Vadász János V Á L A S Z. a munka világát ért kormányzati támadásokra

Vadász János

VÁLASZ a munka világát ért kormányzati támadásokra

Helyzetkép és javaslatok munkavállalók, szakszervezeti tagok és tisztségviselık részére

Budapest, 2011. szeptember

1

Bevezetı gondolatok

2011 nyarán, a londoni tömegtüntetések és zavargások miatt (amelyeket nem lehet – mint egyes itthoni elemzık teszik – csupán elkeseredett, éhséglázadó „huligánok” nyakába varrni), a brit miniszterelnök megállapította: a lázadások súlyos értékzavarokból, társadalmi, szociális egyenlıtlenségekbıl, modernizációs válságokból fakadnak. Felül kell vizsgálniuk a kormány társadalom- és gazdaság-politikáját, s választ kell adniuk a konzervatívok és a munkáspártiak által az elmúlt évtizedekben egyaránt szınyeg alá söpört kérdésekre. Lényegében e kérdések követelnek választ Franciaországban, Németországban, Olaszországban, de – túllépve az EU-n – az USA-ban, Oroszországban, Kínában, Indiában is. A XX. században ugyanis nem csak a szocialista társadalom-, állam- és gazdaság-szervezés, de a kapitalista is megbukott. Kiderült, hogy a piac sem dönt el, sem szabályoz semmit. A világot pedig semmiképpen se teszi jobbá. Új megoldásokat kell keresni. S a harmadik évezred elejére már az is nyilvánvalóvá vált, hogy magának a Földnek a fenntarthatósága is társadalmi, politikai, gazdasági paradigmaváltások megvalósításától függ. Ezek a tények racionális együttmőködést, toleranciát, esélyteremtést, társadalmi és szociális békét követelnek a kormányoktól, a társadalmaktól, a gazdasági és a pénzügyi hatalmaktól, a háborúk helyett. Mindehhez képest a magyar kormány, a társadalommal és a gazdasággal szemben 2010 óta alkalmazott háborús stratégiája újabb „eredményéként”, júliusban ismét egy olyan tervet tett a társadalom asztalára, a Munka Törvénykönyve normaszövegét, amely súlyos feszültségeket gerjesztett a munkavállalók, a munkanélküliek, és a dolgozni kényszerülı nyugdíjasok között. Ellenállásuk, és a szakszervezetek tiltakozása annál tömegesebb, erıteljesebb lesz majd, minél több részlet válik közismertté a törvénytervezetbıl. A szöveg ugyanis csak rossz, konfliktusos válaszokat ad a világválsággal súlyosbított foglalkoztatási, munkaügyi feszültségekre, és ezzel robbanást okozhat a munka világában, s így a társadalomban, a gazdaságban is. A tervezet – az MT 1992-es, még „szemérmesen” munkáltatópárti átírásához képest – immár teljes nyíltsággal juttatná a XIX. századi feudál-kapitalista kezdetekkor volt túl-hatalomhoz a munkáltatókat, tenné jogfosztottá a munkavállalókat. S eközben a szakszervezetek kollektív és egyéni érdekvédelmi, érdekegyeztetési, érdekképviseleti jogát, ennek intézményeit (pl.: az Országos Érdekegyeztetı Tanácsot) is felszámolná. Okafogyottá – tömegesség, szervezettség, és az anyagi erı hiányában –, harcképtelenné téve a 2

hazánkban (is) a munkavállalók szabad akaratából mőködı, az emberi jogokat, ezeken belül a munkavállalói jogokat demokratikusan, törvényesen védı szakszervezeteket. Mindez túlmutat a munka világán. A támadás a rendszerváltozással létrejött, demokratikusnak szánt jogrend, jogállam, (a hatalmi ágak megosztása, az egyensúlyosság, az együttmőködés), a több mint húsz éve mőködı rendszer egészének alapértékei ellen is irányul. Ezért kell a tervezet szellemiségét, tartalmát elemzés tárgyává tenni, és érdemi válaszban megfogalmazni a munka világa szabályozásával szemben támasztandó követelményeket, és a konkrét megoldási javaslatokat. Mindannyiunk érdekében. Megalapozott, közérthetı kritikával, pontos javaslati szövegekkel szolgálva az érdekek felismerését, azután pedig a szakszervezetek vezetésével szervezendı ellenállást. A küzdelmet a kiegyensúlyozottabb, igazságosabb, sikeresebb társadalomért, benne a jobb munkaügyi törvényekért. Nem lehetnek illúzióink. A 2/3-os többségő parlamenti túl-hatalommal rendelkezı kormány – mely a 2010-es választások óta úgy uralkodik, mintha zsebében hordaná a bölcsek kövét – ma még „mindent” megtehet. Csakhogy, ne feledjük: a rövid távú érdekkel szemben a történet során elıbb-utóbb mindig megjelent a józan ész kiegyensúlyozó akarata a társadalomban, a politikában és a gazdaságban, amely hosszabb távon többséget kapott. Így lesz ez most is. „Csak” meg kell küzdeni érte, mert sem a társadalom, sem a gazdaság, sem a politika nem változik önmagától. S – ebben az összefüggésben – azt se feledjük, hogy vagy most, vagy késıbb, de mindannyiunknak fel kell tennünk a kérdést, (nem csak önmagunknak, egymásnak is): ahhoz képest, hogy mi milyen világot örököltünk elıdeinktıl, mit adunk át utódainknak? Egyszeri, megismételhetetlen életünkben mi mit teszünk a jó megırzéséért és a jobbításért? Erre, az elkövetett hibákat, bőnöket korrigáló, a jobbító munkához racionális fogódzókat követelı idıpillanatra készült az alábbi elemzés és javaslat, amely két – az elıbbiekkel összefüggı – kérdésre keres (a teljesség igénye nélkül) érvényes, megvalósítható választ. Az elsı kérdés: milyen társadalmi, politikaihatalmi, gazdasági folyamatok következménye hazánkban, a munka világában egy ilyen szellemiségő tervezet létrejötte, és hogyan illeszkedik mindez a nemzetközi folyamatokhoz? Mit akar elérni, s ahhoz milyen konkrét rendelkezéseket alkalmaz a Munka Törvénykönyve-tervezet normaszövege? A második kérdés: milyen követelmények és javaslatok fogalmazhatók meg – széles értelemben, az Alkotmánnyal, más törvényekkel, a nemzetközi szerzıdésekkel, trendekkel, tendenciákkal összefüggésben – e tervezettel, azaz, a munka világát meghatározni akaró társadalmi, gazdasági rendszerrel szemben?

3

I. A munka világának átalakításáról – társadalmi, gazdasági, politikai összefüggésben

A rendszerváltozás óta eltelt 22 év társadalmi-gazdasági-politikai teljesítményhiánya hazánkat súlyosan tıkehiányos, társadalmilag és gazdaságilag egyaránt függı, kiszolgáltatott helyzetbe hozta. (Egy kvázi-szocialista rendszerbıl kerültünk át ’89-ben a közép-kelet európai színlelt kapitalizmusba – írja errıl találóan Laki László szociológus.) Közgondolkodásunkban a rendszerváltozás: politikai, társadalmi, gazdasági kudarc. A szigorú ítéletet számos gazdasági, társadalmi tény teszi megalapozottá. Mindenekelıtt, hogy a nemzeti össztermék, a GDP ma, reálértékben számolva, az 1989-es szintnél alacsonyabb. Az ipart, a mezıgazdaságot a rendszerváltozás szétverte, és a szolgáltatásokat sem tette számottevıen versenyképesebbé. A perifériára szorult magyar gazdaság talpra-állíthatatlanságának máig meghatározó oka az, hogy a munka világából 1,7 millió munkavállalót szorított ki a rendszerváltozás. Hazánkban 1945 óta ismeretlen, tömeges, tartós munkanélküliség alakult ki. Regisztrált mértéke (a többség, bár munkanélküli, már nincs is a nyilvántartásban) ma meghaladja a 460 ezer fıt. Az 1980-as 5.458.2 millióval (a foglalkoztatási arány 65, 3 %-) szemben 2010-ben csupán 2,5 millió a napi 8 órában dolgozók száma, az összes foglalkoztatotté pedig mindösszesen 3,781,9 millió fı (a foglalkoztatási arány 44,3 %). Kudarc, hogy az 1989-es nettó 8.165 Ft/fıs átlagkereset ugyan 2010-re 132.628 Ft-ra növekedett, de a hektikus infláció, és más okok miatt vásárlóértében számolva ez az 1989. évihez képest (98, 9 %) többletet nem mutat. Hazánk azon nemzetek közé tartozik, melyek gazdasága munkavállalóit rosszul fizeti. Holott a dolgozók teljesítménye, és a munkával töltött órák száma meghaladja az EU átlagát. A 90-es évek végére megszőnt a kétkeresıs családmodell, ami – korábban – a háztartások biztos, fenntarthatónak tőnı rendszerét hozta létre. A múlté lett a szociális biztonság társadalmi közérzete is. 1989 után a családok növekvı válságát tetézte a ’90 elıtti, minimális hitelkamatra vásárolt lakások hiteleinek piaci szintre emelése (1991). E körülmények együttesen kezdték elszegényíteni a családokat. Ezen okok vezettek – többek között – a hajléktalanság újbóli megjelenéséhez is. A magyar társadalom egyharmada a társadalmi minimum, közülük több mint egy millióan a létminimum (2009-ben az összeg 78.700 Ft volt) szintjén tengetik életüket. Fontos térségekben (pl.: Észak- és KeletMagyarországon, Dél-Alföldön, vagy az Ormánságban) 60-90 százalékos a 4

munkanélküliség. Generációk nınek fel úgy, hogy szüleiket, nagyszüleiket egyáltalán, vagy csak ritkán látják munkába indulni. A gazdaságban nem pótolt munkahelyek hiánya, a Magyarországon is lebecsült, rosszul vagy sehogy sem kezelt társadalmi és szociális gondok (társadalmi egyenlıtlenségek, mobilitás-hiány, szegregáció, rasszista, antiszemita, és más szélsıségek, közrend- és közbizalom-deficit, félelem, kiszolgáltatottság) állandósították az elmúlt 22 év társadalmi feszültségeit. Az elızı rendszer szocializációjából fakadó, magától értetıdı (ezért meg sem becsült) együttmőködés, szolidaritás – a rendszerváltozás után munkanélkülieket, az egyéb hátrányba kerülteket megbélyegzı politikák miatt is – megroppant. Az 1990-ben a politikák által kitőzött cél: a polgárosodás, a középosztály újbóli létrehozása és megerısítése – illúziónak bizonyult. Ellenkezı folyamatok tanúi lettünk. Éppen azok (a humán értelmiségek, a közszolgálatokban – pl. az oktatásban, az egészségügyben, a kultúrában, a szociális ellátásokban, vagy a közigazgatásban – dolgozók) tapasztalták meg leginkább elértéktelenedésüket, elszegényedésüket, a lecsúszás keserőségét, akik a rendszerváltozástól a középosztályosodást, a társadalmi, az anyagi megbecsülést, és a szociális biztonságot reméltek. S mindezt tovább tetézte a 2008-ban kirobbant világgazdasági válság, amely a családok százezrei, és sok vállalkozás részére emelte törleszthetetlenségig az 1998 után felvett, javarészt a lakhatást (a vállalkozásoknál a mőködést) lehetıvé tevı hiteleket. Az állam, a gazdaság szereplıi, és a lakosság egyaránt adósságcsapdába kerültek. Az ezért is bekövetkezı, a korábbinál (1990-98) is súlyosabb elszegényedést, a növekvı hajléktalanságot a szociális rendszer nem tudta, nem is akarja kezelni. Miközben 22 év alatt sokszorosára nıtt az ország eladósodottságának mértéke, a bevételek, a költségvetés szabadon felhasználható forrásai reálértékben nem növekedtek, sıt, csökkentek. Ennek okai között egyrészt a jól teljesítı hazai ipari ágazatok (dilettáns privatizáció miatti) eltőnése, összezsugorítása áll. Másrészt, a keleti és nyugati piacokon sikeres mezıgazdasági termelési rendszerek, szövetkezések lepusztítása, bőnös, rossz politikákkal. Harmadrészt, a fejlett, teljesítményorientált, azaz, versenyképes szolgáltatásoknak piacokról való kiszorítása. Negyedrészt az eredményt felmutató, gyakran évtizedeket átfogóan életképes kereskedelmi kapcsolatok „csak” politikai okokból (lásd: orosz piacok) való felszámolása. A forráshiány okainak – nyilvánvalóan hiányos – felsorolásakor nem hagyható szó nélkül az az évente mintegy 1500-2500 milliárd Ft-nyi közpénz-adomány sem, amelyet a mindenkori kormányzati politikák a veszteséges vállalkozásoknak, de a politikájukat mindig támogató tıketulajdonosoknak, a hazai és a multinacionális gazdasági elitnek juttattak. „Fejlesztésre, piacélénkítésre”, banki tranzakciókra, és más célokra (így

5

munkahelyteremtésre is!). Visszafizetési kötelezettség nélkül, és egyszerőbben is: állami megrendelésként. Hangsúlyozzuk, közpénzbıl! Mindezt – érdemi kontroll nélkül – meg lehetett, és ma is meg lehet tenni. Hiszen, ha elemzünk, látjuk: a rendszerváltozás megkezdése óta hazánkban a munka világáról való gondolkodás, az ezt tükrözı jogi szabályozás, és a cselekvés a gyakorlatban mindig súlyos ellentmondásokat mutatott. Az 1989 elıtti rejtett, majd a rendszerváltozás utáni sajátos magyar privatizáció, többségében olyan személyeket, és olyan személyek gazdasági vállalkozásait (emlékszünk: a „jó idıben, jó helyen” lévıket) juttatta tıke- és munkáltatói hatalomhoz (is), akik, illetve amelyek annak birtoklására, valós piacgazdasági viszonyok között nem voltak felkészültek. Ez, a javarészt a hazai technokrácia körébıl kikerült, új tulajdonosi kör, amely korábbi szervezeti hatalmát konvertálta a nyolcvanas évek végétıl a rendszerváltozásig, majd azután is gazdasági hatalommá (lásd errıl Szalai Erzsébet közgazdász-szociológus munkásságát), nem rendelkezett sem munkáltatói, sem társadalmi együttmőködési kultúrával, és társadalmi felelısségvállalás iránti készséggel, képességgel sem. (Tisztelet a ritka kivételeknek. Azoknak, akik – többségükben a rendszerváltozás elıtt kezdve hozzá e munkához – saját tehetségük, tudásuk, munkájuk eredményeként hozták létre, fejlesztették gazdasági tényezıvé mai is sikeresen mőködı vállalkozásaikat.) E gazdasági elit érdekeit – egyszerően összefoglalva: „szerezz minél több pénzt, vagyont és hatalmat a lehetı legrövidebb idı alatt!” – akkor is, most is közvetlenül, nyersen juttatta, ill. juttatja érvényre. S ehhez mind a hazai politikai hatalom régi-új uralkodó elitje, mind a nemzetközi gazdasági-pénzügyi tıke rendelkezésére állt, áll ma is. (Azért írunk régi-új elitrıl, mert tagjai majd’ mindegyike Magyarországon élt korábban is. A szocializmus viszonyai közt szocializálódott, futott be többnyire sikeres pályát, majd írt a rendszerváltozás környékén új életrajzot, keresett régi – vélt és/vagy valódi – sérelmeket, „szabadságharcos” érdemeket, de/és mindenképpen új pártot az új hatalmi mozgástér megszerzéséhez.) A történelmi pillanat – bár érdemeik nem predesztinálták rá – nekik kedvezett. Az 1990-ben gyıztes pártok, a politikai elit és kormányzati hatalmuk – amely hibát hibára halmozott 1990-94 között – mindent megtettek azért, hogy ez az új tulajdonosi elit frissen szerzett hatalmával élhessen, sıt, visszaélhessen. Az MDF-SZDSZ paktum is ezt segítette. A magyar törvényalkotás ekkor kezdett abba a máig megállíthatatlannak tőnı ámokfutásba, amelynek csupán az egyik következménye volt az európai országok többségének törvényeit meghaladó minıségő, kiegyensúlyozott, konszolidált szocialista Munka Törvénykönyvének egy egyensúlytalanabbal, a munkáltatók hatalma iránt lojálisabbal való felváltása (1992). 6

