T E R Ü L E T I S T A T I S Z T I K A

TERÜLETI STATISZTIKA

A KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL FOLYÓIRATA

SZERKESZTŐBIZOTTSÁG DR. BALOGH MIKLÓS (főszerkesztő), DR. HORVÁTH GYULA, DR. HORVÁTH JÓZSEF, DR. KAPROS TIBORNÉ, KOVÁCS FLÓRIÁN LÁSZLÓ, DR. MAROSI LAJOS (felelős szerkesztő), DR. NOVÁK ZOLTÁN, DR. PERCZEL GYÖRGY, SÁNDOR ISTVÁN, SZABÓ ISTVÁN, DR. SZALÓ PÉTER, DR. SZEGVÁRI PÉTER, SZEKERES JÁNOSNÉ, SZEMES MÁRIA, VÉGH ZOLTÁN, VIDA JUDIT, WAFFENSCHMIDT JÁNOSNÉ, DR. ZONGOR GÁBOR

10. (47.) ÉVFOLYAM 2. SZÁM

2007. MÁRCIUS

E SZÁM SZERZŐI: Dr. Bódi Ferenc PhD, tudományos főmunkatárs, MTA Politikai Tudományok Intézete, főiskolai tanár; Dr. Fekete Attila adjunktus, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Piliscsaba; Ignits Györgyi szociológus – Budapest, doktorandusz – Pécsi Tudományegyetem, Közgazdaság-tudományi Kar, Regionális Politika Doktori Iskola; Kajtor Erzsébet szervezési és humánigazgató, Szent Lázár Megyei Kórház, Salgótarján, doktorandusz, Pécsi Tudományegyetem, Földtudományok Doktori Iskola; Kapitány Balázs tudományos titkár, KSH Népességtudományi Kutatóintézet; Kormos Zoltán tanácsos, Központi Statisztikai Hivatal, Területi tájékoztatási osztály; Novák Zoltán szakmai tanácsadó, KSH Győri Igazgatóság, szombathelyi képviselet; Póla Péter doktorandusz, tudományos segédmunkatárs, MTA Regionális Kutatások Központja, Pécs; Dr. Sárváry Attila PhD., főiskolai docens, Debreceni Egyetem Egészségügyi Főiskolai Kar, Nyíregyháza; Dr. Zsugyel János PhD., egyetemi adjunktus, Miskolci Egyetem, Világ-és Regionális Gazdaságtan Intézet.

ISSN 0018-7828 Szerkesztőség: 1024 Budapest, Keleti Károly u. 5–7. Telefon előfizetési ügyekben: 345-6658, fax: 345-6998 Főszerkesztő: dr. Balogh Miklós, tel.: 345-6483 E-mail: [email protected] Felelős szerkesztő: dr. Marosi Lajos, tel.: 345-6547 E-mail: [email protected] Gazdaságstatisztikai szerkesztő: Kormos Zoltán, tel.: 345-1205 E-mail: [email protected] Számítógépes tördelőszerkesztő: Dobróka Zita, tel.: 345-6122 E-mail: [email protected]

Kiadja a Központi Statisztikai Hivatal (1525 Budapest, Pf. 51.) Megjelenik: kéthavonta, minden páratlan hónap végén. Előfizetési díj: fél évre 900, egész évre 1620 Ft. A Területi Statisztika cikkei megtalálhatók a KSH honlapján: www.ksh.hu

Előfizethető: a szerkesztőségnek küldött megrendelés útján. Az írásban le nem mondott tavalyi megrendelések érvényesek. Megvásárolható: a Statisztikai Szakkönyvesboltban (1024 Budapest, Fényes Elek u. 14–18.). Készült: Xerox Magyarország Kft. – 2007.119

TARTALOM ELMÉLET–MÓDSZERTAN A gazdasági kamarák lehetőségei a területi versenyképesség erősítésében – Póla Péter.................................. 109 A területfejlesztési források térbeli eloszlása az európai uniós csatlakozás előtti időszakban – dr. Bódi Ferenc – dr. Fekete Attila ................................................................... 123

ELEMZÉSEK „Elnéptelenedett” települések Baranyában – Ignits Györgyi – Kapitány Balázs ............................................... 135 Az életminőség kihívásai Nógrád megyében a morbiditási és mortalitási mutatók alapján – Kajtor Erzsébet ................................................................................................... 151 A magyarországi kistérségek jövedelemtermelő és finanszírozó képességének alakulása 1996 és 2003 között – dr. Zsugyel János ......................................................................................... 170

KÖZLEMÉNYEK A gazdaságszerkezeti összeírás főbb eredményei Nyugat-Dunántúlon – Novák Zoltán ................................... 186 KÖNYVISMERTETÉS Fónai–Pénzes–Vitál (szerk.): Etnikai szegénység, etnikai egészségi állapot? – dr. Sárváry Attila ........................................................................................................................... 198 Horváth Gyula (szerk.): A Kárpát-medence régiói 4., Északnyugat-Erdély – Kormos Zoltán.......................... 201 HAZAI STATISZTIKAI FOLYÓIRATOK TARTALMA ............................................................................... 204

A Területi Statisztikában megjelenő tanulmányok kutatói véleményeket tükröznek, amelyek nem esnek szükségképpen egybe a KSH vagy a szerzők által képviselt intézmények hivatalos álláspontjával.

Utánnyomás csak a forrás megjelölésével!

CONTENTS

THEORY–METHODOLOGY Possibilities of economic chambers in enhancing territorial competitiveness – Péter Póla ....................................................... 109 Spatial distribution of regional development resources in the period preceding accession to the European Union – dr. Ferenc Bódi – dr. Attila Fekete........................................................................................... 123

ANALYSES „Depopulated” settlements in Baranya county – Györgyi Ignits – Balázs Kapitány .................................................................. 135 Challenges for the quality of life in Nógrád county through morbidity and mortality indicators – Erzsébet Kajtor ................. 151 Income-generating and financing capacity of subregions in Hungary between 1996 and 2003 – dr. János Zsugyel ................ 170

ANNOUNCEMENTS Main results of the farm structure survey in Western Transdanubia – Zoltán Novák ................................................................. 186 BOOK REVIEW Fónai–Pénzes–Vitál (editors): Ethnic poverty, ethnic state of health? – dr. Attila Sárváry........................................................ 198 Gyula Horváth (editor): Regions of the Carpathian Basin, part 4., North-Western Transylvania – Zoltán Kormos.................. 201 CONTENTS OF HUNGARIAN STATISTICAL PERIODICALS ................................................................................. 204

INHALT THEORIE–METHODOLOGIE Möglichkeiten der Wirtschaftskammern in der Kräftigung der territorialen Konkurrenzfähigkeit – Péter Póla....................... 109 Räumliche Verteilung der Quellen für regionale Entwicklungen in dem Zeitraum vor EU-Beitritt – Dr. Ferenc Bódi – Dr. Attila Fekete ................................................................................................. 123

ANALYSEN „Sich entvölkernte” Siedlungen im Komitat Baranya – Györgyi Ignits – Balázs Kapitány ....................................................... 135 Herausforderungen der Lebensqualität im Komitat Nógrád aufgrund der Morbiditätsund Mortalitätskennziffer – Erzsébet Kajtor .......................................................................................................... 151 Gestaltung der einkommenproduzierenden und Finanzierungsfähigkeit von Kleinräumen in Ungarn zwischen 1996 und 2003 – Dr. János Zsugyel ....................................................................................................................... 170

MITTEILUNGEN Die wichtigsten Ergebnissen der Wirtschaftsstrukturzählung in West-Transdanubien – Zoltán Novák..................................... 186 REZENSION Fónai-Pénzes-Vitál (Red.) Ethnische Armut, ethnischer Gesundheitszustand? – Dr. Attila Sárváry......................................... 198 Gyula Horváth (Red.): Regionen von Kárpátenbecken, 4., Nordwest-Transsylvanien............................................................... 201 INHALT DER UNGARISCHEN STATISTISCHEN ZEITSCHRIFTEN ................................................................................. 204

ELMÉLET–MÓDSZERTAN PÓLA PÉTER

A gazdasági kamarák lehetőségei a területi versenyképesség erősítésében* A tanulmány középpontjában a gazdaságszervezés köztes szférájába tartozó egyik meghatározó intézményrendszernek, a gazdasági kamaráknak a vizsgálata áll. A regionális versenyképesség, a helyi gazdaságfejlesztés a regionális gazdaságtan központi kérdései közé tartoznak. Ennek ellenére a regionális gazdaságtani kutatások alig érintik a gazdasági kamarákkal kapcsolatos kérdéseket. Márpedig több okból is indokolt az intézményrendszer vizsgálata: egyrészt azért, mert a kamarák szerveződésük logikája miatt elméletileg, de különösen a nyugat-európai példák alapján gyakorlatilag is meghatározó szerepet képesek játszani a területi versenyképesség erősítésében; másrészt azért, hogy lássuk, milyen eszközökkel és milyen hatékonysággal érvényesítették és érvényesítik a kamarák az államtól kapott jogaikat, megfelelően működnek-e, adottak-e egyáltalán az eredményes működés feltételei. Nem utolsó sorban pedig azért, hogy választ kapjunk a kérdésre: milyen feltételek mellett lehetnek a magyar gazdasági kamarák a gazdaságfejlesztés valóban hatékony, nyugat-európai társszervezeteikhez hasonlóan elismert szereplői. A kamarai intézményrendszer A gazdaságszervezés a piacgazdaságban alapvetően három szintet foglal magában (Farkas 2000): – állami szféra: állami, kormányzati szervezetek (meghatározott törvényhozó, végrehajtó és ellenőrző tevékenységekkel), – mikroszféra: a vállalkozói-üzleti világ egésze, – köztes szféra: az előző kettő között, a gazdaságszervezési „szendvics” közepén elhelyezkedő szféra a maga sajátos intézményeivel, szervezeteivel és tevékenységével. A gazdasági kamarákat e köztes szféra szereplői közé lehet sorolni más gazdasági érdekképviseletekkel és szakmai szervezetekkel, gazdaságfejlesztéssel foglalkozó szervezetekkel. E szféra szereplői, bekapcsolódva a gazdaságszervezés, az önigazgatás folyamataiba, mindkét szféra kiszolgálásában részt vesznek (Farkas 1997). A piacgazdaság megfelelő működéséhez elengedhetetlen, hogy létezzenek és hatékonyan működjenek a köztes szféra intézményei. A társadalomba beágyazott intézmények szerepétől nem független a vállalatok működése sem. A siker egyik feltétele, hogy a vállalat ismerje és alkalmazza azokat a kapcsolatokat, amelyek saját környezetében fellelhetők (Andrási 1997).

*

A tanulmány 3. díjat nyert folyóiratunk 2006. évi Kovács Tibor-pályázatán.

110

PÓLA PÉTER

A piacgazdaságokban alapvetően kétféle kamarai irányzat létezik. Az egyik a magánjogi kamara, amit gyakran neveznek angolszász vagy plurális modellnek is. Tipikus példái a brit kamarák. Ezek az egyesülési törvény hatálya alá tartoznak, szabadon állapíthatják meg szervezeti felépítésüket, elsősorban érdekképviseleti feladatokat teljesítenek. Erős versenyhelyzetben működnek, ami állandó nyomást jelent: a szolgáltatások színvonalának emelését ösztönzi. Problémát a korlátozott taglétszám, s ebből is fakadóan a kamarák változó minősége és kompetenciája okoz, ami korlátozza a kamaráknak azt a képességét, hogy összefogottan befolyásolják a központi vagy a regionális döntéshozatalt (Számely 1996, Kiss 1994). Szintén problémát jelent a szabályozatlan területi lefedettség is, valamint az, hogy a magánjogi kamarák az önkéntes tagságtól függnek, alapvetően csak saját szolgáltatásaik bevételére és a tagdíjakra számíthatnak. A közjogi kamara (kontinentális vagy korporatív modell) szervezetileg intézményként értelmezhető. Ez a köztestületi szabályozású, érdekkiegyenlítést szolgáló, automatikus tagságú kamara terjedt el a legtöbb európai országban. A köztestületi szabályozáson alapuló kamarák a szakmai szempontok érvényesülését hivatottak elősegíteni az érdekeltek, a helyi vállalkozások döntéseire alapozva. Számos szolgáltatást nyújtanak zömmel a kis- és középvállalkozási szektor számára, amit köztestületi státusuk és az automatikus tagság révén elégséges anyagi eszközök tesznek lehetővé. A gazdaság képviseletére, az országos és a helyi gazdasági döntések befolyásolására törvény által biztosított joguk van. Ez a korporatív vonulat erősen beépül az adott társadalom felépítményébe, számos területen teljes mértékben átveszi az állam szerepét. A szakképzés, kereskedelemfejlesztés mellett a gazdasági infrastruktúra működtetése is egyre gyakrabban a kamarák kezébe kerül. A magyar kamarai törvény értelmében a kamarák köztestületi önkormányzatok. A kamaráknak a törvény felhatalmazásánál fogva egyrészt a gazdaság általános érdekeinek érvényesítését kell megoldaniuk, másrészt a feladataikat nem csupán tagjaik, hanem a teljes gazdaság vonatkozásában el kell látniuk. Ez a kamarák köztestületiségének lényege, ez különbözteti meg őket az érdekképviseleti és más szervezetektől. Köztestületeket az állam rendszerint olyan feladatok betöltésére létesít, illetve ismer el, amelyek ellátására saját bürokratikus szerveivel nem vállalkozik, viszont amelyeket a közvetlen érintettek önkormányzati szervezetükben eredményesen meg tudnak oldani. Bár Illés (2001) felhívja a figyelmet arra, hogy a döntés lejjebb vitele veszélyeket is rejt magában, több érv szól amellett, hogy a döntéseknek a döntés hatásterületéhez közelebb vitele számos előnnyel jár. Ilyen előny például, hogy a döntéshozók jobban ismerik a helyi viszonyokat; hogy a lokális erőforrások feltárása és hasznosítása könnyebb, a különböző ágazatokba tartozó helyi gazdasági szervezetek érdekei és együttműködése jobban szervezhető, érdekeik jobban összehangolhatók (Illés 2001). A köztestületek tehát a döntéshozók megfelelő tájékozottsága, szakmai felkészültsége és az igazgatás eredményességében való érdekeltség folytán meghatározott közigazgatási ügyekben hatékonyabban láthatnak el közigazgatási feladatokat, mint az állami vagy a helyi önkormányzati szervek. Ez pedig a gazdaságfejlesztéssel, gazdaságszervezéssel kapcsolatos (köz)feladatok ellátása szempontjából korántsem mellékes.

GAZDASÁGI KAMARÁK ÉS VERSENYKÉPESSÉG

111

Területi versenyképesség és helyi gazdaságfejlesztés Az 1980-as évektől a fejlett piacgazdaságok térfolyamataiban jelentős változások zajlottak le. A fordista ciklus vége, a posztfordista ciklus kezdete alapvető változásokat hozott a gazdasági szerkezetben: átalakultak a termelési rendszerek és a vállalati szervezetek is (Horváth 1998). A regionális gazdaságfejlesztésben is szemléletváltozás következett be, a regionális politikában egyre inkább előtérbe került a partnerség és a szubszidiaritás elve. A korábbi felülről lefelé szerveződő programokat felváltotta az endogén erőforrásokra építő, alulról felfelé szerveződő regionális gazdaságfejlesztés gyakorlata (Deák 2002). A tényezők (tőke, munka) erősödő mobilitása, a távolság, az idő jelentős módosulásának együttes eredménye, hogy a gazdasági szereplők szinte bárhol végezhetik tevékenységüket, így a vállalati döntéseknél felértékelődik az adott térség jellege. A térbeliség meghatározóvá válik a gazdaság működésében. A nemzetközi versenyképesség előfeltétele a helyi versenyképesség, amelyet újra és újra elő kell állítani. Mivel a verseny globális, az eredményesség mércéit a világgazdaság definiálja, de a szereplők nem vonhatják ki magukat a helyi feltételekből, ezért a helyi társadalmat kell alkalmassá tenni versenyképességük fenntartásával, növelésével (Szigeti 2003). Hozzá kell azonban tenni, hogy a globalizáció világában a helyi adottságok szerepe is változik (Enyedi 2000). A változások lényegét Enyedi abban látja, hogy mivel egyre több a csaknem mindenütt jelen lévő, így a versenyképesség szempontjából közömbös termelési tényező, ezért a nagy értékű, sajátos tudáson alapuló, ritka, nehezen utánozható helyi adottságok értékelődnek fel. Enyedi a helyi adottságok közé sorolja a tágabb értelmű intézményi környezetet is. A versenyképességet növelő új eszközök többsége a gazdaságot körbevevő térségi kerethez kötődik, a terület kompetitív1 és komparatív2 előnyeinek kiaknázására épülhet, a külső tényezők majdnem belsővé, helyben elérhetővé tételét igényli (Hrubi 2002). A különböző területi közösségek, térségek egymással kerülnek versenyhelyzetbe, és az „egyre markánsabbá váló területi gazdasági érdek érvényesítéséhez tartós partnerségre van szükségük” (Hrubi 2002. 31. o.). Mint később látni fogjuk, ennek a partnerségnek a kialakításában, menedzselésében a kamarák hangsúlyos szerepet vállalnak. „…a térségi bázishoz kötődő vállalat csak akkor tudja versenyképességét fenntartani, ha a „környezetétől” az ehhez szükséges segítséget és pozitív extern hatásokat megkapja, így versenyképes vállalat csak versenyképes régióban maradhat fenn tartósan.” (Lengyel 1999, 12. o.). Mindezeket alapul véve Koltai (2006) egy régió életében fontos és megválaszolandó kérdésnek tarja, hogy az ott működő vállalatok számára a régió egyben térségi bázisul is szolgál-e, vagy csak a másodlagos fontosságú vállalati funkciók helyszíne. Porterre utalva hozzáteszi, hogy egy régió alulról szerveződő gazdaságfejlesztési stratégiájában elsődlegességet kell élvezniük azoknak a helyi, regionális tényezőknek, amelyek a régióban működő versenyképes vállalkozások és iparágak versenyelőnyeihez szükségesek. 1 2

Vetélkedő, egymás hatását korlátozó. Összehasonlító.

112

PÓLA PÉTER

Az 1980-as évektől a fejlett országok vállalati és iparági esettanulmányai azt mutatják, hogy a cégek sikeressége és versenyképessége egyre inkább lokális üzleti környezetük minőségétől függ. A globális versenyben egy adott iparághoz tartozó cégek és üzleti partnereik, a kapcsolódó helyi intézmények, azaz a hálózatok és a klaszterek jelentősége felértékelődött, amelyek a térbeli koncentrálódásból eredő lokális előnyöket használják ki (Grosz 2005). A klaszterek, hálózatok előbb-utóbb piaci alapon önmaguktól is létrejönnek, de fejlesztési támogatásokkal, a piaci aktoroktól a szervezés-menedzselés feladatát időlegesen átvállalva gyorsítható a folyamat (Hrubi 2002). Ezeknek a hálózatoknak az alakításában a gazdasági kamaráknak katalizátorszerepe lehet, amennyiben tagjaik között tudják mind a kisvállalkozások, mind a multinacionális vállalatok jelentős részét. Az Európai Bizottság versenyképesség-definíciója: a vállalatok, iparágak, régiók képessége relatíve magas jövedelem és relatíve magas foglalkoztatási szint tartós létrehozására, miközben külgazdasági versenynek vannak kitéve. A regionális versenyképesség új tartalma tehát: az életszínvonal tartós javítását szolgáló fenntartható gazdasági növekedés, amely magas foglalkoztatási szint mellett valósul meg (Lengyel 2006). A kérdés ezek után az, hogy a regionális versenyképesség elérésének érdekében mi a teendő. Alapvetően elfogadom azt a klasszikus közgazdasági megközelítést, miszerint a helyi és regionális gazdaságokra a legnagyobb befolyással a makrogazdasági körülmények, trendek hatnak, és a közvetlen gazdaság- és területfejlesztési támogatások csak kiegészítő jellegűek és átmenetiek (Faragó 2004). Helyi szinten a legtöbbet az oktatás és képzés fejlesztésével, a kutatás és az infrastruktúra javításával lehet elérni. Ösztönözni lehet az információcserét, és különböző programokat lehet kidolgozni a vállalkozások közötti, illetve az állami és magánszektorbeli szereplők közötti szinergia3 javítása érdekében. Oldani lehet a piacra lépés vagy a növekedés útjában álló korlátokat (ez elsősorban a kisvállalkozások számára fontos), meg lehet könnyíteni az üzleti szolgáltatásokhoz való hozzáférést (Raffay 2004/a). A kamarák lehetőségei a versenyképesség javításában A gazdaság egésze lokális piacokból épül fel. A tanulmányban vizsgált területi kamarák ezeket a lokális piacokat fejlesztik, s ezen keresztül a gazdaság egészét. Vagyis a gazdasági kamara a helyi gazdaságfejlesztésre jelentős részben a helyi vállalkozások támogatásán, helyzetbe hozásán keresztül próbál hatni, abból indulva ki, hogy erős vállalkozói réteg és dinamikus, fejlett gazdaság egymástól nem elválasztható. A kamarai rendszer ugyanakkor más szinteken is hat a versenyképességre. A területi kamarák a helyi gazdaságot fejlesztik, tagvállalkozásaik érdekeinek becsatornázásával a helyi gazdaság közös érdekeit hivatottak képviselni, számukra nyújtanak szolgáltatásokat. Országos szinten a nemzeti kamara – a területi kamarák ernyőszervezeteként – a gazdaságpolitika vonatkozásában fogalmaz meg a makrogazdaság egészét érintő javaslatokat. Mivel a Eurochambers célkitűzései között az európai gazdasági térség versenyképességének növelése szerepel, így akár egy harmadik, egy integrációs szintű törekvés is megfigyelhető. 3

Egymást erősítő hatás.


113

A versenyképesség többek között attól függ, hogy a versenyképességet meghatározó tényezők miként alakulnak, ezért: – értékelni kell az adórendszert, az államigazgatás működését, általában azt, milyen terheket viselnek a vállalkozók; – elemezni kell, hogy milyen források állnak rendelkezésre, milyenek a hitelfeltételek, megfelelően működik-e a kockázati tőke finanszírozása, milyenek a pályázati lehetőségek, milyen színvonalú a vállalkozók pályázóképessége; – vizsgálni kell a gazdaság jogszabályi környezetét; – értékelni és fejleszteni kell a térség humánerőforrás-potenciálját; – vizsgálni kell a térségben a technológia, illetve a technológiatranszfer színvonalát, a K+F-kapacitást, az innovációt; – vizsgálandó a közlekedési infrastruktúra, a logisztikai lehetőségek, a telekommunikációs hálózatok minősége, kiépültsége; – hangsúlyosan kell segíteni a térségen belüli valós partnerség hatékony működését. Mindezek kedvező alakulását olyan elemek segíthetik elő, amelyekre hatással lehet a vállalkozók önkormányzata is. A kamara általános, de nagyon fontos feladata a versenyképesség erősítésében a regionális gazdaság szervezettségi szintjének erősítése. A makrogazdaságban zajló folyamatok értékelése, figyelemfelhívások és javaslatok megfogalmazása jelenti a területi kamarák képviselőiből álló országos kamara feladatait. Palkovits egy tanulmányában (2002) a lokális gazdaság adottságait dinamikus elemekkel ötvöző gazdaságfejlesztési stratégia fontosabb elemeit foglalta össze, melyek az alábbiak: – „hely-kompatibilis” vállalatok, iparágak azonosítása és vonzása, – helyi vállalatok alapításának és expanziójának támogatása, – infrastruktúra-fejlesztéssel kapcsolatos feladatok, – képzett munkaerőbázis kialakítása, – erős közösségi – magán partnerség megteremtése, – szolgáltatásbarát környezet kialakítása, – megkülönböztetett helyi vonzóerők létrehozása, – végül mindezen előnyök hatékony promóciója. Észrevehető, hogy ezek az elemek a legtöbb nyugat-európai kamara aktivitási területeinek felelnek meg, s a hazai kamarai aktivitás is egyre inkább ezeknek az elemeknek a hangsúlyozására, létrehozására, fejlesztésére irányul. A területi kamaráknak pontosan ismerniük kell a vállalkozások velük kapcsolatos elvárásait, tevékenységüket ezekhez kell igazítani. Természetesen a különböző vállalkozástípusoknak eltérő az igénye a kamarai szolgáltatások iránt. A kisvállalkozások egészen más jellegű segítséget várnak a kamaráktól, mint a nagyok. A nagyvállalatok alapvetően az alábbi kamarai szolgáltatásokat igénylik: – a gazdasági folyamatok követése, elemzése; – az állami és helyi szabályozások, stratégiai törekvések nyomon követése; – a helyi és országos politikai viszonyokkal kapcsolatos elemzések, információk; – a helyi kapcsolatépítés; – a munkaerőpiac figyelése.

114

PÓLA PÉTER

A kis- és középvállalkozások számára a kamara műszaki fejlesztési, kereskedelemfejlesztési szolgáltatásai és természetesen a kapcsolatépítő tevékenysége fontos. Utóbbi jelentheti az egyetemekkel, K+F-helyekkel való kapcsolatok létesítését, illetve azt az egyre jellemzőbb kamarai szerepvállalást, ami ezeknek a vállalkozásoknak kereskedelmi rendszerekbe (szakvásárok, üzletember-találkozók szervezése), innovációs láncokba, klaszterekbe szervezését próbálja segíteni. A partnerség szervezése véleményem szerint a kamarák egyik kulcsfeladata kell, hogy legyen, hiszen a valós partneri kapcsolatok sora, a lokális együttműködés minősége alapozhatja meg egy térség gazdaságának fejlődését, segíti a területi tervezés folyamatát és eredményes megvalósulását, ami azért fontos, mert a tervezés minősége ma már versenyképességi tényezőnek tekinthető (Mezei 2006). A partnerség elve azt az alapvető tételt veszi figyelembe, hogy a területi fejlődés nem elszigetelt akciók és döntések eredménye, hanem nagyszámú piaci szereplő együttes játékának közös eredője. A programok végrehajtása során létrejött partnerkapcsolatok erősítik egy-egy térség fejlődését, stabil együttműködés alakulhat ki, a területfejlesztés szereplői közötti munkamegosztás erősödik (Horváth, 2003). Stratégiájuk kialakítása során a gazdasági kamarák a globalizáció helyi gazdaságra ható tényezőit nem hagyhatják figyelmen kívül. A helyi vállalkozások és a kamarák számára is alapvető fontosságú az a felismerés, hogy ha nincs lokális együttműködés, akkor nincs globális verseny. Ezt kell szem előtt tartani akkor, amikor a kamarák és a bázisukat képező vállalkozások a globalizáció kihívásaival találkoznak. A kamarák legfontosabb törekvése a helyi kis- és középvállalkozások versenyképességének javítása. Márpedig ez csak úgy valósítható meg, ha bekapcsolódnak a globalizáció rendszerébe. Ehhez a területi kamarák jelentős segítséget nyújthatnak a vállalkozásoknak. A helyi erőforrásokat hasznosító, helyi igényeket kielégítő helyi termelőket segítsék abban, hogy versenyképességükkel meg tudják őrizni piacaikat, erőforrásaikat. A megoldás kulcsa az új típusú partnerség kialakítása, melynek „szükséges feltétele a vállalkozások, kutatási és oktatási szervezetek célirányos tevékenysége. Az elégséges feltételt az állami, területi önkormányzati közszereplők igénylő együttműködése szolgáltatná” (Kéri 2006, 7. o.). A területi kamarák gazdaságfejlesztési tevékenységére az ország legaktívabb kamarájaként ismert pécsi kamara hozható példaként. A Pécs-Baranyai Kereskedelmi és Iparkamara (PBKIK) gazdaságfejlesztési programokat alakított ki és menedzselt. Létrehozta a Mohácsi Vállalkozási Övezetet, a Komló és Térsége Fejlesztési Ügynökséget, részvételével alakult meg a Pécsi Ipari Park. Szerepet vállal térségi és regionális innovációs programokban. Az általa működtetett Regionális Innovációs Centrum keretében technológiatranszfer-szerepet lát el. Baranya megye jelentős közbeszerzési tendereket kiíró szervezeteivel a kamara olyan együttműködés kialakítására törekszik, amely keretében a gyakorlati tapasztalatok alapján tudja befolyásolni a tendereztetést, emellett fel tudja készíteni a tagvállalkozásokat a színvonalas tendermunkára. Az európai közbeszerzési piacról a tagvállalkozás szempontjai alapján automatikusan válogató, folyamatos figyelőrendszer működését a brüszszeli Európai Bizottság részfinanszírozásával a kamaránál működő Euro Info Center (EIC) biztosítja.


115

A beszállítói rendszer fejlesztése terén saját rendszerét továbbfejlesztve próbált segítséget nyújtani az érdekelt vállalkozások számára. Felmérte a nagyvállalati kör beszállítói igényeit, igyekezett kihasználni a társintézményekkel (ITDH4, regionális ügynökség, vállalkozói központ stb.) való együttműködésből származó előnyöket. A kamarai szerepvállalás a regionális gazdasági klaszterek operatív megvalósításában is megfigyelhető. A PBKIK partnerként vesz részt a baranyai foglalkoztatási helyzet javításáért létrehozott, Baranya Paktum nevet viselő területi foglalkoztatási szerveződésben (melynek célja a megye foglakoztatási szintjének növelése), és aktív volt a nemrégiben nyilvánosságra hozott felmérés lebonyolításában is, amelyet a Foglalkoztatási és Munkaügyi Minisztérium megbízásából az MKIK5 Gazdaság- és Vállalkozáselemző Intézet készített. (Ez a vállalkozások munkaerő-keresletével kapcsolatos várakozásokat kutatta). A II. Nemzeti fejlesztési terv részeként Pécs – mint az egyik országos versenyképességi pólus – gazdaság-fejlesztési stratégiájának kidolgozásában és koordinálásában játszott kamarai szerepvállalás is hangsúlyos. E stratégia megalkotása során érvényesülni látszik az a törekvés, hogy a reálszférával, a helyi vállalkozásokkal szorosan együttműködve fogalmazódjanak meg a stratégiai irányvonalak, és jöjjenek létre a konkrét operatív programok. A PBKIK intézményes szerepvállalása a Pólus projekt lebonyolítási, szervezeti rendjében elsősorban azért tekinthető fontosnak, mert a kamara a régió gazdasági érdekeinek képviseletére vállalkozik. Ebből a célból, s azért is, hogy a projekt regionális kisugárzása határozottabban érvényesülhessen, a PBKIK együttműködést kötött Dél-Dunántúl másik két kereskedelmi és iparkamarájával. A Pólus program gazdaságfejlesztést érintő stratégiai kérdéseiben a kamarák elnökei és titkárai által alkotott fórum alakítja ki a kamarai álláspontot. Együttműködési megállapodásuk keretében a kamarák a fejlesztési pólus stratégiája alapján: – összegyűjtik a vállalkozások fejlesztési projektjeit, a gazdaságfejlesztési partnerintézményeikkel együttműködve szervezik a programban rögzített kooperációt, innovációs láncokat; – szervezik az egyetemi tudásbázisok, a spin off cégek és a gazdaság kapcsolatait; – koordinálják a fejlesztési projektek forráshoz jutását, segítik a pályázatok elkészítését, más pénzügyi források bekapcsolását; – felmérik a fejlesztési projektek várható munkaerőigényét, és az adatokat közvetítik a munkaügyi központoknak, szakiskoláknak, fenntartó önkormányzatoknak és felnőttképzési intézményeknek; – ösztönzik a fejlesztési pólusnak megfelelő új szakirányok beindítását; – oktatási bázisukra alapozva a fejlesztési pólusnak megfelelő felnőttképzéseket indítanak regionális munkamegosztás keretében; – ösztönzik a térség egyetemeit a fejlesztésipólus-stratégiát is szolgáló képzési irányok és posztgraduális képzések indítására.

4 5

International Trade Development Hungary. Magyar Kereskedelmi és Iparkamara.

116

PÓLA PÉTER

A fejlesztési pólus stratégiája mentén létrejövő vállalkozói fejlesztések versenyképessége feltételezi a nemzetközi láthatóságot és piaci kapcsolatokat. A program gazdaságfejlesztő hatása csak a nemzetközi piaci hasznosuláson keresztül érhető el, ezért kiterjedt nemzetközi kapcsolataikat, a fejlesztésipólus-stratégia mentén létrejövő fejlesztéseket a kamarák kereskedelemfejlesztési rendezvényekkel, nemzetközi üzleti hálózatok szervezésével és más módon is segítik. A magyar kamarák kapacitásvizsgálata Miután a kamarák elvi lehetőségeit megismertük, érdemes megvizsgálni a hazai kamarai intézményrendszer kapacitásait, hogy választ kapjunk arra, jelenleg mennyire képesek eleget tenni a velük szemben megfogalmazott igényeknek. Ennek érdekében kérdőíves felmérést készítettem, amely a magyarországi kereskedelmi és iparkamarák szakmai hátterét, infrastrukturális felszereltségét, pénzügyi helyzetét értékelte. A kamara súlya nem csupán, sőt alapvetően nem a kötelező vagy önkéntes tagságon múlik, hanem nagyrészt az adott kamara szakmai hátterétől függ. A legitimitást persze a szervezet mögött álló tagság is befolyásolja, de kamarai vezetők szerint alapvetően (sajnos nem mindig) a szakmaiság, a szakmai reprezentáció határozza meg a kamara súlyát, elfogadottságát. A kérdőívek tapasztalatai alapján a kamarai hivataloknál dolgozók létszáma átlagosan 25 fő, ám ez az átlag jelentős szóródás mellett alakul ki. A budapesti kamaránál és GyőrMoson-Sopron megyében 50 feletti az alkalmazottak létszáma 6, míg egyes megyékben alig haladja meg a 10 főt. Az alkalmazottak idegennyelv-ismeretével kevesen elégedettek: a kamarák többsége fejlődést szeretne elérni. Jobb és homogénebb a helyzet a számítógépes ismeretek területén, ahol csak egy-egy kamara jelez elmaradást, fejlesztési szükségletet. Nagyon heterogén képet kapunk viszont a munkatársak továbbképzését illetően: míg több kamaránál évente többször vesznek részt szervezett továbbképzésen a munkatársak, addig néhány olyan kamara is van, ahol ez egyáltalán nem jellemző. A kamarai szabályozás, a belső szabályozások változásaival kapcsolatban ugyanakkor többen és gyakrabban tartanak továbbképzéseket. A kamarák alkalmazottaira az idősödés jellemző. Vannak kivételek, de többnyire nagyobb arányban vannak az 50 év felettiek, arányuk összességében közel 40%. Jelentős eltérést ettől az átlagtól a debreceni kamara mutat, ahol az alkalmazottak fele 30 év alatti, akik közül többen pályakezdőként kerültek a kamarai szervezethez. Magyarországon az aktuális helyzetet úgy lehetne legjobban jellemezni, hogy a kamaráknál a szakemberekkel nem minőségi, hanem elsősorban mennyiségi problémák vannak. Nyilvánvaló, hogy fenti létszámok mellett kevés esély van arra, hogy gazdaság- és területfejlesztéssel rendszeresen foglalkozzon kamarai munkatárs, arra pedig végképp nincs mód, hogy koncepcionális munkát végezzen.

6 Jelentős szóródás figyelhető meg a főállású alkalmazottak tekintetében is. Van olyan kamara, ahol csak ilyet találunk (HajdúBihar megyében), míg olyan is, ahol a megbízásos jogviszonyban foglalkoztatottak száma meghaladja a főállású alkalmazottakét (például a győri kamarában).


