AZ SÁM ÁN
ORVOSDOKTOR
NOAH
15 A SEGÉD Néhány hónappal Rob felszabadulása előtt az exeteri fogadó ivójában üldögéltek egy kancsó barna sör fölött, és a fiú segédként való szerződtetésének feltételeit beszélték meg körültekintően, óvatosan. Barbélyt látszólag teljesen lekötötték gondolatai, szótlanul iszogatott, azután soványka heti bért ajánlott. – És ráadásnak egy öltő új ruha – mondta, mint akin hirtelen nagylelkűségi roham lett úrrá. Rob nemhiába volt mellette hat éven át. Tétován fölvonta vállát. – Nagy kedvem volna visszamenni Londonba – mondta, és újratöltötte kupáikat. Barbély biccentett. – Egy öltő ruha minden második évben, ha szükséged van rá, ha nincs – toldotta meg az ajánlatot, Rob arcát fürkészve. Vacsorára nyúlpástétomot rendeltek. Rob nagy élvezettel fogyasztotta, Barbély a nyúl helyett a fogadóst marcangolta. – Ami hús akad benne, az is szívós és agyonfűszerezett – zsörtölődött. – Esetleg adhatnék magasabb heti bért. Egy kevéssel magasabbat – mondta. – Tényleg csapnivalóan fűszerezték – mondta Rob. – Ilyesmi veled soha nem fordulna elő. Mindig is kedvemre volt, ahogy az apróvadat készíted. – Mekkora heti bért tartanál méltányosnak? Tizenhat éves siheder létedre? – Nem akarok heti bért. – Nem akarsz heti bért? – méregette Barbély gyanakodva. 152
– A bevétel a Gyógyír eladásából és a betegek kezeléséből származik. Ennélfogva én a minden tizenkettedik eladott flaska és minden tizenkettedik kezelt beteg utáni bevételt akarom. – Minden huszadik flaska és minden huszadik beteg. Rob egy pillanatig tétovázott, azután rábólintott. – A feltételek egy évig érvényesek, akkor közös megállapodással megújítandók. – Rendben! – Rendben – mondta Rob nyugodtan. Fölemeltek kupáikat, egymásra vigyorogtak. – Hö! – mondta Barbély. – Hö! – mondta Rob. Barbély komolyan vette új kiadásait. Northamptonban, a jól képzett mesteremberek városában, felfogadott egy asztalost, hogy csináljon még egy paravánt. Amikor a következő faluba, Huntingtonba értek, a magáétól nem messze azt is felállította. – Ideje, hogy a magad lábára állj – mondta. Az előadás és portrérajzolás után Rob leült a paraván mögé, és várt. Mi lesz, ha ránéznek, s kinevetik? Vagy, borongott tovább, sarkon fordulnak, és átmennek a Barbélyhoz várók sorába? Az első beteg összerezzent, amikor Rob megfogta a kezét – öreg fejőstehene megtiporta a csuklóját. – Fölrúgta a sajtárt a piszkos állatja. Aztán meg, ahogy nyúlok, hogy fölállítsam, nem rám tapodott az átkozott jószág? Rob gyengéden tartotta az ízületet, s egyszerre minden más kiment a fejéből. Csúnya zúzódása volt. Egy csontja is eltörött, az, amelyik a hüvelyk folytatásaként halad az alkarban. Fontos csont. Jó idejébe telt, míg megfelelő kötést tett a csuklóra, s felkötötte a kart. A következő beteg megjelenésével beteljesült mindaz, amitől rettegett. Komor tekintetű, sovány nő lépett a paraván mögé. – Elvesztettem a hallásomat – közölte. 153
Mivel a fülét nem zsírdugó zárta el, Rob nem tudott gyógymódot a bajára. – Nem tudok segíteni magán – mondta sajnálkozva. Az asszony megrázta a fejét. – Nem tudok segíteni magán! – kiáltotta Rob. – Akkor kérdezze meg a másik Barbélyt. – Ő sem tud segíteni.
Az asszony pulykavörös lett. – Vigye el az ördög! Majd megkérdezem én magam.