Ekkor adta ki a politika a jelszót a munkavállalóknak, a teljes szervezettségő, jogokkal, anyagi erıkkel rendelkezı – azaz: nyomásgyakorlásra, az ellenállás megszervezésére képes – szakszervezetekbıl való kilépésre. És újak, „függetlenek” (tagságuktól is függetlenek, gyakorlatilag szervezett tagság nélküliek) alakítására. Miért is? Egyrészt azért, mert az új politikai-hatalmi elit – minimális taglétszámú pártjaikkal – félt (és fél ma is) a milliós tagságú, a szervezett munkavállalókat képviselni hivatott, valódi szakszervezetektıl. Másrészt, mert a magyar társadalomnak a kapitalista berendezkedésre való átalakítását, a gazdaságnak a „szociális piacgazdaságnak” nevezett rendszerre való átvezénylését (amit a hazai politikai elit meghirdetett ugyan, de valójában soha nem akart bevezetni) a demokratikus kontroll kikapcsolásával akarta elérni. Nincs ez másképp ma sem. A pártok szakszervezeteket fojtogató ölelése az elmúlt 22 évben – hiszen az erıs, jó szervezettségő, ezért opponálásra képes szakszervezetek létrejöttét gátló akarat nem változott – soha nem enyhült. Ennek során a legellentmondásosabbak, a legtöbb keserőséget okozók, azok az idıszakok voltak, amikor a magát baloldalinak valló párt gyakorolta a hatalmat. Amelynek társadalmi küldetése lett volna a jóléti állam és a szociális piacgazdaság hazai megteremtését együttesen szolgáló politikák kidolgozása és érvényesítése. (A „Kapitalizmust, piacgazdaságot építünk!” típusú, rossz, a szakszervezeti kritikát elhárító kormányzati válaszok helyett.) S e mellett fontos feladata lett volna az 1992-es, kiegyensúlyozatlan, igazságtalan MT-t, és más törvényeket is jobbakkal, újakkal felváltani. Olyanokkal, amelyek visszanyesik a munkáltatói túl-hatalmat, enyhítik a munkavállalói kiszolgáltatottságot, és a szakszervezeteknek visszaadják az 1992-ben elvett érdekvédelmi jogokat, s a „törvényesen” elrabolt szakszervezeti vagyont. A valódi baloldali politikának egyensúlyt kellett volna teremtenie a munka világában. E küldetését azonban az MSZP sem 1994-1998, sem 2002-2010 között nem töltötte be. A párt társadalmi hitelvesztése, 2010-es bukása ezért (is) volt elkerülhetetlen, és magától értetıdı. A „nép”, a rendszerváltozást löttyös indulattal, illúzióval támogató, annak valódi folyamatait azonban kiismerni képtelen, ezért félrevezethetı munkavállalók pedig, hallgatva politikusaik, „kormányuk” szavára, régi szakszervezeteikbıl kiléptek, és „független” (értsd: szervezetlen, vagyontalan, csak politikai támogatottságú) szakszervezeteket alapítottak. Azaz, védtelenekké tették magukat a rendszerváltozás, a privatizáció, a gazdasági és politikai hatalomváltás, a társadalmi esélyegyensúly felbomlása, a törvényváltás idıszakában. A szervezetlenné vált munkavállalók (s velük a még szervezettek is) a társadalmi tulajdon vagyontulajdonosaiként védtelenné tették magukat az ıket kifosztó privatizációval szemben. Védtelenekké váltak a munkavállalói 7

jogfosztással, az új (1992-es) MT-vel, s más (közalkalmazotti, köztisztviselıi) törvényekkel szemben. Védtelenekké váltak a munkahelyek tömeges és tartós elvesztésével, munkabéreik reálértékének csökkenésével, szociális juttatásaik elvonásával szemben. S végül, védtelenné tették magukat a szakszervezeti vagyon elvételével, az anyagi erıtıl való megfosztással, a szervezkedési, tiltakozási jog csorbításával, a szakszervezetek jogfosztásával, és még sok más, súlyos hátránnyal szemben. Ráadásul: a közgondolkodásban teret nyert az a – a kormány, a munkáltatók egy része által sugallt – szakszervezet-ellenes felfogás is, mely szerint a szakszervezetek csak lassítják a munkáltatók, az állam döntéseinek végrehajtását. Ok, cél, eredmény nélkül csupán macerálják ıket, miközben a szakszervezeti tisztségviselık egymást, és nem a dolgozókat védik, egy részük pedig csak saját vagyonának gyarapítására használja szakszervezeti vezetıi „hatalmát”. Ezek hamis állítások voltak ugyan, de le kell írnunk: teret csakis úgy kaphattak a közgondolkodásban, hogy nem voltak mindenben és teljesen alaptalanok. Bőnök terhelik ezért, és a fenti szemlélet meggyökeresedéséért persze – elsısorban 1989-1998 közt – a munkavállalókat védeni hivatott, de a napi munka helyett egymással, belsı, hatalmi harcokkal önmagukat elfoglaló szakszervezeti vezetıket is. Akik inkább a „ki tud nagyobbat mondani, olajozottabban nyilatkozni a médiumokban?” típusú szavalóversenyben vettek részt (s vesznek részt máig), mintsem az ennél sokkal fontosabb tagszervezıújraszervezı, érdemi vitákkal terhelt érdekvédı, és a kormányoknak, a munkáltatóknak megalapozottan, felelısen ellentmondó, továbbá (az úgyszintén sok munkát igénylı) ellenállás, sztrájk megszervezését jelentı, s a nem kevésbé fontos, felelıs javaslattevı munkában. A kezdeményezı helyett csak reagáló és „követelızı” szakszervezetek, a kormányzati és munkáltatói cselekvéseket csupán véleményezı, az érdemi tárgyalások helyett jobbára beszélgetı és „hıbörgı” szakszervezetek (tisztelet itt is a ritka kivételeknek) magától értetıdıen vesztették el tagságuk döntı többségét, és voltak képtelenek megszervezni, esetleg újraszervezni önmagukat. Tehát nem csupán a negatív kormányzati propaganda, a legitimált munkáltatói túl-hatalom, s ezek MT-be iktatása engedte kialakulni a szakszervezetekrıl a negatív társadalmi vélekedést. Létrejöttében aktív szerepet játszottak maguk a szakszervezetek is. Amelyek egy része (máig) „elfelejtette”, vagy meg se tanulta a történelembıl, hogy a szakszervezeteket egykor szakmáik legjobbjai szervezték meg! Elemi érdekeiknek: a foglalkoztatásnak, a béreknek, a munkakörülményeknek, a munkavállalói, emberi és szociális jogoknak a védelméért. S ennek így kellene lenni ma is, mert csak a legnagyobb tudású, legjobb teljesítményő munkavállaló hiteles, szakszervezeti vezetıként csak az ı véleménye, ellentmondása, cselekvı ellenállása – az általa szerevezettekével együtt – jelent olyan ellensúlyt, amely a munkáltatót, vagy a kormányt 8

visszatarthatja a rossz döntésektıl, illetve azok végrehajtásától. Ezek a szakszervezeti vezetık „elfelejtették”, hogy a szakszervezetek mindig az önkéntesség, a bizalom talaján állnak. A belsı demokrácia olyan magától értetıdı követelmény a valódi szakszervezetekben, mint a szolidaritás a társadalom minden hátrányba szorítottjával: a munkanélkülivel, az éhezı és mértéktelenül dolgoztatott gyermekkel, az idıs, a munkára már képtelen, vagy a beteg volt munkavállalóval. E szakszervezeti vezetık nem tanulták meg, hogy a szakszervezeti pluralizmus nem a régi, az 50-es években mesterségesen elıállított ágazati szakszervezeti struktúra szétverését jelenti csupán, hanem olyan új, a ténylegesen létezı szakmák, ágazatok munkavállalóit a legteljesebben tömörítı szakszervezetek létrehozását, amelyek a szervezett dolgozók erejét a konfliktusok feloldására, a munkavállalók érdekeinek védelmére koncentrálják. S képesek is, akarnak is együttmőködni, szövetkezni egymással. İk azok, akik „elfelejtették” azt is, hogy a szakszervezeti vezetık nem négy-öt évenként, hanem naponta mérettetnek meg a szervezett munkavállalók, a szakszervezeti tagság elıtt, s ha nem végzik választóik érekeinek megfelelıen a munkájukat, tisztségükbıl visszahívhatók. Hiszen választóiknak, a szervezett munkavállalók bizalmának köszönhetıen viselhetik tisztségeiket. Súlyos felelısség terheli a magyar szakszervezeti mozgalom 1988-1994 közötti szétverésében a nemzetközi szakszervezeti szövetségeket is. Amelyek ekkor azért érkeztek hazánkba, hogy „régi” és „új” szakszervezeteket, vezetıket „zsőrizzenek”. Kívülrıl, sıt, „felülrıl” (a magyar társadalom gazdasági és politikai viszonyainak ismerete nélkül) mondva meg az éppen akkor hatalomgyakorló kormánynak, hogy mely szakszervezetek „legitimek”, s melyek nem azok. Ezért történhetett meg, hogy „aki arra járt”, bekerülhetett az Érdekegyeztetı Tanácsba, akár a munkavállalói, akár a munkáltatói oldalra úgy, hogy a mögöttük lévı tagsági szervezettséget, vagy foglalkoztatási-gazdasági erıt, a reprezentativitást senki sem vizsgálta. (Megjegyezzük: lényegében így van ez máig. Ez a társadalmi lejáratás és szervezeti önérték-vesztés együttesen adott módot elıször 1998-ban, aztán most, 2011-ben, az Országos Érdekegyeztetı Tanács, és a tripartit – a cégeknél kétoldalú – érdekegyeztetés teljes rendszerének felszámolására.) A történeti hőség megırzése érdekében azonban e ponton kell megjegyezzük, hogy az Országos Érdekegyeztetı Tanács – mőködésének hiányosságai, hibái ellenére – kiemelkedı szerepet töltött be a rendszerváltozás során keletkezett, súlyos konfliktusok (pl. a taxisblokád, a Bokros-csomag elleni tiltakozás, a 2008-ban kirobbant gazdasági világválság hazai feszültségei) társadalmigazdasági elemzésében, tárgyalásos enyhítésében. Összegezve: az OÉT-nak – és benne a szakszervezeteknek – vitán felül álló kulcsszerepe volt az elmúlt 22 évben Magyarországon a társadalmi béke megırzésében. 9

Azt gondoljuk, hogy végül is minden demokrata, minden ép esző munkavállaló, minden szakszervezeti vezetı számára – e helyzetben különösképpen – könnyen belátható: érdek- és értékfelismerés, ennek elısegítését szolgáló, bizalomépítıés szervezı munka kell ahhoz, hogy újból nagy létszámú szakszervezeti tagság szervezıdjön meg a munkavállalói jogok védelmére. E nélkül ugyanis nincs nyomásgyakorló erı. Nyomásgyakorló erı nélkül – amirıl a kormányoknak és a munkáltatóknak tudomásuk van, ne legyenek errıl sem illúzióink – pedig nincs érdemi, azaz, eredményt hozó érdekvédelem! Ezek hiányában, de csak addig, amíg ez így marad – a kormányok, a munkáltatók a munkavállalókkal azt tehetnek, amit akarnak. Megtapasztaltuk az elmúlt 22 évben, hogy ez mit jelent. Elérkezett hát az ideje (a sztrájk-jog csonkolását se feledve) annak, hogy a MT tervezetével szemben végre egységesen végigvitt, együttes harcot hirdessenek, és nyerjenek a munkavállalók! Itt az ideje, hogy a munkavállalók legjobbjai összeszövetkezzenek a jogfosztottság fenyegetése, és a XIX. századi feudálkapitalista viszonyok közé való visszaszorítási kísérlettel szemben. Véget vetve a szakszervezeti agóniának, újjászervezve a munkahelyi szakszervezeteket (is). Ki kell adnunk a jelszót: „Munkavállalók szervezkedjetek!” Mindenki lépjen be a munkahelyi szakszervezetekbe, és ahol nincs, ott hozzon létre, tegye erıssé, megkerülhetetlenné, aktívvá saját szakszervezetét úgy is, hogy a legjobb szakembereket választja helyi vagy országos tisztségviselınek! A továbbiakban ismertetendı kritikáknak, a követelményeknek, a javaslatok megfogalmazásának akkor van valódi értelmük, ha ezt megtesszük. Ezért, ennek az elhatározásnak az ösztönzésére és megalapozásának segítéséért térjünk vissza a helyzetelemzéshez, és nézzük meg a munka világának ILO, EU irányelveit, egyezményeit. A nemzetközi trendeket, tendenciákat vizsgálva ugyanis azt láthatjuk, hogy a világ java része nem a „magyar úton”, nem a munkavállalók jogfosztása felé, nem a szakszervezetek informális betiltása felé, hanem ellenkezı irányba, az együttes megoldáskeresés, az együttmőködés fejlesztése, az egyensúlyteremtés felé halad. Az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezete, az ILO 1998. június 18-án (Magyarország által is elfogadott és kihirdetett) Nyilatkozatot alkotott Genfben a munka világára vonatkozó alapvetı elvekrıl és jogokról. Ebben arról olvashatunk, hogy „a gazdasági növekedés szükséges, de nem elégséges az egyenlıséghez, a társadalmi haladáshoz, és a szegénység felszámolásához”. Ezért az ILO nélkülözhetetlen az „erıs szociálpolitikák, a társadalmi igazságosság és a demokratikus intézmények” létrejöttének elısegítésében. A Nyilatkozat „a társadalmi haladás és a gazdasági növekedés közötti kapcsolat” fenntartásának biztosítékaként rögzíti, hogy „az érintettek szabadon és az 10

egyenlıség talaján állva követeljék méltányos részüket azon javakból, amelyek létrehozásához hozzájárultak.” A Nyilatkozat – utalva az ILO Alapokmányra és a fentiekkel összefüggıen korábban alkotott Egyezményekre – rögzíti: a Tagállamok „kötelesek jó hiszemben, és az Alkotmánnyal összhangban, tiszteletben tartani, elısegíteni és megvalósítani azokat az alapvetı jogokra vonatkozó elveket, amelyekre az Egyezmények vonatkoznak.” Azaz: „a) a szervezkedés szabadsága, valamint a kollektív alku jogának hatékony elismerés(ét); b) a kényszermunka és a kötelezı munka valamennyi formájának felszámolás(át); c) a gyermekmunka hatékony eltörlés(ét); és d) a megkülönböztetés felszámolás(át) a foglalkoztatás és a szakmák körében.” A globalizáció kihívásaira adott válaszként megfogalmazott Nyilatkozat – a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal fıigazgatója, Michel Hansenne elıszava szerint – abból a felismerésbıl indult ki, hogy „Noha a globalizáció a gazdasági növekedés egyik eszköze, és a gazdasági növekedés a szociális haladás elıfeltétele, a tény még tény marad, azaz, hogy a globalizáció önmagában nem garantálja a haladást.” Sok munka – írja a fıigazgató – „még közös értékeken alapuló számos szociális szabály szükséges ahhoz, hogy minden érintett méltó részét igényelhesse azokból a javakból, amelyek létrehozásához hozzájárult”. A dokumentum az 1995-ös Koppenhágai Csúcson elfogadott „Akcióprogramra” utal vissza, amely „a munkások alapvetı jogaira” vonatkozóan rögzítette az egyesülés, a szervezkedés szabadságára, a kollektív alku jogára, az egyenlı értékő munkáért egyenlı értékő bérre, és a foglalkoztatási diszkrimináció felszámolására vonatkozó speciális kötelezettségvállalásokat a Tagállamok és kormányaik részére. Itt kell rögzítenünk a tényt: az ILO-ban, mind a folyamatos tárgyalások, mind az évente tartott konferenciák évtizedek óta magától értetıdıen tripartit keretben folynak. Azaz, a kormányok, a szakszervezetek, s a munkáltatói képviseletek tagországokként alkotnak egy-egy delegációt, és egyenjogú, egyenrangú partnerekként tárgyalnak egymással. Erıs szociálpolitikák, társadalmi igazságosság, demokratikus intézmények, tripartit tárgyalás? A „jólét alapú társadalomnak a munka alapú társadalomra” való magyarországi lecserélése, a diktatórikus, arrogáns hatalomgyakorlás mindennapi gyakorlattá tétele, a munka világa szociális partnereinek érdekeit demokratikus intézmény keretében, tripartit tárgyalásokon, hatékonyan védı Országos Érdekegyeztetı Tanács felszámolása, a döntıen a munkáltatói túlhatalomnak kedvezı, a munkavállalók, a szakszervezetek jogainak többségét megsemmisítı, „új” Munka Törvénykönyve létrehozása idıszakában?

