szer►aгehányásІk* BURANY N А NDOR
Jó, hogy elmondtad ezt, mert err ől meg ami ezután történt, én nem sokat tudok. Azt hallottam ugyan, mi lett végs ő kimenetele nagy igyekezetednek. Megértem a szenvedélyt, amivel a testvérek megmentéséért síkraszálltál, nem szabadna kételkednem szándékod őszinteségében. Az emberek, akiknek megmentését célul t űzted magad elé, hosszú évek küzdelmei során nőttek a szívedhez. Velük éreztél, sajnáltad a bukásukat, ismerted évekig dédelgetett álmaikat, amiket a megvalósulás el őtt fenyegetett megsemmisüléssel az inkvizítor. S ők is úgy fogadtak maguk közé, mint testvérüket. Akadtak ugyan ellenségeid, irigyeid is, a legtöbben azonban, szegények és gazdagok egyaránt, gyorsan szívükbe zártak. Hamar megértették, hogy érdekeiket képviseled, boldogulásukat akarod el ősegíteni. Megbíztak benned. Ha anyagi segítséget kértél t őlük, elhitték, hogy ezt maradéktalanul valamilyen, els ősorban az ő számukra hasznos ügyre akarod fordítani, nem tartasz meg magadnak egy dénárt se bel őle. Voltak már papjaik, akik csak a harácsolásra gondoltak, ismerték az ilyeneket, könnyen különbséget tudtak tenni. Megértelek, mondom, de nem különös-e, hogy amíg Andrásnál izgatottan és türelmetlenül vártad a visszaindulás pillanatát, egyre arra gondoltál, attól tartottál, hogy a testvérek, miután hiába vártak, bizonyosan árulással vádolnak. Többször is említetted ezt, más alkalommal is elfogott a félelem. Nem gondolkoztál róla, mi lehet ennek az oka, miért nem tételezted fel például Bácsban, hogy azok, akik a rejtekhelyükön szorongással várták érkezésed, esetleg arra is gondolhattak, hogy nem sikerült a szökésed, hogy az inkvizítor embereinek vagy a katonáknak a kezébe kerültél? Megtörténhetett volna ez? Gondolhattak erre is, sajnálkozhattak is emiatt, imádkozhattak érted, a szabadulásodért, meg hogy legyen er őd legyőzni a szenvedést és megpróbáltatást. Te erre nem gondoltál, hogy aggódnak érted, elképzelni azt nem tud* Részlet a Kamanci Balázs címц történelmi regényb ől.
624
tad? Nem szóltál err ől soha, azért kérdem csak. Pedig te magyaráztad nekik, te nevelted beléjük a prédikációk, a szentírás-magyarázatok során s mára gyerekekbe is az iskolában, hogy ti vagytok Krisztus kiválasztott népe, hogy tisztán, büntetlenül kell élnetek — s az árulás gondolata mindezzel összeférhetetlen —, mert csak úgy menthetitek meg a szörnyű pusztulástól a világot, magatokat, hazátokat. Lentr ől, délről csoportosan érkeztek a menekültek, akik nem gy őztek siránkoznia törökök kegyetlenkedéseir ől. Emlékszel rá, a templomtéren, ott a szilfák árnyékában telepedett le az az alamizsnáért könyörg ő menekült csoport, amely szó nélkül is intés, figyelmeztetés volt, hogy a f őurak, főpapok mérhetetlen b űnei miatti pusztulást, Isten haragját csak úgy kerülhetitek el, ha minden áldozatot vállalva, semmilyen veszélyt ől vissza nem riadva terjesztitek Isten igaz igéjét, minden más, hamis tanítással szemben. Nem kételkedhettél benne, hogy hittek szavaidban, látták a veszélyt, rettegtek a török közeledtét ől, féltették családjaikat, házaikat, jószágaikat, de hajlandók voltak bármikor vad oroszlánként az ellenségre menni. Elhitték neked azt is, hogy mostani szenvedéseik is onnan származnak, mert el őbb sokáig vakon vallották a római papok tanításait, s ezzel maguk is terjesztették az antikrisztus igéit. Elszántságukat s azt, hogy hajlandóak vállalnia Krisztus kiválasztott népére háruló terheket, nemegyszer