„Szabad egyház szabad államban”? A Tiszántúli Református Egyházkerület a „nulla évben”
Egy, az USA-ben élı magyar emigráns történész, John Lukacs (Lukács János) egyik remek esszékötetében1 azt fejtegeti, hogy 1945-öt sok szempontból „nulla év”-nek (mondhatni, egy origónak) lehet tekinteni. Anélkül, hogy belebonyolódnék ennek a szerteágazó kérdésnek az ismertetésébe, azt azért le lehet szögezni: az 1945-ös év olyan markáns cezúrát jelent Közép-Európa – ezen belül Magyarország – történelmében, amelyre korábban alig volt (szerencsére) példa. 1945-ben eltőnt a „régi világ” (mert szétbombázták), és elkezdıdött (elhozták a „felszabadítók”) egy új világ – aminek mibenlétérıl szinte mindenkinek más elképzelése volt. A változásokat egy kisebbség felszabadulásként élte meg, míg a többség szerint egy újabb megszállás történt – csak éppen a németeket felváltotta egy keleti, despotikus hatalom, amely ráadásul – hírek szerint – a keresztény egyházakat is meg akarja semmisíteni. Ennek a félelemnek természetesen volt reális alapja. A Lenin-fémjelezte bolsevikok és magyar követıik az egyházakat morális és szellemi tekintélyük, anyagi erejük és nemzetközi szervezettségük miatt az elsı pillanattól kezdve megsemmisítendı ellenségnek tekintették.2 Persze a szovjet tankokkal az országba visszatérı kommunista vezetık jól tudták, hogy komoly támogatottságuk nem lévén, kezdetben nem hagyhatják figyelmen kívül az egyházak társadalmi beágyazottságát. Miként Rákosi fogalmazott: „És ha az elvtársak azt veszik észre, hogy a hallgatók nagyon vallásosak, az elvtársak ne tartózkodjanak Istennel spékelt jelszavaktól sem… Lássa a falusi ember, aki meg van gyızıdve arról, hogy ha szarva nincs is a kommunistának, de a nadrág alatt bakkecskeláb van, hogy a kommunista rendes ember, olyan, mint a többi.”3 Ráadásul a szovjetek is abban voltak érdekeltek, hogy az ıket bizalmatlanul fogadó civil lakosság megnyugodjon. A városparancsnokok a lakosság bizalmát azzal is meg akarták nyerni, hogy mindenütt kihirdették: tartsák meg bátran az istentiszteleteket. (Ezenközben azonban – miként még errıl alább lesz szó – összeszedtek számos egyházi alkalmazottat…) Mindezen okok miatt (is), a felszínen úgy látszott, hogy ugyan az „ateista birodalom”, és helyi képviselıje, a Magyar Kommunista Párt békés együttélésre törekszik az egyházakkal. A Dálnoki Miklós Béla tábornok vezette ideiglenes nemzeti kormány, majd az 1945. novemberi választások után felálló Tildy-kormány a megsérült épületek helyreállításához komoly anyagi segítséget nyújtott. Ráadásul egy miniszterelnöki rendelettel a lelkészeket kivették az igazolási eljárás alól. (Az már más kérdés, hogy helyi szinten ezt nem mindig vették figyelembe…4) Bár a korábbi „szovjetellenes propaganda” hatására sokan attól féltek, hogy ha megjelennek az oroszok, rögtön megszüntetik a hitoktatást, bezárják a felekezeti iskolákat, ez nem következett be 1945-ben. Az események utólagos elemzése alapján valószínő, mindez csupán azért történt, hogy elaltassák a magyar társadalom – jogos – gyanakvását a megszállókkal szemben, és a hátország „pacifikálását” lehetıvé tegyék. A bizalom megnyerése érdekében „engedtek be”5 a debreceni Ideiglenes Nemzetgyőlésbe 1944 végén tizenöt református egyházi személyt, köztük Bereczky Albert budapest-pozsonyi-úti és Tildy Zoltán szeghalmi lelkipásztorokat (utóbbi az FKGP országos elnöke), és Révész Imre debreceni püspököt. Hódmezıvásárhelyrıl a nagytekintélyő, népszerő Márton Árpád lelkészelnök lett nemzetgyőlési képviselı.
