VI. ~ V FO L Y A M 1940 AUGUSZTUS

VI. ~ V FO L Y A M 1940 AUGUSZTUS

TARTALOM:

AQUINÓi SZT. TAMÁS: CSELEKVÖ ÉS SZEMLÉLÖDÖ ÉLET MAGYAR BAROKK HUMANISTÁK Boca.ius János (1569-1621)

w. B. YEATS: Ha vén leszel (vers) JOZEF C. HRONSKY: Mézeskalács A. E. HOUSMAN: Gyomlál'am és kepéltem HORVÁTH BÉLA: Amissis amicis (vers) LÁTSZAT

HEGEDOS ZOLTÁN: A halász legendája DEMETER ISTVÁN: Görög vers, idé.lenül CSEREl SZÁSZ LÁSZLÓ: Gergő Esz'er (vers) KÁLMÁN LÁSZLÓ: Versek ÉS VALÓSÁG

KODOLÁNYI JÁNOS: A Belvárosi Szlnház vége KÖNYVEK JUST BÉLA: Sik Sándor új versei - MEGGYES ETE: Két könyv, két világ WAGNER JÁNOS: Katona J6zsef Bánk bán-ja német nyelven SIMON GYULA: Halácsy Dezső : A magyar városokért

S Z ER K ES Z T ' :

MUNKABIZOTTSÁG:

H A RS ANYI L A J O S, SI K S AN DO R, M EC S L ASZL O ARADI ZSOLT, HORVÁTH BELA, JUST BELA, RONAY GYÖRGY FOSZER K ESZT O:

POSSONYI LÁSZLÓ A

ma g ya r

k a t o I i c i z mu s sz é p i r o d a I mi

havi

f o I y ó i r a t a.

M e g i e I e n i ~ h a von t a 16-én, é v i 800-1000 o I d a I t e r j e d e I e m b e n El6fizetési óra egy évre belföldön 10 peng6, félévre 6 peng6. Külföldre : Romónióban 400 lei, Szlovókióban 60 korona, egyéb külföldön 12 peng6. Vóllalatoknak évi el6fizetési díj 40 peng6.

Egyes szám ára 1 pengő. F6bizomónyos:

C s e r é p f a I v i, Budapest, IV. kerület, Vóci-utca 10. szórn.

Szerkeszt6ség és kiadóhivatal: Budapest, IV., Kecskeméti-utca 2. Telefonszóm : 38-44-10. Postatakarékpénztóri csekkszómia szóma: 20.668.

Minden cikkért szerz6je felel6s.

Kéziratokat nem adunk vissza.

A VIGILIA példónyonként kapható minden könyvesboltban.

Don Bosco Nyomda, Rákospalota. F. Sarkadi J. Alajos. 6072

AQUINÓi SZENT TAMÁS:

CSELEKVŐ ÉS

SZEMLÉLŐDŐ ÉLET I. A

SZEMLÉLőDő

ÉLET.

Ész és szív. Szemlélődőnek nevezzük azoknak az életét, akik elsőd­ leges szándékul az igazság szemlélését tűzték ki maguk elé. A szándék pedig akarati aktus, mivel a célra irányul, az akarat tárgyára. Igya szemlélődő élet - a művelet lényegét illetőleg, mely azt meghatározza az ész hatáskörébe tartozik; de a szándék, mely meghatározza ennek a műveletnek a gyakorlását, az akarattól függ, mert az akarat feladata, hogy a képességeket s köztük a gondolkodást is mozgásba hozza. Akár érzelmi, akár értelmi kutatásról van szó, a vágy hol a szemlélt dolog iránt érzett szeretetből működik (ahol a kincsed van, ott a szíved, Máté, VI. 21.), hol magának a megismerésnek szeretetéből, mely megismerés a véghezvitt kutatás eredménye. Ezért mondja Szent Gergely: "a szemlélödő élet lényege, az Isten iránt érzett szeretet", ami alatt azt érti, hogy az Isen iránt érzett szerétet lángoló vágyat ébreszd bennünk, hogy szépségét lássuk. És mivel mindenkí a szerétett dolog birtoklásában találja örömét, a szemlélődő életnek, a befejező örömmel együtt, a szívben van a gyökere: a szerétet onnan fakad ki.

Erkölcsi erények és szemlélődő élet.

Meg kell különböztetni azt, ami lényegileg a szemlélődő élethez tartozik, attól, ami esetleges előfeltétele a szemlélődő életnek. Az erkölcsi erények lényegileg nem tartoznak a kontemplációhoz, mert a szemlélődő élet célja az igazság megismerése. Aristoteles azt mondja Etikájában, hogya tudás csak gyöngén járul hozzá az erkölcsi erények megszerzés éhez, mert célja az igazság megismerése; szerinte az erkölcsi

erények a tevékeny boldogsághoz tartoznak, nem a szemlélőboldogsághoz. De az erkölcsi erények mint előzőleg megszerzett diszpoziciók összefüggnek a szemlélődő élettel. A szemlélődés aktusát, ami lényege a szemlélődő életnek, a szenvedélyek hevessége lehetetlenné teszi, mert a szenvedéIyek az, érthető dolgokról az érzékelhető dolgokra és a külső

.,dő

'Itb tUA

313

eseményekre irányítják a figyelmet. Az erkölcsi erények lea szenvedélyek hevét és lecsökkentik a külső dolgok iránti szertelen érdeklodést. Igy az erkölcsi erények mint elő­ zőleg megszerzendő diszpoziciók érdeklik a szemlélődő életet. hűtik

Az isteni dolgok

szemtétese.

A szemlélődő élet lényege az isteni igazság szemlélésében áll, mert ez a szemlélődés az egész emberi élet végcélja. Szent Ágoston azt mondja, hogy Isten seemlélése úgy ígértetett meg nekünk, mint minden cselekedet célja és minden öröm tökéletessége; ez a szenilélés tökéletes lesz a túlvilági

életben, amikor majd szemtől szembe látjuk Istent és így birtokolni fogjuk a tökéletes boldogságot. Itt a földön csak tökéletlenül tudjuk szemlélni Istent egy tükörben és a titokban: e tökéletlen szemlelet által annak a boldogságnak elő­ ízét élvezzük, mely itt a földön elkezdődik és folytatódik a túlvilági életben. Aristoteles szerint az ember legnagyobb boldogsága az érthető dolgok legjobbjának a szernlélése. De minthogy bennünket Isten dolgai vezetnek el mintegy kézenfogva - Isten szemléléséhez, Szent Pál szava szerint: Isten láthatatlan valósága látható lett a világ teremtése óta, azáltal, hogy megismerjük azt, amit teremtményei adnak róla, ebből az következik, hogy Isten dolgainak szemlélése másodsorban érdekli a szemlélődő életet, abban az.

értelemben, hogy elvezeti az embert Isten megismeréséhez. Ezért mondja Szent Ágoston, hogya teremtmények tanulmányozásában nem szabad feleslegesen és veszélyesen kíváncsiskodunk, [hanem úgy kell felhasználnunk ezt a tanulnyozást, mint] egy emelkedő utat, mely a halhatatlan és megdönthetetlen valóságok hoz vezet. A

szemlélődés

öröme.

A szemlélődés kettős öröm forrása lehet. Örömforrás a szemlélődés ténye miatt, mert minden művelet kellemes, mihelyt összhangzásban van a műveletet elvégző személy természetével és szerzett képességeivel; az igazság szemlélése megfelel az ember természetes hajlamainak: minden emberben természetesen megvan a tudásvágy s következésképpen minden ember örömet talál az igazság szemlélésében; ez az öröm különösen erős annál, aki bölcs és tudós tulajdonság birtokában könnyen tudja gyakorolni a szemlélődés aktusát. A szenilélt objektum egy másik öröm forrását képezi, ha a szemlélődő szeréti ezt az objektumot: igy az érzéki látás, mely önmagában is kellemes, különleges élvezetet okoz, ha egy szerétett személy a tárgya. Minthogy a szemlélődő élet elsősorban Isten szemleletében áll, s erre a szerétet hajt ben-

314

\I

t (, I , • A

nünket, a

szemlélődő

élet örömei nemcsak magából a szemerednek, hanem az isteni szeretetből is. Igy a élet összes emberi örömével magasabbrendű örömök tárháza; mert a lelki öröm több a testi élvezetnél és Isten szeretete felülmúl minden szeretetet.

lélődésből szemlélődő

II. A CSELEKVö

ÉLETRőL.

Az erkölcsi erények a cselekvő élethez tartoznak.

Amint láttuk, a cselekvő és szemlélődő élet közötti megkülönböztetés megfelel az emberi foglalatosságok különböző­ ségének, melyek maguk is különböző célok felé irányulnak: ezen célok közül az egyik az igazság szemlélése, ami a szemlélődő élet célja, a másik a külső tevékenység, ami a cselekvő élet hatáskörébe tartozik. Világos, hogy az erkölcsi erények elsősorban nem az igazság. szemlélésével vannak összefüggésben, hanem a cselekvéssel. Ezért mondja Aristoteles, hogya tudás alig, vagy egyáltalán nem használ az erénynek. Igy az erkölcsi erények lényegesen a cselekvő élethez tartoznak. Cselekvő élet és túlvilági élet.

A cselekvő élet célja külsö cselekvésekben van; ha ezek a cselekvések a szemlélödö nyugalmat segítik elő, akkor a szemlélődő élethez tartoznak. A túlvilági életben a külső feladatok meg fognak szünni, és ha lesznek is külső cselekvések, a szemlélödés céljait fogják szolgálni. Amint azt Szent Agoston mondja: Ott majd megisme-rjük az örömet; látni, szeretni, magasztalni fogunk... ott az Istent végnélkül fogjuk látni, fáradhatatlanul fogjuk szeretni, elcsüggedlés nélkül fogjuk magasztalni: ez lesz mindannyiunk szerepe, mindanynyiunk vágya, míndannyiunk munkássága.

III. A KÉTFAJTA ÉLET öSSZEHASONLITASA. A

szemlélődő

élet

belső

magasabbrendilsége.

Abszolute és önmagában a szemlélödö élet jobb, mint a élet. Ezt bizonyítja be a Filozófus nyolc érvvel: 1. A szemlélődő élet megfelel az embernek abban, ami a legtökéletesebb benne, vagyis a gondolkozásban és viszonycselekvő

315

lagosan ennek a képességnek a sajátos tárgyaiban, vagyis az elgondolhatókban; míg a cselekvő életnek a külső dolgok a tárgyai. Ezért visel Rachel, aki a szemlélődő életet jelképezi egy olyan nevet, mely azt jelenti: a legfIJbb látása; míg a cselekvő életet Lia jelképezi, akinek beteg a szeme, mint azt Szent Gergely mondja. 2. A szemlélődő élet folytatólagosabb lehet; ezért van az, hogy Mária" aki a szemlélődő életet ábrázolja szüntelenül az Úr lábánál. látható. 3. A szemlélödö élet okozta öröm nagyobb, mint a cselekvő élet öröme; ebben az értelemben írja Szent Ágoston, hogy amíg Márta szorqoskodott, Mária ünnepelt. 4. A szemlélödö életben az ember jobban elégséges önmagának, rnert a szemlélődő élethez az embernek kevesebb dologra van szüksége ; ezért mondatott Szent Lukács evangéliumában: Márta, Márta! Sok gondod van és sokat vesződöl. 5. A szemlélődő életet önmagáért szeretik, míg a cselekvő élet más dolgoknak van alárendelve; ezért mondatott a 26. zsoltárban: Osak egyet kértem az Úrtól, és mást nem is fogok keresni: az Úr házában lakozni életem minden napján, hogy ott láthassam az Úr örömét. 6. A szemlélódó élet örömteljes és nyugalmi állapotban áll, ezért mondatik a 45. zsoltárban: Legyen szabad időtök és lássátok, hogy Isten vagyok. 7. A szemlélödő élet az isteni dolgokra vonatkozik, a cselekvő élet emberi dolgokra; ezért mondja Szerit Ágoston a De verbis Domini című könyvben: Kezdetben vala az Ige, íme ezt hallotta Mária; és az Ige testté lett, íme ezt szolgálta Márta.

8. A szemlélődő élet megfelel az ember legsajátosabb lényének, a gondolkodásnak (intelligencia); ezzel szemben, a cselekvő élet műveleteibenrésztvesznek az alsórendű erők is, melyek megtalálhatók az állati természetben is. Ezért a Zsoltáros, miután igy szólt: Te majd megmented az embereket és az állatokat, Uram, hozzáfűzi a következőt, ami kizárólag az emberekre vonatkozik: A Te fényedben fogjuk meglátni a fényt (25. zsoltár). A kilencedik érvet az Úr teszi hozzá, amikor így szól: Mária a jobb részt választotta, mely nem vétetik el tőle. Ezt magyarázza meg Szent Ágoston De verbis Domini című könyvében, amikor így ír: Nem mintha a te részed rossz lenne, de az övé jobb. És miért jobb? Mert nem fogják elvenni tőle. Mert egy nap majd leveszik rólad ezt a terhet, melyet a szükség kényszerít rád; de örökkévaló az igazság édessége. Akadályozza a cselekvő élet a szemlélődő életet?

A cselekvő életnek két arca van. Ha önmagában tekintik a külső tevékenységek gyakorlatát és a hozzátartozó gondokat, világos, hogya cselekvő élet akadályozza a szemlélődő

316

~'G'lIA

életet, mert egyszerre nem lehet foglalkozni külsö tevékenységekkel és elmerülni az isteni szemlélődésbe. Másrészt azonban a cselekvő élet mérsékeli és fegyelmezi a lélek belső szenvedélyeit; ebből a szempontból elősegíti a szemlélő­ dést, melyet a szenvedélyek fegyelmezetlensége akadályoz. Ezért mondja Szent Gergely: Aki hatalmában akarja tartani a szemlélődés fellegvárát, annak először a tett harcmezején kell megedződnie. Meg kell bizonyosodnia a felől, hogy már nem akar semmi méltánytalanságot felebarátjának, hogy türelmesen elviseli azt a méltánytalanságot, melyet felebarátia okozhatnelki, hogy a földi javak bősége láttán 'lelke nem örül féktelenül, hogy e javak elvesztése nem sujtja le módfelett. Meg kell bizonyosodnia a felől is, hogy amikor önmagába száll s lelki dolgokról elmélkedik, nem vonszolja maga után a testi dolgok képét, vagy ha magával hurcolt is belőlük valamit, meglátja és elűzi azokat. Igy tehát a cselekvő télet gyakorlása elősegíti a szemlélődő életet, annyiban, hogy lecsillapítja a szenvedélyeket, melyekből a szemlélődéssel öszszeegyeztethetetlen képek születnek. Just Béla fordítása.

W. B. YEATS:

HA VÉN LESZEL Ha vén leszel s egyre többet szunyókálsz, Vedd elő első könyvemet elálmodozva; Talán egy kósza álom visszahozza A fényt s az árnyat, mely szemedbe bujkál Ki tudja majd, őszintén, vagy hazudozva Néztek olyan sokan izzó szemedbe? De volt, ki bolygó lelkedet követte Ezernyi változás közt, messzi útra. S az égő kandalló mellé lerogyva, A szerelmet idézd, mi útnak indult, És nagy hegyek hófödte csúcsain túl Beleolvadt a kóbor csillagokba. Imecs Béla fordítása.

