~1~
Sylvie Barthus
Erotikus apróságok by Sylvie Barthus
2012. - 2013.
Tartalom jegyzék: Misztikus Keserédes küldetés ……………………………………….....17. Levad{szva…….…………………………………………....41.
Valós Kock{zatos j{tékok…...……..……………………………..04. Tomboló érzelmek…………………………………….…...66. A tenger aj{ndéka…………………………………….......79. A mű, a képzeletem szüleménye. Mindenféle hasonlós{g m{s, létező személlyel vagy személyekkel csak a véletlen műve. Az ír{s teljes terjedelmében – beleértve ebbe a borítóképet is – az én tulajdonomat képezi. Kérlek, ne élj vissza vele. M{solni és lopni tilos! Megkeresés ut{n, az engedélyemmel, közzé tehető. Elérhetőségem:
[email protected]
~3~
Sylvie Barthus
Kockázatos játékok "Ami nem öl meg, az erősebbé tesz..." – harsogott Kelly Clarkson Stronger című dala a fülhallgatóból. Rami a zene ütemére mozgatta a felmosót. Szeretett itt dolgozni. Ilyenkor, nagy meccs ut{n a Yankees stadionja m{r teljesen elcsendesedett. Mindenki elment ünnepelni. Szurkolók, j{tékosok egyar{nt. Akkor jött ő és a csapata és tiszt{v{ var{zsoltak mindent. Ma a csapat öltözőjét osztotta be mag{nak. Maria, Juan és Christine – fogadott csal{dja és üzlett{rsai – a lel{tók, folyosók és a vendégcsapat öltözőjének takarít{s{t ir{nyított{k. Jó kis csapat voltak így négyen. Elsőre megértették egym{st, így a munka olajozottan folyt. Tulajdonképpen nem lett volna égetően szükség arra, hogy maga is takarítson, hisz ő volt a főnök és jól képzett alkalmazottakkal rendelkezett, de egyszerűen szerette csin{lni. Kikapcsolód{sképp. Közben félretette a felmosót, és szedegetni kezdte a szanaszét dob{lt törölközőket és felszerelést. Férfiak... Mikor ezzel végzett, még végigfutott a felmosóval a szekrények között, azt{n megragadta a tisztítószeres kocsij{t és megindult a zuhanyzó felé. Ott több meló lesz. Még csak ott fog szanaszét dob{lt törölközőket tal{lni. Meg szappanhabot, szőrsz{lakat... Na, de édes istenem, a munk{ja ezzel j{r. Mondjuk ,amióta itt dolgozott r{jött, hogy ink{bb a szőrtelen pasikat részesíti előnyben... Leparkolta a kocsit a plafonig csempézett fal mellett és neki{llt a szennyes gyűjtésnek. A fülében még mindig teljes hangerővel szólt a zene. Éppen
azon elmélkedett, hogy kénytelen lesz minden zuhanykabint {ttörölgetni vízkőmentesítővel, mikor valaki kitépte a füléből a dugót és a zsinórral együtt az mp3-as készüléket is a földre r{ntotta. Az nagyot csattanva esett darabjaira. Rami döbbenten egyenesedett fel. Még a vizes törölköző is kiesett a kezéből. Szemtől szemben {llt a Yankees szt{rj{tékos{val. Aki történetesen tök pucér, rettentő dühös és nagyon-nagyon vizes volt. *** – Hölgyem! Süket maga? M{r vagy harmadszor kiab{lok, hogy még nem szabad a zuhanyzó. – ordította Rick a lemeredt takarítónőre. És az meg, mintha, nem hallan{. [ll t{tott sz{jjal és b{mulja. Még a tönkrement zenelej{tszóval sem törődött. – Hölgyem! Nem ért angolul? – kérdezte újra, most kissé visszafogottabban, de a feszültség egyre csak nőtt benne, m{r-m{r robban{sra készen. R{nézésre dél-amerikai sz{rmaz{súnak nézte a nőt. H{tha nem érti a nyelvet, b{r fel nem foghatta, hogy engedhet meg ilyet a vezetőség. Egy pillanatra elj{tszadozott a gondolattal, hogy megprób{lkozik csekélyke spanyol tud{s{val, de végül elvetette a dolgot. Még a végén olyat mondana, ami még ink{bb kínos helyzetet teremtene. Na, nem mintha meztelensége végett érzett volna feszélyezettséget. Nem. A testével nem volt semmi baj. Tökéletesen elégedett volt magas, szik{r termetével, ruganyos izmaival. Még sötét szőke, kusza haja és mark{ns arcvon{sai is megfeleltek mindenféle mércének. Egyébként sem volt szégyenlős. Minden {ldott nap együtt zuhanyozott legal{bb egy tucat meztelen hapsival. Megszokta. Ez a nő viszont kezdte igaz{n zavarba hozni. Úgy b{multa, mintha legal{bb is repülő csészealjból pottyant volna ide. Jobb híj{n, ő is végigmérte a
~5~
Sylvie Barthus
nőt. A szürke egyen ing és szoknya ugyan nem volt egy mutatós darab, de buja, gömbölyded testet sejtetett. Gesztenyeszín, fényes haja a feje búbj{ra tornyozva, ét csokira emlékeztető szeme színe, élénken csillogó bőre, pedig selymes, karamell színű. Igaz{n étv{gygerjesztő kombin{ció. Mindig is a gyengéi voltak a nem túl magas, tüzes nők. Érezte, ahogy a teste déli részén az a bizonyos testrésze megr{ndul. Hajaj. Nem lesz ennek jó vége. Így ink{bb a t{mad{s mellett döntött. – Hölgyem! Ha nem fejezi be, de nagyon gyorsan a fixíroz{st, kénytelen leszek erőszakosabb eszközökhöz nyúlni. A nő hirtelen összerezzent és hangtalan sikoly hagyta el buj{n telt ajkait. Majd t{togott egy sort, mint aki beszélni prób{l, de hang nem hagyta el a sz{j{t. Rick kezdett egyre jobban feldühödni. Ami sok az sok. Mi baja ennek a lib{nak? Megragadta a nő v{llait és jól megr{zta. – Hahó! Van itthon valaki?... A nő vérszegényen tiltakozott az inzultus ellen, és végre sikerült kipréselnie mag{ból néh{ny szót. – Maga... Maga... Maga Rick Diamond... A Yankees szt{rj{tékosa... És maga... Maga teljesen pucér... Rick úgy döntött feladja a dolgot. Ez a nő nem épelméjű. Elengedte a form{s v{llakat, amiket még mindig szorongatott, megfordult és megindult vissza a zuhanyzó felé. Közben csak úgy foghegyről visszaszólt. – Micsoda elmés meg{llapít{s. Nem tudom honnan szalajtottak szivi, de szólni kellene az {polóidnak, hogy egy közveszélyes kukkolót szabadítottak a vil{gra. Még két lépést sikerült megtennie, mielőtt egy hideg és vizes törölköző a h{t{nak nem csapódott. ***
Maga is meglepődött azon, amit tenni készült, ennek ellenére a keze meglendült és nekidobta a meztelen félisten h{t{nak a nedves törölközőt, amit a padlóról kapott fel, a haszn{lhatatlann{ v{lt mp3as mellől. Nyugodt, racion{lis természetű embernek tartotta mag{t, de ez a pasas igaz{n furcsa és szélsőséges reakciókat v{ltott ki belőle. Előbb a bamba b{mul{s, majd a bugyuta hablatyol{s, most meg a sértett önérzet. Nem mintha nem érdemelt volna meg minden szót, de akkor is... Ki jogosította fel ezt a pucér emberszab{sút, hogy ilyen lekezelően szóljon hozz{. Ak{rmennyire is a kedvenc j{tékosa vagy szívdöglesztően szexi, csupa izom hímpéld{ny. Szemével akaratlanul is végigkövette a törölköző útj{t, ahogy lecsúszott a merev, izmos h{ton, majd a form{s fenéknél kissé gellert kapott és végül a csempén landolt. Jobb híj{n a felmosót ragadta meg és emelte a férfi felé, mikor az vörös fejjel megfordult. L{tszott rajta, hogy közel {ll a robban{shoz. Mellkasa gyors iramban mozgott, mintha apró, pici levegővételekkel prób{ln{ nyugtatgatni mag{t. Teljesen szőrtelen bőrén, csillogtak a vízcseppek, amik még nem sz{radtak fel. Tulajdonképpen meg tudta érteni öt. Saj{t mag{t is idegesítette a viselkedésével, de egyszerűen képtelen volt kilépni belőle, vagy legal{bb otthagyni csapot-papot és elmenekülni. Mikor a pasi tett egy lépést felé, meglengette a felmosót és vékony, cincogó hangon szólt r{. – Ne közelítsen, vagy hívom a rendőrséget – Honnan jönnek ilyen idióta kijelentések a sz{j{ra?
~7~
Sylvie Barthus
Harsogó nevetés volt a v{lasz. A férfi két lépéssel ott termett, kir{ntotta a szerencsétlen felmosót a kezéből, és nagy csattan{ssal a sarokba hajította. – Ezt tal{n nekem kellene mondani. Én vagyok az {rtatlan, akit let{madtak zuhanyz{s közben. De ez most lényegtelen. Tűnjön el végre hisztis liba, mert nem {llok jót magamért. Az ezt követő dolgon nem tudni ki lepődött meg jobban, Rami vagy a férfi. *** Ez a bolond nőszemély egyszerűen lekevert neki egyet... Az arca még mindig égett, ahova az ütés csattant. Mi lett volna, ha valami durv{bbat mond neki, mint azt, hogy hisztis liba? Tökön rúgja? Na, most telt be a poh{r. Derékon ragadta a ledöbbent nőt, a v{ll{ra kapta és megindult vele a zuhanyzók felé. Itt az ideje egy kis kijózanító fürdetésnek. Az kap{lózott, a h{t{t püfölte, meg kiab{lt, de Rick nem zavartatta mag{t. Csak lépkedett rendületlen, míg oda nem ért ahhoz a zuhanyzóhoz, ahol még mindig ömlött a gőzölgő víz a rózs{ból. Leemelte meglepően pehelysúlyú terhét és egyenesen belökte a vízsug{r al{. A nő h{pogni meg csapkodni kezdett, de m{r késő volt. Egy szempillant{s alatt ronggy{ {zott. – Maga... Maga… A férfi élvezettel szemlélte küzdelmét azért, hogy kisöpörje kibomlott haj{t az arc{ból, és beszélni tudjon. És még mindig a víz alatt {llt. Pedig nem lett volna neki musz{j. Nem akad{lyozta senki a t{voz{sban. Tal{n csak egy széles, pucér férfi v{ll, ami teljesen kitöltötte a zuhanyfülke ajtónyíl{s{t.
– Mi maga hölgyem? Papag{j? Szinte m{st sem mond, csak hogy maga, maga... – Maga... – Mondom én... – Maga címeres tapló – bugyborékolta a nő, küszködve a vízsug{rral. Amennyire csak bírt, behúzódott a sarokba, mellkasa őrült mód zih{lt, merev mellbimbói kirajzolódtak a víztől {ttetszővé v{lt, vékony egyen ingen keresztül. Rick testén a l{tv{nytól apró, elektromos ingerek cik{ztak keresztül. Férfiass{ga éledezni kezdett. M{r éppen azon volt, hogy a saj{t érdekében ink{bb megkegyelmez, az {zott veréb nőszemélynek és útj{ra bocs{jtja, mikor az lendületből nekiv{gódott a mellkas{nak. A férfi megt{ntorodott egy pillanatra, azt{n visszapattintotta t{madój{t a szűk fülkébe és ut{na vetődött maga is. Ne pack{zz az oroszl{nnal, ha nem vagy felkészülve r{, hogy megharaphat... *** Díjnyertes ötleteid vannak Ramona Alvarez – füstölgött mag{ban a l{ny, saj{t viselkedésén megütközve. Ki az a hülye – rajta kívül –, aki képes nekimenni, egy szemmel l{thatóan dühös és nem mellesleg igaz{n erősnek kinéző sportolónak? Soha, még ilyen zavarba ejtő helyzetbe nem került. Egyszerre volt kellemetlen és bizsergető. Beszorulva lenni, a csempézett zuhanyfülke fala és egy meztelen félisten között. Nem mindennapi élmény. De h{t ez Rick Diamond… Raminak diónyi nagys{gúra ugrott össze a gyomra. Rick Diamond… Mindig is nagy rajongója volt, titkon tal{n {br{ndozott is róla… de az soha eszébe nem jutott, hogy valaha ilyen intim testközelbe
~9~
Sylvie Barthus
kerülhet vele. Végül is, nem egy t{rsadalmi oszt{lyban mozogtak. Ugyan, mikor tal{lkoztak volna? Riadtan és egyben kív{ncsian tekintett fel, ahogy amaz indulattól szikr{zó szemekkel közeledett hozz{. Önkéntelenül is megborzongott. Vajon mire készül? Még fel sem ötlött benne a kérdés igaz{n, m{r meg is kapta a v{laszt. A férfi könyörtelenül lecsapott reszkető ajkaira. Meglepetésében ledermedt egy pillanatra, majd megragadta a férfi karjait, hogy eltolja őt mag{tól. De az ellen{ll{sa, ebben a mozdulatban ki is merült, mert a férfi hirtelen {tv{ltott cs{bítóba. M{r nem szorította sz{j{t erőszakosan az övére, ink{bb cs{bítóan, simogatva. Mikor nyelve hegyével végigtapogatta a z{rt ajkakat, Rami eme bizonyos testrésze bizseregni kezdett és felsóhajtott az élvezettől. A férfi ki is haszn{lta rögtön a helyzetet és elmélyítette a csókot. Nyelve behatolt a nedves l{gys{gba és keringőre cs{bította a l{nyét. Rami vonakodva, b{tortalanul viszonozta az érintést, de mikor nyelvük végül összegabalyodott, a v{gy hull{mai {rasztott{k el az egész testét. Érzékei kiéleződtek. Minden egyes porcik{j{ban érezte a férfi kemény izmoktól duzzadó testét, orr{t betöltötte férfias illata. És reag{lt r{. Azonnal és kétség nélkül. Bőre lúdbőrössé v{lt, mellbimbói megmerevedtek, ölében sajgó v{gy lüktetett. Észre sem vette, hogy felfedezőútra indult, csak mikor a férfi megremegett kezének érintésétől. *** Valahol a zuhanyfülke ajtaj{ban {lldog{l{s és a nő puha testének falhoz préselése között eltelt időben, Rick r{jött, hogy valószínűleg elvesztette a józan eszét. Különben mi a jó istenért csókolja itt önfeledten, ezt a gyengeelméjű nőszemélyt?
Mert kétségtelenül csókolta. Mit csókolta, falta az ajkait a legnagyobb élvezettel. És mikor a nő b{tortalan v{lasz{tól, a v{gy felszikr{zott a testében, a fejéből kifutott a vér, hogy egyéb testrészeiben koncentr{lódjon. M{r nem emlékezett r{, mi is volt az eredeti célja, mikor a nő ut{n vetette mag{t a fülke p{r{s légterében, de valój{ban nem is sz{mított. Most csak érezni akarta őt. Ízleni, tapintani, elmerülni a forrós{g{ban. Azt{n a nő kezei felfedezőútra indultak a bőrén és Rick végleg elveszett. Elméjének egyik utolsó értelmes prób{lkoz{saként megszólalt: – Legal{bb a neved {ruld el kukkoló... A nő v{laszképpen r{harapott az alsó ajk{ra. Nem túl erősen, épp csak annyira, hogy Rick farka az izgalomtól megr{nduljon. – Közöd hozz{, címeres tapló?... Hangja érdes, v{gyakozó. – Én Rick vagyok. – Tudom – mormogta a nő, két csók között. – Akkor előnyben vagy velem szemben – motyogta a sz{j{ba, miközben csípőjét nekifeszítette a nőnek, hogy az felnyögött erekciój{nak keménységétől. – Rami... – suttogta amaz. – Rami? – A nevem. Ramona – hangja elfúlt, mert a férfi közben r{ tal{lt a blúza apró gombjaira és céltudatosan bontogatni kezdte őket. Gyors és precíz mozdulatokkal szabadította meg a nőt a felsőjétől, és a v{lla felett kidobta a zuhanyfülkéből. Élvezettel simította r{ nagy kezeit az egyszerű, fehér melltartóba bújtatott halmokra. Rögtön meg is {llapította, hogy bizony itt nincs semmi féle csal{s vagy {mít{s. Se szivaccsal bélelt melltartó, se szilikonnal felpump{lt ke-
~ 11 ~
Sylvie Barthus
belcsoda. Az, ami olyan tökéletesen kitöltötte a mark{t bizony színtiszta természetes hús volt. De még milyen. L{gy, mégis feszes. Hüvelykujj{val végigsimított a mellbimbón, ami kitüremkedett a cicifix vékony anyag{n keresztül. A nő megvonaglott az érintéstől. Rick kissé elt{volodott tőle, hogy lehajolhasson, és végre megízlelhesse a v{gyott karamellszín bőrt. H{t{t folyamatosam verte, a zuhanyrózs{ból al{zúduló víz. A két mell közötti völgyben kezdte felfedezőútj{t. Ajkaival, nyelvével, fogaival tanulm{nyozva a még ismeretlen, felfedezésre v{ró testt{jakat. Rami teljesen elolvadva a r{ törő érzésektől, lehunyta a szemét és a falnak t{masztotta a fejét. Egyre jobban elsodródott a v{gyak tengerén. Mikor a férfi r{jött, hogy a melltartón elöl, a két mell között van a kapocs, felhorkant és azonnal kiszabadította az édes húst a csomagol{s{ból. Két kezébe fogta őket, kissé összeszorítva és úgy gyönyörködött bennük. Tökéletes. Hib{tlan. A két mellbimbó, mint apró, csokol{dés bonbonok cs{bított{k kóstol{sra. És Rick bizony ritk{n tudott ellen{llni a csokol{dé kísértésének. Lehajolt h{t és sz{j{ba vette a meredező csúcsocsk{t. *** Isten az égben, mit művel vele ez a pasas? L{bai reszkettek, térdei azzal fenyegettek felmondj{k a szolg{latot. A férfi érdes mormog{s{tól, ahogy nyelvével és fogaival a melleit kóstolgatta, Rami csiklója lüktetni kezdett, ölét elöntötte a forró nedvesség. Kezei, amik m{r egy ideje csak tehetetlenül lógtak teljesen felizgatott teste mellett, ismét akcióba lendültek, ujjai beletúrtak a férfi nedves haj{ba és erősen maga felé húzt{k a fejét. Mééég! Nem tudott betelni az édesen kínzó érzéssel.
Azt{n Rick megindult lefelé. Egyre lejjebb és lejjebb, míg elért a szoknya korc{hoz. Ott megtorpant kicsit, de rövid úton megszabadult az akad{lytól és Rami végül a bok{in{l összegyűrődött szokny{val és egy sz{l tang{ban t{maszkodott a falnak. A férfi nem zavartatta mag{t, megragadta egyik kecses bok{j{t, levette a l{b{ról a fehér papucsot, majd a m{sikkal megismételte ugyanezt. Végül végigsimított érdes tenyerével a v{dlij{n, majd a térdhajlat{n{l fogva megemelte a l{b{t, és ahogy letérdelt a nő előtt, a v{ll{ra emelte azt. Rami arc{t elöntötte a szégyen rózs{s pírja ettől a teljes kit{rulkoz{stól, de a férfi nem hagyott lehetőséget a visszakoz{sra. Hat{rozottan megragadta a nő combj{t, hogy helyben tartsa őt és ajkait r{tapasztotta a pamutba rejtett szirmokra. A l{ny megr{ndult az öléből kiinduló, erős elektromos sokktól, ami megbizsergette a testét és lelkét egyar{nt. Azt{n Rick a fogai közé vette a tanga m{r így is jócsk{n {tnedvesedett anyag{t, félrehúzta és nyelvével elmerült a női nekt{rban, amit a csupasz, l{gy szirmokon tal{lt. Közben a m{sik keze is megindult felfelé a selymes combon, masszírozva, simogatva, míg el nem ért az úti célj{hoz és meg nem merítkezett a hívogató puhas{gban. Rami szinte brut{lis erővel markolt bele a férfi haj{ba, mikor az a sz{j{ba vette a lüktető rügyet, nőiessége csúcspontj{t és megszívta azt. Kutakodó ujjai eközben rendületlenül ki-be j{rtak reszkető hüvelyében. Úgy érezte, a testében gyülekező feszültségtől darabjaira hullik. Sz{rnyalt valami felé. Egyre közelebb és közelebb, míg m{r szinte elérte a célt. Erre a férfi abbahagyta, amit csin{lt. Rami csalódottan ki{ltott fel, de a férfi nem törődött a tiltakoz{s{val, ink{bb felpattant, megragadta a combjain{l fogva, megemelte, hogy kénytelen legyen {tkulcsolni velük a derek{t, majd a falnak döntötte és egyetlen hat{rozott mozdulattal beléhatolt.
