TARTALOM TANULMÁNYOK
DR . ETTIG ANTAL 5 A katonai ügyészi szervezetrõl
DR . MÉSZÁROS LÁSZLÓ 1 3 A katonai büntetõeljárás hatásköri szabályainak változásai
DR . CSIHA GÁBOR 1 9 Katonai Bírák a polgári büntetõbíráskodásban
VINCZE MIKLÓS 3 3 A katonai büntetõjog kétezer éves tükre (De re militari) D I S P U TA Beszélgetés dr. Kovács Tamás legfõbb ügyésszel
53
FIGYELÕ – EGYESÜLETI HÍREK
DR . FAZEKAS GÉZA 5 7 Örökzöld téma (Interjú dr. Pap Jánossa) FIGYELÕ – ÜGYÉSZI HÍREK
DR . KOVÁCS TAMÁS 5 9 Bemutatkozó beszéd
DR . VOKÓ GYÖRGY 6 3 A pártfogó felügyelõ szerepe a bûnügyi tudományokban FIGYELÕ – OKRI FIGYELÕ
DR . PARTI KATALIN 7 3 Beszámoló az ESC konferenciáról 2006. augusztus 26-29. Tübingen, Németország
FIGYELÕ – OKRI FIGYELÕ Dr. BÁRD PETRA Jogállamiság és a terrorizmus elleni harc - nemzetközi konferencia (Beszámoló a konferenciáról)
79
K Ö N Y VA J Á N L Ó
SÜMEGINÉ
DR .
TÓTH PIROSKA 8 1
Válogatás a szakirodalomból
D R . E TTIG A NTAL
A
KATONAI ÜGYÉSZI SZERVEZETRÕL
Elõszó E lapszám szerkesztésekor meghatározó szempont volt számunkra, hogy a lapot érdeklõdésével megtisztelõ olvasó ismereteit – a legfõbb ügyész úr 2006. november 2-án történt beiktatásakor mondott beszédét, majd a vele készített interjút követõen – bõvítsük az egységes ügyészi szervezet integráns részét képezõ katonai ügyészi szervezet tevékenységének bemutatásával.Nem egyszer tapasztalható ugyanis, hogy a jogásztársadalomban is vannak olyan kollégák, akik hiányos vagy téves ismeretekkel bírnak magáról a szervezetrõl, annak feladatáról. Ez részben magyarázható azzal a sajnálatos ténnyel, hogy az egyetemek jogi karain a büntetõ anyagi, eljárásjogi és végrehajtási tárgyak oktatásakor a katonai résszel kapcsolatos szabályozás legfeljebb speciális kollégium keretében kerül ismertetésre. Ebbõl következik, hogy késõbb gyakorló jogászként kell mindazoknak e hiányt pótolni, akiknek munkájuk során e sajátos jogi területen és környezetben kell képviselniük magas színvonalon megbízóik érdekeit.Természetesen az adott keretekre is figyelemmel, e területen az ismeretek teljes köre nem pótolható, de reményeink szerint a téma iránt érdeklõdõk áttekintést kapnak a katonai ügyészi szervezet tevékenységének leglényegesebb elemeit alkotó részeirõl, beleértve nemcsak a szakmai, hanem a katonai oldalt is.
Rövid visszatekintés a rég- és közelmúltba, a gyökerekrõl és a jelképek kiválasztásáról A Magyar Honvédség Öltözködési Szabályzatának 1992-ben bekövetkezett módosítása tette lehetõvé, hogy az MH katonai szervezeteinek tagjai az adott szervezethez való tartozás jelzésére „HÍMZETT 5
TA N U L M Á N Y O K CSAPATKARJELZÉS”-t viselhetnek.A tartalmi és formai követelményekrõl a Magyar Honvédség parancsnokának az 1993. március 18-án hatályba lépett intézkedése rendelkezett. E szerint jelképként lehetett használni – többek között – a katonai szervezet jellegét, rendeltetését kifejezõ jelzést, a földrajzi régió, történelmi tájegység szimbólumát és a névadóul választott személyére utaló jelzést. Az intézkedés természetesen szabályozta az elbírálás módját, tartalmazta az engedélyezés rendjét is. Mindezekre figyelemmel készült el a katonai ügyészi szervezet tényleges állományú tagjainak egyedi megkülönböztetésére alkalmas csapatkarjelzés tervezete, amelyet a bíráló bizottság elfogadott, és a Magyar Honvédség parancsnoka az 1995. január 20-án hatályba lépett intézkedésével jóváhagyott. Ez idõtõl viselhetik a katonai ügyészi szervezet tényleges állományú tagjai a „HÍMZETT CSAPATKARJELZÉS”-t, amelynek jelképrendszere a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharccal kapcsolatos. Ugyanis e szabadságharc jogalkotásának egyik jelentõs állomása volt az Ónodi Országgyûlés, ahol 1707. június 13-án fogadták el a X. törvénycikket, amely a kuruc katonai vezetés katonai szabályzatalkotó munkájának legfejlettebb dokumentuma volt. A Regulamentum Univarsale és a hozzácsatolt Edictum Universale kiemelte a fegyelem és a reguláris hadviselés fontosságát, mert csak az teszi a magyarnak „veleszületett vitézkedõ, vérmes indulatát” képessé arra, hogy a németet legyõzze, mint ahogy minden addigi magyar vereségnek a fegyelem és a regularitás hiánya volt az oka. E jogszabály rendelkezett a haditörvénykezés fórumairól, tartalmazta a „cégéres vétkeket” és azok büntetését, a vitézlõ rend helyes magatartását, a strázsálás, a tábor megindulásának módját, a szökevények, kóborlók, valamint az ellenséggel cimborálók büntetését, de rendelkezett a kvártélyról, a gyújtogatásról, a fegyverek gondozásáról, a mustráról, a bírói tisztrõl és a haditörvényszéki eljárásról. Gyakorlatilag a szervezetszerû katonai igazságszolgáltatásnak ez volt az alapja, történelmi gyökereink ide nyúlnak vissza. Éppen ezért a jelképek között szerepel a kuruc-korból származó címerpajzs, melynek szegélye aranyszínû, a pajzs színe – figyelemmel az igazságügy hagyományos fegyvernemi színére – kármin. A címerpajzson meghatározott rend szerint elhelyezett jelképek: kivont kurucszablya (ez a hovatartozást is jelzi, megkülönböztetve ezzel a viselõjét hasonló, de polgári beosztásban eljáró igazságügyi szakembertõl); lúdtoll (a tudományt, vagyis a had- és jogtudományt is szimbolizálja, de egyben utalás a polgári egyetemen szerzett diplomára, amely jelvénynek ez egyben alkotóeleme is); paragrafus (utalás a törvényekre), valamint a szöveggel megnevesített szervezet (katonai ügyészség) mintegy körbefogja (következve egymásból, de azzal zártságot is képezve), védi a középpontban elhelyezett, nemzeti színeinket hordozó Kossuth-címert, amely az államiságot jelenti. Az 1707-ben elfogadott törvényekben az igazságszolgáltatási funkciók még nem különültek el, és így a „hadbíró” mellett ügyész még nem mûködött. A bíróságoktól független Királyi Ügyészséget az 1871. évi XXXIII. törvény hozta létre, de az nem érintette az akkor osztrák jogszabályok alapján mûködõ katonai igazságszolgáltatást, hisz a magyar 6
DR. ETTIG ANTAL katonai igazságügyi rendszer ekkor még a polgári igazságszolgáltatástól elkülönülve, a haderõbe szervesen beépülve mûködött, és a hadbírón mint jogi szakemberen kívül más meghatározást nem ismert. A késõbbi magyar katonai ügyészi szervezet szempontjából alapvetõ jelentõségû, 1912. évi XXXIII. törvénycikket a július 5-i szentesítés után 1912. július 8-án hirdették ki az „Országos Törvénytár”-ban való megjelentetéssel. A bíróságtól független katonai ügyész a magyar jogtörténetben az elõbb említett, a honvédség katonai bûnvádi perrendtartásáról szóló törvényben jelent meg elõször. Gyakorlatilag e törvény rendelkezései alapvetõ változást eredményeztek a katonai ügyészi szervezet további fejlõdésére, amely ma az egységes ügyészségi szervezet integráns részeként, de egyszersmind katonai jellegû szervezetként is, a törvényekben meghatározott hatás- és feladatkörét gyakorolva, sajátos eszköztárával közremûködik a rend és fegyelem fenntartásában. Mindezekre figyelemmel a Honvéd Vezérkar fõnökének 2002. május 31-én hatályba lépett intézkedése a fegyvernemi napok felsorolását kiegészítette azzal, hogy „A katonai ügyészek napja július 8.; a honvédség katonai bûnvádi perrendtartásáról szóló 1912. évi XXXIII. évi törvénycikk Országos Törvénytárban való megjelentetésének idõpontja.”. Ebbõl az alkalomból – elismerve a katonai ügyészi szervezet hosszú éveken keresztül bizonyított eredményes tevékenységét – a Magyar Köztársaság elnöke a katonai ügyészi szervezet részére csapatzászlót adományozott. A csapatzászló jelenti ugyanis egy katonai szervezet legnagyobb elismerését, hisz az a hazához, a nemzethez, az eskühöz és a csapathoz való kitartó hûség, valamint a bátorság, a katonai becsület és a bajtársiasság jelképe.
A katonai ügyészi szervezet bemutatása 1 A K A T O N A I Ü G Y É S Z I T E V É K E N Y S É G R Õ L Á LTA L Á B A N
A katonai ügyészi szervezet az egységes ügyészi szervezet integráns része az 1953. évi 13. tvr. hatálybalépése óta, de egyúttal katonai szervezet is. (A honvédelemrõl és a Magyar Honvédségrõl szóló 2004. évi CV. törvény 73. § (3) bekezdése szerint „kettõs jogállása szerint a honvédség szervezeti keretébe tartozik a legfõbb ügyész irányítása alatt mûködõ katonai ügyészi szervezet”.) A katonai ügyészek, katonai ügyészségi titkárok és katonai ügyészségi fogalmazók a Magyar Honvédség tényleges állományába tartozó hivatásos katonák, akik az irányítás rendszere folytán tevékenységükben függetlenek a katonai hierarchiától. Ennek biztosítéka, hogy a katonai ügyészi szervezetet
1 (A legfõbb ügyész 2005. évrõl szóló országgyûlési beszámolójának a katonai ügyészi szervezetre vonatkozó rövidített, részben átdolgozott anyaga)
7
TA N U L M Á N Y O K a legfõbb ügyész irányítja egyik helyettesén, a katonai fõügyészen keresztül, aki (a Magyar Honvédség hivatásos és szerzõdéses állományú tagjainak jogállásáról szóló 2001. évi XCV. törvény 2. § (8) bekezdése szerint) országos parancsnoka a katonai ügyészi szervezetnek. A katonai ügyészség tényleges katonai, valamint polgári állományával kapcsolatos irányítási és munkáltatói jogok gyakorlásáról, valamint az illetmények megállapításáról ugyancsak az ügyészségre, illetve az ügyészségi szolgálati viszonyra vonatkozó törvények rendelkeznek. A katonai ügyészi szervezetet a Legfõbb Ügyészség szervezeti rendjébe illeszkedõ Katonai Fõügyészség, az alárendeltségében mûködõ Katonai Fellebbviteli Ügyészség, továbbá a hagyományos szervezeti keretekben mûködõ öt területi katonai ügyészség (Budapest, Debrecen, Gyõr, Kaposvár, valamint Szeged székhellyel) alkotja. Ez utóbbiak megyei fõügyészségi jogkörben járnak el, azonban illetékességi területük egyenként több megyére is kiterjed. Az alárendelt szervezeti egységek szakmai felügyeletében az instruktori feladatokkal megbízott katonai fõügyészségi ügyészek mûködnek közre. Jelenleg jogász beosztásban (ügyészként, titkárként, fogalmazóként) ténylegesen 69 fõ (közöttük 5 nõ) teljesít szolgálatot. A katonai ügyészség az ügyészi feladatok végzése során különös figyelmet fordít arra, hogy a törvényhozó által a katonai büntetõeljárás hatáskörébe utalt szervezetek és személyek ügyeiben a büntetõjogi és más jellegû ügyészi feladatok gyors és szakszerû teljesítésével elõsegítse ezen szervezetek törvényes mûködését, hozzájáruljon fegyelmi helyzetük megóvásához. Ide kívánkozik egyrészt az a megjegyzés, hogy a katonai ügyészi szervezeten belül – ellentétben a civil ügyészségekkel – nincs szakági elkülönülés, másrészt magánjogi tevékenységet a katonai ügyészek nem végeznek. A katonai büntetõeljárást is érintõ fontos változás, hogy az önkéntes haderõ kialakítása szükségessé tette az Alkotmány módosítását, valamint a honvédelemrõl és a Magyar Honvédségrõl szóló új törvény megalkotását. Ezért az Alkotmány és a Büntetõ törvénykönyv a továbbiakban már nem tartalmazza a fegyveres erõk fogalmát, s az eddig oda tartozó Határõrséget a rendvédelmi szervek körébe sorolják. Az önkéntes haderõ kialakításával hazánk nemzetközi katonai szerepvállalása tovább növekedett. Az ebbõl fakadó újabb feladatokra a katonai ügyészi szervezet a korábbi évek során fokozatosan felkészült az ügyészi feladatok külföldi kiküldetés útján történõ ellátása személyi és tárgyi feltételeinek biztosításával.
A büntetõjogi katonai ügyészi tevékenység A katonai ügyészség, büntetõjogi feladatait a törvényben a katonákra vonatkozó eltérések figyelembevételével, az általános szabályok szerint látja el. A Be. 477. § (1) bekezdése értelmében, ha a nyomozást nem a katonai ügyész végzi, nyomozó hatóságként az illetékes parancsnok (vezetõ) 8
DR. ETTIG ANTAL jár el. A kisebb súlyú katonai vétségek esetében a parancsnokok által folytatott nyomozások felett a katonai ügyészség felügyeletet gyakorol, illetve azok nyomozását a hatáskörébe vonhatja. A területi katonai ügyészségek a kizárólagos vádhatósági jogkörüket az elsõ fokon eljáró fõvárosi és a kijelölt további négy (Csongrád, Hajdú-Bihar, Gyõr-Moson-Sopron, valamint Somogy) megyei bíróság katonai tanácsai elõtt gyakorolják. A fellebbezéssel és a perújítás megengedhetõségével kapcsolatos bûnügyekben – országos hatáskörrel – a Katonai Fellebbviteli Ügyészség végzi a törvényben meghatározott feladatot. A katonai ügyészi nyomozások felett a felügyeletet – illetve a Magyar Köztársaság Legfelsõbb Bírósága elõtti, rendkívüli perorvoslati tevékenységet – a Katonai Fõügyészség látja el. A hatályos törvényi szabályozás értelmében katonai büntetõeljárásnak van helye a büntetõjogi értelemben katonának tekintendõ személyek által a tényleges szolgálati viszonyuk tartama alatt elkövetett katonai bûncselekmények esetén. A Büntetõ törvénykönyv alkalmazásában (Btk. 122.§ /1/ bekezdés) katona a Magyar Honvédség tényleges állományú, a Határõrség hivatásos és szerzõdéses állományú tagja, valamint a Rendõrség, a büntetés-végrehajtási szervezet és a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok hivatásos állományú tagja, akiknek katonai bûncselekményei (Btk. XX. Fejezet) miatt katonai büntetõeljárásnak (Be 470. § (1) bekezdés a/ pontja) van helye. A Büntetõeljárásról szóló törvény alapján (Be. 470. § (1) bekezdés b/-c/ pontjai) a katonai bün tetõeljárás hatálya – a katonai bûncselekményeken kívül – kiterjed továbbá a Magyar Honvédség tényleges állományú tagjai által elkövetett bármely bûncselekményre, a Határõrség hivatásos és szerzõdéses, továbbá a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok, valamint a büntetés-végrehajtási szervezet hivatásos állományú tagjai által a szolgálati helyen, illetõleg a szolgálattal összefüggésben elkövetett más bûncselekményeire. A katonai büntetõeljárás hatálya kiterjed továbbá a szövetséges fegyveres erõ tagja által elkövetett, magyar büntetõ joghatóság alá tartozó, szolgálattal össze nem függõ köztörvényes bûncselek ményei elbírálására (Be. 470.§ (1) bekezdés d/ pontja). Utóbbi esetben azonban a katonai büntetõeljárás során a NATO-val, illetve a tagállamaival kötött nemzetközi jogállási egyezmények speciális joghatósági és kölcsönös bûnügyi együttmûködési szabályait is alkalmazni kell. A katonai büntetõeljárásban a polgári személy bûntársak büntetõjogi felelõssége kizárólag szoros személyi vagy tárgyi összefüggés esetén bírálható el, ha az eljárás elkülönítése egyébként nem lehetséges. (Be. 470. § (3) bekezdése) Ugyancsak katonai büntetõeljárásnak van helye akkor is, ha a (magyar) katona büntetõjogi fogalma alá tartozó személy a feljelentett katonai bûncselekményt (Btk. XX. fejezet) szövetséges fegyveres erõ katonájával szemben, így például békefenntartó alakulat tagjaként követi el (Btk. 122/A.§). 9
TA N U L M Á N Y O K Feladatvégzése során a katonai ügyészséggel szemben alapvetõ elvárás a szakszerûség, az idõszerûség és a hatékonyság. Erre is figyelemmel a területi katonai ügyészségek a nyomozásaikat hosszú évek óta az ügyek kb. 80 %-ában a két hónapos törvényi alaphatáridõn belül fejezik be. A hat hónapon túli nyomozások száma az ügyeknek csupán általában az 1,0 %-át teszi ki. Ezen ügyek többsége is más hatóságtól, hosszabb nyomozást követõen került áttételre a katonai ügyészségekre. A katonai büntetõeljárásban egyébként nem volt olyan nyomozás, amelynek idõtartama túllépte azt a mértéket, amely miatt a Be. 176. §-ának (2) bekezdése alapján a nyomozás megszüntetésérõl kellett volna határozni. A külföldön állomásozó magyar katonák ellen érkezett feljelentések, illetve a törvényességi vizsgálatok miatt szükségessé vált helyszíni feladatokat 2002. március 1-jétõl, legfõbb ügyészi utasítás alapján felállított mobil katonai ügyészi csoport végzi. Az egység három katonai ügyészbõl és egy jegyzõkönyvvezetõbõl áll. Vezetõjét – a katonai ügyészségek helyettes vezetõi és csoportvezetõ ügyészei közül – és tagjait – lehetõleg megfelelõ nyelvismerettel rendelkezõ személyek körébõl – 6 hónapos váltással a katonai fõügyész jelöli ki, akik a Budapesti Katonai Ügyészség vezetõjének irányítása alatt mûködnek. Kiküldetésükrõl a katonai fõügyész dönt, a katonai büntetõeljárás során külföldön szükségessé váló bûnüldözési és egyéb ügyészi feladatok által indokolt esetben. A kizárólag katonai vétség elkövetése esetén, 2003 óta ismét alkalmazható új elterelési lehetõséggel élve, az arra alkalmas és ezen elbírálás szempontjából célszerûnek ítélt ügyeket fegyelmi eljárásra lehet utalni. A büntetõeljárás gyorsítását szolgáló eszközök közül kiemelendõ, hogy a tárgyaláson elbírált ügyek kb. 20 %-ában az elkövetéstõl számított 15 napon belül alkalmazható bíróság elé állításra kerül sor. A bírósági fórumrendszer 2003-ban történt megváltoztatása és a katonai büntetõeljárásban másodfokon mûködõ szakbíróság (a Fõvárosi Ítélõtábla Katonai Tanácsa) létrehozása éreztette kedvezõ hatását. Lehetõség nyílt arra, hogy a fellebbezések elbírálása a megelõzõ idõszakhoz képest sokkal ésszerûbb határidõben történjék, és megfelelõképpen érvényesüljenek a szakmai szempontok. A katonai büntetõeljárásban elsõ- és másodfokon eljáró bíróságok egységesülõ joggyakorlata következtében az alkalmazott joghátrányok következetesebbek lettek. A Fõvárosi Ítélõtábla Katonai Tanácsa elõtt eljáró Katonai Fellebbviteli Ügyészség, tevékenységével szintén hozzájárul a katonai ügyészi szervezet idõszerûségi mutatóinak kiemelkedõ szinten tartásához, az ítélkezési gyakorlat egységesebbé tételéhez.
A büntetõjogon kívüli katonai ügyészi tevékenység Az ilyen irányú katonai ügyészi tevékenység lényege, hogy a katonai ügyészségek közremûködjenek a törvényesség biztosításában, segítsék az egyre szélesebb területet átfogó parancsnoki jogalkalmazást. E körbe tartozik az ügyészi törvényességi felügyelet, a jogpropaganda elõadások tartása, az ügyészi 10
DR. ETTIG ANTAL fogadóórák tartása, a fegyelmi és egyéb értekezleteken való részvétel, a törvényességi kérelmek és beadványok elbírálása, a jogszabályok tervezetének elõzetes észrevételezése. A területi katonai ügyészségek legalább háromévente vizsgálják a katonai mellékbüntetések végrehajtásának törvényességét, míg a Budapesti Katonai Ügyészség a büntetés-végrehajtással összefüggõ törvényességi felügyeleti kötelezettségeinek a Magyar Honvédség Katonai Fogházát érintõen tesz eleget. A katonai ügyészségek számos, aktuális témakörben végrehajtott ügyészi törvényességi felügyelet révén mûködnek közre a törvényesség biztosításában a Magyar Honvédséget, a Határõrséget, a Rendõrséget, a büntetés-végrehajtási szervezetet és a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokat érintõen, illetve sajátos eszközeikkel segítik a parancsnoki jogalkalmazói munkát és a bûnmegelõzést. Az ilyen irányú vizsgálatok száma évrõl-évre folyamatosan nõ (2000. évtõl 2005. évig terjedõ idõszakban ez 130-ról 562-re nõtt). A katonai ügyészi törvényességi felügyeletek tapasztalatai igazolják, hogy visszatérõ jellege ellenére (különösen a kártérítési és a fegyelmi eljárások terén) jogértelmezésre, alaki hiányosságokra visszavezethetõen, mindig van ügyészi intézkedésre okot adó körülmény. A területi katonai ügyészségek a különbözõ szintû vizsgálati tervekben meghatározottakon felül a gyakorlati tapasztalatok alapján szükségesnek ítélt egyéb témákat érintõen tartanak felügyeleteket illetékességi területükön. Ilyenek például: a gyakorló- és lõterek használatával összefüggõ környezetvédelmi elõírások; az átlagosnál jóval kötöttebb munkahelyi körülmények között feladatot teljesítõ nõk egészségének és testi épségének védelmérõl szóló rendelkezések; a kábítószernek minõsülõ vagy bódító hatású gyógyszerek és egyéb pszichotrop anyagok tárolásával, õrzésével, felhasználásával kapcsolatos elõírások; a fegyverek, lõszerek, robbanóanyagok biztonságos tárolására, kezelésére, kiadására, felhasználására és visszavételére vonatkozó rendelkezések; a hivatásos és szerzõdéses katonák térítésmentes és kedvezményes természetbeni ellátására vonatkozó elõírások; az albérleti díj hozzájárulással és a költözködéssel összefüggõ eljárások rendelkezései; a fegyveres szerveknél üzemeltetett személy- és tehergépjármûvel közlekedésbiztonsági és környezetvédelmi állapotára vonatkozó jogszabályi rendelkezések; továbbá a honvédségi anyagok selejtezésével kapcsolatos parancsnoki ellenõrzési kötelmek betartásának vizsgálatai.
A katonai ügyészség nemzetközi tevékenysége, nemzetközi kapcsolatai A Katonai Fõügyészség a legfõbb ügyész által jóváhagyott terv alapján, viszonylagos önállósággal ápolja nemzetközi kapcsolatait. Ez a törekvés jellemzi, hogy minél több hasznosítható ismeretet biztosítson a NATO-n belüli, illetve a különbözõ válságkezelõ nemzetközi katonai mûveletekben való hatékonyabb közremûködés érdekében. 11
A Katonai Fõügyészség, valamint a Magyar Katonai Jogi és Hadijogi Társaság 2005. szeptember 28-a és október 1-je közötti idõben rendezte meg a 7. budapesti (1993 óta kétévente visszatérõ jelleggel) nemzetközi katonai büntetõjogi konferenciát. A magyar és angol munkanyelvû konferencia – amelyen 28 ország több mint 40 küldötte vett részt – a válságkezelõ mûveletek során alkalmazandó közös katonai fegyelmi és büntetõjogi kódex megteremtésének realitásait, illetve az annak tartalmára, rendelkezéseire vonatkozó elképzeléseket elemezte. A konferencia teljes anyagát az ENSZ elismert, hivatalos tanácsadó testületének, a Nemzetközi Katonai Jogi és Hadijogi Társaságnak (Brüsszel) is megküldték, amely hivatott az ezzel kapcsolatos tennivalók koordinálására. Ide kívánkozik, hogy a jövõ évre tervezett 8. konferenciának a témája kapcsolódik II. Rákóczi Ferenc 1707-es, már részletezett Reglamentum Universale-jának 300. évfordulójához.
A katonai ügyészi szervezet személyi állományának részvétele a 2006. évi tavaszi árvízvédelmi feladatokban Mindenki elõtt közismert sajnálatos tény, hogy ez év tavaszán az olvadások, a nagy mennyiségben lehullott csapadék következtében elõállott árvíz ismét próbára tette társadalmunk tûrõképességét. A katonai ügyészi szervezetben dolgozók közül többen önként jelentkeztek különbözõ helyszíneken, és vették ki részüket az árvízvédelmi feladatokból. Szentendre térségében a gátakon, ahol igen kritikus volt a helyzet, a védekezésben részt vett a Budapesti Katonai Ügyészség állományába tartozó Dr. Szabó Éva õrnagy, Dr. Mihalik Balázs fõhadnagy, Dr. Fejes Erik László hadnagy, Tóth Gábor szerzõdéses törzsõrmester, akik részére a Magyar Köztársaság honvédelmi minisztere „Árvízvédelemért” szolgálati jelet adományozott. Szolnokon a tiszai árvízvédelemben ugyancsak a Budapesti Katonai Ügyészség állományába tartozó Dr. Waltner Roland õrnagy, Dr. Mihalik Balázs fõhadnagy, illetve a Katonai Fellebbviteli Ügyészség állományába tartozó Dr. Csiha Gábor õrnagy vették ki részüket.
