T E R Ü L E T I S T A T I S Z T I K A

TERÜLETI STATISZTIKA

A KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL FOLYÓIRATA

SZERKESZTŐBIZOTTSÁG DR. BALOGH MIKLÓS (főszerkesztő), DR. HORVÁTH GYULA, DR. HORVÁTH JÓZSEF, DR. KAPROS TIBORNÉ, KOVÁCS FLÓRIÁN LÁSZLÓ, DR. MAROSI LAJOS (felelős szerkesztő), DR. NOVÁK ZOLTÁN, DR. PERCZEL GYÖRGY, SÁNDOR ISTVÁN, SZABÓ ISTVÁN, DR. SZALÓ PÉTER, DR. SZEGVÁRI PÉTER, SZEKERES JÁNOSNÉ, SZEMES MÁRIA, VÉGH ZOLTÁN, VIDA JUDIT, WAFFENSCHMIDT JÁNOSNÉ, DR. ZONGOR GÁBOR

10. (47.) ÉVFOLYAM 3. SZÁM

2007. MÁJUS

E SZÁM SZERZŐI: Dr. Borsos Árpád társadalomkutató, Budapest; doktorandusz, PTE Földrajztudományi Doktori Iskola, Pécs; Dr. Gyémánt Richárd jogász, egyetemi tanársegéd, ELTE Statisztikai és Jogi Informatikai Tanszék, PhD-hallgató; Horváthné dr. Kovács Bernadett PhD, egyetemi tanársegéd, Kaposvári Egyetem, Számvitel és Statisztika Tanszék; Hörcher Ferencné okleveles építészmérnök, regionális szakértő, az ENSZ HABITAT Kelet-közép-európai Információs Iroda vezetője, Budapest; Kovács Andrea vezető-tanácsos, KSH Szegedi Igazgatóság; Krucsai Erika vezető-tanácsos, KSH Szegedi Igazgatóság; Dr. Marosi Lajos kandidátus, vezető-főtanácsos, Központi Statisztikai hivatal, Budapest; Pálfalfi Zsoltné vezető-főtanácsos, KSH Szegedi Igazgatóság; Dr. Petres Tibor PhD, egyetemi docens, Szegedi Tudományegyetem; Ritz István doktorandusz, Pécsi Tudományegyetem; Sipőcz Balázs vezető-tanácsos, Központi Statisztikai Hivatal, Budapest; Dr. Tóth Géza PhD, tanácsos, Központi Statisztikai Hivatal, Budapest; Dr. Varga István közgazdász, Pécs.

ISSN 0018-7828 Szerkesztőség: 1024 Budapest, Keleti Károly u. 5–7. Telefon előfizetési ügyekben: 345-6658, fax: 345-6998 Főszerkesztő: dr. Balogh Miklós, tel.: 345-6483 E-mail: [email protected] Felelős szerkesztő: dr. Marosi Lajos, tel.: 345-6547 E-mail: [email protected] Gazdaságstatisztikai szerkesztő: Kormos Zoltán, tel.: 345-1205 E-mail: [email protected] Számítógépes tördelőszerkesztő: Bada Ilona Csilla, tel.: 345-6581 E-mail: [email protected]

Kiadja a Központi Statisztikai Hivatal (1525 Budapest, Pf. 51.) Megjelenik: kéthavonta, minden páratlan hónap végén. Előfizetési díj: fél évre 900, egész évre 1620 Ft. A Területi Statisztika cikkei megtalálhatók a KSH honlapján: www.ksh.hu

Előfizethető: a szerkesztőségnek küldött megrendelés útján. Az írásban le nem mondott tavalyi megrendelések érvényesek. Megvásárolható: a Statisztikai Szakkönyvesboltban (1024 Budapest, Fényes Elek u. 14–18.). Készült: Xerox Magyarország Kft. – 2007.161

TARTALOM ELMÉLET–MÓDSZERTAN Tudunk-e olvasni a számokból? – Hörcher Ferencné ....................................................................................... 207 Regionális társulási kísérlet Dél-Dunántúlon – dr. Varga István ...................................................................... 218

ELEMZÉSEK A mezőgazdasági foglalkoztatottság alakulása Dél-Alföldön – Kovács Andrea – Krucsai Erika – Pálfalvi Zsoltné ......................................................................................................................... 237 Megyei jogú városaink kulturális vonzereje – Borsos Árpád ............................................................................ 252

KÖZLEMÉNYEK A Somogy megyei kistérségek pályázati aktivitása – Horváthné dr. Kovács Bernadett – Ritz István ............. 267 Az Európai Unió régióinak GDP-je – fordította és szerkesztette Sipőcz Balázs ............................................... 273 Montenegró közigazgatása és nemzetiségi statisztikája – dr. Gyémánt Richárd – dr. Petres Tibor................. 281 HÍREK A Területi Statisztika az interneten – dr. Marosi Lajos ..................................................................................... 295 A településstatisztikai adatbázisrendszer (T-STAR) bekerül a KSH tájékoztatási adatbázisába – dr. Tóth Géza............................................................................................................................. 297 HAZAI STATISZTIKAI FOLYÓIRATOK TARTALMA ............................................................................... 298

A Területi Statisztikában megjelenő tanulmányok kutatói véleményeket tükröznek, amelyek nem esnek szükségképpen egybe a KSH vagy a szerzők által képviselt intézmények hivatalos álláspontjával.

Utánnyomás csak a forrás megjelölésével!

ELMÉLET–MÓDSZERTAN HÖRCHER FERENCNÉ

Tudunk-e olvasni a számokból?∗ Több évtizeddel ezelőtt – amikor a VÁTI még a hazai területi kutatás-tervezés legizgalmasabb szellemi műhelye volt – néhány éven át szokássá vált, hogy Kovács Tibor eljött a kutatók és tervezők közé, és megkérdezte, jól tudják-e hasznosítani a KSHadatokat. Ha meggyőzték őt arról, hogy szükség van újabb adatokra is, nem zárkózott el azok körének, időhorizontjának bővítésétől. Fontos volt számára, hogy az ő és csapata munkája jól hasznosuljon a gyakorlatban. Sokat olvasott ki maga is a számokból, sok elemzést végzett, amelyek a területi szakma művelői számára újdonsággal szolgáltak. Igaz ugyan, hogy akkoriban még a területi döntések többségét kutató-elemző munkára, elmélyült tervezésre alapozták! Volt egy alkalom, amikor Kovács Tibor mégis megsokallta az újabb és újabb adatok utáni sóvárgásokat, és kicsit felemelve a hangját, ezt mondta: „De hát hölgyeim és uraim, az ég szerelmére, tanuljanak már meg többet kiolvasni a számokból, ne folyton az adatok körét akarják csak bővíteni, bővítsék saját elemzéseiket, következtetéseiket is!” Ez az emlék késztetett az alábbi tanulmány megírására. *** A területi tervező és kutató számára a statisztikai számok akkor kezdenek el beszélni, ha kérdezik őket. Halmazok csupán, ha nem tesznek fel kérdéseket hozzájuk, de struktúrává alakulnak, mihelyt világos kérdéseket szegeznek nekik. Különösen fontos szerepe van a jó kérdésfeltevésnek az egyre terebélyesedő adatkezelési és manipulációs technikák sűrűjében. A területi kutató összefüggéseket keres a különböző adatfajták között. Ezt nem öncélúan, hanem a folyamatok megismerésének szándékával teszi. A területi tervező az összefüggésekben máris megoldásra váró problémát lát, és nekilát a megoldás keresésének. A kutató sok áttételen át a számok közötti összefüggésekben keresi a jelenségek magyarázatát, de nem közvetlenül kíván hatni a politikaalkotókra. A tervező akcióorientált, a kutató türelmesebb, jó ideig megelégszik az ismeretek bővülésével. Aztán az ismereteket egymás mellé rakva élete egy adott szakaszában a kutató is türelmetlenné válik, és felteszi a kérdést, mi a magyarázata annak, hogy az ismeretek egy része a hétköznapi életben nem hasznosul? Tanulmányom témáját ez a türelmetlenség sarkallja. Több évtizedes területi kutatói tevékenységem során a VÁTI-ban módom volt sokat tanulni a nagy elődöktől (például Perczel Károlytól, Granasztóy Páltól, Hernády Gyulától), és arra is lehetőségem volt, hogy az irányítás eszközéül szolgáló hosszú távú tervek, koncepciók készítésében a tőlük tanultakat hasznosíthassam. Pályám vége felé haladva ∗

A tanulmányt a Kovács Tibor-pályázat bírálóbizottsága publikálásra javasolta.

208

HÖRCHER FERENCNÉ

mégis azt érzem, hogy a példaként kiragadott alábbi összefüggések tekintetében nem sikerült a feltárt ismereteket a gyakorlat számára hasznosíthatóvá tennünk. Máig sem vette figyelembe a tervezés (koncepcióalkotás) sem a területi fejlődés – városfejlődés dinamikus természetét, sem a területpolitika és lakáspolitika szoros összetartozását, egymásra hatását. A területi és településfejlesztési szakpolitikák hazai virágkorukat a ma élesen támadott „tervgazdaság” évtizedei alatt (főként az 1960-as, 1970-es évtizedben, illetve az 1980-as évtized első felében) élték. Az 1970-es évtized közepétől az 1980-as évtized végéig fenti témakörökkel foglalkozó számos külföldi konferencián vettem részt. Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy a fejlett nyugati országok szakembereivel való megmérettetés során a magyarok nemzetközi ismertséget tudtak maguknak szerezni, résztvevőivé tudtak válni jelentős nemzetközi kutatásoknak. A kelet-közép-európai területi szakemberek nyugati kollégáikhoz viszonyítva ugyanis azzal az „előnnyel” rendelkeztek, hogy – a tervgazdaságnak és a diktatórikus államberendezkedésnek „köszönhetően” – több gyakorlati esélye volt a tervek megvalósulásának, a kutatási eredmények fejlesztéspolitikai hasznosulásának, mint a fejlett piacgazdasággal rendelkező országokban. A politikai elszigeteltségnek az 1970-es években bekövetkezett oldódása is hozzásegítette a hazai szakembereket a nemzetközi tapasztalatok jobb megismeréséhez, a szakma hazai elméleti és gyakorlati művelésének kiszélesítéséhez. Ilyen nemzetközi kutatásban vehettem részt a Netherlands Economic Institute (a Holland Gazdaságkutató Intézet) és a London School of Economics (Londoni Gazdaságkutató Főiskola) vezetőinek irányításával. („A városnövekedés költségei” – 12 nyugateurópai és 4 kelet-közép-európai ország részvételével.) A munka 1975-ben indult, eredményeit a Pergamon Press 1981-ben publikálta /1/. A kutatás alapvető kérdésfeltevése az volt, hogy felismerhetők-e hasonlóságok, illetve különbségek a városfejlődés – területi fejlődés folyamatában, attól függően, hogy fejlett piacgazdaság vagy központilag irányított szocialista tervgazdaság adja a területi fejlődés általános társadalmi-gazdaság keretét. Az összehasonlító vizsgálat alapegységei az úgynevezett „funkcionális városkörzetek” (városok és ingázási vonzáskörzeteik) voltak. Mielőtt rátérnék a hazai fejlesztéspolitikáknak a felvázolt kérdésfeltevés szerinti elemzésére, összefoglalom dióhéjban a vonatkozó nemzetközi kutatás legfontosabb megállapításait, röviden kiegészítve azokat saját fejlesztéspolitikai következtetéseimmel /2/. A többéves nemzetközi kutatás legfontosabb megállapításai – A statisztikai adatok sokaságát elemző összehasonlító vizsgálat azt mutatta, hogy a népesség, a termelés, az infrastruktúra és a tőke térbeli mozgásfolyamatai dinamikusak: időről időre változó irányokat (koncentrációs és dekoncentrációs tendenciákat), illetve intenzitást mutatnak. Így a városfejlődés és a különböző regionális dimenziókban érvényesülő területi fejlődés meghatározott szakaszokra tagolódik. A mindenkori fejlesztéspolitikák csak ezekhez illeszkedően lehetnek sikeresek. – A koncentrációs és dekoncentrációs jellegű mozgásfolyamatok szakaszolódása a társadalmi-politikai rendszerektől, illetve a gazdasági fejlettség szintjeitől függetlenül is érvényesül. A „kemény adatok” nem, de az esettanulmányok azt is kimutatták, hogy a kelet-közép-európai mintáknál a dekoncentrációs folyamatok résztvevő-

TUDUNK-E OLVASNI A SZÁMOKBÓL?

209

inek társadalmi összetétele eltér a fejlett nyugati országokétól. Előbbieknél inkább az alacsonyabb státusú (főleg alsó középosztálybeli) társadalmi rétegek kezdenek a korábban dinamikusan növekedő városokból kiáramlani, míg a fejlett gazdaságú országokban a magasabb státusú, tehetősebb néprétegek indítják meg a városból kiáramlás (majd később a visszaáramlás) folyamatait. Ez a városfejlődés minőségét jelentősen befolyásolja. A kelet-közép-európai mintáknál mind a koncentrációs, mind a dekoncentrációs szakaszokban jelentős deficit mutatkozik az infrastruktúra fejlődése-fejlesztése terén. A fejlett nyugat-európai országokban a városból kiáramlás célpontjait képező települések gyors ütemű infrastruktúra-fejlődést generálnak a városok vonzáskörzetében, ezzel párhuzamosan viszont a központi városokban egyes belső városrészek létesítményállományának erkölcsi-fizikai avulása következik be. – Az első átfogó nagy szakasz az urbanizáció, amely a városokba (városkörzetekbe) beáramlás időszaka a gazdasági fejlődés iparorientált fázisában. Attól függően, hogy a központi város vagy az azt övező vonzáskörzet népessége növekszik-e dinamikusabban, abszolút és relatív koncentrációs szakaszok különböztethetők meg. Az abszolút koncentrációs szakaszban a központi város növekedését a városkörzeten kívüli térségek és a város körüli települések egyaránt táplálják. A relatív koncentrációs szakaszban a „gyűrűtelepülések” népességnövekedését nemcsak a városkörzeten kívüli térségekből történő elvándorlás táplálja, hanem a városból meginduló kiáramlás is. A fejlesztéspolitikának időben fel kell készülnie az egyes szakaszok eltérő jellegű mozgásfolyamataira, hogy elkerülhetők legyenek a gyors városnövekedés kedvezőtlen hatásai. Ezek elsősorban a városi lakáshiányban, a zsúfoltságban, a közlekedési zavarokban és a környezetromlásban mutatkoznak meg. Fontos ebben a szakaszban a területpolitika és a lakáspolitika előrelátó összekapcsolása! – A következő fejlődési szakasz a szuburbanizáció, melyben az előző szakasz negatív következményei egyre erőteljesebben elindítják a városból való kiáramlás folyamatát. A befogadó „gyűrűtelepüléseknek” alkalmassá kell válniuk a városból kiáramló lakossági rétegek jó értelemben vett „urbánus” életkörülményeinek megteremtésére. Párhuzamosan tovább élnek a gyűrűből a központba, illetve a városkörzeten kívüli térségekből a gyűrűbe irányuló lakossági mozgások is. A fejlesztéspolitikának ezért a városkörzetek egészében kell gondolkoznia, és elébe kell mennie a szabályozatlan szuburbanizáció hátrányos következményeinek, mint például az alapinfrastruktúra hiányainak, a túlzott közlekedési igényeknek, az „alvóvárosok” kialakulásának stb. (A hazai városi lakótelep-építési gyakorlat például útját állta központ–körzet viszonylatában a racionális térhasználatnak, a városok organikus fejlődésének.) – A szuburbanizáció szabályozatlan kibontakozása válthatja ki a dezurbanizáció szakaszát, amely a városgyűrűk túlzott területi szétterülését, a gyűrűtelepülésekben az infrastruktúra utólagos, költséges fejlesztési kényszerét, a városi kultúra hanyatlását stb. vonja maga után. A fejlesztéspolitika mozgástere beszűkül, kényszerűen követő jellegűvé válik. A megoldatlan problémák halmozódása a városkörzet egészének hanyatlásához is elvezethet.

210

HÖRCHER FERENCNÉ

– Alternatív – az előbbinél jóval kedvezőbb – jövőt képvisel a reurbanizácó szakasza. Ez a jövőváltozat csak akkor következik be, ha tudatos település- és térségfejlesztési politikával már az előző fejlődési szakaszban megteremtődnek kibontakozásának az előfeltételei (például leromlott városrészek rehabilitációjával, a városi közlekedés minőségének javításával). A fejlesztéspolitikát tehát minden fejlődési szakaszban a következő fejlődési szakasz sajátosságaira is figyelemmel, a várható mozgásfolyamatok irányainak tudatában célszerű kialakítani. A reurbanizációs szakasz a központi városok lényeges népességnövekedés nélküli, de a korábbiaknál magasabb szintű minőségi fejlesztését igényli. Ha az előző szakaszokban – különösen a szuburbanizációs szakaszban – a lakosság egy részének városból való kiköltözése folytán egyes városrészek fizikai-erkölcsi leromlása következik be, illetve, ha az előző szakaszokban érvényesülő fejlesztéspolitika nem tesz megfelelő intézkedéseket e leromlás megakadályozására, akkor a reurbanizációs szakasz sem tud megfelelően kibontakozni. A reurbanizáció nagyobb kiterjedésű városrészek rehabilitációjával, revitalizációjával segíthető elő, és együtt jár a különböző funkciók (lakások, munkahelyek, ellátó-szolgáltató intézmények és a tercier, kvaterner szektor) létesítményeinek a városterületen, illetve a városkörzeten belüli egyenletesebb terítésével, kiegyensúlyozottabb elhelyezkedésével. (A magasabb minőségű városi létformát elősegítő fizikai beavatkozásokat a külföldi szakirodalom „gentrifikáció”-nak nevezi.) A városkörzetek koncentrációs és dekoncentrációs szakaszai URBANIZÁCIÓ 1. típus Abszolút koncentráció A központi város növekedése

DEZURBANIZÁCIÓ 4. típus Abszolút dekoncentráció A központi város csökkenése, a körzet növekedése

SZUBURBANIZÁCIÓ 2. típus Relatív koncentráció A központi város növekedése> a körzet növekedése

5. típus Relatív dekoncentráció/ relatív koncentráció Az egész városrégió csökkenése (A központi város és a körzet változó ütemben)

3. típus Relatív dekoncentráció A központi város növekedése< a körzet növekedése

6. típus Abszolút koncentráció A központi város csökkenése enyhül, majd lassú növekedés

A fent leírtak után megkísérlem elemezni az 1990-ben bekövetkezett rendszerváltás előtti fejlesztéspolitikákat, illetve a részben ezek hatására érvényesült reálfolyamatokat. Meg kell jegyeznem, hogy méltánytalannak vélem az 1960–1970-es években készült – nemzetközi fórumokon egyébként elismert – országos és regionális fejlesztési koncepciók, tervek túlzott mértékű utólagos elmarasztalását. A kialakult problémák gyökerét sokkal inkább abban látom, hogy sem a fejlesztéspolitikákat megfogalmazó szakemberek, sem az azokat elfogadó döntéshozók (politikusok), sem pedig a fejlesztéseket megvalósító állami, tanácsi, lakossági stb. aktorok nem ismerték fel a városfejlődés – területi


211

fejlődés dinamikus természetét, és nem hangolták össze kellő mértékben a területfejlesztést a lakásellátással, lakásfejlesztéssel. Állításom alátámasztására kövessük nyomon a II. világháborútól a rendszerváltásig (az 1980-as évtized végéig) végbement reálfolyamatokat, ezekben a koncepciók, tervek szerepét, a megfogalmazott célkitűzéseket, megvalósításuk módját és eszközrendszerét, végül az újabb és újabb problémagócokat. A rendszerváltást követően egyébként a korábbi területi egyensúlyi problémák nem csökkentek, hanem inkább nőttek. A korábbi egyensúlyteremtő intézkedések nyomán megindult lassú makroregionális közelítés – mint folyamat – megtorpanni látszik, az állami beavatkozások súlya és aránya viszont (a térségfejlődés oldaláról közelítve) viszszaesett. A jelen fejlesztéspolitikai törekvései meg sem kísérlik a reálfolyamatok határozottabb szabályozását. Az érvényben lévő országos hatókörű dokumentumok (mint például az Országos területfejlesztési koncepció vagy az Országos területrendezési terv) kevés konkrét támpontot adnak a kedvezőtlen folyamatok visszaszorítására, kedvezőbb reálfolyamatok kibontakoztatására. Erre a kérdésre – a rendszerváltást megelőző évtizedek elemzését követően – röviden még visszatérek. Hangsúlyozni szeretném, hogy jelen írást az a törekvés motiválja, hogy igazoljam Kovács Tibor néhány évtizeddel korábbi – a KSH területi adatbázis nem kellő hasznosítására utaló – türelmetlenségének jogosságát. A II. világháborút követő évtizedek fejlesztéspolitikai célkitűzéseinek és reálfolyamatainak rövid áttekintése A területi fejlődés tervszerű mederbe terelésének első fejlesztéspolitikai dokumentuma az 1960-ban életbe lépett Országos településhálózat-fejlesztési koncepció volt. A II. világháború utáni politikai átalakulás időszakában a gazdaságpolitika az iparosítást – ezen belül is a nehézipar túlsúlyának megteremtését – tűzte zászlajára. A központilag irányított gazdaságfejlesztés döntően politikai célokat szolgált: a munkáshatalom megerősítését, valamint a társadalom egészének politikai kontrollját kívánta biztosítani. A nagyüzemi ipar megteremtésének színterei a már korábban iparosodott térségek, illetve a nagyobb városok voltak. Ezekben kedvezőbbek voltak az infrastrukturális adottságok új ipar telepítéséhez. Az iparosításra alkalmasabb városokba koncentrálódott munkahelyteremtés kettős népességmozgásokat generált: az ország rurális jellegű nagytérségeiből az iparosodottabb térségek felé, illetve a falvakból a nagyobb városok felé. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a befogadó térségek és települések nincsenek felkészülve a beáramló népesség fogadására. Az infrastrukturális hiányosságok között a legélesebben a lakáshelyzet feszültségei jelentkeztek. Erre a helyzetre kívánt reagálni az első 15 éves lakásépítési program, amely 1 millió új lakás felépítését tűzte ki célul, döntően az iparosítással érintett nagyobb városokban. A program szerint az építendő lakásvolumen 60%-át állami, 40%-át pedig magánerőből kívánták megvalósítani. A célként kitűzött 1 millió új lakás megépült, de a tervezetthez képest fordított arányban: 60%-ban magán- és 40%-ban állami erőből. Az állami lakásépítés döntő többsége a nagyvárosokban, azok peremterületein, lakótelepek formájában valósult meg, „korszerű”, előre gyártott paneles építési technológiával. A magánerős lakásépítés kedvező hitelfeltételek mellett, nagyobbrészt házilagos kivitelezésben, hagyományos technológiával valósult meg,

212

HÖRCHER FERENCNÉ

többsége nem a városokban, hanem a nagyvárosok körüli településgyűrűkben, a közlekedés szempontjából kedvező fekvésű községekben. A nagyvárosi lakótelepek problematikája napjaink megoldandó feladata, erre a témára még visszatérünk. Nézzük elsőként azokat a problémákat, amelyek a fent említett koncepciók statikus szemléletéből következtek, illetve amelyek a dinamikus megközelítés hiánya miatt a fejlődés szakaszos jellegének figyelmen kívül hagyása okán következtek be! Az Országos településhálózat-fejlesztési koncepció például a kor területi szemléletének haladó elméleti bázisát, a Christaller-i központelméletet tükrözi, tehát az akkor adott feltételrendszerben korszerűnek minősíthető. De a fejlett nyugati világban sem általános a dinamikus szemlélet explicit módon való érvényesülése a fejlesztéspolitikában. A hazai településhálózat-fejlesztési koncepció megvalósulásának torzulásai a szemléleti okokon túlmenően elsősorban a gyakorlati végrehajtás diktatórikus jellegével magyarázhatók. A tervgazdaság redisztribúciós rendszeréből következően ugyanis az Országos Tervhivatal (az újraelosztás akkori csúcsintézménye) mechanikusan határozta meg a különböző szerepkörű települések fajlagos állami fejlesztési támogatását, ily módon a településhierarchia mentén lefelé haladva a támogatás a „szerepkör nélküli” településeknél már a nullát közelítette. A dinamikus szemlélet hiányából és a megvalósítás voluntarista rendszeréből egyaránt fakadó problémákat igen nehéz csokorba szedni. A területi folyamatok ugyanis sok átfedést mutatnak, és az ok-okozati összefüggések is nagyrészt összemosódnak. Nehéz minősíteni például, hogy a lakótelepi szindróma mint problémahalmaz a település-, illetve térségfejlődésben (szerkezeti torzulásokban), vagy a lakókörülményekben (gyors fizikai és erkölcsi avulás, kedvezőtlen társadalmi környezet stb.) okoz-e nagyobb gondot a szakma mai művelői, illetve a felelős politikusok számára. A következőkben rangsorolás nélkül, halmazként kezelve őket, kíséreljük meg felsorolni a felismert – és ma már a szakma és a társadalom tapasztalatai által is megerősített – problémákat. Problémacsokor – Az Országos településhálózat-fejlesztési koncepció sematikus megvalósulása nem oldotta fel a korábbi fejlettségi különbségeket az ország nagytérségei között. Kimutathatók ugyan a közelítés halvány eredményei – elsősorban a városhálózat megerősödésének köszönhetően –, alapvetően azonban megmaradt az ország történelmi, gazdasági és társadalmi okokra visszavezethető területi megosztottsága. Az egyenlőtlenségek nagytérségi fennmaradása mellett erősödtek a kistérségi egyenlőtlenségek és a nagyvároshálózat kiegyensúlyozatlanságából fakadó problémák (a tőkeerős befektetések egyenetlen területi/földrajzi megoszlása folytán) is. Ebben a „pontszerű” – térbeli környezetéből kiszakított – (városcentrikus) fejlesztéspolitikai szemlélet is hibáztatható. – A túlzottan (szinte kizárólagosan) az iparhoz tapadó területfejlesztési politikának csak addig volt létjogosultsága, amíg az iparnak meghatározó szerepe volt a gazdaság egészének dinamikus fejlődésében. Ismert közgazdasági tény – nemzetközi tapasztalatok egyértelműen igazolják –, hogy az iparorientált gazdasági fejlődési szakaszt a szolgáltatások (tercier szektor) gazdaságon belüli súlyának növekedése követi, az ipar helyett a szolgáltatás válik a települések/kistérségek fejlődésének haj-


213

tómotorjává (később a kvaterner szektor veszi át ezt a szerepet). Ebben a gazdaságfejlődési szakaszban a tercier szektor növekedése átrendezte mind a térségek közötti, mind a városhálózaton belüli erőviszonyokat. Korábban jól prosperáló ipari térségek/települések fejlődése torpant meg, mások dinamizmusa felerősödött. Sem az Országos településhálózat-fejlesztési koncepció, sem a 15 éves lakásépítési program nem számolt ezzel a lehetséges jövővel. – A kiegyensúlyozott városhálózat célkitűzését csak korlátozott mértékben sikerült elérni, és tartós fennmaradása sem valószínűsíthető. A városhálózat számos eleme súlyos fejlődési anomáliákkal küzd (a korábbi nehézipari, bányászati profilú térségek központjai, mint például Miskolc), míg más – iparilag jelentéktelenebb városok – fejlődése felgyorsult (mint például Debrecené). – Hangsúlyos célkitűzése volt az Országos településhálózat-fejlesztési koncepciónak Budapest súlyának csökkentése a városhálózaton belül, egy Budapestet ellensúlyozó erős nagyvárosgyűrű kifejlesztése. A főváros súlyának csökkenését a mai napig nem sikerült elérni (sőt ezzel ellentétes irányú tendenciák érvényesülnek a központi régió és az ország más térségei vonatkozásában). Ennek okai sokrétűek. Egyfelől az országhatárokat belülről szegélyező nagyvárosoknak a határos országok peremén vannak az ellenpárjai (például Miskolcnak Kassa, Debrecennek Nagyvárad), a fővárossal szembeni ellensúly szerepét ezek a várospárok együttesen tudnák betölteni. Összehangolt fejlesztésükre hosszú ideig nem kerülhetett sor. (Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk ebből a szempontból kedvező fordulatot hozhat!) Másfelől Budapest esetében már az 1970-es évtizedben elkezdődött a szuburbanizáció szakasza, az agglomerációs gyűrű az urbanizáció relatív koncentrációs szakaszában is jelentősen nőtt mind népességszám, mind területi kiterjedés terén. Ma egyes részei már a dezurbanizáció jeleit mutatják. Az elmúlt évtizedekben több ízben is elkészült fővárosi fejlesztési koncepciók egyike sem tartalmaz iránymutatást sem a központi térség szuburbanizációs jelenségeinek kezelésére, sem a dezurbanizáció megelőzésére, sem pedig a főváros reurbanizációjának előmozdítására. – A főváros és agglomerációja kedvező fejlődési tendenciáinak kibontakozását gátolja a főváros peremén abroncsként megépült lakótelepi gyűrű is. A lakáspolitika– településpolitika összehangolásának hiánya regionális dimenzióban is súlyos problémák forrásává vált. – A kistérségi dimenzió az első PHARE területfejlesztési program megvalósítása során (1992–1995) került az elemzők, tervezők figyelmének homlokterébe. A PHARE-program fontos célkitűzése volt a településközi együttműködés serkentése. A program 3. komponense olyan településegyütteseket részesített támogatásban, amelyek közösen végrehajtandó, saját forrásaikat is mozgósító fejlesztési javaslatokkal pályáztak a PHARE-támogatások elnyerésére. A program megvalósítása sikeres volt, és elindította országunkban a kistérségi együttműködés gyakorlatát. Ennek fejlesztéspolitikai filozófiája az önkéntes együttműködésre épült, amely jelentős motivációs tényezőnek bizonyult. A program keretében megvalósult fejlesztések példaértékűek voltak, és jelentősen segítették a helyi aktorokat az EU területpolitikai elveinek és gyakorlatának átvételében. A program megvalósulása után a kistérségi menedzsment azonban fokozódó mértékben intézményesült. Tapasztalatok

214

HÖRCHER FERENCNÉ

szerint az önkéntesség helyett a kötelező együttműködés az alulról jövő kezdeményezések, a helyi erőforrások mozgósításának ellenében hat. Véleményem szerint a mintaértékű esetek bemutatása többet tehet az együttműködés ügyéért, mint a törvényi szabályozás. (Utalok itt a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény módosítását célzó törvényjavaslat egyes kitételeire.) – Sajátos problémahalmaz a lakótelepek jövőjének kérdése is. A néhány éve indított – napjainkban is szorgalmazott – „panelprogram” ugyanis a komplex kérdéskörnek csak egy-egy szegmensét ragadja meg. (Az ablakok kicserélése, a homlokzatok hőszigetelése stb. csupán igen szűk értelemben kezeli az összetett problémakört). Mit nem old meg a panelprogram? • Nem oldja meg az érintett városok településszerkezeti torzulásait, a város– városkörnyék organikus kapcsolatát; • nem javítja az épületeken belüli és kívüli lakókörülményeket (a lakások flexibilitását, a falak „lélegzőképességét”, a tömegességből eredő anonimitás társadalmi hatásainak javulását); • nem csökkenti a szükséges mértékben a fűtés–hűtés költségeit; • nem oldja meg a külső és a belső terek kapcsolatát, az épületek közötti közterületek humanizálását, biológiai kondicionálását, minőségjavulását stb. A lakótelep-problematika túlmutat az egyes települések egyedi fejlődési problémáin, regionális hatásai is kedvezőtlenek. Véleményem szerint a „panelprogram” nem oldja meg a lakótelepek problémáit sem a lakókörülmények, sem a városfejlődés, sem a kistérségi léptékű regionális fejlődés szempontjából. A városfejlesztésnek, lakásellátás-fejlesztésnek hosszabb távú megoldásban kellene gondolkodnia, és a költséges beavatkozásokat csak a legszükségesebb fenntartási, állagmegóvási munkák elvégzésére kellene korlátoznia. – Az iparnak a gazdaságban betöltött szerepe a gazdaságfejlődés törvényszerű velejárójaként az utóbbi 10–15 évben jelentősen csökkent, így az egyes – korábban iparosított – városok további fejlődését gátolják a megszűnt ipartelepek helyén az úgynevezett „barnamezős” területek. Ezek kedvezőtlen – a városok működését zavaró – elhelyezkedése folytán számos városrehabilitációs feladat vár a jelen és a közeljövő várospolitikusaira, önkormányzataira, fejlesztőire. A városrészléptékű rehabilitáció–revitalizáció beindítása, felgyorsítása költségigényes feladat. Célszerű ezért az erőforrások egy részét új építés helyett a felújítás–revitalizáció felgyorsítására átcsoportosítani. Ehhez EU-források is igénybevehetők, és elősegíthetik a kedvező városfejlődési alternatíva: a reurbanizáció kibontakozását. A rendszerváltást követő időszak fejlesztéspolitikai törekvései és új típusú problémái A rendszerváltást követő első években az 1996. évi XXI. törvény a területfejlesztésről és területrendezésről címen ismert legfelsőbb szintű jogszabály előkészítése kötötte le a szorosabban vett szakma figyelmét. A közép- és kelet-európai országok között elsőként Magyarországon született meg a területpolitika megújulásának alapdokumentuma. A törvény kidolgozásának és életbe léptetésének legfőbb célja az európai uniós területpolitikai gyakorlat alapelveinek, sikeres gyakorlati tapasztalatainak hazai körülményeinkhez


215

igazodó átvétele volt. Az erőforrás-koncentráció (a források elaprózódásának megakadályozása), az addicionalitás (a támogatások feltételeként a helyi erőforrások mozgósítása), a szubszidiaritás (a döntések megfelelő kompetenciaszintekre telepítése), a forráselosztásban a decentralizált döntéshozó intézményrendszer működtetése stb. olyan alapelveknek bizonyultak a fejlett európai országokban, amelyek a terület- és településfejlesztés hétköznapi gyakorlatának eredményességét, a közösségi vagyon gyarapodását, a területfejlesztésben érdekeltek aktivitásának kibontakoztatását, a területi fejlődési ütemkülönbségek mérséklődését eredményezték. Kérdés, hogy a törvény életbelépése nyomán megújult-e valóban a hazai területpolitika? A kérdésre nem lehet sem igennel, sem nemmel válaszolni, mert a törvény életbelépésének időpontjában már alapvetően megváltozott a terület- és településfejlesztés társadalmi-gazdasági feltételrendszere. Tervgazdálkodás helyett a piacgazdaság mozgatja a gazdasági szereplőket a hatékonyságot biztosító munkakultúra kifejlődése nélkül; gyökeresen megváltoztak a tulajdonviszonyok, a privatizáció és egyes piaci folyamatok spontán érvényesülése folytán jelentős vagyoni különbségek feszítik az ország társadalmát, a kellő mértékű szolidaritás és közösségtudat kifejlődése nélkül. Az 1992–1995 között megvalósított első PHARE területfejlesztési program az Európai Unióhoz való csatlakozásunk előkészítéseként a korábbi tagországok területpolitikai gyakorlatának legfontosabb elveit és elemeit kívánta hazánkban meghonosítani. A program legfontosabb összetevője a területfejlesztés EU-komform intézményrendszerének létrehozása volt, két kísérleti területen: Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-SzatmárBereg megyében. Az irányító hatóságok, az önkormányzatok, a kamarák szakemberei részvételével folytatott képzési programok, többnapos műhelymunkák, hazai és főként külföldi tanulmányutak fontos elemei voltak a program megvalósításának. A kiválasztott megyékben létrejöttek a megyei területfejlesztési tanácsok és ügynökségek, kialakult a településközi együttműködés gyakorlata, de mindezeknél nagyobb jelentősége van megítélésem szerint annak, hogy több ezer ember tanulta meg a támogatások elnyerését célzó pályáztatás elveit és gyakorlatát, a projektek és programok tervezését és megvalósítását, majd a célok, eredmények összevetését. Az első PHARE területfejlesztési programot újabb programok követték, jó néhány hasonló jellegű EU-s program (például a Sapard) megvalósulása is hozzájárult a társadalom egy részének aktív részvételéhez a támogatások elnyerése és eredményes felhasználása tekintetében. Ezek után joggal vetődik fel a kérdés, hogy országosan felkészültek vagyunk-e a 2007–2013 közötti időszakban kilátásba helyezett EU-s támogatások fogadására? Milyen országos érvényű dokumentumok születtek a területi fejlődés-fejlesztés orientálására az elmúlt évtized során, és milyen funkciót tölt ma be a területi tervezés és kutatás? Az utóbbi évtized legjelentősebb fejlesztéspolitikai dokumentuma a 35/1998. (III. 20.) Ogy. számú, az Országgyűlés által 1996-ban elfogadott, majd 1998-ban felülvizsgált és továbbfejlesztett Országos területfejlesztési koncepció. A többéves kutatóelemző munkára épült dokumentum időtállóságát mutatja, hogy az 1998-ban történt felülvizsgálata során a területi folyamatok elemzése visszaigazolta az eredeti koncepció irányának helyességét. Sőt, olyan újabb szempontok is beépültek a továbbfejlesztett dokumentumba, amelyek létjogosultságát az eredeti és a felülvizsgált dokumentum között eltelt idő érlelte meg és követelte ki a szakma oldaláról (például a releváns módszertan kidolgozását). A VÁTI Stratégiai Tervezési Igazgatóságának szakemberei vezették be

216

HÖRCHER FERENCNÉ

a „települési komfort” fogalmát, amely az életkörülményeket jellemző mintegy 40 adatfajtából képzett szintetikus mutató felhasználásával a településeken élő lakosság helyzetének leírását a korábbiaknál életszerűbbé, a valósághoz közelebb állóvá tette. Az Országos területfejlesztési koncepció tartalmazza az országhatárokon belül a hét régió tervezési-statisztikai célú területi lehatárolását is, amely lehatárolás körül – mint ismeretes – már eddig is számos szakmai nézetkülönbség, vita bontakozott ki /3/. A helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat – amely a megyei dimenzióról a hét régióra javasolta áttenni a közigazgatás regionális területi hatókörét – 2006 júniusában még nem nyert parlamenti jóváhagyást, elnapolva ezáltal a kérdés tényleges eldöntését. Nem vitatható ugyanakkor, hogy fokozatos átmenetet feltételezve, mégis a régió lesz a regionális fejlesztési programok adekvát területi dimenziója. Az I. és a II. nemzeti fejlesztési terv döntően az Európai Uniótól várt támogatások elnyerése céljából készült, de egyszersmind alkalmat adott az ország irányítóinak közelebbi és távolabbi jövőnk és az ezekhez vezető utak átgondolására. Az első Nemzeti fejlesztési terv már a megvalósulás útján van, eddigi eredményei ígéretesek. A II. Nemzeti fejlesztési tervnél a területi dimenzió az egymást követő változatok kidolgozása során sajnálatos módon egyre halványult. A sokéves munkával és nagyon sok szakmai intézmény közreműködésével elkészült terv ma a társadalmi egyeztetés fázisában van. 2004 második felében és 2005 elején magam is feladatot kaptam a terv egyik előkészítési fázisában, amikor „Dinamikus településrendszer” néven a területfejlesztés átfogó problematikája még szerves része volt a II. Nemzeti fejlesztési tervnek. 2004 novemberében Budapesten, 2005 februárjában Pécsett, majd Debrecenben széles körű szakmai vitát szerveztem és bonyolítottam le a témában az ország úgyszólván valamennyi e témával foglalkozó szakértőjének részvételével. Értékes gondolatok láttak napvilágot ezeken a rendezvényeken, hiszen az ország legmarkánsabban különböző nagytérségeiről alkottak diagnózist és javasoltak terápiát a szakmai rendezvények résztvevői /4/. Olvasván a II. Nemzeti fejlesztési terv egyeztetésre kiküldött utolsó változatát, még nyomokban sem találok meg semmit abból a sok tudást és tenniakarást tükröző kollektív szellemi termékből, amely sokunk kemény munkája nyomán felszínre került. Hová tűntek el ezek az értékek, és vajon miért? Sajnálatos, de több ilyen vagy ehhez hasonló kérdés is felvethető! *** Tanulmányom végéhez érve néhány üzenetet fogalmaztam meg a Kovács Tibor szellemiségét őrző területi statisztikusoknak. Élesszék fel azt a jól bevált korábbi gyakorlatot, hogy párbeszédet folytatnak a területi tervezőkkel, kutatókkal. Lehetséges ugyanis, hogy kevesebb adat gyűjtésével, de azok körének célra orientáltabb – a valóságos folyamatokat hívebben tükröző, azok belső lényegére fókuszáló – szelekciójával „beszédesebb” adatokhoz juttathatják az elemzőket (a területi tervezőket, kutatókat.) A területi statisztikai elemzéseket helyszíni tapasztalatok szerzésével, esettanulmányok készítésével/készíttetésével kell kiegészíteni. A „kemény” adatok sokszor téves következtetésekre vezetnek (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye térsége például sereghajtó az adatok tükrében, míg példaértékű a sok lábon álló gazdaság találékony megteremtésében). A helyi tapasztalatok a KSH által gyűjtött adatok fontos kiegészítői.


