T artalomjegyzék. 3-5 Jókai Anna versei és portréja. 7-9 Sebők Melinda Visszatekintés a Várba A szent év küszöbén Cseke J

1

Tartalomjegyzék 3-5

Jókai Anna versei és portréja

7-9

Sebők Melinda – Visszatekintés a Várba – A szent év küszöbén

9-10

Cseke J. Szabolcs verse

11-12

László Zsolt verse

14-17

Cs. Varga István – Búcsú Cseh Károlytól

17

Bobory Zoltán – A “bátyuska” búcsúja

19

Saitos Lajos verse

19

Bíró József verse

20-22

Bene Zoltán – Civilizált világ

23

Révész Ágnes versei

24

Sebestény Jáger Orsolya versei

24-26

Gáspár Aladár versei

27

Hétvári Andrea versei

29

Németh J. Attila versei

30-34

Szakolczay Lajos – A szerelem három arca

34-36

Simek Valéria versei

37-38

Papp Andrea – Félpercesek

39-43

Pásztor Bertalan – Újvárosi mozaikok

45-51

P. Szatmári Erzsébet – Hányattatás

53

Saitos Lajos verse

54-62

Vasy Géza – Illyés Gyula a huszonegyedik században

63-66

Bakonyi István – Németh László 1929-es írása Illyés Gyula első verseskötetéről

67-73

Lukács László – A Puszták népe és a néprajz

75-82

Sebők Melinda – Illyés Gyula költői útja a Láthatártól a Várig

83-86

Arató Antal – Illyés Gyula – kisgrafikákon

2

TARTALOMJEGYZÉK

87-88

Somkuti Gabriella versei

89-96

Dupka György – Istenhez fohászkodó szabadságvágy és az éltető szerelem...

97-100 Péntek Imre – Ez valami demonstráció” 63 “ 101-102 Kulcsár Ferenc – A rontás angyalai 103-105 Haklik Norbert – Gettósors-szilánkok 107-123 Kovács Eleonóra – Szarka Géza életútja, munkássága és írói hagyatéka 124-126 Kaposi Krisztina – Rónay György Triptichonjáról 127-133 Bobory Zoltán – Az Áron Nagy Lajos Művészbarát Kör kiállítása elé 134-139 Kirst László – Téli tárlat a Pelikán Galériában – 20 éves a székesfehérvári Művészek Társasága

Lapunkat Pék Eszter Anna grafikái, továbbá a Vörösmarty Társaság bemutatótermében Áron Nagy Lajos Művészetbarát Kör évvégi kiállításán szereplő alkotások és a Székesfehérvári Művészek Társasága Téli Tárlatából válogatott művek illusztrálják. Fotózta: Garami Richárd, Revák András és Revák István.

JÓKAI ANNA VERSEI

3

A

RS -vonások

Jókai Anna

Ima az olajfák alatt Add, hogy megértsék, ezen az illatos éjen mitől is féltem: mielőtt a vállalt halált beteljesítsem ne kelljen hamarébb elégnem.

A készülődő imája Ne csak velem, de általam történjen; az aktív meghalás erejét kérem. Nem eutanázia; nem ön-gyilok: értem küldött, felismert angyalok.

JÓKAI ANNA (Budapest, 1932. november 24.) prózaíró, költő, esszéista. A „spirituális realizmus” hazai megteremtője. Legutóbbi kötetei: Ne féljetek (1998); Godot megjött (2007); Éhes élet (2012); az Ima Magyarországért szerzője (2002). Főbb díjai: Kossuth-díj (1994); Magyar Örökség-díj (1998); Prima Primissima díj (2004); a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje (2012).

4

JÓKAI ANNA PORTRÉJA

JÓKAI ANNA – IMA AZ OLAJFÁK ALATT, A KÉSZÜLŐDŐ IMÁJA

5

6

AZ 1938-AS FEBRUÁRI VÁR CÍMOLDALA

SEBŐK MELINDA – VISSZATEKINTÉS A VÁRBA – A SZENT ÉV KÜSZÖBÉN

7

Sebők Melinda:

Visszatekintés a Várba – A szent év küszöbén „ ...jövőt alapozni csak nemzetével érző, művelt, jóra fogékony emberekre lehet.” (Illyés Gyula: Fogoly)

„Székesfehérvár a szent király évének küszöbére lépett” – olvashatjuk az 1938 februárjában induló Vár vezércikkében. Az irodalmi lapot nyitó, A szent év küszöbén című tanulmány nem csupán a folyóirat célkitűzéseit fogalmazza meg, hanem külön figyelmet szentel az 1938-as emlékév jelentőségének. Székesfehérváron a szent király évében, 1938-ban pompás ünnepségsorozattal emlékeztek meg Szent István király halálának 900. évfordulójáról. 1938-ra kialakították a Romkertet (1938. május 22-én itt történt a vitézavatás). Június 1-jén a Szent Jobb látogatásának napján újratemették Prohászka Ottokár püspököt. Augusztus 18-án felavatták Sidló Ferenc Megyeháza előtt álló Szent István szobrát, s ekkor tartották az országgyűlést is Székesfehérváron. Ezen a napon iktatták törvénybe, hogy augusztus 20-a nemzeti ünneppé váljon az 1083. augusztus 20-án szentté avatott I. István király emlékére. Épp ebben a kivételes jelentőségű évben indulhatott útjára a Vár című irodalmi-művészeti folyóirat is, amely a Dunántúli írók/költők legjavát próbálta maga köré gyűjteni. A Vár című irodalmi-művészeti folyóirat 1938 februárjától 1939 januárjáig működött. A nyári szünidő kivételével havonta megjelenő lap mindösszesen kilenc számot ért meg, mégis sikeres irodalmi-művészeti vállalkozása volt a városnak. A Vár megjelenése nem volt előzmény nélküli. Az 1930as években három napilap jelent meg Székesfehérváron: a politikai-társadalmi Székesfehérvári Friss Újság; a katolikus szellemiségű szintén politikai lap, az Új Fehérvár és a keresztényszocialista alapokon álló politikai-társadalmi-szépirodalmi közlöny, a Fejérmegyei Napló. A Fejérmegyei Napló az egyházmegye lapja volt, melyet még Prohászka Ottokár adott át a Székesfehérvári Keresztényszocialista Pártnak. A fehérvári írók: Pálffy István, Baróti Géza, Ormos Gerő és Csákány Ambrus mind a Fejérmegyei Napló köré csoportosultak akkoriban. A napilap irodalmi melléklete az Új Erő volt, amely 1933 nyarától 1938 januárjáig előbb hetente majd kéthetente, 1936-tól már havonta jelent meg Pálffy István szerkesztésében. Mikor a Fejérmegyei Napló irodalmi melléklete, az Új Erő 1938 januárjában megszűnt, egyazon év februártól a Vár című utód vette át helyét. Pálffy István a Fejérmegyei Naplóban így fogalmazta meg az újonnan induló lap célkitűzéseit: „Új mellékletünk a Vár címet viseli s tartalmára nézve irodalmi és művészeti folyóirat, amely a legkomolyabb formában, gazdag tartalommal foglalkozik minden hónapban Székesfehérvár és a Dunántúl irodalmi és művészeti életével. […] Mellékletünk felöleli a dunántúli irodalom minden megmozdulását, de időről időre közölni fogja a Dunántúlról Budapestre elszármazott elismert írók, kritikusok, essaysták írásait”.1 1

Fejérmegyei Napló, 1938. február 6.

8

SEBŐK MELINDA – VISSZATEKINTÉS A VÁRBA – A SZENT ÉV KÜSZÖBÉN

A 16 oldalas Vár havonta 1500-1600 példányban jelent meg, s azon írógárda állt mögötte, amely már az Új Erő megjelenésekor szerveződött. A város legrangosabb folyóiratát fiatal írók, tanárok szerkesztették: György Oszkár tanárköltő-műfordító; Jankovich Ferenc költő, író; Pálffy István író; Baróti Géza helybeli újságíró; G. Kovács Tibor reálgimnáziumi tanár és Csákány Ambrus író. A folyóirat főmunkatársai voltak még: Weöres Sándor, Takáts Gyula, Árvai János, Ormos Gerő és Harza László. A Bástya utca 9. szám alatt működő kiadóhivatalban nyomtatott lapból Weöres Sándor, Képes Géza, Jékely Zoltán, Takáts Gyula, Sőtér István, Szabó Pál, Kodolányi János és Szabó Lőrinc is rendszeresen tiszteletpéldányt kapott. György Oszkár 1920-tól a székesfehérvári reálgimnáziumban tanított. Baudelaire–Verlaine szimbolizmusának tolmácsolójaként, a Vörösmarty Társaság alelnökeként, három önálló verskötetével (In memoriam, Titkok, A végtelen fasor) méltán kapott helyet a Vár szerkesztői között. Zárkózott, szerény alkat lévén sokszor név nélkül jelentek meg írásai. A szent év küszöbén című vezércikket minden bizonnyal ő írta – kézirata megtalálható a Fejér Megyei Levéltár György Oszkárhagyatékában – ennek ellenére név nélkül publikálta. Írásában beszámol az irodalmi lap előzményéről, az Új Erő törekvéseiről. A Vártól azonban olyan szellemi fellendülést remél, amelyben Dunántúl szellemi arculata is kirajzolódik. Vezércikkében többször utal Szent István szellemiségére: „jövőt alapozni csak nemzetével érző, művelt, jóra fogékony emberekre lehet”. Szent István mint az egyetemes magyar gondolkodás megvalósítója és a nyugati keresztény világhoz való csatlakozásunk letéteményese: a keresztény gondolkodásnak, a magyarság örök fennmaradásának, a nemzeti összefogásnak az eszményét hirdette. Nem csupán az 1938 „szent év” Székesfehérvár történetében! Szent Istvánra méltán emlékezhetünk 2013-ban is: halálának 975., szentté avatásának 930., a Romkert felavatásának és a kihelyezett országgyűlés megtartásának 75. évfordulóján.

A szent év küszöbén „Székesfehérvár a szent király évének küszöbére lépett. Vidéki városaink történetében páratlan erőfeszítéssel emelkedik fel, hogy méltó legyen ünnepéhez. Ehhez a munkához csak az árvízsujtotta Szeged fülépülése hasonlítható. De Fehérvár többet köszönhet önmagának. Szemünk előtt tárja fel háborúkban összeomlott múltját s építi békés századoknak az emberibb élet épületeit. Aki ma városunk utcáit járja, a múlt, jelen és jövő különböző s mégis egymást tápláló levegőjét szívja. Lapunk is a megújhodás munkájába kapcsolódik. Mit akarunk? A szent király a szellemre mutatott, a lélekre, amely ezt a nemzetet összetarthatja, s amellyel a keresztény Nyugatba kapcsolódhat. Mi is ezt az utat járjuk. Nem a poilitika ösvényeit; pártokon felül vagyunk, pártunk nincs is más, csak egy: a nemzet. Nekünk csak az lesz jó, ami őnéki használ, üzleti, egyéni szempontokat nem ismerünk. Irodalommal és művészettel akarunk foglalkozni, hasábjaink a szellem életét tükrözik, a mi életünket, s amely mégis a Nyugattal összeköt; mert erős a hitünk,

SEBŐK MELINDA – VISSZATEKINTÉS A VÁRBA – A SZENT ÉV KÜSZÖBÉN ÉS CSEKE J. SZABOLCS VERSE

9

hogy jövőt alapozni csak nemzetével érző, művelt, jóra fogékony emberekre lehet. Ebben a munkában munkatárs és közönség: mindenki egy lehet velünk. Ebben nem lehet ellentét Budapest és vidék között, ha a főváros magyarságára eszmél, s ha a vidék, levetve kicsinyességeit, a városkultúra nagyvonalúságára tör. Az elhanyagolt Dunántúl nagyobb városaiban igényesebb művelődés jelei ébrednek, szellemi élet pezsdül, irodalmi társaságok, folyóiratok, szemlék keletkeznek, a magukra hagyott erők egymásba fonódnak, s lassankint a Dunántúl szellemi arculata is kirajzolódhatik. A föllendülő Fehérvár, ha megkésve is, nem maradhat el a sorban. Városunk most régi ruháit vetkezi, s csak antik ékeit menti magára. De a szellem lehetőségei is bizonyára készülődnek már a mélyben, s csak a formákra várnak. Lapunk, amelynek utat derék elődünk, az Új Erő tört, budapesti lapokhoz mérten szűk és szegényes köntösű, de hisszük, hogy majd kinövi ruháit, s az igények, amelyeket maga is ébreszt, idővel meghozzák, hogy méltóbb formába öltözhessék. Szerény újságunkkal csak lámpavivők vagyunk; a lámpás kis kört világít meg, de a sötétben mégis előre, s mire virrad: új tájra jut. S akkor el is olthatjuk a lámpást. Szemünk előtt az erdélyi írók, a szegedi és a budapesti fiatalok kezdése áll. Lehetetlenül messzi cél felé indultak el, kezükben semmivel, s ez a kéz üres is maradt, de a cél szemükben már jobban világosodik. Így indulunk el mi is a láthatatlan jövő felé, s miközben megyünk, hisszük, hogy – ha csak parányiban is – magunk is teremtjük a jövőt”. (A szent év küszöbén, Vár, 1938/ 1.)

Cseke J. Szabolcs

Zarándok ének Székesfehérvárhoz (a 2013-as Szent István Emlékévre)(...) Hajdani lápok vízfolyások fölött őrtálló őshalom felkent elődök otthona ifjúság tűnt tüzét idéző látványod újra elvarázsol visszatérőként fájok Téged áthuzalozott idegzettel mit csupaszoltak hányt-vetett hűtlenkedések köszörűi

10

CSEKE J. SZABOLCS VERSE kőbe szintezett templomrom-szirmok első hitvallók fészekalja kitárt toronykarokkal védi nagyra nőtt utód Bazilika Allahot elűző Szent Anna kápolnája gótika gyöngye félhold felett kettős kereszt telihold sem győzheti már le Arany János Petőfi utcák magyar szó bölcsős Pelikán-ház Kossuth utca átoldalán Vörösmarty emlékét óvják Karmelita templom kolostor róla híresült évfordulón „Sándor” még egyszintesnek látta juharlevelű ősplatánnál apostol-király lova hűsöl Árpád-házi királylánytábla letarolt magyar Parthenon s a kerubszárnyas szarkofág kezdetidéző karizmája jövőt gyökérző KEGYHELYEK sugározzatok erőt MÁBA ! nem tagadom itt lettem árva itt álltam anno felnőtt lábra de hitedet ósdinak hitten elfecséreltem vélt csodákra ne lépjek „egy folyóba kétszer” hagytam sodorjon el a kényszer Elfogadod még jó Fehérvár megkésett zarándok „Canossám”? áldottabb lenne Holnap terhe ha visszaölelsz a szívedre

LÁSZLÓ ZSOLT VERSE

László Zsolt

Most (II.) Nevezd meg magadat és nevezz meg másokat is Állj ki a holdfényes peronra és szívd el az utolsó cigarettát mert nem jött el hozzád az a másik ember aki vállon veregetett volna – Most minden küszöb magas és megint úgy látsz ahogy nem lenne szabad… Késő ősz van a fákról és a cserjékről szín-orgia vallat Senki nem tudja hogy halott vagy évek óta Senki nem tudja hogy minden reggel föltámadsz A szádba vert törvény mérgez és a kökény savanyúsága boldogít ha nincs más… Mert nincs más A lyukas szalmakalapot megemeli a száraz szél Vakít minden álom és vakít az álmatlanság Fegyverszünetet kötöttél magaddal Mást nem érdemes tenni – Nem sikerült jobbnak lenni és nem sikerült jobbnak maradni… Mint veszteglő karaván állnak a kint felejtett és magukra hagyott ázott szalmabálák a sötétre tiltott réten Most amikor nincs senki az armadából amikor nincs senki aki őszintén térdepelhetne közönsége elé a porondon… Most ha az emlékezet átírhatóan hamis és megint nincs ideje a szólásnak és a „neo-prolinak” elégséges csömörlött testiségének vacogása – Nem erre tettél valamikor esküt

11

12

LÁSZLÓ ZSOLT VERSE Nem erre tettetek valamikor esküt Gyomorsavval és bélsárral kentetek be minden valamire való bálványt Nyálas szájcsókot kapott minden szomjas beduin és meleg ölelésben részeltetett a „konzervdoboz-nemzedék” A semmiért vajúdó anyák fizetett sikolyától visszhangzott a „konténer-ország” Most a teremtés józansága nélkül lendülnek az ingák – Most kellene megnevezned magadat és másokat Most kellene megroppannia gerincednek… Volt tyúkocskád Volt kiskacsád pedig nem születtél parasztnak És voltak zászlóid is a negyedik emeleten ebben az országban ebben a hazában ebben a városban ahol még mindig összeérnek a földek az éggel de reklám-trógerek plasztik-hálóin akad fönt a vadászó pók és nincsenek jelző szemaforok és nincsenek nyelveden beszélő babák az ingyenes kirakatokban sem – A távoli hegyek sosem jönnek eléd A vénádba döfött tű sem a rózsatövis Angyal lehettél volna de nem engedték és most sem hagynák hogy az legyél… Évtizedek után sem változik a lényeg A sors valamiből megint kihagy – Most a felejtés is tudás Az égen galaktikus szelek labdáznak a holddal

PÉK ESZTER ANNA – BIZALOM

13

14

CS. VARGA ISTVÁN – BÚCSÚ CSEH KÁROLYTÓL

Cs. Varga István

Búcsú Cseh Károlytól Drága jó Barátunk! Bükkalján egy teremtő lélekkel megfogyatkozott az irodalombarátok köre. Az itt megjelent és a csak lélekben velünk lévő író- és költőbarátaid nevében is búcsúzom tőled. Alázatos lélekkel, fájó szívvel hajtok fejet koporsód előtt. Nehéz a szó, de kötelez a kegyelet és a baráti szeretet. Sok felől jöttünk, sokfélék vagyunk, de most mindannyian egyek vagyunk az irántad, iránt érzett szeretetben és fájdalomban. Tőled tudom: tollas kezű emberhez szárnyas szavak illenek útravalóul. Éppen ezért fohászkodom: „Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám, Égi lángod járja át szívem és a szám. Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel! Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám!” „Nagy-havazású decemberben” születtél. „Aranykori” önfeledtséggel élted gyerekkorod világát. Ihletadó emlékképekben őrizted „a csikókori vágták nyomát”. Az általános iskola alsó tagozatát szülőfaludban végezted. A szavak igézete már írni-olvasni tudásod előtt megragadott. Őszi-téli estéken képzeletkigyújtó meséket hallgattál, versek zenéje, rímek csilingelése élményt jelentett számodra. Legkorábbi élményeid Borsodgeszthez, a fényhez és a hóhoz kötődnek. Vizuális élményed lett a fák hegyén feszengő rügy, a hó alól előderengő fű látványa. Szeretted az éledő kerti világot, a madárcsicsergést, fecskeívelést, szárnysuhogást. Szárnyas-csapongó fantáziával tűntél ki társaid közül. Élénken emlékeztél a holdsütötte régi falusi házfalakra, tavaszi ereszcsepegésekre, a temetődomb tetején virágzó, csillárszerű gesztenyefára. (Róla mondtad: szinte fehér éjszaka volt körötte májusban.) Kitűnő memóriával emlékeztél az aratás utáni tarló verőfényére, a sugaras gyümölcsökkel, fürtökkel harangozó őszi kertekre. Láttató erővel tudtad felidézni azt a pillanatot, amikor borongó télidő után legendásan világítani kezdett a hó. Ilyen „világító gyökerekből” táplálkozott költészeted is. Kisdiákként pajtásaiddal a Temetőközön játszottál háborúsdit. Könyvszereteted is innen ered. Hajdan a borsodgeszti vegyesboltban az élelmiszerek mellett könyveket is lehetett vásárolni… Kilenc évesen már verset farigcsáltál. Egy tavaszköszöntőre mindvégig emlékeztél. Felső tagozatos korodban Vattára, a szomszédfalu iskolájába jártál. Életed végéig vidámították szívedet a sok szép emlékből előhívott élmények, a vattai kastélyparkban töltött közös játékok, sétával, olvasással töltött órák. 1967 őszén kerültél gimnáziumba, a „rózsálló” kisvárosba: Mezőkövesdre. A matyó főváros „Szellemi jelzőfényeket, bójákat” jelentett számodra. Tollforgató gimnazistaként itt ismerkedtél meg a versfordítással is. Hegytetőn című versedet Kiss Gyula 1970-ben közölte, az általa szerkesztett Matyóföldben, elindítva ezzel téged a költői pályán. Érettségi után egy évig képesítés nélkül tanítottál a szülőfalud szomszédságában lévő – a Gárdonyiról és Veres Péterről is nevezetes – Sályban. Majd két évre berukkoltattak „spártai tanfolyamra” a Néphadsereghez. Aztán főiskolás diák let-

CS. VARGA ISTVÁN – BÚCSÚ CSEH KÁROLYTÓL

15

tél Egerben, a magyar dicsőség városában, amely számodra akkor a fény városát jelentette. A főiskolai években sok barátság, majd pedig szerelem és házasság következett Eta asszonnyal. Pedagógus sorsodban, bajodban támaszod volt erőslelkű asszonykád. Frigyetekből egy fiú és egy lány gyermek született. Két unokád a maradandóság nagyapói örömében részesített. A későbbi, tanári és költői időszakod gyümölcseiről verseid, versköteteid vallanak. Eredményeidről kritikusok írásai, irodalomtörténészek tanulmányai szólnak, és majd szólni fognak a neked dedikált versek, nekrológok, emlékestek és – beszédek, újabb tanulmányok. Borsodgeszt számodra anteuszi talaj volt, szülőfaludat ráírtad a magyar költészet térképére. A hely szellemét itt te képviseled: a genius loci a megtartó erejét. Súlyos szívműtéted után felgyógyulás követezett. Reménykedtünk, bár tudtuk: „Végül elszakad az ezüstkötél, összetörik az aranypohár…(…) A por viszszatér a földbe ... a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.” (Prédikátor könyve 12,6-7) Gárdonyi vigaszát idézem: „A halál nékem nem fekete börtön, (…) egy ajtó bezárul itt-lenn a földön, / s egy ajtó kinyílik ott – fenn az égen, – ez a halál.” Kedves Karcsi! Mindig lobogó, nyughatatlan szívű barátom! Átmentél a szivárvány alatt. Éldelelő c. haikudban sorsodat kijelölted, megérezted az Idő üzenetét. Volt szemed, hogy a fényt meglássad, füled, hogy a hangot meghalljad: „Az ötvenkilencedik / Hóban a léptem – / s átlép rajtam is végső / ötvenes évem.” Költőhalálok évadán testben és lélekben is megpróbált az Isten, aki azt veri, akit szeret. Örömben és érdemszerző szenvedésben is megérted a legtöbbet, a legnagyszerűbbet: az emberi sorsot. Váratlanul csapott le ránk a gyászhír. Azok közé tartozol, akik „Ha nincsenek is, vannak még. // Csodák. / Nem téve semmit, nem akarva / semmit, hatnak tovább.” (Kosztolányi: Halottak) Örökös nyugtalanság, tűz lobogott benned. Életed minden pillanatában költő voltál. Sokat tanultunk tőled. Épültünk költői hivatástudatodból. Többek lettünk biblikus hitedből, magyarság iránti szeretetedből. Erősödtünk a klasszikus kultúra, szépség és jóság iránti elkötelezettségedből. Közös hitünk szerint: „A nemzet: közös ihlet”, sőt: „A nemzet: közös vállalkozás.” – a jóra, igazra, szépre, szent dolgokra. Hittél a költőnek: „…nem az a fontos, hogy én írjak verset, de szükséges, hogy vers írassék, mert nélküle meggörbülne a világ gyémánt tengelye.” Ezen a tájon unikum, igaz ember, expressis verbis költő voltál. Éltetett a szépség, a költői szó tisztelete. Méltó utóda voltál és maradsz ezen a kies tájon a jeles elődöknek – a Res publica literatura birodalmában. Szeretted Balassi fohászát: „Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr!” A bűnbánat kegyelmet esdeklő erejével a mélységből kiált a szó: „Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét, / Sok hitetlenségét, undok förtelmességét…” Kiművelt emberfő, alkotó értelmiségi voltál. Nagyon tisztelted Károli Gáspárt és Szenci Molnár Albertet, akik a bibliai világból és tájakról elhozták, áldott magyar földbe ültették a Szentírást, a zsoltárokat. Hálaadással emlékezem arra is, amikor együtt dicsértük Berzsenyi Fohászkodás c. költeményét: „Isten, kit a bölcs lángesze fel nem ér, / Csak titkon érző lelke óhajtva sejt: / léted világít, mint az égő / Nap, de szemünk bele nem tekinthet. (…) Bizton tekintem mély sírom éj-

16

CS. VARGA ISTVÁN – BÚCSÚ CSEH KÁROLYTÓL

jelét! / Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz, / Mert a te munkád; ott is (…) csontjaimat kezeid takarják.” Szabad, pacsirtás lélekkel Mezőkövesden laktál, de a költői nyelvben lakoztál. Eddig majdnem fele-fele arányban jelent meg tizennyolc vers- és műfordítás köteted. Teljes szívvel szolgált költői, műfordítói hivatásodhoz mindvégig hűséges maradtál. Hitted és tudtad Márai igazát: „Csak magyarul érted e szót: »szeretlek«. / Pillangó, hattyú, csillag, angyalom – / E nyelven lesz csak több, mint fogalom…” Anyanyelved neked is költő-léted nagy misztériumát jelentette: az egyetlen nyelvet, melyen mindent el tudtál mondani. Hallgatni is csak magyarul tudtál, bár szókimondó szíved és szád miatt ezt ritkán cselekedted. Kedves Karcsi! Mezőkövesd, Eger és Miskolc: az észak-magyarországi régió jó hírét növelted és képviselted szerte a literatúra határokat nem ismerő világában. A Biblia mélységes gondolata, intelme: „Mindennek megvan a maga ideje.” Eredményeid hivatalos elismertetésével azonban a rendelt időben rendre elkéstünk. Elkéstek a mezőkövesdiek, és a miskolci és az egri korifeusok is. Bárcsak több szeretet, megértés lett volna bennük a hivatali igazság helyett! Kicsi vigasz, nagy keserűség: posztumusz lehetsz csak tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjának. December 6-án, az egri Bródy Sándor Könyvtárban köszöntöttünk 60. születésnapod alkalmából. Sokakkal együtt ünnepeltünk. A két legújabb verskötetedet is bemutattuk. Most az egyszer valóban Terólad szólt a találkozó. Az együttlét alkalma igazi ünnepléssé változott. Az irántad érzett tisztelet és szeretet a tarkán vegyes egybegyűltekből közösséget teremtett. Az együttlét öröméből a Jó Isten áldása sem hiányzott. Láthattuk önfeledt örömödet. Többeknek köszönetet mondtál, szinte hálálkodtál, arra érdemtelenek is. Születésed jubileumára jelentek meg válogatott verseid (1969-2012) Kisbetűs himnusz címmel a miskolci Bíbor Kiadónál. A Nagypénteki nyár című versfordítás köteted pedig a budapesti Hungarovox Kiadónál látott napvilágot. Mindkettő kiteljesedő tehetségedet dicséri. Ismerted a szép szó tiszteletét, a költői szépségek titkait. Hitted, hiszem én is: a szépség, a poézis gyönyörködtet, szellemi-lelki, esztétikai élményt ad. A szépség, ha megmenteni nem is tudja, de élni segíti az embert. Számos író-költő, műfordító és szerkesztő barátod volt idehaza és távoli helyeken is. A csodálatos csuvas, Gennadij Ajgi öröklétbe távozása után rátaláltál a magyar kultúrát szívből szerető orosz íróra és műfordítóra: Vladimir Volodarszkijra. Hiszem, már tavasszal a borsodgeszti temetődombon „Kikerics-kéken hajlik rád a menny.” Te már tudod, hogy milyen, a „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi értelem föl nem fogta” ország, „amit Isten azoknak készített, akik szeretik Őt.” „Csendbe térnek a dalok…” (József Attila) „…ha elmégy, az ég lakosa légy” (Csokonai). Nem szűnik meg a lelki kapcsolat, a szeretet aranyhidat képez élők és holtak között. Hiszem: in Spiritu élsz és lélekben velünk vagy. Bennünk élsz, míg lélegezni és emlékezni tudunk, mert az életet és az emlékezetet is a szeretet élteti. Terád valóban érvényes volt: „…nyughatatlan a mi szívünk, míg benned meg nem nyugszik.” „… aki szeretettel szívünkben tovább él, nem halt meg, csak távol van.” (Szent Ágoston) Tisztelt Gyászoló Gyülekezet! Radnóti Babitsot elsirató szavaival búcsúzom –

CS. VARGA ISTVÁN – BÚCSÚ CSEH KÁROLYTÓL ÉS BOBORY ZOLTÁN – A “BÁTYUSKA” BÚCSÚJA

17

a költő, író és műfordító barátok nevében: „Örök világosság, kibomló égi láng / röppenjen feléd a földi füstön át.” Mi pedig reméljünk „egy jobb hazát! / S benne az erény diadalát…” Drága Barátom! Áldjon az Úr, emeljen magához, legyen irgalmas bírád! Legyen Neked könnyű a föld és ragyogó a menny! Áldáskívánó szeretettel, az angyalok nyelvén veszek tőled búcsút: „Requiem aeternam dona tibi Domine – Örök nyugodalmat adjon neked, a Úr!” „…A LÉLEK ÉL, találkozunk.”

Bobory Zoltán

A „bátyuska” búcsúja (1952–2013)

A feladók sorából újra hiányzik valaki. Nem jön több elektronikus, sem postai küldemény egy szívbéli baráttól, költőtárstól, szellemi testvértől. Egy újabb szám tűnik el a telefonomból. S leszek megint kevesebb a költészetről, a sorsunkról, a világ nyavalyáiról és csodáiról folytatott beszélgetésekkel. Ismét hiányzik belőlem valaki, kevesebb, szegényebb leszek. Mondhatom, vele haltam én is, hiszen lelkem épületének volt része. Földi valóságunk mindegyikkel kevesebb, lassan töpörödő. Sorolnám, hogy kikkel, de félek, megijednék, s ehhez a fájdalomhoz már nem kell újabb. Itt már nem találkozunk. Pedig mennyi boldog pillanatot kaptam tőle, sziporkázó szóösszerakásaival, szójátékaival, bökverseivel, amelyekkel szinte naponta megajándékozott. Engem, a „bátyuskát”, így szólított, itt ebben a sorsára ítélt csalitosban már nem hív Cseh Károly költő, műfordító. Nem kapok tőle több kézzel írt levelet, ahogy korábban Tüskés Tibortól, még Kerék Imrétől, Jókai Annától. (Uram, add meg ezeket még sokáig, kérlek.) Hányszor leírta, hogy „csehül” érzem magam, s persze, így nem is terhelt ránk aggódást, féltést. Hiszen jellegzetes „höhögésével” viccelődik... Úgy viselte a betegséget és az életveszélyt, hogy közben a temérdek vállalt munka mellett gazdagította és szórakoztatatta a barátait. Akit arra érdemesnek talált. A Vár egyik leghűségesebb szerzője volt. Versekkel, műfordításokkal éveken keresztül ellátott minket. A hatvanadik születésnapja alkalmából őt köszöntő számot már nem vehette kézbe. Nem tudtam, hogy közben meghalt. Ebben kértem a Jóistent, hogy tartsa meg közöttünk sokáig... Most meg kell, hogy ismételjem: Karcsikám, ott, közelében, adjon Neked a Jóisten örökre mindent azokból az örömökből, szépségekből, amikkel itt lent boldog emberré tett. Legutóbbi levelemet, miután meghívtalak Fehérvárra, azzal fejeztem be, hogy a „mielőbbi viszontlátásig ölellek!” Most is ezt írom... Addig pedig úgy találkozunk, ha tavaszodván, itt a verandámat körbeölelő orgonabokor virágaiba költözve meglátogattok, ti, odaátról, a legkülönbek, akikért hálás vagyok a teremtőnek. Érdemtelenül jó szívvel volt hozzám. Általatok.

18

PÉK ESZTER ANNA – SZERELEM

SAITOS LAJOS ÉS BÍRÓ JÓZSEF VERSE

Saitos Lajos

Az ős egyhez Cseh Károlynak (most már odaátra) A számok tisztasága – az írás tisztasága, így születhet a példabeszéd. Összeadsz, kivonsz, integrálsz – sőt mi több: osztasz és szorzol, míg eljutsz az origótól, el az ős Egyhez… A számok tisztasága, a szavak tisztessége, így születhet a példabeszéd – s a gravitáció így bizonyos.

Bíró József

Talán ( – Cseh Károly emlékére – ) talán – ha TEREMTŐNK előtt térdepelvén : esdve – kegyeleméért : bűneink megvalljuk :

talán – majd bebocsát tünde országába : álomhószín – fényben : lépjünk csillagverset :

EGYETLENTHÍVEGYET

19

20

BENE ZOLTÁN – CIVILIZÁLT VILÁG

Bene Zoltán

Civilizált világ Ha az igazat akarod hallani, kezdte Pósa, azt kell mondanom, nem könnyű. Inkább nehéz. Panaszkodhatnék is akár, volna miért, de rám unnál hamar, testvér. Utoljára három hónapja rajzoltam, dacára annak, hogy mindenekelőtt, sőt: mindenekfölött grafikával foglalkozom, illusztrációval, karikatúrával, ilyenekkel. Csakhogy megbízás égen-földön nincs, magamtól meg világéletemben lusta voltam, meg aztán, ha nem volnék rest, akkor se tudnék mit kezdeni az aktivitásommal. Nem is élek valami fényesen, mi tagadás. Ráadásul fáradt vagyok, ami nem csoda, ha az ember két hete éjszakázik. És nem ám búfelejtőkben meg tisztes becsületsülylyesztőkben, tucatnyi vidor delirium tremens társaságában, hanem egy zöldséggyümölcs stand mellett a panelrengetegben. Pósa mélyet sóhajtott, kisimította a homlokán a ráncokat. Az úgy történt, folytatta, hogy az egyik komám jelezte ezt a melót. Már a létezését. Meg, hogy addig tart, amíg be nem áll a cudar idő. Városszerte vagy tucatnyi standot találsz, lelkem, s ezeket többe kerülne minden egyes éjjel összepakolni és elfuvarozni, reggelente meg vissza, mint a hozzám hasonló balfaszokkal őriztetni rongyos háromezer-ötszáz forintért per éj. Így aztán éjjelnappal kínálják a zöldséget meg a gyümölcsöt eme remek az elárusítóhelyeken. Non stop. Éjnek évadján, persze, szerényebb forgalmat bonyolítva. Nekem magamnak konkrétan ezerkétszázhúsz forintnyi bevétel a csúcsom. Amúgy este fél nyolctól reggel fél nyolcig dekkolok a Hold utcánál, nem messze a Sörszanatóriumtól. Nem rossz hely, jóllehet nem a legjobb környék. Kezdetben mégis leginkább azon paráztam, mi a fészkes fenét csinálok majd, ha szólít a természet. A pisálást még csak-csak megoldom, ott a bukszus, de mi a fene lesz, ha szarnom kell? No, addig-addig lovaltam magam az aggodalomba, hogy a harmadik estén, úgy tizenegy tájban, éreztem, hamarosan baj lesz. A beleim aktivitása vészt jósolt. Vagy ha nem is azt, de az ürítés feltartóztathatatlan közeledtét feltétlenül. Kérdés csupán annyi maradt: mikorra érkezik meg a salak a végbél utolsó szakaszába? Attól féltem, erre az az egyedüli válasz: percek alatt megtörténhet. Még szerencse, hogy a Sörszanatórium sosem zárja be kapuit, áldassék az ő neve, oda araszoltam hát, egy szép, érett körtéért cseréltem egy fél körtét, sebesen lenyeltem, s már osontam is a klotyóra. Nem volt éppenséggel fölüdítő székelés, mégis sikerként könyvelem el. Na, ja. Pósa komótosan cigarettára gyújtott. Míg az első slukkot ízlelte, elolvasta néhányszor a közeli halálát jósoló feliratot a dobozon, majd szórakozottan padlószőnyegre ejtette a paklit. Tegnapelőtt hajnal fél kettőkor meg egy lány köszönt rám, mesélte. Éppen állva szundikáltam. A leány enyhén ittas volt és tündöklően szép. Pósa tekintete szinte elfátyolosodott az emléktől, ám hamar megemberelte magát. Afelől érdeklődött, fújta ki a füstöt, adnék-e neki egy fürt szőlőt. Adtam, naná. Finoman szemezgette azt a szép Pannónia kincsét, azokkal a törékeny kis ujjacskáival megkapóan elegáns mozdulattal szakította le szemenként a szárról, az ajkaihoz emelte, kis o-betűt formált a szájából, belecsúsztatta a szőlőszemet, bezárta mögötte az ajkait és kéjesen roppantotta szét gyöngyház-fo-

BENE ZOLTÁN – CIVILIZÁLT VILÁG

21

gaival a gyümölcsöt. Az édes nedű láthatóan élvezetet okozott számára. Kedvem kerekedett további gyönyöröket gerjeszteni. Felajánlottam hát egy ringlószilvát és egy barackot. Elfogadta. Mikor beleharapott a barackba, s leve a ruhájára fröcscsent, rám nevetett, azzal faképnél hagyott. Sokáig révedtem utána, kissé talán bele is révültem imbolygóan ringó járásába, na, ja. Pósa lehunyta a szemét, megköszörülte a torkát. Sokszor révültem én már el életemben, beleméláztam az életbe. Tizenöt éve lehetett, talán több is, mikor leszálltam a vonatról egy poros alföldi város poros állomásán, hogy átszálljak egy buszra egy poros alföldi falu irányába, a nagyszüleimhez. A poros alföldi város vasútállomása előtt van egy park. Éppenséggel nem kell keresztülvágni rajta, ha az ember a buszpályaudvarra igyekszik, én mégis mindig tettem egy kurta vargabetűt a hatalmas, öreg fák alatt, mert a park szélén kedves kisvendéglő húzódik meg, ahol kiváló kisfröccsöt mérnek metszett pohárba. Akkor is oda igyekeztem. A parkhoz egyébiránt játszótér, egy nem túl jó és nem is túl rossz állapotú klasszicista épület, esetlen kőszobrok, leharcolt padok, kikövezett gyalogösvények és szépséges faóriások tartoznak: egy szerethető civilizáció bizonyítékai egytől egyig… Pósa elnyomta a csikket egy gyufás skatulyában, lehajolt a padlóra, fölemelte a cigarettás dobozt, újabb szálat vett ki belőle, meggyújtotta. Néhányszor újfent elolvasta a doboz figyelmeztetéseit, megvonta a vállát. Tizenöt éve lehetett, amiről mesélek, talán még régebben, mondta. Ahogy mentem át azon a kicsiny parkon, láttam egy magas, vékony, hosszú hajú fiút egy alacsony, fiús lánnyal. Mögöttük tagbaszakadt fickó. Alighogy bekerültek a látómezőmbe, mint egy film, peregni kezdtek az események: kigyúrt manus elkapja a srác vállát, maga felé fordítja a fiút, s nyomban az arcába csap; fiú nem is védekezik, eldől, akár egy félbetört facsemete, s a nagydarab azonmód fejbe rúgja; a lány kétségbeesetten áll közéjük, sziszeg a behemót felé, fölcibálja a cingárt a földről, húzza maga után. A drabális egyén nem eredt a nyomukba. Köpött egyet, cifrán anyázott, aztán elkacsázott a párral ellenkező irányba. Körülöttem többen szörnyülködtek (a fejét rúgta, a fejét! azért ezt már mégse kellene…!), értetlen tekintetek követték a távolodó lányt és fiút, ijedt pillantásokat vetettek az agresszorra. Ez egy civilizált világ volna, kérem, jegyezte meg nem messze tőlem egy idős úr… Széttártam a kezem, mentem fröccsöt inni. A busz indulásáig néhány többnyire belefért. Én sem láttam még ilyesmit azelőtt. Verekedéseket, kakaskodást számtalanszor, de ilyet soha. A csenevész fiú szinte apatikus, s ezzel szemben a lány hisztérikus viselkedése az egyik, a szakszerű, kiszámított erőszak a másik oldalon. A megtámadott fiatalember a kezét sem emelte az arca elé, holott ösztönösen védenie kellett volna magát. Nem zajlottak olyan gyorsan az események, hogy ne próbálhatta volna meg. A támadó csak anynyi mozdulatot tett, amennyire feltétlenül szükség volt az eredmény eléréséhez: perdítés, ütés, rúgás. Mind pontos volt és kíméletlen. Mégsem lélektelen. Az eltorzult arc, az eset után a sercintés, a garázda káromlás mind az érzelmi töltetet bizonyítják. Amely érzelmi töltet egy másodpercre sem akadályozta a gépiesen pontos cselekvést. A test és a szellem, az értelem és az érzelem egymástól függetlenül működött. Mindezt már a kisvendéglőben gondoltam, s a buszon, a poros alföldi falu felé ringatózva, ahová akkortájt rendszeresen jártam. Kérdezheted, lelkem,

22

BENE ZOLTÁN – CIVILIZÁLT VILÁG ÉS PÉK ESZTER ANNA RAJZA – IGAZSÁG

hogy jön ez a zöldségcsőszködéshez? Na, ja, jogosan kérdezősködsz, jogosan! Onnan ötlött eszembe a másfél évtizeddel ezelőtti történet, hogy tegnap éjjel hasonlót láttam. Az a tegnapelőtti gyönyörű lány jelent meg nekem újra. Kicsit bizonytalanul járt, én szívesen ajándékoztam meg Pannónia kincsével. Alighogy enni kezdte, föltűnt egy fiú, hozzá szaladt, megragadta a kezét és futni kezdtek. Két másodperc sem telt belé, egy másik alak bontakozott ki a sötétből, s a párocska után vetette magát. Elérte őket, a srácot leütötte és rángatni kezdte a lányt. Közbe kellett lépnem. Rákiáltottam, hogy hagyja abba, de meg se hallott. Úgyhogy fogtam az üres ládát, ami székemül szolgált, és széttörtem a barom hátán. Elengedte a lányt, csodálkozva fordult felém, s nyilván rám is ugrott volna, ha időközben a fiú föl nem tápászkodik, és egy, a fene tudja, honnan előkerült léccel, kupán nem vágja. Elterült. A srác rám nézett, fölém emelte a lécet, tartotta egy pillanatig a fejem fölött, aztán elhajította. Megragadta a lány kezét és elvonszolta. Összeszedtem az össze-visszarepedt ládát, visszamentem a zöldségekhez. A leütött fószer úgy tíz perc múlva kászálódott föl. Tőlem kérdezte, nem láttam-e két fickót meg egy kurvát elinalni. Nem láttam, mondtam, mert a Sörszanatóriumban voltam éppen szarni. Különös módon belenyugodott a feleletembe, a fejét tapogatva eloldalgott. Hát, jó cimborám, ma este nem megyek a standra, azt hiszem. Szeretném hinni, hogy ez egy civilizált világ volna, kérem, még mindig az. Öncsalás, azt mondod? Na, ja. Az.

RÉVÉSZ ÁGNES VERSEI

Révész Ágnes

Cím nélkül Mályvatengerben lábnyomod: útravaló virradat előtt hangyányi tükör ring egy fűszálon, néma fog(y)adkozások

Zászlók Ma engem feszít. Kereszteződéseink vér és sár fölött

Napba néző Váratlan vihar. Szín és fonák egyszerre feszül, hasztalan

Szelídül egyre villámok között kezdettől ismerősen őrzöm reggelig

Átkelő Nincs rév, se túlpart utánad hiányjeled ott marad mégis

23

24

SEBESTÉNY JÁGER ORSOLYA ÉS GÁSPÁR ALADÁR VERSEI

Sebestény Jáger Orsolya

A gerlék Nap mint nap csapatostól szállnak el ablakom alatt a gerlék. Szállnak szabadon, s nem tudhatom mily égi nyomot követnek. Itt éltek, haltak és szerettek, szerették a fényt, s a felhőket a gerlék. Ha nézem őket, szinte érzem is létük tündöklő fény-záporát: miként elsuhan alattuk időtlenül e műremekbe öntött, teremtett világ.

Filemon és Baucis Ránk szőtt évek fátyola lobban, ha válladra hajtom a fejem, pókháló finom ráncaink gyolcsát tépi szét bennünk e múlatlan szerelem. Lásd, Filemon és Baucis lettünk egymásba fonódunk: mint fatörzzsel az ág, míg víztükör felett, távoli partokon álmodik bennünk a fiatalság...

Gáspár Aladár

Egy alak Amint kilépett a sötét folyosóból a mindent átmosó ragyogásra, lépése hirtelen l e l a s s u l t. Ameddig benn járt, látta, merre tartson, az árkád fénylő vége vonzotta, vitte őt kifelé, előre.

GÁSPÁR ALADÁR VERSEI

25

De most, hogy ott volt szemben a térnyi fénnyel, bizonytalan lett, s bénultan megállt. Egy ideig mélázott még a fájdalmas fényesség baljós bűvöletében, s végül mehetnékje fárasztó kényszerében képtelensége romhalmazává rogyott. Dunaújváros, 2002

Várakozás Micsoda csend és milyen idegenség szorong e szobává szűkült térben, ebben a falak közé zárt, sanyarú sötétben. Csak egy ajtón át dereng be résnyi fény, mely szegényes asztalt rajzol középre, meg egy megbillent széket arctalan alakkal. „Van”, ahogy tán „volt” is eszmélése óta… Vár hitetlenül kóbor vigaszhozókra. Dunaújváros, 1996

Találkozás (anti Dante és Beatrice) Kétségtelen, hogy már első találkozásuk sem lehetett volna semmisebb és

26

GÁSPÁR ALADÁR VERSE sérülés-mentesebb… Már ekkor eldőlt, hogy nem lesz majd közös jövőjük, nem lesz köztük viszony, sem egymásért remegő testközelség, Abban a hosszan elnyúló pillanatban még csak kevés kívánkozás se járta őket át, kínos közöny fogta el mindkettőjüket a másik iránt. Így aztán amint egymáshoz közelre értek, a tér tágulni kezdett köztük… Kapcsolat-veszély tehát aligha érte őket, rendben ment minden: a hamisan csúnya, mint mágnes lökte magától az őszintén szépet, s a hűvös érzékiség is a szelíd szellemiséget… A zsenge ifjút reszkető borzalom fogta el a hervatag öregtől, s a lüktető élet sem áhította még a halál-közeli együttlétet… Tétlen találkozásuk tehát hibás és homályos előkép lett… Jövőjük rögtön múltra váltott, bár létre se jött még, máris visszatért sosemvolt előéletébe… Vonzalomhiányuk várakozássá érett: várni, vágyakozni egy alig esélyes egymásnélküliségre… Dunaújváros, 2009

HÉTVÁRI ANDREA VERSEI

Hétvári Andrea

Kikötő napnyugtakor – csendélet – ha bőrét húzza rá az esti fényben a képen átvilágít lényege a napkorongban izzik annyiféle hajózhatónak érzett félteke ha lángja kormát átvihetné éjjel az észak-déli póluson lakó nem fröccsenne a festék szerteszéjjel a vászontól vitorláig fakó fehér színben nem úsznának a tárgyak s nem lebegnének zöld leanderek mert közelebbről nyílna szét a távlat a perspektíva így volna kerek – átmérőjén keringő méh poroz a belsejében éjfél horgonyoz

A kert retorikája mert élne még tovább a régi kert ha osztaná kegyelmét nyári este ha fékezné erő a két ikert egymásba érne mindkettőjük teste de nedveit már kifacsarta hajnal a kapukat már kulcsra zárhatod ha gyökeréből táplál, nem marasztal és sejtheted csak, miért hallgatott hogy miért nem ismétli magát kétszer a kacskaringós, hajló kerti kacs és máglyáján is él, és hajtja kényszer s a szálló mag százával lesz makacs mert álmait a földnek adja át a régi kert így osztja szét magát

27

28

PÉK ESZTER ANNA – MAGÁNY

NÉMETH J. ATTILA VERSEI

Németh J. Attila

A neved Először új nevet adtam neked, s választottunk később egy hozzám illőt, persze én voltam megint, aki túllőtt a célon, s kijelölte a helyed a női nem virág kataszterében, mert nyelvünk óhatatlanul közös, s a név esszenciális többszörös, ám valódi neved nem tudtam én sem, míg nem lett az enyémnek a párja, saját nevem titkos hívószava, s a szertartások rózsaillata keresztelőnket épp úgy átjárja, mint e misztika, mely furcsán otthonos, a rózsa is csak e néven illatos.

