ÚJRATÖLTÉS BENYOVSZKY KRISZTIÁN
Fenyô D. György (szerk.): A kifosztott Móricz? Krónika Nova, Budapest, 2001. 263 old., 1500 Ft (Könyvtár és katedra sorozat)
M
óricz Zsigmond munkássága manapság különösen rá van utalva az újbóli megszólaltatás értelmezôi mûveleteire, az újszerû interpretációs eljárásokat, elemzési szempontokat érvényesítô olvasatok „hangadó”, moduláló teljesítményeire. Természetesen az „újrahangolásnak” csak akkor van esélye, ha a megszólított szöveg válaszképesnek bizonyul. Az 1999 áprilisában megrendezett Móriczkonferencia elôadásait, valamint a témához kötôdô egyéb tanulmányokat is magába foglaló kötetet olvasva úgy tûnik, hogy ez a várakozás igazolódott. Ha az elemzôk nem állnak is elô a Móricz-befogadás eddigi szokásrendjét radikálisan átformáló olvasási javaslatokkal,1 a felvetett szempontok, párbeszédbe vonható hagyományok, intertextusok árnyalják az író mûveirôl és irodalomtörténeti helyérôl alkotott elképzelést. Ebbôl a szempontból a kiadvány az Újraolvasó-sorozat eddig megjelent köteteivel (Szabó Lôrinc, Ady Endre, Kosztolányi Dezsô, Kassák Lajos, József Attila) rokonítható. A tanulmánykötet címe Esterházy Péter azon esszéjére utal (Utószó, szó, szó), amely az elsôk között vetett számot a Móricz-próza jelenkori idegenségének tapasztalatával, de egyúttal megpróbálta megjelölni az életmû azon vonásait is, amelyekben az író jelentôsége, szövegeinek maradandósága – a magyar epika történeti távlatában – a leginkább megragadható. Sokatmondó, hogy Esterházy a nyelv szempontját emelte ki, a Móricz-szövegek s különösen a dialógusok drámai feszültségû nyelvi megjelenítésére irányítva a figyelmet. Sok késôbbi elemzés ugyanis épp ezen a csapáson indul el, kitüntetett figyelmet szentelve a szereplôk nyelvi megnyilatkozásainak, beszédtevékenységének és kommunikációs mûveleteinek. A tanulmánykötetben szereplô írások három nagyobb csoportba sorolódnak (Móricz-mûvek új értelmezésben, Móricz tanításának lehetôségei, A Móricz-életmû új értelmezése felé), az elsôben az interpretációs szempontok dominálnak, a másodikban kiegészülnek a pedagógiai, a harmadikban pedig az irodalom- és befogadás-történeti megfontolásokkal, s a tanulmányok egyaránt érintik az újraértés, a taníthatóság és a kanonizáció kérdéseit.
Szirák Péter a Móricz-felejtést irodalomszemléleti és irányzattörténeti okokra vezeti vissza, nem feledkezve meg ezen tényezôk társadalmi és politikai beágyazottságáról sem. A népi mozgalom etikai-szociális várakozásaira épülô olvasatok, valamint a marxista-lukácsi „visszatükrözés-esztétika” alapján születô értelmezési javaslatok mára kimerültek, illetve „megmerevedtek az idôben” (227. old.), s ezzel a Móricz-olvasás sokat veszített dinamikusságából és elevenségébôl. A „kritikai realizmus” elméleti távlatából marginalizálódott a mûvek nyelvi megalkotottsága, a móriczi nyelvhasználat sajátosságai, s a megjelenített világ jellege és összefüggései kerültek a figyelem középpontjába. Ez pedig természetesen vezetett a szövegek referenciális vonatkozásainak kiemelt jelentôségû s gyakran politikai érdekeltségektôl sem mentes vizsgálatához. A Móricz-olvasás megújulását éppen ezért nagyban elôsegítette „az értelmezô nyelveknek, az olvasási szokásoknak az a fajta átalakulása, amely az évtizedfordulón végbement”, konkrétan pedig „a narratológia, a beszédaktus- és diskurzuselmélet magyarországi meghonosodása” (229. old.). Szirák megállapításai annyi1 Szirák Péter azt írja, hogy nem tanácsos „a korábbi Móricz-kép korrekciója helyett annak teljes átértékelésére törnünk” (230. old.). 