~ 13 ~
Sylvie Barthus
A telítettség érzésétől és a r{törő, az idegp{ly{in végigsz{guldó gyönyörtől Rami megvonaglott, majd azonnal a csúcsra ért. *** Elmerülni a nedves barlangban, maga volt a szikr{zóan fénylő mennyorsz{g. A nő hüvelyének izmai ritmikus összehúzód{saikkal az őrület szélére sodort{k. Lassan visszahúzódott, majd újra előrenyomult a szoros húsban. Az meg mintha szívta, húzta volna egyre mélyebbre és mélyebbre. Azt{n Rami megvonaglott, Rick pedig élvezhette a nő elsöprő orgazmus{nak vibr{ló hull{mz{s{t. Megmarkolta a feszes, kív{natos melleket, melyek a mellkasa nyom{sa alatt is ingerlően reszkettek. Masszírozni kezdte őket, amitől a nő megfeszítette mag{t, megmozdította a csípőjét, és ha lehetséges Rick még jobban elmerült nőiességében. M{r-m{r úgy érezte a nő méhét súrolja makkj{val. Veszélyesen közel került hozz{, hogy ő is elmenjen. Golyói szétrobban{ssal fenyegettek magj{nak feszítésétől. Lassítani… Lassítani… Csakhogy könnyebb volt ezt elgondolni, mint végrehajtani. Főleg, mikor a nő előrehajolt, r{tapasztotta nyitott ajkait a nyak{ra, és erőteljesen szívni kezdte az érzékeny bőrt. A férfi feje kóv{lyogni kezdett a testét elöntő érzéki ingerlavina letaglózó erejétől. Csípője öntudatlanul is gyorsabb tempóra kapcsolt, és érezte, hogy Rami az ismét közelgő orgazmus hat{r{n lebeg. Ez volt az a pont, mikor egy utolsó vad lökéssel és egy hangos ki{lt{s kíséretében ő is megadta mag{t az ext{zisnak. Éppen csak arra maradt ideje, hogy kir{ntsa férfiass{g{t a szorosan tapadó hüvelyből, mielőtt magja el{rasztotta volna őt. Így a selymes, fehér nedű Rami has{t
terítette be, majd gyors iramban lecsorgott a combj{n, ahogy a r{juk szakadatlanul z{porozó vízzel keveredett. A nő elszakadt a férfi nyak{tól, és a csempének t{masztotta a fejét. Rick erőtlenül engedte le a combjait, és óvatosan nekit{masztotta homlok{t partnere homlok{nak. Testük reszketett, lélegzetük zih{ló. Tal{n még el sem ült minden gyönyörhull{m, még vissza sem tért a józan ész, hogy a következő lépésen tépelődjön, mikor gyors egym{sut{nban villogó fény zavarta meg pihegésüket. Rick felkapta a fejét, és összer{nduló gyomorral vette tudom{sul, hogy éppen most sikerült szaftos kis sztorit biztosítania egy mindenre kész újs{gíró hién{nak. M{snap RICK DIAMOND TITKOS AFFÉRJA A TAKARÍTÓNŐVEL – harsogta New York legnagyobb pletykalapj{nak címoldala. Rami haragosan gyűrte össze az újs{got. Pedig mennyire bízott benne, hogy Rick végül mégis elrendezi a dolgot. Amilyen elsz{nts{ggal a riporter ut{n vetette mag{t, nem törődve meztelenségével… Igaz Rami nem v{rta vissza őt. Amint sikerült munk{ra fognia reszkető l{bait, elmenekült a „tetthelyről”. Akkor, abban a pillanatban szeretett volna elsüllyedni szégyenében. Elbujdokolni örökre. B{r tudta, hogy ez lehetetlen. Az élmény annyira mag{val ragadó és intenzív volt, hogy amíg él nem felejti el. Szórakozottan kitöltött mag{nak még egy adag feketét és nekidőlt csípőjével a mosogatónak, t{gas, melegséget sug{rzó otthona konyh{j{ban. Merengéséből a mobilja csörgése zökkentette ki. A készülék keresésére indult, kezében a forró folyadékkal és meg is tal{lta a székre
~ 15 ~
Sylvie Barthus
akasztott t{sk{j{ban. Automatikusan felvette, annak ellenére, hogy a kijelzőn ismeretlen sz{m villogott. Norm{lis, hétköznapi életében sz{mtalanszor hívt{k m{r munk{val kapcsolatban idegen sz{mról. Ez természetesnek sz{mított. Valami buta elgondol{sból most is erre sz{mított. – Igen? – szólt bele a készülékbe – Itt Ramona Alvarez. Miben segíthetek? – Neked is szép napot kukkoló… – szólalt meg egy borzongatóan ismerős, mély és enyhén ingerült férfihang. – Sürgős megbeszélni valónk akadt… Rami kezéből kihullott a k{véscsésze, a kilöttyenő folyadék leforr{zta a kezét, majd a földön landolva pattogott néh{nyat, végül apró darabjaira törött szét, a konyha fehér m{rv{nypadlój{n.
T VÉGE
Keserédes küldetés - Halhatatlanok és Inkvizítorok –
Nicky teljesen tan{cstalanul és nem mellesleg csup{n fekete, selyem-csipke alsóneműben, harisny{ban és tűsarkú szand{lban szobrozott a gardróbszekrény előtt. Mit kellene felvenni ahhoz, hogy sikerüljön elcs{bítani egy több sz{z éves halhatatlant és még a megöléséhez szükséges fegyverről is elvonja a figyelmet? Végül egy egyszerű, fekete kisestélyi mellett döntött, ami teljesen szabadon hagyta a h{t{t, egészen a fenekéig. A nyakban megkötős, bűnös kelme elöl, szolid dekolt{zzsal rendelkezett. Laz{n al{hulló anyagból készült, ami derékt{jon szűkült. Szinte r{olvadt a csípőjére, a fenekére és hosszú, kecses combja közepéig ért. Nicky tett p{r lépést, hogy meggyőződjön róla, tud mozogni a feszes cuccban. Meglepően kényelmesnek bizonyult. Még ahhoz képest is, hogy a felső rész anyaga kicsit tal{n dörzsölte melltartó nélküli kebleit. De ez ink{bb izgatóan hatott az érzékeire, mint kellemetlenül. Teljesen be volt pörögve az ereiben sz{guldó adrenalintól.
~ 17 ~
Sylvie Barthus
P{lyafut{sa első ön{lló bevetése. Visszagondolva a Mentor{val folytatott beszélgetésre, megborzongott. A v{rakoz{stól bőre lúdbőrözött. Két nappal ezelőtt történt a dolog. A Mentor az irod{j{ba hívatta. – Üdvözöllek Nicoleta – szólt ő, miut{n Nicky belépett a helyiségbe és tisztelettudóan köszönt. – Gyere, foglalj helyet. Feladatom van a sz{modra. A l{ny teljesítette a kérést, közben a gyomra fel-le liftezett az idegességtől. A Mentora megragadott egy vékony, s{rga dossziét az íróasztalról, majd megkerülte azt, csípőjével nekit{maszkodott a keményfa élének és {tnyújtotta Nickynek az iratokat. A l{ny enyhén remegő kézzel nyúlt ut{na, közben kérdő tekintettel nézett fel a fölé magasodó, középkorú nőre. A Mentora az ötvenes évei közepén j{rhatott, ennek ellenére még mindig szikr{zóan gyönyörű jelenség volt. Kifinomult és ízlésesen eleg{ns. Hal{los. Egyike volt a Halhatatlanok Inkvizítorai szervezet leghatékonyabb embereinek. A feladatuk a halhatatlanok életének megrendszab{lyoz{sa, illetve ha szükséges, a likvid{l{suk. Mert hi{ba halhatatlanok, megölhetetlenek, azért nem voltak. És hogy miért emberek végezték ezt a feladatot? Mert két halhatatlan összecsap{s{ból olyan energi{k tudtak felszabadulni, ami felért egy kisebbfajta atombomb{val. Ezen kívül, ha az egyik közülük meghalt, a m{sik akaratlanul {tvette az erejét.
A túl sok erő pedig őrületet gener{lt, valamint a túltöltöttségtől idegrendszeri panaszok léphettek fel, mint az idegr{ng{s, zsibbad{s, részleges bénul{s és egyebek. Így nagyon ritka volt, ha a halhatatlanok összeakaszkodtak. Embereknél, ez nem történt meg. Ezért voltak ők a kivégzők. B{r kénytelenek voltak minden alkalommal, valamilyen cselhez folyamodni, mert ugyan melyik halhatatlan lenne olyan hülye, hogy önként adja az életét? Ettől függetlenül az Inkvizítorok hatékonynak sz{mítottak. Most is egy ilyen kivégzésről volt szó. A l{ny kinyitotta a mapp{t. Nem sok papír volt benne. Egy lap a személyes adatokkal, egy díszes meghívó a két nap múlva megtartandó Polg{rmester b{lra, a nevére ki{llítva és néh{ny fénykép. – Mit követett el? – kérdezte, miközben a sötét hajú, napbarnított bőrű, mark{ns arcú férfit tanulm{nyozta a képeken. – Túlz{sba vitte a Feketézést. Egyre nyíltabban bonyolítja a dolgot. Péld{t kell vele statu{lni. A Feketézés kifejezés a halhatatlan energi{kkal való kereskedést takarta. Az emberek ugyan nem tudt{k {tvenni a halhatatlanok energi{it azzal, ha megölték őket, de ha az illető önként adott {t belőle, azt bizonyos mértékben képesek voltak befogadni. Ez volt a modern kor plasztikai sebészete. F{jdalommentes szépülés és fiatalod{s. Az egész vil{gon burj{nzott az üzlet. Nem is lett volna akkora a baj, ha a tevékenység nem szigorúan illeg{lis.
~ 19 ~
Sylvie Barthus
Sajnos, minden örömben van üröm. A fiatalod{snak {ra volt. És nem is csak pénzben mérhető. Olyan volt a halhatatlanok energi{ja, mint a drog. Könnyű r{kapni, kegyetlen nehéz, ha nem lehetetlen leszokni. Amint az energia hat{sa elmúlik, az egyén rohamos öregedésnek indul, és ha nem kap azonnal újabb adagot, od{ig is fajulhatnak a dolgok, hogy végül belehal. Nicky elolvasta a férfi kép al{ írt nevét. Dario Theophilos. Ismerősen csengett. Összer{ncolt szemöldökkel fordult a Mentor felé. – Ismernem kellene őt? – Személyesen nem. De l{thattad m{r a médi{ban. Ő a polg{rmester legnagyobb t{mogatója, az energiabizotts{g alelnöke és a Theophilos Inc. vezérigazgatója. – Értem – mondta, b{r tulajdonképpen nem értette. De nem is az ő tisztje volt minősíteni az Ítélet helyességét. Ő csak a végrehajtó. Nem volt lelkiismeret furdal{sa. Nem szabad, hogy lelkifurdal{sa legyen! Ha a férfira kiszabt{k az Ítéletet, akkor bűnös. A feladatot végre kell hajtani és kész. A l{ny szórakozottan tért vissza a jelenbe és prób{lt ismét az öltözködésre koncentr{lni. Közben {tsét{lt a h{lószob{j{n és leült a fésülködőasztalhoz. A nyitott mappa, ott {rv{lkodott a hűvös m{rv{nylapon. Tal{lomra kivett belőle egy fényképet és vagy sz{zadszorra kezdte tanulm{nyozni a férfit. Rövid, hull{mos haj{tól kezdve, széles arccsontj{n, egyenes orr{n {t, a telt, érzéki ajk{ig… és a szeme… igéző, eltökélt és kegyetlen egyben. Ha Nicky nem
tudja, hogy ez lehetetlen, megesküdött volna r{, hogy a sötétbarna, m{r-m{r fekete íriszek r{ szegeződnek. Vajon mi vehet r{ egy ilyen sikeres és jóképű férfit, hogy az életét kock{ztatva Feketézésbe kezdjen? Lemondó sóhaj kíséretében neki{llt kisminkelni mag{t, majd a megfelelő pontokra permetezte a parfümöt, ami a doszszié szerint a férfi kedvenc illata. Ezek ut{n feltekert a jobb alkarj{ra egy kígyót form{zó ezüstékszert, ami tulajdonképpen fegyver is volt egyben. Ha kiegyenesítették, hal{los szúróeszköz v{lt belőle. Képes volt {thatolni, még a legkeményebb fémeken is. A célpont mellkas{nak izmai nem képeznek igazi akad{lyt a sz{m{ra. Akkor sem, ha azok a halhatatlan energi{tól olyan kemények voltak, mint az edzett acél. Egyenesen a szívbe tudott hatolni. Az ezüst pedig visszafordíthatatlanul k{rosította a szívizmokat. Legal{bb is a halhatatlanokét. Még egy kis igazít{s tűsarkú szand{lja p{ntj{n, és kész is volt. Végül a t{sk{j{t, meg a meghívót mag{hoz véve megindult a küldetése teljesítésére. ***
Egy vad{sz pontoss{g{val p{szt{zta a fény{rban úszó, hatalmas b{ltermet és az emberek meg halhatatlanok forgatag{t. [llkapcsa megfeszült, mikor felfedezte a b{rpultn{l azt, akit keresett. Georgio. Lesz egy-két szava csapod{r unokaöccséhez. Nem telt el még h{rom perc sem azóta, hogy az ügyvédje azzal hívta,
~ 21 ~
Sylvie Barthus
Georgio a cég nevét is felhaszn{lva, halhatatlan energia kereskedésbe fogott. H{t hova tette az eszét ez a taknyos kölök? Nem azért küzdött éveken keresztül és vezette a cégét sikerre, hogy jöjjön egy ilyen kis mitugr{sz és tönkre tegyen mindent. Még csak az Inkvizítorok hi{nyoznak a nyak{ba. Nincs elég baja így is? Éppen megindult, hogy jól kiossza Georgiot, mikor egy orr{ba felkúszó illat meg{ll{sra kényszerítette. Igéző, cs{bító, m{moros… Hirtelen mozdulattal az illat forr{sa felé fordult. És a l{tv{nytól összer{ndult minden feszes, energi{val {titatott izma. Egy nő lépett be éppen a terembe és bar{ts{gos mosollyal nyújtotta {t az ajtóban {lldog{ló inasnak, a leheletvékony, {ttetsző, fekete anyagból készült s{lj{t, amit od{ig eleg{nsan a v{ll{ra terítve viselt. Méz szőke, hull{mos hajzuhataga puh{n omlott fedetlen bőrére. A fekete selyemcsoda nem sok mindent bízott a képzeletre. H{t még mikor megfordult, hogy a t{sk{j{ból előhúzott meghívót is {tadja a libéri{s inasnak. Dario kénytelen volt nyelni néh{nyat, hogy a tork{t elszorító gombóc eltűnjön. Boszork{nyosan var{zslatos… L{bai akaratlanul is a szépség felé kezdték vinni. M{r csak akkor tudatosult benne, hogy mit is csin{l, mikor p{r lépésre volt tőle, a l{ny pedig éppen belekarolt az őt kísérő férfiba. Azonnal megtorpant. Eddig fel sem tűnt neki, hogy a l{ny nincs egyedül. Mag{ban füstölögve figyelte, ahogy végigvonulnak a termen, itt-ott meg{llva ismerősöknél p{r szóra. Dariot olyan érzések kerítették hatalm{ba, amit maga sem ér-
tett. Birtokl{sv{gy és féltékenység. Teljes mértékben irracion{lis dolgok. Hisz soha ezelőtt nem tal{lkozott a nővel. Nem ismerte. Akkor mi a fr{sz ütött belé hirtelen, hogy legszívesebben kiütné a fickót, aki oly természetes mozdulattal öleli karcsú derek{t és ragadn{ mag{val a l{nyt valami sokkal csendesebb, kihaltabb helyre, ahol kedvére kideríthetné, mitől van ez a tünemény ennyire hat{ssal r{?! *** Nicky egész idő alatt tudat{ban volt a r{ szegeződő szúrós pillant{snak – hisz szinte perzselte a h{t{t – és alig tudta viszszafojtani elégedett mosoly{t. Nem sz{mított r{, hogy ilyen könnyen fog menni a dolog. Sz{ndékosan ingerlő mozdulattal simult hozz{ kísérője oldal{nak. Az összerezzent, de prób{lt úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Ha lehetséges, a h{t{n a bőr még intenzívebb bizsergésbe kezdett. Remek! Most m{r csak karnyújt{sra van a siker... Eredetileg egyedül akart jönni, de végül mégis felhívta Jasont. Kitűnő döntésnek bizonyult. A férfi magas volt, hihetetlenül jóképű, amolyan szőke herceg típus, szmokingban és mindez mellett a legjobb bar{tja. Nem kellett sokat győzködni, hogy eljöjjön. Ő is az Inkvizítoroknak dolgozott, csak m{sik részlegen. Jól megértették egym{s. Nicky csod{lkozott is rajta, hogy miért nem jöttek össze eddig, mert igaz{n összeillettek volna, de... Hi{nyzott valami. Tal{n az elektromos feszültség. A szikra,
~ 23 ~
Sylvie Barthus
ami mindent l{ngba borít... Valahogy ink{bb a nem létező b{tyjaként tekintett a férfira. Jason tal{n eredetileg nem így gondolta a dolgot, de nem erőltetett semmit. Egy kósza prób{lkoz{son kívül, ami még évekkel ezelőtt történt, semmi. Gondolatainak elkalandoz{s{ból Jace hangja r{ntott vissza: – Nicky édes! Elmegyek frissítőért. Megleszel egyedül p{r percig? – H{t persze, menjél csak. Addig én felderítem a terepet – mosolygott r{ kedvesen a férfira. Mikor Jace elment a l{ny végighordozta tekintetét a b{ltermen, majd hat{rozottan megindult, mintha csak a mosdóba készülne és prób{lt minél közelebb elhaladni a célszemély mellett. Cs{bít{s indul... A részeg, pocakos hapsit viszont nem tervezte bele a sz{mít{saiba. Megingott egy pillanatra, mikor az a semmiből megragadta a karj{t és akadozó nyelvvel megszólalt: – Gyere cicuska, t{ncoljunk! – Ne... – Nicky hi{ba {llt ellen, a férfi céltudatosan a t{ncparkett felé r{ncig{lta. Azt{n a férfi h{t{nak csapódott a lendülettől, mikor az v{ratlanul lecövekelt. – Haver, a hölgy szemmel l{thatóan nem akar veled t{ncolni! – hallotta meg a mély, érzéki férfihangot a részeges h{t{nak takar{s{ból. A szorít{s azonnal megszűnt a karj{n. A pocakos emberpéld{ny pedig, kapkodva kért elnézést, majd ittas {llapot{hoz képest vill{mgyorsan elslisszolt. Nicky hitetlenkedve vette tudom{sul, hogy Theophilost a kisug{rz{sa szinte szemmel l{thatóan is hatalmasnak és erősnek l{ttatja.
Percekig csak b{mult{k egym{st, minden m{sról megfeledkezve, azt{n a férfi kinyújtotta a karj{t és megkérdezte: – Szabad egy t{ncra, szép hölgy? Nicky csak egy m{sodpercig hezit{lt, azt{n elfogadta a kinyújtott kezet. A férfi elégedett mosoly kíséretében – amely {ltal kivillantak erős, fehér fogai – a karj{ba fűzte a l{nyét és megindult vele a t{ncparkett felé. Nickyn jóleső borzong{s szaladt keresztül, ahogy bőrük érintkezett. Valahol tudatalattija egyik eldugott kis szegletében, egy éles hangocska visítva prób{lta figyelmeztetni, hogy túls{gosan nagy hat{ssal van r{ a férfi és ebből még baj lehet, de nem törődött vele. Élvezte a pillanatot. Mikor pedig az acélos karok {tölelték, és ringatózni kezdtek a zene ütemére, a l{ny beleolvadt az ölelésbe és könnyedén megfeledkezett a bevetésről, a Mentor{ról, Jaceről, a b{lteremről, sőt az egész vil{gról... Csak ketten léteztek. A férfi hihetetlen energi{ja körülölelte, simogatta. Teljesen és tökéletesen rabul ejtette. *** Puha, selymes bőr, vadító illat, l{gyan hozz{préselődő domborulatok. Ujjait m{r-m{r égette a l{ny h{t{nak csupasz simas{ga. Alig tudta visszafogni mag{t, hogy ne tapassza ajkait a v{ll kecses ívére, és ne ízlelje meg bőre zamatoss{g{t. Halhatatlan energi{i – amit {ltal{ban szigorú kord{ban tartott – elszabadultak
és
körülfont{k
~ 25 ~
ringatózó
testüket.
Sylvie Barthus
Elöntötte a színtiszta szükség. Izmai vibr{ltak, férfiass{ga f{jdalmas lüktetésbe kezdett. Mag{év{ akarta tenni a nőt. Azonnal. Józan esze maradéka, figyelmeztető üzenetek sz{zaival bomb{zta, mire r{eszmélt hol is vannak, és mit csin{lnak. A l{ny annyira hozz{tapadt, hogy m{r szinte összeforrtak. Megprób{l kissé elhúzódni – teljesen felesleges kísérletként –, hogy leplezze izgalm{t, de erre a l{ny karjai még szorosabban ölelték. Lenézet a v{ll{hoz simuló szőke hajkoron{ra, és végleg megadta mag{t. Altestét a nő has{nak szorította, a vére lüktetett a zenére. El kell menniük innen, mert nem {ll jót mag{ért. Megszorította a karcsú derekat, a l{ny r{emelte v{gytól f{tyolos tekintetét, Dario pedig még saj{t maga sz{m{ra is idegen, reszelős hangon megszólalt: – Szépségem, gyere, keressünk valami csendesebb helyet. Nem törődve azzal, hogy a zenesz{m kellős közepén tartanak, és sokan megtorpanva megb{mulj{k őket, a férfi megfogta a l{ny reszkető, kicsi kezét és maga ut{n kezdte húzni. Egyenesen a kij{rat felé. *** Nem akarom! – akarta ki{ltani Nicky, de hang nem jött ki a tork{n. Tal{n jobb is, mert égbeki{ltó hazugs{g lett volna. De még mennyire, hogy akarta. Pont ez volt a probléma. Túls{go-
san is akarta. És nem csak a halhatatlan energia miatt, amit a férfi kibocs{jtott mag{ból. Az is egyfajta afrodizi{kumnak sz{mított, de ez m{s. Azért volt ő végrehajtó az Inkvizítorok között, mert képes volt ellen{llni neki. De a férfinek mag{nak nem. Minden porcik{ja zsibogott, ahogy Theophilos hozz{simult a t{ncparketten. Vagy ö simult volna a férfihoz? Végül is, lényegét vesztette a dolog. Képtelen volt m{sra koncentr{lni, mint, hogy kielégítse teste követeléseit. A küldetéssel r{ér később is foglalkozni. Az sehol nincs megírva, hogy tilos a célszeméllyel lefeküdni. Mert bizony, amióta a férfi nekifeszítette merev hímtagj{t a has{nak, majd rekedt hangon hozz{ szólt és a kij{rat felé kezdte vezetni, Nicky tiszt{ban volt vele, hogy a dolgok milyen ir{nyba haladnak. A sz{lloda ajtaj{ban – ahol a b{lt tartott{k – Theophilos birtoklón csúsztatta karj{t a derek{ra és húzta mag{hoz mikor Nicky megborzongott a hűvös éjszakai levegőtől. A libéri{s inas, aki az ajtót nyitotta előttük, egyetlen fejbólint{sból értett és a hosszú, fekete limuzin, aminek a fényes felületén szikr{zott a l{mp{k fénye, p{r m{sodpercen belül elő{llt. Kinyitotta előttük az ajtót. A halhatatlan besegítette a j{rműbe, majd maga is besz{llt, szorosan a l{ny mellett helyet foglalva. Nicky tekintete megbűvölten tapadt a férfi jóképű arc{ra, ahogy az egyre közeledett felé. Azt{n pill{i maguktól elnehezültek és lecsukódtak, ajkuk pedig észveszejtő csókban forrt össze, hogy a l{nynak úgy tűnt szikr{k pattognak körülöttük, mindenütt.