1
Az, hogy a kommunista párt nyíltan nem akart azonnal visszatérni az 1919-ben, az ún. tanácsköztársaság alatt már megismert módszerekhez, mert a látszatot fenn kellett tartani. A jeles ügyvéd (1948-ban a Dunamelléki Református Egyházkerület megválasztott, majd lemondásra kényszerített fıgondnoka), Kardos János, több törvénytelenül bíróság elé állított lelkész védıje ekként jellemezte az egyháziakkal szemben folytatott népbírósági gyakorlatot: „A kormányzat… féltékenyen ügyelt arra, hogy az egyház- és a vallásüldözés látszatát kerülje, s amikor egyházi személyt akartak börtönbe juttatni, az egyházi ténykedéstıl megkülönböztethetı más magatartás lett a vád tárgyává és az egyházi ítélkezés alapjává. Abban már nem volt finnyás, hogy az állítólagos ténykedés megfelel-e a valóságnak.”6 Az elsı idıszakban a legtöbb vádat az egyháziak ellen is „háborús és szovjetellenes izgatás” címén emelték. A „fasizmus maradványainak felszámolása” jegyében indított eljárások többségét háború elıtti vagy alatti, a Szovjetuniót kritizáló egyházi beszédekre, prédikációkra alapozták. Az 1945:VII. törvénycikk alapján folytatott népbírósági gyakorlat parttalan lehetıségeire aggódva figyeltek fel az egyház vezetıi is. Révész Imre debreceni püspök 1945. március 14-én Ravasz László budapesti püspökhöz írott, a Rákosi Mátyással történt megbeszélésérıl beszámoló levelében világosan elırevetítette a nem kommunista értelmiséggel – köztük az egyháziakkal – való tömeges leszámolás veszélyét: az MKP vezére ugyanis „akaratlanul is elárulta, hogy az összes »fasiszta« elemekkel minél gyorsabban és minél radikálisabban le akarnak számolni, nekik az eddigi igazoltatási eljárás túlságosan enyhe, stb. Ha végiggondoljuk, ez gyakorlatilag bizony az intelligencia tömeges kiirtásával egyenlı, s ezt ık, úgy látszik, mégiscsak ambicionálják. Ti. a »fasizmus« alapján minden nadrágos embert fel lehet húzni, aki az elmúlt 25 esztendı alatt 5 sort nyomtatásban kiadott, vagy 5 mondatot nyilvánosan elmondott.”7 Hiába fordultak a történelmi egyházak vezetıi panasszal a belügyminiszterhez, az igazságügy-miniszterhez, és a miniszterelnökhöz8 (vagy egyenesen Rákosi Mátyáshoz9) a politikai rendırségnek és a népbíróságoknak az egyházi személyiségek elleni eljárása miatt, és kérték, hogy vegyék figyelembe, hogy olyan korszakban hangoztak el az inkriminált mondatok, amikor még a szovjetellenesség nem volt bőncselekmény. Ravasz keserően jegyezhette meg, hogy az ítéletek meghozatalakor „nem számított érdemnek még az embermentésben végzett szolgálat sem”.10 A vádak általában légbıl kapottak voltak. Például a békés-bánáti egyházmegye esperesét, Harsányi Pált csupán azért ítélte el 1945 júniusában egy évre a gyulai néptörvényszék, mert tagja volt a felsıháznak. (Az esperes bevonult a gyulai börtönbe letölteni a kiszabott büntetését, de elıtte lemondott az egyházi tisztségérıl. Utóda a helyettese lett, a vésztıi lelkipásztor, Gönczy Béla, akit október 25-én iktattak be a tisztségbe.)11 Hódmezıvásárhelyen az 1. számú igazolóbizottság végezte a lelkészek, egyházi alkalmazottak felülvizsgálatát és egyéves tevékenysége alatt több egyházi alkalmazottat marasztalt el. Bár dr. Godáts Bélát az igazoló bizottság igazolta, de a helyi rendırség politikai osztálya szeptemberben bejelentette, hogy a lelkipásztor a Magyar Élet Pártja tagja volt. A bizottság azonban ezt nem látta bizonyítottnak (a püspök egyébként mellette is kiállt), ezért továbbra is igazoltnak tekintette.12 Másoknak azonban nem volt ilyen szerencséje. Fábián Gyulát, a Bethlen Gábor Református Gimnázium zenetanárát a bizottság nevetséges indokkal – mivel a bevonulási parancsra (!) jelentkezett katonai szolgálatra – megfosztotta az állásától.13 Vajda Bélánét, a református leánygimnázium igazgatóját és Kádár László vallástanárt már a népbíróság elé utalta (az ürügy erre a gimnázium 1943/44-es évkönyvében megjelent egyik – „háborúpártinak” minısített – cikk volt). A népbíróság végül felmentette mindkettıt, illetve ügyüket visszautalta a bizottság elé, amely adminisztratív büntetést szabott ki, de az állásukban meghagyta ıket.14 Falábú Dezsıt, a református gimnázium fiatal, nagy tiszteletnek örvendı tanárát, az egyházközség egyik presbiterét márciusban ugyancsak a népbíróság elé utalták. A burkoltan megfogalmazott vád zsidóellenesség volt (egy helybeli lap egyik 1944. május végén megjelent cikkére hivatkozva). Igaz, hogy a szemtanúk mellette
