Vargha Gyula 1853-1929
Vargha Gyula költői tehetségét első jelentkezésétől kezdve osztatlanul tudomásul vette az a maradi, majd egyre indulatosabb reakciósságba csapó költészet, amelynek versenytárs nélkül a legjobb, legmélyebb költője volt, és az a haladó költészet, amelynek ellenfele, majd haragos ellensége volt. Mint a pénzügytan és a statisztika tudósa, elismert tekintélyként emelkedett a Statisztikai Hivatal igazgatói rangjáig és a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöki székéig. Mint közéleti férfi, Tisza István politikai körének legtiszteltebbjei közt foglalt helyet, aligha volt nála műveltebb férfi a kormánypárti képviselők parlamenti széksoraiban, és mint a Kereskedelmi Minisztérium politikai államtitkára, nem is találhattak volna nála alkalmasabb szakembert, aki tudományos színvonalon érti a kereskedelem ügyeit, és lelkiismeretes főtisztviselőként tekinti át és irányítja egész hivatali apparátusát. Minden társadalmi elismerést, kitüntetést megkapott, mindig irodalmi nagyraértékelésben volt része még ellenfelei részéről is. De olvasótömegei sohase voltak: a haladók számára engesztelhetetlen reakciós volt, a maradiak számára túlságosan modern. Eszmevilága Tisza Istvánhoz kötötte - és ez nem kellett a Nyugatnak, még kevésbé a Nyugattól is balra állóknak vagy balra tartóknak. Költészetének hangja, stílusa, formaművészete és finom árnyaltsága a nyugati szimbolistákhoz, parnasszistákhoz, sőt a Nyugat költőihez kapcsolta - ez pedig idegesítően idegen volt Tisza István körében. Külvilági sikerei sohasem hozták meg számára a belső nyugalmat: magával elégedetlen, filozófiai problémákon gyötrődő lélek volt, akit osztályának jól sejtett sorsa, az úri Magyarország bukásra ítéltsége olyan borúlátással töltött el, amelynek kietlen reménytelenségét kiterjesztette a világmindenségre. Ezt a pesszimizmust pedig sehogyan sem lehetett összeegyeztetni azzal a vallásossággal, amelyhez kétségbeesett görcsösséggel ragaszkodott. Igazi vigaszt csak a természetben talált, amely hol misztikus áhítatra késztette, hol mégis derűt hozott nyomasztó kételyei és kétségbeesése időleges orvosságául. Ez a szimbolizáló hajlamú, mélységes természetszeretet sokkal inkább Tompa Mihály, mintsem akár Petőfi, akár Arany útjának modern folytatójává tette, aki közben ugyanazokat a nyugat-európai hatásokat és ösztönzéseket szívta magába, mint Ady s még inkább a Nyugat filozopter műveltségű költői: Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád. Családi körülményei mindenestül a konzervatív körökhöz kapcsolták. Birtokos nemesi család fia volt, neveltetése már eleve rendíthetetlen kálvinistává és türelmetlen nacionalistává alakította. Irodalmi mestere, majd apósa Szász Károly volt, aki egyrészt még Gyulai körében is a legmaradibb szelleműnek bizonyult, aki kálvinista püspök volt, de közben az egész konzervatív szellemi kör legműveltebb elméje, költőnek jelentéktelen, de műfordítás-irodalmunk maradandó helyű klasszikusa, a világirodalmi ismeretterjesztés magas színvonalú példaképe. Szász Károly leánya, Szász Póla, Vargha Gyula felesége a magyar református közélet és vallásos irodalom egyik vezető egyénisége, szervezőnek, szerkesztőnek, vallásos költőnek, egyházi publicistának egyaránt kiváló; vallásos versek fordítójaként méltó társa apjának is, férjének is. Vargha Gyula tehát családi életében is beágyazódott a maradi, vallásos, nacionalista, de káprázatosan művelt otthonba. Túl azonban a harmonikus otthonon, kívül a vigaszt kínáló természeten és a lelket zsongító modern francia költészeten, minden csak szorongással bénította. Félt a szocialistáktól, a nemzetiségektől, a szomszéd népektől. Még a német világhatalom mámorában élő Vilmos császárt is reménykedve igyekezett szeretni, mert osztálya zömével egyetértve, tőle várta, hogy segíthet a régi világ fenntartásában. És amikor ezek a remények az első világháborúban, majd a forradalmakban szétfoszlottak, a félelem gyűlöletbe csapott át: proletárgyűlöletbe, a szomszéd
