Rick Yancey. Végtelen tenger

Rick Yancey

Végtelen tenger Sandynek, a végtelen őrzőjének Szerelmem oly nagy, mint az óceán S oly mély, adok neked belőle, lelkem S több lesz nekem: mindkettő végtelen. – William Shakespeare /Kosztolányi Dezső fordítása/

A BÚZA Nem lesz aratás. A tavaszi esőzések felébresztették az alvó magvakat, és harsányzöld hajtások sarjadzottak a lágy, nedves földből. Úgy törtek fölfelé, ahogy egy kiadós alvás után nyújtózkodik az ember. Ahogy aztán a tavasz lassan átengedte a helyét a nyárnak, az élénkzöld sarjak besötétedtek, majd addig sütötte őket a nap, míg aranybarnává nem váltak. A napok egyre hosszabbak lettek és egyre forróbbak. Sötéten kavargó fellegtornyok ontották magukból az esőt. A kalászok felemelkedtek, és az érett fejek meghajoltak a préri fölött hullámzó szélben. Egy fodrozódó függöny, egy végeláthatatlan, hullámzó tenger terült szét a horizont felé. Eljött az aratás ideje, és nem volt gazda, aki letépett volna egy kalászt is, hogy szétmorzsolgassa érdes ujjai között, aztán kifújja a pelyvát a magok közül. Nem volt aratómunkás, aki megrágta volna a magokat, hogy érezze, mint roppan szét fogai közt a búza finom héja. A gazdát elvitte a pestis, családjának maradéka pedig a legközelebbi városba menekült, ahol aztán ők is megadták magukat a betegségnek, mint az a sok milliárd többi ember, aki odaveszett a harmadik hullámban. A gazda nagyapja által épített öreg ház most elhagyatott szigetként szomorkodott a barnaság végtelen tengerében. A nappalok egyre rövidebbek lettek, az éjszakák egyre hűvösebbek, és a búza zizegett-ropogott a száraz szélben. A termés túlélte a nyári viharok jeges esőit és villámait, de a szerencse a hidegtől már nem menthette meg. Mire a menekültek behúzódtak az öreg házba, a búza már halott volt, az első fagy kemény ökle végzett vele. Öt férfi és két asszony, akik az utolsó aratás előtt még nem ismerték egymást, mostanra pedig már összekötötte őket az a kimondatlan ígéret, hogy belőlük csapatként több lehet, mint az egyének együttvéve. A férfiak felváltva őrködtek a tornácon. Napközben a felhőtlen ég szikrázott, mint valami simára csiszolt kék gyémánt, és ahogy a nap ereszkedett a horizont felé, a búzamező tompa barnáját aranyban fürdette. Az éjszakák nem finom léptekkel, osonva érkeztek, hanem mintha dühösen csaptak volna le a földre. Miután leszállt a sötétség, a csillagok fénye tisztára csiszolt ezüstté változtatta a búzamezőket. A gépesített világnak vége volt. A földrengések és a szökőárak szó szerint letarolták a partokat. A pestis embermilliárdokat emésztett el. A férfiak a tornácon a búzát figyelték, és azon töprengtek, mi következhet ezután. Egyik nap kora délután a férfi, aki őrködött, arra figyelt föl, hogy a gabona holt tengere szétválik: tudta, hogy valaki közeledik, gyors léptekkel csörtetett át a búzamezőn az öreg farmház felé. Szólt a bentieknek, mire az egyik nő kilépett, és várakozóan megállt mellette a tornácon. Látták, ahogy a magas szárak eltűnnek a barna tengerben, mintha maga a föld szippantotta volna őket magába. Akárki – vagy akármi – közeledett feléjük, alacsonyabb volt, mint a búzaszárak. A férfi lelépett a tornácról. Puskájával a búzamezőben nyíló ösvényt vette célba. Ott várakozott az udvaron, az asszony a tornácon várt vele, a többiek pedig bent a házban, arcukat az ablaküvegnek nyomva. Senki sem szólalt meg. Mindannyian arra vártak, hogy szétnyíljon a búzatenger függönye.

Amikor megtörtént, egy kisgyerek tűnt föl, és a várakozás néma nyugalma ezer darabra tört szét. A nő leszaladt a tornácról, és eltolta a puska csövét a föld felé. – De hát csak egy kisgyerek. Képes lennél lelőni egy kisgyereket? És a férfi tanácstalanul ráncolta a homlokát, és dühösen is, hiszen oly sokszor csúnyán csalódtak már olyan dolgokban, amiket magától értetődőnek vettek. – Honnan tudhatnánk? – kérdezte az asszonyt. – Hogy lehetnénk bármiben is biztosak ezentúl? A gyerek megbotlott a búzaszárak közt, és elesett. Az asszony odarohant hozzá, felnyalábolta, és a fiú piszkos kis arcát a keblére szorította. A férfi a puskával félreállt az útjukból. – Megfagy. Be kell vinnünk. És a férfi valami nagy nyomást érzett a mellkasában. Szorongott: attól, hogy mi volt a világ, és mivé vált, ki volt ő korábban, és ki lett mostanra? És minden ki nem mondott ígéret ára nyomta a szívét. De hát csak egy kisgyerek. Képes lennél lelőni egy kisgyereket? Az asszony elsietett mellette, fel a lépcsőn, keresztül a tornácon, be a házba, és a férfi lehajtotta a fejét, mintha imádkozna, aztán felemelte, mintha csak esdekelne. Várt még néhány percig, hogy vajon nem bukkan-e fel még más is a búzából, mert teljességgel hihetetlennek tűnt számára, hogy egy pici gyerek ilyen hosszú ideig túlélte volna egyedül, védtelenül, úgy, hogy nincs mellette senki, aki megóvná. Hogy lehetséges ez? Amikor belépett az öreg tanyaház fogadószobájába, látta, hogy az asszony az ölében tartja a kisfiút. Bebugyolálta egy takaróba, és vízzel kínálta. A hidegtől vörösre mart kicsi ujjak rákulcsolódtak a bögrére. A többiek szótlanul, döbbent csodálkozással meredtek rá. Hogy létezik ilyesmi? A kisgyerek nyafogni kezdett. Tekintete egyik arcról a másikra rebbent, mintha ismerőst keresett volna köztük, de mind idegenek voltak számára, ahogy idegenek voltak ők is egymásnak, még mielőtt véget ért volna a világ. Nyöszörgött, hogy fázik, és azt mondta, hogy fáj a torka. Hogy bibis a torka. A nő, aki az ölében tartotta, ösztökélni kezdte, hogy nyissa ki a száját. Látta, hogy be van gyulladva a mandulája, de azt a kis vékony drótot, amely a garatja mellett volt beágyazva, nem láthatta. Nem láthatta se a drótot, se a drót végén lévő piciny kapszulát. Azt sem tudhatta a nő, amikor fölé hajolt, hogy bekukucskáljon a torkába, hogy a gyermekbe ágyazott eszközt úgy állították be, hogy érzékelje a leheletében a szén-dioxidot. A mi lélegzetvételünk húzza meg a ravaszt. A mi gyermekünk a fegyver. A robbanás szinte azonnal eltüntette az öreg tanyaházat a föld felszínéről. A búza elpusztítása már hosszabb időbe telt. Semmi sem maradt a házból, se a melléképületekből, se a magtárból, amelyet kétévenként feltöltöttek a bőséges terméssel. Aztán a száraz, hajlékony búzaszálak, amelyeket elemésztett a tűz, hamuvá omlottak. Napnyugtakor felkapta és az égbe emelte a tengernyi hamut a prérin végigsöprő csípős északi szél; sok száz mérföldön keresztül hordozta a szárnyán, míg végül elengedte. A hamueső szürkésfeketén szemerkélt alá, közönyösen beterítette a kopár földet.

I. A patkányprobléma

1 A világ egy felhúzott óra, amely lassan lejár. Hallom a szél jeges ujjaiban, ahogy az ablaküveget kaparássza. Érzem az ócska szálloda penészes szőnyegének és rothadó tapétájának szagában. És érzem Porcelányka mellkasában, ahogy alszik. Ahogy ütemesen kalapál a szíve, ahogy ritmusra lélegzik, meleg teste a gyorsan lehűlő levegőn – a felhúzott óra nemsokára lejár. A szoba másik felében Cassie Sullivan őrködik az ablaknál. Holdfény kúszik be a mögötte lévő függöny aprócska nyílásán, és bevilágítja a szájából kiáramló párapamacsokat. Kisöccse a mellette lévő ágyban alszik, aprócska szuszogó kupac az egymásra halmozott takarók alatt. Ablak, ágy, aztán megint visszafordul, mint ahogy az inga lendül. Ahogy a fejét fordítja ide-oda, lélegzetének ritmusa, mint Mazsola lélegzetének ritmusa, mint Porcelányka lélegzetének ritmusa, mint az enyém – jelzi az idő múlását, ahogy a felhúzott óra hamarosan lejár. Kigördülök az ágyból. Porcelányka nyögdécsel álmában, és mélyebbre ássa magát a pokrócok alá. A hideg lenyúl görcsös karmaival, már a mellkasomat szorongatja, bár én teljesen fel vagyok öltözve, csak a bakancsom nincs rajtam, meg az anorákom, amit fel is kapok az ágy végéből. Sullivan végignézi, ahogy felhúzom a bakancsom, aztán odamegyek a szekrényhez a hátizsákomért és a puskámért. Odaállok mellé az ablak elé. Úgy érzem, mondanom kéne valamit, mielőtt elmegyek. Lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást. – Akkor hát itt az idő – mondja. Bőre sápadtan dereng a tejszerű fényben. Az orrán és az arcán szétszórt szeplők mintha lebegnének rajta. Megigazítom mesterlövészpuskám a vállamon. – Igen, itt az idő. – Tudod, Dumbót még értem. A nagy lapátfüle miatt. És Mazsolát is, mert olyan kicsi. Porcelánykát is vágom. A Zombit már olyan nagyon nem értem, és Ben nagyon nem akar beszélni róla –, és hát, gondolom, Süti nevének meg ahhoz van valami köze, hogy olyan puha és édes. De honnan jön ez az Adu? Tudom, hova akar kilyukadni. Zombi és az öccse mellett már nem nagyon tud megbízni senkiben. Az Adu névtől mindig rátör az üldözési mánia. – Én ember vagyok. – Ja. – Az összehúzott függönyök közötti résen lekukucskál a két emelettel alattunk lévő parkolóba, amelyet csillogó jég borít. – Valakitől már hallottam ilyesmit. Én meg hülye fejjel mindent elhittem neki. – Nem annyira hülye fejjel, ha figyelembe vesszük a körülményeket. – Ne játszd meg magad, Adu! – csattan fel. – Tudom, hogy nem hiszel nekem Evannel

kapcsolatban. – Neked hiszek. Az ő sztorija az, aminek se füle, se farka. Elindulok az ajtó felé, mielőtt jól lehordana. Az ember nem hozza fel az Evan Walkerügyet Cassie Sullivan előtt. Evan az a sziklarepedésből kinőtt ágacska, amelyről most lelóg a szakadék fölött, és a tény, hogy Evan elment, csak még inkább arra ösztönzi, hogy még kétségbeesettebben kapaszkodjon abba az ágacskába. Porcelányka meg se mukkan, de a sötétben is érzem, hogy rám tapad a tekintete; tudom, hogy ébren van. Visszamegyek az ágyamhoz. – Vigyél magaddal – suttogja. Megrázom a fejem. Már vagy százszor kiveséztük a témát, minden oldalról, és nem. – Nem leszek el sokáig. Csak pár napról van szó. – Megígéred? Kizárt, Porcelányka. Semmi másunk nem maradt, ami értékálló, csak az ígéret. Ezeket ésszel, megfontoltan kell beváltani, úgyhogy nem dobálózunk velük csak úgy, és nem is kótyavetyéljük el őket. A kiscsaj alsó ajka meg-megremeg. A tekintete párás. – Hé, mit mondtam neked erről, katona? – ellenállok a kísértésnek, hogy megérintsem. – Mi a legfontosabb szabály? – Csak semmi sötét gondolat – válaszolja szófogadóan. – Mert mit csinálnak velünk a sötét gondolatok? – Elgyengítenek. – És mi történik velünk, ha gyengék leszünk? – Meghalunk. – És mi meg akarunk halni? Megrázza a fejét. – Nem, még nem. Megérintem az arcát. Hideg bőr, meleg könnyek. Még nem. Így, hogy már alig van idő az emberi órán, ez a kislány már valószínűleg elérte a középkorúságot. Sullivan és én, mi öregek vagyunk. És Zombi? Hát ő aggastyán. Az előcsarnokban vár rám, élénksárga színű kapucnis felsője fölé sídzsekit vett föl. Mindkettőt itt túrta valahol ebben a lepukkant szállóban: Zombi ugyanis egy szál vékony műtősruhában menekült el Camp Havenből. A többnapos borosta alatt vöröslik az arca, le se tagadhatná, hogy lázas. A golyó ütötte seb, amit nekem köszönhet, szétnyílt, amikor Camp Havenből menekültünk, és a tizenkét éves medikusunk toldozta-foldozta össze, úgyhogy bizonyára begyulladt. A pultnak dőlve vár rám, kezét az oldalára szorítva, és megpróbál nagyon lazának és gondtalannak tűnni. – Már kezdtem azt hinni, hogy meggondoltad magad – fogad Zombi, és sötét szeme úgy csillog, mintha ugratna. De az is lehet, hogy a láz teszi. Megrázom a fejem. – Porcelányka. – Ó, ő rendben lesz, nyugi. – És hogy még jobban megnyugtasson, kiengedi a ketrecből gyilkos mosolyát, amelynek nem lehet ellenállni. Úgy tűnik, Zombi nincs igazán tisztában az ígéretek felbecsülhetetlen értékével, különben nem tolná őket ilyen természetes lazasággal, szinte oda sem figyelve. – Én nem Porcelányka miatt aggódom. Szarul nézel ki, Zombi.