12
D R . M ÉSZÁROS L ÁSZLÓ
A
KATONAI BÜNTETÕELJÁRÁS HATÁSKÖRI SZABÁLYAINAK VÁLTOZÁSAI
A szakmai véleménynyilvánításra megküldött a Büntetõ Törvénykönyvrõl szóló 1978. évi IV. törvény és más büntetõjogi tárgyú törvények módosításáról szóló jogszabálytervezet 57.§-ában foglaltak szerint a Büntetõeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 470.§-ának (1) bekezdése helyébe a következõ rendelkezés lép: (1) Katonai büntetõeljárásnak van helye a./ a Magyar Honvédség tényleges állományú tagja által elkövetett bármely bûncselekmény b./ a határõrség hivatásos és szerzõdéses, továbbá a rendõrség, a büntetés-végrehajtási szervezet és a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok hivatásos állományú tagja által elkövetett katonai bûncselekmény, valamint a szolgálati helyen, illetõleg a szolgálattal összefüggésben elkövetett más bûncselekmény, c./ a szövetséges fegyveres erõ tagja által belföldön, valamint e személyeknek a Magyar Köztársaság határain kívül tartózkodó magyar hajón vagy magyar légi jármûvön elkövetett, magyar büntetõ joghatóság alá tartozó bûncselekmény esetén. A jelenlegi szabályozáshoz képest a legnagyobb jelentõségû változás az, hogy a tervezet szerint a rendõrség hivatásos állományú tagjai által a szolgálati helyen és a szolgálattal összefüggésben elkövetett más, – nem csak a Btk. XX. Fejezete szerinti katonai – bûncselekmények esetén is katonai büntetõeljárásnak van helye. A hatáskör kiterjesztésével egyfajta hiánypótlás történhet a jogszabályalkotó részérõl, mert megvalósulhat az, hogy a katonai büntetõeljárás hatálya alá tartozó egyes fegyveres testületek és rendészeti szervek esetében a hatásköri határt, ugyanott húzzák meg. A másfél évtizedes folyamatos 13
TA N U L M Á N Y O K változások hatására a jelenlegi tervezet törvénnyé válásával juthat el oda a katonai igazságszolgáltatás, hogy természetes, jól körülírható és következetes hatásköri szabályokkal rendelkezzék, azonban szükséges röviden bemutatni a korábbi megoldásokat is, és kitérni a kapcsolódó szervezeti változásokra. A rendszerváltozást megelõzõen az 1973. évi I. törvény szabályozása szerint a katonai büntetõeljárásnak volt helye a./ a katona által tényleges szolgálati viszonyának tartama alatt elkövetett bármely bûncselekmény b./ a fegyveres erõk és fegyveres testületek polgári alkalmazottjai által munkaviszonyával összefüggésben elkövetett bûncselekmény c./ a munkásõrség társadalmi állományú tagjai által szolgálatban vagy azzal összefüggésben elkövetett bûncselekmény esetén. A katonai büntetõeljárásra tartoztak a honvédelmi kötelezettség elleni, valamint az olyan egyéb bûncselekmények, amelyek a honvédelem érdekét közvetlenül sértették vagy veszélyeztették. Kiterjedt továbbá a hatáskör a terhelt által elkövetett valamennyi bûncselekményre, ha azok közül valamelyik katonai büntetõeljárásra tartozott, és az eljárások elkülönítése nem volt indokolt, valamint azokra az esetekre, amikor több terhelt valamelyike katonai büntetõeljárás hatálya alá tartozott, és a tényállás szoros összefüggésére tekintettel az elkülönítés nem volt indokolt. Ez a rendelkezés a bûnpártolásra, az orgazdaságra és a feljelentési kötelezettség elmulasztására is kiterjedt – 1973. évi I. törvény 331.§ (1)-(4) bekezdése. A hatásköri szabály nem érthetõ azonban a katonai büntetõeljárás fogalmának ismerete nélkül, amelyet (akkor és azóta is) a Btk.122.§-a rögzít. A kérdéses idõszakban a katona büntetõjogi fogalmába tartoztak a fegyveres erõk tényleges állományú, a fegyveres testületek hivatásos állományú tagjai, valamint azok, akik nem a fegyveres erõknél teljesítettek tartalékos katonai szolgálatot. Ebbe a körbe tartoztak tehát a honvédség állományába tartozó katonák, a határõrök, a rendõrök, a büntetésvégrehajtási szervek tagjai, valamint a munkásõrség hivatásos állományú tagjai. Nyilvánvaló volt, hogy a demokratikus jogállam keretei között ennyire kiterjedt hatáskörrel a katonai igazságszolgáltatás nem rendelkezhetett. Az indokolatlanul terjedt ki polgári személyekre, ráadásul nem pontosan körülhatárolt fogalmakra hivatkozva. A munkásõrség megszûnése is a hatáskörszûkítés irányába hatott. Az 1991. évi LVII. törvény – 1992. január 1-ji hatállyal – szûkítette a katonai büntetõeljárásra tartozó ügyek körét mind a személyek, mind az ügyek csoportjai tekintetében, amikor úgy rendelkezett, hogy katonai büntetõeljárásnak van helye a katona által a tényleges szolgálati viszonyának tartama alatt elkövetett katonai bûncselekmény (Btk.XX. Fejezet), valamint a fegyveres erõk tényleges állományú tagja által a szolgálati helyen és a szolgálattal összefüggésben elkövetett más bûncselekmény esetén. Továbbra is a katonai büntetõeljárás hatályát tartotta fenn – a korábbi szabályozáshoz 14
DR. MÉSZÁROS LÁSZLÓ hasonlóan – a személyi és tárgyi összefüggés esetére. A fegyveres erõk fogalomkörébe tartozott honvédség és határõrség tagjai tekintetében tehát a katonai bûncselekmények, valamint a szolgálati helyen és a szolgálattal összefüggésben, míg a rendõrség tagjai esetében csak a katonai bûncselekmények tartoztak a katonai igazságszolgáltatatás hatáskörébe, amely azonban az 1972. évi IV. törvény (Bsz.) módosításával összhangban már nem önálló katonai bíróságok, hanem az egyes kijelölt megyei bíróságokon mûködõ katonai tanácsokat jelentette. Az 1995. évi CXXV. törvény 84.§-a annyiban módosította a katonai büntetõeljárás hatásköri szabályait, hogy a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok hivatásos állományú tagjai által a szolgálati helyen, illetõleg a szolgálattal összefüggésben elkövetett bûncselekményeit is a katonai büntetõeljárás hatálya alá tartozónak minõsítette, egyben a katona büntetõjogi fogalmát úgy módosította, hogy katona a fegyveres erõk tényleges állományú, a rendõrség és a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok hivatásos állományú tagja. 1996. szeptember 1-tõl a katona fogalma a büntetés-végrehajtási szervezet hivatásos állományú tagjaival is kiegészítésre került. Az 1999. évi CX. törvény 2000. március 1-jétõl ismételten módosította a büntetõeljárási törvénynek a katonai büntetõeljárással kapcsolatos szabályait oly módon, hogy katonai büntetõeljárásra a fegyveres erõk tényleges állományú tagjai által, a tényleges szolgálati viszonyuk tartama alatt elkövetett bármely bûncselekmény, a rendõrség, a büntetés-végrehajtási szervezet és a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok hivatásos állományú tagjai által, a tényleges szolgálati viszonyuk tartama alatt elkövetett katonai bûncselekmények, valamint a büntetés-végrehajtási szervezet és a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok hivatásos állományú tagja által, a szolgálati helyen és a szolgálattal összefüggésben elkövetett bûncselekmények tartoztak. Az új Büntetõeljárási Törvény – az 1998. évi XIX. törvény – lényegében a korábbi szabályozást tartotta fenn, amikor 470.§-ában kimondta, hogy katonai büntetõeljárásnak van helye a katona (Btk. 122.§) által tényleges szolgálati viszonyának tartama alatt elkövetett katonai bûncselekmény (Btk.XX. Fejezet), a fegyveres erõk tényleges állományú tagja által elkövetett bármely bûncselekmény, a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok, valamint a büntetés-végrehajtási szervezet hivatásos állományú tagja által a szolgálati helyen, illetõleg a szolgálattal összefüggésben elkövetett más bûncselekmény esetén. Természetesen az új Be. is szabályozta a szövetséges fegyveres erõ tagjai tekintetében a katonai büntetõeljárás hatályát, valamint lényegében fenntartotta azt a szabályozást, hogy személyi és tárgyi összefüggés esetén is katonai büntetõeljárás lefolytatásának van helye. Ezzel egyidõben a bírósági rendszer szervezeti változásaihoz kapcsolódóan a felálló ítélõtáblák közül a Fõvárosi Ítélõtáblán katonai tanács is megalakításra került, és a Fõvárosi Ítélõtábla Büntetõ Kollégiumának egyik tanácsaként a katonai büntetõeljárásra tartozó ügyeket másodfokon bírálja el. A 2004. évi CXXX. törvény módosította legutóbb a Büntetõ Törvénykönyv katona fogalmát, mert a 15
TA N U L M Á N Y O K hadkötelezettségen alapuló katonai szolgálat megszüntetését követõen a sorállománnyal és behívott tartalékosokkal már nem kellett számolni a szabályozásnál és mind a honvédség, majd a határõrség kötelékében hivatásos és szerzõdéses állományú személyek tartoznak, valamint a Magyar Honvédség tekintetében az önkéntes tartalékos katonai szolgálat lehetõségét is megteremtették. További szervezeti változás, hogy a határõrség kikerült a fegyveres erõk fogalmából, és a továbbiakban, mint rendészeti szerv önállóan is nevesítésre került a szabályozásnál. A fentiekbõl következett a Büntetõeljárási Törvénynek, az a 2005. január 1-jétõl hatályos módosítása, amely a jelenlegi szabályozást eredményezte, mely szerint katonai büntetõeljárásnak a katona által tényleges szolgálati viszonyának tartama alatt elkövetett katonai bûncselekmény, a Magyar Honvédség tényleges állományú tagja által elkövetett bármely bûncselekmény, a határõrség hivatásos és szerzõdéses, továbbá a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok, valamint a büntetés-végrehajtási szervezet hivatásos állományú tagjai által a szolgálati helyen, illetõleg a szolgálattal összefüggésben elkövetett más bûncselekményei esetén van helye. Természetesen a jelenlegi szabályozás is rendelkezik a szövetséges fegyveres erõk tagjainak a magyar katonai büntetõeljárás hatálya alá tartozásáról, annak eseteirõl, valamint fenntartja a katonai büntetõeljárás elsõdlegességét a személyi és tárgyi összefüggés esetére. A törvénytervezet 57.§-hoz fûzött indokolás szerint a jelenleg hatályos Be. 470.§-ának (1) bekezdése a rendõrök hátrányára tesz különbséget a rendvédelmi szervek tagjaira vonatkozó hatásköri rendelkezéseknél, mert azzal, hogy a rendõrök esetében a szolgálati helyen, illetve a szolgálattal egyébként összefüggõ bûncselekmények esetén nem a katonai, hanem az általános hatáskörû szervek járnak el, sérül az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikkében foglalt jogelv, miszerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerû idõn belül tárgyalja, és hozzon határozatot az ellene felhozott büntetõjogi vádak megalapozottságát illetõen. A hatályos szabályozás szerint az érintett bûncselekmények elbírálása az általános hatáskörû bíróságok feladata, ezáltal nem biztosított, hogy az átlagos pertartamnál gyorsabban nyerjenek ezek az ügyek elbírálást, szemben a többi fegyveres szerv tagjainál érvényesülõ eljárásokkal, amelyeket a katonai ügyészi szervek, illetõleg a katonai tanácsok folytatnak le. Ez a különbségtétel sem alkotmányossági, sem büntetõjogi szempontból nem indokolt, ezért a javaslat a jelenleginél egységesebb szabályozást választott. A tervezet tehát az egyezmény 6. cikkére hivatkozva két körülményt jelöl meg az egységesebb szabályozás okaként. Egyrészt magát a rendõrség tagjaival szembeni különbségtételt, mint a saját bíróságától történõ elvonást, valamint azt a hátrányt, amely a rendõrség tagját (valamint a rendõrséget) azon keresztül éri, hogy az általános hatáskörû bíróságok elõtt hosszabb a büntetõügyek elintézési ideje. Kétségtelen, hogy a fegyveres erõk, a fegyveres testületek és a rendészeti szervek tagjainak a katonai büntetõeljárás hatálya alá tartozása szempontjából a rendõrség volt az utolsó, ahol ez a különállás 16
DR. MÉSZÁROS LÁSZLÓ fennállt. (További ilyen szervezet a vám és pénzügyõrség, amelynek tagjai esetében, ellentétben a rendõrség tagjaival, semmiféle elõzménye, gyakorlata nincs a katonai bíráskodásnak, ezen szervezet tagjai a büntetõjog katona fogalmába nem tartoznak bele.) Az alkotmányosság elvi szempontjain túlmenõen azonban a közös hatáskör alá tartozásnak gyakorlati jelentõsége is van. Megállapítható, hogy a Magyar Honvédség és a polgári titkosszolgálatok esetében, de a rendõrség, a határõrség, és a büntetés-végrehajtási szervezet tekintetében is mind szervezetileg, mind a szabályozás jellegét tekintve, valamint az ott elõforduló bûncselekmények tekintetében egyaránt nagyfokú hasonlóság fedezhetõ fel. A rendõrség tagjai mindig beletartoztak a katona büntetõjogi fogalmába, katonai bûncselekményeiket mindig a katonai ügyészség nyomozta, és ügyüket katonai bíróság vagy tanács bírálta el. A rendõrség, határõrség és a büntetés-végrehajtási szervezet tagjai munkájuk során hatósági jogkört gyakorolva, tevékenységük jelentõs részét hivatalos személyként végzik. A szolgálati helyen, szolgálati viszonnyal kapcsolatban elkövethetõ bûncselekményeik túlnyomórészt hivatali és közélet tisztasága elleni bûncselekmények. A katonai tanácsok törekednek arra, hogy a rendvédelmi szervek tagjai által elkövetett ilyen bûncselekmények tekintetében is – a katonai bûncselekmények tekintetében érvényesülõ gyakorlathoz hasonlóan – egységes, következetes gyakorlat érvényesüljön az elbírálás során. Ezt megkönnyítheti az, hogy katonai tanácsok elsõ és másodfokon is mûködnek, és viszonylag kis számú bíró (jelenleg a katonai tanácsoknál összesen 16 katonai bíró ítélkezik) jár el ezekben az ügyekben. Indokolatlan a rendõrség hivatásos állományába tartozó személyeket elvonni az egységesebb elbírálás lehetõsége alól, annál is inkább, mert a katonai tanácsok ügyei között jelenleg is rendszeresen elõfordulnak rendõrök által elkövetve ugyanezek az ügykategóriák, amennyiben katonai bûncselekménnyel halmazatban állnak. A javaslatban írt egységes hatáskör mellett szól az is, hogy a rendõröknek a szolgálati helyen, szolgálati viszonyukkal kapcsolatban elkövetett egyéb bûncselekményei tekintetében is felmerül a Btk. általános részében a katonákra vonatkozóan rögzített rendelkezések alkalmazásának szükségessége. Különösen igaz ez a katonai mellékbüntetések kiszabására. A katonai igazságszolgáltatásban az általános részi katonai rendelkezések használatának kialakult sok évtizedes gyakorlata van, míg az általános hatáskörû bíróságok ítélkezésében ez a terület periférikusnak tekinthetõ. A törvényjavaslat indokolásában hivatkozott rövidebb elintézési idõ olyan érv, amely a rendõrség hivatásos állományú tagjainak a szolgálati helyen, szolgálati viszonyukkal kapcsolatban elkövetett egyéb bûncselekményeinek vonatkozásában a katonai büntetõeljárás hatálya alá tartozása mellett szól. Ez azonban többet is jelent, mint „az ésszerû idõn belül történõ elintézést”. A fegyveres erõknél, fegyveres testületeknél, rendvédelmi szerveknél szolgálatot teljesítõ és súlyosabb bûncselekmény elkövetésének megalapozott gyanúja miatt büntetõeljárás hatálya alatt álló személyeket 17
az erre jogosult parancsnok általában az eljárás befejezéséig beosztásából felfüggeszti, és a felfüggesztés idõtartamára csökkentett – az eredeti illetmény valamely százalékában meghatározott – illetmény folyósítását rendeli el. Könnyen belátható, hogy nem mindegy sem az eljárás alá vont személynek a csökkentett jövedelem miatt, sem az adott szervezet vezetõjének a feladatok végre hajtásának megszervezése miatt, hogy meddig folyik a büntetõeljárás. A zárt, hierarchikus felépítésû (katonai jellegû) szervezeteknél – különösen, ha azok egyik alaprendeltetése a törvényesség biztosítása – a tagjaik ellen folyó büntetõeljárás önmagában is a szervezet fegyelme ellen ható tényezõ, és minél tovább húzódik az eljárás, annál inkább képes aláásni azt. Ezért az érintett szervezetek jelentõs érdeke az ilyen eljárások mielõbbi befejezése, ami jelenleg a katonai büntetõeljárás tekintetében hatékonyabban biztosítható.
18
D R . C SIHA G ÁBOR
KATONAI
BÍRÁK A POLGÁRI BÜNTETÕBÍRÁSKODÁSBAN
I. Bevezetõ 2003 derekán évszázados gyakorlat változott meg a katonai bírók büntetõeljárásbeli részvételében. A változás – jogfejlõdés – számos elméleti és gyakorlati problémát generál a büntetõjog alkalmazás mindennapjaiban. Jelen tanulmány arra tesz kísérletet, hogy feltárja és elemezze az új helyzetet és a hozzá kapcsolódó bírói gyakorlatot. Indokolt azért is a téma vizsgálata, mivel Európában – melynek jogi kultúrájához vitathatatlanul hozzátartozik a magyar alkalmazott jog is – jelen idõ szerint, az egyedüli Törökország gyakorlatát nem számítva, nem található arra példa, hogy egy modern polgári társadalomban, békeidõben katonai bírák általános jelleggel törvényi felhatalmazással bírnának arra, hogy civil egyének felett büntetõ, ítélõbírói hatalmat gyakoroljanak. Így összehasonlítási alap hiányában különösen izgalmas annak szemrevételezése, hogy a magyar „példa” mit hozhat magával a jövõre nézve.
II. Történelmi áttekintés A katonai büntetõbíráskodás Magyarországon sok évszázados múltra tekint vissza, melynek során a büntetõ anyagi és eljárásjog e specializált területe önálló fejlõdési pályát futott be az igazságszolgáltatás történetében. E fejlõdés eredményeként alakult ki különálló joganyagként a katonai büntetõ anyagi jog, az eljárásjog alapintézményei, a büntetõ, fenyítõ hatalmat gyakorló személyek és szervezetek struktúrája. 19
TA N U L M Á N Y O K E tanulmány kereteit meghaladó lenne részletesen szólni e jogfejlõdés minden lépcsõfokáról. A legkorábbi írásos formák közül említhetõ Zsigmond király 1427-bõl való, a szabályozás tekintetében összefüggõ „Hadi szabályzat a katonák kihágásának és erõszakoskodásainak megfékezésérõl” címet viselõ törvény, míg a hadbírói elnevezés legkorábban I. Rákóczi György erdélyi fejedelem „Hadi szabályzatában” jelent meg, és e rendelkezés szól elsõként részletesen az akkori katonai bírói szervezetrõl. Mindenképp említést érdemel még, hogy az elsõ nagyobb terjedelmû katonai büntetõjogi szabályzó az 1707. évi ónodi országgyûlésen elfogadásra került Hadi Regula, a kuruc csapatok büntetõ törvénykönyve volt. Az ezt követõ, mintegy két évszázadban születtek ugyan magyar katonai büntetõjogi rendelkezések, azonban ezek összefoglalására, egységes törvénybe szerkesztésére nem került sor Magyarországon. E körben jól megfigyelhetõ a Habsburg uralomból fakadóan az osztrák, német eredetû jog erõteljes hatása a katonai bíráskodás területén is. Mi sem jellemzõbb, hogy a büntetõ anyagi jog területén egy 1855-ben kibocsátott, „A bûntettekrõl és vétségekrõl” szóló osztrák törvény volt alkalmazásban a katonai büntetõügyekben, egészen az elsõ önálló magyar katonai büntetõtörvény az 1930. évi II. törvénycikk (Kbtk.) 1931. február 01-jei hatálybalépéséig. Az elsõ komplex, széles szabályzási spektrumot átfogó magyar katonai büntetõeljárásjogi törvény (Kbp.) 1912. évben került kibocsátásra XXXIII. törvénycikként „A Honvédség katonai bûnvádi perrendtartásáról” címmel. E kódex több módosítást – melyek közül az 1930. évi III. törvénycikk, a Kbtk. hatálybaléptetésérõl szóló volt tartalmilag a legjelentõsebb – követõen egészen 1951. december 31-ig volt hatályban Magyarországon. E perrendi szabályzó a hadbírói eljárás hatálya alá tartozónak nevesítette azokat a nem katonai jogállású személyeket, akik a honvédségnél, a csendõrségnél, avagy népfelkelésénél szolgálati alkalmazásban álltak, továbbá azokat, akik leszerelésük után katonai rokkantházban kerültek elhelyezésre. E körbe tartozott továbbá az a polgári egyén is, aki mozgósított, és az ország határain kívül tartózkodó csapatok kíséretéhez tartozott, továbbá aki a honvéd vagy népfelkelõ csapatok, avagy a csendõrség õrizete alatt túsz volt. A törvény rendelkezett arról is, hogy a honvédség nem tényleges állományú tagja, és a népfelkelés behívott egyénei, behívó parancs iránt tanúsított engedetlenség bûncselekménye elkövetése esetén, továbbá az a honvédség nem tényleges állományú tagjai által az ellenõrzési szemle, azaz a tiszti bemutatás alatt elkövetett katonai bûncselekmény miatt is hadbírói eljárás hatálya alá tartoztak. E hatály alá tartoztak továbbá a honvédség és a csendõrség nem tényleges állományú tisztjei és a hozzájuk hasonló jogállású egyének azon katonai bûncselekményei és függelmi kihágásai, melyet katonai egyenruhában követtek el. Ugyancsak lehetõség volt törvény felhatalmazása folytán arra, hogy mozgósítás, háború, illetve annak közvetlen veszélye esetén egyes bûncselekményekre nézve a polgári büntetõbíráskodásra tartozó egyének felett katonai bíró ítélkezzen. 20
DR. CSIHA GÁBOR III. Az integráció fél évszázada Magyarországon az 1950-es évek elejéig a polgári és katonai büntetõbíráskodás eljárásjogilag az igazságügyi szervezet és annak tagjai szempontjából teljesen elkülönült volt. A katonai büntetõ anyagi jogszabályok csak nagyon szûk körben engedtek annak teret, hogy nem katonai jogállású személyekkel szemben, azok elkövetett bûncselekménye miatt az eljárást a hadbíróságok folytathassák le. A rögtönítélõ bíráskodás alkalmazása – a honvédelemrõl szóló 1939. évi II. törvénycikk 221.§-a – során e kör kiszélesítésre került. E törvény 220. §-a a katonai büntetõeljárás hatálya alá tartozó polgári személyek közé emelte azt a nem katonai jogállású személyt is, aki lövész kötelezettsége teljesítése, azaz idõszakos katonai kiképzése, lõgyakorlata alatt katonai bûncselekményt követett el, továbbá azt is, aki fegyveres erõ mozgósított csapatainak kíséretéhez tartozott, katonai vezetés alatt teljesített valamely szolgálatot vagy munkát (munkaszolgálatos), továbbá azt is, aki különleges légvédelmi szolgálat teljesítése során követett el bûncselekményt. Mindemellett annak törvényi lehetõsége is biztosított volt, hogy a statáriális eljárást ne csak hadbíróságok, hanem polgári büntetõbíróságok is folytassanak. Az elsõ egységesítõ lépésre a büntetõeljárás területén került sor az 1951. évi III. törvény (Bp.) 1952. január 01-jei hatálybaléptetésével, ugyanis e jogszabály végrehajtására kiadott 1951. évi 31. tvr. 21.§-a akként rendelkezett, hogy a büntetõ perrendtartás szabályait a katonai büntetõel járásban is alkalmazni kellett. A rendelet III. fejezete pedig részletesen, mintegy külön eljárásként szabályozta a katonai perrendtartást. Ennek során a bírói hatalmat – némileg bõvített körben nem katonai jogállású személyekkel szemben is (például az állami fegyveres, illetve rendészeti, rendvédelmi testületek polgári alkalmazottai, a katonai letartóztatásban lévõ polgári személyek) – elsõfokon a hadbíróságok, másodfokon a Katonai Felsõbíróság gyakorolta. Ezen szervezetek még nem voltak a polgári igazságszolgáltatás rendszerébe illesztve, tekintve, hogy Magyarországon 1954. február 1-jéig nem létezett egységes bírósági szervezet, habár az Alkotmányról szóló 1949. évi XX. törvény ennek jogi alapjait már megteremtette (kihirdetés szerinti normaszöveg VI. fejezet 36.§). Ugyancsak nem létezett 1961-ig egységes szerkezetû büntetõ anyagi kódex sem, hiszen az 1878. évi V. törvénycikk (Csemegi Kódex) nem tartalmazta a katonai büntetõ anyagi jogot. Ez utóbbi újraszabályozására 1930-at követõen az 1948. évi LXII. törvény (Ktbtk.) kibocsátásával került sor. A Magyar Népköztársaság bírósági szervezetérõl szóló jogszabály, az 1954. évi II. törvény szabályozta legelõször egységesként a magyarországi állami büntetõhatalmat gyakorló bírói szervezetet. E törvény azonban – a korábban létezett közlekedési, illetve a késõbb felállításra került munkaügyi bíróságokhoz 21
TA N U L M Á N Y O K hasonlóan – egyedüli különbíróságként nevesítette elsõfokon eljáróként a katonai bíróságokat, melynek ügyeiben másodfokon a Legfelsõbb Bíróság katonai bíráiból álló Katonai Kollégiuma járt el. A szervezeti törvény végrehajtásához kapcsolódóan került kibocsátásra a 3/1955. (I. 11.) MT rendelet a katonai bíróságok szervezetérõl. Ezek hatásköre csak a katonai büntetõeljárásra terjedt ki, a Néphadsereg és egyéb fegyveres, valamint rendészeti testületek tagjai által szolgálati viszonyuk alatt elkövetett bármely bûncselekmény miatt, illetve a törvény által szûk körben meghatározottan polgári személyekkel, például a testületek civil alkalmazottaival szemben. E minisztertanácsi rendelet számolta fel a Katonai Felsõbíróságot, hatáskörét pedig a bírósági szervezeti törvény rendelkezéseire figyelemmel a Legfelsõbb Bíróság Katonai Kollégiumához telepítette. A Büntetõ Törvénykönyvrõl szóló 1961. évi V. törvény már egységes szerkezetû, a katonai büntetõ anyagi jogot is felölelõ jogszabály volt. A büntetõ jogi kodifikáció következõ jelentõs állomásaként az 1962. évi 8. számú tvr. vehetõ számba, amely a büntetõeljárást már egységesként szabályozta. E kódex azonban a XVII. fejezetében katonai büntetõeljárásra nézve külön rendelkezéseket is tartalmazott. A jogi norma az eljáró katonai bíróságok hatáskörét szigorúan e katonai büntetõeljárásra korlátozta, és szûkre szabottan definiálta azon polgári egyének körét, akik felett a katonai bírák a büntetõhatalmat gyakorolhatták (Hiv. törvény 349.§ (2) bek.). E körbe tartoztak a fegyveres erõk, és rendészeti testületek polgári alkalmazottai a munkaviszonyukkal összefüggésben elkövetett bûntettek esetén. Azon polgári személy, aki honvédelmi kötelezettség elleni bûntettet követett el, és az is, aki olyan bûntettet követett el, amely a honvédelem érdekét közvetlenül sértette vagy veszélyeztette. Ide tartozott azon polgári egyén is, aki olyan személyekkel követett el bûncselekményt, akik személye vagy az elkövetett bûncselekményük jellege miatt katonai büntetõeljárásra tartozott, ide értve a bûnpártolókat, orgazdákat is. A bírósági szervezetrõl rendelkezõ 1954. évi II. törvény 1972-ben váltotta föl a IV. törvény, amely elsõfokú – a munkaügyi bíróságokhoz hasonlatos – különbíróságként funkcionáló szervezeti egységként nevesítette a katonai bíróságokat, melyek felülbírálati fóruma a Legfelsõbb Bíróság volt. Itt a katonai büntetõeljárás hatálya alá tartozó másodfokú ügyekben katonai szolgálati viszonyban lévõ, egyben bírói jogállású személyekbõl álló katonai tanácsok jártak el. 1973-ban újabb nagyléptékû törvénykezésre került sor a büntetõeljárások területén, hiszen az Országgyûlés megalkotta az 1973. évi I. törvényt, az új, büntetõügyekre vonatkozó perrendi szabályzót, amely 1974. január 1-jével lépett hatályba. E törvény is külön eljárásként rendelkezett a XV. fejezetében a katonai büntetõeljárásról, amelyet elsõfokon a katonai bíróságok kizárólagos hatáskörébe utalt. A polgári személyekkel szembeni katonai büntetõeljárás keretét a törvény az elõzményi törvényhez hasonlóan szabályozta. 22
DR. CSIHA GÁBOR Az 1973. évi Be-t megelõzõ büntetõ perrendtartási szabályok alkalmazása során nem merült fel, hogy katonai bíró (hadbíró) a katonai büntetõeljárás hatályán kívül esõ büntetõügyekben, törvényi felhatalmazás hiányában, eljárjon vagy eljárhasson. A következõ jogtörténeti mérföldkövet az 1991. évi LVI. törvény jelentette, amely 1991. december 31-ével megszüntette különbíróságként az elsõfokon eljáró öt katonai bíróságot, valamint a Legfelsõbb Bíróság Katonai Kollégiumát. A Legfelsõbb Bíróság katonai bírái elhagyták a katonai szolgálatot, már nem katonai jogállású, hivatásos bíróként folytatták az ítélkezést. Az egykori katonai bíróságok hivatásos katonai bírái pedig öt kijelölt megyei (fõvárosi) biróságon katonai tanácsokba szervezve mûködtek az eljárási törvény által reájuk ruházott jogkörben. A változás az eljárásjog tekintetében tehát szervezeti jellegû volt. Az 1974. és 2003. év közti idõszakban a katonai büntetõeljárás keretei többször változtak, a hatásköri szabályok átrendezõdtek, 1990. év elején jelentõsen szûkültek, majd fokozatosan három ütemben – 1992., 1996. és 2000. év során – bõvültek. A polgári személyekkel szembeni katonai bírói eljárások lehetõsége 1990. március 1-je után figyelemre méltóan korlátozódott, mert a katonai büntetõeljárás hatálya alól kikerült, a Btk. XIX. fejezetében rögzített honvédelem elleni bûncselekmények csoportja, illetve a honvédelmi érdeket közvetlenül veszélyeztetõ vagy sértõ bûncselekmények.