népek gyűlöletébe, sőt még a háborúban győztes franciák gyűlöletébe is, holott egész életműve legfőképpen a francia szellemen csiszolódott. Már huszonnyolc éves, fiatalon elismert tudós volt, amikor 1881-ben első verseskönyve megjelent. A címe mindössze ennyi: Dalok. Tökéletesre csiszolt, javarészben nyolcsoros, két szakaszra osztott lírai hangulatképek, amelyek Arany Őszikéinek és Heine dalainak együtthatására vallottak, de úgy, hogy minden értő fül kihallhatta: ez a költő nem epigon, hangja merőben új, semmivel sem kevésbé modern, mint Reviczkyék, majd Kiss Józsefék újat akaró köreié. Azonnal elismerték, de idegen maradt a programszerűen városi költészettől, s idegen volt abban a konzervatív világban, amelyet képviselt, de amely világ félt túllépni az epigonizmuson. Talán ez a légüres irodalmi tér volt az oka, hogy ezután huszonöt évig nincs újabb verseskönyve, eredeti költeménye negyedszázad alatt alig három-négy jelenik meg különböző konzervatív folyóiratokban. Ezek közé tartozik Barátomhoz című verses levele, amelyben sivárnak, eszménytelennek és kilátástalannak vallja az élet egészét. Ez az 1891-ben megjelent, gazdag nyelvezetű, tökéletesre csiszolt formájú s mégis szinte dallamos könnyedséggel olvasható, belső gyötrelmekről szóló költemény a maga szorongásos pesszimizmusával jobban indokolja költői hallgatását, mint az a hangoztatott kifogása, hogy sokféle hivatali munkájától nem ér rá költészettel foglalkozni. Hiszen közben lankadatlanul írja pénzügytani és statisztikai tanulmányait, és nemcsak elmélyed a kortársi francia költészetben, hanem kitűnő, formahű és árnyalt nyelvű, tartalmilag is pontos fordítások egész sorozatával gazdagítja a hazai világirodalmi kultúrát. A francia romantika (Hugo, Musset és még néhány korábbi nemzedékhez tartozó költő) után főleg a parnasszisták és a szimbolisták, tehát az akkori legmodernebbek fordításai kerülnek sorra. Leconte de Lisle, Sully-Prudhomme, Hérédia, majd Verlaine igazán méltó tolmácsolóra talál benne. Közben egy egész sor Schiller-költeményt is fordít. Rég túllépett mesterén és apósán, Vargha Gyula fordításai sokkal közelebb állnak a Nyugat később induló nagy nemzedékéhez, mint Szász Károlyhoz. Eredeti költeményeket rendszeresen azonban csak 1906-ban kezd újra írni. Akkor már ötvenhárom éves. De ekkortájt szólal meg Ady forradalmian új hangja és nyomában az igazi modern költészet. Ezekkel veszi fel a küzdelmet. És ő az egyetlen, aki az ellenfelek közül nem törpül el mellettük. Műveltségben, nyelvi és formai erőben egyenrangú Babitsékkal. Kifejezésmódjai jobban is emlékeztetnek ellenfeleire, mint szövetségeseire. Formai és képalkotó újdonságai, a hangsúly és az időmérték új hangú összeolvasztása - ami egyébként Kiss Józseffel kezdődött verseléstörténetünkben - közelebb áll Adyhoz, mint Ady valamennyi ellenfeléhez. Ezért azután meg is marad körülötte a légüres tér. Csak áhítatos természetverseit vallhatja a magáénak a hangulat árnyalataira és a formák rezdületeire érzékeny olvasó. De ez nem a nagyközönség. Így azután tisztelik, de hatása semmilyen irányban sincs. Pedig ettől kezdve mintha be akarná pótolni a negyedszázados mulasztást, igen termékeny. Holott még jó néhány évig alaposan elfoglalják hivatali kötelezettségei, hiszen csak ezután lesz államtitkár. 1917-ben, a háború közepén, a Tisza-kormány bukásakor, hatvannégy éves korában nyugalomba vonul. Költői erejének teljében van, de az ő számára a világ vége következik. Mintha minden szorongását igazolni akarná a történelem: a háború elveszett, a régi Magyarország összeomlott, már Károlyi polgári forradalmában is a világ végét éli át, a tanácsköztársaság pedig maga a sátán diadala. De a művelt humanista, a mélységesen vallásos lélek az ellenforradalmi különítmények rémtetteivel sem tud azonosulni. Bethlen látszatdemokráciájával, "konszolidációjával" úgy-ahogy megbékül, de magába húzódik. Szinte menekül az időskorral fokozódó halálra várásba és halálfélelembe.
Öregkori költészete mintha a középkori haláltánclátomás modern, szimbolista változata volna. A nyomasztó rémület ellen csak olykor-olykor ad némi feloldást a természettel való szinte misztikus egyesülés. Ez a fogvacogó rémület-áhítat élmény a maga végképp kiérlelt, bravúros és mégis bensőséges formavilágával költészetének csúcsa, és egész költészetünk egyik maradandó értéke. Hegedűs Géza: A magyr irodalom arcképcarnoka.