– Az időjárás miatt van. Roppant árt az arcszínemnek. – Egy második mosoly bújik elő végpoénra. Előrehajol, úgy várja-lesi, hogy én is elmosolyodom-e. – Egy napon majd, Adu közlegény, csak el fogod mosolyogni magad valamin, amit én mondok, és akkor vége a világnak. – Nem állok készen ekkora felelősség vállalására. Zombi felnevet, és mintha valami zörgést hallanék mélyről, a mellkasából. – Tessék. – Átnyújt egy másik brosúrát a barlangokról. – Már van belőle egy – mondom. – Tedd csak el, ha esetleg elveszítenéd. – Nem fogom elveszíteni, Zombi. – Elküldöm veled Sütit – mondja. – Nem, nem küldöd. – Én vagyok a felettesed. Úgyhogy el fogom. – Sokkal nagyobb szükséged van neked Sütire itt, mint nekem ott. Bólint. Tudta, hogy nemet fogok mondani, de nem állta meg, hogy ne tegyen egy próbát. – Talán fel kéne adnunk – mondja hirtelen. – Végül is, nem annyira rossz itt. Eltekintve a több ezer bolhától, a több száz patkánytól és a pár tucat hullától, a kilátás fantasztikus… – Még mindig tréfálkozik, még mindig arra hajt, hogy kicsaljon belőlem egy mosolyt. A kezében lévő brosúrára pillant. Évi átlaghőmérséklet: huszonnégy fok! – Legalábbis míg be nem temet a hó, vagy le nem esik a hőmérséklet megint. Ez a helyzet fenntarthatatlan, Zombi. Máris túl sokáig voltunk itt. Nem értem. Már agyonbeszéltük a témát, minden oldalról körbejártuk, de még mindig fújja a magáét. Időnként eltöprengek Zombin. – Muszáj megpróbálnunk, és tudod, hogy nem mehetünk oda csak úgy vaktában – folytatom. – Esélyes, hogy vannak még túlélők, akik ott rejtőzködnek a barlangokban, és lehet, hogy nem vörös szőnyeggel fogadnak majd minket. Különösen, ha már volt szerencséjük Sullivan valamelyik Némítójához. – Vagy valamelyik hozzánk hasonló újonchoz – fűzi hozzá. – Úgyhogy kiderítem merre mennyi, és pár nap múlva már itt is vagyok. – Nem felejtettem el, mit ígértél. – Ez nem volt ígéret. Már nincs mit mondani. Millió dolgot kellene még elmondani. Lehet, hogy most látjuk egymást utoljára. Bizonyára ő is erre gondol, mert így szól: – Köszönöm, hogy megmentetted az életemet. – Golyót eresztettem az oldaladba, úgyhogy most lehet, hogy meg fogsz halni. Megrázza a fejét. A tekintete csillog a láztól. Az ajka hamuszürke. Miért kellett Zombinak nevezniük? Baljós jel. Amikor először megpillantottam, épp ökölfekvőtámaszokat végzett a gyakorlótéren, az arca eltorzult a dühtől és a kíntól, és két ökle alatt kis tócsába gyűlt a vér az udvar betonján. Ki ez a srác?, kérdeztem. A neve Zombi. Megküzdött a pestissel, és ő győzött, azt mondták nekem, és én nem hittem el. Senki nem tudja legyőzni a pestist. A pestis egyenlő a halálos ítélettel. És Reznik, a kiképzőtiszt odahajolt fölé, és leüvöltötte a fejét, Zombi meg abban a lógó kék kezeslábasában vért izzadva túltolta magát azon a határon, amikor már képtelenség, lehetetlen még egyszer felnyomni magát az embernek. Igazán nem is tudom, miért

csodálkoztam ezek után, amikor megkért, hogy lőjem le, hogy betarthassa a Mazsolának tett betarthatatlan ígéretét. Onnantól fogva, hogy farkasszemet nézel a halállal, és a halál pislog először, már semmi sem lehetetlen. Még a gondolatolvasás sem. – Tudom, mire gondolsz – szólal meg. – Nem. Nem tudod. – Azon morfondírozol, hogy vajon megcsókolj-e búcsúzóul. – Miért csinálod ezt? – kérdezem. – Miért flörtölsz velem? Megvonja a vállát. A mosolya ugyanolyan ferde, mint a pultnak támaszkodó teste. – Mert ez normális dolog. Neked nem hiányzik az, ami normális? – teszi fel a kérdést. Tekintete mélyen a szemembe fúródik, mintha kutatna bennem valami után, sosem tudom igazán, mire kíváncsi. – Tudod, mire gondolok… autós éttermek, mozi szombat este, és fagyi meg szendvicsek, és megnézni a Twittered? Megrázom a fejem. – Én nem twittelek. – Akkor Facebook? Kezdem felhúzni magam. Időnként nehezen tudom elképzelni, hogyan tudott idáig eljutni. Elvesztett dolgok után sóvárogni pont ugyanolyan, mint olyasmiben reménykedni, ami soha nem történhet meg. Mindkét út zsákutca: és a kétségbeesésbe vezet. – Nem fontos – válaszolom. – Ezek most már mind lényegtelen dolgok. Zombi nevetése mélyen a torkából szakad fel. Gurgulázva tör fel, mint egy meleg vizű forrás forrón bugyborékoló vize, és én már csöppet sem vagyok dühös rá. Tisztában vagyok azzal, hogy beveti minden csáberejét, és valahogy azt is tudom, hogy amit tudatosan művel, az semmit sem von le a hatásból. Ez is az egyik oka annak, hogy Zombi egy kicsit elbizonytalanít, mert nyugtalanító és zavarba ejtő hatással van az emberre. – Vicces – mondja –, hogy milyen nagy ügynek gondoltuk, és mennyire nem számítanak ezek. Tudod, mi fontos igazán? – Megáll, várja a válaszom. Úgy érzem magam, mint akit csőbe akarnak húzni egy jó poén kedvéért, ezért inkább nem szólok semmit. – A sulicsengő. Most aztán tényleg sarokba szorított. Tudom, hogy itt valami manipuláció zajlik a háttérben, de tehetetlennek érzem magam ahhoz, hogy leállítsam. – A sulicsengő? – A legközönségesebb hang a világon. És amikor vége lesz ennek az egésznek, újra megszólalnak majd a figyelmeztető csengők. – Nyomatékosan ejti ki a szavakat. Talán azon aggódik, hogy nem értem, miről beszél. – Gondolj bele! Amikor újra megszólal a sulicsengő, minden visszatér a normális kerékvágásba. A kölykök berohannak az osztálytermekbe, aztán egész órán halálra unják magukat, arra várva, hogy végre megszólaljon már az az átkozott csengő, és már azon törik a fejüket, hogy mit fognak csinálni este, meg a hétvégén, meg a következő ötven évben. Ők is tanulni fognak a természeti katasztrófákról, meg a betegségekről, meg a világháborúkról, pont mint mi. Tudod, ilyenekről, hogy: „és amikor jöttek a földönkívüliek, hétmilliárd ember meghalt”, aztán megszólal a csengő, és mindenki rohan ebédelni, és amiatt panaszkodnak a kölykök, hogy már megint szottyos a sült krumpli. Tudod, valahogy

így: „Huh, hétmilliárd ember, az sok. Szomorú. Te, meg akarod enni az egész sült krumplidat?” Ez a normális. Ez az, ami számít. Szóval nem akart csőbe húzni. Nem viccelt. – Szottyos sült krumpli? – Jól van, na. Az egésznek nincs értelme. Tiszta idióta vagyok. Mosolyog. Fogsora szinte világít a sötét, többnapos borostában, és mivel az előbb felvetette a témát, most arra gondolok, hogy ha megcsókolnám, vajon a felső ajka fölötti borosta csiklandozna-e. Félresöpröm a gondolatot. Az ígéretek felbecsülhetetlen értékűek, és egy csók is egyfajta ígéret.

2 A csillagok fényét semmi nem homályosítja el, átsütnek a sötétségen, és gyöngyházszín derengésbe vonják az országutat. A száraz fű csillog; a csupasz fák is csillognak. Eltekintve a halott föld fölött elsüvítő széltől, a téli éjszaka csendje borul a világra. Lekuporodom egy elhagyott terepjáró mellett, és vetek még egy utolsó pillantást a szállóra. Jellegtelen, kétemeletes fehér betonkocka, egy csomó másik érdektelen fehér betonkocka között. A szálló mindössze négy mérföldre van attól a hatalmas krátertől, amelynek helyén nem olyan rég még Camp Haven volt, és mi csak Hotel Walkerként emlegettük magunk között, a közelben lévő óriási lyuk tervezőjének tiszteletére. Sullivan azt mondta, hogy a terv szerint ebben a hotelban kell találkoznia Evannel. Ami engem illet, szerintem túl közel volt a bűntény helyszínéhez, túlságosan nehezen védhető, és különben is, Evan Walker már halott: márpedig egy randihoz legalább két emberre van szükség, emlékeztettem Zombit. De lehurrogtak, mert ha Walker tényleg egy közülük, elképzelhető, hogy valahogyan sikerült mégis túlélnie. – Hogyan? – kérdeztem. – Voltak menekülőkabinok – mondta Sullivan. – És akkor? Összevonta a szemöldökét. Vett egy mély lélegzetet. – Nos… elmenekülhetett az egyikben. Ránéztem. Visszanézett rám. Egyikünk sem mondott semmit. Végül Zombi törte meg a csendet. – Hát valahol meg kell húzódnunk, Adu. – Akkor még nem találta meg a brosúrát a barlangokról. – És akkor tételezzük fel róla a legjobbat. – Tételezzük fel a legjobbat? – kérdeztem vissza. – Hogy valóban az, akinek mondja magát. – Zombi Sullivanra pillantott, aki még mindig dühösen bámult minket. – Hogy betartja az ígéretét. – Azt ígérte, hogy meg fog találni engem – magyarázta. – Én láttam a teherszállító repülőgépet – mondtam. – De semmiféle menekülőkabint nem láttam. A szeplők alatt Sullivan lassan elpirult. – Csak mert te nem láttál egyet sem… – Ennek semmi értelme – mondtam Zombi felé fordulva. – Egy nálunk több ezer évvel

fejlettebb lény a saját fajtája ellen fordul… miért is? – A miértekhez nem kaptam brosúrát – válaszolta Zombi félig mosolyogva. – Ez az egész történet több sebből is vérzik – mondtam. – A csupasz öntudat elfoglalja az emberi testet. Ha nincs szükségük gazdatestekre, nincs szükségük bolygóra sem! – Lehet, hogy valami másra kell nekik a bolygó. – Zombi keményen próbálkozott. – Mégis mire? Itt fogják legeltetni a marháikat? Vagy ide jönnek majd vakációzni? – Volt valami, ami nagyon zavart az egészben, egy kis akadékoskodó belső hang kitartóan nyaggatott: valami nem stimmel. De sehogy sem tudtam megfogni azt a valamit, hogy megnézzem, mi az. Valahányszor próbáltam nyakon csípni, elillant. – Nem nagyon volt idő belemenni a részletekbe – csattant fel Sullivan. – Tudod, kicsit elvonta a figyelmemet, hogy kimentsem a kisöcsémet egy haláltáborból. Elengedtem a fülem mellett. Amúgy is úgy nézett ki a feje, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna. És most ugyanezt a fejet látom felsejleni a második emelet magasságában, amikor utoljára visszanézek. És ez baj, nagyon nagy baj! Igen könnyű célpontot nyújt egy mesterlövésznek. Megtörténhet, hogy a következő Némító, akibe Sullivan belebotlik, nem lesz annyira elvakult a szerelemtől, mint ez az első. Behúzódom az utat szegélyező fák mögé. Az ősz letiporta a növénymaradványokat, amelyek jéggé dermedve roppannak meg a bakancsom alatt. A száraz levelek úgy pöndörödnek össze, mint megannyi kis ökölbe szorított kéz. Mindenütt szemét és mindenféle emberi csont, ami a dögevők után maradt. A hideg szél távolról enyhe füstszagot hoz magával. A világ még vagy száz évig égni fog. A tűz felemészt mindent, amit fából és műanyagból és gumiból és textilből készítettünk, azután pedig a víz és a szél és az idő foga porrá őrli majd a követ és a vasat is. Döbbenetes, hogy attól féltünk, a földönkívüliek bombáinak és halálsugarainak tüzében pusztulnak majd el a városaink – holott semmi másra nem volt szükség, csak az anyatermészetre és egy kis időre. Meg persze emberi gazdatestekre, legalábbis Sullivan szerint, annak ellenére, hogy – szintén Sullivan szerint – nincs is szükségük testre. Egy virtuális létnek nincs szüksége fizikai bolygóra. Amikor először mondtam ezt, Sullivan nem akart rám figyelni, Zombi pedig úgy tett, mintha nem számítana. Mindegy, hogy mi motiválja őket, a lényeg az – mondta –, hogy mindannyiunkat ki akarnak irtani. A többi csak értelmetlen locsogás. Talán így van. De én nem hiszek ebben. A patkányok miatt. Elfelejtettem szólni Zombinak a patkányokról.

3 Mire felkel a nap, elérem Urbana déli peremkerületeit. Ütemterv szerint. Felhők gördülnek az égboltra észak felől; a nap felkel a lombsátor mögött, és csillogó vörösesbarnára festi maga alatt az eget. Megbújok a fák között, míg újra le nem száll az éjszaka, aztán átvágok a várostól nyugatra lévő nyílt mezőn, és imádkozom magamban, hogy még egy ideig kitartson a vastag felhőtakaró, legalább addig, amíg újra ki nem érek a sztrádára a másik oldalon. Urbanát megkerülni jó pár mérfölddel

meghosszabbítja az utat, de csak egy dolog van, ami kockázatosabb, mint nappal bóklászni egy városban: éjszaka bóklászni egy városban. És minden a kockázatról szól. Köd száll fel a fagyos talajról. Nagyon hideg van. Annyira, hogy égeti az arcomat, és minden egyes lélegzetvételbe belesajdul a mellkasom. Mélyen a génjeimben érzem az ősi sóvárgást a tűz melege után, amely belénk van ágyazva. A tűz megszelídítése volt az első nagy lépés a történelmünkben: a tűz megvédett minket, melegen tartott, és az étrendünket átalakítva – ahogy a diófélékről és bogyókról áttértünk a fehérjében gazdag húsokra – az agyunkat is átalakította. És most a tűz egy újabb fegyver lett ellenségünk arzenáljában. Ahogy befészkeli magát a kemény tél, két elfogadhatatlanul nagy kockázat között őrlődünk: vagy halálra fagyunk, vagy felhívjuk ellenségünk figyelmét a tartózkodási helyünkre. Leülök, hátammal egy fának dőlve, és előhúzom a brosúrát. Ohio legszínesebb barlangjai! Zombinak igaza van. Nem éljük túl tavaszig, ha nem találunk magunknak menedéket télire, és a barlangok jelentik a legjobb – ha nem az egyedüli – esélyünket. Lehet, hogy már bevette vagy elpusztította az ellenség. Talán már elfoglalták olyan túlélők, akik nem haboznak azonnal lőni, ahogy egy idegen bukkan fel a láthatáron. De minden egyes nap, amelyet abban a szállóban töltünk, tízszeresére növeli a kockázatot, hogy ránk találnak. Ha ez a barlangos dolog nem jön össze, nincs B tervünk. Nincs hova elfutnunk, nincs hova elrejtőznünk, és a szembeszállás, a harc ötlete röhejes. Lejár az idő. Amikor felhívtam erre a figyelmét, Zombi azt felelte, hogy túl sokat agyalok. Mosolygott. Aztán már nem mosolygott, és azt mondta: – Ne hagyd, hogy bejussanak a fejedbe! – Mintha ez valami focimeccs lett volna, ő meg az edző, aki buzdító beszédet tart a félidőben. Ne törődj a hatvanöt nulla eredménnyel. Játssz a becsületért! És a büszkeségért! A méltóságodért! Ezek azok a pillanatok, amikor legszívesebben felpofoznám – nem mintha ez bármit is megoldana, de legalább jobban érezném magam tőle. A szél elült. A levegő tele van a várakozás izgalmával. Vihar előtti csönd. Ha havazni fog, csapdába esünk. Én itt az erdőben. Zombi a szállóban. Még mindig vagy húsz mérföldre vagyok a barlangoktól – mit vállaljak be? A nyílt mezőn való gyaloglást nappal? Vagy reménykedjem abban, hogy hátha nem kezd el esni a hó, legalább estig? De vissza a K betűs szóhoz! Minden a kockázatról szól. És nem csak a miénkről. Az övékéről is: beágyazni magukat emberi testekbe, haláltáborokat létesíteni, kölyköket kiképezni arra, hogy befejezzék az emberiség kiirtását, ez az egész mind őrülten, ostobán kockázatos. Mint Evan Walker: disszonáns, nem logikus, és egyszerűen baromi fura. Az első támadások brutálisan hatékonyak voltak, az emberiség kilencvennyolc százalékát eltörölték a föld felszínéről, és még a negyedik hullámnak is volt értelme: elég nehéz komoly ellenállást kiépíteni, ha nem bízhatunk meg egymásban. De ezek után briliáns stratégiájuk kezdett szétesni. Volt tízezer évük arra, hogy kiirtsák az emberiséget a Földről, és ez minden, amivel elő tudnak rukkolni? Ez a kérdés zakatol az agyamban folyamatosan, és képtelen vagyok másra gondolni, mióta Porcelányka… És a patkányok éjszakája óta. Az erdő mélyén, valahol baloldalt mögöttem, halk nyögés töri meg a csendet. Azonnal