2 Stíluselemzések (Tankönyvkiadó, Bp., 1975) címû könyvében, 87–103. old. 3 Móricz Zsigmond stílusa. Tankönyvkiadó, Bp., 1986. 2. kiadás, 3–126. old. 4 Úgy vélem, a Móricz-recepció szempontjából sem elhanyagolható, hogy Petelei novelláinak nemrég megjelent új válogatása (Anonymus, 2002), s munkásságát Pozsvai Györgyi monografikusan készül feldolgozni. E novellatípus további magyar irodalmi elôzményeihez s annak móriczi változatához kínál szempontokat Kántor Lajos tanulmánya: Balladisztikus novella. Bródytól Szabó Gyuláig. In: Kabdebó L. (szerk.): Valóság és varázslat. Petôfi Irodalmi Múzeum–Népmûvelési Propaganda Iroda, Bp., 1979. 59–67. old.) 5 Vö. a Tar-novellákkal kapcsolatban: Kálmán C. György: Szabad, függô. Alföld, 2000. 1. szám, 79–85. old. 6 Érdemes ezzel kapcsolatosan emlékeztetni Rákos Péter tanulmányára: Móricz két Gábora: Történelmi tény – irodalmi tény. Irodalomtörténet, 1984. 2. szám, 364–388. old. 7 A Tündérkert mûfaja és világképe. In: „A regény, amint írja önmagát”. Korona Nova, Bp., 1998. 57–80. old. 8 A harmincas évek magyar regényeinek tipologizálása kapcsán Kálmán C. György már rámutatott a szövegek narratológiai-poétikai csoportosításának hozadékára: „olyan, eddig egymástól távolinak tekintett szövegek kerülhetnek egymás mellé, amelyek kölcsönösen megvilágíthatják egymást, persze csakis az értelmezés segítségével.” (A harmincas évek elbeszélô szövegei: terminológia és tipológia. In: Kabdebó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernô (szerk.): Szintézis nélküli évek. JPTE, Pécs, 1993. 99. old.) 9 Ebbôl a szempontból elemeztem a regény 25. fejezetét: A lesben álló Erósz. Prae, 2001. 3–4. szám, 109–114. old.
BUKSZ 2003 ban szorulnak árnyalásra, hogy a Móricz-kritika kétségtelenül meglévô egyoldalúsága mellett azért a stilisztikai elemzések (Harsányi Zoltán és Herczeg Gyula munkáira gondolok) „napirenden tartották” a mûvek nyelvmûvészeti vizsgálatát. Az ez irányú kutatások jelentôségét, irodalomtörténeti hozadékát többek között az is bizonyítja, hogy a kilencvenes évek újraértelmezéseiben központi szerepet kapó móriczi szabad függô beszéd jellemzôivel az említett két szerzô foglalkozott elsôként érdemben; Harsányi2 a stílus élôbeszédszerûsége kapcsán tér ki a móriczi átképzeléses elôadás jellemzôire, s még alaposabb e tekintetben Herczeg Gyula könyvének3 elsô két fejezete. A beszédaktusok, a nyelvi viselkedésmódok és kommunikációs stratégiák szerepére Kulcsár Szabó Ernô mutatott rá Az Isten háta mögöttrôl írott elemzésében (Beszédaktus, szerepkör, irónia); rá hivatkozik Szirák is, amikor olyan további Móricz-mûvekre (Légy jó mindhalálig, Rokonok, Tragédia) hívja fel a figyelmet, amelyekben a „szólások és állandósult szókapcsolatok, vagyis egyes nyelvi klisék játsszák a fôszerepet, mintegy azok végzetszerû-beteljesítô potenciálja” (236. old.). A szövegszerûség, az intertextuális beágyazottság fontosságát hangsúlyozza a Barbárok kapcsán is, utalva a balladának, illetve konkrét balladáknak a szövegben fellelhetô mûfaji nyomaira (fôként az elhagyás és a többértelmû sejtetés eljárásai érdemelnek figyelmet). Ehhez hozzátehetnénk, hogy a ballada novellába oltása Petelei István kiváló rövidprózáiban (Ôszi éjszaka) találja meg magyar irodalmi elôzményeit.4 Szirák Péter az élô irodalomból Szilágyi István Kô hull apadó kútba címû regényét, Tar Sándor prózáját, valamint a történelmi regény hagyományát aktualizáló regényírók