A pék Réteget rétegre hajtogatva lágyan levegőt dagaszt a kenyérbe, s az ujjbegyével tészta szívhez érve a lüktetést, az áramot adja, és lélegeztet duzzadt halmokat, mellet meg tomport formál a két keze, és azt sem tudja, hogy éppen vétkez-e, vagy csodát újít meg, s ez áldozat, mely újratermi meddő napjainkat, s ha lisztes lepedőn összefonva életre pirul e kettős forma, teknője bölcsőként világra ringat, ahogy a pék a kenyérbe, látod, gyere, gyúrjuk egymásba a lángot.

29

30

SZAKOLCZAY LAJOS – A SZERELEM HÁROM ARCA

Szakolczay Lajos

A szerelem három arca Kolozsvári Papp László, Visky András és Hervay Gizella egy-egy művéről Oláh Jánosnak, a somogyi öregbéresnek, a kitűnő írónak ajánlom - szeretettel (Egy kamasz tündérálma) Kolozsvári Papp László (1940 – 2005) posztumusz regénye, az A diák utolsó története (2011) beleillik abba a sorba – színház a színházban! –, amely korábbi műveihez hasonlóan az előadót, a mesélő diákot egy kör (kocsmaasztal) közepére ültette, hogy sosemvolt, de mégis megtörtént kalandjaival szórakoztassa a tátott szájú nagyérdeműt. Ám a hallgatóság nem csupán a már itt-ott fölbukkantakból, a Hajóorvosból, a Szélmolnárból s a Vénasszonyból – „aki szebb és fiatalabb, mint valaha” – áll, hanem a révült tekintettel az íróra (az író alteregójára) szegezett mindazon kíváncsiakból, akik számára a mese, a történet mint folyamat jóval több mint irodalom. Valóság? Kolozsvár-valóság? Egy nem is oly régvolt álom, egy érettségi előtt álló fiatalember szerelmi kalandjainak a fölidézése? Az ötvenes évek riasztó – a kisebbségben élők közt különösképp riasztó – valósága? Város, sors, történelem, csók és államvédelmi korbács montázsa? A polgári lét a Sétatéri barangolással és Mozarttal, valamint a kínszenvedés Negyedik (I. V.) Sztálinnal és Hatodik (V. I.) Leninnel – s a halhatatlan tanítók tanításait kegyetlenül megkövetelő és végrehajtó hatalommal – különös alkalom egy érzelmeiben is ébredező ifjú, már-már férfi egyszerre hihető és hihetetlen történetének, szerelmi és szexuális kalandjainak a fölidézésére. Egyszerre kapjuk a főhős, vagyis Tibor a kor bűnösségét saját bűnösségével tetéző, logikus és a reáliáktól fényévnyire álló cselekvés- és álmodozás-halmazát, valamint a „kincses város” utcáinak, tereinek, házainak (átjáró házainak), mozijainak és a bennük nyugvó életes történelemnek megfeszített búcsúpillanatait. A testi szerelemhez még el nem jutott túlfűtött kamasz, megirigyelvén a városban sokat járt kötéltáncos, Stroh Schneider bravúrjait, cafat húsként lóg, motorok, dugattyúk zaját hallgatva azon a bizonyos – nem szél, hanem álom lendítette – kötélen. Barátaival csak a nőkről beszélnek. Olvasóként falják, ebben is Tibor jár élen, az akkor divatosan pikáns ifjúsági könyveket (mindenekelőtt Vernét, Tarzánt, az A fekete veszedelmet, a Mars hadurát, stb.), s nem a hamis iskolai órák, hanem a kaland megannyi formája lendíti-élénkíti fantáziájukat. Az elsötétített szobákban a Duna-delta (a romániai gulág) borzalmairól regélő, hajdan jobb sorsot megélt polgárok riadalma, a főhős által félénken megközelített lányok rózsaillata, bugyi és nőszaga, majd az egyikkel-másikkal (leginkább Évával) folytatott viharos, a szexualitás csillagörvényét örömként és búnként is megélő szerelem beleolvad a lehunyt szemű város, a pislákoló Malomárok, a Botanikus kert, az Opera, a titkokat rejtő házfalak és a hó tisztaság-zuhanásában a

SZAKOLCZAY LAJOS – A SZERELEM HÁROM ARCA

31

túlélést ösztönző tetők sokszázados mindennapjaiba. Mert az álom-szerelmet, a bontakozó fiatal érzelmeit a mocskos valóság fölülírta. A rengő húsú jegyszedőnő, Matild, a perverz, szadista besúgónak sem mindennapi börtönőr, Zita, s nem utolsósorban a jó tanuló gyereket a „fasiszta” tanárok leleplezésére fölhasználni akaró iskolaigazgató képviselte azt a pártállami bilincset, amelyet Tibornak csak félig-meddig sikerült magáról ledobnia. A testi szerelem poklát, a Zita által kínált kíméletlen gyönyört, a megvesszőzést is csak azért viselte el – bűnös volta jelzi: élvezte is („Néha nem elég a legjobbnak lenni. Legaljasabbnak is kell lenni.”) –, hogy érzelmeiben megtisztulva méltó párja lehessen az igazinak. Az 1956-os magyar forradalom igazságkeresése Kolozsvárra is áthullámzott – a szerelmetes fiatalembernek először jutott eszébe, hogy talán embert is tudna ölni (így-úgy föllépő hóhérjaira gondolt) –, ám november 4. után a gyász kemény fátyla fojtogatta – volt, akit halálra – a jövőt a változásban elképzelő úttörőket. A sok szenvedést hozó Kálvárián, nyilván az időfölbontásban tobzódó író önéletrajzi elemeit is hordozva, ott a kamasz tündérálma: a megváltó szerelem talán megválthatja a bűnös bűntelen emberiséget is. (Uram Szerelmem) Visky András színpadon is nagy sikert befutott monodrámájának, a Júliának (2003) szövegrendszeréből bár kiolvasható eme égi-földi szerelem megannyi valóságmozzanata, mégis érdemes az ihletet kiváltó történés szociográfiai megvilágítása. Az író édesapját, a mindenki által szeretett s köztiszteletben álló református lelkészt, Visky Ferencet – aki a második világháború után fiatal feleségével Magyarországról „átszökött” Erdélybe – az 1956-ot követő politikai tisztogatások idején, 1958-ban huszonkét (!) év börtönre ítélték (ebből hat évet le is töltött). A családot, a feleséget és a hét gyereket pedig – köztük a kétéves Visky Andrást – a Baragan-alföldi táborba internálták. Íme, a Júlia című, versként ugyancsak olvasható színpadi mű „valóságkörnyezete”. A kibeszélhetetlen fájdalom mint megtartó erő. Pontosabban: a szerelem megtartó ereje. Ima-szöveg, Biblia-parafrázis, Szent Ágostont is érintő gyónás? Shakespeare-i lángolás – lásd a bibliai udvarlással átitatott Williams-i Rómeó és Júlia-párbeszéd-montázst (parafrázist) –, amelyet az olthatatlan szerelem tüze tart életben? Mindegyik, és egyik sem. Visky színpadon is jól mondható költői nyelve úgy egyedi, unikum, hogy az Énekek Énekét visszhangozva is az önállóság, a szakaszos légzést imitáló öntörvényű lázbeszéd egyik legtisztább példája. Hát létezik ilyen elképzelhetetlen szerelem? Ilyen, a hét gyermek összekötő bilincsében is szabadon szárnyaló – a gyónás, a megnevezés kíméletlen szabadságával sokkoló – kapcsolat? Amikor a test kényszerét fölváltja ama lelki összetartozás igénye, amely túl a férfi és nő közötti – kilométerekben is mérhető – irdatlan távolságon, a gondolat s az érzés hullámhosszán fejti ki hatását. Aki tisztában van a két kéz összekapcsolódásának – a szenvedő nő szimbolizálta egybekapaszkodás és egymásrautaltság – érzésével, az előtt nem lesz idegen a golgotai körülmények között fölidézett udvarlás (máig visszasajgó emlék) élményszerűsége sem. A Shakespeare-szöveg utáni bibliai álarc is – akárcsak Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámájában a Lisbeth-et simogató

32

SZAKOLCZAY LAJOS – A SZERELEM HÁROM ARCA

Kolhaas Mihály-i széptevés – ezt a poétikus gesztust erősíti. Poétikus gesztust? A lélek – a szerelemi érzés ajzotta lélek – kiáramlását. JÚLIA” „Olyan az én szerelmesem nékem / mint egy kötés mirha / mely az én kebleim között hál / Mint az Engedi szőlőiben a ciprusfürt / olyan nékem az én szerelmesem // Íme szép vagy én mátkám / íme szép vagy // a te szemeid olyanok mint a galambok / Mint az almafa / az erdőnek fái közt / olyan az én szerelmesem / az ifjak közt // Zászló felettem a szerelme // Hasonlatos az én szerelmesem az őzhöz / vagy a szarvasoknak fiához // Néz az ablakon keresztül / tekintget a rácsokon keresztül // Néz az ablakon keresztül / tekintget a rácsokon keresztül…” S ezt követően „Rómeó” és „Júlia” megpillantja az égő csipkebokrot, a tűz feletti kezeik megérintik egymást, ám hiába kap is lángra – „ég ég ég” – a két testrész, „de nem emésztődik el”. Végük van? Végük. Ám hiába „égnek de nem emésztődnek el”. „Klasszikus / szerelmi háromszög / Szentháromságszög / jaj”. S a puszta gulágján étlen-szomjan szenvedő család – „Reggel lucernát eszünk / délben lucernát eszünk / este lucernát eszünk” – asszonyfeje egyszer csak így szól: „Miért nem cseréli le az Isten az ő népét / kérdeztem a férjemtől / Mert szerelmes válaszolta a férjem / Akkor az más egészen más.” Az őrült, önkívületi állapotában gyónó, zsolozsmát mondó, az Urat – mindig a föntet – szólítgató asszony kiúttalan fájdalmában kacérkodik – mert kibírhatatlan ez a szenvedés – az „Angina pectoris” nevezetű – az orvos nevezte így – halállal, fölidézte az árulások, a „pulykavörös” Bölcs Mátyás uralkodásának fokozatait, a temesvári bíróság ítéletét, stb, de akkor lett hozzá igazán irgalmas az Úr, amikor egy – a válásukat erőltető – politikai szélhámostól, az udvarolni igyekvő ügyvédtől megtudta, hogy férje él. „Eljöttek éjszaka mind a heten / és elloptak a hullaházból / egy taligán hazahurcoltak // Gyertya ég / Látom a lángot // Angyalok kara végre / De nem nem / Énekelnek / Hallod? / Énekelnek a gyermekek / Végre.” S amikor föléje hajolt „egy tizenkét éves Jézus”, a fia, már érezte, nem fog meghalni. „Miért nem fogok meghalni? / Mert már meghaltál egyszer / Elég volt // Tele van a szoba virágokkal / Virágkoszorúkkal / Van egy pap is / de nem te vagy // Hol vannak a virágok / Hova tűntek / Süt a nap / kivisznek az udvarra / Az akácfán a háztetőn a falakon a kerítésen / Mindenütt mindenütt // Járok / Járok / Járok // Uram / Szerelmem” (Halállal viselősen) Hervay Gizella (1934 – 1982) költészete zuhanásokkal teli asszonylíra. Először – verskötetcím mondja – Reggeltől halálig (1966) írta a verset, később ez a „napszak” „haláltól halálig”-ra változott. Mikor aránylag – a későbbiekhez viszonyítva, persze – jobb volt a lélekállapota, szerelmes verse akkor is valaminő keserűséget hordozott. „Tíz éve szeretlek, / Mondd, mi végre / Nem találsz nálam / Menedékre. // Űzlek, elérlek, / Elmész újra, / Hány évig fut még / Szívem útja? // Úttalan úton / Visszagörbül, / Csak hozzád jutok / ki e körbül. // Körből körbe, / láncról láncra, / Veled vonítok a világra. // Virágra gondol, / Virágot lépik, / Kiben a szerelem / Szótlanná érik” (A leány, aki virágot lépik) Az együvé tartozás vonítás a világra? A szótlanná érés – szerelemről van szó – apoteózisa?. Amikor a Virrasztó című versében – az 1968-as Tőmondatok egyik jellegzetes

SZAKOLCZAY LAJOS – A SZERELEM HÁROM ARCA

33

darabjában – így fohászkodik, hogy „A világból nagyon mélyre ne essen! / Halálnál mélyebbre ne zuhanjon!”, már nagyon is észlelhetővé vált a korábban megsejtett: ez a nő-költő szerelmes a halálba. Életrajzi mozzanatok, fájdalmas, szinte kibírhatatlan valóságdarabok is segítették ezt a fölismerését. Pontosabban furcsa – negatívumból negatívumba csapódó – érzését. Első férje, Szilágyi Domokos harmincnyolc éves korában l976-ban lett öngyilkos, közös gyermeküket, Kobakot rá egy évre a bukaresti földrengésben összeomlott tömbház (Dankanits Ádáméknál volt vendégségben) temette maga alá. (Az 1978-as Kettészelt madár című verseskönyvét emléküknek ajánlotta.) A költő már ekkor a halál fogságában vergődött. Mária, Mária (kereszt-alak!) / keresztre feszített szűzanya / kétezer éves romok alatt kisfia” – kezdődik a Rekviem. S a Zuhanásokban, oratorikus költeményében sincs másképp: „Mária ölében tartja a Fiút, / ölében tartja a halált. / Kicsi a halál Mária ölében / Mária ölében kicsi a halál”. Öngyilkosságáig – mint említettem, szerelmes lett a halálba, nem volt menekülés – nem akármilyen Kálváriát járt be. Nemcsak anyasága, nőisége, magyarsága kérdőjeleztetett meg, hanem – ilyen a féltékenység és a rosszindulat – embersége is. Egyszer-kétszer – mert ott ismeretlenek voltak a vadak – a Pszichiátriai Intézet (Lipótmező) jelentett számára valamennyi nyugalmat. Onnan kijőve ajándékozott meg egy francia kockás lapokból összeállított kézírásos verseskönyvvel, amely siratókat és keserveseket tartalmazott. „aki szabad akar lenni / jégverembe / tűzesőbe / lábujjhegyen kell / járkálni” (aki szabad akar lenni). Vagy egy másik sirató így vall a párja, vagyis szerelme nélkül maradt asszony érzéseiről: „fejtől való fának gombja / napkeletnek van fordítva / napnyugaton pénz az ének / maradok hát ahol élek // ahol élek ahol halok /ahol rólad gondolkozok, / annyit gondoltam már reád / meghallotta már e világ // virágomat leszaggatta / nincs ki fiam elaltassa / nincs ki nyugodalmat adhat / ellopták a lakodalmat // könnyebb kősziklának / lágy viasszá válni / mint két egyes szívnek / egymástól elválni” (nincs bocsánat nincs ítélet). A vers befejezése népdal-montázs, csak így evvel a „többlettel” bírható ki a tikkasztó magány, a társnélküliség nyomasztó gondja. A „szerelmed vers” – nem véletlen – a hozzá közel álló halottakhoz, övéihez szól. Újra és újra megkísérli a csodát, vagyis életet akar lehelni fiaiba, a volt fiúba, és a sosemvolt lányba. „tiszta lappal / tiszta tollal / kék nappal / fehér holddal // fehér csonttal / kék szemekkel / tiszta ízű / szerelemmel // fiam lányom / feltámasztom / feltámasztom / feltámasztom!” (tiszta lappal). Vagy a hazatérésért való vezeklés nem az elbizonytalanodott lélek panasz szava, mikor is a halott gyermek – férfi kiválthatja-e a férfit – kedvesként funkcionál? „lányka lányka / holdfény lányka hazavezettél / életed az ára / életem az ára // nem sajnálom / életemet / csak egyetlen kedvesemet / árva / gyermekemet” (lányka lányka). Aki a halálba szédült – volt – szerelmetes férjét és a szörnyű katasztrófa (baleset) elrabolta fiát minduntalan meg akarja szülni, a világot – a számára nem könynyű világot – arra bíztatja, hogy támadjon föl, mert a szerelem – mi másért is volna érdemes föltámadni? – ételünk, sónk, boldogságunk támasza. „halálnak halálával

34

SZAKOLCZAY LAJOS – A SZERELEM HÁROM ARCA ÉS SIMEK VALÉRIA VERSEI

/ megmentenélek / fülel a fal / lakat az ének // meghalni érted / könnyű lenne / támadj föl világ / szerelemre! // legyen újra kék az ég / legyen lakható a föld” (halálnak halálával).

Simek Valéria

Madárdallal Árva akác rongyos ága hint utadra harmatot. Az ősz hervadó madárdallal rakja meg az asztalod. A messze szállt időt immár poharadba cseppented. Így lett a magvetésedből mennybéli kenyered.

Hegedűhúr A szegénység és gazdagság két földrész, közben elveszett az idő. Tompán és alázatosan gyufa lángja villan arcodon. Mint a szakadt hegedűhúr, meggörbült az igazság. Szemet csípő avarfüst száll az égre. Arcodról letörlöd a port, mint az imakönyvedről. Fájdalmad földcsuszamlásai holdból ágyazott párnádon pihennek. Zöldellő bokorban sem zizzen a remény. Hamvadó tüzed még fellobban, pillád alól gyöngyök gurulnak el.

SIMEK VALÉRIA VERSEI

Hazataláló Emlékeid közt jársz, mint az avarban. Örülsz az ősz fénylőn hulló lomhaságának. Lassan rád köszönt a tél. Az erdőben jársz, jószagú haraszt sziszeg utadon. Ősznek ezüst könnye kísér elhagyott utakon. Nem nézed már a lányok bimbózó tavaszát, térdüket hogyan simogatja a nap. Mindent megéltél, megértettél, hátad mögött az élet java. A hazataláló úton inged szakadozik a szélben.

Érlelő csend Nem alszom, rátok gondolok, ti kimondhatatlanok. Nélkületek a nap leejtett virágfej, árokba fordult szekér. A dombról sárral alázúduló szegénység. Szorongás és kétely árkaiból kapaszkodás fölfelé. Az erdők fölöttünk cserélik lombjaikat, vetkőznek és öltöznek születésnek, örömnek és elmúlásnak. Elvisznek fényt, szót, gondolatot... Érlelő csend arcomon, melyről az éjszakát le nem moshatom.

35

36

SIMEK VALÉRIA VERSEI

Csillagmorzsák Az est csillagmorzsáit letöröltem asztalodról. Fölépített játék-várad katonái őrzik a hallgatás gondosan felépített falát. Nincs rombolás. Angyali hírt vetít a téli hold ágyadra. Hatalmas havazásról álmodsz, hóból gyúrt meséid puha imaként szállnak szobádból.

Szárnya alól Gyümölcsfáid lombjai zúgatták szívedet. Az ínség aszálya fölött szállt a madár. Széttárt szárnya alól bomlott a reggel, és lelkedre dobta az őszi hervadást, és lecsalogatta a fák összemaszatolt ruháját.

PAPP ANDREA – FÉLPERCESEK

Papp Andrea

Félpercesek Turisták Két hét Görögország!!! Athén, a Meteorák, Delphoi, Spárta és a többi csoda! Nagyon készült az útra, még sose járt görög földön... busszal mentek, negyvenen, csupa orvos, tanár, régész, szobrász... Hát ez biztos jó társaság – gondolta. Egyik csodálatos kirándulás után, hazafele megálltak egy bevásárló központban. – Ugye, fél óra elég lesz? – kérdezte az idegenvezető. – Nem, nem, legalább egy óra kell! – volt a szinte egyöntetű válasz.... Könyvhét 2012 A sátornál elég sokan nézelődtek, lapozgatták a különböző kiadványokat. Az egyik könyv sokak tetszését elnyerte.Kézbe vették, olvasgatták a velős, hol szomorú, hol vidám szösszeneteket, volt, aki hangosan felnevetett, volt, aki egy könnycseppet ejtett... Aztán letették a könyvet és tovább sétáltak a következő sátorig.... Apák és fiúk Sose jöttek ki egymással... A fiú okos, öntörvényű, ment a maga feje után... Az apa detto... Ha mondott valamit, a fiú azonnal ellenkezett, sose értett egyet az apjával... Ha a fiú valamit jól csinált, az apa sose dicsérte meg, mindig talált valami apró, jelentéktelen hibát... Pedig nagyon büszke volt egy szem gyermekére, de sose tudta kimutatni érzelmeit... Az ő apja is ilyen volt... A fiú érettségi után elköltözött otthonról, vidéken járt egyetemre. Nem nagyon találkoztak, ritkán beszéltek. A fiú híres matematikus lett, viszonylag fiatalon Széchenyi-díjas. Az ünnepségen ott volt a büszke apa is. Mindenki gratulált a fiúnak, mikor rá került a sor csak ennyit mondott: Fiam, hogy nézett ki a nyakkendőd?!? Férjek Egy közvélemény kutató felhívta telefonon. Különböző kérdéseket tett fel, ő készségesen válaszolt. Végül megkérdezték hány éves. 62 – volt a válasz. – Hát nyugodtan letagadhatna 20 évet – mondta a kérdező. Este elmondta férjének, aki csak ennyit szólt: Persze, mert nem látott téged!

37

38

PAPP ANDREA – FÉLPERCESEK Egyetemi élet Az ország egyik legjobb egyeteme... Sok diák, kiváló tanárok, iskolateremtő egyéniségek...Persze, itt is takarékoskodni kell, az egyetemi épületeket este 9 helyett már 8-kor zárják, a fénymásolásért a tanárok is fizetnek, és szolgálati kocsi is csak két embernek jár a rektornak és a hallgatói önkormányzat elnökének.... Élő halott Nem voltak a legjobb testvérek. Talán a túl nagy – tíz év – korkülönbség miatt, talán mert az öccse külföldre ment, először csak tanulni, aztán ott is maradt. Megnősült, gyerekei születtek, néha látogatott haza. Ő meg szinte sose ment ki hozzájuk, pedig mindig hívták... Egy szép őszi napsütéses délutánon telefonált a sógornője, Öcsi meghalt, infarktusa volt, intézik a temetést, értesítik, mikor lesz... Nem értett semmit, nem akarta elhinni, ez valami tévedés... Öcsi, aki sportolt, egészségesen élt, sovány volt. De a hír igaz, lezajlott a temetés, hazajött és még mindig nem akarta tudomásul venni a tudomásul vehetetlent... De az Idő nem állt meg, az élet ment tovább... Eltelt egy év, kettő, és ő még mindig úgy beszélt a testvéréről, mintha élne.... Pszichológusok Nagyon szeretett óvodába járni. Már nagycsoportos volt, jövőre iskola! Év közben – kísérletképpen – a kis- és középső csoportosokat (néhányan voltak csupán) az egyik nagycsoporthoz rakták, oda, ahová ő is járt. A pszichológusok kíváncsiak voltak, hogy jönnek ki egymással a különböző korú gyerekek. Először nagyon izgalmasnak találta, hogy a kicsik ott vannak velük. Aranyosak voltak, kedvesek, lehetett velük játszani, na meg irányítani őket... De egy idő után a nagyokat zavarni kezdték a kicsik. Elég erőszakosak voltak, az új játékokat mindig maguknak akarták, és bizony sokat nyafogtak, meg sírtak is, főleg reggelente, mikor az anyjuk elment... Egyszer elmondta szüleinek, hogy legszívesebben átmenne az „igazi” nagycsoportba, mert a kicsik sírása rettentően zavarja. Anyja beszélt egy pszichológussal, mit tanácsol. – Na de asszonyom, hát milyen apa lesz a fia, ha nem bírja a gyereksírást??? Maradjon!

PÁSZTOR BERTALAN – ÚJVÁROSI MOZAIKKÉPEK

39

Pásztor Bertalan

Újvárosi mozaikképek Az egyik nap éppen cikket írtam, amikor megcsörrent a telefon. A Tankönyvkiadótól hívtak, Indítottak egy sorozatot (Íróktól–Írókról), ismerve publicisztikai tevékenységemet, szeretnék, ha én is szerkesztenék egyet. Ha elfogadom, a részleteket majd a kiadóban megbeszéljük. Nagy László és Illyés Gyula neve merült fel bennem. Az utóbbit választottam. Lenyűgözött Illyés írói munkásságának változatossága, gazdagsága, hiszen minden műfajban jelentős alkotásokkal gyarapította irodalmunkat. Évekig dolgoztam a breviáriumon. A kéziratot átadtam a sorozatszerkesztőnek, Benkő Attilának. A szerkesztő kapcsolatban állt Illyés feleségével, Flóra asszonnyal. És megállapodtak abban, hogy ha összeáll a könyv anyaga, Attila átadja Flóra asszonynak. Tulajdonképpen lektorálás volt ez, szerettük volna ezt nevesíteni a könyvben, de Flóra asszony nem egyezett bele. Kritikai megjegyzéseit leírta, és Attila felkért, hogy a megbeszélt időpontban keressem fel Kozmutza Flórát. Megtettem. Visszaemlékezéseimet később megírtam, idézek belőle egy részletet: „A nyolcvanas évek végén kétszer kerestem fel – előzetes megbeszélés alapján – József-hegyi otthonában. Látogatásom oka: éveken át dolgoztam az Illyéstől – Illyésről című könyvemen, s ebben néhány költemény kéziratát is meg akartam jelentetni, s kiválasztásához meg kellett néznem a kéziratok minőségét. Az első munkalátogatás időtartama meghaladta a két órát, a beszélgetés tehát nemcsak a kéziratokról szólt. Élénken érdeklődött a diákok irodalmi műveltsége iránt, fájlalta, hogy a mai fiatalok kevés verset tudnak idézni emlékezetből. Hiányosnak tartotta a diákok anyanyelvi műveltségét. Felidézte férje küzdelmét a természetvédelemmel kapcsolatban. Fáradhatatlanul áradt belőle a szó, s én csak csodáltam szellemi frissességét, kritikai megjegyzéseit. Csodáltam benne mást is. Készülő breviáriummal kapcsolatban megkérdezte, hogy a Testvérek című költemény benne van-e a kéziratban. Az igenlő válasz után – fellapozva a kéziratot – újabb kérdés következett: Miért nincs odaírva, hogy Illyés ezt a szerelmes verset első feleségéhez, Juvancz Irmához írta? Az igazságot akarta, a teljes igazságot. Csak azt? Ez a kérdés, ez a hiányérzet kifejezett valamit a nagy lélek nemességéből is. A kicsinyesség előtérbe tolakszik, az önzés kisajátításra tör: a kizárólagosságban leli örömét. Flóra asszony önzetlenül osztozott mások örömében, sőt örömmel mondta el, hogy ez az Illyés-vers kedvencei közé tartozik. Talán azért, mert a Testvérek nem egyetlen személyhez kötődik, mert – Izsák József értékelő gondolatait idézve – „… a nagybetűvel írandó Nő az eszmény, az Asszonyban megtestesülő létfolytonosság himnusza támad az érzékinek induló költői képekben rajzolt vágyakból. Mert a vágy itt az uralkodó, a szüntelen megismétlődő feltételes múlt… Az érzékiség így ível át a profanitásból a legmélyebben átélt költészetbe.” Illyés szerelmi lírája tehát több önmagánál. Erre jó példa A tihanyi Templomhegyen is, amelyet Flórához írt:

40

PÁSZTOR BERTALAN – ÚJVÁROSI MOZAIKKÉPEK Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi Balaton, tavasz, hegyorom! Alig tudom magamba szedni. S egyszerre – sok nagyon! Szeretném – azért, hogy te is nézd – Szemembe tenni szemedet. Magányba zár, fojt, fáj a szépség, Ha nem együtt látom veled. Nem érzed, amit én, – ez is fáj: Semmi se jó már nélküled. Szeretném a szívembe tenni Lüktető, élő szívedet. Mennyi szín! Nem tudok betelni. Mekkora távlat! Mennyi fény! Szeretném, szeretném, ha lennél Tetőtől talpig én!

Flóra asszony ennek a versnek nemcsak ihletője volt, hanem sugalmazója is: az egyik francia költő-filozófus írt hasonló témájú, hasonló szemléletű verset, s erre éppen Illyés felesége hívta fel a költő figyelmét. Ezt a történetet második látogatásom idején mondta el a költemény ihletője, sugalmazója. De nemcsak csodáltam Illyés Gyulánét, tapintatosan bár, ám kitartóan vitatkoztam vele. A vita tárgya: könyvem egyik szemelvénye nem tetszett neki. S arra kért, hogy keressek helyette más szöveget. Mivel könyvem műfaja a klasszikusok által is kedvelt breviárium, a szemelvények logikus sorrendben követik egymást, s ezt nem szabad megszakítani. Ezért ragaszkodtam a szemelvényhez. Flóra asszony viszont hű akart maradni férje szelleméhez, a szöveg szerzője ugyanis dogmatikusan értékelte Illyés életművét (az általam kiválasztott szemelvény nem ilyen volt), s ez rossz emléket idézett fel Flórában. Végül azzal zárult a vita, hogy ha talál egy jobb szemelvényt, elküldi levélben. A címet küldte el, s így került a könyvbe Vadas Ferenc írása. Valamennyi olvasó örömére, mert ez sokkal szebb, mint amit először kiválasztottam. Javaslatot tett más szemelvényekre is, ezeket ellenvetés nélkül elfogadtam. Ily módon az én könyvem az ő könyve is. Ezt valamilyen formában szerettük volna (Benkő Attilával együtt) a könyvben is feltüntetni, de ebbe nem egyezett bele. Nem akarta megörökíteni a nevét? Így nem. Az ő neve e nélkül is tündököl a halhatatlan szerelmesek birodalmában: a szerelmes versekben, a hitvesi költészetben, a családi lírában, a naplójegyzetekben, a magyar irodalom történetében.” Ezt a részletet Az idő mérlegén című könyvemből idéztem (A nekrológot a halálhír váltotta ki belőlem: Emlékezés Kozmutza Flórára, megjelent 2002-ben, Árgus Kiadónál). Eddig azokat a részleteket idéztem, amelyek közös munkánk mozzanatait

PÁSZTOR BERTALAN – ÚJVÁROSI MOZAIKKÉPEK

41

tartalmazták. Időben azonban a nekrológ első része később történet meg. Most ebből is leírok három bekezdést. „Átkelt Kháron ladikján ő is: életének 90. évében meghalt Illyés Gyuláné. Nevét kétszeresen is beírta századunk irodalomtörténetébe. Először József Attilát ihlette versírásra, az ihlet forrása azonban – a költő betegsége miatt – hamarosan elapadt. De a forrás újra életre kelt: ellenállhatatlan erővel, és egy életen át gazdagította Illyés Gyula költészetét. Mi az oka, magyarázata annak a ritkán előforduló jelenségnek, hogy egy fiatal lány századunk két nagy költőjét is rabul ejtette, és szebbnél szebb költemények megírására ihlette? Meg lehet ezt magyarázni? Ki lehet fejezni, racionálisan a kifejezhetetlent? szavakkal? Aligha. De Illyés naplójegyzeteiben leírt néhány gondolatot Flóra varázslatos szépségéről, személyiségének belső értékeiről: „Mikor megismertem, Flóra olyan volt, mint egy virágba boruló almafa: tündöklő, karcsú, ártatlan. Ráadásul művelt, kisportolt, önfeláldozó. Az első nap bizonyos voltam, halálig tudnám szeretni. Hogy haláláig szerette, bizonyíték rá: a Naplójegyzetek vallomásain, mozaiktörténetein kívül – a hitvesi költészet számos verse s köztük talán a legszebb: Mert szemben ülsz velem…” A nekrológ megjelenése után, 1995 júniusában levelet kaptam, s a borítékban a következő sorokat olvastam: Kedves Bertalan Szép és igaz írásában emlékezett meg édesanyámról, köszönöm az őszinte szavakat. Nagyon szomorúak vagyunk, mélyen érezzük a hiányát, annál is inkább, hiszen nap mint nap együtt voltunk, és most mintha minden kiürült volna körülöttünk. Még egyszer köszönöm a megemlékezést Illyés Ika Olvasás után leemelem könyvespolcomról a Naplójegyzetek 1961–1972 című könyvet, belelapozok, a negyedik oldalon olvasom a dedikációt: Pásztor Bertalannak, köszönettel és szeretettel Illyés Gyuláné 1989. augusztus 18. Az ezredfordulón a feleségemmel együtt Ozorán jártunk, itt van a legnagyobb kiállítása a század egyik nagy költőjének. Mi sem természetesebb, bementünk a múzeumba. A bejárattól balra, egy vitrinben megpillantottuk ILLYÉSTŐL – ILLYÉSRŐL című könyvemet. Hirtelen eszembe jut Flóra egyik levelének mondata: „Az egész anyagot jól átnéztem, és úgy látom, lelkiismeretes, Illyés Gyulát jól jellemző munka.” Úgy tűnik, és ezt a kiállított könyv is bizonyítja: nem csupán udvariasságból írta Flóra az elismerő szavakat.

42

PÁSZTOR BERTALAN – ÚJVÁROSI MOZAIKKÉPEK (II.)

Újvárosi mozaikképek (II.) Méliusz József szavaival élve: újabb „ritka eset” következik: Reviczky Ádám könyvét, a Vesztes háborúk…-at is Juhász Ferenc adta a kezembe, hogy írjak róla kritikát. Bár nem ismertem az írót, szívesen fogadtam a felkérést. Jeles költőnk, Reviczky Gyula rokonáról, közvetlen leszármazottjának a könyvéről írni – felemelő érzés. Az is érdekes volt számomra, hogy a visszaemlékezést a fiú örökítette meg Reviczky Imréről, a Horthy-hadserek egyik tisztjéről, aki a keleti front poklában is megőrizte humanizmusát. Nem szeretem az egyenruhát, az egyengondolkodást, de ezt a könyvet szívesen olvastam. És ez a szubjektivitás érződött a recenzióm minden során. Néhány bekezdést idézek belőle: Emlékiratokban megszépülhetnek a tények, Reviczky Ádám azonban olyan könyvet írt, amelyben a szépnek valóságfedezete van. Apjának, a legendás hírű ezredesnek életútját rajzolta meg: „elfogulatlanul, tárgyilagosan”. Árnyaltabban fogalmazva: a rejtőzködő szubjektivizmusa teszi olvasmányossá, Reviczky Imre alakját pedig emberivé… Mi teszi emberivé ezt az arcot? Hosszan lehetne sorolni, itt csak néhány mozzanatot idézek a kritikából: Kesző András felesége sírva, rimánkodva kéri a frontra induló szerelvény mellett a század parancsnokát, Reviczky Imrét, hogy vigyázzon a négy gyermekének apjára. Vigyázott rá: soha nem engedte veszélyes helyre. Életben maradt. Amikor jelentik neki, hogy Lengyelországból szökött „hontalan” zsidókat akarnak deportálni a keleti frontra, visszatartja a szerelvényeket, s guruló koporsók utasainak anyakönyveket ad: hivatalos papírokkal honosítja a hontalanokat. Amikor Ukrajna földjére kerül, könyörtelen parancsot kap: torolja meg a partizánakciókat, égesse fel a falvakat. A külső parancsnál erősebbnek bizonyult a belső, az emberség parancsa, s a házak nem üszkösödtek el. „Bűnös” mulasztásáért alkalmatlannak találják a vezetésre, s visszarendelik a hátországba... Egyéniségének igazi próbatétele az erdélyi Nagybányához fűződik… Dokumentumok bizonyítják: ezrek és ezrek életét mentette meg – éjszaka „legyártott” sas behívókkal – a gettóba hurcolástól, sőt, ha idejében érkezett a panasz, a szögesdrót mögül is hozott ki embereket. Templomot építtetett, hogy az építők ne kerüljenek ki a frontra. Fákat rakatott a vagonokba, hogy ne legyen hely a leventék bevagonírozására… Ha politikai büntetőszázad érkezett Nagybányára, beosztotta a foglyokat a munkaszolgálatosok közé. Akinek „elveszett” a papírja, kapott újat. Mindezt nem önzésből tette, hanem emberségből. Ebben az időszakban már nemcsak ő formálódik, alakítja a történelmet is. Lehet, hogy az utóbbi állítás disszonánsan hangzik, hiszen azok a csaták, amelyeket az ezredes vív a nagybányai fegyveres testületek parancsnokaival, a hadbírósággal, mit sem változtatnak az ország sorsán, a háború alakulását sem befolyásolhatják. Küzdelmei mégis jelentősek, tetteinek értékét az egyik túlélő így összegezte: aki megment egy életet, egy világot ment meg. A segítőkész parancsnok többet tett ennél: osztozott velük az örömben és a bánatban, s visszaadta hitüket az emberben... Mindezek után azt hihetné az olvasó, hogy a háború után megbecsülték a

PÁSZTOR BERTALAN – ÚJVÁROSI MOZAIKKÉPEK (II.)

43

legendás hírű ezredest. Nem így történt. A horhtysta katonatiszteket sommásan elítélték. Nem kegyelmezett Reviczky Imrének sem. Élete végén szénlapátolással tengette életét. Hiába írt kérvényeket, hiába adta hírül a romániai sajtó, hogy odalátogatásakor milyen lelkesen ünnepelték azt, akinek a neve Erdélyben „a humánum és a segítőkészség szimbóluma.” Az idő – megkésve! – igazságot szolgáltatott: 56 őszén rehabilitálták. Kiemelt nyugdíját azonban nem sokáig élvezhette… Budapesti lakásának falán emléktáblát helyeztek el. Izrael egyik városában utcát neveztek el róla. A legszebb emlékmű Reviczky Ádám alkotása. Amit apjáról és koráról írt, nem elvont történelem, hanem élethű valóság. Vesztes háborúk – megnyer csaták: izgalmas olvasmány, megható elbeszélés. Ez a szubjektivitás áthatja recenzióm minden sorát. Valószínű, hogy ezt megérezte Reviczky Ádám is, amikor elolvasta az Új Írás 1982/2-és számát. Nyomban tollat vett a kezébe, és papírra vetette a következő sorokat: Igen tisztelt kedves Barátom! Számomra nem várt ajándékot jelentett az Ön könyvemről írott, az Új Írásban megjelent recenziója és most hirtelen nem is találom a kellő szavakat a méltó köszönethez. Kardos György – távozása érthetően nagy veszteség a számomra – igen jót tett velem, amikor a 60 éves korban könyvíráshoz fogó, teljesen ismeretlen tollú szerzőtől azonnali és csonkítás nélküli közlésre átvette könyvemet. Talán az egy, 1984. januári TV-interjú volt az egyetlen ajánlóm. S bár az ÉS, a Magyarország, a Magyar Nemzet, Új Élet, Budapester Rundschan írt már róla, mindeddig hiányoltam az elemző kritikákat, amelyek – túl a szándékommal is egyező Apám méltatásán – kissé az én jó vagy rossz meglátásommal, írásommal is törődnek. Most ezt a „többletet” megkaptam Öntől, nagyon hálásan köszönöm! … Nagyon jóindulatú az Ön írása és nekem, jóleső, hogy tér- és időkorlátokon való túllépéseimet, szociális, morális, emberi magatartást számonkérő fejtegetéseimet, háttér-képeimet megértéssel fogadta, többnyire elfogadta. Nagyszerű a Kádár Gyulával, Andorkával való egybevetése Apámmal és köszönöm a helyenként kiragadott, minden bizonnyal egyetértésből fakadó hasonlataim, szentenciáim felidézését. Bizonyára sokan lesznek, akik az Ön figyelemfelhívása nyomán veszik majd kézbe a könyvemet és ez a legnagyszerűbb! Igaz hálával és köszönettel, valamint tisztelettel köszöntöm Önt, Reviczky Ádám. Ismét idézem Méliusz József szavait a Vesztes háborúkkal kapcsolatban: „Az meg szociológiailag, politológiailag egyenesen „pikantéria”, ahogyan Ön Tranzit kávéházról írottai (és maga a könyv) érintkeznek az irodalmi élet odaáti aktuális forrongásaival, amik talán nem is választhatók el az itteni állapotoktól.” A „forrongás” tulajdonképpen igazságszolgáltatás az emberi méltóságukban megalázottak számára. Ez történt Reviczky Imrével is. Örültem annak, hogy részt vehettem ebben az igazságkereső folyamatban.

44

PÉK ESZTER ANNA – REJTŐZKÖDÉS

P. SZATMÁRI ERZSÉBET – HÁNYATTATÁS

45

P. Szatmári Erzsébet

Hányattatás Annyi párhuzamos eseménye és fájdalma volt a harmincas-negyvenes éveknek, hogy ha mindaz mozaikképpé rendeződne össze, kevés lenne rajta a derűs, a kellemes motívum, annál több a sötét folt. KATONASÁG ÉS HADIFOGSÁG A 30-as évek közepén kezdett a család felett beborulni az ég: 30 éves korában édesapánkat behívták katonának. Hiába volt már akkor kétgyerekes apa, nem mentették fel, mondván: közös háztartásban élnek a szüleivel, van, aki dolgozzék... Alaki kiképzést a községháza udvarán kapott az „elmaradottak” húszfőnyi csoportja, este pedig hazaengedték őket. Jópofáskodtak velük: gyakorlatozás, tisztelgés közben fotózták őket. Legjellegzetesebb a kötélhúzásról készült felvétel: „katonásdit” játszattak az öregfiúkkal, szinte hallani az „Adj, király, katonát…” A kiképzést követően 6 éven keresztül többet volt a hazai katonatáborokban (Sárándon, Derecskén, Biharugrán, Berettyóújfaluban, Nyíregyházán), mint otthon. Csak aratáskor és az őszi betakarítás idején engedték haza pár hétre. Az olyan törvénytisztelő, becsületes embert, mint apukám, jól lehetett rángatni: idejében érkezett az újabb behívók színhelyére, jelentkezett. Míg mások – ezt idős korában többen is elmesélték neki – elbújtak a mellékutcákban, onnan lesték: ki van-e már a létszám, így „létszámfeletti” lett belőlük – s ezzel a stiklivel végeredményben megúszták a háborút. Az ő életéből viszont éveket rabolt el a rengeteg „jobbra át – balra át”. ’42 nyarán aztán a hadtestet kivezényelték a Kárpátokon túlra. Utoljára ’43 márciusában engedték haza: tekintettel a harmadik gyermeke érkezésére. A felmentést anyuka most is kérvényezte, de ahhoz még a három gyerek is kevésnek bizonyult. Apuka visszament a hadszínttérre; oda már nem lehetett sem csomagot, sem levelet küldeni, csupán tábori lapot, azt is cenzúrázták. Eleinte még rendszeresen jöttek-mentek a kis tudósítások, de ahogy telt az idő: jelentkezett a honvágy, s az egyik lapon fényképeket kért a gyerekeiről. Borbély Sándor tanító úr 44 kora tavaszán kis gépével sorozatot készített rólunk: A mackóruhás Öcsi épp egyéves, fogjuk a kis kezét jobbról-balról: együtt van a három gyermek. Nagymama egy karosszékből szemlélte a fotózást, titokban róla is készült felvétel. Ám a tanító úr megörökített bennünket külön-külön, sőt kedvenc háziállatainkkal: kutyával, macskával is. Az otthon hangulatát érzékeltető képeket apuka Ukrajnában kapta meg. Féltve őrizgette, a cigarettapapír mellett, a dózniban. Néhányat azonban megmutatott a feljebbvalójának, aki azzal biztatta, hogy szabadságot kap nemsokára (még lehetett az illetőben némi együttérzés). Erről örömmel írt haza, s jelezte: szép kendőt meg sálat hoz ajándékba, már a katonaládájában vannak a holmik. Reménykedve vártuk. Édesanyja (nagymama) mindennap imádkozott az egyetlen gyermekéért, hogy mielőbb segítse haza az irgalmas Isten. Ám tábori lapjai

46

P. SZATMÁRI ERZSÉBET – HÁNYATTATÁS

hamarosan megritkultak, majd teljesen elmaradtak. Kétségbeestünk! Aztán ismét felcsillant a remény: egy sebesült barátjával azt üzente, hogy jól van, ne aggódjunk miatta. Hazaküldte az egyik kis fényképet, a hátoldalán oly reményvesztett szöveggel, hogy sírni kellett rajta: „Ebből a pokolból már csak a jóisten menthet meg”. Azután „A cím ismeretlen” jelzéssel visszaküldték két lapunkat, és tőle sem jött semmi! Nagyon elkeseredtünk. Annyit sírtunk, hogy fürödni lehetett volna benne, különösen a nagymama könnyeiben. Ez a lesújtó bizonytalanság majdnem két évig tartott. Az első biztató hírt május-június táján egy hadifogoly üzente: apuka is hamarosan hazajön (így tudtuk meg, hogy fogságban van!). A harmadkézből jött üzenetet nem tartottuk hitelesnek. Szélhámosok akkortájt már fizetségért hozták a „jó hírt”. Pár hét múlva azonban egy ismeretlen, aki soha nem járt a falunkban, addig kérdezősködött, míg odatalált hozzánk. Apuka vele is elküldött egy kis fényképet, ráírta a nevét, a lakcímünket, s hogy „Élek, várjuk a bevagonírozást!” Attól kezdve mindennap vártuk. Még jó három hét telt el, mikor egy délután megláttam az úton valakit: lassan, bizonytalanul lépdelt, egy vékony botra támaszkodott, nem tűnt ismerősnek, de a ruhája katonai holmi… – Nagymama, tessék kijönni! Jön egy katona. Akkor már 50 méternyire lehetett, és nagymama azonnal megismerte: – A fiam, megjött a gyermekem! Fussatok elé! Jaj, milyen sovány, szinte csont, bőr – hallottuk nagymamát. Amint odaértünk, azonnal átöleltük, belékaroltunk és szinte tartottuk legyengült testét: - Apuka, de jó, hogy megjött! Hogy tetszik lenni? – s választ sem várva a kezét puszilgattuk Addigra már öcsénk is odafutott. Apuka megpróbálta felemelni, de nem volt hozzá elég ereje. Ketten kaptuk fel a kis „sós zsákot”, hogy magához ölelhesse. – Édes kicsi Pityukám! Pólyás babaként láttalak utoljára – mondta rekedtes hangon. Tárt karokkal nagymama is odaért. Folytak a könnyei, most már a boldogságtól: – Isten hozott, édes gyermekem! Éreztem én, hogy hazajössz! Hazasegített a jóisten! Átkarolták egymást. – Azért a jóistennek Nagymama is segített, hiszen annyit imádkozott, hogy azt meg kellett hallania – mondta bátyám. – Majd megmutatom Apukának azt a szép kis imakönyvet, amit nagymama a tanító úrtól kapott hálaképpen. – Mit hálált meg? – Azt a kérvényt, amit nagymama aláíratott a szülőkkel, hogy ne vigyék ki a frontra. Közbeszóltam: – Az aranyozása azóta megkopott, meg a lapjai is gyűröttek. Egyik-másik imát már kívülről tudjuk, mert mindennap felolvasta nagymama. Lassan odaértünk a nyári konyha elé. – Ide tessék leülni, jó hűvös ez a gang. Biztosan elfáradt a hosszú gyaloglásban, meg a hőségben. – Bizony el! Igaz, az artézi kútnál lemostam az arcom, merítettem friss vizet is. Istenem, de régen ültem ennél az asztalnál. Milyen szép itt minden… Anyám! Ha van egy kis finom tej, azt innék, pár falat kenyérrel. – Van, gyermekem, hogyne volna. De szikkadt kenyeret adok mellé, hogy gyorsan felszívja a tejet. – Édesanyátok merre van? És nagyapa? – kérdezte tőlünk apuka. – A Borosföldön dolgoznak, a futóbabot takarítják be. Anyuka attól fél, hogy kipereg, ha kap egy esőt. – Hívjátok be őket, holnap majd közösen befejezzük a paszúlyozást. – Apukának pihennie kell, és erősödnie, mi majd megcsináljuk. – Jól van, na… De most szaladjatok, hogy minél előbb láthassam őket is.