IV. Új irány a bírói gyakorlatban A késõbb részletezendõ események föltérképezéséhez fontos adalék a következõ. 1991-ben 861-es számon törvényjavaslat került az Országgyûlés elé, melynek 2. §-ával a Kormány a bíróságokról szóló 1972. évi IV. törvény 20.§ (6) bekezdése helyébe a következõ rendelkezést léptette volna: „A katonai bíró a büntetõ kollégium tagjaként részt vesz a nem katonai büntetõügyek elbírálásában”. A javaslatra reflektált a 3292-es számú csatlakozó képviselõi indítvány, amelyben a beterjesztõ országgyûlési képviselõk azt javasolták, hogy a 861-es számú törvényjavaslat 2. §-ából a fentiekben hivatkozott szövegrész maradjon ki. Az elõterjesztõk az indítványukat a következõkkel indokolták: „A bíróság elõtti jogegyenlõség súlyos sérelmét jelentené és egy modern európai szellemû büntetõ igazságszolgáltatási rendszerrel összeférhetetlen, hogy katonatiszt bírák ítélkezzenek civil ügyekben. Ha ez az elem a törvényjavaslatban benne marad, akkor csak a bírósági belsõ ügyrend kérdése, hogy egy civil büntetõügyben adott esetben bármikor nem katonai bíró járjon el. A katonai bíró részvétele például egy másodfokú ítélet meghozatalában súlyos aggályokat vethet fel az azonos jogszolgáltatás tekintetében. A katonai fegyelem és a bírói függetlenség bizonyos konfliktusát maga a törvényjavaslat is elismeri. Nem engedhetõ meg, hogy a katonai bíróság megszüntetésének hátterében a civil ügyekbe csempésszék be a katonai bíráskodást”. 23
TA N U L M Á N Y O K Úgy hiszem, az idézett képviselõi indokolás ma is aktuális, és a benne foglaltak megszívlelendõk. Egyébként a jelzett csatlakozó indítvány eredményre vezetett, a törvénymódosításból az érintett 2.§ szerinti szövegrész kimaradt. Ezzel bõ egy évtizedre lekerült a jogalkotás szintjérõl annak eldöntése, hogy a katonai bíró nem katonai büntetõeljárásra tartozó bûnügyekben is eljárhasson. Mielõtt azonban az 1973. évi Be., mintegy 30 év „szolgálat” után átadta volna helyét az 1998. évben megalkotott új büntetõeljárási kódexnek (1998. évi XIX. törvény), újabb gyakorlati fordulópont állt be. Ez 2003. június 03-án történt. E napon az egyik megyei bíróság mint másodfokon eljáró bíróság egy városi bíróságtól hozzá felterjesztett polgári büntetõügyben háromfõs, hivatásos bíróból álló tanácsban akként járt el, és hozott a bûnügy jogerõs befejezését eredményezõ végzést, hogy az ítélõbírák egyike egy aktív katonai állományú, a megyei bíróság katonai tanácsában tevékenykedõ, oda beosztott katonai bíró volt. A Magyar Köztársaság legfõbb ügyésze a Legfelsõbb Bírósághoz, a bûnügyhöz kapcsolódóan felülvizsgálati indítványt terjesztett elõ, melyben kifejtette azon álláspontját, hogy a megyei bíróság másodfokú büntetõtanácsa nem volt törvényesen megalakítva, mivel abban olyan bíró járt el, aki katonai bírói jogállása miatt a nem katonai büntetõeljárásra tartozó ügyben nem ítélkezhetett volna. A Legfelsõbb Bíróság Bfv. III. 2052/2003. sz., a bíróság határozatai hivatalos gyûjteményében 2003/836. számon közzétett határozatával a felülvizsgálati indítványt mint nem megalapozottat elutasította. Indokolása során arra hivatkozott, hogy a katonai bíró kinevezésének és beosztásának csak a hatáskör szempontjából kizárólagosnak tekinthetõ katonai büntetõeljárásban van jelentõsége. Az eljáró tanács törvényes megalakítottságát nem befolyásolja, hogy a tanács tagja katonai bíró, mivel az egyben hivatásos bíró is, és a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló törvénynek (1997. évi LXVII. törvény – Bjt.) a katonai bírák kinevezésérõl szóló igazgatási jellegû szabályai a bíróság törvényes megalapítottsága tekintetében közömbösek. A Legfelsõbb Bíróság tehát elvi élû állásfoglalásában kimondta: nem sérti a büntetõeljárás szabályait, ha katonai bíró a katonai büntetõeljárásra nem tartozó ügyben is eljár. Ez a sokrétû jogi aggályt felvetõ döntés gyorsan követõkre talált, mert nyilvánosságra hozatala után a megyei bíróságokon katonai bírói beosztást betöltõ bírák több, polgári büntetõbíráskodásra tartozó ügyben is eljártak, miután az ügyelosztásban szignáló bírósági vezetõk ilyen bûnügyeket kiírtak rájuk. Az ügyészi apparátus úgyis, mint az Alkotmány szerint a törvényesség egyik õre – a korábbi legfõbb ügyészi érvelésre alapítottan – ismételten kísérletet tett kifogásolni a meghonosodó új bírói gyakorlatot, de mint arra a Szegedi Ítélõtábla Bkf. I. 400/2003. sz. határozata is rámutat – amely szó szerint idézte a Legfelsõbb Bíróság hivatkozott döntését –, e törekvés nem vezetett eredményre. Emellett a katonai bírói kar egyik tagja 2004. év tavaszán ugyancsak megkísérelte felhívni a figyelmet a kijelölt megyei bíróságokon követett, a Legfelsõbb Bíróság által megerõsített normarontó gyakorlatra. 24
DR. CSIHA GÁBOR Az említett katonai bíró vezetõi rendelkezésre ugyanis eljáró bíróként került kijelölésre egy rendõr hivatali – azaz nem katonai büntetõeljárásra tartozó – bûncselekményének elbírálására. A katonai bíró két katonai ülnök bevonásával, háromfõs tanácsban eljárva B. 140/2004/03. szám alatt végzést hozott, melyben hatáskörének hiányát állapította meg. Ebben arra hivatkozott, hogy hatáskörének hivatalból való vizsgálata során észlelte, hogy a ki szignált bûnügyben nincs törvényes lehetõsége eljárni, mivel az nem tartozik a katonai büntetõeljárásra, és a katonai bíró csak e körben jogosult ítélkezni. A katonai tanács kifejtette továbbá, hogy a törvényes bíróhoz való jog igazgatási úton nem korlátozható, mert az felfogása szerint az állampolgári jogbiztonságot veszélyeztetné. A végzés továbbá arról is rendelkezett, hogy a bûnügyet a megyei bíróság egy másik tanácsához teszi át. A végzés, elbírálás végett a Fõvárosi Ítélõtáblához került felterjesztésre, ahol azonban azt nem az ott mûködõ katonai tanács, hanem egy másik büntetõtanács bírálta el. (Itt szeretném jelezni, hogy a bírósági szervezeti reform részeként 2003. július 1-je óta mûködik, egyedüliként a Fõvárosi Ítélõtáblán, országos hatáskörrel katonai tanács. E katonai tanács eljárása a katonai büntetõeljárások másodfokú fóruma, a tanácsban jelenleg négy fõ katonai bíró teljesít szolgálatot. Mindez jogtörténetileg és gyakorlatilag is kiemelt jelentõségû, mivel közel tíz év elteltével ismét speciális szakismeretû, az idõszerûség követelményének megfelelni képes katonai jogállású, hivatásos bírák gyakorolják a bírói hatalmat a katonai fellebbviteli eljárásban. Mindezt azért is fontos hangsúlyoznom, mert amikor a Legfelsõbb Bíróságon 1992-2003. között nem katonai jogállású bírák jártak el a másodfokú katonai büntetõeljárásokban, a legfelsõbb bírói fórum nagyfokú leterheltsége miatt ezen eljárások idõszerûsége csorbát szenvedett, a katonai bûnügyek elintézése elhúzódott, mert a polgári bûnügyek elbírálása miatt ügyintézésük háttérbe szorult.) A Fõvárosi Ítélõtábla 1. Bf. 855/2004/3. számú végzésével az elsõ fokú végzést hatályon kívül helyezte, és utasította a felterjesztõ büntetõtanácsot az eljárás lefolytatására. E határozat arra hivatkozott, hogy törvényes volt a megyei bíróság büntetõ kollégiuma vezetõje azon döntése, hogy a megyei bíróság hatáskörébe utalt ügyben a megyei bíróságon katonai bíróként mûködõ tanácselnököt jelölte ki a bûnügy elbírálására, nem pedig a katonai tanácsot, amely formailag is kizárt volt. Ezért abszolút eljárási hibaként értékelte az ítélõtábla fellebbviteli tanácsa, hogy e tanácselnök bíró katonai tanácsban járt el, nem volt továbbá megalapozott hatásköre hiányának megállapítása sem, hanem hivatásos bíróként a bûnügyet el kellett volna bírálnia, figyelemmel arra, hogy a katonai bírói jogállásának kizárólagosan csak a katonai büntetõeljárásban van jogszabályi eljárási relevanciája. A fentiekben felvázolt újkeletû bírói eljárási gyakorlatra felfigyeltek az Országgyûlésben, mert a jelenleg is hatályos Be. 471. §-ához kapcsolódóan 2004. novemberében két országgyûlési képviselõ azt javasolta, hogy az kerüljön kiegészítésre, egy új (3) bekezdéssel, mely arra volt 25
TA N U L M Á N Y O K hivatott, hogy a katonai bírók tevékenységét csak a katonai büntetõeljárás keretei közé szorítsa. A Be. módosítására irányuló kormány elõterjesztéshez csatlakozó fenti módosító indítvány eredményes volt, az ellenszavazat nélkül került beemelésre a Be. módosításába. A 2004. évi CXXI. törvény 21.§-a 2005. január 1-jei hatállyal a Be. 471.§ (3) bekezdéseként a következõket iktatta törvénybe: „A nem katonai büntetõeljárásra tartozó ügyben elsõfokon a bíróságok szervezetérõl és igazgatásáról szóló törvényben kijelölt megyei bíróságok katonai tanácsának bírája, másodfokon a Fõvárosi Ítélõtábla katonai tanácsának bírája nem járhat el”. Jelenleg is ez a hatályos szöveg, de már csak 2006. június 30-ig. A szöveget – mint látható – a tekintetben pontatlanul alkották meg, hogy kiskaput hagyott az ügyrendi elosztást gyakorló bírósági vezetõknek. Õk – álláspontom szerint a törvénymódosítás szellemével és a jogalkotó akkori tényleges akaratával ellentétesen – ezt kihasználva, és a Legfelsõbb Bíróság gyakorlatára hivatkozva – a Fõvárosi Bíróság kivételével – a vidéken, négy kijelölt megyei bíróságon mûködõ katonai tanácsok bíráit a megyei bíróság mint másodfokú szerv hatáskörébe utalt, nem katonai büntetõeljárásra tartozó bûnügyek elbírálásába bevonták. A Legfelsõbb Bíróság azonban 2005. január 1-jét követõen továbbra is arra törekedett, hogy az általa generált bírói gyakorlat fennmaradhasson, amelyre jó alkalmat teremtett a Be. 2005. évi módosításának munkálata. Ennek keretében a Legfelsõbb Bíróság elnökhelyettese – egykor maga is katonai bíró – azzal a javaslattal fordult a kodifikációt irányító igazságügy-miniszterhez, hogy a kormány elõterjesztésébe kerüljön felvételre a Be. 471.§ (3) bekezdésében írt rendelkezés megváltoztatása, s normaszöveg akként módosuljon, hogy a katonai bíró a törvény hatálybalépését követõen a nem katonai büntetõeljárásra tartozó ügyekben is eljárhasson. Indokolásként hozta fel a javaslattevõ, hogy azokon a bíróságokon, ahol katonai bírók teljesítenek szolgálatot, a büntetõ ügyszakban szükséges, – mert arra igény mutatkozik – az arányosabb ügyteher kialakítása a büntetõbírók között. Az indokolás megismételte továbbá, hogy aggálytalan a katonai bírák polgári büntetõ ügyszakban alkalmazása a Legfelsõbb Bíróság korábban hivatkozott elvi állásfoglalására tekintettel. A Legfelsõbb Bíróság e javaslata a törvény-elõkészítés idõszakában is kifogásolható volt, mert az ország 20 megyei, illetve fõvárosi bírósága közül ötnél, az öt ítélõtábla közül pedig csak egynél mûködik katonai tanács, így a többi bírói szervezet esetében semminemû eredménye nem lenne felmutatható az arányosabb ügyteher-elosztás érdekében. Hozzáteszem, jelen idõ szerint az országban mindössze 16 fõ kinevezett katonai bíró van, akik közül 11 fõ elsõfokon, 4 fõ másodfokon ítélkezik, míg további 1 fõ az Igazságügyi Minisztériumban teljesít szolgálatot. Könnyen belátható, hogy az igen kis létszámú katonai bírói kar – a büntetõbíráskodást ellátó bírák számará-
DR. CSIHA GÁBOR nyához képest kis létszáma – nem lehet érdemi javulást eredményezõ hatással a jelenkori pol gári büntetõbíráskodásra. A Legfelsõbb Bíróság képviselõjének javaslata beemelésre került a T/18.090. számot viselõ kormányelõterjesztésbe, azt az Országgyûlés 2006. február 13-ai ülésnapján elfogadta. A Be. új módosítása 2006. évi LI. törvényként 2006. március 3-án kihirdetésre került a Magyar Közlönyben. Hivatkozott rendelkezése 2006. július 1-jén hatályba lép.
V. Aggályok elméleti és gyakorlati síkon Vizsgáljuk meg elõször a törvényes bíróhoz való jog és az új vitatott Be. rendelkezés viszonyát. A törvényes bíróhoz való jogot mint az egyik legjelentõsebb eljárási garanciális jogot a bíróságok szervezetérõl és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény 11. §-a rögzíti, az ügyelosztási rend egyidejû meghatározásával. Idézem: 11. § (1) bek. Senki sem vonható el törvényes bírájától. (2) bek. A törvény által rendelt bíró, az eljárási szabályok szerint a hatáskörrel és illetékességgel rendelkezõ bíróságokon mûködõ, elõre megállapított ügyelosztási rend szerint kijelölt bíró, (3) bek. Az ügy elosztási rendet – a bírói tanács és a kollégiumok véleményének ismeretében – a bíróság elnöke határozza meg, legkésõbb a tárgyévet megelõzõ év december 10. napjáig, (4) bek. Az ügy elosztási rend tartalmazza, hogy az adott bíróságon milyen összetételû és számú tanácsok mûködnek, a bírák, illetve a tanácsok melyik ügycsoportba tartozó ügyeket intézik, akadályoztatásuk esetén ki jár el helyettük, az ügyek elosztására melyik bírósági vezetõ jogosult, továbbá, hogy az ügyek elosztása milyen módon történik. Az ügy elosztási rendnek a tárgyalási tevékenységet folytató bírósági vezetõk által tárgyalt ügyek körét, és az ezekre vonatkozó elosztási módot is tartalmaznia kell, (5) bek. Az ügy elosztási rend kialakítása során figyelembe kell venni az ügyek jelentõségét, munka igényességét, az ügy érkezés statisztikai adatait, emellett törekedni kell az arányos munkateher megvalósítására is, (6) bek. Az ügy elosztási rendet az érintettekkel haladéktalanul ismertetni kell a bíróságon, a felek által is hozzáférhetõ helyen kell kifüggeszteni, (7) bek. Az ügy elosztási rendtõl az eljárási törvényekben szabályzott esetekben, illetõleg igazgatási úton a bíróság mûködését érintõ fontos okból lehet eltérni. A törvényes bíróhoz való jog részjoga az Alkotmány 57.§ (1) bekezdésében rögzített bírósághoz való jognak. Ennek további része annak joga, hogy mindenki saját bírósága elõtt feleljen az ellene felhozott törvényes vád alapján. 27
TA N U L M Á N Y O K Fölmerül a kérdés, hogy a Be. új 471.§ (3) bekezdése tükrében érvényesülhet-e, és ha igen milyen fokban egy nem katonai jogállású olyan civil személynek saját bírósághoz való joga, akinek bûnügye ugyan a megyei bíróság vagy az ítélõtábla hatáskörébe tartozik, de nem vonható a katonai büntetõeljárás hatálya alá (Be. 470.§ (2), (3) bekezdés), mégis katonai bíró ítélkezik felette. Vegyük szemügyre továbbá a katonai bírák jogállását. Õk lényegileg kettõs jogállású személyek. Bírói jogállásukat az 1997. évi LXVII. törvény (Bjt.) szabályozza. Ennek rendelkezései szerint a bíró szolgálati viszonya kinevezéssel jön létre, melynek kezdete a kinevezési okiratban meghatározott idõpont, a bírót a köztársasági elnök nevezi ki és menti fel (Lásd: hiv. törvény 2.§ (1)-(2) bekezdés). A katonai bíró kinevezésének elõfeltétele az is, hogy a kinevezendõ személy a Magyar Honvédség hivatásos tisztje legyen. A kinevezéshez történõ elõterjesztéshez a honvédelmi miniszter elõzetes egyetértése szükséges. A katonai bírót erre a tisztségre kell kinevezni. A katonai bírót a honvédelmi miniszter – a kinevezéssel egyidejûleg – rendelkezési állományba helyezi. A katonai bíró, szolgálatát bírói tisztsége megszûnéséig az igazságügyi szervnél teljesíti (Lásd: hiv. törvény 3.§ (4)-(5) bekezdés). A bírót az elsõ kinevezésekor az Országos Igazságszolgáltatási Tanács, ezt követõen az ítélõtáblára az ítélõtábla elnöke, a megyei bíróságra a megyei bíróság elnöke osztja be. Az OIT osztja be – a bíróság elnökének javaslatára – a katonai bírót a katonai tanácsba, valamint a Magyar Honvédségnél fennálló szolgálati viszonyának megszûnésekor más bírói tisztségbe. A bírói beosztáshoz a bíró hozzájárulása is szükséges (HIv. törvény 14.§ (1)-(2) és (4) bekezdése). A bírói tisztség megszûnése esetén a felmentésre vonatkozó javaslatot az OIT, a katonai bíró felmentésérõl szóló javaslatot a honvédelmi miniszterrel együttesen terjeszti a köztársasági elnök elé. A katonai bírónak a Magyar Honvédségnél fennálló szolgálati viszonya – a lemondás kivételével – csak akkor szüntethetõ meg, ha katonai bírói tisztsége is megszûnik. Amennyiben a katonai bíró a Magyar Honvédségnél fennálló szolgálati viszonya megszûnésekor más bírói munkakörbe való beosztását kéri, az OIT a köztársasági elnökhöz küldött elõterjesztésben az érintett bíró tisztségének megtartása mellett a katonai bírói tisztségbõl történõ felmentésrõl szóló javaslatot tesz. A bírót ilyen esetben legalább megyei szintû bíróságra kell beosztani. (Lásd: hiv. törvény 61.§ (1)-(3) bekezdései). E rendelkezésekbõl világosan következik, hogy a katonai bíró mint hivatásos bíró szolgálati helye a megyei bíróság vagy az ítélõtábla, beosztási helye azonban csak a katonai tanács lehet, ahol a munkakörét ellátja, azaz kizárólagos hatáskörében eljár a katonai büntetõeljárásra tartozó bûnügyekben. A katonai bírák katonai jogállását a Magyar Honvédség hivatásos és szerzõdéses állományú katonáinak jogállásáról szóló 2001. évi XCV. törvény (Hjt.) rendezi. A szolgálati törvény 1.§ (6) bek. leszögezi, hogy a törvény rendelkezése a katonai bírókra vonatkozóan csak a bírák jogállásáról szóló törvény által nem szabályzott kérdésekben alkalmazható. 28
DR. CSIHA GÁBOR A katonai szolgálati viszony az állam és az állomány tagja közt létrejött sajátos közszolgálati viszony, mely a feleket a törvényben és más jogszabályokban írt kötelmek terhelik, és jogosultságok illetik. Az állomány tagja a szolgálati viszonyból fakadó kötelmeit a honvédség rendeltetés szerinti feladatai megvalósítása érdekében teljesíti. (Lásd: hiv. törvény 3.§ (1)-(2) bekezdés) Az állomány tagja, rendfokozatát neve feltüntetése után használja. (Lásd: hiv. törvény 4.§ (4) bekezdés) Az állomány tagja – beleegyezésével – a honvédelmi miniszter és az érintett szerv vezetõje megállapodása alapján vezényléssel más szervnél is teljesíthet szolgálatot, így a bíróságnál is, ahol annak vezetõje rendelkezései szerint teljesíti szolgálatát. (Lásd: hiv. törvény 46.§ (2) bek. (3) bek. k) pont, 47.§ (1) bek.) A Hjt. rendelkezéseit egészíti ki a hivatásos és szerzõdéses katonák katonai szolgálata létesítésérõl, módosításáról, megszüntetésérõl és tartalmáról szóló 10/2002. (III. 5.) HM rendelet. E szerint az állomány tagja a honvédség feladataival összefüggõ állami feladatok megvalósítása érdekében más szervhez vezényelhetõ. A vezénylést a honvédelmi miniszter határozatban rendeli el. A vezényeltet vezénylésének tartamára szolgálati viszonyából eredendõ jogosultságok illetik meg, így például az egyenruha viselése, az állomány tagjaira vonatkozó szabályok – jelenleg a 9/2005. (III. 30.) HM rendelet – szerint. (Hiv. rendelet 30.§, 33.§, 40.§ (2) bek.) Mi következik mindebbõl? A katonai bírói tisztségre jelölt hivatásos katonát az illetékes honvédelmi miniszter csak a honvédség feladataival összefüggõ állami feladatok megvalósítása érdekében vezényelheti a bírósághoz. A honvédség feladatairól – figyelemmel az Alkotmány 40/A.§ (1)-ben írtakra is – a honvédelemrõl és a Magyar Honvédségrõl szóló 2004. évi CV: törvény rendelkezik. E jogszabály azonban nem írja elõ, hogy a Magyar Honvédségnek, avagy bármely tagjának feladata lenne részt venni a polgári büntetõbíráskodásba, mivel ez utóbbi egyértelmûen nem tekinthetõ a honvédelemmel összefüggõ feladatnak. Ebbõl következõleg a honvédelmi miniszter ezen okból nem is adhatná hozzájárulását, hogy a katonai bíróként hivatásos állományú katonatisztek a polgári büntetõbíráskodásba való részvétel céljából is kinevezésre kerülhessenek. Nyilvánvaló, a honvédelmi miniszter csak abból a honvédelmi érdekbõl fakadóan vezényel katonatiszteket katonai bírói tisztség betöltése végett a bíróságokhoz, hogy azok a katonai büntetõeljárásban – s kizárólag ott, annak minél szakszerûbb, idõszerûbb és hatékonyabb lefolytatásában – vegyenek részt. A katonai bíráknak jelölt hivatásos katonák ugyanis birtokában vannak felkészítésük és katonai kiképzettségük okán azoknak a speciális ismereteknek, amelyek a katonai büntetõbíráskodásra mint szolgálati tevékenységben való részvételre alkalmassá teszi õket. A katonai bíráskodás talán legjelentõsebb hatása az, hogy hatékonyan segít fenntartani a törvények által kialakított és elõírt katonai fegyelmi rendet, hozzájárulván a Magyar Honvédség mint fegyveres erõ, 29
TA N U L M Á N Y O K illetve a katonai büntetõeljárással érintett más fegyveres állami rendvédelmi testületek törvényes, zavarmentes mûködéséhez. Napjainkban a katonai büntetõeljárások messze idõszerûbbek, mint a polgáriak, hiszen az ide tartozó bûnügyek 80%-át meghaladóan az eljárás megindításától annak elsõfokú befejezéséig legfeljebb 4 hónap telik el, míg a másodfokú elbírálásra kerülõ bûnügyek esetében a felterjesztéstõl számított átlagosan 3 hónapon belül jogerõs döntés születik. Véleményem szerint a katonai bírák részvétele a polgári büntetõbíráskodásban a katonai büntetõeljárások nem kívánatos elhúzódásához vezethet, melyre láttunk már korábbiakban példát. Prognosztizálható, hogy többek közt elsõfokon vissza fog esni a bíróság elé állításos ügyek száma is, mivel a katonai bírák a tárgyalásokra, nyilvános ülésekre, illetve a bûnügyek feldolgozására rendelkezésükre álló idõkeretet megosztani kényszerülnek majd. Mindez magában hordozza a katonai bíráskodás ellehetetlenülésének veszélyét is. Emellett pedig merõben ellentétes az új szabályozás által megengedett és a korábban a Legfelsõbb Bíróság által kialakított bírói gyakorlat és ügyelosztási rend a katonai bírák vezénylésének eredeti céljával. Felmerül továbbá a kérdés, hogy a polgári büntetõeljárásokban részt vevõ katonai bírák miként írják alá majd a határozatokat. Kényszeríthetõk-e vajon arra, hogy ne gyakorolják a jogszabályban biztosított jogukat, és elhagyják nevük mögül hadbírói minõségük és viselt rendfokozatuk rövidítését? E körben nem hagyható ugyanis figyelmen kívül az a tény, hogy minden katonai bíró tiszti rendfokozattal rendelkezõ hivatásos katonaként kerül bírói kinevezésre. Lássuk be továbbá, hogy a Be. (1998. évi XIX: törvény) 2006. július 01-jétõl hatályba lépõ s e tanulmánnyal vitatott új rendelkezése miatt a büntetõeljárás hatálya alá kerülõ polgári személyek ambivalens érzésekkel állhatnak majd adott esetben katonai bíró beosztású bírájuk elé polgári büntetõ ügyükben. S bizonyosan kérdésként fog felmerülni jó néhányukban, hogy vajon statárium lépett-e idõközben hatályba Magyarországon. (Jelzem, hogy a 2004. évi CV: törvény XI. fejezete rendelkezik a statáriális eljárás törvényes lehetõségérõl és keretérõl a polgári és a katonai büntetõbíráskodásra vonatkozóan, azokat egymástól is megkülönböztetve. E szabályzó megengedi, hogy különbíróságként katonai bíróságok kerüljenek felállításra, valamint a katonai büntetõeljárásra nézve akként rendelkezik, hogy abba rendeleti úton külön szabályok állapíthatók meg.) Tekintsük át továbbá a Bjt. és a Be. új 471. § (3) bek-nek egymáshoz való viszonyát is. A Bjt. – mint arra már korábban utaltam – egyértelmûen szögezi le, hogy a katonai bírót erre a tisztségre kell kinevezni. Ebbõl világosan következik, hogy az ekként kinevezett személy csak katonai bíróként járhat el. Ezzel ellentétes értelmezés akkor lenne elfogadható, ha a törvény úgy szólna, hogy a katonai bírót erre a tisztségére külön is ki kell nevezni. E rendelkezés hiányában azt kell 30
DR. CSIHA GÁBOR feltételeznem, hogy a jogalkotó eredeti szándéka nem irányult arra, hogy a katonai bírák részvételét lehetõvé tegye a nem katonai büntetõeljárásokban. A bírói jogállásról szóló norma kategorikusan rendelkezik arról, hogy a katonai bíró csak katonai tanácsba osztható be, ott mûködik. E munkaköre megszûnése, azaz katonai bírói beosztása megszûnése után – kérésére – nevezhetõ ki más bírói munkakörbe. Nincs tehát arról szó, hogy a katonai bíró párhuzamosan két munkakört töltene be. A katonai tanács pedig mint jogi forma, ítélkezési hely, kizárólag a Be-n belül, ott is csak a katonai büntetõeljárásra vonatkozó részben kerül nevesítésre, az általános szabályok között nem. Ebbõl következõen a Be. új szabályozása alapján polgári büntetõügyben, katonai tanácsban nem járhat el az elbírálásra kijelölt katonai bíró, nem ítélkezhet vele egyetemben a hozzá kirendelt katonai ülnök sem. A Be. új 471. § (3) bek. a jogállási törvényben definiált katonai bírói munkakört bõvíti ki. Ez pedig azért aggályos, mert az Alkotmány 50. § (5) bek. szerint a Bjt-t a jelen levõ országgyûlési képviselõk 2/3-ának szavazatával kell elfogadni, míg a Be. ún. feles törvény. Megállapítható tehát, hogy az Országgyûlés a 2006. évi LI. törvény elfogadásával, a katonai bírák munkakörének kibõvítésével, egy minõsített többséget igénylõ törvényt került meg. Álláspontom szerint az Alkotmány rendelkezésének sérelmével ekként meghozott törvénymódosítás eredményezte helyzet e törvényi rendelkezés hatályon kívül helyezésével orvosolható, visszatérve ahhoz az évszázadokat átölelõ jogi hagyományhoz, hogy katonai bíró kizárólagosan csak katonai büntetõeljárás keretében ítélkezhessen, figyelemmel arra is, hogy nem érzékelhetõ tényleges, valós társadalmi igény arra nézve, hogy valóban katonai bírók járjanak el tisztán polgári büntetõbíráskodásra tartozó ügyekben. A katonai bírói kar ügyteher növelése a katonai büntetõeljárás hatáskörének kiszélesítésével elérhetõ lenne. Ennek keretében javasolható, hogy a katona Btk. 122. § (1) bek. szerinti büntetõjogi fogalmába kerüljenek beemelésre az állami rendvédelmi szervek azon tagjai, akik a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyról szóló, 1996. évi XLIII. törvény (Hszt.) hatálya alá tartoznak, rendfokozatot, egyenruhát viselnek, parancsnoki fenyítõ hatalom áll felettük, katonai jellegû rendben teljesítenek – adott esetben fegyveres -szolgálatot, és jelenleg még nem tartoznak az említett büntetõjogi fogalom alá. Ilyen személyekként vehetõk számba a katasztrófavédelem és a vám- és pénzügyõrség hivatásos állományú tagjai. A katonai büntetõeljárás hatálya tárgyi oldalról kibõvíthetõ lehetne a rendõrség, a vám- és pénzügyõrség és a katasztrófavédelem hivatásos állományú tagjainak szolgálati helyen vagy a szolgálattal összefüggésben elkövetett nem katonai bûncselekményei tekintetében is, mint ahogy erre nézve volt kialakult, jól funkcionáló gyakorlat a XX. századi Magyarország büntetõeljárási jogtörténetében. 31
Felhasznált irodalom Dr. Kovács Tamás altábornagy: A katonai igazságszolgáltatás szervezeti és eljárásjogi megoldásával kapcsolatos nemzetközi tapasztalatok. (Kriminológiai közlemények, 35. 1998.) Dr. Habony János hb. ezredes: A katonai bíró margójára. (publikálatlan értekezés 2003.) Dr. Varga Béla hb. ezredes: Alkotmánybírósági beadvány tervezet (publikálatlan, 2004.) Dr. Venczl László alezredes: A katonai büntetõ igazságszolgáltatás aktuális kérdései. (Kriminológiai közlemények, 59. 2001.) A katonai büntetõjog kézikönyve. (Zrínyi Kiadó, 1958.) A Legfelsõbb Bíróság Határozatainak Hivatalos Gyûjteménye, 2003/1.Bírósági Határozatok, 2004. évi 5. Országgyûlés honlapja 1912. évi XXXIII. törvénycikk A honvédség katonai bûnvádi perrendtartásáról 1930. évi II. törvénycikk A katonai büntetõtörvény könyvrõl 1930. évi III. törvénycikk A katonai büntetõtörvény könyv hatályba lépésérõl 1939. évi II. törvénycikk A honvédelemrõl 1948. évi LXII. törvény A katonai büntetõtörvény könyvrõl 1949. évi XX. törvény Az Alkotmányról 1951. évi III. törvény A büntetõ perrendtartásról 1951. évi 31. törvényerejû rendelet A büntetõ perrendtartás hatálybaléptetésérõl 1954. évi II. törvény A Magyar Népköztársaság bírósági szervezetérõl 3/1955. (I. 11.) MT rendelet A katonai bíróságok szervezetérõl 1961. évi V. törvény A büntetõtörvény könyvrõl 1962. évi 8. törvényerejû rendelet A büntetõeljárásról 1972. évi IV. törvény A bíróságokról 1973. évi I. törvény A büntetõeljárásról 1996. évi XLIII. törvény A fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról 1997. évi LXVI. törvény A bíróságok szervezetérõl és igazgatásáról 1997. évi LXVII. törvény A bírák jogállásáról és javadalmazásáról 1998. évi XIX. törvény A büntetõeljárásról 2001. évi XCV. törvény A Magyar Honvédség hivatásos és szerzõdéses állományú katonáinak jogállásáról 10/2002. (III. 5.) HM rendelet A hivatásos és szerzõdéses katonai szolgálat létesítésérõl, módosításáról, megszüntetésérõl, tartalmáról 14/2004. (VIII. 1.) IM rendelet A bírósági ügyvitel szabályairól 2004. évi CV. törvény A honvédelemrõl és a Magyar Honvédségrõl 2004. évi CXXX. törvény A büntetõ jogszabályok módosításáról 9/2005. (III. 30.) HM rendelet a Magyar Honvédség Öltözködési Szabályzatának kiadásáról 2006. évi LI. törvény A büntetõeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény módosításáról
32
D R . V INCZE M IKLÓS
A KATONAI BÜNTETÕJOG KÉTEZERE ÉVES TÜKRE (DE RE MILITARI)
Közismert, hogy az elsõ modern értelemben reguláris, hivatásos – tehát kincstári felszereléssel ellátott, kizárólag katonáskodással foglalkozó állományból álló – haderõ a Római Birodalomban, Marius reformjai nyomán jött létre. Az viszont már kevésbé közismert, habár nyilvánvaló, hogy egy olyan fejlett jogi kultúrával rendelkezõ állam, mint Róma, e területnek, a katonáskodásnak, a részletes jogi szabályozását is megteremtette. Ennek forrásanyaga a Digesta 49. könyvének 16. fejezete, melynek címe De re militari – A katonai jogról. Ez eredetileg Arrius Menander római jogtudós és magas rangú katonatiszt könyvének címe volt, melybõl a Digesta katonai jogra, és javarészt katonai büntetõjogra vonatkozó fragmentumainak túlnyomó többsége származik. Az európai kultúra – így a jogi kultúra is – három pilléren nyugszik: a Biblia, a görög filozófia és nem utolsó sorban a római jog. Napjainkban a tudomány nagy figyelmet fordít a ius privatum, a római magánjog oktatására és kutatására, ám a ius publicum, a közjog, melynek része a büntetõjog és katonai jog is, jóval kevesebb figyelmet kap. Ez adta az indíttatást, hogy e rövid tanulmányban a – véleményem szerint az egyetemi tananyagban szintén méltatlanul mellõzött – magyar katonai büntetõjoggal együtt, azzal összevetve, a Digesta fent említett, fõként katonai büntetõjogi vonatkozású töredékeit bemutassam. Tanulmányom elsõ részében a katonai büntetõjog alapvetõ mai fogalmainak meghatározásával, speciális büntetési rendszerének bemutatásával és párhuzamosan a római katonai büntetõjog általános leírásával foglalkozom. A magyar katonai büntetõjog történeti fejlõdésének részletes leírását terjedelmi okokból mellõzöm. Nem feledve azonban azt, hogy következtetéseim nagy részének gyökereit 33
TA N U L M Á N Y O K ebben kell keresnem; hiszen az összehasonlítás eredményeként gyakran azonos jogi megoldásokkal és jogintézményekkel találkoztam, melyek nem csupán a katonai büntetõjog azon univerzális jellemzõibõl fakadnak, hogy dogmatikailag letisztult, jogpolitikailag egyértelmû, célratörõ és hatékony1, hanem látnom kell azt is, hogy a magyar katonai büntetõjog kialakulását és fejlõdését a német katonai eljárások határozták meg. Ezek pedig bizonyos sajátosságokat mutatnak ugyan, de a római jog németrómai recepciója következtében a Digesta res militarival foglalkozó részeinek továbbélésén alapulnak.2 Tanulmányom második részében a Digesta vonatkozó fragmentumait követve, az ott nevesített katonai bûncselekményeket mutatom be, összevetve a Büntetõ Törvénykönyv XX. Fejezetében található tényállásokkal. Fókuszba a dezertálás criment állítom, amely a Btk. 343.§ (1)-ben meghatározott szökés bûntettének feleltethetõ meg, ugyanis e bûncselekmény – tekintettel arra, hogy egy sereg egészét, egy csata végsõ kimenetelét veszélyeztetheti morált erõsen romboló hatása miatt – kiemelkedõ helyet foglal el mindkét jogrendszerben. Szeretném elõre is leszögezni, hogy nem az általam röviden bemutatandó két joganyag egyezõségét vagy szorosabb rokonságát próbálom bebizonyítani, csupán arra próbálok rámutatni, hogy e terület – a katonai büntetõjog – kiemelkedõen fontos egy nemzet jogrendjében, hiszen végsõ soron ezek a szabályok tartják harcképes állapotban egy ország, egy társadalom végsõ védõvonalait: a fegyveres testületeket3, méghozzá az ezekben kialakult életviszonyoknak legmegfelelõbb jogi normák által. Ezt hivatott alátámasztani az a meggyõzõdésem, mely végsõ soron jelen dolgozat témája is, hogy a majd’ kétezer éves – a maga korában a legmodernebb – római jog óta a katonai büntetõjogban paradigmaváltás nem történt, ahogy célja és eszköztárának java része sem változott, legföljebb cizellálódott.4 Véleményem szerint mindez hatályos büntetõjogunk tükrében egyértelmûen látszik.