bebizonyították; igaz, err ől csak később tették a legmeggy őzőbb bizony Ságot, el őbb ott Kamancon pár nappal vagy héttel bácsi menekülésed után, kés őbb meg amikor Kapisztrán és Hunyadi felhívásának tettek eleget, s tömegesen sorakoztak fel a Nándorfehérvár felmentésére induló keresztes seregekbe. Ezt persze, te akkor még nem tudhattad, azt azonban nem tagadhatod, el őbb is, számtalanszor bizonyítékát adták irántad érzett h űségüknek. Gondolj arra a tavaszi alkonyatra, a Kelemen f őesperes emlékezetes vizitációja utáni esztend ő tavaszának egy alkonyatára, amit velük töltöltöttél a dunai hajómalomnál. András akkoriban vette bérbe a malmot. Előbb nagyon elhanyagolt állapotban volt, ő rendbe hozta a sövényb ől készült malomházat, a megrongálódott vizetlapátoló fakereket. Jó lisztet őrölt, sokan hozták hozzá búzájukat, alig gy őzte a munkát. Azon az alkonyon különösen sokan várakoztak sorukra, a malom melletti leveles színben abrakoltatták lovaikat, maguk meg beszélgettek, tárgyalták a közügyeket vagy éppen alkudoztak egy-egy lóra, szekérre, szőlőre vagy marhára. András a legényeivel serényen egy hibásodás megjavításán fáradozott, az áttétellel történt valami baj, minek folytán a víz által hajott kerék tengelye nem tudta a fels ő malomkövet forgatni. Dél körül állt le a malom, az emberek mégis türelmesen vártak, csak egy-két kocsi fordult meg, hogy elmenjen a bíró malmához. A Csíkászó partján épített malom tavasszal, amikor a patak megáradt, éjjel-nappal működhetett, nyáron, kora ősszel, apadás idején azonban rendszerint nem volt elég vize, le kellett állnia. Azokban az években volt ez, amikor már Bálint szabó, az öreg Farkas János, Er ős János és más tehet ősebb polgárok is melléd álltak, vagy inkább maguk követelték, sürgették, hogy kérjétek, a király adjon nagyobb szabadságjogokat a városnak. Ekkor Káldi György volta bíró, talán ő a második, aki nagyobb ítélkezési jogot kapott a várnaggyal szemben. Elértétek már, hogy a városi elöljáróság állította ki az adásvételi szerz ő déseket, hitelesítette a végrendeleteket, képviselte polgáraink érde-
625
keit más városok polgáraival szembeni pörös ügyeikben, a vásár ellen őrzése is teljesen a bíró hatáskörébe tartozott. A jószág- és fejvesztési ügyekben meg az éjjeli gonosztev ők halálos ítéleteinek kimondásában, azonban még a várnagy volt az illetékes, s ez nagy visszaélésekre adott lehet őséget, a várnagy nemegyszer lábbal tiporta a város kivívott jogait. A hegyvámot a polgároknak maguknak kellett az apátság pincéjébe fuvarozniuk, a kilencedet azonban a várnagy emberei voltak kötelesek begyűjteni, mégis néha ennek behordására is kötelezték a várost, máskor meg a mustárusítási jogot korlátozták illetéktelenül. Tudták, más városok a királynak vagy földesuraknak tett szolgálataik fejében nagyobb szabadságjogokat kaptak, s ez meg is látszotta polgárok jólétének fokozódásában. Nem feledték azonban azt sem, hogy nemrég nagyobb mértékben ki voltak téve a várnagy és a jószágigazgatók önkényeskedéseinek. Lényegében elégedettek voltak, ha néha sóhajtozva gondoltak is más városok helyzetére. Az érseknél, az apátnál, a királynál is segítettél eljárni érdekükben, s remélték, elvárták, biztosra vették, hogy szolgálataidat a jöv őben sem tagadod meg. A hosszú várakozásban b őven jut idejük arra, hogy elbeszélgessenek. Azon a tavaszon különösen megáradta Duna vize, kemény tél volt, nagy hó esett, s az olvadás megduzzasztotta a folyókat. Az