mûveit (Dzsigerdilen, Jakub Wunschwitz igaz története, Bestiarium Transylvaniae) lépteti dialógusba egyes Móricz-mûvekkel, azok bizonyos aspektusaival. Szilágyi István regényében a „kasztszerû társadalom »szociografikus« igényû feltérképezése, a fôhôs szerepzavara, önmagától való idegensége és felôrlôdése” (229. old.) idézi Az Isten háta mögött és A fáklya világát;Tar Sándornak a szociográfiára és a riportra emlékeztetô, távolságtartó „rögzítô attitûdje”, valamint az „elesettek, a szegények, a megalázottak” (231. old.) világának megjelenítése rokonítható leginkább a Móricz-próza hagyományaival. Tar és Móricz prózája között egyébként nemcsak tematikai és modalitásbeli rokonság van, hanem a szabad függô beszéd tipikus narratív eljárásának gyakori és mesteri alkalmazása is összeköti ôket.5 A történetírás és az elbeszélô irodalom, a historiográfiai tények és a fikcionáló mûveletek kölcsönhatását hangsúlyozó elméletek és az ezen elôfeltevéseket érvényre juttató regények kapcsán az Erdély-trilógia újraértelmezésére nyílik mód. Érdekes a szerzô azon megállapítása, hogy a Tündérkert „fantázia szülte részleteinek” hatása késôbb történetírói munkákban is kimutatható (238. old.).6 Szirák a trilógia elsô részét, Szegedy-Maszák Mihály tanulmányát továbbgondolva,7 narratopoétikai összetettsége (nézôpontszerkezet és elbeszélésmód) miatt is kiemeli. Vé-
331 gezetül pedig felhívja a figyelmet a bibliai intertextus folyamatos jelenlétére és jelentôségére Móricz mûveiben, amit egyébként a kötetben Balassa Péter, Schiller Mariann és Arató László mûelemzése is megerôsít. Eisemann György szerint Móricz újraolvashatatlanná válását fôként a valóságábrázolás elvét preferáló tükrözésesztétika egyoldalú alkalmazása okozta: „Ha Móricz Zsigmond prózája pusztán annyit jelentene, mint amennyi a realista mimézis elve alapján belôle kihámozható, nem csoda, ha pusztán kötelezô olvasmányt jelentene sokak számára, azaz élô irodalomként eltûnne a süllyesztôben.” (242. old.) Ezért van szükség az „uralkodó befogadásmódoktól való fokozatos” eltávolodásra, olyan elméleti pozíciókra és interpretációs nézôpontokra, amelyek új távlatokat nyithatnak a Móricz-értésben. Kísért azonban az a veszély, hogy „az idejétmúlt pánrealista koncepciók helyett […] most egyedül azokat a szövegeket értékeljük, melyek a leginkább alkalmasak egy ellenkoncepció kialakítására” (244. old.). Négy esztétikai-poétikai elvet ajánl megfontolásra: a beszédszerûség és narráció szerepét Az Isten háta mögött, a példázatosságot a Tündérkert, az iróniát A fáklya és végül a metaforikus történetmondást az Úri muri kapcsán. Az Isten háta mögött esetében Kulcsár Szabó Ernô már idézett tanulmányát tartja irányadónak. A szabad függô beszéd hagyományát, (magyar) regénytörténeti elôzményét illetôen kiemeli Kemény Zsigmond történelmi regényeinek kezdeményezô szerepét. Azért tartom fontosnak ezt a felvetését, mert így olyan irodalomtörténeti narratíva megalkotásának a feltételei teremtôdnek meg, ahol egy prózapoétikai szempontnak köszönhetôen „értelmezô szomszédságba” kerülhet Kemény, Móricz és Tar Sándor prózája.8 A Tündérkertrôl szólva Eisemann azokra a vonásokra irányítja a figyelmet, melyek az eltérést demonstrálják a XIX. századi regénymintáktól, ezenkívül szól a példázatosság meglétérôl is (Szegedy-Maszákra hivatkozva), illetve felveti a regény egzisztenciális olvasatának lehetôségét, olyan mûvek társaságába utalva így a trilógia elsô részét, mint Camus Caligulája vagy Kosztolányi