217

A II. Nemzeti fejlesztési terv operatív programjai sorában a területi tervezők-kutatók napirenden lévő feladata a regionális operatív program (rop) kidolgozása. A velük folytatott konzultációk során derült ki, hogy nem a KSH által gyűjtött adatok körével, hanem egyes adatok területi aggregáltságával van az elemzőknek problémája. A különböző adattípusok releváns területi nagyságrendjei különbözhetnek. Célszerű lenne ezért arra törekedni, hogy az egyes adatok a releváns területi aggregációs szinteken álljanak a felhasználók rendelkezésére. Az elkövetkező években a fejlesztések hatékonyságát, a támogatások racionális felhasználását az Európai Unió a monitoringrendszer alkalmazásával ellenőrizni kívánja. Az eredmények, hatások annál nehezebben quantifikálhatók, mennél komplexebben kívánjuk a célkitűzéseket az eredményekkel összevetni. Szakmánk nagy kihívása ma megfelelő indikátorok kimunkálása, s ebben fontos lenne a területi elemzők-kutatók és a KSH területi szakembereinek szorosabb együttműködése. A hatékonyságot, az erőforrás-felhasználás racionalitását nemcsak az egyes programok/projektek szintjén kellene ellenőrizni, hanem mérhetővé kellene tenni ezek egymásra hatásait, a támogatás-felhasználás sokszorozó (multiplikáló) hatásait is. Ennek alapvető feltétele, hogy a különböző támogatások és a felhasználásukkal történő fejlesztések egységes nyilvántartási rendszerben áttekinthetővé váljanak. Beszédes számokat találni és azokból olvasni tudni közös felelősségünk! IRODALOM /1/ L. H. Klaassen at all: A Study of Growth and Decline (Urban Europe, Vol. 1.), PERGAMON PRESS (Oxford – New York – Toronto – Sydney – Paris – Frankfurt), 1982, Edited by L. H. Klaassen at all, Dynamics of Urban Development, GOWER, Hollandia, 1981 /2/ Hörcher Ferencné: Az urbanizáció Európában. Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium, Területfejlesztési Közlemények 12. szám, Budapest, 1981 /3/ Nemes Nagy József (szerk.): Régiók távolról és közelről. ELTE Regionális Földrajzi Tanszék, Regionális Tudományi Tanulmányok 12., Budapest, 2005 /4/ Hörcher Ferencné: Társadalmi vita a II. Nemzeti fejlesztési terv „Dinamikus településrendszer”c. fejezetéről, FALU–VÁROS–RÉGIÓ, 2005/1–2, (53–71. old.) Kulcsszavak: területpolitika, lakáspolitika, területi folyamatok, a területi fejlődés dinamizmusa, urbanizációs szakaszok, népességkoncentráció, városfejlesztés, adatgyűjtés, adatelemzés. Resume The basic statement of the author of the study is that territorial statistical data are not used to the necessary extent, and she brings up the responsibility of spatial analysis and planning in this. Consequently, decisionmaking is not adequately built on the information that could be read from data collected by the HCSO. The study has several approaches to the justification of this statement. By historical retrospection, it takes into account spatial processes and double concentration flows of the population within the country in the period between World War II and the political change of regime. It points out that for lack of appropriately coordinated spatial policy and housing policy – especially in larger towns –, mono-functional city quarters built up with housing estates are today the sources of serious problems due to both the organic development of towns and the physical and moral wear and tear of a part of the dwellings stock. The analysis is also concerned with the sections of urbanization process, to which spatial, town and housing development policies neither in the past nor today have adequately been adjusted. Regarding the above-said, the conclusion drawn is that a closer cooperation should be established between the HCSO and the regional planners as well as decision-makers in the future.

DR. VARGA ISTVÁN

Regionális társulási kísérlet Dél-Dunántúlon Bevezetés Mintegy másfél évvel ezelőtt Dél-Dunántúl három megyei és két megyei jogú városi önkormányzata, túlzás nélkül állíthatjuk, történelmi jelentőségűnek minősíthető kísérletet kezdett: létrehozták az első magyarországi regionális önkormányzati társulást (a továbbiakban: Társulás). Bár az önkormányzatok önkéntes társulásainak és együttműködésének ezt megelőzően sem voltak jogi akadályai (erre lehetőséget biztosít az alkotmány, az önkormányzati törvény, valamint a tíz évvel ezelőtt megalkotott társulási törvény is), azonban ilyen széles körű együttműködésre, az önkormányzati feladatok széles spektrumát felölelő közös feladatvégzésre nem volt példa. Az önkormányzatok korábbi együttműködése leginkább a területfejlesztési feladatok összehangolására, közös megoldására, ennek érdekében pályázati források elnyerésére irányult, amelynek keretét a területfejlesztési törvény biztosította. Ez a Társulás – amely a Belügyminisztérium erkölcsi és jelentős anyagi támogatását is élvezte – sajátos belpolitikai helyzetben jött létre, s emiatt az egyik fő funkciója kifejezetten az, hogy kísérleti modellt alkosson az önkormányzati régiók kialakításához. Köztudomású ugyanis, hogy a kormány a programjában szereplő választott regionális önkormányzatok létrehozásához szükséges törvénymódosításokat nem tudta elfogadtatni az Országgyűléssel. A regionális társulás tehát egyszerre minősíthető nagy jelentőségű és egyedülálló modellkísérletnek, úttörő kezdeményezésnek, de egyszersmind a választott regionális önkormányzathoz viszonyítva egyfajta „szükségmegoldásnak” is, amely bizonyítékot vagy cáfolatot szolgáltat arra az előfeltevésre, hogy a regionális átalakítás megvalósítható a kétharmados törvénymódosítások nélkül is, és tapasztalatai alapján a modell felajánlható a többi régió önkéntes társulásai számára. Meg kell kísérelni válaszokat adni azokra a kérdésekre, amelyek a továbblépés érdekében jelentőséggel bírnak a Társulás és a létrejövő további társulások számára. Például: a társulások tíz évvel ezelőtt kialakított jogi, gazdasági feltételrendszere biztosítja-e a megfelelő kereteket a mai követelmények szerinti együttműködésre; a tagönkormányzatok sokszor ellentétes érdekei összehangolhatók-e – s ha igen, akkor milyen módon és áron – a regionális fejlődés és a régióidentitás kialakulása érdekében; az önkormányzatok meglévő hatásköreit gyakorló társulás az államigazgatási és területfejlesztési feladatok decentralizálásában milyen szerepet tölthet be; milyen viszonyrendszerbe kell kerülnie a területfejlesztési intézményrendszerrel, valamint a kistérségi társulásokkal?

REGIONÁLIS TÁRSULÁSI KÍSÉRLET DÉL-DUNÁNTÚLON

219

Az elszámolás és szakmai beszámoló azért is kap kiemelt jelentőséget, mert az önkormányzati választások következtében a Társulás megújult tagsággal és vezetéssel folytatja munkáját. A régió földrajzi, népesedési, településszerkezeti és gazdasági adottságai A dél-dunántúli régió a Duna, a Dráva, a Balaton és a délnyugati országhatár által közrefogott, három megyét – Baranyát, Somogyot, Tolnát – magába foglaló 14 169 km2 kiterjedésű terület. Népsűrűsége (70 fő/km2) a legalacsonyobb az ország régiói között, vagyis az ország területének 15,2%-án a lakónépesség 9,6%-a él. A természetes központ Pécs, ahol a régió lakosságának hozzávetőleg egyhatoda él, s itt futnak össze a térség gazdasági-kulturális-igazgatási szálai is. Az adottságait tekintve változatos térség hegységei energiahordozókban (kőszén, uránérc) és egyéb hasznos kőzetféleségekben („siklósi márvány”, agyag), illetve a feltöltött folyamvölgyek egyéb építőanyagokban (kavics, homok) gazdagok. A térség jellegzetességei a szénhidrogén-kutatások eredményeképpen feltárt gyógyhatású hévízforrások (a harkányi, a sikondai, a szigetvári, a csokonyavisontai, az igali, a kaposvári, a nagyatádi, a buzsáki, a dombóvár-gunarasi, a tamási). Az ezekre a hévizekre települt gyógyfürdők a Balaton déli lankás partvidékével, valamint a növekvő számú mesterséges tavakkal (Orfű, Abaliget) kedvező feltételeket teremtenek az idegenforgalomnak. A régió éghajlati adottságai az ország egészéhez viszonyítva kedvezőek a mezőgazdasági termelés számára. Egyaránt érvényesülnek a mediterrán, óceáni és kontinentális hatások. A természetföldrajzi adottságok kedvezőek a szőlő- és bortermeléshez (az ország 22 borvidékéből 5 található a régióban). A térség infrastrukturális adottságainak legjellemzőbb vonása a fővárosorientált közúti és vasúti hálózat és a megyeszékhelyek súlyosbodó közúti elzártsága, amely a 6-os főközlekedési út túlterheltségéből, valamint az autópálya hiányából adódik. (Az ország egyedüli régióközpontja Pécs, amelyet nem köt össze autópálya a fővárossal.) Az elérhetőség javítása motiválta a régió megyéinek törekvését a légi közlekedési feltételek megteremtésére (Taszár, Pécs-Pogány, Balatonkiliti, Őcsény). A régió jelenlegi népesedési helyzetének fő jellemzői a közepes termékenység, a magas halandóság, a viszonylag előrehaladott demográfiai öregedés, valamint a növekvő mértékű természetes fogyás, amely negatív vándorlási egyenleggel párosul. A régió sajátosan polarizált és aprófalvas településszerkezetéből adódóan a városok közül lélekszámát, gazdasági és kulturális jelentőségét tekintve csupán Pécs és Kaposvár emelkedik ki. Hiányoznak a középvárosok. A városok zöme hajdan mezőváros volt, és a közelmúltban lépett elő nagyközségből várossá. Bizonyos mértékben kivételt képeznek a Balaton-parti városok, amelyek az idegenforgalom révén, illetve Paks és Komló, amelyek a telepített ipar hatására fejlődtek várossá. A régió községhálózatára jellemző, hogy a falvak mérete délről észak felé haladva növekszik, és sűrűségük csökken. Baranyában a községek 70%-a 500 lakos alatti törpefalu, és itt él a falvak lakóinak 38%-a.

220

DR. VARGA ISTVÁN

Baranyában a falvaknak csupán 13%-ában laknak ezer főnél többen, s az ezer főnél kisebb falvakban él a falvak lakóinak 63%-a. A régió lakosságának 20%-a él ezer főnél kisebb településen (ez az arány országosan 7,6%-ot tesz ki). A régióban 620 községi, 34 városi és 3 megyei önkormányzat található, a körjegyzőségek száma 173. A kistérségi társulások száma 24, ami azt jelenti, hogy valamennyi kistérségben megalakultak a többcélú önkormányzati társulások. A kistérségek adottságaira jellemező, hogy az ország 42 leghátrányosabb helyzetű kistérségéből 10 a Dunántúlon található, s közülük 8 dél-dunántúli. A régió kistérségeinek több mint a fele az elmaradott és a stagnáló kategóriába tartozik. Ezekben a térségekben a munkanélküliség, a migrációs veszteség, valamint az idősebb népesség aránya jóval meghaladja az országos átlagot. A régió önkormányzatai közül a megyei és megyei jogú városi önkormányzatok a közfeladataikat 196 intézmény működtetésével, összességében mintegy 110 milliárd forintot kitevő költségvetési pénzeszközzel látják el. Ez a jelentősnek mondható közszolgáltatási rendszer bizonyára számottevő párhuzamos kapacitásokat is tartalmaz, amelyek feltárása és az ellátórendszer ésszerűsítése révén történő felszámolása egy regionális kísérlet számára valódi kihívásnak számít. A dél-dunántúli régió mind országos, mind nemzetközi összehasonlításban a gazdaságilag fejletlenebbek közé sorolható. Ennek oka elsősorban a hazai és külföldi gazdasági centrumokból való rossz megközelíthetősége, a határ menti fekvése miatt kialakult elszigeteltsége. Az előnyök és a hátrányok történeti összegződése, illetve a versenyképességi adottságai tekintetében a régió átlagos, illetve annál kedvezőbb pozíciót foglal el az országban, azonban a közlekedési peremhelyzetéből adódóan a külföldi működő tőkére csupán szerény mértékű vonzást volt képes gyakorolni. Főleg emiatt marad le a területi GDP-vel mért gazdasági teljesítmény, illetve az ipari kibocsátás tekintetében a fejlettebb régióktól. Az 1. és 2. ábrával szemléltetett leszakadási tendencia folytatódott, és 2004-ben az 1 főre jutó GDP értéke az országos átlag 71%-át tette ki (ez az érték a régiók sorrendjében változatlanul a IV. helyet jelentette). 1. ábra

Az egy főre jutó GDP alakulása Dél-Dunántúlon 1800 1600

ezer forint

1400 1200 1000

Dél-Dunántúl

800

Magyarország

600 400 200 0 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 Év


221 2. ábra

Az egy főre jutó GDP Dél-Dunántúlon az országos átlag százalékában 84

%

82 80 78 76 74 72 70 68 66 1994

1995

1996

1997

1998 Év

1999

2000

2001

2002

A rendszerváltás és a gazdasági struktúraváltás megrendítette a régió gazdaságát, a vállalkozásoknak szembesülniük kellett a rendszerváltás következményeivel, a tőkehiánnyal, a fejletlen infrastruktúrával, a piacgazdaság hazai és nemzetközi kihívásaival. Az ipari exportképességben megmutatkoztak a feldolgozóipar gyengeségei. Az átmenetet követő jelenlegi szakaszban stabilizálódni látszik a gazdasági helyezet: a munkanélküliség magas ugyan, de csökkenő tendenciájú, a GDP növekedése az országos átlagnál kisebb mértékű, de folyamatos. Dél-Dunántúl a vállalkozások fajlagos számát tekintve országosan jó pozíciót foglal el, azonban a szervezetrendszer elaprózódott, többségben vannak a kisvállalkozások, amelyek tőkeellátottsága nem kielégítő. A fajlagos külföldi tőkebeáramlás tekintetében a régió az utolsó előtti helyen áll, s az ezzel szorosan összefüggő exportképesség tekintetében is kedvezőtlen a helyzete. A régió ágazati gazdaságszerkezetében a primér ágazgatok az alföldi régiókhoz hasonló arányban vannak jelen, de sajnos a szekunder szektor aránya sem magasabb ezeknél. Ugyanakkor a tercier szektor (szolgáltatások) részesedése eléri az országos átlagot (csupán a központi régió – a főváros miatt – előzi meg), ami az üzleti, pénzügyi és kereskedelmi szolgáltatások intenzív jelenlétét jelzi, igaz, hogy nagy területi differenciálódással, főleg nagyvárosi (pécsi) koncentrációval. 1. táblázat

A gazdasági ágak GDP-hez való hozzájárulása a régióban és Magyarországon, 2004 (százalék) Gazdasági ág Mezőgazdaság, vad-, erdőgazdálkodás, halászat (1. szektor) Ipar (2. szektor) Építőipar (2. szektor) Szolgáltatások (3. szektor) Forrás: KSH.

Dél-Dunántúl

Ország összesen

7,7 20,2 6,0 66,1

4,0 25,8 5,0 65,2

222

DR. VARGA ISTVÁN

A tercier ágazatok túlsúlya a régió szerkezetváltása számára kitörési lehetőséget jelenthet, amely a pénzügyi, üzleti szolgáltatások s a tudásalapú gazdaság térhódítását is jelzi, s ez a jelenség egybecseng a régió fejlesztési stratégiájának fő célkitűzéseivel is. A régió gazdaságfejlesztési stratégiájának kulcstényezője egyrészről az Új Magyarország fejlesztési tervben is fontos helyet elfoglaló „Pécs, az életminőség pólusa” program, másrészről az ennek kulcstényezőjét képező „Pécs Európa kulturális fővárosa 2010” programegyüttes. Tekintettel arra, hogy ezek a programok és fejlesztések alapvetően a régióközpont pozitív adottságaira épülnek, megvalósításuk az egész régió fejlődését új irányba tereli, ami új gazdasági struktúra – kultúra, egészségmegóvás és környezetipar – kialakítását eredményezi. Az Új Magyarország fejlesztési tervben szereplő versenyképességi pólusok – amelyek között Pécs az életminőségi pólusával van jelen – olyan szerepet hivatottak betölteni, hogy kisugárzóerejüknél fogva generálják és közvetítsék a régiós és az országhatárokon is átnyúló fejlődést, hogy képesek legyenek régiójuk számára megtartani a legképzettebb munkaerőt is. A pécsi pólushoz innovációs, idegenforgalmi, vállalkozásfejlesztési és oktatásiképzési projektek kapcsolódnak, amelyek a program fő prioritásainak érvényesülését szolgálják, így elősegítik a gazdaság, az infrastruktúra és a közszolgáltatások fejlesztését és ezáltal az életminőség javítását. A kulturális, egészségügyi és környezetipari klaszterek az egész régióra kiható gazdaságfejlesztést fognak eredményezni az elkövetkező évtized során. Regionális folyamatok, régiótípusok A régiók kialakítása, a regionalizáció témaköre a közelmúlt és a jelen szakpolitikai és társadalmi közbeszédében változó intenzitású, de állandóan jelen lévő kérdés. A különféle fórumokon, megnyilvánulásokban, dokumentumokban a regionális átalakítás szükségességét és szükségtelenségét egyaránt igazolni igyekeznek, miközben a régió fogalmát sem egyértelműen határozzák meg a legtöbb esetben. Ha a régió fogalmát úgy közelítjük meg, hogy ez valamilyen szempontból körülhatárolható területi egység, akkor a szempontok változtatásával többféle régiót határozhatunk meg. Például kulturális régiót, történelmi régiót, közigazgatási régiót, területfejlesztési régiót (összehangolt közös területfejlesztési célok). A többféle régiófogalom közül a magyar közpolitika napjainkban felértékelte és konkrét politikai döntések tárgyává tette a területfejlesztési, az önkormányzati és a közigazgatási régiót. Ez a folyamat különösképpen a közigazgatás korszerűsítésével, valamint az európai uniós csatlakozással összefüggésben erősödött fel. Ugyanakkor a három fajta régió „intézményesülése” nem áll szinkronban egymással: míg a területfejlesztési régiók már mintegy tíz évvel ezelőtt legitimációt, sőt deklarációt kaptak, addig a közigazgatási és az önkormányzati régiók mindezideig nem léteznek, pontosabban fogalmazva a központi államigazgatási szervek regionális átszervezése napjainkban kezdődött el. Annak érdekében, hogy a regionális önkormányzati társulást el tudjuk helyezni a régiók fogalmi rendszerében, röviden át kell tekinteni a tervezési-statisztikai, az adminisztratív és az önkormányzati régiók értelmezését és jogi megalapozottságát.


223

A tervezési-statisztikai régiók A tervezési-statisztikai régiók az Európai Unió regionális politikájának területfejlesztési térségi egységei, amelyeket az EU egységes osztályozási rendszere (NUTS-rendszer) alapján jelöltek ki. Fontosságukat jellemzi, hogy e rendszer által válnak meghatározhatóvá az unió strukturális alapjainak támogatásai. A magyarországi területfejlesztési régiók a rendszerben a NUTS 2 szintet jelentik. (NUTS 1 a három nagyrégió, NUTS 3 a 19 megye és Budapest.) Magyarországon első alkalommal a ma hatályos tervezési-statisztikai régióbeosztást 1998-ban országgyűlési határozat – 35/1998. (03. 20.) – állapította meg az Országos területfejlesztési koncepció elfogadásával egyidejűleg. E szerint a lehatárolás szerint a dél-dunántúli régióhoz 3 megye (Somogy, Tolna, Baranya) tartozik, ezt megelőzően azonban ide számította magát Zala megye is. (Ennek lehetőségét korábban semmi sem zárta ki.) A régiók végleges lehatárolása eltér azoktól az önkéntes megyei szerveződésektől, amelyeket az 1996. évi területfejlesztési és -rendezési törvény lehetővé tett. Határozatában az Országgyűlés felkérte a kormányt, hogy tekintse át a megyei és regionális fejlesztési tanácsok viszonyát a középszintű közigazgatáshoz, valamint a régiók szerepkörét a közigazgatás korszerűsítési programjában. Ezután a kormány (az 1052/1999. (V. 21.) sz. határozatával) elfogadta a közigazgatás továbbfejlesztésének 1999–2000. évekre szóló feladattervét, amely szerint 2000 végéig meg kellett vizsgálni a területi államigazgatás regionális alapokra helyezésének lehetőségét. A határozati javaslathoz kapcsolódó előterjesztés ennél többről szólt: „a területfejlesztéssel összhangban felül kell vizsgálni az ország közigazgatási területi besorolását”. Az előterjesztés máshol így fogalmazott: „a területfejlesztési és az államigazgatási régiók kialakításának tapasztalatai alapján lehet meghatározni a választott testülettel rendelkező önkormányzati régiók létrehozásának ütemezését és feltételeit”. Ehhez azonban az alkotmány és egy sor minősített törvény módosítása szükséges – ezt az előterjesztés is elismerte. A fentiekből kitűnik a régió fogalmának, illetve a regionalizáció tartalmának fejlődése (vagy metamorfózisa): „tervezési-statisztikai régió” – „közigazgatási régió” – „önkormányzati régió”. Az adminisztratív régiók A közigazgatási regionalizáció, vagyis az adminisztratív régiók kialakítása a közigazgatási szolgáltatások korszerűsítésének 2003 végén elfogadott kormányzati programjával vette kezdetét. Ennek lényege abban állt, hogy a területfejlesztési, közigazgatási és önkormányzati rendszer elemeit kívánta komplex módon, koherens rendszerbe foglalni. A területfejlesztési régiók kialakítása rendkívül fontos lépés volt a térségi tervezés, programozás és a fejlesztési források allokációja szempontjából. Az uniós csatlakozás önmagában nem követeli meg a régiókban önkormányzati testületek kialakítását, azonban a demokratikus kormányzás céljai ezt követelménnyé tehetik. Ugyanakkor az uniós csatlakozással együtt a területfejlesztési régiókban várhatóan megjelenő nagy volumenű fejlesztési források uniós előírásoknak megfelelő felhasználása megköveteli a monitoringrendszer kiépítését. A területi tervezéssel és programozással összefüggő állami felada-

224

DR. VARGA ISTVÁN

tok decentralizációja, az ésszerű és hatékony igazgatás megszervezése megköveteli az államigazgatási egységek kiépítését, az intézményes igazgatási kapacitás bővítését. Ez a folyamat a közigazgatás modernizációjának, hatékonyságának és eredményességének igénye miatt az adminisztratív régiók kialakítását eredményezi. Az adminisztratív régió intézményrendszere centralizált, dekoncentrált és decentralizált módon építhető ki. A regionális területfejlesztési tanácsok a jelenlegi rendszerükben nem válnak önálló hatáskörök és saját források címzettjeivé, mivel ezek a hatáskörök és források központilag meghatározottak. Amennyiben a regionális hatáskörű államigazgatási szervek területi határai és központjai a régiókkal egybeesnek, a központi igazgatás dekoncentrációja valósul meg (felülről épített regionalizáció). Önkormányzati régiók A regionalizáció legmagasabb szintű közjogi formája a regionális önkormányzati rendszer kiépítése, mivel ez valósítja meg a decentralizált közhatalom gyakorlását. Ennek alapkritériuma a közvetlenül választott képviselőtestület megléte. Az önkormányzati régiók kialakítása valósítja meg leginkább a polgárokhoz közeli kormányzás, a szubszidiaritás elvét. Ezt az elvet az Európai Unió, valamint az Európa Tanács egyaránt követendőnek, s az európai államok (az Unió és az Európa Tanács tagjai) számára megvalósítandónak tartja. Az Európai Régiók Gyűlése által elfogadott (és minden európai államnak ajánlott) Regionális Önkormányzatok Európai Chartája (Charta) meghatározta a régiókkal szembeni tartalmi és formai követelményeket. A dokumentum szerint a régiókat, azok alapvető önkormányzati jogait alkotmányos elismerésben, illetve védelemben kell részesíteni. A Charta a régiók fogalmát is megadja: az állam legnagyobb területi egysége, amelyik a helyi önkormányzatok és a központi állam között helyezkedik el, és választott testülettel rendelkezik, amely általános hatásköröket gyakorolhat, finanszírozási önállósága, végrehajtó szervezete van. Az Európa Tanács mellett működő Európai Helyi és Regionális Hatóságok Kongreszszusa (CLARE) Régiók Kamarája a magyarországi regionális demokrácia állapotát értékelve 2002-ben megállapította, hogy az „ország jelenlegi, rendkívül összetett közigazgatási és területi hatósági rendszere a szubszidiaritás tekintetében nem felel meg teljes mértékben a regionális demokrácia követelményeinek” (a Régiók Kamarája 2002. június 4-i ajánlása). A Régiók Kamarája azt is ajánlja, hogy a regionális önkormányzati struktúra kialakítása során választani kell a megyei vagy a területfejlesztési régiók szintje között. Kétségtelen, hogy a kormány programjából határozott regionalizálási törekvések olvashatók ki, azonban a szakmai vélemények szerint a megye, illetve a régió közötti választás nem egyszerűen területszervezési, területfejlesztési, igazgatásszervezési, hanem alapvetően politikai kérdés, a hatalom centralizációjának vagy decentralizációjának a kérdése, és emiatt alkotmányos szabályozást is igényel. (Mivel a kormány első kísérlete a választott önkormányzati régió létrehozása tekintetében nem sikerült, a következő próbálkozások előtt az önkéntes önkormányzati társulás(ok) kísérletével méri fel a lehetőségeket a megvalósítás esélyére.) Mindenesetre, amíg a regionális önkormányzatok létrehozására nem kerül sor a NUTS 2 szintű régiókban, addig a területfejlesztés irányítása a


225

kormányzat kezében marad, s a jelenlegi regionális intézményrendszer csupán partnerszerepet játszik a tervezésben, programozásban, lebonyolításban. Mindezek mellett azt is figyelembe kell venni, hogy – bár közigazgatási-közhatalmi régiók legitimációját alaptörvényi szinten kell elvégezni – a tervezési-statisztikai régiók lehatárolása eddig törvényi normaszövegben nem jelent meg. Valójában az történt, hogy az Országos területfejlesztési koncepciót elfogadó országgyűlési határozat sorolta fel a régiókat és a hozzájuk tartozó megyéket. (Jóllehet a területfejlesztési törvény kimondja, hogy az Országgyűlés törvényben fogadja el „a régiók területi lehatárolására és székhelyére vonatkozó szabályozást”.) Az önkormányzatok együttműködésének és társulásának lehetőségei A társulások sokfélesége Az önkormányzatok – és jogelődjeik: a tanácsok – történelmük során az egymás közötti együttműködés és társulás változatos módozatait gyakorolták, illetve gyakorolják jelenleg is. Amíg a rendszerváltás előtt ez az együttműködés gyakorlatilag „felülről” irányított és szervezett volt (például közös tanácsok létrehozása, nemzetközi, testvérvárosi együttműködés), addig jelenleg az alkotmány és az önkormányzati törvény minden önkormányzat számára biztosítja az önálló döntésen alapuló szabad társulási és együttműködési lehetőséget. Miután az önkormányzatok között semmiféle alá-fölérendeltségi viszony nem létezik, ezért az egymással létesített társulásokban, együttműködésben egyenrangú felekként jelennek meg. Bár az önkormányzatok társulása és együttműködése formáját és tartalmát tekintve sokféle lehet, azonban bizonyos fajta társulások időben eltérő gyakorisággal jönnek létre, attól is függően, hogy a közösen elérni kívánt cél megvalósítását az állam milyen hatékony ösztönzőrendszerrel preferálja, illetve ennek érdekében milyen jogi, szabályozási kereteket, lehetőségeket teremt a társulások számára. Ennek megfelelően az önkormányzati együttműködés, illetve társulás leggyakoribb és legtipikusabb formái: – körjegyzőség, – hatósági igazgatási társulás (körjegyzőség), – intézményfenntartó önkormányzati társulás, – céltársulás adott program, fejlesztés megvalósítására, – területfejlesztési önkormányzati társulás, – többcélú kistérségi társulás, – regionális önkormányzati társulás, – társult képviselőtestület. A jogi szabályozás keretei A társulások létrehozásának és működésének jogi feltételei – elsősorban az alapítás céljától függően – eltérhetnek egymástól, s ezeket a feltételeket külön jogszabályok fog-

226

DR. VARGA ISTVÁN

lalják magukba. Az önkormányzatok a következő jogszabályok hatálya alá tartozó társulást hozhatnak létre: – a helyi önkormányzatok társulásáról és együttműködéséről szóló törvény (1997. évi CXXXV. tv.), – a területfejlesztésről és területrendezésről szóló törvény (1996. évi XXI. tv.), – a települési önkormányzatok többcélú kistérségi társulásáról szóló törvény (2004. évi CVII. tv.). A szabályozás sajátosságai közé tartozik, hogy a jogszabályok közötti összhang nem tökéletes, emiatt az egyes társulások működési feltételei sem azonosak. Például a területfejlesztési törvény hatálya alá tartozó társulás szabályozása a legutóbbi törvénymódosításig eltérő volt a társulási törvény szabályozásától, vagy a kistérségi társulási törvény több hatáskört biztosít a kistérségi társulásnak, mint a társulási törvény a nem kistérségi, egyéb társulásoknak. A különféle önkormányzati társulások időben eltérő gyakorisággal létesültek a közelmúltban. A területfejlesztési önkormányzati társulások (a területfejlesztési törvény szabályozási keretei között) a közös önkormányzati területfejlesztési célok kidolgozására és megvalósítására – jellemzően az önkormányzatok önkéntes kezdeményezésére – akkor jöttek létre, amikor még nem léteztek a kistérségi fejlesztési tanácsok, illetve a közös térségfejlesztési feladatokat az érintett önkormányzatok közösen határozták meg, és a megvalósításra is közösen vállalkoztak. Ezek a társulások gyakorlatilag a területfejlesztési törvény 1996. áprilisi hatályba lépésétől kezdődően létrejöhettek, s lényegében ez lehetett az oka annak, hogy az 1998. januárban hatályba lépő önkormányzati társulási törvény nem vonatkozott rájuk. Ezt az anomáliát a területfejlesztési törvény 2004. évi módosítása szüntette meg. Deklarálta a kistérségi fejlesztési tanácsokat is, elrendelte a kötelező létrehozásukat, s ezzel kialakította a NUTS 4 szintű tervezési-statisztikai egységeket. A kistérségi fejlesztési tanácsokat jogrendbe állító törvénymódosítás után két hónappal (2004. november 2-án) lépett hatályba az önkormányzatok többcélú kistérségi társulásait deklaráló törvény, amely egyrészről törvényi szinten(!) határolta le a kistérségeket, másrészről jogi kereteket alkotott az önkéntes többcélú kistérségi társulások számára. A kistérségi rendszer létrehozása – mint köztudott – a közigazgatási közszolgáltatások korszerűsítésére irányuló kormányzati program sikertörténeteként is felfogható. (Arra viszont már egyre kevesebben emlékeznek, hogy az önkéntes kistérségi társulások – a szükséges politikai konszenzus hiányában ugyancsak kényszermegoldásként – az eredetileg tervezett kötelező társulások helyett jöttek létre, jelentős kormányzati támogatás hatására, de mindmáig nem teljesen lefedve az ország teljes területét.) A kistérségi társulások létrehozásának deklarált célja egyrészről „az önkormányzati közszolgáltatások színvonalának kiegyenlített emelése”, tehát az önkormányzati közszolgáltatási funkciók összehangolása, másrészről – mivel „részt vehet a kistérség területének összehangolt fejlesztésében”, tehát – az állami területfejlesztési feladatok végrehajtása is. A területfejlesztést egyébként a törvény az államilag ösztönzött közös feladatok között jelöli meg. A valódi áttörést a területfejlesztési és önkormányzati szervezetrendszer összekapcsolása terén azonban az adja, hogy a társulási tanácsot – teljes „lefedettség”, tehát az összes önkormányzat csatlakozása esetén – elismeri a törvény kistérségi fejlesztési tanácsként is. (Ennek a törvényszakasznak érdekessége az, hogy a területfejlesztési


227

törvény két hónappal korábban tette ezt lehetővé, mint ahogy a többcélú kistérségi társulások törvényi deklarációja megtörtént.) A két szervezetrendszer összekapcsolása, illetve a közöttük megteremtett átjárhatóság – amennyiben nem csupán takarékossági megfontolások húzódnak meg mögötte – nagy jelentőségű lépés, mivel precedenst teremthet a regionális szervezetrendszerekre vonatkozóan is, és egyben a kormány szándékainak koherenciáját is kifejezheti a közigazgatás korszerűsítése tekintetében. Az önkormányzati társulási és együttműködési törvény hatálya alá tartozó társulások fajtái széles skálán helyezkednek el, ami abból is következik, hogy az önkormányzatok gyakorlatilag valamennyi feladat közös elvégzésére társulhatnak. Ahogy szó esett róla, 2004 óta ebbe a körbe tartoznak a területfejlesztési társulások is. Példaként említhető a Baranya Megyei és a Pécs Megyei Jogú Városi Önkormányzat néhány éven át sikeresen működtetett társulása az európai uniós felkészülési és pályázat-előkészítési feladatok közös ellátására. Ebbe a körbe tartoznak az önkormányzatok közös hatósági és igazgatási társulásai, amelyek tipikus megnyilvánulásai a kormányzat által hosszú évek óta intenzíven, támogatásokkal ösztönzött körjegyzőségek, illetve a közös intézmények fenntartására létrehozott társulások. E törvény hatálya alá tartozik – mindezeken túlmenően – a regionális önkormányzati társulás is, amely sok tekintetben különbözik a többi önkormányzati társulástól. A regionális önkormányzati társulás politikai és jogi státusa A regionális önkormányzati társulásról, az előzmények és a jogi megalapozottság szempontjából vizsgálva, előzetesen két megállapítást tehetünk. Egyrészt jogi akadálya eddig sem volt a létrehozásának, hiszen a társulási törvény már csaknem tíz éve hatályban van. Másrészt a regionális fejlesztési tanácsokban – amelyek mintegy 8 éve működnek – a társulás tagjainak vezető tisztségviselői (megyei elnökök, megyei jogú városok polgármesterei) együtt dolgoznak, s ezzel gyakorlatot szerezhettek a regionális együttműködésben (bár ez a gyakorlat csupán a területfejlesztési pénzeszközök elosztásával összefüggő kérdésekre korlátozódott). A regionális társulás megalakítása azzal vált időszerűvé, hogy a kormány közigazgatás-korszerűsítési terve, s ennek keretében a választott regionális önkormányzatok létrehozása, a szükséges parlamenti többség hiányában nem valósult meg. A változtatáshoz az alkotmány és az önkormányzati törvény kétharmados többséget igénylő módosítására lett volna szükség, ehhez azonban nem született meg a politikai konszenzus. Mindezek után tényleges politikai és jogi realitása az önkéntes önkormányzati társulás létrehozásának volt a regionális önkormányzat helyett, mivel ennek adottak voltak a jogszabályi feltételei. Vagyis a Társulás tagjai a hatályos jogi feltételek között kívántak közelebb kerülni a regionális összefogásban rejlő előnyök kihasználásához. Tekintettel arra, hogy a régió érintett önkormányzatai – a megyei, valamint a megyei jogú városi önkormányzatok – kifejezték szándékukat a Társulás létrehozására, a Belügyminisztérium pedig a kormány támogatását közvetítette, így semmi akadálya nem volt egy regionális társulási modellkísérlet elkezdésének. (A modellkísérletre más régiók is vállalkoztak volna, azonban Dél-Dunántúl kiválasztását – egyebek mellett – az moti-