2
tanúskodtak, és Révész Imre debreceni püspök is kiállt mellette, az internálásból nem engedték ki, miáltal májusban 31 éves korában elhunyt.15 Az egyházközségben azonban a „rendszereváltásnak” volt még egy halálos áldozata: Nagy Béla lelkipásztor. A susáni városrész lelkésze egyesek szerint idegileg-lelkileg összeroppant, és az oroszok bejövetele utáni napokban végzett a családjával, majd magával.16 Ezzel szemben vannak, akik azt gyanítják, hogy brutális gyilkosság történhetett.17 (Utódává Rapcsák Péter fiatal lelkipásztort választotta a presbitérium.18) A református egyházi személyek ellen 1944–47. között indított eljárások számát a kutatás jelenlegi állapotában még nem lehet megmondani, a nagyságrend megbecsüléséhez azonban két adatot érdemes felidézni. Egy 1945 májusában kelt tiszántúli jelentés szerint az egyházkerület három esperese, egyik egyházkerületi tanácsbírója, az egyházkerület fıgondnoka (püspök-helyettese), valamint Makkai Sándor (volt erdélyi püspök, teológiai professzor) ellen indult rendırségi, illetve népbírósági eljárás az egyházkerület vezetıi közül, ráadásul az oroszok is többeket internáltak.19 Egyebek mellett ezért fordult Révész Imre elıször 1945. május 7-én gr. Teleki Géza vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, majd július 7-én Bereczky Albert kultuszminisztériumi államtitkárhoz (aki 1948-ban „váltotta” a püspöki tisztségben Ravasz Lászlót), utóbbinál felhozva, hogy „a rendıri vagy népbírósági eljárás alá vont” lelkipásztorok száma – csak a tiszántúli egyházkerületben – harminc körül járt.20 (Ám felhívta a figyelmet arra is, hogy „bizonyára vannak még hasonló esetek, csak nem tudjuk, vagy nem merik tudomásomra hozni.”) A politikai rendırség tevékenysége miatt Ravasz László református püspök és Radvánszky Albert evangélikus egyetemes felügyelı is felemelte szavát. Egy 1945. május 27-i, közös levelükben tiltakoztak amiatt, hogy „vizsgálati fogságban levıket kínozzanak, sokszor teljesen ártatlanul”21 és kérték a miniszterelnököt, hogy a legerélyesebb intézkedéseket foganatosítsanak a visszaélések megszüntetése érdekében.22 Bár sem Ravasz, sem Révész ellen nem indítottak eljárást, kétségtelen, hogy mindkét egyházvezetı személyét bizonytalanság övezte. Érezték, hogy „bármely percben” ıket is elıveheti a háttérbıl a kommunisták-irányította belügy és igazságügy. Ravasz 1945 tavaszán arról tájékoztatta Révészt, hogy „az illetékes ügyészség ellenem elızetes vizsgálat megtartását rendelte el.”23 Egyes sajtóorgánumok (pl. a polgári radikális Világ és a kommunista Szabad Nép) nyíltan támadták Ravaszt vagy közeli visszavonulásáról cikkeztek. Mindez arra volt jó, hogy a reformátusok legmarkánsabb vezetıi, a dunamelléki és a tiszántúli püspökök – akik mindketten szálka voltak Rákosi szemében – elbizonytalanodjanak, az esetleges ellenállással ne is próbálkozzanak. Révész félreállíttatására 1945 nyarán-ıszén nyíltan kísérletet tett a kommunista párt. Eszközül azt a határtalan ambíciók által főtött nyíregyházi lelkészt, Békefi Benıt (aki a református megújulási mozgalom egyik vezéralakja volt) használták fel, aki az általános tisztújítás során a püspökkel szemben indult. Az általános tisztújítás elızménye az volt, hogy a debreceni püspök – mint aki komolyan vette a zsinat-presbiteri elvet – még 1938-as megválasztásakor kijelentette, hogy nem híve az „életfogytig tartó” püspökségnek és csak azzal a feltétellel lett püspök, ha négyévente új választás alá bocsáthatja a tisztét. Bár többen mondták a környezetében, hogy a helyzet és az idı nem alkalmas a megmérettetésre, ı ragaszkodott az elveihez. Eleinte úgy tőnt, hogy ez a választás csupán formális lesz, ám 1945 szeptemberében a nyíregyházi presbitérium körlevélben fordult az egyházkerület valamennyi lelkipásztorához és presbitériumához, és püspöknek Békefi Benıt javasolta. Ráadásul ıt támogatták a helyi kommunista és a szociáldemokrata pártszervezetek, valamint Bereczky Albert kultuszminisztériumi államtitkár (aki a dunamelléki egyházkerület tagja volt és nem a tiszántúlié, tehát illetéktelenül avatkozott bele a tisztújítás folyamatába!), és az addigi szeghalmi lelkipásztor, a késıbbi államelnök, Tildy Zoltán is.24 (Bereczky kétszer is rá
3