11

Látható, hogy az ILO Nyilatkozat, és a mai magyar politikai-hatalmitörvénykezési trendek , tények olyan súlyos ellentmondásban állnak egymással, hogy a közöttük lévı szakadék szinte áthidalhatatlannak látszik. Márpedig, ha Magyarország az ENSZ tagja akar maradni, változtatnia kell e politikáján (is). De folytassuk az elemzést, és vizsgáljuk meg az ENSZ után az EU álláspontját és politikai gyakorlatát a munka világa, az érdekegyeztetés területén. 1997-ben jelentette meg az Érdekegyeztetı Tanács Titkársága (Phare pénzbıl) Az érdekegyeztetés tapasztalatai és aktuális kérdései címő könyvet, benne – többek között – Kiss György egyetemi tanár, az 1994-98-as Munkaügyi Minisztérium jogi fıosztályvezetıje tanulmányát. (Aki azonos a ma súlyos vitát, így a jelen írást is gerjesztı MT tervezetet megíró munkacsoport vezetıjével.) A magyar munkajogi szabályozás az Európai Unió követelményeinek tükrében c. írás az 1995-ös Koppenhágai Csúcs döntéseinek folytatásaként is felfogható Fehér Könyvek (az EU jogi, benne a munkajogi harmonizációs követelményeket rögzítı dokumentumok) elemzését, és az azokból a magyar munkajogra háruló harmonizációs követelményeket, következtetéseket vázolja. A tanulmány kiinduló megállapítása, hogy a hetvenes-nyolcvanas évektıl az EU nem csupán a vállalkozói, pénzügyi integráció intézménye, hanem szociális egység is. Ez a paradigmaváltás szülte az EU jogrendszerek java részét, benne a szociális jogállamiság eszméjére alapozott munkajogi megoldásokat is. Ehhez képest – írja a szerzı – az 1992-es magyar Munka Törvénykönyve az elavult, a 60-as évek Európájára jellemzı, jobbára a munkáltatók számára elınyös, a magyar munkajogban már 1967-ben (MT) meghaladott szemlélethez tér vissza. (Emlékezhetünk rá, hogy az Antall-kormány avítt munkaügyi politikája elleni tiltakozásként – még az új MT megalkotása elıtt – olyan kiváló munkajogászok, mint Lırincz György államtitkár, Rábaközi András jogi osztályvezetı mondtak le, s hagyták el a Munkaügyi Minisztériumot.) A korábbi gondolkodással szakítva, az EU ugyanis – fejtegeti Kiss György – ma már abból indul ki, hogy a szociális állam munkajoga legalábbis megkísérli a piacon nem egyenlı partnerek (mert a munkáltatók mindig jobb pozícióban vannak a munkavállalóknál) egyenjogúsítását. Azaz, írja, a jogrendnek „nem szabad ölbe tett kézzel tőrnie” (EU Fehér Könyv) a szerzıdéses elv kiüresítését a munkáltatók részérıl. Ennek a realizálása az állami beavatkozás felerısödésével jár együtt, éppen a felek egyensúlyi helyzetének (nálunk megteremtése, Európában) fenntartása érdekében. Ezzel az EU-s szemlélettel – és a korábbi, jó minıségő 1967-es magyar MT korszerő, az EU paradigmaváltás utáni gondolkodásával hasonló szemléletével – volt ellentétes szemlélető az 1992-es, a rendszerváltozás utáni MT. Mivel magánjogias szabályozást alkot, az állam kiegyensúlyozó szerepét visszaszorítja, a munkavállalók számára kedvezıbb szabályok kiverekedését jobbára (a legyöngített, megosztott és 12

legyöngült szakszervezetekre hárítva a leckét) csak a kollektív szerzıdésekre bízza. Ezzel szemben – a szerzı szerint – „az állam nem vonulhat ki a munkajogi szabályozásból, hanem kellı érzékenységgel, olyan egyensúlyi helyzetet kell teremtenie, amelyben egyidejőleg érvényesül a vállalkozó szabadsága és a munkavállaló egzisztenciális biztonsága.” Az idézett írás további része az EU Fehér Könyv IV. fejezete által támasztott követelményeket részletezi. Konkrétan felsorolva és elemezve – az állami egyensúlyteremtı munkajogi politika érvrendszerét használva – azokat az EGK irányelveket, amelyek átvétele, magyar jogba való beépítése Magyarország számára az EU-integráció feltétele volt. Szóba kerül az elemzésekben a csoportos létszámcsökkentés témaköre, a munkaáltató személyében bekövetkezı változás ügye, a munkavállalói jogok védelme a munkáltató fizetésképtelensége során – de mind-mind úgy, mint amelyek átvételének 1994-98 közötti megtörténte, vagy átvételének elıkészítése a magyar MT-ben sikertörténet. És egyéb, azzal összefüggı törvényekbe illesztése az EU politika szerinti szociális jogállam normáinak alkalmazását jelenti a hazai jogban. Így ír az ún. „Európai Üzemi Tanács” témakörérıl is, egy percre se keverve össze ekkor még a részvételi, és a szakszervezeti jogokat, nem téve – mint 2011-ben – ellenpárba, versenyhelyzetbe a kettıt egymással! Az EU azon irányelve átvételével kapcsolatban pedig, amely a munkavállalók jogait védi a vállalatok, üzemek tulajdonosváltása esetén, kiemelkedı jelentıségőnek ítélve az irányelvet, így ír: „tulajdonosváltásban csakis olyan vállalkozások vehessenek részt, amelyeknél a munkaügyi kapcsolatok rendezettek…” Megállapítja, hogy az irányelv átvétele „áttörést jelenthet nem csupán a munkajog egyes intézményeinek értelmezése tekintetében, de a versenyjog, továbbá a privatizáció relációiban is.” Egyetértıen állapítja meg, hogy az EU Fehér Könyvek munkajogi tartalmának sajátossága a „védelmi jelleg”, azaz, hogy „mindegyik irányelv az állam bizonyos mértékő beavatkozását tükrözi a munkavállalók jogainak, érdekeinek, igényeinek védelme érdekében.” Ezért a munkajogi szabályozás „leválik” a klasszikus, tradicionális magánjogról (a Polgári Törvénykönyvrıl), „és önálló karaktert kap”. Hazánkban – az EU irányelvek átvételével együttesen – „a belsı nemzeti munkajogi rendszernek kell szociálisan befogadó-képesnek lennie.” Ebbıl a szempontból üdvözli, hogy a fiatalkorúak munkavégzés közbeni védelmérıl szóló irányelv átvétele sem a hazai Polgári Törvénykönyvet használja, hanem – helyesen – önálló terminológiát alkalmaz. Üdvözli azt is, hogy a hazai MT a különbözı EU irányelvekbıl átvett szabályokat (pl. munkaidı, pihenıidı, éjszakai, ill. rendkívüli munkavégzés, stb.) kógens szabályokként tartalmazzák. Olyanokként, melyektıl eltérni nem lehet.

13

Összegzés

A rendszerváltozás sem a társadalom, a gazdaság, sem a politikák számára nem sikertörténet. Ahhoz azonban, hogy ezen a tényen változtatni lehessen, nem a „munka alapú” társadalomra, a diktatúra kibontakoztatására, nem a hazai és a nemzetközi gazdasági eliteket – multikat, nagy, közepes- és a kisvállalkozókat – közpénzek ezermilliárdjaihoz juttató protekcionista politikák folytatására, és legkevésbé a munka világa amúgy is alávetett szereplıinek, a munkavállalóknak a jogfosztására, azaz, a feudál-kapitalista Magyarország (újbóli) létrehozására van szükség. Sokkal inkább arra, hogy a gazdaság piac-érzékennyé és piac-érdekeltté váljon, a termelést a keresett és megtalált piacok igényei és megrendelései alakítsák. Amihez – mint a világ több, sikeresen mőködı piacgazdaságában – erıs államkapitalista beavatkozást kell kapcsolni. A társadalomban pedig az együttmőködésnek kell felváltania a harcot, hogy a demokratikus értékek érvényre juthassanak, a demokratikus intézmények mőködni kezdhessenek, a politika pedig ne úri csibészek játékszereként, hanem társadalmi érdekek és értékek érvényesítıjeként válhasson a mindennapi élet szerves részévé. Vissza lehet, és vissza kell térni a felelıs jövıépítés érdekében tehát a jóléti állam, a szolidaritás, és a szociális piacgazdaság társadalom- és gazdaságpolitikájához. Ezt a célt 2011-ben – a társadalom tagjaiként és szervezett munkavállalókként egyaránt – úgy szolgálhatjuk leginkább, ha nem engedjük érvényre jutni a diktatórikus törekvéseket. Sem a társadalomban, sem a gazdaságban, sem a munka világában. Ezért kell most érdemi, széles társadalmi támogatottságot eredményezı küzdelmet kezdenünk a Munka Törvénykönyve – mind az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezete idézett Nyilatkozatával, mind az EU elveivel, egyezményeivel, irányelveivel ellentétes tartalmú – egyensúlytalan, igazságtalan, jogfosztó tervezetével szemben!

14

II. Az új MT tervezetérıl – trendek, tények, ellenmondások. Mit akar elérni, és ehhez milyen konkrét rendelkezéseket használ a normaszöveg?

Az 1967-es, konszolidált szocialista MT – mint írtuk már – jó minıségő, a munkáltatói és munkavállalói jogokat, kötelmeket kiegyensúlyozottan rögzítı, a szakszervezeteknek bıséges jogérvényesítési lehetıséget teremtı, összegezve: korát meghaladó modernitású törvény volt. Ennek jogi elızménye azonban – ez már nem közismert – az 1951. évi 7. számú törvényerejő rendelet a Munka Törvénykönyvérıl. Egy olyan jogszabály, amely a „Minden hatalom a dolgozó népé!” politikai jelszót juttatta érvényre úgy, hogy direkt eszközökkel avatkozott a munka világába. Túl-hatalmat biztosított a munkavállalónak, és az ıt védı szakszervezetnek, a munkáltatói jogokat, kötelmeket pedig viszonylag súlytalanabbul rögzítette. Így volt ez a törvényerejő rendelet egyensúlytalan, mai szemmel abszurdnak tőnı a jogszabály. Ennek felváltása az 1967-es Munka Törvénykönyvvel, valódi munkajogi teljesítményt tükrözött. A rendszerváltozást követıen, 1992-ben – politikai parancsok következtében, de a hazai jó munkajogi örökséggel, hagyományokkal és a nemzetközi (ILO, EU) követelményekkel gyökeresen nem szakító, egy részüknek azonban ellentmondó – Munka Törvénykönyvét szavazott meg az Országgyőlés. Ez, a piaci viszonyok közötti munkáltatót (a hazai szociális piacgazdaság kialakulása ösztönzésének a céljából) elınyösebb helyzetbe hozta ugyan, de a munkavállalót, és az érdekében szót emelı szakszervezetet sem szorította teljesen háttérbe. Sıt, az Országos Érdekegyeztetı Tanácsnak, amely még 1988-ban, a rendszerváltozást megelızıen jött létre, a tripartit (kormányzat, szakszervezetek, munkavállalók) tárgyalási rendszernek a legitimálásával még elırelépést is eredményezett. Ezzel szemben, a 2011. évi Munka Törvénykönyve tervezete valójában az 1951. évi MT-hez nyúlna vissza, „csak” ellenkezı elıjellel! A „Minden hatalom a munkáltatóé, és a kormányé!” politikai jelszót próbálná érvényesíteni a korábbi, a „Minden hatalom a dolgozó népé!” jelszó helyett, és a munkavállalótól, a szakszervezetektıl szinte minden jogot megvonna. Ezzel a kormány egy teljességgel kiegyensúlyozatlan, elfogadhatatlan helyzetet szándékozik ráerıltetni a munka világára. A fentieken túl, a korábban önálló entitássá vált munkajogot egy olyan magánjog, olyan Polgári Törvénykönyv (Ptk.) alá rendelné, amelynek az új normaszövege még nem is ismert, amelyen a politika megrendelése alapján más szakértık még csak most dolgoznak. Holott – mint az I. részben idéztük már – a 15

munkajog nem alárendelt része a Polgári Törvénykönyvnek. Ezt az álláspontot képviseli (ha nyilvánosan megfogalmazni – kenyerét félve – már nem is meri) a munkajogászok többsége is. A diktatórikus rendszerbe való politikai visszafordulás, illetve ennek jogi tartalomként való megjelenítése az EU-tag Magyarország részérıl – ha az alább elemzés tárgyává tett szöveg így marad – nem csak hazai, de nemzetközi tiltakozást is kiválthat majd. A szemlélet rossz, politikailag elfogadhatatlan megközelítésén túl, az elvégzett munka minısége is sok kívánni valót hagy maga után. Az elírásokon, betőhibákon, tartalmilag szándékolatlan, de tartalmi kihatású leírási hibákon túlmutat, hogy az Általános indoklás (egyébként színvonalasan megfogalmazott) tartalma, és a Részletes indoklás „nincs szinkronban” egymással (magyarán: durva ferdítések jellemzik), s mindezek ellentétesek a normaszöveg szakaszaiban olvasható szövegekkel is. A tervezet mögött nincs hatástanulmány, és – bár a szakértı szerzık jobbára neves egyetemi professzorok – nincs valóságismeret sem. Pontosabban, a társadalmi tények mélységes lebecsülését tükrözi, hogy doktriner módon, elfogultan a munkáltatók érdekeit érvényesítenék a szerzık, és akkor is kiállnának, pl. az üzemi tanácsnak a magyar munkajogba mesterségesen importált intézménye mellett, sıt, jogait kibıvítenék, és összekevernék a szakszervezeti jogokkal, amikor ma már tudható, hogy az üzemi tanács nem vált a munka világa szerves részévé. Ellenkezıleg, feleslegesnek, látszatintézménynek bizonyult. Mindezek felett, a tervezet a hatályos Alkotmányban rögzített, emberi méltósághoz való jogot is sok rendelkezésében figyelmen kívül hagyná. Szó szerint idézve a XII. fejezet, 54. § (1) bekezdését: „A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektıl senkit nem lehet önkényesen megfosztani.” A kiszolgáltatottság növelése, a munkahelyi, szervezett érdekvédelemtıl való jogfosztás a MT tervezetében hogyan fér össze az emberi méltóság védelmével? Álláspontunk szerint: nem fér össze. Továbbá, az Alkotmány rögzíti (70/B § (2) bekezés), hogy „Az egyenlı munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlı bérhez van joga.” E jognak az érvényesítését sem szolgálja a tervezet, ahogy ugyane szakasz (3) bekezdése: jövedelemhez, (4) bekezdése: pihenéshez, szabadidıhöz, fizetett szabadsághoz főzıdı jogainak érvényesülését sem. A hatályos Alkotmányt 2012-ben várhatóan felváltó Alaptörvény rendelkezéseivel sincs összhangban a tervezet. Az emberi méltóság sérthetetlenségét rögzítı II. és IV. cikkel sem, az egyebek mellett a szervezkedési szabadságra is vonatkozó VIII. cikkel sem (aminek módosítását a késıbbiekben javaslatba hozzuk), a munkához, az együttmőködéshez, a kollektív szerzıdéshez, a munkafeltételekhez, a pihenıidıhöz és a fizetett szabadsághoz főzıdı jogokról 16

szóló XVII. cikkel sem. E nem véletlenül a tervezetbe került „hibák” részletes ismertetésére a következıkben térünk ki. A legfontosabb kérdés azonban az, hogy a szabad munkaerı-piacon valóságos alkupozícióban lévı munkáltató, és az alávetett munkavállaló közötti erıkülönbséget ki akarja-e egyenlíteni, kiegyenlíti-e, vagy legalább mérsékli-e az új MT tervezete? A válasz egyértelmő: nem.

Mi a baj a Munka Törvénykönyve tervezetével? (A teljesség igénye nélküli elemzés.)

a) Kik tartoznának a törvény hatálya alá?

Nem derül ki egyértelmően a tervezetbıl sem a személyi, sem területi hatály. (15. §) A szöveg behozná a törvény hatálya alá az üzemi tanácsot, holott az nem jogi személy, nem is jogképes, és eddigi mőködésének hiányosságai miatt inkább okafogyottnak, megszüntetendınek tekintendı. Új fogalomként nevesítené a tervezet a „munkavállalóhoz hasonló személyt”, valószínőleg a családi vállalkozásra utalva, de ez így értelmezhetetlen, és csak zavart okozna, mert keverni engedné az eddigi munkaviszonyban végzett munkát a Polgári Törvénykönyv keretében a megbízási, és a vállalkozási keretben végzett munkával. A tervezetben kellene rögzíteni azt is, hogy a Polgári Törvénykönyvbıl pontosan mely szabályokat szándékozza a jogalkotó MT-ban alkalmazni, és milyen megszorításokkal, pontosításokkal tenné azt. Azaz, annak tudomásul vételének meg kellene jelennie, hogy a munka világában – szemben a Ptk. alanyaival – a felek nem egyenlık. (Ennek hiányában neveztük korábban a tervezetet életidegen, doktriner szövegnek.) Nem rögzítené a tervezet, hogy a törvény hatályos minden magyarországi munkáltatóra, és magyar munkáltató által külföldön végeztetett munka minden elemére is. Szélesítené viszont a gyermekmunka végeztetésének lehetıségét, ami elfogadhatatlan. Megjegyezzük: a munkáltatói érdekképviselet hatály alá emelését támogatnánk, de ennek megfogalmazásánál ragaszkodnánk ahhoz, hogy definiálja pontosan, világosan, egyértelmően a munkáltatói érdekképviselet fogalmát.

17

b) Milyen „magatartási” szabályokat kellene betartani a törvény hatálya alá tartozóknak, milyen személyiségi jogokat korlátozna a jogalkotó, hogyan figyelné, figyeltetné meg a dolgozót, miként fosztaná meg az egyenlı bánásmódtól?

A tervezet szélesre nyitná a magatartási követelmények kapuját, azok konkrét meghatározása nélkül. Nem tudjuk felelısen értelmezni az olyan mondatot (6. § (1) bekezdés), amely szerint „A munkaviszonyban úgy kell eljárni, ahogy az adott helyzetben általában elvárható, kivéve, ha törvény eltérı követelményt ír elı.” Mely’ törvények, és milyen „új követelményt” állhatnak elı? E törvénynek kellene egyértelmően szabályoznia a magatartási szabályokat, ha egyáltalán felmerül azokra igény. (A közszolgálati törvény-dzsungelben vannak ilyen megfogalmazások, azonban azok a gyakorlatban soha nem érvényesültek.) Ezt az életidegen gondolatmenetet viszi tovább a 8. §, amely a munkavállaló munkaviszonyon kívüli magatartását próbálja (konkrétum nélkül, általánosságban) megkötni. Ez a szöveget javítani nem lehet, törölni kell. Akárcsak a személyhez főzıdı jogok alkotmányellenes korlátozásának (9. §) kísérletét egy „gumi” szöveggel, amely szerint „A személyhez főzıdı jogok korlátozhatók, ha a munkáltató rendeltetésszerő mőködésével összefüggı okból szükséges, és az a cél elérésével arányos.” Ez – a szakasz címével éppen ellentétesen – nem védené, hanem még kiszolgáltatottabbá tenné a dolgozót. Ezért kell törölni. Nem engedhetı meg a munkavállaló folyamatos megfigyelése, az ezzel kapcsolatos „szabályok” egyoldalú, munkáltatói meghatározása sem. (11. §) Ezek a rendelkezések ellentétesek lennének az erre vonatkozó törvényekkel, ombudsmani állásfoglalásokkal, ezért nem alkalmazhatók. Olyan ez a rendelkezés-tervezet, mintha írói vissza szeretnék hozni a 80-as évekbıl az „Egészséges erotika” címő kiváló magyar filmszatíra világát, amelyben a nem túl sikeres ládagyár prosperálását a nıi öltözıben felszerelt kamerák teremtik meg úgy, hogy a lehetséges vevıknek a gyár vezetıi biztosítják a rendszeres és ingyenes öltözıi leskelıdést a „frekventált” idıszakokban. Végül, de nem utolsó sorban, itt a 12. § elıírásaiban megengedhetetlen lenne, hogy a csupán (az egyenlı bánásmódra vonatkozó) törvényre való hivatkozással „intézze el” a jogalkotó a nık, az anyák, a védett korban lévık védelmét. S leginkább: teljesen „megfeledkezzen” arról, hogy e szakaszban kellene rögzítenie – a Magyarország által elfogadott nemzetközi egyezményekkel összhangban – az „egyenlı munkáért egyenlı bért” követelményét. Ezek nélkül e szakasz is elfogadhatatlan. 18

c) Mit tartalmaznának a munkaviszonyra vonatkozó szabályok?