228

DR. VARGA ISTVÁN

válta, hogy ebben a régióban teljes körűen megalakultak a többcélú kistérségi társulások. Az is tény azonban, hogy a két társulási típus között eddig jogilag szabályozott kapcsolat nem alakult ki.) A kormányzati és a helyi politikai szándék – amelyet jelentős mértékben megalapozott a közigazgatás korszerűsítésének szakmai felkészítésére létrehívott IDEA munkacsoport elméleti munkája – adott volt a regionalizáció ügyének folytatására; annak felismerése pedig, hogy a jogszabályi feltételek megvannak a regionális modellkísérlet lefolytatására, gyors döntéseket eredményezett. A jogi kereteket az önkormányzati törvény (1990. évi 65. tv. 41.§ /1/, 43.§ /2/, 70.§ /2/, 71.§ /1/), valamint az önkormányzati társulási törvény (1997. évi 135. tv.) biztosította a Társulás létrehozásához. Ez a megoldás egyben korlátokat is tartalmaz, mivel társulni csak az önkormányzati (tehát a megyei és megyei jogú városi) hatáskörök és feladatkörök, valamint a polgármester, a jegyző, a közgyűlés hivatali államigazgatási feladat- és hatáskörének ellátására lehet. Vagyis a Társulásnak semmivel sincs több feladata és hatásköre, mint amennyit a tagjai külön-külön is gyakorolhatnak. Mindemellett a kísérleti modell alkalmas arra, hogy regionális léptékben mutassa ki és vizsgálja az ellátott feladatok mérethatékonysági hozadékait, és modellezze a regionális szinten működő intézményeket, illetve az ellátandó feladatokat és közszolgáltatásokat. Ezáltal hasznos tapasztalatokkal szolgálhat a valódi regionális önkormányzatok számára. A modellkísérlet alapján a kormány feltehetően arra számít, hogy az országban belátható időn belül ki fog alakulni a régiós társulások rendszere, amely így a közigazgatási reform második nagy lépésévé válhat az önkéntes kistérségi társulások létrejötte után. Mindenesetre mindkét rendszer alapjellemzői hasonlóak: az önkéntesség, az autonómia, a hatékonyabb feladatellátás, illetve illeszkedés a jogrendszerbe. A társulási modellkísérlet beindítása alkalmával a belügyminiszter azt nyilatkozta, hogy: „…mivel a jelenlegi jogrendszer megengedi, hogy az önkormányzatok társuljanak egyes közszolgáltatások, területfejlesztési feladatok ellátására, intézmények közös fenntartására, ezért egy modellkísérlet elindítása mellett döntöttek”. Ugyanakkor azt is kifejtette, hogy a kormányzat nem mond le az eredeti szándékainak megvalósításáról. Figyelemre méltó a Társulás két tagjának véleménye is az alapítás alkalmából. „A törvényi feltételek hiányában egyelőre az alulról érkező kezdeményezéseknek van jövője… a legfontosabb lépés az egymás javára való lemondás … a közös cél néha előrevalóbb, mint az egyéni érdekek” – mondta Pécs akkori polgármestere. „A területi közigazgatás átrendezésének politikai, nemzetközi és praktikus okai vannak … politikai, mert a kormány részéről érződik a decentralizációs szándék…” – jelentette ki a Somogy Megyei Közgyűlés akkori elnöke. A regionális társulás bemutatása A modellkísérlet céljai, sajátosságai A modellkísérletnek – az előkészítés során is gyakran hangoztatott, a társulási megállapodásban meghatározott – fő céljai: – a régió lakosai mind teljesebb körben és magasabb színvonalon jussanak hozzá a területi szintű közszolgáltatásokhoz;


229

– a rendelkezésre álló forrásokat minél teljesebben, célszerűbben és optimálisan használják fel; – hosszú távon legyen biztosítva a régióban a kistérségi együttműködés; – egyes területfejlesztési feladatokat közösen lássanak el. A fő célok pontosítását, megvalósításának módját a társulási megállapodás a következők szerint határozza meg: „A Társulást regionális szintű közszolgáltatások szervezésére, biztosítására, fejlesztésére, intézmények fenntartására, valamint ezek összehangolására; az egyes megyei oktatási és nevelési, szociális ellátási, egészségügyi ellátási, gyermekvédelmi, sport- és területfejlesztési feladatok közös végrehajtására; a kistérségek régiós együttműködésének előmozdítására (különösen: fejlesztési tervek, programok, pályázatok készítésére, megvalósítására); valamint regionális gazdasági és humán programok kidolgozására, az ágazati koncepciókhoz történő kapcsolódás érdekében hozzák létre.” A Társulás céljainak további részletezését végzi el a Belügyminisztériummal megkötött – a támogatás felhasználásának céljait taglaló – megállapodás, amelynek tartalma a következő: A Társulás – a rendelkezésére álló forrásokat célszerűen és gazdaságosan használja fel; – gondoskodik a regionális együttműködés hosszú távú biztosításáról, valamint előmozdítja a térség dinamikus fejlődését; – a régió lakosai számára biztosítja a területi közszolgáltatásokhoz, a mind magasabb szintű ellátáshoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférést; – elősegíti a régiós identitás kialakítását, s vizsgálja, milyen hatással van az együttműködő partnerekre és az állampolgárokra; – gondoskodik a társulási megállapodásban vállalt regionális szintű közszolgáltatások és területfejlesztési feladatok közös végrehajtásáról, valamint a feladatellátáshoz kapcsolódó intézmények közös fenntartásáról; – megteremti a működéshez és a feladatok magasabb színvonalú ellátásához szükséges szervezetrendszert, kialakítja annak személyi és tárgyi feltételeit; – gondoskodik a régió fejlesztési tervének kidolgozásáról, s a projekttervek alapján pályázatokat nyújt be; – a regionális önkormányzatok felállításához szükséges, azok működésével kapcsolatos jogszabály-módosítási javaslatokat dolgoz ki és kezdeményez; – gondoskodik az igények és szabad kapacitások régiós nyilvántartási rendszerének megteremtéséről, a jelenlegi párhuzamos ellátási formák megszüntetéséről, és hiányzó ellátások megteremtéséről; – felmérés alapján javaslatot tesz a regionális szintű feladatellátáshoz szükséges felújításokra, korszerűsítésekre, valamint pályázati úton gondoskodik azok megvalósításáról; – közreműködik az e-régió megvalósításában; – biztosítja a vállalt feladatok, s a megtett intézkedések hatásának felmérését; – gondoskodik a régió által 2007-ben ellátandó új területek kiválasztásáról és előkészítéséről. A Társulás egyik sajátossága az, hogy – az eredeti szándékokkal ellentétben – területi lefedettsége nem teljes, Kaposvár Megyei Jogú Város Önkormányzata ugyanis nem csatlakozott hozzá. A város polgármestere kezdetben úgy nyilatkozott, hogy „bár az előkészítő munkában részt vettünk, az ott elhangzott elképzelésekkel nem mindig értettünk egyet,

230

DR. VARGA ISTVÁN

ezért nem csatlakoztunk.” Véleménye szerint „a modellkísérlet résztvevőinek konkrét feladatokkal kellene foglalkozniuk, főleg a kulturális és szociális ügyekben”. A város vezetője a csatlakozásról szóló közgyűlési döntést 2005. szeptember hónapra ígérte, de ilyen döntést a kaposvári közgyűlés eddig nem hozott. Ebben a sajátos helyzetben – amennyiben a Társulás például (egyik fő céljának megfelelően) a régiós kistérségi együttműködés előmozdítása érdekében intézkedéseket kezdeményezne – felmerülne az a kérdés, hogy a kaposvári kistérséggel (amelyhez 77 önkormányzat tartozik) milyen formában létesítsen kapcsolatokat. A Társulás sajátosságának tekinthető az is, hogy az önkormányzatok regionális együttműködését a hatályos jogszabályi keretek között kívánja biztosítani. Ez azt jelenti, hogy a meglévő önkormányzati hatásköröket gyakorolhatja (felhatalmazás alapján), tehát semmiféle decentralizálható kormányzati hatáskör „kipróbálására” nem vállalkozhat, jóllehet valódi regionális modellkísérletnek épp az ilyen próba számítana, amely példát teremtene egy regionális önkormányzat működése számára is. Az együttműködés területei A Társulás tagjai „regionális együttműködési program” kidolgozását határozták el, amelynek keretében áttekintik a közszolgáltatások ellátásának helyzetét, és meghatározzák – egyebek mellett – az ágazati stratégiai célkitűzéseket; az intézményrendszer átalakításának, fejlesztéseinek alapelveit; a közös intézményeket és az általuk ellátandó feladatokat; az együttműködés egyéb területeit (kistérségi, állami és önkormányzati területeken). A Társulás 10 féle önkormányzati közszolgáltatási feladat- és hatásköri csoport közös elvégzésére, valamint a kistérségekkel való együttműködésre és a területfejlesztési feladatok közös ellátására vállalkozik. A közszolgáltatási közös feladatok az alábbi feladatcsoportokra terjednek ki: – A szakosított szociális szolgáltatások keretében összehangolják a megyei szociálpolitikai kerekasztal működését, a szenvedélybetegségekkel, a súlyos magatartászavarral küszködő gyermekek ellátásával, illetve személyes gondoskodással kapcsolatos feladatok elvégzését. – A gyermekvédelmi szakellátást közösen működtetik. – Bizonyos közoktatási és szakképzési feladatok közös ellátása keretében megszervezik a hallás-, látás-, mozgássérült és beszédfogyatékos gyermekek oktatását. – A közművelődési szakmai tanácsadást és szolgáltatást közösen szervezik meg. – Kidolgozzák az egészségügyi ellátás regionális koncepcióját, véleményezik a fejlesztési pályázatokat, együttműködnek a regionális egészségügyi tanáccsal, elősegítik az egészségügy fejlesztését. – Elősegítik az idegenforgalom fejlesztését, regionális érdekeinek összehangolása végett együttműködnek a regionális fejlesztési tanáccsal és az idegenforgalmi bizottsággal. – A környezet- és természetvédelmi feladatok megoldása végett kialakítják a regionális környezetpolitikát, koncepciókat és programokat készítenek.


231

– Közösen oldják meg a hulladékgazdálkodási feladatokat, és együtt hajtják végre a regionális hulladékgazdálkodási, -kezelési terveket. – Koordinálják az állami sportinformációs tevékenységet, népszerűsítik a sportot és az egészséges életmódot, segítik a regionális ifjúsági tanács sporttal kapcsolatos tevékenységét. – Összehangolják a közlekedési feladatokat. A Társulásbeli együttműködés – mint a társulási megállapodásból kitűnik – rendkívül szerteágazó területeket ölel fel, ebből a szempontból is jelentős hasonlóságot mutat a többcélú kistérségi társulásokkal. („Többcélú regionális társulás”?) Az együttműködés sokfélesége a Társulás működése során széles szakmai előkészítő tevékenységet igényel, amely sajátos munkamódszereket és működési rendet tesz szükségessé mind a Társulás munkaszervezete, mind a tagönkormányzatok szakmai apparátusai részéről. Mindezen túlmenően az ellátandó közös feladatok elvégzését időrendbe kell állítani, hogy egy időszakban csak kevesebb feladatra irányuljon a figyelem, és összpontosuljanak az anyagi erőforrások. A Társulás működésének feltételei A Társulás döntéshozó szerve az önkormányzatonként 2-2 delegált által alkotott társulási tanács. Elnökét, aki a Társulást képviseli, és elnökhelyettesét a tagjai közül választja. A társulási tanács munkáját a pénzügyi bizottság, a munkaszervezet és néhány munkacsoport segíti. A Társulás részben önálló költségvetési szervként, a tagok hozzájárulásából (amelynek induló összege önkormányzatonként 5–5 millió forint), valamint a Belügyminisztérium egyszeri 80 millió forintos támogatásából, illetve az elnyert pályázati támogatásokból gazdálkodik. Működésének rendjét a társulási tanács által elfogadott szervezeti és működési szabályzatában, valamint egyéb szabályzataiban határozta meg. Működésének kezdetén a társulási tanács számba vette a társulási megállapodásban felvállalt feladatait, és úgy döntött, hogy kezdeti tevékenységét azokra a feladatokra koncentrálja, amelyekben gyorsabb előrehaladást tud elérni. Ennek megfelelően indulásként a levéltári, a szakképzési, a szociális és a közlekedési feladatok összehangolására, valamint az ezekhez kapcsolódó informatikai feladatok megoldására koncentrál. Tekintettel arra, hogy a munkaszervezet létszámát a társulási tanács nem kívánta feltölteni (a munkaszervezet vezetője mellett mindössze egy félállású dolgozó felvételét engedélyezte), a döntés-előkészítési feladatok megoldása érdekében ágazati munkacsoportokat (indulásként az öt kiemelt területre egyet-egyet) hoztak létre. Ezenkívül a munkaszervezet támogatására minden tagönkormányzat egy-egy szakembert delegál az általános munkacsoportba, amely – az esetenként igénybe vett külső szakértők munkájával együtt – a döntés-előkészítési és végrehajtási feladatok megoldásában nyújt segítséget. A Társulás működéséhez szükséges feltételek között a munkaszervezet elhelyezését, valamint a rendezvényekhez szükséges tárgyalókat (térítésmentesen) Pécs város biztosította.

232

DR. VARGA ISTVÁN

A modellkísérlettel kapcsolatos tapasztalatok Általános megállapítások A Társulás működésével összefüggő tapasztalatok egyaránt leszűrhetők létrehozásának feltételeiből és mindennapi gyakorlatából. A gyakorlati működés tapasztalatai legtöbbször a szabályozás sajátosságaira, problémáira is visszavezethetők. Ezek a tapasztalatok ösztönözhetik és gátolhatják is a társulási kedvet és szándékot, s értékelésük során javaslatokat kell tenni a Társulás általános feltételeinek javítására. A regionális társulás szabályozásából adódó – a működést közvetve vagy közvetlenül befolyásoló – feltételek meghatározása, illetve módosítása meghaladja a Társulás kompetenciáit, azonban a jogalkotók figyelmébe ajánlhatók. a.) A regionális önkormányzati társulás létrehozásának jogi feltételei az önkormányzati törvény tíz évvel ezelőtti módosításán alapulnak. Ezek a feltételek már nem feleltek meg a többcélú kistérségi társulások létrehozásához sem, ezért kellett önálló törvényben megalkotni az új feltételeket (kistérségi lehatárolás, térségközpont-megjelölés, ösztönző támogatási rendszer stb.). A regionális területi egységek törvényi lehatárolásáról, a régióközpontok kijelöléséről törvényben kellene rendelkezni. Ha a kormányzat az önkormányzati régiók modellezésének szánja a regionális társulások létrehozását, akkor ösztönzőrendszert kellene kialakítania a közösen végzett feladatokra, s emellett központi hatásköröket és forrásokat kellene decentralizálnia a valódi kísérletek lefolytatása érdekében. Jelenleg a regionális társulás hatáskörei megegyeznek a tagönkormányzatok bizonyos hatásköreinek az „összetolásával”, tehát decentralizált kormányzati hatásköröket egyáltalán nem tartalmaznak. (Így a modellkísérlet „féloldalas”, csak a jelenlegi szűk feltételekre épít.) b.) A hatályos törvényi szabályozás keretei között a területfejlesztés regionális szervezetrendszere és a regionális társulás között semmiféle jogilag intézményesült kapcsolat nincs. Ha létezik valamilyen kapcsolat, akkor az egyrészről „perszonálisnak”, formainak mondható (a regionális fejlesztési tanácsnak és a társulásnak is tagjai a megyei közgyűlések elnökei és a megyei jogú városok polgármesterei). Másrészről a megyei önkormányzatok a saját – viszonylag szerény – területfejlesztési hatásköreiket a társulásba is bevihetik. Ebben a helyzetben a valódi áttörést az jelentené, ha a regionális társulási tanács – a kistérségi társulási tanácshoz hasonlóan – tényleges területfejlesztési hatásköröket kapna. Mindenesetre a helyzet sajátosságára vezethető vissza, hogy a Társulás nem tudta értelmezni a területfejlesztés terén vállalt feladatait. c.) A szabályozás szempontjából tisztázatlan a regionális társulás kapcsolata a többcélú kistérségi társulásokkal is. Ez elsősorban a szabályozási „diszharmóniából” következik. (Ez nem csupán azt jelenti, hogy amikor jogilag a regionális társulásokat is megalapozó(?) társulási törvényt megalkották, még szó sem esett a többcélú kistérségi társulásokról, és megfordítva, amikor a többcélú kistérségi társulásokat megalapozó törvény megszületett, még nem volt regionális társulási kísérlet.) Logikus és indokolt lenne például, ha a kistérségi társulások a regionális társulás tagjai lehetnének (az erre irányuló szándék – minden jogi alap nélkül – meg is fogal-


233

mazódott az előkészítés során), azonban erre az 1997. évi társulási törvény nem ad lehetőséget. (Akkor még nem is adhatott!) A társulásnak a kistérségekkel való kapcsolata még csak formálisnak sem nevezhető, mivel például a társulások tanácsainak üléseire kölcsönösen nem hívják meg egymást. (Ugyanakkor például a regionális fejlesztési tanács ülésein a kistérségek intézményesen képviseltetik magukat.) Mindezek fényében érthetőnek – ha nem is elfogadhatónak – tekinthető az, hogy a regionális társulás a kistérségekkel való együttműködés eredményeiről sem tudott érdemi tartalmú beszámolót készíteni. Meg kell teremteni tehát a két önkormányzati társulás közötti kapcsolatok koherenciáját a szabályozásban és a gyakorlatban egyaránt. (Így értelmet nyerhet a regionális modellkísérlet helyének kiválasztásakor döntőnek számító indok, amely szerint azért kell a dél-dunántúli régióban indítani a kísérletet, mivel itt teljes körű a kistérségi szerveződés.) d.) A társulási megállapodás tartalmazza, hogy a Társulás feladatai és hatáskörének ellátása érdekében költségvetési intézményt, gazdálkodó szervet alapíthat, gyakorolhatja az alapítói jogokat. Jóllehet a közös intézmény alapítása egyre időszerűbbé válik (például a gyermekvédelmi szakellátás tervezett közös megoldására), azonban az intézményalapítási hatáskör értelmezése nem teljesen egyértelmű. Az önkormányzati törvény 1997. évi módosítása – az eredetileg át nem ruházható önkormányzati hatáskörök között szereplő intézményalapítási jogot feloldva (a 10. § /2/ bekezdésével) – lehetővé tette, hogy a képviselőtestület rendeletben a törvény által hatáskörébe utalt intézményalapítást a helyi önkormányzatok társulásáról és együttműködéséről szóló törvény szerint a társulásra ruházhatja. Ez a hatáskörátruházás több kérdést vet fel. Vajon az intézményalapítási felhatalmazás megtörtént-e azzal, hogy a társulási megállapodást a tagönkormányzatok közgyűlései elfogadták, s ennek következtében a társulási tanács szabadon (akár többször is) gyakorolhatja az alapítási hatáskört? Vagy, egy másik – valójában egyedül helyesnek tartható – értelmezés szerint, mivel a hatáskörök átruházásáról a tagönkormányzatok nem alkottak rendeletet, ezért az átruházás nem történt meg, és nem is lett volna célszerű generális intézményalapítási felhatalmazást adni a Társulásnak, mivel minden egyes alapításról a feltételek ismeretében külön-külön kell dönteni. Ez utóbbi álláspontot a folyamatos működtetés kérdésének az eldöntése is alátámasztja. Vagyis a közgyűlésnek az alapítási döntéssel egyidejűleg egyedileg külön-külön kell döntenie minden egyes intézmény alapításáról, az annak kapcsán több éven át jelentkező folyamatos kiadások fedezetének biztosításáról is. A tárgyéven túli fizetési kötelezettség vállalását ugyanis az adott év költségvetésébe csak a közgyűlésnek áll jogában befogadni. További problémaként vethető fel az is, hogy az intézményalapítási jogosultság nem egyértelműen szabályozott az érintett törvényekben: – Az önkormányzati törvény – már idézett 10.§ /2/ – rendelkezése a rendeleti úton történő hatáskör-átruházást egy konkrét törvény (a helyi önkormányzatok társulásáról és együttműködéséről szóló törvény) szerinti társulás számára engedi meg. Ha szigorúan vesszük ezt a rendelkezést, akkor az önkormányzat például a kistérségi társulás javára nem is mondhat le az intézményalapítási jogáról, mivel az önkormányzati törvénynek ez a passzusa ma is érvényben van.

234

DR. VARGA ISTVÁN

– Az itt hivatkozott társulási törvény (9.§) úgy rendelkezik, hogy a közgyűlések közös döntéshozó szerv (társulási tanács) létrehozásával megállapodhatnak „egyes alapítói jogok gyakorlásában”. (Itt tehát szó sem esik a rendeleti úton történő hatáskör-átruházásról.) A törvény zárórendelkezései ezt a hatáskört úgy pontosítják, hogy intézményt csak jogi személyiséggel rendelkező társulás alapíthat. – A többcélú kistérségi társulásokról szóló törvény – 4.§ /1/ – kimondja, hogy az ilyen társulás „feladat- és hatásköreinek ellátása érdekében intézményt… alapíthat”. Erről az intézményalapítási hatáskörről az önkormányzati törvény nem tesz említést, módosítását a többcélú kistérségi társulásokról szóló törvény nem kezdeményezi, jóllehet például az államháztartási törvényt több helyen módosítja. – Az államháztartási törvény módosításai közül figyelemre méltó az intézményalapítási jog módosulása (88.§ /1/ bek.), amelynek értelmében a törvény ezzel a joggal „felruházza” a többcélú kistérségi társulásokat is, nem szól viszont a társulási törvény alapján létrehozott társulások intézményalapítási jogáról. Az államháztartási törvény ezen túlmenően a módosított 87.§ /2/ bekezdésében pontosítja az önkormányzati költségvetési szervek fogalmának tartalmát: „ideértve a többcélú kistérségi társulás költségvetési szervét is.” Tehát ez a pontosítás sem terjed ki a társulási törvény alapján létrehozott társulás intézményére. Mindezek alapján állítható, hogy a regionális társulás intézményalapítási joga nem egyértelmű a törvényi szabályozásban. e.) A Társulás jelenlegi státusával függ össze az a probléma is, hogy – a kistérségi társulásokkal ellentétben – létrehozásukra, további kiterjesztésükre kormányzati ösztönző rendszer, illetve feladataik költségeinek normatív támogatására költségvetési többlet-hozzájárulás nem működik. Ennek következtében – bár a Társulás határozatlan időre alakult – több évre szóló elkötelezettséget nem tud vállalni, s ebben a kérdésben az alapító önkormányzatok is bizonytalanok. Ez a bizonytalanság nem csupán az alapítandó intézmények folyamatos fenntartásában, hanem a közös programok elhatározásában is tetten érhető. Összességében tekintve a fentiekben vázolt – a szabályozás hiányosságaival, az egyes területek összehangolásának hiányával is jellemezhető – helyzetben az a politikai bizonytalanság (enyhébben fogalmazva: az eltökéltség hiánya) tapintható ki, amely a közigazgatási reform – a közigazgatási, területi középszint határozott kijelölése – következetes végrehajtásában tapasztalható. A szabályozási koherencia hiánya (tapasztalhatóan) a regionális területfejlesztési, a regionális közszolgáltatási (kvázi önkormányzati), valamint a kistérségi közszolgáltatási funkciók és intézményeik „bűvös háromszögében” figyelhető meg. (Ezt a háromszöget „négyszögesíti” a megyei önkormányzatok szerep- és helykeresése.) Ebben a rendszerben – a reménybeli választott önkormányzati régió kísérleti terepeként, modellkísérleteként(?) – megkülönböztetett figyelem illetné meg a regionális önkormányzati társulást. Csakhogy ezt a nagyobb figyelmet több okból sem kapja meg ez a társulási kísérlet. (Még nem és már nem.) Egyrészről a regionális területfejlesztési intézményrendszer és a többcélú kistérségi társulások – nem is szólva a megyei önkormányzatokról! – már léteznek, s a regionális


235

társulás csak az általuk ki nem töltött térben mozoghat. Másrészről a regionális társulás egyelőre még csupán „szükségmegoldás”, „pótmegoldás”, mivel valódi önkormányzati modellként (amely például a területfejlesztési funkciókat is birtokolná, és decentralizált központi hatáskörökkel is rendelkezne) egyelőre nem viselkedhet. A regionális társulás a jelenlegi szabályozási környezetben azért sem képes tökéletesen betölteni az önkormányzati regionális modell szerepét, mert – az egyelőre még hiányos – régióidentitásra épülő elvek (egymás és a régió javára való lemondás, a közös cél érdeke az önkéntes társulás keretei között) még nem érvényesülnek maradéktalanul. Az önkormányzati társulások alapelvei (az önkéntesség, a szabad elhatározás, az egyenjogúság tiszteletben tartása, a kölcsönös előnyök, az arányos teherviselés elve) ugyanis egyelőre erősebbek, mivel ezek az önkéntes társulás lényegi elemei. A fentiekből az következik, hogy a regionális önkormányzati társulások jogi és politikai státusát „helyre kellene tenni”. Amennyiben a kormányzat tudomásul veszi, hogy a választott önkormányzati régiók létrejöttének – a szükséges konszenzus hiánya miatt – hosszabb távon nincs esélye, akkor a regionális önkéntes társulások státusát (a kistérségi társulások helyzetéhez hasonlóan) törvénymódosításokkal kell stabilizálni, és létrehozásukat hatáskörök decentralizálásával, ösztönző támogatásokkal és egyéb módon szorgalmazni kellene. Ezek a lehetőségek azonban (mivel egyfajta „B-változatú” megoldást kínálnak) lényegesen szűkebb mozgásteret engednek a közigazgatás korszerűsítése számára, tehát emiatt is indokolt lenne – a lehetőségeik maximális kihasználása érdekében – újabb szakmai kutatásukat elindítani (például az IDEA-program keretében). Zárszó helyett A regionális társulási modellkísérlettel létrehozott „mintarégió” (a társulási megállapodásban lefektetett céloknak megfelelően) arra vállalkozott, hogy választ keres a kérdésre: a jelenleg hatályos jogszabályok között mely feladatokat, és milyen módon célszerű regionális szinten ellátni a tagönkormányzatok feladatai közül. A Társulás az elmúlt másfél éves működése során – a szervezeti és működési rendjének kialakításán túlmenően – kijelölte azokat a közszolgáltatási területeket, amelyekre az együttműködés és munkamegosztás során a fő figyelmet irányítja. A kiválasztott négy területi ellátás (gyermekvédelem, közoktatás és szakképzés, levéltári munka, közlekedés), valamint az e területeket segítő elektronikus információs rendszer kialakítása, regionális szintre helyezése még a kezdeti stádiumban van. Sikeres megvalósításukra – jó eséllyel – később kerülhet sor, azonban a megvalósításhoz a társulási kísérlet tovább folytatására, az anyagi és jogi feltételek megteremtésére, a felmerült kérdések tisztázására van szükség. Végső soron a politikának kellene eldönteni, hogy milyen szerepet szán az önkéntes regionális társulásoknak: átmenetet az önkormányzati régiók irányába, vagy tartós szerepet, amelyet a modellkísérlet alapján ki kell terjeszteni a többi régióra is?

236

DR. VARGA ISTVÁN IRODALOM

Horváth M. Tamás (szerk.): A regionális politika közigazgatási feltételei. Tanulmánykötet. MKI, BM, IDEA, Budapest, 2004 A Dél-dunántúli régió Regionális innovációs stratégiája. Készítette: Konzorcium Kiadja: D-DRFÜ Kht., 2004 Magyarország régiói, Dél-Dunántúl. KSH-igazgatóságok, 1998 Megyei statisztikai évkönyvek, 2005. Somogy, Tolna, Baranya. KSH, 2006 Dr. Enyedi György: Milyen régió kell nekünk? Területi Statisztika, 2005. július Dr. Szegvári Péter: Magyarország és a régiók. Területi Statisztika, 2005. július Régiós kísérlet a Dél-Dunántúlon. Lokálinfo önkormányzati havilap, 2005. augusztus Régió Start, regionális közéleti havilap. 2005. július A Dél-Dunántúli Önkormányzati Regionális Társulás dokumentumai: Társulási Megállapodás, SZMSZ, Beszámoló a Társulás munkájáról Kulcsszavak: regionális társulás, modellkísérlet, mintarégió, régiótípusok, területfejlesztés, kistérségi társulás, közszolgáltatások, IDEA-program. Resume This study – taking use of professional publications in the topics, legal rules in effect as well as documents produced during the operation of the association – aimed at evaluating the situation and activity of the regional association model test in Southern Transdanubia in an unbiased manner as much as possible, primarily in a professional approach and “looking from below”, i.e. from the point of view of local governments. The regional government association – which could also be referred to as “multi-purpose” owing to the wide scope of government responsibilities undertaken – may be regarded as the result of an initiative “from below”, since the government did not pay enough attention on the establishment of its legal basis (a counterexample of which is the case of multi-purpose subregional associations). Therefore its future situation and roles concerning its legal status, too, as well as its relationship with would-be elected regional governments are to be clarified. In its present situation its relationship with the other components of the “medium level” – regional development councils, county governments and subregional associations – has not yet been clarified: overlaps and the lack of institutional relations, and uneven regulation can all be observed in a comparison. Politics should decide on the role intended for voluntary regional associations: a transition towards government regions, or a lasting role, which should be extended to the remaining regions too on the basis of the model test.

ELEMZÉSEK KOVÁCS ANDREA – KRUCSAI ERIKA – PÁLFALVI ZSOLTNÉ

A mezőgazdasági foglalkoztatottság alakulása Dél-Alföldön A rendszerváltás alapjaiban rendezte át a magyar gazdaságot, és különösen nagy hatással volt a mezőgazdaságra és a foglalkoztatottságra. Gyökeresen új helyzet alakult ki az agrárium tulajdonviszonyaiban és szervezeti rendszerében – a változások a foglalkoztatásban összegződtek. Az utóbbi évtizedben megrendült teljesítménye ellenére az ágazat még ma is igen fontos szerepet játszik a vidéki népesség megélhetésében, szociális problémáinak tompításában. Különösen így van ez a mezőgazdasági termelés szempontjából kiemelkedő adottságokkal, termelési hagyományokkal rendelkező régióban, DélAlföldön. A 2005. évi mikrocenzus lehetőséget teremtett arra, hogy megvizsgáljuk a foglalkoztatottak és különösen a mezőgazdaságban foglalkoztatottak állományának 1990 óta történt változását, jelenlegi helyzetét, demográfiai és foglalkozási jellemzőit. A vizsgálat alapvetően a dél-alföldi régióra irányult, de majd minden jellemzőnél elvégeztük a régiók közötti összehasonlítást is, meghatározva ezzel szűkebb térségünk pozícióját a különböző mutatók alapján képzett régiós rangsorokban. A mezőgazdasági foglalkoztatottak (a mezőgazdaság és erdőgazdálkodás gazdasági ágban dolgozók), valamint a mezőgazdasági foglalkozásúak (a ténylegesen mezőgazdasági és erdőgazdálkodási fizikai munkát végzők) ismérvei közül több a dél-alföldi régió speciális helyzetéről tanúskodik. Például mind a mezőgazdasági foglalkozásúak, mind a mezőgazdaságban dolgozók hányada magasan itt a legnagyobb a régiók közül; az ágazatban itt dolgoznak a legtöbben önállóan, egyéni vállalkozóként, ezzel összefüggésben itt a legkisebb az alkalmazotti hányad, illetve az állam és a szövetkezeti szektor szerepe a mezőgazdasági foglalkoztatásban. A foglalkoztatottság alakulása Az elmúlt évtizedek gazdasági átalakulásának egyik negatív következménye volt a foglalkoztatottság nagyarányú visszaesése, amelynek legintenzívebb szakasza az 1990-es évek első felében zajlott. A folyamat az eltérő adottságokkal, gazdasági fejlettségi szinttel rendelkező országrészekben igen eltérően ment végbe, így a foglalkoztatottság színvonalában már korábban is meglévő területi különbségek tovább éleződtek. A három legkedvezőbb helyzetű régióban – Nyugat- és Közép-Dunántúlon, valamint a Budapestet is magában foglaló Közép-Magyarországon – a negatív hatások mérsékeltebben jelentkeztek, a foglalkoztatottság visszaesése az országosnál (23%) kisebb mértékű (13–21%) volt, míg Észak-Alföldön, illetve (a nehézipar leépülését követően) Észak-Magyarországon kritikus méreteket öltött. Ez utóbbi régióban néhány év leforgása alatt csaknem egyharmadával csökkent a foglalkoztatottak köre. A mezőgazdasági termelés visszaesése,

238

KOVÁCS ANDREA – KRUCSAI ERIKA – PÁLFALVI ZSOLTNÉ

a külföldi tőke hiánya Dél-Alföldön is jelentős, nagyjából az országos átlag körüli létszámvesztést okozott: 1990–1996 között több mint 25%-kal fogyott a foglalkoztatottak száma a régióban. Az évtized végére már a stabilizálódás jelei mutatkoztak, 1996–2001 között, ha szerény mértékben is, de valamennyi régióban bővült a foglalkoztatottak köre. A lassú gyarapodás ezt követően is folytatódott, ennek ellenére a 2005-ös mikrocenzus időpontjában még valamennyi régió foglalkoztatottsági szintje kisebb-nagyobb mértékben elmaradt az 1990. évitől. A foglalkoztatottak népességen belüli hányada a fejlettebbnek tekinthető dunántúli régiók, illetve Közép-Magyarország esetében nagyjából 2–4, míg a leghátrányosabb helyzetű Észak-Magyarországon még mindig csaknem 10 százalékponttal maradt alatta az 1990. évinek. A középmezőnybeli helyét őrző, ám az országos átlagtól egyre inkább leszakadó Dél-Alföldön is csupán 36%-ot tett ki ez az arány, szemben a 15 évvel korábbi 43%-kal. (Dél-Alföld kedvezőtlennek mondható pozíciója elsősorban Békés megye rovására írható, hiszen Bács-Kiskun és még inkább Csongrád megye foglalkoztatási rátája alig marad el az országostól.) 1. táblázat

A foglalkoztatottság alakulása A foglalkoztatottak, 2005 Régió

A foglalkoztatottak népességen belüli aránya, %

száma, ezer fő

az 1990. évi %-ában

1990a)

1996a)

2001

2005

1 227

91,1

45,4

36,9

40,6

43,2

Közép-Dunántúl

456

91,0

45,1

35,9

39,7

41,1

Nyugat-Dunántúl

415

91,6

44,7

39,7

41,5

41,5

Dél-Dunántúl

346

79,1

43,1

32,7

33,9

35,5

Észak-Magyarország

411

73,8

42,1

29,3

30,4

32,4

Észak-Alföld

505

80,3

40,7

29,2

30,0

32,8

Dél-Alföld

486

80,6

43,1

34,1

34,2

35,9

3 846

85,0

43,6

34,2

36,2

38,1

Közép-Magyarország

Ország összesen

a) A nyugdíj és a gyermekgondozási ellátás mellett dolgozók nélkül.

A foglalkoztatottak foglalkozási főcsoportonként A megváltozott munkaerő-piaci körülmények, a kvalifikált munkaerő iránti igény a népesség egyre nagyobb hányadát ösztönözték arra, hogy tanuljon, érettségit vagy diplomát szerezzen. Az iskolázottsági szint emelkedését a foglalkoztatottak foglalkozási főcsoportok szerinti összetételének változása is tükrözi: a magasabb képzettséget igénylő munkakörökben dolgozók – vezető, értelmiségi és egyéb szellemi foglalkozásúak – köre ugyanis bővült, míg az alacsonyabb végzettséget, illetve a szakképzettséget nem igénylő foglalkozásúaké csökkent. 1990-ben a keresők 29, 2001-ben 34, 2005-ben pedig már 37%-a folytatott szellemi tevékenységet a régióban. Ezen belül is elsődlegesen a magasan kvalifikált szakemberek állománya bővült, hiszen a 2005. évi adatok alapján a vezetők,

A MEZŐGAZDASÁGI FOGLALKOZTATOTTSÁG DÉL-ALFÖLDÖN

239

értelmiségiek 92 és fél ezres állománya egytizedével haladta meg az 1990. évit, míg az egyéb szellemi foglalkozásúak létszáma a 15 évvel korábbi szinten maradt. A szellemi foglalkozásúak számának és arányának növekedésével párhuzamosan a fizikaiak száma drasztikusan csökkent. A folyamat azonban nem egyformán zajlott a különböző foglalkozásúak körében: a szolgáltatásban dolgozó fizikaiak állománya jelentősen bővült – hányaduk 1990 óta csaknem megduplázódott –, ugyanakkor az egyéb területen tevékenykedőké látványosan visszaesett. A mezőgazdasági és erdőgazdálkodási fizikai foglalkozásúak hányada már a rendszerváltozás idején is viszonylag alacsony volt – nagyjából 9%-ot tett ki a régióban –, ami a rá következő 15 évben kissé tovább mérséklődött. A 2005. évi mikrocenzus szerint e foglalkozási főcsoport részesedése 8,3%-ot, létszáma pedig közel 40 400 főt ért el. (Meg kell jegyezni, hogy a foglalkoztatottakra vonatkozó információk csak a főtevékenységre terjednek ki. A kiegészítő tevékenységként mezőgazdasági termelést végzők számának és arányának alakulásával az elemzés utolsó fejezetében foglalkozunk.) A mezőgazdasági foglalkozásúak létszámának csökkenése az ország régiói közül DélAlföldön volt a legkisebb: az 1990-hez viszonyított itteni közel egynegyedes csökkenéssel szemben számuk az általánosnál szintén erőteljesebb mezőgazdasági jelleggel bíró Dél-Dunántúlon és Észak-Alföldön egyaránt a 15 évvel korábbinak kevesebb mint felére esett vissza. 1. ábra

A mezőgazdasági foglalkozásúak száma az országos adat százalékában Dél-Alföld Észak-Alföld Közép-Magyarország Nyugat-Dunántúl Dél-Dunántúl Közép-Dunántúl Észak-Magyarország 0

10

20

30

40

százalék 1990

2005

A változások jelentősen eltérő dinamikája következtében a dél-alföldi régió súlya az ország mezőgazdasági foglalkozású dolgozóinak körében számottevően emelkedett, 1990 óta 29-ről 36%-ra. Ez az arány egészen kimagasló a régiók között. A fentiekből is következően a mezőgazdasági dolgozók aránya az összes foglalkoztatottból ugyancsak Dél-Alföldön a legmagasabb. A már említett 8,3%-os érték az országos

240


átlagnak közel háromszorosa, az utána következő észak-alföldinek több mint kétszerese, a legalacsonyabb mutatóval rendelkező közép-magyarországinak pedig a nyolcszorosa. A foglalkoztatottak gazdasági áganként A foglalkoztatottság csökkenése az egyes gazdasági ágakat igen eltérően érintette, így a foglalkoztatottak ágazati struktúrája is gyökeresen átalakult az elmúlt 15–20 évben. A munkaerő-kereslet visszaesése ugyanis a termelőágakat, ezen belül is főként a mezőgazdaságot sújtotta drasztikusan, a szolgáltatási jellegű területeknek a foglalkoztatásban betöltött szerepe ugyanakkor folyamatosan növekedett, s az arányok is mindinkább e szektor irányába tolódtak el. Dél-Alföldön 1990-ben még megközelítőleg 160 ezren dolgoztak az agrárszférában, amely létszám 15 év alatt alig több mint harmadára, 58 ezer főre fogyott. Az ipar, építőipar együttes létszámvesztése is jelentős, ám ennél lényegesen kisebb mértékű (28%) volt, míg a szolgáltatási tevékenységet végzők száma ez idő alatt több mint 17%-kal gyarapodott. 2. táblázat

A foglalkoztatottak összevont nemzetgazdasági ágak szerint Dél-Alföldön A foglalkoztatottak, 2005

A foglalkoztatottak megoszlása, %

Megnevezés száma Mezőgazdaság, erdőgazdálkodás

az 1990. évi %-ában

1990

1996

2001

2005

58 438

36,5

26,5

15,8

12,5

12,0

Ipar, építőipar

144 610

71,6

33,5

30,9

31,6

29,8

Szolgáltatási jellegű ágak

282 768

117,5

39,9

53,3

55,9

58,2

485 816

80,6

100,0

100,0

100,0

100,0

Összesen

Dél-Alföld sajátos helyzetű régió, hiszen a mezőgazdasági foglalkoztatottság hagyományosan erős jelenléte miatt az ágazati összetétel már korábban is jelentősen eltért az országostól: 1990-ben az országos 16%-kal szemben a 27%-ot közelítette a régióban az e gazdasági ágban foglalkoztatottak hányada. A mezőgazdasági termelésnek az 1990-es évekbeli visszaesése valamennyi régióban éreztette hatását, az e területen foglalkoztatottak száma – Dél-Alföld kivételével – nagyjából negyedére-ötödére esett vissza, a foglalkoztatási szerkezetben meglévő területi különbségek azonban megmaradtak, sőt talán még élesebben rajzolódtak ki, mint korábban. 2005-ben az agrárszférában foglalkoztatottak aránya Dél-Alföldön (12%) még mindig több mint kétszerese volt az országos átlagnak, míg a sorban utána következő Észak-Alföldön és Dél-Dunántúlon már csak kevesebb mint 7%-ot tett ki ez az arány, a sort záró Közép-Magyarországon pedig alig haladta meg az 1%-ot.