próbálta bírni Révészt a visszalépésre, elıször még azt állítva, hogy folyik ellene az „adatgyőjtés”, tehát már emiatt is jobb lenne, ha nem indul a választáson.25) Ezek után nyilvánvaló volt, hogy a hatalom (pontosabban a baloldali pártok néhány képviselıje) kit támogat. Ennek az lett a következménye, hogy a beérkezett szavazatoknak jóval több, mint 90%-át „a reakció képviselıje”, Révész Imre kapta.26 Ráadásul „a reakció tovább erısödött”: Ravasz mellé fıgondnoknak a tekintélyes debreceni jogászprofesszort, Szentpéteri Kun Bélát választották meg, akirıl köztudott volt, hogy nem szimpatizál a kommunistákkal. Budapesten a Bereczky által támadott esperest, Szabó Imrét nem sikerült leváltatni,27 Ravasz László pedig azt a Lázár Andort, az egyházkerület rangidıs fıgondnokát jelölte a tisztre (Nagy Ferenc, a Kálvin téri egyházközség fıgondnoka – és miniszterelnök ellenében!), aki a Gömböskormány igazságügy-minisztere volt abban az idıben, amikor Rákosit ismételten elítélték. Ezek a döntések jó támadási felületet nyújtottak az elkövetkezı években a kommunista sajtónak a református egyházvezetés elleni támadáshoz. Itt kell megjegyezzem, hogy a püspökválasztás kapcsán felmerült probléma, az egyházak belsı ügyeibe történı külsı beavatkozás nem volt rendkívüli eset, ugyanis helyi szinten korábban is történt ilyesmi. Például még 1945. elején a gyomai nemzeti bizottság határozatilag követelte a Református Nıszövetség azonnali hatállyal történı megszüntetését azzal az indoklással, hogy „a magyar Kommunista és Szociáldemokrata Párt javaslata alapján meg kell szüntetni minden külön alapon induló szervezkedést”. Errıl Katona Gyula gyomai lelkipásztor február 7-én értesítette Révész Imre püspököt, aki ezügyben rögtön írt Erdei Ferencnek. Erre a „kriptokomminista” belügyminiszter átiratban utasította Szobek András békési kommunista fıispánt, hogy hívja fel a gyomai nemzeti bizottság figyelmét arra, miszerint a nıszövetség törvényesen mőködhet.28 A gyomai kommunisták türelmetlensége, egyházellenessége ebben az idıben nem tekinthetı helyi – kivételes – túlkapásnak. A korabeli forrásokban többször lehet olvasni arról, hogy a helybéli kommunisták be akarnak avatkozni az egyház belsı életébe. Például 1945 májusában a szentesi nemzeti bizottság határozatban szólított fel arra, hogy az egyházi tanácsok, hitközségi vezetıségek, presbitériumok „a demokratikus szellemnek megfelelıen átalakuljanak”.29 Ezt természetesen az összes érintett felekezet visszautasította. A „baloldali erık” ebbe nem nyugodtak bele, mert ezután meg Böszörményi Jenı lelkipásztort akarták eltávolíttatni a városból,30 de Ravasz Imre püspök határozottan kiállt mellette. A református egyház belsı megosztottsága a tiszántúli püspökválasztás kapcsán is nyilvánvaló volt. Ebben az idıben három alapvetı irányzatot lehetett megkülönböztetni az egyházon belül: 1) a „konzervatívokat”, vagyis tulajdonképpen a hivatalos egyházvezetést, melynek célja a népegyházi keretek fenntartása volt; 2) a vallásos ébredést és egyházi megújulást szorgalmazók körét, akiket inkább az emberek személyes megtérése érdekelt, az kevésbé, hogy milyen helyet foglal majd el egyházuk az „új társadalomban”; 3) a belsı ellenzéket, amely nem csak a lelki ébredést szorgalmazta, hanem kritizálta a korábbi egyházi berendezkedést és egyesek közülük szorgalmazták, hogy az egyház határozottan támogassa a „szocialista társadalom építését”.31 Ezt a három irányzatot persze sok esetben nem lehetett határozottan elkülöníteni és nem egy kérdésben egységes álláspontot képviseltek. A fı törésvonal alapjában véve a „reakciósok” és a „kollaboránsok” között húzódott. Nem teológiai alapjai voltak az ellentétnek, hiszen a hivatalos egyházi vezetést is áthatotta a harmincas években megerısödı ébredési mozgalom eszméi, többen (fıleg Ravasz és Révész) felismerték a népegyház lelki megújulásának szükségességét. Ezt bizonyítja az egyházon belül az egyháztagság és a presbiteri tisztség kérdésérıl folyó belsı viták is. A belsı ellenzék (melynek két vezéralakja Bereczky Albert és Békefi Benı voltak) alapjában véve a kommunista párthoz, illetve a törekvéseihez való kritikátlan igazodásban különbözött a kommunista sajtó által „lereakciósozott” egyházvezetéstıl. Így volt ez az 1945 tavaszi földosztás kapcsán is. Míg Békefinek és követıinek semmi kifogása sem volt a földreform rendelettel szemben, addig Révész és Ravasz komoly fenntartásainak adott hangot.
