DOKTORI (PHD) ÉRTEKEZÉS TÉZISEI
S. Béres Bernadett A rondó verstípus a kortárs magyar költészetben
PPKE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola Modern Irodalomtudomány Műhely Piliscsaba
2011
2
A kutatás tárgya és feladatai „Verstanunknak nincs mostohább része, mint a nyugati versekről szóló” – írja Négyesy László A mértékes magyar verselés története: A klasszikai és nyugat-európai versformák irodalmunkban című, azóta is egyedülálló munkájában 1892-ben. (Bp., Kisfaludy Társaság, 1892, 11.) A vonatkozó verstani kutatások megállapítása szerint a kortárs magyar költészet a világirodalom csaknem minden jelentős versformáját felhasználja, s az európai formák mindegyikét alkalmazza, sőt egyedülálló a világ irodalmában, ahogyan a magyar költészet meghonosítja, megmagyarítja ezeket az idegen formákat. (l.: SZEPES Erika, Magyar költő – magyar vers: A mai magyar költészet verstani kisenciklopédiája, h.n., Tevan, 1990, 5) A mai magyar költészet e rendkívüli formagazdagsága azonban igen kevéssé reflektált a verstani szakirodalomban: a magyar verstan érdeklődésének középpontjában álló kötött formáktól (pl. szonett) eltekintve nem sok más nyugat-európai vagy világirodalmi versformáról született összegző, átfogó jellegű verstani tanulmány. A magyar verstani szakirodalomban a rondó verstípushoz tartozó legfontosabb versformákat, a rondelt, a rondót és a triolettet terminológiai keveredés
övezi,
és
nehézségekbe
ütközik
az
egyes
versformák
meghatározása, valamint egymástól való elkülönítése is. Emellett pedig még egy, mindeddig feltáratlan irodalomtörténeti problémakör is mutatkozik: a rondó verstípus látszólag előzmények nélküli megjelenése a 20. századi magyar lírában. Az értekezés – a rondó verstípus versformáinak a kortárs magyar költészetben betöltött jelentős szerepét és a verstani szakirodalomban ezzel 3
kapcsolatban mutatkozó hiátust felismerve – arra a munkára vállalkozott, hogy a mai magyar költészetben igen produktívnak tetsző verstípust történeti, elméleti és gyakorlati, azaz interpretációs oldalról egyaránt megvilágítsa. Ehhez elsőként a verstípus költészetünk szempontjából legjelentősebb három versformájának leírásával, valamint a rondó verstípust jellegzetesen meghatározó
tényező,
feltérképezésével szükség.
Emellett
a
egységes
refrén
működésmódjának
fogalmi-elméleti
szükségesnek
látszott
a
alapok
és
funkcióinak
lefektetésére
verstípus
keletkezés-
volt és
fejlődéstörténetének felvázolása is, mely arra a kérdésre nyújthat választ, milyen utakon juthattak el ezek a versformák a magyar költészetbe és miként honosodhattak meg ott. Mindezen elméleti megfontolásokra épülnek az értekezés második részének versértelmezései, melyek a kortárs magyar líra egy eddig kevéssé vizsgált szeletének új megvilágítását eredményezhetik. Az értelmezett versek kiválasztásának fő szempontja az volt, hogy a kortárs szövegek a rondó verstípus mai magyar költészetben előforduló legfontosabb versformáit, valamint azok rendkívüli variabilitását reprezentálják.
4
Szemlélet és módszer Az értekezés abba az irodalomtudományi vonalba kíván kapcsolódni, melyben az orosz irodalomtudomány nagy múltú örökségén és a humboldti nyelvfilozófia alapjain nyugvó diszkurzív poétika, valamint a modern nyugateurópai és tengerentúli irodalomelméleti irányzatok hazai recepciójának hatására a hazai irodalomtudományban az utóbbi másfél-két évtizedben elindult. Ez a folyamat a költői szövegek dinamikus, innovatív, szöveg- és nyelvközpontú értelmezése, és a legalapvetőbb verselméleti problémák, mint például a versritmus vagy a lírai beszélő kérdésének újszerű, a vonatkozó nemzetközi szakirodalom eredményeit szem előtt tartó, egyszersmind ezek újragondolásának irányába tart. A szövegközpontú interpretációk közös szemléleti és módszertani alapja a
nyelv
energeia-természetére
való
hagyatkozás,
a
versnyelvnek
a
prózanyelvtől különböző, a szó- és vershangzás jelentésképző erejére való ráhallgatás
volt.