A katonai büntetõjog fogalma Rómában és a mai magyar büntetõjogban Mielõtt a katonai büntetõjog fogalmát – mint a büntetõjog speciális területének definícióját – megadnánk, szükséges a büntetõjog általános fogalmának tisztázása, illetve a témánk szempontjából releváns római büntetõjog-fogalom és rendszer ismertetése is. A büntetõjog általánosan elfogadott 1 Ezt igazolja, hogy paradigmaváltás több száz éve – ahogyan majd bemutatni próbálom több ezer éve – e területen nem történt. 2 ld. bõvebben: Dr. Pálffy Géza: Katonai igazságszolgáltatás a királyi Magyarországon a XVI-XVII. században. Palatia, Gyõr, 1995. 3 Az alanyi kört pontosan késõbb ismertetem. 4 Itt következetesen nem a „fejlõdés” szót használom, mert véleményem szerint nem ez történt, csupán a részletek kidolgozása és kodifikáció. Ám ezzel kapcsolatos észrevételeim – így például a katonai büntetõjog egységes Btk-ba integrálásával kapcsolatban – nem képezik e tanulmány tárgyát.
34
DR. VINCZE MIKLÓS definíciója magába foglalja a büntetõjog anyagi jogi, eljárásjogi és büntetés-végrehajtási funkcióit.5 A római jogban a büntetõjog a justinianusi kodifikációig nem képezett önálló jogágat, így mai fogalmaink szerint Rómában büntetõjog nem volt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Rómában a bûn megtorlás nélkül maradt volna, csupán annyit, hogy a büntetõ jogszabályok elhatárolása nem jogági vizsgálódás alapján, hanem az alkalmazott szankciók alapján történhet, ami megfelel a fenti, modern büntetõjog fogalomnak is. A római jogban találunk büntetõjogi szabályokat mind a ius publicum mind a ius privatum szabályai között, nem úgy mint ma, amikor – hagyományos értelemben tehát, a jogágak határainak elmosódását figyelmen kívül hagyva – a büntetõjog államilag védi mind a közérdeket, mind a magánérdeket. A bûnüldözés ma elsõsorban közfeladat. A római jogban volt köz- és magánbûnüldözés – innen ered a crimen (közüldözendõ cselekmény) és a delictum (magánbûncselekmény) dichotómiája az antik büntetõjogban – ám ez nem akadályozza, hogy mai büntetõjogi fogalmainkkal összevetve vizsgáljuk, mert a római jog a büntetõjogi jogintézmények kialakulásában is tanítómestere volt az európai jogoknak. Itt kell szót ejtenünk a római büntetõ hatóságokról. A közbûncselekmények, így a katonai bûncselekmények üldözése és büntetése magistratusi feladat volt, mely abból is következik, hogy a magistratusok imperiummal bírtak. Az imperium pedig egységes és oszthatatlan fõhatalom volt, így magába foglalta az imperium militarit, a katonai fõhatalmat is.6 A katonai parancsnokok is csak akkor bírtak az imperium körébe tartozó büntetõ hatalommal, ha magistratusi idejük letöltése után, promagistratusként jutottak katonai parancsnoksághoz. A posztklasszikus korban a katonai (büntetõ)jogot azonban már nem az imperium militarae testesítette meg, hanem a res militari. Innen ered a Digesta fejezet címe. Mindezek alapján már meghatározhatjuk a katonai büntetõjog fogalmát, melyet elsõsorban az általános büntetõjoghoz képest megfigyelhetõ specialitásaiban ragadhatunk meg. Katonai büntetõjogi szabályokat a Büntetõ Törvénykönyvrõl szóló 1978. évi IV. törvény (továbbiakban Btk.) VIII. és XX. Fejezetei és a Büntetõeljárásról szóló 1998. és XIX. törvény (továbbiakban Be.) XXI. Fejezete tartalmaznak. A korábban megadott büntetõjog-definíció magában foglalja a katonai büntetõjogot, ám ez egy szûkebb fogalom, mely abban érhetõ tetten, hogy a katonai büntetõjog egy speciális, anyagi és eljárásjogi normák által meghatározott személyi körre vonatkoznak – vagyis a katonákra. A Btk. 122. § (1) értelmében katona a honvédség, a határõrség tényleges állományú tagja, továbbá a rendõrség, a büntetés-végrehajtási szervezet és a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok hivatásos állományú tagja. A honvédség és határõrség tényleges állományába tartoznak a hivatásos, szerzõdéses
5 Dr. Békés Imre: Büntetõjog Általános Rész. HVGORAC, 2003, Bp.; 22. o. 6 ld. bõvebben: Dr. Zlinszky János: Ius publicum. Osiris, 1998, Bp.
35
TA N U L M Á N Y O K és sorkatonai szolgálatot teljesítõ személyek, valamint a katonai tanintézetek hallgatói. Polgári nemzetbiztonsági szolgálatok a Nemzetbiztonsági Hivatal, a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat és az Információs Hivatal. Eme speciális személyi kör életviszonyai alapvetõen eltérnek az általánostól. Ezen testületek mûködõképességének megõrzése a legteljesebb fegyelmet és szolgálati rendet követeli meg, éppen ezért a katonákat jóval több, különleges kötelezettség terheli. Összefoglalóan annyit mondhatunk, hogy a katonai büntetõjog célja, hogy a különös katonai kötelezettségek kikényszerítésének végsõ eszköze legyen. A római katonai büntetõjog forrásanyaga a Digesta 49. könyvének 16. fejezete, mely 16 fragmentumot tartalmaz, tehát elég rövid. Ez is mutatja, hogy ez a jogterület a római rendszerben is speciális volt. A fejezet nyolc jogtudós munkáit tartalmazza: Ulpianus, Paulus, Papinianus, Modestinus, Arrius Menander, Tarruntenus Patarnus, Marcianus, valamint Macer. A legtöbb anyag Arrius Menandertõl származik. Rómában a katonai bûncselekmények crimenek, azaz közbûncselekmények voltak, ahol az állam érdeke megbüntetni az elkövetõt; a katonai jog pedig a ius publicum, a közjog része volt, mely Ulpianus közjog definíciójából következik: „(…) publicum ius in sacris, in sacerdotibus, in magistratibus consistit.” (D. 1. 1. 1. 2.) (A közjog a vallási dolgokra, a papokra, a tisztségekre vonatkozik. Azaz az állam szervezetére.) Ilyen alapon a katonai jog is a ius publicumhoz tartozott. A katonák által elkövetett bûncselekményeket Arrius Menander két csoportra osztja: „Militum delictum sive admissa aut propria sunt aut cum ceteris communia: unde et persecutio aut propria aut communis est, proprium militara est delictum, quod quis uti miles admittit.” (D.49.16.2.) („A katonák által elkövetett bûncselekmények különösek vagy általánosak, így a büntetõeljárás is különös vagy általános lehet. Különös bûncselekmények, melyeket az ember katonaként követ el.”) Vagyis a bûncselekményt az elkövetõ katonai státusza vonta a katonai büntetõjog hatálya alá, és nem a bûncselekmény minõsítése. Tehát vannak olyan bûncselekmények, amelyeket bárki elkövethet, ezek akkor „katonai bûncselekmények”, ha az elkövetõ katona; és voltak olyan bûncselekmények, melyeket csak katona követhet el, ezek – Arrius Menander szóhasználatával – a különös katonai bûncselekmények. Tehát a római jog is az alanyok szerint specializálja a katonai büntetõjogot az általános büntetõjoghoz képest, így léteztek a speciális alanyú, katonai tényállások, mint amilyenek a Btk. XX. fejezetében találhatóak hatályos jogunkban. Ám megfigyelhetünk egy további, gondolkodásmódbeli hasonlóságot a hatályos katonai büntetõjogi rendszerünkkel: mégpedig az általános bûncselekmények katonakénti elkövetése ugyanúgy különös büntetõeljárást vont maga után a római jogban, mint ahogy a Be. 470. § (1) c) pontja szerint katonai büntetõeljárásnak van helye a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok, valamint a büntetés-végrehajtási szervezet hivatásos állományú tagja által szolgálati helyen, illetõleg szolgálattal összefüggésben – azaz katonaként – köztörvényi bûncselekmények elkövetése
DR. VINCZE MIKLÓS esetén is. De ez már átvezet a következõ témakörre, az általános és katonai büntetõjog viszonyához. Tehát ezek után már meghatározhatjuk, hogy katonai büntetõjog mind mai jogrendszerünkben, mind a római jogban, azoknak a jogi normáknak az összessége, melyek meghatározzák, hogy az állam a fegyveres testületeken belül milyen magatartásokat nyilvánít katonai bûncselekménynek, a fegyveres testületek tagjaira mikor vonatkoznak különleges felelõsségre vonási szabályok, milyen – esetleg speciális – büntetéseket helyez kilátásba, valamint azokra milyen végrehajtási szabályokat állapít meg. Kijelenthetjük, hogy a római és hatályos katonai büntetõjogunk ugyanúgy definiálható.
Az általános és a katonai büntetõjog viszonya A speciális katonai életviszonyok szükségessé teszik, hogy a katonai büntetõjog lényegesen eltérjen az általános büntetõjogtól. Ennek oka, hogy a katonát egyfajta kettõs kötöttség terheli: egyfelõl vonatkoznak rá azok a szabályok, melyek minden állampolgárra nézve kötelezõek, másfelõl vonatkoznak rá a katonai szolgálat szabályai is, amelyek kikényszerítése a katonai büntetõjog feladata. A katonai büntetõjog az általános büntetõjoghoz, lex generalis-hoz képest mind anyagi jogi értelemben, mind eljárásjogi értelemben, mind a büntetés-végrehajtás egyes eseteiben speciális szabályokat határoz meg: lex specalis. A katonai büntetõ anyagi jog alkalmazásának konjunktív feltétele egyrészt, hogy az elkövetõ tettesként katona legyen, és megvalósuljon a Btk. XX. fejezetében, illetve anno a Digesta 49.16. fejezetében meghatározott (különös) katonai bûncselekmények valamelyike. Ezeknek a bûncselekményeknek tettese csak katona lehet, ahogyan ez a Btk.-ból és a Digesta korábban idézett töredékébõl egyértelmûen kitûnik. Ha katona nem katonai bûncselekményt követ el, ennek eljárásjogi konzekvenciái vannak és voltak a római jogban is, ahogyan ezt korábban már érintettük. Ha a tettes katonaként követi el a bûncselekményt, katonai, római fogalom szerint különös büntetõeljárásnak van helye. Ez hatályos jogunkban inkább hatáskör megosztási kérdés a civil és katonai büntetõhatóságok között, és ezért egy döntõen anyagi jogi tanulmányban erre nem is térnék ki részletesen. Ám a római perjogias rendszerben az eljárás „milyensége” kardinális kérdés volt, hiszen ez határozta meg a kiszabható büntetések körét. Különös (katonai) eljárásban tipikusan katonai büntetéseket szabtak ki, melyeket a késõbbiekben ismertetek részletesen, míg általános eljárásban az általánosan kiszabható büntetéseket alkalmazták, és ahogyan a katonákra kiszabható büntetések tárgyalásánál látni fogjuk, ez az elkövetõ sorsát tekintve lényeges különbséget jelentett. E tekintetben érdemes megvizsgálnunk Modestinus alábbi leírását egy dezertõr tárgyalásáról: „Desertotem auditum ad suum ducem cum elogio praese mittet, praeterquam si quid gravius ille desertor in ea provincia, in qua repertus est, admiserit: ibi enim eum plecti poena debere ubi, facinus amissum est, divi Sverus et Antoniuns rescripserunt”.(D.49.16.3.) 37
TA N U L M Á N Y O K („A helytartó, miután meghallgatta a dezertõrt, azzal az írásbeli utasítással küldte parancsnokához, hogy az isteni Severus és Antoninus rescriptuma szerint, azon a helyen hajtsa végre az ítéletet, ahol a dezertõr gaztetteit elkövette, kivéve, ha abban a provinciában találták meg, ahol súlyosabb bûncselekményeit elkövette.”) A leírt eljárás egy különös eljárás, mert a vádlott dezertálásért áll bíróság elõtt. A dezertálás pedig különös katonai bûncselekmény. A forrás alapján az eljárás fõbb elemei tisztázhatók. Az eljárás lefolytatására az imperium militarival is rendelkezõ helytartó volt jogosult, mégpedig az a helytartó, akinek a provinciájában a katonát elfogták, de a végrehajtás az elítélt katonai parancsnokának feladata volt. A büntetést az elkövetés helyén kellett végrehajtani, de ha több bûncselekményt is elkövetett, akkor ott kellett végrehajtani a büntetést, ahol súlyosabb cselekményeket követett el.
Katonákra kiszabható büntetések Mielõtt a speciális katonai büntetések tárgyalásába belefognánk, fontos a katonai büntetõjog feladatainak számbavétele, mert e feladatok teljesítéséhez igazodó eszközök a katonai büntetések. A katonai büntetõjog feladata a hadsereg (fegyveres szervezet) harcképességének védelme és biztosítása a fegyelem és szolgálati rend védelmén keresztül. A katonai büntetõjog így különösen: – büntetni rendeli a fegyelem és szolgálati rend elleni cselekményeket, melyek alkalmasak arra, hogy rossz példát mutassanak az érintett alakulat elõtt, és így a fegyelem lazulásához vezetnek; – védi az elöljárói, parancsnoki tekintélyt; – büntetni rendeli mindazokat, akik jogaikkal visszaélnek beosztottaik sérelmére; – védi a katonai titkot; – védi a katonai vagyont, a hadsereg tárgyi eszközeit, harceszközeit. Tehát védi a katonai jogrendet, valamint a hadseregen belüli alkotmányosság fenntartását. Hatályos katonai büntetõjogunk szerves része az általános büntetõjognak, így sok más specialitása ellenére fõbüntetési rendszere – azzal a különbséggel, hogy katonával szemben Btk. 129. §-a szerint közérdekû munkát nem lehet alkalmazni – azonos a Btk. 38. § (1) bekezdésében meghatározottakkal. Fõ specialitása abban áll, hogy katonával szemben a Btk. 38. § (2)bekezdésében meghatározott mellékbüntetéseken kívül a Btk. 130. § (1)bekezdésben meghatározott katonai mellékbüntetések is alkalmazhatók. Ezek a következõk: – lefokozás, – szolgálati viszony megszüntetése, – rendfokozatban visszavetés, – várakozási idõ meghosszabbítása. 38
DR. VINCZE MIKLÓS Továbbá fegyelemsértés esetén lehetõség van a Magyar Honvédség hivatásos és szerzõdéses állományú katonáinak jogállásáról szóló 2001. évi XCV. törvény (továbbiakban Hvt.) 123. § (1) bekezdésében meghatározott fenyítések alkalmazására. A Digestában Modestinus sorolja fel a csak a katonákra kiszabható büntetéseket: „oena militum huiuscemodi sunt: castigatio, pecuniaria multa, munerum indictio, militiae mutatio, gradus deiectio, ignominiosa missio, nam in metallum in opus metalli non dabuntur nec torquentur.” (D.49.16.3.1.) Ezek szerint tehát a római jogban a katonákra a következõ büntetéseket lehetett kiszabni: – fenyítés, – pénzbüntetés, – szolgálatba állítás, – szolgálati ág megváltoztatása, – lefokozás, – büntetésbõl elbocsátás. A katonákat nem lehetett bányamunkára 7 küldeni és kínvallatásnak alávetni. Ezek közül talán csak a szolgálatba állítást kell külön értelmezni. Ez a katona soron kívüli szolgálatteljesítésre kötelezését jelenthette, pl. soron kívül õrségbe állították. Ezek közül a büntetések közül a lefokozásnak és a büntetésbõl elbocsátásnak megfelelõi találhatók meg a Btk.-ban: lefokozás és a szolgálati viszony megszüntetése. A többi római katonai büntetéssel inkább a Hvt.-ben meghatározott fenyítések rokoníthatók: „Hvt. 123. § (1) A hivatásos állomány tagjával szemben a következõ fenyítések alkalmazhatók: a) feddés, b) megrovás, c) szigorú megrovás, d) pénzbírság, e) a beosztási illetmény legfeljebb 20%-kal csökkentése legfeljebb 1 évig, f) a minimális várakozási idõ 6 hónaptól 2 évig terjedõ meghosszabbítása, g) a szolgálati viszony megszüntetése, h) lefokozás.” A „feddés”, a „megrovás” és a „szigorú megrovás” a testi büntetés jelleget elhagyva a római „fenyítéssel” állíthatók párba. A „pénzbírság” a római „pénzbüntetéssel” azonosítható. A „beosztási illetmény legfeljebb 20%-kal csökkentése 1 évig” fenyítés hatását tekintve a „szolgálati ág megváltoztatá sának” mai megfelelõje. A „szolgálati viszony megszüntetése” és a „lefokozás” pedig megfelel a római 7 bányamunkáról bõvebben: Dr. Zlinszky János: Római büntetõjog. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1991. Bp., V. fejezet 5. p.
39
TA N U L M Á N Y O K büntetésbõl elbocsátásnak. A hasonlóság mind a büntetések fajaiban, mind az általuk elérni kívánt cél és joghátrány tekintetében szembetûnõ. Hazai katonai mellékbüntetési rendszerünk fókuszában a rendfokozat áll; a katonai mellékbüntetések célja a rendfokozat tekintélyének védelme, és katonai mellékbüntetés csak rendfokozattal rendelkezõ katonával szemben alkalmazható. A fegyveres szervek állományának tagjai által viselhetõ rendfokozatokat a Hvt. 2. számú melléklete tartalmazza. Így megkülönböztet tiszteseket, tiszthelyetteseket, zászlósokat, tiszteket, fõtiszteket és tábornokokat. Az egyes állománycsoportokban három-három rendfokozat van, kivéve a tábornokokat, ahol négy található. Vegyük sorra az egyes katonai mellékbüntetéseket a Btk. 130. § (1)-nek megfelelõ sorrendben, és vizsgáljuk meg, hogy a Digestában nevesített katonai büntetésekkel milyen hasonlóságokat mutatnak! 1.) A lefokozás (Btk 131.§). Ez a legsúlyosabb katonai mellékbüntetés. Ennek következtében a katona elveszti rendfokozatát, és a hivatásos és szerzõdéses állományú katonának meg kell szüntetni a szolgálati viszonyát. Kiszabására a törvény szerint akkor van lehetõség, ha a katona méltatlanná vált rendfokozat viselésére. A Hvt. 135.§ (1) bekezdés h) pontja szerint fenyítésként is alkalmazható a lefokozás, mely fenyítésnek e szakasz (3) bekezdése értelmében szintén következménye a szolgálati viszony megszüntetése is. Itt meg kell említenünk, hogy a Btk. 54. §-ban meghatározott közügyektõl eltiltás joghatásaként – e szakasz (2) bekezdés b) pontja szerint – a közügyektõl eltiltott elveszti katonai rendfokozatát, továbbá belföldi kitüntetését és azt a jogát, hogy külföldi kitüntetést viseljen. Tehát a közügyektõl eltiltás mint nem katonai mellékbüntetés magába foglalja a lefokozást, tehát egy katonai mellékbüntetést. Rómában az imént idézett Digesta töredék alapján hasonló büntetést jelentett a lefokozás, mint a Btk.-ban, és ugyanúgy a katonához méltatlan magatartást szankcionálták vele, ám nem járt a szolgálatból való elbocsátással, csupán a rendfokozat elvesztésével. Ez a különbség nyilvánvalóan a két korban létezõ katonai szervezetek felépítésének eltérésébõl adódik: jelenleg a fegyveres testületek tagjai nem közlegényként, hanem rendfokozattal, rendszerint tisztesként szerelnek fel, és ha ezt a rendfokozatot elvesztik, adott esetben lefokozás következtében, szolgálati viszonyuk nem tartható fenn. A római sereg törzsállományát azonban rendfokozattal nem rendelkezõ legionáriusok alkották, így létezett olyan állománycsoport, ahová a tiszteket le lehetett fokozni, ahol folytathatták a katonai szolgálatot. Érdemes továbbá megfigyelni, hogy a római jog is hasonlóan védte a fegyveres testületek tekintélyét: ahogy hatályos jogunk a közügyektõl eltiltottnak nem engedi rendfokozat viselését, Rómában az infámiával 8 sújtott személy nem lehetett katona, és ha szolgálata alatt lett a katona infámis, elbocsátották, még akkor is, ha utólag mentesült is. Ugyanez vonatkozott a házasságtörésért vagy 8 infámiáról bõvebben: Zlinszky: i.m., V. fejezet 8. p.