Rob hallotta Barbély nevetését s azt is, hogy milyen jól mulat a többi páciens, miközben az asszony döngő léptekkel faképnél hagyja. Kivörösödött arccal várakozott a paraván mögött, amikor egy nála tálán egy-két évvel idősebb fiatalember lépett oda hozzá. Elnyomott egy sóhajtást, miközben szemügyre vette az elüszkösödött bal mutatóujjat. – Nem valami szép látvány. A fiatalember elfehéredett szájjal állt előtte, de azért kipréselt magából egy mosolyt. – Két hete vágtam rá fahasogatás közben. Fájt, persze, de úgy látszott, hogy szépen gyógyul. Aztán... Az első ujjperce meg volt feketedve, a feketeség gyulladásos elszíneződésbe ment át, amit felhólyagzott hús követett. A jókora hólyagokból véres váladék és bűzös gázok szivárogtak. – Hogyan kezelték? – Egy szomszéd libaszarral kevert nedves hamut ajánlott, hogy az majd kiállítja belőle a fájást. Rob rábólintott az általánosan használt gyógymódra. – Nos, ez betegség, ha hagyjuk, beleeszi magát a kézfejébe, s aztán a karjába. Még mielőtt a méreg eljutna a törzsébe is, magának vége. Le kell vennem az ujjat. A fiatalember bátran rábólintott. Rob kiengedte visszafojtott lélegzetét. Kétszeres biztonságra volt szüksége; a csonkolás komoly dolog, s ennek az embernek itt egész 154
életében hiányozni fog az ujja, miközben a kenyerét a kezével keresi. Átment Barbély paravánjához. – Valami baj van? – kacsintott rá Barbély. – Meg akarok mutatni neked valamit – mondta Rob, és a nehézkesen lépkedő férfi előtt haladva visszament a betegéhez. – Azt mondtam neki, hogy le kell venni az ujját. – Igen – mondta Barbély, és eltűnt arcáról a mosoly. – Jól mondtad. Kell segítség, pajtás? Rob megrázta a fejét. Adott három flaska Gyógyírt a betegnek, hogy igya meg, s aztán gondosan összekészített mindent, amire később szüksége lehet, hogy ne a műtét kellős közepén kelljen keresgélnie, vagy Barbélyért kiabálni, hogy segítsen. Két éles szikét, tűt és viaszos fonalat vett elő, egy rövidke falapot, rongycsíkokat a kötözéshez, meg egy finom fogú kis fűrészt. A fiatalember tenyerét felfelé fordítva, alkarját a falaphoz kötözte. – Szorítsa ökölbe a kezét, de hagyja kinyújtva az üszkös ujjat – mondta, majd körbepólyálta és lekötözte a kézfejet, hogy az egészséges ujjpercek ne legyenek útban. A közelben téblábolók közül kiválasztott három erős férfit; kettőnek a fiatalembert kellett lefognia, egynek pedig a falapot tartania. Tucatnyi alkalommal volt tanúja, hogy Barbély ilyesmit csinál, s kétszer maga is végzett műtétet mestere felügyelete alatt, egyedül azonban még soha nem próbálta. A dolognak az volt a lényege, hogy a bomlás terjedésének megakadályozására eléggé messze kellett amputálni az üszkös résztől, ugyanakkor arra törekedni, hogy minél nagyobb csonk maradjon. Felvett egy szikét, és belevágott az egészséges húsba. A beteg felsikoltott, s megpróbált felállni a székből. – Tartsák! Körbevágta az ujjat, majd kis szünetet tartott, míg egy rongydarabbal felitatta a vért. Mindkét oldalon behasította az egészséges
155
részt, és a kézfej felé haladva, óvatosan felfejtette a kialakítandó lebenyhez szükséges bőrt. Az egyik segítő elengedte a falapot, és öklendezni kezdett. – Fogja meg – szólt oda Rob annak, aki eddig a beteg vállát szorította le. A helycsere nem okozott gondot: a beteg már nem volt eszméleténél. A csont jól vágható anyag, Rob a fűrész megnyugtató hersegésének kíséretében amputálta az ujjat. Rob gondosan méretre vágta a lebenyt, takaros csonkot alakított ki, ahogy tanulta. A bőr sem feszes nem lehetett, mert az fájdalmat okoz, sem laza, mert abból egyéb bajok származnak. Fogta a tűt és a fonalat, és apró, gondos öltésekkel ügyesen elvégezte a hátralévő munkát. Kevéske Egyetemleges Gyógyírral leöblítette a csonkból szivárgó véres nyákot, majd segített elcipelni a nyögdécselő fiatalembert egy árnyékos fa alá, ahol erőre kaphat. Eztán gyors egymásutánban befáslizott egy megrándult bokát, bekötötte egy kisfiú sarlóval megsebzett karját, eladott három üveg Gyógyírt egy fejfájással