felismerem a hangot, legalább ezerszer hallottam már, amióta Azok megérkeztek. Még az elején majdnem mindenhol ezt lehetett hallani, mint egy folyamatos háttérzajt, mint régen a forgalom zúgását a zsúfolt sztrádán: a szenvedő emberi lény hangja volt ez. Előhúzom zsákomból a nézőkét, és óvatosan beállítom a lencsét a bal szememen. Lassan, higgadtan. Csak semmi pánik. A pánik lekapcsolja a neuronokat. Felállok, ellenőrzöm puskámon a závárt, és a fák között elkezdek a hang felé osonni, folyamatosan fürkészve a terepet az árulkodó zöld ragyogás – a „fertőzöttek” – után. Köd terjeng a fák között, a világot fehérbe csomagolva. A fagyos talajon lépteim, akár a mennydörgés robaja. Minden lélegzetvételem egy-egy hangrobbanás. A finoman áttetsző fehér függöny szétnyílik, és körülbelül húsz lépésre megpillantok egy alakot, aki egy fának támaszkodva ül, hátravetett fejjel, az ölébe szorított kézzel. A feje nem ragyog zölden, ami azt jelenti, hogy nem civil – része az ötödik hullámnak. Célba veszem a fejét. – Kezeket fel! Látni akarom a kezed! A fiú szája nyitva. Üres tekintettel bámulja a szürke eget a csupasz, jegesen megcsillanó faágak között. Közelebb lépek. Mellette a földön az én puskám tökéletes mása. Nem nyúl érte. – Hol vannak a többiek a rajodból? – kérdezem. Nem válaszol. Leeresztem lassan a puskám. Idióta vagyok! Ebben a hidegben látnom kéne a lehelet páráját. De nincs semmi. A nyögés, amit hallottam az utolsó lehelete lehetett. Lassan, visszatartott lélegzettel körbefordulok, de nem látok mást, csak a ködbe burkolózó fákat. Nem hallok mást, csak a fülemben zubogó vér dobolását. Azután odalépek a holttesthez, nyugalmat erőltetek magamra, és lassan, körültekintően szemrevételezek mindent. Csak semmi pánik. A pánik gyilkol. Ugyanolyan fegyvere van, mint nekem. Ugyanolyan terepruha. És ott van mellette a földön a nézőke is. Hiba nélküli ötödik hullámos, kétség nem fér hozzá. Az arcát tanulmányozom. Mintha ismerős lenne. Olyan tizenkét-tizenhárom évesnek saccolnám, nagyjából Dumbóval egyidős lehet. Letérdelek mellé, és ujjbegyemet a nyakához szorítom. Nincs pulzusa. Kinyitom a zubbonyát, és felhúzom véráztatta pólóját, hogy megnézzem a sérülését. Egyetlen nagy kaliberű golyó fúródott a hasába. Egy golyó, aminek nem hallottam a hangját. Vagy azért, mert már jó ideje itt hever, vagy mert a lövész hangtompítót használt. Némító. Sullivan szerint Evan Walker egymagában végzett egy egész rajjal, éjszaka, sebesülten, mintegy bemelegítésül, mielőtt egyedül fölrobbantott volna egy komplett katonai bázist. Akkoriban kétségeim voltak Cassie sztorijának hitelességét illetően. Most meg itt egy halott katona a lábamnál. A raja akció közben eltűnt. Én meg egyedül vagyok: körülöttem a néma erdő és a tejszerű fehér köd. Most valahogy nem tűnt olyan vad túlzásnak, amit mondott. Gondolkodj gyorsan! Ne ess pánikba! Ahogyan a sakkban. Latolgasd az esélyeket! Mérd fel a kockázatot! Két lehetőségem van. Maradok nyugton, míg nem történik valami, vagy le nem száll az este. Vagy elhúzok innen az erdőből, nagyon sebesen. Akárki ölte is meg a srácot, nem

tudhatom, hogy már mérföldekre jár-e innen, vagy itt kuporog valamelyik fa mögött, arra várva, hogy tiszta célpontot nyújtsak. A lehetőségek száma megsokszorozódik. Vajon hol van a raja? Meghaltak? Elindultak levadászni a gyilkosát? És mi van akkor, ha az egyik társa, egy újonc lőtte le, aki átment Dorothyba? Felejtsd el a raját! Mi történik majd, ha megérkezik az erősítés? Előrántom a késem. Öt perc telt el azóta, hogy rátaláltam. Már halott lennék, ha valaki tudná, hogy itt vagyok. Várok, míg besötétedik, de fel kell készülnöm arra az eshetőségre, hogy egy másik ötödik hullámos áruló kúszik felém a ködben. Megnyomom erősen a tarkóját, míg rá nem találok a piciny dudorra a sebhely mögött. Csak nyugi! Ez is olyan, mint a sakk. Lépés és válaszlépés. Finoman bemetszem a sebhely mellett, és kipattintom a késem hegyével a golyócskát, amely egy vércseppen himbálódzik. Hogy mindig tudjuk, merre jártok. Hogy meg tudjunk védeni titeket. Kockázat. Annak a kockázata, hogy zölden ragyogok fel valakinek a keresőjében. Ezzel szemben annak a kockázata, hogy az ellenség egyetlen gombnyomással rántottát süt az agyamból. A golyócska a maga vérágyában. A fák borzasztó csendje, a fogvacogtató hideg, a faágak között tekergő köd, akár az összekulcsolódó hideg ujjak. És Zombi hangja a fejemben: Túl sokat agyalsz! Begyűröm a golyócskát az ínyem mögé. Hülyéje! Előbb tán le kellett volna törölnöm. Még érzem rajta a kölyök vérének az ízét.

4 Nem vagyok egyedül. Nem látom és nem is hallom, de érzem. Minden porcikám bizsereg az érzéstől, hogy valaki figyel. Kényelmetlenül ismerős érzés, amely már a kezdetektől fogva jelen van. Már pusztán az alatt a tíz nap alatt törést okozott az emberi építményben, hogy megjelent, és csöndesen lebegett az égbolton az anyahajó. Ez egy másfajta járványszerűen terjedő betegség: a bizonytalanság; a félelem; a pánik. Bedugult sztrádák, elhagyatott repterek, elözönlött sürgősségi osztály, kormányok zárlat alatt, étel- és benzinhiány, egyes helyeken rögtönítélő bíróságok, más helyeken fékevesztett törvénytelenség. Az oroszlán a magas fűben lapul. A gazella beleszimatol a levegőbe. A rettentő csend, mielőtt a ragadozó lecsapna. Tízezer éve először, újra átéljük, milyen lehet prédának lenni. A fákon rajokban gyülekeznek a varjak. Fényes, fekete fejükkel, üres, fekete szemükkel, görnyedt hátú sziluettjükkel a parkokban üldögélő öregemberekre emlékeztetnek. Itt most több százan gubbasztanak az ágakon; időnként lehuppannak a földre, és ott szökdécselnek. A mellettem heverő holttestre nézek: a tekintete üres és feneketlen, mint a varjaké. Tudom, miért jöttek a madarak. Az éhség hozta ide őket. Én is éhes vagyok, úgyhogy kihalászom a zsákomból a zacskó szárított marhahúsom és egy kis alig lejárt gumicukrot. Az evés is kockázattal jár, mivel el kell távolítanom a nyomkövetőt a számból – ugyanakkor riadókészültségben kell lennem, ahhoz viszont tápanyagra van szükségem. A varjak engem figyelnek, félrebiccentett fejjel, mintha

feszülten hallgatóznának, hogy meghallják, hogyan rágom a húst. Ostoba dagadtjai! Mégis mennyire vagytok éhesek? A támadások több millió tonna húst kínáltak fel nekik tálcán. Amikor a legjobban tombolt a pestis, hatalmas madárcsapatok sötétítették el az eget, az árnyékuk fenyegetőn suhant végig a füstölgő táj fölött. A varjakkal és egyéb dögevő madarakkal zárult a kör a harmadik hullám idején. Fertőzött hullákon éltek, aztán szétszórták a vírust az új televényen. Lehet, hogy mégis tévedtem? Talán egyedül vagyunk, én meg a halott kölyök. Ahogy múlnak a másodpercek, egyre nagyobb biztonságban érzem magam. Ha valaki figyel, csak egyetlenegy magyarázatot tudok elképzelni arra, hogy még mindig nem lőtt rám: azért vár, hogy lássa, nem tűnik-e még föl pár idióta játék katona. Befejezem a reggelit, és visszacsúsztatom a golyócskát a számba. A percek ólomlábakon vánszorognak. Ami a legjobban összezavart az invázió után, közben – miután az ember végignézhette, ahogy a szerettei és az ismerősei rendre a legborzalmasabb módokon halnak meg –, az az volt, hogy mennyire lelassult az idő, miközben felgyorsultak az események. Tízezer év kellett egy civilizáció felépítéséhez, tíz hónap a megsemmisítéséhez, és úgy éreztem közben, hogy minden nap legalább tízszer olyan hosszú ideig tart, mint az előző, az éjszakák pedig tízszer hosszabbak, mint a nappalok. Azoknak az óráknak az unalmánál csupán egyvalami volt kínzóbb: az a rettenetes tudat, hogy akármelyik pillanatban végük szakadhat. Délelőtt lassanként felszáll a köd, és szállingózni kezd a hó, kisebb pelyhekben, mint a varjak gombszeme. A levegő meg se rezzen. Mesébe illő fényes, fehér ragyogás vonja be az erdőt. Ha nem erősödik a hóesés, rendben leszek estig. Hacsak el nem alszom. Már vagy húsz órája nem aludtam, és most kellemesen melegem van, és kicsit kába vagyok. Ebben az áttetszően finom, törékeny csendben egekbe szökik a paranoiám. Látom a fejem pontosan a puskája célkeresztjének közepén. A magasban gubbaszt valahol az ágak között. Nem mozdul, ahogy az oroszlán áll lesben a bozótban. Egy rejtély vagyok számára. Most be kéne pánikolnom. Még nem lő, mert várja, hogy kibontakozzon a jelenet ilyen vagy olyan irányba. Kell, hogy legyen valami értelme annak, hogy ott kempelek egy holttest mellett. De nem pánikolok be. Nem fogok kitörni, mint egy halálra rémült gazella. Én több vagyok, mint pusztán a félelmeim összessége. Nem a félelem fogja legyőzni őket. Nem a félelem, és nem a hit, sem a remény, de még a szeretet sem – hanem a düh. Cseszd meg, mondta Sullivan Voschnak. Ez volt történetének egyetlen olyan pontja, amely hatással volt rám. A csaj nem sírt. Nem imádkozott. Nem könyörgött. Azt hitte, hogy vége a dalnak, és amikor vége a dalnak, amikor az óra mutatója már az utolsó másodperc felé lendül, és mindjárt megáll, akkor vége a sírás, az imádkozás és a könyörgés idejének is. – Cseszd meg – suttogom. Már attól, hogy kimondtam, jobban érzem magam. Kimondom hát újra, ezúttal hangosabban. A hideg levegő messze viszi a hangom. Csapkodó fekete szárnyak a jobbomon, mélyen a fák között, a varjak rekedt károgása, és a keresőmben felvillan valami zöld ragyogás a sok barna és fehér folt között. Megvagy! Nem lesz könnyű lövés. Nem lesz könnyű, de nem is lehetetlen. Életemben nem volt még tűzfegyver a kezemben egészen addig, míg az ellenség rám nem talált a

búvóhelyemen egy pihenőben Cincinnati mellett, aztán elvitt a táborukba, és egy puskát adott a kezembe, és abban a pillanatban a kiképzőtiszt azon kezdett tanakodni hangosan, hogy a parancsnokság vajon tévedésből küldött-e egy igazi adu ász mesterlövészt az egységéhez. Hat hónap múlva golyót küldtem annak az embernek a szívébe. Ez egy adottság. Az ádáz zöld ragyogás egyre közelebb jön. Rájöhetett, hogy kiszúrtam. Nem érdekes. Megsimítom a ravasz hűvös fémjét, és végignézem, amint a fénygolyó egyre nagyobbra duzzad a nézőkén keresztül. Talán azt hiszi, hogy lőtávolon kívül van. Vagy épp most keres valami alkalmasabb helyet, ahonnan pontosabban célba vehet. Nem érdekes. Lehet, hogy mégsem Sullivan csendes gyilkosainak egyike. Lehet, hogy csak valami nyomorult túlélő, aki abban reménykedik, hogy megmentik. Nem érdekes. Most már csak egy dolog számít. A kockázat.

5 A szállóban Sullivan elmesélte, hogy lelőtt egy katonát valami sörhűtők mögött, és hogy milyen ramatyul érezte magát utána. – Nem puska volt, érted? – próbálta magyarázni. – Egy feszület volt. – Miért annyira fontos ez? – kérdeztem. – Lehetett volna egy rongybaba vagy egy zacskó M&M’s. Volt más választásod? – Nem volt. Pont erről beszélek. Megráztam a fejem. – Néha rosszkor vagyunk rossz helyen, és ami történik, azért senki sem hibás. Te csak rosszul akarod érezni magad, hogy aztán jobb legyen. – Rosszul érezni magam, hogy aztán jobb legyen? – ismételte meg, miközben a szeplői lángoltak a felháborodástól. – Ennek aztán tényleg rohadtul nincs semmi értelme. – Megöltem egy ártatlan srácot, nézzétek, mekkora bűntudatom van emiatt – fejtettem ki. – Ettől a fickó még nem támad föl. Jó sokáig bámult rám meredten. – Na, már értem, miért akart téged olyan nagyon Vosch a csapatba – mondta végül. Feje, ez a ragyogó, zöld paca mind közelebb kerül hozzám, átfurakodik a fák között, és most már a puskáját is látom felcsillanni a lagymatag hóesésben. Hát ez tuti, hogy nem egy feszület. Ölemben a puskám, a fejem hátradöntöm a fa törzsének, mintha kicsit elbóbiskoltam volna, vagy mintha belefeledkeztem volna a csillogó faágak között alápilinkélő hópelyhek látványába. Oroszlán a szavanna magas füvében. Már alig ötven lépésre van tőlem. Egy M16-os lövedékének kezdősebessége másodpercenként nagyjából ezer méter. Ez azt jelenti, hogy körülbelül kétharmad másodperce van még a Föld nevű bolygón. Remélem, értelmesen tölti el.