117

Következtetésemet, miszerint a területi kamarai rendszer meglehetősen heterogén, Fehérvári (2000) 1999-ben és 2000-ben végzett kutatásai is megerősítik. Felméréseiből kitűnik, hogy van olyan kamara, amelynek tevékenysége csak a közjogi feladatok ellátására koncentrálódik – olykor azt sem elégséges színvonalon oldja meg (saját megjegyzésem) – míg akad olyan is, amelyik az alapfeladatok mellett jelentősen bővíti és minőségileg is fejleszti szolgáltatásait. A kamarák sikeres munkájában az informatikai rendszerek színvonala meghatározó. E tekintetben a kamarák összességében nem állnak rosszul, de a legtöbb kamara – még a korszerű számítógép-állománnyal rendelkező is – jelezte, hogy további korszerűsítésre, technikai fejlesztésre van szükség. A vállalkozásokkal való elektronikus kapcsolattartás a legtöbb helyen rendszeres, ahogy a belső információs rendszer működése is egyre inkább elterjedt a kamarákban, ugyanakkor fejleszteni szükséges az integrált számítógépes rendszereket, ilyennel ugyanis a kamarák közül csak kevesen rendelkeznek. Az érdemi, minőségi szolgáltatások nyújtására képes, magas szakmai színvonalú apparátus szükséges, de nem elégséges feltétele a fejlődésnek. A szakmai felkészültség mellett a kamaráknak aktív kezdeményező szerepet, jelentős dinamizmust is fel kell mutatni annak érdekében, hogy ismertebb és elismertebb, megkerülhetetlen szereplői lehessenek a gazdaságfejlesztés rendszerének, hogy jelen legyenek a közgondolkodásban. Feladataik ellátását a kamarák alapvetően négyféle forrásból fedezik. Ezek a tagdíjak mellett különböző hazai és nemzetközi pályázatokon elnyert pénzek, a kamarai szolgáltatások bevételei és a közfeladatok ellátásához rendelt állami források. A területi kamarák éves tagdíjbevétele átlagosan 70 millió forint körül mozog, némileg csökkenő tendenciát mutat. Többen úgy ítélik meg, hogy ez a bevételi forrás stabilizálódni fog, bár jelenleg több kamaránál (összefüggésben a kis- és középvállalkozások jelentős fluktuációjával is) a tagok száma állandóan változik, ami a tagdíjbevételek tervezhetőségét megnehezíti. Nagy szóródás nem mutatható ki, de azért vannak érdemi különbségek a kamarák között. Talán meglepő lehet, hogy a tagdíjbevételek tekintetében a pécsi kamara a vidéki kamarák közül az első helyen áll (természetesen a legnagyobb tagdíjbevétellel, a vidéki átlag négyszeresével, a budapesti kamara rendelkezik), jelentősen meghaladva a fejlettebb és dinamikusabb gazdasággal rendelkező megyék kamaráinak bevételét. Ezt kisebb részben a pécsi kamara jelentős tradícióival (a kamarák újjáalakulása előtt pécsi központtal működött a Dél-Dunántúli Regionális Gazdasági Kamara), nagyobb részben pedig szervezettségével, átlagon felüli aktivitásával lehet magyarázni. Ez a relatíve kedvező pozíció még jelentős energiák mozgósítása mellett sem tartható, hiszen egy területi kamara ereje és a bázisát jelentő gazdaság teljesítőképessége között hosszú távon nem lehet jelentős különbség. Jelenlegi jó pozícióját a pécsi kamara annak is köszönheti, hogy a közepes méretű vállalkozásokat viszonylag nagy arányban tudja tagjai között. Míg a vidéki területi kamaráknál általában száz alatt marad a közepes méretű tagvállalkozások száma, addig ez Baranyában 360. A működő vállalkozások számához viszonyított arányokat nézve pedig az átlag 25–30%, míg Pécsett, Baranyában megközelíti a 75%-ot. Hasonló a helyzet a 250 főnél többet foglalkoztató nagyvállalatok esetében is. A nagyvállalatok átlagosan fele-kétharmada tagja a kamaráknak, Baranyában ugyanakkor 80%-uk.

118

PÓLA PÉTER

A kamarák pályázati aktivitására egyrészt a heterogenitás, másrészt a kamarai energiák, kapacitások kihasználatlansága a jellemző. Heterogenitáson azt értem, hogy az egyes kamarák pályázati aktivitása között jelentős különbségek figyelhetők meg. Két, nagyjából hasonló helyzetű kamara pályázati bevételei között az öt-hatszoros különbségek sem ritkák. A kapacitások kihasználatlansága pedig azt jelenti, hogy – miközben a kamarák többsége igen aktív pályázati tevékenységről számol be – ugyanezek jelentős problémák között említik: a kamarák számos pályázati forrásból ki vannak zárva. Következésképpen hasznos energiák maradnak a rendszerben. A kamarák jellemzően az alábbi területeken pályáztak sikeresen az elmúlt egy-két évben: – oktatás, képzés (pályázatírás, informatika, internet); – integrációs felkészítés, tanácsadás (szakmaspecifikus EU-integrációs felkészítő programok, az EIC7-k működését segítő pályázati források, „az EU házhoz jön” programok); – szakképzés (képzőhelyek ellenőrzése, tanulószerződések); – információterjesztés, kiadványok (honlapon és hírleveken keresztül pályázati szolgálat működtetése, a határ menti térségek gazdasági információs adatbázisának kialakítása, befektetői kézikönyv stb.); – beszállítói programok szervezéséhez kapcsolódó kiadványok, konferenciák szervezése; – innovációs stratégiák kialakítása; – e-Magyarország-pontok kialakítása és működtetése; – térségi, határon átnyúló turisztikai programok. Az említett jelentős szóródás mellett tavaly átlagosan mintegy 20–25 millió forint pályázati forrás érkezett a területi kereskedelmi és iparkamarákhoz, ugyanakkor szinte valamennyi kamara növekvő trendet jelzett a pályázati bevételek vonatkozásában. A vidéki kamarák szolgáltatási bevételei átlagosan 50 millió forint körül szóródnak, a tendencia megyénként eltérő, de a szolgáltatások nyújtásából származó bevételek inkább lassú növekedést mutatnak. Amennyiben a versenyhelyzetbe került kamarák tovább erősödnek, szolgáltatásaik minősége javul, és presztízsük is pozitívan változik, akkor ez a típusú bevétel még tovább növekedhet, bár hozzá kell tenni, hogy jelenleg a kamarák olyan szolgáltatást is nyújtanak, amely inkább az üzleti tanácsadó, szolgáltató vállalkozások tipikus feladata, vagyis ennek a szektornak a fejlődése egyes szolgáltatásokat szükségszerűen elvonhat a kamaráktól. Problémát okoz, hogy a kamarák által nyújtott szolgáltatások egy része (oktatás, tanfolyamok szervezése, pályázatírás, rendezvényszervezés, gazdasági tanácsadás stb.) olyan tevékenység, amelyeket a kamarai tagok közül többen folytatnak, így a kamara saját tagjai konkurenseként jelenhet meg, amit a tagok nem néznek jó szemmel, különösen azért nem, mert a kamara jelentős vállalkozói kapcsolatain keresztül jobb piaci pozícióban is van. A szolgáltatási bevételek növelését nehezíti az is, hogy a tagság joggal várja el a kamarai szervezettől, hogy tagdíjaik befizetése mellett ezeket a szolgáltatásokat, ha nem is ingyen, de jelentős kedvezményekkel vehesse igénybe. 7

Euro Info Center.


119

A kamarák közfeladatainak finanszírozásához biztosított állami források többnyire nem elegendőek a feladatok ellátásához. Sőt, a kamarák véleménye szerint ezeknek az összegeknek a relatív csökkenése tapasztalható, ugyanis az állami költségvetés a költségekhez képest alacsonyabb arányban finanszírozza ezeket a feladatokat. Ez lehetetlen finanszírozási hátteret eredményez, ugyanis a közfeladatok ellátását így piaci bevételekből kényszerül megoldani a kamara. A kamarai finanszírozás egyik fő ellentmondása, hogy a kamara a törvény szerint az egész gazdaságot képviseli, minden vállalkozás felé szolgáltatási kényszere van, de ebben csak önkéntes tagjai tagdíjára számíthat. A magyarországi kamarák regionalizálódásának lehetősége A kamarai törvényekben mindeddig megtalálható volt a kamarák regionális egyesülésének lehetősége. A fent röviden bemutatott, heterogén kapacitású rendszer egyenletes teljesítményét nagy valószínűséggel a regionális kamarák kialakulása fogja biztosítani, elérve egyben a nemzetközileg értékelhető kritikus tömeget a képviselt gazdasági háttér esetében. Természetesen a regionális kamaráknak a létrehozandó regionális közigazgatáshoz célszerű alkalmazkodniuk. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara stratégiájában is szerepel, hogy a kamarák szerepének, súlyának növelése, szakmaiságának további javítása az egységes szemléletű és gyakorlatú kamarai feladatellátás megvalósítása mellett a – közigazgatás átszerveződésével lépést tartó – regionalizálással oldható meg. Empirikus kutatásaim alapján elmondható, hogy a regionális központi funkciókat ellátó városokban működő kereskedelmi és iparkamarák általában erősebbek, jobban funkcionálnak, nagyobb apparátust tartanak fenn, és a közfeladatokon túl több fejlesztést kezdeményeznek. Valószínű, hogy a menedzsmenttel kapcsolatos legtöbb mennyiségi probléma és az infrastrukturális ellátottság terén mutatkozó különbségek csökkentése a kamarai rendszer regionális átszervezésével megoldható. A tudatos területi gazdaságszervezés optimális térségi keretét a globalizálódó gazdasághoz szükséges piaci és méretgazdaságossági tényezők (alsó korlát), valamint az önkormányzó helyi közösségek által még belátható területi szint (felső korlát) metszése adja, ami több kutató szerint Magyarországon az egy–három millió lakosú régió. A versenyképes piaci szegmensekben kompetitív partnerek aktív közreműködésével intenzív térségi gazdaságszervező munka szükséges. Ennek ésszerűen kialakítható szakmaiprofesszionális háttere szintén a régiók szintjén teremthető meg (Hrubi 2002). Mivel a gazdaság folyamatai regionális léptékűek, a gazdaságszervezés hatékony színtere a régió. Tudjuk, hogy gazdasági okok nagymértékben járulhatnak hozzá régiók kialakulásához (Horváth 1998). A terület- és gazdaságfejlesztés, amelyben a kamarák amúgy is jelentős szerepet vindikálnak maguknak, regionális léptékben oldható meg hatékonyan. Hasonlóan igaz ez még egy területre, a szakképzésre. Márpedig ez ma is az egyik hangsúlyos kamarai feladat, sőt a kamarák szerepvállalása és felhatalmazása e téren erősödni látszik. Bár foglalkoztatja a kamarai vezetőket a regionalizálódás lehetősége, ez ma igazából nincs napirenden, csak regionális kamarai szövetségek kialakítása szintjén, illetve bizo-

120

PÓLA PÉTER

nyos területeken, projektekben való – együttműködési megállapodások által megerősített – szorosabb partnerség formájában. Úgy tűnik, hogy az intézményi struktúrát is érintő változás inkább csak mint távlati lehetőség van jelen. 1. ábra

A magyarországi kereskedelmi és iparkamarák hálózata

Saját szerkesztés.

2. ábra

A megyei kereskedelmi és iparkamarák taglétszáma és aránya a regisztrált vállalkozások körében*

Saját adatgyűjtés alapján szerkesztette: Fonyódi Valéria. Megjegyzés: a 3000–5000 közötti létszám nem fordul elő.


121

A kamarák nem zárják ugyan ki ezt a lehetőséget, de nem is kardoskodnak mellette. Ennek megszervezésére nem mernek vagy nem akarnak vállalkozni a megyei kamarák. E kérdés kapcsán érdekek sérülhetnek, úgy tűnik, az „erősebb” kamarák pozícióinak további javulásától is tartanak egyes megyékben. Mindezeket figyelembe véve a gazdasági kamarák regionalizálódása nem irreális elképzelés. Valószínűnek tartom azt is, hogy a kamarák regionálizációja a magyar régiók megerősödését is segíthetné. Befejezés A gazdasági önkormányzatoknak mint a mezoszféra igen fontos szereplőinek „megfelelő funkcionális munkamegosztásban és intézményesen be kell épülniük egyrészt a nemzeti gazdaságirányítás és -szervezés egész folyamatába, másrészt ennek a közösségi szinten működő szövetrendszerébe” (Farkas 1997, 9. o.). A mezoszféra intézményeinek jól kell működniük ahhoz, hogy a mikroszféra szereplői számára a gazdaság kiszámíthatóbb, a gazdasági környezet versenyképes legyen. Az állami szférának együtt kell működnie a piacgazdaság megkerülhetetlen rendszereivel, ideértve a gazdaságszervezés teljes intézményrendszerét, köztük a gazdasági kamarákat is. Gazdaságszervező funkciójuk eredményes megvalósításával a kamarák tipikusan olyan területeken aktivizálódhatnak, amelyek a globalizálódó gazdaságban a tanulmányban említett változó versenyképességi tényezőket erősítik: térségi együttműködés szervezése, helyi gazdaságfejlesztési stratégiák kidolgozása, kapcsolatépítés. Minthogy a versenyképesség nem csak közgazdasági kategória, az hatékony (gazdasági) közigazgatás nélkül nem biztosítható. Ha az európai gazdaságok a versenytársak, akkor hasonló intézményrendszernek kell lennie a magyar vállalkozók mögött is. A magyar gazdaságnak és mindenekelőtt a gazdaság szereplőinek, a vállalkozásoknak az európai integráción belül a jelenleginél erősebb kamarai rendszerre van szükségük, amely hatékonyabban tudja segíteni az egységes piacon való helytállásukat.

IRODALOM Andrási Z. 1997: Szakmai szervezetek szerepe a gazdaságban. In: Kamarák az ezredfordulón. Gazdaság, vállalkozás, vezetés 1997/8–9. sz. Deák Sz. 2002: Klaszter alapú gazdaságfejlesztés. In: Hetesi E. (szerk.): A közszolgáltatások marketingje és menedzsmentje. JATEPress, Szeged Enyedi Gy. 2000: Globalizáció és a magyar területi fejlődés. Tér és Társadalom, 1. 1–10. o. Faragó L. 2004: A közösségi (területi) tervezés szerepe a gazdaságfejlesztésben. In: Pálné Kovács I. (szerk.): Versenyképesség és igazgatás (tanulmányok a regionális versenyképesség igazgatási feltételeiről) MTA RKK, Pécs, 57–68. o. Farkas Gy. 1997.: Kamarák és vállalati érdekképviseletek szerepe a magyar EU-integrációban. Európai Tükör. Műhelytanulmányok 27. Integrációs Stratégiai Munkacsoport

122

PÓLA PÉTER

Farkas Gy. 2000: Kamarák és vállalkozói érdekképviseletek az integrációs felkészülésben. Osiris Kiadó, Budapest Fehérvári A. 2000: Gazdasági kamarák szerepe a szakképzésben. Doktori értekezés. ELTE TTK, Budapest Grosz A. 2005: Klaszteresedés és klaszterorientált politika Magyarországon – potenciális autóipari klaszter az észak-dunántúli térségben. Doktori értekezés. PTE KTK, Regionális Politika és Gazdaságtan Doktori Iskola, Pécs, 2005 Horváth Gy. 1998: Európai regionális politika. Dialog Campus Kiadó, Budapest–Pécs Horváth Gy. 2003: Decentralizáció és partnerség az Európai Unió strukturális politikájában. Társadalom és Gazdaság 1. 169–187. o. Hrubi L. 2002: Globalizáció és regionalizáció a gazdaságban – új regionális fejlesztési követelmények. In: Kassay J. (szerk.): A kulturális térségek szerepe a regionális fejlesztésben. Válogatás a II. Székelyföld Konferencia előadásaiból. Székelyföld 2000 Munkacsoport, Csíkszereda, 31–48. o. Illés I. 2001: Régiók és regionalizáció. Tér és Társadalom 1. 1–23. o. Kéri I. 2006: Kamarai kaleidoszkóp. Dél-Dunántúli Gazdaság 1. 4–8. o. Kiss A. 1994: A kereskedelmi és iparkamarák (gazdasági kamarák) szerepe a nemzetközi gazdasági kapcsolatok fejlesztése terén Magyarországon (külföldi kitekintéssel). Doktori értekezés. BKE, Budapest Koltai Z. 2006: Városok versenyképessége. Doktori disszertáció kézirata. Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kar Regionális Politika és Gazdaságtan Doktoriskola, Pécs Lengyel I. 1999: Régiók versenyképessége. JATE Gazdaságtudományi Kar, Regionális és Alkalmazott Gazdaságtan Tanszék, Szeged Lengyel I. 2006: A területi, regionális versenyképesség értelmezéséről. Területi Statisztika 3. 310–322. o. Raffay Z. 2004: Az üzleti szolgáltatások szerepe a regionális fejlődésben. Doktori értekezés. PTE KTK, Regionális Politika és Gazdaságtan Doktori Iskola, Pécs, 2004 Számely G. 1996: Vállalkozói érdekképviseletek és kamarák. Doktori disszertáció. BKE, Budapest Szigeti P. 2003: Globalizáció és nemzetállami kormányzás. In: Lenkei G. (szerk.): Globalizáció. Európai Unió, Gazdaságpolitika. Stratégiai Füzetek 13. MeH Stratégiai Elemző Központ. Budapest, 51–78. o. Kulcsszavak: gazdasági kamara, regionális versenyképesség, helyi gazdaságfejlesztés, partnerség.

Resume The author chose a very timely problem as the subject of his paper. On the one hand, it is the institutionalization possibilities of the economy – playing a key role in territorial development – that are examined in the decision-making mechanism of territorial development. On the other hand, the issue of territorial competitiveness is integrated into the study, too. This article analyses an organisation that has been studied to a lesser extent so far and that will play a key role in the would-be new paradigm of Hungarian territorial policy. This paper is built on a complex processing methodology, follows interdisciplinary approaches, amalgamates the results of organisational sociology, regional science and public administration science with the author’s own research experiences. It is a good review of the situation of chambers, and seeks to answer whether the existing personal and physical conditions enable chambers to enhance territorial competitiveness. The study provides useful arguments for the necessary reform of the economic chamber system, and the enhancement of territorial embeddedness.

DR. BÓDI FERENC – DR. FEKETE ATTILA

A területfejlesztési források térbeli eloszlása az Európai Uniós csatlakozás előtti időszakban* Jelen elemzés a tények ismertetése mellett arra is törekszik, hogy új módszereket keressen a területfejlesztési források eloszlásának méréséhez és pontos bemutatásához. Az országban közel háromezer-kétszáz önkormányzat megfigyelése nem könnyű feladat, ezért az 1996-ban létrehozott kistérségi besorolás alapján végezzük el az első három, statisztikailag lezárt kormányzati ciklus értékelését.1 A források közül az érintett korszakot meghatározó négy forrást emeltük ki: céltámogatás, címzett támogatás, területi kiegyenlítést szolgáló fejlesztési célú támogatás (TEKI), valamint céljellegű decentralizált támogatás (CÉDE), amelyeket a Magyar Államkincstár adatbázisából válogattunk le, számítottunk át minden évre, illetve ciklusra 2002-es változatlan áron. 1. táblázat

A vizsgált területfejlesztési források eloszlása Időszak

Céltámogatás

Címzett támogatás

TEKI

1991–2002

460 751 583

184 008 177

69 751 608

(ezer forint) CÉDE 40 110 849

Megjegyzés: Fekete Attila számításai a Magyar Államkincstár adatai alapján.

A négy meghatározó forrás közül a legnagyobbnak a céltámogatás bizonyult, 2002-es változatlan áron számolva közel 461 milliárd forinttal, ezt követte a címzett támogatás 184 milliárd forinttal, a decentralizált források összesen nem érték el 110 milliárdot, amelyből a TEKI majd 70 milliárd forintot tett ki. A vizsgált fejlesztési források (1991–2002) Céltámogatások és címzett támogatások Céltámogatást az önkormányzatok törvényben meghatározott beruházások megvalósításához igényelhettek a vízgazdálkodás, oktatás, egészségügyi és kommunális ellátás témakörében. A beruházások biztonságosabbá tételében, illetve a megfelelő pénzügyi és műszaki előkészítésben segítette az önkormányzatokat, hogy az Országgyűlés a támogatott célok körét három évre előre kijelölte. *

Jelen tanulmány az OTKA T48301. számú szerződés támogatásával jött létre. A településsoros értékelésre kísérletet tettünk A Falu hasábjain, XX. évfolyam téli szám, Bódi Ferenc – Fekete Attila: Kormányzati kísérletek a területi különbségek enyhítésére.

1

124


Címzett támogatást az önkormányzatok a feladataik teljes körét felölelő, a céltámogatási formában nem támogatható vízgazdálkodási, egészségügyi, szociális, oktatási és kulturális, önkormányzati, térségi és egyéb területi vonatkozású, kiemelt fontosságú, 200 millió forint összköltséget meghaladó beruházások megvalósítására kaphattak. Kivételt képeztek a válsághelyzetek, ebben az esetben a megjelöltektől eltérő körben is adhattak támogatást. A címzett és céltámogatások igénybevételére minden olyan önkormányzat jogosult volt, amely a pályázati feltételeknek megfelelt. A területfejlesztési szempontból kedvezményezett települések önkormányzatai, amennyiben a fejlesztés megvalósításához nem tudtak megfelelő nagyságú saját forrást biztosítani, a céltámogatási kiegészítő keretből pályázhattak kiegészítő támogatásra. Annak érdekében, hogy ösztönözzék az egyes önkormányzatok közös beruházásait, ilyen esetekben a meghatározott céltámogatási arányon felül további 10%, ezer fő alatti községeknél 20% többlettámogatás volt igényelhető. A céltámogatások évenkénti eloszlását elemezve (a vizsgált utolsó év változatlan árán számolva) láthatjuk, hogy a legkedvezőbb az 1992-es és az 1994-es év volt, amikor a főszámok elérték a 60, illetve 62 milliárd forintot. A mélypontot az 1999-es év jelentette, amikor a támogatás főösszege csak 22 milliárd forint volt, de 1996-tól az ezredfordulóig az éves céltámogatás a legjobb évnek a felét sem érte el. A vizsgált két utolsó évben a forrás volumene meghaladta a 40 milliárd forintot. A címzett támogatás évenkénti eloszlását figyelembe véve (2002-es változatlan áron számolva) látható, hogy a legtöbb forrást 1991-ben használhatták fel az önkormányzatok, több mint 25 milliárd forintot. Viszonylagos csúcsnak számít az 1994., 1998., 1999. és a 2000. év, amikor a fejlesztési forrás főösszege meghaladta a 15 milliárd forintot. Mélypont az 1996-os költségvetési év volt, amikor a címzett támogatások alig haladták meg a 10 milliárd forintot. A fejlesztési források esetében, így a címzett támogatásnál is a felhasználás időpontját vettük alapul (nem az odaítélés dátumát), ezért a különböző kormányzati kurzusokat nem értékeltük. Azonban figyelemre méltó az a tény, hogy az első két kormány esetén a választási években az önkormányzatok – s így a települések – több fejlesztéshez jutottak, mint az azt megelőző két évben. Ettől a gyakorlattól a harmadik kormány eltért, mert a címzett támogatások terén a kormányzati ciklus közepén volt bőkezű. Összességében mindkét fő területfejlesztési forrásról, a címzett és a céltámogatásról is elmondható, hogy éves főösszegei 2002-es változatlan áron számolva csökkenő trendet mutattak, pedig a helyi települési önkormányzatok költségvetésében e két fejlesztési forrás mindvégig meghatározó maradt. A csökkenő, majd stagnáló céltámogatást és címzett támogatást egészítette ki az 1996-ban megjelent TEKI és az 1999-ben megjelent CÉDE. A harmadik ciklusra ezzel a területfejlesztési támogatások összessége elérte az első ciklus értékét.

TERÜLETFEJLESZTÉSI FORRÁSOK

125

1. ábra

A támogatások struktúrájának alakulása miiliárd Ft. 300

250

200

150

100

50

0 1991-1994

Céltámogatás

1995-1998

Címzett támogatás

1999-2002

TEKI

CÉDE

A területi kiegyenlítést szolgáló fejlesztési célú támogatások (TEKI) 1996-ban a területfejlesztést és a területi kiegyenlítést az átfedések kiküszöbölése érdekében határozták meg külön feladatként, két különböző támogatási rendszert kialakítva. A területi gazdaságfejlesztési, munkahely-teremtési célokat elsődlegesen a területfejlesztési célelőirányzat, az önkormányzatok kommunális jellegű infrastrukturális fejlesztését pedig a területi kiegyenlítést szolgáló támogatás segítette. A fentieknek megfelelően a TEKI elsődleges célja a termelő infrastrukturális feltételekben meglévő területi fejlettségbeli különbségek mérséklése volt, elsősorban az elmaradott és a foglalkozási gondokkal küzdő településeken. A TEKI-t alapvetően a központilag meghatározott elmaradott települések önkormányzatai vehettek igénybe, a támogatás odaítéléséről a megyei területfejlesztési tanácsok döntöttek. Ez a támogatási lehetőség kiemelten segítette az önkormányzatok céltámogatással megvalósuló humán és termelő infrastrukturális beruházásainak saját forrással való kiegészítését. Céljellegű decentralizált támogatás (CÉDE) Ez a támogatás a helyi önkormányzatok számára volt nyújtható, ágazati, illetve költségkorlátozás nélkül. Az előzőektől eltérően azonban nemcsak beruházási, hanem felújítási feladatok megvalósítására is lehetett pályázni. A keretből támogatást lehetett nyújtani a 200 millió forint összköltséget meghaladó, és címzett támogatásban részesülő beruházásokhoz, a céltámogatásban vagy a területi kiegyenlítést szolgáló fejlesztési célú

126


támogatásban, az elkülönített állami pénzalapokból támogatott és egyéb központi támogatásban részesülő fejlesztésekhez. A helyi önkormányzatok vis maior esetekben is kaphattak támogatást a céljellegű decentralizált keretből. A támogatás odaítéléséről a megyei területfejlesztési tanács döntött. A tanács az elsődlegesen támogatható célokat a pályázati kiírásban határozta meg, de indokolt esetben az ettől eltérő feladatok ellátását is támogatásban részesíthette. Valamennyi területfejlesztési forrás eloszlása a térben, ciklusonként Az első ciklusban, 1991–1994 között egy főre vetítve különösen kiemelkedett hat különböző tájegységhez tartozó terület: Szabolcs-Szatmár2, Dél-Baranya, a Balaton déli része, a Zalai-dombság, a Fertő–Hanság, valamint Nógrád és Abaúj-Zemplén később szerveződött kistérségei. Az említett területek majd mindegyike kisvárosias vagy inkább városhiányos térsége volt az országnak, ahol az önkormányzatiság előtti években, vagy az önkormányzatokkal együtt hamar létrejöttek az önkéntes kistérségi társulások elődei, a térségi településszövetségek (különösen erős szervezőkészség volt Zalában, a Csereháton és Dél-Baranyában). A kistérségek határain belül megvizsgáltuk (a kilencvenes évek elején még nem léteztek a KSH által lehatárolt kistérségek), milyen volt a forráseloszlás a falvak és a városok között.3 Erősen urbánus abszorpciójúnak számított az a kistérség, ahol a városi népesség arányát a forrásallokáció aránya 1,3-szor vagy annál nagyobb mértékben haladta meg; urbánusnak tekintettük azt, ahol a városi súlyarány 1,1–1,3 közé esett; kiegyensúlyozottnak vettük azt a kistérséget, ahol a városok támogatásának súlya 0,9–1,1 között volt. Rurális abszorpció jellemezte azt a kistérséget, ahol a városok súlya 0,9–0,46 között maradt; s erősen rurális jellegű forrásfelszívónak tartottuk azokat a kistérségeket, ahol a mutató 0,45 alatt maradt, azaz egy-egy kistérségen belül a városok forráshoz jutásának aránya messze elmaradt a városi népesség arányától. 2. táblázat

A városok abszorpciójának súlya a kistérségeken belül A kistérség jellege

A városok súlya

Erősen rurális Rurális Kiegyensúlyozott Urbánus Erősen urbánus

0,00–0,45 0,46–0,90 0,91–1,10 1,11–1,30 1,31–

(A városokra jutó támogatás aránya százalékban / a városok népességének aránya a kistérségen belül százalékban = városok súlya.)

Amennyiben a városok súlyát is számításba vesszük a forrásokat sikeresen allokáló térségek értékelésénél, akkor Győr és Mosonmagyaróvár kistérségei erősen rurálisak, ugyanúgy, mint Abaúj-Zemplén, Dél-Baranya, a zalai Lenti és Letenye kistérségei. 2

Itt és a továbbiakban néhány megye nem teljes megnevezése nem elírás, hanem a megye egy részére utal (a szerk.). A KSH az egész országot lefedő statisztikai vonzáskörzeti besorolást először az 1994. január 1-i közigazgatási beosztás szerint alakította ki. Akkor 138 kistérséget határolt le, amelyet 1997. augusztus 1-jével 150-re módosított. (Azóta újabb, 168 elemű rendszer van érvényben.) 3


127

Ellenben a Soproni, Csornai, Kapuvári és Pannonhalmai kistérségekben, valamint Szatmár-Bereg öt kistérségében, továbbá Berettyóújfalu, Orosháza, Hatvan, Siófok, Marcali, Csurgó, Keszthely kistérségeiben erősen urbánus abszorpciót tapasztaltunk az első ciklus adatait elemezve. Zalában és Borsod-Abaúj-Zemplénben az erős rurális abszorpció a községek jobb érdekérvényesítő képességének tudható be. Voltak olyan térségek, ahol a fejlesztési társulásokba nem is vonták be a városokat. Az egy főre jutó legmagasabb támogatási értéket elért 32 kistérség közül 6 volt erősen rurális, míg 13 erősen urbánus abszorpciót mutatott, tehát a legsikeresebb kistérségek többségében a fejlesztési forrásokat inkább a városok szerezték meg, mint a falvak.4 2. ábra

Egy főre jutó összes támogatás és a városok súlya az összes támogatáson belül 1991–1994

S # # S

# S # S

S# # # S # S S S# S # S # # S S # SS# S # # S # S# S #S #S # # S # S

S # S #

S #

S# # S

S #

S #

# S

S #

# S

# S S #

# S

S #

# S

# S

# S # S

S #

S #

S #S # S #

S #

S #

S #

# S

# S

# S

S #

S #

S # S #

# S

# S

# S

# S

# S

# S

# S S #

# S

S #

S #

# S

# S

S #

# S

# S # S

S #

S #

Egy fõre jutó támogatás (ezer Ft/fõ) – 10,0 # 10,1 – 18,0 S # S 18,1 – 28,0 S 28,1 – 38,0 # S #

# S

S #

S # # S

S #

S #

# S # S

# S # S

# S

# S

# S

# S

S #

# S

# S

# S

# S S #

# S

S #

S #

S #

S #

#

S #

# S

S # S #

# S

# S

# S

# S

# S

# S

# S S S # S S # ##S S S # # S S # # # S # S

S #

# S

# S

S #

S #

# S # S

# S

S #

# S

S #

# S

S #

# S

S #

# S

# S

# S # S

S #

# S

# S

S #

# S

S # # S S#

S #

S #

38,1 – Városok súlya (%) 0 0,1 – 45,0 45,1 – 90,0 90,1 – 110,0 110,1 – 130,0 130,1 –

A második ciklusban, 1995–1998 között a fejlesztési források a térben átrendeződtek. Az erősen forrást allokáló kistérségek inkább az ország északi régióiban, ezen belül a határ menti kistérségeiben foglaltak helyet (Balassagyarmat, Ózd, Sátoraljaújhely, Kisvárda, Vásárosnamény, Mátészalka). Az előző ciklusban is eredményes határ menti kistérség nagy abszorpciós készséggel Berettyóújfalu, amely különösen erős volt a tágabb környezetéhez viszonyítva. A környező kistérségekben az egy főre jutó támogatás nem érte el a tízezer forintot. Dunántúlon a Duna jobb partján, illetve annak közelében elterülő kistérségek magasodnak ki – Szentendre, Esztergom, Tata, Tatabánya –, 4

A települések jogállását a 2002-es állapot szerint vettük számításba.

128


valamint a Győr-Sopron és Veszprém megyék belső perifériáit alkotó kistérségek. Délen Kalocsa és Pécsvárad emelhető ki, valamint Budapesttől délre Ráckeve és Dabas kistérsége. Az egész országban az egy főre számított legmagasabb támogatási értéket (38 ezer forint/fő felett) 22 kistérség érte el, közülük 5 erősen rurális (Kapuvár, Pannonhalma, Dorog, Pécsvárad, Dabas), 7 pedig erősen urbánus (Szerencs, Kisvárda, Mátészalka, Berettyóújfalu, Kalocsa, Kőszeg, Bük) forrásallokációt mutatott. A második ciklusban a községek és városok közötti forráseloszlás kiegyensúlyozottabb volt, nemcsak az első helyen álló kistérségekben, de a középmezőnyben is. 3. ábra


# S

S #

S #

S #

S S# # # S

# S

# S

S #

S #

S #

# S

# S

S #

# S S #

# S

# S

S #

# S

S S # #

# S

S # # S

# S

# S

S #

S #

S# # S

# S # S

# S

S #

S # S #

S #

# S

# S

# S

# S

S # # S

S #

S # S #

# S # S

# S S # S #

S #

# S

S #

S # # S

S #

# S

# S

# S

# S

# S

# S

S #

# S

S #

S #

S #

S #

S #

# S

# S

S #

# S # S

# S

# S

Egy fõre jutó támogatás (ezer Ft/fõ) – 10,0 # 10,1 – 18,0 S # S 18,1 – 28,0 S 28,1 – 38,0 # S #

# S

S #

S #

S #

# S

S #

# S

# S

# S

S #

S # # S

# S

# S S #

S #

# S

# S

S #

S #

S # # S

# S

S #

S #

S # S #

S #

S #

# S

# S # S

S #

# S

S #

# S

# S

# S

# S

# S

# S

# S

# S

S #

S #

# S

S # # S

# S

# S

S #

# S # S # S S #

# S

# S

S #

S #

# S

# S

# S

# S

S S# #

# S

S #

S #

# S

# S

# S

S #

38,1 – Városok súlya (%) 0,0 0,1 – 45,0 45,1 – 90,0 90,1 – 110,0 110,1 – 130,0 131,1

A harmadik ciklusra a korábbi forrásallokációs centrumok kiszélesedtek, illetve némileg átrendeződtek. Jutott forrás Abaúj-Zemlén valamennyi kistérségére, különösen a Hegyaljára és Cserehátra, átrendeződött az eloszlás Szabolcs-Szatmár-Beregben a Szamos irányába Fehérgyarmatra, és kiterjedt Nógrád egészére. Az egy főre jutó támogatást illetően erősödtek az alföldi térségek, különösen a Tiszát s a déli országhatárt érintő kistérségek. A megnőtt támogatási volumennek köszönhetően 38 ezer forint egy főre jutó összeg fölé került 47 kistérség, amelyek közül 7-et erősen rurális, 8-at rurális, 6-ot kiegyenlített, 12-őt urbánus, 14-et erősen urbánus abszorpció jellemzett. A harmadik ciklusban azok a kistérségek voltak sikeresek, amelyekben az eredményes pályázók a városok voltak. Ezek főleg Pest megyében vagy a környező kistérségekben helyezkedtek


129

el (Pásztó, Hatvan, Jászberény). A központi régión kívül az erősen urbánus abszorpció főleg a perifériákon elhelyezkedő kistérségekre volt jellemző, tehát nem a megyei jogú városokra, hanem tipikusan vidéki kisvárosokra (Szerencsre, Sátoraljaújhelyre, Barcsra, Makóra, Zalaszentgrótra). 4. ábra


S # S #

S #

# #S # S S # # S S #S S # S # # S # S S # # S # # S S

S # S #

S #

S S# # # S

# S

# S

# S

# S

S #

S #

# S

# S

# S

S #

# S

# S

# S

S #

# S

S #

S #

S # # S

S #

S #

# S

# S

# S S #

# S

# S

# S

S #

# S S #

# S # S

S #

# S

Egy fõre jutó támogatás (ezer Ft/fõ) – 10,0 # 10,1 – 18,0 S 18,1 – 28,0 # S S 28,1 – 38,0 # S #

# S

S #

# S

# S

S # # S

# S

S #

S #

# S

S #

S #

# S

# S

# S

# S

# S # S

S #

S #

# S

# S

# S

# S

S #

# S

S #

S #

# S

# S

S #

S #

# S

# S # S

S #

# S

# S

S # # S

S #

# S

# S

S #

# S

# S

# S

# S

# S

S #

S #

# S

# S

S #

# S

# S

S #

S #

# S# # S S # S S S # # # S S # # S S S # # # S # S

# S

S #

# S

# S

S #

S #

# S # S

# S

# S

# S

# S

# S

S #

# S

# S

# S

# S

S S# #

# S

S #

38,1 – Városok súlya (%) 0 0,1 – 45,0 45,1 – 90,0 90,1 – 110,0 110,1 – 130,0 130,1 –

A forrásallokációt érdemes a támogatások fajtái szerint is áttekinteni, kistérségi szinten még arra az időszakra nézve is, amikor a kistérségek nem voltak lehatárolva, mert korábbról megmaradt, illetve ad hoc térszervező formációk már akkor is szervezték a töredezett önkormányzati szerkezetet. Egy főre jutó céltámogatás Az első ciklusban a Mohács–Siófok–Komárom vonaltól nyugatra elhelyezkedő térségek erőteljesen nyertesei voltak a fejlesztési forráselosztásnak, s ez igaz volt Nógrád, valamint Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár térségeire is, ahol az egy főre vetített támogatás meghaladta a 35 ezer forintot, 2002-es változatlan áron számolva. A második ciklusban a Dunántúl nyerteseit inkább északon, különösen Győr-Moson-Sopron és Komárom-Esztergom megyében lehetett találni. Kedvező képet mutatott még Pest megye déli része, és továbbra is jól tudtak céltámogatásokhoz jutni Észak-Magyarország

130


kistérségei, amelyek a felettébb rossz társadalmi-gazdasági mutató révén kis önrésszel is tudtak pályázni. A sikeres forrásallokáció az erősen hátrányos és a jó gazdasági helyzetben lévő kistérségeket egyaránt elérte, a ciklus vesztesei az alföldi közepesen fejlett kistérségek maradtak, ahol 9-ben az egy főre jutó támogatás értéke nem haladta meg a 13 ezer forintot, sőt a kistérségek többségében, 26-ban, a 8 ezer forintot sem. A harmadik ciklusban erős forrásallokáló pozícióikat erősítették Nógrád kistérségei, valamint Borsod-Abaúj-Zemplén rurális kistérségei. A Dunántúlon a támogatottak körének jelentős része Veszprém megyébe koncentrálódott, a Duna mentén Budapesttől délre egy új támogatási centrum alakult ki. Dunántúlon a baranyai kistérségek visszaszorultak, míg Somogy, különösen Belső-Somogy megerősödött. Az Alföld, különösen a Tiszántúl és a bácskai terület kistérségeit gyenge abszorpció jellemezte. A harmadik ciklusban tíz olyan kistérség volt, amelynek egyetlen települése sem kapott céltámogatást, jellemzően tízből kilenc az Alföldön található. 3. táblázat