VIGHlA

317

MAGYAR BAROKK HUMANISTÁK BOCATIUS

JÁ.NOS

(1569-1621)

Végéhez közeledett "Zápolya öldökUJ századja", hogy átadja helyét a nem kevésbbé vészes XVII.-nek, mikor 1591-ben egy wittenbergi diák látogatott Magyarországra, a morva-német Bocatius János. Magyar iskolatársai hívták fel figyeimét és keltették fel érdekUJdését a kereszténység védő pajzsa, a magyar föld iránt. Az idegenből csöppent fiatal pedáns nemcsak j6tehetségű,

de ügyes emberismerő is volt. Sokfelé megfordult s mire vakáció végeztével visszatért egyetemére, már annyi pártfogót szerzeit, hogy esztendőre végkép idetelepedhetett. Az eperjesi iskola rektora lett s feleségül vette egy odavalósi tekintélyes humanista polgár, Beleius leányát, Erzsébetet. Bacatius szaporán ontja a verseket. Megannyi alkalmi vers, de forma, nyelv, eUJadás, tartalom szempontjából egyaránt lendületesek, jók. Verselnival6 bőven akadt a viharos évtizedben: vezérek, vitéz harcosok, nagyurak, csaták, ostromok, követségek, elemi csapások. Ezért a század utolsó esztendejében megjelent vastag verskötete nemcsak élvezetes, de egyenesen izgalmas olvasmány. Hű képe a XVI. század kilencvenes évei magyar közhangulatának. Vitézi énekeinek tárgya, hangja önként kínálkozik, hogy az ugyanakkor éneklő Balassa Bálint magyar lírájával vessük egybe. Ugyanaz a szellem, ugyanazok az eszmék fűtik mindkettőt. Balassa

318

VIGUIÁ

azonban istenadta lírikus, a nép ajkára dalt költ6 katona, míg Bocatius tud6s poéta, aki latin nyelven, antik metrumokra szabja a közérzés kifejezését. Az eperjesi iskolamester el6ke16 pártfog6i, mecenásai gyarapszanak. Elnyeri a "császári koszorús költ6" ki· tüntet{) címét, magyar nemességet kap s a Felvidék f6helye, Kassa hívja meg iskolája élére. FélesztendlJ

múltán azonban az iskoláb61 a közéletbe szólítja a város, megtevén a jótollú humanistát nótáriusának, tanácsosának. Követségbe küldik az udvarhoz, majd a pozsonyi diétára. 1603-ban f6bír6vá, polgármesterré választják. Ebben a min6ségében csatlakozik Bacatius a következ6 esztendlJben Bocskai Istvánhoz. Elkíséri a Rákos mezejére, a török nagyvezérrel való találkozásra. Szép munkában írja meg ezt az utazást és ábrázolja Pest-Buda állapotát a török alatt. Azután a magyar országgymés memorandumát viszi a német birodalmi rendekhez. Itt azonban a Habsburgok kezébe esik s öt esztendeig raboskodik a prágai Hradsin egyik tor-

y I (., I l- I A

319

nyá ban. Rabságát németnyelvű istenes énekekben kesergi el. Szabadulásár61 - szökésér61 - kalandos hist6ria sz61. Visszatér Kassára, kegyelmet is kap, de f6bír6vá választását többé nem fogadja el. Megelégelte a közéletet. Visszatér a rektorsághoz, ahol nevelIJi tevékenységét országos elismerés kíséri. Csak a mozgalmas 1621. év mozdítja ki ismét nyugalmáb61. A Kassára bevonul6 Bethlen Gábor rendeli maga mellé /anácsossá és gyulafehérvári könyvtára 6révé nevezi ki. Az elnehezedett, beteges humanista azonban nem éri túl ezt a kitüntetést, Bethlen morvaországi táborában meghal. Janus Pannonius után Bocatius a magyar humanista költészet legértékesebb művelIJje. Egy századdal a nagy úttör6 után született. Soha Itáliát nem látta. N ern csoda, ha teljességgel barokk jelenség. Körmönfont latinsága, az antik mithol6gia játékos használa/a - nem egy századdal, de egy világgal választja el Janus/61. A nálánál egy nemzedékkel id{jsebb Zsámboky még a pogány és a keresztény humanizmus határán állt. Bocatius teljesen keresztény s utána a humanizmusnak val6ban nem lehetett többé szava az irodalom számára. Bocatius János nálunk a humanizmus utols6 költ6je. Kés6bb is írtak latin verseket, századokig; ezek azonban csak iskolai játékok, ámbár ellJfordult, hogy egyegy költ6i lélek azután is ezekbe foj/otta tehetségét. Cipelték hagyományait, de a költészet kifejez6 eszköze többé nem lehetett. Bocatiussztü alkonyodott le a magyar humanista költészet napja, de ugyanakkor virradt meg a nemzeti nyelvnek Balassa még darabos, de üde hangja mellett.

MAGYARORSZAG KöSZöNTI NÉMETORSZAGOT.

Köszönt e föld, melyet ha Mars emészt el, utána hullsz te is, Germánia! A lomha hír elér-e gyász regémmel? Elszáll-e hozzád népem jaj szava ? S lehetsz-e tétlen, hogyha sorsom gyásza az, égre sír és hangja szörnyű vád: Vagy tűröd azt, hogy zsarnoklón igázza tovább az. ozmán bús Pannoniát? De hallanod kell gyakran Hunniáról, hát szánakozzál végre sorsomon ! Hűségemért, mely esdekelve lángol, csak annyit kérek: Vedd tudtul bajom. Jó szomszédom, ne késlekedj sokáig, légy pártfogóm, jöjj segítségemül ; bár utad hosszú a magyar határig, de védened kell mégis emberül.

320

VIGILIA

Vagy majd csak akkor törsz az Euxinhoz, ha már ten földeden dühöng a vész? .. Midőn Olynthost dúlta bősz Philippos, nem ezt javallá bölcs Demoszthenész! Athént intette vészt jósló beszéde: A szövetségest meg kell védeni; jobb messze menni ellenség elébe, mint támadását otthon várni ki. Olynthos ment lesz makedon igátől s békén nyugodhat távolabb Athén. De nem hallgatták, bármi jót tanácsol, s barbár lett úr a hellének helyén. Hős

és tudós vagy németeknek népe: Görög példán okulva, védd magad! Tégy mostan minden belküzdelmet félre, töröke törjön felmentő hadad: jó hírért, névért, a szép tisztességért s közös hitünkért vedd fel kardodat! Természetadta vár az én országom: hegység kerít be, sziklás bércorom, nem kelhet át ellenség sok víz-áron, útjába áll sok sűrű, nagy vadon. Nálad síkság van, meg nem őriz semmi, tágas meződön nincs erős határ; pusztítva és rabolva végigmenni könnyen tud rajta vad török, tatár. Nem ismered még ezt az ellenséget: Dúvadként jár a földön a török. Hidd el, szomszéd, nem örvendek, ha téged szintén legázol s rom leszel, üszök. Elég, ha érted én már rabja lettem s farkas médjára tépi tagjaim; a föld beissza vérem, telhetetlen, és tűz vöröslik népem falvain. A láng, amely gyúl ősi szent anyámon, rég gyűjtött kincsem rablójára tűz. Fegyvernek élén pusztul ifjúságom, a vézna agg, a gyermek, gyenge szűz. Sokat rabszíjjon messze földre űznek, számukra korbács, szolgaság terem. Mások futásnak adtuk bús fejünket és tengődünk kietlen földeken. Sötét erdők, vadállatok barlangja, völgyek sziklája bujdosó tanyánk ... ~,(·.t'A

321

Ez vár terád is, német, hogyha balga nem tekintsz reánk. Bölcs, de nehézkes nép vagy a tanácsban s az ellenség már-már reád rohan: Ha nem vigyázol s helyt nem állsz bátran, el is pusztulsz a földről nyomtalan. Ha nem mozdulsz, tovább hódít az ozmán, hiszen övé már Trója, Perzsia, félhold a Szentföld és Göröghon ormán szómnak nehéz mind felsorolnia. A Márványtenger érted sír, ó, germán, Bizánc falát, hogy védőn felkeresd. Rhodust sem vívta volna meg Szulejmán, ha a kereszténység nem lenne rest. könnyelműséggel

Fel hát, jó szomszéd, talpra, talpra német! Jön a török, már téged fenyeget. Az égre és Krisztus sebére kérlek, segíts meg végre, nyújts nekem kezet! Hiszen segíthetsz: lándzsád, mint az erdő, van fegyvered, vitéz szíved, - tudom. Hadd most a belső harcot, apró-cseprő pártoskodás, villongás nem haszon. Belháborúk babért sosem teremnek, valódi ellenség vár künn reád: Védj meg, segíts a pannon fegyvereknek, ezzel szolgálod legjobban hazád. Dicsőség vár reád, királyi nemzet, megrémíted az ellenségeket; visszhangja támad mindenütt nevednek és sok csapást hárít el fegyvered. Királyi vesszejét így visszanyerve, örvend Hitünk is győzedelmeden, Fel, fel, Germánia, hősök seregje, Mars isten lánya, jöjj, segíts nekem!

322

VI

(~

III A

A JÉGBE SZAKADT TöRöK CSAPATROL. Vitézek bús vesztén megindul a lelkem, hullámsírját meg kell énekelnem, testüket a forgó mélybe mikép húzza, méltón elbeszélnem, Ó, segíts meg, Muzsa! Mert nem megy a munka pártfogásod nélkül s nem koholok mesét én a puszta légbűl, honnan felszél támad s a hajosra törvén, ki bizton kelt útra, elnyeli az örvény. Harcos nagy időkről zengjen hát az ének; add, istennő, hozzá Máró kürtjét, kérlek! hősök

Harci vész dühöngött nyár kezdete óta, Mahomet vad népe hunnok földjét rótta; vér hullt minden rögre - Isten így akarta. Dunán, Vágon, Száván hemzsegett a sajka, melyen török részről magyar partra keltek, hömpölyögtek sűrűn, mint fekete felleg, a hunn partvidéket pusztasággá tenni, paraszti kunyhóra tüzes csóvát vetni. Jöttek őszig vízen és mocsáron által, hol öbb folyó vize vegyül aDunával, s mely belőle szakadt fentebb, egyik ága egy írányba fut, majd megtér a Dunába. Télen a mederben itt annyi jég torlott, ágyúzással kellett megnyitni a torkot. Hol tavasszal békén szánt a parasztember, dúló ellenséget zúdit a december; arra tart most török százas csapat, három, hátukon a pajzsuk, lovuk kantárszáron: az éj leple alatt, míg alussza álmát, elnyomni a népet, elhajtani nyáját. Páncélt borított már a tél a vizekre, prédasóvár sereg erre megy sietve, zsákmányolni marhát, ingerlő csalétek ... Elől a portyázók a vízpartra érnek. Vizsgálják a jeget, nézik, milyen vastag, semmi nehézségre ebben nem akadnak. Kőhajításnyiról így rivainak hátra: "Jöhettek, vitézek, megbír a jég háta! De ne nyargaljatok és ne sűrű rendben, netán alattunk a jég meg ne repedjen." Szót értvén, nagymohón alászállt a csapat, hosszú, hosszú sorban célja felé halad, amerre utat lel, kanyarog a jégen.

323

Darvaknak csapatját láttam így az égen szállani magasan, csapkodván a szárnya ... Igy értek a folyón a közepe táj ra. Ekkor sülyedni kezd a vezér, egy albán, jajkiáltás között ily beszédekkel ajkán: "Megálljunk, vitézek, forduljatok vissza!" Ropog a jég, szavát a mélység beissza. Felloccsan a tajték, nagy recsegés támad. Mint amikor kopók űznek vadkacsákat s otthonos vizükben tollukat megtépík: zenebona támad, felharsan az égig, beszakadt jégtáblák kavarodnak össze, ló és lovas légért vergődik hörögve, de a pajzs lehúzza s a félholdas zászló, imént még a parti prédára vadászó. Közel volt a város, elterjedt az eset, mély álmdából verte fel az embereket. De már a kakas is hármat kukorított s a kelő nap fénye behinté a síkot, mire összekészült s elindult egy csapat, kivonván az ágyból fáradt tagjaikat, (hosszú harcok után nem győztek pihenni). A vár népe oda vigadozva ment ki, hol a pogányságnak betelvén bús vége, ördög és a pokol vigyorgott szemébe. Dőlnek a fák, fürgén csattog a sok fejsze, tutajt készítenek, ácsolják sietve, hántja a fatörzset szekereéknek éle, kormányos is akad, áll a tutajvégre, nehéz faalkotmányt vonszolja a csáklya és a sáros partról becsobban az árba.

Markából a mélynek felvonódik újra a sok tátottszájú, összeroncsolt hulla; torkukból a víz dől, bezzeg bőven itták! Ingyen adta vissza a folyóvíz. titkát. Ellenségtől menten most a városnépek prédajukkal vígan otthonukba tértek.

Igy merítsd el mindig, Mindene!mek Atyja, kik tüzét a gazság háborúra hajtja, hogy legyilkolják az ártalmatlan népet, amely tűzhelyénél békén áldoz Néked.

324

De a küszöbén már harcok fúriája les rá, hogy kötelet vessen a nyakába, vagy dárdával verje át az ajtófélre ... Ments meg ettől minket, Emberek Reményel Szolgáló hű néped oltalmazd örökkön s áldott lesz a Neved mennyben és a földön.

NAGYSZOMBAT VÁROSÁN ÁTUTAZÓBAN. 1592. Nagyszombat, te dicső, hol Zsámboky jött a világra, úgy nézlek, mint ős Róma nemes falait! Egy fiadért íme már ismernek a messze világon; szülj ezután is még ily csoda férfiakat. MARIA A

BöLCSŐ

MELLETT.

Kisfiam, édes Jézusom, én pici magzatom, álmodj! Hunyd le szemeeskédet, hunyd le kicsinyke szemed! Jézuskám, szentem, gyönyörűm, édes legyen álmod; tente, aludj szépen, tente, fiúcska, aludj! Szál] le, szelid álom, pilláját zárd le szemének! Alszik a mézecském, tente, kicsiny gyermekem! Édesen oly gagyogás csendül, pici Jézusom ajkán, hogy bölcsője vígan ringatni kezd egyedül. Anna, vigyázni eredj: "Csúnya bácsi" ne jöjjön a házba, mert az a zsákjába dugja a rossz gyereket. Mond neki, hogy kicsikénk anyjával messzire ment el és aluszik szépen; jó a mi kisgyerekünk.

V ICrI II A

325

Csunya mumus! Menj máshová rossz gyerekért ! A pityergőt J ézus egy év multán már maga sem szeréti. Jöjj ide, Anna, lehúnyta szemecskéjét a fiúcska és a szelid álom végre fölébe került. Tóljuk a bölcsőjét a sarokba, de félve, vigyázva s most kimegyünk, hogya zaj fel ne zavarja fiam. QUID CONTEMTIUS EST DOCERE LUDIS... Mi megvetettebb, mint tanítani? Mi több nehézség, mint tanítani? Mi több szegénység, mint tanítani? Tanítóimnak el nem hittem ezt, tudom most, mert tanító lettem él} is. Bevalljam, vagy tagadjam ? Vállainkra terhet veszünk, mit Atlas sem viselne. Béresnek menne inkább tán az ember, a helyzetünk oly súlyos, oly kemény! Unalmas terhet hordunk nappal-éjjel; jobb sor dehogy derülne fel reánk! A Gráciák közt egyet sem találunk, ki a szegény tanítón szánakodva, irgalmas lenne hozzá és kegyes. Te jó tanítóm! Ö, szép ifjúság! Múzsát szolgálta hajdan szebb napom, de bezzeg mostan én is jól tudom: Oktatni - nincs ennél nagyobb kereszt és terhesebb, mínt bármi más teher!

T. Ö. R. Ö. K. Török kutyák! Rettentőbb nincs a földön. Örökké bús magyar föld vérszopója. Rút ostorunk, ki bűneink miatt Ölhetsz keresztény népeket, amíg Korod letűnik s boldogság lesz újra!

A "Magyar barokk humanisták" című cikksorozatunkban a fameiszetek Pohárnok Zoltán és Farkas L. művei, amelyek a Geréb Lászl6 fordításában megjelen6 Janus Pannonius: "A Duna me1l6l" című kötetéhez készültek.

326

VIGILIA

r

lOZEF C. HRONSKY:.y.