P. SZATMÁRI ERZSÉBET – HÁNYATTATÁS

47

Fickándozva futottunk, vittük az örömhírt. – Anyuka, Nagyapa! Siessenek haza, megjött apuka! – Jaj, istenem, végre itthon van! – kapott a szívéhez anyuka, s szinte futva indult el. – Csakhogy megértük ezt a napot, Jóatyám! – nézett az égre nagyapa imára kulcsolt kézzel, majd ránk szólt: – Gyerekek! Zsákba a terméssel! Egy-kettőre kapkodjátok össze. Én meg megyek a fiamhoz, ahogy a lábam bírja. Nem kellett minket biztatni: begyömöszöltük a kis kupacokat, a kipergett szemeket is felkapkodtuk. Mire kiértünk a táblaföld végére, megtelt a két nagy zsák. – De jól felpakoltatok, tegyétek be a gangra a termést. Nagyon ügyesek vagytok – dicsért meg bennünket anyuka –, kézmosás után vegyetek ti is az amónikás süteményből, apukátok már megkóstolta. – Mindjárt eszem – mondtam –, csak előbb kihozok valamit. Bementem, és az egyik fotelnak nevezett nagy karszéket kibéleltem a régi bekeccsel meg egy kispárnával. s odacipeltem apukához. – Apuka! Tessék ide átülni, ez puhább. – Igazad van, kislányom, jót tesz a csontjaimnak. – Fiam, feltettem egy fazék vizet melegedni, hogy lefürödhess – szólt ki nagymama a konyhából. Szagos szappan is lesz hozzá. – Köszönöm, anyám! Erzsikém, megéheztem! Csinálj nekem két tojásból hagymás rántottát – fordult anyukához. – A zöldpaprikát kifelejtetted belőle – élcelődött anyuka. – Tényleg! De hát évek óta nem is láttam paprikát, nemhogy ettem volna. Avval még finomabb lesz. – Én meg hajnalban szedek főzni való tengerit. Görögdinnyét is hozok, ha érett újabb. Egy most is hűl a kútban, de csak reggelire kaptok belőle, nehogy bepisiljetek az éjszaka – viccelt velünk nagyapa. Pityuka szokatlanul csendben volt, hason feküdt a kispadon, két kis karját az álla alá téve leste az apját, majd hirtelen azt kérdezte: – Mit hoztál nekem? Apuka meglepődött kissé, de feltalálta magát: – Magamat, kisfiam abból a „Messzikóból”. Meg ezt a vizeskulacsot. Ez mostantól a tied, engem már eleget szolgált. Gyere, vedd el! Öcsi azonnal talpra szökkent, s apuka elé állt: - Milyen szép fényes. Köszönöm, Apucikám! – mondta hízelegve. – Hozzad gyorsan, Pityuka! Megtöltjük a kútnál jó friss vízzel – szólalt meg bátyám. – A mi vizünknél nincs jobb hét határban – kapcsolódott be nagyapa. Ha láttad volna ’44 szeptemberében a menekülteket, akik ezen az úton nyugat felé igyekeztek. Csak jöttek az edényekkel, alig győztem merni a vödörrel. Volt olyan nap, mikor több százan ittak a vizünkből, és agyondicsérték. Akinek kannája volt, vitte magával az útravalót. – Itt a finom könnyű vacsora. Jó étvágyat hozzá! – tette apuka elé a serpenyőt anyuka. – Ehhez foszlós fehér kenyér dukál, ma hajnalban sütöttük. Csak egy szeletet vágok, nem mintha sajnálnám. Kóstold meg, fiam! – És friss, szalontai víz a világlátott kulacsból – tódította bátyám –, mire apuka a legkisebbhez fordult: – Töltsél a kulacsodból, Pityukám, de csak egy fél pohárral! Hiába finom, most még ebből sem ihatok eleget – kortyolt bele jóízűen, majd párhetes bajszáról letörölve a cseppeket, így folytatta: – Tudjátok, amikor fogságba estünk, úgy tereltek bennünket, mint a birkanyájat, majdnem le a Fekete-tengerig. A vándorlás alatt muszáj volt sokféle vizet megkóstolni. Néha hagytak rá időt, hogy felforraljuk a csajkában, mert együtt rettegtünk a fertőzéstől. – Apukám – szólt anyuka –, most vetettem meg az ágyat, és viszem a mosóteknőt a nyári konyhába, hogy lefürdesselek. Ideje, hogy nyugovóra térjél a hosszú-hosszú út után – ölelte át apuka keskeny vállát. – Az

48

P. SZATMÁRI ERZSÉBET – HÁNYATTATÁS

nagyon jó lesz. Rendes ágyban akkor aludtam utoljára, mikor Pityukát vártuk: ’43 márciusában, most meg ’46 augusztusa van. Azóta priccs meg pokróc járta. Míg el nem lopták! Utána a köpenyemmel takaróztam, az szerencsére végig megmaradt. Féltettem is nagyon: hidegben abban háltam vagy félig magam alá gyűrtem lefekvéskor. Haza is akartam hozni. De mikor három hete Jánoshalmára értünk, ott mindent elszedtek, hogy fertőtlenítsék, és csak ezt adták vissza, ami rajtam van. – És mi lett a köpennyel? – tudakolta bátyám. – Azt mondták, kincstári holmi, meg nyáron minek a köpeny, elég egy szál zsávolyruha is hazáig. – Hát a géhások mindig ezt csinálták, aztán seftelnek vele. Így volt már az én időmben is – nyugtázta nagyapa. – Pedig énrám biztosan jó lett volna – méltatlankodott bátyám. Apuka csak most kezdte szemügyre venni a nagyobbik fiát: – Hadd nézzelek! Mekkorát nőttél, már egész nagyfiú vagy. – Mérem magam az ajtófélnél. Egy fejjel vagyok magasabb, mint mikor apuka legutóbb látott. Elképzeltem, ahogy ősszel bemegyek katonaköpenyben az iskolába… Hát leesett volna a fiúk álla! – Még talán a lányoké is… – ugrattam bátyámat –, de a témánál maradva: tudjuk, hogy „elmúlt esőnek nem kell köpönyeg” – piszkálódtam tovább. – Hosszú nyelved van, kislányom – mondta kissé rosszallóan apuka. – Hát…! akkor legalább rajtam is van valami változás. Mert két év alatt szinte semmit nem nőttem, az idei csépléskor a mázsa sem mutatott többet. Hiába nyelem azt az undok csukamájolajat… Apuka megsajnálhatott, mert így folytatta: – Azért erős vagy: elbírtad a zsákot, utána kihoztad ezt a fotelt. Megnő a lány, ha az ágy alá dugják is. Te meg ne bánkódj, Józsikám, nagyon elványolódott már az a köpeny. De ezt az ócska zubbonyt szívesen neked adom. Van rajta néhány régi gomb, egyiket-másikat odadrótoztam. Bátyám örömében szinte a nyakába ugrott apukának: – Köszönöm az ajándékot, Édesapám! A gombokat majd lefejtem róla, kifényesítem, úgy varrom viszsza. – Úgy látom, a könyökét meg is kell foltozni. Húgod biztosan talál hozzáillőt a rongyosládában – mondta anyuka. – Hallom ám, hogy miről beszéltek – szólt ki nagymama –, mindjárt jó lesz a fürdővíz. Aztán mosakodás után a teknőben beáztatom a katonaruhát, reggel meg kimosom, és ha megszárad, meg is foltozom. Mire iskolába kell menned, nagy unokám, rendbe tesszük közösen. – Hát ilyen aranyos nagymamája nincs senkinek, csak nekem – büszkélkedett bátyám. – De bátyus! Ez azt jelentené, hogy az öcséd és a húgod senki!? – Dehogy, dehogy! Csak annyira boldog vagyok. És öcsénk is az, nézd, hogy szorítja magához a kulacsot. – Gyere, Pityukám, itt a vajas kenyered és a tej. Utána gyorsan megmosakszunk, aztán tente baba, tente – hívta anyuka az elálmosodott gyereket. Nagymama a tűzhely melegétől kipirult arccal ünnepélyesen megállt a konyhaajtóban: – Gyermekeim! A vasárnapi istentiszteletre mindannyian elmegyünk. Hálát adunk a jóistennek azért, hogy édesapátokat épségben hazavezérelte, és ismét együtt lehet a család. – Már csak az a kérdés, hogy apu mit tud felvenni templomba menéskor – fűzte tovább a gondolatot anyuka. – Ha a moly meg nem ette, jó lesz az esküvői ruhám, amit már évekkel ezelőtt kihíztam. Most biztos’ beleférek, tán még bő is lesz. – nevette el magát apuka. – Megoldjuk, fiam! Kölcsönadom a nadrágszíjamat – zárta a témát jókedvűen nagyapa.

P. SZATMÁRI ERZSÉBET – HÁNYATTATÁS

49

Hetekig tartott apuka elővigyázatos, visszaszoktató étkeztetése, főleg az édesanyja őrködött egyetlen gyermeke egészsége felett. Ez idő alatt csirkéből, galambból finom húsleveseket főzött neki, hogy erősödjön tőle. (Jól jártunk mi is: imádtuk a galamblevest reszelt tésztával, és a rántott galambot petrezselymes krumplival, a rántott csirkéről nem is beszélve!) Apuka is tudta, hogy egyszerre csak keveset szabad ennie, ám nagy önuralom kellett ahhoz, hogy a kiéhezett szervezet ellen tudjon állni. Amíg gyűjtötte az erőt az újrakezdéshez, apránként elmondta a fogolylét szomorú tapasztalatait: Zaporozsjéban összeszűkült a foglyok gyomra: korpacibere, marharépából ízetlen leves, hetenként egyszer káposztaleves egy-két ehetetlenül sós ruszlival, ám a szinte fekete kenyér jó volt, adott egy kis erőt. Volt, aki bosszankodva eldobta a füstölt ruszlit, apuka azonban a sajátját kihalászta a levesből, papírba göngyölte, elrejtette, és apránként ízesítette vele a korpalevest. Elrongyolódott katonaruhájukra zsákdarabok kerültek: cérna helyett vékonyabb dróttal „foltoztak”. Még a holtak rongya is érték volt sokak számára, mert adott némi meleget. Apuka e tekintetben elővigyázatos maradt, félt a mások holmijától: ki tudja, milyen bajt kaphat tőle az ember. Egészségesebb megoldást keresett: A legkegyetlenebb télben néhány társával jutazsákokat drótoztak össze, majd cementzsákok rétegelt papírjával kibélelték. A test melegét megtartotta az összetákolt „hálózsák”, nem fagytak meg benne. ’44/45 tele nagyon kemény volt, hóban, fagyban, mínusz 25-30 fokban bontatták velük a színház romjait. Azt megengedték nekik, hogy a hulladékból egy-egy kupacnyit meggyújtsanak, elgémberedett kezüket időnként megmelegítsék. Az őröktől néha-néha – kenyéradagjuk fejében – kaptak egy kis „mahorkát”. A vastag zsákpapírból is élvezettel szívták el, más papír nem létezett számukra. (A dózniját, az alumíniumból készült dohánytartót hazahozta, abban őrizte a családi fényképek maradékát.) Az egyhangú és kevés tápláléktól még életben maradni is nehéz volt, nemhogy a hatalmas forgószínpad összegörbült elemeit szétdarabolni, amihez csak hidegvágó szerszámot és kalapácsot kaptak. Sokan nem bírták sem a kegyetlenül nehéz munkát, sem a dermesztő hideget. Mire kezdték a foglyokat hazaengedni, felére csökkent a 4 ezer fős tábor. KÉT BOLDOG ÉV – 46-48 KÖZÖTT Ha visszagondolok szüleim akkori életkorára: a felnőtt ember legszebb időszakát élték, harminc és negyven között. Három gyermekük felnevelésének öröme és gondja már ott élt a mindennapjaikban. Az unokákat imádó nagyszülők ehhez önzetlen segítséget nyújtottak. Érdemes felvillantani néhány epizódot ebből az időszakból : Nagyapánk születés- és névnapja karácsonyra esett. Mint az eddigiekből kiderült: hárman viselték családunkban az István nevet, mai szóval: István-kultusz uralkodott nálunk. Családi hagyomány szerint minden karácsony előtt levágtuk a legkisebb hízót, s az ünnepet és az Istvánokat felköszöntő vendégeket finom disznótoros étkekkel fogadtuk, kínáltuk. (Bizton állítom, hogy a legfinomabb hurkák nálunk készültek, és a sokféle apróhúsból sütött pecsenye íze-zamata is fenséges,

50

P. SZATMÁRI ERZSÉBET – HÁNYATTATÁS

felejthetetlen. A ritkaságszámba menő orjaleves – csigatésztával v. eperlevéllel – karácsony első napján ebédre készült el. A főtt húshoz reszelt torma illett. Ezt a csípős ízű, az orr nyálkahártyáját módfelett irritáló zöldséget a nyári konyhában szokták elkészíteni. Nagyapa és nagymama idén is könnyek közepette reszelte le, majd pergelte meg a sütőben a kétkilónyi gyökeret. (Az „Ínyencek kedvence” pecsenyéhez is kitűnő.) Az István-esték állandó vendége lett a tanító úr és felesége. Ennek előtörténete azonban ’39 karácsonyára nyúlik vissza: A tanítójelöltek legátusként kipróbálhatták lelkészi felkészültségüket. E minőségben egyházközségünkben sikerrel „próbálta ki magát” Borbély Sándor. Nagymama meghívta vacsorára a fiatalembert. Otthonosan érezte magát nálunk. A beszélgetés során családjára terelődött a szó: „Sokgyermekes, szegény családba születtem. Apám vasúti krampácsoló keresetéből nem telt volna a taníttatásomra, és ellenezte is azt. Kénytelen voltam kezembe venni a saját sorsomat. Anyám ellátott kétnapi élelemmel. Mikepércsről begyalogoltam Debrecenbe, zsebemben tanítóm ajánló levelével és kitűnő bizonyítványommal. Rövidre fogva a szót: ősztől ösztöndíjas lettem a tanítóképzőben. Most, hogy végzős vagyok, körülnézek, szeretnék mielőbb állást kapni, mert csak magamra számíthatok.” Anyukát szíven találta ennek a gyerekembernek a sorsa, hiszen ő is szeretett volna anno továbbtanulni. Szülőként máris arra gondolt: remek megoldás lenne, ha ide kerülhetne – a tankerületi vezetővé avanzsáló tanító helyére – ez a nyitott, művelt, a lelkészi hivatásban is otthonos fiatalember. Józsika ősszel már elsőosztályos lesz… Végül azzal váltak el: pályázza meg a tanítói állást. A következő hetekben nem tétlenkedett nagymama sem: a templomba járó barátnőivel, majd a tiszteletes úrral megbeszélték az állásügyet. Az ifjú legátust pártfogásukba vették, s így lett Józsikának – és a kis községnek – fiatal, tehetséges tanítója. A meghosszabbított ovális asztal mellett épp elfértünk: „fővendégek” és családtagok, egészen a legkisebbig. Nagyapa gondoskodott innivalóról: a literes butéliában szépen csillogott a saját termésű piros bor. Ez többnyire elegendő volt a felnőtteknek (mi, gyerekek málnaszörpöt kaptunk, hogy nekünk is „piros” legyen a poharunkban). Karácsonyfa-kultusz nem alakult ki nálunk: egy-egy kis ágat szerzett és díszített fel anyuka, ajándékot viszont bőven kaptunk. Emlékezetesek a dobókockás társasjátékok, a csikicsukis malom, a dominó; kisebb korunkból a ma várépítőnek nevezett színes, fa építőkocka, a leporellós mesekönyvek, mondókák és versek, az ólomkatonák serege, a babaszoba, egy gyönyörű alvós baba (aminek bátyám – nem véletlenül! – benyomta a szemét, erre – szintén nem véletlenül – néhány ólomkatonája „elvesztette a fejét”). Héttagú családunk egy nevezetes napon ült a fotós lencséje elé: 1948 pünkösdhétfőjén. Bátyám meg én nem sokkal e megörökített pillanat előtt váltunk teljes jogú egyházi tagokká: a konfirmáció és az úrvacsora vétele után vagyunk, vagyis most járulhattunk először az „Úr asztalához”. Istentisztelet alatt az aranyrojtos, piros bársony, aranyhímzéssel ékes terítő piramisként fedte az úrvacsoraosztás kellékeit: a magas, fedeles boros serleget, a kupát, az ezüst tálcákat a felszeletelt

P. SZATMÁRI ERZSÉBET – HÁNYATTATÁS

51

kenyérrel. Apuka ekkor már második éve egyházfi, s a szokásnak megfelelően kenyérről-borról ő gondoskodott. Így aztán a megszentelendő kenyeret anyukám sütötte, s a szertartás bora is a mi kertünkben termett – nosztalgiázom annyi év után. Ekkor még egyházi az iskola, nagytermében tartják a heti istentiszteleteket és nagy ünnepeken az úrvacsoraosztást. Mivel ősz óta rebesgetik, hogy államosítani fogják az egyházi iskolákat, úgy döntöttek a szüleim, hogy bátyám korcsoportjával együtt én is készüljek fel a konfirmációra. Tény, hogy a képen középen álló bátyám 14 éves korában magasabb a szüleinél, én meg a válláig sem érek... Az is igaz, hogy még nem vagyok serdülőkorú, de „így hozták a körülmények”. Be is igazolódott: konfirmálni helyben ekkor lehetett utoljára. 1948 szeptemberétől ugyanabba az épületbe jártunk, ami külsőre változatlan maradt, csupán az ovális névtábla felirata mutatta: állami általános iskola. De lényegében bent minden megváltozott! Az egyházat kitiltották az épületből: nem volt már helye az istentiszteletnek. De nem is lett volna, aki megtartsa! Pár hónap alatt óriási fordulat történt: az istentiszteletet tartó tanítónknak el kellett felejtenie évtizedes lelkészi múltját, s nyáron kéthónapos átképzésen (agymosáson) kellett részt vennie Budapesten, aminek végén feleskették az állami oktatás szabályainak betartására. Többé nem szólíthattuk „tanító úrnak”, vezető pajtás lett belőle. Aki ezen mosolygott, annak a szüleit felkereste az illetékes... A múltat végképp el kellett (volna) törölni. Véget ért a boldognak nevezhető két év. Amikor apuka hazakerült a hadifogságból, megpróbáltatásait megismerve azt mondtuk: csoda, hogy kibírta, a fizikai lét határáról támolygott vissza. Itthon, szeretetünk melegében új erőre kapott, még közéleti szerepet is vállalt az egyházban. A „fordulat évében” viszont újfajta hányattatás vette kezdetét: a lelki terroré. Magas fordulatszámmal működött a diktatúra gépezete, a megfélemlítések széles skálán mozogtak. Kibírhatatlanná fajultak az ismétlődő zaklatások, egymást követték a megaláztatások, a koholmányokra épülő meghurcoltatások, ütlegelések. Meg akarták törni az embert, de ő nem volt hajlandó ismét beszélő szerszámmá: eszközzé válni, mint a hadifogság idején. Szerette volna végre a saját életét élni. A felállított csapdákat lehetetlen volt elkerülni, ha mégis: kötél idegek kellettek hozzá. Erről a gyötrelmes korszakról rengeteg emlékem maradt, s ha versenyt tudok futni az idővel, megírom.

52

PÉK ESZTER ANNA – KÜZDELEM

SAITOS LAJOS VERSE

Saitos Lajos

Elvétett ünnepeink Illyés Gyula emlékének Napok. Hányszor hanyatló napok!? Jók és rosszak – rosszban hatalmasok. Törmelékként hullnak gyönyörű éveink. Kenyér a kezünkből, asztalunkról a bor, szerelem szemünkből, hit is a szívünkből – megfolyik, kiapad. Most csak víg fehérben, most csak talpig gyászban halotti tort ülünk. – Halotti tort ülünk minden étkezéssel, mindétig részvétben, meztelen arccal is.

László Gyula rajza Illyés Gyuláról.

53

54

VASY GÉZA – ILLYÉS GYULA A HUSZONEGYEDIK SZÁZADBAN

Vasy Géza

Illyés Gyula a huszonegyedik században Mire számíthat az író, a művész a maga utókorában? Mire számíthat Illyés Gyula a huszonegyedik században? Az első kérdésre természetesen még a történelmi újkorra korlátozódva is csak általános, sokféle lehetőséget felsoroló válaszok adhatóak, a második kapcsán viszont közvetlen mód kínálkozik a maga konkrétságában vizsgálni a kérdést. Általános tapasztalat, hogy az utókor általában kegyetlen szokott lenni, s a közműveltséghez tartozni még a legnagyobbaknak sem mindig adatik meg. Ahogy haladtunk előre a harmadik évezred közelébe, mind több tudásanyag igényelte azt, hogy részévé válhasson az egyre tágasabb közműveltségnek, amelynek persze mindig különböző szintjei voltak, az elemi műveltségtől az érettségin át az egyetemi végzettségig. A művészetek s azon belül az irodalom sorsa azért különleges, mert ami évszázadokon, sőt évezredeken át alig vitathatóan kiemelkedő esztétikai értéknek számított, azt aligha lehet a túl sok értékre hivatkozva törölni a közműveltségi kánonból. Mintegy száz éve mégis folytonosan ez történik, elsősorban arra a pedagógiai kényszerre hivatkozva, hogy a közoktatás időtartalma korlátozott. 2012 tavaszán az új Nemzeti Alaptanterv vitája kapcsán többen jelentették ki határozottan, hogy a középiskolai irodalom tananyag túlterheli a diákokat, elvégezhetetlen. Pedig a tervezet s a végleges kerettanterv egyaránt igencsak megengedő. A 9-12. évfolyamon, tehát a középiskolában 4 év alatt a terjedelmesebb írásokat tekintve mindössze 6 regény, 9 dráma és 2 elbeszélő költemény kap egyértelműen helyet. A legtöbbször az olvasható, hogy X. egy műve vagy műrészlete, s ez Zrínyi Miklósra ugyanúgy vonatkozik, mint Tolsztojra. Illyés Gyula esetében a „műismereti minimum: egy műve”. Ugyanakkor az „ismeretek” rovatban a következő olvasható: „Illyés Gyula lírájának sajátosságai az Egy mondat a zsarnokságról és más műve alapján (pl. Bartók, Koszorú); az irodalmi szociográfia műfaja, Puszták népe (vagy részletek).” Továbbá lehetséges „esszérészlet Illyés Gyula, Németh László műveiből”. Ha minden kötelező és ajánlott olvasmányt egybegyűjtünk, s meglehetősen lassú olvasási tempóval számolunk, akkor sem igényelnek többet a négy tanév alatt heti egy, azaz egyetlen óra irodalomolvasásnál. Ennyit a túlterhelésről. Ugyanakkor, ugyancsak a több évtizedes gyakorlatnak megfelelően, a képzési idő végére olyan fejlettségi szintet ír elő a kerettanterv, amelyet, ha komolyan veszünk, a bölcsészkarok magyar nyelv és irodalom szakjain végzőktől várhatunk el. Voltaképpen megnyugodhatnánk, hiszen Illyés Gyula nem hullott ki a tantervből. Igaz ugyan, hogy egyetlen, a tankönyv vagy a tanár által kiválasztott versének ismeretében már eredményesen le lehet érettségizni, de a jó tanár lehetőségei jóval tágasabbak. Azonban Illyésről, személyéről, műveiről, nevesítve például az Egy mondat a zsarnokságról című verséről egyre többen nyilatkoznak elítélően még tudományos közleményekben is. Nem kiiktathatatlan része a felsőok-

VASY GÉZA – ILLYÉS GYULA A HUSZONEGYEDIK SZÁZADBAN

55

tatásnak. Valószínűsíthető, hogy egyre több olyan aktív magyar szakos tanár van, akinek magyarság- és irodalomképében periférikus helyet foglal el Illyés Gyula. Persze senkinek sem lehet egyaránt kedvence minden klasszikus, ám az esztétikai értéket be lehet látni, a magyar kultúrában betöltött szerepet nemcsak lehet, hanem szükséges is tudomásul venni s tanítani. Azt ugyebár aligha tudjuk elképzelni, hogy például Arany János vagy Jókai Mór ne kiemelten szerepeljen a közoktatásban, pedig szemléletmódjuk, poétikájuk, nyelvük nemcsak posztmodernség, hanem modernség előtti, másfél évszázados. Mégis: nélkülözhetetlen a magyarság számára. A posztmodernség hívei is elfogadják, hogy déd- és ükszüleik világa, értékrendje csak nyomokban él már, ám a kor irodalmának legjobbjai ma is hatnak, ma is nélkülözhetetlenek. Minderre sokkal kevésbé hajlandóak a huszadik század kapcsán. Ami közvetlenül ő előttük volt, azt értékes hagyománynak csak irányzatosan megválogatva tekintik, arra hivatkozva, hogy a világirodalom más utat jár, másként gondolkozik az emberről, személyiségéről, a történelemről, az irodalomról, a nyelvről. Ez a felfogás nálunk a nyolcvanas s még inkább a kilencvenes években terjedt el. Illyés Gyula 1983 áprilisában hunyt el, nyolcvan éves korában. Nemzedékének nemcsak egyik leghíresebb alkotója volt, hanem már életének derekán a „nemzeti költő” minősítéssel elismert művész. Nemzeti költőnek azt szoktuk nevezni, akinek munkásságában korának nemzeti sorskérdései meghatározó helyet foglalnak el. Sokoldalú, sok műfajú alkotó volt, lírai, epikai, drámaírói alkotásai, műfordításai, szerkesztői, közéleti tevékenysége egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy valóban nemzeti költővé válhasson. Halála, ha nem is naptárszerűen, valóban egy korszak lezárultát is jelenti. De nem hinném, hogy a nemzeti költő szerepe folytathatatlanná, korábbi képviselete utólagosan érvénytelenné vált volna. Az utókor Illyésbírálatának szakmai kiindulópontja mégis ez az egyoldalúan értelmezett szerep. Illyés korszerűtlennek és folytathatatlannak, olykor szinte újraolvashatatlannak minősül. S ehhez társul számos alkalommal a személyiség elítélése, felhasználva az életút egyes félreértelmezett adatait, tényeit, ellenszenvesnek mutatva be őt, aki, úgymond, minden rendszert kiszolgált. Szükséges annak tudomásulvétele, hogy az ezredvégen a magyar nyelvterületen is megváltozott az irodalom addig kiemelt helye, szerepe. A társadalom életének különböző színtereit áttekintve ez a politikára, a szellemi életre, azon belül a művészetekre, a közoktatásra, a média világára egyaránt érvényes. Köztudott, hogy a nyugati polgári társadalmakban az irodalom a huszadik században már ritkán töltött be kiemelt közéleti-politikai szerepet, s így a vátesz, a népvezér inkább az igazmondó alakjában testesült meg. Nem csupán a magyarság történetére jellemző azonban, hogy a művésznek a népvezér, a politikus szerepét is be kellett töltenie. E szerepnek a lényege Illyésnél is az igazmondás a közösség dolgaiban. A tapasztalat szerint elképzelni is nehéz azt, hogy ezt a feladatkört teljes egészében átvegye a politika és a társadalomtudomány. Korántsem véletlen azonban, hogy bár az 1989–1990-es változásokban meghatározó szerepet játszottak az írók is, ha nem váltak politikussá, szinte máról holnapra feleslegesnek bizonyultak a közéletben. Alapvetően tehát nem a posztmodern irányzat, hanem a rendszer-

56

VASY GÉZA – ILLYÉS GYULA A HUSZONEGYEDIK SZÁZADBAN

változás hozta többpártrendszer, az európai modellhez közelítés helyezte át az irodalmat a centrumról a pálya szélére. Amely így tartalékká vált, de ilyenként is nélkülözhetetlen maradt. Nagyjából ekkor kezdődött Illyés utókora, s mivel huszadik századi íróink közül ő volt, ráadásul fél évszázadon át tartó aktivitással a legnagyobb hatású „népvezér”, szinte spontánul adódott, hogy rajta keresztül bizonygassák e szerep végzetes korszerűtlenségét, nem csupán az ezredvég jelenkorára, hanem az egész huszadik századra kiterjesztve. S ha a szerep korszerűtlen, akkor létrehozott művek is azok. Másrészt mégiscsak folytatódott az életművet az évtizedek során kivívott rangját elismerve elemző, vizsgáló munka. Ennek fontos állomása volt 2002-ben a centenárium: a kiadványok, a tudományos konferenciák, az Illyés Archivum működésének megindítása, az előző évben megnyílt ozorai életműkiállítás egyaránt gazdagították ismereteinket. Erről a munkáról a posztmodern olvasat nem vesz tudomást. Margócsy István 2004-ben megjelent tanulmánya így fogalmazott: „Illyés Gyula a mai élő és ható irodalomra (megszorítással élve: arra az irodalomra, melyet én valóban élőnek és hatónak tekintek) jóformán semmilyen hatással nincsen, életművét teljes, noha ünnepélyes csend övezi, s a kilencvenes évek recepciójának is mindössze csak két említésre méltó aktusát tudnám itt megnevezni; egyrészt Kulcsár Szabó Ernő nagyszabású tanulmányát, mely ritka alapossággal elemezte és indokolta az illyési líra problematikusságát és önellentmondásosságát, másrészt pedig (az aktív szépirodalom részéről) Márton László elsöprő erejű, fantasztikus travesztiáját…” (Mai, futó gondolatok Illyés Gyula költészetéről. Jelenkor, 2004. április). Ez a dolgozat nem fejti ki, hogy milyen az az irodalom, amelyet a szerző valóban élőnek tekint, annyi azonban egyértelmű, hogy csupán egyetlen szemléletmód az elfogadható számára. Ám ha ma megkérdeznénk ezer magyar írót, a húszévestől a kilencven évesig, hogy hatással van-e rá az Illyéséletmű, a többség bizonyára igennel válaszolna. Talán paradox, de Márton László említett verse is erről a hatásról tanúskodik. Az elutasítás is hatás, ha befogadó olvasás után következik be. Kulcsár Szabó Ernő a posztmodern legjelentősebb hazai irodalomtudósa, aligha véletlen, hogy szinte mindenki rá hivatkozik Illyés kapcsán is, főként 1997es, egy szekszárdi Illyés-konferencián elhangzott előadását idézve. Ennél néhány évvel korábban jelent meg az ő ugyancsak sokat hivatkozott, s posztmodern igénybejelentésként értelmezendő munkája. A magyar irodalom története 1945-1991 (Argumentum, 1993). Ebben szükségszerűen helyet kap egy tömör Illyés-fejezet, amelynek lényege az óvatos elismerés. Eszerint „az Illyés-líra a hatvanas évek elejére lényegében azt a dialogikus-ellentétező versalkatot teljesíti ki létösszegző igénnyel, amely folyamatosan és mind artikuláltabb formában szolgált egy közösségérdekű, nyilvános lírai beszéd alapjául. Nem a kételyektől mentes, prófétikus költőlátnok modorában, ki amolyan lángoszlopként kanyarog népe előtt, hanem a közösséggel együtt alkotó szándékban találva rá a költészet értelmére…” Ez a dialogikusság a harmincas években bontakozott ki, olvashatjuk, s alapja egy iránymutató eszmerendszer, egy rendezhető világ képzete. Az egyetlen éles kifogás a következő: Illyés „határozottan fenntartja a versbeli beszélő egyeduralmát a szö-

VASY GÉZA – ILLYÉS GYULA A HUSZONEGYEDIK SZÁZADBAN

57

veg fölött: a dolgokra válaszoló költői attitűdhöz nem férkőznek személyiség-filozófiai dilemmák. Verseiben így voltaképpen ritkán kap hangot az a létszemléleti eredetű kétely, amely századunkban az ember megváltozott metafizikai helyzetére adható válaszok viszonylagosságából keletkezett.” Amikor ezt leírta, elfeledkezett a szerző az Illyés-líra egyik vonulatáról, a személyiségérdekűről, amely a közösségérdekűvel egyenrangú. Ezeket szemléletileg és strukturálisan is nehéz lenne mereven elválasztani egymástól. Ez a fajta szétválasztás egyébként már korábban, a hetvenes évek vége felé kezdett megjelenni az irodalmi közbeszédben, mondván, hogy van a közösség- vagy társadalomközpontú és mellette a személyiségközpontú irodalom, s ezen többnyire a népiek és az újholdasok kettősségét értették. Illyés Gyula kapcsán a kilencvenes években vált gyakran hangoztatott véleménnyé az, ami Kulcsár Szabónál élesen megfogalmazódott, mintegy magyarázatául is annak, hogy miért korszerűtlen, érdektelen a jelenkorban. Ugyanezen okból jelent meg az a vélemény is, hogy József Attila „mozgalmi”, tágabban közéleti versei nem annyira jelentősek, mint a személyiség válságát megfogalmazó kései munkái. A Téli éjszaka például a marxisták által túlértékelt mű, az utolsó évek portréjából pedig elhagyható az Ars poetica, a Hazám. (Magyar irodalom. Jelenkor Kiadó, 2010. Gintli Tibor fejezetében.) Nagyon egyszerű kérdéssel kellene szembenézniük a bírálóknak: közösségektől függetlenül létezik-e a személyiség? S ha létösszegző igény és kételyek egyaránt jellemzik Illyés líráját, akkor miért ritka nála „a létszemléleti eredetű kétely? A fordulatot néhány évvel később az 1997-es előadás jelenti. „Egész újabbkori költészettörténetünkben is ritkaságszámba megy az a látványos és hirtelen recepciós törés, amelynek az Illyés-líra esett áldozatául a 90-es években. (…) Az Illyés-líra ma kevés olyan választ tart készenlétben, amelyek a lezáruló modernség korszakküszöbén új önmegértés tapasztalatában részesíthetnék az olvasót. Azt az olvasót legalábbis, akit nem a közvetlen esztétikai aktualizálás szándéka vezérel, s ezért nem is próbálja naiv módon kivonni magát a történő (esztétikai) megértés temporalitásából.” (Az (ön)függőség retorikája. Az Illyés-líra kriptotextusai. Kulcsár Szabó Ernő: Irodalom és hermeneutika. Akadémiai Kiadó, 2000. 198-223.) Aki ezzel nem ért egyet, aki mást próbál bizonyítani, az természetesen naiv olvasó. Az olvasók kitüntetett rétegét, a költőket említve, Illyés beszédmódja „még a puszta átsajátító utánzás szintjén sincs ma jelen a magyar költészetben”. S most jön a kegyelemdöfés: e költészetnek „meglehetősen elmosódnak azok a karakterjegyei, amelyek 20. századi líránk klasszikusai között jelölhetnék ki a helyét”. Ekkor egy bűvészmutatvány következik: megvan ugyan »a Bartók és más nagy – rossz szóval élve – „gondolati versek” katartikus ereje, ám az esztétikai tapasztalat hozzáférhetősége szempontjából ezek sem késztetik az olvasót a konvencionális befogadásmódok számottevő módosítására«. Tudomásom szerint egy adott művet minden olvasó személyisége szerint, mindenki egy kicsit másként fogad be, s egy adott olvasó különböző időpontokban történő olvasása sem lehet egészen azonos. Ha egy műnek katartikus ereje volt 1956-ban, 1990-ben s van 2012-ben is, akkor feltételezhető, hogy a legkülönbözőbb műelemzési módszerek szerint egyaránt „esztétikai tapasztalatot” nyújthat. És a szakembertől eltekintve

58

VASY GÉZA – ILLYÉS GYULA A HUSZONEGYEDIK SZÁZADBAN

sem a naiv, sem a tudatos olvasót nem szokta foglalkoztatni az, hogy milyen befogadásmód segítségével jutott el a műhöz. Kulcsár Szabó Ernő, korábbi álláspontjára való utalás nélkül visszavonta azt, hogy Illyés jelentős, a pálya során többször újító jellegű költő volt. Visszavonta a dialogicitást is: itt már a monologikus, 19. századi képviseleti beszéd jellemző rá, s a versbeli én megnövelt szereptudata. Ez a dolgozat számos megfontolandó, vizsgálandó elemzést, állítást tartalmaz e líra szemléletéről, poétikájáról, de szinte folyamatosan vitára ingerel, mert mindvégig arra törekszik, hogy alaptézisét bebizonyítsa: Illyés nem klasszikus költő. Céljában segíti, hogy a tárgyalt verseket sokszor nem esztétikai értékük alapján választja ki, hanem önigazolásul. Kérdés az is, hogy a költői nagyság nélkülözhetetlen alkotóeleme-e, hogy követik, hogy közvetlenül hat? Adyt sem követték, annyira egyéni újító volt, hatása mégis elementáris. Illyést azért is nehéz volt költőként érdemben követni, mert ő nem anynyira újító, hanem sokkal inkább meg-megújuló összegző volt. Poétikai, verselési, nyelvi hatása áttételesebb. Szellemi-szemléleti hatása ennél sokkal közvetlenebb, s úgy vélem, hogy a 21. században fel is fog erősödni. S még valamit mindehhez. Ebben a dolgozatban s azóta másokban is rendre szembeállítódik a nemzedéktárs Szabó Lőrinc és József Attila világirodalmi szempontból is korszerű és Illyés konzervatív szemléletű, poétikájú költészete. Illyés a nép, a magyarság közösségében gondolkozott, s a virtuális népvezér szerepével azonosult. Emlékezzünk csak József Attila 1937 tavaszán írott „közéleti” verseire: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- /tani!” Továbbá: „Adj magyarságot a magyarnak”. Nem testvér-gondolatok ezek? Szó esett már Margócsy István dolgozatáról, amelynek súlyát növeli, hogy a József Attila Körnek, tehát a fiatal írók egyik egyesületének a tanulmányi napjain hangzott el először, másrészt pedig az, hogy a centenáriumi év Illyés-recepcióját teljes egészében eltörli azzal, hogy említésre is méltatlannak tartja, s amely kiemeli a fogadtatástörténetből Márton László versét, különös jelentést tulajdonítva annak. Ez a mű, a Bowen monológja sötétben (2000. 1992. január) Déry Tibor G. A. úr X.-ben című regényének egyik szereplőjét idézi meg. Tervezték e mű színpadra állítását, s annak egyik betétdala lett volna ez a monológ. E negatív utópia a „totális szabadság” városába vezet el. Bowen ott azért került börtönbe, mert megakadályozta, hogy a felesége szabad elhatározásából öngyilkos legyen. Ugyanakkor az ottani börtön a valóságosnak a fonákja: különös jólétben élnek ott a rabok. Balassa Péter 1992-ben még úgy látta, hogy ez a vers nem az Illyés-mű paródiája, inkább a Déry-regény az igazi forrása. »A remek lelemény pedig az, hogy Illyés szövegét a szabadság/zsarnokság „klasszikus citátumaként” kezeli, melyet Déry hangsúlyaival: a káosszal és az értelemvesztéssel átértelmez egy valóságos Caliban-állapot jegyében.« (Balassa Péter: A bolgár kalauz, 1996. 126-128.) Margócsy István másként látja:„Márton e paradox szabadság-verse a zsarnokság-verssel összevetve igen nagy erővel mutat rá arra a generális dilemmára, mely – megítélésem szerint – Illyés egész életművének problematikusságát okozta: az ő számára, ki mindvégig úgy mutatta be és állította, hogy közössége (osztálya, népe,

VASY GÉZA – ILLYÉS GYULA A HUSZONEGYEDIK SZÁZADBAN

59

nemzete) felszabadításán dolgozik, maga a felszabadítás, felszabadulás (illetve annak igénye és ígérete) nemigen jelentett mást és tartalmasabbat, mint a zsarnokság hiányát, a zsarnokság lebontásának szükségét, s épp ama kérdés, miszerint vajon mi végre lesz majd jó (s kinek a számára) a elkövetkezendő szabadság, nem tétetett fel. (…) Illyés célkitűzéseinek minden eleme, programjának minden mozzanata a legnagyobb általánosságoktól a legkicsinyebb ízig utópikus volt”. A töredékesen idézett, ám lendületes körmondat-sor egyik tévedése az, hogy végletesen kiterjeszti a zsarnokság fogalmát. A puszták népe nem zsarnokságban élt, hanem itt megrekedt feudális állapotban, akárcsak a földnélküli parasztság. A húszas-harmincas években nem zsarnokság volt Magyarországon, hanem korlátozott polgári demokrácia. A németek megszállták hazánkat a második világháború utolsó szakaszában. 1945–1948 között egy korszerűbb demokráciáért folyt a küzdelem. Utána jött a zsarnokság korszaka. S aztán a hatvanas évektől ugyan továbbra is diktatúra volt, proletárdiktatúrának nevezték, de már hiányoztak a zsarnokság erőteljes vonásai, elsősorban korláttalansága. A zsarnokság-szabadság ellentétpár félreviheti a gondolkodást, elmoshatja a különbségeket. De miféle életműismeret az, amely szerint Illyés soha nem konkretizálja a feladatot, nem mondja meg, hogy miféle szabadság kellene s miért. Érdekes, hogy másoknak meg éppen az a baja, hogy Illyés földhözragadtan realista volt, hogy például a szociális követeléseknek vagy a nemzetiségek jogfosztottságának a kifejezése háttérbe szorította a művészi megformálást. Igen hatásosnak látszik az utopizmus kiemelése, csakhogy semmi köze Illyéshez. Mondhatnánk persze, hogy minden célkitűzés mindig hordoz utópikus elemeket, ám ami nem valósul meg, az mindig utópia? Miért kell kiemelni sorsából a pusztai cselédeket? Miért kell földet adni a falusi nincsteleneknek? Miért kell megvalósítani a modern polgári társadalmat, felszámolva a feudális maradványokat? Miért kell igazi demokrácia? Miért nem szabad behódolni a bolsevizmusnak? Miért kell védeni a nemzetiségi sorsban élőket? Miért kell menteni emberben, gondolatban az értékeket? Utópiák ezek? Megfoghatatlan általánosságok ezek, vagy pedig Illyés életidejében a magyarság alapvető kérdései? Furcsa csavar Margócsy gondolatmenetében, hogy szerinte Illyés konkrét válaszaival az utópikus jelleget „folyamatosan elkendőzni is próbálta”. Illyés, úgymond, a nemzeti váteszköltő szerepét vállalta magára, s ez a huszadik század utolsó harmadára kiüresedett. Ebben van némi igazság, ám ez a „vátesz” már nem jós-, hanem szociográfus-politikus alkat. Illyés életműve pedig egyrészt 1983-ban lezárult, másrészt sokat változott az 1956 utáni pályaszakaszokban. Teljesen indokolatlan szúrás, hogy „e szerep erodálásához igen súlyosan járulhatott hozzá Illyés sok ellentmondással fűszerezett konszolidációs-ellenzéki működése a Kádár-korszak irodalmi-politikai életében.” Mennyivel több ellentmondás van az irodalomtörténészek és publicisták többnyire érvek nélküli farkas-üvöltésében vagy ironikus fanyalgásában, ha Illyés és a hatalom kapcsolatáról esik szó. Soha nem jut eszükbe, hogy Illyés nem annyira vátesz volt, sokkal inkább diplomata: a nép, a nemzet érdekeinek képviselője. Nem Illyés vállalt szerepe erodálódott, hanem az ezredforduló közélete. Margócsy azonban nem tagadja meg elismerését sem Illyés életművétől. Nem

60

VASY GÉZA – ILLYÉS GYULA A HUSZONEGYEDIK SZÁZADBAN

kiiktatja őt a magyar irodalom főszereplői közül, hanem éles kritikával elemzi. Ezt ennél a tanulmánynál egyértelműbben igazolja Illyés Gyula Petőfi-könyvéről írott elemzése, amely tárgyi és szemléleti szempontból sokban fikciósnak, egy Illyésálom megfogalmazásának tekinthető, tehát: „Igazi nagyszabású szépirodalmi alkotás”. (Petőfi-kísérletek, Kalligram, 2011.) E tudós szerzők és az általuk értelmezett utókor szelleme van jelen a 21. század összefoglaló irodalomtörténeti munkáiban. Gintli Tibor és Schein Gábor két kötetben írta meg a magyar és a világirodalom áttekintő történetét. (A második: Az irodalom rövid története. A realizmustól máig. Jelenkor Kiadó, 2007.) A huszadik század első fele Gintli, az 1945 utánit Schein munkája. Az 1945 előtti részben önálló fejezetet kapott a tárgyszerűen elemzett Puszták népe, a lírikus Illyés viszont nem létezik. 1945 után az egyik első közlendő róla az, hogy „irodalmi hatása ma gyakorlatilag érzékelhetetlen, és a politikai hivatkozások száma is elenyésző”. Majd az, hogy „irodalomszemlélete alapvetően bezárkózó volt, és a lehetőségeknél is sokkal zártabb”. Megtudjuk róla, hogy részt vett a rosszemlékű Új Szellemi Frontban, ahol Gömbössel egyezkedtek, s hogy ott jelen volt a szalon-antiszemitizmus. Oroszországban járva rokonszenvezett Sztálin rendszerével. Kap egy hosszabb bekezdést a Két kéz című hosszúvers, 11 soros idézettel, majd másfél oldalt az Egy mondat a zsarnokságról. A kritikus elemzés Márton László 7 soros idézettel is megerősített versével zárul, azt állítva, hogy ez a vers bizonyítja »az illyési tapasztalat ürességét, azt, hogy az ő „zsarnokságával” szemben megképezhető szabadság negatív tartalmú, a rabság puszta hiányát jelenti«. Illyés „eszményei, utópiái kiüresedtek”. Most Esterházyt idézem: „Nem találok szavakat.” Később e könyvből megtudhatjuk még, hogy Németh László és Illyés történelmi drámái kevéssé nevezhetők történetieknek. Végül a következő mondat búcsúzik el Illyéstől: „A nemzet megszemélyesíthető egységének mítoszai, melyeket utoljára Illyés Gyula és Nagy László testesített meg, költészetünkben modernizálhatatlan beszédmódokkal párosultak.” Érdekes módon később, Oravecz Imre kapcsán mégiscsak szó esik az ő művébe épített Illyés-hagyományról. Az akadémiai kézikönyvek sorozatában jelent meg Gintli Tibor szerkesztésében a Magyar irodalom (Akadémiai, 2010.) Ez a kezdetektől máig tárgyalja irodalmunk történetét, s a huszadik század szerzői a főszerkesztő és Schein Gábor, a korábbi könyvükben alkalmazott időbeli határok szerint. Az 1945 előtti részben a már ismert Puszták népe elemzés olvasható. Schein Gábor kibővítette az Illyés-fejezetet. Kiindulópontja az, hogy még sok minden ismeretlen vele kapcsolatban. Akadály „A szerzőt kritizálhatatlan magasságba emelő kultusz, az Illyés által maga köré vont – naplóiban is megnyilvánuló – bonyolult misztifikáció, a kortársak és az utókor ideológiai érdekei és persze a hagyaték részleges feltártsága”. Illyés kritizálható volt, a misztifikáció fogalma itt nehezen értelmezhető, a hagyatékból lényeges új információkat alighanem csak a levelezés adhat. Az ideológiai érdekek pedig ma is sokfélék, így lehet az Egy mondat… hol remekmű, hol pedig üres szöveg. Beépül a szövegbe a Haza, a magasban, nyolc szakasznyi idézettel, de ott marad