Oldalra lendítem a puskám, kiegyenesítem a vállam, és a mozdulat beteljesítéseképpen útjára eresztem azt a golyót. A varjak seregestül lőnek ki a fákról, fekete szárnyak leple, rekedt, méltatlankodó ricsaj sepri végig a levegőt. A fényes, zöld paca a földre hull, és nem mozdul többet. Kivárok. Jobb várni, lássuk, mi történik ezután. Öt perc. Tíz. Semmi mozgás. Semmi hang. Csak a nagy fehérség fenyegető csendje. Az erdő most olyan üresnek tetszik a madarak nélkül. A fának támasztott háttal lassan felállok, aztán még néhány percig mozdulatlan maradok. Most újra látom a zöld ragyogást. A földön. Mozdulatlan. Átlépek a halott újonc testén. Fagyott levelek ropognak a bakancsom alatt. Minden lépés méri a hátralévő időt. Félúton a test felé döbbenek rá, hogy mit tettem. Porcelányka fekszik összegömbölyödve egy földön heverő fa mellett. Arcát beborítja a tavalyi levelek száraz szőnyege. Egy sor üres hűtő mögött egy haldokló férfi szorította melléhez a feszületet. Gyilkosának nem volt választása. Ők nem hagytak neki más választást. A kockázat miatt. A lány kockázata miatt. Az ő kockázatuk miatt. Letérdelek mellé. A fájdalomtól tágra nyílt szemmel néz rám. Felém nyújtja a kezét. Sötétvörös a szürke fényben. – Porcelányka – suttogom. – Porcelányka, mit keresel te itt? Hol van Zombi? Tekintetemmel a környező fák sűrűjét pásztázom, de nem látom se őt, se mást. Porcelányka mellkasa zihálva emelkedik-süllyed, habos vér gyöngyözik ki az ajkai közül. Fulladozik. Finoman a talaj felé fordítom az arcát, hogy kitisztíthassam a száját. Biztos hallotta, hogy káromkodom. Így találhatott rám, a hangom után jött. Porcelányka sikoltozni kezd. Sikolyai éles késként szabdalják fel a dermedt csöndet, és ott pattognak a fák törzsei között. Elfogadhatatlan. Rászorítom a kezem véres ajkára, és arra kérem, hogy maradjon csendben. Azt nem tudom, hogy ki lőtte le azt a kis srácot, akit halva találtam, de bárki tette is, nem lehetett túl messze. Ha a puskám hangja nem csalta még vissza, hogy körülnézzen, ezek a sikolyok biztos megteszik. A francba, fogd be. Fogd be, fogd be! Mi a fenét kerestél itt kint, miért lopakodtál utánam, te kis szaros? Ostoba. Hülye. Hülye. Hülye. A fogai vadul karcolják a tenyerem. Aprócska ujjai az arcomat tapogatják. Az arcom az ő vérétől maszatos. Szabad kezemmel feltépem a zubbonyát. Szorítókötést kell helyeznem a sebére, még mielőtt elvérzik itt nekem. Megragadom az inggallérját, és szakítani kezdem lefelé, csupasszá teszem a felsőtestét. A maradékot összetekerem és rászorítom a testére, közvetlenül a bordái alá, a vérkönnyeket ontó golyónyomra. Fojtott zokogással rándul össze az érintésemre. – Mit mondtam neked erről, katona? – suttogom. – Mi az egyes számú szabály? – Nedves ajkak csúsznak végig a tenyeremen. Nem jön ki hang a torkán. – Semmi sötét gondolat – mondom. – Nincsenek sötét gondolatok. Semmi rossz gondolat. Mert a sötét gondolatok elgyengítenek. Puhányok leszünk tőlük. Puhányok. És ilyet nekünk nem szabad. Nem szabad! Mi történik velünk, ha elgyengülünk? Az erdő lassan megtelik fenyegető árnyakkal. Mélyen a sűrűben valami megroppan. Egy bakancs ropog a fagyos talajon? Vagy egy jeges ág tört le zörögve? Akár több százan is körbevehettek már minket. Vagy senki sincs itt. Végigpörgetem magamban a lehetőségeinket. Nincs túl sok. És mindegyik szívás. Első lehetőség: itt maradunk. A kérdés az, hogy mi értelme lenne. A halott újonc

egységének semmi nyoma, eltűntek. Akárki ölte is meg a kölyköt, annak sincs nyoma. Porcelánykának viszont esélye sincs a túlélésre orvosi ellátás nélkül. Neki percei vannak, nem órái. Második lehetőség: rohanunk. Kérdés, hogy hová. A szállóba? Porcelányka elvérzik, amíg odaérünk, ráadásul lehet, hogy jó oka volt lelépni onnan. A barlangokhoz? Nem kockáztathatom, hogy bemenjünk Urbanába, ami azt jelenti, hogy még hosszú órákat kell gyalogolni nyílt terepen, hogy a hosszas gyaloglás után végül valami olyan helyen kössünk ki, ami ugyanennyire nem biztonságos. Van még egy harmadik opció is. Amibe bele sem szabadna gondolni. Mégis, ez az egyetlen, aminek még volna is valami értelme. Most már sűrűbb pelyhekben esik a hó, az erdőben sötétebb árnyalatúvá mélyülnek a szürkék. Egyik kezemmel befogom a száját, a másikat rászorítom a sebére, de tudom, hogy reménytelen. A golyóm felszakította a hasát. A sebe halálos. Porcelányka meg fog halni. Itt kéne hagynom. Most. Ámde nem tudom megtenni. Képtelen vagyok rá. Ahogy Zombinak mondtam akkor éjjel, amikor Camp Haven felrobbant: abban a pillanatban, amikor úgy döntünk, hogy egy ember már nem számít, ők nyertek. Most a saját szavaim láncolnak hozzá. A karomban tartom, a hóba temetkező erdő szörnyű, halott némaságában.

6 Gyengéden leeresztem porcelánykát az erdei földre. Arcából kifutott a vér, alig sötétebb árnyalatú, mint a hó. A szája eltátva, szemhéja meg-megrebben. Nincs magánál. Nem hinném, hogy valaha is magához tér. Remeg a kezem. Erősen küzdök, hogy megállítsam a remegést. Rettentő dühös vagyok rá, és magamra is, és arra a hétmilliárd lehetetlen dilemmára, amelybe az Ő érkezésük sodort bennünket. A hazugságokra, az őrjítő következetlenségekre, meg a nevetséges, szánalmas, ostoba kimondatlan ígéretekre, amelyeket rendre megszegtünk azóta. Azóta. Ne gyengülj el! Gondolj arra, ami igazán számít, itt és most; ebben mindig is jó voltál. Úgy határozok, hogy várok. Már nem tarthat sokáig. Talán miután meghalt, eltűnik a bennem lévő gyengeség, és újra tisztán tudok majd gondolkodni. Minden perc, mely eseménytelenül telik el, azt jelenti, hogy még van időm. De a világ egy felhúzott óra, amely lassan lejár, és többé már nincsenek olyan dolgok, hogy eseménytelenül telő percek. Egy szívdobbanásnyi idővel azután, hogy eldöntöttem, itt maradok vele, rotorok dübörgő dobpergése töri ezer darabra a csendet. A helikopter zaja megtörte a varázslatot. Azonnal tudom, mit kell tennem: a lövés mellett ebben vagyok a legjobb. Nem hagyhatom, hogy élve magukkal vigyék Porcelánykát. Ha elviszik, talán meg tudják menteni. És ha megmentik, rácsatlakoztatják a Csodaországra. És még van egy picike esélye annak, hogy Zombi biztonságban van a hotelban. Egy aprócska esély, hogy Porcelányka semmi elől nem menekült, csak utánam surrant, hogy megkeressen. Akár én, akár ő csúszik le a nyúl üregébe, utána

mindenkinek befellegzett. Előhúzom a pisztolyt a tartójából. Abban a percben, amikor úgy döntünk, hogy… Bárcsak lenne még egy percem! Bárcsak lenne még harminc másodpercem! Harminc másodperc egy egész élet. Egy perc maga az örökkévalóság. Odateszem a pisztolyt a halántékához, és arcomat a szürkeség felé emelem. Hópelyhek telepednek a bőrömre, a szempilláimra. Megremegnek, aztán egy pillanat múlva szétolvadnak. Sullivannek volt egy Keresztes Katonája, és most nekem is megvan a magamé. Nem. Én vagyok a katona. Porcelányka a feszület.

7 Abban a pillanatban megérzem, ahogy ott áll a fák sűrűjében. Nem mozdul. Engem figyel. Addig meresztem a szemem, míg én is megpillantom: a sötét fatörzsek között egy világosabb emberi árnyat. Egyetlen pillanatig egyikünk sem mozdul. Zsigerből tudom, hogy ő az, aki lelőtte a kölyköt és a rajtársait. És azt is tudom, hogy a lövész nem lehet katona. A feje helyén vakító zöld folt ragyog a keresőben. A hópelyhek kavarogva omlanak a földre, a hideg marokra szorítja a testem. Pislogok, és már nem látok semmit. Ha egyáltalán láttam ott valakit korábban. Ha valaha is volt ott valaki, és nem a szemem káprázott. Kezd kicsúszni a kezemből ez az egész helyzet. Túl sok benne a változó. Túl sok a kockázat. Görcsösen, megállíthatatlanul remegek. Lehet, hogy sikerült megtörniük végül, merül fel bennem. Azok után, hogy túléltem a szökőárat, amely elvette tőlem az otthonom; túléltem a pestist, amely elvette tőlem a családom; és túléltem a haláltábort, amely elvette tőlem a reményt – és most ez az ártatlan kicsi lány, aki elvette tőlem a puskagolyóm, végem, ennyi volt, kicsináltak. Hát nem az volt mindig is a kérdés, hogy mikor fog ez megtörténni velem, nem pedig az, hogy vajon megtörténik-e? A helikopterek leszálláshoz készülődnek. Be kell fejeznem, amit elkezdtem Porcelánykával, vagy én is ott fogok heverni mellette. Pisztolyom csövét a lábamnál heverő sápadt, angyali arcocskára szegezem, én áldozatom, én keresztem. És a közelítő Blackhawk helikopterek bömbölésében a gondolataim már csak úgy visszhangoznak a fejemben, mint holmi haldokló rágcsálók halk nyüszítése. Mint a patkányok, ugye, Porcelányka? Pont, mint a patkányok.

8 Az öreg szállóban valósággal hemzsegtek a különféle élősködők. A csótányok elpusztultak a hidegben, de egyéb rovarok és férgek túlélték azt is. Mindenekelőtt a bolhák és a poloskák. És mind nagyon éhesek voltak. Egy nap sem telt még el, és már mindannyiunkat beborítottak a csípések. A pince a legyeké volt, mert oda vitték a

hullákat a pestis idején. Mire mi becsekkoltunk, a legyek nagy része már kihalt. Olyan sok volt belőlük, hogy amikor első nap lementünk megnézni az alagsort, csak úgy ropogtak a lábunk alatt a fekete hátú légytetemek. Ez volt egyben az utolsó nap is, hogy betettük oda a lábunkat. Az egész épületbe beitta magát a rothadás bűze, és én mondtam Zombinak, hogy ha kinyitnánk az ablakokat, kiszellőzne egy kicsit ez a fertelmes szag, és a bogarak egy részétől is megszabadulhatnánk. De ő azt felelte, hogy inkább legyen tele csípésekkel, és öklendezzen, mintsem hogy megfagyjon. És ahogy mosolygott mindeközben, hogy elbűvöljön ellenállhatatlan vonzerejével. Nyugi, Adu. Ez is csak egy nap a földönkívüli vadonban. A bogarak és a bűz nem zavarták Porcelánykát. A patkányok viszont az őrületbe tudták kergetni. Utat rágtak maguknak a falakba, és éjszakánként a rágcsálásukkal meg a kaparászásukkal ébren tartották (és ezáltal engem is). Forgolódott, hánykolódott, nyöszörgött és anyázott, kínlódott és gyötrődött, mert gyakorlatilag bármire is gondoltunk a helyzetünk kapcsán, a végkövetkeztetés mindig valami rossz volt. Hiábavaló igyekezetemben, hogy eltereljem sötét gondolatait, tanítgatni kezdtem neki a sakkot. Egy törülköző volt a tábla, és pénzérmék a bábuk. – A sakk hülye játék hülyéknek – világosított fel kezdésképpen. – Nem, ez egy nagyon demokratikus játék – mondtam. – Az okos emberek is játsszák. Porcelányka a szemét forgatva válaszolt: – Csak azért akarsz játszani velem, hogy megverhess. – Nem, azért akarok, mert már régóta nem játszottam, és hiányzik. Eltátotta a száját. – Neked ez hiányzik? Az ágyra terítettem a törülközőt, és elhelyeztem rajta az érméket. – Ne döntsd el előre, hogy tetszik-e neked valami, vagy sem, anélkül hogy előbb kipróbálnád. Nagyjából annyi idős lehettem, mint ő, amikor elkezdtem sakkozni. Az a gyönyörű fatábla az állványon apám dolgozószobájában. A csillogó elefántcsont figurák. A szigorú király. A gőgös királynő. A nemes huszár. Az ájtatos futó. És maga a játék, az a mód, ahogyan mindegyik figura hozzáteszi a maga egyéni erejét az egészhez. Egyszerű, és mégis komplex. Egyszerre durva és elegáns. Olyan, mint egy tánc – és közben igazi háború. Véges és végtelen. Az élet maga. – Az egycentesek a gyalogok – magyaráztam. – Az ötcentes a bástya, a tízcentesek a huszárok és a futók, a negyeddollárosok pedig a királyok és a királynők. De Porcelányka csak hitetlenkedve rázta a fejét. Adunak elment az esze. – Hogyan jelölhetnek a tízcentesek és a negyeddollárosok egyszerre kétféle bábut? – Fej: huszárok és királyok. Írás: futók és királynők. Az elefántcsont hűvös tapintása. Ahogy a filctalpú bábuk siklottak a fényesre csiszolt fatáblán – mint egy-egy elsuttogott mennydörgés. Apám sovány, borostás arca, teli sötét árnyékokkal, ahogy a tábla fölé hajolva töpreng, vörös szemmel és összeszorított, ráncos ajkakkal. Az alkohol émelyítően édes szaga, és a finoman doboló ujjak, mint a kolibri verdeső szárnyai. A királyok játékának nevezik, Marika. Szeretnéd megtanulni, hogyan kell játszani? – Ez a királyok játéka – mondtam Porcelánykának.