kínlódó özvegyasszonynak s még fél tucatot egy golyvás férfinak. Már egészen elemében érezte magát, amikor egy sorvadásos asszony lépett a paravánja mögé. Tévedésről szó sem lehetett; az asszony teste ösztövér volt, bőre viaszos, arcát vékony verejtékréteg párázta. Robnak erőt kellett vennie magán, hogy rá tudjon nézni, hiszen a kezén át már megérezte, mi vár a betegére. – ...nem kívánom az ételt – mondta éppen az asszony –, de amit megeszek, az sem marad meg bennem, mert ha nem okádom ki, hát átszalad rajtam, és véres székletként kiürül. Rob ráhelyezte tenyerét a szerencsétlen asszony hasára, kitapintotta a gumószerű, kemény csomókat. Odavezette az asszony tenyerét is. – Bubó. – Mi az a bubó, uram?
– Daganat, amely egészséges szöveteken hízik. Jó néhány bubót érezhet a tenyere alatt. – Rettenetes fájdalmaim vannak. Nincsen rá gyógyszer? – kérdezte az asszony nyugodtan. Rob tiszteletet érzett a bátor asszony iránt, és eszébe sem jutott, hogy kíméletből hazudjon neki. Megrázta a fejét. Barbélytól hallotta, hogy sokan szenvednek gyomortájéki daganatoktól, és mind belehalnak a betegségbe. Amikor az asszony elment, Rob azt kívánta, bár inkább ácsnak állt volna. Aztán meglátta a földön a levágott ujjat. Felvette, egy rongydarabba tekerte, a fa alatt heverő fiatalemberhez vitte, és beletette az ép kezébe. Az meghökkenten nézett föl rá. – Mit csináljak vele? – A papok szerint a levágott testrészt el kell temetni a templomkertben, hogy ott várjon a gazdájára, hogy aztán egész testtel támadhasson föl utolsó ítéletkor. A fiatalember elgondolkodott a dolgon, azután bólintott. – Köszönöm, barbély-felcser – mondta.
156
157
Rockinghambe érve elsőként Wat fehér üstökét látták meg. Barbély csalódottan mordult föl a szekér bakján, mert feltételezte, hogy a balzsamárus elhappolta előlük az előadás jogát. Miután azonban kölcsönösen üdvözölték egymást, Wat megnyugtatta őket. – Nem tartok előadást. Viszont meghívnálak benneteket egy kis medvehergelésre. Elvitte őket, hogy megnézhessék a fekete orrában vaskarikát viselő, sebhelyes pofájú, hatalmas állatot. – Beteges, és hamarosan úgyis kimúlna, úgyhogy ma este még utoljára hasznot hajt nekem az öreg dörmögő. – Ez még Martin, akivel birkóztam? – kérdezte Rob, és furcsának találta saját hangját.
– Nem, Martin már rég nincs meg, négy évvel ezelőtt használtam el viadalra. Ez egy nőstény, Godiva a neve – mondta Wat, és visszahajtotta a ketrecet fedő rongyot. Délután Wat végignézte előadásukat és a Gyógyír árusítását, majd Barbély engedélyével felkapaszkodott a padlatra, s bejelentette a medvehergelést, amely ugyanaznap este, a cserzővarga műhelye mögött lesz megtekinthető, fél penny belépti díj ellenében. Mire Rob és Barbély odaértek, már leszállt az est, és a viadal színteréül szolgáló vermet tucatnyi fáklya imbolygó lángja világította meg. A környező mező férfiak hahotázásától és trágárságoktól volt hangos. A rövid pórázaiknak feszülő, szájkosaras kutyákat idomárjaik tartották féken. Volt egy hatalmas, durva csontozatú, csíkos mastiff és egy rőt bundájú kutya, mely mintha a mastiff kisöccse lett volna, meg egy jól megtermett dán sarki kutya. Godivát Wat és két segítője vezette fel. Az imbolygó medvének csuklyát húztak a fejére, de így is megszimatolta a kutyákat, és ösztönösen feléjük fordult. A három férfi a verem közepén álló, vaskos oszlophoz vezette az állatot. Az oszlop alján és tetején erős bőrhurkok voltak, és Wat az alsó hurkokhoz pányvázta ki a medve jobb hátsó lábát. Azonnal tiltakozó kiáltások harsantak. – A felső hurokra, a felső hurokra! – A nyakánál fogva kösd ki! – Az orrkarikára, te istenverte tökfilkó! Watot nem rendítették meg a közbekiabálások, sértések, tapasztalt porondmester volt már. – A medvének nincsenek karmai. Unalmas látványosság lenne, ha megkötnénk a fejét. Hadd használja csak az agyarait – mondta. Levette Godiváról a csuklyát, és hátraszökkent. A medve körülnézett a villódzó fényben, és apró, meghökkent szemével a férfiakra s a kutyákra meredt.