Schöpflin Aladár: Vargha Gyula 1871-bõl van keltezve Vargha Gyula elsõ verse. Arany János akkor az Akadémia fõtitkári szobájában dolgozgatott, szívében az apai fájdalom még be nem hegedt sebével, elvágyva a fõvárosból az õsi rögre. Eötvös József a magyar kultúra vezérlõ helyén állt. Jókai ereje bõségében virágzott. Gyulai Pál harcos szelleme legszebb alkotó korát élte. A politikában Deák Ferenc még állt, mint a magyar ész és a magyar jog szimbóluma, gróf Andrássy Gyula geniális szelleme Európát reprezentálta Magyarországban, Magyarországot Európában. Kossuth szelleme a messzeségbõl világított be határainkon. Aki ekkor lépett a magyar irodalomba és közéletbe, úgy érezhette magát, mintha a héroszok csarnokában járna. Mindenfelõl már életükben történelmi fontosságra jutott nagy emberek fogadták. Ha volt kor, amelyben csak oldott saruval lehetett belépni a nyilvánosságba, ez volt az. Soha olyan példája a szellemnek, tehetségnek és erkölcsi erõnek. A belépõnek mindig fölfelé kellett emelni tekintetét, a fény, ha kigyulladt szemében, a nagy szellemek visszfénye volt. Az ifjút, aki ekkor tette meg pályáján az elsõ lépéseket, szerénységre intette minden. Gyermekkora az abszolutizmus nyomott levegõjében kelt, mikor még a láthatár mélyén ott cikáztak az alig elmúlt forradalom vonagló emlékei, egy tragikus, roppant képben látta maga elõtt az erõn felül való erõfeszítés végzetességét. Ébredése éveiben átélte a jobb fordulat sarjadozó reménységeit s ezek kivirágzását. Látta, hogy a nagy válságon azok a nagy szellemek vezették keresztül a magyarságot, akiknek körébe lépni óhajt, akiknek nagysága mint elérhetetlen ideál állt elõtte. A kor levegõjében benne volt az emberi nagyság iránti hódolat, a hero-worship szelleme. A nagyok nyomdokába lépni, példájukra mint zsinórmértékre nézni, a nagy örökség hû megõrzését élete feladatává tenni – csak ez lehetett az akkori fiatal generáció elszánása. Ennek a fogadalomnak a korlátaiba szorult az ifjúi erõérzet, ez fékezte életvágyát s ez determinálta munkája módját. Ez a generáció csak konzervatív lehetett, a még fiatal, de máris történelmivé vált hagyomány tiszteletteljes õrzõje – semmi sem lehetett tõle távolabb, mint a forradalmi gesztus, az újítás romboló vágya, az originalitás mindenek felett való kultusza. Azok ellen akart volna lázadni, akiknek alkotása már akkor, életükben nemzeti kinccsé vált, akiknek érvénye és dicsõsége örök idõre megdönthetetlen volt? Ez a generáció csak a fiúk generációja lehetett az apákkal, a tanítványoké a mesterekkel szemben, – utódok nemzedéke, amelynek büszkeség az, hogy közvetlen örököse lehet a nagy elõdöknek. Éreznie kellett, hogy ilyen szellemeknek csak epigonja lehet. Vargha Gyula tipikusan ennek a második generációnak a fia. Egyéniségében, amint pályája és munkája elénk tárja, van valami tanítványi szerénység, amely örömmel, jószántából hódol meg mindennek, amit nagyságul ismert fel. Passzív és lágy lélek, eredendõ hajlama nem az energikus
cselekvés, az egyéniségnek szabad érvényesítése, hanem az érzelmes szemlélõdés, az elmúlt dolgokra való visszaemlékezés, az élet és a lélek harcai elõl való aggódó elvonulás. Nincs benne egy szikra sem a lázadás luciferi szellemébõl, könnyen és természetesen bele tud illeszkedni a számára adott keretekbe, a világ azon rendjébe, amelybe beleszületett. Lelkében nem támad soha heves ellentmondás azokkal az intézményekkel, erkölcsi és szellemi berendezésekkel, azzal a társadalmi renddel szemben, amelyet maga körül talál s erõs meggyõzõdéseket alkot magának, a világhoz való viszonya alapjául, a fennálló állami és erkölcsi rendõrök érvényességérõl. A kétkedés, a kritika, a meghasonlás kínjait és bús haragját épp olyan kevéssé ismeri, mint a korlátokat romboló szenvedély sivár lázadásait. Egész lelki berendezkedése arra predesztinálja, hogy beleilleszkedjék a maga generációjának a feladatába és sorsába, a vagyonszerzõ apák fiának a helyzetébe, akinek egy rendeltetése van, az örökölt vagyont összetartani és az utána következõ generációk számára konzerválni. Vargha Gyula már fiatalon így is helyezkedett el az akkori magyar világban. Mint költõ azzal a