– Na, hát én meg nem vagyok király – közölte, és keresztbe fonta a karját. És ezzel át is gázolt az érveimen. – Én a dámajátékot szeretem. – Akkor szeretni fogod a sakkot. A sakk is dámajáték, csak szteroidokkal felpumpálva. Az apám, amint csorba körmeivel az asztallapon kopogtat. A patkányok, ahogy a falban kaparásznak. – Így tud lépni a futó, látod, Porcelányka? Így tud lépni a huszár, látod, Marika? Porcelányka egy megkeményedett rágógumit tömött a szájába, és dühödten rágni kezdte a porló-morzsálódó darabot. Mentolos lehelet. Whiskys lehelet. Kaparászás, kopogás. Kaparászás, kopogás. – Csak tegyél egy próbát! – Valósággal könyörögtem neki. – Szeretni fogod, megígérem. Megragadta a törülköző egyik sarkát, és azt mondta: – Tessék, nézd, mennyire szeretem! Láttam, hogy mire készül, mégis hátrahőköltem kicsit, amikor felrántotta a törülközőt mindenestül, és szanaszét repültek róla a pénzérmék. Egy ötcentes homlokon találta, de a szeme sem rebbent. – Hah! – kiáltotta diadalittasan Porcelányka. – Gondolom, ez most sakk-matt, ribanc! Mielőtt végiggondoltam volna, pofon vágtam. – Soha többé ne nevezz így! Soha. A hidegtől még fájdalmasabb volt a pofon. Az alsó ajka kihasadt, a szeme feldagadt. De nem sírt. – Gyűlöllek – jelentette ki. – Nem érdekel. – Nem, én tényleg gyűlöllek, Adu. Tiszta szívemből. Utállak, mint a szart. – A káromkodástól nem leszel felnőtt, tudod? – Akkor, gondolom, kisbaba vagyok. Szar! Szar! Szar! Bazmeg, bazmeg, bazmeg! – Elkezdte tapogatni dagadó arcát. Aztán leállította magát. – Nem kell nekem rád hallgatnom. Nem vagy az anyám, se a nővérem, se senkim! – Akkor meg miért vagy úgy rám cuppanva, mint egy pióca, amióta csak elhagytuk a tábort? Ekkor egy könnycsepp, egyetlen nagy, kövér csepp gördült végig a pofontól égő arcocskáján. Közben pedig olyan sápadt volt, és olyan törékenynek tűnt, a bőre szinte áttetszően fénylett, mint apám elefántcsontból készült sakkfigurái. Meglepett, hogy a pofonomtól nem esett szét millió darabra. Nem tudtam, mit mondjak, vagy hogyan tegyem ki nem mondottá azt, ami már kimondatott, úgyhogy nem mondtam semmit. Inkább rátettem a kezem a térdére. Félrelökte. – Vissza akarom kapni a puskám – közölte. – Miért akarod visszakapni? – Hogy lelőhesselek. – Hát akkor biztos, hogy nem fogod visszakapni. – Visszakaphatom, hogy lelőjem az összes patkányt? Felsóhajtottam. – Nincs elég lőszerünk. – Akkor mérgezzük meg őket! – Mivel?

Megadóan tárta szét a kezét. – Jó, akkor gyújtsuk fel az egész hotelt, és süssük meg őket! – Ez tényleg remek ötlet, csak van egy kis bibi. Történetesen mi is itt lakunk ebben a hotelban. – Akkor ők fognak győzni. Ellenünk. Egy halom patkány! Megráztam a fejem. Nem igazán bírtam követni. – Győznek? Hogyan? Tágra nyílt szemmel nézett rám. Nem akarta elhinni, hogy Adu ennyire ostoba. – Csak hallgasd őket! Felfalják ezt az egészet. És hamarosan már nem fogunk itt lakni, mert nem lesz itt semmi, ahol lakni lehet! – Ez nem győzelem – hívtam fel a figyelmét. – Akkor majd nekik sem lesz otthonuk. – De hát ezek patkányok, Adu! Nem képesek előre gondolkodni. Nem csak a patkányok nem képesek, gondoltam aznap éjjel, miután Porcelányka végre álomba zuhant mellettem. Hallgattam, ahogy a rágcsálók a falakban neszeznek: rágcsálás, kaparászás, visítás. Végül, az időjárás, a bogarak és az idő segítségével ez az öreg szálló össze fog omlani. Száz év múlva már csak az alapjai maradnak meg belőle. Ezer év múlva pedig már nem lesz semmi. Se itt, se máshol. Olyan lesz majd, mintha sosem léteztünk volna. Kinek van szüksége olyasfajta bombákra, mint Camp Havenben, ha egyszer Azok magukat a természeti elemeket képesek ellenünk fordítani?! Porcelányka szorosan hozzám bújva aludt. Még az egymásra halmozott takarók alatt is hideg volt nagyon. A tél: egy hullám, amelynek megtervezésével nem is kellett bajlódniuk. A hideg magától is több ezrünkkel végez majd. Semmi sem lényegtelen, ami történik, Marika, mondta apám az egyik sakklecke során. Minden lépés számít. Az igazi művészet annak felismerése, minden egyes esetben, hogy mennyire számít. Nem hagyott nyugodni. Ez a patkányprobléma. Nem Porcelányka problémája. Nem a probléma a patkányokkal. Maga a patkányprobléma.

9 A helikopterek egyre közelebb köröznek, látom őket a levelüktől megfosztott fák fehérbe öltözött ágai között. Három fekete folt a szürke háttéren. Már csak másodperceim vannak. Lehetőségek: Végezni Porcelánykával, és megpróbálni felvenni a küzdelmet három, Hellfire rakétákkal felszerelt Blackhawkkal szemben. Hagyni, hogy ők végezzenek Porcelánykával – vagy ami még rosszabb, megmentsék. És a végső alternatíva: mindkettőnkkel végezni. Egy golyó neki. Egy golyó nekem. Nem tudom, hogy Zombi rendben van-e. Nem tudom, hogy mi késztethette Porcelánykát arra, hogy otthagyja a szállót. Ha történt egyáltalán valami. Annyit viszont tudok, hogy talán a mi halálunk Zombi egyetlen esélye az életre. Összeszedem minden erőmet, hogy meghúzzam a ravaszt. Ha sikerül kilőnöm az első golyót, a második már sokkal könnyebb lesz. Azt mondogatom magamban, hogy már

túl késő neki, és túl késő nekem. Különben sincs mód elkerülni a halált. Hát nem ezt a leckét próbálták a fejünkbe sulykolni már hónapok óta? Hogy nem lehet elbújni előle, sem elmenekülni. Ha rászedjük is egyik nap, másnap biztosan ránk talál a halál. Porcelányka olyan szép most, mintha nem is lenne valóságos, ahogy ott fekszik belesüppedve a hóba, mint egy fehér lugasban, sötét haja csillog, mint az ónix, és olyan leírhatatlanul derűs az arca, mint egy ókori szobornak. Tudom, hogy a legtöbb ember számára az jelenti majd a legkisebb kockázatot, ha mind a ketten meghalunk. És megint eszembe jutnak a patkányok, meg az, hogy időnként, hogy múlassuk a végeláthatatlannak tűnő órákat, Porcelányka és én mindenféle haditervet forraltunk, és hajtóvadászatokat terveltünk ki a férgek és bogarak ellen – stratégiákat, taktikákat, támadási hullámokat, egyik nevetségesebb volt, mint a másik, mígnem hisztérikus nevetőgörcsben kezdett fetrengeni, és akkor én előadtam neki ugyanazt a beszédet, mint Zombinak a lőtéren, ugyanazt a leckét, amelyik most rám vár, a félelemről, ami összeköti a gyilkost az áldozattal, és a kilőtt golyóról, amely úgy kapcsolja össze őket, mint egy ezüstzsinór. Most én vagyok a gyilkos és az áldozat is, egy teljesen másfajta kör ez, és most kiszáradt a szám, és jéghideg a szívem. A valódi harag hőfoka abszolút zéró, és az én haragom mélyebb, mint az óceán, és szélesebb, mint a végtelen univerzum. Vagyis nem a remény az, ami miatt visszacsúsztatom pisztolyomat a tokjába. Nem is a hit és a bizalom, és hát végképp nem a szeretet. Hanem a harag. A harag, valamint az a tény, hogy egy halott újonc implantátuma még mindig ott van az ínyem mögött a szájüregemben.

10 Felemelem. A feje a vállamra hanyatlik. Átvágunk az erdőn. Az egyik Blackhawk ott robajlik fölöttünk. A másik két helikopter szétvált: az egyik keletre repült, a másik nyugatra, lezárva minden lehetséges menekülési útvonalat. A magasan lévő vékony ágak meghajlanak. A felkavart levegő oldalról az arcomba korbácsolja a havat. Porcelánykának szinte semmi súlya nincs, mintha csak egy ruhacsomót vinnék a karomban. Amint kiérünk a fák közül, egy másik Blackhawk érkezik bömbölve nyugat felől. Az erős légáramlat egy ciklon erejével és dühével tépi a hajam. A gép fölöttünk lebeg, mi pedig mozdulatlanul állunk az út közepén. Nincs több menekülés. Többé nincs. Leeresztem Porcelánykát az aszfaltra. A helikopter most már olyan közel van, hogy látom a pilóta fekete szemvédőjét, és a nyitott ajtót, meg egy csomó alakot odabent. És tudom, hogy legalább fél tucat tekintet kereszttüzében állok, én és a lábamnál lévő kicsi lány. És minden egyes másodperc, ami eltelik, azt jelenti, hogy túléltem azt a másodpercet, és egyre inkább nő a valószínűsége annak, hogy a következőt is túl fogom élni. Lehet, hogy még nincs túl késő – se nekem, se neki. Nem ragyogok zölden a számukra, hisz egy vagyok közülük. Csakis az lehetek, hát nem?

Lekapom a puskát a vállamról, és ujjamat becsúsztatom a ravaszvédő kengyel mögé.

II. Szétszakítva

11 Még járni is alig tudtam, de az apám folyton azt kérdezgette tőlem: Akarsz repülni, Cassie? És már rebbent is a karom, fölfelé nyújtózva, a fejem fölé. Viccelsz velem, öreg? Még szép, hogy akarok repülni! És ilyenkor megfogta a derekam, és feldobott a levegőbe. A fejem hátracsuklott, és kirobbantam az ég felé, mint egy rakéta. Egy pillanatig – nekem legalább ezer évnek tűnt – úgy éreztem, meg sem állok a csillagokig! Sikítottam a boldogságtól, a hullámvasutazás félelmetes izgalmától, ujjaim a felhőket markolászták volna. Repülj, Cassie, repülj! A testvérem is ismerte ezt az érzést. Nálam is jobban. Az ő emlékei még frissebbek voltak. Apu őt még az Érkezés után is Föld körüli pályára állította néhányszor. A Hamugödör táborban is láttam őket ezt játszani, pár nappal azelőtt, hogy Vosch feltűnt volna az életünkben, és meggyilkolta volna apámat a porban. Sam, fiacskám, akarsz repülni? Baritonját basszusra mélyítve kérdezte, mint egy ócska cirkuszi ripacs, bár az utazás, amelyet ő árult, ingyenes volt – és felbecsülhetetlen értékű. Apu a kilövőállomás. Apu a leszállópálya. Apu a pányva, amely Samset – és engem – biztonságosan megtart, nehogy kirepüljünk a világűr nagy semmijébe. Mostanra már ő maga is semmivé vált. Vártam, hogy majd Sam rákérdez. Ez a legegyszerűbb – egyszersmind legaljasabb – módja annak, hogy valakivel rossz hírt közöljünk. De nem kérdezett rá. Ő közölte velem. – Apu halott. Aprócska dudor a takaróhegy alatt, nagy, kerek, barna szempár, amely ugyanolyan üres tekintettel nézett rám, mint a mackó, amit az arcához szorított. A játék mackók kisbabáknak valók, közölte velem a Pokol szállóban töltött első esténken. Én most már katona vagyok. A mellette lévő ágyból, mint egy vakondlyuk mélyéről, egy másik ünnepélyes hüvelykkatona bámult rám nagy szemekkel, a hétéves, akit Porcelánykának hívtak a többiek. Imádni való, babaarcú és űzött tekintetű kicsike, aki plüssállat helyett egy puskával alszik. Isten hozott a poszthumán korban! – Ó, Sam! – Otthagytam az ablak előtti őrhelyem, és leültem a takaróhegy mellé, amelybe begubózott. – Sammy, nem tudtam, hogyan… Az arcomba vágott kemény almácska öklével. Váratlanul ért. Csillagokat láttam a fájdalomtól. Egy hosszú másodpercig azt hittem, leszakította a retinám. Oké. Megdörzsöltem az arcom. Ezt megérdemeltem. – Miért hagytad meghalni? – vont kérdőre. Nem sírt, nem sikoltott. Mély, vad hangon

beszélt, forrt benne a harag. – Vigyáznod kellett volna rá! – Nem hagytam meghalni, Sams. Apám, amint véresen kúszik a földön – hová mész, apu? –, és Vosch, ahogy ott tornyosul fölötte, és sötét elégtétellel figyeli a porban csúszó apámat, ahogy egy szadista hajlamú kölyök nézné végig egy kitépett szárnyú légy vergődését. Porcelányka megszólalt a másik ágyból: – Üsd meg még egyszer! – Te meg fogd be! – ripakodott rá Sam. – Nem az én hibám volt – suttogtam, magamhoz szorítva a mackót. – Puhány volt – jelentette ki Porcelányka. – Ez szokott történni, amikor az ember elgyeng… Sam két másodperc alatt rajta volt. Aztán már nem volt más, csak egymásba gabalyodott öklök meg térdek és a takarókból felszálló kavargó por, és Úristen, egy puska van abban az ágyban!, és aztán ellöktem Porcelánykát, felnyaláboltam a kisöcsémet, és a mellkasomhoz szorítottam, míg ő hadonászott meg rúgkapált, és köpködött, sziszegett, a fogát csikorgatta, és mindeközben Porcelányka válogatott trágárságokat üvöltött, és megígérte neki, hogy ha még egyszer hozzá mer érni akár egy ujjal is, leülteti, mint egy kutyát. Ekkor kivágódott az ajtó, és Ben rontott be, valami rémesen nevetséges, kapucnis sárga felsőben. – Nyugi van! – harsogtam túl a visítozást. – Kézben tartom a dolgokat! – kiáltottam oda Bennek. – Porcelányka! Mazsola! Azonnal abbahagyni! Abban a pillanatban, ahogy Ben elugatta a parancsot, mintegy varázsütésre mindkét kölyök elhallgatott. Sam elernyedt. Porcelányka nekipuffant az ágytámlának, aztán ott maradt karba font kézzel. – Ő kezdte – pufogott Sam az ajkát biggyesztve. – Már épp azon gondolkodtam, ne fessek-e egy hatalmas piros keresztet a tetőre – mondta Ben, miközben visszacsúsztatta pisztolyát a tokba. – Köszi, srácok, hogy megspóroltátok nekem a munkát! – Rám vigyorgott, aztán így szólt: – Talán Porcelányka az én szobámban héderezhetne, amíg Adu vissza nem tér. – Jó! – kapott az ajánlaton Porcelányka, és ugrott is ki az ágyából, elmasírozott az ajtóhoz, aztán visszafordult, odacaplatott az ágyához, felkapta a puskáját. Végül rángatni kezdte Ben csuklóját. – Menjünk, Zombi! – Egy perc – válaszolta Ben kedvesen. – Dumbo őrködik most. Mehetsz az ő ágyába. – Most már az én ágyam. – De nem bírta megállni, hogy búcsúzóul oda ne sziszegje nekünk: – S-fejek. – Te vagy az S-fej! – kiáltotta utána Sammy. Az ajtó becsapódott Porcelányka mögött, olyan villámgyors és gonosz módon, ahogy a hotelajtók szoktak. – S-fej. Ben felvont szemöldökkel nézegetett. – Mi történt az arcoddal? – Semmi. – Én voltam, megütöttem – mondta Sammy. – Megütötted? – Azért, mert hagyta, hogy apu meghaljon. Most tört el a mécses. Sam zokogni kezdett. Csupa könny, semmi öklözés, és a