Támogatásban nem részesült kistérségek A céltámogatás Időszak 1991 – 1994 1995 – 1998 1999 – 2002

száma

aránya, %

0 1 10

0,0 0,7 6,7

A címzett támogatás nélkül maradt kistérségek száma aránya, % 18 47 59

12,0 31,3 39,3

A TEKI száma

aránya, %

– 16 21

– 10,7 14,0

A céltámogatás tagadhatatlan előnye volt, hogy viszonylag egyenletesen tudott szétterülni az ország kistérségei között, s ennek eredményeképp – a folyamatosan differenciálódó forrásallokációs folyamatban is – megőrizte felzárkóztató jellegét. Bár épp ezen tulajdonsága miatt kapta a legtöbb kritikát is, miszerint nem tudott kellőképpen koncentráltan megjelenni egy-egy térségben, s ezért nem lehetett elérni azt a „kritikus tömeget”, amely áttörést eredményezett volna. Az eredményességet nehéz is számon kérni abban az esetben, ha csökken a forrás tömege. Az 1. ábrából jól kiolvasható a céltámogatás volumene, mely a második és harmadik ciklusban egyaránt csak kétharmada az első ciklusénak. A koncentráció hiányát tehát nem az allokációs folyamatban, hanem inkább a forrás mennyiségében kell keresni. Egy főre jutó címzett támogatás Ez a legjobban differenciálódó fejlesztési forrás, amely az első ciklusban 18 kistérséget kivéve minden térségbe eljutott, a második ciklusban 47 kistérség maradt ki a támogatásból, a harmadikban pedig 59. A koncentrációt jelzi az egy főre vetített legmagasabb támogatási kategóriába kerülő kistérségek növekvő száma. 1991–1994 között a legmagasabb kategóriába, azaz 5 ezer forint/fő fölötti támogatásba 19 kistérség került, 1995–1998 között már 27 kistérség, s 1999–2002 között 41 kistérség fejleszthetett ekkora megítélt címzett támogatásból. Az első ciklusban főleg baranyai és alföldi térségek maradtak ki a támogatásból, a második ciklusban főleg észak-dunántúli kistérségeket


131

került el a címzett támogatás, de a legtámogatottabbak között is alig voltak dunántúliak: a 27-ből mindössze 6. A harmadik ciklusra a legtámogatottabbak és a támogatásból kimaradók gyakorta nemcsak azonos régióban, de azonos megyében is voltak. Igen szélsőséges képet mutat Borsod-Abaúj-Zemplén, ahol Miskolc, Szerencs, Sátoraljaújhely, Ózd volt a legtámogatottabb, míg a többi kistérség egyáltalán nem kapott támogatást. Hasonlóan szélsőséges volt Nógrád és Csongrád megye helyzete. Különösen jól szerepeltek a harmadik ciklusban a Közép-Tisza vidékéhez tartozó, és azt érintő kistérségek, valamint a Balaton tágabb környezetét övező kistérségek. Ciklustól függően a címzett támogatás 20–35%-át a főváros kapta meg, 10–17%-át a megyei jogú városok, s legnagyobb részben mindig a városok voltak a legsikeresebbek, 45–60%-ban. A címzett támogatás az intézményfenntartó és térségi feladatot ellátó önkormányzatok számára volt kiírva, ezen szándéknak a pályázati forrás megfelelt. A forrás éves eloszlása hullámzó képet mutatott, de ez maradt a viszonylag legstabilabb fejlesztési forrás, amelyre az önkormányzatok igényüket benyújthatták. A címzett támogatás ciklusról ciklusra koncentrálódott a térben, viszont a támogatás átlagértéke a második ciklusra csökkent, majd a harmadikban növekedett. Az átlagtól legnagyobb eltérés az első ciklusban fordult elő, ami azt mutatja, hogy a térben jobban szétterült a támogatás, de a támogatottak között az eltérés nagyobb volt. A második és harmadik kormányzati időszak során a térben a koncentráció növekedett, a támogatottak közötti differencia viszont mérséklődött. A támogatottak köre egyre szűkült: az első ciklusban 294 települést érintett a címzett támogatás, a második kormányzati érában már csak 196 önkormányzatot, s végül a támogatottak köre 149 településre csökkent. Az egy főre jutó területi kiegyenlítő támogatás (TEKI) Az egy főre jutó átlagérték 1997–1998 között 186 ezer forint/fő, 1999–2002 között 279 ezer forint/fő volt. A második kormányzati ciklusban a legnagyobb kistérségi átlag 1 millió 263 ezer forint/fő, a harmadik kormányzati időszakban 1 millió 468 ezer forint/fő volt. Tehát ez a területfejlesztési támogatás növekedő mértékű forrás, amelyhez a megjelenése első két évében 1301 települési önkormányzat tudott hozzáférni, majd a következő teljes ciklusban már 1876 helyi önkormányzat tudott sikeresen pályázni. A kedvezményezettek főleg az ország kedvezőtlen társadalmi-gazdasági helyzetű térségeinek települései, amelyek a Dunántúl déli részén, s – Pest megyét kivéve – a Dunától keletre találhatók. A támogatásból az említett kedvezményezett térségek megyei jogú városai az átlag alatt kaptak. Ellentétes irányban a gyenge forrásallokáló Észak- és Nyugat-Dunántúlon Vasvár, Sümeg, Zalaszentgrót kistérségei emelkednek ki Zala, Vas, Veszprém megye határán. Ugyanígy Kisbér, valamint Zirc kistérségei, s a déli államhatár melletti Letenye jelentett pozitív eltérést a regionális trendtől. A területi kiegyenlítő támogatásból 16 kistérség egyáltalán nem részesült, ezek kedvező adottságú régiókban találhatók, bár nem mindegyik helyi adottságai kedvezőek (például Mór, Kőszeg). A harmadik kormányzati időszakban a TEKI-forrás már zömében csak Pest és Komárom-Esztergom megye kistérségeibe, valamint Vas megye északi részébe nem jutott el. Továbbra is gyenge forráslehívás volt jellemző az észak-dunántúli kistérségekben: a

132


forrásokból 21 kistérség maradt ki, amelyek többsége Pest, Komárom-Esztergom és Fejér megyében, valamint Észak-Vasban található. Az egy főre jutó céljellegű decentralizált támogatás (CÉDE) A CÉDE valamennyi kistérségbe eljutott, s 3136 települési önkormányzat közül 2645 részesedett ebből a területfejlesztési forrásból. Kistérségi szinten átlagosan 237 ezer forint/fő összeget használtak fel négy év során, a legkisebb támogatás értéke 22 ezer forint/fő volt, míg a legmagasabb 1 millió 902 ezer forint/fő. A CÉDE ugyan minden kistérségbe eljutott 1999–2002 között, de az átlagtól való eltérés mértéke megközelítette a TEKI szórásértékét. A CÉDE lehívásában a pályázók sikeresek voltak Baranya megye vidékies térségeiben (Sellye, Szigetvár, Sásd); a somogyi Tab kistérségben; az Őrségben; Sümegen, Sárbogárdon; a Dunakanyarban (Vác, Szob, Esztergom) és a Komáromi kistérségben; Észak-Magyarországon (Gyöngyös, Heves, Szikszó, Encs, Sárospatak); a nyírségi, szatmári és beregi kistérségekben; az Alföldön (Berettyóújfalu, Szeghalom és Püspökladány térségeiben, valamint a Közép-Tiszavidéken, és Kisteleken). Egy főre jutó támogatás az összes megfigyelt területfejlesztési forrás esetében 1991 és 2002 között A legerősebb forráslehívók az országban a szélsőségesen jó, illetve a szélsőségesen rossz társadalmi-gazdasági helyzetű kistérségek voltak. Észak-Magyarország és ÉszakAlföld több kistérsége három kormányzati időszakon keresztül egy főre számítva a legmagasabb támogatást kapta. A Balassagyarmattól Csengerig terjedő, országhatárt érintő kistérségek, valamint az ahhoz közeli települések elmaradottak voltak az önkormányzatiság első éveiben. Különösen sikeresen tudtak forráshoz jutni Pásztó, Szécsény, Edelény, Szikszó, Szerencs, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Kisvárda, Fehérgyarmat és Mátészalka kistérségekben. Hasonlóan jó abszorpciós készséget mutatott a Siklóstól Lentiig terjedő, országhatárhoz közeli zóna, amelyből különösen Sellye és Barcs emelkedett ki eredményes pályázatokkal. Az északkeleti és délnyugati országhatárok mellett húzódó határzóna között az a hasonlóság, hogy a vizsgált időszak kezdetén mindkettő elmaradott volt (fejlettségük az országos átlag 50%-a volt), s ezt a pozícióját meg is tartotta.5 Az elmaradott térségnek számító Zalaszentgrót és Sümeg eltér az előbbiektől, mivel az 1990-es évek végére már egy fejlődő térséghez tudtak csatlakozni. Az ország északnyugati térségeihez tartozó kistérségek mindegyike jó forrásfelszívó képességet mutatott, különösen Csorna, Kapuvár és Kőszeg, valamint Pápa. Ezeken a területeken az önkormányzatiság kezdetén a települések fejlettsége az országos átlag 50–80 százalékát érte el, míg az ezredfordulón már az országos átlag másfélszerese közelében jártak, sőt többen meg is haladták azt.

5 Bódi Ferenc – Fekete Attila (2005): Kormányzati kísérletek a területi különbségek enyhítésére. A Falu, XX. évfolyam, tél, 69. oldal.


133

A Dunakanyar tágabb környezetéhez tartozó Szob és Esztergom is a legjobb pályázók közé tartozott, erősödő, de korábban sem leszakadó térségnek számít. Szob helyzetét erősíti, hogy olyan régióban, illetve megyében foglal helyet, amelynek kedvező adottságú kistérségei vannak. Ezért a Duna bal partján lévő kistérség önkormányzatai jó eséllyel pályáztak a kiírt támogatásokra. A szobi térséghez hasonló előnyökkel startolt Dabas és Monor, amelyek ugyanúgy, mint Pest megye északi perifériái, erősen felzárkózó kistérségei a központi régiónak. A legsikeresebben pályázó alföldi kistérségek egymástól távol estek, enklávét alkottak; Kalocsa, Orosháza, Berettyóújfalu. Az említett kistérségek környezetét feltűnően alacsony fejlesztésiforrás-felvevő erő jellemezte. A névadó városokat kivéve a három legsikeresebb délalföldi kistérség közül Kalocsa és Orosháza térsége visszafejlődött, Berettyóújfalu pedig korábbi viszonylagos elmaradottsági szintjén maradt. 5. ábra

Egy főre jutó összes támogatás, 1991 – 2002

ezer Ft/fõ – 40 41 – 65 66 – 95 96 – 125 126 –

A három kormányzati időszak igazi vesztese az Alföld kistérségeinek többsége, különösen Kecskemét, Csongrád megye három kistérsége Szegeddel, Észak-Bácska két kistérsége, s a Pest megyéhez tartozó Nagykáta, valamint Hajdú-Bihar három kistérsége Debrecennel. A 14 legkevesebb egy főre jutó forrást lehívó kistérség közül 9 alföldi nagytájhoz tartozik, további kettő Budapesttel határos – az ország legjobb adózó

134


kistérségei (Dunakeszi, Budaörs) – további kettő a Komárom-Esztergom megyében található Tatabánya és Oroszlány, valamint a Fejér megyében lévő, de a budapesti agglomeráció külső gyűrűjébe tartozó Gárdony.

IRODALOM Bódi Ferenc – Fekete Attila: Kormányzati kísérletek a területi különbségek enyhítésére. A Falu, XX. évf., tematikus szám 9–76. oldal, 2005. tél Csatári Bálint: Változások az Észak-Alföld településeinek átalakulási dinamikájában. A Falu, XX. évf. 51–62. oldal, 2006. tavasz Dr. Nemes Nagy József – Kullmann Ádám – Fekete Attila – Szabó Pál: A területi fejlődés „állami” és „piaci” útjai az 1990-es években. Területi Statisztika, 2000/május

Kulcsszavak: területfejlesztés, elosztáspolitika, önkormányzat, területpolitika, területi különbségek enyhítése, vidékfejlesztés.

Resume The allocation of regional resources is reviewed in the article in the first three cycles of self-government in the period prior to EU accession: between 1991 and 2002. A distinction is made between the main resources, i.e. direct supports, allocated supports as well as regional development resources for decentralisation (development supports to reduce spatial inequalities, direct decentralisation and vis maior supports). The authors present the distribution of regional development resources broken down by the 150 subregions established at the time and embracing nearly 3200 municipalities. At the aid of rurality and urbanity indices they attempt to analyse – besides geographical disparities – the difference in the resource absorption of towns and villages within subregions. The study points out that the subregions in extremely good or extremely bad socioeconomic situation were best at using up resources. Especially successful were subregions in the underdeveloped Northern Hungary and the developed northern part of Transdanubia.

ELEMZÉSEK IGNITS GYÖRGYI – KAPITÁNY BALÁZS

„Elnéptelenedett” települések Baranyában* Bevezető A Területi Statisztika folyóirat Kovács Tibor főszerkesztősége alatt kiemelt figyelmet fordított a hazai településszerkezet legkisebb településeire, az aprófalvakra, törpefalvakra. Tanulmányunkban a folyóirat eme hagyományaihoz csatlakozva tizenhét, a hetvenesnyolcvanas években megszüntetett, „elnéptelenedett” baranyai kistelepülés sorsát tekintjük át a megszüntetésükig és azon túl, napjainkig. Tisztában vagyunk azzal, hogy cikkünkben a területi statisztika határait feszegetjük, hiszen az adatok elemzésének általában legkisebb alapegységei az egyes közjogi önállósággal rendelkező községek. Azonban úgy véljük, a hazai településrendszernek vannak olyan közigazgatási értelemben nem önálló tagjai (az egykori községek mellett ilyenek például a tanyák vagy az elkülönülő cigánytelepek is), melyek külön vizsgálata jogos lehet. A „elnéptelenedett” falvak külön vizsgálatát az a sajnálatos tény is indokolja, hogy a jelenlegi törpefalvaink lakóinak jelentős része igen hasonló problémákkal fog küszködni, küszködik már esetleg mai is, mint ezeknek az egykori községeknek a lakói. A volt községek mai lehetőségei és perspektívái a jövő lehetőségeit, perspektíváit mutathatják meg jelenlegi törpefalvainknak. A felhasznált adatok Sajnos a területi statisztikai adatok rendszere csak szórványos adatokat szolgáltat a településrendszer eme jogi önállósággal nem rendelkező speciális tagjairól, így ezek vizsgálata sok esetben külön adatgyűjtést igényel. Saját vizsgálatunk esetén is felmerült a rendelkezésre álló adatok hiányosságának problémája. A települések közjogi önállóságának megszűnése ugyanis egyben a róluk szóló részletesebb statisztikai adatgyűjtés megszűnésével is együtt jár. Így a községi státus megszűnése utáni korszakból hivatalos statisztikai adatok alig állnak rendelkezésre. A népességszámra, népességösszetételre vonatkozó adatokat, valamint a lakások főbb adatait az 1980. évi népszámlálás választókerületi bontású megyei kötete (az úgynevezett „A” kötet) általában még tartalmazta, azonban az 1990. és a 2001. évi népszámlálás esetében már ilyen részletességű bontásokat nem publikált a KSH. A 2001-es népszámlálás adataiból néhány, a népességszámra és a lakásállományra vonatkozó fontosabb mutató bekerült megfelelő bontásban a 2003. évi helységnévtárba, így ezekre támaszkodhattunk. Az adatok hiányos jellege arra ösztönzött minket, hogy a meglévő adatokat saját megfigyeléseinkkel egészítsük ki. Mivel az ország összes, a vizsgált korban elnéptelenedett *

A tanulmány 3. díjat nyert folyóiratunk 2006. évi Kovács Tibor-pályázatán.

136

IGNITS GYÖRGYI – KAPITÁNY BALÁZS

településének végigjárására nem volt módunk, úgy döntöttünk, hogy vizsgálatunkat az elnéptelenedett falvakról „ismertté” vált Baranya megyére korlátozzuk. A települések lehatárolása után (lásd következő fejezet) 2006 tavaszán a kijelölt 17 egykori községet felkerestük, és azokban saját megfigyeléseinkre, valamint a helyi lakosok információira alapozva részletes adatgyűjtést végeztünk. A községek jelenlegi helyzetének leírásakor ezeket az adatokat használtuk. A vizsgált Baranya megyei települések lehatárolása, elhelyezkedésük

Gyümölcsény Karácodfa

Szatina

Barátúr Korpád Kán Mecsekszakál Tekeres Bános Gyûrûfû Gorica

Kisújbánya Pusztakisfalu

Németi

Mónosokor

Révfalu Szaporca

Grafika: dr. Tóth Géza.

Vizsgálatunk azon 17 baranyai, kis lakosságszámú településre1 terjedt ki, amelyeket 1970 és 1990 (pontosabban 1974 és 1981) között oly módon szüntettek meg, hogy egy másik kistelepüléssel egyesítették őket, mégpedig úgy, hogy nevüket semmilyen formában nem vitték tovább2. E településegyesítések hátterében kimondva vagy kimondatlanul az állt, hogy ezek a települések elvesztették, vagy rövid időn belül el fogják veszíteni lakosságukat, vagyis elnéptelenednek. Azért kellett a vizsgált települések lehatárolásakor ezt a „körmönfont” definíciót használnunk, mert hivatalosan nem indokolták, hogy a települések egyesítésére miért is került sor. 1 Bános, Barátúr, Gyümölcsény, Gorica, Gyűrűfű, Kán, Karácodfa, Kisújbánya, Korpád, Mecsekszakál, Mónosokor, Németi, Pusztakisfalu, Révfalu, Szaporca, Szatina, Tekeres. 2 Általános gyakorlat volt, hogy a korábbi település neve a „befogadó” település egy utcaneveként élt tovább. Például Hetvehely: Káni utca.

ELNÉPTELENEDETT TELEPÜLÉSEK

137

Az első kihalt település – Gyűrűfű – elnéptelenedése ugyanis nagymértékű, szinte hisztérikus visszhangot váltott ki a médiában, különféle civil és politikai fórumokon. Miután igen hamar nyilvánvalóvá vált, hogy valójában nem egyedi jelenségről van szó, a Baranya megyei állami és pártszervek – megakadályozandó az évről évre ismétlődő kínos sajtópolémiákat – dupla módszerhez folyamodtak. Egyfelől próbálták más okokkal magyarázni a településegyesítéseket (például üdülőövezet kialakításával), másfelől csoportosítva, egyszerre több települést szüntettek meg, mintegy megelőzve későbbi elnéptelenedésüket. Földrajzi elhelyezkedését tekintve a vizsgált 17 település három csoportra tagolható. A települések többsége, tíz település a Mecsek és a Zselic határvidékén, a Sásd– Szentőrinc közlekedési folyosóhoz kapcsolódó mellékvölgyekben búvik meg. Barátúr, Pusztakisfalu és Kisújbánya három mecseki zsákfalu, előbbi északon, a középső keleten, az utóbbi pedig a Mecsek közepén található. A maradék négy község (Mónosokor, Németi, Szaporca és a történetileg Somogyhoz tartozó Révfalu) elszórtan helyezkedik el a megye déli részén, a tágan értelmezett Ormánság területén. Történeti áttekintés A dualizmus koráig Baranya megye léte Szent István koráig vezethető vissza. A megye középkori településhálózata azonban a török korban, illetve a 1687-es felszabadító hadjáratok során szinte teljesen megsemmisült, egész járásnyi területek néptelenedtek el. A megye mai településeinek mintegy fele a XVIII. században alapított telepes falu, a középkori múltú települések többségének a lakossága is újratelepített. A telepítések után a megye lakosságának mintegy fele volt magyar nemzetiségű, bő harmaduk német, a maradék pedig elsősorban délszláv (szerb, horvát). A vizsgált 17 település többsége már a török kiűzése utáni telepítések előtt is létezett, csak két falu települt előzmények nélkül (Kisújbánya, Pusztakisfalu). A középkori előzményekre visszatekintő falvak közül azonban csupán ötben nem történt telepítés a XVIII. században, háromban részleges betelepítés történt, míg nyolc gyakorlatilag újratelepült a Habsburgok alatt. A vizsgált települések történeti etnikai képe meglehetősen jól tükrözte a megye egészének képét. Történetileg a 17 faluból 8 település lakossága volt többségében magyar, 7 német, 2 pedig délszláv. A falvak ezt az etnikai képet gyakorlatilag a második világháborúig megőrizték (adatok forrása: Kovacsics 2003). 1870 – 1941 Ha Baranya megye községeinek hosszabb távú népességfejlődésére vetünk egy pillantást, láthatjuk, hogy a legkisebb települések népessége már a második világháborút megelőző évtizedekben is erőteljesen fogyott. A csökkenés a századforduló környékén kezdődött az iparosítással, az urbanizációval, valamint a kivándorlással összefüggésben.

138


Például 1869 és 1941 között a 200 főnél kisebb települések népessége 14%-kal csökkent, a 200–300 főseké 10%-kal. Az elvándorlás intenzitása nőtt a településméret csökkenésével, vagyis erősebben érintette a kisebb falvakat. A jelen tanulmányunkban vizsgált 17 falu népessége már a két világháború között is alacsonyabb volt a megyei átlagnál. 5 falu népessége volt 200 főnél kisebb 1930-ban, 6 falu 200–300 lakossal bírt, míg újabb 5 300–400 fő közötti népességszámmal rendelkezett. A legnagyobb, Szaporca népessége 500 fő körüli volt. A vizsgált települések népessége az első világháborút követő évtizedben összességében némi növekedést mutatott, mintegy bepótolva a háborús évtized veszteségeit, 1930 és 1941 között azonban már 4%kal csökkent az össznépesség. Ebben az évtizedben a 17-ből 12 településen csökkent a lakosok száma, nem egy esetben akár 10%-kal is. 1941 – 1949: világháború, kitelepítések A második világháború és az azt követő népességmozgások az általunk vizsgált falvak népességtörténetét is jelentősen befolyásolták. Baranya megye egészét tekintve az 1941. évi népszámláláskor a lakosság mintegy harmada vallotta magát német anyanyelvűnek. Egy részük a háború után elmenekült, más részüket kitelepítették. A megüresedő lakhelyekre az Alföldről, valamint a határon túli területekről érkeztek betelepülők, többek között a szlovák–magyar lakosságcsere keretében. A vizsgált települések közül a német lakosság kitelepítése legalább néhány fő erejéig érintette Barátúrt, Kánt, Goricát, Kisújbányát, Korpádot, Pusztakisfalut, valamint Tekerest. A német kitelepítések nyomán több helyre érkeztek új betelepülők, például Barátúrra felvidéki magyarok. Összességében 1941 és 1949 között a háborús veszteségek és a kitelepítések következtében a 17 község összlakossága 4230 főről 3751 főre csökkent. A német lakosságnak, illetve egy részének kitelepítése azonban több település életében nem egyszerű számbeli veszteséget jelentett, hanem megtörte e falvak társadalmának, közösségeinek folytonosságát. A falvak és lakóik: 1949 – 1970 Az ötvenes években (pontosabban 1949–1960 között) a vizsgált településeknek – egy falu kivételével – tovább csökkent a lakossága. A csökkenés intenzitása erőteljesebb volt a megye községeinek átlagánál3, 1949 és 1960 között összesen 16%-ot tett ki. Barátúr az egyetlen település, ahol a korszakban még nőtt a lakosok száma. Látszólag a legnagyobb csökkenés ebben a korszakban az ormánsági Mónosokor esetében történt (–68%), ám ennek az volt az oka, hogy a faluhoz tartozó két igen népes pusztát elcsatolták a településtől. A többi település többségében 10–20% közötti ütemben csökkent a lakosság száma az évtized alatt. A népességcsökkenés mögött szinte 3 Ekkor a megye községeiben 3%-kal csökkent a lakosságszám. A következő évtizedben némileg gyorsult a fogyás, s további mintegy 5%-kal csökkent a baranyai falvak népessége. A népességarányos vándorlási veszteség azonban mindkét évtizedben jócskán a tényleges fogyás értéke fölött volt (9 és 11%).


139

kizárólag az elvándorlás állt, hiszen a falvak többségében (13 faluban a 17-ből) a természetes szaporodás mérlege pozitív volt. A következő évtizedben, 1960 és 1970 között tovább erősödött a népességcsökkenés mértéke, s egy évtized alatt elérte a 20%-os tényleges fogyást. Azonban a hatvanas évek népességfogyása is szinte kizárólag az elvándorlásra vezethető vissza. Ugyanis a fiatalok erőteljes elvándorlása dacára 17 faluból 12-ben még az 1960-as években is többen születtek, mint ahányan meghaltak, a települések összességének természetes szaporodása 53 fő volt. Ezzel szemben a vizsgált falvak vándorlási vesztesége összességében az 1960. évi összlakosság 24%-ára, 756 főre rúgott egy évtized alatt. Az elvándorlás azonban nem egyenletesen érintette az egyes településeket. Két vándorlási nyereséggel jellemezhető község kivételével az elköltözők száma mindenütt valamennyire meghaladta a beköltözőkét. Két falu (Gyűrűfű és Révfalu) 1960-as lakosságának már több mint 2/3-a elvándorolt az 1970-es népszámlálás idejére, de Korpád, Gorica és Mónosokor esetén is elérte már az egyharmadot az elköltözöttek aránya. A falvak és lakóik 1970-ben A 17 község lakossága így 1970-re 2460 főre csökkent az 1960-as 3157 főről. Mivel ez az utolsó időpillanat, amikor részletes népszámlálási adatok állnak rendelkezésünkre, érdemes röviden áttekintenünk, milyen kép is bontakozik ki az adatokból. Kik és hogyan éltek 1970-ben ezekben a községekben? Az elvándorlás szelektivitása miatt a szülőképes korú népesség fogyása gyorsabb volt a teljes népességénél, azonban a vizsgált falvak korösszetétele még 1970-ben sem torzult el. A lakosság 25%-a tartozott a 0–14 éves korosztályba, ez még valamivel magasabb is, mint a baranyai falvak átlagos értéke (24%). Az elöregedés mértéke sem volt még különösen magas. A 60 évesek és idősebbek tették ki a lakosság 19%-át, ez csupán egy százalékkal magasabb érték, mint a baranyai falvak átlaga. Az aktív keresőknek a jelenlévő népességhez viszonyított aránya sem volt reménytelenül alacsony, 42%, szemben a megyei falvak 46%-os arányával. Ha a lakosság nem is, a lakásállomány már meglehetősen elöregedettnek számított 1970-ben. A lakások túlnyomó többsége (több községben kivétel nélkül az összes ház) a második világháború előtt épült, és a többi is elsősorban 1960 előtt. Az 1960-as években a 17 községben összesen 29 lakás épült, ez az 1970-es állomány 4%-a csupán. Ez utóbbi arány kevesebb mint harmada a baranyai falvak átlagos értékének. A vizsgált kisközségekben a tipikus lakások a kétszoba-konyhás hagyományos egylakásos parasztházak voltak. A lakások 32%-a rendelkezett egy, 50%-a két, míg 18%-a három vagy több szobával. Az egyszobás lakások az ormánsági településeken (Révfalu, Szaporca, Mónosokor) voltak jellemzőek, míg a három- vagy több szobás lakások aránya a jobb módú német településeken volt magasabb. A házak többségének építőanyaga vályog volt, tégla, beton vagy kő alapozással. A lakások 78%-a vályogból épült, és volt két olyan település, Pusztakisfalu és Kisújbánya, ahol egyetlen téglából épült lakás sem akadt. (Persze azért téglaépület volt mindkét faluban – a két templom.) Az infrastrukturális ellátás színvonala igen-igen alacsony volt, a

140


lakások többségébe az áram volt csupán bevezetve. Az áramellátás sem volt azonban teljes körű! A vizsgált 17 község 724 lakásából csak 633-ba volt bevezetve az áram, ez 87%-os arányt jelent, ami rosszabb a megye falvainak 93%-os arányánál. Mintegy 400 ember, a vizsgált települések lakosságnak 16%-a, még 1970-ben is olyan lakásban élt, amely nem volt villanyvezetékkel ellátva. A lakosok több mint egyharmada nélkülözte az áramot Kánban és Bánoson, több mint egynegyede Karácodfán, Mónosokorban és Goricán. Az ivóvíz általában a telken található kútból származott. Vízvezeték, angol vécé, palackos gáz alig egy-két lakásban fordult elő. Vízvezeték (ideértve a házi vízvezetéket is) például összesen 15, szennyvízcsatorna pedig 6 lakásba volt bevezetve a 724-ből! Az erőteljes elvándorlás következtében 1970-re néhány faluban már elkezdtek kiürülni a lakások. Gyűrűfűn a népszámlálási adatok szerint 13, Goricán 8, Korpádon 5 lakásban nem lakott senki. A 17 faluban 79 üres lakást írtak össze, amely a teljes lakásállomány csaknem egytizede. Néhány községben a lakóépületek bontása is elkezdődött már. Hogy a fenti adatok ellenére nem alapvetően szegény, rossz lakásállományú falvakról van szó, arról több dolog is árulkodik, például a lakások mérete, amely önmagában nem maradt el a baranyai falvak átlagától. Összességében elmondható, hogy az infrastruktúra elmaradottságának az elsődleges oka a fejlesztések elmaradása, a lakásállomány elöregedésének oka pedig a külső szabályozás – nem adtak ki építési engedélyt –, és ezzel kölcsönhatásban az elvándorlás volt. A vizsgált falvak lakóinak a többsége azóta, amióta erről statisztikák állnak a rendelkezésünkre, a mezőgazdaságból4 élt, és ez a magas arány időlegesen túlélte a mezőgazdaság 1957–1962 között lezajlott kollektivizálását is. 1970-ben a vizsgált kistelepülések aktív keresőinek (összesen 1045 fő) csaknem háromnegyede (73%-a!) a mezőgazdaságban dolgozott. Voltak olyan települések (Karácodfa, Korpád, Gyűrűfű), ahol egy-két fő kivételével mindenki e szektorban dolgozott. Összességében ez igen magas arány, hiszen a baranyai falvak estén ez az arány ekkor már csak 53% volt. A mezőgazdaság „szocialista átalakulása” ekkorra már csaknem egy évtizede befejeződött. Ez a vizsgált falvak többsége esetén azt jelentette, hogy a korábbi önállóan gazdálkodók többségét beléptették a termelőszövetkezetbe. Az 1970-ben összeírt mezőgazdasági aktív keresők 70%-a saját jogú TSZ-tag volt a vizsgált településeken. Ez magasabb arány, mint a megyei, illetve a megye falvainak 56%-os átlaga. Az, hogy a mezőgazdaságban dolgozók aránya ilyen magas maradt, arra utal, hogy a téeszesítés miatt a mezőgazdaságból felszabaduló (illetve sok esetben onnan elmenekülő) munkaerő ezekben a falvakban nem volt képes foglalkozási lehetőséget találni. Mivel a mostoha útviszonyok miatt az ingázás az akkori közlekedési viszonyok között általában megoldhatatlan volt, ez is az elköltözés melletti érv volt. Másfelől a kisfalvakba nem kerültek (pontosabban a tsz-egyesítések miatt nem maradtak meg tartósan) téeszközpontok, így a kollektivizált mezőgazdaságon belül sem nyílott lehetőség előrelépni a szellemi státusok felé. Ezt mutatja, ha megvizsgáljuk a 4 Ideértve az erdő- és vízgazdálkodást is. Az erdőgazdálkodás elsősorban Kánban és Kisújbányán, a vízgazdálkodás Révfaluban volt jelentős.


141

mezőgazdaságban dolgozó fizikai és szellemi munkaerő arányát. Míg a mezőgazdaságon belül a szellemi dolgozók aránya 7% volt a megyén belül, a baranyai községekben pedig 6,5%, addig a vizsgált falvakban csupán 35 fő (4,6%) töltött be nem fizikai státust. A téeszesítés azonban más szempontból különösen hátrányos volt az általunk vizsgált falvak lakói számára. Egyfelől ezen falvak közül több hagyományosan jobb módú volt, mint azok a falvak, ahová a téeszközpontok kerültek, s mindez esetenként még kiegészült az eltérő nemzetiségi viszonyokkal is. 1970-re az iskolakörzetesítés is elérte már a vizsgált falvak többségét. Míg 1960-ban két település – Mecsekszakál és Karácodfa – kivételével mindenhol volt önálló iskola, 1970-ben már csak 7 faluban maradt meg az általános iskola 1–4. osztálya. (1980-ra azonban minden vizsgált településen megszüntették az iskolát.) Az iskola elköltözésével jellemzően elköltözött a községekből a pedagógus is. A mezőgazdasági munkások áttelepedését a központi településekre pedig sokszor maguk a TSZ-ek ösztönözték (például ingyenes házhelyjuttatással). 1970 – 1990: a megszüntetés – okok és következmények A megszüntetések 1974-re teljesen elnéptelenedett az első település, Gyűrűfű, így a községet 1974-ben hivatalosan is megszüntették (pontosabban egyesítették Ibafával). A megszüntetés következménye országos sajtókampány lett. Ez évben azonban további két kis elnéptelenedő település önállósága is megszűnt (Tekeres, Mecsekszakál), ami azonban nem váltott ki komolyabb feltűnést, mivel itt hivatalosan a kialakuló orfűi üdülőövezet miatti településegyesítésről volt szó. 1977-ben megszüntették a következő települést, Révfalut is, amelynek lakossága ekkorra 10 fő alá csökkent. 1970-ben még csaknem 100-an lakták a falut. 1977-ben további két települést fosztottak meg jogi önállóságától, míg 1979. január 1-jén érte el a településmegszüntetési hullám a legnagyobb számú községet. Ekkor egy tollvonással 10 települést szüntettek meg. E megszüntetések mögött hivatalosan a települések elnéptelenedése, vagy várható elnéptelenedése állt (Farkas 1985.) Azonban az évtized folyamán megszüntetett települések között viszonylag nagy különbség volt a tekintetben, hogy elnéptelenedésük valójában milyen mértékben is haladt előre. A megyei párt- és állami vezetés időnként egy kicsit „túl előrelátó” volt, így a megszüntetett települések körébe viszonylag nagy népességszámmal rendelkező települések is bekerültek. Míg az 1979-es „nagy” településmegszüntetési hullámban érintett 10 település lakosságszáma egyaránt 100 fő alatti volt megszüntetésükkor (s közülük hat községé kevesebb volt, mint 50), addig az 1977-ben megszüntetett két település (Németi és Szaporca), valamint az 1981-ben megszüntetett Barátúr népességszáma ezeknél magasabb volt. Németiben több mint 250-en, Szaporcán az összevonás előtti utolsó adatolható évben, 1970-ben még 463-an laktak. Az 1981-ben megszüntetett Barátúron pedig az 1980-as népszámlálás még 165 főt talált.

142


Az elvándorlás okai Jelen tanulmányunknak nem célja, hogy igazságot tegyen abban az immár történelmi kérdésben, mi is volt a valódi oka annak, hogy lakóik jelentős része elhagyta ezen településeket. Csupán azt szeretnénk érzékeltetni, hogy a kortársak, az utólagos értékelők különféle álláspontjaiban egyetértés a legalapvetőbb kérdésekben sincs. Egyesek úgy vélik, hogy e falvakat azért kellett megszüntetni, mert lakóik elköltöztek, mások szerint a lakók éppen azért költöztek el, mert a falvak önállóságát elvették. Néhányan ezen falvak elnéptelenedését spontán, természetes folyamatként fogják fel, mások előre eltervezett tudatos (például nemzetiségellenes) elnyomást sejtenek a háttérben, míg vannak, akik más intézkedések (például a téeszesítés vagy a körzetesítés) nem szándékolt káros mellékhatását határozzák meg okként. Megint mások a korszak településpolitikájának aránytalan, a valós térbeli, településközi viszonyokat nem kellően figyelembe vevő gyakorlatát, a falvak tudatos alulfejlesztését okolják az elnéptelenedések miatt5. A következmények A falvak nagyobb részének népessége a hetvenes évek végére az évtized eleji népesség töredékére olvadt. 1980-ra gyakorlatilag elnéptelenedett Kisújbánya: a településen a népszámlálás csak egy főt talált. 1970-ben még több mint 170-en lakták a falut. 1980ban további 4 faluban kevesebb mint 30-an laktak már, e települések az 1970-es évek során 70–90%-os népességfogyást szenvedtek el, elnéptelenedésük tehát egyértelműen ebben az évtizedben gyorsult fel. Az 1980-ban 30 főnyi lakossággal rendelkező Kánban például a hatvanas évtizedben stagnált a lakosságszám, 1970 és 1980 között viszont mintegy 85%-kal csökkent. Hasonló volt a helyzet Karácodfán is, ahol 1960 és 1970 között még némileg nőtt is a lakosság száma, az 1970-es évtizedben viszont már 60%-kal csökkent, s 1980-ban már csak 35 fő lakott a településen. A többi falu lakossága az említetteknél mérsékeltebb ütemben csökkent. A legkevésbé két nagyobb település, Németi és Barátúr népessége fogyott: az évtized alatt mintegy 12–18%-os volt a fogyás mértéke az 1970-es lakosságszámhoz képest6. A lakásállomány leépülésének folyamata összességében párhuzamosan haladt a települések lakosságának fogyásával, bár aránya alacsonyabb volt. 1970 és 1980 között 27%-kal csökkent a lakások száma abban a 13 faluban, amelyről rendelkezésünkre áll adat7. A népességszám apadásával párhuzamosan a falvakban maradó lakosság elöregedése is bekövetkezett: 1980-ban csaknem minden negyedik lakos (24%) idősebb volt a községekben 60 évesnél, míg a megye falvaiban még csak 17% ez az arány. A gyermekkorúak arányában épp fordított a helyzet: a vizsgált falvakban a megyei átlagnál 5 százalékponttal kisebb a 15 évesnél fiatalabbak aránya (16%, szemben a megye községi átlagának 5 Reméljük, folyamatban lévő levéltári kutatásaink segítségével sikerül majd valamennyire a fenti nyitott kérdések megválaszolásához hozzájárulnunk. 6 Baranya megye községeiben összességében 8%-kal csökkent a lakosság száma ezen évtized alatt. 7 Négy volt községről – Gyűrűfű, Mecsekszakál, Tekeres és Szaporca – nem állnak rendelkezésre az 1980. évi népszámlálási adatok, így a többi 13 falura korlátozzuk az 1980-ra vonatkozó elemzést.