idén nyilván megint elönti Zaj olt — mondta egy széles pofacsontú, alacsony, fekete fiatalember. A folyóparton állt, öreg, görcsös fűzfának vetette hátát, úgy nézte az örvényl ő, fatörzset, gallyat, törmeléket sodró vizet. Talán még Baksafalvát is! — válaszolta egy vele szemben álló, jobb oldalt a kajla bajsza fölött régi vágás helye látszott. Baksafalvát? — kérdezte az el őbbi, s a vízr ől mosta sebhelyes arcú felé fordította tekintetét. Ekkor érkeztél oda, mindjárt megismerted, Péter volt, a sz űcs, az apja is ezt a mesterséget űzte, emlékeztél rá, az apád neki adta el mindig a b őröket. Itt minket ki nem önt — mondta halkabban valaki, nem láttad az arcát. A kocsik körül verebek csiripelve csipkedték az elszórt szemet. A Csíkászó nyugati oldalán, a templomdombtól nem messze, a folyó felé ereszked ő lankáson épített k őházat a bíró Káldi legfiatalabb testvére; az új házat szentelted fel, utána gazdagon megvendégeltek, s amikor hazaindultál, gondoltad, fordulsz egyet a Duna-parton. igy kerültél a malom előtt várakozók közé. Minket nem — hagyta jóvá az el őbbi röviden, észrevette, hogy megállsz mellettük. Mi jó hírekről beszélnek? — kérdezted t őlük, miután kölcsönösen üdvözölték egymást. Egy pillanatra összenéztek, aztán a széles pofacsontú fekete fiatalember szólalt meg el őször: Ez éppen nem nagyon jó — s a folyó felé mutatott. Megint árad — nézted az örvényl ő vizet. Gyors sodrással hullámzott el őtted, s a túlsó széle benyúlt messze az erd őbe, hogy sejteni sem lehetett, milyen széles. Hunyorogva húztad össze a szemed, a nyugodni készülő nap sugarait visszaverte a folyó tükre. —Milyen gyorsan folyik! Mosta török se jöhetne át rajta. Az ő hajóit is elsodorná! — mondta Péter, a sz űcs fia.
626
Csakhogy a török nem onnan jön! — nevetted el magad. Pár kocsival odébb egy pár ökörre alkudoztak. A Száva is megáradhatott most! — jegyezte meg a sebhelyes arcú. a vörösk ői pásztor apja. — Vannak odaát is — szólalt meg újra a sz űcs fia —, vannak ott, akik a töröknél is törökebbek! Többen nevettek. Értették a célzást. Török György meg Szenti-g áni András familiárisok támadásaira gondoltak, akik nemegyszer átcswptak a szerémségi partra, hogy megdézsmálják a sz őlőket, pincéket. Ezt az alkalmat se akartad elszalasztani, hogy ne szólj nekik a városfalak vagy legalább egy sánc megépítésének fontosságáról. Nem kell ahhoz Duna, magunk is védekezhetünk ellenük! Közelebb léptél hozzájuk, helyet engedtek, többen is felétek figyeltek, a távolibbak indultak, hogy jobban hallj anak. Tisztelettudóan elhallgattak, várták, hogy folytasd, hogy kifejtsd, mire gondolsz. De voltak, akik anélkül is tudták. Az alkudozók is közelebb húzódtak. — A falakra gondol megint a plébános úr? Erős János, a jómódú gazda mondta ezt, aki ekkor lépett a csoporthoz. Lábán könnyű csizma, inge fölött bárányb őr ködmön. đ jól ismerte szándékodat. Évekkel el őbb, amikor szóba jött a falak megépítésének fontossága, amikor a polgárok közül is többen támogatták a gondolatot, Erős János akkor szembehelyezkedett veled, s a várnagy pártjára állt. Azóta, különösen, mióta a vámszed őkkel meggy űlt a baja, siet segíteni minden olyan kezdeményezést, ami a város önállóságát fokozná. A saját kárán gy őződött meg ennek el őnyéről. — A falakra? — kérdezte a sz űcs fia. Arra bizony — néztél körül sóhajtva —, ha azt a javaslatunkat a tanács akkor elfogadja, ma nem kellene tartanunk a rablók és más kóborlók támadásaitól. De hát