a gyertyafényben, Mint a csillagok az égben. Csengő-bongó kar{csonyfa, Az égből egy angyal hozta. Sok kis gyermek karj{t t{rva Tekint a kar{csonyf{ra; Boldogs{g csillog szemükben... A kis Jézus örömében Mennyorsz{gból ide lebben, Havas éjjel jobb idelenn. Csengő-bongó kar{csonyfa, Az égből egy angyal hozta. A sok kicsiny gyermek {lma, Teljesült ez éjszak{ban, Békesség, {ld{s, szeretet, M{ma oly jók a gyermekek. Vizsg{lj{k a kar{csonyf{t, Vajon nincs-e rajta korb{cs? A jó angyal elfeledte, Sebaj, hozott m{st helyette.
Falun este. F{radtan hanyatlik A nap le az útj{n, Eperf{k {rnyéki Messzire elnyúlv{n. Macska az ablakban, Veréb az ereszen, A fecske csicsereg A tető gerincen.
Szól a fűz furulya, Kezében fiúnak, A szürke égbolton A vadludak úsznak. Alkonyuló légben, Bikany{la úszik; T{vol az ég alj{n Nagy erdő sötétlik. Asszony a konyh{ban, Gyermek a kuckóban; Vacog, zsémbelődik, V{r a vacsor{ra. Az úton szekér jön, Kutya megy csaholva; Messziről megérzi, Hogy jön a gazd{ja. A kocsi befordul, Bez{rj{k a kapút: „Gőzölgő lovakat. Fogjuk csak ki anyjuk.” Mond a gazda lassan, A lovakat kifogj{k: ... M{r az ist{llóban, Szén{t ropogtatj{k. Gőzöl az asztalon, T{nyérban az étel; Bíztatja az asszony Az ur{t: „egyék kend!” „Eszem, eszem lelkem, A gyermek is egyen! ... A külső földeken, Mindent elvégeztem.” Vacsora végeztén, Zörög a mosatlan A gazda mégegyszer, Törőd’ a lovakkal. Tiszta fehér {gyban, Duzzadnak a p{rn{k, A dologban f{radt, Munk{stestet v{rj{k. Át az esti légen Harangkong{s hallik; A kis csal{d ajka Im{ra felnyilik.
Ima végeztével Az ajtót bez{rj{k; Az udvar őrzését Hű kuty{ra bízz{k. Elalszik a mécses, A gyermek m{r {lmod’; Az asszony szunyók{l, Ember még pip{z ott. Kívül minden csendes, Csak egy fülemile Mondja az im{j{t A mély esti csöndbe.
Öreg naplómban. Öreg naplómban néha lapozok, Csak p{r lapot fordítok és Elrepülnek a hetek, hónapok, Mint röpke pillanat múlik az év. Most, de mikor ezeket papirra vettem, Mikor dörögtek körül az {gyúk; Akkor hosszabbak voltak a percek, Mint ma az évek... mikor m{r elmult. S v{ltoznak a t{jak amint lapozok, Most síkon j{rok, napos verőfény; Fordítok öreg naplómban p{r lapot, Itt j{rok a havas hegyek gerincén. És v{ltoznak laponként az emberek, Akik kísérnek nagy csat{kon {t; Ma, ki mellettem tölti idejét, Ki tudja, holnap, hol üt az tany{t. Most fordítok, elrepült {lmok... Keresem a multam, ... kutatom. Elmerengve nézem a s{rga sorokat, Hova tünt a sok-sok régi bar{tom? Amikor forgatom a naplóm lapjait, Ott képzelem magam, a harcterek felett; Az apró megkopott tört keresztek között, Dudor{sznak csípős, hideg, őszi szelek.