143

21,4%-ával). A vizsgált falvakban azonban még 1980-ban is tíz lakosból négy dolgozott, felük a mezőgazdaságban. A mezőgazdaságban dolgozók arányának csökkenése az aktív népességen belül jól mutatja a mezőgazdasági foglalkozású népesség elvándorlását, illetve foglalkozásváltását. Azonban az átlag mögött már megjelentek igen nagy eltérések is, melyek jól jelzik a változó társadalmi-gazdasági feltételrendszert az egyes falvakban. Így például az Orfűhöz csatolt Bános aktív keresőinek kétharmada már a harmadik szektorban dolgozott 1980-ban, nyilvánvalóan a kiépülő üdülőövezet lehetőségeivel összhangban. (Tíz éve a keresők valamivel kevesebb mint 60%-a még a mezőgazdaságban dolgozott.) Az ezredforduló utáni állapot Jelenleg a közjogi helyzet az, hogy a 17 faluból egyetlen egy számít jogi értelemben önálló településnek: az önállóságát 1993-ban visszanyerő Szaporca. 11 volt község státusa ma „egyéb belterület”, öt pedig „külterület” a Magyar Köztársaság 2003-as helységnévtára szerint. Változó népesedési folyamatok A rendszerváltás környéki években a települések leépülésének folyamata tovább tartott, a lakosságszám tovább csökkent, s a kilencvenes évek elejére újabb települések néptelenedtek el (Kán, Korpád, Révfalu, Gorica). Azonban már a megújulás első jelei is láthatók: egy faluban, a Mecsek szívében fekvő, korábban elnéptelenedett Kisújbányán már a rendszerváltás előtt megjelentek az első új állandó lakók. A rendszerváltás után, a kilencvenes évek közepétől azonban alapvető változásoknak lehetünk tanúi. A vizsgált települések addig többé-kevésbé egységes társadalomfejlődési útja elvált egymástól, s egy részükben megfordult az eddigi népesedési trend. Ez azt jelentette, hogy a vizsgált helységek egy részének lélekszáma – új beköltözők révén – emelkedni kezdett, ami esetükben egy csaknem évszázados népesedési trend megfordulását jelenti8. A lakosságszám növekedése az 1990-es években a vizsgált 17 faluból hétben következett be, s további egy helyen (Pusztakisfaluban) stagnált a lakosság száma, ami szintén új beköltözők megjelenésével volt elérhető. A népességnövekedés mértéke persze igen alacsony volt: 4–28 fő között mozgott az egyes falvakban. Ez azonban – tekintettel a falvak kicsiny méretére – egyes helyeken igen nagy százalékos emelkedést jelent. Gyümölcsényben például 30%-kal nőtt a népesség 1990 és 2001 között, ami azonban 2001-ben 63 bejelentett lakót takart (1990-ben még 49-en laktak a faluban). Azóta újabb családok költöztek a településre. 15%-kal nőtt a lakosság Bánoson, s 7%-kal Barátúron (10-10 fő). A korábban elnéptelenedett Korpádra és Gyűrűfűre is családok települtek (előbbibe 1 család 4 fővel, utóbbiba több család, 2001-ben 28 főnyi állandó lakossal.) 8 A falvakba történő erőteljes bevándorlás nem egyedi jelenség, Baranya megye községeit összességében szintén pozitív vándorlási különbözet jellemzi az 1990-es évek közepétől kezdődően.

144


Kisújbányára is újabb állandó lakók költöztek, 2001-ben 11-en laktak a településen, míg a korábban szintén teljesen elnéptelenedett Goricán 10 állandó lakos élt ekkor. Végiglátogatva a falvakat, 2006-ban több helyütt további lakosságszám-emelkedést tapasztaltunk. Érdekes, hogy mind a 17 településen találtunk állandó lakost (bár két helyen is csupán egy-egy főt). Az átalakulás dimenziói, típusai Az állandó lakosok száma azonban keveset mond a volt falvak helyzetéről. Egyrészt a népességszám-változás mögött igen eltérő társadalmi hátterű csoportok állnak, amelyek eltérő motivációkkal költöznek, így a lakosságszám-növekedés különböző fejlődési, átalakulási utakat takarhat. Másrészt a falvak megújulása és további fejlődése sok esetben már nem az állandó lakossághoz kötött, hiszen sok helyen az állandó lakókat, második ingatlantulajdonosokként, „ideiglenes” lakók, nyaraló- és üdülőtulajdonosok, illetve külföldi ingatlantulajdonosok váltják fel. A vizsgált falvaknak az ezredfordulót követő évekre bekövetkezett átalakulását két szempont szerint vizsgáltuk meg. Először aszerint, hogy mennyiben volt folytonos, vagy mennyiben épült le a hagyományos lakófunkció az egyes településeken, illetve, hogy mennyiben maradt meg a települések eredeti lakóházállománya. Másodsorban megvizsgáltuk, hogy jelent-e meg a hagyományos lakófunkció mellett vagy helyett valamilyen új funkció. A hagyományos lakófunkció leépülése A hagyományos községi lakófunkció leépülését tekintve az egyik póluson azok a települések állnak, amelyekből az eredeti lakosság teljesen elköltözött, és napjainkban már az egykori település házai sem találhatók meg. A házak anyagát az egykori tulajdonosok sok esetben építőanyagként eladták, illetve a hasznos részeiket magukkal vitték, de a megbontott tetejű vályogépületek pusztulása egyébként is igen gyors folyamat. Ebbe a csoportba tartozik Gyűrűfű és Korpád, ahol – a templomot is beleértve – egyetlen eredeti épület sem áll már. E települések egykori területén már az eredeti telekhatárok sem fedezhetőek fel, a területet újraparcellázták, Gyűrűfű esetén tanyabokorszerűen felépülő ökofalu, Korpád esetén farmok céljára. Ezt az tette lehetővé, hogy itt az egykori lakosok túlnyomó többsége igen gyorsan elköltözött, Gyűrűfű már 1974-re teljesen elnéptelenedett. Csaknem ugyanerre a sorsra jutott Révfalu és Mónosokor is, azzal az eltéréssel, hogy ezeken a településeken a hetvenes évek falumegszűnése idején néhányan (általában idős özvegyasszonyok) nem voltak hajlandók elköltözni, így ezeken a településeken az 1990es években halt meg az utolsó őslakos. Ez lehetővé tette, hogy a házak egy része és a romos templom (Mónosokor), illetve a harangtorony (Révfalu) még megérte az ezredfordulót. 2006-ban Mónosokoron mintegy öt, Révfaluban pedig tíz porta állt az 1960-as 30, illetve 60-ból, a települések egykori szerkezete még felfedezhető volt, bár Révfalu esetén a volt község jelentős része már szántóföld.


145

Vannak olyan települések, ahol – noha napjainkra szintén minden egykori lakó meghalt – a lakóépületek nagyobb része, azaz több mint 50%-a még áll. (A melléképületek esetén a pusztulás aránya általában sokkal nagyobb). Ilyen Kán, Gorica, Kisújbánya, és sajnos – egy helyben élő idős őslakossal – már gyakorlatilag ide sorolhatjuk Karácodfát is. Noha őslakos már nem él Pusztakisfaluban sem, ez a település mégis már inkább a következő csoportba sorolható. Vannak olyan települések, amelyek jelentős (50% körüli) népességveszteséget szenvedtek el a megszüntetésük óta, de a lakosság folytonossága sohasem szűnt meg (noha a cserélődés mértéke több helyütt igen nagy volt), a településszerkezet nem csonkult, a régi házak többsége áll, vagy helyükbe új ház épült. Ilyen település Gyümölcsény, Szatina, valamint az Orfűi-tó körül elhelyezkedő három egykori község: Bános, Tekeres és Mecsekszakál is. Végül van három olyan település – Barátúr, Németi és Szaporca –, amelyek veszítettek ugyan lakosságukból, de nem kiemelkedő mértékben. Ezek a községek jogi helyzetüktől gyakorlatilag függetlenül élték tovább eddigi életüket. Szaporca (egyedüliként a vizsgált 17 településből) 1993-ban vissza is nyerte önállóságát. Új funkció megjelenése A korábbiakban is hangsúlyoztuk, hogy önmagában az eredeti lakófunkció leépülésének mértéke még keveset mond a település ezredforduló utáni helyzetéről. A települések átalakulásának értelmezéséhez ezért azt próbáltuk megvizsgálni, megfigyelhetjük-e valamilyen új funkció, új települési jelleg megjelenését. Négy jellegzetes utat vázolunk fel, amelyek jelzik egy-egy település átalakulásának irányát. Az egyes fejlődési irányok a valóságban persze nem minden esetben jelennek meg tisztán. Az egyes települések esetében nemcsak keveredhetnek ezek, de idővel más és más válhat dominánssá az átalakulás során. A változás egyik irányát az üdülés, rekreáció és turizmus mint új funkciók kialakulása jelenti a vizsgált települések esetében. A végletet e szempontból Kán és Révfalu jelenti, amelyek, miután teljesen leépült az eredeti lakófunkció, sikeresen alakultak át az ezredfordulóra üdülőfaluvá. A korábban elnéptelenedett települések tehát új funkciót betöltve voltak képesek a megújulásra. A lakófunkció gyakorlatilag megszűnt e falvakban, s a települések „lakói” a nem állandó jelleggel itt élő hétvégiház-tulajdonosok, nyaralók, külföldi vendégek, valamint az új szolgáltatások nyújtói. Kánban ott jártunkkor egy ember élt állandó jelleggel, aki gondnokként az üdülőfalut működteti. Bár 2006 tavaszán Révfalun is lakott állandó jelleggel egy lakos, a falu gyors újranépesülése nem valószínű. A hétvégiház- és másodikingatlan-tulajdonosokkal az üdülés mint új funkció valamilyen szintű megjelenése további kilenc településen (tehát a vizsgált helységek többségében) megfigyelhető. Természetesen eltérő mértékben keveredik ez a lakófunkcióval. Az Orfűhöz csatolt Mecsekszakálon és Tekeresen például az üdülőfunkció, a vendéglátás és szállásadás domináns funkcióvá lépett elő a lakófunkcióval szemben9, míg Bánoson, 9 Tekeresen például lovaspanzió működik, de mindkét faluban megtalálhatók a kiadó szobák és egyéb szálláshelyszolgáltatások is. Mecsekszakálon a hétvégi házak, üdülők mellett különösen a horgásztanyák felszaporodása a látványos.

146


amely az Orfűi-tótól kissé messzebb, a központi településtől mintegy három kilométerre fekszik, az üdülőfunkció mellett a lakófunkció is fejlődött: 1990 után a település állandó lakosainak száma jelentősen emelkedett. Épülő házai jómódú kiköltözőkre utalnak. Jelentős az üdülőfunkció jelenléte Kisújbányán10 és Goricán is. Bár az utóbbi településen a 2001. évi népszámlálás idején 10 regisztrált állandó lakos élt, valójában a lakók száma magasabb, viszont csaknem kivétel nélkül kétlaki életmódot folytatnak. Jellemző, hogy megtartották városi ingatlanaikat, s az ingázás nehézségei miatt az iskolába járó gyermekek, illetve az aktív dolgozó felnőttek hétköznapokon a városban laknak. Az említetteken kívül Karácodfán, Szatinán, Gyümölcsényben és Pusztakisfaluban is jellemző, hogy megjelentek az ingatlanokat hétvégi házakként, második ingatlanként megvásárló, jelentős részben külföldi (elsősorban német és holland) magánszemélyek. Az átalakulás második útját legtisztábban Gyűrűfű és Korpád jelzi. E települések megújulása egy alternatív életformát megvalósítani kívánó beköltözőknek volt köszönhető. Tudatos és értékalapú kiköltözésről van szó, amely különbözik mind a rekreációs jellegű kiköltözéstől, mind a hagyományos szuburbanizációs jellegű kiköltözéstől. Bár e települések új lakói is városokból kiköltözött jórészt magasan kvalifikált, értelmiségi és családos emberek, jellemzőjük azonban az az értékrend, amely alapján egy új és sajátos életstílus megteremtésének vágyával jöttek e településekre. Gyűrűfű ökofaluként, Korpád családi farmok alkotta településként népesül újra. A falusi vendéglátás, a biokertészet és -állattartás, valamint az új természeti és társadalmi környezet tudatos és felelősségteljes formálásának az igénye jelenti a településeken a további új funkciókat. Ez az alternatív életformának nevezett átalakulási irány bizonyos mértékig a goricai kiköltözők esetében is jelen van. Fontos már itt megjegyezni, hogy ezen alternatív életforma megvalósítását az tette lehetővé, hogy a települések új lakói a gazdasági tőkén felül olyan erőforrásokkal rendelkeztek, melyek lehetővé tették a sikeres érdekérvényesítési, közösségszervező és marketingtevékenység megvalósítását, valamint pályázati erőforrások bevonását a településfejlesztésbe. Az átalakulás harmadik útja a szuburbanizációs jellegű kiköltözés. Ebben az esetben városi, jórészt középosztályi kiköltözők hoznak lakosságszám-gyarapodást és megújulást a településekre. Több, természetközeli életkeretet nyújtó faluban is megfigyelhető a kiköltöző népesség beáramlása. E települések által kínált előny lehet a csend, a jó levegő mellett a viszonylag jó közlekedési megközelíthetőség (Németi, Barátúr, Bános esetében) vagy a gyönyörű természeti környezet (Gyűrűfű, Kisújbánya). Természetesen keverednek az egyes típusok, sokszor az egyéni döntésekben is. Bánoson például vásárolnak ingatlant lakóháznak Pécsről jött jómódú családosok, akik visszaingáznak munkahelyükre, illetve hétvégi háznak a nyaralni vágyók. Gyűrűfűn is laknak olyanok, akik visszaingáznak városi munkahelyükre, míg mások állatot tartanak, biokertészetet működtetnek, miközben távmunkásként dolgoznak: a szélessávú internet-összeköttetés lehetővé teszi például informatikusi munka végzését. A negyedik megfigyelt átalakulási irány a vizsgált falvakban a szociálisan hátrányos helyzetű népesség beköltözése. Ezt a mobilitást számukra az alacsony ingatlanár és az 10 Kisújbányán dinamikusan növekszik a hétvégi házak száma, több ház is épül, sok a külföldi ingatlantulajdonos. A település a Mecsekben, turistautak találkozásánál fekszik, szezonban nagy a turistaforgalom, kulcsosház is működik itt.


147

olcsóbb megélhetés reménye teszi lehetővé. E települések tehát abban különböznek az előző csoporttól, hogy az itt házakat vásárlók tipikusan nem középosztályi városi kiköltözők, hanem vagy e településekhez valamilyen módon kötődő társadalmilag igen heterogén vagy kimondottan szegény, több esetben cigány emberek. Ahogy egy interjúalanyunk említette az egyik településről, „furcsa emberek laknak itt.” A vizsgált települések közül Mónosokoron a leginkább megfigyelhető az, hogy a hátrányos helyzetű népesség koncentrálódik a település leromlott, jórészt elhagyott házaiba. E településen az alapvető infrastruktúra hiánya (a településen ivóvíz sincs), a már kicsit rossz időben is a megközelíthetetlenség jelenti a gettósodás, az ott élők számára a térbeli-társadalmi szegregáció veszélyét. Azonban sajnos más településeken is megjelennek a gettósodásra utaló jelek (Szatina, Gyümölcsény, Karácodfa). Végezetül meg kell említeni, hogy van olyan település, amelyikre megfigyeléseink szerint egyik vázolt átalakulási tendencia sem jellemző. A legnagyobb vizsgált településről, Szaporcáról van szó, amely zárt, meglehetősen szegény falu, ahol továbbra is a régi tendenciák érvényesülnek: népessége csökken és öregszik, ám az átalakulásnak, új települési jelleg kialakulásnak nincsenek jelei. E település jól beleilleszkedik a számos hasonló helyzetben lévő baranyai aprófalu sorába. Az egyes falvak épített környezete nagyon jól jelzi ezen átalakulási folyamatokat: míg Mónosokor megmaradt házai valamennyien romosak voltak, addig Szatina, Karácodfa és Gyümölcsény épületállománya vegyes: vannak leromló, omladozó házaik, másfelől felújított, sőt épülő házaik is. Hiszen egyfelől e településeken az öregedő őslakossággal együtt a házak is öregszenek, s egyes leromló, kiüresedő házakba szegények költöznek, másfelől a hétvégi házat vásárlók fokozatosan újítják fel új ingatlanjaikat. A legtöbb új és épülő ház a harmadik átalakulási irányból profitáló településeken található (valamint természetesen Gyűrűfűn és Korpádon csak új házak vannak). Az üdülőfalvak épületállományának nagy része általánosan rendezettnek, gondozottnak mondható (Révfalu, Mecsekszakál, Kisújbánya), a régi házak több helyen szépen felújítva emlékeztetnek egykor jómódú német lakosságukra (Gorica, Kán, Tekeres). Természetesen az egyes településeken lakók eltérően viszonyulnak az átalakulás új tendenciáihoz, például az újonnan érkezőkhöz. Míg Szaporcán örülnének az új betelepülőknek, Németi esetén a horvát anyanyelvű őslakosság nem fogadja kitörő örömmel a kiköltöző pécsi magyarokat és a faluban a házakat felvásárló német állampolgárokat. Van olyan település is, ahol az őslakosok örömmel fogadták a több házat felvásárló holland leszbikus kolóniát, ellenben Goricán a hollandok vásárlásai annyira felnyomták az ingatlanárakat, hogy az ellenállást váltott ki az egykori német település tucatnyi – egyébként szintén nem őslakos – magyar lakójában. Változó infrastrukturális ellátottság Műszaki infrastruktúra A műszaki jellegű infrastruktúra terén a vizsgált falvakban az elmúlt másfél évtizedben jelentős fejlődést figyelhetünk meg. A vízvezeték számos helyen kiépült a rendszer-

148


váltás óta (Szatina, Gyümölcsény, Karácodfa, Pusztakisfalu), jelenleg már csak öt volt községben nincs vezetékes víz. Több helyen az elmúlt időszakban épült ki a vezetékes gáz is (Barátúr, Pusztakisfalu, Szaporca – 2006-ban összesen 7 helységben volt vezetékesgáz-szolgáltatás), s szórványosan bár, de közcsatorna-beruházások is indultak (Barátúr). Jellemző volt a közvilágítás korszerűsítése, és több helyütt a járdaépítés is. Az 1990-es években a vidéken általában lezajló infrastrukturális fejlesztésekből – mintegy azok „farvizén” – tehát részesülnek a vizsgált megszüntetett települések is. A fejlesztések azonban máshonnan érkeznek a volt település méretétől függően. A nagyobb lakosságszámú falvak jellemzően az anyaönkormányzat fejlesztéseiből részesülnek (a megfelelő lakosságszám képviselőt és így helyi lobbierőt jelent az önkormányzatokban), illetve sok esetben az anyaközség fejlesztéseinek mintegy kompenzálásaként jut ezen helységekbe egy-egy infrastrukturális fejlesztés. Az igen alacsony lakosságszámú települések általában nem tudnak az anyaközség fejlesztéseiből részesedni. Ezen települések azonban megfigyeléseink szerint mintegy „kerülő úton”, de szintén tudnak profitálni a fejlesztésekből. Erre jó példa Révfalu, ahol sok évtized pénzhiány miatt meghiúsult próbálkozásai után 2000-ben sikerült a községet autóval jól járható betonúttal hozzákötni a külvilághoz. A kiépítés költségei igen nagyok voltak, de ez itt és most nem jelentett problémát, mert hivatalosan kerékpárút épült a Dráva töltésén pályázati pénzből, amelyhez az érintett település egy forintnyi önrésszel sem járult hozzá. Hasonló példa, hogy Kisújbányán az új betelepülők sikerrel elintézték azt, ami évtizedes probléma volt az „őslakóknak”: az áramszolgáltató megfelelő teljesítményű hálózatot épített ki a faluig. Goricán a betonút akkor épült ki, mikor az első városi kiköltözők megjelentek a faluban, Gyűrűfűn a szélessávú internet szintén az új lakók „kijárásának” köszönhető. Ahol a lakók anyagi ereje lehetővé teszi, ott maguk tartják karban a településekre vezető utat (Gyűrűfű, Gorica). Több új betelepülők által uralt faluban is működnek olyan civil szervezetek, amelyek tapasztalataink szerint sikeresebben képesek pályázni fejlesztési pénzekre, mint a „valódi” aprófalvak vezetése. A modern eszközök használatát jellemzi, hogy a virtuális térben, az interneten mely három falu volt jelen önálló honlappal: Gyűrűfű, Kisújbánya, Révfalu (2006 márciusi állapot). Szolgáltatások Az alsófokú szolgáltatások intézményrendszere azonban az infrastrukturális fejlesztésektől függetlenül hiányos, ennek oka, hogy ezen alapintézmények működése/működtetése meghatározott népességszámot feltételez (Kovács 2004.) Ráadásul visszalépések is történtek az elmúlt időszakban. Az 1990-es évek trendje a szolgáltatások általános piacosodása minden téren. A piaci szemlélet egyre több helyen válik erőteljesebbé, s a piaci alapon nem nyereséges szolgáltatókat egyre kevesebb formális (például törvényekben és írásos megállapodásokban rögzített) és informális (ilyen a hagyomány) ellátási kötelezettség terheli. Ez a folyamat a rendszerváltás után a szövetkezeti boltokkal kezdődött, mostanában a Volán és a posta, illetve – ki nem mondva – a háziorvosi ellátás piacosítása van soron.


149

Mindez alapvetően leépülést jelent a vizsgált falvak számára, mert piaci alapon – egyszerűen a fogyasztók alacsony száma miatt – igen kevés szolgáltatást éri meg üzemeltetni. Így a kilencvenes évek trendje az alapfokú szolgáltatások terén a korábbi leépülés lassú folytatódása. Több helyen az elmúlt néhány évben zárt be a bolt (Pusztakisfalu, Szatina), így már csak hat településen van állandó bolt. Volt, ahol a postaládát szerelték le az elmúlt években (Gyümölcsény,) és voltak falvak, ahol a nyilvános telefont (hat helyen). A hat, tömegközlekedéssel ellátott faluban a buszközlekedés leépülése a jellemző (például Gyümölcsény), s egyre több településre mostanában már nem jár ki az orvos sem (például Szaporca). Azonban azt tapasztaltuk, hogy megjelennek és sok helyütt igen jó hatékonysággal működnek úgynevezett „helyettesítő”, nem piaci alapon működő szolgáltatások. Így az idősek orvoshoz, a gyerekek iskolába szállítása számos helyen a falugondnoki szolgálat keretében megoldott, több helyütt a bolt megszűnése után bevásárlókörutakat kezdtek szervezni az idősek részére. Vannak olyan falvak, hol a lakók maguk szervezik meg a szemétszállítást is. A „helyettesítő szolgáltatások” esetén azonban megint nem a települések lakóinak száma számít igazán, hanem a lakók birtokában lévő innováció és lobbierő. Erre példa a gyerekek iskolába szállítása három községben. Pusztakisfaluban, Gyümölcsényben és Gyűrűfűn ottjártunkkor 5–10 fő között volt az általános iskolás korú gyerekek száma. Pusztakisfaluban nincs és sose volt tömegközlekedés, így a gyerekek kigyalogolnak a bekötőúton a buszmegállóig, ami napi kétszer három kilométer. Ez 1974 óta, mikor bezárták az iskolát, így van, de tavalyig a szomszéd faluban volt iskola, akkor kevesebbet kellett utazni. Gyümölcsénybe, bár bejön a bekötőúton a Volán-busz, de egyre ritkábban11, s rossz időben, így sokat kell a gyerekeknek feleslegesen várakozni. A lakók belátták, hogy nem számíthatnak a Volánra. Így egy-két éve már az anyaközség kisbuszával oldják meg a gyerekek iskolába szállítását. Mivel azonban a Volán-buszt a gyermekek nem veszik igénybe, valószínű, hogy teljesen megszűnik majd a tömegközlekedés, amit el szeretnének kerülni a település más lakóinak igényei miatt. Élve törvény adta jogukkal, a gyűrűfűiek részönkormányzatot alakítottak, és így sikerrel pályáztak terepjáró kisbuszra. Ez lehetővé tette, hogy az ottani családok gyermekeit a Gyűrűfűn lakó falugondnok hozza-vigye nap mint nap az iskolába. Fel se merül a „hivatalos” tömegközlekedés lehetősége, de valójában az igénye sem. Általánosíthatóság Az infrastrukturális fejlesztések és a nem piaci „helyettesítő” szolgáltatások példái arra mutatnak rá, hogy az elmúlt időszakban felértékelődött a lokális erőforrások szerepe a fejlesztésekben, az ellátóhálózat működtetésében. Ezen erőforrásokat, a sikeres érdekér11 Az 1991/92-es menetrend szerint még hétköznapokon 7 busz ment Gyümölcsénybe, ebből 4 a szomszédos Bakócára. Ma már csak 4 busz megy be naponta a településre, s Bakócára csak 2.

150


vényesítő potenciált pedig a legkisebb települések esetén általában az új beköltözők hordozzák. Így megfigyelhető, hogy a fejlesztések sokszor egyértelműen az új beköltözők érdekérvényesítő képességének, kijárásának köszönhetően valósultak meg. Egy bizonyos településnagyság alatt a források megszerzése, a település életminősége szempontjából már nem az számít, hogy a lakók száma 190 vagy éppen 87, vagy a település jogi státusa mi is, egy civil szervezet sok esetben nagyobb mértékű forrásokhoz képes hozzájutni, mint egyes települési önkormányzatok. Úgy véljük, ezek vizsgálatunknak olyan megállapításai, amelyek általánosíthatók nemcsak a megszüntetett községekre, hanem hazai törpefalvaink többségére is. Ha mennyiségi szemlélettel közelítünk ezekhez a településekhez, nemcsak az „elnéptelenedett” települések, hanem szinte az összes hazai törpefalu életképtelennek tűnik. Közelebbről megvizsgálva ezt a 17 települést azonban megállapítható, hogy egyáltalán nem egységes a kép: egymástól igen eltérő fejlődési (vagy leépülési) pályák látszanak kibontakozni. Viszont ahhoz, hogy ezeket a lehetőségeket és veszélyeket a területi statisztika eszközeivel valóban általánosítható jelleggel vizsgálni tudjuk, a mennyiségi szemlélet mellett a minőségi szemléletnek is teret kéne nyitni.

IRODALOM Baranya megye településhálózatának fejlesztési terve, 1971, VÁTI Baranya megye településhálózata fejlesztési tervének 1978. évi felülvizsgálata. VÁTI Degré Alajos, Foki Ibolya (szerk.): A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete, Zalaegerszeg, 1987 Farkas Károly: A tanácsi és a közigazgatási hálózat. In: Ádám Antal, Farkas Károly (szerk.): Államigazgatás, terület- és településpolitika: tanulmányok Baranya megyéből. JPTE ÁJK, Pécs, 1985 Dr. Kovacsics József : Baranya megyei népességtörténeti lexikon. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2003 Kovács Tibor: Aprófalvainkról illúziók nélkül. Területi Statisztika, 2004/4. Kulcsszavak: aprófalvak, törpefalvak, településrendszer, kitelepülés, elvándorlás, elmaradott infrastruktúra, iskolakörzetesítés, falusi turizmus, alternatív életforma.

Resume The paper examines the social and economic transformation of 17 small settlements in Baranya county in historical perspective, especially in the last few decades. These villages have lost their municipal separateness between 1974 and 1981 as a part of the administrative concentration in the previous regime. This process was taking place parallel with the depopulation of the villages (four of them have lost their total population, and their built environment has also been destroyed, certainly to a different extent in each case). The authors examine the relationship between the two processes (depopulation and administrative changes) at large. In the last 15 years the formerly similar social development of the examined settlements has diversified, many of them began to recover both in social and economic terms. The authors identify and describe the observed typical ways of transformation, and try to analyse the social, cultural (mental) and economic factors behind them.

KAJTOR ERZSÉBET

Az életminőség kihívásai Nógrád megyében, a morbiditási és mortalitási mutatók alapján Bevezető Az elérhető legjobb egészségi állapot élvezete minden emberi lény alapvető joga, bármilyen legyen is vallása, politikai nézete, gazdasági vagy társadalmi helyzete (az Egészségügyi Világszervezet alkotmánya, 1948). A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van az élethez, az emberi méltósághoz, a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez. Ezt a jogot az alkotmány a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet védelmével valósítja meg. Törvény szabályozza az egészségügy ellátórendszerének struktúráját, az állam és az önkormányzatok kötelező feladatait az egészségügyi alap- és szakellátást érintően. 1. ábra

A születéskor várható átlagos élettartam alakulása férfiaknál 68,6

69 68

Életév

66

67,2

67,1

67

66,3

66,1 65,5

65

65,1

M agyarország 64,8

Nógrád megye

64 63 62 1980

1990

2000

2004

Év Adatforrás: Egészségügyi statisztikai évkönyv, 2004.

Ennek ellenére hazánk népességének egészségi állapota és a demográfiai helyzete évtizedek óta rendkívül rossz. Az élve születések csökkenő száma, az igen magas halálozá-

152

KAJTOR ERZSÉBET

si arány, az egészséges életérzet alacsony szintje, a kedvezőtlen életmódi tényezők, a szenvedélybetegségek terjedése, a kevésbé hatékony rehabilitáció mind hozzájárulnak ahhoz, hogy Magyarország messze lemarad az Európai Unió átlagától. A népegészségügyi helyzet súlyosságát a születéskor várható élettartam, a természetes szaporodás/fogyás, a mortalitási mutatók jelzik. A világ lakosságának születéskor várható élettartama majdnem 20 évvel növekedett az 1950-es évektől: 46,5-ről 65,2 évre. Néhány afrikai országban, a volt Szovjetunió országaiban és sajnos Magyarországon is – a 1970-es években, valamint a rendszerváltástól 1993-ig – előfordult csökkenés. 2. ábra

A születéskor várható átlagos élettartam alakulása nőknél 78

76,9

77 75,6

76 Életév

75 73,8

74 73

75,6 75

73,7 73,9

M agyarország Nógrád megye

72,7

72 71 70 1980

1990

2000

2004

Év Adatforrás: Egészségügyi statisztikai évkönyv, 2004.

A magyar lakosság születéskor várható élettartamára vonatkozó statisztikai adatok nemzetközi viszonylatban rosszak. Ez az érték Magyarországon 2004-ben a férfiaknál 68,6, míg a nőknél 76,9 év, ezen belül Nógrád megyében a férfiaknál 67,2, a nőknél 75,6. A magyar férfiak 7, a nők 5 évvel számíthatnak rövidebb életre uniós társaikhoz képest. Nógrád megye adatai az országos átlagnál is kedvezőtlenebbek (1–2. ábra). Egyfelől szembesülnünk kell a várható életévek alacsony számával, másfelől a krónikus betegségek megjelenése nehezíti az idősebb korban leélt éveket. A nem egészséges életévek száma a férfiaknál 6,9 év, a nőknél 8,6 év. Ennek oka elsősorban az életmódban keresendő. A fizikai aktivitás hiánya, a táplálkozás minősége és mennyisége, az egészségkárosító szokások hozzájárulnak ahhoz, hogy Magyarországon az összhalálozás több mint fele a szív- és érrendszeri betegségeknek tulajdonítható. A koszorúér-betegség a legfőbb halálok. A második helyen a daganatos megbetegedések szerepelnek. Egy másik összegző mutató a teljes egészségben leélt életévek számával jellemzi az egészséget, a várható élettartamot két szakaszra osztva; egészségben megromlott és az

AZ ÉLETMINŐSÉG KIHÍVÁSAI NÓGRÁDBAN

153

egészségben leélt évekre. Az egészséges életévek száma nagy szórást mutat a világ országaiban, a legmagasabb Japánban, ahol a nők 78, a férfiak 72 teljes egészségben leélt évre számíthatnak. A legkevesebb egészséges életév Sierra Leonéban vár: a nőkre 30 év, a férfiakra 27 év (The World Health Report 2003). A magyar lakosság körében lényegesen alacsonyabb az egészséges életévek száma, mint az várható lenne az ország gazdasági helyzete, teljesítőképessége szerint. A magyar férfiak 61,5, a nők 68,2 egészséges életévet remélhetnek, 5,3 illetve 3,6 évvel kevesebbet, mint az Európai Unióban átlagosan. A férfiak a nőknél nemcsak rövidebb életre, de azon belül kevesebb egészséges évre számíthatnak. Tartósan magas a halálozás, különösen aggasztó a középkorú férfilakosság halandósága, amely világviszonylatban is figyelemfelkeltő. A magyar lakosság halandósága – Lettország után – a legmagasabb az uniós országok között. Az észak-magyarországi régió életminőséget meghatározó mutatói az országosnál is kritikusabbak, Nógrád megye lakosságának életesélyei a legrosszabbak. Hipotézis, célkitűzés, módszer Hipotézis: Nógrád megye gazdasági, társadalmi, szociális, kulturális környezete öszszefügg a lakosság rendkívül rossz egészségi állapotával. Célkitűzés: A megyei népesség egészségi állapotának felmérése. A kritikus egészségi állapotból kivezető út keresése a Nógrád megyei lakosság egészségi helyzetének és jólétének javítása érdekében. Tanulmányomban az egészség és az egészségügyi ellátás térbeli aspektusait együttesen vizsgáltam, az egészségföldrajz/egészségügyföldrajz problémafeltáró módszerével. Az egészségügyföldrajz felöleli mind a betegségek térbeli eloszlását, a földrajzi környezettel való összefüggéseit tanulmányozó tradicionális irányzatot, mind az egészségügyi szolgáltatások területi vonatkozásaival foglalkozó, az 1960-as, 1970-es években kibontakozott új irányzatot (Orosz 1988). Napjainkban is jelentős kutatások folynak az egészségügyföldrajz területén (Pál 2002, Uzzoli 2003). Vizsgálatom során figyelemmel kísértem a magyar életminőségi és a lakosság egészségi állapotára vonatkozó kutatásokat, valamint az életminőséget befolyásoló megyei gazdasági, foglalkoztatási, szociológiai és egészségügyi elemzéseket. (Többek között az MTA Orvosi Osztályának kezdeményezésére készült hiánypótló összefoglaló tanulmányt, ami az ezredforduló népegészségügyi helyzetelemzésének tekinthető. A tanulmány több fejezetében is elemzés tárgyát képezik az országon belüli térségi egyenlőtlenségek (Ádány 2003)). Az egészség és az életminőség fogalma Egészségi állapot: az egyén biológiai sajátosságai, valamint a természetes és az épített, továbbá a társadalmi-gazdasági környezeti tényezők által együttesen meghatározott testi és lelki jólét. Az egészség és a betegség elméleti szintű megfogalmazására a szak-

154

KAJTOR ERZSÉBET

irodalomban két irányzat különült el. A naturalista iskola szerint egészséges az a szervezet, mely környezetéhez jól alkalmazkodik, beteg az, amelyik rosszul. A normalista iskola egészségdefiníciója: az egészség az a testi és szellemi állapot, mely lehetővé teszi az ésszerű társadalmi normákhoz való fájdalom- és szenvedésmentes alkalmazkodást, és ezen társadalomban való minél hosszabb, boldogabb életet (Kovács 1995). Az egészségdefiníció a legegyszerűbb megfogalmazásban: az egészség a betegség hiánya. Az egészség a testi, szellemi és szociális teljes jólétnek az állapota, és nem csak a betegség vagy fogyatékosság hiánya (az Egészségügyi Világszervezet (WHO) alkotmánya, 1948). A WHO egészségmeghatározásából következik, hogy az egészségnek a betegség és fogyatékosság hiánya mellett még valamilyen harmadik „dimenziója” is van. Ezt a harmadik dimenziót lehet az életminőség fogalommal megközelíteni (Kullmann – Harangozó 1999). A WHO életminőség-felfogása szélesen értelmezett fogalom, amely bonyolult módon magába foglalja az egyén fizikai egészségét, pszichés állapotát, függetlenségének fokát, társadalmi kapcsolatait, személyes hitét, valamint a környezet lényeges jelenségeihez fűződő viszonyát (WHO 1993). Az egészséggel kapcsolatos életminőséget az egészséggel kapcsolatos elvárásaink és tapasztalataink közötti eltérés határozza meg. Az életminőség érzékelése egyénenként különbözik, és időben is változik. Az elvárásaik szerint különböző, de hasonló állapotú betegek különböző életminőségről számolnak be. Előfordulhat, hogy akinek egészségi állapota változott, egy újabb mérés alkalmával életminőségét a korábbihoz hasonló szintűnek írja le. Az életminőség meghatározására jelenleg használt módszerek nem veszik figyelembe a betegek elvárásait, illetve nem teszik lehetővé a betegség megtapasztalásának és az egészségi állapotra vonatkozó elvárások megváltozásának elkülönítését (Carr – Gibson – Robinson 2001). Az egészségügyi állapotot befolyásoló tényezők Az Európai Unió programja az egészséget meghatározó tényezőket az alábbi csoportokba sorolja (3. ábra). Az egyén biológiai adottságai: genetikai meghatározottság, az egyéni fejlődés útja, az ellenálló-képesség, alkat, fizikai teljesítőképesség, az öregedés, a szervezet egészének vagy az egyes szerveknek a működése. A külső környezet: természeti (fizikai, kémiai, biológiai), társadalmi (család, munkahely, lakás-kereseti viszonyok, intézmények, szervezetek). Idetartozik az egészségügyi ellátás elérhetősége, mennyisége és minősége is. A környezeti tényezők az esetek nagy részében adottak, de állandó változásban vannak, és ehhez az emberi szervezetnek igen nehéz alkalmazkodnia, illetve hosszú időre van szüksége. Életmód, életvitel: az egyéni döntések halmaza, amelyet befolyásol a mikro- és makrokörnyezet, a társadalom, a vallás, a család. Alakítása részben az egészségnevelés feladata, részben az egészségpolitika döntéseitől függ.