A
versszövegek
formai
(versformára,
ritmusra,
hangkapcsolatokra vonatkozó) vizsgálata azért is tűnt különösen indokoltnak, mert a vizsgált szerzők nyelv- és irodalomszemlélete ezzel szoros rokonságot mutat. Különösen igaz ez Weöres Sándor, Petri György és Imre Flóra esetében, akik a megszokottnál is élénkebben reflektálnak írásaikban, ars poétikus interjúikban saját költészetükre, főként annak a versforma, a versritmus, a nyelv és hangzás általi meghatározottságára. Imre Flóra versének értelmezéséhez ezért egy ars poétikus interjúból választottam címet (A formából születő gondolat), melyben a költő a forma tartalommal szembeni prioritását hangsúlyozza. Weöres Sándor a költő munkatársának nevezi a versformát és érzékletes képekkel írja le, miként bontják meg a versben a formai elemek a 5
prózára jellemző „gondolatfűzés egyeduralmát”. (WEÖRES Sándor, A vers születése = Egybegyűjtött írások, Bp., Magvető, 1975, I., 226.) E gondolatok és a költői szövegben trópusként működő szó premisszaként való tételezése implikálta, hogy az értelmezett versek nyelvi megformáltsága, nem utolsó sorban pedig hangzóssága szolgáljon minden interpretáció alapjaként. A vers formája, ritmusa, rímei, valamint hangalaki rendezettsége a lírai alkotás megkülönböztető jegyei, s ekként a versben keletkező szemantika kiindulópontjaiként foghatók föl. Így például Petri Csak egy személy című versében az újonnan alkotott, a triolett és a rondó versforma közötti új ritmikai struktúra válik a vers sajátos értelemlehetőségeinek forrásává, amennyiben a versforma
kérdése a versszemantikában a
szubjektum problémájaként tükröződik. A versritmus tematikus értelmezésére mutat példát Ármos Lóránd Triolett című versének interpretációja, ahol a viszonylag egységes versritmusban mutatkozó „törések”, illetve az attól való eltérések működnek értelemadó módon. Orbán János Dénes versének (Lebeg az ékezet felett) kettős interpretációjában egyfelől a fonoszemantikus hangkapcsolat-ismétlődések, másfelől a nyugat-európai versformák esetében különleges fontossággal bíró hangzáselemek, a rímek jelentették számomra az értelmezés kiindulópontját és vezérfonalát. Fontosnak tartottam emellett a kortárs irodalmi szövegeknek a magyar irodalmi hagyomány kontextusába állítását, a tropologikus és intertextuális kapcsolatrendszerek feltárását.
6
Az értekezés eredményei A disszertáció a verstani szakirodalom által csekély érdeklődésre méltatott, de a kortárs költészetben jelentős szerepet betöltő rondó verstípus kérdéskörének több szempontú vizsgálatára vállalkozott. A dolgozat fontosabb tudományos eredményei az alábbiakban foglalhatók össze. Az értekezés elsőként a rondó verstípushoz tartozó versformáknak a nemzetközi szakirodalom belátásain alapuló meghatározását, egymástól való elkülönítését, valamint meghatározó formai elemüknek, a refrénnek Renate Hausner és Szegedy-Maszák Mihály kutatásain alapuló funkcionális elemzését végezte el. Ezzel a magyar verstanban tapasztalható terminológiai keveredés felszámolásához járul hozzá, valamint a verstípus több évszázados fejlődése során kialakult számos formaváltozat – tehát a történeti szempontok – figyelembe vételével tág, de a lehető legpontosabb és jól használható definíciókat nyújt a rondó verstípus legfontosabb versformáiról, a rondelről, a triolettről és a rondóról. E verstani alapokon a disszertáció a rondó magyar költészetig vezető útját és költészetünkben
való meghonosodását
kutatja, az irodalomtörténeti
vizsgálódást egészen a rondó verstípus keletkezésétől kezdve. Mindeközben feltárja
azokat
a
kapcsolódási
pontokat, melyek által
e
versformák
költészetünkbe kerülhettek. A kutatás során az is bebizonyosodott, hogy a verstípus történetében mindeddig első magyar példaként tekintett Ungvárnémeti Tóth László Rondeau című versét – mely később Weöres Sándor Psyché-jében nagy karriert futott be – megelőzte Vályi-Nagy Ferenc 1820-ban posztumusz megjelent Rondó: El ne felejts című költeménye. Így tehát arra is fény derül, hogy a verstípus megjelenése a 20. század végi magyar költészetben koránt sincs 7