körrel keresett és talált érintkezést, amelynek feje Arany János, éles pengéjû harcosa Gyulai Pál, legtevékenyebb és legtermékenyebb munkása Szász Károly volt. Politikai állásfoglalása – bár aktív politikai szerepet sohasem vállalt s nem is keresett, egész a legújabb idõkig – a Deák Ferenc politikája felé vonzotta, korán az állam szolgálatába lépett, amelyet Deák csak az imént vezetett át a forradalom és abszolutizmus zavarain a nyugodt fejlõdés partjára s amelynek hirtelen fejlõdõ intézményei a fejlõdõ magyar intelligencia munkaerejének javarészét abszorbeálták. Nyugodt, harmonikus, nagy ugrások, erõfeszítõ küzdelmek, külsõ-belsõ meghasonlások nélküli pályát választott ki önmagának irodalomban és életben egyaránt. Ez felelt meg szellemi és erkölcsi alkatának s azzal az elszánással indult pályájára, hogy tehetsége szerint becsülettel fog szolgálni minden ügyet, amelynek szolgálatába lépett. Milyen költészet keletkezik ilyen egyéni hajlam s ilyen korabeli benyomások összeszövõdésébõl? Vargha Gyula élete költõi munkájának gyûjteménye megjelent, külsejével is mintegy szimbolizál, a Kisfaludy-társaság kiadványainak azt a patinássá vált kötését és címlapját mutatja, amelynek formáját, rajzát és betûit talán még Arany János és Gyulai Pál válogatták ki a hetvenes évek nyomdai és könyvkötõi divatának mintái közül. S ennek a letûnt kornak az erkölcse, ideáljai és formái tûnnek elénk a könyv tartalmából is, de a költõ korának haladtával mind észrevehetõbb változatokat mutatva fel a régi alapon, amint mindjobban belejátszanak a fejlõdõ és megújuló magyar élet nyugtalanságai, új jelenségei és változásai. Vargha Gyula költészete nagyon élesen és megkülönböztethetõen két részre oszlik, az ifjúkor és az érett férfikor költészetére. Az elõbbi csaknem kizárólag szerelmi líra, a másikban a szerelem alig, legfeljebb egy-egy pillanatnyilag átfutó emlék formájában jut szóhoz, a líra teljesen a fiatal szerelemmel leszámolt, érzékeiben megnyugodott férfiember lelki élményei körében mozog s a nyugodtabb, reflexióba mélyülõ hangokat szólaltatja meg. Sajátságos módon, ahol ezt a két részt legtermészetesebben elválaszthatjuk, az éppen a közepe a könyvnek, oly pontosan, mintha ki volna számítva. Csak az idõközökben van különbség, amíg az elsõ rész tíz év termését adja 1881ig, a második az innen 1914-ig terjedõ harminchárom év költõi virágait foglalja magában. Fiatalon a költõ termékenyebb és könnyebb ihletésû volt, késõbb hosszú idõkre lefoglalták a közpálya gondjai, a komoly és fáradságos férfimunka s az elmélyedõbb líra nehezebben, hosszabb érlelési idõt kívánva tör elõ a lélekbõl, mint a friss, könnyû, csak a hangulat szárnyán lebegõ dal. A dal, ahogy a német mintákon elinduló régi magyar politika meghatározta, Vargha ifjabbkori lírájának jóformán egyedüli formája. Elsõ verseskönyve Dalok címmel jelent meg 1881-ben, egy
kis, 184 oldalas, piros kötésû, aranymetszésû kötetben. S csupa dalok is vannak benne, legtöbb köztük a két strófás apróság s a többi között is kevés akad három-négy strófánál hosszabb. Címük sincs, a régi könyvben számokkal vannak jelölve, az újban rendszerint a kezdõsoruk szerepel cím gyanánt. Azonnal ráismerünk, ez a Heine-féle dal stílusa és formája, amely a múlt század közepe tájától utolsó negyedéig a német költõ hatása alatt általános lett Európa-szerte s különösen nálunk, ahol kész talajt talált a magyar népdal tradíciójában és a kor ízlésén uralkodó lírikus, Petõfi költészetében. Heinét épp úgy a német népdalkincs inspirálta, mint Petõfit s a nyomában induló magyar lírikusok csapatát, de míg Petõfi közvetlenebbül a népdalból merített kifejezési formákat és tartalmat, naivabb maradt a néphez közelebb álló, az utána következõk s köztük Vargha Gyula is, kevésbé demokratikus életforma gyermekei, az érzés és kifejezés módjában kevésbé naiv, finomultabb, urbánusabb szellemben reagáltak a lelkükben támadó lírai hullámokra. Ebben a tekintetben bizonyos mértékig visszatérnek Heinéhez. Hangulati líra, az érzékeny lélek könnyed, de erõs elborulásainak és hullámzásainak megszólaltatása rövid, sóhajtásszerû dalokban, erõs belsõ muzsikával, amely épp úgy nyilvánul