241 2. ábra

A mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya, 2005 14

%

12 10 8 országos átlag: 4,9

6 4


Közép-Dunántúl

Nyugat-Dunántúl

Dél-Dunántúl

Észak-Alföld

Dél-Alföld

0


2

A régió megyéi közül – és országos viszonylatban is – Bács-Kiskun megyében volt a legmagasabb a mezőgazdasági foglalkoztatottság 1990-ben és 2005-ben is. Mezőgazdasági foglalkoztatottak Demográfiai jellemzők A foglalkoztatottak nemek szerinti összetételét enyhe férfitöbblet jellemzi, a mezőgazdasági munka döntően fizikai jellegéből adódóan azonban az e gazdasági ágban foglalkoztatottak körében egyértelmű férfidominancia érvényesül. A férfiak aránya 1990ben – az országoshoz hasonlóan – a 70%-ot közelítette Dél-Alföldön, de a többi régióban is viszonylag szűk határok között, 64–71% körül alakult. 3. táblázat

A foglalkoztatottak nemek szerint, 2005 (százalék) Összes

Mezőgazdasági

Nemek

foglalkoztatott Dél-Alföldön

országosan

Férfi

54,8

68,6

75,6

Nő

45,2

31,4

24,4

100,0

100,0

100,0

Összesen

1990–2005 között a mezőgazdaságban foglalkoztatottak körében Dél-Alföld kivételével minden régióban erősebben csökkent a nők száma, mint a férfiaké, így a 6 régióban

242


tovább növekedett a férfitöbblet. (A mezőgazdaságban foglalkoztatottak között 2005-ben már 76%-ot tett ki a férfiak aránya.) Dél-Alföldön ezzel szemben mindkét nem hasonló mértékű létszámvesztést szenvedett el, így a nemek közötti arányok az eltelt 15 évben lényegében nem változtak. A régió mezőgazdaságában dolgozók korcsoport szerinti összetételének elmúlt másfél évtized alatti változása jelentős „öregedésről” tanúskodik. A 40 évesnél fiatalabbak 1990. évi 52%-os aránya ugyanis 15 év alatt 36%-ra fogyott, míg az ennél idősebbeké valamennyi korcsoportban emelkedett. Közülük is a 60 év felettiek aránya nőtt kiugróan, az 1990. évi több mint 7-szeresére. A korosztály csaknem 9%-os aránya az országos érték több mint másfélszerese, a régiók között a legmagasabb. A folyamat egyrészt a mezőgazdaságban dolgozók gerincét adó korábbi középgeneráció öregedéséből adódik, de hozzájárul az is, hogy a fiatalabb korosztályok képviselői közül napjainkban egyre kevesebben helyezkednek el a kevésbé jövedelmező gazdasági ágnak tekintett mezőgazdaságban. 4. táblázat

A foglalkoztatottak korcsoport szerint, 2005 (százalék) Összes

Mezőgazdasági

Korcsoport


15–29 éves 30–39 éves 40–49 éves 50–54 éves 55–59 éves 60 éves és idősebb Összesen

országosan

22,7 27,6 26,2 12,7 7,4 3,4

13,4 22,9 29,8 14,8 10,2 8,9

15,2 22,6 30,1 15,3 11,2 5,6

100,0

100,0

100,0

Foglalkozási jellemzők A mezőgazdaság – akár a többi nemzetgazdasági ág – többféle foglalkozású ember munkaterülete. A főtevékenységként mezőgazdasági (erdőgazdálkodási, halászati) termelést vagy szolgáltatást folytató gazdasági szervezetek dolgozói, különösen a rendszerváltást megelőzően, igen sokrétű tevékenységet folytattak. 1990-ben a mezőgazdasági foglalkoztatottak legnagyobb része még ipari és építőipari foglalkozású volt, és csak utánuk következett a mezőgazdasági munkások csoportja. A kiterjedt úgynevezett melléküzemági rendszer a kilencvenes évek első felében lezajlott szervezeti decentralizációval és privatizációval lényegében felszámolódott. A profiltisztulás eredményeként a nem mezőgazdasági foglalkozásúak létszáma a korábbi töredékére esett vissza. Például a szellemi foglalkozásúak száma 2005-re a 15 évvel korábbinak csaknem egynegyedére, míg a fizikaiak közül az ipari, építőipari foglalkozásúaké alig több mint egytizedére csökkent. Természetesen a mezőgazdasági foglalkozásúak is kevesebben lettek, de esetükben a csökkenés „mindössze” 26%.


243 3. ábra

A mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma foglalkozási főcsoportok szerint Dél-Alföldön

Vezető, értelmiségi foglalkozású

Egyéb szellemi foglalkozású

Szolgáltatási foglalkozású

Mezőgazdasági foglalkozású

Ipari, építőipari foglalkozású

Egyéb foglalkozású 0

10

20

30 40 ezer fő 1990

50

60

70

2005

A mezőgazdaságban dolgozó 58 és fél ezer ember foglalkozási főcsoportonkénti struktúrája lényegesen eltér az összes foglalkoztatottétól. A főbb jellegzetességek közül elsőként a fizikai–szellemi foglalkozásúak szerinti összetétel különbözőségét kell kiemelni. A mezőgazdaságban foglalkoztatottak körében lényegesen kisebb hányadot képviselnek a szellemi dolgozók: a vezető, értelmiségi foglalkozásúak részaránya az összes foglalkoztatotton belüli 19%-kal szemben kevesebb mint 7%, az egyéb szellemi foglalkozásúaké pedig 18 helyett alig 5%. A fizikaiak között az ipari, építőipari foglalkozásúak helyett értelemszerűen a mezőgazdasági tevékenységet végzők vannak túlsúlyban. Számuk meghaladja a 37 ezret, arányuk a 64%-ot. A munkavállalók változatlanul az alkalmazotti jogviszonyt részesítik előnyben. Az összes foglalkoztatott foglalkozási viszony szerinti összetételében – az országoshoz hasonlóan – az alkalmazásban állók voltak és maradtak döntő többségben, 2005-ben nyolctizedet képviseltek. Ez az arány az elmúlt másfél évtizedben viszonylag stabilnak bizonyult. Lényeges eltérés az, hogy a rendszerváltozást követően már nem az állam, illetve annak szervezetei és intézményei, hanem a magánszféra határozta meg tevékenységük kereteit. A gomba módra szaporodó társas vállalkozások – kft-k, bt-k – tömegesen teremtettek új munkahelyeket. A mezőgazdaság átalakulása az egyéni gazdálkodás megerősödését hozta magával; 2005-ben az önállók, egyéni vállalkozók állománya csaknem megegyezett az alkalmazottakéval. Az ágazat további jellegzetessége a társas vállalkozásban, szövetkezeti tagként, valamint segítő családtagként dolgozók viszonylag magas hányada.

244

KOVÁCS ANDREA – KRUCSAI ERIKA – PÁLFALVI ZSOLTNÉ 5. táblázat

A foglalkoztatottak összetétele foglalkozási viszony szerint, 2005 (százalék) Összes Foglalkozási viszony

Mezőgazdasági foglalkoztatott

Dél-Alföldön

országosan

Alkalmazásban álló

80,2

43,6

55,8

Önálló, egyéni vállalkozó

14,0

43,5

28,6

Ezen belül: alkalmazott nélkül alkalmazottal

11,1 2,9

40,3 3,2

25,3 3,2

5,8

12,8

15,6

100,0

100,0

100,0

Társas vállalkozás, szövetkezet dolgozó tagja, segítő családtag Összesen

A régió mezőgazdasági dolgozóinak foglalkozási viszony szerinti összetétele elég markánsan különbözik az országos átlagtól, ami elsősorban az alkalmazottak annál kisebb, illetve az egyéniek nagyobb arányában nyilvánul meg. Az ország régiói között Dél-Alföld adatai mindkét mutató esetében a szélső értéket képviselik. Az alkalmazotti státus részaránya a régiók közül Dél-Dunántúlon a legmagasabb (68%), tőle alig marad el e tekintetben Közép-Dunántúl, míg a sor végén – jócskán leszakadva az előtte álló Közép-Magyarországtól – következik a dél-alföldi régió. Az önálló munkavégzés szerinti sorrend természetesen nagyjából az előzővel ellentétes. A dél-alföldi élénk egyéni gazdálkodási aktivitás mögött a szándék mellett minden bizonnyal a korlátozott munkaerőpiac miatti gazdasági kényszer is meghúzódik. A vállalkozóként vagy őstermelőként folytatott mezőgazdasági termelés legalább egyéni szinten – akár csak átmenetileg – a munkanélküliség helyett kínál megélhetési alternatívát. 4. ábra

A mezőgazdaságban foglalkoztatottak közül az önállóak, illetve az alkalmazásban állók részaránya régiónként, 2005 Dél–Alföld Észak–Magyarország Közép–Magyarország Észak–Alföld Nyugat–Dunántúl Dél–Dunántúl Közép–Dunántúl 0

10

20

30 Önálló

40 százalék

50


60

70

80


245

Dél-Alföld mezőgazdaságában a szellemi foglalkozásúak körében (különösen a rutin jellegű, alacsonyabb képzettséget igénylő munkát végzőknél) az alkalmazásban állók részesedése volt a legmagasabb, a fizikaiak körében pedig (egyedül a döntő többségben lévő mezőgazdasági és erdőgazdálkodási foglalkozásúak ilyen irányú módosító hatása miatt) az önálló, egyéni vállalkozók hányada volt a nagyobb. 6. táblázat

A mezőgazdasági foglalkoztatottak foglalkozási főcsoport és foglalkozási viszony szerinti összetétele Dél-Alföldön, 2005 (százalék) Összevont foglalkozási főcsoport

Összesen


Önálló, egyéni vállalkozó

Társas vállalkozás, szövetkezet dolgozó tagja, segítő családtag

Vezető, értelmiségi foglalkozású Egyéb szellemi foglalkozású Szellemi együtt

100,0 100,0 100,0

51,7 80,1 63,3

19,8 3,3 13,0

28,5 16,6 23,6

Szolgáltatási foglalkozású Mezőgazdasági foglalkozású Ipari, építőipari foglalkozású Egyéb foglalkozású Fizikai együtt

100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

74,0 26,8 73,7 84,8 41,2

21,7 62,7 5,6 7,3 47,3

4,3 10,4 20,7 7,8 11,5

Összesen

100,0

43,6

43,5

12,8

A 2005-ben regisztrált 58 és fél ezer mezőgazdasági foglalkoztatottból 25 és fél ezren dolgoztak önállóan, többségükben mezőgazdasági fizikai munkásként, alapvetően alkalmazott bevonása nélkül. Az alkalmazott nélkül tevékenykedők magas aránya sok esetben a korábbi munkahely elvesztését követően megkezdett egyéni gazdálkodás kényszer voltára is utal. Külső segítséget az egész régióban összesen 1875 önálló, egyéni vállalkozó vett igénybe, azaz a mezőgazdasági foglalkoztatottak 3%-a. Ezek egyharmada vezető, értelmiségi, hattizede mezőgazdasági foglalkozású volt. Az alkalmazottal dolgozó, így feltételezhetően nagyobb méretű gazdaságot vezető egyéniek, önálló vállalkozók hányada a 7 régió közül Észak-Magyarországon volt a legmagasabb (6%), ami a legkisebb értékkel bíró közép-dunántúlinak csaknem 6-szorosa. A foglalkoztatottaknak a munkáltató tulajdoni jellege szerinti összetétele a társadalmi és gazdasági átalakulás eredményeként az 1990 utáni időszakban ugyancsak gyökeresen megváltozott. 2005-ben az állami szféra a foglalkoztatottaknak már csak nem egészen 30%-át alkalmazta a régióban. A közigazgatásban természetesen kizárólagos, az oktatásban és az egészségügyben pedig domináns az állam szerepe, ezzel szemben a mezőgazdaságban 3% alatt maradt az állami szektorban foglalkoztatottak aránya. A mezőgazdaság strukturális átalakulásának utolsó mozzanata volt az állami gazdaságok privatizációja, amely 2005-re lényegében befejeződött. Folyamatosan zsugorodott a szövetkezeti foglalkoztatás is. A régióban a tsz-ek jó része még a kilencvenes évek első felében felszámolás, végelszámolás sorsára jutott, az átalakult vagy újonnan alakult szövetkezetekben pedig lényegesen kevesebben dolgoztak,

246


mint korábban. A szövetkezeti szektor 2005-ben a mezőgazdasági foglalkoztatottak 9%-ának – az egész Dél-Alföldön egy híján 5200 főnek – adott munkát. A folyamatok természetszerűleg a magángazdaság foglalkoztatási jelentőségének megerősödéséhez vezettek. Az ágazatban dolgozók túlnyomó többségének munkáltatója – akár csak önfoglalkoztatóként – ma már a magánszféra, ez az arány lényegesen magasabb, mint a nemzetgazdaság egészében, és meghaladja az országos átlagot is. Viszonylag magas a mezőgazdasági foglalkoztatásban az állam szerepe a középdunántúli régióban, csaknem 14%-os részesedése több mint ötszöröse a legkisebb értékkel bíró dél-alföldiének. Ugyancsak ebben a két régióban a legnagyobb, illetve legkisebb a szövetkezeti szektor súlya: míg Közép-Dunántúlon a mezőgazdaságban dolgozók egyötöde talált munkát valamilyen szövetkezetben, addig Dél-Alföldön csak a már említett 9%-a. 7. táblázat

A foglalkoztatottak összetétele a munkáltató tulajdoni jellege szerint, 2005 (százalék) Összes

Mezőgazdasági

A munkáltató tulajdoni jellege


Állami, egyházi, egyéb közületi Szövetkezeti Magán Vegyes Nem ismert Összesen

országosan

29,4 2,7 57,1 6,2 4,6

2,6 8,9 80,4 1,9 6,1

6,3 12,1 71,8 4,4 5,4

100,0

100,0

100,0

A dél-alföldi régióban az önállóan, egyéni vállalkozóként gazdálkodó mezőgazdasági foglalkozásúak magas részarányával szoros összefüggésben e foglalkozási főcsoportban kiemelkedő a magánszektor súlya, meghaladja a kilenctizedet; a többi főcsoportban meglehetősen szűk sávban, 58–66% között szóródik. Az állami szféra szerepe az alacsonyabb beosztású szellemi foglalkozásúak körében a legnagyobb, de ez esetben sem éri el a 10%-ot. 8. táblázat

A mezőgazdasági foglalkoztatottak foglalkozási főcsoport és a munkáltató tulajdoni jellege szerinti összetétele Dél-Alföldön, 2005 Összevont foglalkozási főcsoport Vezető, értelmiségi foglalkozású Egyéb szellemi foglalkozású Szolgáltatási foglalkozású Mezőgazdasági foglalkozású Ipari, építőipari foglalkozású Egyéb foglalkozású Összesen

Ezen belül

Összesen, fő

állami

3 854 2 672 926 37 473 7 483 6 030

6,1 9,0 8,1 1,3 4,1 3,3

26,1 20,4 6,2 2,8 26,2 9,7

62,6 63,9 57,6 90,8 58,4 65,6

58 438

2,6

8,9

80,4

szövetkezeti

magán

jellegű a munkáltató, %


247

A rendszerváltást követő szervezeti decentralizáció, a tömegével alakuló társas és egyéni vállalkozások eredményeként rendkívüli mértékben megnövekedett a gazdasági élet szereplőinek száma, és egyben átrendeződött a gazdálkodók létszámnagyság szerinti struktúrája is. Ennek tudható be, hogy 2005-ben a foglalkoztatottaknak egy igen jelentős része – majdnem egyharmada – 10 főnél kevesebb dolgozót alkalmazó munkáltatónál tevékenykedett, további egytizede pedig a még mindig kisszervezetek közé sorolható 10–20 fősöknél. A korábban már említett foglalkozási jellemzőkkel szoros összefüggésben a mezőgazdasági foglalkoztatottak közül a legfeljebb 10 fős munkáltatónál dolgozók részaránya az átlagosnál nagyobb, meghaladta a hattizedet. Ebbe a kategóriába tartoznak az alkalmazottat nem foglalkoztató, munkájukat főtevékenységként végző egyéni vállalkozók is. 9. táblázat

A foglalkoztatottak összetétele a munkáltató dolgozói létszáma szerint, 2005 (százalék) Összes

Mezőgazdasági foglalkoztatott

A munkáltató dolgozói létszáma

Dél-Alföldön Összesen Ezen belül: 10 főnél kevesebb 10–19 fő 20 fő vagy több

országosan

100,0

100,0

100,0

31,0 9,9 51,0

62,6 6,0 25,2

48,4 8,7 36,0

A régióban a mezőgazdasági foglalkoztatottaknak az országosnál kisebb hányada dolgozott 20 és több személyt foglalkoztató munkáltatónál. Ez az arány Dél-Dunántúlon a legmagasabb, de még Közép-Dunántúlon is meghaladta az 50%-ot, azaz a dél-alföldi érték dupláját. A 10 fő alatti munkáltatók súlya Dél-Alföldön a legnagyobb, 10 százalékponttal több, mint az e tekintetben utána következő Közép-Magyarországon. A mezőgazdaság közismert tőkeszegénysége miatt szinte létfontosságú lenne a külföldi tőkebevonás a termelésbe. Dél-Alföld nem tartozik a külföldi működő tőke által preferált térségek közé, a mezőgazdaság pedig különösen kiesik a látóköréből. 2005-ben a régióban az összes foglalkoztatottaknak 14, a mezőgazdasági foglalkoztatottaknak pedig még kevesebb, alig 3%-ka dolgozott olyan munkáltatónál, amelyiknek saját tőkéjét vagy annak egy részét külföldi tőke tette ki. A helyzet a földszerzési korlátozások megszűnésével minden bizonnyal változni fog. Településtípusonkénti jellemzők Jellegéből adódóan a mezőgazdasági tevékenység elsősorban a falusi életformához kötődik, így a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya természetesen a községekben lényegesen magasabb, mint a városokban. A mezőgazdasági foglalkoztatottság valamennyi településtípusban csökkent az elmúlt 15 évben, a községek „előnye” azonban változatlanul jelentős. Országosan a falvakban 9% feletti, a városokban 3% alatti volt az agrárszférában foglalkoztatottak hányada 2005-ben, míg ugyanezek az arányok DélAlföldön még meghaladták a 24, illetve a 7%-ot.

248


Ingázás A mezőgazdasági szövetkezeteknek az 1970-es évekre jellemző összevonásai következményeként felerősödő, települések közötti napi munkaerő-áramlás a rendszerváltást követően a magángazdálkodás térnyerésével észrevehetően csillapult. Az önálló, egyéni gazdálkodók főként lakóhelyükön tevékenykednek, az alkalmazottakkal dolgozó kisebb vállalkozások pedig többnyire a helyben lakókat foglalkoztatják. Ma már a lakóhelyükről másik településen lévő munkahelyükre naponta átutazók elenyésző hányada dolgozik a mezőgazdaság területén. Ez az arány Dél-Alföldön – az ugyancsak jelentős mezőgazdasági tevékenységgel bíró Dél-Dunántúl mögött – az egyik legnagyobb, de még itt is mindössze 6%-ot ért el. Az ingázás mértéke egyébként a gazdaság minden területén jelentősen mérséklődött. 2005-ben a régióban élő mintegy 486 ezer foglalkoztatottnak már csak valamivel több mint egyötöde volt kénytelen naponta kétszer megtenni az utat lakóhelye és munkahelye között (az országos átlag: 32%), a mezőgazdaságban foglalkoztatottak körében pedig mindössze egytizednyi volt ez az arány. 10. táblázat

A mezőgazdaságban foglalkoztatottak ingázási adatai, 2005 A naponta ingázók Régiók

száma, fő

foglalkoztatottakon belüli aránya, %

összes ingázón belüli aránya, %


4 976

28,0

1,4

Közép-Dunántúl

5 685

30,5

3,0

Nyugat-Dunántúl

6 715

33,1

4,2

Dél-Dunántúl

7 449

32,7

6,6


4 931

32,0

3,0

Észak-Alföld

6 448

19,3

4,4

Dél-Alföld

6 061

10,4

5,9

42 265

22,6

3,5

Ország összesen

A lakóhelyüktől eltérő településen dolgozó mezőgazdasági foglalkoztatottak száma a régióban – az országos tendenciát követve – 2001 után is tovább mérséklődött, így a 2005. évi mikrocenzus alkalmával már alig haladta meg a 6 ezer főt. A naponta ingázó mezőgazdasági dolgozók száma négy év alatt évente átlagosan egy százalékkal lett kevesebb. A mezőgazdasági termelés legfőbb színtere a vidék. Az agráriumban való elhelyezkedés szerény lehetőségei miatt az ország megyei jogú városaiban élő mezőgazdasági foglalkoztatottak jelentős hányada más településen talál munkát; körükben az ingázók aránya majd két és félszerese az összes keresőre jellemző értéknek. Dél-Alföldön közel sem ilyen számottevő az eltérés, e településcsoportban a mezőgazdasági foglalkoztatottak ingázási aránya alig magasabb az összes dolgozóénál. A kisebb települések felé haladva – a nem mezőgazdasági jellegű munkahelykínálat szűkülése miatt – az ingázási arány eltérése ugrásszerűen növekszik.


249

A társadalmi szerepekből adódóan az ingázók döntő hányada férfi, sok esetben ők a családfenntartók, és lényegesen mobilabbak, mint a munkájuk mellett a családot összefogó és a háztartást vezető nők. Nincs ez másképp a mezőgazdasági foglalkoztatottak körében sem. A 2001-ben még országos átlag körüli dél-alföldi férfi–nő arány (80:20%) 2005-re némileg eltolódott a nők irányába. A régiók közül Dél-Alföldön volt a legalacsonyabb a mezőgazdaságból élő ingázókon belül a férfiak aránya, de még így is megközelítette a nyolctizedet. 2005-ben a mezőgazdasági ingázók 85%-a Dél-Alföldön saját megyéjében talált elhelyezkedési lehetőséget. Ez a régiók között az egyik legmagasabb arány, csaknem 10 százalékponttal haladja meg az országos átlagot. A szomszédos megyékbe egytizedük járt át naponta dolgozni, míg az ennél távolabbra, illetve változó településre ingázók aránya 5% alatt maradt. A régió három megyéje közül a Csongrádban élők vannak a legszerencsésebb helyzetben, a dolgozni eljáró mezőgazdasági népesség mindössze 4%-a kényszerült átlépni a megyehatárt, de ők is csupán a szomszédos megyék munkahelyeire ingáztak. Ezzel szemben a Békés megyében lakó mezőgazdaságból élők csaknem egynegyede más megyében vállalt munkát. Kiegészítő és alkalmi tevékenységként folytatott mezőgazdasági munkavégzés A mikrocenzus adataiból a foglalkoztatottak rendszeres vagy alkalmi kiegészítő munkavégzésére, illetve a mezőgazdasághoz nem tartozók mezőgazdasági munkavégzésére vonatkozóan is nyerhetők információk. Dél-Alföldön – akárcsak országosan – a foglalkoztatottak mintegy 3%-a végez főfoglalkozása mellett valamilyen kiegészítő keresőtevékenységet. Ideértendő mindennemű másodállás, mellékfoglalkozás, rendszeres vagy eseti megbízás alapján folytatott jövedelemszerző tevékenység, illetve a háztájiban eladásra végzett termelés, melyet főfoglalkozás mellett folytattak. A mezőgazdasági foglalkozásúak közül ilyen tevékenységet DélAlföldön mindössze 225 fő vállalt, ami a régióban élő összes mezőgazdasági foglalkozású egy százalékát sem érte el. (Természetesen ez a kiegészítő tevékenység nem feltétlenül jelent mezőgazdasági elfoglaltságot.) Lényegesen elterjedtebb jövedelemkiegészítési forma az alkalmi vagy idénymunka vállalása. 2005-ben az országban ilyen plusz keresőtevékenységre kényszerülő mintegy 191 ezer ember bő egyötöde élt a régióban. A mezőgazdasági foglalkozásúak körében is „népszerű” munkavégzési forma ez. A régiók között Dél-Alföldön messze a legnagyobb, 27% a mezőgazdasági munka mellett alkalmanként dolgozók aránya, ami az országos átlagnál 7 százalékponttal magasabb. Köztudott, hogy a mezőgazdasággal kapcsolatban állók rétege sokkal szélesebb, mint az ágazatban közvetlenül dolgozóké. 2005-ben a nem foglalkoztatott (munkanélküli, gyermekgondozási ellátásban részesülő, nyugdíjas, egyéb inaktív kereső és eltartott), 15 éves és idősebb népességből – országosan – 937 ezer fő jelezte, hogy előző évben végzett valamilyen mezőgazdasági tevékenységet, közülük 139 ezren éltek Dél-Alföldön. A népességhez mérten – Közép-Magyarország után – itt a legalacsonyabb a mezőgazdasági munkát végzők aránya: a 14 év feletti nem foglalkoztatottak közül minden ötödik, a másik pólust képviselő Észak-Alföldön pedig minden harmadik-negyedik dolgozott a mezőgazdaságban.

250

KOVÁCS ANDREA – KRUCSAI ERIKA – PÁLFALVI ZSOLTNÉ 5. ábra

A 15 éves és idősebb nem foglalkoztatott népességből a mezőgazdasági munkát végzők aránya, 2005 30

%

országos átlag: 20

25 20 15 10 5


Dél-Alföld

Nyugat-Dunántúl

Közép-Dunántúl

Dél-Dunántúl


Észak-Alföld

0

Ez a mezőgazdasági munkavégzés azonban inkább rövidebb, mint hosszabb ideig tartott. Az érintett nem foglalkoztatottak közel háromnegyede 90 napnál kevesebbet tevékenykedett a mezőgazdaságban, azok aránya pedig, akik az egész évet (180 nap fölött) mezőgazdasági munkával töltötték, 10% alatt maradt. A mezőgazdasági tevékenységet végző nem foglalkoztatott népesség jellemzően ugyancsak a falvakban él, ahol számuk meghaladta a megfelelő korú és gazdasági aktivitású népesség egyharmadát, míg ugyanez az arány a megyei jogú városokban, illetve a többi városban 8, illetve 18%-ot tett ki. A mezőgazdasági munkát kiegészítésként végző nem mezőgazdasági foglalkozásúak számban ugyancsak lényegesen többen vannak, mint a mezőgazdasági termelést főfoglalkozásban folytatók. Dél-Alföldön 2005-ben több mint 86 ezer ilyen munkavállalót regisztráltak, többségük (76%) alkalomszerűen végezte a mezőgazdasági tevékenységet, éves szinten kevesebb mint másfél hónapnyi időt fordítva rá. 11. táblázat

A nem mezőgazdasági foglalkozású foglalkoztatottak mezőgazdasági munkavégzése, 2005 A mezőgazdasági munkát végzők Régiók

Közép-Magyarország Közép-Dunántúl Nyugat-Dunántúl Dél-Dunántúl Észak-Magyarország Észak-Alföld Dél-Alföld Ország összesen

száma, fő

nem mezőgazdasági foglalkozású foglalkoztatottakon belüli aránya, %

Ezen belül: a 90 napnál kevesebbet dolgozók aránya, %

64 055 106 879 91 732 85 103 110 926 135 265 86 436

5,3 24,0 22,7 25,4 27,6 27,8 19,4

84,3 83,5 86,8 80,4 87,9 90,3 76,4

680 396

18,2

84,8


251

A kiegészítő mezőgazdasági tevékenységet végzők majd 86%-a alkalmazásban álló, míg közel azonos arányban (7–7%) találhatók közöttük önálló, egyéni vállalkozók, illetve társas vállalkozások dolgozó tagjai, valamint elenyésző számban segítő családtagok. Természetszerűen ez esetben is a falvakban a legjelentősebb ez a munkavégzés, ahol a nem mezőgazdasági főfoglalkozásúak közül minden harmadik végez mezőgazdasági kiegészítő tevékenységet. Kulcsszavak: mezőgazdaság, foglalkoztatottság, mezőgazdasági foglalkozású, kiegészítő és alkalmi mezőgazdasági munkavégzés, ingázás.

Resume Socio-economic changes in the 1990s caused a significantly different situation on the labour market than earlier on: a substantial fall in employment was paralleled with the emergence and spread of unemployment. In addition, the distribution of persons employed by economic branches completely changed too: the decrease of the number of persons employed hit dramatically the productive branches and especially mainly agriculture. The number of those working in the agricultural sphere fell back to a very small proportion of the earlier figure in a few years’ time. Nevertheless, the role of this economic branch in employment is considerable even nowadays in the traditionally agriculturally dominated Southern Great Plain.

Megjelent a KSH Szegedi Igazgatóságának kiadványa, a

Fiatalkori bűnözés a Dél-Alföldön Az elemzés az 1990–2005 közötti években, a dél-alföldi régióban fiatalkorúak által elkövetett bűncselekményeket és elkövetőket mutatja be. Részletesen foglalkozik a fiatalkorú bűnelkövetők számával, demográfiai összetételével, az általuk elkövetett bűncselekmények fajtáival, ezek társadalmi súlyosságával, miközben megkísérli bemutatni azokat a társadalmi okokat is, amelyek a fiataloknak a bűnözés útjára való sodródását idézik elő. A fiatalkori bűnözés vizsgálatának az aktualitását többek között az adja, hogy e korcsoport bűnözése bár szám szerint nem volt magas, de a bűncselekményeik növekvő hányadát erőszakos, garázda jelleg, csoportos elkövetés jellemezte. A vizsgált időszak folyamán a bűnelkövetés gyakorisága az 1990. évihez képest emelkedett; az 1990–2005. években a régióban lakó fiatalkorú bűnelkövetők közül egy átlagosan 3 bűncselekmény részese volt. A társas elkövetésen belül a hasonló korú társsal való elkövetés a gyakoribb. A dél-alföldi régióban 1990 és 2005 között mintegy 70 ezer bűncselekményt követtek el a fiatalkorúak, az országos mennyiség 14 százalékát. A régión belül az 1995. és a 2004. év kivételével Bács-Kiskun megyében regisztrálták a legtöbb elkövetést, Békésben ennél 42, Csongrádban pedig 26 százalékkal kevesebbet. A fiatalkorúak által elkövetett bűnesetek száma és változása a dél-alföldi régióban bűncselekménytípusonként eltérően alakult. A személy elleni bűnesetek száma 2005-ben több mint másfélszerese volt az 1990. évinek. A közlekedési, a házasság, család, ifjúság és nemi erkölcs elleniek száma is emelkedett. A közrend elleniek száma 1995–1999-ben több mint hatszorosa volt az 1990–1994. évekének, majd a következő ötéves időszakban az előbbinek a felére csökkent. A gazdasági bűnesetek száma az időszak eleji elkövetéshez képest jelentősen emelkedett, a legnagyobb hányadot kitevő vagyon ellenieké a 16 év során viszont fokozatosan mérséklődött. A dél-alföldi régió megyéiben az országoshoz és a régióhoz hasonlóan alakult a bűnelkövetők korcsoport szerinti összetétele. A fiatalkorúak – összes elkövetőhöz viszonyított – aránya a vizsgált időszak egészében mind a három megyében 11 százalékot tett ki, számuk csökkenő tendenciájú. A kiadvány ára: 3000 Ft. Megvásárolható: 6726 Szeged, Jobb fasor 6–10.

BORSOS ÁRPÁD

Megyei jogú városaink1 kulturális vonzereje* Bevezetés A kultúra, a művelődés intézményhálózatával, a hálózat egyes elemeivel – többkevesebb részletességgel – a geográfiának nem egy ága foglalkozik. A települések, a népesség, az innováció földrajzi és regionális kutatásának közös jellemzője, hogy egyik sem nélkülözi a kulturális és a művelődési intézmények létének, hiányának, bizonyos keretek között outputjának vizsgálatát. Az említett társadalmi jelenségegyüttest természetesen mindegyik tudományterület a maga sajátosságainak megfelelő módszerrel és mélységben veszi górcső alá, így a vizsgálatok látószögébe kerülő terület más-más jellemzője kaphat hangsúlyt. A kultúra intézményesült rendszerei szerepelhetnek a településhierarchia-vizsgálatokban a szinteket meghatározó indikátorok között (Beluszky 2003), az urbanisztikában a településtípusokhoz rendelhető ellátási szintek meghatározásában kaphatnak szerepet (Kőszegfalvi 1997), más kutatásokban az innovációs potenciál mérésére szolgáló klaszterképző komponensek között jelennek meg (Grósz–Rechnitzer 2005). Ezeknek a – teljesség igénye nélkül kiragadott – példáknak az esetében a kiválasztott intézmény léte vagy hiánya, illetve annak végterméke (például az iskolázottság szintje) jelenik meg vizsgálandó elemként. Az urbanisztika kivételével (Kőszegfalvi 1997) az említett diszciplínák elsősorban a tudományos életre, a felső- és a középfokú oktatásra koncentrálnak, látószögükből a közösségi művelődés színterei általában kiesnek. E tekintetben talán a színházak képeznek kivételt Beluszky Pál 2000. évi ezredfordulós hierarchiavizsgálatai óta. Az egyes kulturális ellátórendszerek helyi, területi sajátosságainak célzott vizsgálatával egy-két esetben találkozhatunk. Nem mentes a korábbiakban megfogalmazott értékítélettől a geográfia meglehetősen fiatal részterülete, a kulturális földrajz sem. Az e tudományterületen hazai viszonylatban alapműnek számító munkára (Trócsányi–Tóth 2002) is igaz, hogy a magyarországi kulturális infrastruktúra történeti és földrajzi szemléletű globális bemutatásán túl elsősorban az iskolázottság, az analfabétizmus, a tudományos élet, a nyelvismeret területi sajátosságairól ad teljes körű analízist. Az utóbbi időben egyedi publikációként a magyar mozihálózat alakulásának, jellemzőinek tértudományi feldolgozásával találkozhatunk (Borsos 2004). Meggyőződésem, hogy a teljes kulturális ellátórendszer tértudományi szemléletű feldolgozásának, a helyi, területi, regionális jellemzők bemutatásának többféle hozama is lehet. Tágíthatja a társadalomföldrajz még a közelmúltban is vitatott, önállósuló része, a 1 A vizsgálat nem terjedt ki Érdre, tekintettel arra, hogy legfiatalabb megyei jogú városunk ezt a közjogi státust 2006. október 1-től viseli. Az időpontban, melyre a kutatás vonatkozik, „csak” város volt. * A tanulmányt a Kovács Tibor-pályázat bírálóbizottsága publikálásra javasolta.