Igyekvő J{nos. Nyelét a szersz{mnak, Mindég tövén fogta, Hogy mindent jól csin{l. Mindég azt gondolta. Fúrt, gyalult, faragott, Minden kitelt tőle. Azt hitte mag{ról, Ember lesz belőle. Vitte kész munk{j{t, Szívdobogva, v{ggyal: H{t hogyha m{r ez jó? Megnézeti m{ssal. „Adj Isten! jó uram.” „Fogadj Isten!” mond az. ... Hallgatom, hallgatom; Értem, amit mondasz. H{t, úgy vagyunk vele, Még nem elég sírna; Nem sok, az m{r igaz, De, van rajt’ még hiba. Gyalulni kéne még, Meg azt{n a színe; ... Egy szó, mint sz{z, lelkem, Nem egész jó még ez. Szólt az úr, fölénnyel, Székében h{tradűl, Széles {br{zatja Víg mosolyra derül. S a mester szomorún, Szégyenkezve {ll ott; Nem tudja hamarj{n, Mit csin{ljon m{r most? Köszönje... fogadja A sok jó tan{csot? Nehéz zavar{ban, Alig lelve ajtót. Izzadó homlokkal, Kérges tenyerével Dolgozik serényen, Nappalon és éjjel. S mikor m{r a keze Nagyon elf{radott,
Az előbbi úrhoz Újból bekopogott. Mondan{ meg, Uram, Jó-e m{r a munk{m? Mert m{r megcsin{ltam, Ugy, ahogy csak tud{m. Jónak jó, ha vesszük. Még jobb is lehetne, Ily’ erős embertől Több is kitelhetne. Nincs jól kisimítva, Színe is hom{lyos – ... Istenem ... Istenem! ... Mit csin{ljak m{r most? Mond nagy szomorúan A mester mag{ba... Köszönni felejtett Súlyos b{nat{ba. Munk{j{t elébe, Víz partj{ra tette, Simítsa-e vajjon, Vagy a vízbe vesse? Hogy a víznek {rja Majd sim{ra mossa, Vagy pedig tov{bb is Maga simogassa? Hosszú töprengésnek A haszna megvagyon... És jó gondolat{t Markol{ jól nyakon. M{r ami telhetett Tőle, mind r{sz{nta, A kezében lévő Csillogó munk{ra. Hisz’ az ő szemével Nem l{t rajta hib{t... Hadd l{ssuk, hogy m{sok Hogyan is csin{lj{k? Ki tan{ccsal bőven El tudja őt l{tni, Tud-e munk{j{nak P{rj{t is csin{lni? Bekopogott újból, Imm{ron harmadszor
Tan{csadój{hoz, Mostan, éppen jókor. H{rman is val{nak A szob{ban együtt. Elmondotta illőn A célj{t, minek jött. – Tan{csot eleget, T{n sokat is kaptam, Mondhatom, hogy r{juk Sokat is hallgattam. – De most azt nem kérek, Elég volt m{r abból, Nem kérek én többé Önök tan{cs{ból. – Én tudom, hogy munk{m Hogyan csin{ltam meg, De mostan az urak Csin{ljanak ilyet! Ilyet és nem jobbat, Én azzal beérem... Ameddig csin{lj{k, Én majd végignézem. – Ugyan, kedves mester, Ilyet, hogy gondolhat? Hiszen ilyen t{rgyat Csak mester csin{lhat. Mi ahhoz nem értünk, Hogy kell ezt csin{lni, Csakis a kész munk{t Jól felülbír{lni. És a csin{lój{t Ell{tni tan{ccsal... Ebbe mester vagyunk, Ki törődne m{ssal. – Vagy úgy, ezt nem tudtam... Mit mondott, én hittem... Jobbat tud csin{lni, Mindig azt reméltem. Kész munk{ba foltot És csomót a k{k{n, Azt a nénémasszony Is könnyen tal{l {m. Éjt, napot dolgoztam, Törtem a fejemet,
Hogy minél sim{bbra Simítsam művemet. Most tudom, mit tegyek, Adj’ Isten jónapot! És szemére húzza Mélyen a kalapot. Ah{ny helyen j{rtam, B{rkivel beszéltem, A munk{mra mindig Ujabb g{ncsot leltem. ... Koldushoz fillérért, Tan{csért... tam{shoz, Nem megyek ezut{n, Magam l{b{n j{rok!
A földön A földön olyan sok a b{nat, Kacajt kevesen tal{lnak. Miért, hogy bennünk a b{nat él? Miért rövidebb a ny{r, mint a tél? És miért vannak a „miért”-ek? Az emberek miért élnek? Egym{stól oly idegenen? Sokszor, sokszor nem érthetem. Földi élet csupa titok, Múlnak a napok s holnapok. Mire megtanuln{nk élni, M{ris el kell menni, menni. Boldog, aki előre sír, Annak nem lesz sötét a sír. Kinek az élet fönn teher, Majd az megpihen odalenn. A földön oly sok a b{nat, Mégis olyan sokan j{rnak. Cifr{n, gondtalan, nevetve, A könnyeket nem ismerve. Csak mikor az őszi t{jak El{rvulnak, s sötét {rnyak
Előre vetik {rnyukat, Érzik csalód{sukat. Jaj! de m{r a késő b{nat, Nem kedves, csak a hal{lnak. Jaj! pedig: ki készületlen, Esik be a sírgödörbe. Annak nyugta soha nem lesz, Ki siratja az életet. Hal{l nem ad nyugodalmat, Csak annak, kik benne bíznak. Mert az élet csaló {lom, Én is itt kacagva v{rom. Azt az ór{t, azt a percet, Amikor én is elmegyek...