Törölni kell a 13. § „üzemi megállapodásra” vonatkozó szövegét, mert 1) ilyen megállapodást nem lenne szabad kötnie a munkáltatónak és az üzemi tanácsnak, 2) ebbıl következıen az munkaviszonyra vonatkozó szabály sem lehetne. Törölni kell a 14. § rendelkezését, amely – a Ptk. alkalmazásával – megállapodást tenne lehetıvé munkaviszony létesítésénél, megszüntetésénél, módosításánál – a munkaviszony munkaszerzıdéses (a megfelelı, a munkavállalót védı kötelmeket tartalmazó) létesítése helyett. Ezzel a nem életszerő, visszaélésekre lehetıséget adó szabályozási elgondolással szemben az új MT-ben szigorúan meg kell követelni minden esetben az írásba foglalt munkaszerzıdést a munkaviszony létesítésekor, és annak módosításakor, vagy megszüntetésekor is. A jognyilatkozatokkal összefüggésben a tervezet nem rögzítené, hogy a dolgozó nem mondhat le elıre sem munkabérérıl, sem a személyiségének védelmét biztosító jogairól. Jogait csorbító megállapodást nem köthetne, ha ilyen mégis létrejönne, az érvénytelen. E tervezeti rész eredeti formájában elfogadhatatlan, a törvény nem maradhat így. Az elállás is (15. § (2) bekezdés) a Ptk-ból átvett új jogintézmény, amely a munkaviszony, illetve ahhoz kapcsolódó jogviszony létrejöttét kívánná szabályozni (pl. tanulmányi szerzıdésben vállalt kötelezettségek). Ez is elsısorban a Ptk. által szabályozott területekre alkalmazható, nem a munkaviszonyra, különös tekintettel arra, hogy az elállás visszaható hatályú. Tehát utólag „állítja vissza” az eredeti állapotot, ami a munka világában nem életszerő, és nem hoz pozitív eredményt a felek számára. Kötelezettségvállalásnál (16. § (2) bekezdés) nem szabadna biztosítani, hogy az a jogosult terhére változzon meg, ezért ennek a szakasznak a törlése is indokolt, hiszen a kötelezettségvállalás nem teljesítése (teljesülése) valóságos ok kell legyen a munkajogviszony felmondására, annak minden jogkövetkezményével (felmondási idı, végkielégítés, stb.) együtt. A tervezet 17. §-ban írtak szerint a munkáltató a 15-16.§-ban tett jognyilatkozatait és kötelezettségvállalásait általa egyoldalúan megállapított, ún. „munkáltatói szabályzatban” is megtehetné. Azaz, senkivel semmit nem kellene még véleményeztetnie sem, mintha egyedül lenne a munkahelyen. Nemhogy kollektív szerzıdést nem kellene így kötnie, de senkivel sem kellene tárgyalnia a 19

munkavállalót érintı kérdésekrıl. A munkáltató hatalmi helyzete így lenne totálissá tehetı, míg a munkavállaló teljesen kiszolgáltatottá válna. Törölni kell a 17. § szövegét! A jognyilatkozat megtétele (20. § (3) bekezdés) a leírt módon semmiképpen nem fogadható el, mert így a munkáltató (a nyilatkozattételre jogosult) helyett bárki eljátszhatná ezt a szerepet – aztán (utólag) vagy jóváhagyná a nyilatkozatot (pl.: a munkaszerzıdést) a tényleges munkáltató, vagy nem. Ez káoszt okozhatna a munkahelyen, továbbá a munkavállaló lebecsülését jelentené, amely kiszolgáltatottságát is tovább növelné. Ezért ezt is el kell utasítani, akárcsak a 21. § (3) bekezdést, amely a munkavállaló ellentmondási jogát szőkítené azzal, hogy a munkáltatói képviselı jogkörtúllépését nem vitathatná, s a 22. § rendelkezését is, amely az elvetett egyoldalú munkavállalói nyilatkozat elleni fellépés lehetıségét 6 hónapra szőkítené. A jognyilatkozat – álláspontunk szerint – akkor lenne közöltnek tekinthetı (24. §), és főzıdhetnének hozzá jogkövetkezmények, ha azt a címzettnek írásban, vagy a nevében az átvételre felhatalmazott, jogosult más személynek átadják, illetve az elektronikus dokumentum részére hozzáférhetıvé válik. Szükségesnek tartjuk, hogy azt a munkáltatónak minden esetben postai úton is el kelljen küldenie, mert ha például csak e-mailen küldi el, nem lehet egyértelmően bizonyítani a kézbesítés idejét, s az átvételt, amelyhez a jogvesztı határidık kapcsolódnak. Hibás a 31. § rendelkezése is, amely a már korábban elvetett megállapodás bírósági úton való megtámadását is lehetetlenné tenné. Ne lehessen a törvényben olyan megállapodás, amely a Munkaügyi Bíróság jogkörébıl kikerül.

d) Hogyan alakulna a munkaviszony létesítése, fenntartása, megszőntetése?

A munkaviszony alanyainak szabályozása (32-34. §) lehetıvé tenné, hogy a tizenhatodik életév betöltése módot adjon a munkaviszony-létesítésre. Ez meggondolandó, mert ma (helyesen) a tankötelezettség ideje 18 évig tart. Vannak közismert szándékok ennek leszállítására, de az – végsı soron – a gyermekmunka újjáélesztésének következményével járna, amit el kell kerülni. A munkáltató személyében bekövetkezı változás (36-41. §) szabályozásánál (késıbb máshol is) a tervezet szerint az elızetes tájékoztatás kötelezıen csak az üzemi tanács részére kellene, hogy megtörténjen, a szakszervezetet (a valódi érdekképviseletet) nem lenne kötelezı tájékoztatni. Ez abszurd. A tervezetbıl 20

teljes egészében ki kell venni az üzemi tanács intézményét. Ezért a fenti szakasz tartalma sem maradhat így. A munkaszerzıdés tartalmának szabályozásánál (45. §) elengedhetetlennek tartjuk, hogy az a munkavégzés helyét mindig pontosan rögzítse. A telephely (ahol esetleg megköthetik a felek a munkaszerzıdést) nem tekinthetı magától értetıdıen annak. Ugyanebben a szakaszban (az (5) bekezdésben) a próbaidı meghosszabbítására adna lehetıséget a tervezet, amit el kell hagyni. A próbaidı leteltével vagy szőnjön meg a munkaviszony, vagy történjen meg a véglegesítés. A munkáltató tájékoztatási kötelezettsége (46. §) a tervezet szerint úgy történne, hogy „A munkáltató legkésıbb a munkaviszony kezdetétıl számított 15 napon belül írásban tájékoztatja a munkavállalót a) a rá irányadó napi munkaidırıl…”, és sok egyéb, fontos leckérıl. A tervezet itt alkalmazott felsorolásából – ez is bizonyítja, hogy az nem életszerő – hiányzik a lényeg: a munkarend, a munkaidı-beosztás, a munkabér egyéb elemeinek felsorolása, stb., azaz, az arról szóló pontos tájékoztatás, hogy a munkavállaló tudhassa: a létrejött munkaviszonyban (pl. osztott munkaidı, készenléti jellegő munkakör, stb.) mire vállalkozik. Jellemzı a tervezet készítıinek elfogadhatatlan szemléletére, hogy a tájékoztatási körbe nem tennék bele a helyben mőködı szakszervezetrıl adandó kötelezı munkáltatói tájékoztatást. Ezt is pótolni szükséges a véglegesítéskor. Nem életszerő a (3) bekezdés sem, ezért elhagyandó, és a (4) bekezdést is – amely a tizenöt napot meghaladó külföldi munkavégzésre vonatkozik – pontosítani szükséges, pl.: a munkaidırıl, a bérfizetés napjáról, a munkaköri feladatokról, a kollektív szerzıdés érvényességérıl, való kötelezı tájékoztatással. A tervezet 50. § (2) bekezdése tenne érdemi említést elıször a kollektív szerzıdésrıl (KSZ), és azonnal úgy, hogy annak alapján a már korábban elvetett próbaidı-meghosszabbításra sort lehessen keríteni. Ez itt is elfogadhatatlan. Ezt a témát azonban érdemes – egy kicsit elıbbre ugorva a szövegben – összefüggéseiben, komplexen megvilágítani: Kollektív szerzıdést csak ott lehetne kötni, ahol a munkahelyen van szakszervezet. Ez is korlátozó megoldás lenne ugyan, de a tervezet 257. § (1) bekezdése szerint a munkáltató és az üzemi tanács „együttmőködésük elımozdítására üzemi megállapodást köthet.” A 258. § (1) bekezdése szerint az üzemi megállapodás – a Második Rész 8. fejezetében meghatározottak kivételével (a munka díjazása) – szabályozhatja a 267. §. (1) bekezdés b) pontjában foglaltakat, azaz, a kollektív szerzıdés tartalmát. Ennek feltétele, hogy a munkáltató nem tartozik kollektív szerzıdés hatálya alá, illetve a 21

munkáltatónál kollektív szerzıdés kötésére jogosult szakszervezet nincs. Ez nyilvánvalóan a munkavállalóra és a szakszervezetre nézve egyaránt hátrányos szabály, ami elfogadhatatlan. Fentiekbıl következıen ugyanis az üzemi megállapodással ki lehetne váltani a kollektív szerzıdést. Ez a szakszervezet és a munkavállaló kijátszásán, jogfosztásán túl téves jogfelfogást is jelent. Hiszen a tervezet egy olyan, nem érdekképviseleti cél szerinti szervezetre, nem is érdekképviseletre bízná a kvázi kollektív-szerzıdési jogot, amiért más szervezet (a szakszervezet) önkéntesen létrejön. Azaz, egy törvényi kötelezéssel, mesterségesen létrehozott, és csak a vezetésben való részvételi joggal rendelkezı szervezetre, az üzemi tanácsra ruházná azt, amivel nyilvánvalóvá teszi a szerzıi csoport, hogy a tervezettel diszkriminálni akarja a szakszervezeteket, ellenséges azokkal szemben. Mindez – túl azon, hogy jogot vonna el a munkavállalóktól, szakszervezeteiket is okafogyottá tenné. Mindez a nemzetközi gyakorlattal, a Magyarországra érvényes szerzıdésekkel is élesen ellentétes, ezért megengedhetetlen. A munkaszerzıdés teljesítésének alapvetı kötelezettségeit (51-52. §), mindenekelıtt a munkavállaló munkaviszonnyal összefüggı költségeinek megtérítésére vonatkozókat az új MT-ben kellene rendezni. Nem lenne szabad – mint a tervezet szándékozza – azokat a kormányra bízni. Az 51. § a munkáltató kötelezettségeit hiányosan rögzíti, a szöveg pontatlan is, a (3) bekezdésben való leírási hiba miatt. (Hátrányos következményt valószínőleg még ez a tervezet sem akar érvényesíteni). Ugyanitt, az (5) bekezdésben hiányosan, pontatlanul írja le a tervezet az éjszakai munka fogalmát, ami a munkavállalóra nézve hátrányos. Az 52. § a munkavállalói kötelezettségeket a „bizalom” fogalommal kapcsolná össze, ami – tekintettel, hogy a bizalom nem munkajogi kategória – kiszolgáltatottá tenné a dolgozót, mert a jogkövetı magatartás kereteit nem jelölné ki. Így bárki bizalomvesztetté válhatna, ami elfogadhatatlan. A munkáltató jogosult lenne (53. §) a munkavállalót átmenetileg a munkaszerzıdéstıl eltérı munkakörben és munkahelyen, illetıleg más munkáltatónál foglalkoztatni. Nem volt véletlen tehát, hogy korábban – mint kritika tárgyává is tettük már – a tervezet nem szabályozta pontosan a munkavégzést helyét. Ez a szabály azt jelentené, hogy pl. egy 200 km-re lévı telephelyen is köteles lenne a munkavállaló dolgozni, vagy a munkáltató lehetıséget kapna, hogy ıt szabályozás nélkül (munkaerı-kölcsönzés) más munkáltatónak, mint egy gépet, vagy eszközt átadja. Igaz ugyan, hogy „csak” 44 napra évente, de a tervezet még lehetıséget sem adna arra, hogy a jelenleg hatályos MT szerinti módon hivatkozhasson a dolgozó arra az aránytalan sérelemre, amivel a kihelyezés rá nézvést járna. Megszőnne az átirányítás, a kirendelés, a kiküldetés, a helyettesítés fogalma, amely eddig jogbiztonságot 22

jelentett a munkavállalónak. A szakasz rendelkezései egyebekben is hiányosak. Pl.: mi lenne azokkal a dolgozókkal, akik megváltozott munkaképességük miatt nem helyezhetık át, mi lenne a többletmunkavégzés, a helyettesítés díjazásával? Egy jó tartalmú MT ezeket a kérdéseket megválaszolja. Ez nem az. A munkavállaló vétkes kötelezettségszegését (56. § (2) bekezdés) ezen a módon való megfogalmazással törölni szükséges, mert az hat havi alapbér elvonását tenné lehetıvé, egy pontatlan gumiszabállyal. Itt alkalmazni kellene a „gondatlanság”, illetve a „szándékosság” fogalmát úgy, hogy mint a most hatályos MT mondja: „hátrányos jogkövetkezményként pénzbírság nem szabható ki”. Egyebekben ezt rögzíti felmondási okként is a tervezet. Megengedhetetlen, hogy a munkaviszony megszőnését követıen hátrányos jogkövetkezmény sújtsa a munkavállalót, ezért az így rendelkezı 56.§ (3) bekezdést törölni szükséges. A tervezet 59.§-a a munkavállaló alapbérét nem emeltetné automatikusan pl. akkor, ha az elızı évben hozzátartozójának ápolása miatt fizetés-nélküli szabadságon volt, holott ez a törvényi hely módot adna az „egyenlı munkáért egyenlı bért” elv alkalmazására az átlagos fizetés-emelési automatizmus bevezetésével. A munkaviszony megszüntetésének szabályai között a tervezet nem részletezi (64. §), mit ért közös megegyezéses megszüntetés alatt, holott az erre irányuló megállapodás pontos tartalma adott lehetne a jelenlegi (gyakori) joggyakorlatból. Ez is mutatja a tervezet felületességét, és életszerőtlenségét. A rendes felmondás szabályai elfogadhatatlanok úgy (65-85. §), hogy a törvény kivenné a korábbi MT-ben rögzített munkáltatói felmondási indoklási kötelezettségeket, felmondási tilalmakat és korlátokat (betegség, szülési szabadság, 55 év feletti kor, rehabilitációs járadékban részesülı, nem keresıképtelen munkavállaló illetve a gyes leteltét követı 30 nap). A dolgozó indoklás nélkül kirúghatóvá válna. E terv szerint például a várandósság után – a szülési szabadság igénybevételével – kezdıdne a munkavállaló felmondási ideje. Így a szülési szabadság idıtartama alatt megszőnhetne a munkaviszony. A tervezet más módon is nehezíti a gyermeket vállalók helyzetét, ugyanis – szemben a hatályos MT szabályaival – még a „lerontott” védelem sem vonatkozna azokra, akik úgynevezett „emberi reprodukciós eljárásban” vesznek részt, vagy az örökbefogadást megelızı ún. kötelezı gondozásba helyezés idejét töltik. Csoportos (72.§) létszámcsökkentésnél (már a jelenleg hatályos MT-nél is „megoldják” a munkáltatók, hogy az elbocsájtások ne legyen azok), „a 23

munkáltató, ha csoportos létszámcsökkentés végrehajtását tervezi, az üzemi tanáccsal, ennek hiányában a munkavállalók képviselıibıl létrehozott bizottsággal (megjegyzésünk: ez aztán igazán gitt-egylet lenne!), továbbiakban együtt: a munkavállalók képviselıi, tárgyalni köteles.” Szakszervezetrıl szó se esne, holott a felkészült, felelıs érdekvédelemre ekkor lenne a leginkább szüksége a dolgozónak. Cinikus terv. A tervezet kevesebb végkielégítés fizetését írná elı a munkáltatónak (77. §), mivel nem átlagkeresettel, hanem távolléti díjjal számolna, és kivenné a nyugdíj elıttieknek adott plusz juttatás fizetésének kötelmét is a törvénybıl, valamint szőkítené azoknak a körét is, akik erre joggal számíthattak korábban. Ez sem fogadható el. A felmondással (78. §), különösen az azonnali hatályú felmondással szemben a tervezet nem biztosítaná a munkavállaló védekezési jogát, és azt sem, hogy kapjon végkielégítést, kártérítést, további annyi idıre járó átlagkeresetet (nem távolléti díjat), amennyi a munkáltató rendes felmondása esetén neki jár. Magyarán: teljesen kiszolgáltatott, földönfutó munkavállalót lehetne e szerint csinálni bárkibıl a munka világában. Álláspontunk szerint: nem lehetne ezt sem megengedni. A tervezet a jogellenes felmondás szőkített, a munkavállalót hátrányba hozó szabályozásával szembe menne az Alkotmánybíróság vonatkozó határozatával is, amikor a kártérítés összegét maximum tizennyolc havi (miért éppen ennyi?) távolléti-díjban (!) határozná meg.

e) Miként változnának a munkaidı, a pihenıidı szabályai?