Nerója. Jelentôséget tulajdonít továbbá a metaforikus kapcsolódásoknak (a Báthory kicsapongásait megörökítô epizódok egymáshoz való viszonyában) és a nemi szerepek inverzióinak is. Ez utóbbi szempont az 1911-ben megjelent Árvalányok elemzésében is lényegesnek bizonyulhat: a fôszereplô papné alakja maszkulin vonások sorát hordozza, s többször is elhangzik a szájából, hogy szeretne férfivá válni. Úgy tûnik, az erotikus témák s fôként az érzéki vágy fiziológiájának ábrázolásával Móricz olyasmire reflektált, amit ma legkompetensebben talán a feminista irodalomkritika képes artikulálni. Az Úri muri az állati és emberi, a kulturált és barbár pólusainak egymásba csúszását valósítja meg a karneváli folklór irodalmi hagyományát idézve, ami szintén a metaforikus olvashatóságot erôsíti.9 A fáklyát értelmezve Eisemann a „szatirikus leminôsítés”, a burleszkbe hajló komikum és fôként az ironikus olvashatóság elemeire utal. Tanulmányának záró sorai-
332 ban Móricz helyét a mérsékelt újítók közt jelöli ki, akinek életmûve „közelebb áll a 19. századi prózahagyományhoz, mint Krúdy vagy Kosztolányi epikája” (249. old.), ami önmagában még – teszi hozzá – nem értékmérô, csupán a radikálisabb újításokhoz képest egy másfajta esztétikai élvezetet nyújtó mûveket jelöl. „Tisztem szerint ugyan irodalomtörténész vagyok, de hajlamaimból eredôen inkább történész lennék. Irodalomelméleti, poétikai, esztétikai, olvasástechnikai kérdések kevésbé foglalkoztatnak” (250. old.) – írja „füstölgô meditációjának” elején N. Pál József, akinek a kötet kontextusában kivételesnek számító irodalomszemléletét és elemzési szempontjait a következô idézet is jelzi: „én egy irodalmi alkotást – gyarló módon, de visszavonhatatlanul – történelmi dokumentumként is olvasok, sôt tartok tôle, hogy elsôsorban akként, nagyon fontos a számomra, hogy mit jelenthetett a maga korában, hogy mit akart elmondani a maga koráról.” (252. old.) A pozitivista irodalomtudományi vizsgálódás hagyományainak masszív továbbélését bizonyító mondat a megközelítésmódok pluralizmusának elvére hivatkozva akár még akceptálható is (bár meglehetôsen anakronisztikusan cseng), a szövegközpontú értelmezôkkel szemben kinyilvánított, zavarba ejtôen túlzó és sarkító megállapítása azonban már nem: „a magam Móricz-élményérôl beszélhetek én egyetemista korú embereknek akármennyit és akármekkora hevülettel, jobbára csak néznek rám, mint borjú az új kapura, és jönnek az ilyenolyan narratológiai és egyéb kifogásokkal, ami meg engem nem érdekel igazán. (Kivétel természetesen mindig van, de az »értô« hallgatókból – tapasztalatom szerint – nemigen lesz irodalmár meg irodalomtanár sem.)” (251. old.) Félretéve most az idézett gondolatokkal szembeni fenntartásaimat, nem hallgatható el az sem, hogy e történészi szemléletnek vannak elônyös oldalai. Ez fôként abban mutatkozik meg, ahogy a szerzô árnyalja a Móricz-próza kanonikus helyzetérôl kialakított eddigi – a befogadástörténet és a tôle nehezen elválasztható kultúrpolitika szemléletével nem mindig egyezô – képet: „Móricz nemcsak, hogy lobogó nem volt a sematizmus legsûrûbb idôszakában, de még követésre javallott alkotó sem nagyon”, mivel a kommunista irodalompolitika „sem a »népfrontos«, sem a »népközeli« Móricz Zsigmondra nem tartott igazán igényt, s fôleg nem az egész életmûre”, ami abban is megnyilvánult, hogy kritikusan szemlélték mûveit, figyelmeztetve az olvasót „a proletariátussal való megoldatlan viszonyára, arra, hogy nem találta a kiutat, nem ismerte a munkásosztályt, meg hogy részvétet, sôt nosztalgiát érzett az urak iránt” (254. old.). A szerzô hivatkozik ezzel kapcsolatban Márkus Béla tanulmányára, annak bibliográfiai adatait azonban – a pozitivista filológia megszívlelendô hagyományaival ellentétben – nem közli, s ugyanígy tesz Béládi Miklós Móricz-írásával és A magvetô nyomában címû konferencia-elôadásokat tartalmazó kötettel kapcsolatban is (260. old.). Ez utóbbiról azt jegyzi meg, hogy „tán a kutya sem tud” róla, jóllehet rajta kívül