155

3. ábra

Az egészségi állapotot meghatározó tényezők

11% 19%

43%

27%

Egészségügyi ellátórendszer

Környezeti hatások

Genetikai tényezők

Életmód

Forrás: Kincses Gy.: Egészségpolitikai ábragyűjtemény, 1996.

A demográfia kihívásai Az egészségi állapotot minősíteni lehet a lakosság demográfiai összetételét jellemző mutatókkal, az egészségben bekövetkezett változásokkal (halálozás, megbetegedés) és az ezekhez vezető káros magatartásbeli tényezőkkel. 1. táblázat

Főbb népmozgalmi adatok Nógrád megyében, 2004

Kistérség

Lakónépesség az év végén, fő

Balassagyarmati Bátonyterenyei Pásztói Rétsági Salgótarjáni Szécsényi Kistérségek összesen

42 581 26 319 33 641 25 795 68 070 20 095 216 501

élve születés 8,6 10,1 9,0 9,1 9,3 10,1 9,2

1000 lakosra jutó természetes szaporodás, halálozás illetve fogyás (–) 15,2 –6,6 16,1 –6,0 16,7 –7,7 13,0 –3,9 14,3 –5,0 16,1 –6,0 15,1 –5,9

belföldi vándorlási különbözet évi átlaga, 2000–2004 2,3 –1,6 0,4 3,4 –3,7 –0,4 –0,5

Forrás: Nógrád megye statisztikai évkönyve, KSH, 2004.

A népesség összetétele meghatározza az egészségügyi ellátási igényeket, a lakosság egészségi állapota pedig befolyásolja az ország versenyképességét (táppénzes esetek száma, rokkantság, testi fejlettség, reprodukciós növekedés és fogyás).

156

KAJTOR ERZSÉBET

Nógrád az ország legkisebb lélekszámú megyéje, legjellemzőbb mutatója a lakosság tartós és természetes fogyása. A lakónépesség 1980-tól 23 323 fővel, 9,7%-kal csökkent. Országosan ez a csökkenés 6,5%. A lakónépesség számának csökkenését a vándorlási veszteségen túl a természetes fogyás eredményezte (1. táblázat). A halálozások számának több mint három évtizede tartó folyamatos növekedését nem ellensúlyozta az 1970-es évek relatíve magasabb élve születési gyakorisága. A termékenység visszaesése miatt az élve születések csökkenő száma tovább rontotta a megye lélekszámának veszteségét. Nógrád megyében az 1000 lakosra jutó élve születés megközelíti az országos átlagot, sajnálatos tény azonban az országos átlagot jelentősen meghaladó halálozás. A népesség korcsoportok és nemek szerinti összetétele is jellemző demográfiai mutató. 2. táblázat

Eltartottsági ráta, öregedési index, 2005. január 1. (%) A gyermeknépesség eltartottsági rátája

Az idős népesség eltartottsági rátája

Az eltartott népesség rátája

Magyarország

22,8

22,7

45,5

99,9

Nógrád megye

23,5

24,5

48,0

103,9

Terület

Öregedési index

Forrás: Nógrád megye statisztikai évkönyve, KSH, 2004.

4. ábra

A népesség korösszetétele, 2005. január 1.

Nógrád megye

15,9

61,4

22,75

Észak-Magyarország

16,8

61,6

21,6

Magyarország

15,7

63

21,3

0%

10% 20% 30% 40% 50% 60% 70% 80% 90% 100% Korcsoport 0 - 14

Korcsoport 15 - 59

Korcsoport 60 - X

Adatforrás itt és azon ábrák esetében, amelyeknél forrást nem jelölünk meg: Egészségügyi statisztikai évkönyv, 2004.


157

A megye népességének korösszetétele kedvezőtlenebb az országosnál (4. ábra). A lakosságon belül az idős népesség aránya nő, ezzel együtt folyamatosan csökken és öregszik megyénk lakossága. Az életkor kitolódása és a születések alacsony száma következtében Nógrád megyében az idős népesség eltartottsági rátája 24,5% (2. táblázat). Megfigyelhető az idősödő lakosságon belül a nők arányának növekedése (3. táblázat). Ennek okai a halandóságra vezethetők vissza, ugyanis a férfiak és a nők születéskor várható élettartama eltér. 3. táblázat

Nógrád megye lakónépessége nem és életkor szerint, 2005. január 1. 0–14 év 15–59 év 60–X év Összesen megoszmegoszmegoszmegoszlélekszám lás, lélekszám lás, lélekszám lás, lélekszám lás, % % % % Férfi 17 673 51,3 72 730 49,7 12 906 36,1 103 309 47,7 Nő 16 763 48,7 73 539 50,3 22 890 63,9 113 192 52,3 Összesen 34 436 100,0 146 269 100,0 35 796 100,0 216 501 100,0 Nemek

Forrás: Nógrád megyei statisztikai évkönyve, KSH, 2004.

A fiatalok munkaképes korba lépve a magas munkanélküliség miatt tömegesen hagyják el szűkebb hazájukat, ezért a 15 és 64 év közötti lakosság létszámának csökkenése a legjelentősebb. Az élve születések számának további csökkenése esetén – a halandósági mutatók feltételezett javulásával – az elöregedés tovább folytatódik. Ez a tendencia új kihívások elé állítja a megye egészségügyi és szociális ellátórendszerét. A primer prevenció kihívásai A prevenció azon tevékenységek összessége, melyek a betegségek kialakulásának megelőzését, korai felismerését, gyógyítását, szövődményeinek, a későbbi károsodások bekövetkezésének elkerülését szolgálják. Az egészség megőrzése az egyén és a társadalom közös érdeke. Az Egészséges nemzetért népegészségügyi program megvalósulásának stratégiai célja a betegségek kialakulásának megelőzése, a primer prevenció. Ez minden külső rizikófaktorra érvényes, amelyek a biológiai-kémiai, pszichikai és szociális környezetből hatnak, de érvényes az endogén rizikófaktorokra is, amelyek részben szerzettek, részben genetikailag függők. Nógrád megye egyik történelmi gondja a megfelelő vízellátás és az egészséges ivóvíz biztosítása. 1990-től a nógrádi infrastruktúrában a vízhálózat fejlesztése felgyorsult, és a vízellátás csaknem teljessé vált az 1992 óta tartó nógrádi vízhálózat-fejlesztési program eredményeként. A vízhálózat hossza a megyében tíz év alatt közel 700 km-rel nőtt. Vízellátás tekintetében Nógrád megye felzárkózott az ország fejlettebb vidéki területeihez. Nógrád megye településeinek száma 129. A megye minden települése közüzemi vízműről ellátott. A megyében 89 001 lakás van. A közüzemi vízellátásba bekapcsolt lakások aránya 87,4% (városokban 91,9%, községekben 83,7%). A be nem kapcsolt

158

KAJTOR ERZSÉBET

lakások részben külterületen találhatók, részben egyes lakók nem csatlakoztak a hálózatra. A megyében 1998-ban az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat 210 magánkutat vizsgált meg, amelyeknek a vizét a lakók rendszeresen használták, illetve fogyasztották. A vizsgált kutak 80%-a nem felelt meg az ivóvízszabványnak, zömében a magas nitráttartalom miatt. Ezzel a problémával szembe kell nézni, mert a lakosság egy részét nem érdekli, hogy az általa fogyasztott víz minősége megfelelő-e. A vízfogyasztás fő szempontja, hogy az milyen drága. A közműcsatorna a megyében igen rövid, az ivóvíz hálózatához képest a csatornázás lassabban fejlődött az elmúlt tíz évben. A közüzemi szennyvízcsatorna hálózatába bekapcsolt lakások aránya országosan 62,2%, Nógrád megyében 52,1% (városokban 72,7%, községekben 35,6%, Salgótarjánban 71,6%). A nem csatornázott háztartások által folyamatosan termelt, de el nem vezetett nagy mennyiségű szennyvíz tisztítatlanul kerül be a talajba, a befogadóvizekbe. Országszerte, így Nógrád megyében is nő a szilárd és a folyékony hulladék, valamint a mérgező ipari hulladék mennyisége. A hulladékok megnyugtató ártalmatlanítása még megoldásra vár. A környezetszennyezés veszélyes következményei a rosszindulatú daganatos megbetegedések. Magyarországon a daganatok okozta halálozások száma a három vezető halálok közé tartozik, és emelkedő tendenciát mutat. A rosszindulatú daganatos halálozások aránya (100 000 lakosra) a megyében 340,5, országosan 330,8. Nógrád megyében három nemzetközi (Parassapuszta, Balassagyarmat, Somoskőújfalu), egy két ország közötti (Ipolytarnóc) és egy alkalmi (Cered) határátkelőhely működik. A határátkelőhelyek átlagos napi forgalma a szlovák–magyar határszakaszon az utóbbi években Nógrád megye területén a legerőteljesebben fejlődő. Különösen dinamikusan fejlődő forgalmat bonyolít a somoskőújfalui határátkelőhely. A kerülőutak hiánya miatti nagy forgalom okozta környezeti ártalom az érintett községeken túl sújtja Balassagyarmat, Bátonyterenye, Rétság, Salgótarján városokat, továbbá növeli a balesetek kockázati tényezőit. A Salgótarjánban elvégzett szállóporvizsgálatoknál a határérték-túllépés több mint 80%-ban fordult elő. A szennyezett levegő miatt Nógrád megyében szembetűnően magas a légzőrendszer betegségei következtében elhunytak aránya: 100 000 lakosra 117,7, az észak-magyarországi régióban 89,8, országosan 61,5. A háziorvosi és házi gyermekorvosi szolgálathoz bejelentett betegségek közül leggyakoribb az asztma: 10 000 lakosra országosan 198,3, Nógrád megyében – Baranya (287,2) után – a legrosszabb: 259,9. A morbiditási, mortalitási viszonyok kihívásai A betegség korai felismerése, a diagnózis gyors felállítása, a kor színvonalának megfelelő eredményes gyógyítása napjaink kihívása. Nógrád megyében a terhes nők száma csökken, a fokozott gondozást igénylő terhesek száma viszont emelkedik. A csecsemők száma – az előzőek következtében – szintén csökken.


159

Az iskoláskorúak szűrési tapasztalatai alapján emelkednek az egészségkárosodásra utaló jelek. A legkomolyabb problémát az elhízás és a mozgásszervi elváltozások jelentik. A 17 éves korosztályban – korábban – a sorozások alkalmával jelentős számú alkalmatlanságot állapítottak meg. A felnőtt lakosság körében még szomorúbb a helyzet. Megdöbbentőek azok az adatok, amelyek a háziorvosokhoz bejelentkezettek betegségeiről tájékoztatnak. A statisztika szerint minden második megyei lakos szenved valamilyen krónikus betegségben. A legnagyobb gondot – az előfordulásuk gyakorisága szerinti sorrendben – a magas vérnyomás, az ischemiás szívbetegségek, a cukorbetegség, az emésztőrendszeri és légzőszervi betegségek jelentik. Ugyanakkor egyre nő a rosszindulatú daganatok, az agyérrendszeri és a májbetegségek száma is. A pszichiátriai gondozók forgalma is növekedett, döntően az alkoholbetegek száma emelkedett. Bár a keresőképtelen-esetek száma az elmúlt 10 év alatt jelentősen csökkent, ennek oka inkább a dolgozó lakosság félelme munkahelyének elvesztésétől, és nem a morbiditás csökkenése. Ezt igazolja az is, hogy a rokkantsági nyugdíjban részesülők száma az elmúlt 10 év alatt megduplázódott. A lakosság egészségi állapotának megítélésében egyik legmegbízhatóbb mutató a halandóság. A halálokokat a betegségek nemzetközi osztályozása (BNO) szerint csoportosítják, így az adatok nemzetközileg összehasonlíthatók. A magyar halálozási viszonyok kritikus alakulásáról számos tanulmány készült, regionális, hazai és nemzetközi összehasonlításban egyaránt. A kutatások általában a vezető halálokokra irányulnak (5 ábra). Az utóbbi években megfigyelhető a haláloki struktúra átrendeződése. A szív- és érrendszeri betegségek miatti halálozás aránya valamelyest csökken, a daganatos betegségeké emelkedik. 5. ábra

A halálozások megoszlása főbb halálokok szerint, 2004

A morbiditás és mortalitás külső okai 8%

Daganatok 28%

A légzőrendszer betegségei 4% Egyéb 6%

Az emésztőrendszer betegségei 8%

A keringési rendszer betegségei 46%

Az országon belül a halandóság területenként eltérő, az észak-magyarországi régióban, ezen belül Nógrád megyében a legmagasabb (6. ábra).

160

KAJTOR ERZSÉBET

6. ábra

A halandóság 1000 lakosra

Borsod-A.-Z. 14,0 Nógrád 15,1

Szabolcs-Sz.-B. 12,0 Heves 13,8

Győr-M.-S. 12,1

Kom. –Eszter. 13,2

Bp. 13,6

Hajdú-Bihar 12,0 Pest 11,5

Vas. 13,2

Veszprém. 12,6

Fejér 12,0

J.-Nagykun-Sz. 13,7

Zala 13,5

Békés 14,5 Tolna 13,7

Somogy 14,4

Bács-Kiskun 13,2

15,1 —

Csongrád 13,6

14,1 — 15,0 13,1 — 14,0

Baranya 12,7

12,1 — 13,0 11,0 — 12,0

7. ábra

A halandóság kiemelt halálokok szerint (100 000 lakosra jutó halálozás) 900

Magyarország Észak-Magyarország Nógrád megye

800 700

Halálozás

600 500 400 300 200 100 0 Rosszindulatú daganatok

Keringési betegségek

Légzőszervi betegségek

Halálok

Emésztő-rendszeri betegségek

Külső okok


161

Nógrád megyében valamennyi haláloki főcsoportban – a külső okok kivételével – magasabb a halálozás, mint országosan. Az országos adat 13,1%, a Nógrád megyei 15,1% (7. ábra). A községekben lakók halandósága (16,3%) meghaladja a városban lakókét (13,6%). Az egészségügyi ellátórendszer kihívásai A vezető halálokok miatti halandóság területi különbségeivel foglalkozó kutatások is felhívják a figyelmet Nógrád megyében a keringési betegségek miatti halálozások többletére és a daganatos, valamint az emésztőrendszeri betegségek halálozási többlet maximumára. Az egészségügyi ellátórendszerekkel szembeni elvárás a minél gyorsabb és eredményesebb gyógyítás. Ehhez biztosítani kell a megfelelő személyi és tárgyi feltételeket. Nógrád megye lakosságának egészségügyi alapellátása 56 felnőtt-, 59 vegyes és 26 gyermek-háziorvosi körzetben történik, 114 felnőttháziorvos és 26 gyermekorvos által. Az egy háziorvosra és házi gyermekorvosra jutó kezelési esetek száma 100 lakosra országosan 1525, Nógrád megyében 1628. A megye aprófalvas településszerkezete rányomja bélyegét az alapellátásra is. A napi betegforgalom 14–67 főig terjed. Komoly gondot jelent a háziorvosok által ellátott lakosok száma, amely igen nagy szóródást mutat, a megyében 513–2602 fő között mozog. A házi gyermekorvosok által ellátott lakosok száma 610–1844 fő közötti. Az optimális körzetlétszám felnőtteknél 1200 fő, gyermekeknél 600 fő, amely lehetővé tenné az alapfeladatok maradéktalan ellátását, a progresszív betegellátást is figyelembe véve. A háziorvosok leterheltségét tovább növeli, hogy dolgoznak a foglalkozás-egészségügyben, a járóbeteg-szakellátásban, a bölcsődékben, az óvodákban, az általános iskolákban, az idősek klubjaiban és a szociális otthonokban is. Nógrád megye lakosságának fele igen hátrányos helyzetben van, ami a napi orvosi ellátáshoz való hozzáférést illeti. A megyében dolgozó felnőtt- (vegyes) háziorvosok 47%-a egynél több települést lát el. 60 kistelepülésen, továbbá 11 csatolt községben – ahol a megye lakosságának mintegy 50%-a él –, helyben hetente csak egyszer vagy kétszer van rendelés. A hét többi napján a székhelyközségben vagy a másik településen érhető csak el az orvos. Nógrád megyére évek óta jellemző a krónikus orvoshiány, amely a járóbeteg- és fekvőbeteg-ellátás területén már gondot okoz. A járóbeteg-szakellátásban Nógrád megye az országos átlaghoz viszonyítva rendkívüli lemaradást mutat (a 100 lakosra jutó rendelőórák száma országosan 165,4, Nógrád megyében 101,4). A megyében a lakosság számához képest alacsony óraszámokban látják el a járóbetegeket az orvoshiány miatt. Ennek következtében az orvosok leterheltek, és alacsony a betegekre fordítható percátlag (8. ábra).

162

KAJTOR ERZSÉBET

8. ábra

A teljesített szakorvosi órák száma 100 lakosra

Szakorvosi óra

350

300 294,8 219,6

250 200

127,6 137 122,4 115,6 99,9

150 100

145,7 155,7

201,8

195,1 134,4

113,4

140,8 142,2 102,3

101,4

123,8 122,2

141,8

50 0 Csongrád

Békés

Bács-Kiskun

Szabolcs-Szatmár-Bereg

Jász-Nagykun-Szolnok

Hajdú-Bihar

Nógrád

Heves

Borsod-Abaúj-Zemplén

Tolna

Somogy

Baranya

Zala

Vas

Győr-Moson-Sopron

Veszprém

Komárom-Esztergom

Fejér

Pest

Budapest Főváros

Megye

Nógrád megyében három kórházban 1622 ágyon (ebből 1605 működő ágyon) biztosítják a fekvőbeteg-ellátást. A 10 000 lakosra jutó működő ágyak száma 74,1 megközelíti az országos átlagot, amely 79,0 (9. ábra). Valamennyi kórház önkormányzati tulajdonban van. A salgótarjáni Szent Lázár Megyei Kórház a Nógrád Megyei Önkormányzat, a balassagyarmati Dr. Kenessey Albert Kórház a Balassagyarmat Városi Önkormányzat, a pásztói Margit Kórház pedig a Pásztó Városi Önkormányzat tulajdona. 9. ábra

Ágyak száma

10 000 lakosra jutó működő ágy 84 82 80 78 76 74 72 70 68 66 64 2000

2001

Magyarország

2002 Év megye Nógrád

2003

2004 Észak-Magyarország

Nógrád megyében az ágykihasználás jelentősen alacsonyabb az országos átlagnál (10. ábra).


163

10. ábra

Százalék

Ágykihasználás 82 80 78 76 74 72 70 68 66 64 62 2000

2001

2002

2003

2004

Év Magyarország

Nógrád megye

Észak-Magyarország

Véleményem szerint a megye ágystruktúrája nem igazodik az igényekhez, és működtetése nem hatékony. Célszerű lenne az ágystruktúrát felülvizsgálni a lakosság korösszetételének, valamint gyakoribb megbetegedési és halálozási mutatóinak figyelembevételével, megyei szintű koordinációval. Az aprófalvakban az orvosi alapellátás hatékonysága a csatolt községek miatt nem éri el a városok vagy a nagyközségek színvonalát. Ezeken a településeken a kórházi ellátáshoz jutás is nehezebb. Az egyre idősödő lakosság feszítettebb és áldozatosabb egészségügyi munkát kíván. A megyének nincs szakembereket vonzó, illetve megtartó ereje. Az itt születettek és a pályakezdőként ideérkezők rövid idő után távoznak. Ezt a jelenséget az országosnál rosszabb gazdasági helyzeten túl a lakáshiány, a kedvezőtlen tömegközlekedési viszonyok, a kulturális, művelődési, szórakozási lehetőségek hiánya idézi elő. A bányák „visszafejlesztése” és bezárása, majd az ipari üzemek felszámolása következtében megszűntek a munkahelyek, nagymértékűvé vált a munkanélküliség. A megye domborzati viszonyai miatt gazdaságosan nehezen hasznosíthatók a mezőgazdasági területek. Mindezek a tendenciák és adottságok a lakosság elszegényedését, a fiatalok elvándorlását idézték elő. 1990-től a megyében is megjelent a hajléktalanság, amely – bár okai összetettek – nagy részben a munkahelyek, munkásszállók megszűnésének következménye. A hajléktalanok körében nagy arányú az egészséget veszélyeztető magatartás (dohányzás, alkoholizmus), közülük sokan szenvednek krónikus, fertőző és pszichiátriai betegségekben. A munkanélküliségi arány 2004-ben 9,4% (országos: 6,1%), tartósan a legkedvezőtlenebb a megyék között. Rétságon és Balassagyarmaton az előző évekhez képest javult a

164

KAJTOR ERZSÉBET

munkanélküliségi arány, azonban Nógrád megye még mindig a legrosszabb foglalkoztatású megyék között szerepel. Megyénkben a cigány etnikum aránya meghaladja az országos átlagot (országosan 1,86%, Észak-Magyarországon 5,17%, Nógrád megyében 4,18%). Ebben a körben a munkanélküliség sokkal magasabb, mint a nem cigány lakosság körében. A foglalkoztatottság előnyös hatású az egészségre, míg a munkanélküliség összefügg a betegséggel (Linn – Sandifer – Stein 1985, Perlin – Lieberman – Menaghan – Mullan 1981). A keresetek növekedése és nagysága egyaránt az országos átlag alatt marad, a fizikai és szellemi foglalkozásúaknál egyaránt (4. táblázat). 4. táblázat

Havi bruttó átlagkereset, 2004 (forint) Terület Magyarország Nógrád megye

Fizikai

Szellemi

foglalkozásúak 95 955 86 941

202 604 162 787

Összesen 145 059 119 248

Forrás: Magyar statisztikai évkönyv, 2004.

Vizsgálati eredmények alapján a rossz szociális-gazdasági helyzet a depresszió közvetítésével vezet magasabb megbetegedési arányokhoz a viszonylag rosszabb helyzetű rétegekben (Kopp – Skrabski – Szedmák 1999). A lakosság elszegényedése fokozta a betegségek számát és súlyosságát valamennyi korosztályban. Irányított betegellátási rendszer (IBR) mint lehetséges kivezető út Az IBR-ben rejlő – az ellátási szintek és egészségügyi szolgáltatók együttműködése révén kialakuló – lehetőségeket ismerte fel Nógrád Megye Önkormányzata, célul tűzve maga elé, hogy a megye területén működő egészségügyi szolgáltatók modellértékű öszszefogását segítse, közös kockázatok viselésére és eredmények elérésére ösztönözze őket. A nógrádi irányított betegellátási rendszer sikeres pályázat után 2004. szeptember 1-től részt vesz az országos irányított betegellátási modellben 79 háziorvossal. A nógrádi IBR célja és feladatai Feladatok a nógrádi IBR-ben: – egy adott, összefüggő földrajzi területen 106 940 lakos tényleges szükségleteihez igazodó egészségügyi ellátás racionális megszervezése; – a lakóhelyhez közeli alapellátás és járóbeteg-szakellátás erősítése, az indokolatlanul igénybe vett magasabb szintű ellátás eseteinek csökkentése;


165

– primer, szekunder, tercier prevenció megvalósítása azon állapotok esetén, amelyek szűrésére miniszteri rendelet által a háziorvos nem kötelezett, valamint az ezt szolgáló alap- és szakellátási struktúra kialakításának kezdeményezése; – az egészségügyi ellátás különböző szintjein a szolgáltatásokat igénybe vevők betegútjainak szervezése, irányítása, elemzése, a nyert tapasztalatok alapján az egészségügyi ellátás racionálisabb szervezésére javaslatok kidolgozása; – a progresszív betegellátás minden szintjén az egészségügyi szolgáltatást nyújtó szervezetek helyi összefogásának, szakmai kapcsolatainak, együttműködésének erősítése; – a lakosság egészségi állapotának és az igénybe vett szolgáltatások minőségének javítása; – a felszabaduló források ésszerű allokációja az ellátandó feladatok kiegyensúlyozott, folyamatos, hosszú távú ellátása érdekében. Az IBR alapvető feladata a prevenciós tevékenység. A nógrádi IBR prevenciós stratégiája A nógrádi IBR menedzsmentje elkészítette a megye részletes népegészségügyi, demográfiai, szociológiai helyzetelemzését, ami meghatározta a további tevékenység irányát (11. ábra). 11. ábra

A prevenciós tevékenység folyamatának szervezése, menedzselése A modellbe tartozó lakosok, célcsoportok, intézmények, helyi szervezetek, média Helyi program szervezők

A modellhez csatlakozott háziorvosok

A modellszervező prevenciós munkacsoportja

Forrás: A nógrádi IBR prevenciós programja (szerk. Kajtor E. – Muhari G. – Csordás P.)

Regionális prevenciós aktivisták

166

KAJTOR ERZSÉBET

Az Egészség évtizedének nemzeti programjával összhangban álló prevenciós programterv kiemelkedő jelentőségű pontjai: – szív- és érrendszeri prevenciós programok, – iskola-egészségügyi programok, – belső pályázati rendszer keretében működő kockázatcsökkentő programok, melyek várhatóan pozitívan befolyásolják az ellátásba bevont populáció életmódját. A prevenciós feladatok két korcsoportba tartoznak. 1. A 35–65 éves rizikókorcsoportra vonatkozó prevenciós-gondozási program Célcsoport a Nógrád megyei IBR-hez csatlakozó háziorvosok ellátási körzetébe tartozó 35–65 éves lakosság, mely az összlakosság 41%-a. Primer prevenció:

életmódprogramok, rizikócsökkentő programok, felvilágosítás, egészségkommunikáció; belső pályázati rendszer keretében megvalósítandó szív- és érrendszeri kockázatcsökkentő programok. Szekunder prevenció: tünetekkel nem rendelkező, gyógyszereket nem szedő egyének szív- és érrendszeri rizikófelmérése kérdőíves szűréssel; a kiszűrt egyének kockázatbecslése. Tercier prevenció: a magasvérnyomás-betegség, koszorúér-betegség gondozása. A morbiditási és mortalitási adatok alapján a szív- és érrendszeri prevenció programja az elsődlegesen megvalósítandó feladat. A veszélyeztetett populáció elérése és a már beteg egyének felkutatása érdekében a nógrádi IBR kérdőíves rizikófaktor-szűrőprogramot működtet. Az egy vagy több kockázati tényező által érintett egyének első vizsgálata, a szükséges kezelés elkezdése, az esetleges vizsgálatok indikálása a háziorvosnál történik a megfelelő protokoll szerint. Az így kiszűrt és korán kezelésbe vett egyének esetében a súlyos szövődmények jó eséllyel megelőzhetők, magasabb életminőséget és jobb életkilátást biztosítva a páciensnek. 2. A 6–18 éves korcsoportra vonatkozó prevenciós program (12. ábra) Primer prevenció: kábítószer-megelőzési program támogatása általános iskolások részére; egészségfejlesztési program támogatása kortársoktató-képzés keretében, középiskolások részére. Az evidenciákon alapuló, korszerű terápiás protokollok bevezetésétől a betegek életkilátásainak javulása, a szövődmények előfordulásának mérséklődése vagy későbbre tolódása remélhető a szív- és érrendszeri halálozás esetszámának csökkentése érdekében.


167

12. ábra

Az iskola-egészségügyi programok résztvevői

dietetikusok szaktanárok

védőnők

tanulók Iskolaorvosok

szülők

iskolapszichológus

osztályfőnökök

Forrás: A nógrádi IBR prevenciós programja (az ábrát szerk. Kajtor E. – Muhari G. – Csordás P.)

További lépések az életminőség javításának útján Az Egészségügyi Minisztérium Egészségügyi fejlesztéspolitikai koncepciót dolgozott ki, amely az egészségügyi rendszerre vonatkozó, 2020-ig meghatározó, jövőorientált fejlesztési stratégiai dokumentum. Az egészségügy hosszú távú tervezéséhez készített előrejelzés a KSH által a népesség összetételének 2021-ig végzett előreszámításain, mortalitási, társadalmi-gazdasági indikátorain, illetve az országos lakossági egészségfelmérés eredményein alapuló összetett statisztikai modelleken alapszik. Az átfogó cél az, hogy jelentősen javuljon a magyar lakosság egészségi állapota. 2020-ban egy magyar lakos ugyanannyi egészséges életévre számíthasson, mint egy átlagos állampolgár az Európai Unióban. A nemzetet érintő stratégián túl nagyon fontos a területi egyenlőtlenség mérséklése, okainak kutatása, mivel jelentős eltérések tapasztalhatók az ország régióiban. A nógrádi térség nehézipari múltjából keletkezett magas munkanélküliség, az alacsony életszínvonal kihat a lakosság életkörülményeire, az egészségügyi kultúra hiányosságára, a 60 éven felüliek nagyobb arányára. Mindezen jelenségek összefüggésben állnak a lakosság rosszabb egészségügyi állapotával. A megye és az egészségügyi ellátórendszer e problémák megoldására nem képes, ezért fontos az Egészség évtizedének nemzeti programja. Ennek végrehajtásától remél-

168

KAJTOR ERZSÉBET

hető, hogy Nógrád megye, illetve az ország lakosságának egészségi állapota a közeli és távolabbi jövőben lényegesen javuljon. Az egészség előfeltételei a Dzsakartai Charta szerint (is): a béke, lakóhely, oktatás, társadalmi biztonság, társadalmi kapcsolatok, élelem, jövedelem, a nők jogai, stabil ökoszisztéma, a források fenntartható felhasználása, a társadalmi igazságosság, az emberi jogok tiszteletben tartása és az egyenlőség. Mindenekelőtt a szegénység a legfőbb veszély az egészségre (Dzsakartai nyilatkozat, 1997). Legfontosabb feladat a szegénység csökkentése, elsősorban befektetők keresése, munkahelyek teremtése. Amíg ez nem sikerül, javulást nem várhatunk.

IRODALOM

Ádány R. 2003 (szerk.): A magyar lakosság egészségi állapota az ezredfordulón. Medicina Könyvkiadó, Budapest, pp. 73–109. Carr A. J. – Gibson B. – Robinson P. G. 2001: Az életminőség mérése: Az elvárások vagy a tapasztalatok határozzák meg az életminőséget? British Medical Journal magyar kiadás. http://www.lam.hu/folyoiratok/mbj/0104/17.htm Dési I. 1987: Magyarország környezetegészségügyi helyzetének elemzése. Bács-Kiskun megyei orvosokgyógyszerészek évkönyve. Kecskemét, pp. 38–49. Az egészség évtizedének Johan Béla Nemzeti Programja 2003. 46/2003. (IV. 16.) OGY-határozat, Egészségügyi Közlöny, 10. pp. 1556–1614. Egészségügyi Minisztérium 2005. Egészségfejlesztés-politikai koncepció (EFK). Szakmai és társadalmi egyeztetésre jóváhagyott változat Egészségügyi statisztikai évkönyv 2004. KSH, Budapest, 2005. Ember I. 1998: Humánökológia, Népegészségtan. Dési I. (szerk.) Semmelweis Kiadó, Budapest, p. 235. Hajdú K. 2002: Tájékoztató Nógrád megye lakosságának egészségügyi állapotáról. A megyei tisztifőorvos tájékoztatója, Salgótarján Kardos L. – Széles Gy. – V. Hajdú P. – Bordás I. – Ádány R., Ádány R. (szerk.) 2003: A magyar lakosság egészségi állapota az ezredfordulón. Medicina Könyvkiadó, Budapest, pp. 141–159. Kékes E. 1999: Az életminőség megítélése – a mérés módszerei. Lege Artis Medicine, 9. 9. p. 671. Kincses Gy. 1996: Egészségpolitikai ábragyűjtemény. Praxis Server, p.16. Kopp M. – Skrabski Á. – Szedmák S. 1999: A testi és lelki egészség összefüggései országos reprezentatív felmérések alapján. Demográfia, 42. 1–2. pp. 88–119. Kovács J. 1995: Népegészségtan. Forgács J. – Paksi A. – Pauka T. (szerk.) Hajnal Imre Egészségtudományi Egyetem, Budapest. Kulmann L. – Harangozó J. 1999: Egészségügyi Világszervezet életminőség-vizsgáló módszerének hazai adaptációja. Orvosi Hetilap, 140. 35. p.1947. Linn, M. W. – R. Sandifer – S. Stein 1985: Effects of Unemployment on Mental and Phisycal Health. American Journal of Public Health, 75. pp. 502–506. Magyar statisztikai évkönyv 2004. KSH, Budapest, 2005 Nógrádi irányított betegellátási rendszer modellkísérlet pályázati anyag, 2004 Nógrádi irányított betegellátási rendszer prevenciós programja, 2004 Nógrád megye statisztikai évkönyve 2004. KSH, Salgótarján, 2005 Orosz É. 1988: Az egészségügyi rendszer földrajzáról. Tér és Társadalom, 4. pp. 29–50. Paksy A. 1995: Az egészségi állapot és mérési módszerei. Forgács I. – Paksy A. – Pauka T. (szerk.) Népegészségtan. Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem, Budapest, 1995 Pál V. 2002: Egészségföldrajz. Tóth J. (szerk.) Általános Társadalomföldrajz I. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, pp. 403–408.


169

Pearlin, L. I. – M. A. Lieberman – E. G. Menaghan – J. T. Mullan 1981: The Stress Process. Journal of Health and Social Behavior, 22. Tahin T. – Jeges S. – Lampek K. 2000: Iskolai végzettség és egészségi állapot. Demográfia, 43. 1. p. 80. Tóth J. 1995: A földrajztudomány néhány alapkérdéséről. Golobics P. – Tóth J. (szerk.) Válogatott fejezetek a társadalomföldrajz köréből. JPTE TTK, Pécs, pp. 5–16. Uzzoli A. 2003: A magyar népesség egészségi állapota az európai országok körében. Földrajzi Közlemények, Budapest, pp. 131–156. Vargáné Hajdú P. – Ádány R. 2000: A halálozás területi különbségei Magyarországon, 1994–1996. Népegészségügy, 81. 1. pp. 4–26. V. Hajdú P. – Kardos L. – Ádány R. 2003: A keringési rendszer betegségei okozta mortalitás jellegzetességei hazánkban Zsámbokiné Bakacs M. – Nádor G. – Páldy A. – Vincze I. – Pintér A. 2000. Fontosabb betegségek területi halmozódása Magyarországon 1986–1997 között. Népegészségügy, 81. 3. pp. 4–15. Vitrai J. 2004: Összefoglaló a világ lakosságának egészségéről 2003. The World Health Report 2003, Shaping the Future. Országos Epidemiológiai Központ, Budapest, 2004 World Health Organization 1993: WHOQOL study protocol. World Health Organization, Geneva, (MNH/PSF/93.9). A WHO alkotmánya, 1948. www.vitalitas.hu A Dzsakartai Nyilatkozat 1997. www.amarodrom.hu Kulcsszavak: megelőzés, prevenció, irányított betegellátás, életminőség, egészségügyi állapot, morbiditás, mortalitás.