~ 27 ~
Sylvie Barthus
A limuzin puh{n megindult alattuk. *** Kezdett kifogyni az éltető levegőből, de cseppet sem b{nta. A l{ny sz{j{nak mennyei íze, simogatta kifinomult ízlelőbimbóit. Nyelvük j{tékos csat{roz{s{tól a pulzusa még jobban megugrott. Végül kénytelen volt levegőért kapkodva elszakadni. Mellkasa őrültmód hull{mzott, miközben belefúrta arc{t a dús hajzuhatagba. – El{rulod a neved Szépségem? – kérdezte elfúló hangon. – Annyira fontosak a nevek? – kérdezett vissza a l{ny suttogva. – Valahogy csak kell, hogy szólítsalak... – Miért? Beszélgetni akarsz tal{n? – Igazad van... Akkor maradjunk a Szépségnél. Persze, amíg meg nem gondolod magad, és el nem {rulod az igazit... – v{laszolt Dario magabiztosan, azt{n újabb rohamra indult a l{ny érzékei ellen. Először nyak{nak puha bőrét kóstolgatta, majd {ttért az {ll{ra. Apró, pici csókokkal halmozta el rózs{s orc{j{t, egyenes orr{t, szépen ívelt szemöldökét, miközben kezei is céltudatosan indultak felfedezőútra. Ezzel egy időben, gyengéd erőszakoss{ggal taszított rajta, egyre lejjebb csúsztatva a nőt a puha bőrülésen, míg m{r félig r{feküdt. Az felnyögött, mikor a férfi végigsimított az oldal{n, majd hat{rozottan megmarkolta duzzadó kebleit.
Darion is eluralkodott a kényszer a nyögésre, ahogy tudatosult benne, a l{gy, laz{n al{hulló anyag alatt a nő nem visel melltartót. Merev mellbimbója szinte szúrta a tenyerét a kelmén keresztül. A ny{l összefutott a sz{j{ban, v{gyott érezni az izét. Keze türelmetlenül siklott fel partnernője nyak{hoz, hogy kibogozza a csomót, és végre a csupasz bőrt tapinthassa. De az anyag csak nem akarta megadni mag{t. M{r éppen széttépni készült az engedetlen kelmét, mikor a szépség meglepő mozdulatot tett. Megragadta a karj{t, felnyomta és felcsúszott szokny{val az ölébe ült. Egyenesen a megkönnyebbülésért reszkető szersz{ma fölé. Dario nyelt egy nagyot. A fekete csipke bugyi ingerelte a szemét. Oly közel volt v{gyainak barlangj{hoz, ahova elmerülni sz{ndékozott. Csup{n néh{ny rétegnyi, vékony textil v{lasztotta el a hívogató forrós{gtól. Csípője akaratlanul is mozdult, prób{lva közelebb férkőzni célj{hoz. Közben a l{ny is belekezdett saj{t felfedezőútj{ba, mert Dario m{r csak arra eszmélt, hogy csokornyakkendője repül, és {tszelve a limo légterét, a m{sik felében landol, valahol az ülés és a mini b{r között. De itt nem ért véget a nő túlfűtött kív{ncsis{ga. M{r az inget gombolta ki. Miut{n sikerült p{rat kibujtatnia a gombjukból, nedves, tüzes ajk{t Dario vékony izzads{gréteggel bevont bőrére tapasztotta. Halk, morajl{s szerű morg{st hallatott, mikor amaz kidugta a nyelvét, és úgy kóstolgatta őt. Szemei lecsukódtak, kezei megmarkolt{k az ülés szélét és {tengedte mag{t az élvezeteknek.
~ 29 ~
Sylvie Barthus
Csókok, nyalint{sok, simít{sok egym{sut{nja. Mindenütt érezte őket a mellkas{n. Izmai szinte görcsbe r{ndultak. Azt{n a nő lecsusszant róla, forró lehelete a hasa alj{t cirógatta, kétséget sem hagyva a felől mire is készül. A férfi a nemesebb testrészével egyetemben reszketett a v{rakoz{stól. Az öv csatja szinte mag{tól nyílt ki. A gomb és zipz{r egykettőre követték a péld{j{t, és a l{ny keze mindenféle megtorpan{s nélkül, m{r el is veszett a felt{ruló résben. Ahogy az alsónadr{g hasíték{n keresztül a finom ujjak megragadt{k és kiszabadított{k a büszkeségét, a halhatatlan, akaratlan sóhajjal díjazta a dolgot. Szemei résnyire kinyíltak, csak azért, hogy meggyőződjön róla, biztos nem {lmodik, és a nő tényleg a mark{ban tartja őt. — Szépségem... — de hangja elhalt, agy{ból kisz{llt minden értelmes gondolat. Ugyanis azok a var{zslatos ajkak, r{z{rultak fark{nak elő-nedvektől síkos hegyére. Nyelve boszork{nyos ügyességgel kényeztette. Mikor pedig egy pillanatra belenyalt a résbe a makkja hegyén, Dario kis híj{n, szégyenszemre, idő előtt élvezett el. Beletúrt a l{ny haj{ba és arra készült, hogy megakad{lyozza a tov{bbi édes kínz{st, de a nő erősen ellen{llt, és ha lehet, még erősebben szívta. A halhatatlan érezte, ahogy magja egyre jobban feszíti. Képtelen volt tenni ellene. — Szépségem... Ha nem hagyod abba azonnal, a tevékenységed, nedves következményekkel fog j{rni... — Oohmm... — jött az értelmetlen, elmosódott v{lasz, de az izgat{s nem maradt abba, sőt. A nő kezével erősen megmar-
kolta a pulz{ló húst és gyors, kemény mozdulatokkal r{segített ajkai munk{ss{g{ra. Dario szemei m{r-m{r fennakadtak, azt{n végül nem bírta tov{bb és kirobbanva el{rasztotta a puha, meleg sz{jat magj{nak folyam{val. *** Nem pont így terveztem a dolgokat, gondolta Nicky miközben a fanyar, meleg és sűrű nedveket nyelte, de egy pillanatig sem volt rossz érzése emiatt. Idegvégződései sikoltoztak a v{gy intenzit{s{tól. Hüvelyizmai ritmikusan összehúzódtak és elernyedtek. Izgalm{nak cseppfolyós bizonyítéka, el{ztatta a bugyij{t. Miut{n minden csepp férfias afrodizi{kumot kisajtolt a még mindig fél-merev dorongból, lusta mozdulattal kiengedte a sz{j{ból, de nem hagyta abba az ingerlést. Ink{bb teljes hoszsz{ban végigfutatta nyelvét és ajkait a szersz{m selymesen sima bőrén, majd {ttért a súlyos zacskókra. Ahogy a sz{j{ba szippantotta az egyiket, a férfi meglepetten felnyögött, hímtagja pedig ismét visszatért kőkemény {llapot{ba. Nicky szemei felcsillantak. Ez az! Most ő következik... Néh{ny percnyi újabb dédelgetés ut{n, mikor a férfi minden izma ismét r{ngatóz{sba kezdett, a l{ny megkegyelmezett és elhagyva a férfibüszkeséget megindult újra felfelé, ugyanazon az útvonalon, ahogy lefelé haladt. Végül visszaült a halhatatlan ölébe és r{tapadt annak elnyíló sz{j{ra. Intenzív íz kavalk{d.
~ 31 ~
Sylvie Barthus
Kutakodó ujjak a csípőjén, a ruh{ja alatt, a bugyij{ban. A l{ny elveszett az érzések örvényében. De sajnos nem sok{ig élvezhette. A limuzin hirtelen meg{llt, ők pedig kapkodva és pihegve prób{lt{k úgy-ahogy rendbe szedni magukat, mielőtt a sofőr r{juk nyitn{ az ajtót. Nem mintha szükség lett volna, a kapkod{sra, mert tapintatosan hagytak nekik időt. A figyelmes munkaerő előnye… Végül az ajtó felt{rult, ők pedig kart karba öltve indultak meg a férfi h{za felé. B{r a h{z nem éppen pontos megnevezés az épületre, ahova belépni készültek. Ink{bb villa, vagy palota. Az sokkal tal{lóbb. A minden ir{nyból kivil{gított épület a hatalmas, íves lépcsősor{val, fehér ajtaj{val és ablakkereteivel, faragott oszlopos teraszaival elképesztő l{tv{nyt nyújtott. Nicky szóhoz sem tudott jutni. Megmeredt egy pillanatra, úgy b{multa. Az tuti, hogy neki ilyen az életben nem lesz. Még ha hal{l{ig spórolgatna, akkor sem. Csak a könyökét érő finom nyom{s hat{s{ra tért mag{hoz, és indult meg a férfival. — Lenyűgöző... — bukott ki belőle akaratlanul is. — Az — jött a v{lasz, mindenféle lelkesedés nélkül. Még fel sem értek a lépcsőn, mikor egy inas szélesre t{rta az ajtót előttük. Theophilos apró biccentéssel üdvözölte a férfit, majd hat{rozott hangon megszólalt. — Nem vagyok itthon senki sz{m{ra Dwain. Még ha az ég akar leszakadni, akkor sem... — azzal elkezdte Nickyt terelgetni az emeletre vezető lépcső félé.
A l{ny halv{ny pírral az orc{in és lesütött szemel haladt el az inas mellett, b{r az teljesen pléhpof{val vette tudom{sul a dolgot és egy igen urammal reag{lt csak r{. Az elkanyarodó lépcsőn Nicky végig érezte csupasz h{t{n, a halhatatlan tüzes tekintetét. Közben prób{lt a feladat{ra is koncentr{lni és felmérni a terepet, hogy ha bevégezte a dolgot, a legrövidebb útvonalon tudjon t{vozni. A lépcsőről, egy hosszú, kov{csoltvas korl{ttal körülkerített galéri{ra jutottak, ahonnan több helyiségbe is be lehetett jutni. A falakon értékes festmények lógtak, a bútorok egyediséget sug{roztak. Igazi jólétet mutatott minden. A férfi {tkarolta a derek{t és egy impoz{ns, és kétségtelenül maszkulin h{lószob{ba vezette. A l{ny tett befelé néh{ny lépést, majd meg{llt a földre leterített, vastag, feketek{vé szín szőnyegen és a méretes, fekete-fehér selyemlepedővel leterített {gyra meredt, ami az egész szob{t uralta. Csak néh{ny díszp{rna {rv{lkodott rajta, művészien elrendezve. Az is szigorúan sötét színekben. Ezen kívül, volt még ott két éjjeli szekrény, egy hatalmas tükör az oldalsó falon, néh{ny polc könyvekkel a m{sikon. Semmi fölösleges flanc. Még a fürdőszob{ba és a gardróbszob{ba vezető ajtók is diszkrét sötétbarn{ra p{colt, sima f{ból készültek. Az ajtó halk csukód{s{ra összerezzent, a következő pillanatban pedig m{r meg is érezte a szorosan mögötte {lló férfi testéből sug{rzó hőt és a haj{t birizg{ló, bizsergető lég{ramlatot, mikor amaz megszólalt rekedtes hangon.
~ 33 ~
Sylvie Barthus
— Akkor, hol is tartottunk Szépségem? *** Vére fénysebességgel sz{guldott az ereiben, miközben a ringó csípőt figyelte maga előtt a lépcsőn. Sz{j{ban összefutott a ny{l, ahogy fant{ziaképek pörögtek le, lelki szemei előtt. A l{ny hívogatóan szétnyíló, hosszú combjaival fekszik {gy{nak selyemlepedőjén... Felette térdel, keblei hull{moznak ritmikus csípőmozg{saitól... A fejt{ml{ba kapaszkodva sikít az élvezettől, miközben kerek fenekét masszírozva h{tulról teszi mag{év{... Félresöpörte nyak{ból a rengeteg szőke hajat és sz{j{val r{tapadt nyak{nak finom bőrére, miközben hat{rozottan bontogatni kezdte a csomót, ami összefogta vadító ruh{j{nak felső részét. És l{ss csod{t, most könnyűszerrel megoldotta a dolgot. Az anyag puh{n al{hullott, a l{ny elfúló sóhaj{nak kíséretében, Dario pedig végre kezébe tarthatta kebleinek meleg hús{t. Teljesen hozz{simult a nő csupasz h{t{nak, erekciój{t nekinyomta a fenekének, közben kéjesen masszírozgatta a feszes halmokat. Ha teste nem követelte volna egyre hat{rozottabban a beteljesülést, korl{tlan ideig képes lett volna így maradni és élvezni mindezt. Kelletlenül hagyta el az édes húst és végigtapogatva a l{ny oldal{t és csípőjét, keresni kezdte a zipz{rt, hogy végre megszabadítsa őt minden fölösleges textíli{tól.
Végül a ruha lehullott és fekete kupacként végezte, a tűsarkú szand{lba bújtatott kecses l{bfej körül. Közben szinte észrevétlenül eljutottak az {gy széléhez. M{r csak egy mozdulat v{lasztotta el őket attól, hogy a puha p{rn{k és lepedők közé dőljenek. A férfi elj{tszadozott a gondolattal egy pillanatra, hogy egyszerűen csak előredönti a nőt, és azonnal a mag{év{ teszi, de gyorsan letett róla. Ki akart élvezni minden m{sodpercet, ami megadatott. Ezért h{t r{kulcsolta ujjait a nő felkarj{ra és gyengéden maga felé fordította. Ahogy végighúzta kezének élét a sima bőrön, a könyökénél beleakadt az alkarj{ra tekert ékszerbe. Tekintete elidőzött p{r gondolatnyi ideig, a különlegesen kidolgozott csecsebecsén, azt{n nem foglalkozott vele többet, és ink{bb felnézett a l{ny arc{ba. Az {tszellemült tekintettel, kipirult arccal, csillogó ajkakkal tekintett vissza r{ és önkéntelen mozdulattal kidugott nyelvével megnedvesítette elnyíló ajkait. Dario szeme úgy tapadt a nő sz{j{ra, mintha pillanatragasztóval rögzítették volna. Annyira kív{nta az ízét, hogy az m{r f{jt. De h{t minek is tartóztatja mag{t? Lehajtotta a fejét és mohón birtokba vette a felkín{lt csemegét. Csókolóz{s közben megérezte, ahogy a l{ny ügyetlen, reszkető kezekkel prób{lja kigombolni az ingét, nem túl nagy sikerrel. Türelmetlen mozdulattal indult a segítségére és egyetlen erős r{nt{ssal szétnyitotta az anyagot. Cseppet sem foglalkozott vele, hogy most szaggatta le az összes gombot a több
~ 35 ~
Sylvie Barthus
sz{z doll{ros ingjéről. A zakóval együtt lelökte a v{ll{ról, és a földre hajította. Hasizmai összer{ndultak, mikor felfigyelt a nő kutakodó ujjainak érintésére. Majd a nadr{gja rögzítése megoldódott és a bok{in{l összegyűlve, lecsúszott hosszú, izmos l{bain. Elszakította ajkait a l{nyétól. Mindketten kapkodva szedték a levegőt. [lltak egym{ssal szemben és csak tekintetükkel bűvölték a m{sikat. Azt{n, mintha összebeszéltek volna, a l{ny kilépett a ruh{j{ból, Dario pedig lerugdosta a cipőit, meg levette a zoknij{t, és együtt vetődtek az {gyra. *** Ekkora őrültséget még az életben nem csin{lt, de képtelen volt abbahagyni. Majdnem meg{llt benne az ütő, mikor a férfi a fegyveréhez ért, de végül megkönnyebbülve vette tudom{sul, hogy az nem sejt semmit. Nem fedezte fel a sz{ndék{t. Nem volt biztos benne, hogy képes lett volna értelmesen kimagyar{zni mag{t. Nem mintha, egyetlen racion{lis gondolata is lett volna az elmúlt p{r percben, ór{ban. Fogalma sem volt, hogy is fogja kivitelezni a dolgot, de most nem is igaz{n sz{mított. Égett a teste a beteljesülés ut{n. Hihetetlen módon, mag{ban akarta érezni a férfit. Az {gyon fekve, összegabalyodott végtagokkal semmi m{sra nem tudott koncentr{lni.
Theophilos éppen élvezettel csókolta és nyalogatta meredező mellbimbóit, miközben ő maga vonaglott és nyögdécselve kapaszkodott dús haj{ba. — El{rulod végre, hogy hívnak Szépségem? – kérdezte v{ratlanul a férfi két nyalint{s között. Nickyt annyira felkészületlenül érte a dolog, hogy automatikusan v{laszolt r{. — Nicky… — Gyönyörű vagy Nicky… Az ízed pedig valami menynyei… Akkor fogta fel igaz{n, hogy el{rulta a nevét, mikor azt a m{sik sz{j{ból hallotta. Itt lett volna az ideje, hogy összeszedje mag{t és félretéve az élvezeteket, cselekedjen végre. Tökéletes pillanat. A férfi h{ta védtelen, nem sejt semmit. És mégsem tudta megtenni. Annyira akarta őt, mint még soha semmit, eddigi életében. Hüvelye f{jdalmas lüktetésbe kezdett. Megragadta a halhatatlan egyik izmoktól dagadó karj{t és odavezette, ahol a legnagyobb szüksége volt r{. Mélyről előtörő, {llatias morg{s volt a v{lasz. Azt{n ő is felnyögött, mert a kemény férfiujjak hat{rozottan elmerültek a nedvességében. Az élvezetek tetőpontjukra h{gtak, a férfi halhatatlan energi{itól — amik szó szerint cik{ztak körülöttük — minden szikr{zó fény{rban úszott. — Nem tudok tov{bb v{rni – hallotta meg a fojtott szavakat, azt{n megérezte, ahogy a bugyija anyaga megadja mag{t
~ 37 ~
Sylvie Barthus
az erőszaknak, és szó szerint leszakad felt{rulkozó nőiességéről. Még egy pislant{s és Theophilos valahogy levar{zsolva mag{ról az alsónadr{gj{t, m{r ott is lüktetett hüvelyének bej{rat{ban. — Most… — figyelmeztette, nem mintha képes lett volna a visszakoz{sra. Megragadta a még mindig tűsarkú szand{lba bújtatott bok{t és a v{ll{ra emelte, majd a m{sikkal megismételte a mozdulatot. Azt{n hat{rozottan előrenyomult. Hatalmas volt, feszítő, kitöltő, extatikus… Nicky úgy érezte, menten szétszakad. Azt{n eltelt néh{ny m{sodperc, a teste alkalmazkodott és mire a férfi mozogni kezdett benne, m{r tökéletesen hozz{idomult. Testük azonnal felvette az ősi ritmust. Eszméletlen tempóban haladtak az orgazmus felé. Csak még egy kemény lökés, egy hat{rozott visszavonul{s, azt{n újabb erős előrenyomul{s és a vil{g őrült iramban kezdett forogni Nicky körül. Majd olyan erővel robban ki belőle a gyönyör, hogy a torka belef{jdult a sikít{s{ba. Fekete pontok villództak, csukott szemhéjai alatt, teste veszett remegésbe kezdett. A férfi is hamarosan követte, addig pump{lva mag{t a nő puhas{g{ba, míg minden csepp férfinedvet nem sikerült belepréselnie. Energiahorgonyai ir{nyíthatatlanul lövelltek ki a testéből és belefúródtak a nő testébe. Összekapcsolódtak, feltöltődtek. Nicky nem tal{lt szavakat annak leír{s{ra, ami éppen történt vele. Érezte, ahogy egyre jobban feltöltődik színtiszta,
halhatatlan energi{val. Leírhatatlan élmény volt. Egy eget rengető orgazmus ut{n, szinte kibírhatatlanul gyönyörűséges. Soha nem akarta abbahagyni… Később, mikor egym{s mellett feküdtek szótlanul és pihegve, a l{ny megdöbbenve vette észre, hogy a bőre ragyog. — Most mi történik velem? – kérdezte k{s{s, bizonytalan hangon. Theophilos nem v{laszolt azonnal. A csend kezdett egyre kínosabb{ v{lni. — Azt hiszem, most tettelek egy egész életre függővé… tőlem – bökte ki egy sóhaj kíséretében, amire a l{ny úgy felpattant, mintha csak rugóra j{rna. *** Nem volt egy könnyű eset lecsillapítani a nőt. Még azt is megkock{ztatta, hogy félrevezető magyar{zattal {llt elő és meghazudtolva az igazs{got, azt {llította, semmi katasztrof{lis nem történt. Mindez visszafordítható. Tulajdonképpen maga sem tudta, hogy csin{lta a dolgot. Teljesen kicsúszott az ir{nyít{sa alól. Ilyen még soha nem történt vele kor{bban. Most mit fog kezdeni vele? Frusztr{ltan ült fel az {gyban és h{trapillantott a nyugtalan {lomba merült, szépséges nőszemélyre. Ezzel az energia{tad{ssal lényegében mag{hoz l{ncolta a nőt.
~ 39 ~
Sylvie Barthus
Ez m{r majdnem olyan, mintha a rabszolg{j{v{, jobb esetben élete örök t{rs{v{ v{ltoztatta volna. Beletúrt sűrű, sötét haj{ba, majd a tenyerébe temette az arc{t. Hogy mi fog ebből kisülni? Arra viszont igaz{n nem sz{mított, hogy a v{laszt ilyen hamar meg fogja kapni. Óvatos mocorg{sra lett figyelmes a h{ta mögül. Megmozdult, hogy odaforduljon a l{nyhoz és megkérdezze jól van-e, mikor fehéren izzó f{jdalom hasított a v{ll{ba. Ha csak kicsit is arrébb éri a csap{s, egyenese a szívébe hatol. Kóv{lyogva fordult h{tra és r{b{mult arra a nőre, aki eddigi életében a legerősebb reakciókat v{ltotta ki belőle. És annak a nőnek a kezében egy olyan hegyes, hosszú és ezüst szúróeszköz volt, amivel újra lecsapni készült. A kígyófej, ami azelőtt még a l{ny csuklój{n{l pihentette fejét, mint valamiféle csecsebecse, most egy hal{los fegyver markolat{nak díszeként, gonosz szemekkel meredt r{, Nicky elfehéredett mark{ból…
A VÉGE
Levadászva H{ttal volt neki. Fél térdre ereszkedve az aprócska szentély olt{ra előtt. Széles v{llaira r{feszült a bonyolult mint{zattal kivarrt, fekete bőrkab{t. Éjfekete, egyenes sz{lú haja, ami alig ért a tarkój{ig, a megdöntött testhelyzettől az arc{ba hullott. Az egész kopottas helyiséget, betöltötte a sok sz{z gyertya t{ncoló fénye és a tömjénfüst nehéz szaga. Natasha ujjai, még erősebben fonódtak az acélpenge markolat{ra, miközben újabb lépést tett befelé a nyitott ajtósz{rnyakon keresztül. Ajkai önkéntelenül is gunyoros mosolyra húzódtak. Egy sz{mkivetett a szentek lakhelyén… Tulajdonképpen, sz{mított is valami ilyen fordulatra. Csalódott volna, ha a férfi kevésbé kirívó helyet v{laszt a hal{lra. Ahhoz túl rég óta ismerték egym{st. Hangtalanul haladt előre a szűk épületben, készenlétben tartva fegyverét. M{r csak p{r lépésnyire volt tőle, mikor az megszólalt. – M{r v{rtalak… Késtél… Natasha meglepődött a kijelentés hallat{n, de az indulat, ami elönteni készült az agy{t, azonnal elnyomta ezt az érzést.