A tervezet úgy növelné a munkaidıt (86-91. §), hogy abból kivenné a munkaközi szünetet (magyarán: az ebédidıt), ami a munkavállalót hátrányosan érintené. A munkahelyen kívüli (kiküldetés) utazás ideje a munkavállalót terhelné. Ennyivel is meghosszabbítva a munkaidıt. Törölné a délutáni, az éjszakai mőszak, és a többmőszakos munkarend fogalmát, ami szintén elfogadhatatlan, és nem rendelkezne a kiküldetésrıl, annak díjazásáról sem – ami súlyos hiány. (Mindez szembemenne a 2003/88/EK irányelvvel is.) A napi nyolc óra munkaidıt a tervezet fellazítaná, azaz, gyakorlatilag lehetıvé tenné, hogy négyhavi munkaidı-keret alkalmazásával, a túlmunka-fizetés kötelezettsége nélkül, a heti pihenınapon is történhessen foglalkoztatás, illetve,

24

ennek némileg ellentmondva, megengedné a túlmunka (rendkívüli munkaidı) szabadidıben való megváltását. Rossz gondolat. A munkaidı-beosztást a tervezet szerint (96-100. §) a munkáltató az adott napot megelızıen három nappal közölheti a munkavállalóval, ami rá nézve súlyosan hátrányos lenne (gondoljunk csak a családi élet szervezésére), ráadásul úgy, hogy pl. az ügyelet sem számítana a munkaidıbe. A vasárnapi, ill. munkaszüneti napon való munkavégzés, pl. külföldi munkavégzés esetében, akkor rendelhetı lenne elrendelhetı, ha az adott ország munkarendje szerint azon a napon munkavégzés történhetne. Két munkanap között a tervezet tizenegy óra pihenıidıt rögzítene, amitıl kollektív szerzıdés keretében nyolc órára való mérséklésre lehetne eltérni! Ezt azonban nem lenne szabad engedni. Sem egészségkárosító körülmények között végzett munkánál, sem akkor, ha a dolgozó családi, szociális és egészségi körülményeire ez hátrányosan hatna (104. §). A heti pihenınapot (105. §) a tervezet úgy szabályozná, hogy havonta csak egyszer kellene annak vasárnapot is tartalmaznia. Ez hátrányos, akárcsak a heti pihenıidı meghatározása, és – mindezek felett – a rendkívüli munkaidınek egy olyan szabályozása (107-109. §), amely a készenlét idején végzett munkát nem tekintené rendkívüli munkavégzésnek, és az évente végeztethetı rendkívüli munka idıtartamát 300 órára emelné. Elfogadhatatlan. Az ügyelet, a készenlét (110-112. §) szabályozásában – az uniós gyakorlattól eltérıen – nem tekintené az ügyelet teljes idejét munkaidınek, és ezzel gyakorlatilag lehetıvé tenné a napi tizenkét órán túli munkavégzés elrendelését is. Ez sem fogadható el. A szabadságra, és annak kiadására (115-125. §) olyan szabályokat hozna a tervezet, amelyek egyrészt csökkentenék a szabadság mértékét, másrészt annak szabad kivételét a munkavállaló részérıl öt napra mérsékelné. Mindezek a munkavállalóra rendkívül hátrányosak lennének, ezért elfogadhatatlanok. Fizetés nélküli szabadság kivétele esetén (127-133. §) a munkáltató a munkavállalót nem lenne köteles továbbfoglalkoztatni a gyakorlatban. Visszalépés lenne a korábbi törvényhez képest, hogy az apát gyermeke születése esetén, a munkaidı-kedvezmény helyett csak fizetés nélküli szabadság illetné meg, s az anyát nem illetné meg a szoptatási munkaidı-kedvezmény. Mindezek nem csak elfogadhatatlanok, de ellentétesek a 2010/18/EU irányelv tartalmával is.

25

f) Mi lenne a munka díjazása, hogyan alakulna a munkabér?

Az alapbér (136-138. §) meghatározása elıtt hiányzik a tervezetbıl, hogy a munkaviszony alapján a munkavállalónak munkabér jár – azaz, nem lehet (pl. próbaidı alatt) ingyenesen munkát végeztetni vele, nem lehet „önként” lemondatni a munkavállalót a munkabérrıl. Súlyos hiány, hogy a minimálbér mellett a tervezet nem tesz említést a garantált bérminimumokról, és hallgat arról az eljárásról is, amely ezeket megállapítja. (Nem számol ugyanis az Országos Érdekegyeztetı Tanáccsal, amelynek az elmúlt 22 évben joga volt erre). A tervezet e szakaszai nem fogalmazzák meg – pedig ebben az elmúlt 22 év vitáinak eredményeként egyetértés alakult ki –, hogy a garantált bér a minimálbérnél kevesebb nem lehetne. E hiányosságot is pótolni kell, és nem szabad megengedni, hogy mindez a garantált bérminimum megszüntetését jelentse, amit a 153. § sugall. Bérpótlék a tervezet szerint (139-145. §) csak az éjszakai munkavégzésért járna, 15 %-os mértékben. A többit (délutáni mőszakpótlék, éjszakai mőszakpótlék, és ezek további kiegészítései) eltörölnék, amivel súlyos méltánytalanságot követnének el a dolgozókkal. Ráadásul, ezt a maradék bérpótlékot sem pénzben, hanem szabadidıben adnák ki, ennek mennyiségét távolléti díjtétellel számolva, ami további bércsökkenést okozna. A tervezet itt sem életszerő, alkotói nem ismerik és/vagy mélységesen lebecsülik a dolgozót, aki akár egészségkárosító körülmények között is, akár családi- és magánéletét átszervezve kényszerül – alacsony keresete növelése érdekében – a pótlékos munka vállalására. Itt kell szóvá tennünk, hogy amikor a munkáltató hibájából (pl. rossz munkaszervezés miatt) a dolgozó, bár akarna, de nem tud munkát végezni (állásidı), akkor nem kapna bért. (146-147. §) Ez is méltánytalan, igazságtalan szabály lenne! Ugyancsak elfogadhatatlan lenne, hogy betegállomány alatt (azaz, éppen akkor, amikor többlet-kiadások merülnek fel, pl. gyógyszerköltség miatt) a távolléti díj 70 %-a járna csupán. A távolléti díj számítása (mely az átlagkeresetet váltaná fel) szintén hátrányos lenne a dolgozó számára (148-152. §), mert az egyrészt nem a korábban ténylegesen megkapott keresetbıl (a ténybıl), hanem az adott pillanatban elmaradó alapösszegbıl (a jövı) számolna. Másrészt, ebbıl az összegbıl kihagynák a prémiumot, a mozgóbért, a jutalmat is. Ezért a távolléti-díjjal való számolás rendszere bércsökkenést okozna, elfogadhatatlan lenne. A munkabér védelme nem valósulna meg, ha a tervezet szerint (154-164. §) szabályoznák. Ha nem kapna a dolgozó havonta írásos elszámolást munkabérének elemeirıl, ha a kötelezı bankszámlára-utalás során a bank (mint 26

a közszolgálatokban) kezelési költséget vonhatna le belıle, s ráadásul, a havi kifizetés legkésıbbi idıpontja se lenne rögzítve a törvényben. A munkabér védelme azért sem valósulna meg, mert nem lenne kimondva a már többször szóvá tett „egyenlı munkáért egyenlı bért” elve, sérülne a 75/117/EGK irányelv érvényesülése is. Így a tervezet ez eddigiekben elkövetett hibákon túl, a harci logika érvényesítésével újabb vita-forrást generálna (elszámolási vitát) a munkáltató és a munkavállaló között. Különösen, ha a nyilvánvalóan nem egyenrangú felek errıl a tárgykörrıl, mint a tervezetben szerepel, „eltérıen is megállapodhatnak”. Ezt a „lehetıséget” a munkabér védelmében ki kell zárni. A szabály egésze se maradhat így. Teljes egészében hiányzik a tervezetbıl a szociális juttatások biztosítása (magától értetıdıen: kollektív szerzıdésben szabályozva), és a kulturális, jóléti, egészségügyi juttatás, a munkavállaló életkörülményeinek jobbítását szolgáló munkáltatói támogatás, és a munkaruha-juttatás, az önkéntes kölcsönös biztosító pénztárban tag munkavállaló díjának részben/egészben való átvállalásnak a munkáltatói lehetısége. Ez sem maradhat így.

g) Milyen kártérítési felelısség vonatkozna a törvény hatálya alá tartozókra?

A tervezet nem biztosítaná, hogy a munkavállaló munkaviszonyával kapcsolatban keletkezett kára teljes egészében való megtérítésére jogosult legyen a munkáltatótól (pl. a munkáltató részére kötelezı felelısségbiztosítás forrásából). A munkabalesetek számát pedig úgy „csökkentenék”, hogy a tervezet lényegesen szőkítené annak fogalmát. Kijátszható lenne a munkáltató kártérítése, ha elfogadást nyerne az elıre nem látható körülmény a káreseménynél, ami a kárt szenvedett munkavállalót megfosztaná a kártérítéstıl. A kártérítés összegének kiszámítása is hátrányosan érintené a munkavállalót, mert annak a távolléti-díj lenne a számítási alapja. A nem vagyoni kár megtérítésének kötelezésre vonatkozó szabály is kimaradt a tervezetbıl. (166176. §) Erre mondjuk: „talán nem véletlenül”. A munkavállaló ezzel szemben (179. §) a munkáltató teljes kárát lenne köteles megtéríteni, függetlenül attól, hogy az szándékosságból vagy gondatlanságból következett be. Ez aránytalan és igazságtalan lenne a munkavállalóra nézve. Gondatlan károkozás esetén ugyanis olyan terhet rakna a vállára, amit sem anyagi, sem erkölcsi értelemben nem tudna elviselni. A több munkavállaló együttes felelıssége a megırzési károknál elfogadhatatlanul tágítaná ki a kárfelelısséget. Az is jogos tiltakozásukat váltaná ki, ha a hiányért munkabérük arányában kellene felelniük. (180-181. §) Leltárfelelısségnél a munkáltató 27

egyoldalúan határozhatná meg a leltárhiánnyal kapcsolatos szabályokat (182187. §), ami aránytalan túl-hatalmat biztosítana itt is neki. Cinikus rész a tervezetben, hogy a kollektív szerzıdés mindettıl a munkavállaló hátrányára eltérhet. Törölni kell (a fentiek módosításán túl) a tervezet 189. §-át, amely munkavállalói biztosíték letételét írná elı, mert az újabb anyagi terhet róna a munkavállalóra, miközben az egész MT-tervezet amúgy is arról szólna, hogy hogyan lehetne csökkenteni a keresetét. Különös szabályokban (192-193. §) rögzítené a tervezet a határozott idejő munkaviszonyt, azt legfeljebb öt év idıtartamban maximálva. Indokolatlanul sok idı, a legfeljebb egy év elég lenne. A határozott idı letelte utáni elsı munkanapon végzett, a munkáltató által elfogadott munka – mint most – az új szabályozás szerint nem alakítaná át a munkaviszonyt automatikusan határozatlanná. Az sem érdeke a munkavállalónak, hogy a határozott idejő munkaviszonyát – mint a tervezet írja – több alkalommal meg lehessen hosszabbítani. Ezek elfogadhatatlan tervek. A tervezetben a rugalmas, az atipikus (194-201. §) foglalkoztatási szabályok, (miközben azok fontos, új elemei lehetnének az új MT-nek), teljességgel kidolgozatlanok, ezért tárgyalási alapot se képezhetnek. Ezt kell megfogalmaznunk, miközben tudjuk, hogy a részmunkaidıs foglalkoztatástól, az otthon végzett munkán át, a távmunkáig, ezekre vonatkozóan számos racionális javaslat, tervezet állt az új MT szerzıinek rendelkezésére. A munkaerı-kölcsönzést (196. §) sem váltja ki ezen belül azzal, hogy lehetıvé tenné a több munkáltató általi alkalmazást, de arra alkalmas lenne, hogy a munkavállalónak ne legyen munkavégzési helye, ne legyen egyértelmő az utasíthatósága, stb. Hiányzik az egész elgondolásból a költségviselés megosztása a munkáltató és a munkavállaló között, a munkáltató felelısségének rögzítése a munkafeltételek, a munkabiztonság, a bér- és járulékfizetés, a szociális- és egyéb juttatások területein. Ezek a tervezetben így elfogadhatatlanok. Semmi keresnivalója nem lehetne a tervezetben a közigazgatási szerveknél foglalkoztatott munkavállalónak (208-214. §), mert az ilyen szerveknél, és az egész, széles értelemben vett közszolgálatban a közérdeket érvényesítı közszolgálati jogviszonynak kell érvényesülnie, nem a magánérdeket, a piaci viszonyokat, a munkáltató-munkavállaló közötti alkut érvényre juttató MT-nek. Ezért ez a – régi MT-bıl átvett – megoldás is elfogadhatatlan.

28

h) Hogyan alakítaná át a szakszervezetek, az üzemi tanács, a kollektív szerzıdés, és az érdekegyeztetés intézményeit a törvény?

Erre a kérdésre a tervezet alapján (220-274. §) egyszerő, de súlyos válasz adható: az új MT lenullázná a szakszervezetek már 1992-ben is csorbított érdekvédelmi, érdekképviseleti jogait, érdekérvényesítési esélyeit. Egyeztetés, megállapodással megteremtett munkabéke helyett munkaharc válna jellemzıvé a munkahelyeken, az ágazatokban, s országosan is. A tervezet a munkáltatói jogokat (mint láttuk) túl-hatalmi szintre emelné. A szakszervezeteket azonban csak formálisan létezı, jogfosztott, érdekérvényesítésre képtelen bábokként hagyná meg a munka világában. A munkaügyi kapcsolatok teljesen átgondolatlan, kidolgozatlan szabályozásáról és az üzemi tanácsról, mint a munkavállalói érdekképviselet eszközeirıl érdemben nincs mit mondani, ezt az egész részt, ahogy van, úgy kell elutasítani! A tervezet íróinak ugyanis láthatóan fogalmuk sincs a munkahelyi viszonyokról, vagy csak koncepciójuk van, amit (a valóságtól függetlenítve magukat) minden körülmények között érvényesíttetni akarnak. Csakis így kerülhetett sor arra, hogy a tervezetben az üzemi tanács (a kötelezıen elıírt intézmény, amelyet tehát nem demokratikusan, nem önkéntesen – mint a szakszervezeteket – hozattak létre a munkahelyeken) érdekképviseleti jogokhoz jusson. „Beelızve”, és ezzel okafogyottá téve a szakszervezeteket, amelyeket, és tisztségviselıiket a tervezet teljesen ellehetetlenítené. Az új MT megszüntetné a szakszervezeti jogok nagy többségét, s a szakszervezeti tisztségviselık munkajogi védelmét is, azaz, nem engedné meg senkinek, hogy a munkáltatói akarattól függetlenül képviselhesse a munkavállalók érdekeit. Az Országos Érdekegyeztetı Tanács megszüntetésével, a szakszervezeti jogosítványok döntı többségének felszámolásával (tájékozódási, konzultációs jogosítványa maradna csupán, és a kollektív szerzıdési jog, amelyet azonban gyakorlatilag az üzemi tanács megállapodásra válthatna át, így téve szükségtelenné a szakszervezeteket és a kollektív szerzıdést is) nem lenne szakszervezet, nem lenne munkavállalói érdekképviselet sehol: sem országos, sem ágazati, sem munkahelyi szinten. Mindezek ellentétesek az idézett nemzetközi egyezményekkel, így a 2002/14/EK irányelvvel (a tájékozódásról, amelyet a tervezet a munkáltatói érdeknek megfelelıen szőkítene), és más – már idézett – megállapodásokkal, pl. a tisztségviselık védelmét jelentı 135. számú ILO egyezménnyel, a 143. számú ILO ajánlással, és azokkal is, melyek pl. tiltják, hogy a kollektív szerzıdést üzemi megállapodással lehessen helyettesíteni.

29

A tervezet e részét a fenti okok miatt teljes egészében elvetjük. Új, a munkavállalói és a munkáltatói érdekek kifejezését, a társadalom, a gazdaság, és a munka világa békéjét szolgáló, az érdekeket kölcsönösen, egyensúlyosan, szakszerően megjelenítı – szöveg megírását követeljük!

i) Milyen lehetıséget adna a törvény a munkaügyi vitára?

A munkaügyi vitában a tervezet (275-283. §) a munkáltatónak a munkavállalóval szemben írásbeli felszólítási jogot keletkeztetne igényei érvényesítésére (erıfölény). A viták békés és kiegyensúlyozott rendezésére, a jogvita feloldására szolgáló intézmény (egyeztetı bizottság, aminek minden fél aláveti magát) létrehozására, mőködési szabály kidolgozására a tervezet érdemi kísérletet sem tesz. A kollektív munkaügyi vita fogalmát a szöveg nem rögzíti. Nem alkalmazza a több mint tíz éve mőködı Munkaügyi Döntıbíró és Közvetítı Szolgálat intézményét, amivel a gyakorlatban megszünteti azt. A tervezet e része sem elfogadható.

j) Mit jelentene a „független munkaügyi vizsgálat”?

