Vági Attila Az NDK identitásról

Vági Attila Az NDK identitásról Az 1949. május 23-án kihirdetett német Alaptörvénnyel (Grundgesetz) a három nyugati megszálló hatalom területén létrejött a Német Szövetségi Köztársaság. Erre válaszképpen a szovjet szektorban 1949. október 7-én a német Népi Tanács ideiglenes Népi Kamarának nyilvánította magát, és a szocialista országok diplomáciai testületei előtt – rendkívül visszafogott ceremónia keretében – alkotmányt fogadott el. Ezzel az aktussal megalakult a Német Demokratikus Köztársaság, amely az 1990. október 3-án történt megszűntéig több metamorfózison ment keresztül. Jelen írásomban a 41 évig fennálló NDK egyik legellentmondásosabb kérdését, identitásának problémakörét vizsgálom. Ahhoz, hogy a német identitás megértéséhez közelebb kerülhessünk, előbb meg kell vizsgálnunk, hogy kik és milyen szempontok szerint számítottak németnek. Az 1871-ben létrejött Német Császárság előtt a jus soli, a lakóhely szerinti származás területi elve volt uralkodó, míg a császárság megalakulásával a jus sanguinis, a vérségi alapú leszármazás lett meghatározó.1 Az 1913-ban elfogadott Állampolgársági Törvény szellemisége jellemző a kérdés egész 20. századi német megközelítésre: az állampolgárságot hivatalosan is elválasztotta a lakóhelytől és helyette a leszármazottak közösségével azonosította. A szemlélet kialakulásban a birodalmi lengyelek nagy száma is szerepet játszhatott, akiktől féltették a német vér tisztaságát. (A ma is élő elv következtében fordulhatott elő az 1990-es években, hogy egy németül nem is tudó volgai német (Volksdeutsche) állampolgársághoz juthatott, míg egy harmadik generációs török bevándorló azt nem feltétlenül kapta meg.2) Németország az első világháború után nemzetállam lett, de az etnikai közelítés nem vesztette el létalapját; éppen ellenkezőleg, az erőteljes nacionalista ráhatások következtében egyre inkább megkérdőjelezhetetlenné vált. (Hitler etnikailag tiszta népközösségről [Volksgemeinschaft] beszélt.) A második világháború után ez a típusú szemlélet ugyan úgy érvényesült az NSZK Alaptörvényében, csupán nacionalista fennhangjaitól fosztották meg.3 Az NDK az állampolgárság kérdésében az NSZK-hoz hasonló örökséggel indult. Ezt tükrözi 1949-es alkotmánya, amely még semmit nem mond a NDK államának kommunista jellegéről (taktikai okokból, mivel Sztálin 1952-ig még bízott egy egységes „független” Németország megteremtésében, amely a nyugati szövetségi rendszert gyengítené4) és a nyugatnémet alaptörvény mintájára valamennyi német nevében beszél. „Németország egy és oszthatatlan demokratikus köztársaság, amely a német államokból áll […] a német nép egészének létezése és fejlődése szempontjából minden alapvető ügyben dönt … csak egyetlen német állampolgárság létezik.”5 Az NDK polgáraiban az ötvenes években természetes volt az a felfogás, hogy a megosztottság csak ideiglenes, és az egyik fő politikai feladat, ennek orvoslása. A remilitarizációval kapcsolatban általános ellenérzés uralkodott, mivel nem akartak német– német testvérháborút. 1

Fulbrook, Mary: A német nemzeti identitás a holokauszt után. Budapest, 2001. 254.o. Fulbrook 2001, 255., Brubaker, Rogers: Citizenship and Nationalhood in France and Germany. Cambridge, 1992. 115.o. 3 Az ezred fordulón érdekes vita zajlott le a német közéletben, amelyet Friderich Merz a CDU akkori frakcióvezetője indukált a Leitkultur (vezető kultúra) kifejezés használatával. Erről részletesebben lásd Schauschitz Attila: Egymáshoz vigyázva igazodj - Bevándorlás és integráció Németországban. In Élet és Irodalom, 2001. 1. sz. 4 Winkler, Heinrich August: Németország története a modern korban.. Budapest, 2005. 141–145.o., Görtemarker, Manfred: A Német Szövetségi Köztársaság története. Budapest, 2003. 303–312.o. 5 Fulbrook 2001, 264. 2