BUKSZ 2003 négyen is hivatkoztak rá (Balassa Péter, Tamás Ferenc, Arató László és Szirák Péter). Úgy látja, Móricz korántsem tartozik a „kifosztott” írók közé, prózája nagyon is aktuális, nyelve és problémái maiak, visszhangtalansága mégsem tagadható, elnémulásának okai pedig eszmetörténeti jellegûek, a nemzeti identitás lesújtó jelenkori állapotával, a történelmi önismeret és a szellemi, morális önreflexió hiány(oss)á(gá)val magyarázhatók. Poszler Györgynek korábban a Kritikában megjelent esszéje10 átvezet a tanulmánykötet azon írásainak csoportjához, amely írások egyes Móricz-mûvek újraértelmezését nyújtják. Poszler elemzése A boldog emberrôl az életmû egészét is érintô interpretációs szempontokat vet fel. Termékeny meglátás, hogy az író regényét „kisprózai csírák tartják és mozgatják” (13. old.), mégpedig a ballada, az idill és az anekdota, ami itt csupán a ballada-lehetôségre, idill-csírára és anekdota-villanásra szûkül. Ez a mûfaji jelleg, úgy vélem, nemcsak A boldog ember, hanem más regények kapcsán is igazolható: az Úri muriban az anekdota regényszerkezeti, cselekményformáló elv, az idill a Pillangón kívül, ha csak villanásnyi idôre is, de megjelenik az Árvalányok zárlatában is, míg a ballada formaalakító mûfaji emléknyomaira talán inkább novellisztikájában találunk példákat. Poszler A boldog embert a szociográfia és a tudatregény ötvözeteként írja le. Értékként könyveli el az elemzett regény szoros kötôdését a hagyományos irodalmi realizmus és a társadalmi indíttatású küldetéses irodalom tradíciójához; nem igyekszik „mentegetni”, modernebbé tupírozni Móricz prózáját, mint ahogy a világirodalom korabeli tendenciáitól való érintetlenségét sem tartja elmarasztaló érvnek. Álláspontja e téren ellentétes Szirák Péter és Eisemann György véleményével, akik a Móriczolvasás fellendülését, dinamizálódását épp a – korábban preferált – realista ábrázolásmód felôli értelmezés feladásától, a nyelv teremtô erejét elôtérbe állító megközelítésektôl várják. Ezen az úton indult el Margócsy István is, aki a Sárarany mai elevenségét nem a tematikus vonatkozásokban (a provokálóan újszerû parasztábrázolásban), hanem nyelvi-stilisztikai megszerkesztettségének erejében és a történetet közvetítô elbeszélôi szólam jellegében látja – annak ellenére, hogy a stilizáció és a narráció szempontjából nem minden vonatkozásban tartható „hibátlan”, kiegyensúlyozott alkotásnak. Fôként az zavaró, hogy a könyvbôl „lépten-nyomon kilóg az elbeszélô felvilágosító, igazságkimondó vagy igazságtevô lólába” (23. old.). Az, hogy Móricz elsô regénye szociológiai érdekességét elveszítve is megôrizte esztétikai hatóerejét, a style indirect libre sajátos alkalmazásának és a metafizikai elveket érvényre juttató mitizáló szerkesztésmódnak köszönhetô. Az elôbbi 10 11 ben. 12 13
1999. 8. szám, 14–17. old. Egy nyolcvanéves regényprovokáció. In: Jövô múlt idôBalassi, Bp., 1998. 205–208. old. Literatura, 1996. 2. szám, 201–215. old. Az Ige hatalma. Európa, Bp., 1997.