következő pillanatban Ben már ott térdelt előtte, a kisöcsém a karjai között, és Ben azt mondta: – Hé, katona, rendben van. Minden rendben lesz majd. Közben pedig kopaszra nyírt kobakját simogatta, amihez én még mindig nem tudtam hozzászokni. Sammy annyira nem volt Sammys a nagy lobonca nélkül. És közben folyton azon az ostoba tábori nevén szólongatta. Mazsola. Mazsola. Tudom, hogy nem kellett volna idegesítsen, de tény, hogy bosszantott, hogy itt mindenkinek van valami beceneve, csak nekem nincs. Tetszett volna a Dacos. Vagy a Konok. A Csakazértis! Ben felemelte és befektette az öcsémet az ágyába. Aztán megtalálta Mackót a földön, és rátette a párnára. Sam letaszította. Ben újra felvette. – Tényleg le akarod szerelni Teddyt? – kérdezte. – Nem Teddynek hívják. – Mackó közlegényt – próbálkozott Ben. – Csak simán Mackó, és én nem akarom többé látni! – Sam a fejére húzta a takarót. – Most menjetek innen! Mindenki! Menjen! El! Tettem egy lépést Sam felé. Ben cöcögni kezdett, és fejével az ajtó felé intett. Kimentünk a szobából. A folyosón, az ablak előtt egy hatalmas árnyék tornyosult: a nagy, csendes melák, akit Sütinek hívtak. Ez a kölyök egyáltalán nem ijesztő módon volt hallgatag, inkább egy hegyi tó mély nyugalmát juttatta az ember eszébe. Ben a falnak dőlt, a mellkasához szorítva Mackót, picit elnyílt szájjal, és egyre jobban izzadva – a csökkenő hőmérséklet dacára. Kimerítette, hogy meg kellett birkóznia két kisgyerekkel, úgy tűnt, Ben bajban van, ami azt jelentette, hogy mi is mindannyian. – Nem tudta, hogy az apja meghalt – mondta. Megráztam a fejem. – Tudta is, meg nem is. Ez is egy olyan dolog. – Aha – sóhajtott fel Ben. – Egy olyan dolog. Legalább akkora darab csend zuhant közénk ólomlabdaként, mint Newark. Ben szórakozottan simogatta Mackó fejét, ahogy egy öregember simogatná a macskáját újságolvasás közben. – Vissza kéne mennem hozzá – szólaltam meg végül. Ben oldalra lépett, elállta az utam. – Lehet, hogy nem kéne. – Lehet, hogy neked nem kéne beleütnöd az orrod… – Nem ő az első olyan ember az életében, akit elveszített. Megbirkózik vele. – Húú! Ez durva volt. – Végtére is arról a fickóról beszélünk, aki nekem is az apám volt, Zombi fiú. – Tudod, hogy értettem. – Miért teszik ezt hozzá mindig az emberek, valahányszor valami totál kegyetlen dolgot mondanak? – Azután kimondtam, mert sosem voltam túl jó abban, hogy kicsit visszavegyek, vagy átgondoljam, mit is akarok mondani. – Történetesen van némi tapasztalatom abban, milyen az, ha teljesen egyedül kell megbirkózni a halállal. Csak te vagy, és semmi más, csak az a végtelen üresség, ami addig csordultig tele volt mindennel. Igazából nagyon jó lett volna, tényleg, nagyon, nagyon jó érzés lett volna, ha akkor ott van mellettem valaki… – Hé – mondta gyöngéden Ben. – Hé, Cassie, én nem akartam…

– Nem, nem akartad. Nyilván nem akartad. – Zombi. Vajon azért kapta ezt a nevet, mert nincsenek érzései? Mert belül halott, mint egy zombi? Voltak a Hamugödörben ilyen emberek. Úgy hívtuk őket, hogy Matatók. Én magamban csak emberszabású porzsákoknak neveztem őket. Olyan emberek, akikben belül darabokra tört vagy porrá zúzódott valami nagyon fontos, semmivel nem helyettesíthető dolog. Túl sok veszteség. Túl sok fájdalom. Csak matattak, motoztak céltalanul, üres tekintettel, és motyorásztak magukban megnyúlt arccal. Ben is ilyen lett volna? Egy Matató? De hát akkor miért tett kockára mindent, hogy megmentse Samet? – Akárhol voltál is – jelentette ki csendesen Ben –, mi is voltunk ott. Fájtak a szavai. Mert igazak voltak, és mert egyszer valaki csaknem ugyanezt mondta nekem: nem te vagy az egyedüli, aki mindent elveszített. Hogy valaki más is elszenvedte már a végső veszteséget. Mégpedig miattam, a kretén miatt, akit újra meg újra figyelmeztetni kell, hogy nem ő az egyedüli. A sors tálcán szokta nyújtani ezeket a finom kis iróniaadagokat. De olykor egy-egy akkora kemény darabot csap eléd, mint amekkora Ausztráliában az az óriási szikla. Ideje volt témát váltani. – Adu elment már? Ben bólintott. Megint simogatja. Megint. Az a medve kezd az agyamra menni. Kitéptem a kezéből. – Megpróbáltam elküldeni vele Sütit – mondta. Magában nevetett. – Adu. Kíváncsi vagyok, vajon tisztában van-e azzal, hogyan ejti ki a lány nevét. Halk áhítattal, mintha imádkozna. – Tudod, ugye, hogy nincs semmiféle B tervünk arra az esetre, ha nem térne vissza? – Vissza fog jönni – mondta határozottan. – Mitől vagy ennyire biztos benne? – Mert nincs semmiféle B tervünk. – Ezerfokos széles mosoly. És olyan zavarba ejtő most a régi sugárzó, ragyogó mosoly, amely anno fénybe borította az osztálytermeket, a folyosókat és a sárga sulibuszokat, ezen az új arcon viszontlátni, amelynek vonásait a betegség, a golyók és az éhség faragták újra. Olyan érzés, mint amikor az ember egy idegen városban befordul egy sarkon, és egy régi ismerősbe botlik. – Ez körkörös érvelés – figyelmeztettem. – Tudod, vannak olyan srácok, akik fenyegetve érzik magukat náluk okosabb emberek társaságában. De én ettől csak még magabiztosabb leszek. Megszorította a karom, aztán végigbicegett a folyosón a szobájába. Volt tehát egy plüssmedve meg egy nagy melák kölyök a folyosó túlsó végében, volt egy csukott ajtó, és ott voltam még én, a csukott ajtó előtt. Vettem egy mély lélegzetet, és benyitottam a szobába. Leültem a takaróhegy mellé. Látni nem láttam őt, de tudtam, hogy ott van. Látni nem látott engem, de tudta, hogy ott vagyok. – Hogyan halt meg? – Tompa, fojtott hang a hegy mélyéről. – Lelőtték. – Te láttad? – Igen. Az apánk a földön csúszik, belemarkol a porba. – Ki lőtte le? – Vosch.

Lehunytam a szemem. Rossz ötlet. A sötétségben még élesebben, premier plánban tűnt föl a feledni kívánt jelenet. – Hol voltál, amikor lelőtték? – El voltam bújva. Kinyújtottam a kezem, hogy lehúzzam róla a pokrócokat. De képtelen voltam rá. Akárhol voltál is. Valahol egy erdőben, nem messze a néptelen sztrádától, egy lány nyakig felcipzározta magára a hálózsákját, és újra meg újra lejátszotta magában az édesapja halálát. Akkor is elbújt, most is elbújt, de újra meg újra lepereg előtte a jelenet. – Harcolt? – Igen, Sam. Nagyon keményen küzdött. Ő volt az, aki megmentette az életem. – De te elbújtál. – Igen – válaszoltam, Mackót a hasamhoz szorítva. – Mint egy nagy kövér tyúk. – Nem úgy – suttogtam. – Nem úgy történt. Sam félrehajította a takarókat, és felült. Nem ismertem rá. Életemben nem láttam még ezt a kölyköt. Csúnya volt az arca, a harag és a gyűlölet eltorzította a vonásait. – Meg fogom ölni. Fejbe fogom lőni! Mosolyogtam, vagy legalábbis megpróbáltam. – Sajnálom, Sams. De ezt már lestoppoltam magamnak. Néztük egymást, és az idő összefolyt közöttünk: az az idő, amit vérben veszítettünk el, és az, amit vérben szereztünk, az az idő, amikor még én voltam a főnökösködő nővér, és ő volt az idegesítő kis öcskös, az az idő, amikor én voltam az, akiért érdemes volt élni, és ő volt az, akiért érdemes volt meghalni. Aztán a karomba vetette magát, és a plüssmackó közénk szorult, ugyanúgy, ahogy mi is csapdába estünk, félúton az előtte és az utána idők között. Leheveredtem mellé az ágyra, és együtt elmondtuk az ő kis imádságát: És ha meghalok, mielőtt felébredek… És aztán elmeséltem neki apu halálának történetét. Hogy hogyan lopott el egy fegyvert az egyik rosszfiútól, és hogy egyes-egyedül nem kevesebb mint egytucatnyi Némítóval végzett. Elmeséltem, hogyan szállt szembe Voschsal, az arcába üvöltve, hogy megfogyva bár, de törve nem és a többi. Hogyan áldozta fel magát, csak hogy én megmenekülhessek, hogy aztán kimentsem őt, Samet, a gonosz galaktikus horda karmai közül. Hogy majd egy szép napon Sam összegyűjthesse az emberiség maradékát, és szedett-vedett seregével megmentse a világot. Csak hogy az édesapja utolsó pillanatairól ne a porban kúszó, összetört, vérző ember jusson eszébe. Miután elaludt, kicsusszantam az ágyból, és visszatértem az ablak melletti őrhelyemre. Egy csík a parkolóból, a rozzant étkezde (Falánk Szerda – falj, amíg beléd fér!), valamint az autópályából egy szürke sáv – ennyit látok, a többit elnyeli a sűrű sötétség. A Föld sötét és csendes, olyan, mint amilyen azelőtt lehetett, hogy mi megjelentünk volna, és fényekkel meg zajokkal népesítettük volna be. Valami véget ér. Valami új elkezdődik. Amit most élünk, az a köztes idő. A szünet. Az autópályán, egy terepjáró mögött a csillagok fénye végigkorcsolyázott valamin, ami egyértelműen puskacsőnek látszott. Egy ütemet kihagyott a szívem. A fegyvert fogó alak árnyéka nyílsebesen eltűnt a fák között, és egy pillanatra láttam megcsillanni hollófekete haját, amely irritálóan tündöklő és tökéletesen egyenes szálú – most már tudtam, hogy Adut láttam egy pillanatra.

A kapcsolatunk Aduval már kezdettől rosszul indult, és onnan egyre csak romlott. Mindent, amit mondtam, egyfajta hűvös lenézéssel kezelt. Mintha kétségbe vonta volna a szavaimat, vagy sík hülyének, vagy éppenséggel őrültnek tartott volna. Különösen amikor Evan Walker került szóba. Biztos vagy benne? Ennek így semmi értelme. Hogy lehet egyszerre ember és földönkívüli? Minél hevesebben magyaráztam, ő annál hűvösebben fogadta, és végül kiegyenlítettük egymást, mint valami vegyi képlet két oldala. Mint az E=MC2 egyenlet, amely a masszív robbanásokat teszi lehetővé. Tökéletesen példázzák a viszonyunkat a búcsúzáskor elhangzott szavaink. – Tudod, Dumbót még értem. A nagy lapátfüle miatt. És Mazsolát is, mert olyan kicsi. Porcelánykát is vágom. A Zombit már olyan nagyon nem értem – és Ben nagyon nem akar beszélni róla –, és hát, gondolom, Süti nevének meg ahhoz van valami köze, hogy olyan puha és édes. De honnan jön ez az Adu? Válaszul dermesztő pillantást vetett rám. – Egy kicsit kívülállónak érzem magam. Tudod, én vagyok itt az egyedüli a bandában, akinek nincs beceneve. – Nom de guerre{1} – javított ki. Jó egy percig fixíroztam. – Hadd találjam ki! Kitűnő tanuló, sakk-klub, matekcsapat, osztályelső? És bizonyára játszottál valamilyen hangszeren, talán hegedűn vagy csellón, mindenesetre valami húroson. Apád a Szilícium-völgyben dolgozik, anyád egyetemi professzor, fizikára vagy kémiára tippelnék. Pár ezer évig csendben maradt. Aztán megszólalt. – Van még valami? Tudtam, hogy le kellene állnom. De addigra már nagyon belelovalltam magam. És amikor én belelovallom magam valamibe, akkor benne vagyok száz százalékig. Nincs visszaút, csak rontok előre megállíthatatlanul. Amúgy Sullivan módra. – Te vagy a legidősebb gyerek, vagy nem is, egyke vagy. Apád buddhista, a mamád viszont ateista. Tíz hónaposan már tudtál járni. Mivel a szüleid reggeltől estig dolgoztak, a nagymamád nevelt. Megtanított a tajcsira. Soha nem babáztál. Három nyelven beszélsz, az egyik a francia. Tagja voltál az olimpiai tornacsapatnak. Egy alkalommal négyest vittél haza, mire a szüleid elvették a laborfelszerelésed, és egy hét szobafogságra ítéltek, mely idő alatt elolvastad a Shakespeare összest. – Adu ingatta a fejét. – Na jó, a vígjátékokat nem. A humor nem a te asztalod. – Tökéletes – mondta. – Lenyűgöző! – Szürke és vékony volt a hangja, mint a frissen letekert alufólia. – Megpróbálhatom én is? Kicsit ledermedtem, aztán összeszedtem magam. – Próbálkozni próbálkozhatsz éppenséggel – mentem bele. – Mindig is nagyon elégedetlen voltál a külsőddel. Különösen a hajad miatt érezted magad feszélyezve. A szeplőid a második helyen állnak. Szociális téren suta vagy, úgyhogy sokat olvasol, és középiskola óta naplót vezetsz. Csak egy közeli barátod volt, akihez függő módjára kötődtél, vagyis valahányszor összevesztetek, te mély depresszióba zuhantál. Apuci lánya vagy, édesanyádhoz, akinek semmi sem volt elég jó, akármit csináltál is, sosem álltál annyira közel. Mondjuk, az sem javított a kapcsolatotokon, hogy csinosabb volt, mint te. Amikor meghalt, bűntudatod volt amiatt, hogy titkon gyűlölted, és hogy tudat alatt valahogy megkönnyebbültél attól,