Resume Demographic, epidemiological, spatial analytical and statistical data prove the disastrous health situation of Hungarian people. Especially bad are the indicators of the region of Northern Hungary. The crude death rates for both sexes of the population living in Nógrád county have been the worst in county rankings for years. It is a proved fact that where people are poorer they are also more ill. The author aims at drawing the attention to the alarming state of health of the population in Nógrád county in her study. Economic, employment and income indicators of Nógrád county lag significantly behind national data. The lack of investors and jobs, the lag in terms of infrastructure, hopeless perspectives and the ageing population are all factors and trends that lead to impoverishment and the development of diseases.

DR. ZSUGYEL JÁNOS

A magyarországi kistérségek jövedelemtermelő és finanszírozó képességének alakulása 1996 és 2003 között* Bevezető A 167 magyarországi vidéki kistérség 1996. és 2003. évi adatai alapján vizsgáltam a vidéki kistérségek jövedelemtermelő képességének alakulását, illetve az ezt befolyásoló faktorokat. A jövedelemtermelő és fejlettségi szintet reprezentáló mutatók látványos fejlődést mutattak a vizsgált időszakban, ugyanakkor a kistérségek közötti fejlettségi különbségek felerősödtek. Ez alól a tendencia alól csak az általános infrastrukturális fejlettséget kifejező mutatók jelentenek kivételt, melyeknél a térségi kiegyenlítődés tendenciája figyelhető meg. A kistérségeket klaszteranalízis segítségével fejlett és fejletlen kistérségek klaszterébe soroltam be. A fejlett kistérségeket tömörítő klaszter 1996– 2003 között kibővült, ami a kistérségek jövedelmi pozíciójának erősödésére enged következtetni. A kistérségek térnyerése a hazai területfejlesztési gyakorlatban A kistérségek fogalma a magyar területfejlesztési gyakorlatban viszonylag rövid múltra tekint vissza, hiszen 1994. január elsején lépett hatályba a Központi Statisztikai Hivatal kistérségi besorolása, mely a magyarországi településeket 138 statisztikai kistérségbe osztotta be. A besorolás elsősorban a statisztikai adatgyűjtési szempontokat tükrözte, bár természetesen számot vetett a földrajzi, közigazgatási és gazdasági-társadalmi szempontokkal is. A statisztikaiak mellett azonban nem kevésbé jelentősek voltak az egyéb szempontok, melyek közül legjelentősebb az egyes településeknek a különféle támogatások elnyerésére irányuló törekvése volt. A települések azokba a kistérségekbe szerettek volna kerülni, ahol a legnagyobb eséllyel juthattak a különféle támogatásokhoz, s ezt a törekvésüket természetesen kellő intenzitással támasztották alá a különféle történelmi, gazdasági és egyéb szempontokkal. Így a kialakított kistérségi besorolást már három év múlva módosították, és 150 statisztikai kistérséget alakítottak ki. A létrehozott rendszer 2003-ig változatlan formában létezett, majd a legutóbbi módosítást követően 168-ra növekedett a kistérségek száma. A kistérségekből egy kormányhatározatban rögzített mutatószámrendszer értékei alapján 95 került a kedvezményezett kategóriába. A * A BM IDEA-program konferenciáján, a Magyar Közigazgatási Intézetben 2005. november 25-én elhangzott előadás szerkesztett változata.

A KISTÉRSÉGEK JÖVEDELEMTERMELŐ KÉPESSÉGE

171

kedvezményezett kategórián belül különösen hátrányos helyzetűnek azt a 48 kistérséget tekintik, amelynek a komplex mutatója nem éri el Budapest komplex mutatójának 60%-át.1 A kistérségek fogalmának viszonylag kései megjelenése azonban nem jelenti az Európai Unió NUTS 4 szintű régiójának tekintett területegység hagyományának hiányát a magyar közigazgatási és területfejlesztési gyakorlatban. A megyék és a települések közötti területi irányítási szint a járások formájában a kiegyezéstől egészen 1984-ig része volt a közigazgatásnak, s az ezt követő megszüntetésük is csak a cégtábla átfestésével járt, hiszen – a tervutasításos gazdasági és társadalomirányítási rendszerben csak névleges járási választott testületek megszüntetését követően is – megmaradt a városkörnyéki igazgatás rendszere. Maga a városkörnyéki igazgatás egyébként a magyar regionalizmus haladó hagyományaiból táplálkozott. Erdei Ferenc a Szeged környéki városok és az alföldi tanyarendszer gazdaságának és társadalmának szociográfiai elemzésével rámutatott arra, hogy a régió kiegyensúlyozott fejlődése érdekében elengedhetetlen „a város– vidék ésszerű egybeszervezése, a kétoldalú viszonyok egyenrangú szabályozása”2. Ezzel a haladó hagyománnyal kívánt számot vetni az 1996. évi, területfejlesztésről és területrendezésről szóló törvény, amely a kistérségeket az egymással határos és funkcionális kapcsolatban lévő települések térségi identitással rendelkező összességeként határozta meg. A helyi önkormányzatok társulásairól és együttműködéséről szóló, 1997-ben alkotott törvény alapján egyre-másra alakultak az önkéntes önkormányzati társulások, s ezek az 1990-es években lebonyolított infrastrukturális beruházásokra alapozott térségfejlesztési politika eredményességének nélkülözhetetlen feltételét jelentették. A kormányzati szándék jelenleg a statisztikai és az önkéntes kistérségi társulások integrációját ösztönzi. A kistérségi fejlesztési tanácsok önkéntes létrehozásának lehetősége pedig megteremti a kistérségi fejlesztési döntések társadalmi támogatásának és ellenőrzésének kereteit. Bár a jelenlegi folyamatok következményeként a korábban létrehozott, a statisztikai kistérségi határokkal összhangban nem lévő önkéntes kistérségi társulások felszámolása középtávon prognosztizálható, s ez a területfejlesztési intézményrendszer gyengülésével is jár, hosszabb távon a statisztikai kistérségeken alapuló, erős társadalmi háttérrel rendelkező kistérségi szint megteremtése nélkülözhetetlen kerete lesz a hazai területfejlesztésnek. A kistérségek gazdasági-társadalmi potenciáljának felmérésére irányuló vizsgálat Jelen tanulmány statisztikai módszerekkel kíván számot vetni a magyarországi kistérségek helyzetében az elmúlt évtizedben beállt változások természetével. Azt vizsgálja, hogy a kiválasztott mutatószámok értékeinek alakulása alapján az egyes kistérségek mekkora gazdasági-társadalmi potenciállal rendelkeznek, s erőforrásaik és teljesítményeik talaján mennyiben képesek a helyzetük javítása érdekében szükséges fejlesztésekhez önerőt biztosítani. Az elemzésben hagyományos leíró statisztikai módszereket, döntően 1 2

Kovács Flórián László: A kistérségek szerepe a területfejlesztésben. Területi Statisztika, 2004/5. p. 407–414. Erdei Ferenc: Város és vidéke. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1972. p. 444.

172

DR. ZSUGYEL JÁNOS

szóráselemzést, illetve a vizsgált kistérségek tipizálása érdekében klaszterelemzést alkalmaztam. A kistérségekre vonatkozó megállapítások mellett lehetőség nyílt a megyei tendenciákra vonatkozó következtetések levonására is. A vizsgálat során a Központi Statisztikai Hivatal 1996. és 2003. évi területi statisztikai évkönyveiből a kistérségekre vonatkozó egyes kiválasztott adatokra támaszkodtam3. Az 1996. évi adatokat tekintettem bázisnak, hiszen az 1990-es évek első felét a rendszerváltozáshoz kapcsolódó gazdasági-társadalmi transzformáció időszaka jellemezte, így 1996-ot jogosan tekinthetjük az „első békeévnek”, bár természetesen a gazdaságitársadalmi transzformáció korszaka ma sem tekinthető teljes körűen befejezettnek. Így a 2003. évi adatokkal összehasonlítva elvégezhető az a keresztmetszeti jellegű elemzés, amely csaknem egy teljes évtizedet átfogva érzékeltetni képes a megindult változások irányát és erejét. Az 1996 és 2003 közötti időszakban a kistérségek száma 138-ról 168-ra nőtt, s szinte valamennyi kistérségben volt a településekre vonatkozó módosulás, átsorolás. Ezeknek a változásoknak a hatásával az elemzés nem foglalkozott, bízva abban, hogy a levont következtetések és a megfigyelt tendenciák ennek figyelembevételével is érvényesek maradnak. Budapest kistérség adatait nem vettem figyelembe, hiszen speciális helyzete miatt az összes többi kistérség adataival való összehasonlítás a következtetések jelentős torzulásához vezetett volna. Így az elemzés alapvetően a vidéki Magyarország kistérségeinek összehasonlítását végzi el, annak tudatában természetesen, hogy a vidéki kistérségek rendkívül eltérő jellege miatt a kistérségek közötti homogenitás még sokáig vágyálom marad. A kiválasztott mutatószámok értékeit a vizsgálat során a lakosságszámmal súlyoztam, hogy a kistérségek rendkívül eltérő nagyságából eredő torzítást ki tudjam küszöbölni. Jelentős nehézséget okozott a vizsgálat során, hogy a kistérségi adatgyűjtési rendszer nem kellően részletes, így a hozzáférhető adatok nagy része csak közvetett módon képes érzékeltetni az egyes gazdasági ágazatok teljesítményét. Így a publikált adatokból kellett kiválasztanom azokat a rendelkezésre álló adatokat, melyek képesek a kistérségek jövedelemtermelő képességét érzékeltetni. A gazdasági teljesítmény általános mutatószámának a villamosenergia-fogyasztást és a vezetékestelefon-ellátottságot tekintettem, a lakosság gazdasági aktivitását a munkanélküli-arány alapján vizsgáltam, míg a jólétet a népességre jutó lakás- és gépkocsiszám mutatóval érzékeltettem. A jövedelemtermelő képesség mutatójaként vettem figyelembe az egy főre jutó adóalap és adó összegét, melyek szintetikus formában a munkaadók, a munkavállalók és az eltartottak jövedelmi viszonyait átfogóan jellemzik. Az utóbbi időben számos kistérségekre vonatkozó kvantitatív jellegű vizsgálatot publikáltak. A teljesség igénye nélkül sorolva: Bíró Péter, Faluvégi Albert, Hahn Csaba, valamint Molnár László írásaiból nyertem elvi és módszertani ösztönzést munkámhoz.

3

A számítások 2005. évi végzésekor ezen adatok publikálása történt meg.


173

A vizsgálat megállapításai A vizsgált mutatók jellemző értékeinek 1996 és 2003 közötti alakulását az 1. táblázat szemlélteti. 1. táblázat

A főbb kistérségi mutatók alakulása 1996 és 2003 között Mutató Munkanélküliségi arány, % Szja-alap/fő, Ft Szja/fő, Ft

1996

2003

A mutató értékének változása, %

Relatív szórás, 1996

Relatív szórás, 2003

A relatív szórás változása, % 68,6

8,72

6,32

–27,5

0,35

0,59

154 034

474 893

208,3

0,24

0,26

8,3

32 793

92 733

182,8

0,33

0,41

24,2

Villamos energia/fő, kWh

2 196

2 245

2,2

0,21

0,16

–23,8

Telefon/1000 fő

214,8

309,8

44,2

0,32

0,20

–37,5

Lakás/fő

0,387

0,39

0,8

0,06

0,07

16,7

200

258

29,0

0,19

0,20

5,3

Személygékocsi/1000 fő Megjegyzés: saját szerkesztés.

Megállapítható, hogy a vizsgált mutatók értékei kivétel nélkül javuló tendenciát mutatnak. A látványos fejlődést felmutató személyijövedelemadó-alap és az egy állandó lakosra jutó személyi jövedelemadó (adóösszeg) mutatók értékei természetesen az ebben az időben bekövetkezett inflációs értékek alakulásáról is szemléletes képet adnak. De ez az inflációs okok miatti javulás valós élethelyzet-javulást is jelenthetett, hiszen a többi mutató értéke is abszolút mértékű javulást mutatott. A telefon-fővonali és személygépkocsi-ellátottságot kifejező mutatók a lakosság mobilitási és kommunikációs lehetőségeinek látványos javulására engednek következtetni, ami nemcsak az életszínvonal javulását, hanem a vállalkozási és munkavállalási lehetőségek javulását is magában hordozza. Erre utal a munkanélküliségi arányban bekövetkezett 27,5%-os mérséklődés is. A vizsgált mutatók abszolút értékében bekövetkezett változás azonban nem járt a kistérségek egymás közötti relatív helyzetének kedvező irányú változásával, a regionális fejlettségi különbségek mérséklődésével. Jelentősen, csaknem 70%-kal nőtt a munkanélküliségi arány relatív szórása, ami arra utal, hogy a kistérségek gazdasági teljesítőképessége közötti különbségek látványosan megnövekedtek. Ezt tükrözi némiképp enyhébb formában az egy főre jutó személyi jövedelemadó mutató relatív szórásában bekövetkezett 24,2%-os romlás. Ugyanakkor kedvező jelenségnek tekinthető, hogy a háztartások életszínvonalának alakulását szintetikusan kifejező infrastrukturális ellátottsági mutatók relatív szórása látványosan csökkent (villamosenergia-fogyasztás és vezetékestelefonellátottság), illetve csak mérsékelten nőtt (lakás-4 és személygépkocsi-ellátottság). Ez azt 4

Az egy főre jutó lakás mutató az általánosan használt fő/lakás mutató reciproka, a mutató növekvő értéke a többi infrastrukturális mutatóhoz hasonlóan az ellátottsági szint javulását fejezi ki.

174

DR. ZSUGYEL JÁNOS

is jelenti, hogy a gazdasági teljesítőképesség polarizálódása még nem vezetett az egyéni élethelyzetek visszafordíthatatlan romlásához a kevésbé kedvező helyzetben lévő térségekben. A munkanélküliségi ráta vonatkozásában a kistérségek megyei átlaga alapján a legrosszabb képet Borsod-Abaúj-Zemplén megye mutatja, ahol a mutató átlaga 12,5%, de a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei 11,8%-os, illetve a Nógrád megyei 11,5%-os érték is elkeserítően magas. 2003-ra a helyzet ezekben a térségekben csak rosszabbodott. A legkedvezőtlenebb helyzetbe a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kistérségek kerültek 11,5%-os értékkel, ezeket a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kistérségek 9,8%-os, a Nógrád megyei kistérségek 9,7%-os értékkel szorosan követik. Eközben a kedvezőbb adottságú térségekben a helyzet javult. 1996-ban a Győr-Moson-Sopron megyei kistérségek átlagosan 4,9%-os, a Vas megyei kistérségek 5,7%-os, a Pest megyei kistérségek 6,1%-os értéket mutattak. 2003-ban a Pest megyei kistérségekben 2,3%, a Győr-Moson Sopron megyei kistérségekben 2,8%, a Komárom-Esztergom megyei kistérségekben 3,7% volt a mutató átlagos értéke, s a legkedvezőbb helyzetben lévő kistérség 1,3%-os értéket, majdnem a teljes foglalkoztatottságot elérő értéket mutatott fel (Pilisvörösvár). 1. ábra

Az 1996. évi személyijövedelemadó-alap és adóösszeg közötti összefüggés

Egy főre eső SZJA adó 1996 (Ft-ban)

60 000

50 000

40 000

30 000

20 000

10 000 100 000

125 000

150 000

175 000

200 000

225 000

Egy főre eső SZJA adóalap 1996 (Ft-ban)

A gazdaság állapotát szintetikusan mutató személyijövedelemadó-alap, valamint adóösszeg mutató behatóbb vizsgálata érdekes következtetés levonására ad lehetőséget. Magyarországon általános az elégedetlenség az adókulcsok túlzott progresszivitása miatt. A közgazdászok között általánosan elterjedt, és a politikusok által gyakran


175

hangoztatott nézet szerint a kiemelkedő jövedelmek progresszív adóztatása már-már versenyképességünk csökkenéséhez, a tőkevonzó képességünk csorbításához vezet. Ezért megvizsgáltam az 1996. és 2003. években a kistérségi átlagos adóalapok és adóösszegek közötti összefüggés szorosságát. A korrelációs együttható rendkívül magas értéke (0,986 és 0,981) arra enged következtetni, hogy progresszivitás helyett rendkívül erős lineáris kapcsolat áll fenn. A kapcsolat jellegét minden magyarázatnál szemléletesebben mutatja az 1. és 2. ábra.5 2. ábra

A 2003. évi személyijövedelemadó-alap és adóösszeg közötti összefüggés

Egy főre eső SZJA adó 2003 (Ft-ban)

200 000

150 000

100 000

50 000

0 200 000

300 000

400 000

500 000

600 000

700 000

800 000


A két mutató közötti rendkívül szoros kapcsolat miatt a továbbiakban csak a személyijövedelem-adóalap mutatóját vizsgálom. A személyi jövedelemadó alapjának országos átlaga 1996-ban 154 134 Ft, 2003-ban 474 893 Ft volt. 1996-ban a Fejér megyei kistérségek átlaga 200 359 Ft, a Vas megyei kistérségeké 197 583 Ft, a Győr-Moson-Sopron megyeieké 196 540 Ft volt. Ezzel szemben a mutató értéke a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kistérségeknél 110 333 Ft-ot, a Bács-Kiskun megyei kistérségeknél 134 783 Ft-ot, a Nógrád megyei kistérségeknél 136 769 Ft-ot mutatott. 2003-ban a legmagasabb értéket a Fejér (585 836 Ft), a GyőrMoson-Sopron (581 641 Ft) és a Vas (576 692 Ft) megyei kistérségek mutatták, míg a legrosszabb helyzetben a Bács-Kiskun (415 804 Ft), a Békés (402 361 Ft) és a SzabolcsSzatmár-Bereg (434 831 Ft) megyei kistérségek voltak. Az egy főre jutó villamosenergia-fogyasztás átlaga az 1996. évi 2196 kWh értékről 2245 kWh értékre nőtt. A csekély mértékű növekedés oka feltehetőleg az igények 5

Az összefüggés felülről homorú görbével is leírható, ami mégiscsak jelent bizonyos fokú progresszivitást. (A szerk.)

176

DR. ZSUGYEL JÁNOS

növekedésével párhuzamosan erősödő energiatakarékossági szemlélet elterjedése, az energiaárak emelkedése, és az ezzel együtt járó energiahatékonyság növekedése lehetett. A kistérségekben lévő ipari tevékenységek eltérő energiaintenzitása is erőteljes hatást gyakorolhat a régióknak az energiafelhasználásban elfoglalt helyére. A kistérségek rangsorában a Tolna megyeiek 3199 kWh, a Győr-Moson-Sopron megyeiek 2633 kWh, a Komárom-Esztergom megyeiek 2480 kWh értékkel találhatók az élen, míg a Csongrád megyei kistérségek csak 1768 kWh, a Zala megyeiek 1773 kWh, a Békés megyeiek 1982 kWh villamos energiát fogyasztottak átlagosan. 2003-ban a Tolna megyei kistérségek 2822 kWh, a Győr-Moson-Sopron megyeiek 2553 kWh, a Pest megyeiek 2449 kWh átlagos fogyasztást mutattak, míg Zala megyében 1826 kWh, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 1844 kWh, Csongrád megyében 1983 kWh fogyasztás jelentkezett a kistérségek átlaga alapján. A Tolna megyei kistérségek visszaeső átlagos fogyasztása a paksi atomerőmű üzemen kívüli blokkjával kapcsolatos, de a tolnai átlag még így is a legmagasabb. Sajnálatos módon az ipari állóeszközök átlagos értékét mutató adatok kistérségekre vonatkozó publikálását a KSH az 1996 és 2003 közötti időszakban megszüntette, így az ipari kapacitások – a folyamatok dinamikáját mutató – összehasonlító keresztmetszeti elemzését nem tudtam végrehajtani. Ennek ellenére is tanulságos lehet a gazdaság e meghatározó szektorára vonatkozó 1996. évi adatok ismertetése. A legkedvezőbb értékkel a Tolna megyei (706 687 Ft), a Vas megyei (450 988 Ft) és a Győr-Moson-Sopron megyei (406 042 Ft) kistérségek rendelkeztek, de ez lényegében a paksi atomerőmű, valamint a győri és szentgotthárdi kistérségben lévő autóipari kapacitások átlagot jelentősen befolyásoló, kiugró értékeinek következménye. A legkevésbé iparosodott megyék kistérségei helyezkednek el a paletta másik felén: Szabolcs-Szatmár-Bereg megye (120 967 Ft), Nógrád megye 150 283 Ft), valamint Pest megye (157 659 Ft). 2. táblázat

Az 1000 lakosra jutó vezetékes telefonvonalak számának megyei átlaga, 1996 A legkedvezőbb helyzetű kistérségek Győr-Moson-Sopron Baranya Csongrád

A vezetékes telefonvonalak száma 1000 főre 284,1 255,1 248,9

A legkedvezőtlenebb helyzetű kistérségek Nógrád Szabolcs-Szatmár-Bereg Békés

(darab) A vezetékes telefonvonalak száma 1000 főre 156,4 149,6 112,5 3. táblázat

Az 1000 lakosra jutó vezetékes telefonvonalak számának megyei átlaga, 2003 A legkedvezőbb helyzetű kistérségek Győr-Moson-Sopron Vas Zala

A vezetékes telefonvonalak száma 1000 főre

A legkedvezőtlenebb helyzetű kistérségek

372,2 348,1 343,6

Borsod-Abaúj-Zemplén Békés Szabolcs-Szatmár-Bereg

(darab) A vezetékes telefonvonalak száma 1000 főre 282,0 273,9 241,5


177

Az 1000 lakosra jutó vezetékes telefonvonalak átlagos száma az 1996-os 214,8 db-ról a 2003-as 309,8 db-ra növekedett. A szélső értékekkel rendelkező megyék kistérségeinek adatait a 2. és a 3. táblázat tartalmazza. Az egy főre jutó lakásszám esetében a kistérségek országos átlaga 1996–2003 között valamelyest, 0,387-ről 0,390-re nőtt. A mutató lényegében stagnáló értéke alacsony relatív szórással is rendelkezik (0,06). Ez csökkenő lélekszámú, s a gyarapodás kezdeti fázisában lévő népesség esetében érthető, egyben arra utal, hogy a lakás mint az egyik első számú életfeltétel rendelkezésre állását kifejező mutató kevéssé alkalmas a régiók közötti fejlettségi különbség megragadására. Erre feltehetőleg a lakások közötti minőségi különbségeket kifejező árnyaltabb mutatók lehetnek inkább alkalmasak (szobaszám, lakóterület, közművesítés stb.). Így következhetett be az a helyzet, hogy e mutató értékei alapján az egyébként kedvezőtlen adottságú kistérségekkel rendelkező megyék a rangsorolásban az élre kerültek. 1996-ban Csongrád megye (0,428 db), Bács-Kiskun megye (0,418 db), Békés megye (0,415 db) értékkel a legkedvezőbb helyzetben van, míg Szabolcs-Szatmár-Bereg megye átlaga 0,357 db, Fejér megy átlaga 0,369 db, Győr-MosonSopron megye átlaga 0,372 db. A helyi tapasztalatokkal rendelkező megfigyelő egyetérthet azzal, hogy a Győr-Moson-Sopron megyei és a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei lakásellátottság távolabb volt egymástól, mint az adatok alapján ez következtethető lehet. 2003-ban a mutató értékei alapján a legkedvezőbb helyzetben a Csongrád megyei (0,43 db), a Bács-Kiskun megyei (0,43 db), valamint a Békés megyei (0,42 db) kistérségek voltak. A legkedvezőtlenebb helyzetet pedig a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei (0,36 db), a Pest megyei (0,36 db), valamint a Fejér és a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei (0,38 db) kistérségek mutatták fel. Az életminőséget kifejező utolsó mutatót, az 1000 lakosra jutó személygépkocsiszámot a 4. táblázat tartalmazza. Természetesen a lakossági jóléti szint mellett ennek a mutatónak az értékeire hatást gyakorol a munkahelyek megközelítési lehetősége, a településszerkezet jellege stb. 4. táblázat

Az 1000 lakosra jutó személygépkocsik számának megyei átlaga, 2003 A legkedvezőbb helyzetű kistérségek Győr-Moson-Sopron Zala Bács-Kiskun

A személygépkocsik száma 1000 főre

A legkedvezőtlenebb helyzetű kistérségek

239,0 229,7 224,0

Hajdú-Bihar Borsod-Abaúj-Zemplén Jász-Nagykun-Szolnok

(darab) A személygépkocsik száma 1000 főre 168,8 159,6 145,3

A kistérségi fejlettség, valamint a jövedelemtermelő és finanszírozó képesség alakulása 1996–2003 között Az előzőekben megkíséreltem a mutatószámok átlagos értékeinek alakulását elemezni a vizsgált időszakban, s ennek alapján az egyes kistérségek helyzetét meghatározni. Természetesen az adatok nagy száma miatt a vizsgálat során szintetikus megközelítést kellett választani, így csak a megyei szintre számított átlagok alapján lehetett a

178

DR. ZSUGYEL JÁNOS

legkedvezőbb, illetve a legkevésbé kedvező helyzetű kistérségeket tartalmazó megyék körét meghatározni. A különféle mutatók alapján felállított rangsor azonban eléggé ellentmondásos. Bár a fejlett, illetve fejletlen kistérségeket tartalmazó megyék többkevesebb biztonsággal meghatározhatók, nem lehet elsiklani afölött, hogy egyes mutatók esetében a kialakult rangsor még a két végletet tekintve sem találkozik előzetes várakozásainkkal. Mennyivel inkább ez lehet a helyzet a nem is vizsgált középmezőny esetében! Így szükséges a rendelkezésre álló adatok vizsgálatánál a szintetikus módszer alkalmazása, mely valamennyi – a kistérségre rendelkezésre álló – mutatószám információtartalmát egyidejűleg használja fel, s ennek alapján határozza meg a kistérségek jellegét. A vizsgálathoz a klaszteranalízis módszerét választottam, mely alkalmas arra, hogy nagy tömegű adat alapján besorolja az egyes területegységeket, s behatárolja az adatok hasonlósága alapján egymással rokon helyzetű kistérségek körét. A vizsgálatot mind az 1996., mind a 2003. évi adatok alapján elvégeztem, így a klaszteranalízis eredményei alkalmasak arra, hogy az eltelt idő alatt bekövetkezett változások jellegére vonatkozó következtetéseket vonhassunk le. A klaszteranalízis elvégzését megelőzően az egyes mutatók értékeit transzformáltam 0 várható értékű és 1 szórású változókká, annak érdekében, hogy az eltérő nagyságú abszolút értékű változók ne torzítsák az eredményt. Az 1996. évi adatok esetében a két klaszter feltételezése azt eredményezte, hogy 2 kistérség került az egyik klaszterbe, míg a másik klaszterbe a fennmaradó 135 kistérség. Megállapítható volt, hogy az ipari állóeszközök kiugróan magas fajlagos értékei miatt a paksi és a szentgotthárdi kistérség került az első klaszterbe, míg a többi kistérség a másodikba. Úgy ítéltem, a klaszterek számának növelése szükséges, hogy a kistérségi típusok jobban elváljanak egymástól, és a második vizsgálatot 3 klaszter előzetes feltételezésével végeztem. A 3 klaszteres modell esetén az első klaszterben továbbra is elkülönült a paksi és a szentgotthárdi kistérség, a második klaszterbe 75 kistérség, a harmadik klaszterbe 60 kistérség került. A harmadik klaszter a munkanélküliségi arány, a személyijövedelemadó-alap, az ipariállóeszköz-, a vezetékestelefon- és a személygépkocsi-ellátottság mutató kedvező értékei alapján alakult ki, míg a második klaszterbe e mutatók kedvezőtlen értékei alapján történt a besorolás. A villamosenergia-fogyasztás és a lakásellátottság mutatók értékei – melyekről az analitikus vizsgálat során is megállapítottuk, hogy a kistérségek közötti eltérések jellemzésére különféle okok miatt nem alkalmasak – ellentétes előjellel jellemezték a második és a harmadik klaszter kistérségeit. Megállapítható volt tehát, hogy 60 kistérség került a fejlett, 75 kistérség a fejletlen kistérségek klaszterjába, s a klaszterekbe való besorolás alapján az egyes kistérségek egymáshoz való hasonlósága magasabb volt, mint a többi klaszterbe sorolt kistérségeké. A 2003. évi adatok alapján végrehajtott klaszterelemzés még egyértelműbb eredményre vezetett, mivel itt már nem szerepelt az adatok között az ipari állóeszközök egy főre jutó értéke, így a két klaszterbe történő besorolás elegendőnek mutatkozott. A fejlett klaszterba történő besorolásnál már csak az egy főre jutó villamosenergia-fogyasztás mutató értéke viselkedett a többi mutatóval ellentétesen, így a besorolás alapján a fejlett klaszterba azok a kistérségek kerültek, melyeknél a mutatók értéke – a villamosenergiafogyasztás mutató kivételével – kedvezőek voltak. A fejletlen klaszterba való besorolás


179

természetesen a mutatók kedvezőtlen értéke alapján történt. Rendkívül biztató, hogy 92 kistérség került a kedvező értékeket felmutató fejlett klaszterba, s mindössze 75 a fejletlen kistérségek klaszterába. Ez azt jelenti, hogy 2003-ban csaknem másfélszer anynyi kistérség mutatott az átlagnál kedvezőbb jövedelemtermelő és finanszírozó képességet, mint 1996-ban. Közben természetesen a kistérségek száma is módosult 30-cal, de a növekedés teljes egészében a fejlett kistérségek klaszterében jelentkezett. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy csak az újonnan létrehozott kistérségek kerültek a fejlett klaszterba, de gyakorlatilag a kistérségek számának növekedése változatlanul hagyta a fejletlen kistérségek klaszterének számosságát (75 db). A vizsgálat folytatása természetesen indokolt lehet abban az irányban, hogy az egyes kistérségek helyzete hogyan módosult, de e tanulmány kereteit az ilyen jellegű részletes vizsgálat szétfeszítené. A területfejlesztési gyakorlat értékelése vonatkozásában a vizsgálat eredménye kihívásnak tekinthető, hiszen a lemaradó, fejletlen kistérségek esetében szükséges a lemaradás okainak és a kibontakozás lehetőségeinek feltárása. A vizsgált mutatószámok közötti kapcsolat jellegének elemzése Az egyes mutatószámok közötti kapcsolat szorosságának értékelése érdekében meghatároztam a mutatók közötti korrelációs együttható értékeit. 5. táblázat

Az 1996. évi kistérségi mutatószámok közötti korreláció Mutató Szja-adóalap Villamosenergiafogyasztás Az ipari állóeszközök értéke Vezetékestelefonellátottság Lakásellátottság Személygépkocsiellátottság

Szjaadóalap

Villamosenergiafogyasztás

Az ipari állóeszközök értéke

1,000

–0,208

0,437

–0,208

1,000

0,437

Vezetékestelefonellátottság

Lakásellátottság

Személygépkocsiellátottság

0,593

–0,136

0,642

0,307

–0,168

–0,196

–0,093

0,307

1,000

0,230

–0,063

0,202

0,593 –0,136

–0,168 –0,196

0,230 –0,063

1,000 0,061

0,061 1,000

0,646 0,011

0,642

–0,093

0,202

0,646

0,011

1,000

1996-ban a kistérségek jövedelemtermelő és finanszírozó képességét szintetizáltan mutató személyijövedelemadó-alap egy állandó lakosra jutó összege, valamint az ipariállóeszköz-, a vezetékestelefon- és a személygépkocsi-ellátottság közötti kapcsolat feltételezhető. Ezen felül a személygépkocsi- és a telefon-ellátottság közötti szorosabb kapcsolat is valószínű. A többi korrelációs együttható nem támasztja alá a mutatószámok közötti szorosabb kapcsolat feltételezését, bár 0,01 szignifikanciaszinten mindegyik korrelációs együttható szignifikáns. A személyijövedelemadó-alap egy állandó lakosra jutó összege, valamint az ipari állóeszköz, telefon- és személygépkocsi-ellátottság mutatók értékei közötti összefüggést a 3., 4. és 5. ábra szemlélteti.

180

DR. ZSUGYEL JÁNOS

3. ábra

Az 1996. évi személyijövedelemadó-alap és az ipariállóeszköz-ellátottság közötti összefüggés


225 000

Paks

200 000

Tiszaújváros 175 000

Szentgotthárd

150 000

125 000

100 000

0

1 000 000

2 000 000

3 000 000

4 000 000

Egy főre eső ipari állóeszköz érték 1996 (Ft-ban)

4. ábra

Az 1996. évi személyijövedelemadó-alap és a telefon-ellátottság közötti összefüggés

1000 főre eső vezetékes telefonellátottság 1996 (db)

500

400

300

200

100

0 100 000

125 000

150 000

175 000

200 000


225 000


181

5. ábra

Az 1996. évi személyijövedelemadó-alap és a személygépkocsi-ellátottság közötti összefüggés

1000 főre eső szgk. ellátottság 1996 (db)

300

250

200

150

100 100 000

125 000

150 000

175 000

200 000

225 000


6. ábra

Az 1996. évi munkanélküliségi arány és a személyijövedelemadó-alap közötti összefüggés


225 000

200 000

175 000

150 000

125 000

100 000

5,0

7,5

10,0

12,5

15,0

Munkanélküliségi ráta 1996 (%-ban)

17,5

20,0

182

DR. ZSUGYEL JÁNOS

Külön megvizsgáltam a munkanélküliségi arány és a személyijövedelemadó-alap közötti logikailag feltételezhető kapcsolat szorosságát. A korrelációs együttható értéke –0,705 volt, ami a várakozásoknak megfelelő szoros, negatív kapcsolatra utalt. A kapcsolat jellegét a 6. ábra szemlélteti. 6. táblázat

A 2003. évi kistérségi mutatószámok közötti korreláció Mutató

Munkanélküliségi arány

Szja-adóalap


Telefonellátottság

Lakásellátottság


Munkanélküliségi arány Szja-adóalap

1,000 –0,759

–0,759 1,000

–0,054 –0,153

–0,635 0,793

–0,013 –0,101

–0,756 0,768


–0,054

–0,153

1,000

–0,277

–0,345

0,011

Telefonellátottság

–0,635

0,793

–0,277

1,000

0,200

0,774

Lakásellátottság

–0,013

–0,101

–0,345

0,200

1,000

0,011


–0,756

0,768

0,011

0,774

0,011

1,000

A 2003. évi adatok alapján megállapítható, hogy az egyes mutatószámok közötti korrelációs kapcsolat szorossága növekedett. A személyijövedelemadó-alap, valamint a személygépkocsi- és telefon-ellátottság között szoros pozitív jellegű kapcsolat feltételezhető. A telefon-ellátottság és a személygépkocsi-ellátottság közötti kapcsolat szorosságára utal a korrelációs együttható magas értéke is. A munkanélküliségi arány és a személyijövedelemadó-alap közötti szoros negatív jellegű összefüggés is fennmaradt. A munkanélküli-arány, valamint a személygépkocsi- és vezetékestelefon-ellátottság közötti szoros negatív összefüggés szintén látható, de a munkanélküliségi arány és a lakásellátottság, valamint villamosenergia-fogyasztás közötti kapcsolat nem vélelmezhető az adatok alapján. A személyijövedelemadó-alap, valamint a személygépkocsi- és a vezetékestelefonellátottsági mutató közötti kapcsolatot a 7. és 8. ábra mutatja be. A személyijövedelemadó-alap és a lakásellátottság közötti kapcsolat hiányát a 9. ábra szemlélteti.


183

7. ábra

1000 főre eső vezetékes telefonellátottság 2003 (db)

A 2003. évi személyijövedelemadó-alap és a telefon-ellátottság közötti összefüggés

500

400

300

200

200 000

300 000

400 000

500 000

600 000

700 000

800 000


8. ábra

A 2003. évi személyijövedelemadó-alap és a személygépkocsi-ellátottság közötti összefüggés

1000 főre eső szgk. ellátottság 2003 (db)

Veresegyháza Budaörs

400

Kiskőrös 300

Dunaújváros 200

Kazincbarcika

100 200 000

300 000

400 000

500 000

600 000

700 000


800 000

184

DR. ZSUGYEL JÁNOS

9. ábra

A 2003. évi személyijövedelemadó-alap és a lakásellátottság közötti összefüggés

Egy főre eső lakásellátottság 2003 (db)

0,48

0,45

0,42

0,39

0,36

0,33 200 000

300 000

400 000

500 000

600 000

700 000

800 000


Összefoglaló megjegyzések Az 1996. és 2003. évi kistérségi adatok alapján végzett keresztmetszeti elemzés eredményei rámutattak arra, hogy a rendelkezésre álló szűkös statisztikai adatháttér alapján is megalapozott következtetések vonhatók le a kistérségek helyzetének alakulására, a regionális fejlettségi különbségek számszerűsíthetők. Az elmúlt évtized gazdasági fejlődésének eredményeképpen beindult térségi folyamatok alapján a 2003. évi állapotok egyértelműen kedvezőbb helyzet képét vetítik elénk. A térségi folyamatok markánsabban, statisztikai módszerekkel is alátámasztott vizsgálatok alapján ítélhetők meg. A kistérségek jövedelemtermelő képessége javult, a finanszírozóképességük fejlődött. Az alkalmazott gazdaságpolitika felelőssége, hogy a megerősödő kapacitásokhoz illeszkedik-e majd a jövő elvonási és támogatási feltételrendszere, s az élen járó kistérségek kapnak-e további ösztönzést kedvező helyzetük stabilizálására, a lemaradók pedig esélyt hátrányaik felszámolására.