MEGYEI JOGÚ VÁROSAINK KULTURÁLIS VONZEREJE

253

kulturális földrajz (Trócsányi–Tóth 2002) horizontját, kutatási módszereit, alapul vagy segédletül szolgálhat fejlesztéspolitikai célok és stratégiák megfogalmazásához, intézményi, hálózati racionalizálási lehetőségek feltárásához, társtudományok (a szociológia) számára célzott kutatások inspirálója lehet. Jelen tanulmányban – mely egy kiterjedtebb kutatás részét képezi – megyei jogú városaink kulturális potenciáljának mérésére teszünk kísérletet a leghagyományosabb intézmények (könyvtár, múzeum, színház) tevékenységét reprezentáló statisztikai mutatók segítségével. Nem az egyes teljesítmények, produkciók szakmai értékét kívánjuk mérni, minősíteni. A felhasználói oldal magatartása (látogatás, kölcsönzés) felől közelítve a vizsgált települések intézményhálózatának vonzó-, illetve kisugárzóerejére próbálunk következtetni. Kísérletet teszünk a hatóerőben tapasztalható különbségek érzékeltetésére, rangsor felállítására, illetve a jelenségek tipizálására. A vizsgálat alapját a 2004. évi ágazati adatszolgáltatás interneten elérhető adatai, illetve a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által a kutatás céljára rendelkezésre bocsátott adatállomány képezte. Az összevetést, a rangsorolást megalapozó számításokat az egyes természetes mutatók abszolút értékére alapozva végeztem, tekintettel arra, hogy a szóban forgó megyei jogú városokban működő intézmények többsége vagy törvény erejénél fogva (megyei múzeum, megyei könyvtár) vagy egyéni jellegzetességekből fakadóan (színház, bábszínház, szabadtéri játékok) a helyben lakók igényeinek kielégítésén túl vonzáskörzetre, megyére kiterjedő, esetenként azt is meghaladó funkciókat is ellát. A kiterjedtebb területi hatást ebből fakadóan eleve feltételeztem. Emiatt a település lélekszáma irrelevánsnak tekinthető. Ezért mellőztem az egyébként szokásos megközelítést, az ezer lakosra vetített mutatók használatát, elemzését. Múzeumok, muzeális intézmények A történelem előtti és a történelmi korok legkülönbözőbb lenyomatait gyűjtő, őrző, bemutató intézmények jellegzetessége, hogy székhelyük határait meghaladó missziójuk a legkézenfekvőbb. Legalább olyan mértékben hordoznak üzenetet a locus határain kívüli népesség számára, mint amennyire helyi identitást erősítő funkciójuk van. Az irántuk megmutatkozó, örökösen megújuló érdeklődésnek éppen ez a titka. Kisugárzásuk és vonzerejük nem szorul különösebben magyarázatra. Azonban ennek az erőnek a mértéke – mely általában a látogatottságban manifesztálódik – nagyon eltérő területi jellegzetességeket mutat. A különbségeknek lehetnek szakmai okaik, de magyarázhatók objektív tényezőkkel, az adott település vagy térség történelmi múltjával vagy e múlt pillanatnyi feltártságával (feltáratlanságával) egyaránt. Az ágazati adatszolgáltatás szerint Magyarországon 2004-ben 377 településen 792 múzeumi egység (muzeális intézmény) volt. Jellegük, gyűjtőkörük meglehetősen nagy szóródást mutat. Ugyanúgy e körbe sorolják be a Magyar Nemzeti Múzeumot Budapesten a maga 1 millió 220 ezres leltári állományával, a 76 relikviát birtokló Nagy Lajos Emlékkiállítást Apostagon, valamint bármely, saját leltári tulajdonnal nem rendelkező kiállítóhelyet, például a Kálmán Imre Emlékmúzeumot Siófokon az évi ötezres látogatószámával.

254

BORSOS ÁRPÁD

Mint általában a kultúra valamennyi szegmensében, a múzeumok esetében is határozottan jelentkezik a főváros-centrikusság (1. táblázat). 1. táblázat

A múzeumok, muzeális intézmények száma és jellemző adatai településtípusonként, 2004 Településtípus

Intézményszám

Műtárgyállomány

Kiállításszám

Látogatószám

Főváros

100

16 912 392

557

4 032 788

Megyei jogú város

172

14 752 786

728

2 558 705

Város

294

6 394 611

1 145

3 028 854

Község

226

194 253

326

2 274 782

792

38 254 042

2 756

11 895 129

Összesen

Forrás: Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és Dobó István Vármúzeum.

Az intézmények 12,6%-a (100 múzeum) Budapesten, 23,6%-a (172 múzeum) a megyei jogú városokban koncentrálódott.2 Még erőteljesebben érzékelhető ez a műtárgyak esetében, melyeknek 44,2%-a leltár szerint fővárosi intézmény tulajdona, s 38,6%-uk lelhető fel megyei jogú városban. E túlsúlyt az állam (az önkormányzatok) által alapított gyűjtemények esetében konzerválja, illetve tovább generálja a szaktörvény, mely országos gyűjtőkörrel 13 fővárosi intézményt jogosít fel, szakmai értelemben lefedve a kulturális javak teljes körét. A megyei múzeumok gyűjtőköréül az adott megyét és az abban található megyei jogú várost jelöli meg. Tekintettel a leletek, rekvizitumok esetében létező szakmai értékhierarchiára, az országos múzeumok primátusa nyilvánvaló. Az egyes megyei jogú városok között a muzeális intézmények számában, jellegében, műtárgyállományában, a rendezett kiállítások mennyiségében meglehetősen nagy különbségek mutatkoznak. Minden bizonnyal ezzel is összefügg látogatottságuk mértéke (2. táblázat). A legkifejezőbb Dunaújváros példája. A rendkívül magas, egymilliót meghaladó műtárgyállománnyal rendelkező helytörténeti múzeumnak alig több mint 12 ezer látogatója volt. Milyen valóság rejtőzik a számok mögött? A legdifferenciáltabb és legsokszínűbb múzeumegyüttes Pécsett található. Nagykanizsa csupán egyetlen, a Zala Megyei Múzeumi Igazgatóság részeként működő városi múzeummal rendelkezik. Az átlagot lényegesen meghaladja Székesfehérvár, Sopron és Miskolc intézményeinek száma. Csupán az intézmények számából – analitikus vizsgálat nélkül – perdöntő értékítéletet alkotni nem lenne célszerű, hiszen a rögzített állapot a legkülönbözőbb jellegű integráció eredménye is lehet, de tükrözheti a fenntartók, alapítók státusának (állam, önkormányzat, magánszemély, egyház stb.) sokszínűségét is.

2 A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma adatbázisában (http://istar.nkom.hu) a vizsgálat időpontjában fellelhető hibás adatokat a Dobó István Múzeumtól kapott információk alapján korrigáltam.


255 2. táblázat

A megyei jogú városok lakónépessége és múzeumainak jellemző adatai, 2004 Megyei jogú város Békéscsaba Debrecen Dunaújváros Egera) Győr Hódmezővásárhely Kaposvár Kecskemét Miskolc Nagykanizsa Nyíregyháza Pécs Salgótarján Sopron Szeged Székesfehérvár Szekszárd Szolnok Szombathely Tatabánya Veszprém Zalaegerszeg Összesen

A lakónépesség Az intézmények

A műtárgyak

A kiállítások

A látogatók

száma 65 710 204 722 52 142 56 458 128 571 48 013 68 077 107 665 177 809 51 252 116 540 157 659 43 681 56 257 162 586 101 778 35 008 76 604 80 530 71 626 61 470 62 148

5 7 4 9 9 4 3 11 15 1 5 24 2 17 10 17 4 4 8 3 7 3

241 906 1 107 410 1 394 711 455 483 215 913 90 581 1 373 977 966 158 869 465 477 336 462 339 1 542 452 43 382 150 601 744 107 1 421 826 211 785 1 246 349 791 662 160 009 553 350 231 984

29 39 18 20 53 26 20 58 62 3 46 56 17 39 31 60 16 17 34 27 28 29

45 223 197 177 15 543 509 159 83 211 18 603 16 990 71 362 82 800 3 953 142 516 561 075 22 654 176 823 145 298 96 259 61 952 31 455 69 830 15 160 110 744 80 918

1 986 306

172

14 752 786

728

2 558 705

Forrás: Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és Dobó István Vármúzeum. a) Vö. a 2. lábjegyzettel.

A műtárgyak mennyiségét tekintve Pécs pozíciója kimagasló, ott akkumulálódott a megyei jogú városokban fellelhető múzeumi értékek több mint 10%-a. Némileg marad csak mögötte Székesfehérvár, Dunaújváros, Kaposvár, de a Szolnokon, Debrecenben felhalmozódott tárgyi anyag is jelentős. Az ellenpólust Salgótarján és Hódmezővásárhely testesíti meg 50, illetve 100 ezer darabszám alatti gyűjteményével. A vizsgálat évében a legtöbb kiállítást Miskolcon, Székesfehérváron és Pécsett rendezték, a legkevesebbet Nagykanizsán, az utóbbiak közül egy a Dél-Zala történelmi múltját bemutató állandó kiállítás. E két tényező (a műtárgyak mennyisége, a rendezett kiállítások száma) tekinthető annak a potenciálnak, mely a helyi és nem helyi lakosok érdeklődését felkelti. A vonzerőt egyértelműen reprezentáló mutató a látogatottság. Kiugró mutatóval Pécs (561 075 fő) és Eger (509 159 fő) áll a rangsor elején, mögöttük sokkal kisebbel Debrecen (197 177 fő), illetve Sopron (176 823 fő). Az első két helyezett település muzeális intézményeinek vonzerejéről tanúskodik, hogy az ott realizálódott látogatószám a megyei jogú városok összesenjének 21,9, illetve 19,9%-át teszi ki, a közvetlenül utánuk következőhöz viszonyítva pedig annak majdnem háromszorosa. A két meghatározó jelentőségű faktor (műtárgyszám, látogató) települések és egymás közötti különbségeit jól érzékelteti az 1. ábra.

256

BORSOS ÁRPÁD 1. ábra

Műtárgy (db)

A műtárgy- és látogatószám a megyei jogú városok múzeumaiban, 2004 1 600 000 1 400 000 1 200 000 1 000 000 800 000 600 000 400 000 200 000 0 1

2

3

4

5

6

7

8

9

10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22

0

Látogató

-100 000 -200 000 -300 000 -400 000 -500 000 -600 000 Jelmagyarázat: 1=Pécs, 2=Székesfehérvár, 3=Dunaújváros, 4=Kaposvár, 5=Szolnok, 6=Debrecen, 7=Kecskemét, 8=Miskolc, 9=Szombathely, 10=Szeged, 11=Veszprém, 12=Nagykanizsa, 13=Nyíregyháza, 14=Eger, 15=Békéscsaba, 16=Zalaegerszeg, 17=Győr, 18=Szekszárd, 19=Tatabánya, 20=Sopron, 21=Hódmezővásárhely, 22=Salgótarján. Forrás: Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma.

Könyvtárak A megyei jogú városokban a 2004-ben működő könyvtárak szakmai státusuk, feladatuk, fenntartói hovatartozásuk szerint a múzeumokéhoz hasonló változatosságot mutatnak. A különbségek részben az állami feladatellátás munkamegosztásából, részben az egyes városokba települt intézmények jellegéből fakadnak. A szaktörvény (CXL/1997. tv.) a helyi önkormányzatok számára csak a könyvtári ellátás biztosítását írja elő kötelező feladatként. Intézményfenntartási kötelezettséget csupán a megyei és a fővárosi önkormányzat számára rögzít. Az érintettek e kötelezettségüknek általában közigazgatási székhelyükön tesznek eleget, ami a megyeszékhelyek és a többi megyei jogú város között már eleve különbséget teremt. A megyei könyvtárak ugyanis a többi települési (városi, városrészi, községi) könyvtártól eltérően speciális feladatokat is ellátnak. A másik jelentős differenciáló tényező a tudományos élet, illetve a felsőoktatás intézményeinek jelenléte vagy hiánya. Megyei jogú városainkban a statisztikai adatszolgáltatási rendszerben megkülönböztetett 13 típusból a vizsgált esztendőben 10 fellelhető.3 Települési könyvtár (a megyeszékhelyeken megyei könyvtár) valamennyi városban van. A Magyar Tudományos Aka3 Az ágazati adatszolgáltatás szerinti típusok: 01 települési, megyei, fővárosi könyvtár; 02 települési, városi könyvtár; 03 települési, városrészi könyvtár; 04 települési, községi könyvtár; 05 települési könyvtár ellátóközpontja; 06 országos szakkönyvtár; 07 MTA-szakkönyvtár; 08 egészségügyi szakkönyvtár; 09 egyéb szakkönyvtár; 10 felsőoktatási könyvtár; 11 munkahelyi könyvtár; 12 nemzeti könyvtár; 13 egyéb könyvtár.


257

démia szakkönyvtárával csak Pécs, Békéscsaba, Szeged, Győr, Sopron és Debrecen büszkélkedhet. Nincs munkahelyi könyvtár Sopronban, Szekszárdon, Tatabányán, Zalaegerszegen. Hódmezővásárhelyen semmilyen szakkönyvtárat nem rögzít az adatszolgáltatás. A hazai könyvtárak (3610) 7,3%-a, a szolgáltatóhelyek/fiókkönyvtárak (5190) 18,5%-a koncentrálódott a megyei jogú városokban, itt kezelték a közkönyvtárakban őrzött nemzeti könyvvagyon 24,8%-át (Budapesten 44,5%). Ezen állomány (28,3 millió kötet) zöme, 46,2%-a felsőoktatási, 31,4%-a települési (megyei, városi, városrészi), 6,3%-a MTAszakkönyvtári állományban volt. Az eltérések a hálózat strukturáltságában, könyvállományában, regisztrált olvasóinak, kölcsönzött köteteinek számában meglehetősen nagyok, 3–6-szoros arányokat mutatnak (3. táblázat). 3. táblázat

A könyvtárak jellemző adatai a megyei jogú városokban, 2004 Megyei jogú város Békéscsaba Debrecen Dunaújváros Eger Győr Hódmezővásárhely Kaposvár Kecskemét Miskolc Nagykanizsa Nyíregyháza Pécs Salgótarján Sopron Szeged Székesfehérvár Szekszárd Szolnok Szombathely Tatabánya Veszprém Zalaegerszeg Összesen

A kötetek

A regisztrált olvasók

A kölcsönzött kötetek

száma 398 447 6 871 948 267 854 883 696 1 516 203 353 046 814 266 1 018 170 2 057 239 414 186 1 045 731 2 748 205 553 871 672 354 2 812 904 981 561 556 407 1 036 738 1 054 218 511 307 980 710 770 515

20 097 73 469 15 546 24 187 37 675 8 439 23 145 49 787 37 356 11 970 30 423 61 320 19 266 10 275 54 098 38 350 13 067 36 444 24 162 17 947 25 206 21 993

293 702 1 313 711 181 932 434 315 668 197 182 791 429 246 589 159 890 915 150 206 467 915 1 139 734 224 303 257 425 919 431 847 649 375 247 630 005 692 258 318 546 278 614 381 718

28 319 576

654 222

11 667 019

Forrás: Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma.

Kiugróan magas, hatmillió feletti a Debrecenben koncentrálódott közkönyvtári anyag. Tekintélyes része, 80%-a a Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtáráé, amely az ország második legnagyobb gyűjteménye. A hasonló státusú és a tudományos életben közel azonos rangú városokhoz viszonyítottan is kimagasló kötetszám – mint az utóbbi időben az elnevezésből is kitűnik – abból fakad, hogy az intézmény 1952-ig visszamenően az Országos Széchenyi Könyvtár mellett a kötelespéldányokat is befogadó hely. Gyűj-

258

BORSOS ÁRPÁD

teménynagysága okán önálló második csoportot képez kétmillió feletti kötetszámával Szeged, Pécs és Miskolc. Ez utóbbi kivételével a másik két nagyvárosban fellelhető állomány több mint 60%-a felsőoktatási intézmény könyvtárában volt. A sort Hódmezővásárhely, illetve Dunaújváros zárja. A három vidéki, nagy történelmi múltú felsőoktatási centrumban (Debrecenben, Pécsett, Szegeden) iratkozott be könyvtárba a legtöbb olvasó. Pécsett az olvasók több mint felét (55%-át), Debrecenben 47, Szegeden 36%-át a felsőoktatásban regisztrálták. A kölcsönzött könyvtári dokumentumok mennyiségében szintén Debrecen áll az élen, megelőzve Pécset s a kissé leszakadó Szegedet. Jó még Miskolc pozíciója. A 6–8. helyet elfoglaló Szombathelyen, Győrben és Szolnokon viszont a listavezetők kölcsönzésének már csak a felét regisztrálja az adatszolgáltatás. A rangsor 15. helyétől lejjebb, az utolsó egyharmadban az évi 300 ezres dokumentumhasználatot sem érik el. Az egyes városok közötti különbséget, a könyvtári állomány hasznosulásának minőségét, distanciáit a 2. ábra mutatja be. 2. ábra

Kölcsönzött kötetek (db)

Könyvállomány (db)

A könyvállomány és a kölcsönzött kötetek száma a megyei jogú városokban, 2004 7 000 000 6 000 000 5 000 000 4 000 000 3 000 000 2 000 000 1 000 000 0 0

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22

-200 000 -400 000 -600 000 -800 000 -1 000 000 -1 200 000 -1 400 000

Jelmagyarázat: 1=Debrecen, 2=Szeged, 3=Pécs, 4=Miskolc, 5=Győr, 6=Szombathely, 7=Nyíregyháza, 8=Szolnok, 9=Kecskemét, 10=Székesfehérvár, 11=Veszprém, 12=Eger, 13=Kaposvár, 14=Zalaegerszeg, 15=Sopron, 16=Szekszárd, 17=Salgótarján, 18=Tatabánya, 19=Nagykanizsa, 20=Békéscsaba, 21=Hódmezővásárhely, 22=Dunaújváros. Forrás: Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma.

A differenciált intézményi háttér ellenére megkockáztatható az értékítélet: ha eltérő mértékben is, de valamennyi megyei jogú város ellát területi funkciót – függetlenül attól, hogy megyei könyvtár székhelye-e vagy sem. A közigazgatási határokat átlépő tevékenység a gyűjtemények nagysága és a jellegzetes egyéni gyűjtőkör okán – mert ilyen szinte valamennyi nagyváros esetében tapasztalható – részben a könyvtárközi kölcsönzések következében, részben felsőoktatási könyvtáraikban a nem helyben lakó hallgatók révén feltételezhető. E funkció térbeli irányultsága, mértéke, terjedelme azonban csak a beiratkozott olvasók, illetve a tényleges használók lakhelyére irányuló célzott vizsgálat alapján lenne mérhető. Esetünkben a használat gyakoriságából csak feltételezhető az erősebb vagy gyengébb kisugárzó hatás.


259

Színházak Megyei jogú városaink közül 2004-ben háromban (Hódmezővásárhelyen, Salgótarjánban, Nagykanizsán) nem működött semmiféle (hagyományos, báb, kamara, alternatív, szabadtéri) színház. E települések lakosságának igényét a művelődési központjukban rendezett előadások, illetve a környező játszóhelyekre indított színházbuszjáratok segítségével elégítették ki. 4. táblázat

A megyei jogú városok színházainak jellemző adatai, 2004 Megyei jogú város

A színházak

A játszóhelyek

száma Békéscsaba Debrecen Dunaújváros Eger Győr Hódmezővásárhely Kaposvár Kecskemét Miskolc Nagykanizsa Nyíregyháza Pécs Salgótarján Sopron Szeged Székesfehérvár Szekszárd Szolnok Szombathely Tatabánya Veszprém Zalaegerszeg Összesen

Összes előadás

Ebből: saját megyében

látogató

előadás

látogató

1 2 1 2 3 – 1 2 2 – 1 4 – 2 4 1 1 1 1 1 3 4

1 5 2 3 4 – 2 5 6 – 3 11 – 2 5 2 1 3 2 2 7 5

201 804 159 352 670 – 186 564 757 – 392 687 – 167 427 289 83 289 207 102 668 286

60 987 143 032 28 589 84 773 187 689 – 69 336 111 812 209 606 – 113 314 163 125 – 55 232 134 701 82 842 9 486 101 167 29 343 29 284 180 920 104 403

201 765 104 331 611 – 180 524 699 – 366 573 – 157 416 249 70 275 189 80 563 278

60 987 132 249 11 236 80 774 168 447 – 66 490 104 389 200 824 – 102 654 135 339 – 52 181 133 714 69 013 5 731 96 794 26 471 20 049 156 350 102 479

37

71

7 290

1 899 641

6 631

1 726 171


A legszélesebb választékot Pécs, Szeged, Zalaegerszeg (4–4), valamint Győr és Veszprém (3–3 színház) nyújtotta. Mögöttük csak statisztikai értelemben maradt el Miskolc. A város Nemzeti Színháza ugyanis öt különböző típusú befogadói élményt volt képes kiszolgálni Játékszínével, Csarnok-, Kamara-, Nagy- és Nyári Színházával. Pécsett, Kecskeméten, Miskolcon, Szegeden, Győrben, Debrecenben, Egerben, Veszprémben és Zalaegerszegen bábszínház is, Szombathelyen viszont csak bábszínház fogadta a közönséget. Nemzetiségi színház két helyen, Pécsett (Horvát Színház) és Szekszárdon (Német Színház – Deutsche Bühne Ungarn) működött. Két kivétellel (békéscsabai Jókai Színház és Győri Nemzeti Színház) valamennyi társulat tartott saját megyéjén kívül is előadásokat. A Győri Balett a főváros mellett csupán

260

BORSOS ÁRPÁD

hat várost tüntetett ki, összesen 45 fellépéssel (Pécset, Debrecent, Tatabányát, Szolnokot, Veszprémet, Zalaegerszeget). A rurális térségekben 316 kőszínházi előadást tartottak. Ebből megyei jogú városhoz kötődő társulat fellépése volt 250, zömük (197) bábszínházi produkció. A legtöbbet (23 előadás) – a megyéből ki sem mozdulván – a békéscsabai színház játszott a falvakban. A pécsi Horvát Színház 21 községi fellépése Baranya, Bács-Kiskun, Somogy és Vas megye között oszlott meg. Az egyes városok produkcióinak számát, látogatottságát a 4. táblázat mutatja be. A legtöbb előadás a debreceni székhelyű színházakhoz fűződik, 54%-uk azonban bábelőadás volt. A rangsorban Miskolc, majd Pécs és Veszprém következik. Közülük a legutóbbi előadásszerkezetében a bábműsorok aránya meghaladja az 50%-ot. A legnagyobb érdeklődés a miskolci produkciók iránt mutatkozott (209 606 néző). Megyéjükön kívül a pécsi (27 786 néző), a veszprémi (24 570 néző) és a győri (19 242 néző) művészek iránti igény volt a legmagasabb, a legalacsonyabb pedig a szegedieké iránt (11 előadás, 987 néző). Úgy tűnik, Szegednek az országhatáron is túlterjedő vonzereje a nagy hagyományokkal rendelkező szabadtéri játékokban rejlik (13 előadás, 37 716 néző). Az előadások és látogatók számának intézmények közötti differenciáit és arányait a 3. ábra szemléletesen mutatja be. 3. ábra

Előadásszám

A színházi előadások és a nézők száma a megyei jogú városokban, 2004 900 800 700 600 500 400 300 200 100 0 0

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22

Látogató

-50 000 -100 000 -150 000 -200 000 -250 000

Jelmagyarázat: 1=Debrecen, 2=Miskolc, 3=Pécs, 4=Győr, 5=Veszprém, 6=Kecskemét, 7=Szeged, 8=Nyíregyháza, 9=Eger, 10=Székesfehérvár, 11=Szolnok, 12=Zalaegerszeg, 13=Szombathely, 14=Békéscsaba, 15=Kaposvár, 16=Sopron, 17=Dunaújváros, 18=Tatabánya, 19=Szekszárd, 20=Hódmezővásárhely, 21=Salgótarján, 22=Nagykanizsa. Forrás: Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma.

Összegzés Az összegző minősítést a leginkább reprezentatív mutatók (a muzeális értékek állománya, a könyvtári kötetek, a színházi előadások száma, a múzeumi, színházi látogatások, a kölcsönzött kötetek száma) alapján végeztem el. Minden egyes mutatóhoz indexet rendeltem, mely nem más, mint a közöttük fellelhető legmagasabb érték (ez lesz a 100%)


261

alapján számított százalékos arány. A végső pozícióindex az egyes mutatóindexek számtani közepe (5. és 6. táblázat). Tekintettel az egyes városok esetenként nagyon eltérő jellemzőire (történelmi múlt, földrajzi fekvés, gazdasági háttér, a társadalmi munkamegosztásban betöltött szerep, a központi funkciók eltérő koncentrációja stb.) a végső típuscsoportok kialakításához a mutatókat két szegmensre elkülönítve vizsgálom. Az egyikben a vonzerő tárgyi alapját, az érdeklődést, a kulturális szolgáltatás iránti igényt felkeltő elemeket értékelem (muzeális műtárgyak, könyvtári kötetek koncentrációja, színházi előadások száma) (5. táblázat). A másikban a kisugárzó/vonzó erőt reprezentáló, fogyasztói érdeklődést bemutató teljesítménymutatókat (múzeumi látogatók, kölcsönzött könyvtári kötetek, színházi nézők) (6. táblázat). Az 5. táblázatból eléggé egyértelműen kitűnik, hogy a felhalmozódott értékek menynyisége szempontjából Debrecen, Pécs, Miskolc vezető pozíciója megkérdőjelezhetetlen. Debrecen a vizsgált három területből kettőben (könyvtár, színház) a legmagasabb kínálattal rendelkezik. Pécs a muzeális értékek magas fokú koncentrációjával, színházi életének sokoldalúságával és jelentős mennyiségi kínálatával, valamint harmadik legnagyobb könyvtári gyűjteményével biztosítja helyét az élvonalban. Miskolc közepes muzeális gyűjteményével, magas könyvtári, valamint második legnagyobb – tartalmában változatos – színházi előadás-kínálatával került a harmadikként az élmezőnybe. 5. táblázat

A megyei jogú városok gyűjteményi anyagának, színházainak jellemző adatai és potenciálindexei, 2004 Megyei jogú város Debrecen Pécs Miskolc Kecskemét Székesfehérvár Szeged Veszprém Szolnok Kaposvár Győr Dunaújváros Nyíregyháza Szombathely Eger Zalaegerszeg Békéscsaba Sopron Nagykanizsa Szekszárd Tatabánya Hódmezővásárhely Salgótarján

A múzeumi A könyvtári A színházi A múzeumi A könyvtári A színházi Potenciálindex műtárgyak kötetek előadások műtárgyak kötetek előadások (számtani száma pozícióindexe, % közép) 1 107 410 1 542 452 869 465 966 158 1 421 826 744 107 553 350 1 246 349 1 373 977 215 913 1 394 711 462 339 791 662 455 483 231 984 241 906 150 601 477 336 211 785 160 009 90 581 43 382

6 871 948 2 748 205 2 057 239 1 018 170 981 561 2 812 904 980 710 1 036 738 814 266 1 516 203 267 854 1 045 731 1 054 218 883 696 770 515 398 447 672 354 414 186 556 407 511 307 353 046 553 871


804 687 757 564 289 427 668 289 186 670 159 392 207 352 286 201 167 – 83 102 – –

71,8 100,0 56,4 62,6 92,2 48,2 35,9 80,8 89,1 14,0 90,4 30,0 51,3 29,5 15,0 15,7 9,8 30,9 13,7 10,4 5,9 2,8

100,0 40,0 29,9 14,8 14,3 40,9 14,3 15,1 11,8 22,1 3,9 15,2 15,3 12,9 11,2 5,8 9,8 6,0 8,1 7,4 5,1 8,1

100,0 85,4 94,2 70,1 35,9 53,1 83,1 35,9 23,1 83,3 19,8 48,8 25,7 43,8 35,6 25,0 20,8 – 10,3 12,7 – –

90,6 75,1 60,1 49,2 47,5 47,4 44,4 43,9 41,4 39,8 38,0 31,3 30,8 28,7 20,6 15,5 13,4 12,3 10,7 10,2 3,7 3,6

262

BORSOS ÁRPÁD

A második csoportba sorolódó városok vagy mindhárom mutatóban átlag körüli értékkel pozicionálták magukat, mint Szeged, vagy egyes területen magas vagy kiugró mutatójukat másutt tapasztalható alacsony rontja le, például Kecskemét, Székesfehérvár. Az e csoportba sorolhatóság határán mozog Dunaújváros, melyet csupán hatalmas elemszámú, jobbára helytörténeti vonatkozású, de meglehetősen alacsony érdeklődést keltő gyűjteménye húzna fel erre a szintre, ezért helye – megítélésünk szerint – eggyel lejjebb van. A harmadik csoportba tartoznak a dominánsan alacsony mutatójú települések, melyek egy-egy területen magasabb értékkel bírnak: Dunaújváros, Győr, Eger, Szolnok, Kaposvár, Nyíregyháza, Szombathely, Veszprém. A feltételek oldaláról a negyedik csoportot azok a városok képezik, melyeknek valamennyi mutatója alacsony: Békéscsaba, Sopron, Tatabánya, Szekszárd, Zalaegerszeg. Az ötödik csoport tagjai alacsony mutatókkal és intézményhiánnyal jellemezhetők. Idetartozik a színházzal nem rendelkező Hódmezővásárhely, Salgótarján és Nagykanizsa. A kimutatható vonzerő, a látogatói-felhasználói adatokkal megjeleníthető teljesítmény szempontjából (6. táblázat) Pécs a vezető, a második blokkot Debrecen és Miskolc alkotja, majd Eger, Szeged és Győr következik, közel azonos értékkel, szintén egy csoportot képezve. 6. táblázat

A vizsgált intézmények teljesítménye és vonzerőindexe, 2004 Megyei jogú város

Pécs Debrecen Miskolc Eger Szeged Győr Veszprém Székesfehérvár Nyíregyháza Kecskemét Szolnok Zalaegerszeg Szombathely Sopron Kaposvár Békéscsaba Szekszárd Tatabánya Dunaújváros Salgótarján Hódmezővásárhely Nagykanizsa

A múzeumi A kölcsön- A színházi A múzeumi A kölcsön- A színházi Vonzerőindex látogatók zött kötetek látogatók látogatók zött kötetek látogatók (számtani száma pozícióindexe, % átlag) 561 075 197 177 82 800 509 159 145 298 83 211 110 744 96 259 142 516 71 362 31 455 80 918 69 830 176 823 16 990 45 223 61 952 15 160 15 543 22 654 18 603 3 953

1 139 734 1 313 711 890 915 434 315 919 431 668 197 278 614 847 649 467 915 589 159 630 005 381 718 692 258 257 425 429 246 293 702 375 247 318 546 181 932 224 303 182 791 150 206


163 125 143 032 209 606 84 773 134 701 187 689 180 920 82 842 113 314 111 812 101 167 104 403 29 343 55 232 69 336 60 987 9 486 29 284 28 589 – – –

100,0 35,1 14,8 90,7 25,9 14,8 19,7 17,2 25,4 12,7 5,6 14,4 12,4 31,5 3,0 8,1 11,0 2,7 2,8 4,0 3,3 0,7

86,8 100,0 67,8 33,1 70,0 50,9 21,2 64,5 35,6 44,8 48,0 29,1 52,7 19,6 32,7 22,4 28,6 24,2 13,8 17,1 13,9 11,4

77,8 68,2 100,0 40,4 64,3 89,5 86,3 39,5 54,1 53,3 48,3 49,8 14,0 26,4 33,1 29,1 4,5 14,0 13,6 – – –

88,2 67,8 60,9 54,8 53,4 51,7 42,4 40,4 38,4 37,0 33,9 31,1 26,4 25,8 22,9 19,8 14,7 13,6 10,1 7,0 5,7 4,0


263

A muzeális értékek látogatottságában Pécs (Eger kivételével) kiugróan megelőzi valamennyi riválisát, a könyvtári forgalomban csupán 14%-kal marad el a vezető Debrecentől, színházi produkcióinak látogatottságában is negyedik a rangsorban úgy, hogy megyén kívüli produkciói iránt a legnagyobb az érdeklődés. Debrecen a már többször kiemelt vezető könyvtári pozíciója mellett a harmadik leglátogatottabb muzeális gyűjteménnyel rendelkezik, színházi területen az előkelő ötödik helyet vívta ki magának. Miskolc színházi produkciói által keltett érdeklődésben áll az élen, könyvtárforgalma a negyedik, múzeumainak látogatottsága – a magas éves kiállításszám ellenére – átlag alatti. Eger vonzerejét a többször említett múzeumi élete emeli ki, másik két vizsgált területen a középmezőnybe sorolódik. Győr balett-társulatának országos kisugárzása a döntően meghatározó tényező, bár könyvtári mutatója is a rangsor első harmadában található. Szeged hatodik helyét élvonalhoz közeli könyvtárhasználata, átlagnál magasabb színházi mutatója alapozza meg. Esetükben a komplex kulturális vonzerő országos volta nagy biztonsággal megállapítható. Az ellenpólust, a „leszakadó” mezőnyt Békéscsaba, Szekszárd, Tatabánya, Dunaújváros, Hódmezővásárhely, Salgótarján és Nagykanizsa képviseli. Valamennyi adatuk az értéksorrend utolsó harmadában található. Esetükben az országos, bizonyos intézmények esetén akár a regionális kisugárzás is megkérdőjelezhető. E városok – nem mellékesen – az említett differenciáló tényezők (földrajzi helyzet, történelmi múlt, a lakónépesség és a központi funkciók koncentrációja stb.) „kárvallottjai” is. 4. ábra

Vonzerő

Potenciál

Kulturális potenciál- és vonzerőindexek a megyei jogú városokban, 2004 100 90 80 70 60 50 40 30 20 10 0 0 -10 -20 -30 -40 -50 -60 -70 -80 -90 -100

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

Jelmagyarázat: 1=Debrecen, 2=Pécs, 3=Miskolc, 4=Kecskemét, 5=Székesfehérvár, 6=Szeged, 7=Veszprém, 8=Szolnok, 9=Kaposvár, 10=Győr, 11=Dunaújváros, 12=Nyíregyháza, 13=Szombathely, 14=Eger, 15=Zalaegerszeg, 16=Békéscsaba, 17=Sopron, 18=Nagykanizsa, 19=Szekszárd, 20=Tatabánya, 21=Hódmezővásárhely, 22=Salgótarján. Forrás: Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma.

A középmezőnyhöz tartozó városok sorában két típus különböztethető meg. Az első tagjai egy-egy területen az élvonalat képviselik, vagy ahhoz tendálnak, például Sopron múzeumainak vonzerejével, Székesfehérvár, Szombathely könyvtári szolgáltatásával,

264

BORSOS ÁRPÁD

Veszprém színházi életével, ám más adataik ettől lényegesen elmaradnak. Egy-egy területen országos kisugárzásuk is feltételezhető, Sopron esetében bizonyítottnak tekinthető. A második típus, Nyíregyháza, Kecskemét, Szolnok, Zalaegerszeg, Kaposvár szinte mindenben a középkategóriát testesíti meg. Hatókörük, vonzerejük megyén, régión túlterjedő volta egyedi alkalmak esetén valószínű. A lehetőségek, a vonzerőt megalapozó tárgyi, fizikai potenciál és a teljesítménnyel kifejezett vonzerő belső szerkezeti arányait a 4. ábra hivatott érzékeltetni. Következtetések A kulturális értékek koncentrációját és azok hasznosulását összevetve a következő kép rajzolódik ki: Létezik egy mindkét elem szempontjából magas értékindexszel jellemezhető, élvonalat képező hármas (Pécs, Debrecen, Miskolc), ahol a kulturális potenciál koncentrációja és a hasznosulás is magas. E városok vonzereje, kisugárzása a legerősebb. Közülük Pécs és Debrecen – a társadalmi köztudatban is megkérdőjelezhetetlenül – évszázadok óta a fővároson kívüli magyar szellemi élet központja. Miskolc kulturális pozíciójának megerősödése, egyértelművé válása a regionális funkciókat is betöltő megyei jogú városok között a történelmi múltban gyökerező értékek (első magyar nyelvű kőszínház) kiteljesedésével, működő intézmények reorganizációjával az elmúlt évtizedek társadalmigazdasági változásainak eredménye. Átlag feletti potenciál átlag feletti hasznosulása tapasztalható Szegeden, amelynek komoly történelmi, kulturális múltja szintén nem kérdőjelezhető meg. E két – mutatói alapján elkülönülő – csoport esetében az erős országos kisugárzás/vonzerő a kultúra vizsgált három területén általában érzékelhető. A vezető városokhoz képest szerényebb potenciál jó hasznosulását példázza Győr és Eger. Ez utóbbi a kultúra területén történelmi idők óta, fizikai paramétereitől függetlenül, azt meghaladó vonzerővel és kisugárzással rendelkezett. Győr pedig a valóságos regionális központokhoz (Pécs, Debrecen, Szeged) felzárkózó nagyváros (Dövényi 2003). E két megyeszékhely esetében az általában közepesnek tekinthető országos vonzerő mellett egy-egy területen (színház, múzeum) annál erősebb hatásra lehet következtetni. A már inkább a derékhadhoz tartozó Kecskemét és Székesfehérvár esetében a rendelkezésre álló potenciált tekintve tartalékok feltételezhetők. A vonzerő meghaladja a potenciál szintjét a középmezőnyben Nyíregyháza, Zalaegerszeg és az e csoportba éppen csak besorolható Sopron esetében. A lehetőség és a vonzerő egyensúlyát mutatja a középmezőnyből Veszprém és Szombathely. Hatókörük egy-egy kivételtől eltekintve jobbára megyei, de regionális is lehet. Az alacsony mutatók birtokosai – esetenként kisebb sorrendeltolódással – mindkét tekintetben Békéscsaba, Szekszárd, Nagykanizsa, Tatabánya, Hódmezővásárhely és Salgótarján. Intézményhálózatuk, ha az nem hiányos – a megyeszékhelyek esetében a törvényi kötelezettségek kivételével – jobbára helyi igényt elégít ki. Önkéntelenül adódik a vizsgálat tapasztalatainak összevetése más típusú és célú városhierarchia-vizsgálatok eredményeivel:


265

Beluszky Pál településhierarchia-vizsgálataiban (Beluszky 2003) a 22 megyei jogú várost hat különböző hierarchiaszintbe sorolja be. A legfelső csoportot alkotó valóságos regionális központok (Szeged, Debrecen, Pécs) és a hiányos szerepkörű központok (Miskolc, Győr) közül az első négy – ha nem is ugyanebben a sorrendben, de vizsgálatunk tapasztalatai szerint is mindkét összetevőben – rendre az élmezőnyt képezi. Győr kulturális potenciál tekintetében hátrább helyezkedik el, ám teljesítményszintje pozícióját öszszességében feljavítja. A megyeközpontok között a 6. helyre sorolt Szombathelyt mérésünkben kulturális potenciál és vonzerő tekintetében Veszprém, Székesfehérvár, Kecskemét és Szolnok megelőzi. A hiányos szerepkörű megyeközpontok (Zalaegerszeg, Békéscsaba) a részleges megyeközpontok (Salgótarján, Szekszárd, Sopron, Tatabánya), valamint a középváros kategóriába sorolt Nagykanizsa és Dunaújváros jelen vizsgálat szerint is a rangsor utolsó harmadát képezi. Leszakadási folyamatot jelez, hogy Beluszky Pál (2005) újabb vizsgálatában Salgótarján már a középvárosi kategóriában található. Vizsgálatunk ezt kulturális vonatkozásban meg is erősíti. Dövényi Zoltánnak az 1999-es évek második felére vonatkozó hierarchiavizsgálatához viszonyítva sincs számottevő eltérés. A különbségek között említendő, hogy a regionális központként definiált Miskolc esetében a pozícióvesztés (Dövényi 2003) a kultúra területén a vizsgált időpontban nem érzékelhető, ami következhet a két vizsgálat között eltelt majd egy évtized változásaiból, illetve a város „nehézipari centrum” időszakot követő útkeresésének eredményeiből. Vizsgálatunkban szintén érzékelhető a megyeszékhelyek és a következő hierarchiaszint (középvárosok) között általában kimutatható szakadék (Dövényi uo.). Ellentétben viszont az 1990-es évek második felére jellemzőkkel, bizonyos megyeszékhelyek (Salgótarján, Tatabánya) pozícióvesztése – a vizsgált mutatókban tapasztalható nagy különbségek alapján – érzékelhető az utóbbi időszakban. A távolság természetesen az élvonal pozícióinak erősödéséből is fakadhat. IRODALOM Beluszky Pál (2003): Magyarország településföldrajza. Általános rész. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 568 pp. Beluszky Pál – Győri Róbert (2004): Fel is út, le is út ... Tér és Társadalom. XVIII. évf. 1. szám. pp. 1–41. Pál Beluszky and Róbert Győri (2005): A Slow Response System: The Urban Network. In: Györgyi Barta – Éva G. Fekete – Irén Kukorelli Szörényiné – Judit Timár (editors): Hungarian Spaces and Places: Patterns of Transition. Pécs, Centre for Regional Studies. pp. 378–396. Borsos Árpád (2004): A magyar mozihálózatról tértudományi megközelítésben. Tér és Társadalom. XVIII. évf. 3. sz. pp. 78–89. Dövényi Zoltán (2003): Településrendszer. In: Perczel György (szerk.): Magyarország társadalmi-gazdasági földrajza. ELTE Eötvös Kiadó, Bp. pp. 521–562. Grósz András – Rechnitzer János (szerk. 2005): Régiók és nagyvárosok innovációs potenciálja Magyarországon. MTA RKK, Pécs–Győr, 305 p. Horváth Gyula – Rechnitzer János (2004): A vezető magyar városok innovációs kapacitása és fejlesztési elképzelései. MTA RKK NYUTI Közleményei 156. Győr, MTA RKK Nyugat-magyarországi Tudományos Intézet, 142 p.