hogy elment. Makacs vagy, mint egy öszvér, és lobbanékony természetű, és egy kicsit hiperaktív is, ezért a szüleid beírattak valami olyasmire, ami segít a mozgáskoordinációban és a koncentrációban. Mint amilyen a balett vagy a karate, talán mégis inkább karate lehetett. Szeretnéd, hogy folytassam? Mégis mit tehettem volna? Két lehetőséget láttam magam előtt: az arcába röhögök vagy az arcába bokszolok. Na jó, hármat: röhögök, ütök, vagy bámulok rá a tőle tanult megvető és sztoikus nyugalommal. A hármast választottam. Rossz ötlet volt. – Hát jó – folytatta Adu. – Nem vagy egy fiús lány, de nem vagy egy nőcis csaj sem. Valahol a kettő közötti szürke zónában lézengsz. Az, hogy ilyen köztes figura vagy, azt jelenti, hogy titkon mindig is irigyelted azokat, akik nem azok. De legesleginkább a csinos csajokra nehezteltél mindig is. Belezúgtál már srácokba, de még nem volt soha pasid. Megjátszod, hogy gyűlölöd azokat a fiúkat, akik bejönnek neked, és hogy bírod azokat, akiket utálsz. Valahányszor olyasvalakivel vagy, aki csinosabb, vagy okosabb, vagy bármilyen szempontból jobb, mint te, rögtön felhúzod magad, meg gúnyolódni kezdesz, mert folyton arra emlékeztetnek, hogy mennyire közönségesnek látod magad mélyen legbelül. Még mindig azt akarod, hogy folytassam? Én meg cérnavékony hangon: – Persze. Felőlem. – Amíg Evan Walker fel nem tűnt a színen, még csak nem is fogtad meg soha egy fiú kezét, leszámítva az alsós sulikirándulásokat. Evan kedves volt, és nem követelőzött, ráadásul hab a tortán, olyan jóképű, hogy szinte rá sem lehet nézni. Üres vászonként adta magát neked, hogy felfesthesd rá a tökéletes kapcsolatot, ami után sóvárogsz, a tökéletes sráccal, akire vágysz, aki úgy csillapítja a félelmeid, hogy soha nem bántana. És ő mindent megadott neked, amiről te azt képzelted, hogy a csinos lányok meg szokták kapni, neked viszont még sosem volt részed ilyesmiben. Úgyhogy számodra vele lenni – vagy az ő képzetével –, felér egy bosszúállással. Az alsó ajkam harapdáltam. Égett a szemem. Olyan keményen szorítottam ökölbe a kezem, hogy a körmeim mélyen belevájtak a tenyerembe. Miért, ó, miért is nem választottam a második lehetőséget?! – Most már szeretnéd, ha abbahagynám – mondta. Nem kérdés volt. Tényközlés. Felszegtem az állam. És Csakazértis lesz a fedőnevem! – Mi a kedvenc színem? – Zöld. – Rossz válasz. Sárga. – Hazudtam. Vállat vont. Tisztában volt azzal, hogy hazudok. Adu: a humán Csodaország. – Most komolyan, miért „Adu”? – Ez az! Vissza kell kényszeríteni védekező pozícióba. Vissza? Hát, igazából sosem volt védekező pozícióban. Az én voltam. – Én ember vagyok – mondta. – Ja. – Kikémleltem a függöny rései között a két emelettel lejjebb lévő parkolóra. Miért csinálom ezt? Tényleg azt hiszem, hogy meglátom, amint lesben áll odalent és vigyorogva felnéz rám? Látod? Mondtam, hogy meg foglak találni. – Valakitől már hallottam ilyesmit. Én meg hülye fejjel mindent elhittem neki. – Nem annyira hülye, figyelembe véve a körülményeket. Jaj, ne – csak nem kedves velem? Most az engedékenyebb oldalát mutatja? Hirtelen

nem is tudtam, hogy melyik elviselhetetlenebb számomra: Adu, a jégszűz, vagy Adu, az együttérzés királynője. – Ne játszd meg magad, Adu! – csattantam fel. – Tudom, hogy nem hiszel nekem Evannel kapcsolatban. – Neked hiszek. A ő sztorija az, aminek se füle, se farka. Ezzel kivonult a szobából. Csak úgy. A beszélgetés kellős közepén, mielőtt még bármit is megoldottunk volna. De hát ki viselkedik így? Leszámítva persze minden egyes férfit, aki valaha született?! Egy virtuális létnek nincs szüksége fizikai bolygóra… Ki volt Evan Walker? Az autópályáról a kisöcsémre néztem, aztán vissza az autópályára. Ki voltál te, Evan Walker? Egy idióta voltam, hogy megbíztam benne, de hát sebesült voltam és magányos (magányos, mint aki azt hiszi, hogy ő az utolsó élő emberi lény ebben a nyomorult univerzumban), és legfőképpen teljesen össze voltam zavarodva, mert én már megöltem egy ártatlan embert, és ez az ember, ez az Evan Walker, nem végzett velem, amikor pedig alkalma volt rá – ehelyett megmentette az életemet. Így aztán, amikor megszólaltak bennem a vészharangok, nem figyeltem oda rájuk. Ráadásul az se igazán szólt ellene (sőt, sőt!), hogy elképesztően dögös volt, és egészen hihetetlen megszállottsággal törekedett arra, hogy éreztesse velem: sokkal fontosabb vagyok neki, mint saját maga, kezdve azzal, hogy megfürdetett, megetetett és megtanított ölni, és azt mondogatta nekem, hogy most már én vagyok az egyetlen dolog, ami miatt érdemes meghalnia, egészen odáig, hogy ezt be is bizonyította azzal, hogy meghalt értem. Evanként indult az élete, majd tizenhárom éves korában felébredt, és ráeszmélt arra, hogy ő nem az, akinek hitte magát, és azt mondta, azután megint felébredt, amikor az én szememen át látta magát. Meglelte magát bennem, és aztán én is megtaláltam őt magamban, és én ott voltam benne, és nem volt köztünk semmi, ami elválasztott volna. Azzal kezdte, hogy minden olyasmit elmondott nekem, amit hallani vágytam, és azzal fejezte be, hogy elmondta azt is, amit szükséges volt tudnom: hogy a még a Földön őgyelgő emberek kiirtásának legfontosabb eszközei maguk az emberek. És hogy amikor az utolsó fertőzöttek is meghalnak, Vosch és társulata kihúzza majd a fali csatlakozóból az ötödik hullám dugóját. Tisztogatási művelet kipipálva. A ház tiszta, be lehet költözni. Amikor Bennek és Adunak erről beszéltem – elhallgatva persze azt a részt, amikor Evan áttöltötte magát belém, az szerintem kicsit túl bonyolult részlet lett volna Parish számára –, kétkedőn kerekedő szemekre, lopva váltott jelentőségteljes pillantásokra figyeltem föl, amelyekből fájdalmasan kirekesztettnek éreztem magam. – Az egyik Azok közül szerelmes lett beléd? – kérdezte Adu, amikor végeztem a beszámolómmal. – Ez nem olyan, mintha mi belezúgnánk egy csótányba? – Vagy egy tiszavirágba – vágtam vissza. – Talán rá vannak kattanva a rovarokra. Ben szobájában ültünk. Ez volt az első éjszakánk a Hotel Walkerben, ahogy Adu elnevezte, gondolom, inkább csak azért, hogy engem bosszantson. – És mi egyebet mondott még neked? – firtatta Ben. Szét volt terülve az ágyon. Alig több mint négy mérföld az út Camp Haven és a szálló között, de ő annyira kikészült, mintha most futotta volna le a maratont. A kölyök, aki engem meg Samet is összerakott, Dumbo, nem akart nyilatkozni, amikor Benről kérdeztem. Nem volt hajlandó elárulni,

hogy jobban lesz-e valaha. Ahogy azt se, hogy rosszabbodik-e esetleg az állapota. Persze Dumbo még csak tizenkét éves. – Szuperképességek? Gyenge pontok? – Már nincs testük – mondtam. – Evan azt mondta, hogy ez volt az egyetlen lehetőségük, hogy megtegyék az utat. Egyeseket közülük már letöltöttek – őt, Voscht, a többi Némítót –, mások még mindig ott vannak az anyahajón, és arra várnak, hogy eltűnjünk a színről. Ben megtörölte a száját a kézfejével. – A táborokat azért állították fel, hogy kirostálják közülünk az ideális jelölteket az agymosásra… – És hogy megszabaduljanak azoktól, akiket nem tartottak alkalmasnak arra – fejeztem be a mondatot. – Mihelyt elindították az ötödik hullámot, nem volt más teendőjük, mint hátradőlni, és páholyból végignézni, hogy ezek a bárgyú emberek elvégzik helyettük a mocskos munkát. Adu az ablak mellett ült, mint egy hallgatag árnyék. – De mi szükségük van ránk egyáltalán? – töprengett Ben. – Miért nem töltik le a seregeiket simán emberi testekbe, hogy végezzenek mindannyiunkkal? – Lehet, hogy nincsenek elegen – találgattam. – Vagy talán az ötödik hullám bevetése járt a legkisebb kockázattal. – Miféle kockázattal? – törte meg hallgatását Árnyék-Adu. Úgy döntöttem, hogy figyelemre sem méltatom. Több okom is volt erre, a legfontosabb talán az, hogy az ember csak saját felelősségére bocsátkozik vitába Aduval. Egyetlen szavával képes porig alázni. – Ott voltál – emlékeztettem Bent. – Hallottad Voscht. Már évszázadok óta figyelnek minket. De Evan bebizonyította, hogy több ezer éves tervezés ide vagy oda, hiba csúszhat a gépezetbe. Nem hiszem, hogy valaha is megfordult volna a fejükben, hogy azáltal, hogy belénk költöznek, tényleg azzá válhatnak, amik mi vagyunk. – Oké – mondta Ben. – Akkor hogy tudjuk ezt kihasználni? – Sehogy – válaszolta meg a kérdést Adu. – Amit Sullivan mondott, abban nincs semmi, ami segíthet rajtunk, hacsak ez az Evan gyerek túl nem élte valahogy a robbanást, és el nem tud látni bennünket igazán hasznos infókkal. – Semmi nem élhette túl azt a robbanást – csóválta a fejét Ben. – Voltak menekülőkabinok – jegyeztem meg, ezúttal is ugyanabba az utolsó szalmaszálba kapaszkodva, mint mindig, amióta elbúcsúztunk egymástól. – Tényleg? – Nem úgy tűnt, mintha Adu hitt volna nekem. – Akkor miért nem pakolt fel téged is egy olyanra? – Nézd, elképzelhető, hogy nem kéne ilyesmit elárulnom valakinek, akinél egy nagy teljesítményű félautomata fegyver van, de tényleg kezdesz az idegeimre menni – mondtam. – Miért? – kérdezte, mintha őszintén meg lenne lepve. – Muszáj tisztáznunk pár dolgot ezzel kapcsolatban – vágott közbe Ben élesen, belém fojtva a választ, ami igencsak okos dolog volt, tekintve, hogy Adu egy M16-ost tartott a kezében, és Ben elmondása szerint ő volt a tábor legjobb lövésze. – Mi a terv? Megvárjuk itt, míg feltűnik Evan, vagy menekülünk tovább? Ha menekülünk, hová? – Az arca lángolt, és a tekintete is lázasan csillogott. Mint a Legyen Ön is milliomos! utolsó fordulójában, amikor már nincs segítség, és idő sem több pár másodpercnél. –

Mondott még neked valamit Evan, ami segíthet? Mit terveznek a városokkal? – Nem fogják felrobbantani őket – vágta rá Adu. Nem várta meg, míg válaszolok. És azt sem várta meg, míg neki szegezem a kérdést, hogy mégis honnan a fenéből tudja ezt? – Ha ez lett volna a tervük, azzal kezdték volna. A föld népességének több mint a fele városi környezetben él. – Vagyis fel akarják használni őket – vonta le a következtetést Ben. – Miért? Mert emberi testeket használnak? – Nem bújhatunk el egy városban, Zombi – mondta Adu. – Egyik városban sem. – Miért nem? – Mert nem biztonságos. Tüzek, szennyvíz, a rothadó hullák okozta betegségek, más túlélők, akik mostanra már tudják, hogy az idegenek emberi testben flangálnak. Ha életben akarunk maradni, folyamatosan mozgásban kell lennünk, ameddig csak lehet. Mozogni és egyedül maradni, ameddig csak lehet. Ajaj! Hol is hallottam már ezt a szabályt? Szédülni kezdtem. A térdem iszonyatosan fájt. A térdem, amit egy Némító talált el. Az én Némítóm. Meg foglak találni, Cassie. Hát nem találtalak meg mindig? Ezúttal nem, Evan. Nem hiszem. – Igaza van – mondtam Bennek. – Nem jó ötlet bárhol is pár napnál többet maradni. – Vagy együtt maradni. Adu szavai ott lebegtek fölöttünk a jéghidegre hűlt levegőben. Ben is ledermedt mellettem. Lehunytam a szemem. Ezt a szabályt is hallottam már: ne bízz senkiben! – Ez nem fog megtörténni, Adu – jelentette ki Ben. – Én Porcelánykát meg Sütit viszem. Te meg a többieket. Megduplázódnak az esélyeink. – Miért érnénk be ennyivel? – fordultam Aduhoz. – Miért nem osztódunk tovább? Akkor egyenesen megnégyszereződnének az esélyeink! – Meghétszereződnének – javított ki Adu. – Hát, én nem vagyok valami nagy matekos – szólt közbe Ben –, de az az érzésem, hogy ha szétválunk, azzal pont az ő stratégiájuk szerint játszunk. Szigeteld el őket, aztán végezz velük! – Hosszasan nézett Adura. – Ami pedig engem illet, szeretem, ha valaki fedez hátulról. Fellökte magát az ágyról, és egy pillanatra megtántorodott. Adu rászólt, hogy feküdjön vissza. Rá se hederített. – Nem maradhatunk itt, viszont nincs hová mennünk. Ha sehova nem mehetünk, akkor hova fogunk menni? – tette fel a kérdést. – Délre – felelte Adu. – Minél délebbre, annál jobb. Kinézett az ablakon. Tudtam, mire gondol. Jön egy komolyabb havazás, aztán olvadásig itt ragadunk. Ergo, olyan helyre kell mennünk, ahol nem eshetünk a hó fogságába. – Texas? – kérdezte Ben. – Mexikó – válaszolta Adu. – Vagy Közép-Amerika, ha visszahúzódik a víz. Az esőerdőkben évekig el lehetne rejtőzni. – Tetszik az ötlet – mondta Ben. – Vissza a természethez! Csak egy kis aprócska részlet hibádzik. – Széttárta a karját. – Nincs útlevelünk. Adut figyelte, kitartva a teátrális mozdulatot, mintha csak várna valamire. Adu kifejezéstelen arccal nézett vissza rá. Ben vállat vont, és leejtette a kezét. – Ezt nem mondhatod komolyan – szóltam közbe. A helyzet kezdett nevetségessé válni. – Közép-Amerika? Tél közepén, gyalog, a sebesült Bennel és két kiskölyökkel.