,

,

MEZESKALACS Bencs Fülöp csak lődörgött a többi vásáros között, mintha valójában ott sem lenne a vásáron. Ide-oda járatta a szemét, de semmi sem kötötte le hosszabban s azok közé a sátorok közé is betévedt, ahová csak asszonyok járnak. Az ismerősök mellett is elment, csak úgy szó nélkül. Súlyos csizmáját lassan és megfontolva tette a szétgyúrt sárba és állandóan dobálta a vállát, hogy helyére billentse ahalenát, mert az majdnem minden lépésnél lecsúszott a tolongásban. De később ezzel sem törődött. Az ördög ét is, arra való a szíj, hogy le ne essék. No, tényleg, lefelé lógva ott is maradt a vállán. És Bencs Fülöp a ködrnön alá dugta a kezét és tovább ődöngött a többi vásáros között. És már régóta azon gondolkozott, hogy miért is jött ő ide tulajdonképen. Nincs itt semmi munkája; nem tudja, mit kellene vásárolnia, bár kellene valamit venni, mert a vásár azért van, hogy vásároljanak. Bizony még sohasem volt olyan eset, hogy csak úgy minden nélkül elmúljon a vásár. Csakhogy mindazt, - és épen itt a hiba - amit vásárolni kellene, Anna tartja emlékezetben és neki kell őt figyelmeztetnie. Persze, hogy Anna. Ű. Anna azonban otthon maradt, s íme, az egész vásár el van rontva. ördög vigye, jobban meggondolhatta volna, mert alig van fontosabb dolog a vásárnál. Az igazán nem számít, hogy tegnap ismét egy kissé elnáspángolta; azért a bordaját nem törte össze, - hisz semmi sem került a keze ügyébe és úgy puszta kézzel nem verhétte meg nagyon. E miatt bizony eljöhetett volna. Az is igaz, hogy neki sem kellett volna öt olyan csekélységért rögtön elnáspángolní. Nem. De hát hadd tanulja meg ... Azért még eljöhetett volna ... És bizony maga Fülöp is azt hitte sokáig, hogy mégis csak eljön. A dűlőn végignézte a rozstáblákat, Pavúk házától is viszszanézett, de Anna nem mutatkozott az úton. Mindenki megmozdult, ahány láb csak akadt a faluban, de Anna otthon maradt. És vele otthon maradt mínden vásárra való bölcseség. És ami a legrosszabb; valami mintha állandóan azt súgta volna a fülébe: - Ej, Fülöp, semmiségért verted meg. Még rossz szóra sem volt elég ok és te rögtön olyan haragosan rohantál neki, mintha összedőlt volna a világ. Ej, Fülöp, bizony még nem vagyunk messze a farsangtól, aha, még a

* Jozef Hronsky a mai szlovák regényirodalom ismert alakja. 1896-ban született Zólyomban. Munkáiban a szlovák nép és falu életét dolgozza fel.

327

rozs sem virágzott és már téged meghordoznak a faluban: hát annak az Annának sincs jó sora ennél a Fülöpnél, már meg is verte. Hm, ezt bizony alig lehet elkerülni... - De hát tanulja nieg védekezett most Fülöp, s mivel ebben a pillanatban kissé meglökték, hát belerúgott csizmájával a latyakba és sárral szöktette be azokat, akik körülötte tolongtak. De tovább is megmaradt a maga igaza mellett. - Tanulja meg... Koren András mindjárt a házasság után két hétre meglette ezt és nem dőlt össze a falu. Sőt most már nyugalom van a házban és ő maga hajtogatja, hogy ez a módszer többet ér, mint négy esküvői prédikáció. :lts mindez újból kezdődött volna, ha valaki meg nem fogja a halanájánál. Fülöp föltekint; azt hitte, hogy a besározottak közül húzza valaki a kabát ujját. De a fölvégi Gyurian Veron állott előtte. - Csak úgy elmennél az ember mellett, Fülöp, - szólította meg Veron és ide-oda forgott aszerint, hogy merre taszították hátán a kosarat. - Meg is történhetett volna, annyi itt az ember, mintha ma ingyen adnának mindent. - Úgy bizony. De hát te csak magad vagy itt, Fülöp? Fülöp először csak ránézett Veronra és csak azután mozdult a nyelve. Jól meg kell gondolni: Veron furfangos teremtés és nem tudni, miféle ördög súgj a neki, hogy pont Anna iránt tudakozódjék. Merthogy azzal a kérdéssel Annára célzott, az nem kétséges. S Fülöp míndjárt rosszat sejtett; a válasz előtt erőset rántott a vállán. - No és ... mért nem lehetnék magam? - Csak úgy, csak úgy, - nevette el magát a ravasz. Veron és kissé csúfolódva mcsolygott. - Én míndjárt gondoltam, hogy biztosan magad leszel. - No? - Mondok, Anna. biztosan otthon maradt és Fülöp azért ólálkodik itt a mézeskalácsosok között. - Mit? Én?.. - És körülnézett. Ennek aVeronnak igaza volt: mézeskalácsos sátor rnézeskalácsos mellett és mindenütt csupa gyertya és tükrös piros szív. - No, csak, no, osak ne ugrálj; de mondanám, neked nem kellene mindent csak Annának megvenni, nekem is vehetnél egy mézeskalácsot, Fülöp. De a kinevetett Fülöp rá se nézett többé. Lejjebb húzta a szemébe a kalapot, morgott valamit és rögtön elfordult. Mintha még jobban megmerevedett volna attól a kacagástól. Az első két sátor mellett csak úgy elment, semmit sem látott belőlük. A harmadiknál megint feltolta a kalapót a régi helyére. A negyediknél megállt. De a mézeskalácsosra most sem nézett rá. Még mindig Veronra gondolt és semmi nem jutott eszébe. Milyen nyelves és mindenüvé odaviszi az ördög, ahol nincs rá szükség. A tegnapi esetre akarta emlékeztetni, és... Furcsa nőszemély, belekeveredne olyasmibe,

328

"IGIlIA

amihez semmi köze sincs. Törődne inkább önmagával! Persze, az egyik farsang elmúlik a másik után és ő még pártában van. Minek emlegeti Annát?! No, és ha akarna, mézeskalácsot is vásárolhatna. Lenne kinek. Anna nem fut ki minden pillanatban a fal alá és nem teszi ölbe a kezét, hogy csak ügyelbeseélíe az. időt. Anna ... Hogy annak éppen tegnap este kellett! megtörténni ... S mikor a sátorba nézett, rögtön hangosan hozzá s tette: - Persze, veszek neki egyet, veszek. Mintha a vér is kissé az. arcába tólult volna ettől a gondolattól. Ez csak azért volt, mert észrevette, hogy hirtelen megbékélt Annával szemben és e miatt kissé szégyenkezett. Elfordult, kiköpött és egy pillanat múlva a szíjgyártók között gyúrta a sarat. Megszemlélte az. összes lógó gyeplűt, bár neki csak ökrei voltak, kicifrázott ostorokat, zablakat és magukat a szíjgyártólmt. S hogy lassan belőlük is kifogyott, ugyanilyen figyelemmel mélyedt el a gerencséreknél. Igy járt körül az egész vásárban, míg végül is újból a mézeseknél találta magát. Azonnal bement az. első sátorba. Tizennyolc krajcárért hatalmas, rózsaszínre festett mézeskalácsot vett. De mikor kikerült, Anna biztosan pórul. jár, ha a közelben lett voilna. A mézeskalács sehogy sem fért be az ujjba s a halena belső zsebébe is csak az egyik felével.

*** De a Fehér Kő alatt már megint megbékélt Fülöp. A vásárfiával rögtön hazafelé índult. Rajta kívül még senki sem hagyta el a vásárt. Nem volt itt senki, azért békélt meg. Már gondolhatott Annára és magára, mert lassan minden rossz elpárolgott. A szomszédék szolgáját, akivel kapuja előtt találkozott, csak úgyelengedte, hogy egyenesen az. is-tállóba meaessen. Bizony, bizony, már az ajtóban nevetett. Mert nevetséges dolog volt az, ami ezután következett, Fülöp először az alacsony padlást nézte meg, s csak azután tekintett szét az istállóban. Előhúzta a sarokból a pelyvatartót és zsinórból csomót csinált rajta. Azután. rákötötte a mézeskalácsot s felakasztotta a Virág szarva fölé. Virág ugyan módfölött csodálkozott, mert ilyesmi még nem lógott a jászolon. s azt is furcsállotta, hogy Fülöp olyan magasra tette azt. Bizony, hiába ágaskodott utána. A mézeskalács szép lassan elkezdiett forogni a sodrott madzagon és, egyszer szép Sárga, rózsákkal kifestett oldalát mutatta, másszor csak az égetett és cifrázatlan fonákját. De Fülöpnek igy is tetszett Mert ezt jól kitérvelte. Anna hamarosan idejön, hogy megfejje a Virágot. Kitűnő szeme van, meg kell látnia, a mézeskaláesot, ha nem is akarná azonnal. S ha mégse, hát rövidesen újra itt a fejési idő. A jászolból szé-

VIG.UA

329

nát kell vetnie, hogy a Virág rendesen álljon, s akkor nem

is nézhet másfelé. Még nevetett is, amikor kilépett az istállóból. De azután összeráncolta homlokát, és mintha semmi se történt volna, bement a házba. Megette csöndben a levest, amit az asztal szélére eléje tett Anna. És amikor felesége kezébe vette a puttonyt, már megint az udvaron ólálkodott, hogy belásson az istálló ajtaján. De Anna egy hajszálnyit sem változott, még azután sem, hogy kijött. Hallotta, mint önti a vizet az edénybe, mint beszélt a Virággal, de még egy szempillantást sem vetett felé. - Még semmi - gondolta Fülöp és kissé mérgelődött. S arninf sötétedett, Anna még többször megfordult a tehén körül, de a madzagon lógó szívet egyszerűen nem nézte meg. Fülöp homlokán növekedtek a ráncok, amikor látta, hogy .megint változatlanul jön ki a lámpással és a sajtárral. Ez már olaj volt a tűzre. 'I'ízennyole krajcárt kidobott az ablakon és még meg is láthatták, amint alkudozott a sátorban. Még hozzá a halena ujjába sem fért belé, s a zsebben is csak az imádság tartotta. Az egész úton vigyáznia kellett - és hát mindez hiába volt? Fülöpnek valóban mérgelődnie kellett. Az istállóba nem mehetett be és mivel másként nem tudta elintézní a dolgot, ezen az estéri is elverte Annát.

*** Haragja reggelre még nagyobb lett. Az ökröket későn etette meg, valahogy nem akart bajlódni velük. A nap már magasan járt, amikor pelyváért ment a padlásra. Talán az isteni Gondviselés küldte fel ekkor. Alig lépte át a járót, lépéseket hallotta fal alatt. Hirtelen megállt a zajra. Jól ismerte Anna anyjának, az öreg Bukovcsiknénak a járását. Le sem kellett néznie a lyukon, megesküdhetett volna" hogy ő jött. Hm, könnyű volt eltalálni, mert az öreg Bukovcsikné most nem is akart csendesen járni. Be sem ment a konyhába. Megállt a küszöbnél és csak úgy minden további nélkül rákiáltott Annára: - Hol van Fülöp? Anna kiment hozzá és úgy tett, mintha csodálkoznék: - Itthon van valahol az udvar körül, de mért, mama? - hallotta a padláson a férfi Anna hangját. No, a Bukovcsikné megmagyarázta: - Még te kérded! Az embernek másoktól kell megtudnia, te egy árva szót nem szólsz, De mondom neked, hogy azonnal jős,z velem! Én nem azért neveltelek. hogy mások ok nélkül tönkretegyenek. Azt hiszed, nem tudom, ha te nem is mondod, hogy tegnap megint elvert? .. Fülöpöt míntha valaki oldalba bökte volna. Már majdnem ledobta a pelyvatartót és visszaugrott a lépcsőről. Csakhogy akkor vidáman elnevette magát Anna a fal alatt.

330

- Az,t mondia, hogy engem? Bukovcsikné csak bólintott. - Ki mondta azt magának, mama? - Hogy ki mondta? Hullesek szomszéd még este hozzánk rohant. Anna megint nevetett. - Még jó, hogy nem hallja Fülöp, mert Hullesek nénének baja lenne. Azt is megbánta, amit tegnapelőtt tett. A vásárról mézeskalácsot is hozott ... Fülöp úgy érezte, mintha valaki megsimogatná a szívét, De most gyorsan a gerendához rohant és törnni kezdte a tarlót. Csak akkor csavargatta a fejét, mintha nem értene valamit, amikor észrevette a rnézest a Virág fölött. Amint járt a padláson, újból mozgott, forgott a mézeskalács: egyszer a rózsákkal kicifrázott oldalát mutatta, másszor meg az égettet, a közönségeset. Vájlok Sándor Iordítása.

A. E. HOUSMAN: r

,

,

GYOMLALTAM ES KAPALTAM Gyomláltam és kapáltam, És nőtt a sok virág. Nem kelt el a vásárban, A színe volt hibás. Szétszórom a szeleknek A megmaradt magot, S azoknak, kik keresnek, Mikor már nem vagyok. A mag között pusztíthat Madár és zord .ídő, De mint magányos csillag, Itt-ott egy szár kinő. Az évek visszatérnek, Tüzes tavasz ragyog, Kitűzik bús legények, Mikor már nem vagyok. Imecs Béla fordítása.

Y'GHL~

331

HORV ÁTH BÉLA:

AMISSIS AMICIS I.

Azért vagyok hazámban számkivetve, Mert néma nemzetért kiáltozám, Szemembe vert a poklokon a pernye S tüzön futottam, vastag éjszakán, Az égbe néztem, égi rendszerekbe, De nem hallottál, hallgatag hazám! Nem hallasz engem, édes Magyarország, De minden jussom cenkek ragadozzák. II.

A korcs pogánynak nem vagyok keresztény, A jövevénynek nem vagyok magyar, De liseim síralmát zengedezvén Az ajkamon nem alszik el a dal! Egy ezredéve dajkám vagy te Veszprém, Egy ezredéve gyűlt bennem a baj, Hogy szava legyen annak a cselédnek, Ki hallgatott és tűrt egyezredévet. III.

Ti csillag-néző, együgyű kanászok, Ti sírba-döntött, régi magyarok, Ha mozdulok, minden tagomban fájtok, Bennem buzogtok s bennetek vagyok. A szájamon szól a ti szoígasagtok És engem néznek mind a csillagok, Kik arcotokba égi fényt sütöttek, Mert szelgak voltatok és üldözöttek. IV. Szivem kiszáradj, megszakadj te, bordám, Ha megtagadnálak ti pásztorok

332

S a dolgotok csak egyszer nem dalolnám, De ládd, a tüzbe, vérbe gázolok, Mert jártam én a püspök lanka dombján, Kicsiny kezembe kaptam egy botot S ahogy Iorgattam, megfutott a konda És mindhalálig emlékszem a dombra.

V. Emlékszem rátok mindörökre, dombok! Veszprém, sürögtem minden dombodon, Sirhalmaid porába sirva omlok, Hogy ottan porladj, porhanyó porom! De addig dolgomat szivembe kongod, Tornyod tanit, a püspöki torony És egyre zeng, viIággá küldöz engem, Hogy éneket bárhol bolyongva zengjem. VI. Igy mentem én a tudományba, - London Nagy bölcse vitt a világ tetején, Mégis belém dobogtál régi dombom, Hogy meg ne dőljek életem felén, De forradalmam égjen. egyre forrjon, A nagy világban igy növekedém S bölcsek csodáltak siheder koromban, Dicső hiremben, nyurga nyomoromban. VII.

De nem tudott más bölcseséget elmém, Mint égi város, téged vallani! A zord időnek már ideje telvén Hasadjatok meg, Veszprém halmal ! Tomboljatok a holtak néma nyelvén, A porból keljetek ti hajdani Holtak, tanúnak végre jöjjetek kl, Ne hagyjatok kutyák közé kivetni!

333

VIII.

Nem gyáva létért lettem itten árva: Belé van oltva már a hullafolt, A föld elsenyved, mint a sárga lárva S ki porban élt, mind porban is lakolt. De láttam én a csillagokba látva S kihirdetem, ahogy megírva volt: A Szívem nélkül ki lehetne boldog? Majd oda hulltok, ahova hajoltok. IX.

S hozzá hajolni vágyva-vágyva vágytam, A kárhozat reszkette agyvelőm, De Atya, Fiú, Szent-Lélek, ti Hárman Egy Isten: benned bízom vakmerőn, Hogy élek, élek, élek a halálban Örök napon, időtlen delelőn ! S elé borulva küzdelembe kaptam, A lelkem vassal ezért foghatatlan,

X. Nem foghat rajta semmiféle fegyver, Nem ölheti se vérpad, sem bitó, Nem kötheti ki semmiféle kender, Nem kattan rá a hüvelyk-szorító! De, Istenem, te oldaladba vedd el, Égő szívedbe tégy, Szabadító! Fölírtál engem a te öt sebedben, Igy lettem boldog s benned ölhetetlen. XI.

Igy röpködök a rengeteg veszélyben S világ rohadtán meg nem rothadok, Dübörgő táborokban jönnek értem Tüzes kerubok, kardos angyalok.

334

VIG'UA

Valóban itt valék? valóban éltem? Itt Iengek én, vagy már nem is vagyok? Ha éltem is, nem élt szivembe semmí, Csak vágyam innen mennI, menní menní. XII.

Ez volt e rongy világon diadalmam, Ezért hevültem dolgodon. te nép! S nem híggadok, dühömben olthatatlan Tüzes Galamb tüzes kegyelme ég! Pokol tüzét parázsba rojtogattam, S pokol se bírta meg szívem hevét, Füstöt csapott a lángja, mínd kihamvadt S megcsóváltam az égi forradalmat. XIII.