40
DR. VINCZE MIKLÓS más hasonlóan megszégyenítõ bûncselekményért közjog alapján elítélt katonákra is, mert ha ilyen, súlyosan becstelen bûncselekményeket elkövetõket megtartottak volna a hadseregben, az befelé bomlasztó, a külvilág felé pedig tekintélycsorbító hatású lett volna a katonaságra nézve. Ez olvasható ki Arrius Menander következõ két írásából: „Reus capitlis criminis voluntarius miles secundum divi Traiani rescriptum capita puniendus est, nec remittendus est eo, ubi reus postulatus est, sed, ut accendente causa militiae, audiendus: si dicta sit vel requirendus adnotatus, ignominia missus ad iduicem suus remittendus est nec requirendus postea volens militare, licet fuerit absolutus.” (D. 49. 16. 4. 5-6.) („Az isteni Traianus rescriptuma szerint azt az elkövetõt, akit halálra ítéltek fõbenjáró bûn miatt, és önként jelentkezik katonának, nem lehet visszaküldeni oda, ahol elítélték, de adni kell neki egy lehetõséget a katonai szolgálatra, ha láthatóan vágyik rá, azonban ha becsületét elvesztette, késõbb a bíróság visszaadta, még méltányosságból sem vehetõ fel katonának.”) „Adulteri vel aliquo iudicio publico damnati inter milies non sunt recipiendi.” (D. 49. 16. 4. 7.) („A házasságtörõk és más közjog alapján elítéltek katonának nem vehetõk vissza.”) 2.) Vizsgáljuk meg a szolgálati viszony megszüntetése (Btk. 132. §) katonai mellékbüntetést, és vessük össze a rómaiak által a halálbüntetés után leggyakrabban alkalmazott katonai büntetéssel, a büntetésbõl elbocsátással! A Hvt. 56. § szerint a szolgálati viszony megszûnik: „a) közös megegyezéssel; b) lemondással; c) felmentéssel; d) azonnali hatállyal a próbaidõ alatt; e) a szolgálati viszony megszüntetése vagy lefokozás fenyítés kiszabásával; f) büntetõeljárás keretében szolgálati viszony megszüntetés, lefokozás vagy közügyektõl való eltiltás alkalmazásával; g) a hivatásos állomány tagja halálával; h) a törvény erejénél fogva, e törvényben meghatározott esetekben.” A Hvt. 67. § (7) bekezdésének c) pontja szerint aki a hivatásos szolgálatra méltatlanná vált, tehát lefokozták vagy a szolgálati viszonyát megszüntették, nem részesülhet végkielégítésben. A Digestában Macer az elbocsátásról a következõket mondja: „Missionum generales causae sunt tres: honestia, causaria, ignominosa. Honesta est, tempore militiae impleto datur; causaria, cum quis vitio animi vel corporis minus idoneus militiae renuntiatur; ignominiosa causa est, cum quis propter delivtum sacramento solvitur et si qui ignominia missus est, neque Romae neque in sacro agere potest, et si sineignomoniae mentione missi sunt, nihilo minus ignominia missi intelleguntur.” (D.49.16.13.3.) 41
TA N U L M Á N Y O K („Az elbocsátásnak tehát három általános oka van: tisztesség, betegség és a becstelenség. A tisztesség, amikor a katona kitölti a katonaidejét. A betegség, amikor megállapítják, hogy testi vagy szellemi hibájából a katonáskodásra alkalmatlan. A becstelenség oka, amikor valakit bûncselekmény elkövetése miatt bocsátanak el a szolgálatból. A becstelenség miatt, tehát büntetésbõl elbocsátott nem tartózkodhatott Rómában, vallási szertartásokon nem vehetett részt, és nyugdíjára sem tarthatott igényt.”) Amint láthatjuk, a két rendszer rendkívül hasonló okokat dolgozott ki a szolgálati viszony megszüntetésére vonatkozóan. Aminek e tanulmány szempontjából jelentõsége van az a Hvt. idézett szakaszának f) pontja, illetve az idézett római forrásban a becstelenség okán történõ elbocsátás jogin tézménye. Mindkét esetben a katona méltatlanná válása indokolja a büntetést, a szolgálati viszony megszüntetését, illetve a büntetésbõl elbocsátást. Azok a magatartások teszik méltatlanná a katonát a szolgálatra, melyek a fegyveres szerv tekintélyét, a mûködésébe vetett közbizalmat, a fegyelmet, illetve a szolgálati rendet súlyosan veszélyeztetik. Fõ különbség, hogy hatályos jogunkban a lefokozással ellentétben a szolgálati viszony megszüntetése nem érinti a hatálya alá vont katona rendfokozatát, a római jogban – ahogyan fentebb utaltam rá – pedig a lefokozás nem érintette a katona szolgálati viszonyát, ám a büntetésbõl elbocsátott elvesztette a veteránstátuszt és minden ebbõl fakadó kedvezményt és jogot. A rendfokozatban való visszavetés (Btk. 133. §) és a várakozási idõ meghosszabbítása (Btk. 134. §) katonai mellékbüntetések akkor alkalmazhatók, ha az elkövetett bûncselekmény sérti a rend fokozat tekintélyét, de a katona szolgálatban megtartható, tehát nincs szükség súlyosabb mellékbüntetés alkalmazására. A Digestában egyáltalán nem találunk utalást a katonai hierarchiára, a rangok és beosztások vagy a szolgálat rendjére. Ebbõl nem azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ezeket a kérdéseket nem szabályozták, hanem ezeket a gyakorlatban kialakult szokásjogi szabályok rendezték. Ezek a szabályok a kodifikáció idejére, amikor Róma már világbirodalom volt, a mindennapi katonai élet olyan szerves részévé váltak, hogy a rendkívül praktikus római jogtudósok nem tartották szükségesnek ezek írott jogi formában való rögzítését. Így a forrásokban nem találunk az itt tárgyalt, szorosan a rendfo kozatok rendjéhez kapcsolódó, katonai büntetésekhez hasonlót. Ezért – mivel e dolgozat elsõsorban a római katonai büntetõjogot bemutató, összehasonlító munka kíván lenni – a rendfokozatban való visszavetés és a várakozási idõ meghosszabbítása mellékbüntetések önálló és részletes tárgyalásától eltekintek. Láthattuk tehát: annak ellenére, hogy általános büntetõjogunk rendszere, szemlélete, dogmatikai és fogalmi rendszere jelentõs mértékben eltér ugyan az ókori római büntetõjogtól, a katonai büntetõjog területén az állam által védett társadalmi érdekek és a büntetõ hatalom eszköztára rendkívüli hasonlóságokat mutatnak. Láthattuk azt is, hogy e terület specialitása, periférikus volta ellenére egy koherens, zárt és speciális céljainak megfelelõ, hatékony rendszert alkot és alkotott Rómában is. 42
DR. VINCZE MIKLÓS Így belátható, amit az elõszóban is említettem, hogy e terület kétezer éve szinte változatlan célokkal és eszközökkel áll a jog corpusában. Mindez rámutat arra, hogy egy állam jogrendjének védelmében milyen lényegi szerepet kap a katonai büntetõjog. A tanulmány következõ szakaszában azokat a különös katonai bûncselekményeket mutatom be, melyek a Digestában nevesítve vannak, és megfelelõjük megtalálható a Btk.-ban is. A Digesta vonatkozó 49.16. fejezetében nyolc katonai bûncselekmény tényállása található, melyek nagyrészt lefedik a Btk. XX. fejezetébe foglalt tényállásokat. Egyedül az elöljárói bûncselekmények kidolgozása hiányos a Digestában: egyetlen helyen szerepel, a tribunusok imperiummal rendelkezõ parancsnoktól delegált büntetõ hatásköri leírásánál az, hogy a tribunusok járnak el az élelemosztásért felelõs elöljárókkal szemben, ha azok e feladatuk ellátásakor csalnak vagy pozíciójukkal visszaélnek. A források a legtöbbet a dezertálással foglalkoznak, mert – érthetõ módon – ez volt a legsúlyosabb katonai bûncselekmény. A Btk. XX. fejezetében is, szintén tárgyi súlya miatt, kiemelt helyet foglal el a szökés bûntette, mely megfelel a dezertálás tényállásának.
Dezertálás – Szökés Amint korábban említettem, a legsúlyosabb katonai bûncselekmény Rómában a dezertálás volt. Meghatározását Modestinus adja az engedély nélküli távolléttõl elhatárolva: „Emansor est, qui diu vagatus ad castra regreditur. Desertor est, qui prolixum tempus vagatus reducitur.” (D.49.16.3.2-3) („Engedély nélkül távollevõ, aki a távollétét követõ hosszabb idõ után saját maga visszatért. Dezertõr pedig az, aki a meghosszabbított távollétrõl úgy hoznak vissza.”) Tehát annyi a különbség, hogy az engedély nélkül távollevõ saját akaratából visszatér, míg a dezertõrt elfogják és visszahozzák. Ez a forráshely a szökés törvényi tényállása, a Btk. 343. § (1) 2. fordulatának megfelelõ elkövetési magatartást ír le: „szolgálati helyétõl távol marad”, de ahogyan késõbb minõsített esetek leírásánál látni fogjuk, a Btk.-ban szereplõ másik elkövetési magatartást, a szolgálati hely elhagyását szintén e bûncselekmény körébe vonták. Dezertálni a dezertálás szándéka nélkül nem lehetett, ezt mutatja az Arrius Menandertõl származó következõ forrás: „Edicta Germanici Caesaris militem desertorem facibant, qui diu afuisset, ut is inter emansores haberetur, sed sive redeat quis et offerat se, sive deprehensus offeratur, poenam desertionis: nec interest, cui se offerat val a quo deprehendatur.” (D.49.16.4.13.) („Germanicus Caeser ediktumai dezertõrnek minõsítették azt, aki hosszú ideig hiányzott, ha azonban bizonyos ideig meg volt nála a visszatérés szándéka, akkor engedély nélkül távollevõnek tekintették. Nem mentesülhetett a büntetés alól, aki feladta magát vagy elfogták.”) 43
TA N U L M Á N Y O K Tehát a forrásokból kitûnik, hogy vizsgálták az elkövetõ szándékát, illetve a távol maradás idõtartamából következtettek az elkövetõ szándékára. Ebbõl arra következtethetünk, hogy a dezertálás a mai szökéshez hasonlóan célzatos cselekmény volt, amely csak egyenes szándékkal (dolus directus) volt elkövethetõ. Megállapíthatjuk tehát, hogy a dezertálás és a szökés tényállásai dogmatikailag fedik egymást, hiszen mindkét bûncselekmény védett jogi tárgya, elkövetési magatartása azonos, mindkettõ célzatos, speciális alany által elkövethetõ bûncselekmény. Arrius Menander felvilágosítást ad a dezertálás büntetésérõl is: „Qui in pace deseruit, eques gradu pellendus est, pedes militam mutat; in bello idem admissum capite puniendum est.” („A békeidõben dezertáló személy, ha lovas katona, rangját veszti, ha gyalogos, szolgálati ágát megváltoztatják. Háború idején a büntetés halál.”) Hatályos jogunkban is hasonló megkülönböztetéssel találkozunk: alapesetet viszonylag enyhe büntetéssel fenyegeti a törvény, de a háború idején való elkövetést a legsúlyosabbal – mivel hazánkban már nincs halálbüntetés – életfogytig tartó szabadságvesztéssel sújtja. A dezertálásnak voltak más súlyosabban minõsülõ esetei, melyeket szintén Arrius Menandertõl ismerhetünk meg: „Qui desertioni aliud crimen adiungit, gravuis puniendus est: et si furtum factum sit, veluti alia desertio habebitur; ut si plagium factum vel adgressur abigeatus vel quid simile accesserit. Deserto si in urbe inveniatur, capite puniti solet: alibi adprehnsus ex prima desertione restitui potest, iterum deserendo capite puniendus est”. (D.49.16.5.2-3.) („Ha a katona dezertálás miatt más bûncselekményt is elkövet, súlyosan büntetendõ; ha lopást követ el, azt második dezertálásnak kell tekinteni, úgyszintén, ha emberrablást vagy támadást követ el, vagy jószágot lop, vagy hasonló dolgot csinál. Ha egy dezertõrt Rómában fognak el, halállal büntetendõ, ha máshol, akkor a szolgálatba visszahelyezhetõ, de ha újabb dezertálást követ el, szintén halállal büntetendõ.”) Tehát a dezertálás minõsített esetei közé tartozott, ha a dezertálás érdekében más bûncselekményt, úgynevezett eszközcselekményt is elkövettek. Ekkor egy fictioval ezt a cselekményt második dezertálásnak tekintették, amiért pedig már automatikusan halál járt. Az itt meghatározott minõsített esetek egyike a Btk.-ban is szerepel, méghozzá a 343. § (2) bekezdés d) pontjában, miszerint súlyosabban büntetendõ a szökés, ha „személy elleni erõszak alkalmazásával követik el”. Szintén halállal volt büntetendõ az a katona, aki õrhelyét elhagyva dezertál: “Qui excubias palatii deseruerit, capite punitutr.” (D.49.16.10.) Mint ahogyan a Btk. 343. § (2) c) pontja szerint súlyosabban büntetendõ a szökés, ha „fontos szolgálat teljesítése közben vagy a szolgálat felhasználásával követik el”. A dezertõr kivételes esetben megbocsátásra is számíthatott, azonban Arrius Menander leírja, hogy mely esetekben nem lehet eltekinteni a büntetéstõl: 44
DR. VINCZE MIKLÓS „Non omnes desertores similiter puendi sunt, sed habetur et ordinis stipendiorum ratio, gradus militae vel loci, muneris deserti et anteactae vitae; sed et numerus si solus vel cum altero vel cum pluribus deseruit, aliudve quid crimen desertioni adiunxerit; item temporis, quo in desertione fuerit; et eorum, quae postea gesta fuerint, sed et si fuerit ultro reversus, non cum necessitundine, non erit eiusdem sortis.” (D.49.16.5.) („Nem minden dezertõrt kell ugyanúgy büntetni, de azokat igen, akiknek társadalmi és katonai rangjuk vagy állomáshelyük indokolttá teszi; akik szolgálat közben vagy már korábban dezertáltak; mással együtt vagy többen együtt dezertáltak; vagy a dezertáláshoz más bûncselekményt is elkövettek.”) Tehát ha csoportosan dezertáltak, a büntetéstõl nem lehetett eltekinteni. Hasonló megoldással élt a jogalkotó, hiszen a csoportos elkövetés a Btk.-ban is minõsített esete a szökésnek. Több forrás szól arról, hogy hadifoglyok visszatérése esetén közülük kiket kellett dezertõrnek tekinteni: így dezertõr, akit elfognak, és amikor tehette volna, nem szökik meg; illetve aki visszatérhetett volna, mielõtt elfogják. Hadrianus egy rescriptumában azt írja, hogy ezeket a fogságból hazatérõ dezertõröket meg lehet kímélni, ha más dezertálókat azonosítanak. Tehát még a Btk. 344. §-ban elõírt szökés feljelentésének kötelezettségével rokon szabályozást is találunk. Egy Modestinustól származó forrás szerint a dezertálás elõkészületét és kísérletét is – ahogyan a Btk. 343. § (5) szerint a minõsített szökés elõkészületét – súlyosan büntették: Et si, qui volent transfugere adprehensus est, capite punitur.” (D.49.16.3.11.) A római remekjogászok ugyan nem elméleti szinten, de foglalkoztak a dezertálás és más bûncselekmények elhatárolásával. A dezertálás és az engedély nélküli távollét elhatárolásánál olyan szempontokat vettek figyelembe, amelyek alapján mi is elhatároljuk a szökést az önkényes eltávozástól (Btk. 345. §), így a távollét idejébõl és az elkövetõ egyéb cselekményeibõl, magatartásából következtettek az elkövetõ tudattartamára, és az elkövetõ szándéka alapján határolták el a két bûncselekményt. Összefoglalva tehát a dezertálással és szökéssel kapcsolatban leírtakat, elmondható, hogy mindkét bûncselekmény a legsúlyosabb a katonai bûncselekmények között. Továbbá kijelenthetjük, hogy a két bûncselekmény elkövetési magatartását, minõsítõ körülményeit tekintve és bizonyos szempontból büntetési fenyegetettségét tekintve gyakorlatilag azonos. Mindkét jogrendszer különös figyelmet fordít az elkövetés körülményeinek és az elkövetõ szándékának vizsgálatára, mindkét rendszer szerint az eset összes körülményeit fegyelembe véve kell elbírálni ezt a bûncselekményt. Nézzük meg most a Digestában szereplõ további katonai bûncselekményeket!
A harcképességet veszélyeztetõ magatartások Az ide tartozó bûncselekmények mindegyike a hadsereg harcképességét védi. Elsõként Modestinus nyomán: „Is, qui exploratione emanet hostibus insistentibus aut qui a fossato recedit, capite puniendus est.” (D.49.16.3.4.) 45
TA N U L M Á N Y O K („Aki kivonja magát az ellenséggel szembeni felderítésbõl, vagy aki megfutamodik a harcállásból, az fejét veszítse.”) Továbbá: „Qui stationis munus relinquit, plus qum emansor est: itaque pro modo delicti aut castigatur aut gradu militae decitur.” (D.49.16.3.5.) („Aki szolgálati helyét elhagyja, súlyosabb cselekményt követ el, mint az engedély nélkül távol levõ, ezért cselekménye súlyától függõen testi fenyítésre vagy lefokozásra kell ítélni.”) E tényállások analógak a Btk. 365. §-ában meghatározott kibúvás a harci kötelesség teljesítése alól bûntett 365. §. a) pontba foglalt elkövetési magatartásával: „Btk. 365. § Aki háborúban harci kötelessége teljesítése alól a) szolgálati helyének önkényes elhagyásával, elrejtõzéssel vagy megfutamodással, (…) kivonja magát, bûntettet követ el, és tíz évtõl tizenöt évig terjedõ vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendõ.” Érthetõ, és magyarázatot nem is igényel e cselekmények legsúlyosabb büntetéssel való fenyegetése mind az ókorban mind ma, hiszen az ilyen cselekményeket elkövetõ katonák miatt csaták vesztek el. A következõkben Modestinustól származó források az elöljáró védelmének kötelezettségéhez fûzõdõ mulasztások inkriminálásáról szólnak: „Si praesidis vel cuiusvis praepositi ab excubatione quis desistat, peccatum desertionis subibit.” (D.49.16.3.6.) („Ha valaki a helytartó vagy más elöljáró melletti õrhelyét elhagyja, akkor a dezertálás bûntettének büntetését kell elviselnie.”) „Qui praepositum suum protegere noluerunt vel deseruerunt, occisso eo capite punitur.” (D.49.16.3.22.) („Aki elöljáróját nem védi meg, vagy otthagyja, és õt megölik, halállal büntetendõ.”) Hasonlóan ír errõl Arrius Menader is: „Qui praepositum suum non protexit, cum posset, in pari causa factori habendus est; si resistere non potuit, paresendum ei.” (D.49.16.6.8.) („Aki elöljáróját nem védi meg, bár képes lenne rá, úgy kell büntetni, mint az elkövetõt; ha megvédeni nem képes, meg kell kímélni.”) A fenti három forrásból kitûnik, hogy az elöljáró védelme a katona elsõdleges szolgálati kötelezettségei közé tartozott, és e kötelezettség megszegése a legsúlyosabb büntetést vonta maga után. Büntethetõséget kizáró okként vették figyelembe, ha a katona a védelemre nem volt képes. Hatályos jogunkban a hasonló cselekmények inkább a szolgálati bûncselekmények körébe tartoznak, így például az õrhely elhagyása, vagy az õr- ügyeleti vagy egyéb készenléti szolgálat nem megfelelõ teljesítése esetén kötelességszegés szolgálatban (Btk. 348. §) állapítható meg. 46
DR. VINCZE MIKLÓS Szintén büntették Rómában, ha a katona háború idején eladta vagy elvesztette fegyverét: „Miles, qui in bello arma amisit vel alienavit, capite punitur; humne militam mutat.” (D.49.16.3.13.) Ugyanígy büntetendõ a Btk. 365. § c) pontja szerint: „aki háborúban harci kötelességének teljesítése alól harceszköze elhagyásával, megrongálásával vagy alkalmazása elmulasztásával kivonja magát, bûntettet követ el.” A fegyver elvesztése, megrongálása, eladása háború idején komolyan érinti a katonák hadrafoghatóságát, ezért a büntetés indokolt. Hatályos jogunkban a fegyver eladásának természetesen más következményei is vannak, hiszen ma a fegyver viselés joga, a fegyver forgalmazási tevékenység szigorú korlátok közé van szorítva. A forrásokban fegyverekhez kapcsolódóan szerepel itt egy nem katonai bûncselekmény, a fegyverlopás, ám ehhez katonai általi elkövetés esetén más jogkövetkezményeket fûztek: „Qui aliena arma subripuit, gradu militae pellendus est.” (D.49.16.3.14) („Aki ellopja mások fegyverét, le kell fokozni.”) Ez esetben a római jog nem ad provokációs lehetõséget a károsultnak, mint a lopás, furtum privatum esetén, ami magán bûncselekmény volt, hanem közüldözendõvé teszi a katonák egymás közti lopásait, mert ez összeegyeztethetetlen a bajtársiassággal. Ezt mutatja a tipikusan méltatlan, becstelen magatartás esetén kiszabható lefokozás kilátásba helyezése is. Hasonló gondolkodást tükrözve, büntetõeljárási törvényünk is kizárja a magánvád lehetõségét a katonai büntetõeljárásban. A Digestában további harcképességet veszélyeztetõ magatartásként szerepel a következõ, Modestinus által leírt bûncselekmény: „Nec non et si vallum quis transcendat aut per murum castra ingrediatur, capite punitur.” (D.49.16.3.17.) („Aki a sáncon vagy városfalon keresztül megy be a táborba vagy a városba, fejét veszítse.”) Ez ugyanis két veszélyt is hordoz magában: az átmászás megrongálhatja a sáncot, illetve a városfalat; másrészt esetleg bátorítást vagy ötletet adhat az ellenségnek az ilyen módon való bejutásra. A rómaiaknál egyébként a városfalak és védmûvek az istenek védelme alatt álltak. Már a város alapításáról szóló legendában is Romulus azért ölte meg testvérét, mert az átugrotta az általa emelt falat. Sokan ezzel magyarázzák, hogy a sáncon vagy a falakon való átmászást a legsúlyosabb büntetéssel sújtották. Ám ezzel kapcsolatban kételyt ébreszthet a következõ forrás: „Si vero quis fossam transiluit, milita recitur.” (D.49.16.3.18) („Ha valaki átúszik a vizes árkon, el kell bocsátani a hadseregbõl.”) Kérdés, hogy ha a fenti esetekben szakrális oka volt a halálbüntetésnek, ebben az esetben miért nem ez a büntetés. Valószínûleg azért, mert a korábbi tényállásokban is inkább a harckészültséget és a védmûvek állagát védték a legsúlyosabb büntetés kilátásba helyezésével, ebben az esetben pedig azért nem indokolt a halálbüntetés, mert a vizes árkot az átúszás nem rongálta meg. 47
TA N U L M Á N Y O K Némileg hasonló bûncselekményt határoz meg a Btk. 363. § b) pontja szerinti harckészültség veszélyeztetése: „aki fontos fegyverzetet, harci felszerelést vagy más fontos hadianyagot megsemmisít, használhatatlanná tesz, vagy rendeltetésétõl egyéb módon elvon, bûntettet követ el.” A következõ forráshelyen leírt bûncselekmény a Btk. 357. §-ában meghatározott bujtogatás vétségével, illetve a 352. §-ban meghatározott zendülés és a 366. §-ban meghatározott harci szellem bomlasztása bûntettekkel mutat hasonlóságokat: „Qui seditionem atrocem militum concitavit, capite punitur; si intra voci ferationem aut levem querellam seditio mota est, tune gradu militae deicitur. Et cum multi milites in aliquod flagitium conspirent vel si legio deficiat avocari milita solent.” (D.49.16.3.19-21.) („Aki a katonák között jelentõs zavargást szít, fejét veszítse, ha az elégedetlenséget hangos vita vagy csekély panaszkodás váltja ki, az elégedetlenséget szító rangját veszítse. Ha sok katona szervezkedik közös bûntettek elkövetésére, vagy az egész légió elégedetlenkedik, a szokásos büntetés, hogy elbocsátják õket a katonai szolgálatból.”) A hadseregen belül az elégedetlenség szítása a morál romlásához, végül anarchiához vezet, és mivel a katonai büntetõjog elsõdleges feladata a fegyelem fenntartása, az ilyen magatartásokat mindig is büntetni rendelte. Ha az elégedetlenkedésnek méltányolható alapja volt, Rómában enyhébb volt a büntetés. Annak, hogy a tömegesen szervezkedõket, illetve az elégedetlenkedõ légiókat miért nem büntették, praktikus oka volt: a halálbüntetést nem lehet tömegesen végrehajtani, ezért ezeket az embereket inkább eltávolították a hadseregbõl. Amint láthatjuk, a harcképesség fenntartása érdekében Rómában is ugyanolyan típusú cselekményeket tekintettek veszélyesnek, mint amelyeket hatályos büntetõjogunk is bûncselekményként büntetni rendel.
Szolgálati bûncselekmények E bûncselekmények a szolgálati rendet és a szolgálati feladatok ellátását veszélyeztetõ cselekményeket szankcionálják. Így elsõként Arrius Menander azt mondja: „Sed et caligatus, qui metu hostium languorem simulavit, in pari causa eis est.” (D.49.16.6.5.) („Annak a nyomorultnak is halál a büntetése, aki az ellenségtõl való félelmében fizikai gyengeséget szimulál.”) A forráshelybõl kitûnik, hogy az elkövetõt nemcsak büntették, de meg is vetették, mert nem érdemelte meg, hogy katonának nevezzék. Késõbb így folytatja: „Qui se vulneravit vel alias mortem sibi conscivit, imperator Hadrianus rescripsit, ut modus eius rei statutus sit, ut si impatientia doloris aut taedio vitae aut morbo, aut furore aut pudore mori maluit, non animadvertatur in eum, sed ignominia mittatur, si nihil tale praetendat, capite punitur, per vinum aut lasciviam lapsis capitalis poena remittenda est et militae mutatio irroganda.” (D.49.16.6.7.) 48
DR. VINCZE MIKLÓS („Aki magát megsebesíti, vagy más módon öngyilkosságot kísérel meg – Hadrianus császár írja egy rescriptumában – hogy ha a körülményekbõl arra lehet következtetni, hogy azért akart meghalni, mert nem viseli el a fájdalmat, vagy megunta az életet, vagy beteg, vagy õrült vagy szégyenkezik, halállal nem büntethetõ, de szégyenteljesen el kell bocsátani; ha semmilyen okot nem tud felhozni, halállal kell büntetni. A büntetést el kell engedni, ha azt bor hatása alatt vagy játék közben követték el, és a katonát szolgálatában át kellett helyezni.”) Megfigyelhetjük, hogy e forráshelyek a Btk. 346. §-ában meghatározott kibúvás a szolgálat alól bûntettének elkövetési magatartásait írják le egyes bûncselekményekként: „Btk. 346 § (1) Aki abból a célból, hogy katonai szolgálatának teljesítése alól kivonja magát, testét megcsonkítja, egészségét károsítja, vagy megtévesztõ magatartást tanúsít, bûntettet követ el, (…)” A katonai szolgálat alóli kibúvást is keményen büntették: „Gravius autem delictum est detrectare minus militae quam adpetre; nam et qui ad delictum olim non respondebat, ut proditores libertatis in servitutem redigebantur, sed muto statu militarae recessum a capitis poena est, quia plerumque voluntario milite numeri supplentur.” (D.49.16.4.10.) („Súlyos bûncselekmény, ha valaki kibújik a katonai szolgálat alól; ha a sorozáson eldobva a szabadságot, rabszolgának mondja magát.”) 9 Itt pedig a 347. §-ban meghatározott szolgálat megtagadása bûntettének elkövetési magatartását fedezhetjük fel: „Btk. 347. § Aki a katonai szolgálat teljesítését megtagadja, bûntettet követ el, (…)” Rómában ugyancsak büntették azokat az apákat, akik nem engedték katonai szolgálatba fiaikat, illetve azokat az apákat, akik nem készítették fel a katonáskodásra vagy katonáskodásra alkalmatlanná tették fiaikat: „Qui filium suum subtrahit militae belli tempore, exilio et bonorum parte multandus est; si in pace, fustibus caedi ibetur et requisitus iuvenis vel a patre postea exhibitus indeteriorem militam dandus est; qui enim se sollicitavit ab alio, veniam non meretur. Eum, qui filium debilitavit delictu per bellum indicto, ut inhabilis militae sit, praeceptum divi Traiani deprotavit.” (D.49.16.4.11.-12.) („Aki fiát háborús idõben a katonai szolgálat alól kivonja, számûzetéssel és vagyona egy részének elvesztésével büntetendõ; békeidõben meg kell vesszõzni, és el kell vinni a fiút, vagy ha az apa szolgáltatja ki, alacsonyabb beosztásba kell helyezni. Azt, aki nem engedte fiát, illetve alkalmatlanná tette a katonai szolgálatra, amikor a táborozás háború miatt meg volt hirdetve, az isteni Traianus parancsára számûzték.”) Ezt a szabályt a római társadalom szigorú patriarchális felépítése indokolta. A soron következõ forráshelyek az elhagyás nélküli távollét elnevezésû bûncselekményrõl beszélnek, mely a Btk. 349. § (1)-ben meghatározott szolgálati feladat ellátása alóli kibúvás vétségével rokonítható. 9 Rómában ugyanis csak szabad ember lehetett katona, rabszolgákat nem lehetett besorozni.
49
TA N U L M Á N Y O K „Levius itaque delictum emansionis habetur, ut erronis in servis, desertionis gavius, ut in fugitivis.” (D.49.16.4.14.) Eszerint az elhagyás nélküli távollétet enyhébben kezelték, mint a lógós rabszolgákat, a dezertõröket vagy a szökött rabszolgákat. Ilyen esetekben a körülményeket mindig alaposan vizsgálták, és az újoncoknak akár meg is bocsátottak: „Examinatur autem causae semper emansionis et cur e tubi fuerit et quid egerit; et datur venia valetudini, affectioni parentium et adfinium, et si servum fugientem persecutus est vel si qua huiusmodi causa sit, sed et ignoranti adhuc disciplinam trioni ignoscitur.” (D.49.16.4.15.) („Mindig vizsgálni kell az eltávozás okait, hogy miért, hol és mit tett a katona, és meg kell bocsá tani a betegség, a szülõk és rokonok iránti szeretet, a szökött rabszolga keresése vagy egyéb hasonló ok miatt. De a fegyelmezéshez még nem szokott újoncnak is meg lehet bocsátani.”) Tehát a szolgálati rend büntetõjogi védelme mindkét korban indokolt volt, hiszen ennek megsértõi a teljes fegyveres szervezet mûködését veszélyeztetik.
A függelemsértés E bûncselekmények az elöljáró tekintélyét, a parancsnoklási és szolgálati rendet védik. Elsõként vizsgáljuk meg a következõ forráshelyet: „Qui manus intulit praepositio, capite puniendus est, augetur autem petulantiae crimen dignitate praepositi. Contumacia omnis adversus ducem vel potaesidem militis capite punienda est.” (D.49.16.6.1-2.) („Aki elöljárójára kezet emel, halállal büntetendõ. Az elöljáróval szembeni támadás súlyosan büntetendõ. Minden, a hadvezérrel vagy katonai helytartóval szembeni engedetlenség halállal büntetendõ.”) Hasonlóképpen keményen minõsiti a Btk. az elöljáró vagy szolgálati közeg elleni erõszakot: „Btk. 355. § (1) Aki a) az elöljáró ellen, b) a feljebbvaló, az õr vagy más szolgálati közeg ellen szolgálatának teljesítése közben vagy amiatt erõszakot alkalmaz, azzal fenyeget vagy tettleges ellenállást tanúsít, bûntettet követ el. (…)” Mint látható, a rómaiaknál a katonai elöljáróval szembeni bármiféle szembeszegülés a legsúlyosabb büntetést vonta maga után, itt nem voltak enyhítõ körülmények. Hatályos jogunk büntetõjogi védelemben részesíti nemcsak a katona közvetlen elöljáróját, hanem minden feljebbvalót, és az õrszolgálatot vagy egyéb fontos szolgálatot állátó másik katonát is. A Btk. is bármiféle szembeszegülést, így a tettleges ellenállást is e bûncselekmény körében rendeli büntetni. A parancsmegtagadásról a következõket olvashatjuk a Digestában: 50
DR. VINCZE MIKLÓS „In bello qui rem a duce prohibitam fecit aut mandata non servavit, capite punitur, etiam si res bene gesserit.” (D.49.16.3.15) („Aki háború idején a parancsnoka által megtiltott dolgot cselekszik, vagy nem teljesíti parancsát, halállal büntetendõ, akkor is, ha akciója sikeres volt.”) A Btk. a 345. §-ban rendeli büntetni a parancs iráni engedetlenséget vétségként. Az elõzõ forráshelyen leírt elkövetési magatartás a Btk. szerinti parancs iránti engedetlenség 345. § (3) bekezdésben meghatározott minõsített esetének, bûntetti alakzatának felel meg: „Btk. 345. § (3) Aki háborúban harci parancsot nem teljesíti, tíztõl tizenöt évig terjedõ vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendõ.” A rómaiak e bûncselekménynek csak a legsúlyosabban minõsülõ tényállását dolgozták ki, mert valószínûleg a kisebb veszélyt jelentõ békeidõben való elkövetést a parancsnokok fegyelmezési jogkörében büntették. A fegyelem fenntartása minden hadseregben a rendeltetésszerû mûködés elsõdleges feltétele. Ezt elsõdlegesen az elöljárók tekintélye és az általuk adott parancsok teljesítése garantálja. Az elöljáró tekintélyének megsértése az alakulat egészére kihat, ezért indokolt az elöljáró különös büntetõjogi védelme. Az alárendeltnek a parancsot mérlegelés nélkül teljesítenie kell, így érthetõ, hogy mindkét jogrendszerben a különösen veszélyes harci helyzetekben a parancs nem teljesítését, illetve megtagadását a legsúlyosabb büntetéssel fenyegették. Összefoglalva a római katonai bûncselekményekrõl az alábbiak állapíthatók meg: a legtöbbjét halállal büntették, de a legtöbb tényállásnál megtalálhatóak a büntethetõséget kizáró vagy a büntetést enyhítõ körülmények. Ebbõl újra azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a tényállás minden elemét alaposan felderítették, és az eset összes körülményeit figyelembe vették. Amint a katonai szolgálat teljesítésére veszélyesnek ítélt magatartásokon keresztül láthattuk, a reguláris fegyveres testületek mûködési elvei, így az azokat védõ jogi normák sem mentek át számottevõ változáson az évszázadok során. Az ismertetett esetek bûncselekményként való értékelésének jogpolitikai indoka ugyanaz volt, mint ma a katonai büntetõjog célja: a hadsereg harci moráljának, fegyelmezettségének és hadrafoghatóságának megõrzése.