1

A berlini fal felépítése (1961) az identitást meghatározó kérdésekben még nem hozott cezúrát (a falat az NDK-ban „antifasiszta védőfalnak” nevezték), de a hatvanas években már elindult az NDK önmeghatározásának újragondolása. A Német Szocialista Egységpárt (SED) 1963. évi VI. pártkongresszusa a német nemzeten belül már megkülönböztetett burzsoá és szocialista nemzet.6 A még kívánatosnak tartott újraegyesülést a szocialista fejlődés alapján vélte csak megvalósíthatónak, de nem vonta kétségbe az egységes német nemzet teóriáját. „A német nemzet két egymással ellenséges viszonyban álló, és egymással élesen szembehelyezkedő társadalmi berendezkedésű államra van osztva. A német nemzet tehát semmiképpen sem szűnt meg létezni, hanem történelmi perspektívából szemlélve, a szocialista nemzetté válás átmeneti szakaszában van, amely állapot akkor ér véget, amikor a nemzet létezésének társadalmi feltételei egész Németországban megújulnak.”7 1964-ben a keletnémet vezetés olyannyira biztosnak érezte helyzetét (a fal felépítése sok gondot megoldott), hogy propaganda okokból korlátozott sajtócserét javasolt az NSZK-nak: Berlin engedélyezné néhány liberálisabb szellemű nyugatnémet újság árusítását (Die Zeit, Süddeutsche Zeitung), cserébe az SED központi lapjának a Neues Deutschlandnak a nyugati terjesztéséért. Az ajánlatot a nyugatnémet vezetés visszautasította.8 1967 februárjában Berlinben az össznémet kérdésekért felelős államtitkárságot tüntetőleg nyugatnémet kérdésekért felelős államtitkársággá keresztelték át.9 Ugyanebben az évben bevezették az önálló NDK állampolgárságot, amelyre minden német igényt tarthatott a jus sanguinis elv alapján; ezen felül pedig mindenkinek járt, aki az NDK területén született vagy honosítás útján szerzett állampolgárságot. „[…] Német Demokratikus Köztársaságbeli állampolgárságra az első békeszerető, demokratikus és szocialista német állam lakosai jogosultak; ebben az államban a munkásosztály gyakorolja a politikai hatalmat a szövetkezeti parasztsággal, az értelmiséggel és a többi dolgozó emberrel szövetségben.”10 Az elhatárolódás látványos formája volt, hogy az 1964-es tokiói nyári olimpiától eltérően, az 1968-as mexikóvárosin az NDK és az NSZK külön csapattal indult. A külön indulás miatt kiemelten támogatták a presztízs és legitimációs szempontból egyaránt fontos élsportot, aminek meg is lett az eredménye: Mexikóban az NDK csapata a Szovjetunió és az Egyesült Államok mögött harmadik lett, míg a nyugatnémetek csak hatodikak.11 A hatvanas évek második felében a Walter Ulbricht vezette NDK a szocialista táboron belül is egyre kihívóbban viselkedett. Ulbricht szerint a „szocializmus nem rövid átmeneti szakasz a társadalom fejlődésében, hanem viszonylag önálló társadalmi-gazdasági alakulat a kapitalizmusból a kommunizmusba való világméretű átmenet történelmi korszakában.”12 Ezzel maga ellen haragította az 1936 óta a formációs elmélet már kommunista szakaszában járó Szovjetuniót. Az NDK szocializmusát modern iparilag magasan fejlett szocializmusnak nevezete és a Szovjetunióval való egyenlő partnerség látszatát igyekezett kelteni. Az SZKP főtitkára 1970-ben megfedte Ulbrichtot, annak Moszkvával nem egyeztetett megnyilvánulásai miatt. „Az NDK nem csak a ti ügyetek, hanem a mi közös ügyünk is. Az NDK olyan valami számunkra, amit nem szabad megrázni. […] Németország megszűnt létezni. Ez jó is így. Van a szocialista NDK és a kapitalista NSZK. A helyzet ez […] A Szovjetunió nélkül nincs NDK.”13 Berlinben még 1968-ban egy népszavazással megerősített új alkotmányt fogadtak el, ami az 1949. évihez képest már konkrétabban fogalmaz a szocializmus építésének kérdésében. „A 6

Uo. Uo. 8 Nemes János: A Német Demokratikus Köztársaság. Budapest 2001. 71.o. 9 Winkler 2005, 253. 10 Fulbrook 2001, 265. 11 Nemes 2001, 67. 12 Winkler 2005, 254. 13 Uo. 268. 7