De lángoló jelet kinek csiholtam ? Vonít a nép a vastag éjszakán. A néma nemzetért minek csaholtam ? Nem hallottál meg, hallgatag hazám. De élve-halva meg nem csillapodtam, A boldog korszakot kiáltozám, Mert lesz idö, hogy csillagom megéled S fölkelnek majd a messzi nemzedékek! Horváth Béla

VIGILIA

335

HEGEDOS ZOLTÁN:

,

,

A HALASI LEGENDAJA Elüldögéltem velük esténként a padon, a víz körül, hol fortyogott a paprikás. Halászok voltak, bütykös ujjú, erős emberek; jóízűen, nagy harapásokkal ettek és nem bibelódtek annyit a hallal, mint én. Olykor-olykor belefohászkodtak a parti szelekbe. Csendesen és keveset beszéltek. Szerétték a mesét, mint a gyermekek. Egy vén halászról szólt a legenda, akinek havas, lengő szakálla volt. Járta a legenda, kezdődőtt valamikor régen, talán nem is oly rég - egy napon, az öregek még emlékeztek is halványon... vagy csak hallották, s a múló évek ködében beleszötték az életükbe, mint az olyan emberek teszik, akiknek szíve nagyon forrón fekszik az élet tenyerén. Rég volt, vagy nem is oly rég? ... Későn futottak be azon a napon a halászok. Mogorva sző­ talan léptek a partra s lekötötték a bárkákat. Volt még némi tennivaló a csónakok körül. Aztán indultak haza. Nyugtalan, mélyzöld volt a tó, borzongott a levegő is; sikertelen nap volt. Megcsappant a fogás, a halak, mint a felhők vihar után, tűn­ tek el a vidékről, s hiába volt a fárasztó, hosszú út a nádasok halrejtő közein: kevés volt a zsákmány. A bérlő csempészést szimatolt, de morgott a banda is. Mihály volt az elégedetlenek feje. Torzsák, a kormányos, érezte a mellének feszülő haragot, de nem szölt, összehúzta szemét, kidagasztotta a mellét és lepattant róla a banda gyűlölködésa. Kemény és szótalan halász volt Torzsák világéletében. De az ellene készülő mozgás dühítette. Mer az ájjon elő, - Kinek van baja? - kérdezte. oszt mongya meg! Nem hallgattak rá. Mihály sértődése kalimpált bennük is. Forrt valami terv a Mihály agyában. Torzsák nem szólt többet. Végignézetv a bandán és megindult haza. Egy lehorgonyzó halászélet. Kicsit vak sors, de néha bőkezű. Súlyosan és beteljesedve, nagy, fehér szakállában egy halászvégzet. Kicsit emberi végzet, de örök szabadságra vágyásával és mozdulatlan zátonyával nagyon halászi sors. Mert csak a család van körülötte, csonttá keményült ruhája rajta s a büszkeség benne, amikor a tóra néz: mintha magát az életét látná benne. Igaz is, ott van az ő fiatalsága, ott múlt el, a tavon. A tó már elválaszthatatlan tőle. És most mégis el akarják szakítani tőle. Kicsoda? A, tulajdon fia, a Ferke! Torzsák Ferke nem volt halászvér. mintha idegen bölcsőben ringott volna. Húzódozott, vágyódott a föld után, míg aztán bele is szeretett a Mihály lányába, Rozsába. Nagyon oda volt a lányért, de a szeme csak akkor nyílt kerekre, mikor Mihály körüljáratta vele a földeket,

336

V'GIl'.

amit Rózsa kap móringba a házasságához. Ettől kezdve nem lehetett kicsalni a tóra Ferkét. Az öreg Torzsákban megfeküdt az indulat. Kerek, barna arca sötétebb lett, a szeme villogóbb. Ferke l Az ő fia l Hiszen tudta ő. Ez fájt a legjobban neki. Lassan oltogatta belé a halászmesterség titkait, meséít, hagyományait. De sohasem reménykedett. ösztönösen megérezte, - még a bölcsőben feküdt a gyerek, - hogy nem halászvér. Anyja földművelő ősei ütöttek vissza benne. Felesége apja csak élete delén lett halász. Kalandból és szükségből. Amikor Ferke megszületett, két nagyobbacska lánytestvére volt már. Torzsáknak ez volt az utolsó gyereke. Sohasem tudott többé feleségéhez szíves lenni. Azt mondta, míg ő él, nem lesz földtúró a fiából. Ez azt is jelentette, hogy párja nélkül sóhajtozhat Mihálynak szép lánya, Rózsa, az akácillatú estéken; Torzsák Ferkét meg nem haphatja hites urának. Mert Mihály csak így kötötte ki, hogy a két Torzsák elhagyja a tavat. Az öreg kormányos elment és a banda nagy hangba kezdett. - Megbabonázta valaki a vén embört! - mondta valaki. Igaz is, mióta Mihály és Torzsák összevágták a lapátot, balszerencse kísérte a vén Torzsákot mindig. Nyugtalan éjszakáin harcsákat álmodott, ahogy ezüstös testük megvillant a táncoló háló' rácsain. Ez pedig kész veszedelem. Azt jelenti ez, hogy elkerülik a halak, míg ladikja ott úszik a remegő zöld vizeken, a nádasok között. Hát Torzsákot kerülték is. De Mihály személyes sértödése, amely a lányán keresztül érte a második kormányost, az volt az igazi baj. - Hallgass mán, - rivalt fel Mihály. - Jobb volt az régen, - sóhajtott egy másik. Jobb volt az régen. - Jobb vót! - mondták is néhány pengős nap után. Több vét a pénz. Jobb volt. Mert az élet is olyan, mint a partra vetett hal: lassan megfullad és elfonnyad. Vagy olyan mint a tó, mely néha elíszaposodik, sűrű lesz és a halak felfordulnak ; fehér hasuk ostobán belebámul az égbe. Mert az élet maga a tó, ösvényével és szeszélyeivel. - Ma éjjel, - mondta Mihály és megvillant a szeme ma éjjel kimegyünk. Helyeseltek. Rekedten, lelkesedés nélkül. Lógatták a fejüket, de vállalták volna a poklot is. A víz volt az ő földjük, ahova elvetették a jövőt és a ringó, ravasz talajon csak a szeroncsében lehetett bízni. Torzsákban már nem bíztak. Mihálytól több szabadságot vártak; bőségben felmerült hálókat reméltek. Torzsáktól féltek. Szigorú figyelme megfeküdte a lelküket. Szabadultak volna tőle régen. Most itt volt az alkalom. Mihály nyíltan fellázadt ellene. És ott van Ferke, a saját fia, az is szembe fordult vele. Bevágta maga után a kaput a vén Torzsák. Ferke a

VIGILIA

337

kútnál merített. Apja rá se nézett. Nem beszélt vele napok óta. Sejtette, de nem hitte, hogya banda ellene fordul. Gőgös volt. Hatalmas, lengő szakállára volt büszke, amely valahogy mindenkit, de különösen őt, Péter apostolra emlékeztette. Torzsák érzett is valamit a bibliai hivatásból, megvolt benne Péter fensőbbsége és ereje. Úgy gondoskodott a banda sorsáról, mintha míndezyík halásznak külön-külön a lelkiüdvéért és jövendő életéért viaskodna. Bár lengő szakállára csak éveinek lehajló felében tett szert, ő úgy tekintette, mint időtlent, mely kizárólag az fi bölcs tulajdona és kezdetektől neki rendeltetett. Ebben sohasem kételkedett senki, legkevésbbé ő maga, és gyakran álmodta, hogy Jézus vastag redőjű gyolcsingben, ahogya képes bibliában látta egyszer - várja őt a parton ei!,Y bárkára ülve és akkor ő is leült melléje és elbeszélgetnek a halászok sorsáról. Az öreg Torzsák! . . . Ö is igy nevezte magát. Mindig. Gyermekkorát is lengő, havas szakállal képzelte el. Ilyen volt ő mindig. Kevésszavú, indulatos, örökké éber. Az apja is ilyen volt. Ö is ilyen. Csak a fia nem ... Forrt benne a keserűség. Félszemmel kisandított Ferkére, míg a csizmáját húzta. A legény a disznókat látta el. Torzsáknak keserű lett a szája. Kiköpött. Milyen halász ez a Ferke? Hogy derül az ábrázatja, mikor a disznókat vakarja! Megint köpött, És befordult a falnak. Mihályék összejöttek este a tavon, hogy útra induljanak. Torzsák nélkül. Messze mentek, a tó déli ágába, talán két nap is telik, míg visszatér a banda. Két új embert is szereztek. Idegenből. Hadd facsarodjon az öreg szíve. Mert ösztönösen gyűlölte az idegeneket. A banda is félt tőlük, régi telepesek féltésével, mert ők maguk is nagyrészt idegenből jöttek. De Torzsák még a lelkét is féltette tőlük. Szótlanul, csendben készülódtek az emberek. Azért néha összegyűlt a mellükben valami nehéz és fojtó, amit nem tudtak kiköpni. - Pimaszság! - engedte szabadra a száját az egyik, de Mihály azonmód rajta volt. - Ne járasd a szád! - vágott le rá. Dühösen, erőszak­ kal csinálta végig a tervét. Ma ő lesz, a kormányos, a banda feje. Pusztul már a tóról mind a két Torzsák! Kurjantani való kedve volt. A szeme karikákat hányt az örömtől. Régen, régen leste ezt a pillanatot. - Megbeszéltük. Igy lesz! - mondta szárazon. Hangja uraskodó és parancsoló volt. Mihály minden idegét megfeszítette. A ladikok könnyedén siklott ak rá a vízre. Csak egy maradt a parton. A Torzsáké, Ismerte Mihály a tavat, mint a tenyerét; vezette már ő a bandát, de mindig az öreg Torzsák helyett. Most magáért és a bándáért tette. Igazi halász volt, kormányos. Távol, ahol a part. hajlott, mélyen sötét sáserdő nyúlott a tóba. Nemsokára elérték és el is tűntek mögötte.

338

\í , ( ..

III A

A visszamaradt ladikat ezüsttel öntözte a hold, mely néha elbújt valamely felhőtakaró alá, és ilyenkor korom hullt a partra és a falu házai összefolytak. Csak a víz zizegett változatlanul, ahogy egyre visszafutott a kavicsok között. A felső végen egy kutya vonított kitartóan. Valaki közeledett. Megállt az elárvult ladiknál, mintha odafeszült volna. Fehér szakálláról csurgott a hold ezüstje. Torzsák volt. Állt és hangtalanul mozgott a szája. Nyugtalanság gyötörte otthon. Almában is a tó ringott a lelkén, érezte ő azt, hogy mi történt. Rányomta a ladiket a vízre. Elevezett a zizegő sáserdőig. Aztán erőtlenül magába roskadt. Acélkék, kemény szeméből könnycseppek fordultak kí fényesen, egyik a másík után. A fénylő könnyeken keresztül elnézett messze a tóra, melyen tündérképeket rajzolt a csillagos égbolt és táncolt rajta a könnyű nyáréji szél. Valahol messze távolodó sötét foltot látott. Utána kapott a kezével. Mintha még elérhetné. És ekkor a nádasból, ahol megrekedt szél zajongott, ijedten és visongva, feszes arccal a holdezüstben a villanó vizet figyelve, mint szekták a halászok a nádcsomók között, a vízen, mezítláb megjelent az Úr, szelíd mosollyal sárgás szakállában. Megállott Torzsák ladikja előtt. Ahalászban meghült a vér. Felhördült. Az Úr csendesen intett. És kimutatott a partra, az álomba merűlt falu felé. Torzsák megrázta a fejét. Nem! Tudta Ő, mit akar az Úr. Nem, nem hagyja ő a tavat l Az Úr tovább mosolygott szelíden és ellépett a ladik mellől. Keze még mindig a part felé mutatott. Torzsák kétségbeesetten felnyögött. Jézus fehér gyolcsinge könnyedén, fehéren meglebbent a szélben. A vén halász csontos keze utána kapott. De csak a nád hajlongott a tó felett, fel-felsusogva bágyadt hangon és megcsillanva ezüstösen, mikor könnyedén a hold felé hajlott. Torzsák megtántorodott és visszazuhant .a csónakba. Nem mozdult többet. A ladik imbolygott a vízen és orrával befúródott a nádba. Az égen lehajolni készült a hold. A tó fölött táncolt a szél és nyomában borzongott, szikrázott a víz. Pirkadt. A tyúkól mögött derengett valamely halványan az ég. És egyre erősebben, egyre szélesebben hullott a feketeségbe súlyos, szürkés ón. A falak előtt nagy darabokban pattogott szét az éjszaka. S a vígasztalan lebegő szürkeségbe sötéten hullottak bele az ablakok. Ferke jött ki a kúthoz. Szél zizzent el a tó felől és a legény ingeujjába bújt. Ferke bedugta a fejét a csöbörbe, prüszkölve rázta le magáról a vízet. Halászember nem fürdőzik így, csak a földtúró. Dühösködő kedviben volt Ferke. Szekér zörgött az utcán. Az udvar hátában kakas rikkantott fel. Hozták a hírt, hogy megtalálták az öreget a tavon. Ott nyúlt el a nádasban, mint a tikkadt béka. Az asszonynép-

339

ség jajgatott, rángatta a fejébe a háromrétű kendőt, készült a tóhoz. Feleútig se értek, míkor jött szembe szekéren Torzsák. Közéjük cserdített a szavával. Kemény volt még a hangja, az asszonynép szeppent és szipogva fordult haza, titokban és kendő alól lesve az öreget, hogy nem dül-e le a szekérről. De megülte az erősen. Csupán a szeme lángolt és a feje sunnyadt bele a válla közé, Ferke már tudta, mi történt. Ö tervelte ki ezt Mihállyal. Még a kezire is játszott neki. Hadd tudja ki az apját is a tóról I Mikor belépett az öreg, már harmadikat rikkantotta a kakas. - Megtagadtak, - mondta lassan az igét. Aztán rámondta, csak magának: - Mer így dukál. Egyször Péter, egyször ők. Odaállt a fia elé. Aztán felnézett rá lábaújjától a haja tövéig. Csak nem szölt, Ferkét rázta a hideg. Az anyja közéjük állt. Aggódó tekintete rebbenve kereste az öreg acélhideg szemét. Karjával féltőn ölelte át a fiát. Tudtad? - kérdezte rekedten Torzsák. Jaj I - huppant meg az asszonyban az ijedség. Tudtam - villant ki dacosan Ferke. Hagytad? - szaggatta tovább a szót az öreg. Hagytam - kelt erősebbre az indulat a legényben. Az apádat ... - Jaj! - víiiant fel az asszony. A legényben megakadt a szó, Rözsáért tette. Ez volt az ára, ne legyen a tavon egy Torzsák se. Igy mondta Mihály. Fényes volt Rozsának a szeme, mint az esteli csillag és táncoló a járása, mint a szellő ölelte kalásznak. Ferke gyű­ lölte a tavat, szabadulni akart tőle. A vén Torzsák tekintete megtört. Elfordult a fiától. Fo]togatta a ház, az udvar, a falu. Nyugtalanul járt-kelt. Aztán elindult. Ment ismét a tóra. Felburjánzott daccal, csikorgó lépésekkel. Mire a nádashoz ért, már kemény rézgolyó volt a nap, ami csak úgy zuhogtatta a vízre szikrázó suzaratt. Jóleső volt ez a meleg zuhogás. A faluban zörgette az ablakokat a reggel. A víz fölött csillogó köd hengeredett. Torzsákot rázta a hideg. A helyet kereste, ahol megjelent előtte az Úr mezítelen lábával a vízen. Szelíd arcát odafordította a vén halásznak és kezével parancsolva mutatott a partra. - Nem! - mordult fel az öreg. A szél megtépte a szakállát. A víz belemart a ladik oldalába. Nem hagyta a tavat. Csikorgatta a fogát és dolgozott. Felszedte a berakott horgokat. A nap a fejére került és égette, mintha már egészen rá akarna csorogni. A fenékről kiemelt néhány' varsákot. Céltalanul, erőlködve. Dolgozni akart. Türelmetlenül hajigálta a szerszámokat. Egyszerre hatalmas vízipatkány ugrott fel előtte. Szájában egy tetemes hal megrágott gerince. Elbőgte magát az öreg és kapta a lapátot. A patkány szembeszállt vele, csizmájába kapott és ki-

340

VIGILI.