Mi a szép? Mi a szép? ha süt a nap, Mi a szép? a ny{ri nap, Hogyha a gép zakatol, Hegyen-völgyön aratol. Mi a szép? ha meleg van, Nő a szem a kal{szban< Ringó arany’ kal{szok, Adj{k majd a kal{csot. Mi a szép, tal{n a pénz? Mi a szép, tal{n a kincs? Nem, – csak ringó kal{szok, Megtelt búzahamb{rok. Szép, ha a búza érik, Minden magt{r megtelik Éltetadó kenyérrel, Úristen kegyelmével.
Koldus Kőb{nya, 1914. Egész utcasoron Ösmernek engemet, S ha megyek az úton, Mindenki kinevet.
A poros orsz{gút Hű bar{tom nékem, Mikor rajta j{rok, Nincs, aki nevessen. Hogyha meghúzódom Valamely bogly{ban, Kuty{val kerget el A tanya gazd{ja. Poros orsz{gúton K{lv{ri{m j{rom, Nem érem a végét, Ha örökké v{rom. Hogyha m{r mindenki Fölrúg és kinevet, Árok lesz a sírom Az orsz{gút mellett.
Farsangkor Örkényben 1925. A hat{r kop{r, zörög a haraszt, ... Szomorún tekint széjjel a paraszt, Ballangó kórót kergeti a szél, Terméketlen, vad, kietlen a tél. Sz{raz fa{gat zörgeti a szél, Rajt’ a vastag zuzmara fehér, Széjjelszórt tr{gy{ra kóbor varjú sz{ll, S hangosan ki{ltja: k{r-k{r-k{r... Kutya bebujik meleg vack{ba, Kinek van kedve ilyen vil{gba’ Dülőutakon nem fut a sz{nkó, Búsan lógatja fejét a fakó. H{rom cig{ny didergve j{r, Hegedűjük sírva muzsik{l, A húrokból kevés hang zenél, Megveszi őket a maró, hideg szél.
Nyugalom Kar{csony-est Örkénytelepen, 1925 Lesz{ll az éj lassan Sötét f{tyol{val. Vil{goss{g t{mad Kunyhók ablak{ban.
A szabad mezőkön Hat{r elcsendesül, Csak a hó hull lassan, Nyugalom mindenütt. Sz{llong a hó lomh{n Sötét éjszak{ban, Betakarva mindent Az egész hat{rban. Valahol nem messze Kong a harang szépen, A kunyhók lakói Im{dkoznak csendben. Felsz{ll ima, ének Az egek Ur{hoz: Adj Uram nyugalmat Ezen éjszak{hoz! Nincs m{r vil{g sehol, Alszik minden csendben, Csak a hó hull lassan, Csendesen... fehéren...
Az emberek, az emberek Lenéznek olykor itt az emberek, Nem néznek néha engem senkinek, Csak léha, hasztalan {lmodozónak, M{sok terhének... bús csavargónak. Sokszor hallottam, amint beszélték: Ilyen emberek itt minek élnek? Minek firk{lnak ócska verseket, Minek hazudnak szép szerelmeket? Érzem is sokszor, hogy néznek felém. Annak örvendek: nem l{tnak belém. Ujjal mutatnak úton is re{m... Nézik, hogy milyen kopott a ruh{m. Csak mikor a nép hiú sor{ból, Messze megyek; az út por{tól Piszkos a ruh{m, kopott, szürke, Tekintek le itt az emberekre. Tépett emberek... rozoga h{zak, Hajótöröttek itt lenn tany{znak. Itt, ha felveszem a néma lantom, Megpendül a húr az utcasarkon.
Felderülnek a s{padt arcok, Megélénkülnek az utcasarkok. Repül a dalom a lanyha szélben, Tova-tova leng... a csendes éjben. Hajótöröttek kopott tany{j{n Kit{rt karokkal v{rnak mindég re{m. Én a dalaim nekik zenélem, Mert bajaikat magam is érzem. Lenéznek néha a rossz emberek, Pedig, ha tudn{k, mennyit szenvedek, Pedig, ha tudn{k, amit én tudok... Zsarnok lelkemnek mily rabja vagyok. Pedig, ha tudn{k, h{ny csendes éjben J{rom az utc{t, s{padt holdfényben, Mikor az utca alussza {lm{t, Én sírva j{rom az éj vil{g{t. Mert az én lelkem nem tud pihenni, Neki csak v{gy kell és menni, menni. Lelkem a bolygók kóbor hajója És a szenvedők rongy lobogója.