példa és előzmények nélkül, hiszen akkor már legalább másfél évszázada aludta Csipkerózsika-álmát irodalmunk mélyén, alkalmanként fel-felbukkanva egy-egy költemény erejéig (pl. Kisfaludy Károly: Szem hatalma (triolett), Petőfi Sándor: Triolett, József Attila: Dal (rondó), Illyés Gyula: Rondeau). Következő lépésként a dolgozat a rondó, rondel és triolett versformáknak a kortárs magyar költészetben fellelhető realizációit mutatta be explicit versszöveg-értelmezéseken keresztül. Az egyes versek értelmezésével elindult a rondó verstípus versformáinak és az ezek kombinációiból születő új ritmusalakzatoknak egyfelől formális, másfelől retorikai és szemantikai feltérképezése. A versinterpretációk azonban az egyes költői életművekkel kapcsolatban is hoztak eredményeket. Petri György és Weöres Sándor esetében a már lezárult, az irodalomtörténet által nagyra becsült és jelentős mértékben feldolgozott életmű gazdagodott új aspektusokkal. Az Imre Flóra-, Orbán János Dénes- és Schein Gábor-versek értelmezése bekapcsolódik a még korántsem lezárt, de már régebb óta alakuló életművek feldolgozásába, illetve új szempontokkal gazdagítja e költők irodalomtörténeti jelentőségének megítélését. Ármos Lóránd és Varga Melinda esetében pedig – kevéssé ismert, fiatal költőkről lévén szó, akiknek műveiről eddig csak recenziók születtek – a versinterpretációk az életmű korai szakaszához szóltak hozzá. Az egyes költők formakezelésének eltérésein túl az értelmezések az itt tárgyalt szerzők közös vonásaira is ráirányították a figyelmet. Úgy tűnik ugyanis, hogy a költők, akiknek lírájában helyet kapnak ezek az igen kötött versformák, a későmodern költészet poétikai paradigmáját elevenítik fel, s ezt a kötődést gyakorta tematizálják is. A vers formájából és hangzósságából kiinduló, azokat meghatározó poétikai alaperőként vizsgáló versinterpretációkban rendre visszatérő értelmezői 8
jelentésalkotások ahhoz a belátáshoz vezettek, hogy a verstípus a (szerep)játék, az erotika és az autopoétikusság tematikus és szemantikai jegyeit viseli magán. E
tartalmi-poétikai
meghatározottság
a
rondó
történetének
kezdetétől
kimutatható és a továbbiakban is nyomon követhető: elegendő annyit jelezni, hogy a verstípus kezdeti variánsai a zenével és a tánccal szoros összefüggésben jöttek létre, teret biztosítva mind a játékosságnak (s ezzel összefüggésben az erotikának), mind a művészeti (költői-zenei) önértelmezésnek. Nem állítható ugyan, hogy ezek a jelentésvonatkozások teljes mértékben lefedik e több száz éves történetre visszatekintő verstípus szemantikai mezejét, de – amint a disszertáció tanulmányai is mutatják – legalábbis igen jelentős részt képviselnek abból. Az interpretációk, valamint a disszertáció végén elhelyezett Kis rondó antológia, mely válogatást tartalmaz a kortárs magyar költészet rondel, triolett vagy rondó versformában írott költeményeiből, bizonyítani kívánják a rondó verstípus produktív jelenlétét és kontinuitását a mai magyar líra élő szövetében. Reményeim szerint a disszertáció műértelmezésekre összpontosító érvelései meggyőző erővel hatnak e törekvések eredményességére nézve, valamint elősegíthetik
irodalomértésünk
elmélyülését
és
olvasási
stratégiáink
differenciálódását.
9
A disszertáció tárgykörében megjelent publikációk: 1. BÉRES Bernadett, Személy és szemantika, versnyelv és szubjektum viszonya Petri György Csak egy személy című versében = Személyiség és változás, szerk. HORVÁTH Kornélia, Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK, 2004, 113-132. (Pázmány Irodalmi Műhely – Opuscula Litteraria II.)
2.
BÉRES
Bernadett,
A
költő
munkatársa:
a
forma.
Weöres
Sándor
versszemléletéről, Mester és Tanítvány, 2005/6, 162-166. 3. BÉRES Bernadett, A versformától a versszubjektumig (Petri György: Csak egy személy) = Vers – hangzás – metafora: Versértelmezések a XX. századi magyar líra köréből, szerk. HORVÁTH Kornélia, SZITÁR Katalin, Budapest, Kijárat, 2005, 465483. 4. BÉRES Bernadett, „Áthallások” Weöres Sándor Rondo című versében = Vers – hangzás – metafora: Versértelmezések a XX. századi magyar líra köréből, szerk. HORVÁTH Kornélia, SZITÁR Katalin, Budapest, Kijárat, 2005, 421-433. 5. S. BÉRES Bernadett, A rondó verstípus meghonosodása a magyar költészetben, Irodalomtörténeti Közlemények 2009/5, 518-538. 6. S. BÉRES Bernadett, Versforma és hagyomány (Ármos Lóránd: Triolett) = Ritmikai és retorikai tradíció a kortárs magyar lírában, szerk. BOROS Oszkár, ÉRFALVY Lívia, HORVÁTH Kornélia, Budapest, Ráció, 2011, 51-61.
10
A disszertáció tárgykörében elhangzott előadások: 1. Személy és szemantika. Versnyelv és szubjektum viszonya Petri György Csak egy személy című versében XXV. Országos Tudományos Diákköri Konferencia – Humán Tudományi Szekció SZTE – JGYTFK, Szeged, 2001. április 9-11. 2. Nyelv és mítosz között: a metafora és a vers eredete (Ernst Cassirer: Sprache und Mythos) A megértés útjain (Irodalom- és világmagyarázatok a XXI. század elején) – Irodalomelméleti konferencia BDTF, Szombathely, 2006. november 8-9. 3. Versforma és poétikai hagyomány (Ármos Lóránd: Triolett) Ritmikai és retorikai tradíció a kortárs magyar lírában – Irodalomtudományi konferencia PPKE-BTK, Piliscsaba, 2009. november 27-28.
Az
értekezés
megtekinthető
a
Pázmány
Péter
Katolikus
Egyetem
Bölcsészettudományi Karának Kari Olvasójában.
11
12