Zárszó E tanulmány nem tekintette céljának a katonai büntetõjog átfogó ismertetését. Csupán arra tett kísérletet, hogy rámutasson a katonai büntetõjog azon – esetleg az általános büntetõjog szempontjából irigylésre méltó – tulajdonságaira, miszerint ez a speciális jogterület társadalmi berendezkedéstõl függetlenül, egy igen távoli történelmi kor tükrében is változatlan fogalmi, dogmatikai alapokon nyugszik, nagyon hasonló – természetesen a saját korának és történelmi közegének megfelelõ – szankciókat alkalmaz, és ugyanazokat az érdekeket védi, ugyanazokat a cselekményeket pönalizálja. 51
Láthattuk a szembetûnõen azonos megoldásokat mind a katonai büntetõjog fogalma, alanyai, hatálya meghatározásában, mind a katonai (mellék)büntetések rendszerében a római jog és a mai Btk. – Be. Rendszer összevetésénél. Láthattuk a két szabályozásban a katonai bûncselekmények rendkívüli hasonlóságait is, melyekbõl egyenesen következnek a katonai büntetõjog máig változatlan célkitûzései és védett jogi tárgya. Az egyes katonai bûncselekmények kidolgozása a római rendszerben nagyobb eltéréseket mutat a mai magyar normákhoz képest, mint az általános dogmatikai megoldások körében: a római jogban a hangsúly – a mindkét korban központi helyet elfoglaló szökés bûntettétõl eltekintve – a harchelyzetekhez kapcsolódó cselekményeken van. Ennek oka, hogy a Római Birodalom fennállása alatt szinte folyamatosan háborúzott, Magyarország pedig az elmúlt hatvan évben – melynek során mai büntetõjogi rendszerünket megalkották – nem állt háborúban, így hatályos jogunkban a fegyveres testületek békeidõben is betöltendõ feladatai, mindenkor irányadó mûködési elvei kerültek a szabályozás fókuszába. Azonban ez a büntetendõ cselekmények körében megfigyelhetõ súlyponteltolódás nem befolyásolja a különbözõ tényállások összehasonlításából levonható általános következtetéseinket. Immár tényként szögezhetjük le azt az alapvetésemet, melyet a bevezetõben fejtettem ki, hogy a katonai büntetõjogban kétezer éve minden társadalmi, jogtudományi, katonai szervezeti változás ellenére sem történt paradigmaváltás. Ez pedig egyedülálló a jogrendszerben. Azt tekintve, hogy ez az érték a katonai büntetõjog fogalmainak olyan élesebb határvonalúságát, alkalmazásának olyan hatékonyságát eredményezi, amely más jogterületeken gyakran hiányzik, a jogalkotásnak törekednie kell a katonai büntetõjog vívmányainak megõrzésére. Igaz, hogy hazánkban békés korszakot élünk, jogrendünk és alkotmányos értékeink védelmének szilárd fenntartása nem nélkülözheti a fegyveres védelmet. Ennek kielégítõ mûködését pedig, az eddigiekben vázolt tulajdonságainak köszönhetõen, megfelelõ törvényi szinten és megfelelõ minõségben csak a speciális katonai büntetõjog képes biztosítani, ahogyan mindezt frappánsan kifejezi a Katonai Fõügyészség jelmondata: Summa republicae tuitio de stilpe tuarum rerum, armorum scilicet atque legum veniens, azaz a köztársaság legfõbb védelmét és hatalma oszlopát a fegyverek és a törvények adják.
Felhasznált irodalom Békés Imre (szerk.): Büntetõjog Általános Rész. HVGORAC, 2005., Bp. Kaposvári Bertalan: A katonai büntetõ igazságszolgáltatás. Kriminológiai Közlemények, 4/1989. Kovács Zoltán: A katonai büntetõjog kézikönyve. 1958., Bp. Mezei László: A katonai normasértések büntetõjogi fenyegetése. Ügyészek Lapja, 3/1994. Pálffy Géza: Katonai igazságszolgáltatás a királyi Magyarországon a XVI-XVII. században. Palatia, 1995., Gyõr Szalai István: A katonai mellékbüntetések a jogrendszerben. Ügyészek Lapja, 1/2005. Varga Péter: De re militari. Acta Jur. et Pol., 1999., Szeged Zlinszky János: Ius publicum. Osiris Kiadó, 1998., Bp. Zlinszky János: Római Büntetõjog. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1991., Bp.
52
B ESZÉLGETÉS D R . KOVÁCS TAMÁS LEGFÕBB ÜGYÉSSZEL
1
„Meglátásom szerint az ügyészek sokat dolgoznak, és jól dolgoznak.”
Az Ügyészek Lapja szerkesztõbizottsága megkereste dr. Kovács Tamás legfõbb ügyészt, aki a közelmúltban került a szervezet élére, de csaknem negyven éve dolgozik ügyészként. 1965-tõl volt fogalmazó, majd 1968-ban lett katonai ügyész. A Szegedi Katonai Ügyészségen kezdte pályafutását, késõbb dolgozott a katonai fõügyészségen, majd ezt követõen Budapestre került. 1990-tõl legfõbb ügyésszé történõ megválasztásáig katonai fõügyészként és a legfõbb ügyész helyetteseként tevékenykedett. Gratulálunk Önnek egyrészt a megválasztásához, másrészt pedig a Jogászi Hivatás Rendek Vezetõ Képviselõi által adományozott Deák Ferenc Díjhoz. Elsõ kérdésünk, hogy legfõbb ügyészként elégedett-e a szervezet szakmai tevékenységével? Meglátásom szerint az ügyészek sokat dolgoznak, és jól dolgoznak. Ez a meggyõzõdésem negyvenéves ügyészi szolgálatom szakmai tapasztalatán alapszik. Nyugodt vagyok a tekintetben, hogy az ügyészek munkájukat lelkiismeretesen és szakmailag magas szinten végzik. Az utóbbi években lezajlottak azok a szervezeti reformok, amelyek ennek kereteit biztosítják. Mint legfõbb ügyész, elsõdleges feladatomnak tartom annak biztosítását, hogy az ügyészség minden dolgozója a jövõben is a már megszokott, magas szakmai szinten dolgozhasson. Ezt nem további reformok, hanem az állandóság biztosításának útján vélem megvalósíthatónak. 1 Dr. Kovács Tamás legfõbb ügyész beszélgetõpartnerei: dr. Ettig Antal, dr. Kiss Anna, dr. Ligeti Miklós
53
D I S P U TA A szakmai és talán a szélesebb közvélemény is a váderedményességet tartja a büntetõügyészi tevékenység mérõszámának. Ön szerint a váderedményességi mutató megfelelõ eszköz a szakmai teljesítmény mérésére? Hadd idézzem egyik elõdöm, Györgyi Kálmán szavait: „nem szeretnék olyan országban élni, ahol a váderedményesség 100%-os.” A váderedményességi statisztika ugyan fontos abból a szempontból, hogy tájékoztatja a büntetõügyészt korábbi munkájáról, ám nem mindig azt mutatja, ami a valóságban történik; gyakran annál pozitívabb képet fest. Ezért fontos, hogy ne csapjuk be önmagunkat. A váderedményességnek azért sem tulajdoníthatunk túlzott jelentõséget, mert ezzel leértékelnénk a többfokú bírósági eljárás szerepét. Az ügyész ugyanis nem tévedhetetlen. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az új Be. átírta a büntetõügyészi funkciókat és kompetenciákat is. Értelemszerûen különbségek adódnak a „vádügyész” és a „vizsgálóbíró jellegû ügyész” feladatai között. A két tevékenységi kör mérhetõsége is jelentõsen eltérõ. Emiatt sem szabad fetisizálnunk a váderedményességi adatokat. Mi a véleménye arról az idõnként szakmai körökben megfogalmazódó nézetrõl, miszerint az ügyészségnek nem indokolt fenntartania a büntetõjogon kívül esõ szakágazatait? Megalapozottnak tartja-e azt a kritikát, hogy a magánjogi és a közigazgatási jogi ügyészi tevékenység elveszítette társadalmi funkcióját, állampolgári jogvédõ és jogérvényesítõ potenciálját? Ismereteim szerint, már a nyolcvanas évek végén megfogalmazódtak az ügyészség alkotmányos helyzetével és funkcióival kapcsolatos elképzelések. Ez a kérdés, ha jól értettem, az ügyészség funkcióira vonatkozott. Az ügyészségi törvényességi felügyeleti és magánjogi tevékenység az Alkotmánybíróság e tárgyban született határozatával2 összhangban, a korábbiakhoz képest jelentõsen szûkített hatáskörben folyik. Természetesen a politikai rendszerváltást követõ idõkben kialakultak azok a civil szervezetek és államigazgatási hatóságok, amelyek hatékonyan közremûködnek a törvényesség biztosításában. Az ügyésznek azonban olyan jogosítványai vannak, amelyek e területeken is hatékony jogérvényesítést biztosítanak. Bár számomra sem kétséges, hogy az ügyészség elsõsorban büntetõjogi tevékenységet folytat, ennek ellenére nem értek egyet azokkal a nézetekkel, amelyek tovább szûkítenék az egyéb ügyészi tevékenységeket. Legfõbb Ügyész Úr, Ön szóba hozta az ügyészség alkotmányos struktúrában elfoglalt helyét, mi a véleménye az ügyészség kormány alá rendelésérõl? Ez a politika dolga. Nem a hivatalban lévõ legfõbb ügyésznek kell tudnia erre a választ. Más kérdés, hogy jogászként nekem is van errõl véleményem. A jogpolitikusok, a jogtudósok és a jogalkalmazók évek óta vitatkoznak az ügyészség jogkörérõl és alkotmányjogi helyzetérõl. A megfogalmazott kérdések két szinten jelentkeznek: milyen feladatokat lásson el a jövõben az ügyészség, és melyik államhatalmi szerv felügyelete alatt mûködjön. 2 1/1994 (I. 7.) AB Határozat, megjelent a Magyar Közlöny 1994. évi 2. számában.
54
A történelem folyamán Európa különbözõ jogrendszereiben az ügyészségnek két fõ változata jött létre. A szervezet, jogkörének megfelelõen, lehet „proszekutor”, illetve „prokuratura” típusú. Az állami szervek rendszerében elfoglalt helyét tekintve pedig elképzelhetõ a végrehajtó hatalomnak alárendelt szervezetként mûködõ és az ettõl függetlenül, a népszuverenitást megtestesítõ intézmények (pl. a parlament vagy az uralkodó) felügyelete alatt tevékenykedõ ügyészség. Mindegyik modellnek kétségtelenül vannak elõnyei, de vannak hátrányai is, ezért választani közülük nem könnyû feladat. Mindkét modell egyformán jól mûködhet a gyakorlatban. Ezt támasztja alá az Európa Tanács határozata is, amely mindkettõt megvizsgálta, és mûködõképesnek találta. Kiérlelt demokráciákban az ügyészi függetlenség ma már egyik modellben sem lehet kérdéses. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a tõlünk eltérõ rendszerben mûködõ szervezetek ma már egyre inkább azt gondolják, hogy az ügyészség függetlensége a parlamenti alárendeltségben jobban biztosítható. Az igazságügyi kormányzat utasításai gyakran kikezdik az ügyész diszkrécionális (mérlegelési) jogát, illetve megpróbálják azt korlátok közé szorítani. Sok államban ezért mára formálissá vált a kormánynak való alárendeltség. Franciaországban, Olaszországban, Hollandiában és Ausztriában például a legfelsõbb bírói fórum melletti ügyészek kívül állnak az ügyészi hierarchián, s így az igazságügyi miniszter utasítási jogköre alá sem tartoznak. Magyarországon számosan úgy gondolják, hogy azért kell az ügyészi szervezet parlamenti alárendeltségét megszüntetni, mert jelenleg a kormánynak nincs semmilyen hatása a büntetõ igazságszolgáltatásra és a büntetõ politikára. Véleményem szerint azonban a kormány akkor sem eszköztelen a büntetõpolitika megvalósításában, ha az ügyészség parlamenti alárendeltségben marad. Ugyanis a rendõrségen keresztül orientálhatja a büntetõpolitikát. Sokan az ügyészség jogtörténeti múltjára hivatkozással javasolják az alárendeltség megváltoztatását, hiszen az 1871-ben felállított királyi ügyészség közvetlenül az igazságügy-miniszter alá tartozott. A javaslat támogatói viszont elfelejtik, vagy nem is tudják, hogy a törvény 1869. évi vitáján az ellenzék (Táncsics Mihály, Mátyás Arisztid, Simonyi Ernõ), támadva az elõterjesztést, módosító indítvánnyal állt elõ: „a királyi ügyészség, úgy a kormánytól, mint a bíróságtól, független”. E javaslatot „csak” 111:94 arányban szavazták le. Ha akkor 9 képviselõ nem a módosító indítvány ellen szavaz, akkor most a történelmi hagyományokra való hivatkozás a jelenlegi rendszer védelmében történik. A kor neves jogászai, Finkey Ferenc, Vargha Ferenc, Vámbéry Rusztem, Balogh Jenõ is az igazságügy-minisztertõl való függetlenség mellett foglalt állást. Elgondolkodtató Finkey Ferenc álláspontja, amely szerint a „miniszternek az ügyészséggel szemben fennálló utasítási, áthelyezési és elvonási (degradálási) joga nemcsak az ügyészség önérzetének árt, de kárára van az igazságszolgáltatásnak, mert lehetõvé teszi a politikai befolyást, a pártszempontok érvényesülését a büntetõ igazságszolgáltatásban. Amint szükséges és elengedhetetlen jogállamban a független bíróság 55
és a független védõi kar, épp úgy kívánatos az anyagi igazság érdekében a mindenkori kormánytól független ügyészség.” 3 Mint korábbi katonai fõügyész, mit gondol a katonai büntetõjog és igazságszolgáltatás reformjáról? A médiában gyakran rosszul teszik fel ezt a kérdést, és mindig a katonai igazságszolgáltatási szervezet integrációjával hozzák kapcsolatba. Erre csak azt mondhatom, hogy az integráció korábban már megtörtént: a katonai ügyészi szervezet a Legfõbb Ügyészség 1953-ban történt megszervezése pillanatától része az ügyészi szervezetnek, a katonai bíróságok pedig szintén a bírói szervezet részeként tevékenykedtek. Szervezeti különállásról tehát nincsen szó. Nemzetközi összehasonlításban a magyar modell teljesen integráltnak tekinthetõ jelenleg is, szemben számos NATO tagállam megoldásával, amely a katonai igazságszolgáltatás szervezetét a hadsereg alárendeltségében helyezi el. Hadd emlékeztessek azonban arra is, hogy a kilencvenes évek elején a katonai igazságszolgáltatás valóban jelentõs hatáskörvesztése volt tapasztalható. Ez a trend napjainkra azonban megfordult. A jelenleg is folyamatosan zajló büntetõjogi kodifikáció menetében – elsõsorban Wienernél – megfogalmazódott az egységes büntetõkódex feladása és a melléktörvények korábban létezett rendszerének visszaállítása. Ebben az esetben a katonai büntetõjog – akárcsak a fiatalkorúak büntetõjoga, illetve a közlekedési és a gazdasági büntetõjog – önálló törvényben kerülne megfogalmazásra. Hazánkban jogtörténeti léptékkel mérve nagyjából azonos idõtartamban létezett, illetve létezik mind az egységes büntetõkódexben, mind pedig a melléktörvényben elhelyezett katonai büntetõjog modellje. Mindkettõ bebizonyította, hogy képes hatékonyan mûködni. A katonai büntetõjog reformjának célját én nem annyira a kodifikációs technika változtatásában, hanem sokkal inkább a hatályos joganyag egyes büntetõ tényállásainak aktualizálásában látom.
3 Finkey, F.: A magyar büntetõ perjog tankönyve. Bp. 1916. 206. o.
56
D R . FAZEKAS G ÉZA
Ö RÖKZÖLD
TÉMA
(Interjú dr. Pap János ezredessel 1)
Örökzöld téma – mondjuk, és valami mindig visszatérõ, sokszor agyonbeszélt kérdésre gondolunk. Most viszont – így tél közepén – a szó eredeti és szoros értelmében szeretném az örökzöldeket központi témává tenni. És az is rögtön kiderül, hogy mindez hogy kötõdik egy komoly katonaemberhez, mivel dr. Pap János ezredes, a Szegedi Katonai Ügyészség vezetõje az ország – talán – egyik legnagyobb, legjelentõsebb fenyõfagyûjteményének gazdája és lelkes ápolója. – Úgy tudom, szinte minden szabadidõdet, energiádat e speciális gyûjteménynek szenteled. Sokan megcsodálják az örökzöldek szép példányait – karácsony táján külön jelentést is hordoznak magukban – azonban eszükbe sem jutna, hogy maguk köré gyûjtsék minél több fajtájukat. Honnan ez a vonzódás nálad a fenyõfélékhez? – Gyerekkorom óta vonzottak az örökzöldek, különösen a fenyõfélék. Amikor 1979-ben vásároltam egy hétvégi kertet, akkor beszereztem néhány – 15-20 – fenyõ alapfajt. Ekkor még nem gondoltam a gyûjtésre. Az 1980-as évek elején megismerkedtem egy híres kertésszel, aki jó barátom lett, õ inspirált késõbb a fenyõfélék gyûjtésére. Évrõl-évre egyre több fajtát, változatot szereztem be, így gyûjteményem egyedszáma egyre nõtt, a pénztárcám pedig egyre vékonyodott. Költséges szórakozás a fenyõgyûjtés. – Egyáltalán mit kell tudni a fenyõkrõl? Látszólag ismerjük õket, körülvesznek minket, mégis vajmi kevés információnk van róluk. – A nálunk ismert fenyõk növény-rendszertanilag a nyitvatermõk törzsébe tartoznak, 2 osztályba, 6 családba, és 27 nemzetségbe sorolják õket. A nemzetségekbe 500-600 faj és hozzávetõleg 2500 fajta, 1 A lapunk hátsó-belsõ oldalán dr. Pap János ezredes úr gyûjteményének néhány darabja látható.
57
változat tartozik. A fenyõnemzetségekbe tartoznak többek között a jegenyefenyõk, a hosszútûjû fenyõk, a lucfenyõk, a mamutfenyõk, a cédrusok, a ciprusok, a hamis ciprusok, a borókák, a tuják, és a tiszafák. A gyûjteményemben az ismertetett fenyõfélék közül jelenleg 950 faj, fajta, változat található. – Hogyan bõvül a gyûjteményed egy-egy újabb darabbal? Úgy hallottam, hogy még repülõn is kapsz új növényeket. – Ma már egyre nehezebb beszerezni új változatokat. A híresebb faiskolák által minden évben megjelentetett árjegyzékekbõl, illetve az internetrõl tudom meg, hogy milyen új fajtákat hoznak forgalomba. Ezután jön a neheze, mert bonyolult Hollandiából, Franciaországból vagy Németországból növényeket szerezni. Ritkán magyar faiskolák is forgalmaznak újdonságokat. A beszerzést általában kereskedõ útján szoktam lebonyolítani. Én szaporítással – dugványozás, oltás – bonyolultsága miatt nem foglalkozom. Repülõgép útján történõ beszerzéssel egyszer próbálkoztam, de nem sikerült. – A különbözõ területekrõl származó fák nyilván eltérõ gondozást, más talajt, különbözõ mennyiségû vizet kívánnak. Hogyan oldható meg mindez, és mekkora területet igényel? – A gyûjteményem darabjai olyan egyedekbõl állnak, melyek a világ különbözõ tájain õshonosak. Így van növényem, amely Dél-Amerikában, Mexikóban, Észak-Amerikában, a Himalájában, Japánban, Kínában, a Földközi-tenger környékén õshonos. Valóban, a különbözõ területekrõl származó példányok eltérõ gondozást igényelnek. Ezt az igényt a fafajták beszerzésekor ismerni kell, s ennek megfelelõen kell megválasztani a talaj úgynevezett Ph értékét, az öntözés gyakoriságát, az árnyékolást, a fagyvédelmet stb. Mindezek a fajtaismertetõbõl tudhatók meg. A növények ápolása, környezetüknek rendben tartása nagyon sok munkával jár, leköti minden szabadidõmet. A gyûjtemény egyedei, melyek között van 10 cm-es is, és 12 m-es is, három kertben díszlenek, és úgy vannak elhelyezve, hogy a hasonló igényû növények egymás közelében vannak, illetve minden növényre valamelyik oldalról rálátás van, nem takarják, nem árnyékolják egymást. – Nem gondoltál még rá, hogy közkinccsé, látogathatóvá tedd a speciális arborétumodat? – Méreteikben túl kicsik a kertjeim ahhoz, hogy az ismerõsökön kívül látogatót fogadhassak. Ugyanakkor karácsony táján mindig van „látogató” a fenyõfák között. Ez a látogató hívatlan, csak azért jön, hogy pusztítson, és nekem pedig lelki fájdalmat okozzon. Legutóbb is egy-egy a Kaukázusban, illetve Japánban õshonos fenyõ tetejét vágta le, és vitte el karácsonyfának az „érdeklõdõ”. Az így tönkretett növényeket több éven keresztül tartó munkával megpróbálom helyrehozni, abban bízva, hogy jövõre az ilyen jellegû látogatás biztosan el fog maradni.
58
D R . KOVÁCS TAMÁS
BEMUTATKOZÓ
BESZÉD
Mélyen Tisztelt Elnök Asszony, Tisztelt Vendégeinek, Tisztelt Vezetõ Munkatársaim! Amikor 1965. december 1-jén katonai ügyészségi fogalmazóként megkezdtem ügyészségi szolgálatomat, õszintén hittem, hogy megtaláltam hivatásomat, és õszintén reméltem, hogy pályámon lesz részem munkasikerekben és örömökben is. Még csak nem is álmodhattam azonban arról, hogy 41 év múltán én, a valamikori hadnagy, fogalmazó, nyugalmazott altábornagyként és immár az ügyészi hivatásrend elsõ embereként állhatok a Magyar Köztársaság Országgyûlése elõtt, hogy letegyem hivatali eskümet. Azt az esküt, amelynek lényege az, hogy „… hazámhoz és annak népéhez hû leszek, legfõbb ügyészi feladatomat… az alkotmány érvényesülése érdekében lelkiismeretesen teljesítem”. Eskümet itt, Önök elõtt, elõttetek megismétlem. A legfõbb ügyészi iroda olyan, hogy ott képeket elhelyezni nem lehet.Mégis kerestem egy helyet, ahova kiakaszthattam a bekeretezett eskü okiratot, mert azt szeretném, hogy azt nap mint nap lássam, hogy soha ne téveszthessem szem elõl. El kell mondanom, – s ezt talán látszott is rajtam – hogy az országgyûlési szavazás eredményének kihirdetésekor, majd az eskütételkor, nagy meghatottságot, s a nagyfokú bizalom miatti õszinte örömöt éreztem, de – és ez talán nem látszhatott – szinte fizikailag is éreztem a megkapott, vállalt feladat súlyát, felelõsségét is. Amikor jelölt lettem, már föltettem magamnak a kérdést, mi bátoríthat arra, hogy ezt a roppant megtisztelõ jelölést elfogadjam. Átgondoltam a helyzetemet, és úgy éreztem, nem lehetek kishitû, hiszen a 41 éves ügyészi szolgálat megtanított minden szükségesre. A közel húsz éves elsõ fokú katonai ügyészi munka során a nyomozás, a vádképviselet, a törvényességi vizsgálatok minden nehézségével és szépségével is találkoztam, 59
FIGYELÕ – ÜGYÉSZI
HÍREK
aztán a néhány éves katonai fõügyészségi beosztásom idején a nyomozás felügyelet, a panaszeljárások, és a Legfelsõbb Bíróság elõtti ügyészi fellépés tudnivalóit sajátíthattam el, majd 3 évig ügyészség vezetõként, utána egy évig fõosztályvezetõként tehettem szert vezetõi gyakorlatra, s mindezek után ért az a megtiszteltetés, hogy legfõbb ügyész helyettesként, katonai fõügyészként több mint 16 évig – két legfõbb ügyész bizalmából is – részese lehettem az ügyészi szervezet legfelsõbb vezetésének. Végigjártam tehát a lépcsõfokokat, és úgy érzem, rendelkezem is a kellõ tapasztalatokkal, és is merem is eléggé az ügyészi szervezetet. Mindez mégsem lett volna elég, ha nem érezhettem volna az ügyész-társadalom bizalmát és – hadd gondoljam úgy – szeretetét is. Ezt szeretném most is megköszönni. Mindez biztatást adott ahhoz, hogy remélhessem, hogy együtt, egyetértésben meg tudjuk oldani feladatainkat. Sokan mondják nekem most azt, hogy milyen nehéz idõben vettem át posztomat. Nem tagadhatom, hogy a társadalom mindennapjai enyhén szólva zaklatottak, hogy az indulatok néha elszabadulnak, és esetenként olyan cselekményekben manifesztálódnak, amelyek miatt többen ügyészért kiáltanak. Sajnálatos, hogy az ügyészséget érik politikai indíttatású megszólítások is. Nekünk azonban konzekvensen tartanunk kell magunkat ahhoz, hogy elfogultság nélkül, csakis a törvényt alkalmazzuk, és akkor bízhatunk abban, hogy igazolódik egy Statius nevû, valamikori római költõ szava: „Seva legem, et lex servabit te”, azaz: „Óvjad a törvényt, s majd a törvény téged is óv”. Tisztelt Vendégeim és Kollegáim! Megválasztásom után nagyon sok kedves levelet kaptam, és engedjék meg, hogy kettõbõl idézzek néhány sort: Egy kollegám írta, hogy: „Kívánom, hogy az egyöntetû bizalom ne terhet jelentsen, hanem hitet és erõt adjon a bizonyára nehézségeket is tartogató tisztség betöltéséhez.” Nagyon szeretném, ha ez történne. Egy parlamenti képviselõ azt írta, hogy „…Ön a politikai és pártérdekek Scylla és Charibdisa között biztosan fogja vezetni a Legfõbb Ügyészség hajóját”. Nagyon remélem, hogy így lesz. Mélyen tisztelt Elnök Asszony, Tisztelt Vendégeink és Kollegáim! Korábbi vezetõi beosztásomban mindig arra törekedtem, hogy az általam vezetett katonai ügyészi szervezet mint a Magyar Köztársaság Ügyészségének integráns része járjon el az eljárások idõszerûsége, gyorsasága, eredményessége és mindenképpen a törvényessége biztosításában. Úgy vélem, hogy legfõbb ügyészként sem kell változtatnom alapvetõ célkitûzéseimen. Ezek pedig abban foglalhatók össze, hogy az ügyészségnek mint az igazságszolgáltatás egyik igen fontos 60
D R . K O V Á C S TA M Á S közremûködõjének vagy résztvevõjének egész tevékenységét illetõen, általában is, de konkrét ügyekben is törekednie kell a hitelességre, a társadalom pozitív értékítéletének kiérdemlésére. S ehhez – merthogy ez végül is nagyon egyszerû dolog – nem kell más, minthogy pártatlanul, csakis a törvényeknek engedelmeskedve, – ahogy szoktuk mondani: a szakma szabályai szerint – magas erkölcsi követelményeknek megfelelve és fegyelmezetten kell dolgozni. Ha ez egy olyan alkalom, amikor illik egy ars poeticát megfogalmazni, akkor sem érzem magam nehéz helyzetben, mert segítségül hívhatom az általam legnagyobb magyar büntetõjogászként tisztelt – Magister Juris Criminalisként is aposztrofált – Finkey Ferencet, aki több szép és idõt álló megfogalmazását adta az ügyész feladatainak és mûködése vezérelveinek. Hadd válasszam azt a mondatát, amellyel 1940-ben, nyugállományba vonulásakor mondott: „Az igazságügyi szolgálatban mindig az anyagi igazság pártatlan szolgálata, az állami közérdek megóvása, a törvények szigorú és részrehajlás nélküli érvényesítése lebegett elõttem, mint mindennapi munkám célja és eszménye”. Nagyon bízom abban, hogy ügyészi szolgálatom befejezésekor én is nyugodt lelkiismerettel mondhatom majd ezt. Ilyen szellemben és ilyen célokkal szeretném tehát vezetni ezt a szervezetet, és elvárom, hogy a szervezet tagjai e célokat megértve és ezekkel azonosulva álljanak is mögém, mert Senecával vallom, hogy „rossz katona az, aki sóhajtozva követi a hadvezért”. Az ünnepi alkalom nem igen alkalmas arra, hogy valamiféle programbeszédet tartsak, de azt le szögezhetem, hogy semmilyen lényeges szerkezeti, szervezeti változtatás szükségét nem látom. Az Európai Unióhoz való csatlakozás, illetve a Btk. változásai, a Be. újrakodifikálása és azt követõ változásai miatt szükségessé vált mûködési, szervezeti reform gyakorlatilag megtörtént, és sikeresnek is mondható. Ennek ellenére nyitott vagyok minden olyan ésszerû változtatásra, ami a még hatékonyabb, a törvényesség megerõsítését még eredményesebben szolgáló ügyészi tevékenységet segítheti elõ. Az elvárásaimat illetõen nem szeretnék részletekbe menni. Vezetõ munkatársaim egyébként is ismerik a felfogásomat: a büntetõjogi ügyészi tevékenységben az idõszerûséget, az eredményességet és a törvényességet tartom legfontosabbnak. Tehát gyors munkát, de úgy, hogy az mégis alapos, és így eredményes legyen, s mindezt kizárólag törvényes eszközökkel, minden szempontból törvényes eljárásban érjük el. És nagyon fontosnak tartom, hogy munkánk ne fásult, rideg, hanem emberközpontú legyen. Dosztojevszkijra hivatkozva: „bûnében is szeressétek az embert”. Idetartozik azonban az is, hogy szeretném, ha még nagyobb gondot fordítanánk a sértettek jogainak érvényesítésére, biztosítására, de a bûnelkövetõk alapvetõ jogainak védelmére és az európai követelményeknek megfelelõ büntetés-végrehajtásra is. 61
A valóban nagyon hasznos, értékes büntetõjogon kívüli ügyészi tevékenység mennyiségi növelésére lehetõséget, de szükséget sem látok. A munka minõségi mutatói azonban bizonyára javíthatók még. Mindenesetre azt várom el az e területen dolgozó kollegáktól, hogy hozzáállásuk reagáló legyen: a bûnügyi tapasztalatokból, a társadalom, a sajtó, a politika által közvetített igényekbõl szûrjék le, hogy milyen területen válik szükségesség, ügyészi vizsgálódás, ügyészi fellépés a törvények betartatása érdekében. Nincs aggályom afelõl, hogy ügyészeink maradéktalanul képesek megfelelni az ilyen elvárásoknak. Korinek László írta egy tanulmányában, hogy „…a szaktudás csak olyan szervezetben halmozódik fel, ahol legalább három nemzedék találkozik: az ifjak új lehetõségei a középkorúak jártasságával és az idõsebbek tapasztalataival”. Nos, nálunk a helyzet ilyen szempontból kiváló, és ebben a szervezetben valóban fel is halmozódott egy jelentõs szaktudás, és erre építeni is akarok. Ezt azonban karban tartani, sõt gazdagítani is kell, ezért inspirálni és lehetõségeink szerint támogatni kívánom az ügyészek továbbképzését, posztgraduális képzését, nyelvtanulását és az Európai Uniós joganyag minél jobb elsajátítását. Célkitûzéseimet akként összegezhetném, hogy szeretnék egy, az alkotmányos rendeltetésének mindenben megfelelõ, a társadalom elismerését élvezõ, európai szellemû és színvonalú munkára képes szervezet megerõsítésében eredményes lenni. Tisztelt Hallgatóim! Beszédemet az eskümre utalással kezdtem. Szeretnék befejezésül egy másik esküt felidézni, az 1871. évi XXXIII. törvény által létrehozott királyi ügyészség tagjainak esküjét: „… tisztemben pontosan, híven és serényen eljárok, a reám bízott ügyekben félretévén mindennemû melléktekintetet, félelmet vagy kedvezést, egyedül a törvényes igazságot tartandom szemeim elõtt”. Ennek szeretnék megfelelni, s hogy ez így lehessen, ahhoz kérem mindannyiuk, mindannyiótok támogatását, segítségét. Mindenkinek – különösen Elnök Asszonynak – szívbõl köszönöm, hogy beiktatásom alkalmával személyes megjelenésével megtisztelt. Köszönöm a figyelmet!