~ 41 ~
Sylvie Barthus
Mit képzel ez mag{ról? Hal{los büntetéssel j{ró törvényt szeg, és mégis van képe sz{mon kérni, mikor jön érte a végzet? – Csak nyugodtan édesem, az idegesség {rt a szépségnek… Halk morg{s törte meg, az elhangzottak ut{n be{llt süket csendet. A l{ny észre sem vette, hogy ő maga adta ki azt a bizonyos – indulatról {rulkodó – hangocsk{t. Sz{míthatott volna a férfi nagyképű megnyilv{nul{s{ra, de m{r hónapok óta nem l{tta, és elszokott az örökös heccelődéstől, burkolt célozgat{stól. B{r, be kellett vallania mag{nak, egy idő ut{n, m{r majdnem hi{nyzott neki. De csak majdnem. Most pedig eldöntötte, hogy mégsem. És különben is, azért jött, hogy elégtételt vegyen a férfi bűneiért, amit a fajjal szemben elkövetett. Ma este a vérét veszi és dicsőségben tér vissza a csal{dhoz. Valentinnek meg kell halnia. Pont. – Tudod, miért vagyok itt Val – szűrte a fogai között a l{ny. – Ne húzzuk az időt fölösleges fecsegéssel – izmai megfeszültek, hosszú, borotvaéles acélpengéje a magasba lendült, miközben a férfira t{madt. – Védd magad, vagy add fel! Úgy tűnt, Val a pillanat tört része alatt reag{lt. A semmiből var{zsolta elő a hajlított élű tőröket, miközben megpördült és alulról keresztbe téve őket, h{rította a l{ny t{mad{s{t. Éles sikít{sként hatott a hang, ahogy a fém fémmel tal{lkoz{suk. Összeakasztott fegyverekkel néztek farkasszemet egym{ssal. Az arany és az éjfekete szemp{r fogva tartotta egym{s pillant{s{t. Míg az egyikből az elismerés és incselkedő vid{ms{g, addig a m{sikból a csalódotts{g és indulat sug{rzott.
– Ugyan m{r szivi – ingerkedett a férfi – beszéljük meg a dolgot. Csak mi ketten... Te és én... Nem szeretnélek megsebesíteni. A fekete szemekben felizzott a düh. – Hallgass és küzdj! – ki{ltotta Natasha, és újabb t{mad{st indított. Amit a férfi ismét, könnyűszerrel h{rított. Sőt, még egy gunyoros félmosolyt is küldött a l{ny felé. – Ejnye-ejnye, dr{g{m... Így kell üdvözölni egy rég l{tott bar{tot? Ezzel, mag{hoz ragadta a kezdeményezést, és Nati még mag{hoz sem tért, kicsavart{k a kezéből a kardot, ami égtelen csörömpölés kíséretében csapódott az apró szentély legt{volabbi fal{nak, és nekipréselődött egy kőkemény mellkasnak. Méghozz{ meglehetősen meztelen, sima, izmoktól dagadó és forró mellkasnak, amit alig takart a szétnyíló fehér selyeming. Két erős kar, acélp{ntként ölelte körül. – Így mindj{rt m{s... A l{ny szabadulni prób{lt, hasztalan. Fojtott, morg{sszerű hang hagyta el szinte teljesen összepréselt ajkait, ami norm{l {llapot{ban igaz{n cs{bító nyal{nks{gnak sz{mított. Legal{bb is némely hímnemű egyed sz{m{ra… De nem most. Vékony vonall{ préselődött. M{r-m{r az is hihetetlen, hogy hang jött ki rajta. A legszebb az egészben pedig, hogy maga sem tudta kire is haragszik jobban. A férfira, hogy ilyen könnyen leszerelte, vagy saj{t mag{ra, amiért szó nélkül elfogadta Lucius parancs{t és Val ut{n indult, hogy bevégezze a dolg{t.
~ 43 ~
Sylvie Barthus
Pedig tiszt{ban volt vele, hogy az őt jelenleg ölelő v{mpír, sokkal erősebb n{la, hisz mégis csak férfi. Azon kívül, évsz{zadokkal több a tapasztalata, mint neki. De a v{mpírfejedelem akarat{t, akkor sem kérdőjelezheti meg senki. Ha Lucius azt akarta, hogy ő végezzen az {rulóval, akkor neki kell megtenni. Persze, ha nem akar ő is a sz{mkivetettek sors{ra jutni, mint eme önelégülten vigyorgó férfipéld{ny. Ugyan nem kötötték az orr{ra, hogy tulajdonképpen mit is követett el, de nem is sz{mított igaz{n. A v{mpírtörvények szentek és sérthetetlenek. Ha sz{mkivetetté v{lt, annak nyomós oka kellett, hogy legyen. Natasha ismét mocorogni kezdett a kéretlen ölelésben. Ezzel sajnos csak annyit érve el, hogy teljes testfelületével a férfihoz dörgölőzött. És szó se róla, a tapadós latex kezesl{bas, ami kényelmesen körbeölelte ar{nyos idomait, nem sok védelmet nyújtott a Valból {radó szexualit{ssal szemben. Minden egyes négyzetcentiméterét érzékelte tökéletesen kidolgozott testének és férfiass{g{nak. Bizsergett tőle minden idegsz{la. Egyetlen apró vigasza volt csup{n. Érezhetően Valt sem hagyta hidegen, testük összetapad{sa. Izgalma keményen feszült az alhas{nak. Ezt a j{tékot m{r elj{tszott{k egy p{rszor, még mielőtt a férfi sz{mkivetetté v{lt, b{r Natash{nak eddig mindig sikerült kiv{gnia mag{t szorult helyzetéből. Semmi v{gyat nem érzett, egy bonyolult férfi-női kapcsolat ut{n, ak{rmennyire is szikr{zott a levegő, ha ők véletlenül egy helyiségben tartózkodtak. Túl fiatal volt hozz{. Legal{bb is v{mpírként még annak sz{mított. Egyébként r{nézésre úgy nézett ki, mint valamikor
húszas éveinek közepén, annak ellenére, hogy egyre közeledett a sz{zhúszhoz. A v{mpír ranglista viszont hosszan kígyózott, és nem volt könnyű az előrejut{s. Teh{t, a karrierje fontosabbnak tűnt egyelőre mindennél. Azt{n Val elment, és a késztető kísértés megszűnt. Eddig. Most pedig ismét valami hihetetlen sebességgel öntötte el a v{gy. Akarta őt. Ebben a szent pillanatban. Maga is megrettent az érzés erősségétől. Hisz megölni jött őt, az ég szerelmére, nem lefeküdni vele! A férfi, mintha megérezte volna az érzelmi vihart, ami benne dúlt, és azonnal kihaszn{lta a pillanatnyi zavarodotts{g{t. Hat{rozottan csapott le összeszorított ajkaira. S mikor azok, a finoman noszogató nyom{sra sem voltak hajlandók megnyílni, nyelve hegyével végigsimított rajtuk. Natash{n vill{mszerű érzés cik{zott keresztül. Val azelőtt is prób{lkozott m{r n{la, és egyszer-egyszer sikerült is megcsókolnia, de ez... Ez valami leírhatatlan. Fogalma sem volt róla, hogy ennyire kiéhezett... Őr{... Ajkai önkéntelen ernyedtek el és nyíltak résnyire.
***
Valentine örömt{ncot lejtett legbelül. Végre! Azonnal előrenyomult a nedves selymességbe, hogy birtokba vehesse, ami az övé. Mert kétségtelen, hogy az övé lesz. Kell, hogy az övé legyen!
~ 45 ~
Sylvie Barthus
Kutakodó nyelvével végigsímított a gyöngy fogsoron, kitüntetett figyelmet szentelve a hosszú és hegyes szemfogaknak, majd óvatosan megérintette a l{ny mozdulatlan nyelvét is, mint egy felkérésként a t{ncra. Natiban érezhetően felszabadult valami, eddig elnyomott ösztön. Akadozva, de egyre hevesebben viszonozta a csókot. Az izgalom és a v{gy egyre feljebb és feljebb tört, mint egy gejzír, ami csak arra v{r, hogy megszabaduljon kötelékeitől, és az ég felé törjön. Val tudta, hogy be kell fejeznie ezt az őrületet, mert még egy pillanat és m{r nem lesz ura önmag{nak, az ösztöneinek. Itt helyben képes lett volna mag{év{ tenni a l{nyt. Francba! Pont most, mikor végre sikerült együttműködésre bírnia Natash{t? Ez mekkora szív{s... De jelenleg sajnos sem az idő, sem a helyszín nem alkalmas. Amíg nem tiszt{zza mag{t a Tan{cs előtt, és nem bizonyítja be, hogy Lucius milyen {rm{nykod{sra képes, nem kock{ztathatja meg, hogy b{rmi vagy b{rki is akad{lyozza. Ak{rmennyire is cs{bító az az akad{ly. Nem akarta még őt is bajba keverni. Lucius veszélyes, kicsinyes, parancsolgató. És végtelenül bosszú{lló. A l{ny pedig könnyű préda. Nem tudta miért pont őt küldte kivégzőként ellene – hisz messze nem Natasha a legerősebb embere –, b{r sejtései voltak. Valami készült, az biztos. Lucius semmit nem tett ok nélkül. Összeszedte akaraterejének utolsó morzs{it, és elszakította sz{j{t a l{ny nekt{r-édes ajkaitól. Az, mintha tiltakozni akarna, apró morg{st hallatott. Édes!
Val nem tudott ellen{llni a kísértésnek, és még egyszer, utolj{ra r{szorította ajkait a l{nyéra, egy gyors búcsúcsókra, majd a sz{j{ba suttogta: – Sajn{lom édesem... – ezzel megpördítette a lebénult Natash{t, és finoman a falat borító nehéz k{rpitok közé taszította, míg saj{t teste a kielégítetlen v{gy kínjai között nekirugaszkodott, és mint akit pusk{ból lőttek ki, eltűnt az éjszakai, mocsaras erdő sötétjében.
***
Nati dúlt-fúlt mag{ban, miközben hat{rozottan tört előre a sűrű, mocsaras ingov{nyban. Nem elég, hogy a férfi könnyűszerrel ler{zta, miközben ő a szentély fal{n lógó k{rpitokba gabalyodva küzdött a szabadul{sért, de még azt is képes volt elérni, hogy még mindig bizseregjen a teste, ott ahol hozz{ért. Pedig m{r jó fél ór{ja tapossa a sarat rendületlen, követve a férfi óvatlanul h{trahagyott szagnyomait. Óvatlanul? Hahhh… A csirkefogó! Mintha csak azt akarn{, hogy biztos ne veszítse el a nyom{t. A csizm{ira rakódott trutyi, m{zs{s súlyként húzta a l{b{t. Idegesen megdörgölte az ajkait, h{tha attól elmúlik a zavaró bizsergés, de hasztalan. Ettől még elsz{ntabban akarta őt elkapni. Természetesen azért, hogy megölje. Csakis azért... Akkor miért tűnik vérszegénynek ez a meggyőződés, még saj{t maga sz{m{ra is?
~ 47 ~
Sylvie Barthus
Szórakozottan végigsimított egy göcsörtös fatörzsön, amin erősebben érződött Val különleges, csak r{ jellemző illata. Szinte m{r úgy tűnt nekidörgölőzött, hogy biztosan érződjön. Elvakult dühében Natasha sajnos óri{si baklövést követett el. Hi{ba. Nem volt még tapasztalt vad{sz. Nem figyelt semmi m{sra, csak az orra előtt lebegő célj{ra, teljesen figyelmen kívül hagyva az {rulkodó csendet, ami a még éjszaka is zsibongó mocs{rban be{llt. Azt{n m{r csak arra eszmélt, hogy valami vagy valaki nekiv{gódik a h{t{nak és ő arccal a s{ros földön landol. Majd a tarkój{ra mért ütés ut{n elsötétült minden.
***
Val megtorpant mozdulat közben. Éppen egy fatörzset dörgölgetett intenzíven. Minél erősebb jelet akart hagyni maga ut{n. Ha a l{ny követi a nyomokat – és miért is ne követné –, akkor sikerülhet őt biztons{gos helyre csalogatnia, mielőtt meglép az orra elől. Ismét. De most úgy érezte, valami nem stimmel. Túl nagy lett a csend hirtelen. Gyanús. Erősen hegyezte a füleit. [ltal{ban képes volt mérföldekre elhallani, főleg ha nem volt túl sok zavaró hang a közelben. Azonnal kiszúrta a tompa puffan{st és az azt követő halk nyekkenést. Natasha!
A l{ny bajban van. Csak még az volt a kérdés mekkor{ban. Egy {llatnak sikerült levad{sznia vagy valami egészen m{snak? Jó ideje sejtette, hogy a Natit csak figyelemelterelésnek haszn{lt{k, de most m{r egyre biztosabb volt a dologban. Senki figyelmét nem kerülte el a furcsa, feszültségekkel és indulatokkal teli kapcsolatuk. Lucius pedig minden lehetőséget megragad, hogy elérje a céljait. Val beleszimatolt a levegőbe. Tüdejét betöltötte a nedves, meleg mocs{ri levegő. Nem érzett semmit. Az pedig baj. Ak{rkit is küldött Lucius a kivégzésére, profi vad{sz volt. Teljes mértékben képes volt {lc{zni az illat{t. És most n{la volt Natasha. Ügyes. Az igazi hóhérja is tiszt{ban van vele, hogy képtelen lesz sors{ra hagyni a l{nyt. Francba!
***
A feje, majd szét robbant. Mintha csak ezer dob dübörgött volna benne, miközben a teste ólomsúlyúnak és összetörtnek tetszett. Ak{r az úthenger taposott volna keresztül rajta. Végtagjai teljesen elgémberedtek. Megprób{lta megmozdítani őket. És akkor végre felsz{llt a b{gyadt köd az agy{ról. Nem ment. Meg volt kötözve. Sőt gúzsba kötve, hogy mozdulni sem bírt. Még a sz{j{t is kipeckelték. A gondolatok l{zasan sz{guldottak a fejében. Mi történt? Hogyan? Val tette?
~ 49 ~
Sylvie Barthus
Sok mindent el tudott képzelni a férfiról, de ilyen orv t{mad{st nem. Ahhoz túl magabiztos volt. Sose érezte szükségét, hogy ilyen módon tegye harcképtelenné ellenfelét. Mindig is a nyílt összetűzés hívének sz{mított. Ennyire megv{ltozott volna, mióta sz{mkivetetté v{lt? Mivel egyetlen kérdésre sem tudta a megfelelő v{laszt, ink{bb a megold{sra koncentr{lt. Kiszabadulni. Sötétben is kitűnően működő l{t{s{t, most megprób{lta kamatoztatni és valami kiszabadul{si lehetőség ut{n nézni. Végigj{ratta tekintetét a siv{r, ütött-kopott kaliba berendezésén, aminek egyik sark{ban, a priccsen feküdt. Csalódottan vette tudom{sul, hogy egy rozzant széken, asztalon és ezer éve kihűlt, öntöttvas k{lyh{n kívül, semmi nincs a helyiségben. Még egy nyavaj{s rozsd{s kés vagy törött bögre sem, amivel esetleg megprób{lhatn{ {tv{gni a köteleit. Természetesen, ha eljutna od{ig, hogy megszerezze. De semmi... Ilyen az ő form{ja... Ó Val! Ez is a te hib{d! Kellett neked törvényt szegni... – füstölgött mag{ban. Azt{n az ajtó hirtelen nyikorogva kit{rult, és egy hatalmas alak töltötte be az ajtónyíl{st. Natashanak pislognia kellett p{rat, hogy a szeme hozz{ tudjon szokni a v{ratlan fényviszony v{ltoz{shoz. Egyelőre csak a férfi termetes körvonal{t l{tta, de m{r ebből is tudta, hogy nem Val az. Ő is nagy volt és erős, de ez az alak hatalmas. Ez a tény pedig, zavarba ejtően nagy megköny-
nyebbülést okozott, hogy azt{n a következő pillanatban elöntse a nyugtalans{g érzése. – Nocsak, nocsak! A kis csalétek mag{hoz tért... A l{ny tarkój{n az összes pihe égnek meredt, mikor meghallotta a mély, reszelős hangot. Oleg! – sikította minden idegsz{la – Neeem! – akarta volna ki{ltani, de a pecek a sz{j{ban megakad{lyozta benne és csak valami motyog{s, nyöszörgés féle hagyta el a sz{j{t. – Ó igen Natasha! Én vagyok. – jött a kéretlen v{lasz, a hangosan fel nem tett kérdésre. A l{ny ismét megborzongott, a durv{n reszelős hang hallat{n. Semmi kétség. Ez Oleg. A faj egyik leg{d{zabb, legbrut{lisabb és legeredményesebb hóhérja. Csak neki van ilyen összetéveszthetetlenül durva és b{ntó hangja. Mit kereshet itt? És miért tartja fogva? Nati fejébe befészkelte mag{t a gyanú. Mit is mondott az előbb? Csalétek. Te jó ég! Valra vad{szik és ő maga a csali... – Ragyogó következtetés dr{gas{gom. Hamarosan t{rsas{got kapunk – v{laszolt a férfi ismét, a ki nem mondott szavakra. Azzal belépett a helyiségbe és becsukta maga mögött az ajtót. – Az a vajszívű b{jgún{r, úgy sem tudja majd meg{llni, hogy a megmentésedre ne siessen, és akkor végre lesz{molhatok vele, ahogy a parancsban {ll. Te dr{gas{gom, sajnos j{rulékos veszteség leszel. B{r Lucius nagyon kardoskodott a biztons{godért, de majd jobb bel{t{sra tér, és keres mag{nak m{sik lehetséges {gymelegítőt.
~ 51 ~
Sylvie Barthus
Natasha tork{t a csalódotts{g és undor keserű mérge folytogatta. H{t ő is benne van. Csak kihaszn{lt{k, el{rult{k... Semmi m{sra nem kellett, csak egyszerű csalinak, hogy előcsalogass{k vele a nagyvadat. Ha nem tartotta volna méltós{g{n alulinak és megal{zónak, most tehetetlenségében sírva fakad. E helyett vadul r{ngatni kezdte a kötelékeit. Sajnos haszatalan. Oleg pedig széles vigyorral nyugt{zta prób{lkoz{s{t. Ördögien szép arc{t, szinte elcsúfította a mosoly, amitől még hegyes szemfogai is elővillantak. Rövidre nyírt, vil{gos haja össze-vissza meredezett az ég felé. És még így is, eszméletlenül jól nézett ki. Ha valaki nem ismerte és r{nézett, az eszményi férfipéld{nyt l{tta benne. Tökéletes és bivalyerős testfelépítés, precízen kidolgozott izmok, méretre szabott ruh{k. De csak egy pillant{s a szemébe, egy szó, ami elhagyja istenek {ltal form{lt ajakait és az ember megbizonyosodik róla, hogy egy szadista gyilkossal {ll szemben. A faj gyönyörű, de hal{los teremtményével. Ne gyere ide Val! – foh{szkodott mag{ban a l{ny, b{r tudta, hogy ez lehetetlen. El fog jönni. Ismerte m{r annyira, hogy biztosra vegye. Az egy dolog, hogy eredetileg ő is azért jött, hogy kivégezze a férfit, de nem ilyen módon. Oleg vendégszeretetét még leg{d{zabb ellenségének sem kív{nta. Jaj Val, mit követtél el, hogy ilyen brut{lis büntetést érdemelsz? És te Lucius, hogy tudt{l ilyen sz{mítóan becsapni engem? Bíztam benned...
A kérdései csak úgy lebegtek a semmiben. M{r maga sem tudta mit gondoljon, kiben bízzon. Nem volt v{laszt{sa, ki kellett v{rnia a sz{mkivetett érkezését, ha v{laszt akart kapni a kérédéseire. M{r ha van értelme tudni őket. Csüggedten hajtotta le a fejét, lehúnyta a szemét és v{rta a vihar kitörését.
***
Nem volt nehéz r{lelnie az ütött-kopott fabódéra. A l{ny illata, annyira beléivódott, hogy ak{r néh{ny molekul{nyi részecskét is képes lett volna felismerni. Óvatosan körbekémlelt. Minden csendesnek és elhagyatottnak tűnt. És ez még nagyobb óvatoss{gra intette. A hóhérja, még mindig nem fedte fel a kilétét. Elgondolkodott p{r pillanatig, hogy megprób{lkozik a kunyhóba illan{ssal, de végül elvetette a dolgot. A mocs{rnak és környékének magas volt az elektrom{gneses sug{rz{sa és ez megzavart mindenféle ilyen tevékenységet. Ha valaki mégis kísérletet tenne itt az illan{ssal, még a végén nem oda jutna, ahova tervezte, vagy nem olyan megjelenési form{ban, mint eredetileg… Ezért is v{lasztotta búvóhelyéül. Natasha is csak azért tal{lt r{, mert ő úgy akarta. A l{ny pedig tapasztalatlan lévén, nem {lc{zta mag{t eléggé.
~ 53 ~
Sylvie Barthus
Egyik f{tól haladt a m{sikig, míg végül elérte az utolsót is, ami két méterre volt a rozoga épülettől. Ott vill{mgyorsan elrugaszkodott és nekitapadt h{t{val a fal{nak. Halk, morg{sszerű hangok ütötték meg a fülét. Belesve a fal rései között, felfedezte a l{nyt a tőle jobbra lévő sarokban, ahogy a priccsen vonaglik a kiszabadul{s{ért küzdve, és közben beszélget valakivel. M{r ha a reszelős morg{st és a telepatikus gondolat{tvitelt beszélgetésnek lehet titul{lni. Mikor beszélgetőpartnere megszólalt, a hangj{tól Val idegvégződései sikítani kezdtek. Azonnal felismerte. Ezer közül is megtette volna, hisz ő volt az oka, hogy az illető ilyen hanggal rendelkezett. A valamikori legjobb bar{tja… és jelenkori hal{los ellenfele. Izmai megfeszültek. Nem hagyhatja Natit a karmai között. Ismét igénybe véve természetfeletti gyorsas{g{t és erejét berobbant az épületbe a vékony deszkafalon keresztül, és azonnal t{madóan, vetette mag{t Olegra.