H{ny sóhajom? ... H{ny sóhajom merült cl a nesztelen szélben, H{ny csókos ajk került el a v{gytalan éjben? H{ny im{ds{g maradt félbe síró sz{mon? H{nyszor hullott a könny végig az orc{mon? Én vagyog a sírók örök dalolója, Koldus szenvedőknek tépett lobogója. Ismerem a földön uralkodó rémet, Azért dolgozunk {t sok-sok sötét éjet. Én vagyok sok v{gynak csendes siratója, Sötét éjszak{knak rendes csavargója. Én vagyok a kínok örök hordozója, Sok-sok nyomorúltnak pislogó f{kly{ja, Lelkem volt a könnyek megértő koldusa. Gyűjtöttem, gyűjtötem kopott tariszny{mba. Csavargója vagyok szük, sötét utc{knak, Siratója olykor a m{s halottj{nak.
Nem tudom, ki vagyok, ki akartam lenni, Nagyon elf{radtam, de nem kérdi senki, Hogy honnan is jöttem s hova is tartok? Csak az éj csöndjében, amikor bolyongok Lobban föl lelkemben a kétség f{kly{ja: Miért jöttem e földre, örök Golgoth{ra? Miért nem tudom én is úgy, mint m{sok, Végigpihenni a hosszú éjszak{kat? Nem kérdezi senki, ki vagyok, mért élek? Nem is hallgatj{k meg, amit én beszélek. T{tongó űr körül futunk most a koncért, P{r dicsérő szóért, néh{ny papir rongyért. H{ny sóhajom merült el nesztelen a szélben, H{ny csókos ajk került el a v{gytalan éjben? H{ny gyönge kar t{rult elébim tudatlan, Amikor az éjben egyedül bolyongtam. Összetörött szívek, könnytengerek {rja, Ez maradt a földön: – ki{ltom hi{ba, Minek van itt minden, szerelem és m{mor? Mikor minden, minden, oly bús a vil{gon.
Névtelenül. J{rnék a földön s nem volna nevem, Senki sem tudn{, hogy én ki vagyok, S nem kérdeznék: mit is akarok? J{rnék a földön s nem volna nevem. Ura volnék a titoknak, v{gynak... S megértője... szegény haz{mnak. Ha akkor azt{n valaki kérdezne: Hogy mi a v{gyam, mit is akarok? Azt mondan{m csak: én magyar vagyok! Hogy mit akarok? – kérdeznék tőlem – Felelnék dörgve, mint a fergeteg, Megremegtetve erdőt, bérceket. Bőszen felelnék, névtelen senki, Magyar haz{mat akarom vissza! S szomorú arccal hullnék egy sírra. Szomorú arccal hullnék egy sírra Őszi ködöknek szürke alkony{n... Csak azt mondan{m: kelj fel jó Aty{m!
Ny{ri délut{n. Gyönyörű szép ny{ri délut{n van. Az égen úsznak fehér fellegek. A fecskék a fényes napsug{rban – Mint vill{mcik{z{s – t{ncot lejtenek. A nap m{r féldolg{t végezte, Fénye csillogó, jóleső meleg. Karosszékben kinn üldögélek S {tmelegíti f{zós testemet. Kis h{zam ajtaja nagyokat {sít. Homokban a hű kuty{in hempereg. A f{k lombjai a hűs szellőtől... ... Oly ösmerősen felém intenek. Köszöntenek... a megtért v{ndort, Lelkem rejtekén titkos hang zenél; Fölölelem mind e kedves képet... A futó szellő... csendesen beszél. Körül leng a vir{gok illata. A kertben szép dús sorokban Az őszi rózs{k vir{g’i nyílnak, A méhek dongnak rajt sűrű rajokban. A h{zból kedves hang zenéje kél. Messzi t{volból harang szava cseng. Fönn a csillogó kék horizonton Egy nagy ércmad{r büszke teste leng. Míg nézem; ... augusztus tűnésén Mereng a lelkem édes {lm{ban... Addig a nap nagy gyors léptekkel Tűnik el az éj birodalm{ban.
Volt nekem... Nagymélt. dr. Hegedüs Lór{nt úrnak aj{nlom. Volt nekem egy nót{m, Benne sírt a lelkem. Bú feledés képpen, Sokszor énekeltem. Volt nekem egy im{m, Nem sok, csak néh{ny szó. De messze tűnt tőlem, Mint rövid búcsuszó. Volt nekem szép {lmom, Verőfényes hajnal.
Síratom múl{s{t Savanyú kacajjal. Volt nekem reményem Csillogott a napfény Éltem tengerének Derült sima tükrén. Volt nekem sok könnyem M{r mind szerte szórtam Életem foly{s{n Jaj! mind-mind elsírtam, Most, hogyha b{nat ér, Nem is tudok sírni. Csak üres lélekkel Sok bús verset írni.