266

BORSOS ÁRPÁD

Kőszegfalvi György (1997): Urbanisztika. Urbanizáció – Városfejlődés. JPTE TTK Általános Társadalomföldrajzi és Urbanisztikai Tanszék, Pécs, 208 p. Trócsányi András – Tóth József (2002): A magyarság kulturális földrajza II. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 363 p. Magyar statisztikai évkönyv 2004. http://portal.ksh.hu Turisztikai statisztikai évkönyv 2004. KSH, Bp. http://istar.nkom.hu Kulcsszavak: funkcionális településhierarchia, kulturális potenciál, kulturális vonzóerő, kulturális kisugárzóerő, megyei jogú városok, múzeum, könyvtár, színház.

Resume The study examines the cultural weight and importance of towns with county rights based on statistical data representing the activities of three classic institutions (library, museum, theatre). Instead of measuring and rating the professional value of individual institutions and productions, from the angle of user side attitude (attendance, publications borrowed) it tries to judge the attractiveness and aura of the institutional network of settlements examined. Relying on natural statistical indicators used in each specific field, it attempts to present the (local, county, regional and national) differences in attractiveness or aura, to set up rankings and classify phenomena. Experiences in the paper are compared to the results of functional hierarchy researches on towns.

Megjelent a Magyar statisztikai zsebkönyv 2006 Ez a kis formátumú zsebkönyv minden évben az első olyan részletes, minden témakört felölelő statisztikai adatgyűjtemény, amelyből a felhasználók tájékozódhatnak az ország előző évi társadalmi és gazdasági folyamatainak az alakulásáról. Idén megújult külsővel és szerkezetben jelenik meg. Módszertani megjegyzései segítik a számok értelmezését, a tájékozódást pedig számos grafikon támogatja. Az adatokat 9 fejezetre tagolva mutatja be: 1. Összefoglaló adatok 2. Népesség, népmozgalom 3. Társadalom 4. Általános gazdasági mutatók 5. Gazdasági ágazatok 6. Környezet 7. Regionális adatok 8. Nemzetközi adatok 9. Országgyűlési és önkormányzati választások Magyarországon A zsebkönyv magyar és angol nyelvű. A magyar nyelvű kiadvány ára: 2000 Ft. Az angol nyelvű kiadvány (Statistical Pocket-Book of Hungary, 2006) ára: 2700 Ft.

KÖZLEMÉNYEK HORVÁTHNÉ DR. KOVÁCS BERNADETT – RITZ ISTVÁN

A Somogy megyei kistérségek pályázati aktivitása Az alábbi tanulmány – részét képezve a Dél-Dunántúl régió településeit vizsgáló OTKA-kutatásnak1 – hozzájárul annak feltárásához, hogy bizonyos térségek fejlesztési elképzeléseit miként módosítják a támogatási források (Sitányi et al 2006). Célja, hogy megvizsgálja a kistérségekben az utóbbi évek alatt megvalósított, pályázati forrásokból (rész)finanszírozott fejlesztéseket (idősoros összefüggéseik, valamint Somogy megyének a régióból való részesedése, illetve a kistérségi megoszlás szempontjából). A vizsgálat értékeli a megvalósítási hely gazdasági és egyéb szervezeteinek pályázati aktivitását, valamint igyekszik fényt deríteni az adatok alakulását befolyásoló néhány tényezőre. Anyag és módszer A tanulmány az országos támogatásmonitoring-rendszer által rendelkezésünkre bocsátott, a dél-dunántúli régió egyes településein megvalósított, pályázati forrásból támogatott fejlesztések időrendi adatainak felhasználásával előállított adatbázist dolgozza fel statisztikai módszerekkel (Molnár–Barna 2004). Az adatok feldolgozása, az eredmények megjelenítése Microsoft Excel programmal történt. A vizsgálat 2000 és 2005 között az országos támogatásmonitoring-rendszerben nyilvántartott 311 nyertes pályázatra terjed ki, 22 077 rekordot, ebből részletesebben 6838 Somogy megyei adatot dolgoz fel. Jelen dolgozat az adatok időrendi bemutatását követően a somogyi megvalósítású pályázatokat a kedvezményezettek minősítése és forrásösszetétele szerint értékeli. Eredmények A régiós pályázatok időrendi adatai A dél-dunántúli régióban megvalósított, a vizsgált évek alatt támogatást nyert konstrukciók számának alakulását jelzi az 1. ábra. 1. ábra A vizsgált pályázatok számának alakulása a dél-dunántúli régióban, 2000–2005

Pályázatok száma, db

3000 2500 2000 1500 1000 500 0 2000

2001

2002

Baranya megye

2003

Somogy megye

2004

2005

Tolna megye

Megjegyzés: A 2005. év nem lezárt feldolgozottságú adat. 1 K63209 számú OTKA-pályázat: Regionális fejlettségbeli különbségek vizsgálata településszinten.

268

HORVÁTHNÉ DR. KOVÁCS BERNADETT – RITZ ISTVÁN

A vizsgált támogatási konstrukciókban benyújtott pályázatok számát tekintve a pályázati aktivitás erőteljes növekedése látható a régióban (Baranya: 385%, Somogy: 285%, Tolna: 428%). Megfontolandó, hogy habár a baranyai pályázók az időszak minden évében több konstrukciót nyújtottak be, mint a somogyiak és a tolnaiak, Somogy teljesítményének megítélését nagyban rontja, hogy 2004-ben Baranya javára nemcsak hogy fokozódott a különbség, de még Tolna is több pályázatot nyújtott be nála. A jóváírt támogatási összeg a vizsgált évek alatt változatos képet mutatott. Az időszak első felében látható növekedés 2003-ra megállt, majd a következő évben mintegy háromszorosára ugrott. (A 2005. évre bemutatott adat csupán az eddig feldolgozott állapotot tükrözi.) A megyei részesedést mutató százalékos adatok szerint a Somogy megyei sikeres pályázatbenyújtók teret veszítettek a Baranya megyei támogatottakkal szemben. 1. táblázat A nyilvántartott jóváírt támogatások összege és megoszlása a dél-dunántúli régióban, 2000–2005 A jóváírt támogatások megoszlása, %

Év

A régióban jóváírt támogatások összege, millió Ft

Baranya

Somogy

Tolna

2000

19 213

22,1

52,3

25,7

2001

20 236

30,3

41,5

28,3

2002

25 322

30,3

43,3

26,4

2003

21 384

41,2

30,3

28,4

2004

60 088

47,0

26,7

26,3

2005

19 723

47,1

34,3

18,6

Megjegyzés: saját számítás a monitoringadatok alapján.

A csökkenő részesedés azonban a jóváírt támogatások abszolút összegében szerencsés módon nem mutatkozik. A 2. ábra jelzi, hogy a Somogy megyei pályázatbenyújtók is több mint kétszeresére növelték az elnyert támogatás összegét, azonban Baranya megye példáját tekintve felhívható a figyelem a megyénkbeli lehetőségek kihasználatlanságára. 2. ábra

Jóváírt támogatás összege, millió Ft

Az évente jóváírt összes támogatás a dél-dunántúli régióban, 2000–2005 30000 25000 20000 15000 10000 5000 0 2000

2001 Baranya megye

2002

2003 Somogy megye

2004

2005

Tolna megye

A 3. ábrán az egy pályázatra eső átlagos jóváírt támogatás összege szerepel. A diagram azt valószínűsíti, hogy a sikeres benyújtók között egyre nő a kisebb összegekre pályázók aránya, kiváltképp Somogyban csökkent erőteljesen az átlagos támogatási összeg. Ezt igazolja a 2. táblázat adatsora is.

A SOMOGY MEGYEI KISTÉRSÉGEK PÁLYÁZATI AKTIVITÁSA

269 3. ábra

Átlagos jóváírt támogatás, millió Ft

Az egy nyertes pályázatra jutó jóváírt támogatás összege a dél-dunántúli régióban, 2000–2005 18 16 14 12 10 8 6 4 2 0 2000

2001

2002

Baranya megye

2003

2004

Somogy megye

2005

Tolna megye

2. táblázat A pályázatok száma az igénylők minősítése szerint Somogy megyében, 2000–2004 Az igénylő minősítése Belföldi természetes személy Mikrovállalkozás

2000

2001

2002

2003

2004

Évek összesen

20 87

213 135

215 182

159 550

47 1 108

654 2 062

Kisvállalkozás

65

75

45

106

248

539

Középvállalkozás

35

16

64

51

38

204

7

3

5

4

–

19

376

383

377

385

314

1 835

21

10

18

113

8

170

611

835

906

1 368

1 763

5 483

Nagyvállalat Nonprofit szervezet az államháztartáson belül Nonprofit szervezet az államháztartáson kívül Összesen


Az előző évhez képest 2004-ben megkétszereződött a mikrovállakozások által, illetve 2,3-szeresére nőtt a kisvállalkozások által beadott sikeres pályázatok száma. Ez a kis- és mikrovállakozások pályázatainak arányában 160%-os növekedést jelent az összes igénylőhöz képest. Számottevő hányadot képviselnek az államháztartáson belüli nonprofit szervezetek által beadott pályázatok, de arányuk fokozatos csökkenést mutat az összes pályázaton belül. A jóváírt támogatás összegében a vizsgált időszakban megfigyelt jelentős fluktuációt a 4. ábra tanúsága szerint az államháztartáson belüli nonprofit szervezetek számára elérhető 2003. évi összegek jelentős csökkenése okozta (hiszen a pályázatok száma nem csökkent jelentősen). A háttérben álló okok vizsgálata nem képezi a jelen tanulmány részét. Látható ugyanakkor a kisméretű vállalkozásoknak kedvező támogatáspolitika eredménye: nemcsak jóval több sikeres pályázatot nyújtottak be, hanem ezzel a számukra megítélt támogatások összegét is a 2000. évi négyszeresére növelték a szektor szintjén.

270

HORVÁTHNÉ DR. KOVÁCS BERNADETT – RITZ ISTVÁN 4. ábra A különböző minősítésű támogatottak részesedése az éves jóváírt támogatás összegéből Nonprofit szervezet államháztartáson kívül

Jóváírt támogatás összege, millió Ft

18000 16000

Nonprofit szervezet államháztartáson belül

14000 12000

Nagyvállalat

10000 8000

Középvállalkozás

6000 4000

Kisvállalkozás

2000 0

Mikrovállalkozás 2000

2001

2002

2003

2004 Belföldi természetes személy

Somogy megye

A nagy és közepes méretű vállalkozások a számukra jóváírt támogatás összegét tekintve nem nevezhetők az utóbbi évek nyerteseinek. A civil szervezeteket, illetve a tercier szektort ösztönző támogatások eltörpülnek mind összegükben, mind pedig számukban. Pályázati aktivitás a megye kistérségeiben A vizsgált időszakban a Somogy megyei megvalósítási hellyel rendelkező pályázatok száma az 5. ábrán látható módon alakult. 5. ábra A pályázatok számának alakulása kistérségi bontásban, 2000–2005 2000

700 600

2001

500 400

2002 2003

300 200

2004

100 0 Ta b i

S ió fo ki

N a g ya tá d i

Ma rc a li

Le n g ye ltó ti

Ka p o s vá ri

Fo n yó d i

C s u rg ó i

Ba rc s i

2005 Ba la to n fö ld vá ri

Pályázatok száma, db

800

Az országos területfejlesztési monitoringrendszer nyilvántartásában szereplő, a támogatási célokra összegeket elnyert pályázatok közül a Kaposvári kistérségben adták be a legtöbbet minden évben; jelentős még a Siófoki, a Marcali, a Nagyatádi és a Fonyódi kistérségek pályázati aktivitása. A legcsekélyebb számú pályázattal a Balaton mellett elhelyezkedő Balatonföldvári, Lengyeltóti, valamint a Csurgói és Tabi kistérség rendelkezik. A benyújtott pályázatok számában élenjáró Kaposvári kistérséghez hasonló lendületes növekedéssel használta ki kapacitásait a legtöbb kistérség az időszak alatt: a beadott nyertes pályázatok száma jelentős (2,3–4,3szeres) emelkedést mutat 2004-ig. Kiemelkedik közülük Siófok kistérsége 8,5-szeres növekedéssel. A kevésbé lendületesen fejlődő, 2–4. helyen szereplő kistérségekben a pályázatok száma is mintegy megkétszereződött az

A SOMOGY MEGYEI KISTÉRSÉGEK PÁLYÁZATI AKTIVITÁSA

271

időszak elejéhez viszonyítva. A pályázati aktivitás emelkedése figyelhető meg a Barcsi és a Balatonföldvári kistérségben is 2004-ig, ami azonban rejt még tartalékokat. Az időszakot tekintve összesen legkevesebb pályázattal rendelkező két kistérségben azonban még kiemeltebb figyelmet kellene fordítani a pályázatok menedzselésével foglalkozóknak arra, hogy ne csökkenjen tovább, sőt növelhető legyen az elnyerhető pályázatok száma. Felmerül a kérdés, hogy a kistérségek pályázati aktivitásának fent említett alakulásában szerepet játszik-e a pályázatokban elvárt önerő; illetve a pályázók kistérségbeli hovatartozása (gazdaságföldrajzi elhelyezkedése) eredményezheti-e, hogy a több önerőt felmutatni tudó („gazdagabb”) településekről pályázók aktivitása nagyobb, mint a „szegényebb” térségek pályázóié, akiknek még inkább szükségük van más forrásokra. A pályázatok forrásösszetétele A továbbiakban azt vizsgáljuk, hogy az adott időszak alatt a Somogy megyei kistérségekben átlagosan milyen mértékben tudtak a pályázók saját erőt biztosítani a vizsgálat tárgyát képező támogatási konstrukciókhoz. A forrásösszetétel elemzését a támogatás és a jóváhagyott költség arányára vonatkozóan végeztük el, megjegyezve, hogy jóval árnyaltabb képet kapnánk, ha az eredményeket korrigálnánk az eltérő mértékű önerőt igénylő támogatási konstrukciók éves, illetve kistérségi megoszlását figyelembe véve. 3. táblázat A támogatás összege a jóváhagyott költség arányában (százalék) Kistérség

2000

2001

2002

2003

2004

2005

Átlag

Sorrend

Balatonföldvári Barcsi Csurgói Fonyódi Kaposvári Lengyeltóti Marcali Nagyatádi Siófoki Tabi

30,3 60,6 36,1 40,9 48,7 49,3 41,1 34,2 33,6 47,9

56,3 25,6 11,8 42,3 34,3 12,8 28,3 37,3 51,1 38,6

40,2 42,1 23,3 37,4 47,5 3,9 33,6 41,5 62,3 39,9

39,8 49,9 46,0 43,1 37,6 45,3 36,0 41,1 34,4 31,5

41,2 80,1 44,4 46,0 62,1 78,0 64,9 47,9 55,5 51,9

38,2 83,6 9,0 51,9 36,1 56,2 49,5 47,9 49,6 70,1

40,3 61,7 23,3 42,0 46,2 12,8 46,5 40,3 50,2 43,3

7–8. 1. 9. 6. 4. 10. 3. 7–8. 2. 5.

48,7

27,4

30,9

39,0

58,7

48,0

40,5

–

Somogy átlagos


A megyében átlagosan mintegy 60% önerő figyelhető meg a vizsgált pályázatoknál; 2000-ben, illetve 2004-ben és 2005-ben kevesebb, 41,3–62,0%; a középső években pedig több, 61,0–72,6% saját forrásra volt szükség. Megállapítható továbbá a megyei átlagértékeket tekintve, hogy a 2004. év kivételével a pályázati konstrukciókban a pályázóknak legalább ugyanannyit, illetve még többet saját forrásból „hozzá kellett tenniük” a támogatás összegéhez. A vizsgált időszak alatt átlagosan legkevesebb saját forrással rendelkező pályázók a Barcsi kistérségben valósították meg beruházásaikat. Itt kiemelkedően nagy, 81%-ot meghaladó a támogatás aránya a jóváhagyott összköltséghez mérve a 2004. és 2005. évi pályázatoknál. Mindegyik kistérségről elmondható, hogy az időszaki átlaghoz, illetve az első négy évhez képest az utolsó két évben kevesebb saját forrást biztosítottak a pályázók a konstrukcióikhoz. Kirívóan kismértékű a pályázatok külső forrásból való támogatottsága a Lengyeltóti és a Csurgói kistérségben, ahol egy-egy év (2002 és 2005) extrém értéke befolyásolta leginkább az átlagot, habár a Csurgói kistérség egyik évben sem ért el 50% támogatást. A Barcsi, Siófoki és Marcali a három legnagyobb támogatás per összköltség arányt elért kistérség, míg a legnagyobb sajátforrásarányt a Lengyeltótiban, a Csurgóiban, a Nagyatádiban és a Balatonföldváriban adták a pályázók. A támogatási konstrukciók differenciáltságát és megoszlását, illetve ezek idősoros adatait célszerű a továbbiakban szemügyre venni ahhoz, hogy a pályázati aktivitásra befolyással bíró gazdasági erőforrásellátottságot egzaktabban értékelni lehessen.

272

HORVÁTHNÉ DR. KOVÁCS BERNADETT – RITZ ISTVÁN

Összegzés A vizsgálatba vont támogatási konstrukciók számát tekintve a pályázati aktivitás erőteljes fejlődése látható a régióban. Ugyanakkor Somogy növekedése elmarad a régió két másik megyéjéhez képest, sőt 2004-ben az addig harmadik Tolna megye mögé szorult. Ugyancsak veszített részesedéséből az elnyert támogatási összegekből; e két tény mindenképpen figyelemfelkeltő Somogy versenyképességének megtartása szempontjából. A pályázatok számának jelentős növekedését egyértelműen a mikrovállalkozásoknak nyújtott konstrukció kihasználása eredményezte, míg a jóváírt támogatási összeg emelkedése elsősorban az államháztartáson belüli nonprofit szektor pályázatainak tudható be. Ugyanakkor alig észrevehetők a közepes vállalatoknak nyújtott támogatási konstrukciók; nagyvállalat 2005-ben nem is kapott támogatást az országos támogatásmonitoringrendszer adatai alapján. A pályázatokban elnyert, jóváírt támogatások összegét tekintve egyértelmű Kaposvár és ahhoz közeli települések versenyelőnye. További vizsgálatok tárgyát képezheti a támogatási konstrukciók összetétele abból a szempontból, hogy egyes kistérségek esetében mely területeken mutatható ki kihasználatlan tartalék. A pályázatok számának alakulása közvetlen kifejezője egy-egy térség településfejlesztési aktivitásának. Ugyanakkor, nem várható el az egymástól eltérő gazdasági erőforrásokkal ellátott térségektől a meglévő, saját forrásokra is jelentős mértékben támaszkodó támogatási konstrukciók azonos mértékű kihasználása. Az elemzések további területe lesz a különböző gazdasági fejlettségű térségek és megvalósított pályázataik közötti összefüggések feltárása.

IRODALOM Sitányi L. – Czuppon V. – Sáriné Csajka E. – Martonné Tosetto A. (2006): Effect of national and EU cofinanced tenders on territorial development in the South Trans-Danubian region – from the aspect of innovation. In: The Journal of Central European Agriculture, Croatian Society of Agricultural Economists (CD kiadvány). Competitiveness, Multifunctionality & Sustainability; A New Perspective for Agriculture and Rural Areas in Central and Eastern Europe ; November 23–25, 2006 Molnár Tamás – Barna Katalin: Területi statisztikai elemzési módszerek, Agroinform kiadó, 2004 Kulcsszavak: pályázati aktivitás, támogatás, Somogy megye, kistérség. Resume Tendering activity of the region of Southern Transdanubia has intensively developed, although with uneven momentum of the three counties of the region. The authors draw the attention to the importance of maintaining the competitiveness of Somogy county. An increase in the number of tenders won and the amount of funds received was due only to two out of seven segments recorded in the monitoring database. The analysis showed the advantage of the Kaposvár subregion. Further investigation is needed to reveal which subregions have unused reserves and in what fields. The economic endowment of certain regions also highly influences tendering activity, which issue needs further discussion as well.

Az Európai Unió régióinak GDP-je∗ A 2004. évi, vásárlóerő-paritáson1 kifejezett, egy lakosra jutó GDP2 az EU–27-ek 268 NUTS 23 szintű régiója közül Románia Nord-Est régiójában volt a legalacsonyabb a 27 ország átlagának 24%-ával, és BelsőLondonban (Inner London) a legmagasabb az átlag 303%-ával. Ezt az információt az Európai Közösségek statisztikai hivatala, az Eurostat tette közzé.

Minden hatodik régió az EU–27-ek átlagának 125%-a felett… 2004-ben az egy főre jutó GDP régiók szerinti rangsorában Belső-London (az átlag 303%-ával), Luxemburg nagyhercegség (251%) és Brüsszel (248%) állt az élen. Ezeket is magába foglalóan 46 régió értéke haladta meg a 125%-os szintet, ebből nyolc-nyolc helyezkedett el Németországban, illetve az Egyesült Királyságban, hét Olaszországban, öt Hollandiában, négy Ausztriában, három-három Belgiumban, illetve Spanyolországban, kettő Finnországban, egy-egy pedig a Cseh Köztársaságban, Írországban, Franciaországban, Szlovákiában és Svédországban, valamint ide tartozott Luxemburg nagyhercegség is. Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy néhány régióban a GDP egy főre jutó értékét jelentősen befolyásolhatja az ingázás. Az ingázási többlet ezekben a régiókban olyan szintre emeli a termelést, amelyet a helyben lakó aktív népesség saját maga nem tudott volna előállítani. Ennek következménye, hogy az egy főre jutó GDP ezekben a régiókban túl-, míg az ingázási veszteséget elszenvedő régiókban alulbecsült lehet.

… és minden negyedik a 75%-a alatt volt A rangsor utolsó tizenöt helyén csak bolgár, lengyel és román régiók találhatók, közülük a legalacsonyabb értéket a román Nord-Est képviselte az átlag 24%-ával, amelyet három bolgár területi egység – Severozapaden, Yuzhen tsentralen és Severen tsentralen – követett egyaránt 26%-kal. Összesen 70 régió nem érte el a 75%-os szintet, közülük tizenöt volt lengyel, nyolc-nyolc görög, illetve román, hét cseh, hat-hat bolgár, illetve magyar, négy-négy francia (valamennyi tengerentúli megye), olasz, illetve portugál, három szlovák, egy pedig spanyol, továbbá ide sorolandó még Észtország, Lettország, Litvánia és Málta is. ∗ Forrás: az Eurostat „News releases” című internetes kiadványának 2007/23. száma. Az Eurostat az interneten: http://epp.eurostat.cec.eu.int 1 A vásárlóerő-paritás (PPS) mesterséges valuta, amely figyelembe veszi az egyes országok közötti árszínvonalbeli különbségeket. Ez a mértékegység lehetővé teszi az egyes országok gazdasági mutatóinak jól értelmezhető mennyiségi összehasonlítását. 2 A GDP és az egy lakosra jutó GDP valamely régió gazdasági összteljesítményének mérésére szolgál. Felhasználható a régiók gazdasági fejlettségi fokának összehasonlítására. A GDP valamely régió magánháztartásai számára véglegesen rendelkezésre álló jövedelmet nem méri. A részletes módszertan az Eurostat „Regionális számlák módszerei: bruttó hozzáadott érték és bruttó állóeszköz-felhalmozás gazdasági ágak szerint” című kiadványában (1995, ISBN 92-827-0159-X) található. 3 Az adatok közlése a statisztikai célú területi egységek 2003 májusában elfogadott nómenklatúrája (NUTS) szerint történt. A „NUTS 2003” egységes, összefüggő területi osztályozási rendszer, 2. szintjén 268 régió található, melyből az egyes tagországok részesedése a következő: Ausztria 9, Belgium 11, Bulgária 6, Cseh Köztársaság 8, Egyesült Királyság 37, Finnország 5, Franciaország 26, Görögország 13, Hollandia 12, Írország 2, Lengyelország 16, Magyarország 7, Németország 41, Olaszország 21, Portugália 7, Románia 8, Spanyolország 19, Svédország 8 és Szlovákia 4. Ciprus, Dánia, Észtország, Lettország, Litvánia, Luxemburg, Málta és Szlovénia az egész országot 2. szintű régiónak értelmezi. Az európai statisztikai régiók listája megtekinthető az alábbi internetcímen: http://ec.europa.eu/eurostat/ramon/nuts .

274

SIPŐCZ BALÁZS 1. táblázat Egy főre jutó regionális GDP az EU–27-ekben, 2004 (PPS, EU–27 = 100) A tizenöt legmagasabb érték

Sorrend 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15.

A tizenöt legalacsonyabb érték

Régió

GDP

Belső-London (Egyesült Királyság) Luxemburg Bruxelles-Capitale (Belgium) Hamburg (Németország) Wien (Ausztria) Île de France (Franciaország) Berkshire, Buckinghamshire & Oxfordshire (Egyesült Királyság) Oberbayern (Németország) Stockholm (Svédország) Utrecht (Hollandia) Darmstadt (Németország) Praha (Cseh Köztársaság) Southern and Eastern (Írország) Bremen (Németország) North Eastern Scotland (Egyesült Királyság)

303 251 248 195 180 175 174 169 166 158 157 157 157 156

Sorrend 254. 255. 256. 257. 258. 259. 260. 261. 262. 263. 264. 265. 266. 267. 268.

Régió

GDP

Vest (Románia) Podlaskie (Lengyelország) Centru (Románia) Podkarpackie (Lengyelország) Lubelskie (Lengyelország) Nord-Vest (Románia) Sud-Est (Románia) Yugoiztochen (Bulgária) Severoiztochen (Bulgária) Sud-Vest Oltenia (Románia) Sud-Muntenia (Románia) Severen tsentralen (Bulgária) Yuzhen tsentralen (Bulgária) Severozapaden (Bulgária) Nord-Est (Románia)

39 38 35 35 35 33 31 30 29 29 28 26 26 26 24

154 2. táblázat

Az Európai Unió régióinak GDP-je Régió (NUTS 2003)

EURÓPAI UNIÓ (27 ország) AUSZTRIA Burgenland Niederösterreich Wien Kärnten Steiermark Oberösterreich Salzburg Tirol Vorarlberg BELGIUM Bruxelles-Capitale Antwerpen Limburg (BE) Oost-Vlaanderen Vlaams Brabant

GDP, 2004, millió PPS

Egy lakosra jutó GDP, 2004, PPS

Egy lakosra jutó GDP, 2004, PPS, EU–27=100

10 529 351

21 503

100,0

226 163 5 357 35 085 62 305 13 070 28 469 36 017 15 996 19 473 10 391 278 748 53 537 51 971 17 625 32 836 28 936

27 666 19 305 22 439 38 632 23 356 23 824 25 857 30 487 28 254 28 905 26 759 53 381 31 080 21 826 23 858 27 973

128,7 89,8 104,4 179,7 108,6 110,8 120,2 141,8 131,4 134,4 124,4 248,3 144,5 101,5 111,0 130,1

(A tábla folytatása a következő oldalon)

AZ EURÓPAI UNIÓ RÉGIÓINAK GDP-JE

275 (Folytatás)

Régió (NUTS 2003) West-Vlaanderen Brabant Wallon Hainaut Liège Luxembourg (BE) Namur BULGÁRIA Severozapaden Severen tsentralen Severoiztochen Yugoiztochen Yugozapaden Yuzhen tsentralen CIPRUS CSEH KÖZTÁRSASÁG Praha Střední Čechy Jihozápad Severozápad Severovýchod Jihovýchod Střední Morava Moravskoslezsko DÁNIA EGYESÜLT KIRÁLYSÁG Tees Valley & Durham Northumberland and Tyne & Wear Cumbria Cheshire Greater Manchester Lancashire Merseyside East Riding & North Lincolnshire North Yorkshire South Yorkshire West Yorkshire Derbyshire & Nottinghamshire Leicestershire, Rutland & Northamptonshire Lincolnshire Herefordshire, Worcestershire & Warwickshire Shropshire & Staffordshire West Midlands East Anglia Bedfordshire & Hertfordshire Essex Inner London Outer London

GDP, 2004, millió PPS 28 315 9 336 22 533 20 475 4 716 8 468 55 510 5 409 5 471 6 323 7 340 22 286 8 681 14 536 165 059 39 427 17 111 17 572 14 679 20 246 23 734 15 761 16 529 144 648 1 582 935 22 136 31 065 10 134 27 702 63 344 31 416 25 632 19 784 18 491 26 079 51 976 48 315 43 091 13 522 30 014 31 584 64 750 54 720 47 936 36 707 191 305 110 241

Egy lakosra jutó GDP, 2004, PPS 24 910 25 783 17 546 19 852 18 498 18 644 7 134 5 502 5 681 6 299 6 420 10 550 5 509 19 648 16 171 33 784 15 024 14 962 13 049 13 688 14 483 12 856 13 141 26 772 26 455 19 273 22 231 20 500 27 929 24 957 21 908 18 776 22 315 24 199 20 402 24 670 23 999 27 065 20 108 23 904 21 062 25 087 24 439 29 598 22 437 65 138 24 493

Egy lakosra jutó GDP, 2004, PPS, EU–27=100 115,8 119,9 81,6 92,3 86,0 86,7 33,2 25,6 26,4 29,3 29,9 49,1 25,6 91,4 75,2 157,1 69,9 69,6 60,7 63,7 67,4 59,8 61,1 124,5 123,0 89,6 103,4 95,3 129,9 116,1 101,9 87,3 103,8 112,5 94,9 114,7 111,6 125,9 93,5 111,2 97,9 116,7 113,7 137,6 104,3 302,9 113,9


276

SIPŐCZ BALÁZS (Folytatás)

Régió (NUTS 2003) Berkshire, Buckinghamshire & Oxfordshire Surrey, East & West Sussex Hampshire & Isle of Wight Kent Gloucestershire, Wiltshire & North Somerset Dorset & Somerset Cornwall & Isles of Scilly Devon West Wales & The Valleys East Wales North Eastern Scotland Eastern Scotland South Western Scotland Highlands & Islands Northern Ireland




79 337 72 332 45 851 34 346 68 019 25 945 8 797 22 939 32 333 28 438 16 609 49 782 54 625 7 203 36 436

37 379 28 050 25 444 21 336 30 844 21 405 17 025 20 857 17 261 26 430 33 100 25 926 23 946 19 361 21 292

ÉSZTORSZÁG

16 242

11 978

55,7

FINNORSZÁG Itä-Suomi Etelä-Suomi Länsi-Suomi Pohjois-Suomi Åland

129 816 12 250 73 842 29 113 13 779 832

24 834 18 336 28 681 21 929 21 852 31 461

115,5 85,3 133,4 102,0 101,6 146,3

1 504 876 425 466 30 002 36 515 39 178 53 973 29 231 34 268 76 938 46 473 41 648 23 896 74 501 64 527 34 361 67 215 58 530 14 244 143 618 26 967 46 719 106 547 5 158 6 344

24 146 37 526 22 463 19 471 21 758 21 699 20 278 21 169 19 130 19 959 23 176 20 999 22 042 21 198 20 244 21 957 21 551 19 728 24 253 20 317 18 863 22 560 18 745 14 380

112,3 174,5 104,5 90,5 101,2 100,9 94,3 98,4 89,0 92,8 107,8 97,7 102,5 98,6 94,1 102,1 100,2 91,7 112,8 94,5 87,7 104,9 87,2 66,9

FRANCIAORSZÁG Île de France Champagne-Ardenne Picardie Haute-Normandie Centre Basse-Normandie Bourgogne Nord – Pas-de-Calais Lorraine Alsace Franche-Comté Pays de la Loire Bretagne Poitou-Charentes Aquitaine Midi-Pyrénées Limousin Rhône-Alpes Auvergne Languedoc-Roussillon Provence-Alpes-Côte d'Azur Corse Guadeloupe

173,8 130,4 118,3 99,2 143,4 99,5 79,2 97,0 80,3 122,9 153,9 120,6 111,4 90,0 99,0



277 (Folytatás)

Régió (NUTS 2003) Martinique Guyane Réunion




6 289 2 287 9 981

15 973 11 690 13 006

74,3 54,4 60,5

GÖRÖGORSZÁG Anatoliki Makedonia, Thraki Kentriki Makedonia Dytiki Makedonia Thessalia Ipeiros Ionia Nisia Dytiki Ellada Sterea Ellada Peloponnisos Attiki Voreio Aigaio Notio Aigaio Kriti

201 864 7 400 28 014 3 971 10 522 4 958 3 621 8 568 10 349 8 891 95 895 2 641 6 634 10 401

18 245 12 193 14 660 13 482 14 264 14 521 16 492 11 714 18 511 14 847 24 230 13 021 21 903 17 313

84,8 56,7 68,2 62,7 66,3 67,5 76,7 54,5 86,1 69,0 112,7 60,6 101,9 80,5

HOLLANDIA Groningen Friesland Drenthe Overijssel Gelderland Flevoland Utrecht Noord-Holland Zuid-Holland Zeeland Noord-Brabant Limburg (NL)

454 847 18 993 14 589 10 473 27 011 46 972 7 522 39 546 85 662 98 649 9 690 67 193 28 547

27 946 33 059 22 713 21 696 24 399 23 859 20 736 33 905 33 045 28 561 25 542 27 900 25 093

130,0 153,7 105,6 100,9 113,5 111,0 96,4 157,7 153,7 132,8 118,8 129,8 116,7

ÍRORSZÁG Border, Midlands and Western Southern and Eastern

123 456 23 315 100 141

30 414 21 518 33 653

141,4 100,1 156,5

LENGYELORSZÁG Łódzkie Mazowieckie Małopolskie Śląskie Lubelskie Podkarpackie Świętokrzyskie Podlaskie Wielkopolskie Zachodniopomorskie Lubuskie Dolnośląskie Opolskie

416 484 26 050 84 939 30 363 57 716 16 559 15 976 10 892 9 807 39 434 17 207 9 852 32 176 9 880

10 908 10 049 16 523 9 324 12 260 7 568 7 617 8 443 8 148 11 728 10 149 9 765 11 113 9 378

50,7 46,7 76,8 43,4 57,0 35,2 35,4 39,3 37,9 54,5 47,2 45,4 51,7 43,6


278


Régió (NUTS 2003)


Kujawsko-Pomorskie Warmińsko-Mazurskie Pomorskie

20 177 12 099 23 357

LETTORSZÁG LITVÁNIA LUXEMBURG NAGYHERCEGSÉG MAGYARORSZÁG Közép-Magyarország Közép-Dunántúl Nyugat-Dunántúl Dél-Dunántúl Észak-Magyarország Észak-Alföld Dél-Alföld MÁLTA NÉMETORSZÁG Stuttgart Karlsruhe Freiburg Tübingen Oberbayern Niederbayern Oberpfalz Oberfranken Mittelfranken Unterfranken Schwaben Berlin Brandenburg – Nordost Brandenburg – Südwest Bremen Hamburg Darmstadt Gießen Kassel Mecklenburg-Vorpommern Braunschweig Hannover Lüneburg Weser-Ems Düsseldorf Köln Münster Detmold Arnsberg Koblenz



9 756 8 469 10 659

45,4 39,4 49,6

22 608

9 775

45,5

37 732

10 981

51,1

24 468

53 978

251,0

138 986 61 915 14 619 14 384 9 620 11 656 13 904 12 888

13 751 21 837 13 148 14 359 9 811 9 138 9 003 9 494

64,0 101,6 61,1 66,8 45,6 42,5 41,9 44,2

6 414

15 988

74,4

2 054 543 121 257 78 676 53 767 46 495 153 010 29 561 27 951 26 931 50 368 33 919 46 801 73 694 19 096 25 902 22 217 72 786 127 464 23 765 30 512 29 154 37 873 51 155 30 774 52 490 145 603 112 519 54 012 48 624 86 202 31 676

24 903 30 328 28 876 24 647 25 849 36 408 24 735 25 646 24 308 29 499 25 229 26 235 21 755 16 385 18 433 33 508 41 972 33 825 22 322 24 225 16 895 22 809 23 612 18 098 21 265 27 784 25 829 20 579 23 470 22 799 20 738

115,8 141,0 134,3 114,6 120,2 169,3 115,0 119,3 113,0 137,2 117,3 122,0 101,2 76,2 85,7 155,8 195,2 157,3 103,8 112,7 78,6 106,1 109,8 84,2 98,9 129,2 120,1 95,7 109,1 106,0 96,4



279 (Folytatás)

Régió (NUTS 2003) Trier Rheinhessen-Pfalz Saarland Chemnitz Dresden Leipzig Dessau Halle Magdeburg Schleswig-Holstein Thüringen




10 537 47 045 24 651 27 192 32 481 19 894 8 363 15 015 20 490 63 234 41 386

20 511 23 312 23 284 17 425 19 442 18 474 16 295 18 111 17 574 22 380 17 508

95,4 108,4 108,3 81,0 90,4 85,9 75,8 84,2 81,7 104,1 81,4

1 343 554 110 528 3 377 37 379 283 564 14 297 13 487 127 931 30 332 115 387 90 018 18 527 34 946 148 460 23 585 5 337 84 933 60 852 9 676 29 608 72 503 28 828

23 095 25 703 27 577 23 584 30 426 30 141 27 292 27 386 25 246 28 034 25 129 21 708 23 115 28 345 18 246 16 583 14 708 15 008 16 215 14 728 14 477 17 508

107,4 119,5 128,2 109,7 141,5 140,2 126,9 127,4 117,4 130,4 116,9 101,0 107,5 131,8 84,9 77,1 68,4 69,8 75,4 68,5 67,3 81,4

PORTUGÁLIA Norte Algarve Centro (PT) Lisboa Alentejo Açores Madeira

168 936 47 045 6 774 32 786 62 559 11 602 3 411 4 759

16 086 12 648 16 585 13 824 22 745 15 115 14 175 19 532

74,8 58,8 77,1 64,3 105,8 70,3 65,9 90,8

ROMÁNIA Nord-Vest Centru Nord-Est Sud-Est Sud-Muntenia

158 230 19 446 19 355 18 947 18 850 20 425

7 301 7 093 7 629 5 070 6 612 6 111

34,0 33,0 35,5 23,6 30,7 28,4

OLASZORSZÁG Piemonte Valle d'Aosta/Vallée d'Aoste Liguria Lombardia Bolzano/Bozen Trento Veneto Friuli-Venezia Giulia Emilia-Romagna Toscana Umbria Marche Lazio Abruzzo Molise Campania Puglia Basilicata Calabria Sicilia Sardegna


280


Régió (NUTS 2003) Bucuresti-Ilfov Sud-Vest Oltenia Vest




30 604 14 333 16 270

13 862 6 183 8 395

64,5 28,8 39,0

SPANYOLORSZÁG Galicia Asturias Cantabria País Vasco Navarra La Rioja Aragón Madrid Castilla y León Castilla-La Mancha Extremadura Cataluña Valenciana Illes Balears Andalucía Murcia Ceuta Melilla Canarias

924 629 47 182 19 819 11 556 56 625 15 720 6 853 28 549 163 772 50 295 31 298 15 392 173 811 90 009 23 224 126 953 23 274 1 388 1 267 37 641

21 658 17 416 18 705 21 084 26 975 27 252 23 520 23 095 28 416 20 398 17 011 14 419 25 900 20 185 24 579 16 679 18 140 19 430 18 906 19 950

100,7 81,0 87,0 98,1 125,4 126,7 109,4 107,4 132,1 94,9 79,1 67,1 120,5 93,9 114,3 77,6 84,4 90,4 87,9 92,8

SVÉDORSZÁG Stockholm Östra Mellansverige Sydsverige Norra Mellansverige Mellersta Norrland Övre Norrland Småland med öarna Västsverige

232 632 66 503 33 062 30 976 18 557 8 767 12 104 18 471 44 191

25 865 35 621 21 862 23 700 22 450 23 587 23 772 23 113 24 536

120,3 165,7 101,7 110,2 104,4 109,7 110,6 107,5 114,1

SZLOVÁKIA Bratislavský kraj Západné Slovensko Stredné Slovensko Východné Slovensko

65 644 16 694 21 129 13 571 14 250

12 196 27 802 11 336 10 035 9 102

56,7 129,3 52,7 46,7 42,3

SZLOVÉNIA

35 791

17 920

83,3

Fordította és szerkesztette: Sipőcz Balázs Resume The news release of Eurostat presents the regional gross domestic product figures in 2004 of an enlarged European Union with 27 members already. It analyses regional GDP per inhabitant in separate groups of regions above 125%, and below 75% of the EU-average, respectively, informing on their number by country. The territorial units with the 15 highest as well as the 15 lowest values in the rankings are included in an individual table, while a detailed table lists the data of all the regions.