Látnivalóan kivénhedt bestia volt már, messze túl a fénykorán, és a férfiak nem sok fogadást kötöttek, aztán végül hármat ajánlottak egy ellen a kutyákra, melyek vadaknak és erőseknek tűntek, amikor a verem szélére vezették őket. Az idomítók az ebek füle tövét vakargatták, nyakizmaikat masszírozták, azután lekapták róluk a szájkosarat és a pórázt, s hátraléptek. A mastiff és a rőtes színű, kisebb kutya azonnal a hasára ereszkedett, és a tekintetét mindkettő Godivára függesztette. Morogva ugrottak előre, de csak a levegőben csappant össze pofájuk, azután vissza is vonultak. Még nem jöttek rá, hogy a medvének már hiányoznak a tiszteletet parancsoló, félelmetes karmai. A sarki kutya a verem fala mentén fel-alá ügetett, a medve ideges pillantásokat vetett rá a válla fölött. – A kis ordast figyeld – üvöltött Wat Rob fülébe. – Az tűnik a legkevésbé félelmetesnek. – Figyelemre méltó vérvonal, a bika ellen használt mastiffból tenyésztették ki. Buldognak nevezik. A hunyorgó medve két lábra állt, hátát az oszlopnak vetve kiegyenesedett. Szemlátomást meg volt zavarodva; felismerte a kutyák jelentette veszélyt, de hát mutatványos állat volt, hozzászokott a pányvához és az emberek kurjantásaihoz – nem dühödött fel an�nyira, amennyire Wat szerette volna. A férfi hosszú lándzsát kapott fel, és az állat egyik ráncos emlőjébe döfte, leszakítva a fekete csecsbimbót. A medve felüvöltött kínjában. A mastiff nekibátorodva ugrott előre. A puha alhast szerette volna feltépni, de Godiva elfordult, a kutya rettenetes fogai a bal tomporába süllyedtek. Godiva felbődült, és lecsapott a mancsával. Ha nem tépik ki még kölyökkorában karmait, most könnyűszerrel kibelezte volna a szelindeket, így azonban mindössze ártalmatlanul súrolta ellenfelét mancsával. A kutya észlelte, hogy szó sincs a várt veszélyről, kiköpte a szőrt meg a húst, és a vér ízétől megvadulva újra lecsapott.