2

Német Demokratikus Köztársaság a német nemzet szocialista állama. A városi és vidéki dolgozók politikai szervezete, akik a munkásosztály és annak marxista-leninista pártjának vezetésével közösen valósítják meg a szocializmust.”14 A másik német államot az alkotmány szocialista ellenes, imperialista bázisnak titulálja, a német megosztottságot pedig a nyugati hatalmak számlájára írja. Az NDK azonban már alkotmányosan is elkötelezte magát, hogy „[…] legyőzze Németország kettéosztottságát, amelyet az imperialisták rákényszerítettek a német nemzetre”.15 Az NSZK-ban 1969-ben hatalomra került Willy Brandt kancellár új keleti politikájával (Ostpolitik) alaposan megmozgatta az ötvenes évek óta megrekedt német–német kapcsolatokat is. Az 1972-ben elfogadott NDK és NSZK közötti Alapszerződés preambulumában a megállapodás előfeltételeként leszögezi: „A Magas Szerződő Felek […] a történelmi adottságokból kiindulva, és a Német Demokratikus Köztársaság, valamint a Német Szövetségi Köztársaság alapvető kérdésekben, így a nemzetiségi vallott eltérő felfogást tiszteletben tartva […] a következőkben állapodtak meg.”16 A szerződés aláírásakor az NDK élén már Erich Honecker állt, aki különösen jó kapcsolatokra törekedett Moszkvával. (1971-es hatalomra jutását is Brezsnyevnek köszönhette.) Tanulva Ulbricht sorsából maximálisan meg kívánt felelni annak a szovjet kívánalomnak, hogy a két német állam politikai közeledésével egyidejűleg, azt kompenzálandó ideológiai síkon konfrontálódjanak. Már az 1970-es VIII. pártkongresszus deklarálta a nemzet új típusának, a szocialista nemzetnek a létrejöttét. „Ellentétben az NSZK-val, ahol tovább él a polgári nemzet, és ahol a nemzeti kérdést a burzsoázia és a dolgozó tömegek kibékíthetetlen osztályellentéte határozza meg, melyre meggyőződésünk szerint a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet világtörténelmi folyamata ad majd megoldást, addig nálunk a Német Demokratikus Köztársaságban, a szocialista német államban kialakul a szocialista nemzet.”17 Honecker ezt alátámasztandó az NSZK-ról 1972-ben mint külföldről beszélt. Az egységes német nemzet koncepciójának feladásába illeszkedett az a rendelkezés is, miszerint a Feltámadt a romokból (Auferstanden aus Ruinen) kezdetű hivatalos NDK himnuszt csak játszani volt szabad, énekelni nem, a „Németország egységes hazánk” (Deutschland einig Vaterland) sora miatt. Heinrich Winkler történész a folyamatot a következő képpen összegzi: „A két nemzet elméletével a SED az SZKP által előre megfogalmazott választ adott a két állam és egy nemzet az SPD által képviselt felfogására. A német nemzetállamtól és a német nemzettől való elfordulás 1970–1971-ben, száz évvel azután, hogy Bismarck megalapította a birodalmat, az NDK-ban átmenetileg lezárult. Ettől fogva az NDK ’csak’ ideológiai alapon, azaz, mint ideológiai állam határozhatta meg önmagát, és csak azt vehette át a német múltból, ami összeegyeztethető volt az ideológiai előírásokkal.”18 Ismeretes, hogy a német nemzeten belül ekkorra, már volt két sikeres példa önálló identitás kialakítására: a svájci német (19. század) és az osztrák (döntően 1945 után). Azonban lényeges különbség, hogy ezek a népek rendelkeztek hosszú múltra visszatekintő önálló államisággal. Keletnémet oldalon csak az önmagában is ellentmondásos porosz múltra lehetett volna építkezni, de ez nem fedte le az egész NDK-t és a porosz hagyományt a pártvezetés osztály és történelmi szempontból is elítélte. Az önmeghatározásban lezajlott paradigmaváltásra a Népi Kamara által 1974-ben módosított alkotmány rakta fel a koronát. Ebben már nincs utalás a német népre (das deutsche Volk), 14

Uo. 255. Fulbrook 2001, 266. 16 Németh István (szerk.): A német kérdés. Budapest, 1993. 194. o. 17 Winkler 2005, 271. 18 Uo. 15