Néha... Keserű íze van a csóknak. Az ima a sz{mon: ... gúnykacaj... A panaszszavam sír{sba fullad, Kérő szavam: ... csak néma jaj. A v{gyam: ... futó, hangtalan szellő, Reményem: sz{raz falevél. A ny{r melege rövid pillanat. Szívem verését: ... elviszi a szél. A ma valója röpke pillangó... A jövő képe: ... j{tszi délib{b. Tegnap emléke f{jdalmat okoz Sok szép emlékem: ... hervadó vir{g.
Sírókhoz. S{rkeresztesi temetőben, 1926, október. Sírjatok! Veletek sírok én is. Síróra {ll az én sz{m is. Kacag{som is olyan bús Nem vagyok m{s: ... csak bús koldus. És gyűjtöm a sóhajokat... Összegyűjtök jaj de sokat. Ha m{r lelkem telve jajjal, Eldalolom bús kacajjal.
Repülj hajóm! Repülj hajóm! ... az élet tengerén Bőszen fú a szél... hull{mzik az {r...
A sötét vizeken repülj hajóm... repülj! ...Valahol engem még valaki v{r. Repülj hajóm! ... most szól a git{rom, Csendes vizeken evez a hajóm. ... Ki{ltom a sötét, ónszínű vizekre, messze hallhatón: ... hó... hahó... hahó! Repülj hajóm! ... a korm{nyos alszik... Nincsen itt senki, ki megzabol{z. Meg vagy terhelve túlon is teherrel; Magaddal viszed félvil{g jajj-{t. Repülj hajóm! ... v{rnak r{m valahol... V{r r{m egy vil{g a vizeken túl. ... Bord{idon porzik ezerfelé a víz, Öreg csavarod... búsan csikordul. Repülj hajóm! ... gyorsabban, ... gyorsabban! Kótyagos bolond itt most a vil{g. Hagyjuk el hamar, ... hagyjuk el hajóm. Hiú igricek dőre t{bor{t...
Ne higyjetek nekem! Ne higyjetek nekem! Én sem hiszek m{snak. Jobb, akik e földön Hitetlenül j{rnak. Jobb, akik e földön Semmi jót nem v{rnak: Akik nem remélnek Soha nem csalódnak. Ne higyjetek nekem, Csak j{ték az élet; Az is röpke szellő, Amit én beszélek. Ne higyjetek nekem! Az élet csak {lom. Én is itt kacagva Elmúl{som v{rom.
Ott, ahol ti éltek. Bukovin{ban, Burla, 1917.
Ott, ahol ti éltek jól fütött szob{bon k{lyha dudor{szik. Ott, ahol mi élünk hideg északi szél hópelyhekkel j{tszik. Ott, ahol ti éltek fényes b{ltermekben vid{man t{ncolnak. Ott, ahol mi élünk elf{radt katon{k dideregnek, f{znak. Ott, ahol ti éltek fínom ételekben kényesen dúsk{lnak. Ott, ahol mi élünk egy darab kenyérre kit{rt karral v{rnak.
Ilonk{mhoz. Z{moly, 1926, október. Mielőtt lehajtn{m elf{radt fejemet, Tehozz{d írok egy kicsinyke levelet. Este van. De valj, mit írjak? Szomorú verset, vagy ink{bb vígat? Szomorút tal{n, mert nem vagyok veled. – T{n még is vígat, amért élhetek. ... Mint ir{m, ismét este van a földön. Úgy elmerengek a néma csöndön. Harang kong{s{t a szél elvitte; S a sötét a földet körül ölelte. M{r alszik a t{j, a lanyha szél A f{k {gain oly bús dalt zenél. Ablakom alatt, néha kocsi j{r Falhoz csapódik az éji bog{r. ... A földön este van ismét mint ir{m. Megint idegen fedél borul r{m. Egyedül ülök itt, én a bús v{ndor, F{jó szívemet hozz{d kit{rom. Amíg megírom e kis levelemet, Szemeimről törlőm a nehéz könnyeket.
Kihez símuljak, ha rideg az éj? Idegen p{rna tolla oly kemény. Ki símítja itt f{jó fejemet? S ki csókolja le bús könnyeimet? Olyan egyedül, oly búsan élek Eh! de minek is, mit is beszélek? Hiszen víg verset akartam írni. Jaj! véletlenül kezdtem el sírni. Míg r{borul az ég a földre, Álmot csókol a f{jó lelkemre. Most z{rom soraim. Isten {ldjon. Kedves Ilonk{m, soraid v{rom.