***
Apró fatörmelék és por robbant az arc{ba. A sz{j{ban lévő pecek ellenére prüszkölve tett kísérletet az elt{volít{s{ra, hasztalan. Szemei könnybe l{badtak tiltakoz{sul, mikor kényszerítette mag{t, hogy kinyissa őket. Pislog{ssal törekedett elt{volítani az idegen anyagot onnan, de csak rontott a helyzeten. M{r nem csak a tarkój{n{l f{jt a feje, hanem a homloka és a szemei is lüktetni kezdtek.
Erőlködve nyitotta h{t csak résznyire szemhéjait. A könynyektől elhom{lyosult l{t{s{val, éppen ki tudta venni a két nagydarab ellenfelet, ahogy hal{los t{ncukat j{rt{k. Fém csapódott fémhez, fa f{hoz. Izom feszült izomnak. Mindketten kimondottan erősek voltak, szinte m{r egyenlők. Az egyik kiütötte a m{sik kezéből a fegyvert. Az csörömpölve landolt Nati orra előtt. A l{ny nyomban r{ismert Val hajlított élű tőrjére. Haboz{s nélkül gördült le a priccsről, r{ a fegyverre. Megragadta és addig művészkedett vele, míg végül sikerült {tv{gnia kötelékeit. Közben mag{ban azon rim{nkodott, hogy Oleg ne figyeljen fel r{, és sikerüljön meglepetésszerűen let{madnia. És persze, hogy Val addig is túlélje a dolgot. Vill{mgyorsan kikapta a sz{j{ból az irrit{ló anyagot, amit a v{mpír vad{sz beletömött, majd ösztönösen és még mindig hom{lyos l{t{ssal vetette közéjük mag{t. - Natasha, neee! - hallotta meg a figyelmeztető felki{lt{st, de m{r késő volt. Éles, tüzes f{jdalom öntötte el az oldal{t. Döbbenten torpant meg. Egyenesen Oleg hal{losan éles kardj{ba rohant. De még mielőtt a penge végighasíthatta volna a mellkas{t, t{madój{t ledöntötték a l{b{ról, a kard kicsusszant a sebből, ő pedig rövid időn belül m{sodj{ra terült el élettelenül a padlón.
***
~ 55 ~
Sylvie Barthus
A szentségit ennek a meggondolatlan, őrült nőszemélynek! szitkozódott a v{mpír mag{ban, miközben azért harcolt, hogy sikerüljön kicsavarnia Oleg kezéből a vérrel borított kardot. Romba dönti minden előre kigondolt taktik{j{t. Pedig nem is volt olyan nehéz meggyőzni Oleget, hogy könnyen megszabadulhat tőle, nyerésre {ll. Mindig is egy nagyképű barom volt. Szerencsére, ebből a szempontból cseppet sem v{ltozott az idők folyam{n. Ha minden jól ment volna, most m{r rég le lenne rendezve a hóhér, és kiszabadíthatta volna Natit. Erre a l{ny akciója miatt kénytelen közelharcot vívni… Közben megszerezte a kardot, és jó messzire hajította. Sajnos e közben nem tudott védekezni a r{ z{porozó ökölcsap{sok ellen. Az egyik {ll{ra mért ütéstől, m{r-m{r csillagokat l{tott. Egyik kezével előrenyúlt és karmait belev{jta Oleg tork{ba. Az, ettől, ha lehet még jobban feldühödött és végigsz{ntotta a mellkas{t, a m{sik kezével pedig megragadta a fojtogató kezet és megprób{lta eltépni a tork{tól. A r{nt{s erejétől Val szorít{sa engedett, néh{ny körme beleszakadt a sebbe. Oleg és saj{t vérében tocsogva gurult odébb. M{r majdnem elérte a tőrt, mikor szúró, izzó f{jdalom nyilallt a v{dlij{ba és elkezdett visszafelé csúszni. H{trapillantva l{tta, ahogy a hóhér karmaival erősen tartva zs{km{ny{t, őrülettől fénylő szemekkel és szétmarcangolt, vérző torokkal húzza maga felé. Valentine hi{ba rúgott felé szabad l{b{val. Célt tévesztet. A szúró f{jdalom pedig egyre följebb haladt a l{bsz{r{n, ahogy ellenfele mindig újabb helyen mart bele a hús{ba, sőt időközben a m{sik l{b{t is sikerült elkapnia és egy ezüsttőrt bele{llítania, ami hihetetlen kínokat okozott. Val egyre kil{t{stalanabbnak érezte a helyzetét. Oleg arc{n a vigyor pedig egyre szélesebbé v{lt.
– Megdöglesz sz{mkivetett! – recsegte eltorzult hangon –, de mielőtt meghalsz, még végignézed, ahogy a szívszerelmednek kitépem a hangsz{lait, ahogy te tetted velem és végül veled etetem meg... Valt elöntötte az undorral vegyített aggodalom. Tehetetlen dühében – még saj{t l{ba {r{n is – szabadulni igyekezett. Kicsavarta a felsőtestét, amennyire csak bírta és megmaradt karmaival a padlóba kapaszkodva igyekezett Olegtól elt{volodni. Akkor vette észre a Nati ruh{j{ba trükkösen beleszerkesztett dobócsillagot, amit Oleg – tőle igaz{n szokatlan módon – óvatlanul rajta felejtett. Addig nyújtotta, feszítette a testét, hogy végül sikerült megkaparintania. Vill{mgyorsan fordult vissza és ugyanazzal a lendülettel el is dobta. A borotvaéles jósz{g pontosan Oleg két szeme között {gyazódott be. Ellenfele azonnal magatehetetlenül dőlt ki. Val még percekig zih{lt, megkönnyebbülten elterülve a padlón. Majd kínkeservesen kitépte mag{ból Oleg {jult {llapota ellenére ragaszkodó karmait, és végül mag{t a legtöbb f{jdalmat okozó ezüsttőrt is. Ahogy az ezüst t{vozott a testéből a sebei gyógyulni kezdtek. Néh{ny újabb perc ut{n m{r csak megtép{zott ruh{ja mutatta sérüléseinek helyét. Először Natasha életfunkcióit ellenőrizte, de mikor úgy ítélte meg, hogy a nagy vérveszteséget lesz{mítva nem szorul sürgős ell{t{sra – a fiatal v{mpírok sem haltak meg csak lefejezés {ltal, de gyógyulni még nem tudtak olyan gyorsan, mint egy idősebb fajtag –, ink{bb Oleg felé fordult.
~ 57 ~
Sylvie Barthus
Ki tudja, mennyi ideje van mielőtt a mocsok mag{hoz tér. Addig kell cselekednie. Felkapta a földről a tőrét, és oda{llva a vad{sz feje mellé hat{rozottan lesújtott. A fej arrébb gurult néh{ny centit, azt{n az egész v{mpír füstté v{lt. – Ezt azért, mert b{ntani akartad Natit – mondta a még gomolygó füstnek, majd ler{ngatta mag{ról a zavaróv{ v{lt, széthasogatott bőrkab{tot és a l{nyra fordította teljes figyelmét.
***
Arra tért mag{hoz, hogy valaki hat{rozottan vetkőzteti és képtelen tenni ellene. A szűk latex kezesl{bas centiről centire v{lt el a bőrétől, fedetlenül hagyva előbb a nyaka kecses ívét, majd a kulcscsontja selymes bőrét. Ezek ut{n vékony csipkecsod{ba bújtatott keblei következtek. A mozdulat itt egy pillanatra megtorpant és mintha valaki halkan fel is szisszent volna. Nati k{bultan vette tudom{sul, hogy bőrét hűvös szellő cirógatja. Aminek hat{s{ra mellbimbói akaratlanul is összehúzódtak, majd {tbökték a melltartó bűnösen sokat sejtető anyag{t. Nem tehetett róla, egyszerűen im{dta a szexi fehérneműt. Újabb sziszegés... Azt{n, ahogy a felsőtestére m{sodik bőrként tapadó latex egyre jobban lazult, egyfajta f{jdalom is kezdte szúrni az oldal{t. Önkéntelen mozdulattal prób{lt v{ltoztatni testhelyzetén, csillapítandó az egyre élesebben beléhasító f{jdalmat.
– Csak nyugi, kisl{ny... – jött a gyengéd figyelmeztetés, valahonnan az őt körülvevő, vastag vattapamacsból, majd hat{rozottan le is fogt{k a karjait. Nem mintha nagyon folytatni akarta volna a kap{lóz{st. Ahhoz túl ólomsúlyúak voltak a végtagjai. Meg valahogy megbízott a hang tulajdonos{ban. Maga sem értette miért... – Elég csúny{n megsérültél édesem – törtek be a tudat{ba a szavak ismét – meggyógyítalak, de szólok előre, hogy kellemetlen lesz. Túl nagy a heg. Natasha v{laszra sem méltatta. Amióta a latex lekerült a sérüléséről, egyre jobban kezdte érzékelni a környezetét. A hideget, a kemény fapadlót, a fokozatosan erősödő f{jdalmas lüktetést a mellkas{ban és a forró kéz nyom{s{t a bord{i alatt. – Essünk túl rajta – mormogta, mint akinek jócsk{n kitömték a sz{j{t fűrészporral. – Rengeteg vért veszítettél, azért nem regener{lódsz önmagad. Kitart{s kisl{ny. Ki fogod bírni... – a hang nagyon magabiztosnak tűnt. Mit is kell kibírnia tulajdonképpen? Azt{n eljutott ködös agy{hoz az egyre fokozódó, égető érzés, ami az oldal{ból indult ki, és mint valami elharapózott futótűz, el{rasztotta az egész testét. Ilyen lehet, ha valakit elevenen elégetnek. Minden izma görcsbe r{ndult tiltakoz{sul. Torka szakadt{ból ordított volna, ha nem olyan sz{raz a sz{ja. Így csak reszelős tiltakoz{sra futotta, meg hangtalan t{tog{sra. – Még egy kicsit, édesem – nyugtatgatta a hang. Milyen ismerős...
~ 59 ~
Sylvie Barthus
Cik{ztak a l{ny agy{ban a gondolatok, de az izzó f{jdalomtól nem tudott koncentr{lni. Azt{n egy szempillant{s alatt elv{gt{k az egészet. A f{jdalom eltűnt. Csak egy erős késztetés maradt, hogy igyon. Őrülten szomjas volt. Musz{j innia. Haladék nélkül. Szemei kipattantak. Kiélesedett érzékekkel és szemfogakkal vetette r{ mag{t a fölé görnyedő, meleg férfitestre. Ahogy a sz{j{t megtöltötte az éltető folyadék, és energi{ja meleg simogat{sként szétterjedt a testében Natiban úgy éledt fel egyre erőteljesebben a v{gy. Erei lüktettek, bőre bizsergett, teste intenzív nedvtermelésbe kezdett. Minden egyes mély korttyal, egyre közelebb húzta mag{hoz a férfit. Érezni akarta minden apró, kív{natos négyzetcentiméterét. Karmai a ruganyos bőrbe v{jtak az ing anyag{n keresztül. Mikor végül zih{lva elszakadt az életet adó forr{s{tól és bódultan felnézett Valentine jóképű arc{ba, annak aranyszín szemeiben az őrült szenvedély, a kínkeserves szükség és a hat{rozott birtokl{sv{gy örvénylett. – Natasha... – a férfi hangja rekedt motyog{s volt csup{n, de még ettől is jóleső borzong{s sz{nk{zott keresztül a l{nyon. Mielőtt végiggondolhatta volna, mit is csin{l, Nati odahajolt hozz{ és a férfi sz{j{ra nyomta a saj{tj{t.
***
Val felmordult az élvezettől. Egyik kezével biztosan tartotta a l{nyt, míg a m{sikkal beletúrt zil{lt haj{ba, és a kopony{j{n{l fogva vonta még szorosabbra ajkaik ölelkezését. M{r-m{r egybeolvadtak. A nyelvek csat{ja pedig elkezdődött. Mindketten felül akartak kerekedni a m{sikon. Előrenyomul{s, visszakoz{s... De egyik sem tudott győzedelmeskedni. A férfi gyengéden beleharapott Natasha alsó ajk{ba. A l{ny v{laszképp karmait nyomta mélyebbre a férfi bőrébe. Ettől az erőteljesen megremeget, és csípőjével nekifeszült nő ölének. Kőkemény férfiass{ga még a több rétegnyi anyagon keresztül is sütötte, Nati teljes mértékben befogad{sra kész nőiességét. Val elt{volodott a nő ajk{tól néh{ny milliméternyit, éppen csak annyira, hogy belesuttoghasson a sz{j{ba: – Tudod te, mióta v{rok m{r erre? De, ha mégsem akarn{d folytatni, most szólj! Ezek ut{n m{r nem tudok felelősséget v{llalni magamért. Az önuralmam az utolsókat rúgja... – Hallgass m{r, te bolond. Kért r{ b{rki, hogy hagyd abba? Élvezd! – morogta indulatosan Natasha, majd erősen megkapaszkodva Valban {tfordult vele. Így ő került felülre. Felemelkedett és lovagló ülésben elhelyezkedett amaz felett. A v{mpír csípője megr{ndult az érzéstől, hogy farka ily közel került a v{gyott nedves húshoz. Közben a l{ny letépte róla a cafatos ing maradék{t és nyelvével, ajkaival, fogaival kezdte tanulm{nyozni mellkas{nak feszülő, kőkemény izmait, felhevült bőrén keresztül. Érintése egyre lejjebb haladt, Val pedig telhetetlenül tűrte, az érzéki kínz{s minden egyes m{sodpercét. Végül Nati elért a nadr{g-
~ 61 ~
Sylvie Barthus
j{ig, de nem sokat zavartatta mag{t a gombokkal. A legkönynyebb utat v{lasztotta ahhoz, hogy a v{gyott testrészt megkaparintsa. Egyszerűen széttépte az anyagot. Valból hangos nyögés szakadt fel, ahogy szersz{ma megszabadult összes béklyój{tól. Vastag, tömör húsa reszketett a l{ny érintéséért. Makkja m{ris csillogóv{ v{lt elő-nedveitől. – Natasha... – hangja elfúlt, mikor megérezte a forró lég{ramlat simogat{s{t. Azt{n Nati erősen megmarkolta megkönnyebbülésért lüktető dorongj{t, nyelve pedig próbaképpen végigsz{nk{zott annak teljes hossz{n, hogy a következő pillanatban elvesszen sz{j{nak nedves üregében. A férfi karmai a padlóba mélyedtek, csípőjével tudatlanul is lökő mozdulatokat tett, agy{t elöntötte az endorfin. A l{ny mormogó hangokat kiadva, szopogatta, nyalogatta oly önfeledten, hogy a v{mpír lassan úgy érezte felrobban a gyönyörűségtől. De nem volt egy önző fajta, főleg a szexben nem. Ha kapott, adni is akart. Összeszaladt a ny{l a sz{j{ban m{r a gondolattól is, hogy ott megízleli a nőt. Nem is késlekedett tov{bb, megemelkedett, megragadta Natit és {tfordította. Az meglepett sikkant{st hallatott, de nem tiltakozott. Sőt még intenzívebb kényeztetésbe kezdett. Val elgyönyörködött p{r pillanatig a fekete latexbe bújtatott h{tsóban, ami most az orra előtt meredezet, azt{n ha m{r úgy is tépkedős hangulatban voltak, megragadta az anyagot és kettéhasította éles körmeivel. A l{ny ezzel egy időben úgy megszívta a fark{t, hogy Val m{r-m{r csillagokat l{tott szipork{zni a szemei előtt.
Így h{t nem késlekedett tov{bb, a vékony tanga elt{volít{sa ut{n r{vetette mag{t a nedves szirmokra. Nyelvét végigfutatta a vénuszdombtól kezdve, a puha ajkakon és hüvelynyíl{son keresztül egészen a farizmok kiindul{si pontj{ig. Közbe erősen kellett szorítania a l{ny csípőjét, mert az megugrott az érintése {ltal kiv{ltott érzésektől, g{tizmai összer{ndultak és sikoltva vetette h{tra a fejét. A férfinak nem volt szüksége ennél egyértelműbb biztat{sra. Újra birtokba vette a felt{rulkozó nőiességet és nyalta, szívta, j{tszadozott vele. Mikor m{r úgy tűnt, neki szinte a végletekig sikerült feszíteniük a húrt, hat{rozott mozdulattal leemelte mag{ról Natash{t, ugyanannak a mozdulatnak a folytat{saként megfordította a levegőben, és teketóri{z{s nélkül felny{rsalta őt. Ahogy a l{ny hüvelyének izmai r{tapadtak a fark{ra, és az teljes mértékben kitöltötte a nőt, mindketten mélyről előtörő nyögéssel fújt{k ki a levegőt. A v{mpír megemelkedett, hogy közelebbi kapcsolatba kerülhessen a csipkés melltartóba bújtatott keblekkel, és nyitott ajkakkal tapadt az egyik bimbóra az anyagon keresztül, míg a m{sik halomra tenyerét simította r{. Eközben a l{ny h{t{t ívbe feszítve, őrjítő mozg{sba kezdett. Minden egyes mozdulat ut{n, Val úgy érezte valami hihetetlen dolog folyt{n, Natash{nak egyre mélyebben sikerül mag{ba fogadnia. Nem sokkal később a l{ny remegni kezdett, majd vonaglani, és végül sikítva ment el, miközben hüvelyizmai olyan pulz{ló nyom{st gyakoroltak a férfi büszkeségére, hogy az sem tudta tov{bb visszafogni mag{t.
~ 63 ~
Sylvie Barthus
Sperm{ja gyönyörrel vegyített megkönnyebbüléssel lövellt ki. Az ext{zis hevében r{harapott a sz{j{ban lévő mellbimbóra, hogy a l{nynak kiserkent a vére. A vörös afrodizi{kum a nyelvén, ha lehet még jobban fokozta gyönyörét. Gondolkodni képtelen, kiéhezett aggyal szakadt el a kebeltől, és éles agyaraival a h{trafeszített torokra vetett mag{t. Nati nyöszörögve helyezkedett úgy, hogy még könnyebben hozz{férhessen őrült iramban lüktető ütőeréhez. Val pedig minden korty ut{n, keményen fúrta bele mag{t a nőbe, még mindig szinte teljesen kemény fallosz{val, újabb és újabb gyönyörhull{mokat elindítva mindkettőjükben.
***
M{r-m{r kiguvadó szemekkel b{multa az ablakon keresztül, a gyönyörtől vonagló p{rost, miközben minden egyes lökéssel gyűlölete egyre magasabbra h{gott. Karmai a tenyerébe mélyedtek, de képtelen lett volna elszakadni a l{tv{nytól. Saj{t kezűleg fogja letépni a rohadék heréit, hat{rozta el mag{ban. Azt{n letömi a tork{n, felhasítja a mellkas{t és a dobogó szívéből fog lakm{rozni. Végül pedig, miut{n m{r jól kiszórakozta mag{t a kínz{s{val, kivégzi, ahogy az eredeti tervben is szerepelt. Amit az a barom Oleg, l{thatóan nem végzett el rendesen. Nem azért t{volította el az útból a vetélyt{rs{t, hogy végül az mégis megkapja azt, ami őt illetné. Kénytelen lesz személyesen intézni a dolgot. Senki ne merészeljen szemet vetni r{, ne adj isten megdugni azt a nőt, akit mag{nak akar!
A pusztító düh elhatalmasodott a v{mpírok fejedelmén, keze automatikusan ragadta meg a kardja markolat{t, és a következő mozdulattal berúgta, az amúgy is megtép{zott kaliba, csekélyke ellen{ll{st sem tanúsító ajtaj{t.
Z
~ 65 ~
VÉGE
Sylvie Barthus
Tomboló érzelmek A hat éves forma kisl{ny pityeregve, fejét lehajtva üldögélt a homokozóban. Pici volt és vékony, mint akit egy szellő is elfújhat. Nagy, vastagkeretes szemüvege teljesen bep{r{sodott. Eredetileg két copfba fogott haja szétcsúszott. Elvesztette! Apa nagyon dühös lesz. Még egy labd{ra sem képes vigy{zni! Erre újabb zokog{si roham tört r{. Egyszer csak megérintette a v{ll{t valaki, mire önkéntelen is felnézett, b{r könnytől hom{lyos szemével alig l{tott. Tizennyolc év körüli fiatalember ereszkedett fél térdre mellette. Szőke, napszítta haj{t, l{gyan borzolta az óce{n felől lengedező szellő. – Ez a tiéd? – nyújtott felé egy piros pöttyös labd{t. – Igen... – suttogta alig hallhatóan a kisl{ny. – H{t akkor, tessék... – adta {t. – M{skor jobban vigy{zz r{. A kicsi mag{hoz szorította a j{tékot és sűrűn bólogatott. Rakonc{tlan, vöröses {rnyalatú, barna fürtjei, csak úgy repkedtek kipirult arca körül. – Köszönöm! Nagy, aranyosan csillogó, zöld szemeiben h{la tükröződött. – Szívesen – vigyorodott el a fiú és megfordult, hogy t{vozzon, majd két lépés ut{n, mint aki meggondolta mag{t, a v{lla felett visszaszólt. – Van kedved fagyizni velem egyet? A kisl{ny arca felragyogott.
– Igen. – Daniel vagyok. Most költöztem ide a szomszéds{gba – nyújtotta felé a kezét a fiú. – Marcy – csipogta az, miközben kezük összeért. A kisl{ny abban a pillanatban tudta, hogy tal{lkozott {lmai p{ncélos lovagj{val.