3

csak az NDK népére (das Volk der Deutschen Demokratischen Republik).19 Az NDK-t már nem a „német nemzet szocialista államaként”, hanem mint a „munkások és parasztok szocialista állama” írja le, és külön hangsúlyozza a szocialista országokkal való közösséget. A szocialista identitásra pedig a Varsói Szerződés bármely országánál jobban rá volt utalva, mert mint újonnan létrejött, történelmi előzményekkel nem rendelkező állam, saját nemzeti identitás sem legitimálhatta létét. Az új ideológiát alátámasztandó két vezető pártideológus – Alfred Kosing filozófus és Walter Schmidt történész – a Neues Deutschland 1975. február 15-i számában tudományos érvekkel próbáltak szolgálni. Érvelésük lényege, hogy elkülönítik a nemzet és a nemzetiség fogalmát. A nemzetet „elsősorban nem bizonyos etnikai, nyelvi vagy szociálpszichológiai mozzanatok” határozzák meg, „hanem a társadalom gazdasági alapjai, az osztályviszonyok és az osztályok történelmi cselekedetei, különösen az uralkodó, a társadalmat és a nemzetet vezető osztályéi.”20 A nemzetiséget viszont a nemzetnél szűkebb kategóriának értelmezték, amely a „lakosság etnikai jellegzetességeit, vonásait, jegyeit foglalja magában”. Ezt megvilágítandó, a cikkben a következő képpen fogalmaztak: „A NDK polgárainak túlnyomó többsége nemzetiségét tekintve német, származása, nyelve, életmódja és tradíciói, vagyis röviden az etnikai jellegzetességei alapján. Az NDK területén azonban más nemzetiségű állampolgárok is élnek, mindenekelőtt a szorb nemzetiség viszonylag jelentős csoportjai.”21 A gondolatmenet lényegét úgy foglalhatnánk össze, hogy egy etno-kulturális német nemzetiség mellett egy újraértelmezett osztályalapú nemzet fogalmat alkottak, melyhez az állampolgárságon keresztül lehetett tartozni. A társadalom azonban nem mindent fogadott el kritika nélkül, amiről a Politbüroban döntöttek, különösen, ha egész gondolkodásukat akarták átformálni. Erről tanúskodnak az 1960-as évektől végzett közvéleménykutatások eredményei is. Az 1968-as alkotmánymódosítás előtt a következő kérdést tették fel: „Ha a barátai vagy munkatársai körében arról folyik a vita, hogy az emberek az NDK-t vagy egész Németországot tekintik-e hazájuknak, mi erről a többség véleménye?” A válaszok a SED megrendelésre dolgozó kutatókat nem tölthették el nyugalommal, ugyanis a megkérdezettek 59,9%-a egész Németországot tekintette hazájának, míg az NDK-t csak 37,2%. Külön lesújtó tény volt, hogy a párttagok körében is nagyfokú zavarodottságot érzékeltek. Jobb eredményeket csak a fiatalabb korosztályok körében értek el, mivel nekik már nem volt élő tapasztalatuk az egységes Németországról.22 A felmérésből leszűrt tapasztalatokhoz a következő megjegyzéseket fűzték: – az NDK történelmi küldetésére vonatkozó ismertek nem alakultak ki eléggé a lakosságban, – a haza fogalmának további pontos kifejtésére van szükség, – az agitációs tevékenységben sokkal gyakrabban és hatásosabban kell elmagyarázni, hogy miért csak az NDK lehet a haza állampolgáraink számára.23 Honeckernek személyesen is ki kellett fejtenie az NDK állampolgárság és német nemzetiség közötti különbséget. „Ez a különbség meghatározható. A mi szocialista államunk a Német Demokratikus Köztársaság nevet viseli, azért mert állampolgárainak nagy többsége nemzetiségét tekintve német. Ezért semmi okunk nincs összekeverni a két dolgot, mikor egy nyomtatványt kell kitölteni […] A válasz az ilyen kérdésre egészen egyszerű, és nincs benne semmi kétértelműség: állampolgársága – NDK, nemzetisége – német. Így áll a dolog.”24 19

Fulbrook 2001, 266. Winkler 2005, 298. 21 Fulbrook 2001, 267. 22 Uo. 271–272. 23 Uo. 272. 24 Uo. 274. 20