Nem tudja m{r senki. Szolnok, 1926. Nem tudja m{r senki, csak én tudom magam, Hogy a székvir{gos kis utc{nk oda van. Én {llok itt ném{n, körül zúg a v{ros. Az eső csepereg, a kövezet s{ros. Nézem a h{zakat, keresem a régit. De nincs m{r itt kis h{z, nagyok vannak végig. Hi{ba keresek sötét pal{nkokat; Kapúk előtt ülő kifestett padokat. Szűk, zeg-zúgos útj{t egyenesre v{gt{k S{ros lap{lyait... magasra felh{nyt{k. ... Tébolyító zajban, oly egyedül {llok! Az úton nem nyilnak most a székvir{gok. Úgy zajog az utca és a l{ngok égnek. Körülöttem zúgnak a rohanó gépek. Lepkék, szitakötők, röpködtek itt régen; Fényes napsug{rban... langyos ny{ri szélben. ... Nincs meg m{r az utc{nk, leroskadt a h{zunk, Föl-föl sír a lelkünk, mikor erre j{runk. Akkori öregek m{r régen meghaltak S a pajkos gyermekek sírfelé lankadnak. Figyelem az idő sietős múl{s{t. Hallgatom a szellő f{jó sóhajt{s{t. Hova let a multam? Istenem úgy félek! A fényes h{zakra idegenül nézek. ... Úgy sajog a szívein, majd meghasad belé... Elindulok lassan a temető felé.
Jajok orsz{ga. Nagymélt. dr. Hegedüs Lór{nt úrnak küldtem. Mért születtem én e haz{ban? Hisz ez a jajok haz{ja! Itt mindenen a jaj zenél Minden, minden erről beszél. És én is csak erről írok, A többivel együtt sírok. Mert a jaj szó oly ragadós Könnyeink {rja sós, marós. És mindenki erről dalol; A poéta... a zöld halom. A Duna is, a vén gyilkos, És a nép itt olyan rongyos. A jaj j{r itt a szellőben, Sír körül a temetőben. Jaj szóval kél t{n föl a nap? S panaszt hoz csak a napnyugat. A Tisza Csapn{l csak jajt susog. S jajt hoz hozz{nk a Maros. Megyek bérce arról beszél, Itt mindenre r{sz{llt a tél. Mért születtem én magyarnak? Csak azért, hogy velük sírjak? Vagy azért t{n... eh, ki tudja! Mi fog jönni a magyarra? Csak dalolok, b{r sírva is. Míg a sorsom a sírba visz. T{n még ott is csak dalolok? S köszönöm, hogy magyar vagyok.
Tiszavir{g. Szolnok. A nap feljött s kiv{ncsian tekint al{ a trónj{ról. És az öreg toronyóra a templom magas torny{ból. Kétfelől a Tiszaparton lengő fűzek hajladoznak, A leégett malom fal{n fiók góly{k darvadoznak.
A rét fölött húz a gólya, keresi a csemegéket, A tavakban úszó bék{t és az apró kecsegéket. És körül a parti réten, nyilnak az apró vir{gok. Széltől űzött kis csolnakom ringatj{k a hull{mok. A nagy híd – mint a jó anya – a vén Tisz{t {tkarolja, A Zagyv{ra félénken néz a v{rtemplom kopott tornya. Csolnakomban üldögélek, el{mulok, oh! mit l{tok? – Mint a székvir{gos utc{k – a vén Tisza kivir{gzott. Vill{sfarkú kérészsereg röpköd alant a víz felett, – Olyan sűrűn, hogy alkotnak egy ringó mozgó szőnyeget.
Ősz. Székesfehérv{r, 1926. Jaj! elhervad m{r az őszirózsa. – Pedig az volt az én vir{gom – Mad{r is csak itt-ott csicsereg, Egy némely hervadt fa{gon. Mi lessz, hogyha az is elhallgat? Mi lessz, ha m{r nem nyílik vir{g? Olyan csendes és olyan szürke lesz Ez az amúgy is elhervadt vil{g.
Rosszakaróimhoz. Üdv nektek! ... becsüllek titeket. Kik gyűlölni tudtok engemet. Ugy is kevés ki tiszteletből Venné ajk{ra nevemet. Ti legal{bb emlegettek, Igy tudom, hogy én is élek. B{r legyen, kik gyűlölnek, Ha m{r nincs kik szeretnek.
Mert jobb gyűlölve is élni, Mint eltűnni észrevétlen. Mint a tücsök csiripelés A langyos ny{ri szellőben.
Búcsúzóul. Wallisch Ernő úrnak. Vir{g szereti a napfényt És a méh a vir{got. Életében ne feledjen Soha el egy b{natot! Tal{l majd az élet útj{n, Gyomot... sz{raz levelet. De nagy ritk{n fog tal{lni, Tiszta önzetlen szívet. Hisz jól tudja az életben, Vannak oly rossz emberek. Még a napfényt is elfödik A sötét piszkos fellegek. Még nem késő itt a földön Szedjen mindig vir{got! ... Nem sajn{lja majd itthagyni A h{l{tlan vil{got. Az életben hosszú a tél. Haszn{ljuk fel a nyarat! ... Őszi szellők beköszöntén, Csak a borulat marad. Vir{g szereti a napfényt, A napfény... a harmatot. A mad{r az ernyők {rny{t... Holdas éj... a csillagot. Ha elmegy a v{ndormad{r, Árv{n marad a fészek A s{rguló ak{clombok Hervad{sról beszélnek. A madarak útja hosszú; Szélesek a tengerek. De tavasszal visszahozza Őket is a szeretet.