VASY GÉZA – ILLYÉS GYULA A HUSZONEGYEDIK SZÁZADBAN

61

a Két kéz. Az Egy mondat… tárgyalása feleslegesen kiegészül Lackfi János kritikaként értelmezett versével. Így viszont említeni kellett volna más rájátszásokat, amelyek pozitív kicsengésűek (Tornai József, Orbán Ottó, Ágh István, Csontos János, Petőcz András viszont gyilkos pamfletet írt). Schein Gábor feltételezi, hogy az Egy mondat… valószínűleg később keletkezett, mint 1950. Szerinte a dátumot a versszöveg részének célszerű tekintenünk. Ám legyen, de a filológia szerint egyértelmű az 1950-es esztendő. Bibó István például akkor olvasta, ráadásul Tihanyban, Illyésnél. További érdekes kiegészítés egy Kulcsár-Szabó hivatkozás: „Helytálló az a megállapítás, hogy Illyés költészetében a patetikus dikciójú beszéd „olyan viszonyt létesít az általa közöltek igazságtartalmával, amely lényegében csak az azonosuló olvasásmód számára nyílik föl”. Kérdéses, hogy mit jelent az azonosulás: magára a pátoszra vonatkozik-e vagy pedig arra, amit bevon. Mert minden olvasónak képesnek kellene lennie a pátosz befogadására, miként az iróniára s másra is. Viszont akár elfogadja, akár elutasítja a patetikus hangoltságú közlendőt, az „fölnyílt” a számára. Tartalmasan bővült a drámákkal foglalkozó szöveg. Az életrajzias fricska persze elengedhetetlen. Meg kell említeni, hogy Illyés írt a Rákosi-antológiába, a drámáit azonnal bemutatták. Az Ozorai példa valóban jelentéktelen epizód, egyébként pedig zenés játék szövegkönyvének készült. Érdekes a Fáklyaláng tárgyalása. Kossuth és Görgey vitáját eszerint nem „alkatok, hanem beszédmódok összecsapásaként” érdemes olvasni, s így a különbség köztük nem az eszmékben, hanem a nyelvekben van. Illyés azonban nem modernizálta a műfajt, s ezért évtizedek óta nem is kerülnek színpadra a drámái. 1952-ben a Fáklyaláng korántsem hatott ódon műnek a színpadon sem. A nemzeti ellenállás, a függetlenség és a szabadság kérdése igen nagy hatással vetődött fel benne, egyik előjátéka ez az 1956-os forradalomnak, s ez a bukás után még egyértelműbbé vált. Legenda ez a nemzet szabadságvágyáról. Kár, hogy Illyés 1956 utáni munkásságáról ez a kézikönyv nem vesz tudomást. A Magyar irodalom című kézikönyvnél korábban, 2007-ben jelent meg három kötetben A magyar irodalom történetei I-III. (Gondlat), amelynek főszerkesztője Szegedy-Maszák Mihály. Az utolsó kötet 1920-tól napjainkig ível. Koncepciója eltér a hagyománytól. Évszámokhoz köti az egyes fejezeteket, elkerüli a portrékat, s nagyszámú szerzővel dolgozik. Inkább nevezhető céltudatosan összeválogatott tanulmánygyűjtemények, mint rendszeres irodalomtörténetnek. A koncepcióból következően egy-egy szerző több fejezetnek is központi alakja lehet. Ha így nézzük, Illyés Gyula nem panaszkodhat. Heten, köztük ő is, két fejezetet kaptak, Kosztolányi hármat. S mindkét Illyés-fejezet kiváló. Dobos István a Puszták népét elemzi, rangjához méltóan. Illyés halála óta úgy látszik, hogy ez az egyetlen műve, amelyet mindenki elismer, remekműnek minősít. A másik fejezetet SzegedyMaszák Mihály írta, tárgya: Illyés és a francia irodalom, apropója pedig az, hogy 1942-ben megjelent a költő szerkesztésében A francia irodalom kincsesháza. Illyés műfordításaival ugyanolyan alapossággal foglalkozik, mint az antológia politikai állásfoglalást is jelentő szerkesztésével, valamint a francia líra hatásával a költő

62

VASY GÉZA – ILLYÉS GYULA A HUSZONEGYEDIK SZÁZADBAN

életművére. Végezetül arra hívja fel a figyelmet, hogy Illyés költészetének inkább csak egyik vonulata ismert, fel kellene fedeznünk eddig elhanyagolt verseket. Igaza van, hiszen makacsul tartja magát az egyoldalúan közösségi költő, a vátesz költő téveszméje, pedig az ő versvilága ennél sokkal gazdagabb. S bírálói rendre elfeledkeznek öregkori lírájáról. Van ebben a könyvben még két fejezet, ahol érdemlegesen szó esik Illyésről. Az 1956-os forradalmat tárgyaló fejezet szerzője, Standeisky Éva azok közé tartozik, akik távolságtartóan, leszűkítően olvassák Illyés híres versét: „A nemzeti kiszolgáltatottság ennek az Illyés-versnek nem témája, s talán ezért sem vált igazán a költemény a rendszerváltozás után a függetlenség visszanyerését legfőbb értéknek tekintő 1956-os forradalom és szabadságharc emblematikus alkotásává. Az Egy mondat a zsarnokságról a zsarnokság sűrített megjelenési formájaként a Rákosi-éra tükre, azé az eldurvult kommunista rendszeré, amelynek még a nyomait is el akarták tüntetni az emberek 1956-ban. Emiatt lehet mégis Illyés költeménye a forradalomra emlékezők kultuszverse.” A másik fejezetben Veres András az 1956 utáni irodalmi életet tárgyalja. A szakirodalomra hivatkozva, de ott fel nem lelhetően állítja azt a képtelenséget, hogy Kádárék 1957-ben Illyés Gyulára és Németh Lászlóra bízták az ENSZ-nek szóló tiltakozó nyilatkozat aláírásainak megszervezését. Ez abszurd állítás. E vázlatos áttekintés alapján belátható, hogy a bírálhatatlannak állított Illyés életműnek igen viharos évtizedeket kell átélnie. Már csupán annyi mutatkozik egyértelműnek, hogy a Puszták népe klasszikus érték. Költészetéből évtizedeken át a Nem menekülhetsz, majd a Nem volt elég, a Bartók, a Koszorú, végül az Egy mondat a zsarnokságról volt a legismertebb. A posztmodern, gondolom átmenetileg, eltüntette a hatását az újabb nemzedékekre, ám már legelső kötetével hatott a még fiatalabbakra, s ez folytatódott a hetvenes évekig. Vas Istvántól Nagy Gáspárig ível a sor, amely folytatódni fog a 21. században is. Mert szegények vagyunk ugyan, s legyőzhetőek, ám az irodalom belénk építi azt, amit Kant úgy fogalmazott meg, hogy a csillagos ég fölöttünk, az erkölcsi törvények pedig bennünk vannak. Nagy László rajza Illyés Gyuláról

BAKONYI ISTVÁN – NÉMETH LÁSZLÓ 1929-ES ÍRÁSA ILLYÉS GYULA ELSŐ VERSESKÖTETÉRŐL

63

Bakonyi István

Németh László 1929-es írása Illyés Gyula első verseskötetéről Sokan szóltak már a huszadik századi magyar irodalom két szellemóriásának, Illyés Gyulának és Németh Lászlónak kapcsolatáról, életművük érintkezési pontjairól. Kétségtelen, hogy sok a közös vagy hasonló vonás közöttük, akkor is, ha természetesen az eltérések is fontosak. Az is közös bennük, hogy mindketten alkottak mindhárom műnemben, a lírában, a drámában és az epikában. Itt persze szembeötlőbbek a különbségek, hiszen pl. Némethet elsősorban nem lírájáért tiszteljük, Illyés viszont elsősorban verseivel tartozik az egyetemes magyar irodalom legelső vonalába. Pályájuk kezdetétől fogva figyelték egymás működését. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszott az is, hogy az un. népi irodalomra különös tekintettel néztek, bár pl. Németh László kritikusi, tanulmányírói érdeklődése ennél jóval szélesebb körű volt. Ha találomra fölütünk különböző folyóiratokat és könyveket, akkor könynyűszerrel találunk olyan részleteket, amelyek ezt az egymásra figyelést igazolják. Illyés pl. az első között figyelt föl a Gyász c. regényre, amivel kapcsolatban azt írja, hogy „szerkezete pontos és hibátlan, mint a tragédiáké”. (Illyés Gyula: Gyász. Németh László regénye. Nyugat, 1936/1. 383.) Pompás észrevétel, máig érvényes vélemény az egyik legjobb Németh-regényről. Egyébiránt az is érdekes, hogy mindez a Nyugatban jelent meg, és miként jól tudjuk, ez a csodálatos folyóirat főleg nem a népieket juttatja eszünkbe az első pillanatban. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy Móricz Hét krajcárja, Németh Horváthné meghal c. pályadíjnyertes elbeszélése vagy éppen Kodolányi János Házasság c. műve ugyanitt látott napvilágot. Igazolván egyben a különféle áramlatok egymás mellettiségét, a különböző értékek példás elismerését. Mintha ezek a gesztusok a mai magyar irodalmi életből hiányoznának… Visszatérve tárgyunkra hadd írjam ide azt, amit Domokos Mátyás idézett Illyéstől az 1985-ös székesfehérvári Németh László-emlékülésen, amikor a két író kapcsolatáról szólt eképpen: „Bámuljuk a kisugárzó lángelméket, a kreatív koponyákat. Az ő alkatában e két adottság együtt működött… Egy jó ügy, az emberiség emberiesítésének értelemmel, tanító szóval való szolgálatában.” (Domokos Mátyás: Írósors. Nap Kiadó, 2000. 108.) A jó ügyek egyikében, a Középés Kelet-Európában élő népek „tejtestvériségében” is közös a feladatvállalásuk, mindhalálig hallatták hangjukat ebben a sorskérdésben, többek között Ady és József Attila szellemiségét hűen követve. A közös figyelem tehát nagyon korai. Az imént idézett, a Nyugatban megjelent írásnak van egy korábbi, ugyancsak ott megjelent előzménye. 1929-ben, az 1. számban jelent meg Németh László írása Illyés Gyula: Nehéz föld címmel a költő első verseskötetéről, amit ugyancsak a Nyugat adott ki 1928-ban, a költő 26 esztendős korában, mondhatjuk, hogy akkor érte el Petőfi Sándor tragikus évszámát. (Mint tudjuk, a nagy költőelőd igen fontos szerepet játszott az ő életében is.)

64

BAKONYI ISTVÁN – NÉMETH LÁSZLÓ 1929-ES ÍRÁSA ILLYÉS GYULA ELSŐ VERSESKÖTETÉRŐL

Németh egyébként 1926-tól kezdve közölt cikkeket és könyvismertetéseket a Nyugaton kívül a Protestáns Szemlében, a Társadalomtudományban, aztán munkatársa lett az Erdélyi Helikonnak és a Napkeletnek. Csakhamar nemzedéke elismert kritikusává vált, és elemzései mérvadóak lettek a két világháború közötti magyar irodalmi életben. E műveinek egyik legjobbika a Nehéz földről szóló írása. (Ennek a kötetnek az anyaga egyébként benne van a hetvenes évek elején megjelent Haza a magasban c. összegyűjtött verseket tartalmazó könyvében is, bár – ahogy Vasy Géza írja – : „… némi szerkezeti átrendezés, odaillő versek elhelyezése gazdagította a pályakezdésről alkotott képünket.” – Vasy Géza: Illyés Gyula évszázada. Felső-magyarország Kiadó, 1998. 70.) Fölismerhetjük benne a szerző világképének elemeit, esztétikai elveit, s a már akkor érzékelhető minőségeszmény jegyeit. Ezt erősíti meg Tüskés Tibor egy figyelmeztetése, mi szerint: „Amikor Németh a bírálatot írja, még semmivel sem tud többet Illyésről, mint amennyit versei elárulnak.” (Tüskés Tibor: Illyés Gyula alkotásai és vallomásai tükrében. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983. 113-114.) A két író ugyanis később találkozik először személyesen. Azt is mondhatjuk tehát, hogy semmilyen külső körülmény nem befolyásolta a kritikust véleménye megírásában. Többek között a népdalhatásokra figyel föl, persze nem véletlenül. „Hang ez, mely a köteten át újra és újra visszatér. Sosem csúszik a népdalutánzatok együgyűségébe, mindig ott van egy jelző, hangsúly, kép, amely arra a szabadabb és tágabb lélekre utal, akinek ez a szűkösség pillanatnyi lemondás volt. A nagy erő játéka ez a kis hellyel. Nemes játék, amelyben Illyés Erdélyi rokona.” (Illyés Gyula emlékkönyv. Szerkesztette Illyés Gyuláné. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984. 15.) Nem vitás, hogy mindketten jól ismerték már idejekorán a folklór természetét, azt is, hogy a valódi népdal sosem együgyű, szemben bizonyos utánzataival. Egyébként később is többen foglalkoztak a magyar népdal és népköltészet természetével, elég tán Illyés „szellemi örökösének”, Csoóri Sándornak kiváló esszéire utalnunk, amelyekben akár szürrealisztikus vonásokról is olvashatunk. Szántottam gyöpöt… c. írásában olvashatjuk többek között: „…a szürrealisztikus erezet, ha halványan is, de figyelő szemnek nyomon követhetően fut végig az egész népköltészet márványtömbjén. Főleg a balladákban. Számtalan olyan szakasz, olyan sor, látomáskép akad bennük, amelyről alig hiszi el az ember, hogy nem a huszadik század szabad képzettársításai nyomán született.” (Csoóri Sándor: A pokol könyöklőjén. Helikon, 2010. 192.) Egyértelmű, hogy ebből táplálkozott Illyés versvilága, egész költői életműve is, persze azt azért tegyük hozzá, hogy számos más irány is befolyásolta, hogy csak az avantgárd hatásait említsük. Az ilyesfajta hatások aztán nagy lírai szintézissé álltak össze, ahogy ez a nagy poéták esetében lenni szokott. Németh László jó érzékkel figyelt föl már 1929-ben ezekre az értékekre és hatásokra. E mögött egy hallatlanul felkészült és az irodalomban rendkívül jártas, zseniális elme állt, már túl szépirodalmi és esszéírói pályakezdésén. Arról is ír, hogy Erdélyi József „okos cellatiszteletétől” eltérően Illyésnek fontos a tér, sőt, a terjengősség is. És jön a kissé meglepő, de mégis reális gondolat: „Népies költő tehát? Semmi esetre sem. Sőt a klasszikus költészet nagy légvételével patetikus.”

BAKONYI ISTVÁN – NÉMETH LÁSZLÓ 1929-ES ÍRÁSA ILLYÉS GYULA ELSŐ VERSESKÖTETÉRŐL

65

(Illyés Gyula emlékkönyv. i.m. uo.) Ha így van, már pedig így van, akkor azt is megkockáztathatjuk, hogy számos nagy és széles ívű, későbbi költeményének is megvannak már itt és ekkor az előzményei, ha nem is feltétlenül a Bartók, A reformáció genfi emlékműve előtt, az Egy mondat a zsarnokságról vagy a Koszorú magasában. Többek között ilyen sorokat idéz Németh László: „Ápold csak telő szőleidet s vígadj / Boldog atyám! s dalolj, dalolj, / Hogy már szagos dongájú hordaid mosogathatod – ”… Igaz, hogy akár Berzsenyiig is visszamehetünk, ha a hatásokat vizsgáljuk. Nyelvezetének ízei, veretes szavai ezt igazolják. Akkor is így van ez, ha az első Ilylyés-kötet művei többnyire szabad versek. A maguk áradásával és szárnyalásával. Németh hangsúlyozza, hogy a képzelet és a következetesség együtt van jelen ebben a lírában. Egy fontos mondat: „Az Illyés-kép a szellem belső dolgait érzékelteti, nehezen megközelíthető állapotokat, képpel alig követhető asszociációs ugrásokat, de olyan szerencsésen horgonyozza őket valami konkrétba, hogy az állapot egyszerre leegyszerűsödik, s az asszociációs ugrást magad is megteheted.” (Illyés Gyula emlékkönyv, i.m. 16-17.) Íme, így vonja be a közös gondolkodásba a kritikus az olvasót. És az is igaz, hogy ez a költői eljárás később, a kiteljesedett, nagy versekben is jellemzi Illyést. Asszociációs ugrások, nagy belső küzdelmek lesznek bőséggel más művekben, például a már jelzett reformációs költeményben. Ott majd az elutasítás és az elfogadás, a tagadás és az igenlés harcából tisztul le a végső üzenet, mint ahogy ezt – természetesen teljesen különböző témában – pl. József Attila Kései siratójában is láthatjuk. Különös érzéke van ehhez már az ifjúkori versek költőjének is, s ezt értő kritikusa éles szemmel veszi észre. Vasy Géza így méltatja Németh László írását: „Ő ekkor már saját nemzedékének megszervezésében is gondolkodik, s Erdélyi József, Tamási Áron mellett kiemeli Illyést, akire „úgy nézek, mint a csillagra, aki ott jelent meg, ahol kiszámítottam…” (Vasy Géza: Illyés Gyula. Élet-kép sorozat. Elektra Kiadóház, 2002. 65.) Összefügg ez azzal a törekvéssel, amit Németh az Osvátnak írott levelében így fogalmazott meg: a magyar szellemi erők organizátora szeretne lenni. Ebben pedig Illyésre, mint szellemi társra számíthatott. Németh László pontos ismereteket ad az Illyés-kötetben olvasható versek formai sajátosságairól is. Miközben a szabad versről ír, megjegyzi: „A »szabad vers« szó azonban a legigazságtalanabb gyűjtőnév. … A jó szabad versben vagy a túlszigorított kompozíció helyettesíti a metrikus formát…, vagy egyszerűen új ritmustörvény lép a régi helyébe. …Illyés versei ebbe az utóbbi csoportba tartoznak.” (Illyés Gyula emlékkönyv, i.m. 17.) Ebben a korábbiakhoz képest új hatások is fölfedezhetők, többek között Kassák Lajos neve is említhető. Az avantgárd ismerete szemmel látható eredményeket hozott Illyés pályáján is, természetesen ettől még nem lett avantgárd szerző. Németh verstani okfejtése a mai napig megállja a helyét, és hozzásegít az Illyés-líra lényegének mind jobb megértéséhez. Egyben azt is látjuk, hogy a vizsgált tárgy jó alkalom arra, hogy általános igazságokra is kitérjen a szerző, a tudós író és kritikus. Az is természetes, hogy nem csupán a pozitívumokra figyel a bírálat szerzője. Éles szemmel vesz észre bizonyos hiányosságokat, amelyek persze egy első kötet esetében maguktól értetődnek. „…vannak szerencsés sorai, amelyeken bűn lenne

66

BAKONYI ISTVÁN – NÉMETH LÁSZLÓ 1929-ES ÍRÁSA ILLYÉS GYULA ELSŐ VERSESKÖTETÉRŐL

változtatni, de tízszer annyi van, amelyet még háromféleképp meg lehetne írni.” – hangzik a szigorú ítélet. (Illyés Gyula emlékkönyv, i.m. 20.) Jóval később egyébként Izsák József így próbál „igazságot szolgáltatni”: „…az Illyés-vers szilárdságtana más törvényekhez igazodik, amint azt Németh László elvárta. Egyébként is Illyés az örök elégedetlen alkotók közé tartozik, minden pillanatban kész átjavítani az elkészült művet.” (Izsák József: Illyés Gyula. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982. 81.) Azt Izsák is elismeri, hogy Németh László sok lényegeset látott meg a fiatal költő verseiben, ám: „…a szubjektív kritikusi biztonság nem minden tekintetben csalhatatlan.” (Izsák József i. m. 479.) Bizony, így van ez: nem hinném, hogy egyáltalán létezik ilyesfajta csalhatatlanság, Istennek hála… Ám Németh észrevételei nem csupán a formai jegyekre vonatkoznak, hanem például a költő akkori világnézetére is. (Itt azért ismételten megjegyzendő, hogy az elméletileg olyannyira felkészült bírálónak meg éppenséggel lírai életműszeletét láthatjuk hasonlóan kritikus szemmel…) „Vannak bizonykodásai, de nincs elrendelt hite, vannak igazságai, de nincs igazsága. Megveti a lábát a népben, de ez a népiség átvett póz, amelyet tehetségének a természete cáfol.” – olvassuk. (Illyés Gyula emlékkönyv, i.m. 20-21.) Ugyanitt a bíráló elismeri, hogy bíráltja ugyanakkor „szép verseket ír”. Amit Németh észrevett, amögött persze ott lehet Illyés lázas útkeresése, kapcsolata egyrészt a korszak politikai, másrészt művészi irányzataival. A 19-es korszak következményeivel, a párizsi élményekkel, az avantgárd hatásaival. Vitatható persze, hogy pusztán átvett póz-e a népiség nála, amit aztán későbbi művei cáfolnak. Például a Puszták népe. Az életmű egészére természetesen nem vonatkozatható a korabeli megjegyzés, hiszen később az apró igazságokban nagy egész született, és „elrendelt hite” is lett a költőnek. A Nehéz földben Németh László az apró strófájú versekben látja példásan zártnak a nyelvet, erre példa Novemberi ég alatt c. vers. Így hangzik: „Rémülten egymás / Kezét keresve / Egymásba bukva / Futnak a hajszolt / Felhők – – // – nékem / Ki mondja mitől / Kellene jaj futnom / Ha egyedül is / Szálló könynyekkel / Sírja színét és / Tavaszi kedvét / S ég felé ijedten / Kapkod a cserfa.” Valóban: a lírában oly fontos tömörítés szép példája ez a vers, a novemberben, halottak napján született poéta korai remeke. Összességében – a hangoztatott hiányosságok mellett – az értékfölmutatás Németh László írásának a fő közlendője. Erdélyi Józsefhez és Tamási Áronhoz méri Illyés tehetségét. Közülük Erdélyit látja ekkor a legkészebbnek. Befejező gondolatai ezek: „Illyésre úgy nézek, mint csillagra, aki ott jelent meg, ahol kiszámítottam. Láttam a magyar líra lehetőségeit, s csodálkozva néztem szét: hát senki sem vállalja? Most itt a csillag, s én, tökéletlen csillagász, lélegzetvisszafojtva lesem, arra fut-e, amerre naiv képzeletem szerint futnia kell.” A szigorú és fölkészült ítész szavai ezek, hozzátéve a szeretetteli figyelmet, az érzelmi azonosulás szándékát. Németh meglátta Illyésben a szellemi társat, akivel a nagy szervezés, az organizátori cselekvés végbemehetne. Most, nyolcvanhárom évvel később már többet tudhatunk e vállalkozás sikereiről és sikertelenségeiről.

LUKÁCS LÁSZLÓ – A PUSZTÁK NÉPE ÉS A NÉPRAJZ

67

Lukács László

A Puszták népe és a néprajz Ezen a címen jelent meg 1982-ben a szekszárdi Dunatáj folyóiratban debreceni néprajzprofesszorom, Gunda Béla (1911-1994) írása, amelyben először csak általánosságban szólt a Puszták népének gazdag néprajzi tartalmáról, majd néhány motívumot részletesebben is elemzett. Megállapította, hogy a pusztaiak szokásai, hiedelmei a magyar nép hagyományvilágának gazdag szókincsű tartozékai (Gunda 1982, 25). Gunda Béla maga is pusztán, a ráckeresztúri Szent László-pusztán nőtt fel. Erről írta egyik korai néprajzi közleményét (Egy dunántúli nagybirtok cselédeinek élete), amelyet a Fiatal Magyarország közölt 1932-ben, négy évvel a Puszták népe megjelenése előtt (Gunda 1932, 24-26; 2011, 62-65). Gunda Béla Szent László-pusztáról levelezett a magyar irodalom jeles személyiségeivel, Illyés Gyulával is, első verseskötetéről (Nehéz föld, 1928) középiskolás korában, Budapesten a Márvány utcai Felsőkereskedelmi Fiúiskola önképzőkörében előadást tartott, ahol a költő is megjelent (Gunda 1983, 7; 1982, 23). Gunda Béla kemsei falumonográfiájuk (Elsüllyedt falu a Dunántúlon. Kemse község élete) megjelenése (1936) után a falukutató mozgalomból a néprajztudomány, a múzeumok, egyetemek világa felé sodródott. Kemse könyvükről Illyés Gyula írt recenziót a Nyugatban (Elsüllyedt a falu a Dunántúlon). Talán nem tévedek, ha feltételezem, hogy a puszták népének világáról a falvak népének életére a kemsei falumonográfia is terelhette Illyés Gyula figyelmét. Menyőd, Tolna megye simontornyai járásába helyezett faluról az 1940-es évek végén kezdett el regényt írni, Ítélet előtt címmel, amely az 1950-es évek közepén félben maradt. Most jelenik meg folytatásokban a Holmi folyóiratban. Gunda Béla néprajzprofesszorként, előadásain, szemináriumain gyakran hivatkozott a falukutató mozgalom eredményeire. A magyar néprajzi kutatás történetéről szóló előadásában hallottuk az 1970-es évek első felében: „A két világháború között a népi kultúra iránt nagymértékben felkeltették a figyelmet a falukutatók, akik elsősorban írók, szociológusok, agrárszakemberek voltak, s fő céljuk a magyar parasztság gazdasági, társadalmi és kulturális felemelése volt. Politikai és ideológiai szempontból a falukutatók (Erdei F., Féja G., Illyés Gy., Kovács I., Szabó Z. és mások) nem voltak egységesek, de mindannyian nagy felelősséget éreztek a magyar dolgozó nép iránt. Munkáik jelentősen elősegítik a társadalmi néprajzi kutatásokat.” (Gunda 1971, 22.) Gunda Béla több mint fél évszázad múltán, Vándorok a pusztán című tanulmányával tért vissza felnevelő tájára. A ráckeresztúri Szent László-pusztát a két világháború közötti időszakban rendszeresen felkereső vándoralakokat idézte meg: a ráckevei paprikás embert, a Velencei-hegység falvaiból érkező gyümölcsáruló szekereseket, a dinnyéseket, a százhalombattai halast, a szőnyeg-, pokróc- és takarókereskedőt, az ercsi, százhalombattai cigány teknőárusokat, üstfoltozókat, a drótost, köszörűst, a finom apróságokat kosarából kínáló bosnyák babkárost, a csákvári cserépedény-kereskedőt, kolompárust, a vászonkereskedőt, a tojásos embert, az érdi rác marhahajcsárokat, a Kápolnásnyékről, Gárdonyból érkező

68

LUKÁCS LÁSZLÓ – A PUSZTÁK NÉPE ÉS A NÉPRAJZ

betlehemeseket, a vándor könyvárust és a komédiásokat. Gunda Bélát biztattam a tanulmány megírására, a Fejér Megyei Szemle első néprajzi számába kértem tőle. A témával kapcsolatban a Puszták népére hivatkozott: »Szólt már a pusztai vándorokról Illyés Gyula is 1936-ban megjelent munkájában, a Puszták népében. Említi a koldusokat, a „szavalóművész költőket”, kardnyelőket, köszörűsöket, medvetáncoltatókat, bosnyákokat, foltozó vargákat, miskárolókat, gyümölcsárusokat, teknővájókat, házaló kereskedőket, gyógyítókat.« (Gunda 1983, 8.) Magam is az 1980-as évek elején a kelet-dunántúli vándoralakok, vándormunkások kapcsán a Puszták népe talán legizgalmasabb fejezeteiből idéztem, amelyekben Illyés Gyula a XX. század első felében az uradalmi pusztákat felkereső vándoralakokat, távoli vidékekről érkező idénymunkásokat mutatta be. Valódi vándoralakoknak a pusztáról pusztára járó vendelek számítottak. Illyés Gyula vándollóknak említette őket, s ezt írta róluk a Puszták népében: »Este érkeztek, s csak szállást kértek. Rendes helyük volt, a borjúistállókhoz épített kis csalamádé-fészer, a „gugyesz”; a pusztagazda ide vezette őket, miután valamennyit gondosan megmotozta, s gyufát, pipát, kést elszedett tőlük. Egészséges, erőteljes emberek voltak, akadt közöttük úrias öltözetű is, már amennyi úriasság a keménykalapon és a csíkos nadrágon a pusztai gyaloglásban megmaradt. Kiültek a küszöbre, és meséltek a világról… Szörnyű adatokat hallottunk csapodár feleségekről, kegyetlen testvérekről, szívtelen városokról és börtönökről. A cselédek fejüket csóválták, és boldognak érezték magukat, hogy legalább tető van a fejük fölött. A vándor sóhajtott, és hosszú, néma pillantással vette át a köcsög aludttejet vagy a bögre levest, amellyel valamelyik asszony végül mindig megkínálta.”« (Illyés 1936, 215-216.) Az idézet jól tükrözi Illyés Gyula törekvését, művének szándékát: „Egy népréteg lelkületét szeretném ábrázolni, ez minden törekvésem.” (1936, 30.) Ugyanakkor könyvéből áradnak ránk a kultúrjelenségek, amelyek a puszták népe körében, az uradalmi cselédségnél maradtak fenn, őrződtek meg. A fehérvári bicska kutatása során – szinte személyesen két helyen is megszólított: »Ha etnográfusaink még nem ismerték, itt nyújtom át egyik hazai közmondásunkat, amelynek két változatát is tudom. Az egyik szerint a „bicska a templomban is jó”; a másik szerint „magyar ember kés nélkül a kiskapun sem lép ki.”« (1936, 29.) Acélbicskát kapott „nászajándékba” az esküvői szertartásról visszajövet a kastélyban vagy a kasznár házánál a vőlegény a hagyományos tisztelgés során, amikor menyasszonyával együtt ott bemutatkoztak (1936, 165). A kelet-dunántúli, dél-dunántúli tűzhelyekkel kapcsolatban is támaszkodhatunk a Puszták népére: „Négy szoba ajtaja nyílott a konyhára. Középen állt a sárbólvert, kunhalomnagyságú, hatalmas tűzhely. Tüzet ki-ki a tetejére rakott. A széles kéményből, melynek arasznyi korommal fedett, csillogó falai közt bevert az eső, láncok lógtak, ezekre akasztották a kondérokat a szabad tűz fölé. A lábasok alá két tégla között gyújtottak lángot.” (1936, 159.) A nemesi falvak halmazosodásáról, Cece (Fejér m.) csoportos udvarairól, közeiről olvashatjuk: „Párisban könnyebben kiismeri magát az utazó, mint Cecén. Cece ugyanis szabad nemesi település, ami azt jelenti, hogy a hajdani porták terjedelmes telkeit az örökösök úgy darabolták szét, és úgy építették be, ahogy kedvük és egymás iránti rokonszenvük

LUKÁCS LÁSZLÓ – A PUSZTÁK NÉPE ÉS A NÉPRAJZ

69

diktálta. Ha a testvérek vagy sógorok szívesen látták egymást, a házakat szembe fordították, ha haragban voltak, háttal.” (1936, 250-251.) A komatálküldés elsősorban lányok, ritkábban legények, vagy lányok és legények barátságkötésének ajándékcserével történő kinyilvánítása. Az így kötött barátság felnőtt korukban keresztkomaság vagy házasság alapjául szolgálhatott. Illyés Gyula a Puszták népében a Mezőföld déli részéről, Felső-Rácegrespusztáról írta le a komatálküldés egyik formáját: „Komatállal kis testvérnéném engem majdnem minden kalács- vagy lángossütéskor elküldött valamelyik barátnőjéhez. Az örök barátság fogadásának ez a módja már csak a lányok között divatozott, de a szokás neve s a vers, melyet a tányért fedő kendő föllibbentése előtt kellett hadarnom, azt bizonyítja, hogy valaha férfiak, vagy családok közt járta.” (1936, 147-148.) Néhány figyelemre méltó néprajzi adat kimazsolázása után el kell mondani, hogy a Puszták népe elsősorban a társadalomnéprajz szempontjából mérföldkő. Jelentőségét növeli, hogy a már szárba szökkent tárgyi néprajzi és folklórkutatások mellett ez a tudományterület az 1930-as években még éppen csak kicsírázott. Illyés könyvében részletesen bemutatja, elemzi a mezőföldi puszta társadalmát: az uradalmi cselédség foglalkozási csoportjait (csírások, göbölyösök, kocsisok, pásztorok, iparosok), a pusztán dolgozó idénymunkásokat (summások, részesaratók, dohányosok) és parancsolóikat (gazdatisztek, ispánok, kasznárok, segédtisztek, pusztagazdák). Szemrehányóan említi a puszták népéről: „Általában róluk mindenkor mindenki megfeledkezett, ez már szokás volt. Nem csak a mindenkori honatyák, a tudósok is kihagyták őket. Múltjukról így természetesen még kevesebb a „hiteles” adat, mint a jelenükről.” (1936, 67.) Honatyáink több százezres tömegüket 1848-ban kihagyták a jobbágyfelszabadításból: mivel csak az úrbéres földekből lett parasztföld, s ilyennel nem rendelkeztek, egy talpalatnyi földhöz sem jutottak. Helyzetük még egy évszázadon át a kapitalizálódó nagybirtokhoz láncolta őket. Valóban, a tudósok, történészek, etnográfusok is megfeledkeztek volna róluk, miután Illyés a Puszták népével kutatásukra, a magyar valóság feltárására mintát, példát adott? A dél-alföldi, hódmezővásárhelyi cselédek, béresek életét, munkáját Kiss Lajos mutatta be 1939-ben megjelent Szegény ember élete című könyvében (Kiss 1981, I. 78-134). A nagybirtokok 1945-ös elvételével, részbeni felosztásával, termelőszövetkezetté, állami gazdasággá alakításával az egykori cselédeket szélnek eresztették, létalapjuk meggyengült. Ugyanakkor nem nevezték őket többé cselédnek. Az 1941-es adatokhoz viszonyítva az 1945-ös földosztással a mezőgazdasági munkások 48,5 százaléka, a cselédek 53 százaléka, a törpebirtokosok 55,8 százaléka, a kisbirtokosok 20,3 százaléka jutott földhöz (Ö. Kovács 2012, 84). Helyzetükről, sorsukról Sándor András tudósított a mezőföldi Nagykarácsonyból 1950-ben kiadott Híradás a pusztáról című könyvében (Sándor 1950). Kardos László néprajzi tanulmányát (Jegyzetek a volt uradalmi cselédség kultúrájának és életmódjának alakulásáról) a Magyar Néprajzi Társaság Ethnographia folyóiratában közölték 1955-ben. Kardos László a Komárom megyei Környéhez tartozó Szentgyörgy-pusztán, a tatai Esterházy-uradalom egyik majorközpontjában kutatott. Számára is Illyés műve a kiindulási alap az uradalmi cselédek min-

70

LUKÁCS LÁSZLÓ – A PUSZTÁK NÉPE ÉS A NÉPRAJZ

denkori helyzetének felmérésénél: „Senki sem tudott róluk, és senki sem akart tudni róluk, a hivatalosak közül, az irodalom és a tudomány is megfeledkezett létezésükről. A harmincas évek derekán úgy kellett felfedezni őket. Illyés Gyula Puszták népe című remekműve mindmáig az egyetlen olyan hiteles írás, amely az írói élmény erejével világít bele ennek az embersorsnak a mélyébe, és általánosítja a róla szerzett ismereteit és élettapasztalatait… A tudomány adóssága továbbra is megmaradt e jelentékeny társadalmi réteg története, sorsa, küzdelmei, élete iránt. A néprajztudományé is.” (Kardos 1955, 225.) Kardos László véleménye szerint még egyetlen puszta fejlődésrajzának az összegzése is külön könyvet kíván. Ám a továbbiakban e témában könyvről nem is álmodhatott, mert mintaszerű tanulmányát Szentgyörgy-pusztáról a legfelsőbb pártpolitikai fórumon, mint nem haladó szellemű népréteggel foglalkozó munkát, hivatalosan elmarasztalták, ami a téma további kutatását legalább két évtizedre visszavetette (Eperjessy 2007, 16). A kialakult helyzetet, a tudomány adósságát és megtorpanását jelzi A magyar néprajztudomány bibliográfiája, ahol az 1945–1954 közötti évek terméséről több apró adatközlés mellett érdemi munkaként csupán Illyés Gyula: Puszták népének 6-11. kiadásait jegyzik a társadalomnéprajzi publikációk sorában (Sándor István 1965, 199-200). Az 1955-1960 közötti évekből a téma jelentős néprajzi közleményeként Illyés művének 12-13. kiadásait és Kiss Lajos: A szegény emberek élete című könyvének 2. kiadását tartja számon a bibliográfia (Sándor István 1971, 326328). Történészeink munkái közül T. Mérey Klára: Adatok a dél-dunántúli uradalmak gazdasági cselédségének életviszonyaihoz a századforduló idején című írására utal (1957). Könyv, Pusztainé Madar Ilona: Uradalmi cselédek Békés megyében, csak 1982ben jelenhetett meg a témáról, Illyés Gyula személyes közbenjárására adták ki. Ekkor Magyarországon országos programként nem csupán az alföldi tanyarendszer felszámolása, hanem az egykori uradalmi puszták utolsó hírmondóinak széthordása, építészeti emlékeinek lebontása is folyt. E felszámolás politikai döntése a „szövetkezetesítési” kampány során már 1949-ben megszületett a kommunista pártvezetésben. Álláspontjuk szerint: a „… tanyasi település…akadályát képezi a fejlődésnek,… a mezőgazdaság szocialista átszervezésének későbbi szakaszán az átszervezés akadályát fogják képezni már az aprófalvak és a majorok is.” (Ö. Kovács 2012, 100). Ha szerény méretekben is, de az 1970-es években újra elindult a helyszíni kutatás a puszták népénél. Szabó József a Vas megyei büki és tormáspusztai uradalmak volt cselédeinek visszaemlékezéseit gyűjtötte össze: nyolc család életútját kísérte végig, egészen 1973-ig (Szabó 1979). Gaál Károly magyar és német nyelvű kötete a burgenlandi uradalmi cselédek elbeszélő kultúráját mutatja be (1985). Kutatásai indítékainak sorában Gaál Károly – az 1970-es években a Bécsi Egyetem néprajzprofesszora – Illyés Gyula könyvére hivatkozik: „Nem tagadhatom le, hogy Illyés Gyula munkája és fiatalkorombeli múltam vezettek el a csajtai majorba, ahol 1963-ban, − ha már lecsökkent számban is, − a béresek társadalmi és kulturális közössége még élt… Amikor évek elteltével kutatásaimat a burgenlandi magyarok többségére kiterjesztettem, én is már csak a hajdani béresek és nem egy zárt közösség kultúrájával találkoztam össze.” (Gaál 1985, 20.) Nógrád megyében

LUKÁCS LÁSZLÓ – A PUSZTÁK NÉPE ÉS A NÉPRAJZ

71

az egykori Mayláth-uradalom pusztáin (Nógrádgárdony, Patvarc, Őrhalom) Zólyomi József kutatott: az uradalmi cselédek lakáskultúrájáról, viseletéről, népszokásairól közölt mintaszerű tanulmányokat (Zólyomi 1978; 1979; 1980). Az Illyési mű méltó tudományos párját Eperjessy Ernő 2007-ben, 71 évvel a Puszták népe megjelenése után, tette le a magyar néprajztudomány asztalára: Puszták népe a Zselicben (1900–1950). Eperjessy Ernő, a baranyai Sasrétpuszta szülötte, az Őrtiloshoz tartozó Szentmihályhegy és Asszonyvár tanítója, így vall könyvéről: »A címválasztás (Puszták népe a Zselicben) nem volt véletlen. Ihletője Illyés Gyula Puszták népe c. kötete, a szerző számára alapvető mű, tisztavizű forrás és szinte „cselédbiblia” volt egyszerre.« Nekünk – a Mezőföld kutatóinak – is Bibliánk a Puszták népe. Jelentőségét növeli, hogy itt a néprajzi kutatás jóval később indult, mint a magyar nyelvterület számos más, főként népművészetével, népviseletével a figyelmet magukra irányító vidékein. A megkésettségből adódóan a Mezőföldön jóval kevesebb volt a feltárt, megismert néprajzi anyag, ezért a Puszták népe mint e területre vonatkozó néprajzi forrás is jelentős. Kresz Mária (1919–1989) néprajzkutató 1987-ben a székesfehérvári István Király Múzeumban tartott előadásában a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumba az 1960-as években még tervezett mezőföldi tájegység meghiúsulásáról beszélt, mint kijelölt tájegység-felelős: „Ezt a tervet nagyon siratom, hogy nem sikerült… Elmentünk 1969-ben Pesovár Ferenccel Illyés Gyula Puszták népe könyvének nyomán arra a pusztára, ami nincs a térképen, térkép helyett a Puszták népét használtuk. Megtaláltuk egy völgyben a pusztát, és ott egy cselédházat. A lakás lefényképezhető állapotban volt. Két család használt közös konyhát, ezt is szépen ledokumentáltuk. Akkoriban Illyés Gyula bejárt a Néprajzi Múzeumba, megmutattam neki a fényképet. A konyha falán spárgán voltak fölakasztva a fedők. Erre Illyés: – Mintha az édesanyám konyháját látnám! Elmondta, ha a pusztán két asszony nagyon összeveszett, és hangosan veszekedtek kint az udvaron, akkor, hogy a veszekedésnek véget vessen, egy harmadik asszony odament, vett két födőt, és mint a cintányért összeverte, akkora lármát csinált, hogy a két asszony veszekedése nem hallatszott.” A mezőföldi tájegység épületeit, a felsőrácegrespusztai cselédházat is, egy tollvonással kihúzták a Szabadtéri Néprajzi Múzeum telepítési tervéből. Fejér megyében a tájkutatás az 1970-es évek végén, A puszták népe – a Mezőföld története című kiállításunkra készülve kezdődött. Könyvvé terebélyesedő katalógusában megszólaltattuk adatközlőinket, a puszták népéből még élő tanúkat (Demeter – Lukács 1980). E kutatás eredménye Demeter Zsófia bölcsészdoktori értekezése a mezőföldi uradalmak gazdálkodásáról (1985), kandidátusi disszertációja az enyingi Batthyány-uradalom történetéről (1997), valamint Sárfőtől Mezőföldig – Táj- és népkutatás Fejér megyében című könyvem (2009). Az uradalomtörténetekben helyet kap a munkaerő kérdése: a kapitalizálódó nagybirtokokon a jobbágyfelszabadítással megszűnt robotmunkát hogyan sikerült uradalmi cselédek, idénymunkások (summások), részesek, napszámosok alkalmazásával pótolni. Ugyanakkor a Szabó István által szerkesztett A paraszt-

72

LUKÁCS LÁSZLÓ – A PUSZTÁK NÉPE ÉS A NÉPRAJZ

ság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914 című tanulmánykötetből kimaradtak az uradalmi cselédek. A Birtoktalanok fejezetben a pusztaiak közül a summásokkal foglalkozik Sárközi Zoltán tanulmánya. Utóbbiakat kutatta Lencsés Ferenc és Demeter Zsófia is (Lencsés 1982, Demeter 1984). A nyolckötetes Magyar Néprajz kézikönyvben Katona Imre írt az uradalmi és gazdacselédekről. Hangsúlyozta, hogy az uradalmi cselédek életének kutatásához Illyés Gyula művével követendő modellt alkotott. Vizsgálatuk különleges néprajzi módszert kíván, annak beható elemzését, hogy életvitelük mennyiben volt egy sajátos szubkultúra alapja. A Puszták népéből ismerős élethelyzetet emelt ki: „A munkaadó közvetlenül vagy közvetve, állandó felügyeletet gyakorolt; szinte megszokottá vált a káromkodás és az ordítozás, sőt sor kerülhetett a megalázó pofonra és ütlegelésre is; az utóbbiakat csak az idősebb cselédek vették igazán zokon.” (Katona 2000, 174-177.) Befejezésül Borbándi Gyula értékelését idézem: »A magyar széppróza klasszikus alkotásai közé a szociográfiai irodalomból Illyés Gyula „Puszták népe” című könyve emelkedett. A mű költészet és társadalomleírás, az írói képzelet szabad szárnyalása és a tények aggályos tárgyilagossággal való számbavétele, magasrendű szépirodalom és hiteles riport a század első harmadának pusztai életéről. Illyés kendőzés és szépítés nélkül tárja az olvasó elé a pusztai szegénység megrázó tüneteit, a reménytelenséget és kilátástalanságot, amelyben a szegények legszegényebbjei élnek. Az ő pusztai képéből hiányzik a korábban annyiszor megénekelt idill, a nosztalgiákat ébresztő, a szabadság áttetsző levegőjétől könnyed, romantikus magyar valóság. Helyette sötétséget, elmaradottságot, levertséget látunk. Az emberek lemondóak, letörtek, cselekvésre képtelenek. Illyés a pusztai világot pártatlan írói megelevenítő erővel ábrázolja és noha az egész művet a költészet lengi át, megdöbbentő hatású szociográfiát tartunk a kezünkben. Nyugodt, indulatoktól mentes hangja, adatainak és észleléseinek szinte tudományos szakszerűséggel való előadása lenyűgözi az olvasót. Tárgyilagosságával és lefogott hangjával válik igazán vádirattá: a nagybirtok embernyomorító hatása és a latifundiumok urainak mindent tudomásul vevő nemtörődömsége ellen.« (Borbándi 1983, 216-217.) Mindezen felül a magyar néprajztudomány számára a Puszták népe pótolhatatlan, becses forrás, amely őrzi a mezőföldi puszták népének átalakult, eltűnt, felszámolt anyagi, szellemi és társadalmi kultúráját. Irodalom Borbándi Gyula 1983 Demeter Zsófia 1984 1985 1997

A magyar népi mozgalom. A harmadik reformnemzedék. New York

Summások Fejér megyében. Alba Regia XXI. 1984. 221-234. Székesfehérvár Mezőföldi uradalmak gazdálkodása a 19. században. Doktori értekezés. Kézirat A munkaerő, a szántóföldi növénytermesztés és az állattenyésztés herceg Batthyány Fülöp enyingi uradalmában (1806-1870). I-II. Kandidátusi értekezés. Kézirat Demeter Zsófia – Lukács László 1980 A puszták népe – a Mezőföld története. Székesfehérvár Eperjessy Ernő 2007 Puszták népe a Zselicben (1900-1950). Horpács

LUKÁCS LÁSZLÓ – A PUSZTÁK NÉPE ÉS A NÉPRAJZ Gaál Károly 1986 Gunda Béla 1932 1971 1981 1983 2011

73

Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához. Szombathely

Egy dunántúli nagybirtok cselédeinek élete. Fiatal Magyarország II. 2. 24-26. Budapest A néprajzi kutatás története. Sokszorosított egyetemi jegyzet. Debrecen A puszták népe és a néprajz. Dunatáj V. 3. 23-34. Szekszárd Vándorok a pusztán. Fejér Megyei Szemle 1983. 1. 7-18. Székesfehérvár Egy dunántúli nagybirtok cselédeinek élete. Emléktöredékek Gunda Béláról. 62-65. Székesfehérvár Gunda Béla és szerzőtársai 1936 Elsüllyedt falu a Dunántúlon. Kemse község élete. Budapest Illyés Gyula 1936 a Puszták népe. Budapest 1936 b Elsüllyed a falu a Dunántúlon. Nyugat II. 8. 144-145. 2012 Ítélet előtt. (1.) Holmi XXIV. 11. 1321-1338. Kardos László 1955 Jegyzetek a volt uradalmi cselédség kultúrájának és életmódjának alakulásáról. Ethnographia LXVI. 225-344. Katona Imre 2000 Átmeneti rétegek az agrártársadalom peremén. Magyar Néprajz nyolc kötetben. VIII. Társadalom. Főszerk.: Paládi-Kovács Attila. 173-238. Budapest Kiss Lajos 1982 Szegény emberek élete. I-II. Budapest Lencsés Ferenc 1983 Mezőgazdasági idénymunkások a negyvenes években. Budapest Lukács László 2008 Sárfőtől Mezőföldig. Táj- és népkutatás Fejér megyében. Székesfehérvár Ö. Kovács József 2012 A paraszti társadalom felszámolása a kommunista diktatúrában. A vidéki Magyarország politikai társadalomtörténete 1945–1965. Budapest Pusztainé Madar Ilona 1982 Uradalmi cselédek Békés megyében. Békéscsaba Sándor András 1950 Híradás a pusztáról (1945-1950) Budapest Sándor István 1965 A magyar néprajztudomány bibliográfiája 1945–1955. Budapest 1971 A magyar néprajztudomány bibliográfiája 1955–1960. Budapest Szabó István szerk. 1965/1972 A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. I-II. Budapest Szabó József 1979 Cselédsorsok, cselédutak. Néprajzi Közlemények XXIII. Budapest T. Mérey Klára 1956 Adatok a dél-dunántúli uradalmak gazdasági cselédségének életviszonyaihoz a századforduló idején. Dunántúli Tudományos Gyűjtemény 10. Series Historica 5. Pécs Zólyomi József 1978 A Mayláth-uradalom cselédeinek lakáskultúrája a két világháború között. Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve IV. 201-225. Salgótarján 1979 A Mayláth-uradalom cselédeinek viselete a két világháború között. Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve V. 199-226. Salgótarján 1980 Az emberi élet fordulóihoz és a naptári ünnepekhez fűződő szokások a Mayláth-uradalom cselédeinél a két világháború között. Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VI. 251295. Salgótarján

74

PÉK ESZTER ANNA – SZABADSÁG

SEBŐK MELINDA – ILLYÉS GYULA KÖLTŐI ÚTJA A LÁTHATÁRTÓL A VÁRIG

75

Sebők Melinda

Illyés Gyula költői útja a Láthatártól a Várig „Illyés Gyula nem tékozló lélek […] meghódított kincseit állandóan gyümölcsözteti […] A legtávolabbi hatásokat is szervesen tudja belevonni költészetének világába. S ezt a világot a sokféle gazdagodás nem bontja meg. Szervesen zárja magába Illyés költészete a félig még gyermekkori szürrealista élményeket s a homlokegyenest ellenkező klasszikus igényű puritánságot. […] A szürrealizmus és a népiesnek tetsző puritán egyszerűség két véglete tartja örök feszültségben ezt a lírát, mely e végletek összehangolására teremtette meg legszebb, legmagasabb formáit.”1 – 1937-ben Szegi Pál Illyés Gyula Rend a romokban című kötetéről írott, Nyugatban megjelent tanulmányában remek érzékkel mutatott rá Illyésnek az avantgard, a népies és a nyugatos költészet elemeit ötvöző különös világára. Mire a népi kifejezés és a szürrealista ihlet szerves egységgé válik lírájában, valamint az avantgard kísérletek formaélménye után a klasszikus költészet is megköti verseinek sodró lendületét, addig hosszú utat kellett megtennie. Illyés Gyula 1902. november 2-án Felsőrácegrespusztán született, pusztai családból származott. Középiskolai tanulmányait: Dombóváron, Bonyhádon majd a budapesti Munkácsy Mihály Gimnáziumban folytatta; végül az Izabella utcai kereskedelmi iskolában érettségizett 1921-ben. Már az érettségi vizsga előtt, 1920ban megjelent első verse a Népszavában: El ne essél, testvér címmel. 1921 őszétől a budapesti bölcsészkar magyar-francia szakos hallgatója lett. 1922-től a párizsi Sorbonne-on folytatta tanulmányait, ahol az avantgard hatása alá került. Hunok Párizsban című írásában emlékezik meg arról, miként ismerkedett meg a kortárs francia szerzőkkel: Cocteau, Breton, Tzara, Eluard, Aragon költészetével. Bár az expresszionizmus és a szürrealizmus is hatást gyakorolt lírájára, mégsem vált teljesen avantgard költővé. Mikor 1926-ban hazatért Párizsból: elsősorban műfordításokkal, kritikákkal, ismertetésekkel jelentkezett; valamint Kassák Lajos Dokumentum című lapjának főmunkatársaként dolgozott még az avantgard bűvkörében. A Dokumentum mellett a Láthatár is közölt tőle verseket. A Rubin László főszerkesztésében 1927 februárjában megjelenő Láthatár mindössze öt számot élt meg. A társadalmi – világpolitikai – irodalmi lap munkatársai: Illyés Gyula, József Attila, Lesznai Anna, Révész Pál, Nagy Lajos, Németh Andor és Szegi Pál voltak. Illyés rögtön az első számban 3 költeményével jelentkezett: a Láthatárban megjelent Angyali köszöntés, Száműzött és Szomorú béres című költemények mindegyikén érezhető az expresszionizmus és a szürrealizmus hatása. A lírai szubjektum helyzetének változtatása, a szabadon áramló verssorok, az észlelés igéinek egyes szám első személyű gyakori használata (látom, érzem, hallgatom) az avantgard líra sajátosságaira vall. Illyés verseinek azonban minden francia hatás ellenére van jellegzetesen magyar vonása. Somogy bérceinek méla táján álmodó béres világa 1

Szegi Pál, Rend a romokban, Nyugat, 1937/ 11

76

SEBŐK MELINDA – ILLYÉS GYULA KÖLTŐI ÚTJA A LÁTHATÁRTÓL A VÁRIG

hazai földből sarjadt költői termés. A külföldön töltött évek ellenére származásának és szülőhelyének is kivételesen meghatározó szerepe lett pályáján. A párizsi évek után az addig csak emlékeiben élő hazai vidék egyszerre érzékelhető valósággá válik. A pusztai élet, az ozorai világ, a „nehéz föld” visszatérő motívumai költészetének. A Szomorú béres című vers ütemesen váltakozó rövidebb-hosszabb soraiban tárgyiasan pontos megállapításokat találni az indító képben, ilyenek például: „Porhanyó kenyerem kiszítta a nap, Italom langyos, Köröttem némán fordul a mező, Dél van” Majd hirtelen eltűnik a puszta világa; a költői képzelet forgó csillagok alatt távoli városokra szökik, végül az expresszív erejű szabadvers páros rímű sorokká szelídül. A költő gyermekéveinek színhelyén a szomorú béressel azonosulva helyzetképben írja meg panaszdalát. A vers utolsó két sora így szól: „Kicsépelt kazal árnyékában ősszel Hangtalan fordulok a közönyös földbe”. Füst Milánnak – aki magyar szabadvers megteremtője volt – rögtön elnyerte tetszését Illyés Szomorú béres című verse, s a következő sorokat küldte a fiatal költőnek 1927. március 2-án: „Tisztelt Uram! A Láthatár című folyóirat első számában olvastam néhány versét, amelyek közül az utolsó annyira tetszett nekem, hogy elhatároztam, megkérem, küldje el nekem versei valamely gyűjteményét. Legyen szíves, írjon magáról is néhány sort. Előre is köszönöm. Tisztelettel üdvözli, Füst Milán”2 Illyés 1927. március 16-án válaszolt a levélre, az autográf kézirat a Petőfi Irodalmi Múzeum Füst Milán-hagyatékban található: „Kedves Uram, a Láthatár szerkesztőségéből kicsit megkésve jutott el hozzám levele. Nagy örömet okozott a figyelem, amivel megtisztelt: régtől fogva nagy tisztelője vagyok önnek. Verskötetem még nem jelent meg. 1921-től kezdve a múlt őszig külföldön, legnagyobbrészt Párizsban tartózkodtam. Pár írásom külföldi és francia lapokban jelent meg. Az Ön kérésére nagy készséggel lemásoltam néhány versemet, de még másodszori megrostálás után is kicsit feszélyezve küldöm el őket: magam érzem, még mennyi javításra szorulnának. Attól eltekintve, hogy nem sok rokonságban vannak azzal a verssel, ami az ön tetszését megnyerte. Befejezett versem igen kevés van. Nem érezvén, hogy bárki számára is jelenthetnek va2

Füst Milán levele Illés Gyulának, MTA Irodalomtudományi Intézet Illyés Gyula Archívum és Műhely.