A független munkaügyi vizsgálat egy új jogintézmény lenne, amelynek a tevékenysége, ha jól értelmezzük, a munkavállaló bejelentése (feljelentése) alapján indulhatna el. (Ez önmagában sem életszerő.) Aztán a tanácsadó lefolytatná a vizsgálatot, megtenné az észrevételeit a munkáltatónak a jogszabálysértés megszüntetésére, de nem bírságolhatna, csak vizsgálhatna. A 291. §. azonban azt rögzítené, hogy a munkáltató a hatósági munkaügyi ellenırzés keretében nem lenne bírságolható, és vele szemben más joghátrány sem lenne alkalmazható olyan jogszabályszegés miatt, amely tekintetében a független tanácsadó jelzésének eleget tett. Azaz, ha a „független” tanácsadó észrevételeit részben, vagy egészben figyelembe veszi a munkáltató, utána nem sújtja a Munkaügyi ellenırzésrıl szóló törvényben meghatározott, nem csekély összegő bírság. Mindez azért igen aggályos, mert a munkáltató által megbízott, általa díjazásban részesített, hatósági jogkörrel azonban nem rendelkezı, „független” személy a gyakorlatban átvenné a hatóság szerepét, amivel a hatóság súlytalanná válna. Ezek sem elfogadható tervek. 30

Összegzés

A tervezet nem életszerő, doktriner szabályokat, gyakran pongyola és szakszerőtlen megfogalmazásokat tartalmazó szöveggyőjtemény. Célja, mint többször is írtuk már, de most is fontosnak tartjuk nyomatékosítani, a munkáltatói túl-hatalmi helyzet létrehozása, a munkavállalói alapvetı jogok, és a szakszervezeti érdekvédelmi, érdekképviseleti, érdekérvényesítési jogok súlyos csorbítása, döntı többségük megsemmisítése. A tervezetben írt szabályok jelentıs része konkrét ILO, vagy EU szabályozásokkal, irányelvekkel ellentétes. Így az új MT – kiegyensúlyozatlansága, hibás, hiányos szabályozásai, rendelkezései miatt – nem töltené be sem társadalmi, sem gazdasági szerepét. Nem társadalmi- és szociális békét, hanem szüntelen harcot hozna a munka világába. Ezen okok miatt az MT tervezete elfogadhatatlan!

III. Követelmények és javaslatok – az alkotmánnyal, az állam szerepének meghatározásával, egyéb törvényekkel, és a munka világa szabályozásaival (MT, közszolgálatok) összefüggésben

Az elızı részben ellentmondásokat, hibákat, hiányokat, hátrányos megkülönböztetéseket, egyensúlytalanságokat emeltünk ki – jobbára a szakszervezetek elemzéseire támaszkodva – a Munka Törvénykönyve tervezetébıl, azokat összehasonlító tartalmakkal hoztuk társadalmi, gazdasági összefüggésekbe. Most olyan követelmények és javaslatok következnek, amelyek a társadalom, a gazdaság fejlıdése, együttmőködése érdekében nélkülözhetetlenek, és a Munka Törvénykönyvéhez kötıdve, túl is mutatnak a munka világa szabályozásán. Kiindulásként azt kell leszögeznünk, hogy a modern, globális társadalmaknak, gazdaságoknak olyan fejlıdési utat szükséges választaniuk a harmadik évezredben, amely a népességet nem csak életben tartja, de egyszeri, megismételhetetlen életük minıségének megélését is lehetıvé teszi számukra. 31

Ezt létrehozni, s a bolygót életképesnek megtartani pedig elsıdlegesen úgy lehetséges, ha a gazdaság, a technika, a szolgáltatások – miközben fenntartják az ökológiai egyensúlyt – mind-mind az embert helyezik középpontba, és alárendelik magukat az „élni és élni hagyni” törvényének. A társadalmak pedig – benne a pártok, a kormányok, a gazdasági-munkáltatói szövetségek, a szakszervezetek, a civil szervezetek, azaz, a hatalmakat birtoklók, és az azoknak alávetettek – a demokrácia, a jog, az esély- és egyensúlyteremtés, de mindezek elıtt: az egymással való együttmőködés talaján állnak. Ezzel a modernitással – meggyızıdésünk szerint – csak idılegesen lehet szembe fordulni, s akkor sem érdemes. Meg lehet hirdetni ugyanis a „munka alapú” (a tartósnak szánt alávetésre, diktatórikus hatalomgyakorlásra berendezett) gazdaságnak, társadalomnak, az együttmőködés helyetti szüntelen harcnak a fantazmagóriáját, hiszen hatalmi helyzetben szinte mindent meg lehet tenni. Csakhogy, ez rövidlátásra, szők látókörre vall, s kárt okoz az adott, jelen esetben a magyar társadalomnak és gazdaságnak, és a mindennapi életben e korban élı polgároknak is. A globalizációnak a formalizált szervezetek (pl.: ENSZ), és az informális szervezetek (pl.: Bilderberg-csoport) által képviselt törvényszerőségei felismerhetıek. Nem engedik diktatúrák, anarchiák, terrorizmusok térnyerését, de a természeti erıforrásokért globális harcot folytatnak. Eközben a gazdasági, társadalmi, környezeti egyensúlyteremtést, a fenntarthatóság céljainak veszélyeztetését egyetlen hatalomnak se engedik meg. Sem a létezı világgazdaság, sem a még jobbára virtuális, de mind tapinthatóbb társadalmi globalitás, sem az egyre láthatóbb formát öltı (USA, Kína, India, EU, Oroszország, Közel-Kelet) politikai-hatalmi együttmőködés nem tőri a szembenállást a globalitás törvényszerőségeivel, formálódó céljaival. E tényeket tudomásul kell venniük a magyarországi hatalomgyakorló pártoknak is. A nemzetközi porondokon, és a hazai társadalmi-gazdasági életben egyaránt fel kell váltaniuk konfliktusos, „harcos” politikájukat, az egyensúlyt, együttmőködést keresıvel. Megteremtve ennek alkotmányos, és törvényes kereteit. Ez olyan determináció, amit idılegesen figyelmen kívül lehet hagyni ugyan, de hosszabb távon semmiképpen sem. Ezért van értelmük az alábbi – többségükben a munka világának ügyeire összpontosító – kezdeményezések, javaslatok megfogalmazásának, nyilvánossá tételének. Meggyızıdésünk, hogy a fenntarthatatlan erı-politizálásból maguktól kijózanodó – vagy a globális erıterek által kijózanított – pártoknak az Alkotmánytól kezdve, a „sarkalatos” törvényen át, a munka világa törvényeiig gyökeresen kell átalakítaniuk politikájukat. E javaslatokat is figyelembe véve.

32

A hatalomgyakorlóknak, ha a gazdaság és a társadalom érdekeinek akarnak megfelelni, több jó kiindulási pont áll rendelkezésükre a fejlesztı munkához. Elıször: a gazdaság, a jövedelem-tulajdonosok közül a termelık sikeressége döntı mértékben függ attól, hogy a munkavállalók értik-e, támogatják-e céljaikat, képesek-e a minıségi munkára, ösztönzöttek-e a teljesítményre, és magukénak tudják-e a munkáltatók anyagi, szervezeti, jogi és együttmőködési garanciáit. Ha igen, van esély a továbblépésre. A második kiindulási pont: a társadalom sikeressége elsıdlegesen attól függ, hogy ösztönzött-e a politikával, a gazdasággal, a társadalmi csoportokkal, s az egymással való együttmőködésre. Csak pozitív válasz esetén lehet továbbjutni a globális akadályversenyben. Harmadszor: a kormányzás-hatalomgyakorlás sikeressége mindenekelıtt attól függ, hogy témánk, a munka világa szempontjából tudomásul veszi-e a fenti két feltételt, s hogy a magyar jogfejlıdésnek a rendszerváltozás elıtti évtizedekben a nemzetközi trendeknél, tendenciáknál, gyakorlatoknál modernebb, jobb minıségő törvényeit hozza-e be a szabályozásba (melyekhez visszanyúlni nem szégyen, ellenkezıleg), vagy nem. Itt is igenlı válasz szükséges a haladáshoz. Ami, a globalizációval magától értetıdıen együtt járó „elbunkósodás” ellen hathat, s hozzáadott értékként növelheti is hazánk nemzetközi elfogadottságát, presztízsét, hiszen olyan minıséget hozhatunk be a közös térbe, ami minden partnernek a javára válhat. Kezdeményezéseink, javaslataink célja, hogy a konfliktusos társadalom és gazdaság helyébe olyat állítsunk, amely az érdekek nyílt ütköztetésén, kölcsönös tiszteletben tartásán, és az arra hivatott, legitim partnerek (a munka világában: a kormány, a szakszervezetek, a munkáltatói szervezetek) közötti, megegyezésre törekvı egyeztetéseken, megállapodásokon alapul. Az itt következı követelmények, a konkrét, olykor normaszöveges javaslatok, az alkotmányozás, az állam feladatvállalása, az ebbıl következı egyes törvények, és kiemelten: a munka világa (MT, új közszolgálati törvény) területeire összpontosítanak. Az általánostól haladunk az egyedi felé, ezért elsıként az Alkotmánnyal összefüggı javaslataink következnek.

a) Alkotmányozás

A kormányzat által az Országgyőlésben 2/3-al elfogadtatott Alaptörvényre – sok szabályának újragondolása mellett – kiváltképp’ ráfér, a munka világán belül, a szakszervezetekre, és a közszolgálatokra vonatkozó szakaszok újrafogalmazása, még az 2012. évi hatályba léptetés elıtt. Ezekkel kezdjük követelményeink, javaslataink felsorolását. 33

aa) Javasoljuk, hogy a hatályos Alkotmány 4. §- át (értelemszerő változtatással) vegye át az új Alaptörvény. Ez a szakszervezetek érdekvédelmi, érdekképviseleti jogait rögzíti. E nélkül nincs demokrácia, jogállam, de tudható: gazdasági versenyképesség sem. Ezért javasoljuk, hogy az Alaptörvény VIII. cikk (5) bekezdés szövege az alábbira változzon: „A szakszervezetek védik, képviselik az állam, az önkormányzatok, a hatóságok, a munkáltatók elıtt a dolgozók, a munkanélküliek, és a nyugdíjasok érdekeit.”

ab)

Javasoljuk, hogy az állam közszolgálati kötelezettségvállalásait rögzítse az Alaptörvény. Ennek megoldása az Alaptörvény XXVI. cikkének az alábbiakkal való kibıvítése (a hatályos Alkotmány szakaszai szerinti számozásban javasoljuk a normaszöveget): „70. § (7) A Magyar Köztársaságban a közérdekő cél és feladat megvalósítására irányuló minden tevékenység közszolgálatinak minısül, amelyet közszolgálati szerv, intézmény lát el. A Magyar Köztársaság polgárai a közszolgálattal összefüggı jogaik gyakorlásában és kötelezettségeik teljesítésében a törvény elıtt egyenlık. (8) A Magyar Köztársaságban közszolgálati szerv, intézmény köteles a hatáskörébe, illetékessége alá tartozó ügyben, feladatban eljárni, tıle az nem vonható el. A közszolgálati szerv, intézmény feladatellátását a törvényesség, a nyitottság és az átláthatóság jellemzi. (9) A Magyar Köztársaság közszolgálati feladatrendszerében az ügyek intézését, a feladatok ellátását végzık, és az azokban közremőködık tevékenységüket közszolgálati jogviszony keretében fejtik ki. Közszolgálati feladat kizárólag a közérdeknek megfelelıen, a pártatlanság, a minıség és szakszerőség, az emberekhez való méltányosság, az ésszerő idın belüli feladatmegoldás követelményének eleget téve látható el. (10) A közszolgálati jogviszony sajátos közjogi munkajogviszony, melyben a szolgálatvállaló az állammal és/vagy az önkormányzattal, mint szolgálatadóval szemben hőséggel és – a törvényesség, a szakszerőség, a közszolgálati etika határain belül – engedelmességgel tartozik. Ennek fejében a szolgálatadó állam és/vagy önkormányzat stabil, kiszámítható, garanciákkal és bírósági 34

jogvédelemmel is ellátott foglalkoztatást, életpályát biztosít a szolgálatvállaló számára. (11) A közszolgálati jogviszonyban állók közjogi munkajogviszonyuk jellegébıl fakadóan egyes alkotmányos jogaikban, törvényben rögzítetten korlátozhatók. Pártban tisztséget, politikai közszereplést nem vállalhatnak, de közvetlenül, és munkavállalói érdekképviseletük útján részt vehetnek az ıket érintı döntések kialakításában. (12) A közszolgálati feladatellátás tartalmát sarkalatos törvény, a közszolgálati jogviszony részletes szabályait külön törvény rögzíti.” Folytatva a követelmények és javaslatok sorát, az alábbiakban az állami szereppel összefüggı, majd a jogalkotással, érdekegyeztetéssel, sztrájkkal kapcsolatos felvetések következnek.

b) A magyar állam szerepének, feladatainak felülvizsgálata

A modern állam feladatairól számos javaslat, tervezet vált ismertté az elmúlt évtizedekben, de egyetlen komplex, minden közszolgálati területet átfogó szabályozás sem kapott többséget. Ezért javasoljuk, a széles értelemben vett közszolgálat feladatainak a modern államban való meghatározása és megerısítése céljából, hogy ún. „sarkalatos” törvény rögzítse a társadalom többsége által közismerten támogatott rendelkezéseket. Ennek megalkotásához az alábbi követelmények érvényesítése szükséges: - A modern állam feladatait át kell tekinteni, az elmúlt évtizedek társadalomkutatási eredményeinek hasznosításával, s ennek megfelelıen funkcionális, azaz, a társadalmi többség szükségleteit, igényeit és elvárásait tartalmazó közszolgálati katasztert kell törvényben rögzíteni. - A liberálissal, és a neo-konzervatívval, azaz, a piacot szélsıséges megoldásokkal kizárólagos szerephez juttató államfelfogásokkal szemben (amelyek a világ minden ezekre törekvı országában megbuktak már) a neo-weberiánust kell érvényre juttatni a törvényben. (Lásd errıl a Modern állam feladatai c. könyvet.)

35

- Az államnak funkcionális feladatellátását, közérdekő intézményeinek mőködését, az ehhez rendelt humán erıforrást kell a közpénzekbıl stabilan finanszírozni, és korábbi, gazdaságfinanszírozó szerepét visszaszorítva, a gazdaságot kiszámítható, jó minıségő szabályozással (adó-, járulék- és közteher-politikák) kell elsıdlegesen segítenie. Tudomásul szükséges venni ugyanis, hogy a globalizációban a sikeres, modern államok állam-kapitalista eszközökkel, az állam funkcionális megerısítésével, és gazdaság-fejlesztést ösztönzı szabályozásokkal, valamint a demokratikus kontroll fejlesztésével együttesen értek el eredményeket. Magyarország számára is ez a kínálkozó út.

c) Jogalkotási törvény, egyeztetési törvény, sztrájktörvény (röviden)

ca) A jogalkotási törvényben a szakszervezetek érdekvédelmi, érdekképviseleti jogait védı, a döntések elıtti érdemi érdekegyeztetést megkövetelı, kógens szabályt – az ILO és az EU tripartit érdekegyeztetési, együttmőködési elveit, gyakorlatát tudomásul véve – meg kell teremteni. Korszerősítésként, azok megsértésének szankcióit kell jobban kidolgozni és betartásukat kell megkövetelni mind a piaci szférában, mind a közszolgálati területeken. cb) Az egyeztetésre vonatkozó, érdekegyeztetés nélkül elfogadott törvényt hatályon kívül kell helyezni ahhoz, hogy ne okozhasson maradandó károkat a társadalomban és a gazdaságban. A törvény ugyanis egyrészt az olasz fasiszta korporációs rendszerre emlékeztet. (Melyben a kormány kizárólagos joggal jelölte ki, melyik munkáltatói szervezet – lásd itthon: kötelezı kamara – s melyik munkavállalói szervezet kinevezett képviselıi kötelesek egymással, a kormány részvétele és felelısségvállalása nélkül, a gazdaság, a társadalom aktuális ügyeit megvitatni.) Másrészt pedig életidegen, funkció nélküli „beszélgetı-klubot” hoz létre, amelyben az egyéb, a szintén a kormány által kijelölt „civil” szervezetek és köztestületek, a befolyásgyakorlás esélye, kormányra, törvényhozásra kiható következményei hiányában érdemi munkát nem végezhetnek. Ez a 36

látszat-egyeztetés a demokrácia lejáratása. Az érdekegyeztetés – mint a történelembıl tudható – soha nem váltható le korporációval. Valódi demokráciában ezért lenne elfogadhatatlan ez a törvény, ezért kell visszavonni hazánkban is. cc) A megszavazott, de a gyakorlatban már meg is bukott sztrájktörvényt – amely „bátran” megy szembe a hazánk által is aláírt nemzetközi egyezményekkel – úgy kell módosítani, hogy a „még elégséges szolgáltatásokban” való megállapodás hiánya ne akadályozhassa a sztrájkot. A megállapodásra vonatkozó tárgyalásnak a kötelezése tartalmazza, hogy a felek közötti megállapodás hiányában a választott munkaügyi döntıbíró (amely intézménynek a MT-ben kell megerısítést kapnia) mindkét félre kötelezı döntést hozhat a sztrájk esetén még elégséges szolgáltatásról. Így a sztrájk, nemzetközi szerzıdésekben vállaltan fenntartandó alkotmányos joga nem sérülne, de az aránytalan károkozás veszélye elháríthatóvá válna.

d) A munka világát meghatározó törvények (MT, közszolgálatok) átfogó módosítása

A munka világának egyik meghatározó törvénye a Munka Törvénykönyve. Az elkészült normaszöveg-tervezet (a II. fejezetben részletezett okok miatt) elfogadhatatlan a munkavállalók és a szakszervezetek számára. „Erıbıl” persze rá lehet kényszeríteni azt az érintettekre (és tudjuk, a kormány, mint mindig, most is erre készül), de az elıre láthatóan negatív társadalmi és gazdasági következmények elkerülésének érdeke miatt, a világgazdasági válság kellıs közepén különösképpen, más eljárást célszerő követni. Ezt a kormánynak is be kell látnia. Új tervezetet kell írni a kormánynak, és azt tripartit, országos érdekegyeztetés keretében, megállapodásra törekvıen szükséges megtárgyalni, még a parlamenti beterjesztés elıtt. Egy ilyen tervezettel összefüggésben – a munkavállalók és a szakszervezetek érdekeit szem elıtt tartva – az alábbi követelményeket támasztjuk, és ahhoz az itt következı javaslatokat tesszük hozzá.