158
159
A rőt bundájú buldog Godiva torkát megcélozva szökkent a levegőbe. Fogazata ugyanolyan félelmet keltő volt, mint a mastiffé; megnyúlt alsó állkapcsa harapófogóként csappant a felsőhöz, és a kutya érett gyümölcsként himbálózott a medve torkán. Végül a sarki kutya is úgy látta, itt az idő, és a mastiff hátára hágva, bal felől nekitámadt Godivának. Egyazon harapással hasította ki Godiva bal fülét és bal szemét, és a bíbor húscafatok a levegőbe repültek, ahogy a medve megrázta csúffá tett fejét. A buldog tömött bundával fedett bőrhurkán zárta össze állkapcsait, melyek olyan könyörtelenül szorították a medve torkát, hogy Godiva már alig kapott levegőt. És most a mastiff rátalált a lágyékára, azt kezdte marcangolni. – Gyatra küzdelem – kiáltotta Wat csalódottan. – Már el is kapták. Godiva teljes erőből lesújtott jobb mancsával a mastiff hátára. A kutya gerincének roppanását elnyomta a hangzavar, a haldokló mastiff odébb vergődött a homokban. A medve a sarki kutya ellen fordíthatta agyarait. Az emberek felmorajlottak örömükben. A felhasított torkú sarki kutya majd’ kirepült a veremből, aztán elterült ott, ahol földet ért. Godiva a legkisebb kutyát csapkodta mancsával, melynek bundáját egyre vörösebbre pettyezte a medve és a mastiff vére. A buldog makacs állkapcsai szinte ráforrtak Godiva torkára. A tántorgó medve csontropogtató ölelésben csapta össze maga előtt a két mancsát. Csak amikor már szemernyi élet sem volt a kis, rőt bundájú kutyában, akkor ernyedtek el az állkapcsok. Végül a medve újra és újra nekicsapta az oszlopnak, mígnem a buldog teste az összetiport homokba hullott, akár a szőrből kitépett bogáncs. Godiva négy lábra ereszkedett a kimúlt kutyák mellett, de nem mutatott irántuk érdeklődést. Elgyötörten, reszkető tagokkal kezdte nyalogatni összemarcangolt, vérző testét.
Beszélgetés moraja hangzott fel, ahogy a nézők nyereményeket kasszíroztak, illetve fizettek ki egymásnak. – Túl hamar ment, túl hamar – morgott egy férfi Rob mellett. – Még él az átkozott dög, elszórakozhatunk vele – szólalt meg egy másik. Egy részeg suhanc felkapta Wat lándzsáját, és a medve végbélnyílását böködve, hergelni kezdte Godivát. Az emberek ujjongásban törtek ki, amikor a medve bömbölve megperdült, de rögtön meg is akasztotta a lábára erősített kötél. – A másik szemét – kiáltotta valaki hátulról. – Vakítsd meg a másik szemére is! A medve újra fölemelkedett, ingatagon két lábra állt. Épen maradt szeme dacosan meredt az emberekre, olyan hűvös meggyőződéssel, hogy Robnak a Huntingtonban látott sorvadásos asszony jutott róla az eszébe. A részeg fickó a busa fej felé bökdösött a lándzsa hegyével, amikor Rob odalépett hozzá, és kitépte a kezéből a fegyvert. – Hé, te oktalan állat! – kiáltott rá éles hangon Barbély, és a nyomába eredt. – Jól van, Godiva – mondta Rob, aztán fölemelte a lándzsát, és mélyen beledöfte az összemarcangolt mellkasba. Az állat eltorzult pofájának szája szegletéből szinte azonnal vér freccsent. A férfiak torkából olyasfajta hang tört fel, amilyet a medvére támadó kutyák adtak ki magukból. – Nem tudja, mit csinál, de mi majd elintézzük – szólalt meg Barbély gyorsan. Rob hagyta, hogy Barbély és Wat kitaszigálják a veremből és a küzdőteret övező fénykörből. – Miféle istenverte szarkeverő ez a nagydarab barbélysegéd? – kérdezte Wat feldühödve. – Bevallom, magam sem tudom – fújtatott Barbély. Az utóbbi időben nehezebben veszi a levegőt, eszmélt Rob.
160
161
A fáklyák fénykörében a veremmester a nézők megnyugtatására éppen bejelentette, hogy egy jól megtermett borz hergelése még csak most következik. Az elégedetlenkedők durva hangú éljenzésbe csaptak át. Miközben Barbély Wat előtt mentegetőzött, Rob otthagyta a két férfit. A szekér közelében, a tűznél ült, amikor Barbély is hazabaktatott. Mestere fölnyitott egy üveg Gyógyírt, kiitta a felét, azután eldobta súlyos testét a tűz másik oldalán lévő fekhelyén, és csak meredt maga elé. – Seggfej vagy – mondta. Rob elmosolyodott. – Ha nem lett volna vége a fogadásnak, a véredet veszik, és még csak nem is kárhoztathattam volna őket. Rob rátette kezét medvebőr takarójára. Ócskább, mint valaha, hamarosan el kell hajítani, gondolta, miközben a szőrmét simogatta. – Hát akkor jó éjszakát, Barbély – mondta.