Tizenkét évvel később Sűrű sötét felhők gyülekeztek a t{voli hegyek csúcsai körül. A szél haragosan cib{lta a f{k {gait, a közelgő z{por illat{t hozva mag{val. Mag{nyos alak {llt a tengerparton. Sötét haja z{szlóként lobogott az erős szélben. A vadul hull{mzó óce{nt figyelte. Piros estélyi ruh{j{ban annyira nem odaillő volt, és mégis, mintha mindig is idetartozott volna. A férfi megbűvölve figyelte karcsú vonalait, amit a testére tapadó leheletvékony anyag, csak még ink{bb kihangsúlyozott. Telt nőies idomok, keskeny derék. Ha nem tudta volna, hogy ki {ll a parton, ak{r a habokból kiemelkedő szirénnek is tűnhetett volna. A tökéletes nő... Daniel elszégyellte mag{t. Nem {lmodozhat róla... Hisz csak tizennyolc éves, szinte még gyerek. Ak{r a húga lett volna. B{r most nagyon nem tűnt annak... Akkor sem lehet! Főleg nem az ember esküvőjének napj{n! Pedig p{r ór{val kor{bban még ki is nevette volna azt, aki meggyanúsítja, hogy valamikor őr{ fog v{gyni. Az Isten szerelmére, évek óta jó bar{tok! S akkor ma megjelenik az esküvőn, mint a végzet asszonya…
~ 67 ~
Sylvie Barthus
A templomban halk morajl{s szaladt végig, ahogy belépett és helyet foglalt az utolsó padsorban. Daniel alig tudta levenni róla a szemét. Finom von{sairól, v{ll{ra omló, l{gyan hull{mzó vörösesbarna haj{ról, telt, cs{bos ajkairól, amit a csillogó rúzs még igézőbbé var{zsolt. A ceremónia részletei összefolytak. Nagy nehézségek {r{n tudott csak koncentr{lni. Ki lehet ez a vörös démon? És miért pont most jött őt megkísérteni? Kényszerítette mag{t, hogy a menyasszonya arc{ra fókusz{ljon. Ő gondterhelten r{ncolta finom ívű, arisztokratikus szemöldökét. A csud{ba! Neki is feltűnt! Prób{lta türtőztetni mag{t, de mégis kísértésbe esett és odapillantott a vörös ruh{s nőre. Ekkor nézett az idegen aranyosan csillogó zöld szemébe... és megdöbbent. Az idegen nem is volt annyira idegen. De h{t ez lehetetlen... Ki ez a nő? És mit csin{lt Marcy-val? Hova tűnt az ő félénk, visszafogott bar{tnője? – Daniel!... Daniel! Ki ez a nő? – hallotta meg menyasszonya fojtott szavait. – Meg ne prób{lj visszalépni és szégyenben hagyni ennyi ember előtt. Ha megteszed, megöllek! K{b{n fordította tekintetét a mellette {lló nőre. Dühös volt. L{thatóan dühös. Kék szemei szinte szikr{kat szórtak. Nem volt mit tennie. A kocka el volt vetve. Tiszt{ba volt vele, hogy ez a h{zass{g csak érdekből köttetik, de eddig nem érezte, hogy ellenére volna. Dianne {ltal{ban kedves és megértő partnernek sz{mított. Tökéletes feleségnek való. Szőke, egyenes haj{val, kék szemeivel, finom metszésű arc{val, igaz{n szép teremtésnek volt mondható. Még ha nem is lobbantotta l{ngra a szívét. Kellemes volt vele az együttlét. És hasznos. Főleg hasznos....
Ha nincs Dianne apja, a cége csődbe megy. Tartozik enynyivel az öregnek. A ceremónia ezut{n m{r gyorsan lezajlott. Imm{r nős ember lett. Csak egy dolog hib{dzott. Az a nő, aki a gyűrűjét viselte nem volt azonos azzal, akit az {gy{ba kív{nt. Az esküvőt követő fogad{s eseménytelenül telt, egészen addig, míg Marcy meg nem érkezett. Daniel még a megkezdett mondatot is félbehagyta, ahogy megl{tta a l{nyt. Aki, mintha prób{lta volna kerülni a feltűnést és szinte bebújt egy hatalmas, cserepes p{lma mögé. Sikertelenül. Megbabon{zva közelített felé, szó nélkül otthagyva a meghökkent beszélgetőpartnerét. Mikor odaért hozz{, ném{n megragadta remegő kezét és nagy, meleg mark{ba vonta. A l{ny r{emelte riadt szemeit. – Marcy – suttogta. – Gyönyörű vagy... Az félénken lesütötte a szemét, mintha nem tudn{ elhinni, hogy a férfi hozz{ beszél. Azt{n hirtelen kihúzta mag{t és hat{rozottan a szemébe nézett. Annak ellenére, hogy körbelengte őket valamiféle feszült izgalom, a l{ny hangja keményen csengett. – Daniel! Ezt nem illik. A vendégeiddel kell foglalkoznod. Csak gratul{lni jöttem, és m{r itt sem vagyok. A férfi hitetlenkedve pislogott r{. – Nem mehetsz még el. Nem így! – Mennem kell. Engedj! – prób{lta kiszabadítani mag{t a vasmarok szorít{s{ból, hasztalan. – Kérlek, maradj! Csak egy italra – erősködött a férfi. – Daniel! Mi folyik itt? – csattant egy sz{mon kérő hang, a h{tuk mögül. Riadtan rebbentek szét.
~ 69 ~
Sylvie Barthus
– Szervusz, Dianne! – szedte össze mag{t Marcy. – Gratul{lok! – Te csak hallgass, te kis kígyó! Tudom én, hogy mire megy ki a j{ték. De elkéstél! – sziszegte, és öntelt mosolyra húzta form{s ajkait. – Ő m{r az enyém! Közben birtoklón belekapaszkodott Daniel karj{ba. – És most menj el, amíg szépen mondom... – Dianne! Ne légy ilyen... – prób{lta a férfi menteni a helyzetet, de Marcy közbev{gott. – Semmi gond, Daniel. M{r így is tov{bb maradtam a kelleténél – azzal fogta mag{t és elrohant. Alig tudta visszafojtani a könnyeit. Daniel ler{zta mag{ról a cs{pként kapaszkodó karokat és kétségbeesetten kapott a l{ny ut{na, de csak az üres levegőt markol{szta. Dühösen fordult vissza Dianne-hez. – Erre nem volt semmi szükség. Nem tettünk semmi roszszat. A nő majd felrobbant az indulattól. Arca teljesen kipirult. Tökéletes kontyba fésült haja szinte vil{gítóan fehérré v{lt az arc{hoz képest. – Minden jogom megvolt hozz{. A férjem vagy. Az enyém! Ez a kis cafka megprób{lt elcs{bítani. Danielnél elszakadt a film. M{r cseppet sem akarta visszafogni mag{t. – H{t, ha így {llunk, akkor vedd tudom{sul, hogy sikerült is neki! – azzal faképnél hagyta a leforr{zott Dianne-t és Marcy ut{n rohant.
Marcy tudta, hogy mégsem volt olyan jó ötlet ez a nagy {talakul{s. Ez nem ő... De Lucyt nem lehetett meggyőzni az
ellenkezőjéről. Hi{ba mondta neki, hogy ha Daniel nem l{tja benne a nőt, akkor így kicicom{zva sem fogja. B{r titokban hízelgett az önérzetének a kép, amit két óra kőkemény kínszenvedés ut{n a tükör mutatott... Most mégsem tudta feldobni ez a gondolat. Daniel megnősült! Zokogva rohant a buja, zöld növények között húzódó sét{nyon. Nem is érzékelte a készülődő vihart maga körül. Szaladt, ahogy a tűsarkú cipő engedte. Meg sem {llt a tengerpartig. Ott lerúgta top{njait és bok{ig beleg{zolt a h{borgó vízbe. A szél vadul cib{lta gyönyörű, vörös ruh{j{t, sós vízpermetet szórva az egész testére. Nem érdekelte. Az sem, ha teljesen tönkremegy. Pedig kész vagyonba került... Daniel megnősült! – visszhangozta legbelül egy hang. Azt hitte képes lesz elviselni a dolgot. Meggyőzte mag{t, hogy nem lesz probléma, ha az előzetes kifog{sok ellenére mégis megjelenik. Nagy hiba volt. A szíve még mindig összefacsarodott, mikor eszébe jutott, ahogy Daniel kimondja a boldogító igent... Na, de mit is képzelt? Hogy majd az új ruha és egy kis smink meg frizura eltérítheti? Ugyan mit akarhatna egy felnőtt férfi, egy olyan rút kiskacs{tól, mint ő? Akit mellesleg úgy kezel, mintha a kishúga lenne. Szeretett volna szégyenében elsüllyedni. Soha többé nem tud majd a szemébe nézni... Meleg zakó terült r{ hirtelen a v{llaira. Meglepetten fordult meg és beleb{mult a férfi vadítóan kék szemébe. Édes Istenem! Milyen őrült jól néz ki... Az elmúlt tizenkét évben, amióta ismerték egym{st csak jav{ra v{ltozott. Széles v{llait kihangsúlyozta a hófehér ing, nyúl{nk, kisportolt teste, egy istené. A sötétszürke nadr{g tö-
~ 71 ~
Sylvie Barthus
kéletesen {llt rajta. Mindez mellé szőke haj, napbarnított bőr, kék szemek t{rsultak. És vadítóan csibészes mosoly... Mennyit {lmodozott ezekről a mosolygós ajkakról! Egyszóval az eszményi pasi. A l{ny haja vadul kavargott az arca körül. Alig kapott levegőt. Daniel szó nélkül megragadta a karj{t és maga ut{n vonszolva megindult a vízi-mentők sz{m{ra fenntartott, most mag{nyosan {lldog{ló magasles felé. Marcy úgy követte, mintha nem volna saj{t akarata. Az épület szerencsére nyitva tal{lt{k. A berendezés ugyan elég szegényes volt, de b{r meleg és sz{raz. Miut{n becsukódott az ajtó, csak b{mult{k egym{st szótlanul, megbabon{zva. Majd mindketten egyszerre szólaltak meg. – Mit keresel itt? – H{t megtal{ltalak... Marcy elszomorodott és lehorgasztva fejét h{tat fordított a férfinak. – Neked most nem itt lenne a helyed... A feleséged biztosan nagyon mérges. – Dianne – mondta a férfi, miközben {tkarolta a l{nyt –, nem jelent sz{momra semmit. Nem szeretem… – Akkor miért vetted el? – kérdezte, majd apró szünetet tartott. – Nem sz{mít. Semmi közöm hozz{ mit, miért teszel... – Marcy... – vonta közelebb mag{hoz Daniel. A testéből {radó forrós{g teljesen beburkolta. – Meg kellett tennem, de... – Nem akarom tudni – tépte ki mag{t a l{ny az ölelő karokból. – Jobb lesz, ha most elmegyek... Mindkettőnknek. Közben meg is indult a kij{rat felé.
A férfi ut{nakapott, és maga felé fordítva az egyik karj{val mellkas{hoz szorította, miközben a m{sikkal a tarkój{t ragadta meg. – Nem mehetsz még el... Nem mintha hagyott volna lehetőséget a menekülésre. – Miért? – nézett fel a l{ny kérdőn azokba a csod{latos kék szemekbe. – Ezért! – azzal Daniel lehajolt hozz{, és cseresznyeszín ajkaira tapasztotta a sz{j{t. Valami felrobbant Marcy belsőjében. A gyönyör, az öröm és valamiféle kétségbeesés, furcsa keveréke fénysebességgel terjedt szét a feje búbj{tól a kis-l{bujja hegyéig. Tiszt{ra libabőrös lett. Térde megroggyant, így kénytelen volt megkapaszkodni a férfi széles v{ll{ban. Éveken {t {lmodozott róla, hogy Daniel megcsókolja. Sokféleképpen és sz{mtalan szitu{cióban elképzelte m{r. Fant{zi{it rendre kiszínezte, a valós{g mégis sz{zszorta csod{latosabb volt. A férfi kissé elfordította a fejét, hogy jobban hozz{férjen a cs{bos ajkakhoz, majd nyelvével nem erőszakosan, de hat{rozottan utat tört mag{nak a l{ny sz{j{nak édességébe. Nyelveik egyre vadabb csat{roz{sba kezdtek. Nem tudtak betelni egym{s ízével. Daniel ölelő karj{nak szorít{sa enyhült, majd finoman becsusszant a zakó al{ és kutakodó ujjai a h{ta selymes bőrét birizg{lt{k. Ott r{tal{lt a ruha rögzítésére szolg{ló p{ntokra és szinte észrevétlenül meglazította őket. M{sik kezével is felfedezőútra indult, cirógat{s{val enyhe borzong{st kiv{ltva a l{nyból.
~ 73 ~
Sylvie Barthus
Ujjai bej{rt{k az érzékeny nyakszirtet, {tsiklottak a kecses torokra, majd egy merész mozdulattal lejjebb csúsztak és r{leltek a finoman remegő keblekre. Marcyban bennragadt a levegő. Mellbimbói azonnal megkeményedtek. – L{tni szeretnélek – susogta Daniel a nyitott sz{j{ba, két csók között. Lehelete cirógatta felhevült arc{t. – Szabad? – De meg sem v{rva a v{laszt, m{r finoman tolta is le a zakót a v{ll{ról, az pedig halkan a földre huppant. Ekkor a vadító ruh{j{nak vékony spagetti-p{ntja következett. Marcy képtelen volt tiltakozni. A férfi ezt b{torít{snak vette. Lassan, nagyon lassan kezdte lehúzni a vékony selyemanyagot. Az egy pillanatra megakadt a meredező bimbókn{l, de túljutva az akad{lyon zavartalanul hullott a padlóra, körülölelve a l{ny meztelen bok{j{t. Marcyt elöntötte a szégyenérzet és fülig pirult. Zavartan kapott a mellei felé, hogy eltakarja azokat, de Daniel meg{llította. – Ne tedd... olyan hihetetlenül gyönyörű vagy... – hangja l{gyan simogatott. A l{ny félénken engedte le karjait, felfedve ezzel mag{t teljes valój{ban. Egyetlen aprócska piros, csipke bugyi fedte m{r csak a testét. Daniel megbabon{zva tapadt tekintetével a fiatal női testre. Mellei magasan, peckesen {lltak. A bimbók sötét rózsaszínje m{r-m{r bűnre cs{bító. Marcy teljes egészében, az arc{t borító halv{ny szeplőktől kezdve, feszes mellein és karcsú combjai keresztül, a vérvörösre lakozott l{bkörméig, tökéletes volt. [hítatosan érintette ujj{t az egyik hívogató bimbóhoz. Gyönyörű!
A l{nyon heves remegés futott végig. A férfi megragadta az egyik kezét és a tenyerét saj{t mellkas{hoz szorította. A kicsi kacsót még az ingen keresztül is forrónak érezte. – Te is érints engem – szólt. Hangja egyre rekedtesebb. A l{ny tétov{n indult felfedezőútra, de mikor meghallotta az érintése hat{s{ra a t{rs{ból előtörő sóhajokat, felb{torodott. Remegő kezekkel prób{lta meg kigombolni az ing apró gombjait. Nem nagy sikerrel. Az egyik gombra makacsul r{tekeredett egy cérnasz{l... Daniel türelmetlenül sietett segítségére. Egyetlen r{nt{ssal szétnyitotta az inget. Gombok repkedtek szanaszét. De végre megérezte a kutakodó kezeket csupasz bőrén. Izmai minden érintésre megfeszültek. [gyéka robban{ssal fenyegetett. Lefogta a cirógató kezeket és körülnézve a siv{r helyiségben alkalmas fekhelyet keresett. Sajnos az egyetlen lehetőség egy nagy kupac ruh{nak kinéző valami volt. Odavezette a l{nyt, leh{mozta mag{ról az inget, leterítette a kupacra és gyengéden lenyomva r{, fölé magasodott. A szemével majd felfalta, ahogy újra és újra végigp{szt{zott rajta. Majd r{hajolt az egyik kín{lkozó bimbóra és a sz{j{ba vette. Marcyn az érzelmek színes kavalk{dja sz{guldott végig. Tiszt{ba volt vele, hogy nincs visszaút. Ma meg fog történni... Daniel módszeresen fedezte fel mag{nak a l{ny minden érzékeny pontj{t. Mikor pedig az {ttetsző csipke alatt megbúvó l{gy pihéket megcirógatta forró lélegzete, Marcy beleremegett. Végül a csipke is lekerült. Ott feküdt teljesen védtelenül és kit{rulkozva, miközben Daniel még szinte teljesen fel volt öltözve.
~ 75 ~
Sylvie Barthus
Összeszedte h{t minden b{tors{g{t és megragadva a férfi v{ll{t maga mellé r{ntotta. Mikor a szemébe nézett a csod{lkoz{s mellett vad v{gyat és sürgető b{torít{st is felfedezett. Most ő indult felfedezőútra, a csupa izom félistenen. Kulcscsontj{tól kezdve végigcsókolta a kidolgozott mellkast, egészen a köldök alatt húzódó, vékony csíkban lefutó, l{gy szőke szőrsz{lakig. Ott megtorpant egy pillanatra, ahogy a szőke csík elveszett a nadr{g korca alatt. A férfi mellkasa hevesen mozgott le s fel. Majd újult erővel indítva t{mad{st Daniel érzékei ellen forró leheletével a vastag anyagon keresztül is megbizsergette a kiszabadul{sért könyörgő kőkemény hímtagot. Az ettől majdnem elvesztette a fejét. Megragadta a l{nyt és maga mellé emelte, miközben saj{t maga felpattant és megszabadult a zavaróv{ v{ló ruhadaraboktól. Ott {llt anyaszült meztelenül, megmutatva hib{tlan testét. Marcy nagyot nyelt. A férfiass{ga... szembetűnően nagy volt... kemény... és mereven {llt... A l{ba közt a nedvek feltartóztathatatlanul csordog{lni kezdtek. Daniel végül visszatért hozz{, befészkelve mag{t a hívogató, sima combok közé. Férfiass{ga a nedves nőiesség bej{rat{ban lüktetett. Vad csókkal csapott le újra a l{ny duzzadt ajkaira. Miközben nyelveik újabb gyors tangóba kezdtek tenyere óvatosan megindult a l{ny has{n lefelé, míg el nem ért a szeméremdombj{ig. Ott megpihent egy csöppet, majd ujjai folytatt{k a megkezdett utat és r{tal{ltak a duzzadt, nedvességben úszó rügyecskére. Az érintéstől testük egyszerre r{ndult össze. – Nem tudok tov{bb v{rni – recsegte halkan.
– Nem is kell – hangzott az elfúló v{lasz. Nem volt szükség több biztat{sra. Kemény vesszőjét a szűk bej{rathoz illesztve megprób{lt befurakodni. A l{ny barlangj{nak izmai szorosan körülölelték a betolakodót. Ekkor belső ellen{ll{sba ütközött és ez meg{ll{sra késztette. Arc{ra kiült a megdöbbenés. Marcy megérezte, hogy visszakozni prób{l, ezért körmeit a farizmaiba v{jva húzta maga felé. Daniel elveszett. – Sajn{lom... Nem vagyok képes meg{llni – azzal markolatig szaladt, a puha női testbe. Az felszisszent, ahogy szüzessége vékony h{rty{ja {tszakadt, de rögtön, a következő pillanatban, a gyönyör hull{mai remegtették meg. Nem volt visszaút. Sebesen sz{guldottak a végzetük felé, ahogy a kemény vessző ki-be j{rt a szűk barlangban. Azt{n pet{rd{k robbantak és csillagok szipork{ztak, ahogy egyszerre érték el a beteljesülést. Daniel testén újabb és újabb remegés hull{mzott végig, magja szakadatlan pump{lódott a meleg puhas{gba. Mikor kimerülten a l{ny mellé rogyott m{r csak arra volt ereje, hogy birtoklón mag{hoz szorítsa. – Szeretlek... – hallotta még meg a szinte alig hallható suttog{st fél{lomban. Arc{n elégedett mosoly terült szét. Azt{n az elmúlt idők feszültsége és a teljes testi kielégülés hat{s{ra a nyugodt {lom, hívogató biztons{g{ba süllyedt. M{snap reggel verőfényes napsütésre és mad{rcsicsergésre ébredt. Rögtön elöntötte a boldogs{g érzése. Marcy... Micsoda éjszaka! Arc{n széles mosoly. A l{ny betöltötte szívét, lelkét egyar{nt. Mégis, valami nem volt rendben. Valami hi{nyzott...
~ 77 ~
Sylvie Barthus
Vadul tapogatózni kezdett maga mellett. Szemei kipattantak. Marcy eltűnt. Egyedül maradt az elhagyatott helyiségben.
Z VÉGE
A tenger ajándéka Imm{r egy hete h{nykolódott – ő úgy érezte, a nagy semmi közepén – a nyugtalan tenger szeszélyes hull{main, egy rikítóan narancss{rga, felfújható mentőcsónakban, és ak{rmennyire prób{lkozott az önmegtartóztat{ssal, két napja m{r élelem és víz nélkül tette mindezt. A tetejébe a nap is egyre erősebben tűzött, felforrósítva a levegőt a csónak s{tra alatt. Santiago percről-percre érezte, mint p{rolog el a testéből az éltető folyadék, ahogy bőre kicserepesedik, a nehéz, tengeri p{ra pedig lecsapódik r{ és a só kínzóan ingerli minden egyes sérülését, még ha azok nem is voltak igaz{ból jelentősek, ink{bb csak karcol{sok. Ettől függetlenül szerencsésnek tekinthette mag{t, hogy ennyivel megúszta. A t{rsa ezt nem mondhatta el mag{ról, mert szinte az első hull{m lesodorta a könnyű kis vitorl{s fedélzetéről – amit p{r nappal kor{bban béreltek, hogy a több hónapnyi megfeszített munk{val j{ró stressz levezetéseként körbehajózz{k vele a brit szigeteket –, majd jó néh{nyszor nekicsapta az {rbocnak és a tatnak, hogy végül mentőmellény ide vagy oda, a kavargó tenger könnyűszerrel a mélybe r{ntsa, és többé m{r ne bukkanjon fel. Oda kellett volna vesznie a bar{tj{val együtt! – ezzel a gondolattal kínozta mag{t napok óta, b{r nagyon úgy tűnt, mindenféleképp követni fogja a hull{msírba, ha nem előbb, akkor utóbb. A végén még kiderül, Bast – a bar{tja – j{rt jobban így,
~ 79 ~
Sylvie Barthus
mert a kil{t{sai alapj{n, r{ minden bizonnyal valami sokkal lassabb és f{jdalmasabb elmúl{s v{r. Mindeközben ujjaival szakadatlan és egyre görcsösebben szorongatta az adóvevőt, ami arra lett volna hivatott, hogy {ltala megtal{lj{k, de sajnos ettől még az az Isten {tka nem kezdett el működni. Kétséget kiz{róan tönkrement a balesetben, aminek nyomorús{gos helyzetét köszönhette. Pont az a valami, aminek – ha a dolgok ide{lisan alakulnak – a megtal{l{s{t és ezzel a túlélését kellett volna biztosítania. Kínj{ban nem is tudta, mit csin{ljon, sírjon ink{bb vagy nevessen. Azt{n csak erőt vett mag{n, elhajította a hasznavehetetlen ketyerét és odakúszott a s{tor bej{rat{hoz, ahova a jelzőpisztoly és a bele való rakét{k voltak elhelyezve, vízhatlan csomagol{sban. Santi minden nap elj{tszotta az ezt követő szertart{st. S{torajtóba kúszik, csomagot kibont, pisztolyt megtölt, lövedéket kilő. H{tha valaki a t{volból megl{tja a jelzőfényt. Gyenge prób{lkoz{s volt igaz, de nem merte megengedni mag{nak, hogy ne tegye meg. Ki tudja, tal{n r{ragyog a Szerencsecsillag. Kihajolt h{t a keskeny nyíl{son, hogy kilője az aznapi adagot, mikor megl{tta a t{voli tornyot. Először azt hitte, délib{b. Pont olyan, mint amilyenről a sivatagban eltévelyedettek szoktak hallucin{lni, de miut{n pislogott p{rat, a kép nem tűnt el, sőt mintha egy aprócska sziget körvonalait is l{tni vélte volna. Megmenekült! Nem törődve az energi{i spórol{s{val, kapkodva kereste meg az evezőket és minden erejét beleadva a l{tom{s ir{ny{ba evezett. Megmeneküüült!