4

Honecker politikája a nyolcvanas évekre csak annyit finomodott, hogy érzékenyebb lett a nemzeti kérdések iránt. 1980-ban ismét felállították Nagy Frigyes lovas szobrát az Unter den Lindenen; Luthert méltatták születésének 500. évfordulóján, 1983-ban. (A korábbi progresszív Münzer, reakciós Luther sematikus szembeállítás helyett.) Honecker a Luther ünnepségen a következő képpen fogalmazott: „Egyébként nincs szükségünk arra, hogy integráljuk a német történelmet. Belőle származunk, benne élünk, és továbbvisszük.”25 A SED az 1980-as években a hagyomány és örökség kettős fogalmi rendszerében vizsgálta felül a szocialista történelemképet. Örökségnek tekintettek mindent, ami a múltból áthagyományozódott, de csak a pozitív, továbbélésre érdemes örökséget vették be a hagyomány kategóriájába. (A középpontban természetesen a munkásosztály forradalmi hagyománya állt.) A negatív örökségnek is megvolt a maga feladata, ezek az értékek az NSZK-ban éltek tovább, különös tekintettel a náci múltra.26 A náci múlttal való szembenézés más szempontból is felemásra sikeredett az NDK-ban. A keletnémet lakosság többsége számára a jelen elfogadása is problémát okozott, így nem volt téma a múltfeldolgozás. Ezt a politikai vezetés sem támogatta; az egységfront egyik pártját a Németország Nemzeti Demokrata Pártját (NDPD), például kimondottan azért alapították, hogy a volt nácikat beépítsék az új rendszerbe. Ezzel szemben az NSZK-t lépten nyomon fasizmussal vádolták és állandó rágalomhadjáratokat indítottak ellene. Ennek volt jellegzetes példája a Barna Könyvek (Braunbücher) sorozat, amely a magas pozíciókban lévő nyugatnémetek náci múltját leplezte le. (Szándékán kívül hozzájárulva ezzel az NSZK múltfeldolgozásához.27) A szimbolikus politizálásban fontos szerepet töltöttek be az NDK területén található koncentrációs táborok (Buchenwald, Sachsenhausen, Ravensbrück). Ezek közül a Buchenwaldit szemelte ki az SED, arra hogy nemzeti szimbólumot csináljanak belőle. Ebben az játszott szerepet, hogy a lágert 1945. április 11-én a fogvatartottak lázadásával szabadították fel az amerikaiak. A párt szemében az aktív ellenállás volt a fontos, ezt akarták felnagyítani és az egész NDK-ra kiterjeszteni. A felmentést kapott, „megtévesztett” munkások és parasztok nagy tömegei mellett hősies, elsősorban kommunista ellenállók sokasága küzdött a nácik ellen a hivatalos propaganda szerint. Ez a valós alapokra is építkező torz kép sok ember lelkiismeretét megnyugtatta. A megemlékezések kapcsán antifasiszta ellenállókról beszéltek, zsidókról vagy csak mellékesen, vagy egyáltalán nem. Buchenwald ilyen szempontból különösen jó választás volt, mivel egy igazi internacionalista gyűjtőtábor volt sok nemzet fiaival, sok kommunistával és aránylag kevés zsidóval. (Ernst Thälmann kommunista vezető is itt halt meg.28) A nyolcvanas évekre az NSZK-ban élő liberális gondolkodók is igyekeztek a korábbinál több empátiát tanúsítani az NDK-val szemben. Heinrich Winkler August, 1981-ben a következőket írja a Die Zeit február 16-i számában: „Az hogy az NDK-ban élő németek önálló nemzet akarnak lenni, ellentmond mindannak, amit kívánságaikról és érzéseikről tudtunk. Nem bűnösebbek a nemzetiszocializmusban, mint a nyugatnémetek, de a második világháború következményei sokkal súlyosabban érintik őket, mint bennünket. Mivel német– német viszonylatban nézve a nyugatnémetek 1945 győztesei, hazánkban sokkal több német nyugszik bele a status quóba, mint ott, ahol vesztesek élnek, az NDK-ban.” Felhívja a figyelmet az NSZK felelősségére is: „Amíg a háború következményei olyan igazságtalanul vannak megosztva, mint ma, addig a nyugatnémetek nincsenek birtokában az erkölcsi legitimációnak, hogy feladják az NDK-ban élő németek iránti szolidaritást.”29

25

Winkler 2005, 389. Uo. 390. 27 Fulbrook 2001, 88–89., 91. 28 Uo. 52–53. 29 Winkler 2005, 397. 26