dobta magát a vízre. Torzsák utána suhintott. Nagyot vágódott a nehéz fadarab és a víz kifreccsent alóla. Benyomta a ladikot a vízre. Megint megrázta a hideg. Látta a szakállába mosolygó Urat, ahogy felemeli kezét a partra. Megborzongott. A patkány testét felhajtotta a víz. Elégedetten nézte. - E megkapta és elsimította a szakállát amellén. Aztán hozzátette: - Én is ... a fiamtól ... Vége volt a dühös munkakedvinek. Mogorván vágta ki partra a ladikot és otthagyott mindent. Megrettent a tótól, menekült. Színte órák alatt öregedett meg. Megrokkant. Elzsugorodott. Erős mellkasa meglapult és havas szakálla most támasz nélkül lengett, mint a kóró, melyet magára hagytak a tarlón. Másnap már fel se kelt. Talán nem is tudott volna. Nem szölt ő senkihez. Szűk, csodásan kék szeme csillogott a konyha fehér falai közt. Mert ott feküdt. A havas szakáll csendesen sárgulní kezdett, száradt. Hiába jöttek nyivákolva a lányai, hallgatolt és messze nézett. Mintha már a falon is átlátott volna. Az asszony Júliáért futott, akinek mindenre volt kenőcse. Be nem engedte magához! A véri megsárult szakállú Torzsák a csizmáját hajitotta hozzá. Ehhez volt ereje ... Két nap múlva mozdulni sem tudott. Az ötödik estén intett a fiának, hogy üljön mellé, A szemével intett. Az még fürge volt. Rekedten kérdezte: - Hazagyüttek '1 - Haza. Lent jártak a tó alsó felén. A szél hetek óta görgette arra a hullámokat. A lassú, mind mélyebb áramlással észrevétlen levándorolt a halak zome. Mihály kíszimatolta, utánuk ment. A szerencse feszítette hálójukat. Az öreg Torzsák sóhajtott. A szeméből kicsordult a könny. A legöregebb halászt is megtréfálja néha a tó. És néha ez a tréfa halálos. Sokáig nem szóltak. A hold beömlött a görbeüvegü ablakon, rácsurgott az asztalra és lefolyt, mint az oltott mész, A vén ember lélegzete sistergett hozzá. - Az: Úr elparanesolf a tóról, -r-r- mondta keserűen. A legény megrázkódott. Belebámult az apja arcába. - Szólt hozzám - tette hozzá az öreg és megpihent a szóval. - Azt mondta, hogy Ferke halász lesz. Új bandát állít és dógozni fog a tavon. Hazudott. Az Úr néma volt, mindig ott állt előtte ezüstbe öntött gyolcsinggel hajladozó testén. Az öreg Torzsákot megnyugtatta ez a hazugság. Élesen figyelte a fiát. - Ezt testalja rám? - kérdezte szomorúan és lehajtotta a fejét. - Mi ögyebet? - indulatoskodott az öreg. - A kevés

341

főd a ődal,

lyányokkal ment móringba. Az úgyis rossz főd, északi A szőlő, meg a ház, anyádé. Ami a parton van, tiéd lesz. Halász vagy. Annak neveltelek. olyannak, mint én! Ferke felmordult. Az öreg jókedvű lett. Gúnyolódott. - Hideg ágyon ülsz ... az enyém. Másnap megint nem beszélt Torzsák. Csak akkor mordult fel, amikor a lányai jöttek síránkozni. - Csittújatok má, a mindenségit - mondta, aztán hideg szemmel túlnézett a falon. A faluban már tudták, hogy meghal. Ha egyszer valamelyikük meg akart halni, lefeküdt és már nem segített semmi. De nemigen akartak meghalni. Csak a nagyon vének. Az öreg kihúzta Ferkéből az ígéretet. Keserű volt a világ. Ott fönt az oldalban illatoztak a földek. Bontották a sárguló kalászt, sodorták a meghajló füveket, ölelték az elvirágzott fákat. Kapák vakarták a földek hátát, melyet fölégetett a nap tüze, és kacagás röppent esténként akalászok fölé. Csak idelent a tó mellett volt keserű a világ. Mihály jött. Ferke a tornácon állta útját. Gyűlölködve, részegen. - Ne tegye be a lábát - mondta. Mihály visszahőkölt. Mi ütött a legénybe? - Veled akarok beszélni. - Nincs mit. - Rózsa vár ... Ferke szíve elszorult. A vén Torzsák felmordult az ágyon. A legény megkeményedett. Megöltétek! - intett befelé. Mi öltük meg? - dünnyögte Mihály. - Mi? Öreg vót. Öreg vét, Az vót. - Az ... Alltak a tornácban és hallgattak. Tapadó, nehéz sötétség folyt le rajtuk, egymásba olvasztotta kemény alakjukat és egy kicsit a lelküket is. Csak mély, szürcsölő lélegzetük hallatszott és néha egy-egy csizma csikorgása. Aztán lassan elmozdult Mihály. Ferke nem szólt utána. - Ferke, hallod-é? - Az öreg kiáltott. A legény befelé fordult. - Nó ... Felkelt, nem is aludt, bámult az udvar sötétjébe. Nem gondolt semmit. Egészen úgy, mint mikor a vízen volt. Mintha az éjszakából akarna kifogni valamit. Bement a konyhába. - Nő, mi az édesapám? - Meleg volt a hangja, mintha megbocsátást akarna mindazért, ami történt. Az öreg hangjából is kibuggyant amelegség. - Fíjam, aztán a szakállomat fesűjjétek ki és mossátok meg, engem má nem köl ...

342

\I ,

f, t l , il

- Dehonnem, mondta hízelgő ellenkezéssel a legény és e percben nem tudta, miről beszél. - Aztán aggyátok rám a csizmát, tudod, azt fijam, mellik a palláson van. Mer erre tartogattam. Anyádhó jártam abba. Ferkéből kizökkent a levegő. Csak így sípolt, olyat sóhajtott. Mert neki is van egy csizmája, abban járt Rózsához. A vén Torzsákban nehezen kalírnpált a szív, Ű sem szólt és Ferke is kiballagott a konyha elé. Reggelre a Péter-szakállú halász, akinek a holddal elfestett vizek felett Krisztus megjelent, belecsontosodott az ágyba. Kiterítették. Aztán eltemették. És nemsokára csak a frissen púposodó föld és a kereszt jelölte, hogya vén Torzsák született és meghalt; hogy messzevidékre híres halász volt, az a falu lelkére íródott fel. Kezdtélq is beszélni a temetés után a látomást, meg hogy mit beszélt az Úr a vén halásszal az éjszakán. Nőtt, kúszott, hangosodott a szóbeszéd. Nem találtak nyugalmat a halászok, rettegtek a tótól, a falutól és egyenként szöktek meg a Mihály keze alól. Mihály is hallotta sokszor, hogy az Úr az öreg Torzsáknak adta a tavat akkor éjjel. Hallotta, de nem riadt vissza. Ha belepusztul is, fogadkozott. Ferke lassan száradní kezdett. Hosszú vágyódó pillantásokat eregetett túl a dombon elnyúló, keskeny és széttördelt földtagokra, ilyenkor feszítette valami a mellét, mint amikor Rózsára gondolt. Mert piros volt Rózsa, mint az, amelyik a kertben nyílik a házfalhoz közel. Gyorsjárású és ha mozgott, csípője úgy ringott, mint az a karcsú, fényesen barna nád odakint a tavon. Nem tudta ő felejteni a lányt. Egy napon oda is állt Mihály elé. - Nem dógozok én má magamnak. - Nekem se dógozz, - utasította el Mihály, aki szerette volna Ferkét is kitudni a tóról. Fájt a szíve a tóért, ha osztozni kellett rajta. Mint a zsugori szíve fáj a hold szétömlő ezüst jéért. - Apád mondta, hogy nem vagy jó halász. - Apám se vöt mindentudó. - De. Ű a vöt. Csak elöregedett. - El. Ott kéne hagynod a tavat. Föd kéne neked - tette hozzá, - Az - olvadt fel a legény. - Főd, de jánnyal - csapott le hirtelen, hogy Mihály bajúsza megrengett. És már mélyen egyet akartak. De nem annyira Mihálylyal, mint a lánnyal. Azon a napon Rózsa igent mondott. És azon a napon beszakadt a vén Torzsák sírja. A sír mélyén hiába keresték a koporsót, csak sippogó, fekete vizet találtak, mely a tóból lIt4(,6ttA

343

öntötte el a temetőt. És azon a napon eltünt Mihály a tavon. Csak a ladikját dobta ki a sás közé a víz. De Ferke nem volt már a péter-szakállú ivadéka. Semmi köze nem volt az ingó és ravasz talaj jal, amelyre csónakok kúsznak nappal és éjjel, hogy halászok fürkésszék elő festett ezüstű kincsét. A rögök felé indult, ahol kiforrősodnak a férfiak, mert az életért, melyet csoroszlyával hasított földből varázsolnak fel, erőszakosan és keményen kell megdolgozni ott ... A partra pedig ídegen halászok telepedtek. A tavon pedig hengeredik továbbra is a szél, néha csavar egyet a nádon, hogy sírva tör derékbe belőlük egy erdő. Olykor dühös vonítást hallat, de hiába csapja a vizet a partra, visszahull újra és újra ... Az öregebbek ilyenkor egy lengőszakállú halászra emlékeznek, aki messze határig híres volt és akinek a fia megtagadta őt. A vén Torzsákra emlékeznek, akinek odaadta az Úr a tavat és aki meg tudott halni érte, amikor a tó először tagadta meg őt. Hegedű8

Zoltán

DEMETER ISTVÁN: II

II

,

II

GOROG VERS, IDETLENUL Zongora zümmög messziről. Most hozd a mézet és az orvosságot, erdei mézt, erős orvosságot. Tejet és gyenge lánykát sohse hozzál. Zongora zümmög messziről. Van, aki megy már hazafelé. Arvalegény. Van, aki nótáz. És a világot az Éj megissza. Zongora zümmög messzíről. Most már tudod az utat és a célt? Fut a fakó. A Hajnalt kérdezed. Mégis a titkot kérdezed. Zongora. .. Nem mond senki semmit. Zümmög. " Futkosunk, beszélünk, élünk. Messziről ... Nem jutunk soha egészen el magunkig.

344

CSEREI szÁsz LÁSZLÓ:

GERGŐ ESZTER

1. Bíró Dénes furulyája; hét nyílású kicsi fája gazba hever, füvön fekszik, hold süt rája, s veres fényt dob sűrű vértől, piros vértől gonosz égről

így dalolgat Gerő Eszter: nem kell félj él bojár Vaszi, mélyen alszik Bíró Dénes ... meg sem ébred! Néked leszek szép szeretőd, hű szeretőd,

kiáltozó hét likjára.

feleséged, véled megyek Módovába. Arany hintón Módovába.

Három pásztor nagy subában fut havasba. Esztenájuk piros tüze, fénylő tüze messzi villan; három pásztor, gyilkos pásztor bocskor-talpa vizes füvön; hegyes kövön futva toppan.

Búvik a hold, ösvény szükül, havas füve kéken lángol; égő ujjú kos.kísértet erdő mélyén, tisztás zöldjén most rántja ki vörös üszkét, lángos nyársat három pásztor sült husából.

Köd facsarta bé a havasi. Kalyibába három pásztor, nagy szemükből, csúf szemükből süt a vérük. Gergő Eszter vígan kacag s kebelének szép h almából cifra zacskót dob elébük. Haza felé az erdőbe

2. Édes uram, kedves uram, szép szeretőm: bojár Vaszi, öld meg, öld meg azt a pásztort ahavason, ki furulyál minden éjjel, nem nyughatom, nem alhatom mig furulyál ahavason.

Hét nap multán sötét éjjel jöve haza bojár Vaszí. Arca fonnyadt, szeme zagyva, csak lecsuppan künn apadra. Kínálgatják puha ággyal pálinkával, de csak motyog eszelősen: vértől ázott

a furulya s halott pásztor aki fújjaJ,

3. Lehull a lomb. Újul a lomb. Csak egyre fut Gergő Eszter. Fáradt ina meg nem állhat: furulyaszót mindig hallja s utána nyúl ahavasból alvó pásztor, halott pásztor véres karja. Gergő Eszter! Gergő Eszter! kicsi a főd hiába futsz füvön fekszik szép szeretőd: Biró Dénes vértől mucskos furulyája s le nem mos ul, meg nem tisztul, hiába hull harmat rája.

345

KÁLMÁN LÁSZLÓ:

VERSEK IMÁDSÁG KüLöNöS ESTÉK RE (Művészek

Miatyánkja)

TEREMTŐ, ki élsz aszívekben, formában, színben, rímekben, ritmusban, kőben, tájakban, sóhajban, csókban, vágyakban:

szenteltessék mindenik formád, orkánod, csönded és morzsád, formáljad műveínk sorsát, hogy méltón érjenek Hozzád, hogy jöjjön el országod végre, hol szépség, nyugalom, béke tisztítson szűzi fehérre minket - s ha nézünk az égre, akaratodban nyugodva mondjuk: Ezért voltunk, mi ezt akartuk, ezért volt könnyünk, kínunk, harcunk; ezért néz Rád glóriás arcunk félve és bátran - s földön és mennyben, csókban, halálban, szűzen, szennyben, Téged keresünk csak: mi ketten egy testben a hívő és Isten; add meg mínékünk ezért kenyerünk a földön és égi gyönyörünk a szépben - és oltsd be gyermekünk szívébe, miért mi szenvedünk; a bűneinkben pedig tekints el s mi megvezeklünk mindenekkel, szívünkbe szúrt izzó szögekkel s kínok között szülötteínkkel, és ne vigyél minket a sötétbe, a megalkuvás hűs ölébe, hogy csak Néked zengjen az égre az értelem földi miséje .. , de ne engedd hozzánk a rémeket és távolítsd el a véneket,

346

V'GILlA

a megnyugvókat, szerényeket s a tömjéries félénkeket, mert Tiéd a bennünk élő Merészség, minden Magasság és mind a Mélység, hová taszít - és repít a Szépség: Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, Amen. Amen.

A NYOLC BOLDOGSÁG 1. Boldogok a lelki szegények, mert örökké melegben élnek magzatai mennyei méhnek.

II. Boldogok, kik szelídek, - nékik forog a föld. Ki csendben épít, elér az átölelő égig. III. Boldogok, kik könnyezni tudnak s keserű kútján. vigaszuknak szomjasaknak enyhet juttatnak. IV. Boldogok, akik megszomjazzák hűs italod, tiszta igazság, mert végtére bizton megkapják. V. Boldogok az irgalmas lelkek, kiknek bűnök s földi förtelmek zengő irgalommal felelnek. VI. Boldogok a szívükben tiszták, kik őrükül magukba szívják örök létnek isteni titkát. VII. Boldogok, kik a békességet lobogtatva, lélek vezérek s békére buzdítják a népet. VIII. Boldogok, kiket üldöz minden, ha igazság él szíveikben: övék a jövő és az - Isten. Kálmán László

VIG.UA

341

, LATSZAT

,

ÉS

,

VALOSAG

A BELVÁROSI SZINHÁZ VÉGE Kétségtelen, hogy régóta nem volt még mifelénk olyan kulturbotrány, mint amilyen a Belvárosi Színház körül lejátszódik. Maga a puszta tény csak annyi, hogy most szűník meg egy színház, amely már másfél évvel ezelőtt a megszűnés állapotába jutott. Ez még önmagában nem volna rendkivüli eset. Színházak keletkeznek, színházak buknak, színigazgatók bukkannak fel, hol egy kávéház tulajdonosi irodájából, hogy egy bankári, vagy részvénytársasági igazgatói székből, hol ennél irodalmibb környékről, igazgatók mennek, hol vissza kávésnak, bankárnak, hol vidéki rendező­ nek. A lapok színházi hírrovata több-kevesebb izgalommal közli az eseményeket s az úgynevezett "színházi kultúra" virágzik tovább. Amí azonban a Belvárosi Színház esetében több, mint puszta esemény, sőt, ami ezt az eseményt kultúr botránnyá teszi, az az a csodálatos politikai s többé-kevésbbé kultúrpolitikai, az a felekezeti, faji és üzleti indulatörvénylés, amely e jobb sorsra méltó színházat körülkavarogja. A Belvárosí Színház ügye így kortünetté s egyben szomorúan magyar tünetté dagad. Most, hogya Színházat átveszi a Magyar Filmiroda híradómozi céljaira, harcias cikkek tömege jelenik meg, viták támadnak, vádak és védelmi szózatok harsognak. A cikkek tömegéből kiemelkedik Kiss Ferencnek, a Színművészeti Kamara elnökének tragikus nyilatkozata, valamint Gogolák Lajosnak a Magyar Nemzet-ben megjelent tájékozatlan, ám burkolt gyanúsitásokkal és kárörvendő támadásokkal túlzsúfolt kolumnás cikke. Hogy tisztán lássunk a süllyesztőbe került színház ügyében, el kell mondanunk, miért és hogyan lett a Belvárosi Színház az, ami lett s miért és hogyan történt, hogy szomorú sorsa beteljesedett. Tavaly télen a Belvárosi Színház igazgatója és tőkése, Bárdos Arthur és Herman dr. közölte az ílletékes íórumokkal, hogy a színház fenntartásáról le kell mondanía, mert a vállalkozás deficit jét nem tudja fedezni. Akkoriban volt ez, amikor a, Színművé­ szeti Kamara megalakulásával kapcsolaltban a színházak vezetésében gyökeres változásokat követeltek. E változások részint elkedvetlenedést, részint megtorlást váltottak ki a színházak zsidó érdekeltségeiből. Attól lehetett tartani, hogy a budapesti színházak egy részét azért zárják be, mert a változott körülmények között a zsidó tőke nem lesz többé abban a helyzetben, hogyaszinházakat irányítsa, más részét pedig azért, hogy al zsidóság megmutassa: nélküle nincs színház Budapesten. Hozzájárult a színházbezárási járványhoz a zsidó színészek nagy tömegének eltávolítása a színpadokról. Az első színház, amely megszűnését bejelentette, a Belvárosi Színház volt. Deficitjét hozzávetőleg nyolcvan-százezer pengőre lebetett tenni, bár pontos szám nem állapítható meg, mert a hitelezők egész tömege szerepelt kisebb-nagyobb összegekkel. Bárdos és Herman semmiképpen sem volt abban a helyzetben, hogy a zsidótörvényes, színművészeti-kamarás világban továbbvezesse s új abb terhekkel tetézze színházát. A Belvárosi Színház tehát odaállt a "halottak élére", hogy megnyissa a "pusztulásnak indult budapesti színhází kultúra" szomorú gyászmenetét.