az emberek sokszor nem akarják maguknak a jót. — Hallgattak, feddést éreztek szavaidban, amit a plébánostól meg kell hallgatni. — Azt mondták, hogy drága, hogy sok pénzbe kerül, roppant munka csak a megépítése, s aztán még minden évben fizetniink kellene az őröket! Minek ez nekünk?, kérdezték, megvéd minket a várnаgy az ő embereivel, nem kellenek külön kapu ő rök. Meg mindent kitaláltak, némelyek már nem is a falak ellen szavaltak, hanem egyenesen énellenem bujtogattak, mintha én valami nagyon szörny ű rosszat akarnék a városnak — talán mert a házszentelési lakomán a szokottnál több bort ittál, megoldódott a nyelved, s mit sem tör ődve vele, hogy a Dunaparton állsz, a búzás zsákokkal megrakott kocsik, lovak meg ökrök között, a gazdáiknak, a gazdáik szolgáinak lelkesen magyarázni kezdted, micsoda nagy hibát követtek el, amikor nem tették magukévá a városfal megépítésének tervét. — Nem lett volna olyan nagy robot, amit ez a város el nem bírt volna! Ha őseink robotoltak másnak, mi mosta saját érdekünkben, saját maguknak nem tudnánk ezt megtenni?! S az őrök fizetése? Micsoda nevetséges ellenérv volt az is! Egy ilyen város azt könnyen kifizethetné. S a haszon, ami abból származott volna, sokkal nagyobb lenne, mint az áldozat, amit megtagadtunk. Megtudtuk már mindennek pontosan az árát. Olyan nagy városban, mint Pozsony, egy katona évi zsoldja 38 forint, mégsem sajnálnak huszonötöt tartani, hogy kapuikat őrizzék, hogy nyugodt lehessen az álmuk, biztonságban a jó627
száguk. Nekünk kevesebbet kellene fizetnünk, nem is lenne szükség enynyi katonára, s ahol ily sok ezer köböl bor terem, sajnálhatjuk akkor azt a néhány forintot? Nem fékezted magad, hagytad, hogy magával ragadjon a szenvedély, noha nem tartottad ezt okosnak, prédikációidat el őbb mindig jól átgondoltad, példáidat gondosan válogattad össze, hogy a kívánt hatást érd el velük. Most nem válogattad szavaidat. Csak amikor elhallgattál, akkor döbbentél rá erre. A bor, sokat ittam — magyaráztad magadban, s bólogattál hozzá. Aztán körülhordoztad tekinteted az arcokon, kutattad, milyen érzést váltottak ki szavaid, nem sért ődtek-e meg, nem voltál-e goromba, bosszúszomjas. Elégedett lehettél: megillet ődve, nyugodtan hallgattak. Amíg beszéltél, senki el nem hagyta a csoportot, szótlanul álltak körül. Az arcokon az ellenszenv legkisebb jelét se vehetted észre. Tovább er ősödött benned az elhivatottság érzése: a feladatot, aminek a teljesítésére kiválasztottál, még nagyobb áldozattal, még több lemondással és elszántsággal kell végezned. Nem kételkedhettél benne: olyan jel volt ez, ami csak t őle származhatott, s ami csak meger ősített hitedben. Na mindjárt kész lesz — hallottad távolabbról, a part szegélyér ől András molnár hangját. Amíg te beszéltél, ő a malom belsejében dolgozott, kopácsolt, nem tudott az ottlétedr ől. Mindenki felé fordult, örülniük kellett, hogy hamarosan megjavítják a malmot, mégis rosszallást véltél tekintetükben látni, mintha haragudnának Andrásra, amiért megtörte a csöndet. Jól van, András — nyugtattad meg —, csak iparkodjatok! Nem telt el sok id ő . Ahogy a molnár visszament a malom belsejébe, megindulta kerék, hallatszotta lapátok kelepelése. Az arcok felvidultak, .