4
Joggal, ugyanis a „reformmal” megfosztották anyagi létalapjától az egyházat, ráadásul a birtokaik „elkonfiskálása”32 még a meghirdetett céloknak (az „egészségtelen” nagybirtokrendszer felszámolása) is ellentmondott, hiszen míg a római katolikusok mintegy 860.000 holddal rendelkeztek,33 ezzel szemben a református egyháznak sohasem voltak nagybirtokai, összesen 103.000 katasztrális holdja volt. Révész Imre még a 600/1945. sz. kormányrendelet március 17-i kihirdetése elıtt jó tíz nappal elküldött egy felterjesztést Nagy Imre kommunista földmővelési miniszterhez, melyben arra hívta fel a figyelmet, hogy a tiszántúli egyházkerület földbirtokának34 legnagyobb részébıl az egyházközségek javadalmas tisztviselıit (lelkipásztor, kántor, tanító vagy harangozó) támogatják, esetleg az egyház fenntartásának szükségleteit fedezik a befolyó jövedelembıl, vagyis olyan célra fordítják, amelyet az egyházi adóból kellene fedezni. Van néhány nagyobb fıiskolai és alapítványi birtok is, ezek azonban az egyházkerület közmővelıdési-oktatási intézményeinek fenntartását szolgálják. Ráadásul az egyházközségek apró birtokainak kisajátítása a sok, kis létszámú egyházközség létét veszélyezteti.35 (Elgondolkodtató, hogy míg a Nemzeti Parasztpárt vezetıi közül a két „kriptokommunista”, Erdei Ferenc és Veress Péter lelkesen támogatták a Rákosiék által kidolgozott – és az egyházakat keményen érintı – rendeletet, addig a következetesen antikommunista – emiatt 1947-ben emigrációba kényszerülı – Kovács Imre megpróbált az egyházak számára igazságos rendelet-tervezetet kialkudni, – persze eredmény nélkül.36) A fenti figyelmeztetések azonban mit sem értek. Bár Erdei belügyminiszter március 23án azt közölte Révésszel, hogy a 17-én kiadott földreformrendelet 50. §-a az egyházi fıhatóságok földigénylési jogát ismeri el akkor, ha az elkobzott vagy megváltott földeken kegyúri terhek voltak, vagy mint egyházi javadalmi birtokok felekezeti célokat szolgáltak,37 a helyi földigénylı bizottságok ezt egyszerően nem vették figyelembe. Ennek következtében a tiszántúli egyházkerület mintegy 58.000 holdjából majd’ 46.000 holdat, ezen belül a Békésbánáti egyházmegyében 3800 holdat sajátítottak ki.38 Ravasz László egy április 18-i levelében arra kérte Nagy Imrét, utasítsa a helyi hatóságokat, hogy „megérdemelt figyelembe részesítsék az egyháznak minden olyan igényét, amelyek magasztos mővelıdési és szellemerkölcsi célok szolgálatát” biztosítsák.39 Ugyancsak a kommunista földmővelési miniszternek írott, május 8-i levelében Révész Imre és Szentpéteri Kun Béla egyházkerületi fıgondnok azt kérte, hogy legalább a rendelet végrehajtási utasításába foglalják bele egyebek mellett azt, hogy a meghagyandó 100 holdnyi birtokba ne számítsák bele a temetıt, a belsıségeket (templom-, iskolatelek stb.), valamint hogy „lehetıleg minden helyen az egyház jelenlegi földterületei hagyandók meg”.40 Veres Péter, az Országos Földbirtokrendezı Tanács elnöke megígérte ugyan, hogy néhány dolgot figyelembe vesznek, de helyi szinten a bizottságok nem voltak tekintettel az egyház érdekeire. Az okokra Gönczy Béla békés-bánáti esperes-helyettes áprilisi levele világít rá: „általában mindenütt a hitetlen és egyházellenes elem van a helyi bizottságok többségében, ha nem egészében, talán még a vármegyénél is. Tárgyilagosság helyett vak elfogultsággal, önzéssel, a kulturális érzék teljes hiányával járnak el.”41 Ezek után nem meglepı, hogy Gönczy pár hónappal késıbb arról számolt be, miszerint „több helyt a lelkészi földet részben vagy egészében igényelték, sıt egyes helyeken már birtokba is vették, holott a javadalmi földterület a 100 katasztrális holdon messze alul marad.”42 Végül annyit sikerült elérni, hogy azok az egyházközségek, melyeknek semmi földjük sem volt, vagy csak 1–2 hektár, földjuttatásban részesültek. (Erre a „gesztusra” nyilvánvaló politikai számításból volt hajlandó az MKP.43) A mérleg azonban így is igen negatív: a 103.000 holdból 44.000-et sajátítottak ki és 2600 holdat juttattak.44 A hódmezıvásárhelyi református egyházközségnek 1945 elıtt 644 kat. holdnyi földbirtoka volt. A helyi Földigénylı Tanács 1945. április 8-án úgy határozott, hogy az egyházközség „egyházi és alapítványi birtokából,45 illetve mezıgazdasági mővelés alatt álló