348

VIGILIA

Ezt azonban mindenképpen meg kellett akadályozni. Egy mód kínálkozott csak: vegye át az állam a színházat, jelöltessen ki a Kamarával igazgatót, lássa el bizonyos minimális támogatással s így beállítva a nemzeti kultúra szolgálatába, a lassanlassan öntudatosodó magyar közönségre támaszkodva teremtsen az irodalom, a színészek számára nemzeti és - tegyük hozzá: népi jellegű munkateret. Ma már nem titok, hogy így is történt. Névlegesen egy korlátolt felelősségű társaság alakult Bodócsy János, Antal Endre és Bodor György részvételével, ez a társaság azonban csak fedtJszerve volt az államnak s arra szolgált, hogya színházat kellő ellenőr­ zéssel, szabadsággal s egyéni felelősséggel vezessék. Ugyanekkor a Kamara, Kiss Ferenc javaslatára, Patkós Györgyöt ajánlotta igazgatónak. De mert Patkós még nem bizonyította be igazgatói rátermettségét, igazgatótársul két tapasztalt kamarai tagot: Boray Lajost és Mihályfi Bélát állították mellé. A szükséges támogatást Imrédy miniszterelnök gyors és erélyes intézkedésére negyvenezer pengős összegben megkapták, az új vállalkozás tehát megindulhatott. Megindulhatott, mert Patkós Györgynek a zsebében volt az én Földindulás című darabom. Darabomról többen tudtak. Nem árulok el titkot, ha megmondom, hogy ez volt az a darab, amelyre problémájánál. stílusánál, egész szelleménél fogva egy ilyen erő­ sen nemzeti-népi szellemű vállalkozás építhetett s ami erkölcsileg is nemcsak igazolta, de szükségessé is tette az állami támogatást. Imrédy Béla, Zsindely Ferenc államtitkár, Haász Aladár, de' Kiss Ferenc is átlátta írói szándékom jelentőségét s Patkós, illetve a Földindulás mellé állt. Egyiküknek sem volt oka megbánásra, mert elmondhatom, hogy a Belvárosi Színház vezetősége az én darabomból élt az utolsó pillanatig. Az új vállalkozás nem volt jogutódja a, réginek, mint ezt a hitelezőknek a színház ellen indított pere jogerősen eldöntötte. Nem volt, azért, mert arról volt szó, hogy egy megszűnt vállalat helyén maga az állam indít új vállalatot. Emlékezetes még, hogy az új vezetőség az új darabbal milyen rendkivüli eredményt ért el. Darabomat jóval több, mint százezer ember nézte meg, lIJ legkülönbözőbb társadalmi egyesületek, szervezetek álltak a Földindulás mellé, Hogy mennyire nem volt ez a siker az, aminek Gogolák szokott epés jellemzése mutatja, kitűnik a színház társulatának vidéki turnéjából. Minden városban, ahol a társulat megfordult, ezrek rekedtek ki a színházból, külön autóbuszok vitték a környék falusi népét az előadásra, tomboló lelkesedés, ünneplés kísérte a színészeket, én pedig a társadalom minden osztályából tömegével kaptam il leveleket, írói pályám e legszebb kitüntetéseit, a lelkük mélyéig megrendült emberektől. Paraszt- és úriasszonyok, rendörök. magasrangú katonatisztek és közkatonák, minden Ielekezetbéli papok kerestek fellevelükkel, nem egyszer megrendítő vallomást téve életük tragédiáiról. Amikor pedig a hivatásos színészek befejezték munkájukat, az ország minden részében műkedvelő társulatok keletkeztek s játszották - s [átszák ma is - darabomat istenhátamögötti kis falvakban is. Lelkes ifjak körűtra indultak vele, volt olyan társaság, amely tizennyolc-húsz. vagy még több faluban is megfordult a Földindulás-sal. Ahol megjelentek, az egyszerű nép tódult a kezdetleges "színházba", a primitiv kulisszák között játszott darab megnézésére.

VIGILIA

349

Nyugodt lelkiismerettel állapítom -meg: a Földindulás valóban népi darab, Kollekii» dráma a szó mindenféle értelmében. Patkós örök érdeme, hogy megérezte ennek a darabnak a jelentőségét, a színházé, hogy úgy adta elő, ahogyan előadta, a kormányé, hogy lehetővé tette és támogatta. Életem egyik legboldogabb korszaka volt a Földindulás elő­ készítése. Igazi férfimunka volt. Körülöttünk rosszindulat, rágalomhadjárat, kajánság, cinikus jóslatok sziszegése, mérhetetlen irigység kavargott. A zsidó társadalmi szervezetek bojkettot rendeztek ellenem. Kikiáltottak mindennek, még plagizátornak is. De olyan művészek dolgoztak a szinpadon, mint Páger Antal, ez a csodálalatos magyarságú ember, Vaszary Piri, aki sohasem állott olyan közel ahhoz, hogy valóban a nemzet nalgy színésze legyen, mint ekkor, Egyed Lenke, aki később a Végrendelet főszerepében igazi nagy tragikának bizonyult, a finom, okos Eszenyi Olga, al halk, egyszerű Boray Lajos, a nyers Mihályfi s a többi színész is, valamennyi egy igaz magyar ügy szolgálatában megnemesedve és megnőve. Hosszú Zoltán, a rendező, darabom minden mondatában elmélyült. Igen, ez szép munka volt. összeforrtunk magyarságunk szolgálatában, népünk sorsában, lelkében, úgy éreztük, mintha Sztaniszlavszkij színházának rnunkásai volnánk. A legnagyobb feladatot tűztük magunk elé, hittük, hogy ebben a kicsiny, intim színházban, amely eleddig be messze esett a magyar nemzeti irodalomtól és színjátszástól, - ha volt is egy-egy kiváló előadása, mint pid. a Szent Johannáé, - igazi, meg nem alkuvó, korszerű, minden izében-porcikájában magyar művészetet teremtünk. Ez a törekvésünk akkor is tiszteletreméltó lett volna, ha nem akarunk többet egy kis kísérleti színháznál, egy kis rendezői próbálkozásnál, egy kis stíluskeresésnél. "Minden más táján a világnak" tiszteletet, megbecsülést, elismerést érdemeltünk és kaptunk volna. Budapest társadalmának túlnyomó része s vele bizonyos entellektüel urak és hölgyek azonban, akik oly áhítatos rajongással tudtak leborulni a weimári Néemtország, vagy Páris extrém színpadí kísérletei előtt, akik elájultak a frakkba öltöztetett Hamlettól, cinikus fitymálásnál egyebet nem mutattak irántunk. Mindegy. Tudtuk, - én legalább biztosan tudtam - hogy amit teszünk, szent hittel, magyarságunk szeretetéből tesszük, munkánkat tehát siker koronázza. Igy is lett.

*** Időközben

azonban igen gyorsan megmutatkoztak a Belvárosi Színház vezetésének belső betegségei. Legelőször Bodor György dr., a k. f. t. ügyvezetője vált meg a színháztól s lépett ki a társaságból is. Eladdig az ő ellenjegyzése nélkül kifizetés nem történhetett, szígorú rendet tartott a vállalkozás ügyeiben. Valóban, órarnűpontossággal történt minden, ami magyar színházi vállalkozásnál ismeretlen! A színház egykettőre visszanyerte hitelét. tekintélye telj es volt. Színészei, tisztviselői boldogan léptek be kapuján. Bodor és Patkós között azonban szűntelen nézeteltérések voltak az anyagi dolgok megítélésében, így Bodor jobbnak látta a visszavonulást. A társaságban Hosszú Zoltán lépett a helyébe. Kitörtek az ellentétek az igazgató-társak és Patkés között is, főképen féltékenységi okokból. Patkós nem tűrt beleszólást, véleményt, ellentmondást, bírálatot. Úgy érezte, holmi kis Mussolini lett belőle. (Nem ő az egyetlen, aki ebben a hibában szenved a színházak táj án). Szépszerével megszünt hát Mihályfi és Boray

350

igazgatói, vagy tanácsadói szerepe is, leginkább azért, mert ők a Kamara ellenőrzését is jelentették. Mihályfi már ősszel csak a Földindulás előadásain lépett fel, mig Boray megmaradt a szinháznál állandóan szereplő művésznek. Amikor tavaly ősszel a Belvárosi Színház a Végrendelet elő­ adására készült, lényegesen megváltoztak tehát a személyi kapcsolatok. A színészek közül nem volt már ott Páger, Vaszary is jobbnak látta visszatérni a sokkal könnyebb múzsa szolgálatához, annál is inkább, mert e múzsa képviselői a Vaszary-fiúk voltak. Bár Patkós körömszakadtáig tagadta, tudom, hogy Végrendelet círnű darabomra háromízben kapott szubvenciót a kormánytól. Ez volt az oka, hogy nyomban a Földindulás után, - nagy kárára a Végrendelet-nek - előadta. De más darabja, amire irodalmi, erkölcsi szempontból egyaránt hivatkozhatott volna, nem akadt. Igy a Földindulás több mint kétszázas előadás-sorozata brutálisan ránehezedett a Végrendelet-re s ez a jobb sorsra méltó művem nem érhette meg a századik előadást sem. Pedig - mint kritikusaim KÖZül Possonyi László oly világosan meglátta, - az a jelenet is, amelyben a hamis esküt tett öreg parasztasszony a bűntudat lépcsőin fölemelkedik a nagy igazsághoz: oszd szét mindenedet és úgy kövess engem. megérte az előadást, ha több érték nem lett volna is a darabban. (Eféle jeleneteket nem igen láttam a "budapesti színpadi kultúra" oly agyondícsért remekei között ...) Hogy pedig a nép mennyire megértette ezt a darabot is, bizonyítják a falusi műkedvelő-előadások, de a pestkörnyéki munkás előadások is. Patkósnak volt egy írója, aki egyben az új színházi törekvést is jelentette. Ez az író én voltam. Nérni igazsággal mondották tehát rosszmájú irígyeink: a Belvárosi Színház tulajdonképen Kodolányí-színház. Én ezt semmiképen nem akartam, Patkósból azonban - sajnos, - hiányzott a képesség, hogy a magyar irodalommal, - de bármilyen irodalommal is, - kapcsolatot teremtsen, tartson fenn, tehetséges magyarokból képességük javát kicsiholja, beléjük hitet, lelkesedést, ambiciót, kitartást öntsön, a lannangő tehetségeket szeretettel, megértéssel és alázattal felkutassa, a meglévőket meghódítsa. Csodálatos tulajdonsága volt, hogy csak az én műveim előtt hajolt meg, mások munkája iránt a türelem legelemibb követelményeit is nélkülözte, Ha mégis keresgélni kezdett, hiszen a feladat szorongatta, jobbra-balra kapkodott s bogáncsként ragadtak rá a silányabb fajsúlyú emberek és művek. Kísérteties érzékkel fedezte fel a giceset s ez a tulajdonsága hónaprólhónapra dagadt. Végül ösztönös színpadi érzékét megmagyarázhatatlan módon elvesztette, a giccs iránti lelkesedés elefantiázisába esett s ez elnyomta benne azokat a nyers, vidékről hozott jó tulajdonságait is, amelyek mint ismeretlen, szegény fiatalembert számomra szimpatíkussá tették. A veszélyt láttam, tudtam, az egész gyönyörű kezdeményezés menthetetlenül elsorvad, segíteni is akartam a bajon. Többször felajánlottam, hogy olvasok, keresek a színház számára darabokat. Ajánlatomat elfogadta, de napirendre tért fölötte. A Végrendelet, ha sikere nem is mérhető a Földinduláséhoz, tisztességes produkció volt. Ezenfelül háromízben is jutatott a szinház számára szubvenciót. A következő darabokat azután már Patkós teljesen a maga feje és szíve szerint választotta, abból indulván ki, hogy jó üzletet csinál velük. Holott j6 üzletet csinálni a Belvárosiban egyszerüen lehetetlen volt. Az az új közönség, amelyhez az új színház szólani akart, - s amelyhez szólania kellett, -

v,c.,.,.

351

egészen más volt, mint a régi közönség.. MindenekeUitt szegény. A helyárakat tehát lényegesen le kellett szállítani, hogy e szegény magyar réteg egyáltalában bemehessen a színházba. (Még így ís erején felül áldozott l) De ha a Herman-féle Belvárosi Színház mintegy százezer pengő deficitet halmozott fel a sokkal gazdagabb zsidó közönség kiszolgálása mellett, mennyivel inkább deficitesnek kellett lennie az új vállalkozásnak l Emellett a nézőtér első széksorai úgyszólván állandóan üresen tátongtak. Páholyai szintén. A színháznak csak a hátrább eső helyei teltek meg, mutatván annak a magyar rétegnek szociális helyzetét, a melunek mi, magyar irók, dolgozunk s amelyet egyeféle színház szolgál.