IRODALOM Bíró Péter – Molnár László: A kistérségi szintű relatív fejlettség meghatározása. Területi Statisztika, 2004/6, p. 564–585. Faluvégi Albert: Kistérségeink helyzete az EU küszöbén. Területi statisztika, 2004/5, p. 434–458.


185

Hahn Csaba: A térségi fejlődést befolyásoló tényezők. Területi Statisztika, 2004/6, p. 544–563. Kovács Flórián László: A kistérségek szerepe a területfejlesztésben. Területi Statisztika, 2004/5. Erdei Ferenc: Város és vidéke. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1972

Kulcsszavak: regionális fejlődés, klaszteranalízis, magyarországi kistérségek, jövedelemeloszlás, infrastruktúra.

Resume On the basis of the data of 167 Hungarian subregions (Budapest is not taken into consideration), the study investigates the factors which influence the income-generating capacity of subregions. The indices representing income-generating and development levels showed remarkable improvement in the period between 1996 and 2003. However, differences between the subregions examined increased, while a trend of spatial equalisation can be observed in case of indicators expressing the general level of infrastructural development. By the aid of cluster analysis, the author classifies subregions into clusters of developed and underdeveloped units. The cluster containing developed subregions widened between 1996 and 2003, which forecasts an enhancement of the improving income position of subregions.

KÖZLEMÉNYEK NOVÁK ZOLTÁN A gazdaságszerkezeti összeírás főbb eredményei Nyugat-Dunántúlon Bevezető A mezőgazdaság struktúrája az 1990-es években gyökeresen átalakult a tulajdonviszonyok visszarendeződése következtében. A társadalmi, gazdasági fordulat után ugyanis az agrárpolitika célul tűzte ki a termőföld magántulajdonba adását, a vagyoni kárpótlást és a nagyüzemi birtokviszony megszüntetését. A folyamatok révén módosult a gazdálkodás szervezeti kerete, az üzemméret és ezzel párhuzamosan a földhasználat. A gazdasági és társadalmi szervezetek és a döntéshozók részéről folyamatos igény mutatkozik az agrárium mindenkori helyzetének bemutatására. A mezőgazdaságot érintő szakmai döntések meghozatalához elengedhetetlen a folyamatos monitoring, a tevékenység több kontextusban történő felmérése, a gazdálkodás jellemzőinek megismerése. A gazdaságszerkezeti összeírások keretében begyűjtött adatok megalapozzák többek között a vidékfejlesztés, az agrár-környezetvédelem, illetve a fenntartható mezőgazdaság stratégiájának kialakítását is. A legutolsó, 2005. november 14. és 28. között végrehajtott felvétel célja az volt, hogy átfogó képet adjon a magyar mezőgazdaságban az uniós csatlakozás óta végbement változásokról. Az összeírás során a gazdasági szervezetek postán küldték vissza a kitöltött kérdőíveket. Az egyéni gazdaságok megfigyelése a 2000-ben végrehajtott általános mezőgazdasági összeírás (AMÖ 2000) véletlenszerűen kijelölt összeírási körzeteiben történt, ahol minden gazdaságot feltérképeztek. Nyugat-Dunántúlon 127 településen csaknem 28 ezer címet kerestek fel a kérdezőbiztosok. A régióban megfigyelt háztartások 68%-a érte el a gazdaság fogalmának1 megfelelő küszöbértéket, róluk részletes kérdőíves felmérés készült. A gazdaságok száma Az 1970-es és 1980-as években a nagyüzemi gazdálkodás kereteinek megszilárdítása és a birtokösszevonás csökkentette a gazdasági szervezetek számát. A társadalmi-gazdasági fordulat után a magánosítást célzó törekvések nyomán általánossá vált e nagyobb egységek szétaprózódása, így különféle vállalkozási formák jöttek létre az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek gazdasági bázisán. A mezőgazdaságban e folyamatnak jogi keretet a kárpótlási és az új szövetkezeti törvény, valamint a reorganizációs kormányrendeletek végrehajtása adott. A változás következtében 2000-ben már közel 1100 mezőgazdasági tevékenységet folytató gazdasági szervezetet tartottak nyilván a régióban, közel 3,5-szer annyit, mint 1990-ben. A szervezetek számának növekedése az ezredforduló után megállt, azóta – a 2003. évi kisebb visszaesés után – lényegében állandósult. Az agrártevékenységet folytató egyéni gazdaságok (1991-ig kistermelői gazdaságok) száma az elmúlt 33 évben lényegében folyamatosan csökkent, s a csökkenés üteme az 1990-es években felgyorsult. 2000 és 2005 között a fogyás mérsékeltebben, de tovább folytatódott, ebben az időszakban 22%-kal lett kevesebb az egyéni gazdaságok száma. Az egyéni gazdálkodók számának csökkenését a tőke és a szaktudás hiánya mellett a mezőgazdaságban felhasznált anyagok árának jelentős emelkedése, így számos tevékenység esetében a gazdaságtalanná váló termelés idézte elő. Mindehhez hozzájárult a folyamatosan növekvő – és egyre inkább nemzetközivé váló – piaci kínálat, a mezőgazdasági termékekkel szemben támasztott minőségi követelmények szigorodása és az egyre élesebb árverseny. 1 A gazdaságszerkezeti összeírás során gazdaságnak minősült a mezőgazdasági tevékenységet folytató, technikailag és gazdaságilag különálló termelőegység (háztartás), amelynek 2005. december 1-jén használt termőterülete (szántó, kert, gyümölcsös, szőlő, rét, legelő, erdő, nádas, halastó külön-külön vagy együtt) elérte az 1500 m2-t, vagy gyümölcsös-, illetve szőlőterülete együtt legalább 500 m2-t tett ki. Gazdaságnak számított abban az esetben is, ha a fenti időpontban rendelkezett legalább egy nagyobb élő állattal (szarvasmarha, sertés, ló, juh, kecske, bivaly) vagy 50 db baromfival (tyúkféle, liba, kacsa, pulyka, gyöngyös) vagy 25-25 házinyúllal, prémes állattal, húsgalambbal vagy 5 méhcsaláddal.

KÖZLEMÉNYEK

187

1. ábra A gazdaságok száma

Gazdasági szervezetek

Egyéni gazdaságok 200 000 180 000

1 200 1 050

160 000 140 000 120 000

900 750

100 000 80 000 60 000 40 000

600 450 300 150

20 000 0

0 1972

1981

1991

2000

2003

2005

1972 1981 1991 2000 2003 2005

A folyamatok hatására 2005 végén összesen 79 ezer gazdaságnak volt nyugat-dunántúli székhelye, melyek a Magyarországon regisztrált termelők 11%-át tették ki. Szám szerint a gazdaságok 99,6%-át mezőgazdasági tevékenységet folytató háztartások vagy adószámmal rendelkező egyéni vállalkozások jelentették. Ennek ellenére a termelésben és a foglalkoztatásban az 1082 társas vállalkozás szerepe maradt a meghatározó. A mezőgazdasági tevékenység jellege A különböző profilú gazdaságok száma az ezredforduló óta eltérően csökkent. Legnagyobb mértékben, közel 40%-kal esett vissza a használt földterület kiterjedése és az állatállományuk nagysága alapján egyaránt gazdaságnak minősülők (úgynevezett vegyes gazdálkodást folytatók) száma, így részesedésük öt év alatt 40%ról 31,5%-ra mérséklődött. A folyamat mögött a haszonállatok számának erőteljes fogyása húzódott meg. Az állattartással foglalkozó kisüzemek a piaci folyamatok változására viszonylag gyorsan reagálnak, miközben a kizárólag növénytermesztéssel foglalkozók – elsősorban a termőföld művelési kényszere miatt – a külső hatásokra kevésbé érzékenyek. Az elmúlt időszak nem kedvezett a gazdasági haszonállatokkal foglalkozók számára. Ez elsősorban az állattartással kapcsolatos kiadások átlagosnál nagyobb emelkedésével függött össze. 2000 és 2005 között a ráfordítások legnagyobb tételét jelentő takarmányok ára 19,7%-kal növekedett, miközben az élő állatok és az állati termékek tarifája ennél mérsékeltebben, átlagosan 13,3%-kal nőtt. Többek között ezért csökkent az állattartó gazdaságok száma az ezredforduló óta közel egyharmaddal, így részesedésük 2005-ben már nem érte el a tíz százalékot sem. 2005-ben az öt évvel korábbinál 7%-kal kevesebb növénytermesztéssel foglalkozó gazdaság létezett a régióban. Mivel az állattartással foglalkozók és a vegyes profilúak száma ennél nagyobb mértékben csökkent, így a kizárólag földművelési, kertészeti tevékenységet végzők súlya tovább erősödött a gazdaságok körében. A folyamat irányultsága mindkét gazdaságcsoportban hasonlóan alakult. Ugyanakkor az egyéni gazdaságok között jóval nagyobb arányt képviseltek a vegyes gazdálkodók, mint a vállalkozások között. Ez azzal magyarázható, hogy az állattartással foglalkozó kistermelők igyekeznek haszonállataik takarmányszükségletét saját maguk előállítani. Az egyéni gazdaságok esetében a mezőgazdasági termelés célja öt év alatt gyakorlatilag nem módosult. A legutolsó összeírás időpontjában a gazdaságméretet elérő háztartások és egyéni vállalkozók hattizede kizárólag saját fogyasztásra termelt, akárcsak az ezredfordulón. További nem egészen háromtizedük a szükségleten felüli mennyiséget adta el, és mindössze egytizedük gazdálkodott hivatásszerűen, azaz kizárólag azért, hogy a megtermelt javakat értékesítse.

188

KÖZLEMÉNYEK

2. ábra A gazdaságok számának megoszlása termelési típus szerint


2000 2003 2005 0%

10%

20%

30%

40%

50%

60%

70%

80%

90%

100%

70%

80%

90%

100%

Egyéni gazdaságok 2000 2003 2005 0%

10%

20%

30%

40%

50%

Növénytermesztő

60%

Állattartó

Vegyes

Termelési típus szerint a gazdálkodás célja némiképp különbözött. A kifejezetten állatok tartásával foglalkozók közül a saját felhasználásra termelők aránya meghaladta a 70%-ot, és mindössze 6%-uk nevelt csak azért haszonállatokat, hogy azokat eladja. A vegyes gazdálkodást folytatók között volt a legalacsonyabb a növényi terményeket és állati termékeket kizárólag saját maguk számára előállítók részesedése (minden második kistermelő tartozott ebbe a csoportba), ugyanakkor ebben a termelői körben volt a legjellemzőbb a felesleg eladása. A növénytermesztéssel foglalkozók mintegy kétharmada a megtermelt terményt felhasználta, azonban 2000-hez viszonyítva nőtt a kizárólag értékesítési megfontolásból gazdálkodók előfordulása (12,2%). A gazdaságok értéktermelő képessége A gazdaságok jövedelemtermelő képessége, teljesítménye, a mezőgazdasági termelés volumene a hozamok és az átlagárak alapján számított bruttó termelési érték segítségével vizsgálható. Az adatok alapján megállapítható, hogy a nyugat-dunántúli gazdaságok túlnyomó többsége (87,8%-a) igen alacsony, évi 600 ezer Ft-nál kisebb termelési értéket állított elő. A költségek levonása után a vállalkozások és a háztartások 2-3%-a tartozhatott azok csoportjába, amelyek megélhetése meghatározóan a mezőgazdasági tevékenységtől függött. Országosan a jövedelemtermelő képesség kedvezőbben alakult. Az évi 600 ezer Ft-nál nagyobb hozamot produkáló gazdálkodók előfordulása (15,2%) meghaladta a nyugat-dunántúlit. Elmondható, hogy a kedvezőtlenebb mezőgazdasági adottságú térségekben az értéktermelő képesség is kisebb. A hegyvidékkel tarkított észak-magyarországi és erősen szabdalt felszínű dél-dunántúli, valamint közép-dunántúli régióban volt a legmagasabb a termelők között az évi 600 ezer Ft értéket el nem érők aránya.

KÖZLEMÉNYEK

189

A legutolsó két gazdaságszerkezeti összeírás között eltelt időszakban a gazdaságok jövedelemtermelő képessége csökkent. Tovább nőtt a legalacsonyabb, évi 600 ezer Ft-nál kisebb értéket előállítók részesedése, miközben az ennél magasabb hozamot produkálók aránya a legtöbb jövedelmi kategóriában zsugorodott. Annak ellenére, hogy a két gazdálkodási főcsoportban az üzemméret és a tevékenységi struktúra az 1990-es években a változások nyomán bizonyos szempontból közelített egymáshoz, a gazdaság nagysága, az emberi és a technológiai erőforrások közötti különbség megmaradt. Mindez megmutatkozik a termelési érték eltérő volumenében is, mely a társas vállalkozásoknál meglehetősen széles skálán mozgott. A gazdasági szervezetek jövedelmi kategóriák szerinti megoszlása ennek ellenére kiegyenlítettebb képet mutatott, mint az egyéni gazdaságoké. Utóbbiak csaknem kilenctizede ugyanis a 600 ezer Ft-nál kisebb értéket létrehozók csoportjába tartozott. A gazdasági szervezetek esetében a jövedelemtermelő képesség 2003 és 2005 között mérsékelt ütemben változott. A folyamat legfőbb jellemzője az volt, hogy tovább csökkent a legnagyobb, évi 70 millió Ft-nál magasabb értéket előállító vállalkozások száma és aránya, miközben a legalacsonyabb értéket produkálóké tovább bővült. 1. táblázat A gazdaságok száma és megoszlása termelési típusok és a bruttó termelési érték nagyságkategóriái szerint Bruttó termelési érték nagyságkategória, ezer Ft

2003

≤ 600 601 – 1 500 1 501 – 3 000 3 001 – 9 500 9 501 – 13 000 13 001 – 30 000 30 001 – 70 000 70 001 – 150 000 150 001 – 500 000 500 001 – Összesen

39 919 1 167 533 616 128 219 66 31 13 2 42 694

43 446 1 074 622 723 133 222 88 39 9 3 46 359

≤ 600 601 – 1 500 1 501 – 3 000 3 001 – 9 500 9 501 – 13 000 13 001 – 30 000 30 001 – 70 000 70 001 – 150 000 150 001 – 500 000 500 001 – Összesen

93,5 2,7 1,2 1,4 0,3 0,5 0,2 0,1 0,0 0,0 100,0

93,7 2,3 1,3 1,6 0,3 0,5 0,2 0,1 0,0 0,0 100,0

Növénytermesztő gazdaságok 2005

Állattartó gazdaságok 2003

2005

Gazdaságok száma 9 702 7 144 497 276 123 97 55 63 10 1 36 22 27 21 27 15 13 11 3 4 10 493 7 654 Megoszlás, % 92,5 93,3 4,7 3,6 1,2 1,3 0,5 0,8 0,1 0,0 0,3 0,3 0,3 0,3 0,3 0,2 0,1 0,1 0,0 0,1 100,0 100,0

Vegyes gazdaságok 2003

2005

22 782 4 033 1 771 1 116 127 173 82 51 67 9 30 211

18 642 3 355 1 362 997 140 207 67 41 63 7 24 881

75,4 13,3 5,9 3,7 0,4 0,6 0,3 0,2 0,2 0,0 100,0

74,9 13,5 5,5 4,0 0,6 0,8 0,3 0,2 0,3 0,0 100,0

Az egyes tevékenységi kategóriákat összehasonlítva 2005-ben a vegyes gazdaságok értek el magasabb jövedelmi szintet. Háromnegyedük tartozott a 600 ezer Ft-nál kisebb termelési értéket előállító gazdaságnagyságcsoportba, míg a növénytermesztéssel, illetve az állattartással foglalkozók 93-94%-a. Ha gazdaságcsoportonként külön-külön vizsgáljuk a különböző termelési célú szervezetek értéktermelő képességét, megállapíthatjuk, hogy a gazdasági szervezetek közül a „több lábon állók”, azaz a vegyes profilúak közül többen értek el magasabb jövedelmet. A csoportba tartozó 191 vállalkozás közel egyharmada 150 és 500 millió Ft közötti értéket hozott létre, de további egyötödüknél is 70 millió Ft-ot meghaladó veszteségmentes érték képződött. Ezzel szemben a kizárólag állattartó, vagy földműveléssel, kertészeti tevékenységgel foglalkozó kistermelők 94, illetve 95%-a egyenként nem állított elő 600 ezer forintnyi jövedelmet sem.

190

KÖZLEMÉNYEK

Földhasználat A mezőgazdaságban az 1990-es évek elején megváltoztak a tulajdonviszonyok, a termőföld túlnyomó többsége magántulajdonba került. A tulajdonváltással együtt a birtok és annak tényleges használata elvált egymástól, a földhasználatban általánossá vált a bérleti és egyéb jogviszonyok alkalmazása. Nyugat-Dunántúlon 2000 és 2005 között csökkent a mezőgazdasági termelést folytató gazdaságok birtokában lévő földterület kiterjedése és aránya. A gazdálkodók által hasznosított terület nagysága 5 esztendő távlatában 9%-kal (771 ezer hektárra) csökkent, így részesedésük a régió területéből a korábbi 75%-ról 68%-ra mérséklődött. 3. ábra A használt földterület nagysága

ha

700 000 600 000 500 000


400 000 300 000

Egyéni gazdaságok

200 000 100 000 0 2000

2003

2005

A változások ellenére a földhasználatban a közép- és nagyüzemek szerepe maradt a meghatározó, a terület kétharmadán ezek a szervezetek gazdálkodtak. Mindez igaz annak ellenére is, hogy az ezredforduló óta a vállalkozások által művelt terület nagysága 13%-kal csökkent, az egyéni gazdaságoké pedig lényegében nem változott. A kizárólag növénytermeléssel foglalkozók által művelt földterület nagysága számottevően emelkedett a 2000 utáni időszakban. Mindez részben visszavezethető az állatállomány folyamatos csökkenésére. Az ezredfordulón még a vegyes gazdálkodást folytatók hasznosították a földterület 59%-át, 2005-ben viszont már csak 46%-át művelték. Ezalatt ugyanilyen mértékben bővült a kizárólag növénytermeléssel foglalkozók által gondozott terület nagysága, mivel a haszonállatokat tartók gyakorlatilag nem rendelkeztek földterülettel, vagy csak elenyésző méretűvel rendelkeztek. Mindkét gazdálkodási csoportban hasonló irányú folyamat játszódott le, ugyanakkor 2005-ben a gazdasági szervezetek közül a növénytermeléssel foglalkozók, az egyéni gazdaságok közül pedig a vegyes gazdálkodást folytatók gazdálkodtak a földek többségén. A régió gazdaságainak használatában lévő 771 ezer hektár kiterjedésű földterület 93,5%-a, 721 ezer hektár a termőterület, az 514 ezer hektár mezőgazdasági terület kilenctizedén pedig szántóföldi növénytermelés folyik. Annak ellenére, hogy a régió középső és déli megyéjének agroökológiai adottsága kifejezetten kedvező ültetvények számára, a Nyugat-Dunántúlon található 5 ezer hektárnyi gyümölcsös a mezőgazdasági terület alig egy százalékát tette ki. Ennél mindössze 1300 hektárral volt nagyobb a szőlők kiterjedése, amelyek túlnyomó többsége szigetszerűen helyezkedik el. Az ültetvények zöme a soproni, a pannonhalmi és a balatonmelléki borvidék területén összpontosul. A gazdálkodók számottevő, 43 ezer hektárt elérő gyepterülettel rendelkeztek, amelyek jó része már nem hasznosul az állatállomány csökkenése következményeként. A régióban fontos tevékenység az erdőgazdálkodás és a hozzá szorosan kapcsolódó vadgazdálkodás, mivel a térségben magas fokú az erdősültség. Az erdők kiterjedése meghaladta a 200 ezer hektárt, és Magyarország élőfakészletének egyötöde ezen a vidéken található. Mindez azt jelenti, hogy a gazdaságok használatában lévő területből minden negyedik hektár erdei életközösségnek adott helyet.

KÖZLEMÉNYEK

191

2. táblázat A használt földterület nagysága és megoszlása művelési ágak és termelési típusok szerint, 2005 Művelési ág

Növénytermesztő gazdaságok

Szántó Konyhakert Gyümölcsös Szőlő Gyep Mezőgazdasági terület Erdő Nádas Halastó Termőterület Művelés alól kivett Összesen

216 050 1 356 4 367 5 139 7 913 234 825 142 557 712 278 378 372 35 804 414 176

Szántó Konyhakert Gyümölcsös Szőlő Gyep Mezőgazdasági terület Erdő Nádas Halastó Termőterület Művelés alól kivett Összesen

52,2 0,3 1,1 1,2 1,9 56,7 34,4 0,2 0, 91,4 8,6 100,0

Állattartó gazdaságok

Vegyes gazdaságok

Terület, hektár 161 240 622 204 811 1 762 4 1 338 6 35 288 376 278 821 1 63 349 – 3 – 50 377 342 223 891 13 748 1 268 355 971 Megoszlás, % 12,7 67,6 16,1 0,2 0,1 0,2 0,3 0,4 0,5 9,9 29,7 78,3 0,1 17,8 – 0,0 – 0,0 29,7 96,1 70,3 3,9 100,0 100,0

Összesen

456 833 2 371 5 130 6 481 43 207 514 022 205 907 715 328 720 972 50 443 771 415 59,2 0,3 0,7 0,8 5,6 66,6 26,7 0,1 0,0 93,5 6,5 100,0

A művelési ágak többségében a terület zömét a növénytermeléssel foglalkozó gazdaságok művelték. Ez alól kivétel a szántó és a gyep. Előbbi esetében a terület 53%-át, utóbbinál pedig – az állatállomány takarmányszükségletéből adódóan – 82%-át gondozták a vegyes gazdaságok. A különböző nagyságú, illetve termelési típusú gazdaságok földhasznosításának szerkezete valamelyest eltérő. Az egyéni gazdaságok a használatukban lévő földterület felén, ugyanakkor a társas vállalkozások több mint háromnegyedén folytattak szántóföldi növénytermesztést. A szervezetek esetében a szántó kisebb részesedése azzal függött össze, hogy a régióban található erdők kilenctizedének (83 ezer hektárnak) kezelését és gondozását zömében társas szervezetek, meghatározóan az állami erdészeti szolgálathoz tartozó erdőgazdaságok végzik. Ebből adódóan a gazdasági szervezetek földterületének 36%-át borította erdő, ez az arány a kistermelők körében nem érte el a 9%-ot sem. A szigorú hasznosítási előírások miatt várható, hogy tovább csökken a magántermelők, és ezzel párhuzamosan nő az erdőbirtokossági társulások használatában lévő erdők kiterjedése. A szervezetek és az egyéni gazdálkodók esetében egyaránt megfigyelhető, hogy a növénytermeléssel foglalkozók esetében az erdő, a vegyes gazdálkodást folytatókéban pedig a szántó és a gyep a domináns gazdasági ág. A szőlő- és gyümölcsültetvényeket főleg a tisztán növénytermelési profilú gazdaságok gondozták. A földterület átlagos nagysága kirajzolja a gazdasági szervezetek és az egyéni gazdálkodók közötti különbségeket az üzemméret és a termelési volumen tekintetében. Az 1990-es években a korábbi nagyüzemi termőföldek zöme magántulajdonba került, viszont megfelelő agrotechnika és szakmai tudás hiánya miatt azt sokan nem művelték meg, inkább bérbe adták hivatásszerűen gazdálkodók számára. A folyamatok hatására a legkisebb és a legnagyobb birtokmérettel rendelkező gazdaságok száma és az általuk használt termőterület átlagos nagysága valamelyest mérséklődött a közepes méretű egységek javára. A régióban 2005-ben az összes méretküszöböt elérő gazdaság átlagosan 9,8 hektáron gazdálkodott. Ezen belül a gazdaságok alig 1,4%-át kitevő

192

KÖZLEMÉNYEK

szervezetek fajlagosan 507, az egyéni gazdaságok pedig 3,4 hektárt hasznosítottak. A vegyes gazdálkodást folytatók üzemmérete mindkét gazdálkodási főcsoportban meghaladta a csak földművelést folytatókét. Az egyéni gazdaságoknál a legtöbb művelési ágban jóval nagyobb volt e két termelési típusba sorolt vállalkozások átlagos földterülete közti méretbeli eltérés. Szántóföldi növénytermesztés Nyugat-Dunántúlon a természeti adottságok, termelési hagyományok következtében a szántóföldi növénytermesztés az egyik legfontosabb mezőgazdasági tevékenység. A régióban a gazdálkodók használatában lévő szántó 97%-át borítják kultúrnövények. 4. ábra A szántóföldi betakarított terület megoszlása növénycsoportok szerint

Gazdasági szervezetek 2003

2005

0%

10%

20%

30%

40%

50%

60%

70%

80%

90%

100%

70%

80%

90%

100%

Egyéni gazdaságok

2003

2005

0%

10%

Gabonafélék

20%

30%

40%

Ipari növények

50%

60%

Takarmánynövények

Egyéb növények

A szántóföldi növényekkel hasznosított terület nagysága 2003 és 2005 között közel 7%-kal bővült, és elérte a 444 ezer hektárt. A vetésszerkezetben a gabonafélék szerepe a domináns. A gazdák 2005-ben mintegy 324 ezer hektáron (a szántó 73%-án) takarítottak be kalászosokat és kukoricát. A gabonafélékkel bevetett szántó felét egyéni gazdaságok művelték. Az évközi mezőgazdasági megfigyelés szerint a kalászos gabonák és a kukorica borítottsága hasonlóan alakult. A régió heterogén természeti adottságaiból adódóan ugyanakkor északról délre haladva csökkent a búza, és nőtt a kukorica területe. A növényi terményeket feldolgozó üzemek egy részének működése az 1990-es években bizonytalanná vált a magánosítás és a piacnyitás következtében. Mindez azt eredményezte, hogy a szántóföldi növénytermesztésben visszaszorult az ipari növények termesztése. Az elmúlt időszakban azonban – úgy tűnik – újból kifizetődő lett előállításuk, különösen az olajosmagvúaké. Ennek nyomán a kapáskultúrák által fedett terület nagysága a

KÖZLEMÉNYEK

193

régióban 2003 és 2005 között 17 ezer hektárral (70 ezer hektárra) nőtt, így részesedésük a vetésszerkezetben 13%-ról 16%-ra emelkedett. E kultúrák termesztése a szántóföldi növények közül a legköltségesebb, mivel igénylik a magas fokú agrotechnikát, az intenzív tápanyag-utánpótlást és növényvédelmet, emiatt előállításuk egybefüggő nagy táblákon, meghatározóan közép- és nagyüzemekben történik. Nem véletlen tehát, hogy 2005ben az ipari növényekkel borított terület kétharmadát gazdasági szervezetek gondozták. Az állatállomány fogyásával indokolható a takarmánynövények területének zsugorodása. Két év alatt 10 ezerrel, 34 ezer hektárra mérséklődött a zöld, fonnyasztott vagy erjesztett formában kizárólag haszonállatok etetésére telepített szántóföldi növénykultúrák kiterjedése, így arányuk a vetésszerkezetben 11%-ról 8%-ra mérséklődött. Mivel a kistermelők állattartási kedve nagyobb mértékben esett vissza, mint a társas vállalkozásoké, előbbiek takarmánynövényekkel borított területének kiterjedése erőteljesebben zsugorodott. A régióban a szántóföldi zöldség- és burgonyatermelés jelentősége kicsi, részesedésük a vetésszerkezetből folyamatosan csökken. 2003-ban a szántó 0,9%-át foglalták el e növények, 2005-ben már csak 0,6%-át. A terület zsugorodása összefügg azzal, hogy az itt előállított zöldségfélék versenyhátrányba kerültek a mediterrán országokból származó, nagy tömegben előállított, és az ottani éghajlati körülmények miatt alacsony költségszinten termelt, a bevásárlóközpontok által közvetlenül forgalmazott termékekkel szemben. A zöldségtermelés népszerűsége az utóbbi időben a „háztájiban” is erőteljesen megcsappant, a saját konyhára történő termelés is egyre kevésbé jellemző. Zöldségtermelésre egyre kevesebben vállalkoznak a régióban, 2000-ben 7960, 2005ben viszont már csak 1332 társas vállalkozás és kistermelő foglalkozott előállításukkal, azaz számuk 5 év alatt több mint nyolcvan százalékkal esett vissza. 2000-ben még a régióban tevékenykedett az ország zöldségtermeléssel foglalkozó gazdaságainak 12,5%-a, 2005-ben arányuk már csak 4,4% volt. A zöldségkertészeteket jellemzően kisüzemek tartják fenn, 98%-ukat egyéni gazdaságok gondozták. Mivel a mezőgazdaságon kívüli jövedelemszerzés lehetősége NyugatDunántúlon országos összehasonlításban kedvezőbb, a termelők hamarabb hagynak fel e tevékenység folytatásával, és vállalnak más területen munkát. Gyümölcs- és szőlőtermesztés 2005-ben a régió 721 ezer hektár termőterületének 0,7%-a (5130 hektár) – szemben az országos 1,5%-kal – tartozott a gyümölcsös művelési ágba. Ez azt jelenti, hogy az itteni gazdaságok művelték a magyarországi gyümölcsösök közel 6%-át. 3. táblázat A gyümölcstermelő gazdaságok számának megoszlása a gyümölcsterület nagyság-kategóriája, gazdaságcsoportok és termelési típusok szerint, 2005 (százalék) A termőterület nagyságkategóriája, hektár 0,02 – 0,049 0,05 – 0,099 0,10 – 0,19 0,20 – 0,29 0,30 – 0,49 0,50 – 0,99 1,00 – 1,99 2,00 – 2,99 3,00 – 4,99 5,00 – 9,90 10,00 – 19,99 20,00 – 29,99 30,00 – Összesen

Ezen belül


Egyéni gazdaságok

Összes gazdaság

1,16 2,33 3,49 3,49 2,33 8,14 4,65 8,14 6,98 16,28 9,3 10,47 23,26 100,00

10,62 47,44 26,38 6,31 3,49 2,35 1,62 0,68 0,36 0,43 0,24 0,08 – 100,00

10,54 47,16 26,23 6,28 3,47 2,39 1,63 0,73 0,40 0,54 0,30 0,16 0,16 100,00

növénytermesztő gazdaságok 8,48 50,69 25,52 6,28 3,23 1,84 1,62 0,52 0,41 0,69 0,31 0,21 0,19 100,00

vegyes gazdaságok 16,45 36,05 28,71 6,36 4,33 4,19 1,71 1,43 0,35 0,07 0,28 – 0,07 100,00

194

KÖZLEMÉNYEK

A zöldségtermesztőkhöz hasonlóan a gyümölcstermesztéssel foglalkozók száma is csökkent az ezredforduló óta, fogyatkozásuk mértéke azonban mérsékeltebb ütemű volt. 2005 végén mintegy 12 ezer gyümölcstermesztéssel foglalkozó gazdaságot regisztráltak a régióban, 41%-kal kevesebbet, mint 2000-ben. Az ültetvények felszámolása teljes egészében a − gazdálkodók 99%-át jelentő – egyéni gazdaságokban következett be. Kedvezőnek tekinthető viszont, hogy a társas vállalkozások között erősödött a gyümölcstermesztés népszerűsége. Mivel a régióban gyümölcstermesztéssel zömében egyéni gazdálkodók foglalkoznak, az ültetvények mérete kicsi. A gazdaságok használatában lévő gyümölcsösök területének 58%-a kisebb mint 1000 m2. Egybefüggő, 30 hektár feletti ültevényt csak a gazdasági szervezetek gondoztak, igaz, közülük minden negyedik ennél nagyobb területet hasznosított. A növénytermesztéssel és a vegyes gazdálkodással foglalkozók ültetvényterületének nagyságkategória szerinti összetétele között nem mutatkozott lényeges különbség. Némi arányeltolódás az 1000 m2 alatti kategóriákban figyelhető meg, ugyanis amíg minden második növénytermeléssel foglalkozó gazda gyümölcsösének kiterjedése 500 és 999 m2 közé esett, a földművelés mellett állattartással is foglalkozók mindössze 36%-a sorolódott ide. A 200 és 499 m2 közötti kategóriában viszont a vegyes gazdaságok részesedése (16%) kétszer akkora volt, mint a kizárólag földműveléssel foglalkozóké. A régióban a klimatikus és talajadottság a gyümölcskertészet számára – néhány hőmérsékleti viszonyokra és talajállapotokra érzékeny fajtól (kajszi, mandula) eltekintve – viszonylag kedvező termesztési feltételt biztosít. A gyümölcscsoportok közül a héjas és az almatermésűek előfordulása gyakoribb az országosnál. 5. ábra A régió gazdálkodói által művelt gyümölcsterület részesedése az országosból gyümölcscsoportonként, 2005

12

% Összesen

10 8 6 4 2 0 Almatermésűek

Csonthéjasok

Héjas termésűek

Bogyósok

Egyéb

A fontosabb gyümölcsfajok közül az országos területből legnagyobb aránnyal részesedett a gesztenye, amely a Kőszegi- és a Soproni-hegységben, valamint Zala lankás vidékein fordul elő nagyobb foltokban. Annak ellenére, hogy a gesztenyéseket betegség tizedeli, a régióban található az országban lévő ültetvények fele, sőt itt takarították be a termés hattizedét. A héjas termésűek közül jelentősebb a dió részesedése. Országos viszonylatban az almatermésűek közül a körte az egyik jellegzetes gyümölcsfaj, különösen a Zalaegerszegi és a Nagykanizsai kistérségben. (Az ország legnagyobb egybefüggő körtése a Nagykanizsai településegyüttesben található.) 2005-ben Nyugat-Dunántúlon létezett az országban telepített körtések közel 23%-a, és itt szüretelték le a termés több mint egyharmadát. Magyarországon, így Nyugat-Dunántúlon is, a legfontosabb és legnagyobb területen telepített gyümölcsfaj az alma. Termesztésének ideális térsége ugyanakkor az Észak-Alföld vidéke, ott található az ültetvények közel kétharmada. Nyugat-Dunántúlon a nagyüzemi termesztés a kelet-európai piacok elvesztése, a tároló- és hűtő-

KÖZLEMÉNYEK

195

házak, feldolgozóüzemek hiánya miatt sokat veszített szerepéből. Fajtaváltással egybekötött telepítések mérsékelt ütemben néhány éve kezdődtek el. Az alma népszerűsége a magántermelők körében ugyanakkor alig csökkent, szinte minden kiskertben megtalálható valamelyik fajtaváltozata. Mindezeket együttvéve a régió gazdálkodói gondozták a magyarországi almások 9, és szüretelték le a termés közel 8%-át. A bogyósok közül a ribiszkefélék előfordulása gyakori. Nyugat-Dunántúlon írták össze a Magyarországon található piros és fehér ribiszkések 8, feketeribiszkések 9%-át. A termésmennyiség országos aránya mindegyik fajta esetében meghaladta a területi részesedést. A ribiszke termesztésének népszerűségét az elmúlt években rontotta, hogy a felvásárlási árak csökkentek, így sokan hagyták gondozatlanul, vagy vágták ki az ültevényeket. A szőlőművelési ág kiterjedése meghaladta a gyümölcsösét, ezért részesedése a termőterületből (0,9%) valamivel magasabb volt annál. A Nyugat-Dunántúlon lakó kistermelők, illetve az itt bejegyzett vállalkozások gondozták az ország szőlőterületének mintegy 9%-át. Annak ellenére, hogy a szőlővel borított terület nagysága Észak-Alföld és Közép-Magyarország után Nyugat-Dunántúlon volt a legalacsonyabb, a szőlőművelés és a borászat hosszú múltra tekint vissza. A régióban 60 gazdálkodó szervezet mellett több mint 32 ezer egyéni gazdálkodó foglalkozott szőlészettel és borkészítéssel. Ebből következően a szőlőtermesztés jórészt kis parcellákon történik, és a borkészítés többnyire a saját szükséglet kielégítését szolgálja. Az ültevények fele a fél hektárnál kisebb nagyságkategóriába tartozott. Az ilyen kisméretű ültetvények Nyugat-Dunántúlon kívül csupán az észak-alföldi régióban jellemzőek. A felmérés szerint a fontosabb fajtacsoportok közül az egyéb szőlők (azaz meghatározóan a direkttermő fajták) magyarországi részesedése volt a legmagasabb. Területük aránya az országosból elérte a 23, termésmennyiségüké pedig megközelítette a 25%-ot. E szőlőskerteknek a többsége Vas és Zala megye agyagos talajú határvidékén található. Az alapvetően étkezési célból telepített fajták előfordulása elenyésző, az ország csemegeszőlő-ültetvényeinek alig 6%-át gondozták a régióban. A borszőlők területének és termésmennyiségének részesedése valamelyest meghaladta a csemegeszőlőkét, de még így sem érte el a tíz százalékot. Agrotechnika A talaj termőképességének fenntartásához, a kívánt hozamok eléréséhez elengedhetetlen a megfelelő színvonalú tápanyag-utánpótlás. Az elmúlt másfél évtizedben a műtrágyázás lett a legelterjedtebb talajerővisszapótlási módszer, miközben a talaj agronómiai szerkezetét is kedvezően befolyásoló szervestrágyázás jelentősége – a haszonállatok számának visszaesése következtében – csökkent. A gazdaságszerkezeti összeírás adatai szerint 2005-ben csupán minden negyedik gazdaság juttatott ki istállótrágyát a földekre. Legnagyobb arányban a szántóval rendelkezők alkalmazták a tápanyag-utánpótlásnak ezt a módját, miközben az ültetvényt és gyepet gondozó, istállótrágyázást végző termelők aránya nem érte el a 8%-ot. Ez alól a szőlészettel foglalkozó társas vállalkozások képeztek kivételt, ugyanis közülük minden ötödik elvégezte ezt az agrotechnikai műveletet. 2005-ben a gazdaságok használatában lévő mezőgazdasági terület 13%-ára, mintegy 68 ezer hektárra szórtak ki istállótrágyát. A tápanyag-utánpótlásban részesített föld kilenctizedén szántóföldi növénytermesztés folyt. Ennek ellenére a gazdák a használatukban lévő szántó mindössze 13,5%-án végezték el az agrotechnikai műveletet. Az egyéni gazdaságok szervestrágyázott szántójának aránya (18,4%) kétszer akkora volt, mint a társas vállalkozóké. A műtrágyázás színvonala hazánkban közismerten magas volt az 1980-as évek végéig, de több tényező együttes hatására az 1990-es években jelentősen visszaesett. Nyugat-Dunántúlon 1986-ban a gazdasági szervezetek (állami gazdaságok, termelőszövetkezetek) a használatukban lévő szántóterület 98,5%-át műtrágyázták, a társas vállalkozások 2005-ben viszont már csak a szántó 85%-át kezelték. 2005-ben a mezőgazdasági termelők négytizede végezte el a tápanyag-utánpótlásnak e módját, amely a használatukban lévő mezőgazdasági terület háromnegyedét érintette. A műtrágyázást alkalmazó gazdaságok részesedése és az agrotechnikai kezelésben részesített terület aránya valamennyi fontosabb művelési ágban magasabb volt a szervezetek esetében, mint a kistermelők körében, ami a gazdálkodási lehetőségek és az eszközellátottság különbözőségéből fakadt.