a dalok struktúrájában, mint szavaik, rímeik megválogatásában, a mondanivalónak bizonyos pointe-re való kihegyezése, úgy hogy a pointe mint a búcsúzó vendég elmés búcsúszava vesse végét a versnek, még tovább is egy ideig hatása alatt tartva az olvasót, – a belsõ szerkezetben hangulatkeltõ intonálás, utána a közlendõ hangulatnak néhány színbõl álló képpel való szuggesztív jelzése, hirtelen lezárás egy kontraszttal, nyelvi fordulattal, élccel vagy szójátékszerû rímmel, – ez körülbelül a heinei dalnak a lényege. S ez a formája Vargha Gyula dalainak is. A kapcsolat illusztrálására itt egy példa: Mind a mi kéj csak emberszívben élt, Mind érzeném: Szivet virító kedves, szép virág Csak te volnál enyém. Mind a mi kín csak emberszívben élt, Mind érzem én: Másnak virító kedves, szép virág Hogy nem lehetsz enyém. Vargha e verse mellé állítjuk Heinének ezt a versét: Ich bin ein deutscher Dichter, Bekannt im ganzen Land, Nennt man die besten Namen, Wird auch der meine genannt. Ich bin ein kranker Dichter, Bekannt im ganzen Land, Nennt man die schlimmsten Schmerzen, Wird auch der meine genannt. A két versnek tartalmában, szavaiban nincs semmi közösség, még kevésbé lehetne reminiscentiát vagy éppen átvételt megállapítani, – mégis szembeszökõ, mennyire egyforma mind a kettõnek a
struktúrája és alaprajza, mennyire egyezik a képek és szólamok összeszövésének a módja. A kettõ egy-azon poétikai elvbõl ered. Talán még inkább heinei karakterû ez a vers (mint sok más is Vargha könyvében): Oh hadd hajtsam puha öledbe Szegény forró fejem! Hadd legyen ott legalább egyszer Édes nyugvó helyen. Ne félj, hogy csintalan leszek tán, Vagy hogy gonosz vagyok: Szelíd leszek, miként egy gyermek, S csöndes, mint egy halott. Ami Heinénél felettébb gyakori, itt is az elsõ és utolsó sorban van a vers, az elsõ adja meg a hangot, az utolsó elzendíti egy elboruló hangulatba s a közbülsõ sorok csak arra valók, hogy a vers két végét összekapcsolják. Itt már a mondanivaló minemûségében is van egyezés: Heinénél is minduntalan elkomorul, mintegy akaratlanul, az epekedõ szerelmi tûz s a vágy szorosan asszociálva van a halál képzetével. Heine hatása szinte uralkodó volt két magyar generáció költészetében, – a legerõsebb külföldi hatások egyike a magyar lírában s egyúttal a legtermékenyebb is. Petõfinél is erõs nyomai érezhetõk, még jobban az utána jött lírikusokon, mint Gyulai, Szász Károly s a náluk egy nemzedékkel fiatalabb lírikusok egész sora. Hosszú ideig a magyar líra s különösen a szerelmi líra fölött csaknem kizárólag Heine szelleme lebegett, az õ formái, versszerkezetei, hangulatábrázoló módjai, – a lírai vers fogalmának Heine szerint való fogalmazása volt uralkodó. Ennek a hatásnak olyan költõk sem tudtak ellenállni, akik természetre, karakterre, hangolódó képességre Heinével egészen ellenkezõ ember-típushoz tartoztak. Mindabban, ami az emberben fontos és jellemzõ, alig lehet elképzelni ellentétesebb lelki alkatot mint Heine és Vargha Gyula. Csak a fiatal vér pezsgése és a dallamra való vágy teremt köztük némi kapcsot. Heine mély, minduntalan elsötétülõ tüze, heves érzékisége, mazochista kínlódása, lobogó szenvedélyessége, gyötrõ meghasonlása, diabolikus fintora, szkeptikus kritizálása épp úgy nincs meg a magyar költõben, mint haragos lázadása, gyilkos rosszmájúsága önmaga és mások érzésével csúfolódó cinizmusa és mély pszichológiai perspektívái. Ahogy Arany Jánosban sem volt semmi Byronból s csak a mûfaj külsõ és belsõ formáit mintázta le a Don Juanból Bolond Istókja számára, – ugyanígy határozható meg Vargha Gyula viszonya Heinéhez. S kettejük között van az a világ, amely a XIX. század elsõ felének nemzetével s egész környezetével meghasonlott, zsidó fajtájú német költõjétõl elválasztja a forradalom utáni nemzedék konzervatív hajlamú, kora szelleméhez híven alkalmazkodó magyar lírikusát. Vargha Gyula ifjúkori lírája csaknem kizárólag szerelmi líra, egy szelíd, lágylelkû, finom érzésû, temperált vérmérsékletû magyar úri fiatalember lírája. Egész megjelenésében van valami választékos egyszerûség, érzésvilága éppen nem komplikált, nincsenek benne nagy ellentétek, nem lobognak emésztõ, sötét füstû lángok, a szenvedély mámoros elragadtatásai és sivár jajszavai épp úgy hiányoznak belõle, mint a nagy belsõ válságok sötét rejtelmei s azok a szakadékok, amelyeket a nagyon mély és nagyon nagy feszítõerejû vágy szaggat föl a lélekben. Egy szép fiatal leány képe felgyújtja a költõ fiatal érzékeit, szíve epedve lobban fel iránta, de a