DR. GYÉMÁNT RICHÁRD – DR. PETRES TIBOR

Montenegró közigazgatása és nemzetiségi statisztikája∗ Bevezetés Montenegró 2006. június 3-án deklarált függetlenségével létrejött a Föld legfiatalabb szuverén állama. A Montenegrói Köztársaság területe 13 812 km². Az ország fővárosa Podgorica. Az állam nyugaton Horvátországgal (14 km), északnyugaton Bosznia-Hercegovinával (225 km), északkeleten Szerbiával (203 km), délkeleten pedig Albániával (172 km) határos. Délnyugaton 293,5 km hosszan az Adriai-tengerrel érintkezik. A 2003. évi népszámlálás szerint a Montenegrói Köztársaság területén 620 145 fő élt. Az ország lakosságának 43,2%-a volt montenegrói, 32,0%-a szerb, 7,8%-a bosnyák, 5,0%-a albán, 4,0%-a „muzulmán”, valamint 1,1%-a horvát nemzetiségű; az egyéb, a nem nyilatkozott és az ismeretlen kategória 7,0%-ot számlált. A felekezeti statisztikát tekintve elmondható, hogy a népesség 74,2%-a az ortodox vallást követi, azonban jelentős az iszlám hitűek 17,7%-os aránya is. A római katolikusok 3,5%-os közösséget alkotnak. Az egyéb valláshoz tartozók, az ateisták, a nem nyilatkozók és az ismeretlen kategóriába tartozók aránya csak 4,5%. Az ország közigazgatásilag 21 opštinára, „községre” tagolódik. Településeinek száma 1256, ebből 40 városi címmel rendelkezik. Az opštinák neve és területe (km2): Andrijevica (283), Bar (598), Berane (717), Bijelo Polje (924), Budva (122), Danilovgrad (501), Žabljak (445), Kolašin (897), Kotor (335), Mojkovac 8367), Nikšić (2065), Plav (486), Plužine (854), Pljevlja (1346), Podgorica (1441), Rožaje (432), Tivat (46), Ulcinj (255), Herceg Novi (235), Cetinje (910), Šavnik (553). Montenegró térképe a „községekkel”

Forrás: A Montenegrói Statisztikai Hivatal honlapja: http://www.monstat.cg.yu/EngsrCrnaGora.htm. ∗

A tanulmányt a Kovács Tibor-pályázat bírálóbizottsága publikálásra javasolta.

282


A montenegrói (és a szerbiai) önkormányzatok nagyobbak a magyarországiaknál. Általában egy város és a vonzáskörzetébe tartozó falvak alkotnak egy „község”-et (opštinát). Az opština legfőbb – rendeletalkotási jogosítvánnyal fölruházott – szerve a „községi“ képviselő-testület. Az opština, a „község”, a magyar terminológiában – a mára közigazgatás-történeti – járásnak felelhetne meg. Montenegróban (és Szerbiában) a „község”et járásnak azért nem tudjuk nevezni, mert korábban léteztek járások is, de azok több mai „község”-et foglaltak magukban.1 (Mivel a magyarra történő szó szerinti fordítás – köz-ség, „község” – zavaró és keze-hetetlen, a továbbiakban az eredeti opština szót használjuk. A szerk.) Népesedéstörténet A Montenegró név először egy 1296-ból származó okiratban lelhető fel. A Crna Gora elnevezést, amely szerb nyelven jelöli ezt a területet, az egykor az ország területének partvidéki részét teljesen betakaró hatalmas fekete erdőségekről kapta, amik az intenzív fakitermelés következtében mára teljesen eltűntek. A mai Montenegró már az őskőkortól (paleolitikum) kezdve lakott területnek számított. Ezt a tényt számos régészeti lelőhely támasztja alá, amelyek közül a legjelentősebb a Crvena Stijena (Vörös-szikla) a Petrovići település mellett, a Nikšić község nyugati részén. Az újkőkorban (neolitikumban) feltehetően Kis-Ázsiából, a mai Törökország területéről érkeztek ide bevándorlók. Kr. e. 1000–700 között Közép-Európából az indoeurópai eredetű illírek vándoroltak be, akik a Kr. e. III. században létrehozták saját államukat. Az illíreknek a mai Montenegró területén való jelenlétéről számos kultúrtörténeti bizonyíték létezik, mint például Medun és Ulcinj. Az illírek élénk kereskedelmi kapcsolatot tartottak fenn a görög és az itáliai területekkel. A gazdag Illír Birodalomra a rómaiak is igényt tartottak, akik Kr. e. 233-tól háborúkat indítottak a terület lakói ellen. A rómaiak véglegesen Kr. e. 229–228-ban igázták le az illíreket, amely népcsoport székvárosa Risna (ma Risan, Montenegró) volt. A Kr. u. I. században a mai Montenegró területe a római tartománynak, Dalmáciának volt része. A rómaiak itt néhány várost is alapítottak, amelyek közül a legjelentősebb Doclea (Duklja) volt. A Római Birodalom bukása után a mai Montenegró területe a Kelet-Római (Bizánci) Császársághoz tartozott egészen 1040–1043-ig. A szlávok – akik keresztény hitre térítése csak a IX. században történt meg – a Kr. u. VI. században kezdték benépesíteni a területet. A X. század elején alapították meg a saját államukat, Duklját, amit a magyar történetírás inkább Zetaként ismer. Az államalapítók a Vojislavljević család tagjai voltak, akik közel 200 évig uralkodtak a mai Montenegrói Köztársaság területe felett. Duklja Zeta néven először 1089-ben szerepelt. Habár VII. Gergely pápa 1077-ben független állammá nyilvánította Zetát, 1185 és 1355 között Zeta a szerb Raska állam fennhatósága alatt állt. 1217-ben Stevan Prvovjenčani lett az első ortodox király. Az első ortodox egyházat Rastko Nemanjić (Szent Száva) 1219-ben alapította. Az egyik püspöksége a zetai, amely a Prevlakán volt Herceg Novi mellett (Ostrvo cvijeća, azaz Virágsziget). Itt épült egy kolostor Szent Mihály arkangyal emlékére. A törökök 1389-es rigómezei győzelmével megszűnik a szerb uralom Montenegró fölött, amely török vazallus lesz, majd hosszas harcok után 1499-ben beillesztik a Skadari szandzsákba. A török időkben a mai Montenegró területe két részre szakadt. Kotort, Perastot, azaz a Kotori-öböl vidékét Velence szerezte meg, míg a mai Montenegró többi területe török uralom alá került, így Bar, Herceg Novi és Ulcinj is. A török uralom alá került Montenegró népe nem törődött bele a leigázásba, s ezért sosem volt fegyvercsörgéstől mentes a vidék. Montenegró különösen a XVIII. század folyamán száll szembe – sikerrel – a török elnyomással. A skadari pasa 1796-os sikertelen hadjárata után a Porta 1799-ben elismeri Montenegró – elsősorban Oroszország támogatta – függetlenségét. Az 1797. évi Campo Formió-i békével az önálló Velence Köztársaság végleg megszűnt. Az egykoron méltán híres köztársaság teljes területe Ausztriáé lett, így a Kotori-öböl környéke is. Egy rövid intermezzót – a napóleoni illír tartományt (1809–1813) – leszámítva 1918-ig Ausztriáé is maradt.2 1 Fontos megjegyeznünk, hogy a településeknek alacsonyabb szintű szerveződésük is van; ez a helyi közösség. Ez általában egy-egy településre, városkerületre alakul, de összefoghat több települést is. 2 A Stanjevic-kolostorban 1789-ben tartott egyetemes zsinaton elfogadták az Általános montenegrói törvénykönyvet, amely szerint megalakult a szenátus, a bíróság, a kapitányi hatalom. E törvénykönyv rögzítette a személy- és vagyonvédelmi jogi normákat is. 1813-ban a Kotor melletti Dobrotában, Montenegró és Boka Központi Bizottságán döntés született Boka Kotorska és Montenegró egyesüléséről.

MONTENEGRÓ KÖZIGAZGATÁSA ÉS NEMZETISÉGI STATISZTIKÁJA

283

A Balkánon fokozatosan gyengülő Törökország már nem bírta hatalmát fenntartani, és 1878-ban el kellett fogadnia a berlini kongresszus döntését, mely döntés biztosította a független Montenegró létrejöttét. Azonban ezt megelőzően, az 1858-as törökellenes háború után – de facto elismerve függetlenségét – 1859ben rögzítik először Montenegró határait (4300 km2). 1876 júniusától a Porta elleni háború eredményeként – az 1877–78-as orosz–török háború árnyékában – a berlini kongresszus de jure független államnak ismeri el a már 9400 km2-es Montenegrót. Montenegró a balkáni háborúk nyomán éri el legnagyobb, 14 000 km2-es területét, 370 ezer lakossal. I. Petar Petrović Montenegró legjelentősebb uralkodója volt. Sokat tett a nemzeti egység megteremtéséért, a vérbosszú megszüntetéséért és az államhatalom kiépítéséért. Uralkodása alatt, Njegoš jelentősen fejlesztette a hatalmi, az oktatási és a pénzügyi rendszert, valamint megvalósította az Ausztriától való különválást. Zseniális irodalmi művei mellett, 1834-ben megalapította az első világi iskolát. Fiatalon hunyt el, 1851-ben, mindössze 38 évesen. Az 1918. november 26-i podgoricai döntéssel (amely egyúttal detronizálja az 1697-től uralkodó Petrović Njegoš-dinasztiát) Montenegró a délszláv állam (a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság) része lesz, miközben Metohiját és a Szandzsák déli részét elveszti Szerbia javára, s nem kapja meg dalmát tengerpartját sem. Montenegró területe 7700 km2 lett, 199 900 lakossal. Az 1929-es bánsági átszervezéssel (Zeta bánság) kétszeresére nő területe: hozzá kerül Metohija, Koszovó nagyobb része, Kelet-Hercegovina és a Kotori-öböl környéke. Jugoszlávia 1941-es felosztása során a formailag Olaszországgal perszonálunióba, ténylegesen olasz protektorátus alá kerülő történelmi Montenegrótól – a szintén olasz protektorátus – Albániához csatolják a Shkodrai-tó északi sávját (Tuzi, Podhum), a délit a tengerparttal (Ulcinj, Kruče), továbbá a Lim (Gusinje, Plav) és az Ibar (Rožaje) felső folyását. Cserébe megkapja a szerb Szandzsák nagyobbik nyugati részét (Priboj, Nova Varoš, Prijepolje, Sjenica), helyenként az Uvacon túl is. A Cattarói-öböl környéke Olaszországé lesz ugyan, de a volt osztrák Dalmácia legdélibb csücske (Petrovac) Montenegróhoz kerül.3 A II. világháború után Montenegró a föderatív Jugoszlávia legkisebb (13,8 ezer km2) tagköztársasága lett, majd 1992 áprilisától a föderatív „Kis-Jugoszlávia” része. 1991-ben Szlovénia és Horvátország kivált Jugoszláviából, a következő évben példájukat követte BoszniaHercegovina, majd Macedónia is. Ezután megalakult a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (JSZK), amely a Szerb Köztársaságból és Montenegró Köztársaságból állt. 2003. február 4-én alakult meg Szerbia és Montenegró Államközössége. 2006. május 21-én, az Európai Unióval három évvel korábban aláírt átmeneti egyezmény menetrendjének megfelelően, népszavazást rendeztek arról, hogy Montenegró továbbra is része legyen-e Szerbia és Montenegró államközösségének, vagy váljon ki belőle. Az Európai Unió 55%-os küszöbhöz kötötte az állam-közösségből való montenegrói kiválás lehetőségét. A referendum eredménye alapján a montenegrói lakosok 55,5%-a szavazott az államközösségből való kiválásra. A különválás – a függetlenség – hivatalosan 2006. június 3-án lépett életbe, az Európai Unió Külügyminiszteri Tanácsa pedig 2006. június 12-én ismerte el.

Nemzetiségi statisztika Az önálló Montenegró – etnikai szempontból – Európa egyik legkevertebb összetételű országa. Területén négy nagyobb népcsoport él. A montenegróiak mellett jelentős a szerbek, a bosnyákok, valamint az albánok jelenléte is. A nemzetiségi összetételt tekintve a 21 montenegrói opština is jelentős eltéréseket mutat. Tizennégyben az egyes népcsoportok túlsúlya egyértelműen kimutatható. További hét opštinában az etnikai összetételt megvizsgálva vegyes képet kapunk. A 2003. évi népszámlálás szerint a montenegrói nemzetiségűek hat opštinában alkottak többséget, ezek: Cetinje, Danilovgrad, Kolašin, Mojkovac, Nikšić és Podgorica. Cetinje opština a montenegróiak „központja”, különösen igaz ez a község központjára, Cetinje városra, amely egykor Montenegró fővárosa volt. A települést a montenegróiak mind a mai napig a nemzeti mozgalom központjának tartják. Többször felmerült már az állami szervek átköltöztetése Podgoricából Cetinjébe. Sokak szerint Cetinje a „legmontenegróibb” opština az országban.

3 Köztes-Európa térképtár: http://terkepek.adatbank.transindex.ro/belso.php3?nev=330.

50 284

15 909

16 523

4 204

9 949

22 947

10 066

75 282

13 805

4 272

35 806

Bijelo Polje

Budva

Danilovgrad

Zabljak

Kolasin

Kotor

Mojkovac

Niksic

Plav

Pluzine

Pljevlja

2 947

Savnik

620 145

18 482

Cetinje

Montenegró

20 290

33 034

Herceg Novi

13 630

Tivat

Ulcinj

22 693

Rozaje

169 132

35 068

Berane

Podgorica

5 785

40 037

Bar

267 669

1 380

16 758

9 447

2 421

4 082

440

96 343

7 704

1 393

765

47 154

5 513

10 741

5 039

1 809

11 210

7 211

8 936

8 950

18 919

1 454

Népesség összesen, fő montenegrói

Andrijevica

Opština

198 414

1 398

853

17 470

1 509

4 796

904

44 423

21 522

2 585

2 613

20 129

4 139

7 094

4 454

2 113

4 215

6 502

20 275

16 309

11 084

4 027

szerb

1860

16

27

270

22

71

–

495

49

8

3

267

20

168

34

2

29

117

24

72

163

3

jugoszláv –

31 163

–

43

25

14 638

144

1 008

9 296

8

–

2 719

28

2

76

1

–

7

55

31

36

3 046

albán

48 184

–

5

79

297

37

18 628

2 307

1 865

–

6 809

148

9

16

1

–

1

24

11 377

5 662

919

–

bosnyák

Ebből

225

–

–

13

–

35

–

22

–

–

–

106

–

20

–

–

–

20

–

1

8

–

egyiptomi

A montenegrói opštinák nemzetiségi összetétele, 2005

–

–

2

9

127

–

13

19

1

10

–

18

1

–

–

1

–

32

1

–

8

12

olasz

819

1

17

112

15

45

1

321

11

–

2

64

4

49

6

–

18

24

22

24

81

2

macedón

362

1

7

44

13

54

2

83

3

–

1

20

–

32

1

–

10

33

1

2

54

1

magyar

1. táblázat

284 DR. GYÉMÁNT RICHÁRD – DR. PETRES TIBOR

24 625

8 2 575 2 301 7 936 204 58 1 32 106 14 695 788 1 2 913 4 399 1 510 156 681 220 22 5

„muzulmán”

118

– 10 1 9 11 3 2 1 14 – 2 – 1 3 34 1 6 6 13 1 –

német

2 601

– 56 119 133 39 5 – – 48 – 335 – – – 1 389 15 20 115 198 129 –

roma

Forrás: Montenegrói statisztikai évkönyv, Podgorica, 2005.

Montenegró

Andrijevica Bar Berane Bijelo Polje Budva Danilovgrad Zabljak Kolasin Kotor Mojkovac Niksic Plav Pluzine Pljevlja Podgorica Rozaje Tivat Ulcinj Herceg Novi Cetinje Savnik

Opština

240

– 36 6 14 15 6 1 2 39 1 21 1 – 6 58 2 1 6 23 2 –

orosz

415

1 32 4 7 12 4 3 6 35 2 16 – 1 4 138 1 64 5 67 13 –

szlovén

6 811

2 259 46 45 178 46 2 11 1 762 4 132 4 1 16 709 4 2 663 77 798 49 3

horvát

A népességből

2 180

7 259 67 69 171 25 8 7 133 8 141 39 2 68 665 13 92 132 212 7 5

egyéb

26 906

216 1 584 1 188 847 1 116 467 262 331 2 165 322 5 214 39 263 1 437 6 978 53 1 117 186 2 746 277 98

nem nyilatkozott

1 258

2 55 7 4 24 18 11 11 202 11 37 2 1 26 221 3 98 11 530 4 –

regionális hovatartozású

6 168

62 888 271 554 141 393 – 21 215 17 772 20 16 170 1 233 108 139 155 748 205 40

ismeretlen

(folytatás)

MONTENEGRÓ KÖZIGAZGATÁSA ÉS NEMZETISÉGI STATISZTIKÁJA 285

286


A népszámlálás idején az opština területén 18 482-en éltek, ebből 16 758 fő (90,7%) volt montenegrói, 853 fő (4,6%) pedig szerb nemzetiségű. Az egyéb kategóriák 871 főt (4,7%) tettek ki. Az opština nyers népsűrűségi mutatója 20,3 fő/km2. Az opština területén 94 település található, melyek közül csak Cetinje és Rijeka Crnojeviča rendelkezik városi ranggal. A 94 település mindegyikében montenegrói abszolút többség van. A község központjában, Cetinjében 2003-ban 15 137 ember élt, közülük 13 814 (91,3%) volt montenegrói, és csak 660 lélek (4,4%) volt szerb nemzetiségű. Az egyéb kategóriák 663 főt (4,4%) tettek ki. Danilovgrad opština – a Zeta folyó völgye kommunikációs és földrajzi előnyeinek köszönhetően – már az ókortól gazdag kulturális kontinuitással rendelkezik. Spuž városát egy 1378-ból származó irat említi mint fontos erődítményt, amit a XVIII. század elején Mahmutbegović pasa erősíttetett meg. A középkorból megmaradt két jelentős templom a Szent Vrac Slatinában és Szent Mihály Arkangyal temploma Zdrebeonikban. Ez utóbbira vonatkozóan Jegor Kovaljevski orosz tudós írja: ezt elsőnek Szent István szerb király emelte, amit bizonyítékok támasztanak alá, amelyek a moračai monostorban találhatók. A XVII. század közepétől Szent Vasilie Jovanović az Ostroski sziklákon megalapította az egyik legfontosabb szent helyet a Balkánon, ami a XVII. századi barlangi és fali festészet kiemelkedő tárháza. A XIX. század második felében Omer pasa második montenegrói hadjárata után Nikola knéz (továbbiakban: kenéz) – a jobb kereskedelmi-gazdasági kapcsolatok kiépítése érdekében – arra az elgondolásra jutott, hogy a Zeta folyó jobb oldalán piacot alapít. Nikola kenéznek egy új város kiépítésére vonatkozó elképzelése Dragiša Milutinović (1843–1900) mérnök felkérésével valósult meg. A mérnök emlékirataiban olvasható, hogy az új városban a következő fontosabb középületeket is be kellett terveznie: Őfelsége királyi udvara, a Szenátus épülete, iskola, templom, a hidat védő torony. A terveket Milutinović 1869-ben készítette el. A tervekből világosan látszik, hogy 15 ezer lakossal számolt a tervező. A terv megvalósításának egyik részeként 1868-ban elkészült a Zetát átívelő híd, amit 1870-ben adtak át a forgalomnak. Apja tiszteletére a kenéz a hídnak a Mirko vajda nevet adta, a nagybátyja, Danilo kenéz tiszteletére az új város neve Danilovgrad lett. 1897-ben ünnepélyes keretek között átadtak az új település első vízvezetékét. Ezt a nagy költséggel járó építményt dr. Grigorij Antonovics Zahrin, a moszkvai egyetem orvostudományi karának egyetemi tanára finanszírozta. Az adakozás nagyságára vonatkozóan két forrás áll rendelkezésre: az egyik szerint 15 ezer, a másik szerint 18 ezer rubeles támogatásról volt szó. Az 1930-as években Danilovgradban mindössze 1000 lakos élt. Montenegrónak a berlini kongresszus általi kibővítése folytán Danilovgrad elveszti vonzerejét és a fejlődés a volt török uralom alatt lévő területekre helyeződik át, így a Milutinović mérnök által készített tervek nem valósulhattak meg. Az opština területén 2003-ban 16 523 fő élt, ebből 11 210 (67,8%) volt montenegrói, és csak 4215 (25,5%) szerb nemzetiségű. Az egyéb kategóriákba 1098 ember (6,7%) tartozott. Az opština népsűrűségi mutatója 33,0 fő/km2. Az opština területén 80 település található, ezek közül csak Danilovgrad és Spuž rendelkezik városi címmel. A 80 település közül mindössze háromban alkotnak többséget a szerb nemzetiségűek. A község központjában, Danilovgrad városában 2003-ban 5208 ember élt, ebből 3612 (69,4%) volt montenegrói, és 1262 (24,2%) szerb nemzetiségű. Az egyéb kategóriák 334 főt (6,4%) tettek ki. Kolašin opština területét – a Tara folyó mentén elterülő három hegy (Trešnjevik, Bjelasica, Biogradihegység) által közbezárt területet – sokáig Kolašinovićinek nevezték. A XVII. század közepén a Kolašinovićiek által felépített település – a mai opštinaközpont – ezért kapta a Kolašin nevet. Az opština területén 2003-ban 9949 ember élt, ebből 5039 (50,6%) volt montenegrói, 4454 (44,7%) pedig szerb nemzetiségű. Az egyéb kategóriák 456 főt (4,7%) számláltak. Az opština népsűrűségi mutatója 11,1 fő/km2. Az opštinát 70 település alkotja, ezek közül csak Kolašin, a központ rendelkezik városi címmel. A 70 település közül 33 rendelkezett szerb többséggel. Az opštinaközpontban, Kolašin városában 2003-ban 2989 ember élt, ebből 1798 (60,1%) volt montenegrói, és csak 998 (33,3%) szerb nemzetiségű. Az egyéb kategóriák 193 főt (6,6%) tettek ki. Mojkovac opština területe Mojkovac Uroš (1242–1276) szerb király uralkodása alatt alakult ki, a Brskovo plébánia közepén, amely a Raškai Szerb Királyság keretein belül volt. Ebből a korból híres a szerb ezüstpénz, amit Brskovoban vertek, így ez a település bányászati és kereskedelmi központtá vált. Itt volt Kotor és Novo Brdo között a karavánállomás, valamint a Dubrovniki Köztársaság konzulátusa is. A 2003. évi népszámlálás idején 10 066 fő élt a településen, közülük 5513 személy (54,8%) volt montenegrói, és 4139 (41,1%) szerb nemzetiségű. Az egyéb kategóriák 414 főt (4,13%) számláltak. Az opština


287

népsűrűségi mutatója 27,4 fő/km2. Az opština területén található 15 település közül csak a központ, Mojkovac település rendelkezik városi ranggal. Az opština 15 települése közül csak négy településen alkotnak többséget a szerbek. Az opštinaközpontban, Mojkovacon 2003-ban 4120 fő élt, ebből 2221 (53,9%) volt montenegrói, 1707 (41,4%) pedig szerb nemzetiségű. Az egyéb kategóriák 192 főt (4,7%) tettek ki. A maga 2065 km2-es területével a nikšići opština a legnagyobb kiterjedésű opština Montenegróban. Elsősorban az iparáról híres. Lakosságának a bauxitbányászat, a kohászat, valamint a gépipar ad megélhetést. Az ország legnagyobb sörgyára az opštinaközpontban működő Nikšićko pivo vállalat. Az opština területén 2003-ban 75 282 fő élt, ebből 47 154-en (62,6%) voltak montenegróiak, 20 129-en (26,7%) pedig szerb nemzetiségűek. Az egyéb kategóriák 7999 főt (10,6%) tettek ki. Az opština népsűrűségi mutatója 36,5 fő/km2. Területén 110 település található, ezek közül 33 településen van szerb, 76 településen pedig montenegrói többség. Egy településen „holtverseny” van a lakosságszám tekintetében a szerbek és a montenegróiak között. A Zeta folyó széles völgyében fekvő Nikšićben, az ország második legnagyobb városában, 2003-ban 58 212 ember élt, ebből 36 890 (63,4%) volt montenegrói, 14 766 (25,4%) pedig szerb nemzetiségű. Az egyéb kategóriák 6556 főt (11,3%) tettek ki. A város első említése 1335-re tehető, amikor is a települést Onogastnak hívták, Anagasta gót törzsfő után. A hatodik montenegrói többségű opština a VI. század óta a szlávok által lakott podgoricai. Központja egyben az ország fővárosa is jelenleg. Montenegrói viszonylatban a második legnagyobb opština területén 2003-ban 169 132 fő élt, közülük 96 343 (57%) volt montenegrói, 44 423 (26,3%) szerb, 9296 (5,5%) albán, 4399 (2,6%) „muzulmán”, 2307 (1,4%) bosnyák, 1389 fő (0,8%) pedig roma nemzetiségű. Az egyéb kategóriák 10 975 főt (6,5%) tettek ki. Az opština népsűrűségi mutatója 117,4 fő/km2. Az opština területén 143 település található, ezek közül csak Podgorica és Tuzi rendelkezik városi címmel. A 143 közül 75 településen montenegrói, 38-ban albán, 27 faluban szerb többség van, három településen pedig „holtverseny” alakult ki a montenegróiak és szerbek között. A Zeta és a Morača folyók összefolyásánál kialakult stratégiailag fontos hely, Podgorica már közel 2000 éve lakott helynek számít. Az ország fővárosában, Podgoricában – amely mai nevét 1474 óta viseli – 2003-ban 136 473 ember élt, közülük 81 672 fő (59,8%) volt montenegrói, 37 037 (27,1%) szerb, 3726 (2,7%) „muzulmán”, 1680 (1,2%) bosnyák, 1404 (1,0%) albán, és 1314 fő (1%) roma nemzetiségű. Az egyéb kategóriák 9640 lelket (7,1%) tettek ki. Podgorica a mai Montenegró közigazgatási, gazdasági és kulturális központja, modern építészet és széles utcák jellemzik, különösebb turisztikai látnivaló nélkül. Három opština rendelkezik relatív montenegrói többséggel, ezek: Bar, Budva és Kotor. A bari opština területén négy városi rangú település található: Bar, Stari Bar, Sutomore és Virpazar. Az opština területén 83 település található, ezek közül 57-ben volt montenegrói, 14-ben szerb, 10-ben albán és kettőben „muzulmán” többség. A 2003. évi montenegrói népszámlálás adatai szerint a bari opština területén 40 037 ember élt, közülük 18 919 fő (47,2%) volt montenegrói, 11 084 (27,6%) szerb, 3046 (7,6%) albán és 2575 (6,4%) „muzulmán” nemzetiségű. Az opština népsűrűsége 67,0 fő/km2. Az ország legjelentősebb kőolaj-finomítójával és legforgalmasabb kikötőjével rendelkező Bar városában 2003-ban 13 719 fő élt, ebből 6740 (49,1%) volt montenegrói, 4956 fő (36,1%) pedig szerb nemzetiségű. Az egyéb kategória 2023 főt (14,8%) tett ki. A várost korábban „Anti-Bar”-nak hívták, utalva az Adriai-tenger túloldalán található olasz – szintén jelentős – kikötővárosra, Barira. A várost hatalmas szürke betonrengeteg és széles utcák jellemzik, sejtetve, hogy a mai város a XIX. században alakult ki. A település fontos közlekedési csomópont (vasút, komp, hajó), amelynek megmaradt műemlékeit a múlt századi földrengések pusztították el. A várossal szinte egybeépült Stari Bar városa, amely főként múltjáról, műemlékeiről híres. A budvai opština területén négy városi rangú település található: Bečići, Budva, Petrovac na Moru és Sveti Stefan. A 2003. évi népszámlálás idején az opština területén 15 909 ember élt, ebből 7211 (45,3%) volt montenegrói és 6502 (40,8%) szerb nemzetiségű. Az egyéb kategóriák 2196 főt (13,9%) tettek ki. Az opština népsűrűségi mutatója 130,4 fő/km2. Az opština területén 33 település található, ezek közül 16 szerb, a többi montenegrói többségű. Az opštinaközpontban, Montenegró legfőbb turisztikai központjában, Budván 10 918 fő élt 2003-ban, ebből 5260 (48,2%) volt montenegrói és 4177 (38,2%) szerb nemzetiségű. Az egyéb kategóriák 1481 főt (13,6%) számláltak. Budva az Adriai-tengerpart egyik legrégebbi települése, a legendák szerint közel 2600

288


éves. A történészek és régészek a Kr. e. VII. századból ismerik. A Kr. u. II. századi illír települést már „Buthohe” névvel illetik. Bár sokszor cserélt gazdát, s a történelem viszontagságai – legutóbb az 1979. évi földrengés – sokszor megviselték, ennek ellenére számos műemléke megmaradt. A város mint turisztikai központ jelentős megélhetést ad a helybelieknek. A kotori opština területén 56 település található, ezek közül öt rendelkezik városi címmel: Dobrota, Kotor, Perast, Prčanj és Risan. Az opština területén 2003-ban 22 947 ember élt, ebből 10 741 (46,8%) volt montenegrói, 7094 (30,9%) pedig szerb nemzetiségű. Az egyéb kategóriák 5112 főt (22,3%) számláltak. Az opština 56 települése közül csak 33-ban alkotnak többséget a szerb nemzetiségű lakosok. Budva mellett a legértékesebb műemlékekkel rendelkező Kotor városa, az opštinaközpont, 2003-ban 1331 főnek adott otthont, ebből 630 (47,3%) volt montenegrói és 309 (23,2%) szerb nemzetiségű. Az egyéb kategória 392 lelket (29,5%) számlált. Kevesen tudják, hogy Európa legdélebben elhelyezkedő fjordja épp a Kotori-öböl. Stratégiai fontosságát már a messzi történelmi múltban felismerték, többek között itt horgonyzott az Osztrák– Magyar Monarchia flottájának jelentős része. A jugoszláv haditengerészet használta a jól védhető tengeröblöt. Stratégiai helyzete miatt különleges gazdagságra tett szert a város, amely sokáig, 1420-tól egészen 1797-ig önálló – velencei védnökség alatti – városállam volt. A szerb népcsoport abszolút többséget öt opštinában alkot, ezek: Andrijevica, Herceg Novi, Pljevlja, Plužine és Žabljak. Az Andrijevica opština területén élő lakosság 69,6%-a szerb nemzetiségű, a montenegrói népcsoport százalékos aránya mindössze 25,1%. A többi népcsoport aránya elenyésző. Andrijevica opština Montenegró északkeleti részén terül el. Az opština területét a Komovi, Bjelasica és Prokletije-hegység övezi, amely hegyláncok egyben az opština természetes határai is. Ezek között terül el a Lim folyó völgye, amely otthont ad az opština 24 településének. A 24 közül 23-ban van szerb, és csak egyben van – relatív – montenegrói többség. Az Albániával 25 km hosszan határos Andrijevica a határ menti opštinák közé tartozik, és egyike a legkevésbé fejlett montenegrói opštináknak. A 2003. évi montenegrói népszámlálás adatai szerint az opština területén mindössze 5785 fő élt, ebből 4027 (69,6%) volt szerb, 1454 (25,1%) montenegrói nemzetiségű, az egyéb kategóriákba tartozó személyek száma csak 304 fő (5,2%). Az opština területén a népsűrűségi mutató 20,4 fő/km2. A 2003. évi népszámlálás szerint a háztartások száma 1789 volt, míg az opština területén 2920 lakást írtak össze. Az opština központjában, az egyedüli városi rangú településen, Andrijevicán 1073 lakos élt, ezek közül 743 (69,2%) volt szerb, 242 fő (22,6%) pedig montenegrói nemzetiségű. Az opština egész lakosságára jellemző, hogy magas az inaktívak (nyugdíjasok), illetve a munkanélküliek száma. A munkanélküliek közül többeknek már több mint három éve nincs munkája. Az opština területén a kommunális és társadalmi infrastruktúra korszerűtlen és nem eléggé kiépített. Az opština területe már a neolit kor óta lakottnak számít, de maga az opština központja, Andrijevica viszonylag fiatal település, mivel az első írásos emlékek a XIX. század közepére nyúlnak vissza. Feljegyzések tanúskodnak arról, hogy ezen a területen már a Nemanjićok idejében jelentős szerb lakosság élt. A későbbiekben az ősi háborúzó szerb harci törzs tagjai, a Vasojevićek felkeléseket robbantottak ki a török hatalom ellen. Ugyanők az András temploma (Andrijevna crkva) körül települést alapítottak, amelyről a mai opštinaközpont a nevét kapta. Andrijevica település 1878-tól egész Észak-Montenegró fő politikai központjává vált. Az opština területére jelentős szerb betelepülés történt az 1800-as évek második felében, ez hozzájárult a vidék fejlődéséhez, és egyben Andrijevica városka fejlődéséhez is. Az opštinaközpont a katonai szerepen kívül adminisztratív, igazgatási, kereskedői és iskolaközponti szerepet is betöltött. Az I. világháborút követően egészen napjainkig – leszámítva az 1960 és 1990 közötti időszakot, amikor Berane opština része volt – Andrijevica opština mindig önálló volt. Andrijevica opština a történelmi múltban és napjainkban is a montenegrói szerbség egyik „fellegvára”. A Kotori-öböl bejáratánál fekvő Herceg Novi opština szintén jelentős központja a montenegrói szerbeknek. A Herceg Novi opština területén található 27 település közül négy (Bijela, Zelenika, Igalo és Herceg Novi) városi ranggal rendelkezik. Az opština területén 33 034 ember élt a legutóbbi népszámlálás idején, ebből 17 470 (52,9%) volt szerb, 9447 (28,6%) volt montenegrói nemzetiségű. Jelentősebb népcsoportnak számít még a horvát 798 fővel (2,4%). Az egyéb kategóriák 5319 főt tettek ki (16,1%). A község területén a népsűrűségi mutató montenegrói viszonylatban elég magas, 140,6 fő/km2. Az opština területén 27 település található, amelyek mindegyike szerb többséggel rendelkezik.