Hogy képzelte Patkós György, hogy bármíféle giccses, vagy üres tingli-tanglival meg tudja tölteni színházát az első sorokig s nyer a "bolton", holott akkor is rá kellett fizetnie, ha a néz{Jtér zsúfolásig megtelt! Hiszen ezért vette át az állam, ezért folyósított szubvenciót! Ebből a támogatásból legfeljebb megtakarítani lehetett, mint ahogy tekintélyes megtakarítást ért el Bodor György szigorú, korrekt ügyvezetése. De nyereséget besöpörni l Részeg álomnak is képtelenség volt. Olyan darabok következtek tehát, amelyeknek a színház eredeti céljához semmi közük sem volt. A színpad átalakult brettlivé. Patkós jobbra-balra szimpátiákat keresett, ahelyett, hogy írót keresett volna. Görcsösen szorította színháza színvonalát egyre lejjebb. A szubvenció, természetesen, ilyen körülmények között elmaradt. Vak makacssággal hozott színre olyan darabot, amely a széles nemzeti rétegek helyett csupán botrányra, vagy szenzációra éhes pletykacsoportokat érdekelt. Más színházből régen kikopott darabot "zenésíttetett" meg s drámai színészeivel operettesdit játszatott. Miért? Hogy "keressen" ... Közben, természetesen, a színház adósságai egyre nőttek. Végre elérkezett Patkós odáig, hogy egy "ismeretlen" szerző háborús mutatványával öccse, Patkós Bertalan neve alatt, - nehogy a pénztárt le lehessen foglalni, - kivonult az Angolparkba. A mágneses patkó azonban ott ugyancsak nem vonzott tömegeket, földindulásról többé szó sem volt. Patkós igazgatása az utolsó hónapokban fejvesztett kapkodássá lett. Eszmei és erkölcsi céljait cserbenhagyva, józan logikáját elvetve s a bukást előre látva, mindenáron "tartalékolásra" törekedett, mint nem egyszer mondta. Hogy miből "tartalékolt", Isten tudja. Hiszen olyan kasszaraportokat tett elém is, amiktől elképedtem. A nézőtér tele volt, - vagy legalább is kétharmadrészben megtelt, - s a bruttó bevétel mégsem rúgott százhatvan-kétszáz pengőnél többre. Holott ha csak fejenként a kötelező egy pengőt fizették meg a jelenlévök, sokkal többnek kellett befolynia. Egy másik szerző színházi ügynöke panaszolta ugyanezt a csodálalatos tüneményt. Megtörtént, hogy Patkós boldogan tekintett végig a nézőtéren, de amikor a jelentést látta, fejéhez kapott "kétségbeesetten" és "elszörnyedve": a bevétel alig érte el a kétszáz pengőt. Hogy csinálta ezt, Isten tudja. "Országos volt a pusztulásban", mint József Attila mondja. Én már a télen megszakítottam vele a személyes érintkezést. Sajnáltam őt, hiszen valaha, évekkel ezelőtt, másnak láttam, mást vártam tőle. Hittem benne. Nyers, szerény, közvetlen, magyar mivoltában rokonszenvesebb volt számomra a magyar színházi világ sok raffinált, mindenkinél okosabb, gőgös és .Jcultúrált" szakemberénél. És én voltam, aki melléálltam a szegénység és ismeret-

352

~'G'lIA

lenség idején. Én írattam vele sorozatos cikkeket a régi Nemzeti Színház ellen, így került Németh Antal mellé dramaturg-titkárnak. Baráti körömbe bevezettem, céljait magamévá tettem, nehézségeit egyengettem. Az én művem emelte az egész ország nemzeti közvéleményének tiszteletében olyan magasra, amilyenről magyar színigazgató sohasem álmodott. És mégis, - bármily nehezemre esett, - szakítanom kellett vele, mert megértettem, hogy nem képes következetesen járni az egyetlen úton, amely a magyar nép, a magyar kultúra szolgálatára kötelez.

*** Nem térek ki most a szomorú tapasztalatokra, amíket Patkössal kapcsolatban egyre gyakrabban tettem, maradjanak ezek az én keserű magánügyeim. Inkább foglalkozom néhány szóval Gogolák Lajos említett cikkével. mert magyar kortünet. Az elmondottak után az olvasó világosabban belelát Gogolák indulataiba, céljaiba, cikkének hátsó kijárataiba. A cikk nem lepett meg, nemcsak, mert hozzászoktam már, hogy emberek, akik egész életük során egyetlen pozitiv gondolatot vagy tettet nem csiholtak ki magnkból s működésük abban merül ki, hogy mérhetetlen fölénnyel bolygassák, kifogásolják, gúnyolják, dorongolják, amit mások a maguk feleltJsségére, a maguk hitével és munkájával alkotnak, hanem mert ebben a társaságban is külön tapasztalatain vannak Gogolák Lajosról. Megkérdezhetném, mi címen okoskodik és gáncsol bele a Belvárosi Színház ügyébe, de tőle jogcímeket kívánni meddő dolog volna. Tájékozatlan cikke holmi általános kortörténeti és színházelméleti szólamok után csakhamar áttér a lényegre. Ezt az alcím mondja meg: "Mit jelent a "népies színiátszás". Ezt Ifja: vA színházat magát sajnáljuk most, nem a mostani Belvárosi Színházat. De egyben igen méltányoljuk a fiatal "népies" igazgató nemes elhatározását, hogya Belváros előkel6 korzózó közönségének módot adott arra, hogy ilyen előkelő híradómozí puha zsöllyéínek ölén gyönyörködbessék a kor változó eseményeiben. A fiatal igazgató népi és szocíális lobogókkal és "fajvédelmi" színjátszási igényekkel érkezett. Ime, szociális és népi szempontjainak, fajvédő érzületének most is tanújelét adta: a Belváros előkelő közönségének szórakoztatásáról előnyösen gondoskodott. Ez a még ma is jobb ízlésű közönség ugyanis kétségtelenül szívesebben megy az új híradórnoziba, mint az egy év alatt nagy sikerrel írodalmiatlanított Belvárosi Színházba, Nagyon helyes volt tehát, hogy az elő­ kelő ízlésű közönségnek, a korzó hölgyeinek és urainak a népies szellemű igazgató ilyen előnyös és kedves időtöltési és szórakozásí lehetőséget nyújtott. A Belváros disztingvált espressói és sörözői után, íme, az új híradómozi is mindent megtesz olyan irányban, hogy az előkelő közönség édes fővárosunk szívében kellemesen érezze magát. De mi köze ennek mégis ahhoz a népies nemzeti programmhoz, mellyel az igazgató, kitörve a Nemzeti Színház túlfűtött titkári szobájából, az irodalmi és színhází világ közérdeklő­ désének hippodromjára megérkezett?" A cikk idézett szakaszából nemcsak a népi irodalom ellen sisteregnek a mérges gúny nyilai, amikor megjegyzi, hogy: "Ez a még ma is jobb ízlésű közönség kétségtelenül szívesebben megy az új híradómoziba, mint az egy év alatt nagy sikerrel irodalmiatlanitott Belvárosi Színházba", holott az a közönság, amelynek ízléséről oly elismeréssel szól a cikkíró, Bárdos és Herman közön-

V'G'llA

353

sége volt, - hanem a "népies" és "fajvédő" szavak finom alkalmazásával semmibeveszi azt a több mint százezer főre rúgó magyar tö· meget is, amely, igenis, megnézte a "népi igazgató" produkcióját, a Földindulást. Hagyjuk azonban a cikkíró részéről megszokott, személyem ellen irányuló cinikus célzásokat : a tény az, hogy a Belvárosi Szinházat a Magyar Filmiroda negyvenezer penglJ lelépési dij ellenében vette át Patkos GyörgyttJl, vitéz leveldi Kozma Miklós, illetve a Filmiroda címére kell tehát átutalnom Gogolák kajánul maró megjegyzéseit. Patkós bűne az, hogy elvesztegette a népi színjátszás munkahelyét, de a mozíhoz csak annyi köze van, hogy Törey Zoltán igazgatótól átvette a lelépési díjat. (A K. f. t. s benne többek között Hosszú Zoltán dolga, hogy a negyvenezer pengő illetöségét megítélje ...) Aztán így folytatja Gogolák: " A dolog, valljuk be, egészen egyszerű. A Belvárosi Szinházban egy év előtt történt változás, ma már világosan látható, nem szolgált magasabb művészí és irodalmi érdekeket. Szó se volt itt új színjátszásról és új művészetről, csak személyi elhelyezkedésről, sikeres és korszerű előretörésről. Mára már a Kamara is nyilván sajnálja, hogy ez a "nemzeti" és "népies" jelszavak ka l történt. Ne értessünk félre: magunk is igen szükségesnek tartottuk mindig, hogy a budapesti színház levetkőzze ízléstelen és helytelen kinövéseit s jobban kifejezze az igazi Magyarországot. De az igazi magyarság és az igazi népiesség kifejezése korántsem lehet ürügy sem személyi törtetésre, sem pedig ordináréságra, új ízléstelenségekre. A budapesti színjátszásnak oly magas volt eddigi színvonala, hogy az nem lehet ezután sem tárgya mindenféle "vidéki" és műkedvelö kisérletezésnek. Olyan színházat akarunk, mely méltó Bajza József, Vörösmarty, Gyulai Pál szelleméhez. Nem tudunk arról, hogya Belvárosi Színház új igazgatása alkalmazkodott volna ezekhez a hagyományokhoz. Ha ezek szellemében jött volna korszerű népi és nemzeti megújhodás, nem következtek volna nyilván a mostani bajok. A színház "klasszikus" műoészet : szigorú formákat, irodalmi hagyományokat, társadalmi és szellemi kötelességérzetet, ízlésben fegyelmet, egyéni extraturokban aszkézist követel. Minderröl nem volt szó a Belvárosi Színháznál. Az alapvető szellemi kellékek híján pedig a szinház új igazgatása hiába hivatkozott minduntalan "népiességre", "magyarságra", "új" irányokra. Nem volt itt semmi "népiesség" folytatja inkább csak sztentorí kulisszahasogatás. A Belvárosi Szinház már eleve nem lehetett "népi" szinház, már· alkata is magasabbrendű irodalmi kamarasz'ínházi szerepre predesztinálta. Nem "népi" színjátszás az, ha népieskedő, kulisszahasogató darabokat játszunk szabadjegyes, beterelt, kirendelt közönség előtt. Ezt még nem ismerték fel nálunk azok, akik annyit beszélnek a színészet népi megújításáról. A népies szinjátszás nem vegyes értékű ,.népies" darabok színpadrakényszerítése, hanem olyan nemes erőkifejtés, mely a világirodalom és a magyar irodalom klaeezikusaii, legnagyobbjait közel hozza a tanulni akaró, az igazi miioéezetet úgy szerettJ szegény emberekhez. Mert van-e hűbb, szebb közönsége a tiszta színjátszásnak, mint a dolgozók áhítatos tömegei? OU van a Tisza Kálmán-téren, a proletárnegyedek határvonalán a Városi Színház óriási épülete, tessék ott rendezni igazi "népi" előadásokat bevált nagy értékek bemutatásával, nagy emberi géniuszok nemes előadásával. Higygyék el, nagyobb eredménye lesz, mint mindenféle belvárosi "népies" kísérletezesnek. De a "nép" ürügyén a színjátszásból el-

354

VIGIliA

alkudni az igazi irodalmat, a tiszta emberiességet: igazán nem méltő Thália papjaihoz. akiknek éppen a magas szellem, a szép emberség ábrázolására kellene törekedniök." Ezzel a szép tremolóval fejeződik be a cikk. A gyermek is láthatja, alkalmi színházi kritikusunk és írodalmárunk hová néz és hová üt. A "nemes erőkifejtésre", az irodalom .Jdasszíkusaira", a "tanulni vágyó, művészetet úgy szerető szegény emberekre", a proletárnegyedek munkásaira néz és rajtam üt. Rajtam kéri, -" sőt követeli - számon, hogy n magyar szinjátszás nem vetkőzte le kinövéseit, ízléstelenségeit, rajtam követeli, a "jobban kifejezett" magyarságot. Rajtam veri el a port, a "népiesen"; Fájdalmának oka azonban az, hogy visszaidézi emlékezetébe a régi Belvárosi Színházat, annak "fínom alkatát" és "magasrendű irodalmi szerepét", elandalog Bárdosék szép világán, megbocsátva minden "törtetést", az "aszkézis" minden hiányát e szent kultúrarajongóknak, akiken sem a "nemzetit", sem a "magyart" sohasem kérte számon. Továbbá az, hogy Hermanék bukásakor ezért sem vádolja őket - ll! Kamara és Imrédy intézkedésére az állam átvette és legalább egyidőre megmentette a Belvárosi Színházat. 0, amikor az átvétel történt, Gogolák nem sietett az új vállalkozás segítségére! Nem állott elő mély elméleti tudásával, irodalomrajongásával, . hagyományliszteletéveI. Nem követelte, hogy így, vagy amúgy, de nemzetivé, magyarra kell fejleszteni a szinházat, Nem háborgott azon, hogy a szegény, tanulnivágyó munkásnépnek nincsenek színházai. Nem aggódott, hogy a Belvárosi "alkata" és finom "irodalmi" színvonala esetleg alacsonyabb lesz annál a színvonalnál, amit Meller R6zsi jelentett. (Nota bene: Bárdos egyízben velem akarta átiratní Meller Rózsi egyik "népi€s" tárgyú művét, mert a kiváló "magyar" írónő, mint írta: nem ísmerí a népnyelvet . " Egy-két százalékot is fizetett volna névtelen munkámért.) Gogolák azt sem tette, hogy teljes kritikusi, irodalmi és nemzeti páncélzatában kirontott volna akár a Vígszínház, akár a Pesti, vagy a Magyar Színház nem egyszer irodalomtól is, magyarságtól is eléggé távoleső darabjai ellen. Sőt arra sem láttunk példát, hogy megsuhogtatta volna korbácsát éppen a Városi Színházban rendezett birkózóversenyek. bokszmeccsek, vásári operettek fölött. Nem, Gogolák nemes lélek: megvárja. amíg egy kultúrális vállalkozás csődbemegy II csak akkor áll elő mély gondolataival, erkölcsi borzongásaival, fölemelő tanácsaival és lesujtó ítéleteivel. Akkor sem mindig. Bárdos és Herman bukásakor hallgat ... De vajjon mikor sikerül végre megtudnom, mit is akar tulajdonképpen Gogolák? Olvasom külpolitikai cikkeit s nem jutok nyitjára, mi a véleménye. Olvastam néhány alkalmi könyvkritikáját: fogalmam sem volt, mit akar könyvtől, írótól. Újabban kirándulgatott néhány színhází főpróbára is: krítíkái teljes homályban hagyták véleményét. Ime, most megmondja, mi a népi színjátszás és mi nem az, de ki érti meg? Irásműveiben efféle szempontokat hiába keresnénk. Idézett cikkéből mindenesetre kítűnik, hogy fogalmait politikai és faji indulataira építgeti. De vajjon illő-e az ilyen magatartás akkor, amikor sokkal többről, nagyobbról, szebbről van szó, mint egy megszűnt színház kárörvendő nekrológja által a Szin művészeti Kamarán, Kiss Ferenc jóhiszeműségén, Imrédy jószándékán, e sorok írójának irodalmi tevékenységén s egy sereg jóravaló színészen való porverés? Illik-e nyilt és burkolt gúnyolódással illetni egy szép gondolatot, próbálkozást, főkép, ha az a próbálkozás százezrek legnemesebb érzéseivel, őszinte magábaszállá-

VIGILIA

355

megtisztuldsával, magyarságának felismerésével járt? Bizony, Gogolák csak Magyarországon, sőt csak Budapesten és csak bizonyosfajta kör számára írhat még. Vajjon mi volna az osztályrésze, ha ez a cikk, teszem azt, egy finn lapban jelent volna meg? (Ha megjelenhetett volna l)

sával,

*** Mert szomorú magyar tünet ez is, akárcsak a Belvárosi Színház bukása. Megvolt a pódium, megvolt az állami támogatás, megvoltak az emberek s íme, mégis csúfos bukás lett belőle. A pódium összeomlott, az emberek szétrebbentek a "minden hiábavaló" keserű érzésével szívükben. Ez hát az igazán szepet akaró mag-yar szándék sorsa? S hogy ez, azért egyedül Patkoson a rettent6 fele16sség súlya. "Bűnhődni fog", - mint Kiss Ferenc mondja. Hogy pedig az összeomlott szándékok, a becsületes munka romjain Gogolák károgja boldogan a halotti éneket, az is jellemzően magyar kortünet ... Kodolányi János. WI

KOHYVEK SíK SÁNDOR ÚJ VERSEI. Sík Sándor új verseinek olvasása közben s főleg azután, hogya könyvet letettem, egy érzés, gondolat motoszkált bennem: mennyire nem ismerik ezt az ismert költöt; helyesebben: mennyire csak a felszínt ismerik és értékelik még azok ls, akiknek az lenne a kötelességük, hogy áttörve az elkerülhetetlen nehézségek páncélját, behatoljanak a mélybe és eljussanak ahhoz a centrális ponthoz, ahonnan már minden külőnösebb fáradozás nélkül át lehet tekinteni egy lirikus, vagyis egy gondolkodó és érző ember egész világát. Talán a feltétlen elismerés kétes értékű következménye az, hogy vannak írók, akiknek minden művét egyhangú dícséret és az örökké visszatérő klisék ("legjobb regénye", "új állomás Iirájában", "legmélyebb alkotása" stb.) fogadnak. Ha ez szükségszerű velejárója a beérkezésnek, boldog lehet az az alkotó, akit még nem ismertek el, akit útközben a félreértés vagy a megnemértés nyilai érnek,. mert mindez újabb erő­ kifejtésre, támadásra vagy védekezésre sarkalhatja; ezzel szemben az elismert és beérkezett művész igen gyakran tehetetlenül kénytelen eltűrni a banális és tartalmatlan magasztalásokat, melyek minden ledorongolásnál jobban fájnak neki, ha öntudatát még nem homályosították el ezek az édeskés gázként mindent megmérgező dicséretek. Nem véletlen, hogy mindez Sík Sándorral kapcsolatban jut eszembe: huszonöt évvel ezelőtt egy terjedelmes tanulmány jelent meg költészetéről a Magyar Kulturában (ha jól emlékszem Várdai Béla írta), s bár azóta megjelent vagy öt verskötete. krítíkusaí az egyes kötetek megjelenésekor nem tesznek egyebet, mint felhigítva elismétlik az említett tanulmány szükségszerűen töredékes és idejét múlt a megállapításait; vagy - legjobb esetben --, néhány felszínes észrevétellel igyekeznek Sík lirájának "új oldalait megvilágítani", mintha egy lirikus fejlődésének mértékét elsősor­ ban az új témák, érzések, formai megoldások - vagyis vízszintes

* Az Isten fiatal! (Szent István Társulat kiadása, 1940.)