BENYOVSZKY – A KIFOSZTOTT MÓRICZ? okozza, hogy a regény számos helyén olvashatunk olyan mondatokat, melyek beszélôjét, hangadóját nem tudjuk azonosítani, az utóbbi pedig a cselekmény víziószerûségében, az expresszionizmusra hajazó, indulattól feszülô mondatok gyakoriságában nyilvánul meg. Ezért is problematikus az író naturalizmusának gyakori emlegetése, mely irányzattól – miként Margócsy kifejti – idegen ez a fajta stílus- és ábrázoláseszmény. A Sáraranyban a szabad függô beszéd olyan változata jelenik meg, amelyben egy személyében nem azonosítható, az eseményeken kívül álló, a szereplôk szólamát erôszakosan magába szippantó, szubjektív narrátor vízióteremtô szólama az uralkodó „hang”. Joggal írja Margócsy, hogy „a szabad függô beszéd szubjektivizálásának lehetôsége felmérhetetlen felszabadító hatással járt, s nemcsak a Sárarany esetében: a késôbbi Móricz-regényeknek is legjobb, legfontosabb szervezô elemeként tartható számon” (31. old.). A regény újabb kori befogadástörténetébôl csupán Bodnár Györgynek 1990-ben megjelent cikkére utalok, mivel – Margócsyval ellentétben – nem a nyelviség és a prózapoétika, hanem az ábrázolt világ, a szöveg történelmi-referenciális tartományai felôl tartja megszólíthatónak (ma) a mûvet. Felhívja a figyelmet arra, hogy Turi Dani helyzetképe „széles történelem- és társadalomrajzzá tágul”, ami szerinte „a Puszták népe történelmi szociológiájának elôképe is lehetne”.11 Szilágyi Zsófia Kosztolányi Aranysárkányáról szóló elemzésében írja,12 hogy Kosztolányi motívumkezelési technikája – szemben Móricznak a Sáraranyban is alkalmazott, jelentéseket explikáló eljárásával – nehezebben megfogalmazható, többértelmû, sokkal inkább (olvasói) értelmezésre szoruló jelentések kialakulását és megtöbbszörözôdését teszi lehetôvé. Ebbôl levonható az az általános következtetés, hogy amirôl Kosztolányi hallgat, azt Móricz, sajnos nemegyszer, kifejti, magyarázza. (Schiller Mariannak a kötetben szereplô írása, amely a Tragédia korábbi változatának feleslegesen magyarázó-értelmezô zárlatát vizsgálja, ugyancsak bizonyítéka ennek az írói életmûben megmutatkozó tendenciának; 63–68. old.) Kettejük prózája közt ez lehet az egyik markáns különbség. A bibliai hagyomány szövegszerû megjelenése és jelentésképzô szerepe kapcsolja össze Balassa Péter, Schiller Mariann és Arató László elemzését. Balassa az Árvácska hangjának a teremtéstörténet(ek)re emlékeztetô mitologikus modalitására hívja fel a figyelmet, valamint a tûz biblikus és mágikus-ráolvasó jelentésvonatkozásaira. A regényt, miként elemzésének címe is mutatja (Miért a zsoltár?), egy bibliai költôi mûfaj, a zsoltár poétikája felôl közelíti meg, rámutatva, hogyan írja át a mû ezt a tradíciót a mindenkire kiterjedô, mindent átjáró „megváltatlanság és szabadságnélküliség panaszává” (41. old.). Ebbôl a szempontból különös jelentôségre tesznek szert az átkozódás, szitkozódás és panasz különbözô formái, jóllehet „a teljes szöveg mint beszámoló, mint puszta elmondás adja elô a zsoltárt, amely nyelvileg csupán egy-egy helyen imitálja, roncsolt formában, magának a psalte-
333 riumnak a nyelvi alakzatait” (42. old.). Schiller Mariann a Sustorgós, ropogós tafotában címû novellához kínál olvasási javaslatokat: „e néhány oldalnyi szövegnek erkölcsi, pszichológiai, prózapoétikai, nyelvi, archetipikus, szociológiai olvasata egyaránt lehetséges.” (121. old.) A kezdet, írja, a mese mûfajára játszik rá, a szüzsében viszont a tékozló fiú történetének motívumai is felbukkannak, mégpedig kifordított, ironikus formában (123. old.). Arató László a Légy jó mindhalálig interpretációjába vonja be a szakrális szövegek és rítusok hagyományát. A regényt beavatás-történetként, azaz alászállás- és felemelkedés-történetként olvassa, hivatkozva többek között Northrop Frye vonatkozó könyvére.13 Ennek a hagyománynak köszönhetôen lehetôség nyílik más mûvekkel való együttolvasására is (Kosztolányi: A kulcs, A Vörös Ökör; Sánta Ferenc: Emberavatás, Sylvia Plath: Beavatás), a gyermek nézôpontjából megjelenített iskolai környezet és