SEBŐK MELINDA – ILLYÉS GYULA KÖLTŐI ÚTJA A LÁTHATÁRTÓL A VÁRIG

77

lamit, legnagyobb részük egy-két sor híján kallódik el. Így aztán annak a változásnak, ami a költészetről és az életről való felfogásomban végbemegy csak nagyon kevés emlék marad. Egy időben a Szomorú béreshez hasonló verseket írtam, de az a forma sem elégítvén ki, türelmetlenül, néha szinte kísérletszerűen próbálkoztam más természetűekkel, noha ma is érzem, hogy az a stílus felelne meg legjobban egyéniségemhez. […] Igen köszönöm önnek az iránta tanúsított érdeklődését. Az elismerés, amit az ön részéről nyertem, kedvet és bizalmat öntött belém: mindkettőre elég szükségem van. Engedje meg, Uram, hogy a jövőben, amennyiben sor kerülne erre, elküldjem önnek minden megjelent írásomat. Szeretettel és hálával fogom venni az ön esetleges megjegyzéseit vagy tanácsait. Tisztelettel üdvözlöm önt, híve, Illyés Gyula”.3 Füst Milán miután megkapta Illyés verseinek kéziratát a Nyugatot szerkesztő Gellért Oszkár figyelmébe ajánlotta fiatal pályatársát, s 1927. március 18-án a következő sorokat írta: „Kedves Oszkár! Illyés Gyula […] rendkívül tehetséges, eszes és rokonszenves ember lehet. Jól esnék, ha tudnám, hogy figyelemmel kíséritek munkásságát. (Meg fogom írni neki, hogy ezentúl nektek küldje munkáit! – Olvasd el, légy szíves, a Láthatárnak azt a bizonyos versét, – Szomorú béres a címe.) Nagyszerűen tud magyarul, rendkívüli a kifejező ereje. […]”4 Gellért Oszkár a levelet átadta Osvát Ernőnek, s megjegyezte „a vers Osvátnak is, nekem is tetszett”. Illyés tehát Füst Milán ajánlásával került a Nyugat előszobájába, a Nyugatban azonban 1927 őszén mégsem verssel, hanem Duhamel Oroszországban című kritikai írásával jelentkezett. 1928 januárjában jelent meg Szülőföldem című idilli, gyermekkori emlékeket idéző versciklusa a Nyugatban: „homlokomat meleg szél mosta, távoli kutyaugatásban szállt felém az álom milyen nehéz lettem! a rét hullámain csüggedten merültem gyerekkorom felé”. Az 1908. január 1-jén induló Nyugat – a 20. század első felének magyar próza- és líratörténetét alakító legsokszínűbb és hazai viszonylatban legmodernebb folyóirat presztízst jelent minden költő számára. A folyóiratot Osvát halála után, 1929. december 1-jétől Gellért Oszkár közreműködésével Babits és Móricz szer3 4

Illyés Gyula levele Füst Milánnak, Petőfi Irodalmi Múzeum, V. 4140/335/1. Füst Milán levele Gellért Oszkárnak, Petőfi Irodalmi Múzeum, V. 3195 / 327. Az autográf kéziratból egy részletet idéztem

78

SEBŐK MELINDA – ILLYÉS GYULA KÖLTŐI ÚTJA A LÁTHATÁRTÓL A VÁRIG

kesztették. Babitscsal Illyés azonban már egy évvel korábban találkozhatott, amikor József Attila elvitte őt a mester kérésére Reviczky utcai lakására. Babits – eltiltva a tanári pályától – kereste a fiatal tehetségeket. Miután Szabó Lőrinc, Németh László szakítása, majd József Attila 1930-ban megjelent bántó kritikája mélyen megsebezte, annál jobban ragaszkodott azokhoz, akik kitartottak mellette. Illyés Babits leghűségesebb munkatársa maradt mindvégig. 1928-tól a Nyugat állandó munkatársa lett. Számos verse, tanulmánya, kritikája jelent meg a folyóiratban. Nehéz föld, Sarjurendek, Szálló egek alatt, Rend a romokban című első köteteit is a Nyugat adta ki. Illyés gyakori vendég lett Babits budapesti lakásán és esztergomi nyaralójában. Egymás műveit kölcsönösen meghallgatták, bírálták. Illyés a Három öreg című elbeszélő költeményét is Babitsnak mutatta be először. Babits és Illyés egymás iránti rokonszenve első pillanatra különösnek tűnhet. Babits – a Nyugat vezéralakja, a Baumgarten Alapítvány kurátora, dekadens életérzést megszólaltató tudatlíra megteremtője, latinos műveltségű literátus családból származott. Az antik kultúra ismerőjeként a klasszikus modernség első hullámával indult költői útján. Elítélte az avantgard költőket és Kassák követőit. Illyés, aki az 1920-as években a bécsi Ma és Kassák Dokumentum című lapjának is dolgozott, a francia expresszionisták és szürrealisták barátja Babitstól élesen eltérő költészeti elveket vallott. Mikor Füst Milán javaslatára mégis megjelenhetett a Nyugatban, s találkozhatott Babitscsal; a kölcsönös megbecsülés és tisztelet jellemezte kapcsolatukat. Illyés fiúi tisztelettel tekintett mesterére. Minden társadalmi és kulturális különbség ellenére talán épp a Tolna megyei gyökerek, Dunántúl hegy-völgyes tája, a közös szülőföld kötötte őket össze. A dunántúli táj élményvilágából fakadó műveltségeszmény azonban máshonnan eredeztethető. Illyés tapasztalati valósághoz kötött helyzetképei az ozorai puszták népét, béresek és cselédek világát ábrázolja. Babitsnál a szekszárdi kékellő szőlőhegy lelke elevenedik meg vagy Dunántúl lateiner-rétegének kultúrvilága. Babits Illyés Gyula versben és prózában című írásában mégis így vall közös Tolna megyei gyökerekről: „Minden szava meghitt, nosztalgikus varázzsal cseng a fülembe: S amint e költő otthona az enyém, nem idegen tőlem költői hitvallása és iránya sem”. 5 Babits már az 1932-ben megjelent a Három öreg című elbeszélő költeményt elemző tanulmányában örömmel szól Illyés Petőfi-féle 19. századi verseszményt újraélesztő esztétikai elveiről: „A nép versével a nép lelkéből jön be valami az irodalomba: nagyobb egyszerűség, nagyobb tisztaság, a százados szelíd szegénység szelleme. Ennek a szellemnek a költője Illyés, aki tud a népé lenni, anélkül hogy a kultúrát megtagadná, és a kultúráé, anélkül hogy a népet”. 6 Illyés már az elbeszélő költemények megjelenése előtt írt Petőfi szellemiségét idéző, ütemhangsúlyos verselésű, népi élményvilágból táplálkozó verseket. Ezeknek legjobb példái Az első hó vagy a Betyár című költemények szintén a Nyugatban jelentek meg. Babits már 1923-ban Petőfi koszorúi című versében felvetette a kérdést: „Ki meri meglátni, ki meri idézni 5

Babits Mihály, Illyés Gyula versben és prózában = In: Tanulmányok, esszék, Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2005, 373. 6 Babits Mihály, Három öreg, Nyugat, 1932/ 5.

SEBŐK MELINDA – ILLYÉS GYULA KÖLTŐI ÚTJA A LÁTHATÁRTÓL A VÁRIG

79

/ az igazi arcát?”, ezért igazán üdvözítőnek tartja Illyés versben és prózában is megfogalmazott Petőfi-féle szellemiségét. Illyés az 1936-ban megjelent Petőfi-monográfiájában fejti ki, hogy számára Petőfi nem csupán a nemzet költője, hanem történelmi-erkölcsi példakép. Babits világosan mutatott rá a néphagyományhoz köthető költők törekvéseire az 1932-ben megjelent Új anthológia előszavában is, amikor 100 versből álló gyűjteményt állított össze fiatal költők verseiből, s Illyést is az „új népiesség legigazibb képviselői”7 között tartja számon. Illyés költői érdemeiről szólva érdemes még idézni Babits szintén 1932-ben írott, Lovász Pálnak küldött levelét, mikor a pécsi Janus Pannonius Irodalmi Társaság tagjai közé ajánlja a fiatal pályatársát: „Illyés Gyula a magyar lírának nemcsak nagy reménye, de már kész és el nem mellőzhető értéke is. Gyökeresen magyar s mégis európai kultúrájú költő, s az irány, melyet képvisel, s részben vezet a legrokonszenvesebb és legszükségszerűbb újabb irodalmunk fejlődésében. Illyés igazi, mély lírai tehetség […]”.8 A „gyökeresen magyar, s mégis európai kultúrájú” Illyés méltán kapott négyszer is Baumgarten-díjat 1931 és 1936 között. Illyés tehát Babits oldalán kapcsolódott be a 20. század legjelentősebb folyóiratának, a Nyugatnak a munkálataiba: 1937-től hivatalosan is a Nyugat, majd 1941-től a Nyugat-utód Magyar Csillag szerkesztője lett. Babitscsal emberi, munkatársi kapcsolatuk még személyesebbé vált. Az 1930-as években Illyés legtöbb műve a Nyugatban jelent meg. Lírájának útja azonban ezekben az években is változott. Nehéz föld című kötetéhez Catullustól választ mottót, Látod, hogy gőzölög kezdetű versében pedig Horatius Taliarchus-ódáját Berzsenyi hangján idézi: „Látod hogy gőzölög vén Mecsekünk már! Sürü Habokban csapódik lábához az őszi Köd árja!” A klasszikus óda nyelvére hangolt versének időmértékét mégis kibillenti a szabad vers sodra: a már-már hibátlannak tűnő alkaioszi strófa szabályos ritmusát megtöri. Úgy használja fel a klasszikus verselést, hogy tudatosan ellenáll a tökéletes antik időmértéknek. A Nehéz föld verseiben a Szülőföldem-versciklus és pár költemény kivételével még az avantgard líra szabadsága jellemzi verseszményét. Szabad verseinek forradalmi lendülete azonban szigorú logika szerint kezd építkezni, majd a leíró-tárgyias megelevenítés lesz költészetének sajátja. A Sarjurendek verseiben megszaporodik a kötöttebb formájú költemények száma, de még az irreális-reális élmények keveredése a jellemző. Lírájának kifejezőeszköze fokozatosan egyértelműbbé válik. A Szálló egek alatt című kötetben felerősödnek a népi klasszicizálódás irányába tartó törekvései, a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó versei már külön ciklust alkotnak, ilyen költemények például: Újév napján írtam, Magyar vagy?, Ének Pannóniáról vagy a Magyarok. Az indulás 7 8

Babits Mihály, Előszó = In: Új Anthológia, Budapest, 1932, 8. Babits Mihály Lovász Pálnak küldött levelét a Babits Mihály kéziratai és levelezése katalógus nem jelzi. Valószínű a pécsi Janus Pannonius Társaság 1932. május 28-án küldött levelére (OSzK Fond III/848) Babits a Társaság nyomtatott fejléces levélpapírján válaszolt. Az idézett levélrészletet közli Tüskés Tibor, Illyés Gyula pályaképe, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2002, 88.

80

SEBŐK MELINDA – ILLYÉS GYULA KÖLTŐI ÚTJA A LÁTHATÁRTÓL A VÁRIG

első három kötete sokrétű élményvilágot szólaltat meg: a költői szárnyaló fantáziájának szabadon lebegő tájait megfékezi a népies hagyomány szabályszerűsége, verseiben felerősödik a nemzetét féltő költő hangja. Pusztai élményvilágból, gyermekkori emlékeiből táplálkozó költészetével, tárgyias helyzetképeivel egyfajta lírai realizmust teremt. Egyik költői hitvallásában nyíltan vall verseinek látószögéről, helyzetképéről, a tudatos tárgyias szemléletességről: „Lírai verset sosem írtam, hanem igyekeztem akár a magam, akár mások szemével nézni a világot, s e szemléletből kellett kiderülnie annak, milyen az a lélek, aki szemlél. Verseim legnagyobb része helyzetkép. Mint egy vándorló lélek emberből emberbe szerettem volna szállni, […] egy zsellér, egy öregasszony, egy haldokló lány szembogara mögé. […] Nem félek semminek a meglátásától és megmondásától”. 9 Épp az igazság meglátása és kimondása, a szülőföldjéhez való hűség és nemzetének sorsproblémái vezették el az 1930-as évek elején kibontakozó népi írók mozgalmához. Ekkoriban kötött barátságot Németh Lászlóval, Kodolányi Jánossal, Erdélyi Józseffel, majd bekapcsolódott az 1934-ben induló Válasz munkálataiba. Itt látott napvilágot néhány fontos alkotása: köztük az Ozorai példa című verse és folytatásokban a Puszták népe című regénye. 1937-ben szintén a Nyugat kiadásában megjelent Rend a romokban című kötetébe az Ozorai példán kívül olyan fontos verseket is válogat, mint a Fölkél a szél, Kacsalábonforgó vár, Nem menekülhetsz. A meditáló, töprengő költő belső vívódását többször a versek címében is jelöli. Ebben a kötetében jelenik meg Reggeli meditáció című költeménye és Alkalmi meditációk című versciklusa is. Tárgyak, helyszínek, időmozzanatok rendeződnek egymás mellé a kötet verseiben. Illyés lírája tárgyiasabb, magyarságtudata határozottabb lesz. A Rend a romokban kötettel beérkezett költővé válik. Szegi Pál a Nyugatban így értékelte a kötet verseit: „Új hang, új lélek szól hozzánk. Szigorúbb, nyersebb. […] dísztelen igazság mély-szürke színei […] Már nem ragadja el soha a beszéd önmagáért való lendülete. Kesernyés dísztelenség, komor érdesség jellemzi költői beszédmodorát. […] Nem a meggondolatlanul kitárulkozó fiatalság lírája ez már, hanem a férfias tartózkodásé”.10 A Rend a romokban kötetből közöl válogatást az 1938-ban induló székesfehérvári Vár című folyóirat is. A verseket a szerkesztők közül valószínű Jankovich Ferenc válogathatta, aki a Válasz és a népi írók körében vagy a Nyugat szerkesztőségében is találkozhatott Illyéssel. Jankovich Illyést – akitől csak öt évvel volt fiatalabb – példaképének tekintette, s figyelemmel kísérte írásait. Sárpentelén töltött gyermekévei után a székesfehérvári reálgimnáziumban tanult, majd magyarfrancia szakos egyetemistaként párizsi ösztöndíjat nyert. Első kötete, a népi líra hangjaival kísérletező Kenyérszegés Franciaországban látott napvilágot. A Párizsból hazatért Jankovich 1934-től a Válasz, 1936-tól a Nyugat munkatársa, majd a Magyar Dal című folyóirat szerkesztője lett. Költészetét a magyar népdal, a modern francia líra és Illyés eredményei alakították. A Petőfi Irodalmi Múzeumban található Jankovich-hagyaték Illyés Gyula9 10

Illyés Gyula, Fiatal magyarok, Erdélyi Helikon 1930/ 1., 29-30. Szegi, i. m., Nyugat, 1937/11.

SEBŐK MELINDA – ILLYÉS GYULA KÖLTŐI ÚTJA A LÁTHATÁRTÓL A VÁRIG

81

levelei bepillantást engednek a népi hagyomány útját járó költők esztétikai elveibe. Jankovich 1936-ban a Magyar Dal című zenei folyóirat szerkesztőjeként a magyar népköltészetről vagy a magyar népdalról szóló írást kért pályatársától. Illyés Gyula válaszleveléből tudható, hogy a Magyar Helikonban 1935-ben megjelent A népdal jelképnyelve című írását ajánlotta Jankovich figyelmébe: „A magyar népdalban legtöbb embernek először az tűnik föl, hogy a dal rendszerint valami természetből vett képpel, vagy valami roppant egyszerű megállapítással kezdődik” – majd megjegyzi – „a képek, benyomások érzéssé válnak a nép lelkében”.11 Jankovich minden bizonnyal elolvasta Illyés írását, s később Székesfehérváron induló folyóiratában, a Várban Illyés Délben című versét is közölte, melyben a versindító, tárgyiasan pontos természeti rajz után Illyés a jobb sorsra vágyó napszámosokról, béresekről fest életképet. Amikor 1938-ban a Válasz első korszaka lezárult, a székesfehérvári Vár is teret adott a népi költőknek. Jankovich Ferenc az irodalmi lap főszerkesztőjeként számított Illyés közreműködésére. A Vár a dunántúli írók legjavát próbálta maga köré gyűjteni. Kereste azokat az értékeket, amelyeket a dunántúli vidék szült. Jankovich mellett György Oszkár, Baróti Géza, Pálffy István szerkesztették a lapot, de a lap főmunkatársai voltak Takáts Gyula és Weöres Sándor is. A székesfehérvári irodalmi lap 1938 májusában Illyés Gyulától a már említett Délben című versen kívül még négy műalkotást közölt: Egy barackfára, Előhívó, A kálváriára, Te is meghalnál. Sem a Petőfi Irodalmi Múzeum Jankovich-hagyatékában, sem a MTA Illyés Archívumában nincsenek arra vonatkozó biztos dokumentumok, hogy Illyés levélben küldte volna a verseket Jankovichnak, bár az 1940/50-es években is leveleztek, és kölcsönösen számítottak egymás kritikai megítélésére. Valószínű egy személyes találkozás alkalmával beszélhettek a közölni kívánt költeményekről, vagy Illyés Jankovich ízlésére bízta a válogatást a Rend a romokban című kötetéből. A Várban közölt versek műfaji változatosságot, sokszínű költői világot mutatnak. Az Egy barackfára tájrajza allegorikus. Illyés dalszerű, páros rímű szerelmesverse csokonais könnyedséggel lüktet. A Te is meghalnál című szintén kötött formájú műalkotás a halállal is számot vető költő szerelmi vallomása. Az Előhívó című vers idilli lágy hona, szép pannon tája a szülőföld és a haza szeretetéről tanúskodik. A kálváriára ars poeticus létösszegző költeményben hagyomány és újítás kettőssége szintén megfigyelhető: Kószáltam, jártam a világot, ülök most hűvös fák alatt. Arcomon száraz béke és szívemen mint bonyolult számok aljában az összegezés: hűvös, biztos tapasztalat. Illyés versei nem szakadnak el a valóságtól: a tájelemek konkrét látványától, 11

Illyés Gyula, A népdal jelképnyelve, Magyar Helikon, 1935/ 8., 504.

82

SEBŐK MELINDA – ILLYÉS GYULA KÖLTŐI ÚTJA A LÁTHATÁRTÓL A VÁRIG

„hűvös, biztos tapasztalatától” mozdítja ki hű tájait a költői én vallomásáig. Illyés a klasszikus modernség második hullámának költőjeként az 1930-as években egy valósághűbb, reálisabb, népi élményvilágból, a magyarság történelmi múltjából táplálkozó lírát teremt, amelyek fontos lépések ahhoz, hogy a nemzet költőjévé váljon. Illyés szellemi habitusában, költői útjának alakulásában már az 1930-as évek végéig tartó szakaszában is nagy szerepe volt az elődökkel és a kortársakkal való érintkezésnek. Úgy tudta beolvasztani költői nyelvébe mindazt, amit tőlük tanult, hogy önmaga tudott maradni, saját költői világot tudott teremteni. Németh László Illyés érdeklődésének sokféleségéről, művészi egyéniségéről így fogalmazott: „Fogékonyságának száz szeme van, a beolvaszthatót keresi, s amit beolvaszt, az a sajátja lesz, [...] képzelete szárnyaira súlyt akaszt a nehéz emlékezés [...] verse túl könnyű lebegését le-lerántja a magyaros ütem”.12

12

Németh László, Illyés Gyula = In: Regények, tanulmányok, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981, 684-685.

ARATÓ ANTAL – ILLYÉS GYULA – KISGRAFIKÁKON

83

Arató Antal

Illyés Gyula – kisgrafikákon Kisgrafikán általában kis méretű alkalmi lapokat, szabad grafikákat, illusztrációkat, ex libriseket értünk. Legfőbb jellegzetességük, hogy valamilyen sokszorosító eljárással (fa- vagy linómetszet, rézkarc stb.) készülnek. A műfaj kedvelői az eredeti dúcról készült nyomatokat (elsősorban ex libriseket) gyűjtik, cserélik. Szemlénkben a költőt ábrázoló ilyen lapokat mutatunk be, ezúttal nem méltatva a szintén különös megbecsülésre méltó rajzokat. Pl. Nagy Lászlónak a költő 75. születésnapjára készült portréját1, vagy László Gyuláét, amely akkor készült, amikor Illyés Gyula Veres Péter előadását hallgatta az 1956. évi fóti Vörösmarty ünnepségen.2 Illyés Gyulát ábrázoló portrémetszetek között megkülönböztetett helyet foglal el Buday György alkotása. Buday György (1907–1990) munkásságát aligha kell bemutatni a hazai olvasóközönségnek. Több elismerés után a 1937-ben a párizsi világkiállításon Aba-Novák Vilmossal együtt Grand Ppriex-t nyert. Számos hazai könyv illusztrálása után – Londonban letelepedve – a legismertebb külföldi kiadók kérték fel kiadványaik illusztrálására. Rövidesen a királyi fametsző és rézkarcoló társaság rendes tagja, s mint „királyi fametsző” – többek között – ő készítette el II. Erzsébet trónra lépésekor (1952) a hagyományos koronázási értesítés fametszeteit. Festőművésznek indul, ám arra törekedett, hogy alkotásaival minél többen szembesülhessenek. Így jutott el a fametszethez, amely az illusztrációk révén vagy az eredeti dúcról sokszorosítva „a művész kezének eredeti alkotása, és mint ilyen a társadalom széles köréhez juthat el, egy és ugyanazon időben tolmácsolja alkotója eszmei és formai mondanivalóját.”3 Többek között ez a célkitűzése valósult meg a 25 magyar költőt – köztük Illyés Gyulát – ábrázoló sorozatában, amely egy Chicagoban kiadott angol nyelvű magyar költészeti antológiában jelent meg.4 A sorozatnak érdekes története van.5 Az antológiát Tábori Pál, Kabdebó Tamás (folyóiratunk rendszeres munkatársa, s akit az elmúlt esztendőben munkásságáról szóló konferencián köszöntöttünk a Vörösmarty Társaságban) és Makkai Ádám szerkesztette. (Feleségével, Arany Ágnessel ő is többször volt a vendégünk, Uram! Engedj meghalni!! Petőfi Sándor pokoljárása és megivezülése című könyve Székesfehérvárott jelent meg 2002-ben.) Tábori kérte fel Budayt a kötet illusztrálására, ám a művész egészségügyi kiadásaira való tekintettel (az 1956-os forradalom leverése után szanatóriumban élt), jelentős honoráriumot kért. Ekkor Tábori Szathmáry Lajoshoz, az ismert chicagoi vendéglőtulajdonoshoz, szakácsművészhez, íróhoz (aki több mint 30 nyugati magyar kiadvány megjelenését

84

ARATÓ ANTAL – ILLYÉS GYULA – KISGRAFIKÁKON

támogatta) fordult segítségért. Szathmáry felkereste Londonban Budayt és megállapodott vele a mai értékben mintegy százezer dollár tiszteletdíjban. (Ebben nyílván benne volt a részére készített ex libris ára is.) Makkainak Buday elmesélte, hogy egy-egy lapot, a vázlatoktól a tölgyfából készült dúc speciális szerszámokkal történő megmunkálásáig, egy hónap alatt készít el. Nyílván ebben az is közrejátszott, hogy Buday – több metszetén – többes portrét készített, így járva körül, idézve fel a költők személyiségének lényegét. Illyés Gyulát megjelenítő metszetén az egymást kiegészítő arcmásokkal szinte a kötő életútját, sorsát jeleníti meg sajátos kifejező eszközeivel. Buday „montázs portréknak”, ”szimultán portréknak” nevezte ezeket az alkotásait. Mint írja „…ezt a megoldást választottam azzal a szándékkal, hogy az illető költő műveinek komplexitását illusztrálhassam.”6 Bár méltán megérdemelné, elsősorban csak a kisgrafika gyűjtői előtt közismert Fery Antal (1908–1994) munkássága, pedig a 21. századi magyar ex libris művészet legnépszerűbb alakja. A Szerencsi Cukorgyárban bádogos segédként dolgozott, majd a gyár ösztöndíjával elvégezte az Iparművészeti Főiskolát. Elsősorban merkantil grafikával foglalkozott (ő tervezte az 1938. évi könyvnapok plakátját), ám néhány antibolsevista plakátja miatt 1945 után évekig rendőri felügyelet alá helyezték, s később sem kapott megbízásokat. Mivel fametszetű ex librisei itthon és külföldön egyaránt keresettek voltak, az 1950-es évektől valójában ez a tevékenység biztosította megélhetését. Számos hazai és nemzetközi díjat nyert, több mint 2000 fametszetű ex librist, alkalmi grafikát készített.7 Szülővárosában, a Zempléni Múzeumban megrendezett állandó kiállítását Kass János, a székesfehérvári Vörösmarty Mihály Megyei Könyvtárban bemutatott emlékkiállítását pedig B. Supka Magdolna Széchenyi-díjas művészettörténész nyitotta meg. (Több bibliofil értékű kisgrafikai mappája jelent meg, közülük az egyik a portré metszeteit tartalmazza.) Gyakran készített évfordulókra emlékeztető „in honorem” lapokat, ezek közé tartozik az Illyés Gyulát ábrázoló (háttérben a beregszászi járási művelődési homlokzatát láthatjuk) metszete is. Kisgrafikáinak népszerűségéhez hozzájárul kiegyensúlyozott metszőtechnikája, változatos kompozíciós megoldásai: egy-egy kis méretű lapon több motívumot is felhasznál, ám grafikái sohasem túlzsúfoltak. Nem ismert lehetetlen feladatokat, szívesen készített portré ex libriseket is, ezek száma meghaladja a 200-at.8 Az ex librisnek tanulságos története van, ezért érdemes egy kissé hoszszabban elidőzni annál. 1982-ben rendelte meg a művésztől a Beregszászon élő Dalmay Árpád könyvterjesztő, tanár, újságíró, művelődéstörténész, műgyűjtő. Így köszöntötte Illyés Gyulát 80. születésnapján, emlékeztetve arra cseretársait is.

ARATÓ ANTAL – ILLYÉS GYULA – KISGRAFIKÁKON

85

Feltehetően ezzel is vette kezdetét a beregszászi Illyés Gyula kultusz. Dalmay nevéhez fűződik a helyi Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub megalakítása is.9 A hatóságok – szerencsés módon – azért járultak hozzá a klub megalakulásának engedélyezéséhez, mert Illyés Gyula nevének cirill betűs átírásának felületes olvasásakor azt hitték, hogy a kommunista Illés Béláról, a Kárpáti rapszódia, a Honfoglalás stb. című (orosz és ukrán nyelven is olvasható) regények szerzőjéről van szó. Időközben a Kőbányai Sörgyárban – egy lelkes irodalombarát révén – megalakult Illyés Gyula Szocialista Brigád. A 80-as évek közepétől többször meghívták a beregszászi testvérklubot, ügyesen manőverezve a szovjet–magyar testvéri barátság adta lehetőségekkel. Ezeken részt vett Flóra asszony, Illyés Mária és Szűrös Mátyás, aki többször elvállata a fővédnökséget. (Moszkvai nagykövetként szerzett tapasztalatai alapján különösen szívén viselte a kárpátaljai magyarság sorsát.) Ezzel biztos hátteret nyújtott a beregszászi klub működéséhez is, hiszen a találkozókon megjelent a moszkvai magyar követ, de még a szovjet hadtestparancsnok is. Egy ilyen alkalommal (ex libriseket is tartalmazó többszöri levélváltás után) találkoztam először – kellemes sörözés (no és vodkázás) közepette – Dalmay Árpáddal, Balla D. Károllyal és írótársaival. Több magyar vonatkozású beregszászi emléktábla mellett Dalmay kezdeményezte Illyés Gyula mellszobrának felállítását is, amit a kőbányaiak segítségével is sikerült megvalósítani. Fery Antal metszete egyébként nem csak ex librisként él tovább a gyűjtők és irodalombarátok körében. Dalmay Árpád leleményességeként – a metszeten látható felírat nélkül – ezt ragasztották a klub ajándékkönyveibe, s ez szerepelt a rendezvényeik meghívóin a költő A törzs szavai című versével: „Szavak, öreg szavak, mi, kik egykor létrehoztuk, lépteit kormányoztuk: merjen hittel haladni; (…) együtt! bár űzöttként futván együtt maradni” A kisgrafika – a maga szerény módján – nem csak Illyés Gyula ikonográfiájának, hanem a határon inneni és túli magyarság összetartozásának maradandó dokumentuma. (Azt, hogy ez az összetartozás mennyire élt, él Dalmay Árpád személyében, tanúsítja egy minszki grafikusművész, Jevgenyij Tyihanovics 1977-ben részére készült könyvjegye.) A míves rézkarcon Ady Endre portréját láthatjuk, a

86

ARATÓ ANTAL – ILLYÉS GYULA – KISGRAFIKÁKON

következő idézettel: „Be szép ilyen végzetes néppel / ugyanaznak tudni magunkat” Fery Antal metszete arra is jó példa, hogy az ex libris mikén jelenítheti meg a újabb kori történelmünket, egyéni sorsokat, vállalásokat.10 M. (Marcali) Kiss József (1936–1999) festői munkássága mellett számos linómetszetű kisgrafikát, ex librist is készített. A grafikai technikai eljárásokat a Lipcsei Képzőművészeti Főiskolán sajátította el. Több országos kisgrafikai pályázaton nyert díjat, több, linómetszeteket tartalmazó mappája (A balatoni hajózás története, 1971; M. Kiss József grafikái, 1972 stb.) jelent meg. Mint a Balatoni Múzeum munkatársa, ő kezdeményezte a Keszthelyi Kisgrafikai Biennálé megrendezését, amit később Balatoni Kisgrafikai Biennálé elnevezéssel Tihanyban rendeztek meg. Számos író, közéleti személyiség portréját készítette el. A költőt ábrázoló linómetszete a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár és a Hazafias Népfront által kiadott mappában jelent meg.11 Az előbbiekben bemutatott fametszetekkel ellentétben ő nem a vonalas metszőtechnikát alkalmazta, hanem az erőteljes kontúrokra, a feketefehér foltok ellentétére alapozva alakította ki egyéni stílusát.

Jegyzetek: 1. 2. 3. 4.

5. 6. 7. 8. 9. 10.

11.

Illyés gyula emlékkönyv. (Szerk. Illyés Gyuláé.)Bp., 1984. László Gyula: Arckép és írás. Veszprém, 1982. Buday György: Életemről, művészetemről. – In.: Buday György fametszetei. (Bev. Ortutay Gyula.) Bp., 1970. In Quest of the the ’Miracle Star’: the Poetry of Hungary. An Antology of Humgarian Poetry in Ebglish. Ed. by Adam Makkai, forw. Árpád Göncz, ill. by George Buday. Chicago-Bp., 1996. Második kiadás: Terra K., Bp., 2002. Az illusztrációk megjelentek még: A csodaszarvas nyomában. A legszebb ezer vers költészetünk nyolc évszázadából. (Szerk. Makkai Ádám.) Bp., 2002, Tinta K. Ld. Makkai Ádám: Buday György magyar költői arcképcsarnoka. – In.: Korunk, 2006. 6.sz. Uo. Fery Antal munkássága, alkotásainak jegyzéke. (Szerk. Fery Veronika, bev. Soós Imre.) Miskolc, 2005. Arató Antal: Fery Antal portré metszetei. – In.: Kisgrafika, 1992, 3.sz. Balla D. Károly: Elcserélt sípok – mozgóvilág.com/?=3867 Az egykori klubvezető, Dalmay Árpád utóbb a beregszászi magyar autonóm körzetről tartott (sikertelen) népszavazás kezdeményezője, a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége Beregszászi Járási Szervezetének megalakulásától 1994-ig elnöke, két évig a Beregszászi Járási Tanács alelnöke, majd a Beregszászért Alapítvány elnöke. M. Kiss József: Balassitól Nagy Lászlóig. Arcképek a magyar irodalom nagyjairól. Bp., 1983, 4 lap, 38 lev.

SOMKUTI GABRIELLA VERSEI

Somkuti Gabriella

Álmatlanság Penge-sikoly az éjszakában, lépéskényszerben a tudat, elárvult órák időtlenségében elvérzik a pillanat, alakot formál a homály, félelmetes a mozdulata, lehúnyt pillák mögött ütközetek távoli zaja. Még számolhatod a szívverésed, kezed szoríthat régmúlt emléket, mire az öntudatlanság partjait úszva eléred.

Elhagyott szoba A padlón még a tegnapi fény csíkja, a napnak rézsut mosolya, az asztalon egy tétova sóhaj, a kilincsen egy kéz nyoma. Az ágynak titkát nem fedi takaró és eltűnődő falak engednek egy sápadt tükröt hullani. Aki elment, nem hagyott szavakat, csak a csend lett sűrűbb és a tükörcserepek próbáltak összerakni egy elmosódó arcot. Hiány ülte meg a székeket s egy kopott szőnyeg álmodott vissza régen elhalt lépteket. A sarokból előkúszott a homály és a padlón a fénycsík lassan megadta magát.

Feledés Elfogytak az útjelző táblák, fogódzót nem kínál az emlékezés, mindennapok lépcsőfokain lefelé ballag a feledés.

87

88

SOMKUTI GABRIELLA VERSE ÉS PÉK ESZTER ANNA RAJZA – HŰSÉG

Összegzés Amit tettem, elfeledtem. Amit tudtam, megtartottam. Minden órát kétszer éltem. A szenvedés lehullt rólam, de a reménybe belehaltam.

DUPKA GYÖRGY – ISTENHEZ FOHÁSZKODÓ SZABADSÁGVÁGY ÉS AZ ÉLTETŐ SZERELEM

89

Dupka György

Istenhez fohászkodó szabadságvágy és az éltető szerelem szeretet motívumai a sztálini táborokban raboskodott kárpátaljai magyar hadifoglyok lágerfolklórjában és lágerköltészetében1 Azt írták… Azt írták a donbászi vidékről, Véresen ment le a nap az égről, De sok vér folyt az idegen földre, De sok bányász aludt el örökre. Azt írta egy kislány levelébe, Él-e még a régi szeretője? Él-e még vagy gondol-e még rája Valahol ott a nagy Oroszországba. Válasz jött a kislány levelére, Hogy öltözzön a szíve feketébe. Szeretője hűségesen várja Odafenn a fényes mennyországba. 1947. Szerzője: ismeretlen Több mint negyedszázada kezdtem el gyűjteni és kiadni a II. világháborús hadifogoly- és munkatáborok akkor még a tabutéma kategóriába besorolt „oral history”-jellegű emlékanyagát, a szóbeli visszaemlékezéseket, az úgynevezett „fejben írt lágerverseket”2 , amelyeket ma már a magyar folklorisztikában a szakiroda1

Rövídített változat.Elhangzott: 2012. október 5-én Székesfehérvárott, „Szerelem – sötét verem (?)” A határon túli magyar irodalom napjai című konferencián, a Vörösmarty Társaság szervezésében. 2 Lásd az ungvári Intermix Kiadó gondozásában több a témával foglalkozó gyűjteményes kötetem is napvilágot látott: Istenhez fohászkodva. Verses levelek, imák, a sztálini lágerekből (1944-1957). 1992; Utószó. – In: Istenhez fohászkodva... 1944 Szolyva. Verses levelek, imák a sztálini lágerekből, 1944– 1957. Ugyanaz bővített kiadásban 1994. Szerk. - -. Ungvár-Budapest, Intermix Kft., 1992., 67-73. p. Továbbá lásd a cikkeket, közleményeket: Lágerversek 1944-ből. – In: Évgyűrűk ‚90. Ungvár, Kárpáti Kiadó, 1991., Levelek a szolyvai lágerből. Fedák László A kolimai magyarok hitvallása c. verse. Megjelent: Hadifogoly Híradó 1999. 2. sz. 6. old. – In: A 20. Századi magánlevelek nyelvi világa. Válogatás a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma anyanyelvi pályázataiból. Szerk.: Balázs Géza és Grétsy László. Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Budapest, 2003.30-44.p. Forgon Pál: Ott voltam, ahol a legszebb virágok nyílnak. Egy kárpátaljai református lelkész a Gulágokon. Kálvin János Kiadó, Budapest, 1992., Nagy László: Deportálásom - fogságom története.Szabolcs-Szatmári Szemle, 1989. 4. 378-389., 1992., Mandrik Erzsébet: A pokol bugyraiban. Intermix Kiadó, Budapest-Ungvár, é.n. Megjegyzés: a 25., 29., 30. és 33. sz. (Fedák Lászlótól lejegyzett lágerversek szerzőjük megnevezése nélkül a következő kiadványokban jelentek meg: Szente Zoltán: Magyarok a szovjet lágerekben (visszaemlékezés). Küzdőtér. A JATE Galiba Kör Társadalomtudományi kiadványa. 1988. 2. sz. 45., 106. old.; Kolimai magyar lágerversek, 1946–1953. Kortárs. 1989. 7. sz. 117. old. Dupka György gyűjtése.

90

DUPKA GYÖRGY – ISTENHEZ FOHÁSZKODÓ SZABADSÁGVÁGY ÉS AZ ÉLTETŐ SZERELEM

lom 3 lágerfolklórként és a hagyományos magyar népköltészet szerves részekén, illetve modern folklórként tart nyilván. Névtelen, illetve egyes esetekben nevesített szerzői azok köréből kerültek ki, akik magyar katonaként orosz fogságba estek, internált civilként „háromnapos munkára” vagy politikai elítéltként, munkaszázadba hurcoltként a GUPVI és a Gulág szögesdrótja mögé kényszeríttettek. A gyűjtemény első 1992-es kiadásából befolyó összeget a Szolyvai Emlékpark építésére ajánlottam fel. A második kiadására 1996-ban került sor, amelyhez felkérésemre Előszót S. Benedek András nemrég elhunyt irodalomtörténész írt. Idézek belőle: „Évtizedekig a legnagyobb bűnük közé tartozott Kárpátalján a magyarság 1944–es tömeges elhurcolásának felemlegetése. Egyetemre, főiskolára csak az az árva fiatal juthatott, aki lehetőleg nem magyarnak vallotta magát, s legfőképpen a német fasiszták áldozatának tüntette fel édesapját az akkoriban még patikamérlegen mért önéletrajzban. Az emberek, az özvegyek és árvák, a barátaikat a lágerek jeltelen temetőiben hagyó hazatértek azonban nem felejthetnek. Épp az illegalitás miatt vált mindez sajátos folklórrá. A szájról szájra, kéziratról kéziratra terjedő emlékezések, az ott átélt szörnyűségek „irodalmi” lenyomata először több mint két évvel ezelőtt látott napvilágot, a független kárpátaljai magyar könyvkiadás első produktumaként. Nem az irodalmi érték az elsőrendű tehát ebben a gyűjteményben, amely inkább drámai dokumentum, mint antológia. Napjaink drámai eseményei azonban arra figyelmeztetnek, hogy csak a hiteles, megszenvedett tanúság válhat tanulsággá.” 4 Az ismert lágerkrónikások, a lágerverseket hazahozó túlélők közül, sajnos a szovjet birodalom összeomlását kevesen érték meg. Az általunk közreadott lágerversekre a szakma mégis felfigyelt. Köztük Küllős Imola, Vasvári Zoltán és Tarczai Béla és más elismert folklórkutatók, akik ezeket az alkotások a II. világháborús hadifogság és a sztálini lágerek sajátos folklórjaként értékelték. Áldozatok5 címmel Kárpát-medencei szintű gyűjteményt is kiadtak, amelyekbe a mi gyűjtésünkből a fogoly- és munkatáborok prózai és verses emlékanyagából is többet átvettek. Ezek a ránk maradt közköltészeti versek, szóbeli vagy írott visszaemlékezések közelmúltunk tragikus kordokumentumai, amelyek beláthatatlan érzelmi oldalról világítják meg a haláltáborok embervilágának egyéni és közösségi tragédiáit. A táborokban keletkezett fogolyköltészet esztétikai szempontból nem mérhetők Radnóti Miklós kockás füzetében fennmaradt költeményeihez, vagy Pilinszki János lágerköltészetéhez, sem a klasszikus népköltészet értékeihez. Osztom Tarczai Béla álláspontját, miszerint ezek az alkotások azért „fontosak, mert hűen tükrözik sok ezer fogoly akkori lelkiállapotát, érzésvilágát… Akik a fogságban verseket, dalokat írtak, nem voltak költők, még csak gyakorlott versfaragók sem (néhány kivételtől eltekintve). Őket a körülmények tették költővé, mondhatni: alkalmi költővé, mert legtöbbjük azóta se vett tollat a kezébe. A lágerköltészet gyökere az a rendkívül gazdag 3

Küllős Imola: A II. világháborús hadifogság és a sztálini lágerek folklórja. http://www.otka.hu/index.php?akt_menu=1191 4 Istenhez fohászkodva. Verses levelek, imák, a sztálini lágerekből (1944-1957). .. 5 Áldozatok. A második világháborús hadifogolytáborok és a sztálini lágerek folklórjából. Összeállítók: Küllős Imola - Vasvári Zoltán. Folklórsorozat, L ’Harmattan KFT, Budapest, 2006.