5
ingatlanából 100 kat. holdat visszahagyni, és a többit igénybevenni javasolja”.46 Mivel a rendelet, illetve törvény végrehajtásában itt is a kommunisták játszottak jelentıs szerepet, hiába tiltakoztak a református és a katolikus egyházak képviselıi, mert a földjeik döntı részétıl megfosztották ıket. Márton Árpád elnök-lelkész ugyan a helyi földigénylı bizottságnál megfellebbezte a határozatot, de azt elutasították.47 Végül az Alapítványi és Kulturális Célvagyonokat Felülvizsgáló Tárcaközi Bizottság szeptemberben arról értesítette, hogy csupán jó két hold alapítványát birtokot mentesítenek az igénybevétel alól, mert a bejelentett többi célvagyon egyházi tulajdont képez, emiatt nem tartozik a bizottság hatáskörébe.48 Végeredményben a vásárhelyi egyházközség is úgy járt, mint szerte az országban a többi gyülekezet: az iskoláik fenntartását, papjaik eltartását szolgáló földbirtokainak döntı részétıl megfosztották. Ekkor még az egyházon belül többen reménykedtek abban, hogy az egyházellenes földreformnak lesz egy pozitív következménye: végre meg lehet valósítani az államtól anyagilag független, önfenntartó egyház ideáját, a liberális gyökerő „szabad egyház szabad államban” szellemében. Ravasz László és a hozzá hasonló idealisták azonban 1948-ban rá kellett döbbenjenek: már sem az egyház, sem az állam nem szabad...
JEGYZETEK 1
John Lukacs: 1945. A nulla év. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996. Az egyházellenesség ideológiai alapja ugyan a „materialista világnézet” volt, de arról sem lehet elfeledkezni, hogy a különbözı felekezetek – minden üldözés ellenére – sokáig meghatározó befolyással bírtak a társadalom nagy része fölött, ezért nemkívánatos „konkurenciát” jelentettek a kommunista pártoknak. 3 Az MKP KV 1945. október 11-ei ülésének jegyzıkönyvébıl idézi Kiss Réka: A diktatúrák szorításában. Ravasz László egyházpolitikai útkeresése a második világháborút követı esztendıkben (1945–1948). In Századvég, 2003. 3 sz. 40. 4 Lásd Révész Imre debreceni püspök 1945. január 23-i, Teleki Géza kultuszminiszterhez címzett levelét. A Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltára (a továbbiakban: TtREL), a Püspöki Hivatal igazgatási iratai, I. 1. c, 465. doboz, 96/1945. 5 Az eddig publikált orosz levéltári forrásokból tudható, hogy az ideiglenes nemzeti kormány névsorát Moszkvában állították össze. Valószínőleg az elkövetkezı években az is ki fog derülni, hogy a nemzetgyőlés tagjai közé kit és miért „engedtek be” az oroszok. 6 Idézi: Kiss, 2003. 40–41. 7 Idézi Szabó András Péter: Révész Imre „az idık viharában” (1944–1967). In Protestáns Szemle, 2003. 2. sz. 68. 8 „Mind több lelkészünk kerül sokszor alaptalan vagy egészen jelentéktelen panasz alapján letartóztatásba, s a letartóztatás a letartóztatott lelkészek kihallgatása nélkül hetekig tart…” írta Révész László dunamelléki püspök abban a Ravasz Imrének írott, június 6-i levelében, melyben közölte, hogy az ideiglenes miniszterelnöknek is írt ebben az ügyben. TtREL, I. 1. c, 469. doboz, 1371/1945. sz. 9 „Minél derekabbnak tudott lelkészeket ér a köztudat megítélése szerint igazságtalan és méltatlan elbánás, annál inkább megrendült a hit és reménység arra nézve, hogy az új politikai és társadalmi rendben az egyház nem fog üldöztetést szenvedni…” – írta Révész Rákosinak 1945. május végén. Idézi: Barcza József: Az 1944/45-ös események és Révész Imre jelentısége. In A magyarországi református egyház története, 1918–1990. Tanulmányok. Kiadja a Sárospataki Református Kollégium Teológiai Akadémiája, Sárospatak, 1999. 152. 10 Idézi: Kiss, 2003. 41. 11 TtREL, I. 1. c, 469. doboz, 1017/1945. sz. és 472. doboz, 2383/1945. sz. Azt sem szabad elfelejteni, hogy ekkor (nagyrészt az egyházkerület keleti felébıl) jó néhány lelkész vagy lelkész-tanár hadifogságban volt. 12 CSMLHF, XVII. 405. fond, 1. doboz, 26/1945. 2
6
13