eseménysorozat pedig a Törless iskolaéveivel és az Iskola a határonnal kínál párhuzamot. Egyébként már a mû címe is az archetipikus-biblikus értelmezhetôségre, a Jelenések könyve egyik szakaszára (2,10) utal. Stribik Ferenc részletes interpretációja Az Isten háta mögöttrôl is számol a nézôpontváltás és a szabad függô beszéd jelentôségével (fôként a Bovarynéval mutatkozó párhuzam kapcsán), valamint a szereplôk nyelvének jellemfestô szerepével, noha elsôsorban nem erre koncentrál. Elemzésében megközelítôleg egyforma súllyal van jelen a szöveg nyelvi megalkotottságára és motivikus megszerkesztettségére, valamint az ábrázolt világra, a kisvárosi miliô jellegzetes figuráira, élethelyzeteire és cselekménytereire irányuló figyelem. Rámutat többek között a szem, a tekintet, a pillantás motívumának gyakoriságára és cselekményformáló funkciójára. Jobbágyné András Katalinnak a Tündérkert 1. fejezetét szövegtani és stilisztikai szempontból elemzô írása (161–186. old.) számos érdekes és az interpretáció szempontjából is érdemleges részletre világít rá, a záró bekezdésben azonban olyan spekulatív történetireferencializáló olvasatot fogalmaz meg, amelynek hallgatólagos elôfeltevései nehezen egyeztethetôk össze tanulmánya alapvetôen szövegközpontú elemzôi eljárásaival, filológiailag meggyôzôen argumentált állításaival: „Vallomás ez a regény a 20. század elején Ady sugárzásában kibontakozó nemzedékrôl; az ô fiatalságuknak, országjavító akaratuknak, egy megtisztuló világról szôtt forradalmi álmaiknak »repülô szédülete« öltözteti – történelmileg indokolatlanul – olyan varázslatos arany ragyogásba Báthory Gábort. És ennek a nemzedéknek keserves csalódásai: a forradalmi célok megvalósításának véres kísérlete, majd embertelen megtorlása, a háború borzalmas tapasztalatai, a Trianon teremtette kilátástalanság növeli olyan óriásira a bukását okozó bûnöket és akadályokat. ” (172–173. old.) Tamás Ferenc A sirató címû novella iskolai elemzését elôsegítô szempontokat fogalmaz meg, majd összeveti A kondás legszennyesebb ingjével, a közös vo-
334 nások felsorolása mellett fôként a stílusban megmutatkozó különbségekre (jelképes versus dokumentarista stílus) irányítva a figyelmet. Motívumelemzésbôl indul ki, majd az idô és az elbeszélôi helyzet vizsgálatán át jut el a cselekményszerkezet és a kompozíció jellemzéséig. A novella irodalomórai „feldolgozása” több olyan módszertani kérdést is felvet, amelyek megválaszolása nemcsak az irodalomtanítás gyakorlata, hanem a Móricz-újraolvasások szempontjából is jelentôs. Mennyire kell figyelembe venni az életrajzi, a korrajzi összefüggéseket, illetve milyen elônyei és hátrányai lehetnek az „irodalomtörténeti címkék” (75. old.) alkalmazásának? Tamás Ferenc mérsékelt, kiegyezésre, összebékítésre törekvô álláspontja szerint minden „bevethetô”, de csak mértékkel, úgy, hogy elkerüljük a biografikus és a társadalom- és irodalomtörténeti vonatkozások „túlzott” hangsúlyozását, mivel elfedhetik a mûvek lényeges vonásait, és eleve elôértelmezik – talán nem is jó irányba – a szövegeket. Számba veszi a Móricz prózájától való idegenkedés lehetséges okait, utalva rá, hogy az nemcsak a diákok, hanem a szakemberek számára is nehézséget jelenthet: „Móricz kapcsán megfogalmazódhat a falusi-paraszti téma idegensége, a szegénység idejétmúlt volta, kísérthet a »nemzeties« vagy »népies« író képzete, és így tovább.” (69. old.) A szegénység, mint késôbb megjegyzi, sajnos ismét aktuális probléma.Véleménye szerint Móricz „legjobb mûveit nem elôzetes ideológia jegyében alkotja, még akkor sem, ha van ilyen elôzetes elgondolása, hanem figyel, lát és láttat” (93. old.). Cserhalmi Zsuzsa A hiba és a Judit és Eszter iskolai interpretációjáról, hatékony megszólaltatásáról szóló írása azokat a tényezôket sorolja fel, amelyek az élvezetes olvasás akadályaként merülhetnek fel a diákok számára.Véleménye szerint „nincs még egy olyan magyar író, akit a középiskolás diákok olyan »könnyûnek«, elemzésre, értelmezésre nem szorulónak tartanának, mint Móricz Zsigmond” (99. old.). Nem annyira