Ha majd a földön... Ha majd a földön így szól a gazdag: – Legyen kenyere minden szegénynek! ... Akkor vége lesz sok szenvedésnek. Ha majd az ember szól önmag{hoz: – Vétkeztem Uram; vétkeztem nagyot! ... Akkor elmúlnak majd mind a bajok. Ha majd a sok lump szól al{zattal: – Bocs{sd meg bűnöm Uram, Istenem! ... Sok-sok hajlékban majd béke terem. Ha majd sok asszony szép ruh{j{ra Nem lesz oly büszke, elbizakodott, ... Eltünnek akkor majd a rongyosok. Ha majd a földön így szól a koldus: – Köszönöm uram, alamizsn{mat! ... Elmúlik akkor sok f{jó b{nat. S ha majd a munk{s imígyen szól: – Köszönöm Uram, hogy vil{gra jöttem! ... Akkor a béke itt j{r mély csöndben. Ha szól a bíró, aki most ítél: – Úgy ítélek, mint önönmagamat! ... A börtönökben kevés rab marad. Ha szól a bank{r, imígy a földön: – Amim van, Uram, az több, mint a sok! ... Nem j{rnak itt majd korcs farizeusok. Akkor, ha kondul majd a megv{lt{s, – S szól az Úr: Legyen béke, nyugalom! ... Akkor elhallgat majd az én dalom.
A b{nat útj{n. A b{nat útj{n h{rmasban j{runk, Együtt haladunk mindég egy nyomon. Én megyek elől – a bús v{ndorló – S nyomon követnek, a nincs, a nyomor. A b{nat-h{zban, melyben én élek, Nemcsak egyedül, sokakkal lakom. Kiknek szívében remény nincs soha A b{nat-h{zban lakik a nyomor. A b{nat, szellő bús dan{ja zúg, Zord estéken az ablakaimon.
Bekopog hozz{m a kétség, a gond Felelem itt van t{rsad a nyomor...
Voltak. Voltak itt emberek, akiket szerettem. Kiknek bar{ts{g{t szívesen kerestem. Voltak olyanok is, kiket segítettem. Voltak akik ellen sokat is vétettem. De voltak emberek, kiktől én v{rtam jót, Nem sok gazdags{got, csak néh{nyszor jó szót. Voltak bar{tjaim, b{r igen kevesen. Mert a léhas{got soha nem szerettem. Hanem ellenségem, Istenem, de sok volt! Ezek közül ugyan m{r igen sok meghalt. Voltak oly’ emberek, kik jót tettek velem. Ezeknek a nevét soha nem feledem. Akik megb{ntottak, azokat nem sértem, Hiszen én a földön úgyis egyszer éltem. Hogy azut{n mi lesz, mikor én elmegyek. Mindegy m{r az nékem, nem érint engemet.
Árva. Megy az úton egy kis {rva; Könnytől {zott az orc{ja. Kis kezével törli arc{t... Szólítgatja édes anyj{t: Any{m, any{m, édes any{m, Olyan nagyon ehetném m{r! Megy az úton hideg télben, Merre az anyj{t vitték el. Szöszke haj{t a szél fújja... Folyton anyj{t szólítgatja: Any{m, any{m, édes any{m... Jaj! de f{zom, adj ruh{t r{m! Alkony sz{ll a rideg földre, Míg kiér a temetőbe. Ott r{borúl egy sírhantra, S sírva anyj{t hívogatja:
Any{m, any{m, édes any{m; Gyere haza hideg szob{m! Temetőre lesz{ll az éj; A kis {rva m{r nem beszél. A keresztet {tkarolva A puha hó betakarja. ... Any{m, any{m, édes any{m... Jaj! de jó meleg a ruh{m. Följön hozz{ édes anyja; Csókot nyom a halv{ny arcra. Leviszi a sötét sírba; Szemfödéllel betakarja, Sírok közt csak a szél beszél, F{król hull a havas levél.