5

A nyugatnémet baloldali körök NDK-val szemben tanúsított fokozott megértése (ne feledjük a baloldal 1982 óta ellenzékben volt az NSZK-ban!) az ún. vitakultúra-dokumentumban csúcsosodott ki 1987-ben. Ebben a nyugati SPD és a SED között elfogadásra került nyilatkozatban az SPD az NDK állami létezésének elismerésén túlmenően elfogadta annak társadalmi rendszerét is. Ezt a közeledést tetézte be Honecker 1987. szeptemberi bonni látogatása, ahol szuverén államfőknek kijáró ceremóniával fogadták. A SED vezetésének elégtételül szolgált a nehezen kialkudott ceremónia; a Neues Deutschland így írt az eseményről: „A tény, hogy az NDK államfőjét Bonnban a nemzetközi szokásoknak megfelelően himnusszal, állami zászlóval és katonai szertartással fogadták, bizony a világ nagy hírügynökségeinek kommentárját igazolja, miszerint a ’a realizmus végképp utat tört magának’. Az álmodozók légvárakban laknak. Ez megint bebizonyosodott, különösen a kandalló mellett, az ’újraegyesítésről’ szövögetett álmok vonatkozásában. Ezt az NSZK mértékadó politikai körei, a kultúra és szellemi élet jeles képviselői is egyre inkább felismerik. Az Erich Honecker elvtárs által hangsúlyozott igazság, hogy a szocializmus és a kapitalizmus éppoly kevéssé férnek meg egymással, mint a tűz és a víz, most már mindenhol a politikai szókincs állandó részévé vált.30 A nyolcvanas évek végén azonban az NDK – a többi szocialista országhoz hasonlóan – már több összetevős válságban volt. Ennek identitásbeli összefüggéseire a szovjet külügyi vezetés is felfigyelt. Az SZKP KB Nemzetközi Osztályának Alekszandr Jakovlev (Gorbacsov tanácsadója) számára készített 1989. februári feljegyzése a következőket tartalmazza: „Az NDK-ban különlegesen összetett helyzet van kialakulóban a látszólagos jólét ellenére. Annak ellenére, hogy az NDK kitűnik a többi szocialista ország közül gazdaságának jobb állapotával és magasabb életszínvonalával, az ország gazdaságának helyzete valójában rosszabbodik. Nyomasztó az adósságteher és az NSZK-tól való növekvő függőség. A pártvezetés nagyrészt személyes ambíciók nyomása alatt igyekszik elkerülni a megújulás problémakörét. Az NDK vezetés konzervativizmusának kritikus elemzésekor mindenképpen figyelembe kell venni, hogy annak igenis van bizonyos objektív alapja. Az NDK nem nemzeti alapon jött létre, hanem ideológiai, osztályalapon szerveződött, tehát a demokratizációba, a nyíltságba, a szólásszabadságba való gyors átmenet speciális problémákat vonhat maga után ebben az országban.”31 Végezetül alig egy évvel a rendszer bukása előtt hasonló véleményt fogalmaz meg az egyik fő keletnémet pártideológus Otto Reinhold az NDK állami rádiójának adott interjújában (1989. augusztus 19.): „A leglényegesebb kérdés az […], mit nevezhetünk az NDK szocialista identitásának. Ebben a kérdésben nyilvánvalóan elvi különbség van az NDK és a többi szocialista ország között. Ők szocialista átalakulásuk előtt már valamennyien léteztek kapitalista vagy félfeudális államként. Államiságuk tehát elsősorban nem társadalmi rendjüktől függött. Az NDK esete más, mert ő csak mint az NSZK antifasiszta, szocialista alternatívája képzelhető el. Milyen létjogosultsága lenne a kapitalista NDK-nak a kapitalista NSZK mellett? Természetesen semmilyen.”32 Reinholdnak igaza lett; a berlini fal leomlása (1989. november 9.) után a keletnémet polgárok nem kértek egy megjavított szocializmusból, egy új kiadású NDK-ból; helyette az egységet választották, ami 1990. október 3-án be is következett. Az önálló NDK identitás megbukott.

30

Idézi Görtemarker 2003, 717–718. Baráth Magdolna – Rainer M. János (szerk.): Gorbacsov tárgyalásai magyar vezetőkkel. Budapest, 2000. 247–248. o. 32 Winkler 2005, 441. 31

6