TtREL, I. 1. c, 470. doboz, 1587/1945. sz. (Fábián Gyula megfellebbezte a határozatot, és Révész Imre püspök is közbenjárt érdekében júliusban a Népbíróságok Fellebviteli Tanácsánál, talán ennek köszönhetı, hogy felmentették és visszakerülhetett a gimnáziumba.) 14 Vajdánét öt évre kizárták az elıléptetésbıl és vezetı állásra alkalmatlannak nyilvánították. Csongrád Megyei Levéltár Hódmezıvásárhelyi Fiókja (a továbbiakban: CSMLHF), az 1. sz. Igazoló Bizottság iratai, XVII. 405. fond, 3. doboz, 18/1945. 15 CSMLHF, XVII. 405. fond, 3. doboz, 18/1945. Vörös Mihály, a ref. gimnázium mb. igazgatója (és az igazoló bizottság egyik tagja!) 1945. május 31-én arról értesítette Révész Imre püspököt, hogy Falábú Dezsınek a „népbíróság elé utalás ténye nagy lelki fájdalmat okozott […], s ez a körülmény egészségi állapotát nagyon megrongálta”. TtREL, I. 1. c, 465. doboz, 165/1945. és 469. doboz, 1262/1945. Révész egy 1945. július 7-i, Bereczky Albernek címzett levelében azt írta, hogy Falábú Dezsı hasfalátfúródás következtében halt meg, mert „mire kiengedték az operációra, már késı volt”. Lásd Révész Imre: „Vallomások”. Teológiai önéletrajz és válogatott kiadatlan kéziratok (1944–1949). Kiadja a Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapest, 1990. 81. 16 Erre utal Gönczy Béla esperes-helyettes az egyházmegyei közgyőlésen felolvasott, 1945. március 2-i jelentésében: „A katonai megszállás folytán reánkzúduló csapások között legsúlyosabb veszteségünk Nagy Béla hódmezıvásárhelyi lelkipásztor tragikus lelki összeroppanása és megdöbbentı halála.” TtRL, I. 29. e. 12. doboz, sz. n. Kádár Ferenc volt susáni lelkipásztor szerint „kitört rajta az öröklött baj” és ezért végzett a feleségével és három leányával, majd önmagával. Interjú Kádár Ferenccel, Emlékpont – Félévszázad Vásárhelyen H. O. K. 17 Zakar Ödön volt susáni lelkipásztor azt hallotta, hogy Nagy Bélát az oroszok bejövetele elıtt többször megfenyegették, egy szemtanú pedig azt állította, hogy a családot és a lelkészt (akit a padláson találtak meg felakasztva – ám a padlásajtó kívülrıl volt bezárva…) meggyilkolták. Interjú Zakar Ödönnel, Emlékpont – Félévszázad Vásárhelyen H. O. K. 18 Vásárhely Népe, 1944. december 16. 19 Ravasz László 1945. május 7-én arról értesítette Teleki Géza kultuszminisztert, hogy 15 lelkipásztor, vallásoktató-lelkipásztor és segéd-lelkész van orosz internálótáborban, és kérte, hogy járjon közben a kiszabadításuk érdekében. (TtREL, I. 1. c, 470. doboz, 1544/1945.) Ravasz László püspök márciusban Budapest szovjet városparancsnokától kért segítséget a fogolytáborba hurcolt lelkészek ügyében, de – mint írta április 6-i jelentésében – „ez a kérésem csak igen kis részben teljesedett.” [Sic!] Válogatott kövek a református egyház és az állam kapcsolatának medrébıl. (szerk.: Ladányi Sándor – Keresztes Dániel – Hamarkay Ede) Exodus Kiadó, Erdıkertes, 2006. 173. 20 Egyháztörténeti források a Tiszántúli Református Egyházkerületi Levéltárban a második világháború végén. (Tanulmányok és forrásközlés.) (Szerk.: Kormos László). A Tiszántúli Református Egyházkerületi Levéltár kiadása, Debrecen, 1994. 238. 21 Leel-İssy Árpád sarkadi lelkipásztort csak azért tartóztatták le, mert 1944 elıtt tagja volt a nemzetgyőlésnek, bár püspöke kiállt mellette, mondván, hogy „a jobboldali szélsıség hívének sohasem ismertem”. TtREL, I. 1. c, 465. doboz, 165/1945. 22 Közli: Válogatott kövek…, 2006. 175–179. 23 Idézi: Kiss, 2003. 42. 24 Tildy megnyilatkozása Révész számára nagy csalódást okozott (több mint 20 éve ismerte és sokáig jó viszonyban voltak). A késıbbi államelnök magatartásán nem lehet csodálkozni: a kisgazdák gerinctelen politikusai közé tartozott, részben ezzel magyarázható, hogy viszonylag sokáig megtőrte Rákosi az államfıi székben. Egyébként elnökként az a Péter János volt a titkára, akirıl tudott volt, hogy szoros kapcsolatot tart a kommunistákkal (sıt, 1949-tıl titkos párttag volt!), majd tevékeny részese volt az 1948/49-es „ırségváltásnak”. 25 Tildy ugyanezt üzente meg Révésznek! Lásd Révész 1945. november 16-i feljegyzését a tisztújítással kapcsolatban. Közli: Válogatott kövek…, 2006. 180–186. 26 Bıvebben lásd Fürj Zoltán: Egy püspökválasztás történetéhez. In Szabolcs-Szatmári Szemle, 1990. 2. sz. 190–191. 27 Lásd „Ég, de meg nem emésztetik”. Szabó Imre a budapesti református egyházmegye elsı esperese – naplók, 1914–1954. Kiadja Budapest – Budahegyvidéki Református Egyházközség, Budapest, 2001., 138–139. 28 TtREL, I. 1. c, 65. doboz, 231/1945. iktsz.