Néh{ny mérföldnyi megfeszített lap{tol{s ut{n viszont teljesen elfogytak a tartalékai. Az izmai reszkettek a megerőltetéstől, torka égett a vízhi{nytól, szemei előtt fekete foltok vibr{ltak. A cél olyan közel volt m{r, mégis szinte elérhetetlen. Santi lihegve dőlt a csónak oldal{nak és a torony felé meredt. El kell jutnia oda, vagy itt pusztul el! Erőtlenül csapott még néh{nyat, azt{n végül beszippantotta a fekete köd, ami m{r p{r perce készült elnyelni a tudat{t, f{radt teste elernyedt, az evező kicsúszott a kezéből, ő pedig megadta mag{t az {jul{snak. Utolsó gondolata még az volt, a vízhi{nytól biztos m{r k{pr{zik is a szeme, mert mielőtt lecsukódtak volna, úgy l{tta, a tornyos szigettől nem messze egy apró szikl{n egy vörös hajú, mesebeli sellő sz{rítkozik éppen. *** Emanuella O`Brian lust{n nyúlt végig a par{nyi szikla sima kövén, és élvezettel szívta mag{ba a tenger sós levegőjét, miközben a nap sugarai l{gyan simogatt{k enyhén lebarnult bőrét. Természetesen vörös hajkoron{ja ellenére, a bőre nem volt tipikusan hófehér. Tal{n ez volt az egyik legnagyobb pozitívum, amit mediterr{n sz{rmaz{sú, és csapod{r természetű édesanyj{tól örökölt. Mind a mai napig nem tudta felfogni, a szüleinek hogyan sikerül annyira összegabalyodniuk, hogy végül létrehozz{k őt, hiszen nem volt a Földön még két ennyire különböző ember. Míg apja magas volt, északi típus, vöröses-szőke hajjal és nyugodt természettel, addig anyja a megtes-
~ 81 ~
Sylvie Barthus
tesült déli szépség, kerekded nőies idomokkal és tüzes temperamentummal. Tal{n a fiatals{guk sz{ml{j{ra lehetett volna írni a dolgot vagy, hogy mindketten igaz{n attraktívak voltak a maguk nemében, de ez végül is lényegtelen. Emma megszületett és m{r huszonhat éve szenvedte a se veled, se nélküled kapcsolatukat. Mivel alaptermészete meghat{roz{s{ban ink{bb az apj{tól örökölt gének domin{ltak, Emma is racion{lisan gondolkodó, nyugodt, felelősségteljes személynek tartotta mag{t. Az, hogy minden logikus alternatíva ellenére elfogadta Agatha néni – apja néhai, bogaras nagynénje – végrendelete értelmében egy vil{gítótorony tulajdonjog{t valahol az Isten h{ta mögött, és még a bar{tai tan{cs{t is figyelmen kívül hagyta közben – miszerint bízza az épületet egy ingatlanosra és adja el –, hirtelen fellobban{s volt. V{gyott egy kis csendre és békességre. Ezért is utazott ide, amint tehette. Meg még valamiért, amire nem volt hajlandó r{gondolni sem. Egyszerűen pihenésre volt szüksége, mielőtt visszatérne a hétköznapi mókuskerékbe és ismét belevetné mag{t az ördögfiók{i elmet{gít{s{ba. Félreértés ne essék, im{dott az iskol{ba bej{rni, tanítani, a gyerekekkel foglalkozni, de az oktat{si év végére szinte m{r teljesen kiszipolyozt{k az energi{it. Szerencsére övé volt az egész ny{r, pótvizsg{zó hi{ny{ban nem kellett bemennie, korrepet{lni sem, és itt a szigeten legal{bb hódolhatott a nagy szenvedélyének, vagyis ak{r naphosszat lubickolhatott a tengerben, még ha az csöppet hideg is volt. Mag{ban mosolyogva ült fel végül, de szemeit még mindig lecsukva, arc{t a nap felé fordítva élvezte a pillanatot. Majd-
nem hangosan felnevetett, mikor eszébe jutott, hogy a helyiek h{nyszor titul{lt{k sellőnek a tengerim{data miatt. Főleg, ha pont ez a haragoszöld, pikkelymint{s bikini volt rajta, mint most is... A szigetlakók kedves, segítőkész emberek voltak, pillanatok alatt a szívébe z{rta őket, még a kissé morcos kisbolt tulajdonost, a minden lében kan{l postamesternét vagy a folyton aty{skodó kocsm{rost is. Az igazs{g az, hogy m{r az is felötlött benne, végleg ideköltözik. A településen nem volt ugyan iskola, ahol taníthatott volna – a maroknyi helybéli gyerek is a néh{ny tengeri mérföldre lévő sz{razföldi v{rosk{ba j{rt – de ak{r ő is megtehetné ugyanezt. Végül is nem rohan sehova, van még ideje ezen elmélkedni. Felhőtlen jókedvében egy hangos csattan{s zavarta meg. Összerezzent a v{ratlan hangtól, szemeit azonnal t{gra nyitotta, hogy végül r{csod{lkozzon a szikl{j{nak ütődő evezőlap{tra. Hogy kerülhetett ez ide? De még meg sem fogalmazódott benne a kérdés rendesen, megl{tta a narancsszín mentőcsónakot. Még csak ez adott igaz{n {lmélkod{sra okot, hisz p{r perce még színét sem l{tta. Elaludt volna, és nem vette észre, hogy elsz{llt az idő?! Az eredmény tekintetében ez a kérdés nem sok vizet zavart. Főleg, hogy úgy nézte egy ember – a testalkat{ból ítélve egy férfi – {jultan lóg ki belőle. Nem filozof{lt h{t tov{bb, ink{bb a megmentésére sietett. Persze, ha még életben van szerencsétlen...
~ 83 ~
Sylvie Barthus
Néh{ny gyors tempóval oda is ért hozz{. A vízbe lógó, ernyedt karon kitapogatta a pulzus{t, és megkönnyebbülve sóhajtott fel, mikor megérezte a halv{ny lüktetést. H{t még él! Most m{r csak partra kell juttatnia. Nem is volt annyira nehéz dolga a csónakkal, mint elsőre gondolta. A víz sodr{sa egyenesen a vil{gítótoronyhoz vitte őket. Végül ez bizonyult a könnyebb résznek. Mire kicib{lta a nagydarab, eszméletlen férfit a csónakból, azt hitte, ott helyben leborul mellé és csatlakozik hozz{ az {jul{sban. Pihegve taszított egy utolsót az alakon, hogy az a h{t{ra forduljon és ellenőrizhesse, lélegzik-e még egy{ltal{n. A széles mellkas gyenge emelkedése és süllyedése újfent megkönnyebbüléssel töltötte el. Orvost! Orvost kell hívnia! – ugrott be neki a gondolat hirtelen, és kapkodva kezdett kotor{szni a vízhatlan tasij{ban – ami mindvégig a derek{ra volt csatolva – a mobilja ut{n. A kis szigeten, ahol tartózkodtak, nem volt mentő, sőt még kórh{z sem. Minden ilyen teendőt a terület egyetlen, alig ötsz{z főt sz{ml{ló településének körzeti orvosa l{tta el. Em épp őt t{rcs{zta jelenleg. Néh{ny csengés ut{n egy {lomittas férfihang szólt bele a készülékbe. – Szia Jim! Bocs, hogy ébresztelek az elmúlt éjszaka ut{n, de ebben a pillanatban hal{sztam ki egy {jult férfit az óce{nból, ide kellene jönnöd. Egyébként hogy van a kismama és a baba? – Szia, kedves! Glori{t kicsit megviselte a szülés, de különben mindketten jól vannak. Hol vagy pontosan Em és milyen {llapotban van a beteg? – jött az imm{r teljesen éber v{lasz. – A toronytól kb. húsz méterre. Van pulzusa, a légzése viszont elég gyenge és m{r egy ideje eszméletlen lehet...
– Rendben, azonnal ott vagyok. Arra figyelj, hogy az oldal{n feküdjön, nehogy "lenyelje" a nyelvét és megfulladjon. – Lenyelje? – [jul{skor a nyelv h{tracsúszhat és elz{rva a légutakat az illető megfullad. Tedd, amit mondtam, mindj{rt jövök, m{r elindultam. – Rendben... Miut{n lez{rt{k a beszélgetést, Emma végrehajtotta Jim utasít{s{t és az oldal{ra fordította a férfit. Míg az orvosra v{rt, volt ideje, hogy alaposabban is szemügyre vegye őt. Azonnal feltűntek neki a jellegzetesen mediterr{n von{sok, az enyhén hull{mos, sötét haj, kreol bőr, erős testfelépítés, mark{ns arc, ami még így önkívületi {llapotban is kemény, hat{rozott kifejezést tükrözött. Úgy saccolta, spanyol sz{rmaz{sú lehet, vagy esetleg olasz. Pont az a típus, akit nagy ívben ki szokott kerülni, még akkor is, ha csak véletlen jön vele szembe az utc{n. Nagyon is jól ismerte a fajt{j{t és nem v{gyott még csak esélyt sem adni r{, hogy ismét megégesse mag{t. Mert bizony nem volt elég sz{m{ra a szülei péld{ja, sajnos saj{t tapasztalatokra is sikerült szert tennie. De ahogy előbb, most sem akart Markora – a volt bar{tj{ra és szívének összetörőjére – gondolni. Őr{ végképp nem. Közben meghallva Jim domboldalon közeledő Roverjének eltéveszthetetlenül ismerős hangj{t, a zúg{s ir{ny{ba fordult. Szemével végigkövette a j{rg{ny kacskaringós útj{t, ahogy leér a part menti útra, majd megtorpan{s nélkül r{hajt a homokos részre és egyenesen feléjük tart. Huh! Hamarosan megszabadul a "vendégétől", megérkezett a felmentő sereg.
~ 85 ~
Sylvie Barthus
– Kis hable{ny... Az elhaló hangra visszakapta a fejét a férfi felé, aki a résnyire nyílt szemhéjak alól b{gyadtan b{mult fel r{ égszínkék szemeivel.
*** A tudata ugyan kitisztult végül, de olyan gyenge volt, egyszerűen képtelennek érezte mag{t a beszédre. A sz{j{t mintha legal{bb is faforg{ccsal jól megtömték volna. Így csak tehetetlen, b{gyadt szemlélőjévé v{lt a férfi – a viselkedése alapj{n valami orvosféle – és a mesebeli hable{ny – aki tulajdonképpen egy ízig-vérig nő volt – rövid szóv{lt{s{nak, amit követően az utóbbi elég morcos képpel ugyan, de segédkezett a hord{gyra helyezésében és elcipelésében egy közeli épület felé. Az orvos egyfolyt{ban gyengeségről, veszélyes kisz{rad{sról, infúzióról meg antibiotikum-kúr{ról hadov{lt, míg a nő makacsul hallgatott. Szép sz{j{t vékony vonall{ préselte és hol a pasasra, hol r{ vetett dühös pillant{sokat. Santi úgy döntött, túl elcsig{zott ő most ehhez, szemhéjait ólomsúlyúnak érezte, és végül vissza is süppedt ink{bb a jótékony sötétbe. Kiszolg{ltatott {llapota ór{kig, de lehet napokig is eltartott – teljesen elvesztette az időérzékét –, csak néha-néha szakította meg rövid öntudat. Olyankor is a szirén l{gy énekét vélte hallani, vagy hűs érintését a bőrén. Szóval minden bizonnyal nem volt egészen mag{n{l akkor sem.
Mikor végül felébredt, csak rossz {lomnak tűnt a dolog a sz{m{ra, egy túlz{sba vitt alv{s-maraton ut{n. M{r éber elmével, de még csukott szemhéjakkal prób{lta rendbe szedni a gondolatait, mikor meghallotta, hogy halkan nyílik az ajtó. Szemeit csak annyira nyitotta ki, hogy l{sson, de a "betolakodó" ne vegye észre, hogy mag{n{l van. A l{tv{nytól alig tudta visszafogni az ingert, hogy hangosan felnyögjön. A sellő egy sz{l, fehér törölközőbe csavarva kotor{szott éppen az {ggyal szembeni szekrényben, ami olyan rövid volt, hogy éppen csak eltakarta a form{s fenekét. Még nedves, hoszszú, mélyvörös haja is, ami beterítette a h{t{t, majdnem hoszszabban leért. Santi kis híj{n félrenyelt, mikor a nő mélyebben behajolt a szekrénybe valamiért. A merevedés, ami a férfiembert {ltal{ban ébredéskor köszöntötte, hirtelen {tcsapott félkemény {llapotból teljesen harcra készbe. Az érzéstől összer{ndultak az izmai, az önkéntelen mozdulattól pedig megnyikordult az {gy. A sellő azon nyomban megpördült és fülig vörösödve, sűrű elnézést mormog{s közepette, oldalazva slisszolt ki a helyiségből, miközben úgy szorongatta a kiv{lasztott ruhaneműt, mintha legal{bb is mentőmellény lett volna, ő pedig fuldokló. Santi mély sóhajjal engedte ki az eddig benn tartott levegőt. Lelki szemei előtt egy{ltal{n nem így fejeződött be a jelenet. Olyan élénk fant{ziaképek törtek r{, hogy m{r-m{r beleszédült... A nő ahelyett, hogy elmenekült volna, ink{bb lassú, cs{bos mozdulatokkal kezdett közeledni felé, azokon a hosszú, kecses l{bain és mikor odaért hozz{, huncut csillog{ssal smaragdzöld szemében és kacér mosollyal az ajkain {tvetette egyik l{b{t a
~ 87 ~
Sylvie Barthus
testén, majd elhelyezkedett a csípőjénél, közvetlenül a merevedése mellett. – H{t felébredtél, nagyfiú! – mondta, miközben mutatóujj{val körberajzolta Santi ajk{t, majd képzeletbeli vonalat húzva keresztülszelte a mellkas{t és has{t, hogy végül ujjai r{kulcsolódjanak a férfiass{g{ra. Abban azonnal pulz{lva kezdett keringeni a vér, ha lehetséges, még feszítőbb érzést v{ltva ki. A férfi kínj{ban megr{zta a fejét, hogy kiűzze onnan a túlfűtött gondolatokat és igyekezett ülő helyzetbe torn{zni mag{t. A mozdulattól viszont mintha az agya ön{lló életre kelt volna és tekegolyót akarna j{tszani egy bur{ban. A r{törő hirtelen f{jdalomtól a szemei előtt vörös és fekete felhők kezdtek úszk{lni, így ink{bb gyorsan feladta a harcot, amit a helyv{ltoztat{sért vívott elgyengült testével és visszahanyatlott a p{rn{k közé. *** A fülei még tíz perc ut{n is égtek a megszégyenüléstől, azonban m{r nem halogathatta tov{bb a férfival való tal{lkozót. Így h{t megacélozta mag{t és lenyomva a kilincset belökte a h{lószob{ja ajtaj{t. A t{lca majdnem kiesett reszkető kezéből, mikor a "vendége" l{tv{nya és kív{ncsi pillant{sa ismét mellbe v{gta, pedig imm{r tetőtől-talpig fel volt öltözve. Érezte, ahogy arc{t fokozatosan újabb adag vér színezi pirosra. Na, igen, ő tényleg felöltözött, a hapsi azonban nagyon is pucér volt a takaró alatt. Kétség sem férhetett hozz{, hisz ő mosdatta m{r egy hete, ezért akarva-akaratlan kiismerte minden egyes, tökéletes négyzetcentiméterét a testének.
Oh, Jim! Hogy tudt{l így kibabr{lni velem?! – sop{nkodott mag{ban. – Helló! Örülök, hogy magadhoz tértél, hoztam egy kis harapnivalót. Napok óta nem ettél, gondolom farkas éhes lehetsz... Teljességgel idegennek érezte a hangot, ami elhagyta a tork{t. Valamiféle érdekes keverékét képezte az ijedt cincog{snak és a rekedt dorombol{snak. Szóval ötlete sem volt, hogy tudott ilyet kiadni mag{ból. Zavartan topogott még p{r pillanatig az ajtóban, azt{n, mert a férfi csak kitartó b{mul{ssal jelezte éber {llapot{t, odasét{lt az {gyhoz és arrébb tolva p{r dolgot az éjjeliszekrényen, letette a t{lc{t. – Nem tudtam, mit szeretsz, így van mindenből egy kevés... És tényleg, volt ott a frissen sült pirítós és r{ntotta mellett még vaj, dzsem, friss gyümölcs, müzli, joghurt, szépen felszeletelt sajt és felv{gott. – A bögrében k{vé van. Valamiért nem tűntél teaivó fajt{nak. – Mit hadov{l itt össze-vissza?! – Jó lesz – jött a kurta v{lasz mély, rekedt hangon. Em ha lehet, még nagyobb zavarban, mint eddig, megkérdezte: – Esetleg... Esetleg segítsek felülni? – Ne! Hű, de morcos valaki ébredés ut{n! – Akkor tal{n... – Nincs szükségem m{sra, csak egy telefonra, hogy eltűnhessek erről az istenverte helyről!
~ 89 ~
Sylvie Barthus
A l{ny összer{ncolt szemöldökkel és egyre növekvő indulattal tekintett le a jelen lévő hímpéld{nyra. Ha eddig voltak is hiú, kéretlen {br{ndjai vele kapcsolatban – mert sajnos a fant{zi{j{t igen is megmozgatta az ar{nyosan izmos test, selymes, karamell bőr, szinte m{r fekete, hull{mos tincsek, hat{rozott vonalú szemöldök, telt, feszes ajkak, és az a valami, amit a takaró jelenleg szerencsésen eltakart –, most szertefoszlani l{tszottak. Miből is gondolta, hogy nem egy taplóval hozta össze a sors?! Ismét! Nem, mintha b{rmiféle vele való kapcsolatról {br{ndozott volna, de... A megmentettek nem h{l{t szoktak érezni megmentőjük ir{nt? – Azonnal hozom – préselte ki mag{ból, és sarkon fordult, hogy megkeresse a készüléket. Miut{n meglett, ném{n besét{lt a szob{ba, a még mindig fekvő férfi ölébe ejtette azt és merev léptekkel ismét kimasírozott a helyiségből. A konyh{ban percekig t{masztotta a pultot és prób{lta nyelni a feltörekvő epét. Ki fogja nyírni ezt az alakot, vagy Jimet... Vagy mindkettőt. Visszaemlékezve az orvos szavaira, újra kezdte elönteni a bosszús{g saj{t l{gyszívűsége miatt... – Ne csin{ld, Em! A pasas nincs olyan {llapotban, hogy sz{llítsam. Teljesen ki van sz{radva, és mellé, ha nem kap sürgősen antibiotikumot, a sebei el fognak fertőződni. Csoda, hogy ez még eddig nem történt meg. Jó p{r napja hajók{zhat m{r. Így is gyenge szerencsétlen, ilyen esetben még egy egyszerű sebfertőzés is végzetes lehet. – De...
– Gyerünk, kedves! Csak p{r napról van szó. Amint mag{hoz tér, elviszem innen, megígérem – mondta Jim és felemelte a jobb karj{t, mint aki esküt tesz. – Egy eszméletlen fickóval addig is csak elbírsz – tette hozz{ gonoszk{s mosoly kíséretében. – Nagyon vicces, hatokos – bokszolta v{llba bar{ts{gosan a l{ny. – Legyen. Csak tudn{m, miért érzem úgy, hogy ebből még bajom lesz?! – Ugyan, minden nap jönni fogok bekötni az infúziót, meg ellenőrizni az {llapot{t. Ne m{r, hogy a mi b{tor kis sellőnk, aki képes nekimenni a legvadabb hull{moknak is, megijedjen egy magatehetetlen férfitól... – Jiiim! Ne feszítsd a húrt. Vigyük fel, azt{n sipirc haza Glori{hoz. Ő és a baba is m{r biztos hi{nyolnak... Így esett, hogy ak{rmennyire hadakozott ellene, a pasi végül az {gy{ban kötött ki, ha nem is a dolog kellemesebb értelmében. Hangos fújtat{ssal engedte ki a felesleges gőzt, majd előhal{szta a farzsebből a mobilj{t és t{rcs{zta az orvost. Mikor az jelentkezett, Emma rögtön a lényegre tért. – Észhez tért Jim. Viheted Isten hírével, persze, ha nem szerzett még saj{t maga fuvart. M{r p{r perc elmúlt azóta, hogy óhajtotta a telefont. – Sajn{lom kedves, nem fog menni. Néztél te ki az ablakon mostans{g? A v{rosban ítéletidő tombol, minden utat elmosott a víz. Hihetetlen, hogy hozz{d még nem jutott el... Mint egy végszóra vill{m szelte keresztül az eget, miközben a l{ny kib{mult az ablakon, majd hatalmas robajjal, hogy az edények beleremegtek a polcokon, megérkezett a mennydörgés is.