62
D R . V OKÓ GYÖRGY
A
PÁRTFOGÓ FELÜGYELÕ SZEREPE 1 A BÛNÜGYI TUDOMÁNYOKBAN
Napjainkban már nincs az a büntetõ szakág, de az a bûnügyi tudomány – büntetõjog, büntetõ eljárási jog, büntetés-végrehajtási jog, kriminológia – amelyben ne lenne fontos, jogállamban pedig teljességgel nélkülözhetetlen feladata, szerepe a pártfogó felügyelõknek. Mindennapi gyakorlatukkal és elméleti munkájukkal is, publikációikkal, elõadásaikkal a szakemberek széles körének részvételével szervezett tudományos konferenciáikkal jelentõs mértékben hozzájárulnak e tudományok mûveléséhez, fejlesztéséhez. A tudomány és a gyakorlat összehangolása, együttgondolkodása nélkül nehezen képzelhetõ el elõrelépés. A gyakorlati kérdések felismerése a tudomány mûvelõit, a jogalkotókat és jogalkalmazókat, a jogkövetõket a szakmai kérdések legjobb megoldására ösztönzi. Az eredeti felismerések elérésén túl közvetíteni kell a világ tudományos tevékenységének eredményeit is. A munka tiszteletet érdemel; fõ, hogy becsületesen, szakértelemmel, felelõsségtudattal végezzük feladatainkat. A pártfogó felügyelõk tevékenységérõl a jelenlegi, mind az öt fõterületüket tekintve ezt leszögezhetjük. A pártfogó felügyelõi vélemény, illetve a környezettanulmány elkészítése, a közérdekû munka, a pártfogó felügyelet és az utógondozás végrehajtásában való közremûködésük elismerést érdemlõ. S már itt van a mediáció is. I. A bûnözés elleni küzdelem a maga komplexitásában igyekszik vizsgálni és feltárni az okokat a kiküszöbölésük érdekében. Megalapozott tudományos törekvést tükröz, hogy a büntetõeljárás megindulásától az utógondozás megszûnéséig tartó folyamatot mint egységes egészet vizsgáljuk, 1 A 2006. szeptember 4-én az elsõ Pártfogás Napjának ünnepi ülésén elhangzott elõadás.
63
FIGYELÕ – ÜGYÉSZI
HÍREK
mint olyant, amely a társadalommal összeütközésbe kerülõ személyt hivatott a társadalomba visszavezetni, ott elismertetni, éppen a társadalom védelme érdekében. A tudományos életben mind több az „interdiszciplináris” kérdés. Jól tükrözõdik ez a pártfogó felügyelõk munkájában is, amely valamennyi büntetõ jogágban jártasságot, ismeretet igényel, nem szólva a munkajogról, társadalombiztosítási jogról és a többiekrõl. A társadalom életében is mind több az intézmények szokott mûködési körén kívül esõ, azaz több intézmény hatáskörének metszõpontjain, mezsgyéjén feltorlódó gond. Az igazán sem ide, sem oda, avagy ide is oda is tartozó kérdés megoldása szokott a legnehezebb lenni. A maga területérõl viszont mindenkinek illik a lehetõ legjobb megoldás érdekében minden tõle telhetõt megtenni. A bûnözés helyzetének, minõségének megismerése és helyes megítélése a bûnüldözõ, a büntetõ igazságügyi szervek egyik alapvetõ feladata, hiszen ennek ismeretében kell a társadalom, az egyes állampolgár védelmére szolgáló eszközöket felhasználni, esetleg újakat kialakítani. A bûnelkövetõnek szembesülnie kell tette következményeivel; a pártfogó felügyelõ pedig elõsegíti az áldozat, a megsértett közösség és a bûnelkövetõ közötti közvetítéssel a bûncselekmény okozta károk mérséklõdését, a helyreállító igazságszolgáltatás elvei megvalósítását. Mit ér a nyomozás vagy a tárgyalás által esetleg „rádöbbentõ” hatást is kiváltott „pszichodráma”, ha nem részesül további társadalmi szempontból pozitív ráhatásban az elítélt a szankció végrehajtása alatt, ha utána pedig nem kap segítséget a társadalomba beilleszkedéshez. Egymáshoz szorosan kapcsolódó szakaszokról van szó, melyek közül bármelyik szerepének – így az utógondozásnak – az esetleges elhanyagolása a többi hatásfokát ronthatja le. A jövõ emberközpontú büntetõ igazságszolgáltatása szempontjából a szankcionálás feltételei és formái mellett fontos az eljárás és a büntetés-végrehajtás, továbbá az utógondozás is. Az elkövetett cselekmény súlyához igazodó büntetés keretei között csak az individualizációval lehet a speciális prevenció szempontjait érvényesíteni. Ugyanakkor figyelembe kell venni a sértettek szükségleteit és a lakossági elvárásokat is. Nem szabad eltûrni, hogy következmény nélküli legyen a normasértés, elmaradjon bármelyik szankció esetében a végrehajtás, a társadalomba visszailleszkedés segítése; a cselekmény által megbolygatott szabadságkorlátokat és védelmi köröket újból meg kell szilárdítani, mégpedig a hatékonyság érdekében gyorsan és nyilvánosan. A bûnözésre adott válasznak tiszteletben kell tartania a büntetõjog és a büntetés-végrehajtási jog társadalmi funkcióját; igazodnia kell ezek hagyományos értékeihez és a jogállamiság megkívánta feltételekhez. Az egyensúly keresését a közérdek és a bûnelkövetõ érdeke között a büntetõ törvénykönyvek is mutatják, hiszen az arányos szankció kiválasztása az általános pozitív megelõzést, a vádlott személyiségének figyelembe vétele az egyéni megelõzést szolgálja. 64
DR. VOKÓ GYÖRGY Szempont a társadalom védelme a bûnelkövetõtõl, de szempont az õ védelme is a társadalom haragjától. Ebbõl kiindulva is helyeselhetõen mindinkább megfelelõ figyelem fordul a pártfogó felügyelõk tevékenységére. A felismerés évekkel ezelõtt megszületett, a jó irányokat pedig tartani kell a tudományos eredmények új típusú együttmûködéssel történõ felhasználásával is, közös akarattal. A nem szabadságelvonással járó szankciók sikere is az érvényesülésükön múlik. Évrõl évre növekszik a közérdekû munka és a pártfogó felügyelet alatt állók száma. A közérdekû munkánál a végrehajthatóság megszûnésének megállapítását tartalmazó bv. bírói határozatok száma emelkedésének megállásában reménykedünk. Cél, hogy az elítélt a társadalom ellen elkövetett bûnét a köz javára végzett hasznos, értelmes munkával tegye jóvá. II. Az európai jog befolyásoló hatását érzékelhetjük a bûnügyekkel foglalkozás minden területén, amit szem elõtt kell tartani a jogalkotásban, a jogalkalmazásban, a jogtudomány mûvelésében is. A mi jogterületünkrõl a strasbourgi joggyakorlat, ennek az Európai Unióba történt inkorporálása révén régebbre visszanyúló és nagyobb hasznosítandó, figyelembe veendõ anyag gyûlt össze. Megfogalmazhatóvá vált napjainkban a szankciótanból kiindulva új büntetési elméletként a konszenzuselmélet az ekvivalencia sok-sok területen érvényesülõ tételeibõl. Az Európai Parlament A4-0369/98. számú határozata tartalmaz elvárásokat a szankciórendszerrel kapcsolatban; így többek között az alternatív büntetések és intézkedések alkalmazását, a társadalomba visszailleszkedést segítõ programokat, az áldozatnak okozott károk megtérítését. Kedvezõen fogadva a börtönbüntetések alternatív intézkedései és a helyettesítõ büntetések, valamint a büntetések végrehajtását biztosító rugalmas módok elterjedését a különbözõ rendszerekben, hangsúlyozza, hogy a szabadságvesztést helyettesítõ büntetéseket mindenkor alkalmazni kell. Amikor a javak és személyek biztonsága megengedi, ajánlja a rövid tartamú büntetések helyett eleve az alternatív büntetések alkalmazását; hangsúlyozza azt, mennyire fontos, hogy a börtönlakók társadalomba való beilleszkedésére irányuló erõfeszítések a lakosság körében általában polgári szolidaritással találkozzanak. Felkéri a tagállamokat, közhatalmi szerveket, kormányokat, hogy konkrét politikát határozzanak meg a büntetésüket letöltött fogvatartottak szakmai beilleszkedésének elõsegítésére és mindenfajta hátrányos megkülönböztetés felszámolására, mint „amely napjainkban igen gyakori”. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlésének a börtönbüntetés helyett alkalmazható bizonyos alternatív intézkedésekrõl (76/10); a felfüggesztett ítélet, probáció és a börtönbüntetés egyéb alternatíváiról (65/1); a feltételes szabadságra bocsátásról szóló (2003/22) ajánlások egyaránt alapul szolgáltak. Az Európa Tanács égisze alatt létrejött határozatokat, ajánlásokat e területrõl az Európai Unió alkalmazza. 65
FIGYELÕ – ÜGYÉSZI
HÍREK
Már az 1955. évi ENSZ Ajánlás 64. és 80. pontja elõírta, hogy „A társadalom kötelezettségei az elítélt szabadulásával nem érnek véget. Olyan állami vagy magánszervekrõl kell gondoskodni, amelyek biztosítani tudják a szabadultak számára az arra irányuló utógondozást, hogy a velük szemben megnyilatkozó elõítélet csökkenjen és társadalmi rehabilitációjuk mihamarabb bekövetkezzen. A büntetés végrehajtásának megkezdésétõl fogva figyelmet kell fordítani az elítélt szabadulás utáni jövõjére és támogatni, ösztönözni olyan kapcsolatok fenntartására az intézeten kívüli személyekkel és szervekkel, amelyek elõmozdítják családjának vagy saját társadalmi rehabilitációjának érdekeit.” A szabadulásra való felkészítést szolgáló különleges programok egyre megszokottabbakká válnak. A társadalmi beilleszkedés segítésének célkitûzésére kell összpontosítaniuk és kapcsolatokat kialakítaniuk közösséggel, mint ahogy erre részletesebben a (2003. 22.) ajánlás is rámutat. Olyan szociális és társadalmi szervezetekkel kívánatos az együttmûködés, amelyek a szabadultnak segítséget kívánnak nyújtani. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága (2006/2). ajánlása az európai büntetés-végrehajtási szabályokról 107.4 pontjának kommentárja kiemeli, hogy e „szervezetek” szó különösen a pártfogó felügyeleti szolgálatokat jelenti. „Az elítélt fogvatartottaknak alkalmas idõben és a szabadulásuk elõtt segítséget kell kapniuk kifejezetten ilyen célra kialakított eljárások és programok révén, amelyek lehetõvé teszik számukra a börtönélet és közösségben folyó, belsõ törvényeket tisztelõ élet közötti átmenetet, amelyet hatékony szociális segítség kísér”. (107.1-107.3. pontok). III. Az ügyészségek nagyobb része is a vádemelés elhalasztásának jogintézményét mind szélesebb körben, több büntetõ ügyben és több elkövetõ kapcsán alkalmazta az utóbbi években. Két év adatainak összevetésébõl kitûnõen az így befejezett bûnügyek egyre nagyobb szerepet kapnak, és jelentõsen hozzájárulnak az alapvetõ irányelvnek a teljesítéséhez, melynek megfogalmazott célja a büntetõ eljárás egyszerûsítése és gyorsítása, az elterelés szerepének erõsítése. A pártfogó felügyelõk szerepe ebben nagyon fontos. Az arra alkalmas ügyek kiválasztása módjának és elveinek helyességét tükrözi, hogy a vádemelés elhalasztásával intézett bûnügyek nagyobb hányada az eljárás megszüntetésével ér véget, vádemelésre kisebb arányban került sor. Mindazonáltal a jövõben szélesebb körben szükséges a vádemelés elhalasztása eredményességének garantálása érdekében a személyiséghez és az életviszonyokhoz igazodó magatartási szabályok és az elkövetett cselekménynek megfelelõ egyéb kötelezettségek elõírása. Ennek érdekében az ügyészek részérõl a továbbiakban is fokozott szerepet kell biztosítani a pártfogóknak; és a Be 224. §-ának (l) bekezdésében írt lehetõségek minél nagyobb arányú alkalmazásával, a pártfogó felügyelõkkel való aktív együttmûködés segítségével – a jövõben – a vádelhalasztás során az egyéniesítésre szükséges törekedni. 66
DR. VOKÓ GYÖRGY Az ügyészek tapasztalatai szerint kiemelkedõen jó és segítõ a pártfogói közremûködés, ami nagymértékben elõmozdította a jogintézmény alkalmazásának kiszélesítését. Egyes ügyészségek gyakorlatában azonban még – a részlet-szabályozásból fakadó jelentõs mérvû többlet-munkateher okán nem került sor nagyobb arányban a Be 225. §-ának (l)-(2) bekezdésében foglalt törvényi lehetõségek szélesebb körû kiaknázására. A magatartási szabályokra és kötelezettségekre vonatkozó rendelkezéseknek a minél szélesebb körû hatályosulását elõsegíthetné a vonatkozó büntetõeljárási szabályok további egyszerûsítése. A vádhalasztást érintõ pártfogó felügyelõi tevékenység továbbra is színvonalas és hatékony, valamint a sértetti jogosítványokat érintõen ugyancsak elõremutató. A pártfogók ember-ismeretére, pedagógiai készségére, szakmai felkészültségére a bûncselekmény folytán elõállt helyzet megoldásában továbbra is lehet alapozni. A folyamatos kapcsolattartás során rugalmasan és hatékonyan reagálnak a terheltnél megállapított életvezetési gondokra. Kedvezõ eredményeket értek el a terhelt viselkedésének, együttmûködési készségének kialakításában, a törvénytisztelõ magatartásának erõsítésében és a sértetti érdekek érvényre juttatásában. Azon bûncselekmények esetén, amelyeknek terheltje a nyomozás során nem térítette meg az okozott kárt, és az más módon sem térült meg, a sértetti jogok érvényesítésére alkalmas eszköznek bizonyul a vádemelés elhalasztása során alkalmazott ügyészi kötelezés, valamint ennek pártfogó felügyelõi ellenõrzése. A megszüntetéssel és a vádemeléssel zárult eljárások nagyságrendileg eltérõ volumene alapján kellõ alappal vonható le a következtetés, hogy a sértetti jogosítványok hatályosulása tekintetében is igazolható a jogintézmény alkalmazhatóságának indokoltsága. IV. A tudományfejlõdés-elmélet tisztázta minden emberi tudás paradigmatikus elõfeltételezettségét, és kizárólag csak ebbõl kiindulva valós értelmezhetõségét. Jövõnk választását a múltnak jelenben megértése lényegesen befolyásolja. A jövõ tervezése igényli a történelmi múlt ismeretét, mert csak annak tudományos elemzése alapján hagyományozhatók át értékek. Egy-egy intézmény fejlõdésérõl az elmélet és a gyakorlat kölcsönhatására figyelemmel a hazai és egyetemes múltba helyezéssel kaphatunk teljesebb képet. A pártfogó felügyelõi munka történelmi gyökerei – amint a jelenlévõk elõtt ismert – nagyon régi idõkre nyúlnak vissza. Történelmi hagyományaink egy mondattal így értékelhetõek: önbizalomra okot adóak és erõt sugárzóak. Az egyetemes múltba pillantva látható, hogy elítéltek gondozására a 325-ben tartott niceai zsinat egy külön szervezetet létesített Hocutratores Pauperum néven. Hasonlóképpen már az ókorban a karthágói püspök a diakónusok kötelességévé tette, hogy viseljék gondját az elítélteknek. A XVIII. sz. végétõl megindult börtön reformálási mozgalom eredményeképpen ismét egyik fontos kérdéssé lépett elõ. John Howard nem csupán az elítéltek helyzetéért és a börtönállapotok gyökeres javításáért 67
FIGYELÕ – ÜGYÉSZI
HÍREK
szállt síkra, hanem törvény-javaslatot is nyújtott be „az elbocsátott elítéltek gondozásáról.” Az utógondozás, az ún. patronázsügy további felkarolói jótékony egyesületeket és intézeteket hoztak létre. A teljes kibontakozása és megerõsödése az angol progresszív börtönrendszer végleges kialakításával vált lehetõvé. Hazánkban az utógondozással kapcsolatban Eötvös József már 1838-ban kifejtette, hogy „csak ha a büntetõ társaság mellett egy másik áll, mely a süllyedt szerencsétlent magához felemelni igyekszik, csak ha a rendes tömlöci kormányt egyes polgárok segítik, részint a lelkipásztort felváltva, vigasztalással közelítve a rabokhoz, részint oktatva õket, vagy kiszabadulásuk után jövõ jólétükrõl gondoskodna, csak akkor remélheti mindezen instituciók sikerét.”. Az utógondozási javaslatok az 1867-es kiegyezés és konszolidáció idején éledtek újjá, és ekkor lépett elõtérbe valójában az ún. rabsegélyezés eszméje. Az utógondozás csiráját jelzi hazánkban 1873-ban „a Budapesti Rabsegélyzõ Egylet” létrehozása azzal a céllal, hogy a vagyontalan vizsgálati foglyoknak és elítélteknek megkönnyítse a polgári életbe visszatérését. Az Egylet az elítélteket pénzsegélyben részesítette, megpróbált munkát szerezni nekik, segítséget nyújtott a támasz nélkül maradt hozzátartozóknak is pl. pénzzel, ruhanemûvel. Ekkor a börtönöknek ugyanis még nem volt semmiféle jogszabályban elõírt kötelességük, hogy segítsék az elítélteket a szabadulás után. Ez a feladat társadalmi alapon szervezõdõ egyletekre és magánszemélyekre hárult. Kozma Sándor királyi fõügyész ennek nemcsak lelkes híve volt, hanem aktív utógondozási munkát is végzett. A Patronázs Egyesületek Országos Szövetségét 1909-ben alapították. Az ezelõtti idõszakban a fegyencóvás és a rabsegélyezés fogalmak voltak használatosak, amit ekkor a patronázs munka fogalomhasználat váltott fel. Az utógondozás fogalma csak a XX. század második felében vált gyakorivá. A közvetítõ iskola vetette föl 1900-ban a fiatalkorúak különleges büntetõjogi elbírálásának szükségességét, a szokásos rövid tartamú szabadságvesztés helyett – bár határozatlan idõtartamú – átnevelést biztosító intézkedéseket, enyhébb esetekben próbára bocsátás mellett patronázs alkalmazását ajánlották. E javaslatok helyet kaptak a korabeli európai büntetõ kódexekben, így pl. Hollandiában 1901-ben, Angliában 1907-ben, Magyarországon 1908-ban. Hazánk esetében kiemelendõ, hogy a fiatalkorúak másképp kezelése már az 1795. évi büntetõ törvénykönyv javaslataiban is felmerült, 1845-ben pedig Zeleméren javítóiskola épült részükre; igaz, rövid életû volt. A nemzetközi börtönügyi kongresszusoknak témája volt az utógondozás. Az 1878-as Stockholmi kongresszuson javasolt rabgyámolításból az 1905. évi budapesti VII. Nemzetközi Börtönügyi Kongresszuson át az 1930-as Prágai Kongresszuson már úgy fogalmazódott meg, mint állami feladat. A magyar patronázs tevékenység törvénybe iktatásáról, állami feladatként történõ megfogalma68
DR. VOKÓ GYÖRGY zásáról már az 1878. évi V. tcz. 27. §-a rendelkezett elõször az ún. rabsegélyezés ügyének törvénybe iktatásával. Míg az 1872. évi londoni, az 1895. évi párizsi kongresszuson is egyhangúlag azt mondták ki, hogy a szabadságvesztés büntetés végrehajtása alatt kötelezõ az elítéltnek fizikai munkát végezni, az 1905. évi budapesti tanácskozás állásfoglalása az elítéltek intézeten kívüli munkáltatását illetõen keltett még külön figyelmet. Az élenjárók között voltunk már akkor. Pártfogó és patronáns egyletek létrehozását, átmeneti otthonok fenntartását szorgalmazták. Finkey Ferenc 1943-ban mutatott rá arra, hogy a mostoha körülmények megakadályozták Deák Ferencnek és társainak 1843. évi, európai színvonalú egy az egyben magyar javaslatának törvénnyé válását. Érdemesnek találta elmélkedni arról, hogy annak hármas tagozódása: büntetõ törvénykönyv, bûnvádi perrendtartás és külön végrehajtási kódex nem merõben tudományos külsõség, hanem hatalmas rendszer, amely a maga szerves erejével össze tudta volna foglalni és a megva lósulás felé vinni az utógondozást és a patronázst is. Ezzel a szociális követelmények büntetõjogi téren nagy lépéssel közeledtek volna már 100 évvel korábban a megvalósulás felé. A második világháború utáni közvetlen évekbõl származó szakirodalomban is olvasni, hogy „a visszaesõk magas arányszámának leszorítása érdekében elsõsorban az utógondozás kiépítése látszik a legsürgetõbb feladatnak”. Az utógondozás szükségességét hangsúlyozva mutattak rá: „végzetes következményekkel járó szánalmas tévedés” az utógondozást akár felesleges jótékonykodásként felfogni”, akár azt hinni, hogy a bíráskodással és a büntetés-végrehajtással – de utógondozás nélkül – az állam „büntetõjog-szempontú kötelességei” kimerültek.” Az 1105/1954. (XII. 7.) MT számú határozat a 19. pontjában elõírta, hogy „a letartóztatottak munkába helyezésérõl szabadulásuk után – gondoskodni kell.” 1960-ban ügyészi vizsgálat megállapította, hogy a visszaesõk nagy százalékánál az ismételt bûnözésben szerepet játszott a magára hagyatottság, a társadalom elfordulása, a szabadságvesztésbõl szabadult foglalkoztatásának megtagadása. Ezt követõen bizonyos változást hozott az 55/1960. (XII. 22.) Korm. sz. rendelet, amely a börtönbõl szabadultak munkába való elhelyezését elsõként szabályozta. Konkrét feladatokat fogalmazott meg a büntetés-végrehajtási intézetek számára is az elítéltek szabadulásának elõkészítésével kapcsolatban. Csak a szabadulók kérelmére tette kötelezõvé a segítségnyújtást a munkába helyezéshez. Sokszor azok az elítéltek nem kértek segítséget, akiknek erre a legnagyobb szükségük lett volna. A szabadságvesztésbõl szabadult személyek munkába állításáról szóló 12/1965. (VII. 11.) Korm. sz. rendelet ismertette az utógondozás szervezetét és feladatait. Hiányzott azonban az utógondozás egységes irányítása, tehát nem volt olyan szervezet, amely összehangolta volna az utógondozásban közremûködõk munkáját. Az l965. évi Korm. rendelet végrehajtása tárgyában kiadott 9/1966. 69
FIGYELÕ – ÜGYÉSZI
HÍREK
EüM sz. utasítás módot nyújtott önkéntes vállalkozó pártfogó felügyelõ kirendelésére, azonban a feladatuk és jogkörük nem volt pontosan meghatározva, így funkcióiknak nemigen tudtak eleget tenni. Az 1966. évi 21. sz. tvr. 34. § (1) bekezdésében elõírta, hogy az elítéltet a társadalomba való beilleszkedése, a szabadulás utáni munkába állása érdekében kellõ idõben fel kell készíteni a szabadulásra. Az 1107/1976. IM sz. utasítás részleteiben szabályozta, hogy az utógondozás elõkészítésénél melyek a büntetés-végrehajtási szervek feladatai. Az l970-ben tartott ügyészi vizsgálat feltárta, hogy a korábbiakhoz képest az utógondozás helyzete nem javult, sõt egyes területeken hanyatlást tapasztaltak. Már ekkor felmerült az utógondozás új alapokon való szabályozásá nak szükségessége. Így jutott el jogfejlõdésünk a szabadságvesztésbõl szabadult személyek utógondozásáról szóló 1975. évi 20. tvr. megalkotásához, amely egységes irányítás alatt mûködõ utógondozói-pártfogói rendszert hozott létre. Az elsõ törvényhozási intézkedés volt, amely a visszaesõkkel szemben nem a represszió fokozásával kívánt fellépni. A segítõ-gondozó funkciót minden arra rászoruló szabadságvesztésbõl szabadult személy esetében lehetõvé tette, e feladatok lényegében a szabadulás elõkészítésében, támogatásában jelentkeztek. A részletes végrehajtási szabályokat a 3/1975. (XII. 11.) IM és a rendõri szervekre külön vonatkozó 7/1977. BM sz. utasítás tartalmazta. Helyesen mutatott rá a törvényerejû rendelet indokolása arra, hogy „a büntetését kitöltõ személy elkövet-e újabb bûncselekményt, jórészt attól függ, milyen körülmények közé került, a környezete miként befolyásolja, adott esetben miként ellenõrzik a magatartását, a szükséges esetben megkapja-e a támogatást a társadalomba való beilleszkedéshez.” Az 1979. évi 11. tvr. a bv. nevelés folyamatjellegét kiemelve rögzítette, hogy a hatásrendszer eleme a büntetést megelõzõ és a szabadulást követõ idõszak is. A gyakorlati tapasztalatok szerint is illuzórikussá válhat a legintenzívebb és legeredményesebb büntetõ szankcionálás is az utógondozás hiánya vagy helytelensége miatt. A Btk. 82. §-ában szabályozott járulékos jellegû intézkedés, a pártfogó felügyelet közvetlen elõzménye az 1975. évi 20 sz. tvr-ben elõírt pártfogó felügyelet volt. A Btk. továbbfejlesztette, és szélesebb körben jelentõséghez jutó jogintézménnyé formálta. Tartalmát a Bv tvr. 92-104 §-ai, valamint miniszteri rendeletek határozták meg. A biztonsági, felügyeleti, valamint a reszocializálási, segítési vonások komplexitását adta meg ez a szabályozás. A fiatalkorúakra vonatkozóan az 1951. évi 34. tv-tõl az 1961. évi V. tv. 100 §-án át a Btk. 119. §-ig még sok OM és MM rendelet tartalmazott a pártfogó felügyeletükrõl szabályokat. Az utóbbi négy évben megteremtették a pártfogó felügyelet korszerûsítéséhez szükséges törvényi kereteket, és megindult a pártfogói szolgálat a mai útján. 70
DR. VOKÓ GYÖRGY Napjainkhoz visszatérve megállapíthattuk, hogy ma már nálunk is léteznek az alternatívákat keresõ irányzatok, a diverziós programok, a kompenzáció, indul a mediáció. Minden hozzáértõ látja, hogy csak a pártfogó felügyelõkkel valósulhat meg. A közösségi szankciók nem a valamitõl megfosztást tûzik ki célul, hanem felelõs alanynak tekintik az elkövetõt. Közösségben végrehajtott és különbözõ szintû szabadságkorlátozással kombinált felügyeletet jelentenek, amelyek a reintegrációhoz szükséges támogatást is nyújtják az elkövetõnek. Mögöttük azonban mindig ott áll a szabadság elvesztésének lehetõsége, azaz szabadságvesztésre változtathatók át. A bûnüldözõk, az igazságügyi szervek, ezen belül a párfogó felügyelõk tevékenységének minõsége, jogszerûsége alapvetõ feltételként befolyásolja a szankcionálás eredményességét, az újabb bûnelkövetések megelõzését. A törvényességi követelményeket már most is maradéktalanul kielégítõ munkájuk mellett a társadalom legkülönbözõbb erõinek még aktívabb, szervezettebb, koordináltabb, szabályozottabb támogató részvételében bízva kívánok további sikereket.