szembeötlô a mûvek többértelmûsége, sokszor bravúros megszerkesztettsége, ezért a tanárra (is) hárul az a feladat, hogy felfedje, „milyen titkokat is rejt” egy-egy novella vagy regény, „mit tud Móricz másképpen megírni, mint kortársai” (102. old.). Kedvezô lenne, ha mûveinek hagyományos, tematikus szempontú osztályozása (újszerû parasztábrázolás és dzsentribírálat) olyan irányokba mozdulna el, ami a mai fiatal olvasót is jobban érdekelheti – például a férfi–nô viszony vizsgálata, a „férfi nézôpontú nôábrázolás” (100. old.) felé. A Móricz-olvasásnak másik fontos motiváló tényezôje lehet szerinte a párbeszédek szorosabb olvasásának gyakorlata, ami a nyelvi és motivikai elemek vizsgálatán keresztül igazolja az értelmezés szükségességét és produktivitását: „Móricz nemcsak a szót, a beszédet, hanem a hallgatást, a metakommunikációt és a kommunikációs teret is beépíti elbeszéléseinek világába.” (105. old.) A kötet külön erényének tartom, hogy általános és középiskolai tanárok írásai is helyet kaptak benne, hiszen ôk úgy vethetnek számot a Móricz-mûvek mai
BUKSZ 2003 idegenségével, csökkenni látszó megszólító erejével, hogy közben tekintetbe veszik nemcsak az irodalomtudomány új eredményeit, hanem a különbözô korosztályokhoz tartozó olvasók (diákok) esztétikai válaszreakcióit, személyes viszonyulásait és a megváltozott olvasási szokásokat is. Az irodalomtörténeti kutatások, az újraértelmezés szándékával fellépô elemzések és az irodalompedagógiai szempontok egymásrautaltságát mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a jövô Móricz-képének kialakításában minden bizonnyal az újszerû, a kánonbeli mozgásokra is érzékenyen reagáló irodalomtankönyvekre lesz szükség. A kialakuló kép a Móricz-értés jelenkori állapotáról, irányairól mindenképpen biztató. Ahogyan azt Olasz Sándor Árvácska-elemzésében megfogalmazta, Móricz legjobb mûvei „a valóságszimuláló világszerûség és a megalkotottság egyensúlyát valósítják meg”.14 Egyaránt felkínálják tehát a társadalmi referenciákkal is bíró ábrázolt világ (szociografikus jelleg, a korban aktuális társadalmi problémák ábrázolása, kritikai reflexiója) és a nyelvi megszerkesztettség, komponáltság (szimbolikussá növesztett motívumok ismétlése, metaforikus szerkezeti elemek, bibliai allúziók, mitologizáló ábrázolásmód, az egyes beszédszólamok határainak elbizonytalanítása) felôli olvasást. A korábbi és az újabb Móricz-értelmezések különbsége épp abban van, hogy a kilencvenes éveket megelôzôen az elôbbi szempont vált dominánssá, már-már kizárólagossá (kivételek a Hankiss Elemér által szerkesztett, a hazai prózapoétika és elbeszéléselemzés történetében is jelentôs határkônek számító kötet Barbárok-interpretációi15), az újabb elemzések viszont inkább e két aspektus együttes érvényesítésére törekszenek, vagy a szövegközpontú (narratológiai, stilisztikai, mûfaji) interpretációkra szolgáltatnak példát. E kettôs kódoltság figyelembevétele megkerülhetetlen olyan mûvek esetében is, mint a Forró mezôk, amelynek a detektívtörténet tradíciója felôli olvasása távlatnyitó eljárásnak tûnik.16 Ha kockázatos is jóslásokba bocsátkozni, annyi azért megállapítható, hogy a nyelvi-stilisztikai megformáltság és a narratív-motivikai megszerkesztettség tüzetesebb vizsgálata járulhat hozzá inkább az életmû megelevenítô újrahangolásához. Még az olyan mûvek esetében is, amelyeket a szakirodalom a legkevésbé problematikusként kezelt.17
14 A regény metamorfózisa. Tankönyvkiadó, Bp., 1997. 114. old. 15 A novellaelemzés új módszerei. Akadémiai, Bp., 1971. 16 Errôl lásd Detektívtörténet a magyar irodalomban: variációk egy témára c. tanulmányomat. Szôrös Kô, 2001. tavasz, 36–44. old. 17 Lásd Rácz I. Péter Rokonok-elemzését: Egy nem fontos regény? Szép Literaturai Ajándék 1997. 1–2. szám, 153–161. old., aki a narratológia és a lotmani szemioszféra elméleti nézôpontjából veszi szemügyre a regényt, érintve olyan vonatkozásokat is, melyek a tanulmánykötet némely interpretációjában, más mûvekkel kapcsolatban is felmerültek, pl. a beavatási regény hagyományát.