~ 91 ~
Sylvie Barthus
– Emma, szeretném, ha... – hallotta Jim szavait a készülékből, de a mondat végét elnyelte a susog{s, ami m{r a kezdetektől zavarta kissé a beszélgetésüket, majd a vonal megszakadt. Em prób{lkozott néh{nyszor az újrahív{ssal, sikertelenül. Csod{s! Amilyen m{zlista, élvezheti még p{r napig a faragatlan tuskó kedves modor{t... És, hogy a dolgok még mesésebbek legyenek, ekkor az {ram is elment, a konyha pedig félhom{lyba borult. *** Teljes tudat{ban volt annak, hogy megb{ntotta őt, de m{r nem tudta meg nem történtté tenni a dolgot. Ez volt mindig, ha valami kényelmetlen helyzetbe kényszerült. Egyfajta védekező ösztönként működött n{la. És a megmentője bizony nem is kicsit hozta zavarba. Az még hagyj{n, hogy jelen {llapot{ban is képes volt megkív{nni – alig tudta leplezni a merevedését a vékony takaró alatt –, de azt m{r igencsak betegesnek érezte, hogy a mag{énak akarta. Hisz még a nevét sem tudja, az Isten szerelmére! A hangja viszont... Rabul ejtette. Édes, l{gy, vérforraló, mégis megnyugtató. Őrület! A telefon azóta is érintetlenül hevert a takarón. Ugyan, kit hívhatott volna fel?! Nem volt senkije Sebastianon kívül, a szülei rég meghaltak autóbalesetben, testvére nem volt, a nagyszülei pedig... Jobb nem is foglalkozni velük. Ahogy elméjébe betolakodott Bast örök optimista lénye, a szíve összeszorult, a lelkét elöntötte a gy{sz. A bar{tja nem érdemelte meg az elmúl{st, sajnos a Sors, Isten, Allah vagy ak{rki is ir{nyítja a sakkj{tsz-
m{t, ami az életüket szimboliz{lja, nem igaz{n vette ezt figyelembe. És a tetejébe most még a megmentőjét is megb{ntotta. Mert kétséget kiz{róan, ha nincs a l{ny, ő m{r rég az örök vad{szmezőkön nyargal{szna egy vad muszt{ng h{t{n. Persze, ha a túlvil{g ilyen form{ban létezik egy{ltal{n... Nincs kifog{s, bocs{natot kell kérnie! Óvatosan, nehogy a feje véletlen mégis leguruljon a nyak{ról, felt{p{szkodott és körülnézett. Ami azonnal feltűnt neki, az a rend és tisztas{g volt, méghozz{ a kínosan precíz fajt{ból. Sehol egy véletlenül elhagyott, p{ratlan zokni, vagy egy ottfelejtett bögre az ablakp{rk{ny al{ helyezett asztalka és karos fotelok környékén. Még a sim{ra csiszolt hajópadló is úgy fénylett, hogy szinte b{ntotta a szemet. Porcic{t elvétve sem tudott felfedezni rajta. A vastag, bolyhos, kék-fehér szőnyegek, mint kis szigetek lebegtek a hajópadló-tengeren. Összességében minden, amit l{tott, valamiért azonnal elnyerte a tetszését. Attól függetlenül, hogy nem pont ilyennek képzelt volna egy női h{lószob{t, a festetlen, egyenes vonalvezetésű bútorok, kék és fehér k{rpitok amolyan természetes hat{st keltettek benne. Illett a nőhöz... Azt{n tőrként hasított elméjébe a gondolat, mi van, ha férjnél van? Férfihanggal ugyan nem tal{lkozott éberkóm{s {llapot{ban, de az még nem jelent semmit. Mivel bosszantott{k a r{törő furcsa érzések, megprób{lta ink{bb figyelmen kívül hagyni őket és kelletlenül odafordult az étel felé, amit a nő hagyott ott a sz{m{ra. Tal{lomra bekapott p{r falatot, de az ízek összemosódtak a sz{j{ban, nem tudta élvezni őket. Kemény elsz{nts{ggal igyekezett legyűrni még néh{nyat, de a sokadik kínkeserves kísérlet ut{n feladta a dolgot.
~ 93 ~
Sylvie Barthus
A lelkiismerete egyszerűen nem hagyta nyugodni. Még az ételt sem köszönte meg neki, nem azt, hogy megmentette az életét... – szapulta mag{t csendesen. Itt az ideje felkelni és rendezni a dolgokat! Mint egy ős öreg aggasty{n, nyögve lökte el mag{t az {gytól, felmarkolta a közeli székről az odahelyezett, kimosott, kivasalt és szépen összehajtogatott ruh{it – egyből r{juk ismert – , és önkényesen a fürdőszoba keresésére indult. Kissé imbolygott ugyan körülötte a vil{g, de végül sikerült eljutnia az ajtóig. Mikor kilépett, egy kis közlekedőn tal{lta mag{t. Eddig is úgy sejtette a szoba félköríves falai miatt, hogy a csónakból l{tott vil{gítótoronyban lehet, de a jellegzetes csigalépcső, ami tőle jobbra volt l{tható, minden kétségét kiz{rt. A korl{ton {tpislantva meg{llapította, hogy a lépcsősor az épület teljes magass{g{ban fut és, hogy ő jelenleg valahol középen lehet. Balkéz felől egy ajtót tal{lt, ami legnagyobb megkönnyebbülésére a fürdőszob{ba nyílt. Nem érezte még elég erősnek mag{t ahhoz, hogy lépcsőzzön. Előbb szeretett volna végre emberi alakot ölteni, m{r nagyon elege volt a magatehetetlen nyomorult szerepből. Közel fél ór{ig folyatta mag{ra a meleg vizet, mire sikerült egész elfogadható {llapotba kerülnie. M{r-m{r újj{született, és végre a fejéből is kisz{llt a f{jdalom. Pepecselt még p{r percig a félhom{lyos fürdőben, de miut{n belenézett a tükörbe és úgy l{tta, a kinézete ettől nem lehet jobb, a megmentője keresésére indult. Abban a pillanatban, ahogy kilépett onnan, hangos női szitkozód{s ütötte meg a fülét lentről, aminek a vége elveszett egy dobh{rtyaszaggatóan hangos mennydörgésben. Tud a höl-
gyike, az m{r szent! – gondolta. Tal{n még egy kocsis is megirigyelné a cifr{z{s{t, ha most hallan{... *** Hangosan {tkozódva csörtetett vissza a nappali-étkezőbe. Alig p{r perce történt, hogy kénytelen volt meg{llapítani, ekkora ökröt, mint ő, tal{n még soha nem hordott h{t{n a Föld. Pedig milyen büszke volt eddig mag{ra, hogy mindig előre gondolkodik és két l{bbal, biztosan {ll a talajon. Erre mit csin{l?! Nem vesz üzemanyagot a gener{torhoz! Milyen jó, ha az embernek van egy ilyen masin{ja, csak túl hülye, hogy hozzon hozz{ időben anyagot, ami működtetné... Az este egyre jobban közeledett, a vihar pedig nem úgy nézett ki, mint ami hamar el akarna vonulni. Most kénytelen lesz gyerty{t gyújtani, m{r, ha tal{l olyasmit egy{ltal{n. Ezzel képzeletbeli bev{s{rló list{j{t újabb tétellel volt kénytelen kibővíteni. Miközben a konyh{t elv{lasztó pult al{ derékig behajolva kutatott a vil{gító eszköz ut{n – mert ama bútor polcain vélte meglelni őket – hangos torokköszörülés zavarta meg tevékenységében. Mivel nem sz{mított semmilyen hangra – az emeleten lévő potya-vendégről is szinte megfeledkezett bosszúss{g{ban –, egy pillanatra még a lélegzete is elakadt, úgy megijedt. Reflexszerűen fel akart {llni, hogy odafordulhasson, ezt viszont a feje nem igaz{n díjazta, mikor hatalmasat koppant a keményfa bútorlapon.
~ 95 ~
Sylvie Barthus
– Au, hogy azt a keserves...! – harapott el egy indulatos szitok{radatot. Sajnos az utóbbi években ragadt r{ néh{ny nem túl szalonképes kifejezés. Hi{ba, így j{r az, aki cserfes tinik között tölti a mindennapjait. Némi kéretlen tr{g{rs{g akaratlanul is megmaradt a tudatalattij{ban. Teljes zavarban h{tr{lt ki végül a pult alól, közben a gyerty{kat is megtal{lta, és automatikusan a mellkas{hoz szorította őket, vérszegény pajzsot képezve belőlük, nem mintha megvédhették volna b{rmitől. Főleg nem egy, l{ssuk be, igaz{n szívdöglesztő férfipéld{ny {tható pillant{s{tól. – Én... Éppen... Éppen gyerty{t kerestem, mert nincs {ram... – habogta. A férfi arc{n Emma legnagyobb csod{lat{ra halv{ny mosoly terült szét. A l{tv{nytól a torka kisz{radt, gyomr{ban pillangók sz{zai szabadultak el és pislognia kellett p{rat, mert még különben képes lett volna t{gra nyílt szemekkel b{mulni őt. A kor{bbi fejf{j{st, mintha hirtelen elfújt{k volna, megszűnt létezni. – Sajn{lom, kisasszony! Nem akartam megijeszteni... – Em... – Hogyan? – kérdezett vissza a fickó értetlenül. A l{ny megköszörülte a tork{t, és tov{bbra is görcsösen szorongatva a gyerty{kat a nappali rész felé vette az ir{nyt, úgy v{laszolt. – Emnek hívnak, Emanuella. – Ó, értem! Örvendek Em. Én Santiago vagyok – mondta a férfi és lelépve az utolsó lépcsőfokról követte Emm{t. A l{ny maga sem tudta mitől ideges jobban, Santiago jelenlététől vagy a kint egyre erősebben tomboló vihartól. Reszkető
kezekkel helyezte a gyerty{kat a tartókba és prób{lta meggyújtani őket. Miut{n a harmadik gyuf{t is sikerült kettétörnie, egy meleg, erős férfikéz simult r{ az övére. – Majd én... Em bőre bizseregni kezdett ott, ahol érintkezett Santiagoéval, majd az érzés végigfutott a karj{n, hogy végül elöntse az egész testét. Kényszerítenie kellett mag{t, nehogy elr{ntsa a kezét. Nem mintha kellemetlenül érintette volna a bizsergés. Ink{bb az volt a baj, hogy túls{gosan is jó érzés volt ennyire közel lenni a férfihoz. Norm{lis ez így?! – rökönyödött meg a saj{t viselkedése miatt. Kínj{ban ismét csak a menekülés tűnt a legegyszerűbb megold{snak, így h{t elhúzódott és a pult mögötti konyharész felé vette az ir{nyt. – Hozok valami frissítőt... – motyogta közben az orra alatt. Sajnos ak{rmilyen bugyut{nak is érezte mag{t miatta, nem jutott eszébe hirtelen jobb kifog{s. A konyh{ban céltalanul nyitogatta a szekrényeket, csak hogy húzza az időt, akkur{tusan h{tat fordítva a nappalinak és ez{ltal a vendégének is, majd mikor m{r nem volt mit kinyitni, t{lc{ra pakolta, amiket tal{lt. Abban a pillanatban, mikor megragadta a t{lca fülét, hogy nagy sóhaj kíséretében a nappaliba vigye, Santiago megszólalt közvetlenül a h{ta mögött. – Köszönöm! Ezt kis híj{n a t{lca tartalma b{nta. Ismét. ***
~ 97 ~
Sylvie Barthus
Sikeresen megijesztette a nőt, m{r megint. Mint egy rossz szok{s, amitől képtelenség szabadulni. Santi legszívesebben hangosan lekiab{lta volna mag{t, ha azzal nem tűnt volna még mindez mellé teljesen bolondnak is. – Ne haragudj, Em! Nem sz{ndékosan csin{lom, hidd el! Csak meg akartam köszönni, hogy megmentettél és mindazt, amit azóta tettél értem. Tudom, kissé faragatlan voltam, nemrég odafönn. Sajn{lom, nincs jó mentségem a történtekre, egyszerűen a bocs{natodat kell kérnem. A l{ny arc{n először némi bosszúss{g tükröződött, majd a fekete felleg elvonult és b{tortalan mosoly terült szét rajta, ami beragyogta egész lényét, Santi torka pedig elszorult a gyönyörűséges l{tv{nytól. – Rendben, f{tylat r{! Üdítőt? – emelte Em közben a magasba a szerzeményeit, imm{r hat{rozottan bar{ts{gosabban. Mivel a csomó tov{bbra is szorongatta, a férfi jobb híj{n beleegyezően bólintott. Jóval később, mikor m{r mindketten {gyban voltak – ki-ki a saj{tj{ban –, Santi gondolatai még mindig a l{ny körül forogtak. Valami okn{l fogva Emma a bizalm{ba fogadta és rengeteg mindent elmesélt mag{ról és az életéről, kezdve a szüleivel való rendhagyó kapcsolat{val, a di{kjaival kialakított kölcsönös jó viszony{n {t, a v{roska lakóin keresztül, a letelepedésről szóló tervekig. Cserébe ő is beavatta őt életének fontosabb eseményeibe. Beszélt neki a szülei elvesztése felett érzett f{jdalm{ról, a bar{ts{gról, ami Basthoz fűzte és a munk{j{ról, ami lényegében kitöltötte az egész életét. Végül, mikor elv{ltak, hogy Santi az
emeleten, míg a l{ny a nappaliban térjen nyugovóra, – tal{n a gyertyafény, vagy az időközben elfogyasztott bor, esetleg a bensőséges hangulat hat{s{ra – az ölelés teljesen helyénvaló mozdulatnak tűnt. Csakhogy amint a testük érintkezett, Santiagot merőben m{s érzések, v{gyak kerítették hatalmukba. Fel sem fogta igaz{n, mire is készül, mikor ujjait belemélyesztve a dús, vörös zuhatagba maga felé fordította Em arc{t és megcsókolta őt. A l{ny az első pillanatban megmerevedett a meglepetéstől, de a következőben ő is feloldódott ajkaik érintkezésének j{ték{ban. Ami puha, gyengéd ismerkedésként indult, lassan kezdett {tcsapni perzselő követelőzésbe. Erősen szorította mag{hoz Emm{t, mert a testén akarta érezni minden észveszejtő hajlat{nak lenyomat{t. De a l{ny sem maradt rest, körmei belemélyedtek v{ll{nak izmaiba, egyik karcsú l{bsz{r{val pedig r{fonódott a férfi combj{ra. Santi tudta, hogy abba kell hagyniuk, mert túl gyors tempóra v{ltottak hirtelen, de olyan jó volt ölelni őt. Csókj{nak íze felért a legnemesebb borok arom{j{val. Annyira akarta őt, hogy az m{r szinte f{jt, de nem haszn{lhatta ki a helyzetet. Így vonakodva b{r, de elhúzódott a k{bult l{nytól, egy utolsó csókot nyomott a homlok{ra és megindult a lépcsőn felfelé. – Szép {lmokat, kis hable{ny! Amióta megcsókolta, bizony jó idő eltelt, Santi mégsem volt képes elaludni. A feszítő v{gy tov{bbra is ott lüktetett a vérében. Mikor végül sikerült nyugtalan {lomba szenderülnie, megmentője még ott is kísértette... A tengerparton sét{lt, szemével követve a horizonton éppen lenyugvó nap útj{t. Koptatott farmerja a térdéig fel volt hajtva, a könnyű, fehér ing, amit a felsőtestén viselt kigombol-
~ 99 ~
Sylvie Barthus
va, ujjai szintén feltűrve. Meztelen talpa minden lépésnél belesüppedt a nedves homokba, apró hull{mok csiklandozt{k bőrét, langyos szellő borzolta a haj{t. Igaz{n megnyugtató, ellazító érzés volt. Azt{n megl{tta őt, Emm{t, amint kiemelkedik a fodros habokból, mint egy igazi sellő. Ugyanaz a falatnyi, zöld bikini volt rajta, mint mikor először l{tta. Gyönyörű hajzuhatag{t h{travetette, a testén lecsorgó tengervíz-patakokon megmegcsillantak a lemenő nap utolsó, kósza sugarai. És egyenesen felé tartott... Santi megbabon{zva tapadt tekintetével az igéző jelenségre, még ha akar, akkor sem lett volna képes megmozdulni. A l{bai nem engedelmeskedtek, mintha csak földbe gyökereztek volna. A l{ny pedig egyre csak közeledett, hogy végül meg{lljon közvetlenül előtte és felnézzen az arc{ba. – Em... – kezdte, de ő az ajk{hoz érintette a mutatóujj{t. – Sss... Ne beszélj, érezz! A levegő megtelt körülöttük elektromoss{ggal, m{r-m{r sistergett. Végül megtörve a mozdulatlans{got, amely egy pillanatra r{juk telepedett, Emma karjai a nyaka köré fonódtak, míg ő a l{ny derek{t ragadta meg és vonta mag{hoz. Idegvégződései sikítottak az érzéki ingerléstől, amit a nedves, hideg bőrrel való érintkezés v{ltott ki. A merev mellbimbók hozz{préselődtek a mellkas{hoz, még több v{gyhull{mot indítva el benne, b{r férfiass{ga m{r így is harcra készen {llt. És akkor végre megcsókolta őt. Mag{ba szívta az ízét, az illat{t, a tapint{s{t, elveszett m{moros ölelkezésükben. Ha fel is ötlött benne a kósza gondolat, hogy ez túl gyors így vagy nem egészen életszerű, képtelen volt foglalkozni vele.
Emma önfeledt odaad{sa megpecsételte a sors{t. Szeretkezni akart a nővel, v{gyott az érintésére, el akart veszni benne... Nyelveik vad tangój{t csak néha hagyt{k félbe, egy-egy aprócska lélegzetvételre, miközben kapkodva térképezték fel egym{s testét a hajlatokon, kidomborod{sokon, mélyedéseken keresztül a legtitkosabb, legeldugottabb érzékeny pontokig. Santi elszakadva az édes ajkaktól, sz{j{val is felfedezőútra indult. Végigcsókolta a l{nyt az {ll{tól kiindulva, a tork{n keresztül – itt tett egy kis kitérőt a vörös sörény takar{s{ból előtűnő fülcimp{hoz, aminek gyengéd harapd{l{s{val borzong{st v{ltott ki Emből –, a nyak és v{llhajlat vonal{t követve egészen a l{gyan domborodó keblek halm{ig. A fürdőruha nem igaz{n képzett sz{mottevő akad{lyt, egyszerűen félretolta a falatnyi anyagot, tenyerét r{simította az egyik feszes halomra, míg a m{sikat a sz{j{val kényeztette. A l{ny elfúló sóhajjal v{laszolt r{, mellkas{t önkéntelenül is nekifeszítve a kutakodó kéznek és ajkaknak. Mikor m{r egyikük sem bírta tov{bb az édes kínz{st, egym{st segítve szabadított{k meg magukat a fölöslegessé v{lt ruhadaraboktól, hogy ott helyben a langyos homok és nyaldosó hull{mok tal{lkoz{s{n{l ők is egyesüljenek végre. Santiago gyengéden fektette le kedvesét, ujjaival közben bebarangolva a finom bőrt, könnyed csókokkal borítva minden érzékeny pontocsk{t. Nyelvével nedves bar{zd{t húzott a két kebel közt húzódó völgyben, majd mikor elérte a lapos hasat, a köldöknél elidőzött p{r pillanatig. Behatolt, majd kihúzódott az aprócska mélyedésbe, közben pedig becéző ujjai elérték a nőiesség harmatos forr{s{t. Em tork{ból hangos nyögés szakadt fel, h{t{t megfeszítette, mikor a hat{rozott férfiujjak r{tal{ltak a bej{ratra és elme-
~ 101 ~
Sylvie Barthus
rültek a forrós{gban. Santinak sem kellett több biztat{s, p{rhuzamosan azzal, ahogy a nyelvével a köldökét, úgy ujjaival a hüvelyét kényeztette. Ki és be, ki és be, míg a l{ny m{r vonaglott és reszketett, a férfi pedig elbódult a vad, érzéki illattól, ami beburkolta őket. Kényeztető ujjait hirtelen ajkaival v{ltotta fel, Emma pedig felsikoltott a gyönyörűségtől, miközben ritmikusan {rasztott{k el az orgazmus mag{val ragadó hull{mai. Öntudatlanul beletúrt a férfi sötét, erős haj{ba, hogy egy helyben tartsa őt, b{r tulajdonképpen szükségtelen mozdulat volt ez a részéről. Santi így sem, úgy sem tudott volna elszakadni a részegítő ízkavalk{d fogs{g{ból. A rabj{v{ v{lt azon nyomban, ahogy el{rasztotta a sz{j{t és a nyelve a puha, nedves húst tapintotta. Újra és újra körbej{rta, míg szinte a feje is belezsongott. Végül, mikor m{r a saj{t teste is szétrobban{ssal fenyegetett, megkegyelmezett mag{nak és elindult felfelé a női hajlatokon, ugyanazon az útvonalon, ahogy lefelé, hogy ajkaik ismét boldog ölelésben forrhassanak össze. Közben elhelyezkedett a cs{bítóan köré fonódó combok között és férfiass{g{t v{gyainak forr{s{hoz illesztette. Egy pillanatra feltört benne az aggodalom, nehogy f{jdalmat okozzon a l{nynak – hiszen tökéletesen tiszt{ban volt a méreteivel –, de Em nem hagyott sok időt az elmélkedésre. Követelőzően mozdította meg a csípőjét, hogy ösztönözze a lüktető húst a behatol{sra. És ugyan ki volt Santi, hogy ellen tudjon {llni egy ilyen igénynek? Egyetlen, kemény és mindent elsöprően gyönyörűséges mozdulattal elmerült a hívogató barlangban. A szorosan a vesszőjére tapadó hüvely pedig egyre csak szívta, vonta mag{ba, mélyebbre és mélyebbre, hogy majd az eszét vesztette az érzéstől.
Nem igaz{n bírt{k sok{ig az egyre csak fokozódó, hatalmasodó feszültséget, amit a gyorsuló tempóban bekövetkező lökések és visszahúzód{sok v{ltottak ki. Szikr{zva és szipork{zva robbantak fel, hogy végül elsüllyedjenek a földöntúli gyönyör kavargó örvényében… Santi nyögve prób{lt kényelmesebb testhelyzetet tal{lni a fekhelyén, de a teste annyira fel volt spannolva, hogy minden érintés, súrlód{s érzéki és egyben f{jdalmas kínokkal j{rt. Az {lom és a valós{g hat{r{n lebegett valahol, de mégsem akaródzott felébredni. Azt{n valami keményen az arc{ba csapódott, amitől rögtön mag{hoz tért és ülő helyzetbe pattant. A farka sajogva tiltakozott a méltatlan b{n{smód miatt, hi{ba. Csod{lkozva pislogott hol a kezében tartott pólóra – amit az arc{ról vett le –, hol a dühtől kipirult Emm{ra, mikor az végül megszólalt. – Öltözz! Megérkezett a sajtó és a menyasszonyod a megmentésedre! – ki{ltott r{ indulatosan, majd sarkon fordult és otthagyta a ledöbbent férfit. – A menyasszonyom?! – ismételte maga elé bamb{n, de a szó {ltal kiv{ltotta feszültségrobban{s erejét még így sem tudta tompítani. – Miféle menyasszonyom?..
Z VÉGE
~ 103 ~
Sylvie Barthus
Lektor{lta: Mary-Ann Miceli, Tessa R. Lambrick
Köszönöm!