lány életideáljai mások, mint az övéi, szereplésre, élvezetekre, pompázásra vágyik. Eltávolodnak egymástól, a költõ sebesült szívvel vonul félre, a halál képzetei futó felhõkként vonulnak át lelkén (nem kell félteni, egészséges idegrendszerû fiatal ember akkor van legmesszebb a haláltól, mikor szerelmi bánatában róla képzelõdik) – végre egy új szerelem meggyógyítja a bánatát. Egyszerû, illedelmes kis szerelmi regény, egyszerû, meleg finom, közvetlen kis dalok fakadnak belõle, megvan a maguk bájos színessége, illata, mint a mezõ virágainak, halk ezüst-hangon csilingelnek a rímeik, epedve, szomorúan, a tiszta fiatalság üde érzése támad fel olvasásukkor. A képek, melyek emlékünkben felcsillannak, kedvesen idillikusak, tarka kis virágok nyiladoznak, daloló madárkák röpködnek, derült, bárányfelhõs júniusi ég kéklik fölöttünk, melynek felhõi ha összetornyosulnak is, tudjuk, nem vihar lesz belõle, csak friss nyári záporesõ. Mintha szép, zöldellõ völgyben járnánk, ahol elfeledjük, hogy fenyegetõ sziklák, viharoktól látogatott havasok és félelmetesen zajló tengerek is vannak a világon. S mindez õszintén, természetesen ilyen, nincs benne eleve elszántság, semmi affektáltság, semmi póz és erõlködés, – ez a költõ igazán azt adja, ami benne él, olyannak akar látszani, amilyen. Közvetlen is, nem abban az értelemben, hogy lelke és élete minden titkát kiteregetné, de azt, amit el akar mondani, teljesen, kerülgetés nélkül mondja el. Rendkívüli gyengédség van benne a nõvel szemben, nincs iránta egyetlen tisztátalan gondolata s még mikor érdemetlennek is bizonyult szerelmére, harag és kemény szó nélkül válik el tõle. S képe olykor megháborgatja azután is, mikor már új szerelem illette szívét. Egyik legbájosabb dalában elhagyott kúthoz hasonlítja szívét: Két bájos lányka képe, Mint két arany veder, Merül csendes vizébe Folyvást: le, fel. De a második szerelem hamar elhatalmasodik rajta, új vággyal, új forrósággal tölti el, mindjobban elmélyül, erõteljesebb, néha komorabb, néha pirosabb lánggal lobban ki – ez a szerelem már nem az a játékszerû pezsgése az ifjúságnak, – ez már komoly, életügy. Elõbb félénken alig merve hinni, közeledik a lányhoz, reménykedik, elveszti hitét, újra megtalálja s a boldog szerelem hangjai fejezik be a dalok sorát, ujjongásukba csak az élet komolysága visz felhõzõ hangulatokat. Csupa olyan szerelmi élményt mondanak el a dalok, amilyenen keresztülment fiatal korában minden jóravaló s egyenletes, romantikus életre induló fiatalember. Nem tudom, mekkora hatást tettek a maguk idejében Vargha Gyula dalai, de csodálnám, ha nem hatottak volna széles köreire a fiatal olvasóknak, hiszen ezren és ezren fedezhették fel bennük önmagukat, az önmaguk szívének ifjúi hullámzásait. S még ma is azon frissiben hatnak, – a könnyed, suhanó szárnyú dalnak talán ma már nincs akkora divatja, a mai fiatalság belsõ élete talán koraérettebb, komplikáltabb és koncentráltabb, az új költészet más lelki húrokat pendített meg benne, – de lehetetlen nem élvezni ezeket a játszi, bájos, meleg dalokat, amelyek újra megkedveltetik és megkívántatják az emberrel üde, ártatlan ifjúságát. Semmi avultság a félszázad elõtt kelt dalokban. Nem egy költõ dalai lettek azóta olyanokká, mint a szárított virág, melynek elfakult színe, halvány illata már csak emlékeztet egykori friss színére, illatára, – másoké olyan lett, mint a konzervált gyümölcs, az íze, zamata töményebb lett, de fonnyadtabb és fõképpen más. Vargha dalaiban csak néhány azóta divatból kiment vagy értelmi árnyalatában módosult szó emlékeztet egy régibb korra, – ha mai fiatal ember mint mai mûveivel jönne velük, bízvást el lehetne hinni. Természetes közvetlenségüknek köszönhetik ezt, annak, hogy keletkezésükkor valóban frissek voltak. S nem utolsó sorban a formájuknak köszönhetik.