356

VIGIL"

előretörés érzékeltetnék, s nem a kezdettől fogva meglévő központi érzés- és gondolatvilág elmélyülése, differenciálódása, függő­ leges irányú gazdagodása. Az alaptémák Síknél nem változtak, mert a költő viszonya Istenhez, önmagához és a világhoz nem is változhatott; de aki régebbi és újabb verseit ismeri, megállapíthatja, hogy ezek a változhatatlan (helyesebben: nem-változó) témák lassan, szinte észrevétlenül elmélyültek, s ugyanakkor, amikor elhullatták tarka színeíket, érettebbé, gazdagabbá váltak. Akik régebbi versit ismerik, emlékszenek egyik legszebb darabjára: "Egyedül a Mesterrel". Csupa lobogás és lendület ez a vers, az ember színte összeborzad, amint az Istent és a költöt követi a csillagok felé törő útjukban. Ezzel szemben mennyivel lágyabb, emberibb, meghittebb ma a költő viszonya Istenhez:

Én Uram, Istenem, velem mit tettél! Már újra megintcsak megszégyenítettél. Századszor is újra Te vagy a jó, Én a rossz kisgyerek, vesszőzni való. (Te vagy a jó).

Ezt az elmélyülést lehet kiérezni azokból a versekből is, ahol a költő az emberekről dalol. Ostorozni, rosszalni, javítani akarni? Hiábavaló dolog, az ember mindig az marad, ami volt: következetlen, kicsinyes érdekektől, szánalmas szenvedélyektől elvakított lény, de még a legrosszabb is szeretetre vágyik a lelke mélyén. A költő már nem akarja kiírtani a rosszat, megváltoztatni a megváltoztathatatlant ; boldog, ha símogathat, ha megbocsájthat, még annak is, aki őt sebezte meg: Ember, ki ha bánt is, ha veszteni jár rád, Ha kész is a kezén ellened a gránát, Rívó szeme mélyén olvasod a jelet: Nem követ vár tőled: kenyeret, kenyeret! Sebeket nem ütni, orvoslani lettél. Hajítsd el a követ, kenyérnek születtél! (Allj meg, fölemelt kéz!)

Ez az átélt, keresztény humanizmus dobogtat ja meg azokat a verseket is, melyekben a halott és az élő természet: a, fű, az erdő, a hegyorom, az árokparti lila virág vagy a mozdulatlan felhők lelkét keresi. Egyforma távolságban a romantikus költők panteisztikus természetimádásától és a klasszikusok hideg természet-szemléletétől, a Poverello késői tanítványaként testvéri szeretettel és tágranyílt szemmel figyeli a természet ezer játékát és boldog, ha sikerül verseiben megéreztetni valamit abból az állandóan megismétlődő csodából, amit csak a gyermek és a költő (ez az örök gyermek) vesz észre. De Sík nemcsak érzelmi, hanem gondolati költő is, aki a kis dolgok mögött megtalálja az örök összefüggéseket. (Rikkant a rigó). Az elmélyülés, differenciálódás nyomait nagyobbszabású, ódai verseiben is meg lehet találni. Régebben az ember úgy érezte, ódáiban túlságosan erős, majdnem zavaró a kongás, a szavak és a gondolat mögött mintha hiányzott volna a tett és az érzés. Új kö-

YIGIlIA

357

megtalálnia az erőnek és a lágyságnak azt a melyből a legtisztább hang születik: első­ sorban a "Rudolf Czinege" című hatalmas versre gondolok, kezdeti felütésére és a versen végigvonuló erőteljes hangra, s az utolsó, két sor mágikus szépségére: tetében

sikerült

szerenesés keverékét,

Hogy visszanéztem: a szélben, a síron, A lobog6cska lobogott. Just Béla KÉT KöNYV, KÉT VILAG. (Kodolányi János: Siillyed6 világ. Dallos Sándor: Mezei mirákulum). A napi irodalom nagy nőíró­ áradatában. mikor szinte kívánnunk és várnunk kell a férfiemancipációt, jóleső örömmel veszünk a kezünkbe két "férfikönyvet". Mindkettőt csak férfi írhatta meg úgy, ahogy meg vannak írva. Mindketten két igen kényes világba mertek nyúlni: a legszemélyesebb i és a legszemélytelenebb világba. Ehhez a felfeladathoz nemcsak nagy írói felkészültség, hanem nagy bátorság is kellett. Ez meg is volt mindkettőjükben.

••• Kodolányi János könyvét nagy érdeklödéssel veszi kezébe az olvasó, bár olvasott már írói életleírást igen sok formában a közelmult és napjaink magyar irodalmában. Olvasta és olvassa Szabó Dezső mindig önmagából induló és önmaga körül is történelmet, sorsot forgató írásait. Olvassa egy szép emberi kort megért, idős író retrospektativ naplóját, amely a régi, boldog Magyarországból parlamenten, közéleten, háborún nyújtózkodik át a mai Magyarországba a holnapi várása és kivánása nélkül. Olvasta egy kedves, igyekvő fiatal fogorvos keserveit írói pályája kezdetén. Mind életírás volt: több-kevesebb őszinteséggel, elkeseredéssel és művészet­ tel. Mindegyik írás azt hitte, hogy rajta keresztül többet kap az olvasó a - bárki élje is - igénytelen egyéni életnél. Egyiknekmásiknak valamelyes joga talán volt is ehhez a hithez. Valami megintcsak ilyesmit várva, vagy ilyesmitől félve veszi a kezébe Kodolányi János Süllyed6 világ-át az olvasó. Az első pár lap olvasása után kellemes csalódást érez és érdeklődve, lelkesen olvas tovább. Kodolányi a kisgyermekkor egy-két nagy, maradó élményi impulzusától eltekinte, homályos és félhomályos világába tér vissza, hogy elkezdhesse és felépíthesse könyvét. Az itt olvasható részleteket nagyrészt már ismeri a Kodolányiolvasó a Fekete víz-ből; itt azonban szubjektivebb árnyalatot nyer az írás. Pécsvárad, Vajszló világának gyermekszemmel látott rajzában is olt van azonban a visszatekintő író iskolázott rajzoló kezének a nyoma. Ez a rajzoló művészet mégse szinteleníti el a gyermek-élmények megrázó és bájos közvetlenségét. Ezzel nagy értéket nyer a mű és akaratlanul is liber paedagogicus-szá lesz, nemcsak tanügyi főtanácsosok, tanárok, tanítók, hanem szülők, gyermekek és értelmes olvasók számára egyaránt. A szülői ház, az elemi iskola, a pécsi és székesfehérvári középiskola megannyi érdekes állomás és memento. Az érő és értelmes gyermek nemcsak eltűri az iskolát és a, tanárt, hanem bírálja is. Az iskola egész életre szóló valamiféle élményt ad neki. A későbbi Kodolányi elkeseredéssel, de sok igazsággal bírálja a ma iskoláját. (I. 280. 1.)

358

A családi ház, a szülők élete, a környezet, a zsenge gyermekkorban látott és megélt nemzetiségi harcok, - bár még csak iskolapadban és utcai verekedésekben nyilatkoztak meg a pusztuló ormánság elhatározóan mozdították további életét. Látjuk, hogy később is ezek a gyermekkori impulzusok szövik át életét, gondolkozását. A gyermek fejlődésének idején nagy változások, nagy események hullámoztak végig Magyarországon. Mindezeknek különös, tisztán őszinte tükörképét kapjuk meg ll; gyermek lelkében. Az első kötetet ezek a különös gyermek- és serdülő-élmények teszik eredetivé és igazzá. Szépségét az író őszinte írásművészetének köszöni. A második kötet lapjain egyre közelebb jutnuk az írő-Kodolá­ nyihoz, de - fájdalom - az írónak őszinteségi gátlásai vannak. Konkrét élményei már a valóság mögé fakulnak. Az emberek már csak kezdőbetűk lesznek, - olykor nem is mernek élni, vagy túlhangosak -, M. tanár, H. Sándor, T. Sándor, Z. Gergely. Az életírás itt már gyakorta megakad a kezdőbetűs nevek labirintusában. A XIX. század félénksége kísért: "Záránd vármegye Z. községében" stb. Irónk a nagy impulzusokat ezeken a kezdőbetükön át kapja, sőt véleményeit is ezek szájára adja, így például Szabó Dezsőről T. Sándor nyilatkozik jóakarattal, de sajnálkozva. Néhol a könyv elszökik a valóságtól, de ilyenkor is több marad benne a valóság, puszta izénél. Megmutatja ez a könyv egy ember életét saját vergődéseivel; megmutatja a körülötte és nem egyszer benne is vergődő kort: a születendő, de vissza-visszahulló Magyarországot. A másik világot Dallos Sándor fejti fel a Mezei mirákulum-ban. Ez a könyv megírási formájában a legtisztább impersonabilia. Szereplöj szinte testükön :,kívü~ élő emberek, Nyár, ősz, Tél, Tavasz, Szél, Jegenyék, Allatok, Minden ... Meséje: a mindenha szép, erős és kérlelhetetlen igazsággal és ősi joggal élő Élet. Meséjében nincsen misztikum, mirákulum is csak annyiban, hogy az élet mirabilis. Természetszemlélése és leírása is valami nagyon finom intuicióval páros csodálkozás. A tájtalan táj könyve. Az erdélyi írók pompás, élményi természetírásában, erdők, hegyek rajzában mindig ott a fenyőillat, a havas és az ezekből, csakis ezekből nőtt ember. Itt az erdő csak erdő. Lehet a Hargitától a Lajtáig; de ha jobban megízleljük az illatát, akkor úgy érezzük, hogy talán a Dunán túl van. A Nyár olyan erősen nyár, hogy a könyvből is perzsel. Az Ősz csodája megremegtet. Az olvasásban testünk, lelkünk vesz részt. Jóleső melegünk lesz, ízeket, illatokat "érzünk és átjár az élet. Megtanít az erdő, a mezö, az állatok nyelvére. Az erdőn, a mezőn végigmegy Krisztus és igazságot tesz. Valóság, legenda,álom fonódik al sorokban könyvvé és az olvasó napokra és hetekre gazdagabb lesz és érzi, hogy ez mirákulum és hogy ennyire mirákulum, az teszi, hogy a mezlin fogant. Meggyes Ete

KATONA JOZSEF BANK BAN-JA NÉMET NYELVEN. A magyar drámai irodalom három legértékesebb alkotásainak egyike új német fordításban jelent meg. Mohácsi Jenlié az érdem, hogy Az ember tragédiája és Osongor és Tünde után most a Bánk bán-t is lefordította németre és ezáltal egy új, tág olvasókör részére tette hozzáférhetővé. A darab régebbi német fordításai ennek a célnak nem feleltek meg: bár nem vagyunk próféták, mégis azt

""fllIA

359

merjük állítani, hogy Mohácsi fordítása külföldön nagy visszhangra fog találni. Mohácsi munkáját joggal nem nevezi "fordításnak'[, . hanem "átülte~snek" (Übertragung), mert a német nyelv szellemének tökéletes ismeretében ülteti át Katona József mondatait. Feladata, melyet mesteri módon oldott meg, nem volt könnyű: a Osongor és Tünde, valamint Az ember tragédiája különleges magyar alkotások, melyeknek teljesen megfelelő műalko­ tás a világirodalomban nincsen. Bánk bán témáját azonban egy nagy német író, Grillparzer is feldolgozta egy ismert darabjában, az Urának hű szo/gájá-ban. Merész vállalkozás volt, egy magyar író jobb, de eddig németek számára majdnem ismeretlen darabját egy nagy német író ugyanezen témájú darabja mellett német nyelven megszólaltatni. De a sikerben nem kételkedünk: anélkül, hogy Grillparzer nagyságát kétségbevonnánk, biztosak vagyunk abban, hogy Katona Bánk bán-ja, az új kitűnő fordításban a németül beszélök körében méltán fog feltűnést kelteni. Hálásak lehetünk Mohácsi Jenőnek, hogy a magyar irodalom egy újabb mesterművét tette a külföld részére hozzáférhetővé; ez a munka Mohácsi barátainak és tisztelőinek sok örömet, a magyar kulturának pedig új dicsőséget hozott. Wagner János

HALÁCSY DEZSő: A MAGYAR VÁROSOKÉRT. A falukutatás korát vagy legalább is divatj át éljük: furcsán hat tehát Halácsy Dezső­ nek, a fiatalon már jó nevet szerzett közírónak új könyve. Pedig igaza van a szerzőnek, a magyar városok sorskérdései is fontosak, épp oly fontosak, mint a falu problémái. Igaz, hogy a fajnak örök tartaléka a faluban van, de az is igaz, hogy a magyar városok századokon át voltak a nemzet kulturális, közgazdasági, ipari, kereskedelmi és társadalmi életének átmentői. Ezekből a szempontokból vár még sok és nehéz feladat a magyar városokra és ezért lehetünk hálásak mindannyian ezért a könyvért. mert rátereli figyelmünket arra, hogy ha meg kell teremtenünk a fennmaradás lehetőségeit, gondoskodnunk kell arról is, hogy kulturánk se pusztuljon. Még egy oka van annak, hogy megemlékezünk erről a könyvről. Halácsy Dezső új stílust teremtett a komoly szakirodalomban. Csodálatos ügyességgel úgy adja elő a súlyos és száraz kérdéseket, hogy szinte regényként olvassuk. Ő maga is érzi, hogy szépíró veszett el benne. "Mindenesetre kényelmesebb lenne valamilyen szépirodalmi műfajban kiéini magunkat", - írja, De azt is tudja, hogy "magyar iró számára ma elsőrendű feladat a legégetőbb magyar sorskérdéseket határozott akarattal, szigorú következetességgel, megcáfolhatatlan logikával a világ elé tárni", És ez a szándék adja meg a szép kiállítású könyvnek l!yakorlati érdeme, esztétikai értéke mellé az etikai alapot. Simon Gyula

360

VIGILIA

A SZENTISTVÁNI ÁLLAMESZMÉNEK KORSZERŰ ÉRTELMEZÉSÉN MUNKÁLKODIK

AZ ORSZÁG UTJA

ÁLLAM- ÉS NEMZETPOLITIKAI HAVI FOLYÓIRAT

Szerkesztik: BARANKOVICS ISTVÁN ÉS DESSEWFFY GYULA GIRÓF Előfizetési. ára

egy évre 8 P, félévre 4 P, egyes szám ára 80 f. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VI., Aradiutca 8. - Telefon: 12-07-26.

AKÁRMELITA CSEPPEK NÖVÉNYI

SÓSBORSZESZ Ku!'ÖNLEGESSÉG

A Kármelita-rend több mint 200 éves, másoktól eddig felül nem múlt, ma is újszerű találmánya. 72010 finom szeszt és kb. aO-féle növényi kivonatot tartalmazó párlat. Kellemes íllatánál, de főképen kiváló, aromatikus összetételénél fogva teljesen egyedülálló, a művelt ember igényeit kielégítö, elsőrangú háziszer. Nagy eredménnyel használható úgy belsőleg, mint külsöleg, 1721 óta ismerik, kedvelik az összes kultúrállamokban

Kis üveg ára • • 1·20 P Nagyobb üveg ára 3·30 P Kapható drogériákban és szaküzletekben.

Csak zári üvegekben hozzuk forgalomba!

KÉSZITI A KARMEUTA RENDHAz BUDAPEST.

xm.. HUBA-U. 12. TELEFON: 291-469

SíK SÁNDOR:

• AZ ISTEN FIATAL! (VERSEK)

• SZENT ISTVÁN TÁRSULAT KIADÁSA Felel6s szerkeszt6 és kiadó: Dr. Possonyi László.