71
D R . PARTI KATALIN
B ESZÁMOLÓ
AZ
ESC
KONFERENCIÁRÓL
(2006. augusztus 26-29., Tübingen, Németország)
Az Európai Kriminológiai Társaság (European Society of Criminology, a továbbiakban ESC) éves konferenciájának megrendezésére a németországi Tübingenben került sor 2006. augusztus 26. és 29. között. Tübingen, az egyetemérõl híres baden-württenbergi kisváros méltó helye volt a rendezvénynek, amelynek keretében a résztvevõk összesen 125 különbözõ panel keretében vitatták meg a legújabb kriminológiai kutatások fejleményeit.
Elsõ nap, 2006. augusztus 26. A konferencia megnyitása, este social meeting.
Második nap, 2006. augusztus 27. Az Internet and Cybercrime panel témái az „elkövetõ” és az „elkövetés” megváltozott értelmezése a technológia-orientált társadalomban, speciális virtuális attitûdök, valamint az adathalászati technikák voltak. Taiwanban és Japánban rendkívül népszerû az Internet Enko. Ez a kifejezés olyan internetes tartalomszolgáltatást takar, amelynek keretében a felhasználók regisztráció után egymással ismerkedhetnek. A kommunikáció része a szexuális szolgáltatások kínálása és igénybe vétele is, ami azonban nem korlátozódik a nagykorúakra. Jelenleg az Internet Enko-t mindenki használhatja, a regisztráció nem kötött életkori határhoz, így sok kiskorú is ezt a kommunikációs formát választja. 73
F I G Y E L Õ – OKRI
FIGYELÕ
Az azonnali visszacsatolás élménye háttérbe szorítja a valóságos kapcsolatokat, ezért az internetes kommunikáció – a világnak ezen szegletében is – igen népszerû. A problémák eredete, hogy sokan, beleértve a kiskorúakat is, ezen az úton keresnek szexuális partnert, illetve kínálják és bonyolítják prostitúciós szolgáltatásaikat. A regisztráló személy életkora nem ellenõrizhetõ, a gyerekek otthonról és nyilvános portálokról is elérhetik ezt a szolgáltatást, szerepelhetnek mind a keresleti, mind a kínálati oldalon. Az internet által profanizált magatartás elterjedése azért különösen feltûnõ, mert Taiwanban rendkívül konzervatív a társadalom, amely még felnõttkorban sem fogadja el a nyílt szexualitást. Az informális konzervativitás azonban nem találkozik a valóságos attitûdökkel: a családapák között elterjedt a szexvideók otthoni nézése, extrém tartalmakkal, mint amilyen pl. gyermekek felé irányuló abúzus. A formális moralitás és az informális kulturális szabályok nem találkoznak, a konzervativitás az elfojtott szexuális vágyak rejtett kiéléséhez vezet. A gyerekek – látva a profán magatartások internetes elterjedését, tudatában a családi körben nyíltan érvényesülõ maszkulin driftnek (abúzus) –, felnõtt korban nem képesek egészséges párkapcsolat létesítésére. Az elõadó felvázolta, milyen lehetõségei vannak a korlátozásnak, ilyen például az Internet Enko használatának (a regisztrációnak) életkori határok közé szorítása (napszaktól függõen 16 ill. 12 év lehetne a felhasználói korhatár). Kérdésemre, mely szerint nem lenne-e egyszerûbb feloldani a pornográfia általános tilalmát, hiszen valószínûleg ez okozza a nagy mértékû bújtatott szexuális agressziót, az elõadó válasza az volt, hogy nem. A taiwani társadalom ragaszkodik a konzervatív erkölcseihez (amelyek egyébként csak „papíron” léteznek), és meggyõzõdése szerint sokkal rosszabb lenne a helyzet, ha a szexualitás oldottabb kereteket kapna. Ezt követõen részt vettem az ISRD21 eddigi eredményeit bemutató panelen. Josine Junger-Tas beszámolt a kutatás kezdeteirõl (1989), majd a kutatás megismétlésének, illetve kibõvítésének okáról, céljáról. Az olasz, a német és a svájci elõadók felvázolták országuk mintavételi eljárását, a kutatás során felmerülõ nehézségeket, lényegében egy-egy kibõvített technikai riportot hallhattunk. A legeredményesebb ezidáig a német fél volt, aki az adatbevitelt és az adatok tisztítását is befejezte. A kontrollteória érvényesülését vizsgálták a kérdõívre válaszolók között. Ennek megfelelõen külön kategóriákba sorolták a kérdéseket. Pearson-korrelációval megállapították, hogy a 13 éves fiatalok között a lányok deviáns tevékenységekben való részvétele alacsony, míg késõbb, 15-16 éves korban megegyezik a fiúkéval. A deviáns magatartással a „csoportdevianciákban való részvétel” („readiness for peergroup delinquency”) és a „kockázatvállalás az önkontroll rovására” („self-control risk-taking”) áll a legmagasabb korrelációban. A legkevésbé befolyásolta a tanulók magatartását az iskolához
1 ISRD: International Self-Reported Delinquency Study. A kutatásban több mint 30 ország vesz részt, köztük magyar részrõl az ELTE és az OKRI is, OTKA-támogatással. Nyilvántartási szám: K 60981
74
D R . PA R T I K ATA L I N való viszony: sem az iskola szeretete, sem az intézmény nem szeretete nem szignifikáns a deviáns viselkedés kialakulásában. A Longitudinal Studies on Criminality and Crime c. plenáris ülésen két átfogó elõadást hallhattunk. Ineke Haen Marshall filozófiai megközelítésben beszélt a longitudinális vizsgálatok eredetérõl, értelmérõl, céljáról. Hangsúlyozta, hogy a kutatások azért olyan sikeresek, mert amellett, hogy empirikus adatfelvételre épülnek, mindig figyelembe veszik az egyes országok történelmi és politikai fejlõdését, és kockázatkezelési politikát is megfogalmaznak. Ugyanakkor nem hátrány, ha a kutatások együttmûködnek a büntetõ igazságszolgáltatással. Klaus Boers a fõbb longitudinális kutatások eredményeit rendszerezte (Thornberry: Rouchester youth developmental study (1984, 1994); Sampson & Laub: Age-graded theory of informal social control (1993); Sampson & Laub: Life-course theory of cummulative disadvantage (1997); Kerner et al.: Tübingen young offender longitudinal study (1998); Moffitt: Life-course theory (2002); Boers et al.: Duisburg study on life-course trajectories (2002); Bernburg & Krohn: Socio-constructivist study (2003)). A Policing Offenders and Environments elnevezésû panelben a Szöuli Egyetem professzora beszámolt a sorozatgyilkosok nyomozásában nagy szerepet játszó technikai eszközrõl, a földrajzi profilalkotásról, amelynek segítségével rendszerbe sorolhatók a sorozatelkövetõk tulajdonságai. Az elõadás inkább technikai jellegû volt, semmint kriminológiai. Roach Jasontól egy igen érdekes elõadást hallhattunk arról, hogy a bûnelkövetõk által tanúsított deviáns magatartás célravezetõ lehet a felderítésben. A „Those who do big bad things often do little bad things” c. elõadás kiindulópontja, hogy egy zsebes sokszor nem egyéb, mint szabadságos gyilkos (“a shop-lifter is probably not else than a murderer off-job”). A súlyos bûncselekményt elkövetõk egyébként is normaszegõ magatartást tanúsítanak (pl. tûzrakás erdõben, ittas vezetés, iratok nélküli vezetés, kerékpárlopás stb.). A kis normaszegések egyfelõl elõsegítik az elkövetõk lebukását, másfelõl azok ismeretében kidolgozható egy olyan kockázati faktor-skála, amely lehetõvé teszi a súlyosabb bûncselekmények elõrejelzését (risk-factor collection for offender self-selection). A panel keretében Josée Savoie, a Statistics Canada munkatársa – az ISRD2 projekt egyik résztvevõje – a fellelhetõ statisztikai adatokat vetítette ki Vancouver lakosságára. Igazolta azt a széles körben ismert tényt, mely szerint a személy elleni erõszakos bûncselekményeket általában lakóhelyük közelében követik el az emberek – valószínûleg azért, mert az áldozatok nagy része is a családi, ill. a lakókörnyezetbõl kerül ki. Szemben a vagyon elleni bûncselekményekkel, amelyek elkövetõi általában a város másik végébe utaznak (ill. a túristák által kedvelt helyszínekre). Az elkövetõk közül a 12-17 évesek utaztak a legkevesebbet, és számuk a személy elleni erõszakos bûncselekmények között felülreprezentált volt.
75
F I G Y E L Õ – OKRI
FIGYELÕ
Harmadik nap, 2006. augusztus 28. Az Adolescent Crime panelben Per-Olof Wikström az önkontroll normaszegõ magatartás kialakulásában játszott szerepét vizsgálta (self-control theory) két svédországi városban. Azt találták, hogy az életben különbözõ hatások érik az embert, amelyek az egyes embereket másként befolyásolják. Hogy milyen irányba mozdul el az egyén magatartása, az nagyban függ a formális társadalmi kontrolltól, amelyet a kisközösség gyakorol az egyén felett (a self-control és a life-course theory megerõsítése). Mindkét városban szignifikáns volt a high-risk individual és a high risk lifetime együttes elõfordulása az erõszakos bûnözésben. Azok tehát, akik közvetlen környezetükhöz kevésbé kötõdnek, kisebb a szülõi ellenõrzés felettük, és erkölcsi adaptációjuk is alacsonyabb, valamint deviáns baráti körben is mozognak, kimaradnak éjszakára, és alkoholt is fogyasztanak, nagyobb valószínûséggel követnek el erõszakos deviáns cselekményt. A differenciális asszociáció teória vizsgálatára épült Stephen Boxford tanulmánya, amely az iskola szerepét vizsgálta a bûnözõi magatartás kialakulásában. A német ISRD2 tanulmánnyal ellentétben azt találták, hogy az iskolai hangulat (school climate) nagyobb mértékben befolyásolja a deviáns magatartást, mint a bandához tartozás. Azonban, akik magasabb önkontrollal bírtak (balanced students), azokat kevésbé befolyásolta az iskolahangulat. Végezetül Treiber Kyle, cambridge-i professzor hasonlította össze a kontroll teóriát és a szituációfüggõ cselekvési teóriát (situational action theory). Konklúziója szerint a két elméletet leginkább együttesen célszerû alkalmazni. A Youth Crime, Sanctioning, Imprisonment and Recidivism c. panelben Tom Ellis összehasonlította a brit és a japán fiatalkori bûnözés kezelésére alkalmazott technikákat. Aligha van valami, amit a japánok a britektõl tanulhatnak: míg Japánban az egész társadalom felelõssége a 20 éven aluliak bûnözéstõl való távoltartása, addig a britek (és hozzájuk hasonlóan más nyugat-európai országok) informális társadalmi kontrollja nem mûködik, itt a család felelõssége a bûnözéstõl való távoltartás. Ez a metódus azonban nem mûködik megfelelõen, mi több, a nyugati kulturális hatások tovább rontanak a helyzeten. Ilyen például a média hatása, amely a legsúlyosabb esetek kiemelésével nyomást gyakorol a büntetõpolitikára a keményebb fellépés irányában. Ilona Halsewood-Pócsik a Manchester University Jogi Fakultásáról beszámolt a fiatalkorú bûnelkövetõk körében alkalmazott prevenciós módszerrõl, amelyet az USÁ-ban „csizmatáborként” aposztrofáltak. A „HIT”, azaz High Intersity Training elsõ tábora az USÁ-ban alakult 1983-ban, és jelenleg 35 tagállamban, Kanadában és az Egyesült Királyságban mûködik. A tréninget az Egyesült Királyságban 2005-ben, pár éves szünet után újraindították. Az elõadó ennek okairól beszélt, valamint a program elõnyeirõl.
76
D R . PA R T I K ATA L I N Negyedik nap, 2006. augusztus 29. A Media and Public Attitudes panel keretében az elõadók Mertonhoz nyúltak vissza a tömegbefolyásolási technikák magyarázatához. Minél több információt kap a tömeg, és minél mélyebb, megbízhatóbb ez az információ, annál jobban megértik a bûncselekmény lényegét, és annál kisebb lesz a súlyos büntetés iránti igény. Az iskolázottság foka ugyanakkor szignifikánsan befolyásolja a bûnözõk felé irányuló attitûdöt: minél iskolázottabb a tömeg, annál kisebb a valószínûsége annak, hogy az elkövetõt hõsként értékelik – persze ez összefügg a bûncselekmény mélyebb megértésével is. Ugyanakkor, növekszik a szakadék a jó ledukált, jól informált, valamint az aluliskolázott, alulinformált tömegek között. E két csoportnak másfajta információra van igénye, az aluliskolázott, alulinformált tömegnek más (pozitívabb) a bûncselekményekrõl, a bûnelkövetõkrõl kialakult képük („a criminal as a cultural hero”). A Gender and Crime panelen elõadást hallhattunk a fogamzásgátló tabletták fiatalkorúak körében való engedélyezésérõl az USÁ-ban, és ennek abortusz miatti letartóztatásokra gyakorolt hatásáról. A konklúzió az, hogy amióta 1960 óta fokozatosan engedélyezték a „pill” használatát a fiatalkorúak számára is, kevesebb a letartóztatások száma. Jóllehet, a teenager-korosztály gyorsabb („idõ elõtti”) nemi érése nem befolyásolta a tabletta engedélyezését, annak bevezetése inkább a politikai célok elérésének eszköze volt. A jeruzsálemi Hebrew University tanára, Simha F. Landau a nõi bûnözés és a nõk felé irányuló társadalmi attitûd kapcsolatáról beszélt. Foucault Az erõ hatalma c. munkáját vette alapul az interjúk elemzéséhez, amelyeket nõi börtönlakókkal készített. A társadalmi attitûd nemcsak a személy elleni erõszakos elkövetésben domináns, de általában a bûnelkövetésben, a devianciában. Amikor a hatalmi dominancia (társadalmi elvárások, nyomás), valamint a nõi ellenállás is magas, akkor sodródik a bûnelkövetésbe az egyén. Mivel az izraeli társadalom az élet szinte minden területén korlátozza a nõt, az kénytelen visszahúzódni, ezáltal elnyomni, visszafojtani reakcióit is. Amikor ezek a reakciók a felszínre törnek, akkor beszélünk bûnelkövetésrõl – amelyben azonban nagyobb szerepet játszik a környezet, mint maga az egyén. A konferenciát Hans-Jürgen Kerner, az ESC elnöke, a Tübingeni Kriminológiai Intézet vezetõje, a konferencia szervezõje és Kauko Aromaa, a HEUNI elnöke (és az ESC új elnöke?) zárta. A konferencia kritikájaként említem, hogy alig volt reprezentatív kutatás. Nem ritkán 10-50 fõs mintával dolgoztak a kutatók, és a mintaválasztás nem felelt meg a tudományos elvárásoknak. Különösnek találtam ugyanakkor, hogy az illegális cigaretta piac elemzésére három panel is épült. A fiatalkori devianciák, a szervezett bûnözés, a médiahatások, valamint az internet erkölcsöket újraértelmezõ hatása mellett kétlem, hogy ez lenne manapság a legfontosabb probléma.
77
D R . B ÁRD P ETRA
JOGÁLLAMISÁG ÉS A TERRORIZMUS ELLENI HARC – NEMZETKÖZI KONFERENCIA
A terrorizmus veszélyeire hivatkozva – a 2001. szeptember 11-i események óta az Egyesült Államokban és Európában is – a kormányok egyre többször alkalmaznak olyan jogi eszközöket, melyek súlyosan megkurtítják az emberi jogokat. Vajon van-e létjogosultsága az effajta lépéseknek? Hol húzódik meg az a határ, amikor az alapvetõ emberi jogok korlátozásával az egyén szabadsága már sokkal nagyobb mértékben sérülhet, mint amennyit biztonsága érdekében nyerhet a feltételezett terrorizmus elleni küzdelemmel? Egyebek mellett errõl tanácskoztak a Magyarországi Európa Társaság által rendezett „Jogállamiság és a terrorizmus elleni harc – Magyar és nemzetközi kilátások” címû konferencián a Közép-európai Egyetemen (CEU) 2006. november 20-án nemzetközi szaktekintélynek örvendõ német, amerikai és magyar egyetemi professzorok. A konferencián részt vett Göncz Kinga külügyminiszter is. A Nyílt Társadalom Intézettel, a CEU jogi tanszékével és a Friedrich Naumann Alapítvány közremûködésével tartott rendezvényen a nemzetközi joggal, biztonságpolitikával és az emberi jogokkal foglalkozó kutatók, egyetemi oktatók és más meghívottak arra a kérdésre keresték a választ, hogy a demokratikus államok milyen módon reagálhatnak a lehetséges fenyegetésekre. Magyar és más európai, illetve amerikai elõadók – mint Sajó András, a Közép-európai Egyetem professzora, Detmar Doering, a berlini Liberális Intézet igazgatója, Vincze Hajnalka biztonságpolitikus, Edwin Rekosh, a Public Interest Law Initiative nevû, a Columbia Egyetemen és a Közép-Európai Egyetemen futó szakmai program vezetõje – a bel- és külbiztonság igényeinek, illetve az állampolgári jogok biztosításának valós vagy állítólagos szembenállását vitatták meg a workshop során. 79
Az utóbbi években számos olyan példával találkozhattunk mind az amerikai, mind pedig az európai kontinensen, amelyek miatt szükségessé vált az állam által alkalmazott eszközök górcsõ alá vétele. Így például felmerül a kérdés, hogy szabad-e büntetõeljárás-jogi garanciáktól megfosztani olyan gyanúsítottakat, akik valószínûleg terrorista cselekményt követtek el, vagy meg lehet-e kínozni ezeket az embereket annak érdekében, hogy a bûnüldözõ szervek információkhoz jussanak. Kaphat-e az állam olyan büntetõjogi garancia alóli felmentést, mint a gyanúsított védõhöz való joga, tárgyalás nélküli fogva tartása avagy a bírósági tárgyalás nyilvánossága. A Közép-európai Egyetemen tartott tanácskozást Bárd Petra, a Magyarországi Európa Társaság alelnöke nyitotta meg, felvázolva a fõbb, jogi relevanciájú kérdéseket; az õ összefoglalóját a konferencia másik szervezõje, a Friedrich Naumann Alapítvány budapesti irodájának vezetõje, Charles du Vinage megnyitó köszöntõ szavai követték. A konferencia elsõ meghívott elõadója, Sajó András, a CEU professzora elõadásában aggályainak adott hangot, amikor az alkotmányos jogrendet állította szembe a kizárólagos biztonságközpontú renddel, ahol a félelem uralkodik. Detmar Doering, a berlini Liberális Intézet igazgatója a gazdasági fejlettség és a demokratizmus közötti korrelációt vizsgálta. Molnár Péter, a CEU Média és Kommunikációs Központjának munkatársa a terrorizmus elleni harc egy speciális aspektusát vette górcsõ alá: a szólásszabadság határait; a gyûlölet-beszéd tiltásának megengedhetõségét tárgyalta. Lattmann Tamás, az ELTE Nemzetközi Jogi Tanszékének oktatója elõadásában hangsúlyozta, hogy a terrorizmussal szembeni fellépés keretei között is szükséges a meglévõ jogi szabályok tiszteletben tartása ugyanúgy, mint a jogi kategóriák tisztaságának megõrzése. Wiktor Osiatynsky, a CEU tanára kiemelte az emberi jogok és a biztonság összeegyeztethetõségének fontosságát. Edwin Rekosh, a Public Interest Law Initiative szakmai program vezetõje Egyesült Államokbeli szemszögbõl tárgyalta az emberi jogok felfüggeszthetõségének lehetõségét. Vincze Hajnalka biztonságpolitikus a terrorizmus elleni küzdelem transz-atlanti vonatkozásaival foglalkozott elõadásában. A záróbeszédet tartó Göncz Kinga külügyminiszter hangsúlyozta a nemzetközi közösség és Magyarország felelõsségét a politikai erõszak megfékezésében, kiemelve az interkulturális párbeszéd, illetve a világ szegényebb országait segítõ támogatások és fejlesztések fontosságát. A Magyarországi Európa Társaság a konferencia elõadásainak megjelentetését tervezi.
80
S ÜMEGINÉ
VÁLOGATÁS A
DR .
T ÓTH P IROSKA
SZAKIRODALOMBÓL
Büntetõjog BELOVICS – BÉKÉS – BUSCH – GELLÉR MARGITÁN – MOLNÁR – SINKU Büntetõjog. Általános Rész. 3., hatályosított kiadás. Lezárva: 2006. aug. 31. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Bp., 2006. BÓCZ ENDRE Büntetõeljárási jogunk kalandjai. Sikerek, zátonyok és vargabetûk. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Bp., 2006. G ÖRGÉNYI ILONA Kárjóvátétel a büntetõjogban, mediáció a büntetõügyekben. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Bp., 2006. K ISS NORBERT – HOLLÁN M IKLÓS G ELLÉR BALÁZS A Büntetõ Törvénykönyv magyarázata. I. Általános rész., II. Különös rész (1.), III. Különös rész (2.). Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Bp., 2006. P ÓCZIK SZILVESZTER DUNAVÖLGYI SZILVESZTER ( SZERK.) Társadalmi összefogással a lakásmaffia ellen. Tanulmányok, dokumentumok 2002-2006. Biztonságos Magyarországért Közalapítvány, Bp., 2006. 81
K ÖNYVAJÁNLÓ Gazdasági jog GALGANO, FRANCESO Globalizáció a jog tükrében. A gazdasági jog elemzése. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Bp., 2006. GÁL JUDIT – K ISS G ÁBOR – ZARA LÁSZLÓ A végelszámolási eljárás. 3., hatályosított kiadás. Lezárva: 2006. okt. 10. HVG-ORAC Lapés Könyvkiadó Kft., Bp., 2006. JUHÁSZ LÁSZLÓ A magyar fizetésképtelenségi jog kézikönyve. Lezárva: 2006. szept. 15. Novotni Alapítvány-Lícium-Art, Miskolc, 2006. NOCHTA TIBOR – ZÓKA F ERENC ZUMBOK F ERENC A gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvény magyarázata. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Bp., 2006. U JVÁRI GÉZA Az új társasági és cégtörvény. Alapítás – átalakulás – végelszámolás – felszámolás számvitele. Novo School, Bp., 2006. VIDA SÁNDOR Az Európai Bíróság védjegyjogi gyakorlata. Lezárva: 2006. szept. 15. Novotni Alapítvány, Miskolc, 1006. ZAVODNYIK JÓZSEF A biztosítókról és a biztosítási tevékenységrõl szóló 2003. évi LX. törvény magyarázata I-II. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Bp., 2006.
Közigazgatási jog B OGNÁR P IROSKA A nonprofit társaságok. Lezárva: 2006. aug. 31. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Bp., 2006. DARÁK PÉTER A magyar közigazgatási bíráskodás újjáalkotása, avagy a közigazgatási bírósági eljárás újraszabályozása? In.: Europaische Justizsysteme Öffentlich-rechtliche Gerichtsbarkeiten in der EU. Berlin, 2006. FAZEKAS M ARIANNA – FICZERE L AJOS Magyar Közigazgatási Jog. Általános rész. 7., átdolgozott kiadás. Osiris Kiadó, Bp., 2006. 82
SÜMEGINÉ
DR.
T ÓTH PIROSKA GARAJSZKI ZOLTÁN Számviteli törvény 2006. Változás – indoklással. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Bp., 2006.
JURÁNYI BENEDEKNÉ – NÁNAI GYÖRGYNÉ PARÓCZAI PÉTERNÉ – VADÁSZ I VÁN Adóváltozások 2006-2007. Novo School Kht. – Saldo Rt., Bp., 2006. LÕRINCZ L AJOS A közigazgatás alapintézményei. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Bp., 2005. LÕRINCZ L AJOS Közigazgatás az EU tagállamaiban – összehasonlító közigazgatás. UNIÓ, Bp., 2006. Vámosi-Nagy Szabolcs (szerk.) Adótan és Példatár. Adózási ismeretek. Saldo Rt., Bp., 2006.
Munkajog BANKÓ ZOLTÁN – BERKE GYULA GYULAVÁRI TAMÁS – KISS GYÖRGY A Munka Törvénykönyvérõl szóló 1992. évi XXII. törvény magyarázata I-II. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Bp., 2006. BIHARY PÁL ( SZERK.) Tanulmányok a távmunkáról. Budapesti Munkaerõpiaci Intervenciós Központ, Bp., 2006. KOCSÓ
ÉS
TSAI – PINTÉRNÉ TORMA MÁRIA Ú JHÁZI M IKLÓS Munkajogi iratmintatár. Lezárva: 2006. júl. 31. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Bp., 2006.
Polgári jog CSÛRI ÉVA A társasági részesedések a házassági vagyonjogban. Lezárva: 2006. jan. 1. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Bp., 2006. KOVÁCS ZSOLT ( SZERK.) Biztosítási közjog. Kézikönyv a gyakorlat számára. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft, Bp., 2006. NÓTÁRI TAMÁS – PÉTERFALVY ATTILA SÁNDOR I STVÁN A Polgári Törvénykönyv magyarázata. I. A Személyek joga. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Kft., Bp., 2006. 83
K ÖNYVAJÁNLÓ TÖRÖK GÁBOR ( SZERK.) A Polgári Törvénykönyv magyarázata. III. Dologi jog. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Bp., 2006. TÖRÖK GÁBOR ( SZERK.) A Polgári Törvénykönyv magyarázata. IV. Kötelmi jog. Különös rész. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Bp., 2006.
Általános téma BALÁZS KATALIN – ÓDOR BÁLINT A nemzeti és etnikai kisebbség jogok nemzetközi forrásai (magyar – angol – francia nyelven.) Lezárva: 2006. júl. 31. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Bp., 2006. BALÁZS KATALIN – ÓDOR BÁLINT ( SZERK.) A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok nemzetközi forrásai. Magyar Országgyûlés, Bp., 2006. BÁNDI GYULA Környezetjog. Ötödik, átdolgozott kiadás. Osiris Kiadó, Bp., 2006. CSABA LÁSZLÓ A fölemelkedõ Európa. Akadémiai Kiadó, Bp., 2006. C SURGÓ OTTÓNÉ ( SZERK.) Üzleti etika. SALDO Rt., Bp., 2006. HORVÁTH GY. – KUTACS M. SOÓS L. – VAJDOVITS É. Igazságügyi szakértõi kézikönyv. Lezárva: 2006. okt. 15. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Bp., 2006. JUHÁSZ -TÓTH ANGÉLA A nemzeti parlamentek és a kormányok együttmûködése európai uniós ügyekben Magyarországon és az Európai Unió többi új tagállamában. Lezárva: 2005. aug. 31. Magyar Országgyûlés Európai Ügyek Bizottsága, Bp., 2005. KOVÁCS PÉTER Nemzetközi közjog. Osiris Kiadó, Bp., 2006. LÉKÓ ZOLTÁN A lobbitörvény kézikönyve. Lezárva: 2006. szept. 1. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Bp., 2006. NAGY C SONGOR I STVÁN Az Európai Unió nemzetközi magánjoga. Határon átnyúló polgári jogviták az EU-ban. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Bp., 2006. ÓDOR BÁLINT ( SZERK.) A nemzeti kisebbségek védelme az Európai Közösségek Bírósága és az Emberi Jogok Európai Bírósága tevékenységében. Országgyûlés Hivatala, Bp., 2006. 84
SÜMEGINÉ
DR.
T ÓTH PIROSKA OSZTOVITS A NDRÁS Európai fogyasztóvédelmi magánjog és jogszabály gyûjtemény. Lezárva: 2006. jún. 30. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Bp., 2006. SAJÓ A NDRÁS Alkotmányosság a magánjogban. CompLex Kiadó, Bp., 2006.
SZABADFALVI JÓZSEF ( SZERK.) Facultas Nata – Ünnepi tanulmányok a miskolci jogászképzés 25. évfordulójára. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2006. SZABADFALVI JÓZSEF ( SZERK.) Publicationes Universitatis Miskolciensis. Sectio Juridica et Politica Tom. XXIV. Miskolci University Press, 2006. SZILÁGYI PÉTER Jogi alaptan. 3., átdolgozott kiadás. Osiris Kiadó, Bp., 2006. TATHAM, F. A LLAN Ec Law in Practice: a Case-Study Approach. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Bp., 2006.
85