Vargha Gyula már fiatalkori verseiben is kész mestere a magyar verstechnikának épp úgy, mint a forma belsõ kiképzésének. Ritmusa mindig tiszta, arra a dallamra szól, amelyre írva van, pongyolaság nélkül, rímei tiszta csengésûek, frissek, sokszor meglepõek és ma is újnak hatnak. S a forma nagy konzerváló ereje a versnek, amelyrõl legfeljebb az igazi genie mondhat le büntetlenül, de õ is úgy, hogy új formát alkot. Egy nagy költõ félreértett példája nyomán – errõl már írtam nemrég – a mi költõink nagy része mint valami mellékeset, mesterkélt cafrangként elhanyagolhatót vetette el a technika mûvészi készségét, vétve az ellen az egészen elemi törvény ellen, hogy mûvésznek, amit vállal, meg kell tudni csinálni, ha rímes, bizonyos mértékre szabott verset vállal, hát azt minél tökéletesebben kell csinálni. * Vargha Gyula lírája, ott, ahol az 1881-ben megjelent kis kötet végzõdik, leszámolt a szerelemmel. Még egyszer megszólal a szerelmi húr hangszerén, Esküvõm elõtt címû versében, utoljára. Ettõl fogva leszámol az ifjúi buzgással, de ezzel mintha lírai vénája is ellanyhult volna, mind ritkábban szólal meg s akkor is objektiválódva. Néha megkapja az élet valami képe, megpendíti lelkében a belsõ muzsikát, – legtöbbnyire azonban hazafias érzése szólal meg, ünnepi alkalmakra, vagy a magyar múlt képeit rajzolgatja rövid históriai énekekben. Hazafias felfogása, elbeszélõ hangja, a magyar történelem felfogása a tradíció hangulatkörében él, borongva, a hagyományos magyar bánat szellemében szemléli múltunkat és jelenünket s jövõnk komorsága, amely késõbb olyan sötét képeket rajzol elébe, már ekkor elfátyolozza hangját. Mégis, minduntalan érezzük, hogy a tiszta líra az õ igazi hangja. Ez a líra öregkori költészetében bukkan föl újra, mint a Karszt meszes sziklái alól az elbújt patak. A magyar költészet érdekes jelensége az a nagy szerep, amelyet az öregkor költészete elfoglal benne. Arany Jánosból is csak hanyatló öregkorában buzgott ki az egészen szubjektív líra. Gyulai, Lévay József a késõ öregkor nem egy szép dallamával ajándékoztak meg. Vargha Gyula lírája éppen öregkorában ér el tetõpontjára, öregkori verseiben mutatja a legigazibb és legmélyebb mûvészt. 1900 után írt versei között van néhány, az utolsó másfél évtized magyar lírájának legjavából való, igazi gyöngyei a modern magyar költészetnek. Sokban emlékeztet ez az idõskori líra az Aranyéra. Hasonló motívumok pendülnek fel, az elhagyott szülõhely utáni vágyódás, a türelmes, megadó belenyugvás az életbe, minden igazságtalanságaival, a magába vonuló, lelki életet élõ ember megvetõ mozdulata, amellyel elutasítja magától a körülötte rajongó vásári lármát, Budapest néhány képe, utcai jelenetek keltette hangulatok. Néha a forma is emlékeztet Aranyra, egy-egy életképnek a saját élete szimbólumává való kiszélesítése, egy zsörtölõdõ felsóhajtás epigrammai éllel. S a nyelv is, mintha az Arany János hangja hallatszanék belõle. Mindez azonban inkább a kor, temperamentum, életfelfogás hasonlósága. Vargha Gyulát úgy szokták emlegetni, mint az Aranyiskola egyik tanítványát. Ez csak annyiban áll, hogy életideálja s a magyarságról való koncepciója nagyjában azonos az Aranyéval s bizonyára az õ tudatában is, mint sokukéban úgy él Arany János alakja, mint a magyar ember egyik ideálisan jellemzõ típusképe. Költészete azonban sokkal függetlenebb Aranytól, mint ahogy az említett meghatározás feltételezi, már csak annál a gyökeres különbségnél fogva is, hogy az epikus Arannyal szemben õ lényege szerint lírai természet. Öregkori lírájában érdekes változást vehetünk észre a fiatalkorihoz képest. Bizonyos melankolikus hangulat, mint minden hullámzó kedélyû fiatalemberben, már ifjúkorában is volt benne, de az ifjúi pezsgés mindig visszafojtotta – öregkorában már teljesen átadja magát
melankóliájának. Még szín és kép-anyaga is, amely egykor csaknem teljesen a tavasz és a nyár dús, erõteljes színeibõl egészült ki, mindinkább az õsz és tél motívumai felé fordul. A gyermekkor emlékei is mind gyakrabban melengetik szívét. Ebben a mélázó hangulatban páratlanul gyöngéddé tud lenni, – egy télen a nyaraló tört ablakán beröpülõ cinege, az idõ elõtt kinyílt ibolya, a télben fázó pacsirta remegõen gyöngéd, meghatott hangokat szólaltat meg szívében. Gyöngédségre nem ismerek e néhány vershez foghatót a magyar lírában. A természet képei azelõtt is erõsen hatottak képzeletére. Dalai tele vannak a természeti színekkel, de ezek gyakran csak díszek vagy szimbólumok s inkább a költõi hagyományból, mint szemléleti átélésbõl erednek. – Öregkori versei valami mély, bensõ szolidaritást