élénkülő zsongás hallatszott, de félbeszakította Er ős János hangja: Mondod, atyám Pozsonyban harmincnyolc forint egy zsoldos évi bére, bezzeg a péterváradiaknál tízet, ha kapnak. Meg köpönyeget még. Mögötte állt és helyesl ően bólogatott szavaihoz egy csontos arcú, kucsmás öreg. A vízimalom megint elhallgatott, megsz űnt a kerekek kelepelése. Várni kell még, nem sikerült a javítás. Tízet? — kérdezte egy beesett arcú, az öreg Farkas János bérese. Az erdőben hangos károgással röppentek föl a megriasztott varjak. Tízet ám! A várban szolgáló katonáknak? — kételkedett egy bajszos öreg, aki a Mogyorósi faluból jött. Azoknak, azoknak — bizonygatta Er ős János, aztán még folytatta: — De most, hogy megint Maróti lett a bán, már amióta a király a despotától átvette Nándorfehérvárit, s a mi urunkat nevezte ki els ő főkapitánynak, most talán megint próbálkozhatnánk azokkal a falakkal. A veszedelem immár közeledik, mindenki láthatja, itt vannak a menekültek, könnyen mi is sorsukra juthatunk! — mondta emelt hangon, s ez ellen mintha mindannyian tiltakozni akartak volna, halk zsongás hullámzott végiga csoporton, közben újra megindulta malom, hallatszott a kelepelés, de Er ős János folytatta, magas alakja, jóindulatról tanúskodó, okos tekintete tekintélyt kölcsönzött neki a többiek el őtt: —
628
Beszéltünk már róla, hogy e1 kellene mennünk hozzá, virágzanak a gyümölcsfák, a sz őlő rügyeib ől is sejthetjük, hogy szép termésünk lesz. Jaj, korai még a jóslat — a sz űcs fia nem állta meg, hogy közbe ne szóljon. Hányféle veszedelem fenyegeti, le is fagyhat még — sántikált közelebb egy másik, egy éve majdnem agyonrúgta a lova. Nos, a bánnak is érdeke lehet, hogy meger ősítsük városunkat, de a mi gondunk még inkább, hogy édes hazánk békéjét biztosítsuk. Hát mondom, ha elmennénk hozzá, elmondanánk, hogyan szeretnénk hozzájárulni hazánk megvédéséhez, gondolom, neki nem lenne kifogása. S ha ebben egyetértettünk vele, akkor végre talán meg tudunk egyezni a tized dolgában is. Ne meséljem, tudjátok, hogy jártam én azokkal a firenzeikkel, amikor álnok módon megfúratták a kádjaimat, hogy rámfoghassák, a törköly alá rejtettem a sz őlőt; nahát, azóta elegem van bel őlük, most már csakugyan ki kellene járnunk, akármekkora árat fizetünk is érte, csak el kell érnünk, hogy ne portánként, hanem egy összegben fizessük a cenzust. Jobban járnánk, több maradna nekünk. Mi kifizetjük az évi összeget, s ami marad, az a miénk, ahhoz senkinek semmi köze. Nekem ne jöjjenek többé a pincémbe a decimátorok az akolófával! Ebben már egyszer megállapodtunk — mondták többen is félhangosan. A bán urunk most meg fogja érteni, hogy a falak megépítése nagy áldozatot követel t őlünk, mi ezt vállaljuk, de az ő megértésére is számítunk; az el őnyöket, amik a cenzus egy összegben való fizetéséb ől származnak, nem az egyéni gazdagodásunkra akarjuk fordítani, hanem a közösség céljaira. fgy kellene hasznosan összekötni ezt a két dolgot. Mit szól ehhez, tisztelend ő atyám? Meglepett az az odaadás és igyekezet, amivel Jánosa gondolatait kifejtette. Nem tudtál, mit hozzáadni, mintha a te szavaiddal mondta volna el. Annyira a te szájad íze szerint beszélt, hogy szinte már gyanúsnak találtad, hihetetlennek, hogy ennyire megváltozott, noha tudtad, hogy a tizedbérl őktől ugyancsak megszenvedett, amit t őlük elszenvedett, azt a kíméletlenséget nem fogja elfeledni. Nézted a durva vászoningben és darócnadrágban mögötte álló szolgálóz át, aki az els ők között kezdett járnia testvérek össze] öveteleire, még Farkas szolgája hozta magával. Azt hallottam, a király is erre jár — mondtad —, a bíróval egy küldöttséget meneszthetnénk hozzá, hátha meghallgatná kérésünket — mondtad, de aztán