37

da) A Munka Törvénykönyvvel kapcsolatban támasztott követelmények, javaslatok

Az új MT-nek abból kell kiindulnia, hogy a munkavállalói jogok az emberi jogok részei. Ebbıl következıen egyensúlynak, kiegyensúlyozottságnak kell jellemeznie a munkavállaló és a munkáltató viszonyát. A munkáltató mindenkori erıkülönbségét a szabad munkaerı-piacon – az egyensúlyosságra törekvés jegyében – törvényi korlátoknak kell körülvenniük, amelyek megakadályozzák a munkáltatói túl-hatalom érvényesítését. A szabályozásnak a törvényben használt fogalmakat pontosan meg kell határoznia. A törvény szövegének egyértelmőnek, közérthetınek, minden érintett fél számára könnyen és félreértés nélkül értelmezhetınek, és kötelezıen alkalmazandónak kell lennie. A szabályozásnak – az elızı bekezdésben írtakkal összhangban – a munkavállaló érdekérvényesítési érdekeltségének erısítését (ahol az kell: megteremtését) is szolgálnia kell. A munka világának jól ismerhetı (a tervezet készítıi által azonban mégsem eléggé ismert) erıviszonyai miatt megengedhetetlen, hogy a MT a Polgári Törvénykönyvnek (s ráadásul: egy még nem is ismert szövegő PTK-nak) alárendelt joganyag legyen. Azt a látszatot ugyanis nem lehet elfogadni, hogy – mint a polgári jogi vitában, úgy itt is – egyenlı súllyal vannak jelen a felek a munkaügy vitákban. A munkáltatótól függ a munkavállaló – és megfordítva, de ez a dialektikus viszony nem teremt egyenlıséget a felek között. Ezért egy korszerő és hasznos szabályozásnak a munkavállalók kiszolgáltatottságát – józan megfontolással végiggondolva a teendıket – kell enyhítenie, hiszen tudható, hogy a parttalan kiszolgáltatottság olyan társadalmigazdasági feszültséget szül, amely robbanáshoz vezethet. Ennek elkerülése érdekében a munkavállaló védelmének a törvény minden jogintézményben meg kell jelennie. A munkaviszony létrehozása, módosítása, megszüntetése, és annak tartalma nem lehetnek a korábbinál hátrányosabbak a munkavállalók számára. Nem növekedhet a munkaidı, nem csökkenhet a pihenıidı. A munkabér, a kereset (pl. éjszakai munkavégzéskor, vagy a többmőszakos munka pótlékának megszüntetésével, a helyettesítési díj törlésével, az átlagkereset fizetésének kiiktatásával) nem csökkenhet az új törvényi szabályozás miatt. Nem fordulhat meg a bizonyítási teher a munkaügyi vitában a munkáltatóról a munkavállalóra, nem válhat külön – meghosszabbítva ezzel a munkaidıt – a munkaidı és az ebédidı, nem csökkenhet a munkavállaló rendelkezési hatálya alá tartozó 38

szabadság mértéke. Változatlan tartalmakkal kell megmaradnia a felmondási védettség intézményének, míg a távmunka intézménye nem terjeszkedhet túl a klasszikus foglalkoztatáson. A munkaügyi vitára vonatkozó részt úgy kell megírni, hogy az mind a kiegyensúlyozottság, mind az életszerőség követelményeinek megfeleljen. A kollektív munkaügyi viták során nevesítve az Munkaügyi Közvetítı és Döntıbíró Szolgálatot, az eddigieknél szélesebb jogosítványokkal. A versenyképesség – közvetetten, a munkahelyek megtartása és újak létrehozása – az új MT szabályai útján nem az azokat lebutító egyszerősítések, nem a liberalizálás, nem a kizárólag a munkáltatóknak kedvezı (kevesebb kötelmet rögzítı, hosszabb munkaidıt adó, kisebb bér, kereset fizetését elıíró, s nagyobb munkáltatói szabadságot hozó) szabályozással szolgálható. Ezek ugyanis ellenkezı hatásúak: munkahely-csökkenést, versenyképesség mérséklıdést okoznak. S a rugalmas foglalkoztatás is – a részmunkaidıs munka, az otthon végzett munka, a távmunka – csak akkor hoz eredményt a munkaerı-piacon, ha a munkavállalók ugyanúgy érdekeltek (mert garanciális szabályok, kollektív szerzıdések védik ıket) kialakításában, fenntartásában, ahogy a munkáltatók érdekeltek benne. A munkáltató kötelmeinek pontos megfogalmazása, a korábbinál nem hosszabb munkaidı biztosítása, reálértékben versenyképes bérfizetés elıírása, a szociális juttatások bıvítése, az atipikus foglalkoztatásban a garanciák megteremtése, stb. jelentik a pozitív hatású szabályozást. Szükséges ezért a tervezet ilyen értelmő átdolgozása. Az elızıekben foglaltak akkor válhatnak valóra, ha a szakszervezetek – a jelen írás elején szóba hozott nemzetközi egyezményekben, dokumentumokban is rögzített – jogosítványai a hazai MT-ben maradéktalanul érvényesülhetnek. Nem kell a tervezet íróinak, a kormánynak, vagy a munkáltatóknak szeretniük a szakszervezeteket – de tiszteletben kell tartani jogaikat. A szakszervezetektıl nem vitatható el az általános (minden dolgozóra érvényes) munkavállalói érdekképviseleti, érdekvédelmi jogosultság, az nem szőkíthetı le csak a szervezett dolgozók (a szakszervezeti tagok) körére. (Ami egyébként a hatályos Alkotmány 4. § rendelkezésével, és a nemzetközi egyezményekkel is, a joggyakorlattal is ellentétes szőkítés a Munka Törvénykönyv mind a hatályos szövegében, mind a terveztében.) Ezért alapkövetelményünk az új MT-vel kapcsolatban, hogy abban a munkavállalók jogi ösztönzést kapjanak a szakszervezetek megerısítésére, és/vagy létrehozására a munkahelyeken. A szakszervezetnek vissza kell adni az 1967-es Munka Törvénykönyvben rögzített jogokat. Ez azt jelenti, (nem szöveg 39

szerinti, hanem tartalmi értelemben), hogy a nemzetközi szerzıdésekkel is összhangban:

a) Az új MT-nek biztosítania kell, hogy a szakszervezet rendszeres mőködést fejthessen ki a munkahelyen, a területen (település, megye, régió), az ágazatban, s országosan. b) Mőködésébe a dolgozókat korlátozás nélkül bevonhassa, élhessen a szervezkedési szabadsággal. Ehhez a tagdíj adómentes, hátrányos jogkövetkezmény nélküli fizetése, az összeghez való szakszervezeti hozzáférés ingyenes biztosítása, és minden három szakszervezeti tag után két óra munkaidı-kedvezmény, vagy annak pénzben való kifizetéselrendelése kell, hogy a MT-ben jogi biztosítékot nyújtson. c) A szakszervezet minden, érdekkörébe esı ügyrıl tájékoztathassa a dolgozókat. d) Védhesse, képviselhesse ıket az élet- és munkakörülményeiket érintı valamennyi, egyéni és kollektív vitaügyben, és szükség esetén érvényesíthesse a munkavállalói jogokat véleményezéssel, kezdeményezésekkel, javaslattétellel, megállapodással, és – a tárgyalásos lehetıségek kimerítése után – akár tüntetéssel, sztrájk útján is. e) Az új MT a dolgozók mindegyike védelmének jogát biztosítsa a szakszervezetnek. Egyéni érdek- vagy jogvita esetén azonban csak tagjait védhesse a szakszervezet. f) Legyen joga a szakszervezetnek az együttmőködéshez, a szociális, a gazdasági jogok érvényesítésével a munkabéke védelméhez, az általános gazdasági-társadalmi érdekek elımozdításához. g) Joggal rendelkezzen a tájékozódáshoz, az információkhoz, képviseleti tevékenysége megvalósításához a munkavállalók munkaviszonnyal, bérrel, jövedelemmel, szociális gondoskodással összefüggı minden ügyében. h) A szakszervezet birtokoljon jogot az ellenırzéshez, mind a munkakörülmények, mind a munkaviszony vonatkozásában, s a gazdasági-szociális ügyekben a munkahelyeken.

40

i) Rendelkezzen a szakszervezet megállapodási, kollektív szerzıdési és – a szociális-jóléti keretekrıl és intézményekrıl való döntésben – együttdöntési joggal. j) Birtokoljon az új MT-ben a szakszervezet kifogásolási (vétó) jogot a munkavállalókat, a szakszervezetet, s annak tisztségviselıjét érintı jogellenes intézkedéssel szemben.

Kiindulópontjainkhoz tartozik az is, hogy a Munka Törvénykönyve üzemi tanácsra vonatkozó szabályozási javaslata, az üzemi tanács intézményével együtt, teljes egészében kerüljön ki a szabályozásból. Az elmúlt, közel két évtizedben kiderült, hogy a német jogból erıszakkal importált üzemi tanács hazánkban, ahol van munkahelyi szintő szakszervezeti szervezkedés, van munkahelyi szakszervezeti tisztségviselı, és van munkahelyi szintő kollektív szerzıdés – hiába „foglalták el” (mi mást is tehettek volna!) az üzemi tanácsot a szakszervezetek –, nem vált a munkahelyi élet részévé. A magyar munkáltatóiszakszervezeti együttmőködési gyakorlat idegen elemeket csak ritkán, és csak racionális okok miatt fogad be. Az üzemi tanácsnak nem volt és nincs ma sem racionalitása. Minimális jogai a szakszervezetektıl elvont jogokból erednek, s amikor az üzemi tanácsválasztások eredményeként a szakszervezeti tisztségviselık lettek az üzemi tanácsok képviselıi – valójában a törvénnyel elvett szakszervezeti jogok visszavételére került sor. Életidegen dolog, e tények ismerete ellenére, ragaszkodni ma az üzemi tanácsokhoz, sıt, erıbıl olyan érdekképviseleti jogokkal is felruházni azokat, amelyek idegenek a részvételi jogtól, de leginkább idegenek a konfliktus-mentes munkahelyi tevékenységtıl. Ezért követelményünk az üzemi tanács felszámolása. A helyi szakszervezeti reprezentativitás megállapításához más, közismert technikák is alkalmazhatók (pl.: paritásos bizottságok). Ezért nem kell a munkahely értelmes rendjét felbomlasztani egy rossz törvényi rendelkezés fenntartásával. Mivel az üzemi tanácsot megszüntetnénk – azt sem tartanánk ördögtıl valónak, ha korábbi, szőkös jogai a szakszervezetre szállnának át. Ezért követelményünk, hogy az új MT a szakszervezetekre ruházza át az üzemi tanácsi jogokat. Mirıl van szó? Együttdöntésre csupán a szociális és jóléti intézmények értékesítésérıl, illetve forrásaik, és a szociális-jóléti keretek elosztásáról van joga az üzemi tanácsnak. Ezek azonban klasszikus szakszervezeti jogok voltak korábban Magyarországon, s azok lennének ma is. Hiszen az 1992-ben hazánkra erıltetett német példával szemben – ahol nincsenek munkahelyi alapszervezetei és tisztségviselıi a szakszervezeteknek – itthon a szakszervezetek alulról felfelé, a munkahelyektıl szervezkednek az országos szintig. (Tudható volt korábban is, s tudható ma is, hogy mindazon országokban, ahol a szakszervezeteknek 41

szervezeteik, választott tisztségviselıik vannak a munkahelyeken, nincs üzemi tanács. A jogokat a szakszervezetek, kizárólag a szakszervezetek gyakorolják.) Egyebekben, a megszüntetendı üzemi tanács csak véleményezheti a munkáltató szervezeti, fejlesztési, munkaszervezı, és egyéb intézkedéseit. Ezek a témakörök azonban ezer szállal kötıdnek a foglalkoztatáshoz, a bérekhez, a juttatásokhoz, a munkakörülményekhez. Miért is ne lehetne akkor ezekrıl a munkáltatóval a szakszervezetnek egyeztetnie? Miért nem szakszervezeti lecke ez? Álláspontunk szerint – amit az itt írt összefüggések alapoznak meg – nagyon is az! Javasoljuk továbbá, hogy szakszervezet számára a mőködés tárgyi, technikai, tájékoztatási, szervezkedési feltételeit a munkáltató, magasabb szinten az önkormányzat, az ágazati minisztérium, a kormány legyen köteles biztosítani. Így van ez az EU legtöbb országában, és ez sehol nem veszélyezteti a szakszervezetek függetlenségét. Miért éppen nálunk veszélyeztetné? Az ezen kötelezettségek elleni „tiltakozás” a munkáltató, a kormány részérıl sandaságot mutat, és nem az együttmőködést, inkább a konfliktuskeresést tükrözi. Általános követelményünk, hogy az új törvény a munkahelyi kollektív szerzıdések megkötése lehetıségét ösztönözze, tartalmukat bıvítse, az abban foglalt szabályok érvényesítését segítse elı. Váljék értelemszerővé, hogy ott, ahol még nem mőködik szakszervezet a munkahelyen, annak megszervezéséig az ágazatban reprezentatív szakszervezet (ha több van, ezek együttesen) is jogosult kollektív szerzıdés kötését kezdeményezni. (Sok EU-s országban, így pl. Franciaországban mőködik ez a rendszer, és senkinek nem árt.) A kollektív szerzıdésekre vonatkozó, a szakszervezet által kezdeményezett tárgyalások elıl a munkáltató ne térhessen ki. Ugyancsak kiindulási pont, hogy az ágazati kollektív szerzıdések megkötését, kihirdetését egyszerőbbé, ösztönzöttebbé kell tenni. A kollektív szerzıdést csak a munkáltató (ágazatban: a munkáltatói szövetség) és a szakszervezet (ágazatban: ágazati szakszervezet vagy annak szövetsége) köthessen. Megengedhetetlennek, és a Magyarországra kötelezı nemzetközi egyezményekkel is ellentétesnek tartjuk, hogy kollektív szerzıdést más, mint munkáltató és szakszervezet köthessen. A kollektív szerzıdést bármilyen más, akár a munkáltató és a szakszervezet által kötött, vagy magasabb szintő, triparit megállapodás nem helyettesítheti. A Munka Törvénykönyvének önálló fejezetben kell rögzítenie az EU-nak (1991. december, Maastricht, Szociális Jegyzıkönyv) a tripartit érdekegyeztetésre, a szociális párbeszédre vonatkozó követelményeit. Alapvetı követelményünk, hogy a tervezetnek a Munkaügyi kapcsolatok része teljes átdolgozásra kerüljön, amelynek eredményeként váljon újra törvényessé, és a törvény erejénél fogva kötelezıvé az Országos Érdekegyeztetı Tanács (OÉT), az ágazati, területi, önkormányzati és a munkahelyi érdekegyeztetı tanácsok, fórumok mőködtetése a kormány, az ágazati miniszterek, önkormányzatok és a munkáltatók számára. 42

Az OÉT jogosítványainak tartalma legyen – az érdekegyeztetés keretében tovább pontosított, a korábbi törvényelıkészítı munkák (pl. a munkáltatói és a szakszervezeti reprezentativitás meghatározása) eredményeit hasznosító normaszöveggel – jobb, bıségesebb a Munka Törvénykönyve 1992-es, hatályos szövegében foglaltaknál. A kormány vállalja fel azt a hasznos önkorlátozást, amely az érdekek feltárásához, nyílt, tárgyalásos ütköztetéséhez, és a megegyezés elımozdításához szükséges. Az alacsonyabb szintő érdekegyeztetı tanácsok jogosítványai – az értelemszerő pontosításokon, hatásköri korlátokon túl – általánosságban ne legyenek kevesebbek az OÉT jogosítványainál. Az OÉT, és a más szintő érdekegyeztetı tanácsok mőködésének tárgyi, személyi és költségvetési feltételeirıl a kormány, az ágazati miniszter, az önkormányzat, illetve a munkáltató legyen köteles gondoskodni. Javasoljuk, hogy megváltozott szemléletük, aktivitásuk bizonyítékaként a szakszervezeti konföderációk együttesen tegyenek normaszöveges javaslatot a törvénynek a Munkaügyi kapcsolatok részére. Kitérve abban az OÉT és az alacsonyabb szintő érdekegyeztetı tanácsok jogosítványainak tartalmára, a jogok, kötelezettségek érvényesítésére, a tanácsokban való részvétel reprezentativitási (munkáltatói és munkáltató szövetségi, szakszervezeti, szakszervezeti szövetségi és konföderációs) feltétele tartalmára, mértékére, megállapításának módjára, érvényességének idıtartamára is. A konföderációk javaslatukat nyújtsák át a kormánynak, és a munkáltatói szövetségeknek – és azt azonnal hozzák nyilvánosságra. Az új Munka Törvénykönyvéhez számos, konkrét javaslat következik a II. részbıl, és a fenti követelményi, javaslattételi részbıl, mivel a leírt kritikák nagy része szöveges javaslatot is rögzít vagy körvonalaz. A továbbiakban, csak példaként három konkrét kérdést megválaszolva mutatjuk meg, hogyan kellene áttekinteni a kormányzati és a szakszervezeti szakértıknek az egész szabályozási tervezetet, és hogyan kellene, új megoldásokat találva, feloldani a konfliktusokat:

1) Az új MT pontosan rögzítse, kik tartozzanak a törvény hatálya alá, ehhez javasoljuk:

A törvény hatálya terjedjen kötelezıen ki minden Magyarországon mőködı munkáltatóra, a magyarországi munkáltató által végeztetett külföldi munkára, minden magyar vagy Magyarországon foglalkoztatott munkavállalóra, továbbá

43

munkáltatói érdekképviseleti szervezetekre és szövetségekre, szakszervezetekre, szakszervezeti szövetségre és országos szakszervezeti konföderációira.