DUPKA GYÖRGY – ISTENHEZ FOHÁSZKODÓ SZABADSÁGVÁGY ÉS AZ ÉLTETŐ SZERELEM

91

népköltészeti, népzenei hagyomány, amelyet minden táborlakó tudata mélyén ismert és amelyre támaszkodott.” 6 A következőkben néhány példában az Istenhez fohászkodó szabadságvágy, az éltető szerelem, szeretet motívumait mutatatom be. A túlélőktől tudjuk, hogy a szovjet fogolytáborokban elsősorban elővigyázatosság miatt, illetve papír és írószer híján – fejben készült a vers, a lágerima, a lágerballada és más fogolyvers, hírvers. Balogh Sándor, a szernyei kántortanító és rímfaragó, akit nyolc évre ítéltek, szintén fejben írta rigmusait, olvasom a Kemény, konok ember című költeményében: „Gondolatban írok, / Az őr idelásson?!... / Emlékezetemben / Tartom az írásom.” 7Karig Sára József Attila-díjas költő és műfordító 8 1947–1953 között politikai fogoly volt, főleg Vorkután raboskodott, egyik versében a „fejbeírás” tényét megerősíti: „A költő itt a hóba ír, / mert nincs papír. / A jég hátán senki sem él, / kemény a tél. / S a lét csak tárgyi tévedés: / az érv kevés. / /Ha él, ha vall, ha néha sír, / a hóba ír, / hogy itt is költő- és magyar - / és jót akar, / hogy itt is hinni, írni mer, / hogy írni kell. (Karig Sára: Sarkövezet, versek, 1995.) Az ungvári Fedák László, aki a hírhedt kolimai aranybányában sínylődött, közel 30 verset írt fejben, tőle jegyeztem le a 1946–1953-ban született „Kolimai magyar lágerversek”-et, amelyből egy ciklust Küzdőtér. A JATE Galiba Kör Társadalomtudományi kiadványa. 1988. 2. sz. (45., 106. old.); a Kortárs. 1989. 7. sz. (117. old.) is megjelentettem. Ezek közül ismertté vált ”A kolimai magyar rabok hitvallása”: Nem félünk a szenvedéstől, / nem félünk a kínzástól / Nem félünk a börtönöktől, / Nem félünk a haláltól, // Attól félünk, hogy rabságba / Éljük le életünket, / Hogy szép hazánk, Magyarország / Rákosinak rabja lesz. // Adjál nekünk jó istenünk, / Annyi erőt, kitartást, / Hogy hazánkat, nemzetünket / tegyük újból szabaddá.” 9 (1950.) A lágerversek keletkezéséről Örkény István, a Lágerek népe című művében tesz említést: „…Sok költőt szült a hadifogság: sajnos, túlnyomórészt rosszakat. De a gyémánt is a saját porával csiszolódik: talán egymáson gyalulják meg a tükörlapjukat ők is, a költők. (..) Dalfoszlányok születtek, nem dalkoszorúk, alkalmi versek és színdarabok íródtak, de nem születtek remekművek… Nem kultúra ez, de szándék és igény. Erős szándék és egyre növekvő igény: íme, a két gyümölcs, amit a hadifogság termett.” 10 A fogolyversek általában a lágerélet mindennapi valóságáról, az éhezésről, betegségről, halálról, hidegről, az otthonról, a honvágyról, a hazatérésről szólnak. De témaként jelennek meg a családi ünnepek, erőteljesen a szent karácsony, a szeretet ünnepe is: „Szent karácsony estje most reánk köszöntött,/ Itt ünnepeljük meg a szögesdrót között.” (…) Szomorú otthon is a karácsony napja, / Nem ül az asztalnál a 6

Tarczai Béla: Szellemi élet a fogolytáborokban (355.p.). – IN: http://epa.oszk.hu/02000/02030/00033/ pdf/HOM_Evkonyv_40_347-359.pdf 7 Balogh Sándor: Kemény, konok ember… - In: Istenhez fohászkodva…,47.p. 8 Új magyar irodalmi lexikon. H-Ö. Főszerkesztő: Péter László. Második, javított, bővített kiadás. Akadémiai Kiadó, 2000, 1049.p. 9 Istenhez fohászkodva… Verses levelek, imák, a sztálini lágerekből (1944-1957). Összeállította, a jegyzeteket és az utószót, a kronológiát írta Dupka György. Ungvár-Budapest, Intermix Kft., 1992;44-45. p. A továbbiakban Istenhez fohászkodva… 10 Vö. Örkény leírásával arról, mit kértek a hadifoglyok egy „kívánsághangversenyen” egy kaukázusi táborban. Örkény István:Lágerek népe, Bp. 1981:127 p.

92

DUPKA GYÖRGY – ISTENHEZ FOHÁSZKODÓ SZABADSÁGVÁGY ÉS AZ ÉLTETŐ SZERELEM

jó édesapa. / Nincsen otthon a férj, a sok drága testvér, / Pusztító halálba sodort el a szél. / Nincs, aki megkezdje az esti imát,/ Ünnepi asztalhoz ültesse családját. //Ez a mi életünk legsötétebb napja, / Bús szívvel gondolunk a meleg otthonra. / Szemünk könnybe lábad a karácsony szóra,/ Vajon nehéz sorsunk mikor fordul jóra? / Pusztít a tífusz itt, arat a döghalál,/ Sok jó magyar testvér haza nem jut el már / Kiviszi szürke ló éjjel a temetőbe, / Jeltelen, dermesztő, jeges sírgödörbe…” 11 (Holozsi Károly: Fogolykarácsony Szolyván. Szolyva, 1944 karácsonya). A fogolytáborban a szilveszter is szívbemarkoló ünnep, hazavágyó emlékezés és reménykedés: „Fogoly szilvesztere milyen is lehetne, / Korpa a kenyere, répa a levese. / Patakokban folyik millióknak vére,/ Itt arat a halál kényére–kedvére. / Édesanyák jaja, özvegyek sóhaja, / Árvák tenger–könnye hozzád kiált, Uram, / Fel a magas égbe. / Irgalmazz nékünk e siralom völgyében, / Szánd meg árva néped, bocsásd meg bűneink, / Töröld le arcunkról a bánat könnyeit.” 12 (A fogoly szilvesztere, Szolyva, 1944. december 31. Szerzője ismeretlen.) A hitéletet, a vallásgyakorlást a foglyok között raboskodó lelkészek titokban biztosították, aki kidőlt, annak tanítványa tartotta az emberekben az istenhitet és a szabadsághitet. Kárpátalján 139 görög katolikus, több mint 20 református és római katolikus pap volt elítélve, elmondásaik szerint a lágerbeli foglyok, még a korábbi ateisták is „a hit és a vallás vigasztaló erejét igényelték”. 1944. november 18–20. között a szovjetek Kárpátaljáról „háromnapi munkára” elhurcolták a 18–50 éves férfiakat. Az emberek útközben, a vagonban egyházi énekeket és az emlékezet mélyebb rétegeiből előkerült könyörgéseket énekeltek. Ezek közül szájhagyományként a legelterjedtebb könyörgés az ismeretlen kárpátaljai szerzőtől származó Ezer fogoly imája 1944-ben címmel vált ismertté, első szakaszából idézek: „Ezer fogoly küldi imáját az égbe, / Hallgasd meg hát, Uram, kérésünket végre. / Könyörögve kérünk, segíts haza minket, / Bűneiben szenvedő fogoly népeidet. / Mi Atyánk, Úr Isten, ki fenn vagy az égbe, / hallgasd meg hát sok-sok kérésünket végre.” 13 Ez a lágerima táborról táborra járt, csoportosan és egyenként is, hangosan vagy lelkük bensejében mormolták a lágerima 35 sorát, amely magába foglalta a rabbá tett emberi sorsokat, érzéseket (a megalázottságot, a honvágyat, a kétségbeesést, az Istenbe vetett hitet, az éhség miatti gyötrelmet, az otthon maradottak iránt érzett gyöngéd szeretetet és az éltető szerelmet stb.). Ehhez a lágerimához nagyon hasonló tartalmú más versek, verses levelek tucatjai születtek. A túlélőknek köszönhető, hogy hazahozták, mert magukénak érezték és a továbbiakban szabadon variálták az anonimmé vált közös dalokat, verseket. Ezeknek a lágerekben megfogalmazott könyörgéseknek a központi alanyai elsősorban az „egek Ura”, az „Úr Isten”, a „kegyes Isten”, „én Istenem”, Jézus, akihez a rabok szabadulásukért fohászkodtak, hogy segítse őket haza, „áldást kérnek” az otthon hagyottakra. Mert várja őket a családi kör: a kedves szülő, a jó Apa és a „drága jó Anya”, „Édesanyák jaja”, a „könnyező édesanya”, a kedves testvér, a „szerető 11

Istenhez fohászkodva…, 14. p. Istenhez fohászkodva…, 16. p. 13 Istenhez fohászkodva…, 12. p. 12

DUPKA GYÖRGY – ISTENHEZ FOHÁSZKODÓ SZABADSÁGVÁGY ÉS AZ ÉLTETŐ SZERELEM

93

család”, „otthon lévő szeretteim”, „édes, drága lelkem”, a „hitves”, az „otthon maradt kedves”, az „árván maradt édes hitestárs”,a „jó feleség”, az „özvegyek sóhaja”, a gyerekekről gondoskodó „hű asszony”, a „kedves gyerek”, az „árván maradt gyermekek.” A versírók „cselfogdába jutott”, „bűnben szenvedő foglyoknak”, „tarisznyás gyász magyaroknak” mondják magukat, akiket a „gonosz szellem keze elhurcolt” a fogolytáborba. Itt minden egyes szálférfi „rab madár”-ként „Ki kalitkájában szabadulásra vár.” A sok-sok szenvedéstől „arat a hálál kényére-kedvére” és „Soknak fakeresztjét messze-messze- távol, / Idegen országban verdesi a zápor” 14. Az elcsüggedők legyengülnek, sorra elhullnak, aki lélekben és isteni hitben is erős, és a kinek a lelki mankója a család, a hitves, az a borzalmakat túléli. Lágerimákban így bíztatják, vigasztalják egymást és önmagukat: „Imádkozzál az Istenhez: / ez egyszer még megsegítsen…”. Egy másik versben közösségi felszólítást találunk: „Bajtársak, ne essünk kétségbe, / összekulcsolt kézzel tekintsünk az égre, / küldje el nekünk is a várt szabadulást.” A lágervers-krónikások nyíltan megnevezik az elvesztésükért felelős „gonosz szellemet” is és átkot szórnak a fejére: „Sztálin Jóska, te vad hóhér, / megfordulhatsz sírodban, / átok veri porcikádat, / nem pihenhetsz nyugodtan. // Álnok szavad, hazug szavad, / de sok népet ámított, / megszenvedték hatalmadat az ártatlan magyarok.” 15 (Lágerballada, Szerzője ismeretlen, Szolyva, 1944.) „És bűnöm volt még szókimondó igazságos érzetem, / A „háromnapos munka” érthetetlen, nagyon fájó végzete. / Számon mertem kérni sok ezer testvérem s apám halálát, / Bírálni az istenített Sztálin embertelen hibáját.”16 (Vadnay András: Verses levél kislányaimnak. 1950.)„Te vagy, te vagy, Sztálin Jóska, / A gaz postarabló, / Véreskezű tömeggyilkos, Hóhér, gyújtogató. (…) Ott lógsz majd a Vörös téren, / Tested a szél himbálja, / Nem lesz ember a földtekén, / Aki téged sajnálna.”17 (Fedák László: Sztálin arcképe (Részlet), Kolima, 1952.) A lágerben meghalt Holozsi Károly benei gimnazista Felajánlom neked című láger-himnuszában, (amelynek a szövegét egy rabtársának diktálta le, aki hazatérve a lágerből, megzenésítette) a szenvedőkért tesz lelkiadományt: „Felajánlom neked Jézusom az én szívem, / Gyámolítsd, őrizd meg reményem és hitem! / Tárd ki a szívedet, áraszd ránk malasztodat, / Oszlasd szét felettünk Istenünk haragodat! / Pusztul a kincs, pusztul az élet, / Örökké él a tiszta lélek. / legyen ezért lelkünk / A legdrágább, mely minden kinccsel felér.” 18 Ma az el nem csüggedő rabok dalának tartott verset a kárpátaljai katolikus templomokban himnuszként éneklik. Több lágerballada foglalkozik a közösségi és egyéni tragédiákkal. Fedák László Nagy Jóska halálát balladában énekli meg: Sír az erdő, zúg a tajga, / Haldoklik egy rab magyar, / Sebe vérzik, arca sápadt, / Nem megy többé már haza // (…) Itt alussza álmát / A vad Kolimán.” 19 15

Istenhez fohászkodva…, 17. p. Istenhez fohászkodva…, 11. p. 17 Istenhez fohászkodva…, 46. p. 18 Istenhez fohászkodva…, 50. p. 19 Istenhez fohászkodva…, 52-53. p. 16

94

DUPKA GYÖRGY – ISTENHEZ FOHÁSZKODÓ SZABADSÁGVÁGY ÉS AZ ÉLTETŐ SZERELEM

Elterjedté váltak a lágeréletről szóló hírversek költése is: „Egy szép szerda reggel, mikor felébredtünk, / Dobszó útján az iskolába igyekeztünk, / hogy egy kapitánynak beszédét meghalljuk, / Így történt, hogy mink cselfogdába jutottunk. // Átkozott nemzetség, mit tettél hazánkkal, / Sok-sok magyar népet juttattál rabláncra, / Sok-sok anya szívét darabokra szaggatád, / Mikor karjaikból minket kiszakítottál…”20 (Egy szép szerda reggel…1944. Szerzője: ismeretlen) Már fentebb említett imák, fohászok, könyörgéseken kívül gyűjteményünkbe a lírai népdalok bizonyos műfajait is megtalálhatjuk: pl. kesergők, siratók, illetve a lágerben elvesztett szerető siratója: „Azt írták a donbászi vidékről, / Véresen ment le a nap az égről, / De sok vér folyt az idegen földre, / De sok bányász aludt el örökre. // Azt írta egy kislány levelébe, / Él–e még a régi szeretője?/ Él–e még vagy gondol–e még rája/ Valahol ott a nagy Oroszországba. // Válasz jött a kislány levelére, / Hogy öltözzön a szíve feketébe. / Szeretője hűségesen várja / Odafenn a fényes mennyországba.”21 (Azt írták… 1947, szerzője ismeretlen) Egy másik változatban a lágerben halt fiú üzenete édesanyjának: „Isten veled szülőföldem, / Ahol én születtem, / Szüleimtől testvéreimtől // Nagyon távol estem. // Nem zúgnak itt a harangok, / Templomba sem járnak, / Szegény fogoly azt sem tudja, / Mikor van vasárnap. // Megássák a fogoly sírját / A szolyvai völgybe, / Környes–körül ráhajlik / A fenyves erdő zöldje. // Csak egy anya, édesanya / Sírdogál magában, / Mert meghalt a kedves fia / A fogolytáborban. // Jó pajtásaim titeket is / Áldjon meg az Isten, / Keressétek fel a sírom / A szolyvai völgyben. // Írjátok meg az anyámnak, / Ha tudtok felőlem, / Hogy a fiát már ne várja. / Éhség eltemette. // Fogolyima, fogolyének / A búcsúztatója, / Vérrel hímzett hótakaró / Lesz a takarója.”22 (Fogolyének. 1947. Szerzője ismeretlen. Egyik rabtársától lejegyezte a kisbégányi születésű Komári András volt fogoly, Makijevka, Donyecki terület.) A lágerköltészetnek is témája az örök szerelem, amely burkoltan vagy nyíltan több lágerversben bukkan fel. Az otthon maradt kedveshez címzett „életben maradok vagy nem maradok” motívum szólal meg több verses levélben is: „Édes, drága lelkem / Sajnálhatsz te engem – hiába / Talán haza megyek majd / Nemsokára. // Vagy nem megyek innen haza, / S nem csókolom pici piros szádat, / Felejd el a velem töltött / Holdvilágos nyári éjszakákat. // Felejsd el az ölelésem, / Csókjaimat, ajkam mosolygását, / Hisz valahol Orsa alatt / Közös sírom nekem is megássák.”23 Gaál Sándor: Hó szállong Orsa felett. Orsa, 1945 decembere). A vers szerzője kisdobronyi, verses levelében megjövendölte saját halálát, az éh- és fagyhalál áldozata lett, a lágerből barátja Úr Sándor hazahozta és átadta gyászoló özvegyének és majd jutatta el címemre. Azonban több lágerversben, illetve vereses levélben az erőt adó családi háttér, a hitves iránt érzett hatalmas szeretet és szerelem gyógyír a szenvedő rab lelkének, 20

Istenhez fohászkodva…, 11. p. Istenhez fohászkodva…, 27. p. 22 Istenhez fohászkodva…, 27-28. p. 23 Istenhez fohászkodva…, 21-22. p. 21

DUPKA GYÖRGY – ISTENHEZ FOHÁSZKODÓ SZABADSÁGVÁGY ÉS AZ ÉLTETŐ SZERELEM

95

hogy át átvészelje a rabságot, hogy a halálsejtelmét a szabadságvágy uralja, hogy a halál küszöbén is az élethez görcsösen ragaszkodjon. Számukra ezek az érzések táplálták a túlélés reményét. Az egyik uráli aranybányában robotoló kígyósi Tar Géza mindennapi fájdalmát leküzdve, a képzelet szárnyán hazajár erőgyűjtésre: „Elszállok én is úgyis lélekben hozzátok, / Bármily nagy is e hegy, tetején áthágok…! / Lélek előtt nincs gát, sem erős hatalom: / Ölelem asszonyom, drága pici lányom.”24 Tar Géza, Kígyós: Sötét nagy hegy, Aranybánya, 1954. május 2. Ugyanezzel a versmotívummal találkozhatunk Szamos Ede rab Tambovban, 1946 október fogalmazott lágerversében): „Átrepülnék a drótkerítés felett, / Álmodni egy szebb életről Veled. / Megálmodtam: nem lesz drótkerítés, / Álommá szépül majd minden szenvedés.”25 (Álom) A fentebbihez hasonló családi szeretet utáni vágy kifejezője Rózsa Ferenc verse, melynek utolsó néhány sorát idézem: „Almaimban mindig otthon járok, mint az árnyék, csendesen, /Körüljárom a kedves szobákat, s könnyes szemmel álmotok lesem. / Rácsókolom hálám csókját kezetekre, s aztán búcsúzom, / Csak könnyem marad a párnákon és szívemben a néma fájdalom. / Reggelenként, ha felébredtek s találtok a párnán könnyeket, / Gondoljátok azt, hogy otthon jártam, s imádkoztam értetek.”26 A 25 évre elítélt benei Horváth Simon a parasztember tömör bölcsességével fogalmazza meg Herszonban, 1954-ben írt verses levelében a rab fohászát: „Mint virrasztó a hajnalhasadásra, / Úgy vágyok, várok a szabadulásra.”27 Az ő és sok ezer kárpátaljai fogoly esetében csak az 1955-ben megadott amnesztia után következett be. A lágerkultúra szerves részét képezik a fogságba esett, letartóztatott, elítélt hivatásos írók, költők, művészek és más tehetségek munkái is. Az említett Örkény István és Karig Sárán kívül Lengyel József, Jobbágy Károly és mások is hozzájárultak élőszóval, írással fogolytársaik testi-lelki egyensúlyának fenntartásához. Ezekben a lágerekben más nemzetek írói is szolidárisak voltak velük. A legkiválóbbak közül említem a magyar Rózsás Jánossal együtt raboskodó orosz Alekszandr Szolzsenyicint, az ungvári Mészáros Sándorné együtt raboskodott Karig Sárával és hatására foglalkozott lágernapló írással. 28 A személyesen átélt fogolyélet emlékeiről sokan utólag, már itthoni környezetben írásos visszaemlékezésekben foglalták össze. Ennek már ma jelentős irodalma van Kárpátalján is. Végezetül még egy példát említenék. Magyar származású szovjet katonaként nem volt hajlandó harcolni magyar testvérei ellen a fancsikai Bucsella József. Regénybe illő kalandos út és mérhetetlen szenvedés várt rá, mivel Budapest ostroma idején csatlakozott a felkelőkhöz, a szovjet katonai törvényszék halál24

Istenhez fohászkodva…, 55. p. Tarczai Béla: Szellemi élet a fogolytáborokban (356.p.). – IN: http://epa.oszk.hu/02000/02030/00033/ pdf/HOM_Evkonyv_40_347-359.pdf 26 Tarczai Béla: Szellemi élet a fogolytáborokban (355.p.). – IN: http://epa.oszk.hu/02000/02030/00033/ pdf/HOM_Evkonyv_40_347-359.pdf 27 Horváth Simon: Sötét ég alatt. Lágerversek, vereses levelek. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2004. 118. 28 Mészáros Sándorné. Elrabolt éveim a Gulágon. Emlékirat. Intermix Kiadó, Ungvár. Budapest, 2000, 59. p. 25

96

DUPKA GYÖRGY – ISTENHEZ FOHÁSZKODÓ SZABADSÁGVÁGY ÉS AZ ÉLTETŐ SZERELEM

ra ítélte.29 Hihetetlen, de a kivégzését túlélte, a koponyacsontba fúródott golyót kioperálták, majd felgyógyulása után 35 évre ítélték, a Mordvin ASZSZK 7 sz. lágerében is megfordult, majd örökös száműzetésre vitték Szibériába, az ezredforduló után tért haza. Mint emlékiratában írja: „A kommunisták elrabolták életem ötven évét, mert magyar voltam, s mert nem akartam 1956-ban fegyvert fogni a fajtám ellen.” 30 Amikor megkérdeztem, milyen lelkierővel rendelkezett túlélni a lágerek, majd kényszerszáműzetés szörnyűségeit. Válasza: az éltető szerelem, szeretet és a szabadságvágy. Naplójában is leírja, hogy az egyik kazahsztáni lágerben összehozta a sors egy német asszonnyal, akit szintén politikai okokból hurcoltak el és ítéltek sokévi szabadságvesztésre. Őt is, engem is csak fasisztáknak neveztek az őrök. Ez az aszszony lett a feleségem, akivel, megoszthattam a rabság, a számkivetettség keserű kenyerét. Ebből a lágerszerelemből egy lánygyermekük született, a száműzetésben feleségét elvesztette, de szerelmük virágával, lányával hazatért és szabadságvágya is beteljesült. Bucsella József sorsa egy beteljesült szerelemélmény és szabadságérzés lélekerősítő története, jövőbe mutató példakép számunkra a kárpátaljai kisebbségi létben is.

Pék Eszter Anna – Látomás 29

Dupka György: ’56 és Kárpátalja. Hatásvizsgálat hivatalos iratok, vallomások tükrében. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2006.66-70.p. 30 Bucsella József: Sorsok megírva. Életem elrabolt ötven éve. –In: Igazi Kárpáti Igaz Szó, 2006. július 6., július 20.

PÉNTEK IMRE – EZ VALAMI “

DEMONSTRÁCIÓ”

63

97

Péntek Imre

„Ez valami demonstráció…”

63 Antológia – Németh J. Attila, László Zsolt, Heiter Tamás szerzők műveiből Manapság megritkultak a (vidéki) antológiák, melyekben hol pályakezdők, hol több generáció mutatkozott be új műveivel, bizonyítván, akár a szűkebb közösségnek, van irodalmi élet a provinciában (is). Csak néhányról tudok beszámolni, mint a szolnoki Torkolat, a győri Hús és sakk, vagy a kaposvári Földem, bár bizonyára az utóbbi években ennél több látott napvilágot. Aztán az idén kaptam meg a fehérvári hasonló kötetet, a Vörösmarty Társaság kiadásában, 63 címmel. Három, nem éppen pályakezdő költő-író vállalkozott arra, hogy közös kötetben mutassa fel magát, Németh J. Attila, László Zsolt és Heiter Tamás. Mindhárman költőként indultak, Németh J. Attilának 1995-ben jelent meg kötete, míg László Zsolt 6 könyvvel jegyzi magát az irodalomban. Heiter Tamásnak szintén egy verskötete jelent meg, ám újabban – s egyre következetesebben – prózát is ír. A szép kiállítású kötethez Román Károly írt tartalmas előszót, alaposan megnehezítve a leendő kritikus helyzetét. Egy másik nehézséget sem szeretnék eltitkolni. E három (már nem fiatal) szerző indulásánál magam is bábáskodtam, tehetségükről meggyőződve, első verseiket közlésre ajánlottam és közöltem a (többet érdemlő, egykori ) Árgus hasábjain. S közléseiket, köteteiket nyomon kísérve – vagy a Pannon Tükörben olvasva –, örömmel láttam: nem tévedtem és nem csalódtam. Mind a hárman – az igényesség, tudatosság jegyében – folytatják, nem adták fel, élményeiknek, gondolataiknak irodalmi formát keresnek. És persze – találnak. Műveik e kis foglalata mindenképpen mutatja: hol tartanak, merre keresnek eszményt, követendő utat, kitörési pontot. A mai költészet nincs könnyű helyzetben. Milyen is (legyen) a posztmodern utáni modern líra? Milyen tartalmakat vállaljon fel vagy utasítson el? A személyes megközelítés vagy hűvös tárgyilagosság célravezető? A formák „visszanyerése” vagy a szabadvers újabb alakzatai hódítanak? Román Károly is kitér e kérdésekre, elemzéseiben. Németh J. Attiláról írja: „költészete azért érdekes, mert verseiben szinte tökéletes harmóniában van egymással az avantgárd és az örökölt formai hagyomány”. Akár egyet is érthetünk e megállapítással, kissé tovább haladva ezen a nyomon. Az előszó szerzője hivatkozik az ars poeticának is beillő Ha megjön az ihlet a hathuszassal című versre, mely kétségtelen az elutasítás és a mégis-elfogadás ambivalenciájának bravúros megjelenítése. Én hozzátenném: frivol gesztusa. Újabban azt látom, hogy Németh J. Attila a komoly, súlyos érzelmi és gondolati elemeket frivol „csomagolásban” adja el(ő). „Halálos szójátékok” – Kemenes Géfin László kifejezése – kíséretében. Avantgárd gesztusok és feszes formák, enjambement-ekkel átszőtt szonettek, pazar rímek, babitsi „kultúraérzés”. A fent és lent érzékel(tet)ése, gondoljunk a

98

PÉNTEK IMRE – EZ VALAMI “

DEMONSTRÁCIÓ”

63

Feltörök és Türelmi Zóna című versekre. Németh J. mindig kész arra, hogy nézetet váltson: ami mi normál nézetből szemlélünk, azt ő alulsó perspektívából mutatja be. (Nehogy elbízzuk magunkat.) A Gyógymód-ban le is írja (leplezi) metódusát, a következőképpen: „ezért hatékonyabb gyógymód után kutatva kipróbáltam a fejenállást ami – bár szintúgy ered ménytelen – azzal a kétségtelen előnnyel járt hogy a dolgokat végre megfelelő perspektívából látom” Nos, ez a „perspektíva” remek verseket eredményez, mint A romkert harmonikása, vagy az Idill. Itt az együtt érző és elidegenítő effektus egyaránt jelen van, a közhelyes jelenetet átlengi a szívszorító dráma. Érdemes még néhány szót szólni N. J. A. szerelmi költészetéről. A Vörösmarty Társaság tanácskozásának legutóbbi témája éppen ez volt, a mai szerelmi érzés irodalmi kifejezése. Valóban, nem könnyű ennek a legszemélyesebb, intim szférának a megszólaltatása. S ahogy átnéztem a kortárs lírát, vissza is szorult ez a téma. N. J. A. rafinált, érzelem dús verseket képes írni, a nélkül, hogy patetikus, banális lenne. Régóta izgatja őt a „szerelem képlete”, ahogy A kettes számrendszer című versében írja, ennek a megfejthetetlen, kettős összefüggésnek titkait bogozva. Az ujjaink-ban írja erről a férfi-nő vágyakozásról :„a birtok is fogja birtokosát”, s ettől válik nem egyszerűvé a dolog. A kapcsolat, a „kettős vágy taszít bennünket úgy ide / hogy egy gubancban akadjunk…” S végkifejleten is tud még egyet csavarni, amikor a szonett utolsó mondata megkérdőjelezi az egész nagy érzelmi felvonulás értelmét: „mondd mire?”. A Ha már elvitted című verset egy szemérmes, rejtőzködő vallomásnak is tekinthetjük. Bár a vers kíméletlenül sorolja, mit vigyen még el a távozó (kedves), csak a végén bukkan elő a „tartózkodó kérelem”: „vigyél magaddal engem is!”. A Halvacsora pedig az erotikus kép-és szimbólumhalmozás mesteri példája. Persze, ennek a „frivol beszéd”-nek is vannak veszélyei. Ha túllő a célon, gyakran durva, sértő és sikamlós közlés lesz belőle. Én úgy látom, N. J. A érzi ennek a kényes egyensúlynak a határait, s egyre magabiztosabban fogalmazza át a fikciót és non-fikciót érvényes, jellegzetes hangvételű műalkotássá. László Zsoltot akár kiforrott költői egyéniségnek is tekinthetjük. Nem csak a kötetei számát tekintve (ez sok esetben manapság megtévesztő is lehet!), hanem elsősorban azért, mert minden számot tevő hazai és határon túli lapban megjelent. Ez olyan visszaigazolása tehetségének, amit nem érdemes lenne megkérdőjelezni… Itt közreadott verseiről Román Károly szintén érvényes megállapításokat tesz. „Erőteljes költői gesztusokkal töri át magát a társadalmi konvenciókon, hogy versében kifejezhesse önmagát, saját egyéniségét…” – írja többek közt. Ezek közé

PÉNTEK IMRE – EZ VALAMI “

DEMONSTRÁCIÓ”

63

99

tartozik (szerintem) a „dezillúzió”. Igen, László Zsolt alkatának szerves része ez a kíméletlen, analitikus látásmód, ez a konvenciók mögé hatoló, „késéles” pillantás. S hiányérzete is ebből táplálkozik. Mert nem tudja elfogadni a hamis, látszatokból összetákolt „igazságokat”. Ezért dühös, lobbanékony, szélsőséges megállapításoktól sem riad vissza. De – nem csak környezetét, önmagát sem kíméli. Személyessége eleven, részletgazdag, a mikrofelvételek finomságának árnyalataival él, brutális, önmagát sem kímélő kiszolgáltatottságának képeivel képes letaglózni. Nem hagy közömbösen. S érdekes, ez a látszólag érzéketlen figura a törékeny és tünékeny szépség ideálját képes megidézni A tündérek álma című versében. „Csak hagyni csak hagyni és a szépségtől fájni mert a tündérek álmát nem szabad megzavarni.” Ez súlyos lamentáció, siralmas felsorolás – a megannyi veszély, embertelenség, erkölcsi romlás, megszégyenülés, köz- és magánemberi gazság – sem hagyja érvénytelenülni a „ tündérek álmát”, az emberi nem szebbik énjének őrzését, felszínre kerülését, identitásunk velejét. Ahogy „az ezer évből egyet sem / lehet odahagyni.”. S a „mélypont ünnepélye” kitermeli – ebben a lírában is – az ellenszert, gyógyszert. Azt a makacsságot, ami Hallgasson el végleg című versben megfogalmazódik: „Mert nincsenek csodák óvjuk a lehetetlent…” Ennek a „lehetetlennek” az óvása szebbnél-szebb versek megírására sarkallja. (Újévi hírnök, Reinkarnációs várakozás, Nem leszel világok árvája) Az édesanya-élmény többször is megidéződik, mint végső foglalata a szétszakíthatatlan összetartozásnak. Ez utóbbi vers arról a kötődésről is szól, ami az elmúlt évtizedek során érlelődött meg: „De Istened Istenem és benned múlik el éltető életem örök Székesfehérvár – Ennek az összetartozásnak még elementárisabb megszólaltatása a Két fiú Alba Régiából. „Kóbor szelek hátán is meghatároz az a valami mert ebben a városban már nem veszhet el semmi és senki

100

PÉNTEK IMRE – EZ VALAMI “

DEMONSTRÁCIÓ”

63

mert köt az a valami mint teremtésért rügyet a rügy... Mert ahol szívünk dobog ott van az otthonunk … Ez maradt meg korosuló igazságomnak” S ez a „korosuló igazság” egyúttal fel is emel, minden elesettségből, a jővő magasába. Heiter Tamás áttételesebb fogalmazásáról, rejtőzködő magatartásáról, világkulturális-történelmi kalandozásairól szintén érvényesek Román Károly elemzései. Azonban az ontológikus kérdésektől (mint a Gauguin képre írt vers: Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk?) vezet út a Kamu bácsi-féle élményekhez, vagy Kis utazás mai piacon csodálkozó, botladozó, elhagyott lényéig, Fruzsináig. Kétségtelen, a fő közlés a Fejedelem majma című próza. Idős Pieter Bruegel elképzelt képének háttere, megfestésének hiteles felidézése, s a titokzatos szimbólum (az elszabadult majom) értelmezése. A többrétegű allegória – felfoghatjuk ennek is – egy sajátos „jelenések könyve”, amelynek legfőbb értelme a fájdalmas felismerés: hiába Mikháel erőfeszítése, hogy láncra verje a gonoszt, a harmadik majom elszabadul és ennek káosz, felfordulás, az ember eltorzulása lesz az eredménye. S még szomorúbb: a Mester festményét – amely sajátos prófécia a félelmetes jövőről – átfestik, meghamisítják. Ahogy a novellában olvashatjuk: „Megszöktek tőlünk ösztöneink.” S még elkeserítőbb: az elhamvasztott majmok helyett újak támadnak. Bennünk, legbensőnkben. Az író nem csak egy izgalmas, titkokkal teli, gondolati konstrukciót alkotott, melynek rejtvénye nem hagyja nyugodni az olvasót, hanem szövegében, érzékletes költői metaforákkal, metonímiákkal is hitelesen felidézte Bruegel festői világát. Gondosan tanulmányozva a korabeli festészetet, a technikákat, képes megidézni az alkotáslélektan finom rezdüléseit, a (képzelt) mű születésének kibontakozó etapjait. Mindenesetre: nagyszabású vállalkozás ez. Azonban a szöveg itt-ott döccen, nehézkes, a váltások kissé mesterkéltek, színpadiasak. Néha az volt az érzésem, az író (jelenlegi) eszköztárát meghaladja a grandiózus vízió megjelenítése. Mégis, azt hiszem, érdemes tovább haladnia ezen az úton, hogy Kafka vagy Borges, netán Örkény szintjét megcélozza. S egyszer – elérje… S végül, mi ennek az antológiának a kohéziója, célja, értelme? (Hogy válaszoljak Román tanár úr zsörtölődésére is („a 63-nak alig van csoportképző hatása”). Nos, számomra ez a kötet – valamiféle „demonstráció”. (Hogy Cseh Tamás dalára utaljak.) Annak bizonyítása, hogy Fehérváron van irodalmi élet (az Árgus után is, amely a Várban folytatódik), élnek tehetséges alkotók, akiknek – majdnem azt írtam, kizárólagos, s ez túlzás volna – szenvedélyük az irodalom. Ha van rá lehetőség, a műhely melegében, ha nem, akkor magányosan. Hogy megalkossák a Művet, amelynek révén a nagy egész, az egyetemes irodalom részévé válnak. A jelenben. Vidéken.

KULCSÁR FERENC – A RONTÁS ANGYALAI

101

Kulcsár Ferenc

A rontás angyalai Zirig Árpád: Ökörkoponya. Régi és új történetek „Tudod, a vidéket, ahol mi lakunk, Csallóköznek nevezik. Valójában ez egy sziget, amelyet a Kis- és a Nagy-Duna határol” – kezdi Zirig Árpád Ökörkoponya című könyvének egyik szereplője a történetét, hogy elmesélje kis barátjának – és nekünk, a könyv olvasóinak – az Örvényesi dűlő megrázó és felemelő legendáját. Meg a többi, gyönyörű nevű dűlő, lapos, lénia, kert, verem és település, a gellei, a bácski, a gyékényesi lapos, a palléi út, a marcéfalvi földek, a Nagykőverem, az Örvényesi dűlő, Beketfa, Budafa, Mihályfa, Cséfa, Pósfa, Sárosfa, Egyházgelle, Nádaslak, Etrekarcsa, Dióspatony – az egész Csallóköz, s benne végső soron a felvidéki magyar nemzeti közösség „legendáit”. Aztán persze fény derül rá, hogy e legendák valójában megtörtént események: valóság volt a háború és a halál, a megfélemlítés és a megaláztatás, a vagyonelkobzás és a meghurcoltatás, a kitelepítés és a reszlovakizáció, s előtte rideg tény volt Trianon, amely végül is apokalipszist eredményezett, s melynek hosszúra nyúló, ragadozó keze által sok-sok éven át fosztogatták és tizedelték a Kárpát-medencei őslakosság, a magyarság megszállt és elszakított részeit. Zirig Árpád egymásba fűzött, megrendítő és megindító történetei felvidéki nemzeti közösségünk huszadik századi sorsát örökítik meg, belerajzolva hányattatásainkat és helytállásainkat az idő és a tér, az ember és a táj, a történelem és a lélek kitörölhetetlen lapjaiba. Írónk, aki emlékek és érzelmek ezer szálával van kötözve szülőföldjéhez, s aki felnevelő dajkája, a csallóközi Beketfa gyümölcsfáit „olvasgatva” tanult meg számolni és kenyérsütő kemencéjük hamujában írni, nem véletlenül ajánlotta könyvét az unokáinak, Bencének, Ábelnak, Borikának, Pannikának és Piroskának. Mert általuk valamennyiünk gyermekének és unokájának is ajánlotta, hogy soha ne feledjék: a történelem szövetét időnként átvérzik a rontás angyalai – egyszer csak megjelennek, s bevérzik a kapufélfákat, beszennyezik a küszöböket, s elfoglalják a tűzhelyeket. A jóvátétel című elbeszélésben a rontásnak eme angyalai így jelennek meg: „Két, különböző egyenruhát viselő ember állt meg a konyhaajtóban, és a kisebbik, amelyiknek az arca aszalt szilvára hasonlított, egy kék borítékot adott át az édesapámnak. A másik, aki jóval köpcösebb volt a társánál, a táskájából egy papírt kotort elő, s mutatóujjával rábökött: „Itt írja alá!” S ezek az „aszalt szilva arcú angyalok” 1945 után egyre-másra megjelennek a magyarlakta falvakban, s a levegőben a kitelepítés, komisszár, vagyonelkobzás, reszlovakizáció szavak úgy röpködnek, akár a „temetőnk mögötti nagy nyárfa lombkoronájából a varjak károgása”. Idézem: „Egy ismeretlen szlovák család a múlt héten kétszer is hosszú ideig mustrálgatta a házunkat. Leültek velünk szemben a faluvégi legelő egy kis dombjára, és több mint egy óráig bámulták a portánkat”, s nyomukban Karol komisszár és kék zubbonyos fegyveres csendőrei, a rontás eme angyalai így készítették elő a „honfoglalást”: „Maga jönni be holnap reggel nemzeti bizottság átvenni fehér

102

KULCSÁR FERENC – A RONTÁS ANGYALAI

vagyonelkopzási dekrét.” S a hiénák már meg is jelentek, betolakodtak a házakba, szemrevételezték a vagyontárgyakat, még a házak formáját és a helyiségek elosztását is leírták, lerajzolták. Így taszíttattak a frontról hazatérő, a háborút túlélő csallóközi magyar katonák örömzokogásból rettegésbe, olykor már eszük épségét is féltve. De nem volt pardon: piszkafa formájú szlovák „tanítónők” és pulykatojás képű „tanítók” a tanév kezdetén magyar zászlót fektettek az iskolaépület küszöbére, s a magyar gyerekeknek abba kellett törölniük a sáros cipőjüket. Aki ezt nem tette meg, mint írónk is, annak a nádpálca suhogott a hátán, s nem maradt más hátra: „Menekültünk ki az iskolából, ki a világból, ki egy olyan világból, amelyet akkor egyáltalán nem értettem, később pedig úgy éreztem, hogy ez a világ nem ért meg engem, és talán szándékából hiányzik is a megértés.” S amikor aztán e megsebzett gyermeklelket újra iskolába kényszerítik, a Beketfáról Egyházgellébe vezető „miseúton” a kisiskolás megkínzott képzeletében egy óriás domb nő ki a földből, s annak a csúcsára kell felmenekülnie, kúszva-mászva, egy őt üldöző kutyaember elől. Az Ökörkoponya című könyv történetei egyszerre megrendítőek és fölemelőek. Megkapó, plasztikus tájleírások, néprajzi különlegességek, a hitvilág elemei öszszefonódnak a szeretettel és a féltéssel; a nád, sás, sulyom, káka, cüvők a szárcsák, vadkanok, bíbicek, kecskebékák, siklók világával. De benne foglaltatik e világban a dac és remény is: az Ágas Gerzsonok ereje, akik „öt centire a haláltól” képesek az újjászületésre, s akik az értelmüket és lelküket is követelő, rájuk kényszerített reszlovakizációt furfangos módon semmissé teszik, „megidézve jövendő unokáikat, s megfogadva, hogy soha nem lesznek nemzetárulók”. S megjelenik Zirig Árpád könyvében a jóvátétel is: az elbeszélés egyik hőse a Tátrában találkozik egy borovicskától áporodott szagú hotelszolgával, akinek bamba elégedettség tükröződik az arcán, s akiben hősünk, az író alteregója felismeri az egykor a házukat elfoglaló szlovák család sarját, az ő néhai hintalovát kisajátító gyereket. Ez az alkoholbódulatban élő ember most az írót szolgálja ki borravaló fejében, aki a Tátrából való távozásakor vele cipelteti le csomagjait az autójához. A végén azt kérdezi az egykori hintaló-tolvajtól: – Mindent idehoztál? – Igen – feleli az. – Tévedsz – mondja neki írónk –, a hintalovat nem! – Majd egy százast gyömöszöl a hordár szivarzsebébe, s ezt mondja neki: – Egyébként a jóvátétel megtörtént. S mindezt a hordár buta vigyorral fogadja. (Madách-Posonium, Somorja, 2012)

HAKLIK NORBERT – GETTÓSORS-SZILÁNKOK

103

Haklik Norbert

Gettósors-szilánkok Vathy Zsuzsa Columbo autója című kötetéről Az 1998-as esztendő egyik emlékezetes filmje volt Danny Boyle Gettómilliomos című alkotása. A napjaink Mumbaiában játszódó filmdráma főhőse, a teahordóként dolgozó Jamal a Legyen Ön is milliomos! indiai változatában egészen az utolsó előtti kérdésig jut. A műsor készítői csalást sejtenek, ezért a műsorvezető helyett hamarosan a rendőrség folytatja a fiú faggatását. Jamal a vetélkedőn kapott kérdések sorrendjében eleveníti fel életének azon eseményeit, amelyek alapján tudta a helyes válaszokat. Ezekből a visszaemlékezésekből építi újjá a rendező egy nyomorúságos háttérből érkező testvérpár élettörténetét, amely drámai erővel érzékelteti a mélyszegénység és a gazdasági boom Indiában oly szélsőségesen megjelenő kettősségét. Mindössze egyetlen feladvány van, amelyre nem tudja a fiú a megoldást – a legutolsóra, amelynek megválaszolásakor eldől, milliomos lesz-e belőle. Jamal a megérzésére hagyatkozik, és eltalálja a helyes választ – azt sugallván, hogy ha valaki hajlandó küzdeni sorsa jobbra fordításáért, akkor a szerencse is odaszegődik melléje segítőtársként. Hasonlóképpen – legalábbis a szegénység európai skáláján mérve – hátrányos helyzetű környezetből érkezik Vathy Zsuzsa Columbo autója című novellafűzérének főhőse, Roland, aki a szerencse fiának gondolja magát. Ha konkrétan nem is hivatkozik rá, az írónő egyértelműen játékba hozza a novellagyűjteményt a Mumbaiban játszódó brit mozgóképpel, azáltal, hogy a történet szerint Roland is részt vesz a Legyen Ön is milliomos! vetélkedőn. A novellagyűjtemény tehát bevallottan arra kérdésre is keresi a választ, mennyire elég az a szerencseadag, amelyet a sors porciózott ki Roland számára, és egyáltalán: mennyire múlik a sorson mindez, és mily mértékben „ki-ki a maga szerencséjének kovácsa”? Avagy, az okok helyett a következmények szempontjából közelítve meg ugyanazt a kérdést: mi számít szerencsének a budapesti kilencedik kerület mélyszegénységben elő cigányemberek lakta dzsumbujának világában – a Kén utcában és környékén, a fővárosnak azon szegletében, amely annak idején József Attilát adta a magyar kultúrának (akiről azonban ugyancsak aligha állíthatnánk okkal, hogy a szerencse fia lett volna). Egyáltalán, mily mértékben határozza meg társadalmi helyzetünk azt, mit jelent számunkra a szerencse, a siker, a szomorúság, a honvágy, avagy éppenséggel a hideg? Ha igaz, hogy a világot a nyelven át értelmezzük, és ha a wittgensteini tételt is elfogadjuk, miszerint a szavaknak inkább használatuk van, mintsem jelentésük, akkor helyesen jutunk-e el ahhoz a következtetéshez, hogy szociokulturális hátterünk is megszabja, mit értünk olyan fogalmak alatt, amelyek első látásra általános érvényűnek tűnhetnek? A fogalomhasználat társadalmi helyzetből fakadó meghatározottságának vizsgálata indokolja azt az elbeszélői pozíciót, amelyet Vathy Zsuzsa, ha többféle változatban is, de mindvégig következetesen használ a novellafűzérben.