7
29
TtREL, a Békés-bánáti Református Egyházmegye iratai, I. 29. e, 12. doboz, sz. n., az 1945. június 14-i győlésének jegyzıkönyve. 30 TtREL, I. 1. c, 469. doboz, 980. iktsz. 31 Bıvebben lásd Colijn, Jos: „Kicsoda ellenünk?” Törésvonalak a második világháború utáni magyar református egyház- és teológiatörténetben. KEPE, Kiskunfélegyháza, é. n. [1992?], 13–14. 32 Az 1945/VI. sz. földreform-törvény 39 §-a értelmében a kisajátított földek után megváltás fizetett volna az állam, erre azonban nem került sor – az egyházak esetében sem. 33 1938-ban a római katolikus egyháznak összesen 863 ezer holdnyi földbirtoka volt, ebbıl 348 ezer hold szántóföld. 34 Az ugyancsak március 6-i, Dálnoki Miklós Béla ideiglenes miniszterelnöknek címzett memorandumban azt írta Ravasz, hogy az egyházkerületben egy egyházközségre átlagban 97 kat. hold esik. A kultuszminiszterhez, Teleki Gézához küldött, március 10-i levelében pedig az olvasható, hogy az egész református egyházban, átlagban 50 hold esik egy egyházközségre. Egyháztörténeti források..., 1994. 178., és Tibori János: A Tiszántúli Református Egyházkerület története, I. 1944–1957. Debrecen, 1995. 127. 35 Egyháztörténeti források..., 1994. 179–182. Meg kell jegyezzem, szó sincs arról, mintha Révész Imre vagy Ravasz László eleve elutasított volna egy radikális földreformot! A református hívek mintegy háromnegyede 1945 elıtt a mezıgazdaságból élt, emiatt a református társadalompolitikai gondolkodás fókuszában az agrárkérdés és ennek „magva” a földkérdés állt. Az egyház földreformpárti fiatal lelkésztársadalmára és az ifjúsági egyesületek köreire a harmincas évek második felében radikális reformokat sürgetı népi mozgalom gyakorolta a legnagyobb hatást, amely a reformkonzervatív elveket valló püspökök gondolkodásán is nyomokat hagyott. Ravasz már 1939 augusztusában is nyilatkozatban sürgetett Horthy kormányzónál egy mélyreható földreformot. 36 Kovács Imre: Magyarország megszállása. Katalizátor Iroda, Budapest, 1990. 236. 37 Fürj Zoltán: Az 1945-ös földreform és az egyházak. In Theologiai Szemle, 1995. 5. sz. 281. 38 Tibori, 1995. 128, 130. 39 TtREL, I. 1. c, 469. doboz, 947. iktsz. 40 Egyháztörténeti források..., 1994. 187–192. 41 TtREL, I. 1. c, 469. doboz, 930. iktsz., Gönczy Béla fıjegyzı, esperes-helyettes április 24-i levele Révész Imréhez. 42 TtREL, I. 29. e, 12. doboz, iktsz. n., Gönczy Béla június 15-i jelentése. 43 Rákosi Mátyás az 1945. április 2-i hódmezıvásárhelyi nagygyőlésen („mi kommunisták”) kijelentette: ahol szegény az eklézsia, „ahol a pap, vagy templom szükségére földet igényelnek, ott az adott szerény keretek között ki kell ezt az igénylést elégíteni”. Vásárhely Népe, 1945. április 4. 44 Fürj, 1995. 284. 45 Egy korabeli kimutatás szerint a vásárhelyi egyházközségnek 724,752 kishold alapítványi földje, valamint 382,437 kishold javadalmi földje volt. CSMLHF, a Hódmezıvásárhelyi Földigénylı Bizottság iratai, jegyzıkönyvei, XVII. 506. fond, 1. doboz, 278/1945. sz. n. 46 CSMLHF, XVII. 506. fond, 1. doboz, iktsz. n. 47 TtREL, I. 1. c, 468. doboz, 898/1945. (Márton Árpád az április 21-i beadványában arra hivatkozott, hogy a bizottság korábban szóban közölte vele: az egyházi és a javadalmi földekbıl meghagynak 100–100 holdat, ám még ennek felét is elvették…) 48 CSMLHF, XVII. 506. fond, 1. doboz, 535/1945.
8