A törvény értelmében munkáltató:

- aki mással munkaviszony alapján munkát végeztet (foglalkoztat), - aki a munkaszerzıdés egyik alanyaként (a másik a munkavállaló) rendelkezik a munkavállaló munkaerejével, - aki a munkavégzés tárgyi, technikai, minden egyéb más feltételeit, eszközeit biztosítja a munkavállalónak, - aki bérfizetési kötelezettséggel rendelkezik, azt teljesíti is a munkabér kifizetésével, - aki a munkavégzéshez megfelelı egészséges, biztonságos feltételt biztosítani köteles, - aki a munkavállalót a munkavégzésre, esetleges túlmunkavégzésre, vagy a munka abbahagyására, idılegesen más helyen való végzésére utasíthatja, - aki felel a munkaszervezésért, a munkafegyelem megtartásáért, - aki a munkavállaló a munkavégzéshez köteles a tájékoztatást, az iránymutatást, szükség esetén a tanfolyamot, a továbbképzést, és vizsgáztatást biztosítani, - aki köteles jogait jóhiszemően, rendeltetésszerően, hátrányos megkülönböztetés nélkül, az elınyben részesítési kötelezettségek betartásával, és együttmőködési kötelezettségei (hatóságok, szakszervezet) maradéktalan érvényesítésével gyakorolni.

A törvény hatálya alá tartozó munkavállaló:

- aki testi vagy szellemi munkaerejét munkaszerzıdés keretében, az adott munkahelyen, meghatározott munkaidıben, meghatározott munkafeladatok elvégzése céljából, ezért kifizetett munkabér ellenértéke fejében bérbe adja, - aki vállalja ezzel, hogy munkáltatója jogszerő utasításait elfogadja, teljesíti, azoknak mindenben megfelelıen, a számára megszabott munkakörben, beosztásban dolgozik, és jogait rendeltetésszerően gyakorolja, kötelességeit teljesíti.

44

2) Pontosan, egyensúlyosan rögzítse a Munka Törvénykönyve, hogy milyen magatartási szabályokat kell betartani a hatálya alá tartozóknak, ehhez javasoljuk:

A II. részben megfogalmazott kritikáknak a szabályok újraíratásakor való érvényesítésén túl, ki kell emelnünk azt a javaslatot, hogy a törvény 12. §-ában kell biztosítani a rendelkezéssel a nık, a szülık, a gyermekek, a védett korban lévık, a betegek, rokkantak, fogyatékkal élık (és a felsorolás folytatható) munkajogi védelmét. Itt (is) kellene – a nemzetközi egyezményekkel összhangban – rögzíteni az „egyenlı munkáért egyenlı bért” elv elfogadását, alkalmazását is.

3) Rögzíteni kell, hogy a Munka Törvénykönyvében – több, egyéb szabály mellet – mit tartalmazzanak a munkaviszonyra vonatkozó szabályok, ezért javasoljuk:

Az új MT-ben szigorúan meg kell követelni minden esetben az írásba foglalt, minden részlet-kérdést tisztázó munkaszerzıdést munkaviszony létesítésekor, és minden más esetben is. Rögzíteni kell a törvényben, hogy a dolgozó nem mondhat le elıre sem munkabérérıl, sem a személyiségének védelmét biztosító jogairól, és jogait csorbító megállapodást nem köthet. Ha ilyen munkaszerzıdés mégis létrejön, az érvénytelen. Így – ennél lényegesen bıvebb tartalommal persze – kellene részletes választ adni az új MT által kezelendı kérdések mindegyikére. Hogyan alakuljon a munkaidı és a pihenıidı? Milyen legyen a munka díjazása, hogyan alakuljon a munkabér? A kártérítési felelısség hogyan vonatkozzon a törvény hatálya alá tartozókra? Melyek legyenek – a III. rész fentebbi javaslatainak alapján részletezetten – a szakszervezetek jogai, hogyan szabályozza a kollektív szerzıdési jogot, és az érdekegyeztetés intézményeit a törvény? Mit értsünk alatta, és milyen legyen a kollektív vita, és az egyéni munkaügyi vita? Mit jelentsen a munkaügyi vizsgálat, hogyan kapcsolódjon a konfliktus-kezeléshez a választott munkaügyi közvetítés és döntıbíráskodás? Mit mondjon a törvény a fogalmakról, a rendelkezések értelmezésérıl, és a hatályba léptetésrıl? Az általános követelmények és kiindulópontok, az általános és a részletes javaslatok együttes áttekintését javasoljuk a Munka Törvénykönyve megalkotásához, addig – a kiegyensúlyozó józan észre, s a társadalom, a 45

gazdaság érdekeire hivatkozva – javasoljuk, az Országgyőlésnek e szakértıinek nevezett, valójában azonban csak konfliktus-gerjesztésre alkalmas tervezetet a kormány semmiképpen ne terjessze be.

db) A közszolgálati jogállási törvény megalkotása, az azzal szemben támasztott követelmények

A közszféra egésze foglalkoztatási, munkaügyi, bér, szociális, érdekegyeztetési rendszereinek stabilitása, mőködıképessége, és jó teljesítménye alapfeltételei a modern állam sikeres, az emberek javát és a közjót szolgáló munkájának. A közszféra társadalmi és nemzetgazdasági értelemben egyaránt a „termelı” szektor része. Úgy is, mint azok humán erıforrása, és mint a gazdasági termelés, a vállalkozások, a kereskedelem, a szolgáltatások számára mőködési feltételt, stabil szabályozást, ésszerő ösztönzést biztosító háttér. A fentiekbıl fakadó követelmény, hogy a közszolgálati jogot – a Munka Törvénykönyvtıl elkülönítetten, illetve a 2010 óta életbe léptetett, a közszolgálatokra vonatkozó összes törvény, törvénymódosítás hatályon kívül helyezésével együtt – egy, a közszolgálati jogállásról szóló törvényben kell összevonni. Aki állami vagy önkormányzati, intézményi, hivatali közfeladatot lát el, és munkájához közpénz forrása járul hozzá, azaz: tevékenységében nem a magánérdek, hanem a közérdek érvényesítése, az egyetemes emberi érdek és érték védelme dominál (ilyen pl. az oktatás, tudomány, kultúra, egészségügy, szociális munka, de az igazgatás, a közrend, és a haza védelme is), közszolgálati jogviszony hatálya alatt álljon. Megszüntetve a Munka Törvénykönyvére való visszahivatkozásokat, és a kiszervezéseket MT-s, Ptk-s foglalkoztatásokba, a közszolgálat területein.

Ennek az új közszolgálati jogállási törvénynek, a korábban (2002-2006 között) kidolgozott alapelvei és normaszövege lehetnek az alapjai, az alábbiak szerint:

a) A közszolgálati jogállásról szóló törvény a kormánytisztviselık, a köztisztviselık és közalkalmazottak munkaügyi szabályozásait (és a Munka Törvénykönyve e területen való alkalmazását) hatályon kívül helyezi, és 2014-ig tartó továbbfejlesztéssel a fegyveres- és védelmi, az

46

igazságügyi, bírósági és ügyészségi dolgozók jogállásáról szóló törvények alá tartozók számára is képesnek kell lennie törvényként mőködni. b) Általános és különös (a szakterületek sajátos szabályait rögzítı) részbıl áll, és átlátható, alkalmazható, kellı garanciákkal védett, s amely elsıdleges munkáltatóként az államot és az önkormányzatokat jelöli meg. c) Biztosítja a közszolgálatokban dolgozók feladatalapú, szakmai protokollok, szempontok alapján kialakított mértékő (azaz a foglalkoztatásban a szükséges, a jó színvonalú feladat-ellátás érdekében a fejlesztést vállaló), hatékony, stabil foglalkoztatását, életpálya-rendszerő elımenetelét, a rugalmas, nem tipikus közszolgálati foglalkoztatás legális, a reprezentatív szakszervezeti konföderációkkal egyetértésben kialakított rendjét, és a teljesítmények, az eredményesség értékelését. d) Az alapvetı jogintézményeket (rendeltetésszerő joggyakorlás, jogszerzı határidık számítása, jognyilatkozatok alakszerősége, érvénytelenség jogkövetkezményei, elévülés, illetményrendszer, a felek kölcsönös tájékoztatási kötelezettsége, képzés- és továbbképzés, érdekegyeztetés, stb.) igazságosan, egyensúlyosan és kiegyensúlyozottan biztosítja. e) Az általános részben rögzíti – mint a b) pontban jeleztük már –, hogy a munkáltató a közszolgálatokban az állam és az önkormányzat, ami azt jelenti, hogy minden közfeladatot ellátó, minden közpénzbıl finanszírozott dolgozó, valamint közszolgálati feladatot ellátó hivatalban, intézményben foglalkoztatott munkavállaló a közszolgálati törvény hatálya alá tartozik, ettıl érvényesen eltérni nem lehet. f) Az általános részben rögzíti továbbá a felek jogait, kötelességeit meghatározó magatartási szabályokat, és a jogviszony-létesítés általános feltételeit (képzettség, végzettség, állampolgárság, vagyonnyilatkozati kötelezettség, összeférhetetlenség, próbaidı, gyakornoki idı, nyelvi követelmények, stb.), s a pályáztatásra vonatkozó elıírásokat. g) A közszolgálati jogviszony megszőnése és megszőntetése – a jogellenes megszüntetés következményeit is ide értve – szabályait, a felmentési tilalmakat, és más védelmi intézményeket a törvény alkalmazhatóan, megkülönböztetések nélkül tartalmazza, differenciálás csak a szerzıdéses, atipikus jogviszony esetén valósulhat meg. h) A fegyelmi és kártérítési felelısség szabályozásában felszámolja az egyes területek közötti indokolatlan eltéréseket, igazságos rendszert hoz létre.

47

i) Érdemi feladatellátásra fıszabályként kinevezéssel létrejövı, határozatlan idejő jogviszonyt, a gazdasági, mőszaki, technikai, adminisztratív, fizikai munkavégzésre, az életpálya-rendszer alkalmazását biztosító közszolgálati szerzıdéses foglalkoztatást vezet be. j) A közszféra egészére érvényes, az EU jogszabályaival összhangban álló munkaidı szabályozást alkalmaz, az ahhoz kapcsolódó jogintézményeket is kialakítva, mőködtetésüket biztosítva. k) Egységes alapokon nyugvó, négyelemő, 2014-tıl fokozatosan bevezetésre kerülı illetményrendszeren keresztül kiszámítható, tervezhetı, jobb munkajövedelmeket nyújt, szakmai, és teljesítményalapú differenciálást valósít meg. l) Az illetményen kívüli és a szociális juttatások 2014-ig tartó fokozatos fejlesztésével biztosítja a közszolgálat munkaerı-piaci versenyképességét úgy, hogy a szerzett jogokat funkcionális áttekintéssel, ésszerően és az érintett szakszervezeti partnerrel együttesen modernizálja. m) A korábban magánosított, a közszolgálatba vissza nem szervezett, de közfeladat-ellátást nyújtó, fıképp magánfinanszírozással mőködı területeken a törvény úgy érvényesüljön, hogy a közszolgálati jogintézményeket csak pozitív irányban való eltéréssel lehessen – kollektív szerzıdés keretében – módosítani a foglalkoztatási szabályok és mértékek, végzettség és képzettség, képzés- és továbbképzés, alapilletmények, szociális, egyéb juttatások, munkaügyi kapcsolatok (érdekegyeztetés) vonatkozásában.

Javasoljuk, hogy a közszolgálati jogállásról szóló törvényhez kapcsolódóan jöjjön létre egy 2014-ig érvényes megállapodás a közszolgálati foglalkoztatáspolitikáról, bérpolitikáról, a béren kívüli és a szociális juttatásokról, s nem utolsó sorban a munkaügyi kapcsolatokról a kormány és a közszolgálatban reprezentatív szakszervezeti konföderáció, a Szakszervezetek Együttmőködési Fóruma (SZEF) között.

Budapest, 2011. szeptember 1.

Vadász János

48

Ajánlott irodalom:

1) A Magyar Köztársaság Alkotmánya (Hatályos szöveg, Magyar Közlöny 2009. évi 150. szám) 2) Magyarország Alaptörvénye (Elfogadva 2011. április 18-án, Országgyőlés Hivatala) 3) Államreform és közszolgálat (Szerk.: Rozgonyi Tamás, Budapest, 2008 Gondolat Kiadó) 4) Michel Crozier: A bürokrácia jelensége (Budapest, 1981 Közgazdasági és Jogi Kiadó) 5) Bérek, juttatások, szociális és nyugellátások (Budapest, 2011 MSZOSZ) 6) Bibó István: Válogatott tanulmányok I-IV. (Budapest, 1986-90 Magvetı Kiadó) 7) Bıhm Antal: Az ezredvég magyar társadalma (Budapest, 2003 Rejtjel Kiadó) 8) Az érdekegyeztetési tapasztalatai és aktuális kérdései (Szerk.: Berki Erzsébet, Budapest, 1997 ÉT Titkárság) 9) Érdekképviselet felsıfokon I-III. (Budapest, 2001 RAABE Kiadó) 10) Ferge Zsuzsa: Szociálpolitika és társadalom (Budapest, 1991 TTWINS Kiadó) 11) Ferge Zsuzsa: Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek (Budapest, 2010 Napvilág Kiadó) 12) Gazdasági és szociális adattár (Szerk.: Hanti Erzsébet, Budapest, 2008 ÉSZT-MSZOSZ) 13) A munka világára vonatkozó alapvetı elvekrıl és jogokról szóló ILO Nyilatkozat és a Nyilatkozat követı eljárása (Budapest, 1999 Szociális és Családügyi Minisztérium) 14) Jogi lexikon (Szerk.: Lamm Vanda és Peschka Vilmos, Budapest, 2000 KJK-KERSZÖV) 15) Kiss György: Munkajog I. (Pécs, 1996 Janus Pannonius Tudományegyetem) 16) A közszolgálati munkaviszony (Budapest, 1972 Táncsics Könyvkiadó) 17) Közszolgálat és etika (Vál.: Gulyás Gyula, Budapest, 1997 Helikon Kiadó) 18) Laki László: A rendszerváltás, avagy a nagy átalakulás (Budapest, 2009 Napvilág Kiadó) 19) Laki László: Furcsa kép a XX. századi magyar társadalomfejlıdésrıl (Budapest, 2010 Egyenlítı 11-12. szám) 20) Létminimum 2009 (Budapest, 2011 Központi Statisztikai Hivatal)

49

21) Lévai Katalin (szerk.): A jóléti állam (Budapest, 1991 T-TWINS Kiadó) 22) Nyugat-Európa legújabb alkotmányai (Budapest, 1990 Közgazdasági és Jogi Kiadó) 23) Magyary Zoltán: Magyar közigazgatás (Budapest, 1942 Királyi Magyar Egyetemi Nyomda) 24) A modern állam feladatai (Szer.: Halm Tamás és Vadász János, Budapest, 2009 Gazdasági és Szociális Tanács) 25) Munkaerı-piaci tükör (Budapest, 2010 MTA Közgazdaságtudományi Intézet) 26) A Munka Törvénykönyve és végrehajtási rendelete (az 1951. évi 7. számú tvr., Budapest, 1961 Táncsics Könyvkiadó) 27) A Munka Törvénykönyve (az 1967. évi II. törvény, Budapest, 1972 Táncsics Könyvkiadó) 28) A Munka Törvénykönyve (az 1992. évi XXII. törvény, Budapest, 1992 Magyar Közlöny) 29) A Munka Törvénykönyve (javaslat, Budapest, 2011. július Nemzetgazdasági Minisztérium) 30) Dr. Rábaközi András: A szakszervezeti jogok és gyakorlásuk feltételei (Budapest, 1992 Arbiter Kft.) 31) Dr. Rábaközi András: A szakszervezeti jogok gyakorlása a Munka Törvénykönyve hatálya alá tartozó munkaszervezetekben (Budapest, 1998 SZOKT) 32) Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban (Budapest, 2001 Aula Kiadó) 33) Szalai Erzsébet: Az újkapitalizmus, és ami utána jöhet (Budapest, 2006 ÚMK) 34) Vadász János: Közszolgálati reform (Budapest, 2006 Kossuth Kiadó) 35) Vélemény a Munka Törvénykönyve tervezetérıl, kézirat (Budapest, 2011 Autonómok, ÉSZT, MSZOSZ, SZEF) 36) Vélemény a Munka Törvénykönyve tervezetérıl, kézirat (Budapest, 2011 Liga Szakszervezetek) 37) Dr. Falusi Andrea: Vélemény a Munka Törvénykönyve tervezetérıl, kézirat (Budapest, 2011 SZEF) 38) Vélemények az ágazati szakszervezetektıl a Munka Törvénykönyve tervezetérıl, kéziratok (Budapest, 2011 MKKSZ, Pedagógusok Szakszervezete, MSZSZ, KSZSZ, BRDSZ)

50