104

HAKLIK NORBERT – GETTÓSORS-SZILÁNKOK

Még ha többnyire egyes szám első személyben is szólalnak meg Roland történetei, és a narráció csak jóval ritkábban vált át a külső szemlélő – a Családsegítő Szolgálatnál dolgozó névrokon – „kameraállásába”, mindvégig nyilvánvaló, hogy a főhős élettörténetének epizódjai közvetítőn keresztül jutnak el hozzánk. Ha úgy tetszik, az elbeszélő azt adja tovább, hogyan beszélte el őneki Roland saját történetét. Ez nem csak arra teremt kiváló alkalmat, hogy a szociális munkás alakján keresztül – aki azt kívánja kideríteni, „van-e roma ága a családjának, bármelyik családnak lehet, miért ne” – az írónő megteremtse a két, azonos nevet viselő család kontrasztját, amelyek egyike napszámos, valamint muzsikus cigány felmenőkkel bír, másika pedig bajor telepesektől és dunántúli földbirtokosoktól származik. A novellafűzér ötlete egy riportsorozat készítése közben fogant meg Vathy Zsuzsában, ezért kézenfekvő és könnyű megoldás lett volna Rolanddal „beszéltetni el” élettörténetét. Az említett kettős narráció azonban újra meg újra lehetőségét teremt arra, hogy a próza eljátsszék a fogalmaknak az élethelyzetből fakadóan eltérő értelmezésével, minekfolytán az olvasó is önkéntelen belekényszerül, hogy a definíciókat, amelyek Roland történetei által rajzolódnak ki, összevesse saját „magánszótárával”. Hogy miként fest Roland szerint a világ, az javarészt a „hétköznapi” élet jeleneteiből, ritkábban pedig a családtagok és rokonok sorsának jelentős fordulataiból rajzolódik ki. Egy jómódú családból való lánnyal kezdeményezett, hamarosan elsikkadó kapcsolat fordulópontjainak bemutatása, avagy egy rajzóra, egy hét-végi bevásárlókörút, drámapedagógiai foglalkozás, avagy a szakmai gyakorlat felelevenítése éppúgy alkalmat teremt Vathy Zsuzsa novelláiban a társadalom- és személyiségrajzra, mint a szülők megismerkedésének és románcának, avagy a bányatóba fúlt unokatestvér halálának elbeszélése. A novellaszereplők társadalmi helyzetét a hétköznapi események azáltal teszik érzékletessé, hogy az olvasó akarva-akaratlanul összeveti ezen epizódokat saját mindennapjaival, s így átélhetővé válnak a különbségek. Az életutak jelentős fordulatainak felvonultatása pedig éppen azon folyamatok azonosságát teszi egyértelművé, amelyek az életkörülmények által meghatározott felszín alatt zajlanak. Ha úgy tetszik, az emberi létezés társadalmi helyzettől független, egyetemesen érvényes vetületeire hívják fel a figyelmet. Elvégre – ahogyan az Illatos út legrégebbi lakója, Kincses Laci bácsi fogalmaz az egyik novellában – „minden, ami fontos, itt is megtörténik”. A hétköznapi élethelyzetek és a sorsfordulók kettőssége mellett búvópatakként vonul végig a köteten a „magas kultúra” megjelenítése, amely nem csupán arra alkalmas, hogy éles kontrasztot alkosson a mélyszegénység ábrázolásával, hanem mindvégig Roland sorsa jövőbeni alakulásának egyik lehetséges irányát is jelképezi. A fiatal felnőtt korba éppen csak belépett Danó Roland előtt nyíló lehetőségeket ugyanis nem csupán a Németországban dolgozó, tíz eurós órabérekről beszélő rokonok elbeszélései villantják fel – akik egyike jellemzően eképpen henceg: „itthon elhagytam valahol ötvenezer forintot, és nem vettem észre”. Roland volt iskolatársa például – egy azok közül, akikkel a tehetségkutató iskolában a József Attila-képet festették – „egyesek szerint híres festő,

HAKLIK NORBERT – GETTÓSORS-SZILÁNKOK

105

mások szerint bútorasztalos lett”, bizonyítván azt, hogy a dzsumbujból is lehetséges kitörni. Maga Roland sincs híján a tehetségnek: nem csak kiválóan rajzol és fest, és nem csupán jól gitározik s énekel, de a jómódú budai lánnyal kezdeményezett, hamvába holt kapcsolatát a saját maga által szerzett dalban mondja el, valamint Petőfit, és főként József Attilát is fejből idézi. A hasonló környezetben nevelkedett költőóriás alakja egyébként is hangsúlyosan vissza-viszszatér a kötet novelláiban, a legemlékezetesebben talán abban a jelenetben, amikor a Mama alakja Roland édesanyjával kerül párhuzamba: „amikor Angela nénivel megegyeztünk, mi lesz az én feladatom – ’már egy hete csak a mamára gondolok, mindig meg-megállva, nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen’ – rögtön megjelent előttem anyám, ahogy mosás után teregeti a ruhákat, mellette a tele kosár, és mintha csak őt kellett volna lefestenem meg saját magamat, amint három-négy évesen mászom utána fel, a lépcsőn”. De elég-e önmagában a tehetség, vagy szerencse is szükségeltetik mellé? S ha igen, valóban a szerencse fia-e Roland, ahogyan azt előszereletettel mondogatja magáról? Aligha: a televíziós vetélkedő szereplőjeként ugyanis azon a kérdésen vérzik el, amely Columbo hadnagy autójának márkáját firtatja, hogy aztán Roland alkalmasit joggal fakadjon ki imigyen: „Kell ehhez tudás? Műveltség? Csak hogy reggeltől estig ott ülj a tévé előtt.” A kiváló ítész, Fekete J. József találóan hívja fel a figyelmet az Irodalmi Jelenben megjelent recenziójában arra, hogy Danó Roland szegről-végről a népmesék hőseinek rokona. A televíziós vetélkedőn elszenvedett kudarc ugyanis csak egyike azoknak a próbatételeknek, amelyeken a novellák hősének az ábrázolt életút során át kell esnie – ám ezek a nehézségek, akárcsak a Boyle-mozi hősét, Jamalt, értékes ismeretekkel gazdagítják, és csak erősítik optimizmusát és készségét arra, hogy felismerje az előtte megnyíló lehetőségeket. Roland története azonban éppen azzal ér véget, amivel a népmesehősöké kezdődni szokott: él ugyanis a novellák során mindvégig lebegtetett lehetőségek egyikével, és elindul szerencsét próbálni – vendégmunkásként, Németországba. Vathy Zsuzsa legújabb kötete kiváló példája annak, hogyan lehet kevéssel sokat elmondani. E gettósors-szilánkok nem csupán egy igen jelentős, mégis, a figyelem fókuszától távolra szorult társadalmi csoporthoz viszik közelebb az olvasót. Vathy Zsuzsa egyszerre drámaian sűrű és könnyeden játékos novelláiban ugyanis az a felismerés is ott rejlik, amely akár napjaink prózájának egyik leghálásabb és legizgalmasabb témája lehet(ne), s amelyet talán a következőképpen foglalhatnánk össze: az, hogy mindent szabad, a társadalom nagy tömegei számára a legkevésbé sem jelenti azt, hogy mindent lehet is. (Vathy Zsuzsa: Columbo autója. Helikon Kiadó, 2011.)

106 SZARKA GÉZA – NOTESZ

KOVÁCS ELEONÓRA – SZARKA GÉZA ÉLETÚTJA, MUNKÁSSÁGA ÉS ÍRÓI HAGYATÉKA

107

Kovács Eleonóra

Szarka Géza életútja, munkássága és írói hagyatéka1 „Szeretjük rejteni magunkat. Nemcsak gyarlóságainkat, hanem emberségünket is. Engem mindig olthatatlan szomjúság hajtott az elrejtett ember felé. Utánamentem mezőre, bányába, hivatalba, lövészárokba, nyomortanyákra és a magány börtönébe is, ahol a lélek tart monológot. Az atlantiszi harangszót füleltem a hétköznapok gyötrelmei és szépségei mögött, a rejtett harangét, amely néha csak egyszer szólal meg az életben. Megvallom, egy csodálatos hallókészülék segített a megértésben. Szenvedés a neve.” (Szarka Géza) Szarka Géza 1897. december 26-án született Felsőbükön2, Szarka Géza és Klemm Mária gyermekeként. Édesapja vendéglőt vezetett, ennek jövedelméből jó anyagi körülményeket biztosított családjának. Gyermekeik sorsáról azonban nem sokáig tud a házaspár gondoskodni. A jövendő író nagyon fiatalon, 15 évesen már teljes árvaságra jut, először édesapját, nem sokkal később édesanyját veszíti el, s a körülmények következtében igen korán önállóságra kényszerül. Az árván maradt hat testvér az anyai nagybácsi, Klemm Mihály gondoskodása, gyámsága alá kerül. A tehetséges fiú ösztöndíjasként tanul a soproni bencés gimnáziumban, s közben magántanítványokat vállal. Szinte az iskolapadból vonul be katonának 1915-ben, ahonnan majd három évvel később tartalékos hadnagyként vitézségi éremmel,3 ám súlyos sebesüléssel szerel le4. (Hosszú időt tölt kórházban is.) Később, 1926-ban vitézi címet kap. Az I. világháború után egyetemi tanulmányokba kezd Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetemen, magyar−német szakot végez, tagja az Eötvös-kollégiumnak. Utóbbi erősen meghatározza sorsát. A párizsi École Normale Superieure mintájára hazánkban is létrehozott tanárképző intézmény magas követelményekkel fogadta, s rendkívül jó tanárok közreműködésével színvonalas képzéssel látta el hallgatóit. Már a felvételinél érvényesült az Eötvös különleges szelleme, a tanárok a többnapos felvételi vizsgán igyekeztek képet kapni a pályázók tudásáról, érdeklődési köréről, egyéniségéről. A felvételre javasolt személyeknél nem pusztán iskolai eredményeiket, vagy lexikális tudásukat vették figyelembe, hanem személyes érdeklődési körükkel kapcsolatos ismereteik szintjét, általános tájékozottságukat, s tudásvágyukat, érdeklődő mivoltukat is. Az intézményben folyó képzést is ez határozta meg, a kiváló képességű tanulók tudását rendszeressé kellett tenni, 1 A tanulmány kiegészített és javított változata egy korábbi írásnak, amely a Szarka Géza által írt „A székesfehérvári belvárosi plébánia története” című kötetben jelent meg Székesfehérváron 2003-ban Székesfehérvár Megyei Jogú Város Levéltára és a Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár kiadásában. 7–36. p. 2 A valamikori Sopron vármegyei Felsőbük neve ma Bük, s közigazgatásilag jelenleg Vas megyéhez tartozik. 3 Felesége visszaemlékezései szerint több kitüntetést is kapott, amelyek azonban a II. világháború alatt elvesztek. 5 Nem is egyszer sebesül meg, első sebesülésekor felgyógyulása után visszatér a frontra.

108

KOVÁCS ELEONÓRA – SZARKA GÉZA ÉLETÚTJA, MUNKÁSSÁGA ÉS ÍRÓI HAGYATÉKA

emellett választott szakterületükön tudományos munkára is képessé tenni őket. A kollégium oktatási módszere a személyes elmélyült munkán, az alapos felkészülésen, a könyvtári kutatómunkán, a kevés résztvevővel tartott szemináriumi foglalkozásokon, vitákon alapult. A kollégium tagjait felmentették az egyetemi órák egy részének látogatása alól, ők kollégiumi tanáraiknál tettek eleget a vizsgakövetelményeknek. Az intézmény középiskolai tanárokat, de tudós tanárokat képezett; az itt tanuló diákok más része pedig tudományos kutatóként folytatta pályafutását. Szarka Géza is ezen intézmény hallgatójaként végezte el az egyetemet. Tanári szakvizsgáját kitűnő eredménnyel teljesíti, majd a székesfehérvári leánygimnázium – a későbbi Teleki Blanka Gimnázium – tanáraként kezd dolgozni; magyart, németet tanít, s kezdetben filozófiát. Közben megszerzi a doktori címet. 1922-ben megházasodik, feleségül veszi Woditsch Ilonát, a házaspárnak hat gyermeke születik. Életének, munkáinak egyik meghatározója a nagy család, a gyermekek szeretete, vagy talán ennél is több, az élet tisztelete és szeretete. 1929–30-ban a Collegium Hungaricum hallgatójaként Berlinben tölt egy évet, ahol esztétikát tanul. Ekkor írt munkája „Petőfi und die deutsche politische dichtung” címmel 1930-ban jelent meg az Ungarische Jahrbücherben. Berlini élményei, a város képe feltűnik majd egy későbbi regényének helyszíneként.5 Tanári működése 1921-től 1948-ig elsősorban a székesfehérvári leánygimnáziumhoz kötődött, bár óraadóként a Téli Gazdasági Iskolában is tanított magyart. 1941-ben a városi kisgyűlés a gimnázium igazgatójává választotta. Pedagógusi munkája mellett közéleti szerepet is vállalt. Tevékenyen munkálkodott a város kulturális és szociális életében. Hét éven keresztül titkára a helyi Anya- és Csecsemővédő Intézetnek, s ugyancsak több éven át a Fiatalkorúak Felügyelőhatósága titkára. Utóbbi munkájáért igazságügy-miniszteri elismerésben részesült. A Fejérmegyei Napló hasábjain megdöbbentő cikksorozatban számolt be a székesfehérvári nyomortanyákról, barakklakásokról. Írásaiért sajtópert indítottak ellene, erőfeszítései azonban nem voltak hiábavalóak, hiszen e cikkek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy e nyomorúságos szállásokat később lebontották. Nem csupán publicisztikájában, de szépirodalmi munkáiban is állandó téma a szegénység a nyomor. A hagyatékában található levelek közül több olyan olvasható, amely egy-egy szegényebb család megsegítése érdekében való tevékenykedésére utal. A város kulturális életében is eredményesen, nagy szorgalommal működött. 1932-ben alapító elnöke a székesfehérvári Vörösmarty Irodalmi és Művészeti Társaságnak, amelynek elnöki tisztét 1945-ig viselte. Igyekezett a haladó magyar irodalmat ismertté tenni, népszerűsíteni a fehérvári olvasóközönség körében, s az irodalmi hagyományokat ápolni. Neves alkotókkal, költőkkel, képzőművészekkel tartott kapcsolatot, például Babitscsal, Kosztolányival, Aba-Novák Vilmossal. Felolvasásokat, irodalmi előadásokat szervezett, s ő maga is tartott ilyeneket. Nagyra tartotta Ady Endre műveit, akinek írásai, személyisége sokak szemében elítélendő volt ekkor. Ady-rajongása miatt fiatal tanár korában – nyilván az iskolavezetőség 5

A későbbiekben még egyszer alkalma lesz Berlinben tanulni, ekkor két hetet tölt a német fővárosban.

KOVÁCS ELEONÓRA – SZARKA GÉZA ÉLETÚTJA, MUNKÁSSÁGA ÉS ÍRÓI HAGYATÉKA

109

bizalmatlansága miatt − a két legfelsőbb osztályban magyart nem is taníthatott, csak németet. 6 A leánygimnázium tanáraként, igazgatójaként éli át a II. világháborút. A hadműveletek miatt 1944–45-ben több hónapig szünetel az oktatás. 1944 szeptemberében lakásukból kibombázzák a Szarka családot; a feleség a gyerekekkel Zircre megy, ahol a bombázások idején az apátság pincéjében, majd ismerősöknél húzzák meg magukat. Ide a családfő csak később, decemberben tudja követni őket, hiszen az iskolai kötelezettségek miatt Székesfehérváron kellett maradnia. Bár egészsége komolyan megrendült, 1945. április 18-án ismét visszatér Fehérvárra, ahol tanártársaival, s a diákok szüleivel hozzákezd az iskola működővé tételéhez. 1948 szeptemberéig végzi feladatát a gimnázium élén, ekkor azonban felfüggesztik állásából. A Székesfehérvári Tankerületi Főigazgatói Hivatal 1948-ban fegyelmi eljárást kezdeményez ellene, arra hivatkozva, hogy Szarka Géza a Pedagógusok Szakszervezetének ülésén az iskolák teljes államosításával kapcsolatos felszólalásában ellenvetéseit fogalmazta meg, s a szavazás előtt kivonult a teremből. Ez a magatartás a bírói ítélet szerint alkalmas volt, hogy „közhangulatot teremtsen az államosítással szemben”. A felfüggesztést követően 1949 augusztusában végleg elbocsátják állásából. Ebben a meglehetősen nehéz helyzetben nagy segítségére van jó gyakorlati érzékkel rendelkező felesége. Gyermekei is megsínylik, édesapjuk elbocsátását; a középiskolai, illetve egyetemi felvételkor e tény hátrányukra van, bár ennek ellenére mindannyian tanulnak. 7 A tanulás jelentőségét, a tudás értékét Szarka Géza nagyra becsülte, s gyermekeit is e szellemben nevelte. A tanulás és tudás nála azonban, s ez írásaiból is kitűnik, nem pusztán az érvényesülés eszköze, hanem érdeklődésből fakadó ismeretszerzési „kényszer”. Állásából való elbocsátása után nehéz volt számukra a megélhetés. 1951-ig főként magánórák adásával jut pénzhez, s ezt egészítette ki temetési kántorkodásból szerzett jövedelmével. Időközben helyzete kicsit rendeződik, a Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Könyvtár és Levéltár alkalmazza levéltárosként, illetve könyvtárosként. A háború a könyvtárat sem kímélte, az ekkor keletkezett kárt és káoszt kellett elsősorban felszámolni, a könyvállományt azonosítani, a hiányzó és sérült könyvek jegyzékét összeállítani. Később a megyés püspök magánkönyvtárának rendezésére került sor. Ez az időszak a megélhetési nehézségek ellenére mégis érdekes szakasz Szarka Géza életében. A püspöki levéltár és könyvtár olyan közeg volt számára, ahol a napi munkán, kötelezettségeken túl saját érdeklődésének megfelelően kezdhetett kutatásba. Itt fogott hozzá a csak jóval később − 2003ban − megjelent munkájának, a belvárosi plébánia történetét feldolgozó kötetnek a megírásához. 1956 fordulatot hozott életében, rehabilitációja megindult, s újra taníthatott is. Pedagógusi működésének utolsó két éve a Vasvári Pál Általános Iskolához kötődik. Időközben az 1956-ban megindított rehabilitációs eljárás sajnos abbamaradt, s 1958-ban a Művelődésügyi Miniszter határozata érvényesnek fogadta el az 6

Családja visszaemlékezései alapján, Szarka Mária feljegyzése. Székesfehérvár Megyei Jogú Város Levéltára (továbbiakban: SZVL), XIV. 21. Szarka Géza irathagyatéka. 7 László fia visszaemlékezéséből. SZVL XIV. 21. Szarka Géza irathagyatéka.

110

KOVÁCS ELEONÓRA – SZARKA GÉZA ÉLETÚTJA, MUNKÁSSÁGA ÉS ÍRÓI HAGYATÉKA

1949-es fegyelmi határozatot. Szarka Géza rehabilitációjára halála után, csak 2001 áprilisában került sor. 8 A nehéz évek azonban egészségét megviselték, asztmával betegeskedett. 1958 júliusában vonult nyugdíjba. Ezek az évek írói működésében is visszavetették. A 60-as évek közepére fizikai állapota javulni kezdett, s ekkor ismét kedvvel kapcsolódott be az irodalmi életbe; rövidesen novelláskötettel is jelentkezett. Irodalmi és szociális egyesületek mellett szerepet vállalt egyházának munkájában is; világi elnöke volt a Nagyboldogasszony Plébániának. Zenekedvelőként több évig énekelt a Szent Cecília kórusban. Sokoldalú személyiség volt, az irodalom és a zene mellett a képzőművészet is érdekelte, rendszeres látogatója volt a fehérvári tárlatoknak. Ő maga kiváló karikatúrákat készített. Szívesen sportolt, kirándult, szerette a természetet, érdekelték az újdonságok. Figyelemmel kísérte a politikai élet változásait, de az orvostudomány és a technika fejlődését is. Érdekelték a távoli tájak, az utazás, ha másként nem, térképeket, útikönyveket nézegetve. Nyugdíjas éveiben is fogadott magántanítványokat, s folytatta irodalmi működését. Rendszeresen publikált a Vigiliában, s az Új Emberben. Levelezéséből kiderül, hogy a háború előtt több könyvkiadóval is tárgyalt (Pallas, Szent István, Griff), s kedvező választ kapott regényei kiadását illetően, ám a II. világháború évei meghiúsították munkáinak megjelenését.9 1964-ben hosszú hallgatás után novelláskötete jelenik meg, s alkotókedve is visszatér. 1972-ben kettős öröm éri, aranylakodalmát ünnepli, s ebben az évben veszi át aranydiplomáját is Budapesten. Ugyanebben az évben ismét őt választják a Nagyboldogasszony Plébánia képviselőtestülete világi elnökévé. (Igaz, ezt a feladatot egészségi állapota miatt először nem akarta elfogadni, végül mégis igent mondott a felkérésre.) 1973-ban, halála előtt nem sokkal, felesége társaságában utazik az USA-ba, ahol fiát, Gézát látogatja meg. Érdeklődő, élénk szellemére jellemző, hogy az utazás előtt nekilát az angoltanulásnak. A folyamatos tanulás, önképzés egész életén át jellemző volt rá. Tervekkel volt teli idős korában is, előadásokat tartott, novellatervek foglalkoztatták. 1974 augusztusában került kórházba, eredetileg csupán kivizsgálásra, halálát azonban egy hirtelen fellépő tüdőgyulladás okozta, amelyet a legyengült szervezet már nem tudott leküzdeni, 1974. szeptember 2-án halt meg. Sírja a székesfehérvári Szentháromság (Hosszú) temetőben található. A temetési szertartást Rőtfalusi Tibor plébános, püspöki tanácsos tartotta, a gyászmisét Kisberk Imre megyés püspök celebrálta. Szarka Géza hagyatéka 2001-ben került Székesfehérvár Megyei Jogú Város Levéltárába. Az irategyüttesben személyes dokumentumai, levelei, fiatalkori feljegyzései mellett családjának róla írt visszaemlékezéseit is megtalálhatjuk. Tervezett műveiről készített vázlatai, s az egyes írásokhoz szükséges anyaggyűjtés sok-sok cédulát tesz ki. Hagyatékában sok újságcikk is található a margókra rótt feljegyzéseivel. Gyűjtötte a nyelvi furcsaságokat, egy-egy drámája, novellája, 8

A rehabilitációra vonatkozó dokumentum, valamint a korábbi Szarka Géza által írt rehabilitációját kérelmező levelek megtalálhatók a hagyaték személyi anyagok elnevezésű egységében. SZVL XIV. 21. Szarka Géza irathagyatéka. 9 Levél Szabó Ferenchez, Rómába, 1971. január 21. SZVL XIV. 21. Szarka Géza irathagyatéka.

KOVÁCS ELEONÓRA – SZARKA GÉZA ÉLETÚTJA, MUNKÁSSÁGA ÉS ÍRÓI HAGYATÉKA

111

regénye számára például egész tolvajnyelvi és szaknyelvi szójegyzéket készített, hogy bizonyos szereplőket így jellemezhessen. Munkamódszere alapos, megtörtént eseteket is beépít készülő műveibe, s az eseményekről pontos információkat próbál szerezni, hogy az okokat meggyőzőbben tudja ábrázolni. 10 Hagyatéka a megjelentek mellett, jelentős mennyiségű nyomtatásban meg nem jelent anyagot is tartalmaz, köztük több regény és dráma kéziratát. Munkái Pályája kezdetén főként novellákkal jelentkezett, s ez egész írói működése során meg is maradt fő műfajának11 , de írt regényt, drámát, rádiójátékot, misztériumdrámát, ifjúsági regényt, rövid irodalmi, bölcseleti tanulmányokat, művelődéstörténeti vázlatokat. Első publikációja 1917-ben a soproni Új Élet című lapban jelent meg. 12 Az elbeszélések mellett első, már jelentős figyelmet kiváltó írása az Elnémult ajkak című, a Pallas Kiadónál 1928-ban megjelent regénye volt, amelyben a Dél-Dunántúl egyke-problémáját dolgozza fel. A Nyugatban, a Katolikus Szemlében, a Napkeletben, valamint a Magyarság hasábjain elismerő kritikák méltatták e témaválasztásában nagyon aktuális, s talán emiatt akkor merésznek is minősülő munkáját. A történet főhőse egy fiatal orvos, dr. Bertalan István, aki lelkesedéssel és jó szándékkal érkezve új állomáshelyére megdöbbentő tapasztalatokat szerez a faluban dúló egyke-hagyományról, s fokozatosan kell rádöbbennie annak pusztító működésére. Rossz tapasztalatai közül talán legelkeserítőbb az emberek tudatlansága, befolyásolhatósága, a mélységes gyanakvás, amellyel fogadják, s a makacs babonaság, amellyel elutasítják, hogy majd csak a végső bajban forduljanak hozzá. Az általa képviselt egészséges szellem mellett kevesen foglalnak állást, a szereplők többsége ellenséges tömbként áll szemben vele. Az ellentábor szimbolikus alakja a bábaasszony, aki ahelyett, hogy hivatása szerint az orvost segítené, önálló praxist folytat ellenkező előjellel. A főhős munkája során arra törekszik, hogy meggyőzze az embereket: az életet válasszák, szakítsanak az egykével. Ez számára több mint orvosi küldetés, magánemberként is hisz benne, míg a bába anyagi érdekektől hajtva, s a leleplezéstől is félve ellene dolgozik. Szarka kedvenc hősei mindig hívő – valamely ügyben, eszmében, Istenben hívő − cselekedni akaró emberek. Az egyke kérdés kapcsán egy konkrét család konfliktusait is megismerhetjük, az ő sorsuk elbeszélésével mutatja be részletesen a szerző az alapproblémát. A fő cselekményhez az említett mellett több kisebb történet is kapcsolódik: a bonyodalom során megjelenő, s a vidéket jellemző szereplők főként a gyermek-kérdéshez való viszonyulása is egy-egy kisebb történetet 10 A Fütyöl a bánya című regénye írásakor levélben fordul Pálos Antal pusztavámi plébánoshoz, hogy egy tragikus bányavonat szerencsétlenség körülményeiről érdeklődjék. 1969. október 8. SZVL XIV. 21. Szarka Géza irathagyatéka. 11 Novellistaként 1947-ben „Élni kell” című elbeszélésével a Magyar Művészeti Tanács országos novella-pályázatán dicséretet nyert. 12 E munkája címe „Beethoven és a takarodó”.

112

KOVÁCS ELEONÓRA – SZARKA GÉZA ÉLETÚTJA, MUNKÁSSÁGA ÉS ÍRÓI HAGYATÉKA

eredményez. A település összképének megteremtéséhez változatos és jellemző alakokat szerepeltet az író: a falu meghatározó tekintélyes személyiségeit, a különböző vallások papjait, a legvagyonosabb rátarti gazdát, s elkényeztetett lányát, az unatkozó csélcsap, Pestre vágyó jegyzőnét, az angyalcsináló bábaasszonyt, a vénkisasszony házvezetőnőt, a hóbortosnak tartott, de szeretetre méltó öreglegényt, Dani bácsit. (Utóbbihoz hasonló szereplők más történetekben is felbukkannak.) Megszólaltatásuk révén az ábrázolt vidéket más-más szemszögből tudja bemutatni a szerző. Ami a regény igazi érdeme – problémafelvetésén, érvelésén túl – hogy, sikerrel mutat rá a negatív társadalmi jelenséget kiváltó okokra, a benne rejlő veszélyekre, s kísérő jelenségeire. Nem csupán azt a környezetet láttatja bűnösnek, ahol meggyökeresedhetett a pusztító szokás, hanem a háttérben ható nagyobb törvényszerűségeket is felfedi, amelyek szintén felelősek a történtekért. A politikai és gazdasági érdekek összefonódásai a legalacsonyabb szinttől kezdve meglepően messzire mutatnak, s befolyásolják a történetben szereplők sorsát. Jól sikerült a haladó szellem és a tudatlanság konfliktusának bemutatása. A történet nem nélkülözi a szerelmi bonyodalmat – a fiatal doktor és a dúsgazdag Kató története –, valamint a fordulatos izgalmas részeket – gyilkosság gyanújába keveredik Benedek doktor –, mégis, a kötet legsikerültebb részei inkább a konfliktust bemutató, a két értékrend ütközését ábrázoló szövegek. Ki kell emelni a természetet bemutató leírásokat is, utóbbiak minden munkájában magas színvonalúak, erősen képszerűek. Vannak jól eltalált szereplői a regénynek, főként egy-egy mellékszereplő figurája sikerült jól, ám összességében nem a jellemek megformálása a szerző erőssége, hanem annak a küzdelemnek a bemutatása, amelyet egy felvilágosult, gondolkodó ember folytat az indulatokkal és tudatlansággal telített tömeggel szemben. A gyermek-téma, nem csupán az egyke elleni küzdelem szintjén, hanem a gyermek vállalása, a születés és nevelés állandó témája marad a szerzőnek egész munkásságán keresztül. Tanulságos összehasonlításhoz vezet e regény összevetése egy másik, sokáig csak kéziratban olvasható munkájával, a Fütyöl a bánya című regénnyel. A közelmúltban (2012) megjelent kötet a vasszilvágyi székhelyű Magyar Nyugat Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot. A történet, amely nem a legszerencsésebb gazdasági időszakban, 1931-ben játszódik, teljesen más világot mutat be. Egy szénbánya, s a köré épült település a fő helyszíne a cselekménynek, így a szereplők is más közegből kerülnek ki, ám történetvezetése, a konfliktusok, s a bonyodalom mutat néhány hasonlóságot. A főhős, aki itt is becsületes fiatalember, újító szándékkal, friss lendülettel, néhány romantikus fordulattól kísérve megörökli nagybátyja bányáját. Az örökösödést kísérő jogi herce-hurca közepette megpróbálja átvenni a cég vezetését, miközben rokonai megtámadják a végrendeletet. Az új tulajdonos, Bokor Bence fogadtatása és ellentéte a bányaigazgatóval, az Elnémult ajkak orvos−bábaasszony konfliktusához hasonlít. A gyanútlan főhős tehát itt is később felismerhető, elemezhető összefüggések közé cseppen, amelyek csak a cselekmény előrehaladtával, több konfliktus után bomlanak ki. A jövevényt e történetben is általános bizalmatlanság fogadja. A különbség talán az, hogy valódi ellentéte nem a körülötte élő emberekkel általában, hanem az őt

KOVÁCS ELEONÓRA – SZARKA GÉZA ÉLETÚTJA, MUNKÁSSÁGA ÉS ÍRÓI HAGYATÉKA

113

félrevezető csalókkal van. A fiatal tulajdonos hatalma korlátozott, ezért újításait nehezen tudja keresztülvinni. Munkásaival való emberségesebb bánásmódját is gyanakodva fogadja környezete. Maguk a dolgozók is zavarba jönnek az új típusú vezetéstől. Bence, mentalitásában Jókai Berend Ivánjára emlékeztető figura. Helyzetének nehézsége abból adódik, hogy tulajdonosként nem az elődjénél szokásos úr–szolga kettősségben gondolkodik; az ott dolgozókat nem szolgáinak, hanem alkalmazottainak, s emberi lényeknek tekinti. E szokatlan utat, amely ugyan racionális, az eredményre koncentráló, de a más munkáját és emberi mivoltát is tisztelő magatartás, nem tudja elfogadtatni. Nem tartozik sem az „urakhoz”, sem a „szolgákhoz”; intelligens, iskolázott szakember, egyben tulajdonos, ráadásul becsületes ember, aki új lehetőségeket próbál teremteni cége számára. A regény konfliktusát, hasonlóan az Elnémult ajkakéhoz, itt is két fő ellentét képezi, az anyagi érdekekből származó ellentét, valamint a kétféle értékrend, kétféle stílus konfliktusa. Értékrendek ellentétének elsősorban a főhős és az olvasó érezheti a konfliktust, a történet negatív alakjai viszont mindent csak a számok törvényén keresztül tekintenek, tehát számukra a probléma elsősorban anyagi természetű. E regénynek is van romantikus szála, s az események során detektívtörténetre jellemző fordulatok is bekövetkeznek. A cselszövő igazgató által elhallgatott szénkincs, akárcsak az Elnémult ajkakban a termálkincs, állnak a bonyodalmak hátterében. A regény tetőpontjaként bekövetkező bányaszerencsétlenség után hamarosan rendeződik a szereplők sorsa, szinte deus ex machinaként kissé hihetetlenül oldódnak meg a problémák. E vonás ismét csak közös az eddig tárgyalt két történetben. A fordulatok jól sikerült leírásánál természetesen sokkal lényegesebb a szerző által megfogalmazott új embertípus, ideál bemutatása, a modern kor emberéé, aki nem szolgája és nem ura senkinek, ereje, vagy ha úgy tetszik hatalma, elsősorban saját tudásából, igyekezetéből származik, s még az öröklött hatalmat is − ami itt a bánya tulajdonjoga − másként kezeli, mint elődei. Úgy tűnik, a főhős nem azonosul előírt szerepével, inkább átértelmezi azt, így lesz modernebb környezeténél. A társadalomban betöltött szerep problémája, önmagunk elhelyezése a világban, valamely értékkel, vagy csoporttal való azonosulás kérdése mindkét említett írásában előfordul tehát, fő kérdéssé azonban az Örvény című regényben válik. E mű 1935-ben jelent meg a Szent István Társulat kiadásában. A történet az amúgy is problematikus tanácsköztársasági időszak idején játszódik, s az I. világháborútól meggyötört emberek a könyv szereplői. Főhőse egy, a harcteret megjárt fiatalember; Balogh Dénes alakja saját élményből táplálkozik. Nehéz feladatra vállalkozott Szarka Géza ezzel a regénnyel. A korszak, amely sok problémát hordozott magában sok feldolgozni való témát is ad az írónak. A szerző megpróbálja egy-egy színfolttal, egy-egy jelenettel akár csak jelzésszerűen felvillantani ennek az időszaknak a történelmét. Nyomor, háború, Trianon, zsidókérdés, kommunisták, haladás és konzervativizmus, anarchizmus, keresztény megbocsátás és bigott vallásosság. Túl sok forrongó indulat feszíti e kort ahhoz, hogy egyszerűen „igazságot lehetne tenni”, ami nem is feladata az írónak, e jelzésekkel azonban sikeresen utal a főhőst körülvevő örvényre, amelyből döntéseivel ki kellene kapaszkodnia.

114

KOVÁCS ELEONÓRA – SZARKA GÉZA ÉLETÚTJA, MUNKÁSSÁGA ÉS ÍRÓI HAGYATÉKA

Dénes a háborúból hazatérő, légnyomás okozta neuraszténiával küszködő festőművész tévelyeg a világban. Próbálja meglelni a békében élt életét. Itthon menyasszonya várja, s a fiatalok hamarosan egybekelnek. Dénes közben a hétköznapok nehézségeit érzékelve próbálja megtalálni a helyét, ám a háború után más szemmel tekint a világra. Utakat keres a politikában, próbálja megérteni a körülötte történő eseményeket. Apósa, aki szegény sorból saját erejéből lett jelentős személy – bíró –, ezt a nem megtorpanó küzdelmet várja el másoktól is. Konzervativizmusa teljesen elüt Dénes kutató, árnyaltabb, az okokat is tekintetbe vevő gondolkodásmódjától, aki így fogalmazza meg meglátásait apósának: „A közélet betört a magánéletünkbe. Nem gondolja Api, hogy az úri kényelemnek most iszszuk meg a levét?! Átengedtük a szervezkedést a munkásvezéreknek, … meg a pópáknak!” – mondja. E sehova se tartozás és helykeresés tűnik ki a következő sorokból is: „Ebben a pillanatban nem tudta volna eldönteni, ki áll hozzá közelebb: ez a harmonikus lelkű öregúr, a felesége apja-e, vagy az utcai tüntetők-e akikben a szenvedés, bosszú és a félelem üvölt?” E kor egyik meghatározója az alapvetően kettéosztott világ. Bár nyilvánvaló, hogy a társadalmat hatalmas gazdasági ellentét feszíti, a mű nem rejti el, hogy a benne ábrázolt társadalmi feszültség oka több mint szegények és gazdagok ellentéte. A regényben bemutatott alakok, bárhova is tartoznak, nem idealizált figurák. A főhős erkölcsi, politikai, hitbeli döntések előtt áll. Alakja, más Szarka Géza által mintázott főhősökhöz hasonló vonásokat mutat: számára nem elég a gazdasági közös érdek, nem elég az azonos vallás, nem elég az egy társadalmi réteghez való tartozás, még a közös sors sem feltétlenül elég, hiszen nem találja helyét Balogh Dénes a hadviselt művészek gyűlésén sem, valami mást keres, ennél többet. Szarka főhősei fogékonyak az emberi szenvedésre, nincsenek előítéleteik, próbálják megérteni mások cselekedeteinek mozgatórugóit, szellemi közösséget keresnek. Ezeknek az alakoknak nincs igazi közösségük a fő társadalmi ellentét mentén sem, sem a szegényekkel, sem a tehetősekkel; előbbiektől sokszor azok fásultsága, tudatlansága, műveletlensége választja el, utóbbiaktól azok sznobsága, érzéketlensége, s a mindkét csoportot jellemző előítéletek vadítják el a hozzájuk közeledni próbáló főszereplőt. Szarka Géza hősei nem tartoznak egyik kategóriába sem, intelligens alakok, akik saját közegükből messze kiemelkednek, s csak elvétve egyegy ember érti meg őket, akik azonban társadalmi helyzetüket tekintve nagyon változatos képet mutatnak. Főszereplőinek portréi az író önarcképei; oly sok az azonos vonás a fő regényalakok tépelődéseiben, hogy ez nem lehet véletlen, ezek a kérdések a szerzőt minden bizonnyal erősen foglalkoztatták. Saját véleményét, szimpátiáját több helyen is becsempészi a történetbe, szereplőinek tulajdonságaiba: az orvosba a gyermekszeretetet, élettiszteletet, Bencébe az emberekkel való megértő bánásmódot, az újító szellemet; Balogh Dénes sorsában is sok önéletrajzi motívumra, s a szerzőre jellemző véleményre ismerhetünk apróságokban is: pl. a főhős egy beszélgetés során Ady mellett emel szót. Szarka Géza munkáit, irathagyatékát átvizsgálva, jegyzeteit, leveleit, családja róla írt emlékezéseit olvasva számomra úgy tűnik, hogy talán egy főhőse sem hasonlít annyira az íróra, mint Balogh Dénes (legalábbis kételyeiben). (Erkölcsi

KOVÁCS ELEONÓRA – SZARKA GÉZA ÉLETÚTJA, MUNKÁSSÁGA ÉS ÍRÓI HAGYATÉKA

115

igényesség, becsületesség, szegények iránti részvét, a háború, a nehéz sors ismerete, mások megértésére törekvés, meg nem alkuvás, olyan tulajdonságok, amelyek megnehezítik bármilyen csoporthoz is a csatlakozást.) A regény erénye elsősorban abban áll, hogy jól sikerült bemutatnia azokat a tényezőket, amelyeket a választás problémájával találkozó hősünknek mérlegelnie kell, s emellett az, hogy főhőse megteremtésével sikerült egy hiteles, gondolkodó, a világ dolgaira érzékeny alakot teremtenie. A többi szereplő, talán az após figurája kivételével inkább szerep, funkció, nem élő alak. A főhős – már említettem − erkölcsi, politikai, hitbeli döntések előtt áll. Milyen viszonylatban dönt, s milyen döntést hoz? A szerző érdekes élethelyzeteken viszi át hősét, aki találkozik különböző politikai véleményekkel, eszmékkel, indulatokkal, s az élményrétegeken áthaladva mindegyikről bebizonyosodik számára, hogy maradéktalanul nem tud vele egyetérteni, nem tud vele azonosulni. Már csak néhány oldal van a történetből, s még minden megtörténhet, ezek után az olvasó a regény utolsó lapjaira érve kíváncsian várja, milyen választ ad a főszereplő az élet neki feltett kérdéseire. A festőművész hányattatásainak végén hoz ugyan egy döntést, de a szerzőnek nem feladata, hogy a helyes választ megadja e kibogozhatatlan történelmi helyzetben, erénye inkább, hogy egy pozitív vizsgálódó és független embertípust teremtett. Lényegesebb a probléma meglátása, mint megoldása. Kérdés persze, hogy Dénes döntése racionálisan teljesen meggyőző-e, nem derül ki például, hogy politikai véleménye miként ölt határozott formát. (Egyet nem értése megfogalmazódik, de véleménye e kérdésben csak kikövetkeztethető.) A felvetett problémákat a szerző és hőse más szinten válaszolja meg, a szeretet krisztusi parancsa ad számukra útbaigazítást. Dénes elégedetlen a körülötte lévő társadalommal, szeretné megváltoztatni, de nem találja annak módját. Bár közel sodródik a forradalomhoz, abban sem lát kiutat, már csak azért sem, mert ott is találkozik olyan személyekkel, akiknek viselkedése hiteltelenné teszi a közös vállalkozást. Érdekes és jellemző, hogy nem tudja, nem is akarja kikapcsolni az egyént, és nem tud az emberekre úgy tekinteni, mint csoportra, neki a tömeg is egyénekből áll. Emiatt nem is tud azonosulni egyik táborral sem. A történet záró jeleneteiben kerül sor állásfoglalására; volt katonatársa, a Tanácsköztársasághoz csatlakozó Schiff, népbiztosként rekvirálni szándékozik egy faluban, ahol a lakosság ellenáll, s ekkor megtorlásra készül. A kiszolgáltatott szegény falubeliek látványa e kritikus pillanatban mégis aktivizálja Dénest. Jézus áldozatára gondolva felbátorodik és a rettegők segítségére siet, közbelép. A Balogh Dénesben ábrázolt figura alkalmatlan a politizálásra, s döntése itt sem alaposan végiggondolt világnézeti alapon születik, spirituális és nem egyház által vezérelt kapcsolata Jézussal tereli a szeretet útjára, ami talán abszurdnak is tűnhet az ábrázolt körülmények között, de semmivel sem abszurdabb, mint bármely más vélemény. Az olvasó kétségtelenül várja, hogy milyen politikai vélemény, milyen közösséggel való kapcsolat formálódik ki helykeresésének nyomán, s hogy miféle magyarázatot talál önmaga számára a körülötte lévő világ negatívumaira, ám meglepődve tapasztaljuk, hogy a történet végén Dénes épp annyira kiválik az őt

116

KOVÁCS ELEONÓRA – SZARKA GÉZA ÉLETÚTJA, MUNKÁSSÁGA ÉS ÍRÓI HAGYATÉKA

körülvevők közül, mint korábban, csak a megtalált hit által, a Jézussal való közösség által már nem áll egyedül. Az általa hozott döntés nem a fontolgatás eredménye, egy pillanat váltja ki, a szánalom a szenvedés felett. Ami látszólag hiány, ami látszólag leegyszerűsített válasz a regény végén, az tulajdonképpen – Szarka Géza szerint – „A Válasz”. Túlságosan bonyolult a társadalom adta problémák szövevénye, a főhős „túl tisztességes” a megalkuváshoz, a szerző úgy döntött, hogy nem választ ki egy konkrét politikai, társadalmi utat Balogh Dénes problémájára, mégis ad egy lehetséges megoldást. A regény fő erénye nem a kérdésekre adott válaszadásban van – bár annak pozitív voltát nem lehet megkérdőjelezni − hanem a kérdések feltevésében, s azok a legmeggyőzőbb részek, ahol a főszereplő nem tud egyértelműen állást foglalni. A főhőshöz hasonló karakterű emberek sosem tudnak azonosulni egyetlen csoporttal sem. A regény végén a problémák problémák maradtak, de a főszereplő már el tudja viselni sehova nem tartozását, s másként tekint az emberek tökéletlenségére. Szarka Géza egészen sajátos írása, a nyomtatásban meg nem jelent, s leginkább a régi magyar filmek világát és fordulatait idéző „A zöld vonat” című regénye.13 Berlini tartózkodásának élményei bukkannak fel a történetben, amely 1930-ban játszódik. Érdekes és ellentmondásos, hogy a fordulatos, de legkevésbé sem komolyan vehető, s filmre illő jelenetek hátterében egy vészjósló korszak áll, a harmincas évek kezdete; ráadásul a cselekmény egyik helyszíne Németország. Magyar gazdálkodók utaznak Berlinbe az úgynevezett „zöld hétre”, hogy a hazai mezőgazdasági termékek megméressenek a külföld előtt is. A történet középpontjában Faddy Gedeon, gazdag birtokos áll, aki díjnyertes Fülöp nevű kosával utazik. A szálak e kos eltűnése körül bonyolódnak. Faddy az értékes jószág előkerítésére egy fiatalembert alkalmaz, akinek ténykedései mulatságos kavarodáshoz és félreértésekhez vezetnek. Felbukkannak a történetben az elszegényedett rokonok, s ez jó alkalom a magyar viszonyok bemutatására, sőt egy szerelmi bonyodalom létrehozására. Ebben az amúgy sem véresen komoly történetben a magyar körülmények leírása, már csak a várható happy end miatt sem tűnik túl tragikusnak. Minden anyagi nehézségük ellenére a szegény rokonok élete is békebelinek és viszonylag biztosnak tűnik. Természetesen senki nem az, akinek látszik, vagy aminek kiadja magát, ez akár elgondolkodtató is lehetne, de az író célja nyilvánvalóan más, mint az Örvény írásakor, itt egy szórakoztató regény készült. Jó párbeszédek, mulatságos történet, olvasmányos írás. Egy-egy félmondatban történik ugyan utalás a pángermanizmusra, a kommunisták és a nemzetiszocialisták összecsapására, ám ezek nem kidolgozott részek, s a történetben inkább csak emlékeztetik az olvasót, hogy voltaképpen melyik korszakban, vagy melyik városban is járunk. A legtöbb Szarka-íráshoz hasonlóan itt is nagyon jól sikerültek a környezetet bemutató, hangulatot felidéző részletek: Berlin szórakozóhelyei, a bérházak 13

Elképzelhető, hogy e regény kiadásáról is szó volt. Szarka Géza iratai között fennmaradt egy hozzá érkező 1957. november 19-én kelt levél, amelyben egy a Magvető Kiadónál a Vidám Könyvek sorozatban kiadandó regényről esik szó. Ez – már csak a vidám téma miatt is – valószínűleg a Zöld vonat lehetett. (A levél aláírása nehezen kivehető.) Egy másik levél, amely a Magvető Kiadótól érkezett csakugyan említ könyvkiadással kapcsolatos tárgyalásokat, de ez sem nevezi meg, hogy melyik műről van szó, így csak valószínűsíthető, hogy a „Zöld vonat” lehetett.