elhallgattál, mintha megbántad volna, hogy ezt javasoltad. A bírót? — kérdezte a sz űcs fia. A malom megint leállt. A bírót elküldhetjük. Káldi uram is az én véleményemen van — lépett el őre Erős János. Kutatóan néztél körül az arcokon, arra gondoltál, attól tartottál, hogy itt áll valahol a várnagy vagy az alvárnagy valamelyik szolgája is, aki mindenről tudathatja urát, még miel őtt bármihez is hozzáfogtok. Emlékeztél még Hosszúbácsi Benedek kellemetlen látogatására, amikor az iskolaépítés miatt keresett fel. Valójában meg akar fenyegetni, nehogy olyasmire buzdítsd a polgárokat, amivel az ő várnagyi hatalma, tekintélye csorbulna. Nem akarok szemrehányást tenni a túlzott el ővigyázatosság miatt. Ha
629
az ember valamit el akar érni, akkor ügyeljen rá, saját tapintatlanságával ne ártson legalább. Lesz úgyis elég ellensége, akit le kell gy őznie, miért nehezítse helyzetét még maga is. Legjobb lesz, ha majd nála beszélgetünk — mondtad, a nap már leáldozóban volta túloldali erd ők fáinak még alig zöldül ő koronái fölött. A malom újra megindult, most mintha vidámabb lett volna a kelepelése. Följött András molnár is a belsejéb ől. Megizzadta munkában, törölgette arcáról a verejtéket. Nézted a lisztporos ingét, haját, közben azon töprengtél, okos volt-e javasolni, hagy forduljatok egyenesen a királyhoz. 'Tudtad, hogy az őszszel még Nándorfehérváron és környékén tartózkodott. Aztán azt mesélték, hogy miután a törökök elfoglalták Galambóc várát, új várat építtet vele szemben a Duna északi oldalán, onnan készül nagy támadásra a pogány ellen, úgy akarja visszafoglalni Galambócot. Jó lesz ez, hogy most akarunk a királyhoz menni? — fordultál Er ős Jánoshoz. Mért ne lenne jó? Gondolod, fogad bennünket? — Káldi uramat bizonyosan. Azt rebesgetik, a pogány megint nagy hadjáratra készül. Zsigmond királyunk mosta védelemmel lehet elfoglalva. Illik-e, hogy a mi ügyeinkkel zaklassuk? — nem titkolhattad kételyeidet. Erős János pár pillanatig maga elé nézve gondolkozott, csak aztán válaszolt: De hiszen, amit mi akarunk, az is éppen a védelmet szolgálná! Ezt magyaráznánk meg neki. Azért akarjuk meger ősíteni város ІІ nkat, azért kérjük hozzájárulását, hogy sikeresebben elháríthassuk a közeled ő veszedelmet. Hallottam én is, hogy Szerémség ellen indul a pogány. Azok a génuai keresked ők, akik a Dunán jöttek föl a Fekete-tengerr ő l, a hajósok valami betegségbe estek, azért kellett itt megállniuk, nahát, azok is erről meséltek. Ez igaz, csakhogy a királynak most az új várhoz, Szent László várának megépítéséhez kell a pénz meg a munka is. Attól félek, a mi kérésünk iránt nem tanúsítana nagy megértést. Különösen, ha a várnagy már előbb bevádol bennünket urunknál. A várnagy? Ezt meg kell el őznünk. Igazad van, atyám. Legel őbb urunkhoz kell mennünk! T őlünk tudja meg, mi a szándékunk, ne a várnagy árulkodásából. Akkor ezt beszéljük meg legel őbb — néztél vissza Andrásra. Indulhatunk emberek — állt ki a molnára malom bejáratához, onfan vette szemügyre, hány kocsi áll, várakozik a sorra. Öt halász jött nyugat fel ől a part mellett, egy hatalmas vizát fogtak. Mindenki erre figyelt. A hálóban még jócskán akadt harcsa, keszeg meg más paraszthal, de ezekkel nem tör ődtek. A malomtól nem messze kötötték ki csónakjukat. A bírónál? Indultál hazafelé, de a sz űcs fiának kérdése megállított. Mintha azt akarta volna mondani, hogy ez nem lesz jó, a bíróban nem kell nagyon megbízni. Miért? — fordultál vissza.