éreztetnek, teljes közösségérzést fûvel, virággal, fával, madárral, a természet színeivel és hangjaival. Minden melankólia mellett valami sajátságos élet-öröm fejezõdik ki ebben a kívüle élõ világgal való szolidaritásban, ujjongó elragadtatással, hálával telt szívvel örül a látás és hallás gyönyörének. Úgy érzem, ez az költészetében, ami egészen az övé, ez tört ki lelke legmélyébõl. S egész pályája legszebb virágait ezekben az öregkori versekben kell keresni. Másik feltûnõ vonása öregkori költészetének hazafias költészete sötét, kétségbeesett hangja. Kölcsey óta nem volt költõ, aki a magyarság sorsát olyan vigasztalannak tartotta és olyan reménytelennek érezte. Úgylátszik, az utolsó húsz év magyar közéletének erõs marakodásai, a politikai fegyelemnek az a megbomlása, amely a millennium óta olyan sivárrá és terméketlenné tette a magyar politikát, benne, a belsõleg fegyelmezett, higgadt és józan hazafiasságú, a nagyszájú kortes-lármát és céda hazafiaskodást megvetõ magyarban azt az érzést riasztotta felé, hogy fajunk az öngyilkos pusztulásnak rohan elébe. S a magyar élet alakulásának azon a megfigyelõ-helyén, ahol mint a statisztikai hivatal igazgatója állt, talán szintén fokozta kétségbeesettségét. Sajátságos párhuzam: ugyanazokban az években még egy másik magyar költõ ajkáról hasonlóan kétségbeesett hangjait hallottuk a magyarság sorsának. Ez a kétségbeesés más élményekbõl, más premisszákból s más élet-ideálokból fakadt fel, de épp olyan sötét képeket festett megdöbbenésünk elé. Ady Endre régebbi hazafias költészetére gondolok. Ady kezébe a kétségbeesés a szenvedélyes harag karikás ostorát adta, amellyel nekibúsultan csapkodott mindarra, ami romlasztót maga körül látott. A szelídebb, lemondásra hajló Vargha Gyulában is felgerjed olykor az átkozódó harag, de az alaphangulat mégis a zokogó bánat nála. A két ellentétes természetû költõ egy pillanatra, egy érzésben találkozik, aztán a temperamentum különbözõségeivel ismét elválnak. „Azon is töprengtem, hogy megérti-e az új irodalmi ízlésnek hódoló közönség azt a költészetet, amely gyökerének minden szálával a múltba fogódzik?” – mondja Vargha Gyula verseskönyve elõszavában. Azt hiszem, téves premisszákkal indul ki ez a kérdés, amint hogy hitem szerint mesterségesen, téves premisszák alapján van konstruálva az az ellentét, amelyet általában föl szoktak tételezni, különösen ama konzervatív szféra részérõl, az új és régibb magyar költészet között s az állítólagos kiegyenlíthetetlen ellentétnek félreértéseken alapuló volta igen könnyen kimagyarázható volna, legalább azok között, akiknek mindkét részen csakugyan az irodalom ügye a fontos, ha ennek az útját nem zárná el éppen ama részrõl a gondolattalanok és terrorizálók elvakult lármája, a sértett érdekek és megsebzett hiúságok dühöngése. Vargha Gyula költészete még nem tartozik a múltba, ahova elõszavában némi csöndes rezignációval sorolja. Az a generáció, amelyhez õ tartozik s e generáció érzésvilága, életkoncepciója éppen úgy hozzátartozik a mai magyar élethez, mint a fiatalságé. Öregkori költészete
pedig éppen szervi kapcsolatban áll a ma érzésével, nem egy szép költemény termett benne, melyet bízvást a magáénak vallhatna egy a fiatal nemzedékhez tartozó költõ is. S ha egy gyûjteményben megkapnók tõle szétszórtan megjelent mûfordításait is, különösen a francia költõkbõl valókat, melyek a magyar mûfordítás remekmûvei közé tartoznak, akkor pályája egész értékében állna a mai olvasó elõtt is. Mint dokumentum is, e pálya jelentékeny és jellemzõ dokumentuma a magyar társadalom egy fontos rétege lelki és morális alkatának. Az a magyar hivatalnoki nobilitás, amely a kiegyezés után a régi magyar köznemességbõl és a hozzá felszívódott egyéb társadalmi elemekbõl alakult s ma is kezében tartja a közhatalom jelentékeny részét, a maga szellemi és erkölcsi állapotának ideálképét találhatja meg Vargha költészetében, teljesebben és szemléletesebben, mint bárhol másutt. Ez az úri magyarság az utolsó évtizedekben aránytalanul kevesebb részt kért magának az irodalmi munkából, mint két-három nemzedékkel elõbb s irodalmi fogékonysága is csökkent ahhoz a fejlõdéshez képest, amelyen a közönség más rétegei ez irányban keresztül mentek. Ennek tulajdonítható, ha Vargha Gyulában sem ismerte fel úgy, ahogy megérdemelte volna, a maga költõjét. Az az egy-két kritikai visszhang, amely könyve megjelenésekor éppen azokból a körökbõl felhangzott, minden egyebet elárult, csak az igazi, bensõ megértést nem. Ez is egyik lehangoló jele a magyar konzervativizmus elmûvészietlenedésének és gondolatbeli elsekélyesedésének. Nyugat 1920