KOVÁCS ELEONÓRA – SZARKA GÉZA ÉLETÚTJA, MUNKÁSSÁGA ÉS ÍRÓI HAGYATÉKA

117

világa, a villák, s a kirándulóhelyek, de a magyar vidéki kúria élete is szinte filmszerűen jelenik meg előttünk olvasás közben. A humoros-fordulatos történetből „komolyan vehető”, s valamennyire szöget üthet az olvasó fejében, a magyar dzsentrivilág és szellem maradványainak kritikája, az „úri”-ság mibenlétének kritikus-humoros bírálata. Szarka szellemes megállapítása a magyar úr és paraszt – e szavakat használja − jellemzésére találóan jegyzi meg: mindegyikben van a másikból. Regényeit olvasva tapasztalhatjuk, hogy műveiben gyakori alakok a környezetükből kiemelkedő, sokszor válaszút előtt álló főhősök; e figurák megrajzolását sikerrel oldotta meg. Érdekes megfigyelni az írásaiban szereplő nőalakokat is, főként a női főszereplőket, akikben alapvetően kétféle típust rajzol meg. Egyik a konszolidált, tisztes életet élő nők, a másik a könnyelmű, néha szinte félvilági nőalakok csoportja. Ezek a figurák azonban nem válnak igazán élőkké, egyéni vonású szereplőkké a történetben, megmaradnak típusnak, funkciónak. Az „Elnémult ajkak” lapjain is, s a „Fütyöl a bánya” történetben is megjelenik a főhős párjaként szereplő fiatal hősnő, a pozitív női figura, ám mellette mindig megtalálható az ellenpólus, a könnyelmű, vagy szinte démoni nőalak, aki egy ideig akár vetélytársa is lehet a hősnőnek a főszereplő érzelmeinek megnyeréséért vívott küzdelemben. Mindkét típus elsősorban funkció, nem egyénített figura. E karakterek egyegy új jellemvonással színezve felbukkannak más művekben is, pl. az „Örvény” címűben a feleség és a színésznő (Jolly) a két ellenpólus. Egyes munkáiban viszont – ilyen a „Tolókocsi” című színdarab – megjelenik egy ezektől eltérő, életszerű, esendő, jó szándékú és természetes nőfigura, hibákkal és erényekkel. Érdekes módon az „Erzsébet nővér” című dráma Szent Erzsébetét is sikerült hasonlóképpen úgy megrajzolni, hogy a figura minden számtalan jó tulajdonsága mellett emberi maradt, s rokonszenves személyiségként jelenik meg az olvasók előtt, minden „hibátlansága” ellenére élő és nem „bosszantóan tökéletes” alak, hanem ember. A mellékszereplőként ábrázolt női figurák között − bár jóval kevesebbszer szólalnak meg a történetben – több az életszerű alak, s ők már nem is feltétlenül az említett két pólus megtestesítői. A férfi szereplők, akár főhősökről, akár mellékalakokról legyen is szó, kevésbé típusok megtestesítői; a pozitív szereplőket is többféle jellemvonással ruházza fel a szerző. Szarka Géza regényeinek témaválasztása többnyire – saját kora viszonylatában − modern és aktuális. Kora kérdéseit veti fel, s azok közül is a legsúlyosabbakat. Történetei az I. világháború végén, majd a 20-as és 30-as években játszódnak. Novelláinak egy része ugyancsak a két világháború közti időszakot öleli fel, ám vannak, amelyek időben átnyúlnak 1945 utánra is. Hősei között sok az úgynevezett kisember, s a hétköznapok eseményei, a valós élet jó ismerete süt ezekből az írásokból. Bár nagyon is foglalkoztatja a történelem, de inkább a jelen, az éppen történelemmé váló aktualitás, nem a régmúlt. Írásmódja egyszerű, szemléletes, jó megfigyelőként kiválóan jellemzi egy-egy nyelvi fordulattal az éppen beszélő szereplőt. A munkáit meghatározó élettisztelet jellemzi legtöbb írását, akárcsak természetrajongása, amely kiváló tájleírásaiban köszön ránk. Regényeiben erőteljesebben, nyilvánvalóbban van jelen a politika, a történelem, hiszen a regény

118

KOVÁCS ELEONÓRA – SZARKA GÉZA ÉLETÚTJA, MUNKÁSSÁGA ÉS ÍRÓI HAGYATÉKA

műfaja kedvez is egy-egy bonyolultabb téma részletesebb kifejtésének, s a szereplők sorsának alakulásában, esetleges jellemfejlődésükben jól kifejthető egy korszak hatása. Novellái inkább a hétköznapi élet egy-egy szeletét mutatják be, s a történetek együtteséből felsejlenek az ábrázolt korszakok. Elbeszélései fiatal kora óta gyakran jelentek meg, s nagyon sok lap közölte ezeket az írásokat. 1964-ben a Szent István Társulat adta ki novelláskötetét „Hívom az élőket” címmel. Akárcsak regényei, novellái közül is sok tartalmaz önéletrajzi elemet; hol motívumában, hol helyszínében, hol a cselekményben, vagy a szereplők jellemében lehet ráismerni az íróra. Az írások egy csoportja a gyermekkori emlékeket idézi, „Gyémántcipő” címmel a 15 éves félárva soproni diák viszontagságait, a család nehéz anyagi körülményei miatti küzdelmét, majd édesanyjának elvesztését örökíti meg. Szülőhelye, Bük is felbukkan helyszínként egy másik elbeszélésben (A mi céhmesterünk). Sok novella anyagát szolgáltatta az I. világháború, a diáksorból hadba vonuló fiatalember fronton töltött napjai köszönnek vissza „A 407-es magaslat” soraiból. „A kölyök” című írás szintén háborús helyszínen játszódik: a szabadságolását váró, de maradni kénytelen frontkatona indulata, elkeseredése végül jó irányba terelődik: nem bántja a századnál született kutyakölyköket, saját újszülött gyermekére gondolva győz benne az élet szeretete az elkeseredés felett. Sok novellában bukkannak fel állatok, főként kutyák. Az ember a többi élőlénnyel való kapcsolatában is ugyanazt kell, hogy szem előtt tartsa, amit az embertársaival szemben: az élet tiszteletét, a szeretetet. Ezek a gondolatok bukkannak fel a Nehéz ölni, A kilencedik gyomor, A fehér szamár, a Körmös ló, a Disznóvadászat és még sok más novella soraiban. A kötetnek címet adó elbeszélés − Hívom az élőket − ezt a minden élőlényre kiterjedő élettiszteletet foglalja össze. Zeneszerető ember lévén írásai közül nem maradhattak ki a zenét magasztaló, s annak az emberi lélekre tett csodás hatását bemutató írások sem, ilyen a „Beethoven madara” és „A zsoltár”. A „Fűrész úr ceruzái” című novella kiváló soraiban, a szerző bravúrosan írja le a tárgyakat (ceruzákat), a szövegből kitűnik, hogy a főhőshöz hasonlóan a szerző is tud örülni a látszólag jelentéktelen dolgoknak, látja az apró különbségeket, olyan személyiség, aki az élet parányi változásait is észreveszi és értékeli. Az egyketéma, később az abortusz-törvény és hatása nem hagyja nyugodni a gyermekpárti írót. A gyermek-kérdésben – itt nemcsak az egykézésről van tehát szó − nem jellemző rá a megengedő vélemény és magatartás, harcos cikkekben fejti ki az abortusz és az egyke káros hatását.14 „Törvény” című novellája, akárcsak „Az elnémult ajkak” a falu szokásaival szakítani akaró parasztcsalád történetét dolgozza fel. A jólét, vagy a gyermekvállalás közötti választást követi végig „A masina parancsol” című elbeszélésben. Az ember életében értékes dolgoknak a pénz miatt történő feláldozása, ez a néha kényszerűség szülte keserű döntés több helyen felbukkan a kötetben. Novellái gazdaságosan szerkesztett, arányos, a hangulatokat és élethelyzeteket jól érzékeltető, talán legjobban sikerült írásai. 14

Az egyke esetében néha elveti a sulykot, amikor a Halálos tavasz című Zilahy regényből készült filmről írt kritikájában megjegyzi, hogy a két főhős – akiknek filmbeli magatartása nem elfogadható, s lélektanilag is ellentmondásos számára – egyke. Fejérmegyei Napló 1940. II. 20

KOVÁCS ELEONÓRA – SZARKA GÉZA ÉLETÚTJA, MUNKÁSSÁGA ÉS ÍRÓI HAGYATÉKA

119

Színdarabjai között történelmi színjátékokat, de saját jelenében játszódó darabokat is találunk. Közülük a Szent Erzsébetről szóló misztériumjátékot („Erzsébet nővér”), s „Az aranyvenyige” című Mátyás királyról szóló történelmi színjátékát be is mutatták Székesfehérvárott. A „Tolókocsi”15 címmel – s még számos címváltozattal − fennmaradó, csak kéziratban olvasható darabja saját korában játszódik, s egy leányanya konfliktusát mutatja be családjával, akik nem pusztán a szégyentől, de a betegségtől is féltik, korábban szívproblémákkal kezelt lányukat. A szöveg – bár hiányosan maradt fenn – jól rekonstruálható, két változatát is megírta a szerző. Fennmaradt a dráma jeleneteinek vázlata, s a szereplők jellemrajza is. Egyik, Rónay Györgyhöz írt levelében említi, hogy e darabot megmutatta Illyés Gyulának, aki jó véleménnyel volt róla.16 Hagyatékában több történet vázlata is található, amelyet novella, vagy színdarab megírásához akart talán felhasználni. Kéziratban maradt fenn szintén „Fekete szivárvány”17 című drámája, amely ugyancsak szélsőséges élethelyzetet mutat be. A történet főhőse egy világtalan férfi, akinek egy műtéttel talán esélye lenne a gyógyulásra. Felesége szorongva néz az operáció elé, mert ha férje látóvá válik, kiderül a titok, amit az asszony eddig nem mert bevallani: egy, még házasságuk előtti szerencsétlen öngyilkossági kísérlet okozta sebhelyet az arcán. Az események tragikus véget érnek, mire a férj megnyugtatná feleségét, s a dolgok jóra fordulnának, az asszony hirtelen elkeseredésében, s félelmében öngyilkos lesz. Ugyanaz a feszült, elkeseredett hangulat, ámításokkal teli légkör, mint a „Tolókocsi” című darabban. A betegség, s a lappangó titok teljesen feldúlja a bemutatott családok életét, olyan reakciókat vált ki a közvetlen hozzátartozókból, amelyek felkészületlenül érik a történet főhősét, a beteget.18 A gyógyítás, a gyógyulás lehetősége élénken foglalkoztatta a szerzőt. Részletesen nyomon követte Cristopher Barnard szívsebész történetét, s a jegyzetek alapján úgy tűnik, hogy bár elsősorban az embereken való segítés szemszögéből tekintett a témára, de nem tudott elszakadni attól a gondolattól, hogy e segítség csak mások halála következtében realizálódhat. E ki nem küszöbölhető drámai ellentmondást látta meg ebben az orvosi kérdésben. Talán saját betegségei is okozhatták, de maga a tény, hogy sokra becsülte az emberi életet, nyilván motiválta abban, hogy élénken érdeklődjék a gyógyítás témája iránt. Több megőrzött újságcikk és jegyzet utal erre. Irathagyatékának érdekes részét teszik ki azok a vázlatok, amelyeket a 15 A színmű 1968-69 körül keletkezett, erre utal egy a Pécsi Nemzeti Színházhoz írt levél, amelyben említi, hogy 1969 áprilisában kapta vissza kéziratát a színháztól, s felajánlották számára, hogy újabb munkáit is szívesen lektorálják. 16 Levél Rónay Györgyhöz 1969. október 7. SZVL XIV. 21. Szarka Géza irathagyatéka. 17 E munkája 1965 júniusára már elkészült, erre utal egy levél, amelyet a Veszprémi Nemzeti Színház igazgatójához küldött, s amelyben említi, hogy a mellékelt darabról (Fekete szivárvány) véleményt, bírálatot kér. 18 E darab érdekessége, hogy a Pécsi Nemzeti Színháznál próbálta elhelyezni, bemutattatni. Ez ügyben segítője Horváth Jenőné, Jászai Jolán, a később országosan ismertté vált Jászai Mari rokon volt, aki rokoni kapcsolatban (bérmakeresztanya) is állt a Szarka családdal. Segítsége azonban - bár ígéretet kaptak a bemutatásra - sajnos mégsem hozott sikert. Szarka Géza levélben kér információt erre vonatkozóan a Pécsi Nemzeti Színháztól, 1970.október november 20-án kelt levelében, amelyből kiderül, hogy drámáját Büky Géza álnéven küldte el, s aláírásként e levelében is ez a név szerepel. E témában Jászai Jolánnal való levélváltása szintén megtalálható: SZVL XIV. 21. Szarka Géza irathagyatéka

120

KOVÁCS ELEONÓRA – SZARKA GÉZA ÉLETÚTJA, MUNKÁSSÁGA ÉS ÍRÓI HAGYATÉKA

Katolikus Legényegylet Szabadegyeteme irodalmi előadásaira való felkészüléskor készített. Nagyon találó, tömör, az illető szerzőt általában helyesen értékelő, s a magyar és világirodalom rendszerében jól elhelyező jegyzetek ezek; tulajdonképpen ma is használhatóak lennének. Arra törekedett, hogy a tárgyalt szerző munkásságának jellegét, stílusát, irodalomban való újító, előrevivő szerepét szemléletesen ismertesse. Szépirodalmi munkássága mellett helytörténettel foglalkozó írásai is megjelentek, ilyenek például a Fejérmegyei Naplóban a fehérvári utcanevekről, a fehérvári nyelvi érdekességekről írt rövid tanulmányai. Erről tanúskodik egy 1974-ben, a Művészet című lap szerkesztőségébe küldött levele is, amelynek mellékleteként „Hogyan született meg az első Vörösmarty szobor Magyarországon” címmel új írását küldi. Itt említi, hogy munkája megírásához levéltári dokumentumokat is felhasznált, tehát kutatás előzte meg cikkének elkészítését. E lakóhely iránti szeretet és elkötelezettség más formában is megnyilvánult munkáiban: regényei egy-egy epizódjának, s több novellájának színhelye Székesfehérvár, vagy annak környéke. „Az osztály nem hagyja magát” című, 1943-ban megjelent ifjúsági regényében szereplő kastélyban a Bory várra ismerhetünk, s a szintén e történetben említett szőlőhegy leírása azonnal felismerhetővé teszi a mára már erősen megváltozott Öreghegyet. Novelláiban – s ez talán csak a régóta Fehérváron élőknek tűnik fel – előfordulnak helyi, ismert családnevek. Készülő írásai szereplőinek valóságosnak tűnő, életszerű neveket gyűjtött – az ehhez készített jegyzéken található a fehérvári névanyag is. Egy-egy helyi anekdotát is beilleszt a történetbe, például „A zöld vonat” biztosítási ügynöke a csalai Kégl György, a későbbi kórházalapító történetével érvelt jövendő ügyfelével szemben. E témát külön elbeszélésben bővebben is feldolgozza a szerző „Jégverés Csala-pusztán” címmel az Új Ember 1963. július 7-i számában. Külön novellát szán a székesfehérvári vértanú, Hübner András történetének, aki társaival együtt 1849-ben került a Haleszligetnél a császáriak kezére, s akit az Újépületben később kivégeztek. Az 1970-ben megjelent „Vesztesek győzelme” című világháborús történet a Királykút környékét örökíti meg. Számos kész munka és sok terv, vagy részben megvalósult téma található a kéziratok között. Vörösmarty Mihályról, Kaszap Istvánról, Prohászka Ottokárról is készültek hosszabb-rövidebb írások, emlékbeszédek, feljegyzések. Külön csoportját jelentik rövid írásainak az egy-egy vidéket bemutató, a környék jellegzetességeit ismertető írások; egyik ilyen az „Erdei Napló”, amely a Sopron környéki erdőket mutatja be, s ahol jól érvényesül kiváló tájfestő képessége. Az Élet című lapban jelent meg 1943. augusztus 22-én. Hasonlóan kiváló a „Hollandiai mozaik”, amely olvasmányos országismertetés. Az Új Ember számára történelmi riportokat, cikksorozatot készített Székesfehérvárról, a török kori, a Rákóczi-kori város életéről. Szarka Géza és Vitéz Láng István munkájának köszönhetően, egy a ma embere számára már különösen értékes, történeti adatokkal teli kötet jelent meg 1939-ben, a „Székesfehérvár ünnepi éve 1938”. Az 1938-as év a Szent István emlékévvel köszöntött Székesfehérvárra. Az államalapító király halálának 900. évfordulóján emlékünnepségek sorozata zajlott a hajdani koronázó városban. Itt valósultak meg az ünnepi év legjelentősebb eseményei: a különböző

KOVÁCS ELEONÓRA – SZARKA GÉZA ÉLETÚTJA, MUNKÁSSÁGA ÉS ÍRÓI HAGYATÉKA

121

országos egyesületek ünnepi ülései, kongresszusai, a vitézi avatás, a tanügyi kiállítás, a Nemzeti Művészeti Napok, országos sportesemények. Fehérvár e kitüntetett szerepére évekkel korábban készült, nem véletlenül esett erre az időszakra a városrendezés egy jelentős szakasza. A jubileumi év eseményeit részletesen megörökítő említett kötet pontosan beszámol az emlékév előkészületeiről, programjáról, fotókkal dokumentálja az eseményeket, rögzíti az elhangzott beszédeket, s egy-egy érdekes epizódot is megőriz az eseménydús év történéseiből. Nagyon értékes és mind helytörténeti, mind kultúrtörténeti szempontból kiemelkedő munkája a székesfehérvári belvárosi plébánia történetét feldolgozó írás, amely sok idő elteltével, 2003-ban jelent meg a városi és a püspöki levéltár közös kiadványaként. Munkájának első részében a környék földrajzi adottságainak bemutatását követően Székesfehérvár múltját tárgyalja egészen a II. világháborút követő évekig. A város történetének ismertetése után kerül sor a plébánia kialakulásának és fejlődésének tárgyalására. A plébániához tartozó templomok, kápolnák bemutatása mellett, külön fejezetet szentel a szerzetesrendeknek, a plébániánál szolgáló plébánosoknak. Különösen érdekes a hívekről szóló fejezet, ahol a város polgárságának összetételét vizsgálja. A kötet több oldalon keresztül ejt szót a protestánsokról is, akikkel kapcsolatban azonban elfogult. A különböző városi karitatív intézmények életére vonatkozóan is szerepelnek adatok a kötetben. A művelődés különböző területeinek – iskolák, egyesületek, színészet, sajtó – bemutatása is része e munkának. A szerző gyermekeinek visszaemlékezéseiből kiderül, hogy a családban szóba került édesapjuk irodalmi témaválasztása, s néhány olyan levél is fennmaradt, amelyben Szarka Géza e témáról ír egy-egy barátjának, íróknak, szerkesztőknek. A visszaemlékezésekből, s a Szarka-válaszlevelekből kiderül, hogy az irodalmi életben való „zajosabb” siker zálogát többen témaválasztásának megváltoztatásában látták volna. Általánosabb, profánabb, esetleg „divatosabb” témákról nem akart írni. Maradt az ember, az élet, a humanizmus és természetszeretet, s a hit adta történeteknél, ezek érdekelték, igaz ugyanakkor, hogy talán megjelenésének korlátozott tere (Vigilia, Új Ember) is befolyásolhatta valamelyest témaválasztását. Kéziratban maradt művei, s a megjelentek között témájában hangvételében nem fedezhetünk fel igazán nagy különbséget. Nem publikált írásai elsősorban regények – köztük vidám hangvételűek – valamint színdarabok. Érdeklődése az új dolgok iránt több írásában is nyomokat hagy; szókincse ugyancsak figyelemreméltó; tudjuk, hogy külön gyűjtőmunkát szentelt egy-egy témája, alakja, regénye számára, hogy a történetben előforduló szituációkban, a különböző társadalmi helyzetű, szakmájú, életkorú szereplőket hitelesen tudja beszéltetni, környezetüket bemutatni. Munkái közül a novellák a legfigyelemreméltóbbak. Jól tudott bánni e rövid műfajjal. Színdarabjai – köztük több a kéziratban maradt − jól alkalmazzák a drámai fordulatokat, szituációkat, s jók, jellemzőek a párbeszédek; itt igazán azok a részek a kevésbé sikerültek, ahol a szerző túl sok jelképet használ, ahol túl szimbolikus vagy patetikus a szereplő és a szituáció. Azok a színdarabrészek a legsikerültebbek, ahol egyszerű embereket, valós, csak-

122

KOVÁCS ELEONÓRA – SZARKA GÉZA ÉLETÚTJA, MUNKÁSSÁGA ÉS ÍRÓI HAGYATÉKA

ugyan létező szituációkban cselekedtet, tesz próbára, ahol sűrűsödik a drámaiság, a tragikum. Jól látta meg a konfliktus lehetőségét egy-egy élethelyzetben. Kéziratban maradt regényeiben érdekes fordulatok olvashatók, ám ezek sokszor még nyers, nem javított részleteket is tartalmaznak, lévén nem kerültek kiadásközelbe. Kiadott regényeit olvasva leginkább az tűnik fel, hogy egy-egy téma felvetése, a problémák meglátása az erénye ezeknek a munkáknak, ám a szerzőnek nem erőssége a hosszú lélegzetű elbeszélő munka. Figuráit egy-egy jellemző vonással, tehát a novella műfajával nagyobb sikerrel mutatja be, teszi emberivé mint regénye lapjain. Stílusa, nyelvezete színes, sok maga alkotta szókapcsolat jellemzi. Ezek egy része találó és eredeti, ám bizonyos esetekben túlzásokba esik, s nem szerencsés módon kapcsol össze fogalmakat, alkot összetett szókat. Stílusa novelláiban a legerőteljesebb és a legegyenletesebb. Kiemelkedőek táj- és természetleírásai, ez egyébként valamennyi általa művelt műfajra jellemző. Tanulságos megfigyelni, hogy Szarka Géza miként látta saját helyét a magyar irodalom palettáján. Leveleiből kiderül, hogy az irodalmi élet sűrűjében nem volt benn, de ide túlzottan nem is kívánkozott. Az alkotómunkát tartotta fontosnak, nem az irodalmi berkekben való ismertséget. Saját helyzetét úgy jellemezte, hogy a radikális irodalomnak nem volt elég radikális, a konzervatív irodalomnak pedig nem volt elég konzervatív. Saját írói helyzetére több alkalommal is utal leveleiben. Egy olvasójához szóló levelében írja a következőket: „Az ilyen Hinterland nélküli, magányos írónak nehéz ma kiadóhoz jutnia olyan mondanivalóval, mint amit az én műveim fejeznek ki.”19 Erről vall 1969-ben írt levelében is Rónay Györgynek, amikor köszönetet mond egyik munkája – Erzsébet nővér − bírálatáért: „Ez bizony hiányzik nekem kényszerű elszigeteltségemben…” – írja. Elgondolkodtatónak tartja, hogy éppen egy katolikus folyóiraton belül lesz alkalma arra, hogy – a politikai keretek lehetőségén belül – de egyházi viszonylatban is szabadon írhasson. Itt nyilván az egyházat bíráló részletekre utal, hiszen e történetben Árpádházi Szent Erzsébet egy-egy cselekedete az egyház részéről nem mindig talál helyeslésre. (Az „Erzsébet nővér” egyébként a Vigilia 1970. október−novemberi számában jelent meg.) Szintén helyzetét elemzi egy ugyancsak 1970-ből származó levélben (itt a címzett sajnos nincs jelezve), amelyben a következőket írja: „Egyébként szinte elszigetelten élek vidéken, távol a pesti irodalmi köröktől, nexusoktól, dörzsöltségektől, amikhez kevés érzékem van (vagy semmi), de hát az ilyesmire születni kell.”20 Szarka Géza több alkalommal igyekezett kész munkáit kiadóhoz juttatni, s ehhez sokszor járultak tanáccsal szerkesztő, író, költő ismerősei. Érdekes levél maradt fenn 1957ből, amely a szóba jöhető folyóiratokat, napilapokat veszi sorra. Arra buzdítja Szarkát, hogy lehetőleg a szórakoztató, rövidebb írások közül válogasson. Az Érdekes Újság kapcsán megjegyzi, hogy oda nyugodt lélekkel küldhet írást, 19

Levél Rónai Ferencnéhez, 1970. március 4. SZVL XIV. 21. Szarka Géza irathagyatéka Ugyanebben a levélben tesz említést arról, hogy számos levelet őrzött már klasszikussá vált szerzőktől – Babits, Móricz, Kosztolányi, Áprily, Mécs – ám ezek az egyébként nagy becsben tartott levelek az 1944-45-ös háborús események közepette, akárcsak kéziratai egy része megsemmisültek. 20

KOVÁCS ELEONÓRA – SZARKA GÉZA ÉLETÚTJA, MUNKÁSSÁGA ÉS ÍRÓI HAGYATÉKA

123

mert „nincsenek szempontjaik az írók hovatartozása felől”21 . Témái a humanista és keresztény ember gondolatait rögzítik, művei az esetek jó részében inkább gondolkodtatnak, nem kész válasszal állnak elő. Írásainak jelentős részében kap helyet a hit, mégis a vallásos író minősítés leegyszerűsítése lenne az író értékelésének. Írói munkásságának vizsgálatakor, s a róla alkotott vélemények megszületésekor a korabeli kritika számára sem lehetett teljes a kép, hiszen nem ismerhették valamennyi munkáját. Az említetteken kívül számos kiadatlan írása − novellák, regények, színdarabok – módosíthatta volna az írói portrét. Ehhez hozzá kell tenni még azt is, hogy a háborús évek alatt számos munkája – köztük sok novellája – elveszett , megsemmisült, esetleg csak töredéke, az írás vázlata maradt fenn. Utóbbiak is kiegészíthetik a publikált munkák alapján kialakított írói pályaképet, ám csak nagy körültekintéssel vizsgálhatók.

21

A 11. jegyzetben említett levél. Erre vonatkozó feljegyzések szerepelnek fiának, Szarka Lászlónak édesapjára vonatkozó visszaemlékező feljegyzéseiben is. SZVL XIV. 21. Szarka Géza irathagyatéka 23 Felesége visszaemlékezéseiből, SZVL XIV. 21. Szarka Géza irathagyatéka 22

124

KAPOSI KRISZTINA – RÓNAY GYÖRGY TRIPTICHONJÁRÓL

Kaposi Krisztina

Rónay György Triptichonjáról* Rónay György tanulmánygyűjteménye Harsányi Lajos, Sík Sándor és Mécs László 1949 után megjelent köteteihez készített bevezető írásait, illetve egyéb, személyesebb hangvételű méltatásait tartalmazza. E fontos és értékes tanulmányokból felépített triptichon hiánypótló munka, hiszen a nagy papköltő-triász válogatáskötetei, s velük együtt Rónay benne szereplő írásai napjainkban már csak nehezen hozzáférhetőek. Ám ezek a tanulmányok nemcsak ezért érdemelnek megkülönböztetett figyelmet, hanem azért is, mert szerzőjüknek, az egyszerre kiváló esszéista és irodalomtörténész Rónay Györgynek kifinomult stílusát és lenyűgöző tudását egyesítve a modern katolikus irodalom három jelentős képviselőjének alapvető, s mindmáig ható érvényű értékelését adják. A kötetet a Harsányi Lajos Toronyzene című válogatásához írott bevezető tanulmány nyitja (9-70. old.). A terjedelmes, mintegy hetven oldalt felölelő írás egy teljes biográfiai ívet ad, a bábolnai papköltő emlékiratait is felhasználva: A tanulmányt olvasva, egymással párhuzamosan bomlik ki előttünk Harsányi papi hivatása és létmódja, valamint azzal szoros összefüggésben álló költőmivolta. Az életpálya bemutatása – a Harsányi-család felmenőitől kezdve, a gyermekkor meghatározó élményeinek számbavételén át egészen a költő utolsó, haláláig tartó életszakaszának legmeghatározóbb eseményeinek regisztrálásáig – mind-végig lendületes és választékos esszéstílusban történik; melyhez tömör, ám rendkívül lényeglátó és precíz, irodalomelméleti reflexiók is társulnak. E reflexiók egy része Harsányi személyes emlékezéseiből idézve vallásos költészetének valamely szignifikáns jellegzetességét emeli ki és értelmezi a tudományosság igényével – így például halál-misztikájának forrásait (a banai temetések, győri és esztergomi liturgikus élményei; diáktárásának és egyúttal jó barátjának, Kurja Gézának a halála stb.) gyűjti egybe, vagy valamely jelentős kötetéhez, például A Napkirály rokonához fűz tartalmas észrevételeket. Másik része a kritikus hozzászólásokat és megjegyzéseket sem mellőzve helyezi el Harsányit a korszak irodalmi kontextusában, valamint számba veszi jelentős költőelődjeit és mintaképeit (Horatius, Dante, Ady), kimutatva azok költészetére gyakorolt hatását is. Harsányi személyiségének és költészetének e komplex igényű leírását a megfelelő helyeken más szerzőktől (Szabó Lőrinc, Sík Sándor) vett citátumok is gazdagítják. A tanulmány összességében egy alapos és kifinomult képet ad tehát Harsányi Lajosról, különös hangsúlyt fektetve a művészetében rejlő értékek kiemelésére, ezáltal juttatva méltó helyet a bábolnai papköltőnek az egyetemes magyar költészetben. Míg Harsányiról a Triptichon egyetlen nagyívű tanulmány formájában nyújt rendkívüli fontosságú értékelési alapot; a papköltő-triász második tagjáról, Sík Sándorról kilenc kisebb írás alapján tájékozódhatunk. Az ezeket az írásokat * RÓNAY György, Triptichon: Harsányi Lajos, Sík Sándor, Mécs László, Bp., Kairosz, 2012.

KAPOSI KRISZTINA – RÓNAY GYÖRGY TRIPTICHONJÁRÓL

125

összefogó szövegegység (73-180. old.) nem csupán a Sík szigorúan megválogatott köteteihez írott, az irodalomtörténész tollából született tanulmányokat tartalmazza, hanem személyes indíttatású, a méltatás erős szubjektív szándékával készült megemlékezéseket is. Ennek hátterében Sík és Rónay bizalmas, apa-fiú jellegű viszonya áll – ennek a bensőséges, Radnóti és Sík viszonyához hasonló kapcsolat tükrözői ezek az egyszerre tudományos, de a személyes érzelmektől is mindig áthatott megnyilatkozások. Elsőként a középkori himnuszok eredeti, latin nyelvű szövegeit és azok Sík Sándor-féle fordítását magában foglaló Himnuszok könyvéhez írott előszót olvashatjuk (73-78. old.). E bevezető tanulmány párja, a Sík zsoltárfordításaihoz (Zsoltárok könyve) készült prológus szintén megtalálható a kötetben (107-116. old.). Mindkét írás erősen hangsúlyozza, hogy Sík nem csupán költőként tekinthető modern katolikus irodalmunk egyik legmeghatározóbb alakjának, hanem a zsoltárirodalom és a középkori himnuszköltészet tolmácsolójaként is, hiszen a kivételes fordítói talentummal és erudícióval rendelkező papköltő e két gyűjteményes kötete a korábbi fordításokat felülmúlva ad értelmileg és költészetileg egyaránt pontos és hűséges, ugyanakkor esztétikailag is kifinomult és impozáns szintézist. E két méltatás között helyezkedik el az Alexiusról (79-87. old.), valamint a Sík időskori lírájáról (88-106. old.) írott két összefoglaló jellegű tanulmány. Előbbi Sík misztériumának az életműben való elhelyezése után a mű legfontosabb mondanivalóját a szeretet omnipotenciájában fogalmazza meg, majd ezt az eszmei tartalmat továbbvezetve jut el a Szűz Máriáról szóló költeményeket egybegyűjtő, s szintén a szeretet és a hit jegyében fogant Tizenkétcsillagú korona c. kötet gondolati ívéig. Utóbbi, Az ősz dicsérete című írás, Sík fiatalkori költészetéből, mindenekelőtt a Szembe a Nappal című kötetből kiindulva a papköltő érett korszakának legmélyebb tartományait és értékeit tárja fel, amely leginkább a létkontemplációIsten fogalmi hármassal jellemezhető. A Kettős végtelen című válogatáshoz készített tanulmány (151-180. old.) ugyancsak Sík művészetének egyedülállóan kivételes sokoldalúságára világít rá: Az olvasó a biográfia mentén haladva kísérheti figyelemmel annak a jellegzetes Sík Sándor-i lelkiségnek és rendkívüli mélységű spiritualitásnak a kibontakozását, amely legteljesebb formájában a papköltő érett költeményeiben és évente kétszer tartott konferencia-sorozataiban rajzolódik ki. A Triptichon további Sík Sándorról szóló írásai (Naplórészletek, Sík Sándor, Az olvasó naplója / Sík Sándor: Áldás) a személyes emlékek kifinomult stílusú tanulmányokba foglalásával kívánnak hozzájárulni a papköltő-triász második tagjának méltó elhelyezéséhez és értékeléséhez, ezáltal még teljesebbé téve a Sík Sándorról alkotott önmagában is rendkívül gazdag képet. A kötet harmadik nagy egysége Mécs Lászlót mutatja be. A papköltő-triász harmadik tagjának új verseit tartalmazó Élőket nézek című kötethez írott bevezető tanulmány (183-189. old.) kifinomult érzékkel mutat rá a Mécs költészetében megfigyelhető változások háttérokaira, egyúttal mélyreható, s időtálló értékelést is adva róla: Rónay kiemeli, hogy noha Mécs művészetének stílus- és képvilága a kezdeti barokkos ragyogás és pompa irányából mindinkább a halványabb,

126

KAPOSI KRISZTINA – RÓNAY GYÖRGY TRIPTICHONJÁRÓL

szegényesebb pólus irányába mozdult el, költészetének legrelevánsabb sajátossága, vagyis a szerzői én magatartásmódja, a kisebbségi magyarság szociális eszméket valló katolikus költőjének hangja mindvégig meghatározó érvénnyel volt jelen költeményeiben, méghozzá egyre mélyebb és erőteljesebb változatokban. Az ezután olvasható két írás, a Vadócba rózsát oltok (190-196. old.), valamint az Aranygyapjú (197-249. old.) című kötetekhez készített két tanulmány az ún. Mécs-problémát kívánja egy lehetséges objektív szempontrendszeren keresztül bemutatni és tisztázni: Hiteles megvilágításba helyezi a papköltőnek a különböző publikációs fórumokkal (Nyugat, Vigilia) való kapcsolatát, valamint az adott történeti és történelmi kontextushoz való igazodásának lehetőségeit. A róla készült különböző kritikák és értékelések eltérő álláspontjainak ismertetését pedig Fábry Zoltán szavainak felidézésével zárja, egyúttal állást is foglalva a kérdésben. Eszerint Mécs László „a szlovákiai magyar irodalom elévülhetetlen tartozéka”, költészete számos értéket rejt magában, melyeket kötelességünk a hagyomány folytonosságába helyezni s ezáltal tovább éltetni.

Kocsis Balázs – Ugrásunk (földgömbön a bohóc)

Kocsis Balázs – Virtuóz

BOBORY ZOLTÁN – AZ ÁRON NAGY LAJOS MŰVÉSZBARÁT KÖR KIÁLLÍTÁSA ELÉ

127

Bobory Zoltán

Az Áron Nagy Lajos Művészetbarát Kör kiállítása elé A művészetekről – is

Ha közös tárlatról, egy alkotó művészi közösség megnyilatkozásáról van szó, amikor teremtő emberek kitárulkoznak előtted, bevezetnek a lelkük és szellemük épületébe, és vezetőként visznek végig egy varázsos labirintuson, óhatatlanul eszünkbe kell, hogy jusson a kérdés: vajon miért? Mi az a tiszteletre méltó, sokszor megfoghatatlan mozgató-, világra hívó erő, ami készteti, sarkallja, erősíti, hittel bátorítja és önbizalommal ellátja őket, az alkotó embert? Ehhez a nagyon tiszteletre méltó tevékenységhez, ami nem csak örömet, sikert, megnyugvást, elégedettséget tartalmaz és eredményezhet, hanem magában foglalhatja bizony az életet, értéket teremtő ember fájdalmát, annak terheit és a csalódást, kétségeket is. Hitünk meggyengülését abban, hogy amit teszünk, az valóban értékes, valóban hozzájárulunk vele ahhoz, amit a kultúránknak mondunk. Vajon miért? S ebben az izgalmas, az indivíduum válaszára váró kérdésben benne foglaltatik egy másik, talán még rejtélyesebb kérdés a maga bonyolult válaszával. S ez: mi a művészet? Mi a költészet, a képzőművészet, az alkotó, teremtő művészetek? Félelmetesen nehéz és döbbenetesen könnyű kérdés, miként rá a válasz is. Bátorság kell hozzá, hiszen erre méltó ember talán nem is létezik Könnyelmű, kacér, igéző cafka? Fiatalként elcsábít, levesz a lábadról. Aztán legtöbbször odébbáll. Vannak, akiket örökre megszédít. Hol könnyes szemmel, lógó orral koslatnak utána, néha örömtől pirosló arccal, mint mindenre elszánt forradalmi ifjak, kigombolt ingben követik, napba révedve, közelükben mély vermek. S Ő hátrahátrafordul, szeme sötétlő kút mélye vagy égető tűz, combtőig villantja ki fehér, vérforraló combját. Hogy újra tovalibbenjen. Mint a Mindenség felé hívó Isten int: gyere, csak gyere, gyere, el ne hagyj. Közben körülötted minPappné Maklári Éva – Takarítónő den virágba borulhat vagy a Gyehenna

128

BOBORY ZOLTÁN – AZ ÁRON NAGY LAJOS MŰVÉSZBARÁT KÖR KIÁLLÍTÁSA ELÉ

lángja éget. Hiszed, ha elérted, a tiéd lesz, az övé leszel. Művész. Már az áldott anyaméhben hatások érnek minket, amire reagálunk, tehát érzékelünk, azaz belénk épülnek, érzékrendszerünkbe, misztikus ideg-világunkba. S biztosan, ez a felfoghatatlanul parányi kis szerveződés elraktározza, ami éri. Mint később végig, a Végig, síró-rívó, de mennyekig is érő földi életünkben. Az élményeket, a lelkünket, tudatunkat érő hatásokat elraktározzuk magunkban. A Teremtő így rendelte. A művészet pedig: az élet „lehívja belőlünk”, amivel ellátott minket. A Teremtőtől kapott belső erő által működő dinamizmus, felépülés és leépülés egyben. Érzelmi, gondolati önfelBárdos Istvánné – Őszi erdő adás. Kitárulkozás. Tehát védtelenné válás. Vállalod, elviseled a fájdalmat, a fogyást, mert hiszel: ez a dolgod. Építeni a lelkek épületét, mert érzed, hogy szükség van a kiáltásra vagy a könyörgő szóra, mert tudod, hogy fel kell hívni a figyelmet a sötétségben lábunk előtt heverő – vagy odakészített – akadályra, hogy csalók raktak le útjelzőt, s meg kell mutatni a hagyásfát, amerre mehetsz. A megmentő lelkiismeret, a bántó bűntudat ébresztése. A megmaradásért. Az ellehetetlenítőn gonosz világ ellenében. Ordítani a csalókra és kilökni őket a sötétségből a fényre. Lássák. Így, ez igaz, ez az igazi! De a művészet téged is megszólít: mutasd magad. Lássanak, csak így érvényes…! Ha így van, minden művészet háború, a művészet, a képzőművészet, a versírás benned megteremtődő béke, ahogy az élet kívánja. A bennünk, bent kezdődő béke pedig: „Istent az emberrel, eget a földdel nem a pap köti össze, hanem a művész.” Mondom némi változtatással ezt a megszívlelendő idézetet.

Csík László: Fafaragás

Szakál Antal: Érme (Takács Imre)

Miklós János: História (kerámiakép)

BOBORY ZOLTÁN – AZ ÁRON NAGY LAJOS MŰVÉSZBARÁT KÖR KIÁLLÍTÁSA ELÉ

129

Amikor az Áron Nagy Lajos Művészetbarát Kör közösségéhez tartozó, és ehhez a közösséghez tiszta szívvel és elismeréssel kötődő, nem csak kötelességből, emberként erre a megtisztelő feladatra megkaptam a felkérést, azaz, hogy bevezethetem, megnyithatom ezt a kiállítást, eszembe jutottak a hasonló, korábbi szolgálatok. Minden alkalom természetesen más és más volt. Egy valamiben volt közöttük egyezés: olyan emberként kell egy képzőművészeti kiállítást megnyitni, aki tisztában van azzal, hogy sem a csaknem két évtizedes kiállítás-szervező múlt, sem ezzel a művészeti ággal való gyermeteg próbálkozás, sem a művészi alkotásokhoz való meggyengíthetetlen vonzódás nem jogosít föl arra, hogy akár csak egy képről, szoborról, faragványról, kerámiáról azt mondhassam, hogy jó vagy nem jó. Csak ahhoz van jogom, etikai felhatalmazásom, hogy amennyiben ezt Szűcsné Novák Mária: Ruth meg kell tenni, azt mondjam az illető alkotásról, alkotásokról, hogy tetszik vagy nem tetszik. Nos, mindezt, a művészetekről megfogalmazott, bevezető gondolataim folytatásaként bátorkodom elmondani és megértésüket kérni: nem próbálok meg arra sokkal inkább hivatottabb műelemzők, megalapozottan szakmai értékelésre is jogosultak szerepében hivalkodni. De arra mindenképpen jogosultnak érzem magam, hogy kifejezzem: örömmel és büszkeséggel néztem végig tegnap este, egyedül a teremben, ezt a kiállítási anyagot. Amelyik magán viseli a közös tárlatok minden ismérvét, erényét, a változatosságot, és azt, hogy egy ilyen kiállítás tárgyai nem egységes súllyal vannak jelen bennünk a tetszik kategóriában. Büszkeséggel, mert a Vörösmarty Társaság, s ezen belül az Áron Nagy Lajos Művészetbarát Kör olyan példamutatóan vesz részt Fehérvár közéletében, kulturális vérkörében, mindennel szemben erősítve bennünk a tenni-tudás hitét, hogy az tényleg büszkeségre jogosíthat valamennyiünket.

Szabó Rózsa: Erdélyi táj

Szűcsné Novák Mária: Város (tűzzománc)

130

BOBORY ZOLTÁN – AZ ÁRON NAGY LAJOS MŰVÉSZBARÁT KÖR KIÁLLÍTÁSA ELÉ

Örülök annak is, hogy ez a kiállítás advent vége felé, a szeretet ünnepe előtt van. Így, erős tartalommal fejezheti ki azok egymás iránti tiszteletét, szeretetét, akik részesei ennek a közösségnek, s ennek a kegyességnek. Miként örömteli az is, hogy az ünnepi, 2013-as esztendő képzőművészeti rendezvényeinek felvezetőjeként tarthatja számon a város, s a városvezetés ezt a közös hitvallást. Igen, hitvallást. A bevezetőben, a művészetekről elmondott vallomásomból, most jöttem rá, ezt a kifejezést hagytam ki: hitvallás. A kultúra – a művészetek, képzőművészet, irodalom, zene örökérvényűségében vetett hit vállalását. Ezzel nyitom meg a mai kiállítást. S amikor végignézik az itt kiállított alkotásokat, ne feledjék Szent István intelmét: szeretetben légy kegyes… Bennünk békét teremtő boldog pillanatokat ehhez a mai kiállítás-ünnephez és a következő áldott napokhoz.

Szabó Rózsa: Arcok

(Kiállítás-megnyitó, Vörösmarty terem, 2012, december 18.)

Várkonyi Gábor: Nyírfák

Zsebők Lajos: Janka (terrakotta)

Dienes Ottó : Úton a Bella tó felé

BOBORY ZOLTÁN – AZ ÁRON NAGY LAJOS MŰVÉSZBARÁT KÖR KIÁLLÍTÁSA ELÉ

131

Kiállított művek jegyzéke:

Zsebők Lajos: Éva

Bajkai Braun Géza: Arab félvér Bajkai Braun Géza: Őszi avaron Bajkai Braun Géza: Szabóné Hársfalvi Ilona Bárdos Istvánné: Dénes néni Bárdos Istvánné: Őszi erdő Csík László: Fafaragások Dienes Ottó Imre: Ködös téli reggel Dienes Ottó Imre: Téli táj templommal Dienes Ottó Imre: Úton a Bella tó felé Fekete Anna: Ikon I. Fekete Anna: Ikon II. Pék Eszter Anna: Fonyódi Part I. Pék Eszter Anna: Magasabb szempont Pék Eszter Anna: Stromorska I. Karóczkay Ottó: Napsütésben Karóczkay Ottó: Nyárak a nyárban Karóczkay Ottó: Zalai zöldben Kocsis Balázs: Hegedűs Kocsis Balázs: Ugrásunk (földgömbön a bohóc) Kocsis Balázs: Virtuóz Miklós János: História (kerámia kép) Miklós János: História-Etelköz (kerámia kép) Miklós János: História-Tiszaberzéd (kerámia kép) Pappné Maklári Éva: Gödöllői táj Pappné Maklári Éva: A kis kertész Pappné Maklári Éva: A takarítónő Revák István: Modell a műteremben Revák István: Réka a műteremben Revák Katalin: Dámvad pár Revák Katalin: Macska (Settenkedő) Szabó Rózsa: Arcok Szabó Rózsa: Búcsúi menet Szabó Rózsa: Erdélyi táj Szakál Antal: Barátok (ló és lovas) Szakál Antal: Baromfi udvaron Szakál Antal: Dám bika Szakál Antal: Érmek Szűcsné Novák Mária: Ruth (tűzzománc) Szűcsné Novák Mária: Várakozás (tűzzománc) Szűcsné Novák Mária: Város (tűzzománc) Szűcsné Novák Mária: Virág (tűzzománc) Szünderné Havasi Erzsébet: Esőben Szünderné Havasi Erzsébet: Karácsony Szünderné Havasi Erzsébet: Téli séta Várkonyi Gábor: Horgásztó Várkonyi Gábor: Nyírfák Várkanyi Gábor: Szeles idő Zsebők Lajos: Éva Zsebők Lajos: Álló akt, Zsebők Lajos: ÜIő Akt (terrakotta), Zsebők Lajos: Janka (terrakotta) Zsebők Lajos: Vénusz

132

BOBORY ZOLTÁN – AZ ÁRON NAGY LAJOS MŰVÉSZBARÁT KÖR KIÁLLÍTÁSA EL

Gálné Pék Eszter Anna: Stromorska

BOBORY ZOLTÁN – AZ ÁRON NAGY LAJOS MŰVÉSZBARÁT KÖR KIÁLLÍTÁSA ELÉ

133

Csík László: Fafaragások

Szünderné Havasi Erzsébet: Esőben

134

KIRST LÁSZLÓ – TÉLI TÁRLAT A PELIKÁN GALÉRIÁBAN...

Péter Ágnes: Buborék I–IV 2012.

KIRST LÁSZLÓ – TÉLI TÁRLAT A PELIKÁN GALÉRIÁBAN...

135

Kirst László

Téli tárlat a Pelikán Galériában 20 éves a Székesfehérvári Művészek Társasága 2012. november 23-i megnyitó gondolatai 20 év egy önkéntes tagságon alapuló társaság életében jelentős időszak, mint ahogy a megjelenítés eszköztárában válogató művész számára is. A Székesfehérvári Művészek Társaságának a Pelikán Galéria a kiállító helye az állandó galériája, méltó otthona művészeinknek. Egy copf stílusú házban országosan elismert magas színvonalú kortárs művészeti kiállító hely. Egy megnyitó regionálisan a társasági élet jelentős eseménye. Az lenne kívánatos, hogy a baráti találkozók színhelyéül többen ezt a környezetet választanák, sokan jöjjenek el, beszéljenek az itt látottakról, melyek hatással vannak gondolatvilágukra. Az utcán találkozva az ismerősök a mindnyájunk által tapasztalt gyakori és jól ismert kérdést követően – „Hogy vagy?” a válasz – „Hagyd el……” stb. Másként hangozna: „tudod voltam egy kiállításon, megnéztem egy képzőművészeti tárlatot és ott ezt és ezt láttam, tapasztaltam. – menjünk el együtt, hozd el a családodat is.” Tehát a Galéria folyamatosan legyen egyik színhelye a mindennapi társasági életnek. A művészi alkotásoknak mindenki számára van mondanivalójuk. A kiállító művészeknek felelősségük van alkotásaikon keresztül nem csak a hétköznapi életben hanem közvetve fontos a szerepük a gazdaságban is a társadalmi együttérzés vonatkozásában. Formálják és alakítják a közhangulatot. A gazdaságnak olyannak kell lennie,

Pinke Miklós: Kerti virágok I.

Pinke Miklós: Kerti virágok II.

136 KIRST LÁSZLÓ – TÉLI TÁRLAT A PELIKÁN GALÉRIÁBAN... hogy a tehetségek itthon maradjanak. A művészek akiknek a kreativitásuk ingyen van, de a tehetségük szorgalmuk nélkül nem él. Érezzék az elismerést és a megbecsülést, váljanak példaképpé akiket lehet követni, hogy így nőjön fel az új generáció. Erre ma Magyarországnak igen nagy szüksége van. Rousseau szerint a művészet a gazdaság mellékterméke és ő azt fényűzésként értékelte. Mi tudjuk, ma már nem az. Mindenki számára elérhető és ezen a mai kiállításon itt az Advent időszakában a műalkotások meg is vásárolhatóak. Paczona Márta: Grafika

KIRST LÁSZLÓ – TÉLI TÁRLAT A PELIKÁN GALÉRIÁBAN...

137

Szarka Tamás: Tál

Revák István: Műtermi csendélet II.

138

KIRST LÁSZLÓ – TÉLI TÁRLAT A PELIKÁN GALÉRIÁBAN...

Végvári Beatrix: Városképek

KIRST LÁSZLÓ – TÉLI TÁRLAT A PELIKÁN GALÉRIÁBAN...

139

Valamennyien valljuk, hogy jó együtt élni műalkotásokkal azokat megérteni és magunkénak tudni. A művész a világ történéseit, dolgait fonákja felől fürkészi, hazugság is jelen van az alkotásokban, de ha ezt felfedezzük a mondanivaló lényege a jutalmunk. Sajátos eszközöket használ egy-egy művész a valóság megismertetéséhez, alkotásaiban érzékileg adekvált módon. Akinek mondanivalója van, tehetsége, egyéni látásmódja, hogy mindezt elmondja meg kell sajátos eszközeivel szólalnia. Gondoljunk azokra a kiváló művészekre és jeles közéleti személyekre a múltban akik részképességi zavarral küzdöttek, szerencsére mégis megszólaltak, mert különleges képességet hordoztak magukkal. Különleges képességük alakult ki részképességi zavaruk miatt. Ők voltak a kisebb-nagyobb mértékben diszlexiás zavarral élők. Közülük milyen jó, hogy élt és alkotott Pablo Picasso. A vizuális figyelem az észlelésnek központi jelensége. Az észlelés a tudással van kapcsolatban és az emlékezettel működik együtt. Az észlelések az emlékezet információival kerülnek az agyunkba összehasonlításra és kombinálódnak azokkal. Az ismeretek mind magasabb fokúvá bővülnek. Auguste Rodinnek oly mértékben voltak diszlexiás problémái, hogy apja a szomszéd sírkövest kérte meg, hogy kezdjen valamit fiával, mert az iskolában nem boldogult, viszont szerette volna ha valamiféle tisztességes szakmát kitanulna. Később az impresszionista szobrászat legnagyobb hatású képviselője lett, alakjait csak részben faragta ki ezzel a márványtömb egy elvont gondolatot novellisztikus tartalmat fejez ki. Diszlexiás zavarait küzdötte le és az élet más területen nagyot alkotó 1400 szabadalom birtokosa Edison. Ide sorolhatjuk még Einsteint, Churchillt, Nelsont, Rockefellert valamint a Magyar Tudományos Akadémia volt elnökét Szentágothay Jánost is.. A mi környezetünkben élő művészeink a Székesfehérvári Művészek Társaságának tagjai könnyebb helyzetben vannak, Ők mint a kiállított alkotások is bizonyítják nem szenvednek színdiszkriminációs zavarban sem és egyéb részképességi problémával nem bírnak. Meg kívánjuk becsülni áldásos tevékenységüket, biztatjuk Őket, hogy a valamennyiünket sújtó nehéz gazdasági környezetben is tartsanak ki, alkossanak tovább. Van még nagyon sok mondanivalójuk számunkra, szükségünk van a személyes jelenlétükre és művészi munkájukra, mely motivációként szolgáljon, valamint az miszerint mi várjuk egyéni látásmódjuk tárgyiasult megjelenítését.

(Elhangzott a Pelikán Galériában, Székesfehérváron, 2012. november 23-án, A Fehérvári Művészek Társasága évzáró, karácsonyi kiállításán és vásárán. Optometrista szakember írása.)

140

KIRST LÁSZLÓ – TÉLI TÁRLAT A PELIKÁN GALÉRIÁBAN...

Horváth János: Nézőpontok

141