630
Ne kételkedjetek h űségében — tette csíp ő re kezét Er ős János —, én a szavamat adom, hogy ő nem hágy cserben bennünket. Jól tudja, hogy amit velem elkövettek tegnap, holnap vele is megtehetik a decimátorok. A velencei Bardi vagy Alberti emberei egyikünkkel se lesznek elnéz ő ek. Visszaéléseikkel csak úgy tudunk szembeszállni, ha valamenynyien összefogunk. S biztosak lehettek benne, városunk minden polgára tudja ezt ma már! Mégse bizakodjunk el — intetted óvatosságra. Még egyszer végignéztél az arcokon. Távolabb, a folyó felé el őbb Hosszúbácsi már ismert szolgáját vélted felfedezni. Nem azért hallgatózik-e, hogy reggel vagy még az este mindent elmondjon urának? — villant át agyadon. Megint odanéztél, ahol el őbb látni vélted. Most nem állt ott senki. A sötét s űrűbb lett, nehezebben tudtad kiismerni az arcokat. A bíró h űségéért én jótállok — ismételte Er ős János. Aztán ahogy hazafelé indultál, intett béresének, hogy maradjon a kosinál, ő meg elkísért egy darabon, hogy megbeszéljétek, reggel mikor és kivel menjetek a bíróhoz. Akkor vámmentes lesz a fagerenda, a mész, a zsindely — mondta Péter, a sz űcs fia. Házat akart építeni. Meg a sz őlőkaró is! — lépett utánatok a sebhelyes arcú. —Arról meg ne feledkezzünk! — s föltolta homlokáról a vedlett kucsmáját. Alig tettetek öt-hat lépést a csoporttól, még el sem értétek a kocsisor végét, amikor szokatlan moraj, mozgolódás ébresztette fel kíváncsiságtokit. Visszafordultatok, hogy lássátok, mi váltotta ki a hangos feleselést. Már pedig tudjátok meg, hogy a várnagy úr ezt nem fogja megengedni! Nem-e?! Nézd csak, micsoda h ős lett! — Eddig nem mertél megszólalni! Jó, jó, majd meglátjuk, hogy ki nevet a végén! — válaszolta fenyeget őzve Hosszúbácsi szolgája a gúnyos megjegyzésekre. Csönd lett erre. Egy repedezett kérg ű öreg szilfa mögött álltatok, nem tértetek vissza, onnan figyeltétek, mi fog történni. Holnap megjelenik a várnagy úr, ha sorra kérdez benneteket, hogy micsoda hűtlenségre szövetkeztek ellene, akkor, akkor látjuk majd meg, melyiktele az a nagy h ős! Már holnap? — kérdezte egy félénk hang. Egy-két pillanatig senki sem válaszolt. Nézzük, melyiktele lesz a h ős — lépett bátrabban el ő re a várnagy szolgája. Ha van köztük árulkodó, az nem mulasztja el az alkalmat, szolgálataiért méltán számíthat a várnagy hálájára, gondoltad, s feszült figyelemmel vártad a folytatást. Lesz-e, aki a fenyegetés ellenére is szembeszáll a hatalom emberével. Mi az? Ilyen sokan vagytok? — gúnyolódott tovább. —Máris oda a bátorságod? Attól te ne félj ! Mire kell, majd visszatér. Csak j öj j ön a várnagy, megmondjuk mi neki is, amit akarunk! — fületlen Kelemen mondta ezt, egy féltelkes gazda, a Poszogó szélén állta háza.
631
— Nos, ha még ez is így ki mert állni — mondtad. Kelemennek valami tehénlopási ügy miatt szüksége lett volna a várnagy pártfogására, amire ezután bajosan számíthat. Örültél, hogy felismerték végre, mennyire a saját érdekük, hogy küzdjenek a város önállóságáért; egyben neked is el őnyöd származott ebből, remélted, hogy függetlenebbé válhatsz az érsekt ől, a főesperest ől, az apáttól, s szabadabban terjesztheted. bátrabban hirdetheted Krisztus igaz tanítását. Nem kellett-e akkor érezned, hogy h űségesek hozzád, hogy becsületesek, megbíznak benned, számíthatsz rájuk akkor is, ha áldozatvállalást követelsz tőlük .. .
632