289

Az opštinaközpontban, Herceg Noviban 12 739 ember élt, ebből 6376 (50%) volt szerb, és 3873 (30,4%) montenegrói nemzetiségű. Az egyéb kategóriák összesen 2490 főt (19,6%) számláltak. Herceg Novi opština területe szintén már a neolitikum óta lakottnak számít, de az első ismert lakói az illírek voltak. Az opština területén élők már a kezdetektől fogva nagy gazdagságra tettek szert a kereskedelemből. Herceg Novi kikötőjében számos görög, majd római hajó fordult meg. Ez a gazdagság tette mindig Herceg Novi opština területét az idegen hatalmak – rómaiak, bizánciak stb. – számára vonzó célponttá. A szlávok a X. század környékén jelentek meg ezen a területen. Herceg Novi várost 1382-ben alapította I. Tvrtko bosnyák király. A várost kezdetben „Novi” megjelöléssel illették, utalva az itt felépített erődítményre, a Castrum Novumra. A mai település (és az opština) nevének első része a „Herceg” elnevezés Stjepan Vukčić Kosača hercegre utal, aki a legnagyobb fejlődést hozta a város életébe. A törökök Herceg Novi városát és a mai opština területét 1482-ben foglalták el, és – egy rövidebb, 1538–1539 között zajló spanyol uralmat leszámítva – 1687-ig birtokolták. Ezt követően is gyakran cserélt gazdát a térség, míg 1918-ban a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság – 1929-től Jugoszlávia – része lett. Napjainkban – a turizmusnak köszönhetően – Herceg Novi opština egyike Montenegró egyik leggazdagabb opštináinak. A harmadik legjelentősebb szerb opština Pljevlja. A Montenegró északi részén elhelyezkedő opština területén 35 806 ember élt a 2003. évi népszámlálás szerint. Ebből 21 522 (60,1%) volt szerb, 7704 (21,5%) montenegrói, 1865 fő (5,2%) bosnyák, valamint 2913 (8,1%) „muzulmán” nemzetiségű. Az egyéb kategóriák 1802 főt (5,1%) számláltak. Pljevljaban, bár egyike a szandzsáki opštináknak, a bosnyák és a „muzulmán” nemzetiség aránya együttesen (13,3%) sem haladja meg a szerbek (60,1%) és montenegróiak (21,5%) arányát. Az opština abszolút szerb többséggel rendelkezik. Területén a népsűrűség mutató 26,6 fő/km2. 159 településből áll, ebből csak kettő – Gradac és Pljevlja – rendelkezik városi ranggal. A 159 településből csak öt faluban alkottak többséget a bosnyákok és „muzulmánok”, valamint háromban a montenegróiak. Az opština 151 településén szerb többséget regisztráltak. Az opštinaközpontban, Pljevlja városában 2003-ban 21 377 ember élt, ebből 10 997 (51,4%) volt szerb, 4963 (23,2%) montenegrói, 2437 (11,4%) „muzulmán” és 1696 (7,9%) bosnyák nemzetiségű. Az egyéb kategóriák 1284 főt (6,1%) számláltak. A mai Pljevlja opština területe szintén régóta lakott helynek számít. A terület első ismert lakói az illírek. A római hódítás idején az opština központja, Pljevlja városa már jelentős település volt. A szlávok bejövetele erre a vidékre nincs pontosan időhöz kötve, valószínű, hogy ez Kr. u. a VI–VII. században történt. Pljevlja városa minden valószínűség szerint jelentős kereskedelmi központ volt, mivel a Dubrovnikból és Kotorból vezető utak itt találkoztak a Boszniából Isztambulba vezető úttal. A legenda szerint Pljevlja a nevét a pelyváról kapta, melyet a szél a gazdag monostori földbirtokokról vitt oda. A város gazdagságához, a kereskedelem és az Isztambulba vezető karavánutak mellett, sokban hozzájárult a bányászat is. A „šuplja stena” (lyukas szikla) nevű bányából ólmot és cinket bányásztak. A pljevljaiak először a dubrovnikiak közreműködésével, később ők maguk a mai Olaszország területére jelentős mennyiségben szállítottak ki bőrt, ólmot, higanyt. A XVI. században a török hódítás következtében Pljevlja település újra nevet változtat, Raslidza (Taslidze) lesz, ami törökül kőbányát jelent. Pljevlja a törökök ideje alatt is jelentős városi település és híres kereskedői központ maradt. 1580–1833 között a hercegováci szandzsákbég központja volt, a XVII. században egy ideig a hercegováci vezér központja is. Hercegovinában Mostar után a második legnagyobb városként tartották számon. Evlija Cselebi írásai szerint 1682-ben a település teljesen leégett, 1818-ban pedig a lőporraktár robbanása következtében az egész piac leégett, és magas volt a halálos áldozatok száma. A negyedik legjelentősebb szerb többségű opština a plužinei. A területén mindössze 4272 ember élt 2003ban, ebből 2585 (60,5%) volt szerb, és 1393 (32,6%) montenegrói nemzetiségű. Az egyéb kategóriák 294 főt (6,9%) számláltak. Az opština népsűrűségi mutatója 5,4 fő/km2. Az opština területén 43 település található, ebből csak a opštinaközpont, Plužine rendelkezik városi ranggal. 11 településen van montenegrói többség, egy településen megegyezik a szerbek és a montenegróiak száma, a további 31 településen szerb többséget regisztrált a 2003. évi népszámlálás. Plužine opština területe Andrijevica opštinával egyetemben szintén az egyik legrégebbi szerblakta területnek számít. A szerbek már a XI. században többségben voltak ezen a Tara és Piva folyók menti területen. Plužine városában 2003-ban 1494 személy élt, ebből 955 (63,9%) volt szerb, 445 (29,8%) pedig montenegrói nemzetiségű. Az egyéb kategóriák 94 főt (6,3%) számláltak. Az ötödik szerb többségű opština, Žabljak, a festői látványt nyújtó Durmitor-hegység lábánál fekszik. A 2003. évi népszámlálás szerint 4204 ember élt az opština területén, ebből 2113 (50,2%) volt szerb, további

290


1809 (43%) pedig montenegrói nemzetiségű. Az egyéb kategóriák 282 főt (6,8%) számláltak. Az opština népsűrűségi mutatója 9,4 fő/km2. Az opština 28 települése közül csak az opštinaközpont, Žabljak rendelkezik városi státussal. A 28 település közül csak nyolcban alkotnak többséget a montenegrói nemzetiségűek. Žabljak városában 2003-ban 1937 ember élt, ezek közül 913 (47,2%) volt szerb, és 903 (46,6%) montenegrói nemzetiségű. Az egyéb kategóriák 121 főt (6,2%) számláltak. A hét vegyes nemzetiségű opština közül négyben relatív szerb többség van, ezek: Berane, Bijelo Polje, Šavnik és Tivat. Berane opština 66 települése közül, egyedül a központ, Berane rendelkezik városi ranggal. A város a Lim folyó zöld völgyében terül el, magas hegyek között, a Bjelasica, Turjak, és Smiljevica hegyek ölelésében. A város, illetve a könyék fejlődésében mindig nagy szerepet játszott a kereskedelem, mivel forgalmas főutak kereszteződésében helyezkedik el. Berane várost a törökök 1862-ben alapították, azzal a céllal, hogy gazdasági és politikai központtá tegyék. A II. világháború után a város neve megváltozott, az új neve Ivangrad lett. A régi nevét 1992-ben kapta vissza. Az intenzív változások következtében modern településsé vált. Egészen 1987-ig jelentős gazdasági fejlődés volt tapasztalható, de az ismert délszláv háborúk nagyarányú visszaesést okoztak. Az egykori modern vállalatok, üzemek beszüntették működésüket. Ennek következtében Berane 1995-ben a legfejletlenebb opštinák sorába került. Az állami szektor tönkremenetelének következtében jelentős gazdasági átalakulás történt az opština területén: a magánszektor mind nagyobb súllyal esik latba. A magánosítás különösen a 1990-es évek közepétől vált jelentőssé. Berane opština lakossága a 2003-ban tartott népszámláláskor 35 068 ember volt. A lakosság 46,5%-a (16 309 fő) vallotta magát szerbnek, 25,5%-a (8950 fő) montenegróinak, 16,1%-a (5662 fő) bosnyáknak, és 6,56%-a (2301 fő) „muzulmánnak”. Az egyéb kategóriák 5,3%-ot (1846 főt) tettek ki. A népsűrűségi mutató 48,9 fő/km2. Az opština 66 települése közül 39 volt szerb, 23 bosnyák és muzulmán, valamint 3 montenegrói többségű. Az opština központja, Berane város a legutóbbi népszámlálás idején 11 776 lakost számlált, ebből 5375 (45,6%) volt szerb, 3776 (32,1%) montenegrói, 1015 (8,6%) „muzulmán”, és 918 fő (7,8%) bosnyák nemzetiségű. Az egyéb kategóriák 5,9%-ot (692 főt) tettek ki. A Bijelo Polje-i opština a Lim folyó és ennek mellékfolyói (Bistrica, Ljubovidja és Lješnica) völgyében helyezkedik el. Ez a vidék régóta alkalmas és vonzó hely volt a megtelepedésre. Az élet nyomai egészen az illírekig, a görögökig, illetve a rómaiakig nyúlnak vissza. A mai opštinaközpontot, Bijelo Polje települést még a törökök alapították, az akkori neve Akovo volt. A Szerbia fővárosát, Belgrádot a montenegrói tengerparttal összekötő, a Lim folyó völgyében haladó vasútvonalnak köszönhetően a területnek nagyon kedvező az elhelyezkedése. Az úthálózat is fejlett: ennek is köszönhető, hogy a város közlekedési csomóponttá vált. A 2003. évi népszámlálás szerint a község területén 50 284 ember élt, ebből 40,3% (20 275 fő) volt szerb, 22,6% (11 377 fő) bosnyák, 17,8% (8936 fő) montenegrói, és 15,8% (7936 fő) muzulmán nemzetiségű. Az egyéb, a nem nyilatkozott, és az ismeretlen kategória 3,5%-ot (1760 főt) tett ki. A népsűrűségi mutató 54,4 fő/km2. Az opština 98 települése közül 2003-ban 43 volt szerb, 32 település volt bosnyák és „muzulmán” többségű, valamint három montenegrói többségű. Az opština egyetlen városa, Bijelo Polje 15 883 főt számlált, ebből 6225 (39,2%) volt szerb, 3305 (20,8%) bosnyák, 3179 (20,0%) montenegrói és 2377 (15,0%) „muzulmán” nemzetiségű. Az egyéb, a nem nyilatkozott, és az ismeretlen kategória 5,0%-ot (797 főt) tett ki. A šavniki opština területén egy városi rangú település található, az opštinaközpont, Šavnik. Az opština 27 településből áll, ezek közül 15-ben van szerb, és további 12 településen montenegrói többség. A 2003. évi népszámlálás időpontjában 2947 ember élt az opština területén, közülük 1398 (47,4%) volt szerb, 1380 (46,8%) pedig montenegrói nemzetiségű. Az egyéb kategóriák 169 főt (5,7%) tettek ki. A község népsűrűségi mutatója 5,3 fő/km2. A tivati opština – amely Montenegró legkisebb opštinája – területén a 2003. évi népszámlálás időpontjában 13 630 lakos élt, ezek közül 4796 (35,1%) volt szerb, 4082 fő (29,9%) montenegrói, 2663 fő (19,5%) pedig horvát nemzetiségű. Az egyéb kategóriák 2089 főt (15,5%) számláltak. Az opština területén két városi rangú település található, amelyek közül az egyik az opštinaközpont, Tivat, a másik Donja Lastva. Az opština 12 települése közül hét volt szerb, öt pedig montenegrói többségű. Tivat városában 2003-ban 9467 ember élt, ebből 3284 (34,6%) volt szerb, 2944 (31%) montenegrói, valamint 1908 (20,1%) horvát nemzetiségű.


291

A bosnyák nemzetiség Montenegróban két opštinában alkot többséget. Az egyik Plav, a másik Rožaje. Plav opština 910 méteres tengerszint feletti magasságon, a havas Prokletije-hegység oldalában fekszik. A tavak, folyók rendkívüli szépségének köszönhetően a gazdaság húzóágazata a turizmus, amely – a délszláv háborúk következtében – az utóbbi 15 évben elkerülte ezt a vidéket. Az adatok arról tanúskodnak, hogy 1948-ban a városnak több látogatója volt, mint az Adriai-tenger partján fekvő Budvának. Budva „mediterrán metropolisszá” vált, Plavot pedig elfelejtették. Montenegró egyik legnevezetesebb turistalátványossága a Plavitó. Édesvízi halakban és kagylókban gazdag, aminek köszönhetően a halászat meglehetősen fejlett. A természeti szépségek mellett ez a terület gazdag történelmi és kulturális nevezetességekben is. Az opština központjának, Plavnak az eredete messzi múltra tekint vissza. Már az ókori görög városállamok idejét megelőzően is lakták. Mai nevét a római Flavius császári dinasztiától eredeztetik. Az opština a török uralom alatt élte fénykorát. A vidék nagyon gazdag volt, fejlett mezőgazdasággal, kereskedelmi és szállítási központtal, és messze földön híres piachellyel rendelkezett. A középkori szerb állam legjelentősebb piaca volt. Később stagnált, az utak elkerülték, a lakosság száma is csökkent. A fent vázolt aktivitás következtében az egész XIX. században a plavi területnek több lakosa volt, mint ma. Plav város hosszú történelme folyamán kereskedelmi gócponttá, „fordítókoronggá” nőtte ki magát, ahol Dubrovnik, Podgorica, Isztambul és Novi Pazar felé is élénk kereskedés folyt. Manapság ez a vidék kikerült ebből a kereskedelmi szerepből, függetlenül attól, hogy nagyon jó gazdasági és turisztikai lehetőségei vannak. Napjainkban jelentős szerepet játszik a konfekcióipar, valamint a műanyaggyártás. Fejlett még az erdészet és a halászat, viszont a nagy lehetőségek ellenére a vendéglátás, a turizmus jelentéktelen. A 2003. évi népszámláláskor az opština területén 13 805 ember élt, közülük 49,3% (6809 fő) volt bosnyák, 19,7% (2719 fő) albán, 18,9% (2613 fő) szerb, 5,7% (788 fő) „muzulmán”, 5,5% (765 fő) pedig montenegrói nemzetiségű. Az egyéb, a nem nyilatkozott, és az ismeretlen kategória 0,8%-ot (111 főt) számlált. Az opština népsűrűségi mutatója 28,4 fő/km2. Az opština 23 települése közül – melyek közül Gusinje és Plav városi ranggal rendelkezik – 14 bosnyák és „muzulmán”, további öt szerb, négy pedig albán többségű. Az opština két városában bosnyák többség van. Az opština központjában, Plav városban 2003-ban 3615 ember élt, ebből 2631 (72,8%) volt bosnyák, 327 (9,0%) albán, 258 (7,1%) szerb és 220 (6,1%) „muzulmán” nemzetiségű. Az egyéb, a nem nyilatkozott, és az ismeretlen kategória 5,0% (179 fő) volt. Az impozáns hegyvidéki környezetben fekvő Rožaje opština lakosságának megélhetését főként az állattenyésztés, a mezőgazdaság, illetve a fafeldolgozás biztosítja. Mindezek mellett a turizmus is biztosít munkalehetőséget. Az opštinaközpont, Rožaje város relatíve régi település, feltételezések szerint már az időszámítás előtt is lakott hely volt, de a mai nevét először csak 1585-ben említették az okiratok. A közelmúlt eseményei, a délszláv háborúk kapcsán a belföldi és külföldi médiumok Rožaje várost a menekültek befogadójaként, önzetlen városként emlegetik, amely a Boszniából és a Koszovóból menekültek ezreit fogadta be. A 2003. évi népszámláláskor az opština területén 22 693 ember élt, közülük 82,1% (18 628 fő) volt bosnyák, 6,7% (1510 fő) „muzulmán”, 4,4% (1008 fő) albán, 4,0% (904 fő) szerb és 1,9% (440 fő) montenegrói nemzetiségű. Az egyéb, a nem nyilatkozott és az ismeretlen kategória 0,9%-ot (203 főt) tett ki. Az opština népsűrűségi mutatója 52,5 fő/km2. 26 települése közül 23 volt bosnyák és „muzulmán”, további három szerb többségű. Az opštinaközpont, Rožaje város lakossága 9121 főt tett ki, ebből 7585 (83,2%) volt bosnyák, 795 (8,7%) „muzulmán”, 244 (2,7%) szerb, 231 fő (2,5%) montenegrói és 188 (2,1%) albán nemzetiségű. Az egyéb, a nem nyilatkozott és az ismeretlen kategória 0,9%-ot (78 főt) tett ki. Montenegró egyetlen albán többségű opštinája Ulcinj, melyet 39 település alkot, ezek közül az opštinaközpont, Ulcinj az egyedüli városi rangú település. Az opština területén 2003-ban 20 290 személy élt, ebből 14 638 (72,1%) volt albán, 2421 (11,9%) montenegrói, míg a szerb nemzetiségűek lélekszáma mindössze 1509 főt (7,4%) számlált. Az egyéb kategóriák 1722 főt (8,5%) tettek ki. Az opština népsűrűségi mutatója 79,6 fő/km2. A 39 település közül mindössze négyben regisztráltak montenegrói, a többiben pedig albán többséget. Az ulcinji opština területének első ismert lakói az illírek voltak, majd őket a görögök és a rómaiak követték. A középkorban Zeta államhoz tartozott. 1183-tól a szerb állam része volt, majd a terület velencei kézbe került, akiktől a törökök szerezték meg ezt a térséget. Az 1571. évi lepantói csata után 400 algíri kalóz telepedett le Ulcinj városában, akik innen rabolták végig az Adriai-tenger partvidékének városait. A kalózok

292


uralmát a törökök törték meg. Ulcinj és környéke az 1800-as évek második felében került a montenegrói államhoz. Ulcinj városában, az opština központjában 2003-ban 10 828 embert regisztráltak a népszámlálás alkalmával, ezek közül 6658 fő (61,5%) volt albán, 1868 fő (17,3%) montenegrói és 1168 fő (10,8%) szerb nemzetiségű. Az egyéb kategóriák 1134 főt (10,5%) tettek ki.

A referendum és a nemzetiségek A továbbiakban megvizsgáljuk az egyes opštinák összlakosságán belüli szerb nemzetiségűek részaránya és a referendumra leadott „igen” szavazatok aránya közötti összefüggést. Az elemzéshez szükséges adatokat a 2. táblázatban közöljük. (A részvételi arány általában meghaladta a 80%-ot, 6 opštinában a 90%-ot is, és csak kettőben volt 70 és 80% között.) Az arányok alapján már első ránézésre is megállapítható, hogy szoros összefüggés van a két vizsgált jelenség között. Objektív képet a regressziószámítás alkalmazásával kaphatunk. Mivel az adatok pontdiagramon (2. ábra) való elrendeződése lineáris összefüggést sugall, ezért a 21 község adatpárjaira regressziós egyenes illesztése célszerű. 2. táblázat A regressziószámítás adatállománya Opštinák Andrijevica Bar Berane Bijelo Polje Budva Danilovgrad Žabljak Kolašin Kotor Mojkovac Nikšić Plav Plužine Pljevlja Podgorica Rožaje Tivat Ulcinj Herceg Novi Cetinje Šavnik Montenegró

A szerbek aránya

A népszavazási igen szavazatok aránya

0,6961 0,2768 0,4651 0,4032 0,4087 0,2551 0,5026 0,4477 0,3091 0,4112 0,2674 0,1893 0,6051 0,6011 0,2627 0,0398 0,3519 0,0744 0,5288 0,0462 0,4744

0,2772 0,6368 0,4723 0,5560 0,5332 0,5357 0,3869 0,4219 0,5567 0,4391 0,5257 0,7891 0,2429 0,3626 0,5390 0,9133 0,5644 0,8854 0,3865 0,8639 0,4312

0,3199

0,5550

Forrás: Montenegrói statisztikai évkönyv, Podgorica, 2005


293 2. ábra

Az igen szavazatok aránya a szerb nemzetiség arányának függvényében 1,0 0,9 Y=-0,9802x+0,8946 R2=0,9023

Az igen szavazatok aránya

0,8 0,7 0,6 0,5 0,4 0,3 0,2 0,1 0,0 0,0

0,1

0,2

0,6 0,3 0,4 0,5 0,7 A szerbek aránya a népességben

0,8

0,9

1,0

A regressziós egyenest és egyenletét berajzoltuk az ábrába. A regressziós együttható értelmezése a következő: ha egy egységnyivel (%) növekszik az összlakosságon belül a szerb nemzetiségűek részaránya, akkor (a 21 opštinánál) az igen szavazatok aránya átlagosan kb. 0,98 egységnyivel (%) csökken. Ez az eredmény (matematikai formában is) hűen tükrözi a montenegrói szerbek kiválásellenességét. FÜGGELÉK A Montenegrói Köztársaság lakosságának természetes népmozgalmi adatai, 2004 Opština Andrijevica Bar Berane Bijelo Polje Budva Danilovgrad Zabljak Kolasin Kotor Mojkovac Niksic Plav Pluzine Pljevlja Podgorica Rozaje Tivat Ulcinj Herceg Novi Cetinje Savnik Montenegró

Élve születések

Halálozások

Természetes szaporodás/ fogyás (–)

Házasságkötés

Válás

59 469 532 698 175 128 39 75 251 109 832 190 41 320 2 626 415 139 255 309 165 22

69 393 378 490 114 186 45 104 217 107 679 135 43 362 1 366 121 134 211 311 215 27

–10 76 154 208 61 –58 –6 –29 34 2 153 55 –2 –42 1 260 294 5 44 –2 –50 –5

16 230 258 365 78 51 27 37 100 37 318 109 16 155 919 242 75 145 154 99 9

2 19 48 10 19 13 – 6 29 1 56 – 1 30 134 62 6 13 43 12 1

7 849

5 707

2 142

3 440

505

Forrás: A Montenegrói Statisztikai Hivatal honlapja: http://www.monstat.cg.yu/EngsrCrnaGora.htm.

294

DR. GYÉMÁNT RICHÁRD – DR. PETRES TIBOR IRODALOM

Gyémánt Richárd – Petres Tibor: A Szandzsák, az egyedülálló vallási régió, Szegedi Tudományegyetem Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2006 Heka László: Szerbia államiságának kezdetei, Acta Universitatis Szegediensis, Acta Juridica et Politica, Publicationes Doctorandorum Juridicorum, Tomus III., Fasciculus 6., Szeged, 2003 Heka László: A délszláv államok alkotmánytörténete, Gold Press, Szeged, 2003 Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia, Aula, Budapest, 1999 Montenegrói statisztikai évkönyv, 2005, Montenegrói Statisztikai Hivatal, Podgorica, 2005 Kulcsszavak: Montenegró, népszámlálás, opština, Zeta, nemzetiség, népszavazás, referendum, Cetinje, Crna Gora. Resume On 21 May 2006, the inhabitants of Montenegro voted to secede from the federation of Serbia-Montenegro, the country remaining on the ruins of ex-Yugoslavia. The European Union stipulated a threshold of 55% for the possibility of Montenegro’s independence. Based on the result of the referendum 55.5% of Montenegrin inhabitants voted for independence from Serbia. On 3 June 2006 its independence was officially declared too, thus the federation broke up. The Montenegrin government proposed the EU-accession of the country after Bulgaria, Romania and Croatia but before Serbia, Macedonia and Albania. The paper examines the relationship between nationality statistics of the young Republic of Montenegro and the referendum held in 2006. Furthermore, demographic history and public administration of the newly established country are also described. The authors attempt to present the reader the youngest country in Europe based on the most recent statistical data of the Statistical Office of Montenegro.

Európa régiói A Központi Statisztikai Hivatal EU-Infó Szolgálata az Eurostat pénzügyi támogatásával készítette el az Európa régiói című internetes oldalát. Az oldal az Európai Unió 268 NUTS 2 szintű régiójára, valamint az EU-n kívül további 18 országra vonatkozó adatokat mutat be 13 témakörben. Az adatokat SVG formátumú, 355 841 csomóponttal ábrázolt interaktív térképek teszik szemléletessé. A térképek a http://www.ksh.hu/maps/eucd/ címen érhetők el, és folyamatosan frissítjük őket. Tartalom: Népesedés Bruttó hazai termék Bruttó hozzáadott érték Gazdaságilag aktívak száma korcsoport és nemek szerint Gazdaságilag aktívak száma korcsoport és iskolai végzettség szerint Gazdasági aktivitási ráta Foglalkoztatottak száma korcsoport és nemek szerint Foglalkoztatottak száma korcsoport és iskolai végzettség szerint Foglalkoztatottak száma ágazatonként Foglalkoztatási ráta Munkanélküliek száma és rátája High-tech ipar és tudásintenzív szolgáltatások Turizmus

A Területi Statisztika az interneten A Terület Statisztika új folyamának elindítója, Kovács Tibor még megérte, hogy 2004 elejétől a lap teljes terjedelmében olvasható az interneten. Ő 69 éves volt akkor, és bár nem szokott rá a számítógép saját kezű használatára, büszke volt erre a fejleményre. Nem tartott az internet miatt az előfizetők számának jelentős csökkenésétől, és különben is, számára adataink minél szélesebb körű terjesztése volt a legfőbb cél. Az olvasó, ha felkeresi a Központi Statisztikai Hivatal honlapját, a bal oldali kék alapú menüben megtalálja a Kiadványokat. Két sorral lejjebb kell gördíteni az oldalt, hogy a Folyóiratok menüpont láthatóvá váljék a monitoron. Rákattintva megjelenik a KSH három folyóirata, köztük a Területi Statisztika. Formátuma pdf. Megnyitásához és letöltéséhez szükség van az Adobe Acrobat Reader legalább 5.0-s verziójára. (Erről tájékoztat a KSH-honlap alsó menüsorában a Letöltéssegéd, amely azt is megadja, milyen internetes címen érhető el ez a szoftver.) A Területi Statisztika 1998–2002-es évfolyamairól a tartalomjegyzék olvasható, 2003-ról a nagyobb cikkek magyar nyelvű összefoglalói, 2004-től pedig az egész folyóirat. A KSH folyóiratai ezentúl egységesen egy hónappal a nyomtatott megjelenés után kerülnek az internetre, a Területi Statisztika minden páros hónap utolsó munkanapján. 2007-től a Közlemények rovat írásait is ellátjuk angol nyelvű rezümével és kulcsszavakkal. Ebből következik, hogy szerzőinktől minden kézirathoz kérjük az 5–10 soros összefoglalót és a kulcsszavakat. (Akinek módja van rá, megadhatja cikke angol címét és rezüméjét is, amivel munkánkat megkönnyíti.) Keresési funkció Újdonság, hogy keresni lehet a cikkek teljes terjedelmében, a címtől a fő szövegen át a rezüméig. E funkció használatához azonban tudni kell, hogy a keresés „értelmezési tartománya” nem korlátozódik a Területi Statisztika folyóiratra, hanem magába foglalja a KSH letölthető kiadványait. Szűkíteni a tárgyév megadásával lehet. A Google-hoz szokott felhasználó számára meglepetés, hogy nem kereshet több szóból álló kifejezéseket. Vegyünk egy példát! Lépjünk be a Letölthető kiadványok menüpontba! A képernyő jobb felső részén találjuk a „részletes keresés” gombot. Kattintsunk rá! Keresendő szövegként adjuk meg a területfejlesztés szót, egyelőre logikai feltételek megjelölé-

se nélkül! Az időszakot például korlátozzuk 2006-ra és 2007-re! A keresés 15 dokumentumot talál, valamennyi a Területi Statisztika folyóiratból való. (2006-ban még évfolyam, szám és cikk megjelölésével, 2007-ben már csak a folyóiratszám megjelölésével. Ennek az a magyarázata, hogy 2004-től 2006ig a cikkek külön-külön fájlokban szerepeltek, 2007ben pedig egy-egy szám minden cikke egyetlen fájlba van összefűzve. A keresést a korábbi megoldás jobban támogatja.) Próbaképpen kattintsunk rá a leválogatott cikkek valamelyikére: a 12. dokumentum Salamin Géza írása A területfejlesztés új intézményrendszere címmel, a 2006. júliusi számból. Most keressünk rá e cikk kulcsszavainak (kulcskifejezéseinek) egyikére: területfejlesztési koncepció. A keresés ezúttal csak 9 dokumentumot hozott felszínre, köztük természetesen Salamin Géza említett cikkét is, hiszen onnan választottuk a kulcsszót. A szűkítés nyilvánvaló, de úgy zajlott le, mintha nem egy kifejezést, hanem két külön szót kerestünk volna, az és logikai kritérium alapján. A keresőrendszer „töredékszavakat” nem talál meg. Ha azt íjuk be, hogy lakáskörülmény, akkor egyetlen esetet sem mutat ki, mert pontosan ilyen szó nem fordul elő a tárolt szövegekben. A lakáskörülmények szóra keresve már van eredmény: a Területi Statisztika 2006. novemberi számának cikke (Az agrártársadalom rétegződése…). Ha egy témából több cikket szeretnénk meríteni, adjuk meg a kulcsszót néhány eltérő végződéssel! 2006–2007ben a munkanélküli szót önmagában 129 dokumentum tartalmazza, a munkanélküliség szót 159, a munkanélküli vagy munkanélküliség szavak legalább egyikét 167. Ha viszont szűkítjük a kört, s a területi jelleget akarjuk kiemelni, akkor írjuk elő valamely térbeliséget kifejező szó egyidejű keresését is (éssel)! A GDP túl széles körben használt betűszó. Ha erre „keresünk rá”, 103 dokumentumot jelenít meg a gép. A GDP a területi szóval együtt 58, a regionális szóval együtt 50, a megyei szóval együtt pedig 35 dokumentumban fordul elő. Ezek között az előfordulások között a fenti sorrendben egyre nagyobb a Területi Statisztika folyóirat aránya: 32%, 52%, 56%, 63%. Digitális repertórium A Területi Statisztika legutóbbi repertóriuma 2002-ben készült el, s a régi folyamra is visszanyúlva az 1981–2001. évek számait dolgozta fel, akkor még nyomtatott formában, igaz, tárgy-, név- és földrajzi

296

HÍREK

mutatókkal. Könyvtárosok a megmondhatói, hogy milyen nagy szükség van a repertóriumokra. Vannak ugyan éves tartalomjegyzékek, de azok nem tesznek lehetővé olyan sokféle visszakeresést az olvasóknak és leendő szerzőknek, mint a repertóriumok. A fent említett digitális keresési lehetőségen felbuzdulva, annak korlátait feszegetve, szerkesztőségünk az interneten elérhetővé teszi a folyóirat többéves tartalomjegyzékét Excel-táblázat formájában. A letöltött fájllal az Excelben szokásos műveleteket el lehet végezni: sorba lehet rendezni betűrend és nagyság szerint, lehet szűrni, keresni. Az anyag jelenleg 2004 elejétől áll rendelkezésre, és folyamatosan bővül majd visszafelé az időben, egész a Területi Statisztika új folyamának kezdetéig. E repertórium sajátossága, hogy nem a legutóbb megjelent szám cikkeivel zárul, hanem – piros színnel jelölve – előrevetíti a tervezett, már feldolgozás alatt álló cikkeket is. Reményeink szerint ez a megoldás kielégíti rendszeres olvasóink kíváncsiságát, a szerzőknek pedig megkönnyíti az eligazodást kutatási témájuk előzményei között. A táblázat minden sora egy-egy cikknek felel meg, de a társszerzős tanulmányok annyi sort vesznek igénybe, ahány szerzőjük van. Ezzel együtt az állomány 2007 júniusában 300-nál több sort tartalmaz. Alapesetben a cikkek a megjelenés sorrendjében helyezkednek el, de a felhasználó, ha letölti az Excel-táblát, akkor a sorrendet megváltoztathatja, például egymás után rendezheti egy-egy szerző Lapszám 2006/1 2006/2 2006/3 2006/4 2006/5 2006/6 2007/1 2007/2

Februárban 101 99 66 55 67 160 354 –

műveit. Ehhez nem kell mást tenni, mint a bal felső cellába kattintva kijelölni az egész táblázatot, majd a menüsor Adatok gombjára kattintva kiválasztani a Sorba rendezést. A párbeszédablak „Rendezze” rovatában ki kell választani a szerzőt, alatta pedig további rendezési szempontok is megadhatók (a repertóriumtáblázat bármely oszlopa). A Keresés funkció a menüsor Szerkesztés almenüjében található. Több szóból álló kifejezés is beírható, és töredékszavakat is lehet keresni, bármelyik oszlopban. Kiemelt jelentősége van a kulcsszavaknak, amelyek ebben a digitális változatban számosabbak, mint a folyóiratban. Ezeket – a szerző által megadott kulcsszavak felhasználásával – a szerkesztőség állítja össze. Arra kérjük a felhasználókat, hogy ha hibát, elütést találnak a repertóriumban, írják meg e-mailben szerkesztőségünknek ([email protected]), hiszen minden bent maradt apró hiba rontja a keresésben a találatok esélyét. Visszajelzés az internetes látogatásokról 2007 februárjától kezdve számláljuk a Területi Statisztika 2006. évi és 2007. évi számainak internetes látogatóit. Ez egyelőre nem jelent mást, mint a tartalomjegyzékre kattintások mennyiségének regisztrálását. Nyilvánvaló, hogy a továbblépés iránya a cikkek közötti differenciálás lesz. Íme néhány látogatási adat:

Márciusban 138 91 78 100 119 183 692 –

Áprilisban 79 55 66 50 68 115 523 338

Összesen 318 245 210 205 254 458 1 569 338

A 2007. márciusi szám adatát az magyarázza, hogy április 17-én tettük ki az internetre. Reméljük, hogy internetes kezdeményezéseinket olvasóink megelégedéssel fogadják. Dr. Marosi Lajos

A településstatisztikai adatbázisrendszer (T-STAR) bekerül a KSH tájékoztatási adatbázisába Hazánkban a kistérségi és régiós szervezetek megalakulásával, az európai uniós, valamint a hazai terület- és vidékfejlesztési pályázatok, területrendezési, illetve területfejlesztési tervek készítése következtében, no meg a különböző szintű területi kutatásokból adódóan fokozódott a területi statisztikai adatok iránti igény. Ezen felül az üzleti szféra képviselői (például hazai és külföldi befektetők, pénzintézetek) a megalapozottabb döntéshozatal, helyzetértékelés végett egyre gyakrabban keresik meg területi adatigényükkel a Központi Statisztikai Hivatalt. Ez arra ösztönzi a KSH-t, hogy minél nagyobb mennyiségben, gyorsan és ingyenesen, internetes alkalmazásokon keresztül, könnyen elérhető formában tegye közzé a területi adatait is. A KSH vezetése úgy döntött, hogy területi adatbázisait több lépcsőben, a honlapján található tájékoztatási adatbázisban mindenki számára ingyenesen letölthetővé teszi. Első lépésben a teljes T-STAR adatbázis mutatóköréhez képest szűkebb kört (229 éves és 88 népszámlálási mutatót) helyezünk a tájékoztatási adatbázisba az 1997–2005. évekre vonatkozóan. Az éves adatokból a következő témacsoportokat emeljük be az adatbázisba: 1. Lakónépesség, állandó népesség 2. Népmozgalom 3. Önkormányzati költségvetés 4. Kiskereskedelem 5. Idegenforgalom 6. Lakásállomány, lakásépítés, -megszűnés 7. Közműellátás 8. Egészségügy 9. Szociális ellátás 10. Közoktatás

11. Kultúra 12. Mezőgazdaság 13. Gazdasági szervezetek 14. Gépjárművek 15. Telefon, kábeltelevízió 16. Munkanélküliség 17. Önkormányzati segélyezés A népszámlálási adatok köréből a következő témacsoportokat helyezzük az adatbázisba: 1. Népesség 2. Foglalkozás 3. Háztartás, család 4. Lakás, épület Az adatbázisból az adatokat következő területi nómenklatúrák szerint kérdezhetik le a felhasználók: 1. Közigazgatási, statisztikai 2. Jogállási 3. Agglomerációs 4. Szőlőtermőtáji, borvidéki 5. Vállalkozási övezeti 6. Üdülőkörzeti 7. Idegenforgalmi régiós 8. Nemzeti parki 2007 folyamán tervezzük – a felhasználói viszszajelzések figyelembevételével – a T-STAR további mutatóinak internetre (tájékoztatási adatbázisba) helyezését, melyeket a Budapest kerületi adatait tartalmazó BP-STAR adatbázis egésze, illetve a jövő év során a megyei-regionális adatokat tartalmazó MR-STAR adatbázis adattartalmának egy része követ. Dr. Tóth Géza

SZEMÉLYI HÍREK

Folyóiratunk tartalomjegyzékét sok éven át Fehér Erzsébet fordította németre. Fájdalommal tudatjuk, hogy kolléganőnk 2007. május 21-én türelemmel viselt betegségben elhunyt. Emlékét megőrizzük!

A Területi Statisztika 2007. évi 1–2. számát – Gyenes J. Katalin nyugdíjba vonulása miatt – Dobróka Zita tördelte. Folyóiratunk új tördelőszerkesztője a 3. számtól Bada Ilona Csilla. A Szerkesztőség megköszöni Gyenes J. Katalinnak 9 éves együttműködését.

HAZAI STATISZTIKAI FOLYÓIRATOK TARTALMA

Statisztikai Szemle 2007. április Tanulmányok Munkaerő-piaci kilátások – Ékes Ildikó A jóléti kiadások szintjének alternatív magyarázata – Keller Tamás Hogyan lesz a piackutatásból marketingtudás? – Keszey Tamara Beszámoló a Központi Statisztikai Hivatal vezetői értekezletéről – Dr. Lakatos Miklós Dr. Pintér József (1947–2007) – Rappai Gábor Folyóiratszemle Heerschap, N. – Willenborg, L.: Integrált Statisztikai Rendszer kialakítása a Holland Statisztikai Hivatalban – (Hajdú Viktória) Sundmacher, T.: A német egészségügyi rendszer átalakítása – Követelmények és eszközök – (Tűű Lászlóné) Hauschild, W. – Schnorr-Bäcker, S.: E-egészség – az elektronikus egészségügy Németországban – (Rettich Béla) 2007. május Tanulmányok Az ENSZ millenniumi célkitűzései és a statisztika – Dr. Szilágyi György Külföldi tapasztalatok a bolognai folyamat munkaerő-piaci hatásairól – Berde Éva – Morvay Endre Közúti elérhetőségi vizsgálatok Európában – Dr. Tóth Géza – Kincses Áron Folyóiratszemle Zschiedrich H. – Kunzmann, H.: A térségi ipari koncentráció hatása a gazdasági növekedésre – (Nádudvari Zoltán) Ozawa, M. N. – Nakayama, S.: Gondozási biztosítás Japánban – (Lakatos Judit) Pollan, W.: A defláció alakulásának vizsgálata a fogyasztói árindex alapján – (Nádudvari Zoltán)

Demográfia 2007. április Tanulmányok Demográfiai átmenetek Magyarországon. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye a 19. század végén, 20. század elején – Őri Péter Újabb adatok a vidéki kistérségek és a budapesti kerületek halandósági különbségeiről (II.) – Klinger András Közlemények A Poisson-regresszió alkalmazása a szociológiai és demográfiai kutatásban – Moksony Ferenc A családtámogatások alakulása: célok és eszközök – Ignits Györgyi – Kapitány Balázs

T E R Ü L E T I S T A T I S Z T I K A

Recommend Documents