196

KÖZLEMÉNYEK

4. táblázat Tápanyag-utánpótlás főbb művelési ágak szerint, 2005 A szervestrágyázást alkalmazó gazdaságok aránya, száma %

Művelési ág

Szántó Gyümölcsös Szőlő Rét Legelő Összesen

14 938 553 2 448 117 6 19 177

28,3 4,6 7,6 1,7 0,7 25,0

A műtrágyázást alkalmazó gazdaságok száma

A szervestrágyázott alapterület

aránya, %

26 136 1 558 5 156 215 62 31 524

49,6 12,8 15,9 3,2 7,4 40,7

mérete, hektár 61 552 382 696 1 608 3 073 67 555

aránya, % 13,5 7,4 10,7 5,1 25,8 13,1

A műtrágyázott alapterület mérete, hektár 377 208 2 354 1 268 2 937 1 122 385 780

aránya, % 82,6 45,9 19,6 9,4 9,4 75,1 6. ábra

Az egy hektárra jutó szerves- és műtrágya mennyisége művelési áganként, 2005

S zervestrágya szántó gyümölcsös szőlő rét legelő Összesen

kg/ha 0

4

8

12

16

20

24

Műtrágya szántó gyümölcsös szőlő rét legelő Összesen

kg/ha 0

100

200

300

Nyugat-Dunántúl

400

500

Ország összesen

600

700

KÖZLEMÉNYEK

197

Az agrotechnikai színvonal egyik fontos mutatója az egységnyi területre kijuttatott szerves- és műtrágya mennyisége. 2005-ben a régióban egy hektár agrotechnikai kezelésben részesített termőterületre 19 kg szervestrágyát és (adalékanyagokkal együtt) mintegy 400 kg műtrágyát szórtak ki. A fajlagos tápanyagutánpótlás az 1980-as évek végén volt a legmagasabb, azóta nagymértékben visszaesett. Mindezt jól érzékelteti, hogy a régióban 1986-ban a közép- és nagyüzemek egy hektár szántóra – hatóanyagra számítva – 347,5 kg műtrágyát szórtak ki, 2005-ben már ennek a mennyiségnek csupán a négytizedét, 138 kg-ot. A régióban a fajlagos tápanyag-utánpótlás összességében nem mutatott lényeges eltérést az országostól. A szervestrágya fajlagos mennyisége országosan, a műtrágyáé viszont a régióban volt magasabb. * * * Összességében megállapíthatjuk, hogy Nyugat-Dunántúl gazdasági életében a mezőgazdaság szerepe az ezredforduló óta lényegesen nem változott. (Az agrárium 2000-ben a régióban megtermelt bruttó hozzáadott érték 4,6, 2004-ben 4,8%-ához járult hozzá.) A gazdasági szervezetek száma az 1990-ben bekövetkezett hirtelen növekedés után 2000 és 2005 között alig módosult, az egyéni gazdaságoké viszont több tényező együttes hatására tovább csökkent. A jövedelemtermelő képesség romlása nyomán a haszonállatokkal foglalkozó termelők száma és aránya tovább zsugorodott. A régióban 2005-ben a gazdaságok mindössze 2-3%-ának megélhetése függött kizárólag a mezőgazdasági tevékenységtől. Az ezredforduló óta 70 ezer hektárral csökkent a gazdaságok által használt földterület kiterjedése, ugyanakkor a földhasználatban a szántóföldi növénytermesztés jelentősége fokozódott. A vetésszerkezetben az adottságok és a kereslet nyomán a gabonafélék szerepe maradt a domináns, de az elmúlt években újból népszerű lett az ipari növények, azon belül is elsősorban az olajosmagvúak előállítása. Az állatállomány csökkenése folytán a gyepek jó része nem hasznosul, és a gyümölcsösök és a szőlőültetvények megújulása is vontatottan halad. A hajtatott és a szántóföldi zöldségtermesztés teljesen visszaszorult a piacnyitás következményeként. A tápanyag-utánpótlásban a műtrágyázás lett a jellemző, az agrotechnikai kezelésben részesített terület nagysága, a kijuttatott hatóanyag mennyisége és összetétele azonban nem éri el a kívánt szintet.

Kulcsszavak: gazdaságszerkezeti összeírás, gazdasági szervezet, egyéni gazdálkodó, termelési típus, bruttó termelési érték, használt földterület, művelési ág, agrotechnika.

Resume The role of agriculture in the economy of the region of Western Transdanubia has not essentially changed since 2000 according to data of the farm structure survey. Between 2000 and 2005, the number of companies and partnerships performing agricultural activity hardly changed, while the stock of households and sole proprietors that reached the farm threshold went on shrinking due to the effect of several factors. In 2005 the living of only 2–3% of farms in the region depended solely on agricultural activity. The land area utilised by farmers decreased by 70 thousand hectares (9%) since the turn of the millennium. At the same time, crop production on arable land gained in importance. Besides the production of cereals, which dominate the structure of sown area, that of oil plants became popular too. As a consequence of a dramatic fall in livestock the majority of grassland is not utilised, and the renewal of plantations goes slowly ahead. The role of vegetablegrowing in gardens or on arable land lost in significance. In nutrient supply the use of fertilizers plays a key role now, although its level is not up to standard.

Etnikai szegénység, etnikai egészségi állapot? A cigány népesség élethelyzete és kitörési lehetőségei Északkelet-Magyarországon A Krúdy Könyvkiadó és a Szocio East Egyesület kiadásában Szerkesztette: Fónai Mihály, Pénzes Mariann, Vitál Attila A könyv kilenc önálló tanulmányt foglal öszsze, amelyek közül többnek a szerkesztők a szerzői. A tanulmánykötet hiánypótló munka, melynek célja, hogy bemutassa az utóbbi néhány évben végzett, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében élők és ezen belül a cigány lakosság életminőségére és társadalmi-gazdasági helyzetének feltárására irányuló kutatások eredményeit. A könyv szerzői különféle szakterületek kutatói, akik évtizedek óta végeznek felméréseket, kutatásokat a cigány lakosság körében. A kutatási eredmények bemutatásán túl a könyv kiegészül a kisebbségvédelem és a diszkrimináció európai uniós szintű szabályozásának leírásával, illetve a szegénységből, alulképzettségből adódó hátrányos helyzet csökkentésére irányuló modellprogramok eredményeivel. A kötet egységes szerkezetű, kutatási eredményeiket a szerzők jól szerkesztett grafikonok és táblázatok segítségével mutatják be, a fejezetek végén megtalálhatók a tanulmányok egyoldalas összefoglalói, amelyek megkönnyítik a keresést és a gyors eligazodást. Az első fejezetben Nagy Andrea „A kisebbségvédelem lehetőségei az Európai Unióban” című tanulmányában ismerteti a diszkrimináció fogalmát, a diszkriminációval kapcsolatos vitákat, a problémakör beépülését az Európai Unió jogrendszerébe, és bemutatja a diszkrimináció csökkentésére létrehozott szervezeteket, majd összefoglalja az EU kisebbségekkel kapcsolatos politikáját (különös tekintettel a cigány kisebbséggel foglalkozó határozatokra, jelentésekre). Felhívja a figyelmet arra, hogy jelenleg az Európai Unión belül a kisebbségekre vonatkozó egységes definíció hiánya nagymértékben gátolja az uniós közösségi jogban a kisebbségekre vonatkozó rendelkezések, határozatok meghozatalát. Ezenkívül az EU nem fordít elég figyelmet a tíz új tagállam csatlakozása óta az unió legnagyobb kisebbségének számító roma (számukat kb. 8 millióra becsülik) lakosságra sem. A fejezetben a szerző konkrét példákkal illusztrálja az Európai Unió diszkriminációval és

kisebbségi jogokkal kapcsolatos politikájának, határozatai változásának hatásait az egyes tagországokra. A második, harmadik és negyedik fejezet tanulmányai az Északkelet-Magyarországon élő lakosság – és ezen belül a roma lakosság – társadalmi-gazdasági helyzetét, életmódját és egészségi állapotát vizsgáló kérdőíves felmérések eredményeit mutatják be. Az északkelet-magyarországi térség megyéiben élő lakosság egészségi állapota lényegesen rosszabb, mint az országos átlag, aminek hátterében elsősorban életmódbeli tényezők és a gazdasági-társadalmi hátrányból eredő problémák állnak. A „Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei népesség szociális helyzete és egészségi állapota” című tanulmány a megyei egészségügyi és szociális fejlesztési koncepció keretében 2003ban készült. A reprezentatív felmérésbe 1452 háztartás került. A szerzők ismertetik a mintába bevont populáció szocio-demográfiai jellegzetességeit (korcsoportos megoszlás, családi állapot, iskolai végzettség, gazdasági aktivitás), a háztartások összetételét, jövedelmi helyzetét, lakásviszonyait, a háztartások felszereltségét, életmódját, egészségi állapotát, a mentális státus jellegzetességeit és az egészségügyi ellátórendszerhez fordulás gyakoriságát. Az eredmények ismét megerősítik, hogy a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei lakosság körében a dohányzás gyakoribb, mint az országos átlag, sokan küzdenek mentális problémákkal, főleg depresszióval, ami annak a tükrében nagyon fontos tény, hogy az egészségügyi ellátórendszert általában csak panaszokkal vagy már kialakult súlyos betegség esetén veszik igénybe az itt élők. A fejezet végén a szerzők a megye kistérségeire lebontva mutatják be az életmódi tényezők gyakoriságát és az ezekből adódó legfontosabb feladatokat. „A cigány népesség egészségi állapotának összetevői Északkelet-Magyarországon” című tanulmányban az 500 háztartás felméréséből származó eredmények egyértelműen azt mutatják, hogy a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében élő cigány lakosság többszörösen hátrányos helyzetű, ami az alacsony iskolázottságból és jövedelmi viszonyokból, a magas munkanélküliségből, a roszszabb lakáskörülményekből adódik, mely mutatók szoros összefüggésben állnak a csoport egész-

KÖNYVISMERTETÉS

ségi állapotával is. Az életmódbeli szokások közül a szerzők kiemelik, hogy a dohányzás gyakorisága a roma populáció körében magasabb, mint az országos átlag. A megye lakosságához hasonlóan a cigány lakosság körében is magas a szívés érrendszeri betegségek, ezen belül a magasvérnyomás-, szívkoszorúér-betegség és az agyi keringési zavarok, a gyomor- és nyombélfekély, a látásproblémák, a légzőszervi betegségek, az asztma, valamint az idegi és pszichés betegségek gyakorisága. Érdekes, hogy a fertőző betegségek gyakorisága a válaszok alapján alacsonyabbnak adódott, mint a megyei adatok alapján várható lett volna. A megye és az ország demográfiai mutatói szempontjából is fontos a cigány lakosság körében a családtervezés, a gyermek vállalás. Annak ellenére, hogy a megkérdezettek több mint fele 18 és 30 éves kor között tartja ideálisnak a gyerekvállalást, az első gyermek vállalására közel 50%-ban 16–18 éves kor között került sor. A kutatás fontos eredménye, hogy az „egészségi állapot egyszerre következménye a sokdimenziós kirekesztődésnek, és egyszerre a mutatója ennek a helyzetnek”. Az „Azonosságok és eltérések a tiszavasvári magyarcigány és oláhcigány lakosság élethelyzetében és egészségi állapotában” című fejezetben a szerzők a településen élő két cigány népcsoport szocio-demográfiai, gazdasági helyzetét, illetve életmódját és egészségi állapotát hasonlították össze 284 háztartásban. Az eredményeket összevetették a megyei cigány lakosság és a megye lakossága körében végzett felmérés eredményeivel is. Az adatok azt mutatják, hogy az oláhcigányok lényegesen alacsonyabb jövedelemmel rendelkeznek, rosszabb körülmények között élnek, mint a magyar cigányok. A településen élő romák átlagos körülményei viszont nem kedvezőtlenebbek, mint a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében élő roma lakosságé. Huszti Éva a 12–18 év közötti cigány fiatalok jóllétét és életmódját vizsgálta Szabolcs-SzatmárBereg megyében az előbb már említett, 500 háztartást magába foglaló felmérés során, 114 cigány fiatal között. A szerző az eredményeket a HBSC (Health Behaviour in School-aged Children) eredményeivel hasonlította össze. A dohányzási szokások a cigány fiatalok körében más fiatalokéhoz hasonlóak, a szeszesital-fogyasztás alkalmi jellegű, illegális szereket csak elvétve használtak. A szexuális magatartással kapcsolatos kérdésekre adott válaszok megerősítik azoknak a korábbi tanulmányoknak az eredményeit, melyek szerint a

199

cigány fiatalok korán kezdik a nemi életet – korábban, mint a hasonló korú nem cigány fiatalok –, és ritkábban védekeznek, ami a felvilágosítás szükségességére és az ismeretek hiányára hívja fel a figyelmet. A családképükre, jövőképükre is rákérdezett a szerző. A válaszok szerint a cigány fiatalok körében is várható az első gyermekvállalás időpontjának kitolódása, és az átlagos gyermekszám csökkenése. A jelenlegi szexuális szokásaik azonban ezzel a jövőképpel ellentétben állnak. A szomatikus és pszichés tünetek, valamint a depressziós hangulat előfordulását is vizsgálta a szerző, s azt a következtetést vonta le, hogy a depresszív hangulat a cigány fiatalok körében jelentős. A következő fejezetben Nagy Józsefné a védőnők törvényi feladatait és lehetőségeit foglalta össze „A védőnői munka lehetőségei a cigány családok egészségkultúrájának fejlesztésében” címmel. Mivel a cigány családok többszörösen hátrányos helyzetűek, és a többségi kultúrától eltérő kulturális értékeket vallanak, a védőnők családsegítő és egészségfejlesztő tevékenysége csak úgy lehet hatékony, ha ismerik a problémáikat, szokásaikat, és toleránsak a mássággal szemben. A védőnők már a terhesség során közvetlen kapcsolatba kerülnek a családokkal, így lehetőségük nyílik arra, hogy bizalmi kapcsolatot építsenek ki, ami alap a hatékonyabb segítségnyújtáshoz. Ugyanakkor a szerző által feldolgozott, a posztgraduális oktatásban részt vett védőnők válaszaiból az derült ki, hogy sokan nem ismerik a cigány lakosság problémáival foglalkozó kormányzati programokat, és sok védőnőnek nincs megfelelő kapcsolata a cigány önkormányzattal, ami a szociális segítségnyújtást teszi nehézkessé. Ez a felmérés megerősíti azt, hogy a régióban dolgozó védőnők számára további továbbképzések szervezése szükséges. A védőnők részéről mindenképpen többletmunkát igényel a cigány családokkal – és azon belül a cigány gyermekekkel – való foglalatoskodás. Ahogy az a cigány fiatalok körében végzett felmérésből kiderült, akár egyéni, akár iskolai szinten a cigány fiatalok szexuális felvilágosítása, nevelése, a családtervezéssel kapcsolatos ismereteik bővítése továbbra is kulcskérdés. A szerző is hangsúlyozza, az adott településen élő lakosság (benne a cigány lakosság) helyzetének, egészségi állapotának javítása egészségtervi program alapján lehetséges, aminek megtervezésébe, végrehajtásába és értékelésébe be kell vonni a helyi kisebbségi önkormányzat, az egészségügyi és szociális intézmények dolgozóit is.

200

A „Serdülőkorú cigány tanulók jövőképe és modellkövetési sajátosságai” című fejezetben Bodnárné Kiss Katalin a 7–8. osztályos tanulók énképét és modellkövetési sajátosságait – a cigány tanulók és a társas szereppel rendelkezők kapcsolatát, a szülői minta követésére mutatott hajlandóságot és a jövőképet – vizsgálta. A szerző az eredmények alapján megállapítja, hogy a cigány tanulók általában perifériára szorulnak az osztályokban, nem cigány társaik elutasítják őket. Szüleikről azonban pozitív képpel rendelkeznek, az általuk közvetített értékekkel, elvárásokkal egyetértenek. Kiemeli a szerző, hogy az osztályfőnökökben erősen sztereotipizált cigány szülői kép fogalmazódott meg. Ez alátámasztja a pedagógusképzés, -továbbképzés tematikájába a cigányság kultúrájával foglalkozó rész beépítésének szükségességét, ami a szülőkkel való kommunikáció javításán túl a cigány tanulók sikeresebb integrációjában is segíthet. A „Kitörési esélyek egy nyomortelepről” című fejezet a nyíregyházi Huszár-telep (korábban Guszev-lakótelep) történetét, az ott élők múltját és jelenét mutatja be az olvasónak. A fejezet részletesen ismerteti a telepen élő cigánygyerekek óvodai és iskolai képzésére 1994-ben indított „Lépésről lépésre” program alapelveit és felépítését, amely azóta is példaértékűen működik, és országos elismerésre tett szert. Természetesen, a szerző az elért eredmények mellett feltárja a program működése során felmerült problémákat is. Ahhoz, hogy ez a program ilyen hosszú idő óta

KÖNYVISMERTETÉS

sikeresen működjön, elengedhetetlen volt, hogy a helyi cigány közösség azonosulni tudjon a program célkitűzéseivel, és aktívan részt vegyen a megvalósításában, ami gyakran hiányzik a kormány által indított programok esetén. Rozgonyi Ibolya a „Tanártovábbképzések és roma felzárkóztató programok eredményei és tapasztalatai a Nyíregyházi Főiskolán” címmel a főiskola által 1998 óta többször megszervezett pedagógus-továbbképzések és a cigány fiatalok számára szervezett felvételi előkészítő tanfolyamok tantárgyi programjait, az elért eredményeit, tapasztalatait ismerteti. Az előző fejezetekhez szorosan kapcsolódik ez a rész, amelyben a szerző megerősíti, hogy a cigány gyermekek szocializációját már az óvodában el kell kezdeni, és a cigány gyermekek oktatásában részt vevő pedagógusoknak speciális képzettségre van szükségük ahhoz, hogy hatékonyan kezelni tudják tanítványaik problémáit, hogy képesek legyenek elősegíteni a többségi társadalomba való integrációjukat. A könyvet egyrészt a téma iránt érdeklődő hallgatóknak, másrészt az oktatásban dolgozó kollégáknak ajánlom. Hasznos lehet a könyv az önkormányzatok szociális ügyekért felelős dolgozói számára is, mivel jól áttekinthető, közérthető formában vezeti el az olvasót a helyzetfelméréstől egészen a kitörés lehetséges útjáig. Ismertette: Dr. Sárváry Attila

A Kárpát-medence régiói 4.: Északnyugat-Erdély MTA Regionális Kutatások Központja, Dialóg Campus Kiadó, Pécs – Budapest, 2006 Szerkesztette: Horváth Gyula A Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja és a Dialóg Campus Kiadó gondozásában jelent meg A Kárpát-medence régiói sorozat negyedik kötete, Északnyugat-Erdély címmel. A vaskos kiadványt Horváth Gyula szerkesztette. A kötet részletes betekintést nyújt Románia harmadik legnagyobb népességű fejlesztési régiójának (mintegy harmad Magyarországnyi terület) földrajzi adottságaiba, társadalmi és gazdasági viszonyaiba, mindezt történelmi aspektusba helyezve. Annak ellenére, hogy a szerzők nagyon sok adatot dolgoztak fel aprólékos gonddal, melyeket jól értelmezhető és szemléletes táblázatokban és ábrákon tárnak elénk, még sincs szó száraz statisztikai elemzésről. A könyv lehetővé teszi azon olvasó számára is a tájjal és az ott élő emberekkel, örömeikkel és nehézségeikkel való azonosulást, aki még soha sem járt arra. Ez nagy erénye egy ilyen részletes műnek, és a szerzők munkáját dicséri, akik a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet kutatói. Munkájukkal – a szerkesztő szavaival élve – „a magyar regionális tudomány határon túli új műhelyét is megalapították”. Az északnyugat-erdélyi régiót a jelenlegi megyei beosztás alapján hozták létre, melynek az elmúlt évtizedek homogenizáló erőfeszítései ellenére is szembetűnő az etnikai, településhálózati, gazdaságszerkezeti, társadalmi és kulturális változatossága. „A totalitariánus kommunista rezsim több évtizedes erőltetett gazdaságpolitikája átrajzolta a régió gazdasági és etnikai térképét. A mennyiségi mutatókat tekintve egyértelmű iparosodás és városfejlődés zajlott le a térségben. A társadalom szerkezetében ugyanakkor kedvezőtlen minőségi változások következtek be. Az adminisztratív eszközökkel ösztönzött betelepítések átrajzolták a térség etnikai szerkezetét, a magyar népesség részaránya a 2002. évi népszámlálás adatai szerint 20 százalék alá került” – írja a bevezetőben a könyv szerkesztője. Ma itt él a romániai magyarság mintegy harmada. A kötet hasznos történelmi áttekintéssel indul 1918-tól a rendszerváltásig, majd a régió természeti környezetét mutatja be a II. fejezetben egy útikönyv szemléletességével.

Ezt követi a rendkívül heterogén népességű terület lakóinak nemzetiségi és vallási megoszlás szerinti bemutatása az 1992-es és 2002-es hivatalos romániai népszámlálások fényében. A III. fejezet szerzője megállapítja, hogy Erdély összes megyéjében csökkent a magyarok száma a két népszámlálás között, ráadásul az összlakosságon belüli részarányuk is, ez utóbbi alól egyedül Szatmár megye jelent kivételt. A legnagyobb csökkenés azokban a megyékben következett be, ahol a magyarok aránya 10% alatt van. Országosan a vizsgált időszakban 12%-kal csökkent a magyarok száma. Érdekes ismeretekkel gazdagodhatunk a magyarság szigetszerű településterületéről is, ami azt jelenti, hogy néhány egymáshoz közeli településen a magyarság többségben vagy jelentős arányban él, román többségű környezetben. A régióban Kolozs, Beszterce-Naszód és Máramaros megyék igen elöregedett magyar népességgel rendelkeznek. Korfáikból jól látszik, hogy ezekben a megyékben generációnként megharmadolódik-negyedelődik a magyarok száma. A termékenységi arányszámok sem adnak okot optimizmusra egyik erdélyi megye esetében sem. Ráadásul a falusi népesség e mutatói alapján sem várhatunk termékenységnövelő hatást. Megdöbbentő adatokat olvashatunk a régió nagyvárosaiban élő magyar népesség számának alakulásáról. „Nagyváradon a magyarok lélekszáma 1992 és 2002 között 74 225-ről 59 985-re (23%kal) csökkent, míg Kolozsváron 74 871-ről 60 287-re (20%-kal). Ezzel szemben a románok száma nem változott lényegesen Nagyváradon, míg Kolozsváron számuk nőtt.” Teljes lakosságukat tekintve a legnagyobb mértékű népességcsökkenés a közepes méretű városokat (50–100 ezer lakos) jellemzi az említett időszak alatt. A kisebb városok lakosságszáma stabilnak mondható, ami az aktív népességük jelentős részének agrárfoglalkoztatottságával magyarázható. A 100 ezer fő feletti városok relatív stabilitása „pedig a működő tőke nagymértékű területi koncentrációjával, amely elsősorban a piac méretéhez és a munkaerőhöz kapcsolódó agglomerációs előnyöket használja ki.” A szerzők nem szorítkoznak csupán a jelenlegi helyzet bemutatására, azon túl meg is magyarázzák annak okait. Ez igaz a kötet valamennyi feldolgozott témájára. Nem félnek a problémák felvetésétől, mint például a kivándor-

202

lás, ami erősebben érinti a magyarságot a régióban, mint a többséget. A IV. fejezetben a foglalkoztatottság, az ingázás, a munkanélküliség, a képzettség és a lakásviszonyok kerülnek a vizsgálatok középpontjába, majd az V. fejezetben kiváló történeti áttekintést olvashatunk a településhálózat alakulásáról. Az utóbbi évtizedekben átalakult a városok gazdasági alapja és hierarchikus rendszere. Mellette etnikai szerkezete is, hiszen a zsidó és német népesség szinte teljességgel eltűnt, míg az első világháború előtt domináns magyarság aránya a városokban 20%-ra esett vissza. A szocializmus idején a falvakból a városokba költöztek az emberek, a rendszerváltás után a migráció iránya megfordult, mivel „az ipari munkanélküliek nagy része a mezőgazdaság struktúráiban talált helyet, ami racionális döntésként értelmezhető a súlyos gazdasági válság feltételei között.” A városok hierarchiáját vizsgálva lényegretörően mutatja be a szerző az 1989 utáni átmeneti időszakban bekövetkezett gazdaságszerkezeti átalakulást és a jövőre vonatkozó terveket az új településhálózat-fejlesztési stratégiában. A VI. fejezet írója meghatározza Északnyugat-Erdély problémarégióit, melyeket térképen is ábrázol. Közéjük tartoznak az erősen szennyezett, színesfémércek feldolgozására szakosodott városi térségek, mint például Nagybánya. Ezeken a területeken a kitermelési és ipari tevékenységek a környezetre és a lakosság egészségi állapotára is katasztrofális hatással voltak. Ezek a hatások a határon is átnyúlnak, elég, ha a tiszai ciánszenynyezésre gondolunk. A VII. fejezet részletesen szól a régió gazdasági szerkezetéről. Északnyugat-Erdély „a gazdasági szerkezetváltás időszaka alatt nem követett a romániaitól nagymértékben eltérő fejlődési pályát. A gazdaságszerkezeti változások nagy része az országos folyamatokkal azonos módon zajlott.” A mezőgazdaságról is pontos képet nyújt. Felhívja a figyelmet, hogy a növénytermesztés és az állattenyésztés átalakulása nem a természeti adottságokhoz való alkalmazkodás irányába történt, hanem a piaci, gazdasági körülmények voltak a meghatározók. Az ipartelepítés folyamatait az 1848-as polgári forradalomtól követi nyomon a fejezet, a szocializmus erőltetett és tévútra vivő iparosításán keresztül (a teljes önállóságra törekvéssel), a rendszerváltás után bekövetkezett szerkezetváltásig. Az első világháború óta Erdély ipara teret veszített Ó-Romániával szemben. Az erőltetett iparosí-

KÖNYVISMERTETÉS

tás jó lehetőséget nyújtott egyes erdélyi városok nemzetiségi arányainak megváltoztatására. Az Északnyugati régióban Kolozs és Bihar megyék az iparosodottabbak, megőrizve ipari hagyományaikat. A legelmaradottabb, belső perifériaként funkcionáló Szilágy és Beszterce-Naszód megyék iparosodása indult a legkésőbb. A rendszerváltás után jelentkezett piacvesztés, illetve versenyképtelenség ezt az ágazatot kiemelten érintette, ami szociális és foglalkoztatási problémákat generált. Az Északnyugati régió a legkevésbé iparosodott Erdélyben, az országos átlagnál is kisebb az ipar részesedése a GDP-ből. A fejezet kitér a gazdasági szerkezet átalakítását nagyban előmozdító külföldi tőkebefektetésekre. Megállapítja, hogy „Románia a sereghajtók közé tartozik az egy főre jutó külföldi befektetések szempontjából Európában. Magyarországhoz képest nyolcszor kisebb az egy főre jutó külföldi befektetések értéke, s még a nagy népességű Lengyelországban is háromszor annyi külföldi befektetés jut egy főre, mint Romániában.” Szintén a VII. fejezet szól a mezőgazdaság és az ipar után a szolgáltatásokról. Az ország nem tartozik az igazi tranzitországok közé, és a régiót is elkerülik a transzeurópai közlekedési folyosók. Az „észak-erdélyi autópálya” viszont alternatívája lehet a IV. folyosóbeli, multilaterális forgalmat lebonyolító autópályának – állapítja meg a tanulmány szerzője. A vasúthálózat kialakulásáról igen olvasmányosan ír. Részletesen bemutatja a mai vasúthálózatot, például műszaki teljesítőképesség szempontjából. Megtudhatunk olyan érdekességeket, mint hogy „csak a Kolozsvár–Dés vonal és az attól Moldva, valamint Székelyföld felé vezető távolsági vonalakra korlátozódik a villamosított vontatás, viszont még mindig dízelvontatással üzemel a Kolozsvár–Nagyvárad nemzetközi fővonal”, valamint, hogy a régióban „a fővonalakon a nemzetközi vonatok átlagos menetsebessége nem több 60-80 km/h-nál”. Manapság a repülőterek szintén fontos meghatározói egy térség versenyképességének. A régióban négy repülőtér működik. Közülük a szatmárnémeti és a kolozsvári emelkedik ki infrastrukturális adottságai alapján. Nagyvárad és Nagybánya maximum 60-70 fős repülőgépeket tud fogadni. A bankszektort mint a gazdasági környezet alapvető tényezőjét is sokrétűen elemzi a fejezet. Vizsgálja a banki fiókhálózatok és a bankautomaták elterjedését a régióban az országos értékekhez viszonyítva.

KÖNYVISMERTETÉS

A faluturizmusra mint kitörési lehetőségre tekint a szerző, mely a vidéki települések gazdasági felzárkózását, megélhetését jelentheti, építve a számos néprajzi tájegység értékeire, adottságaira. Kiemelt problémaként említi a kutató a feketegazdaságot, amely a becslések szerint a GDP 40%-ával egyenértékű. „Románia gazdasága egy modernizációs kényszerpályán mozog, és rövid távú fejlődését, kockázatok mellett, egy sikeres és gyors, alacsony bázispontról kiinduló felzárkózás jellemezheti, mert a jelenlegi fiskális környezet piacbarát, teljesítményorientált és munkaösztönző jellegű. Az ország eladósodottságának mértéke regionális összehasonlításban kedvezőnek mondható (33%-os GDP arányosan)”, ami megfontolt költségvetési politikával „távlatilag gyors csatlakozási lehetőséget teremt az európai monetáris unióba” – foglalja össze a fejezetet a szerző. A VIII. fejezet a kulturális örökséget mutatja be. Erdély hagyományos kulturális központja Kolozsvár, Nagyvárad pedig a Partiumban tölt be hasonló funkciót. Kiemelten vizsgálja a magyar kulturális intézményeket működési formájuk, tevékenységterületük és fenntartóik szerint. Megállapítja, hogy a legtöbb ilyen intézmény (44%) nonprofit. A fejezet második alfejezetében Tájak változatossága, hagyományok gazdagsága: népi kultúra Észak-Erdélyben címmel ízelítőt ad abból a hatalmas ismeretanyagból, melyet a néprajztudomány feltárt az egyes területek szokásaiból, viseletéből, népzenéjéből, népköltészetéből, építészetéből és tárgyi kultúrájából. „Bár az erdélyi németek elsősorban Dél-Erdélyt, a szász Királyföldet népesítették be, és itt fejlesztették ki magas szintű városi kultúrájukat, itt hozták létre rendezett falvaikat, itt építették híres templomerődjeiket, és innen sugározták hatásukat a szomszédos népek, magyarok és románok kultúrájára, építkezésére és gazdálkodására, valamikor ÉszakErdély tájegységein is megtalálhatóak voltak.” Ők „mára szinte eltűntek, csak a környékbeli etnikumok kultúrájára, népi építészetére, viseletére, szokásaira gyakorolt hatásukkal vannak jelen.” A IX. fejezet az egészségügy és a szociális ellátás viszonyaival foglalkozik.

203

A X. fejezet az oktatásról, képzésről és a kutatásról szól, melyből olyan érdekességeket is megtudhatunk, mint a Babes–Bolyai Tudományegyetem egyes karain tanuló hallgatók száma, valamint, hogy a 2002/2003-as tanévben a magyar nemzetiségűek kevesebb mint háromnegyede tanult olyan szakon, ahol az oktatás döntően magyar nyelven folyik. Megvilágítja a szerző, hogy „a régióban az iskoláztatással kapcsolatos döntések mögött milyen szociológiai háttérmechanizmusok munkálnak, milyen tényezőktől függ az, hogy iskolakezdéskor a szülők gyerekeiket magyar vagy román tannyelvű iskolába íratják.” A magyar nemzetiségű elemi iskolások 8,1%-a román nyelvű intézményben kezdi el tanulmányait. A kutató keresi a választ a magyarság alacsonyabb képzettségének, iskolázottságának okaira is. A könyv oly sok témát ölel fel, hogy még a határ menti együttműködésnek és a politikai pártoknak, civil közösségeknek is külön fejezetet szenteltek. Ennek keretében a XII. fejezet feldolgozza a parlamenti, önkormányzati választások 1992 és 2004 közötti eredményeit is. A kötet záró, XIII. fejezetében a jövőről is ír, a régió és a vidékfejlesztés irányvonalairól, stratégiájáról, és a vidékre vonatkozóan felrajzol egy nagyon hasznos problématérképet. Megállapítja, hogy „a rendszerváltás legnagyobb vesztese és teherviselője a vidék, különösen a kisfalvak lakossága. Az ingázók nagy része elvesztette az állását, a helyi munkalehetőségek is jelentősen csökkentek.” Célként a versenyképes, elérhető és élhető Erdély megteremtését jelöli ki. A kötet átfogó, a rendelkezésre álló legfrissebb adatokat feldolgozó, alapos munka, mely szép példája a területi statisztika művelésének. Jól szerkesztett, logikus felépítésű könyv, melyet nem csupán a kutatók, hanem minden, a térség és népei iránt érdeklődő olvasó figyelmébe is ajánlunk. Ismertette: Kormos Zoltán

HAZAI STATISZTIKAI FOLYÓIRATOK TARTALMA Statisztikai Szemle 2007. február Tanulmányok Társadalmi szükségletek – szociális védelmi rendszerek – Dr. Fazekas Rozália – Tokaji Károlyné A spektrálanalízisről – Pintér József Az 1956-os kivándorlás népességi hatásai – Hablicsek László – Illés Sándor Fórum Hírek, események Szakirodalom Folyóiratszemle Goerten, J. – Clement, E.: Az európai árampiac liberalizálásának mutatói, 2004–2005 – (Nádudvari Zoltán) Stewart, K.: A jólét dimenziói az EU régióiban – (Dévai Péter) Carrasco, C. – Mayordomo, M.: Kívül a foglalkoztatottságon (idő, munkaidő) – (Lakatos Judit) Kiadók ajánlata 2007. március Tanulmányok A Központi Statisztikai Hivatal szervezetének kompetenciaalapú átalakítása – Dr. Balogh Miklós Ingatlanárindexek számításának módszertana – Horváth Áron A perifériától a centrum felé – Baksay Gergely – Freid Mónika Fórum Beszélgetés Zafír Mihállyal – Havasi Éva Hírek, események Szakirodalom Könyvszemle Török Ádám – Borsi Balázs – Telcs András: Competitiveness in research and development – comparisons and performance – Dr. Szunyogh Zsuzsanna Folyóiratszemle Khoshgooyanfard, A. – Monazzah, M. T.: A munkanélküliség költséghatékony becslése provinciákra: egy „kisterületi” módszer – (Marton Ádám) Chow, G.: Megbízhatók-e a kínai statisztikai adatok? – (Hajnal Béla) Braakmann, A.: A nyugatnémet gazdaság összehasonlítható idősorai a nemzeti számlákban, 1970–1991 – (Nádudvari Zoltán) Kiadók ajánlata

T E R Ü L E T I S T A T I S Z T I K A

Recommend Documents