HULLÓVIRÁGOK. .............................................................................................................3 A SZERZŐ AZ OLVASÓHOZ. .........................................................................................4 V{ndor székelyek. ............................................................................................................. 10 Itt hagyom. ......................................................................................................................... 11 Temetnek Erdélyben. ........................................................................................................11 Bújdosó székely. ................................................................................................................ 12 Csend, Uraim! .................................................................................................................... 12 Magyar haza... magyar anya. ........................................................................................... 13 Árp{d {lma. ....................................................................................................................... 14 Beteg az any{m .................................................................................................................. 15 Egy asszony v{r... .............................................................................................................. 16 Csíkorsz{gból..................................................................................................................... 16 Elhalt m{r a dalom. ........................................................................................................... 17 Hol vannak eltemetve? .....................................................................................................17 Fegyverem. ......................................................................................................................... 18 Dorna Vatr{ról. .................................................................................................................. 19 Kar{csonyi köszöntő. ........................................................................................................20 Kar{csony-est. .................................................................................................................... 21 Egy kicsiny levél. ............................................................................................................... 21 Béna hős. ............................................................................................................................. 22 Volhinia erdejében. ........................................................................................................... 22 Igy halok meg. ................................................................................................................... 23 Takarodót fujj{k................................................................................................................. 24 H{borús tiszturaimhoz búcsúzóul .................................................................................. 24 P{rommal... ........................................................................................................................ 27 R{kosi Jenőhöz................................................................................................................... 27 Gyermekem. ....................................................................................................................... 28 Menj!....................................................................................................................................30 Az életet... ........................................................................................................................... 30 Valami a szívembe markolt. ............................................................................................ 31 Az én vil{gom. ................................................................................................................... 31 Elmélkedés. ........................................................................................................................ 32 Ujra otthon. ........................................................................................................................ 32 De jó volna!......................................................................................................................... 33 Muzs{m! ............................................................................................................................. 33 Moh{s kőpadon. ................................................................................................................ 34 Bús fant{zi{m..................................................................................................................... 34 Asszonyom! ........................................................................................................................ 35 Álom....................................................................................................................................35 Ma< holnap....................................................................................................................... 36 Aki voltam. ......................................................................................................................... 36 Asszony a h{z kapit{nya. .................................................................................................37 Most e percben. .................................................................................................................. 38 Első szerelem...................................................................................................................... 39 H{rom asszony. ................................................................................................................. 39 Mi van, oh tollam? ............................................................................................................. 41 Valamikor. .......................................................................................................................... 41 El-lopom ............................................................................................................................. 41 Hóvir{g. .............................................................................................................................. 42 Dalaim. ................................................................................................................................ 42 Mag{nyban. ........................................................................................................................ 43 Az élet. ................................................................................................................................ 43
Dr{ga nőm! ......................................................................................................................... 44 Én és az emlékeim. ............................................................................................................ 44 Életemben. .......................................................................................................................... 45 Sz{ntok................................................................................................................................ 45 Feleségem emlékkönyvébe. ............................................................................................. 45 Édes otthon......................................................................................................................... 46 V{r-e még?.......................................................................................................................... 47 Meghalt a nő. ..................................................................................................................... 47 Meghalt b{ty{mhoz. .........................................................................................................47 Vonatok............................................................................................................................... 50 Este van. .............................................................................................................................. 50 Szülőföldem. ...................................................................................................................... 51 Holnap. ............................................................................................................................... 51 Minek sietni. ....................................................................................................................... 52 Csengő-bongó kar{csony. ................................................................................................ 53 Falun este. ........................................................................................................................... 53 Öreg naplómban. ............................................................................................................... 55 Igyekvő J{nos. .................................................................................................................... 56 A földön .............................................................................................................................. 59 Mi a szép? ........................................................................................................................... 60 Koldus .................................................................................................................................60 Farsangkor Örkényben .....................................................................................................61 Nyugalom........................................................................................................................... 61 Az emberek, az emberek ..................................................................................................62 H{ny sóhajom? ... .............................................................................................................. 63 Névtelenül. ......................................................................................................................... 64 Ny{ri délut{n. .................................................................................................................... 65 Volt nekem... ...................................................................................................................... 65 Néha... .................................................................................................................................66 Sírókhoz. ............................................................................................................................. 66 Repülj hajóm! ..................................................................................................................... 66 Ne higyjetek nekem! .........................................................................................................67 Ott, ahol ti éltek. ................................................................................................................ 67 Ilonk{mhoz. ....................................................................................................................... 68 Nem tudja m{r senki.........................................................................................................69 Jajok orsz{ga. ..................................................................................................................... 70 Tiszavir{g. .......................................................................................................................... 70 Ősz. ......................................................................................................................................71 Rosszakaróimhoz. ............................................................................................................. 71 Búcsúzóul. .......................................................................................................................... 72 Ha majd a földön... ............................................................................................................ 73 A b{nat útj{n. ..................................................................................................................... 73 Voltak. .................................................................................................................................74 Árva. ....................................................................................................................................74