Örülhetünk, ha Kentuckyig sikerül eljutnunk. – Jobb, mint itt várakozni ölbe tett kézzel, hogy megérkezzen a földönkívüli herceged. Ennyi volt! Marhára nem érdekelt már, hogy a csaj egy M16-ost tart a kezében. Megragadom a selymes tincseinél fogva, és kivágom az ablakon! Ben látta, mire készülök, és közénk állt. – Mi itt mind egy csapatban játszunk, Sullivan. Tartsunk össze, okés? – Azzal Adu felé fordult. – Igazad van. Nem valószínű, hogy túlélte, de azért adunk Evannek egy esélyt, hogy betartsa az ígéretét. Különben sem vagyok ma olyan állapotban, hogy útra keljek. – Én nem azért jöttem vissza érted meg Mazsoláért, hogy egy pulykavadászat díszvendégei legyünk – mondta Adu. – Csináld, amit jónak látsz, de ha forróvá válik a helyzet, én léptem innen. – Csapatjátékos – fordultam Benhez. – Talán elfelejtetted, hogy ki mentette meg az életed – jegyezte meg Adu. – Ó, kinyalhatod! – Na, ebből elég! – dörgött ránk Ben a legkeményebb hátvéd-hangján, jelezve, hogy ki itt a főnök. – Fogalmam sincs, hogy fogunk megbirkózni ezzel az egész szörnyűséggel, de azt tudom, hogy nem így! Szedjétek össze magatokat, mind a ketten! Ez parancs. Visszazuhant az ágyra, és levegő után kapkodott az oldalára szorított kézzel. Adu elment megkeresni Dumbót. A nagy Camp Haven-i összejövetel óta most először maradtunk kettesben Bennel. – Ez baromi furcsa – mondta Ben. – Az ember azt gondolná, most, hogy kilencvenkilenc százalékunk már távozott az élők sorából, a megmaradt két százalék jobban ki tud jönni egymással. Öhm, az egy százalék, Parish. Már épp készültem hangosan is szóvá tenni, amikor észrevettem, hogy vigyorog, és pont arra vár, hogy kijavítsam. Ismert annyira, hogy tudja, mekkora erőfeszítésembe kerül ellenállni ennek a kísértésnek. Úgy játszadozott a buta sportolós sztereotípiákkal, ahogy egy Sammy korú gyerek rajzol krétával az aszfaltra: széles, durva vonásokkal. – Ez egy pszichopata – mondtam. – Komolyan mondom, nincs ki a négy kereke. Belenézel a szemébe, és nincs ott senki. Megrázta a fejét. – Szerintem meg nagyon is sok minden van benne. Csak épp… valahol nagyon mélyen. – Megrándult az arca. A kezét úgy tartotta annak a rémes kapucnis felsőnek a zsebében, mintha épp Napóleont játszana, valójában arra a sebre szorítva, amit Adu golyója ütött rajta. A sebre, amelyet ő kért-követelt ki magának. Hogy mindent kockára téve megmenthesse a kisöcsémet. A sebre, amely lehet, hogy az életébe kerül. – Ezt nem lehet megcsinálni – suttogtam. – Hát persze hogy meg lehet csinálni – mondta, ráhelyezve a kezét az enyémre. Megráztam a fejem. Nem értett meg. Én nem magunkról beszéltem. Érkezésük pillanatában ránk vetült az árnyékuk, és ebben a súlyos, sötét árnyékban szem elől veszítettünk valami nagyon fontosat. De pusztán az, hogy nem láttuk már, még nem jelenti azt, hogy nincs is ott: apám, amint hang nélkül tátogja, hogy Fuss!, amikor ő már nem tudott elmenekülni. Evan, amint engem még kirángat a szörny hasából, mielőtt megadja magát neki. Ben, aki beveti magát a pokol szájába, hogy az utolsó percben kihúzza Samet a fenyegető állkapcsok közül. Maradt még pár dolog –

hát, végül is inkább egy dolog –, amit nem tudott beszennyezni az árnyékuk. Valami zavarba ejtő. Tántoríthatatlan. Rettenthetetlen. Legyőzhetetlen. Legyőzhetnek minket, akár egyenként szedve le a legutolsó túlélőinket, de nem tudják – soha nem fogják tudni – legyőzni azt, ami bennünk van. Akarsz repülni, Cassie? Igen, apu. Repülni akarok.

12 Az autópálya ezüstcsíkja, ahogy beleolvadt a feketébe. A fekete töménységét valamelyest oldotta a háborítatlanul ragyogó csillagok fénye. A lombjuktól megfosztott fák felemelt kézzel sorakoztak az út mentén, mint megannyi rajtakapott tolvaj. Az alvó öcsém lehelete szinte megfagyott a jeges levegőben. Az ablak bepárásodott a saját leheletemtől. És a jégvirágos ablaküveg túloldalán, az ezüstös országút mellett, egy aprócska alak suhant az égnek emelt karú fák alatt. Ó, a francba! Kirontottam a szobából a folyosóra, ahol Süti fordult meg lövésre kész puskával. Nyugi, nagyfiú, aztán berobbantam Ben szobájába, ahol Dumbo az ablakpárkánynak dőlve ült, Ben pedig az ajtóhoz legközelebbi ágyon terpeszkedett szétvetett tagokkal. Dumbo felállt. Ben felült. – Hol van Porcelányka? – kérdeztem. Dumbo a Ben melletti ágyra mutatott. – Hát ott. – És közben úgy nézett rám, mintha azt gondolná: ez a dilis tyúk teljesen meghibbant. Odaléptem az ágyhoz, és félresepertem a takaróhalmot. Ben káromkodni kezdett, Dumbo pedig elvörösödött, és meg kellett támaszkodnia a falban. – Esküszöm az élő Istenre, hogy az előbb még itt volt! – Láttam őt – fordultam Benhez. – Odakint. – Odakint? – Nehézkesen kiült az ágya szélére, lábát nyögve a padlóra tette. – Az autópályán. És akkor leesett neki. – Adu. Ez elment Adu után. – Nyitott tenyerével rácsapott a matracra. – A fenébe! – Én megyek – ajánlkozott Dumbo. Ben leintette. – Süti! – ordította. Hallani lehetett, ahogy a nagy kölyök trappolva érkezik. A padló nyikorogva protestált a léptei alatt. Bedugta a fejét a szobába, mire Ben azt mondta: – Porcelányka meglépett. Adu után ment. Menj és hozd ide nekem azt a csontos kicsi seggét, hogy jól elkalapálhassam. Süti kidöcögött, a padló pedig hálásan nyikorgott fel utána. Nagyon köszi! Ben felvette a fegyverszíját. – Mit csinálsz? – kérdeztem. – Átveszem Süti őrhelyét, amíg vissza nem hozza a kis szarost. Te itt maradsz Mazsolával. Úgy értem, Sammel. Na, akárhogy is hívják. Az ember, ha felvesz egy

nevet, jó lenne, ha kitartana mellette. Miközben beszélt, remegtek az ujjai. A láztól. A félelemtől. Egy kicsit mind a kettőtől. Dumbo szája némán nyílt és csukódott. Egyszer csak Ben felfigyelt a tátogására. – Nyugodj meg, Bo. Nem a te sarad. – A folyosó az enyém – mondta Dumbo. – Te maradj csak itt, őrmester. Feküdnöd kéne. És ezzel ki is rontott a szobából, még mielőtt Ben megállíthatta volna. Ben láztól csillogó szemmel nézett rám. – Nem hinném, hogy meséltem neked – mondta –, miután Daytonban otthagytuk a sereget, és önállósodtunk, Vosch két rajt küldött a likvidálásunkra. Ha még mindig kint voltak terepen, amikor a tábor felrobbant... Nem fejezte be a mondatot. Vagy azért, mert úgy gondolta, nem szükséges, vagy azért, mert már nem tudta. Felállt. Tántorogni kezdett. Odaléptem hozzá, ő meg átölelte a vállam. Csöppet sem jött zavarba. Nem tudom szépen megfogalmazni: Ben Parishnek betegszaga volt. A sebfertőzés és a többnapos izzadság savanyú szaga lengte körül. Amióta rájöttem, hogy nem halott, most először gondoltam arra, hogy talán nemsokára az lesz. – Feküdj vissza az ágyba – mondtam. Megrázta a fejét. Aztán lesiklott a keze a vállamról és hátraesett, fenékkel a matrac szélére, majd lecsúszott a padlóra. – Szédülök – mormogta. – Menj Mazsoláért, és hozd ide, legyünk egy helyen. – Sam. Nem maradhatnánk inkább a Sam mellett? – Valahányszor meghallom, hogy Mazsola, a müzli jut eszembe, sok-sok mazsolával. Ben mosolygott. Nekem meg a szívem szakadt meg ettől a fényes mosolytól a sovány, elgyötört arcán. – Valahogy majdcsak megszokjuk – mondta. Sam alig sóhajtott fel, amikor kiszedtem az ágyból, és becipeltem Ben szobájába. Lefektettem Porcelányka megüresedett ágyába, jól betakartam, és a kézfejemmel megérintettem az arcát – régi szokás, még a pestises időkből. Ben még mindig a padlón ült, hátravetett fejjel bámulta a mennyezetet. Elindultam felé, de elhessegetett. – Az ablakhoz – zihálta. – Most fél szemünkre megvakultunk. Nagyon köszi, Porcelányka. – De hát mi oka lehetett, hogy így eltűnjön? – Dayton óta le nem lehetett vakarni Aduról, úgy csüngött rajta, mint egy kis pióca. – Én mást se láttam, csak azt, hogy folyton veszekszenek. – A sakkos balhéra gondoltam, meg a Porcelányka homlokán koppanó pénzérmére, meg a gyűlöllek, mint a szart! típusú megnyilatkozásokra. – Tudod, a szeretetet a gyűlölettől csak egy vékony... Néztem odalent a parkolót. Az aszfalt úgy csillogott, mint az ónix. Úgy csüngött rajta, mint egy kis pióca. Evanre gondoltam, a lopakodóra, aki ajtók és sarkok mögött settenkedik. Arra a tiszta, beszennyezhetetlen dologra gondoltam, ami fennmaradt, és arra gondoltam, hogy az egyetlen dolog, ami képes minket megmenteni, képes lehet kiirtani is minket. – Tényleg nem kellene a padlón ücsörögnöd – szóltam rá Benre. – Melegebb van fenn az ágyon. – Ja, vagy egy fél fok felének a felével. Semmiség, Sullivan! Egy nátha a pestishez

képest! – Te elkaptad a pestist? – Ja. Menekülttábor, Wright–Patterson mellett. Miután átvették a tábort, behurcoltak engem is oda, telepumpáltak mindenféle vírus elleni cuccal, aztán a kezembe nyomtak egy puskát, és azt mondták, hogy menjek, nyírjak ki pár embert. És mi a helyzet veled? Feszületre kulcsolódó véres ujjak. Vagy végzel velem, vagy segítesz rajtam. A sörhűtők mögötti katona volt az első. Nem. Az első az a fickó volt, aki lelőtte Criscót a Hamugödörben. Az kettő, és akkor voltak még a Némítók: az, amelyiket közvetlenül azelőtt lőttem le, hogy rátaláltam volna Samre, a másik meg, akit nem sokkal azelőtt, hogy Evan rám talált. Ezek szerint négy. Vajon kihagytam valakit? Ahogy gyűlnek a holttestek, az ember lassan elveszti a fonalat. Ó, istenem, te veszítetted el a fonalat! – Megöltem pár embert – mondtam halkan. – A pestisre gondoltam. – Én nem. Az édesanyám... – És apád? – Őt egy másfajta pestis pusztította el – mondtam. – Vosch. Vosch gyilkolta meg. Meséltem a Hamugödör táborról. A Humveekról meg a nagy platós csapatszállítókról. Az iskolabuszok szürreális feltűnéséről. Csak a gyerekek. Csak a kicsik számára van hely. Arról, ahogy a többieket begyűjtötték eligazításra a barakkba, és apuról, aki elküldött Crisco után az első áldozatommal. Aztán apuról, ahogy a porban kúszik, a fölébe tornyosuló Voschról, rólam, aki az erdő szélén lapultam, és apuról, amint némán tátogta felém, hogy Fuss! – Fura, hogy téged nem engedtek föl a buszra – jegyezte meg Ben. – Ha az volt a terv, hogy hadsereget állítsanak egy halom agymosott kölyökből. – Leginkább kicsi gyerekeket láttam a buszokon, olyan Sam korúakat, vagy még fiatalabbakat is. – A táborban elkülönítették az ötévesnél fiatalabbakat, őket a bunkerben tartották... Bólintottam. – Igen, megtaláltam őket. – A biztonsági szobában, ahogy felnéztek rám a kicsi arcukkal, miközben én Samre vadásztam. – Amitől felmerül a kérdés az emberben: miért tartották őket? – mondta Ben. – Hacsak Vosch nem valami nagyon hosszan elhúzódó háborúra készül. Ahogy ezt mondta, abból az jött le, hogy igazából nem hiszi, hogy ez lett volna az ok. Ujjaival türelmetlenül dobolt a matracon. – Hol a pokolban vannak, mi van ezzel a Porcelánykával? Mostanra már vissza kellett volna érniük. – Megyek és utánanézek. – Francokat mész te. Ez az egész kezd olyan lenni, mint egy horrorfilm. Tudod, mire gondolok, nem? Ahogy egyenként eltűnnek az emberek. Ahha! Még öt percet várunk. Elhallgattunk. Feszülten füleltünk. De nem hallottunk mást, csak a szél susogását a gyatrán szigetelt ablak résein, és a falakban a patkányok neszezését, kapirgálását. Porcelánykának a patkányok voltak a rögeszméi. Órákon át hallgattam, ahogy Aduval ketten különféle terveket kovácsolnak a kiirtásukra. Adunak az a halálosan idegesítő kioktató hangneme, ahogy azt magyarázza éppen, hogy a patkánypopuláció kezelhetetlen, hiszen több patkányunk van, mint golyónk.

– Patkányok – szólalt meg Ben, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. – Patkányok, patkányok, patkányok. Százak. Ezrek. Ma már többen vannak ezen a bolygón, mint mi. Patkányok bolygója. – Rekedten felnevetett. Lehet, hogy félrebeszélt a láztól. – Tudod, mi idegesít engem veszettül? Az, hogy Vosch azt mondta, évszázadok óta figyeltek már minket. Mégis, hogy lehetséges ez? Vagyishogy hát persze, értem én, hogyan lehetséges, csak azt nem vágom, hogy miért nem támadtak le minket akkor már régen. Hát mennyi ember élhetett a Földön akkoriban, amikor a piramisokat építették? Mi értelme volt várni addig, míg hétmilliárdosra duzzadt az emberiség, és minden kontinensre kiterjeszkedtünk, olyan technológiával, amely nem sokkal áll a lándzsák és a bunkósbotok fölött? Te szereted a kihívásokat? De ugye a férgeket sem akkor kezdjük kiirtani az új házunkban, amikor már mindent elleptek, és kezelhetetlenek? És Evan? Mondott valamit erről? Megköszörültem a torkom, mielőtt feleltem volna. – Azt mondta, hogy megosztotta őket a kiirtásunk módja. – Hűha! Akkor lehet, hogy hatezer évig vitáztak erről. Ott tököltek vele, mert senki sem volt képes dönteni. Aztán egyszer csak valamelyikük azt mondta: „Ó, a franc essen belé, csak simán nyírjuk ki ezeket a rohadékokat!” – Nem tudom. Nincsenek válaszaim. – Egy kicsit mintha védekeztem volna, magam sem tudom, miért. Mintha attól, hogy ismertem Evant, mindent tudnom kellett volna. – Vosch hazudhatott is akár – morfondírozott tovább Ben. – Nem is tudom, az a dolog, hogy bemásznak a fejünkbe, hogy keverednek velünk. Velem első perctől kezdve baromi közvetlen volt. – Rám pillantott, aztán félrenézett. – Ezt ugyan nem kéne beismernem, de volt idő, amikor imádtam ezt a fazont. Azt gondoltam róla, hogy ő olyan, mintha... – kereste a megfelelő szavakat – mintha a legjobb lenne belőlünk. Rázkódni kezdett a válla. Először azt hittem, a láz. De aztán átvillant rajtam, hogy valami egész más is lehet, úgyhogy otthagytam az ablak melletti őrhelyem, és odamentem hozzá. Fiúknál a kiborulás magánügy szokott lenni. Sosem szabad sírni lássanak, ha nem akarod, hogy gyöngének, puhánynak, pelenkásnak, nyámnyilának tűnj. Nem túl férfias dolog sírni, meg hasonló baromságok. El nem tudtam volna képzelni az Érkezés előtti Ben Parishről, hogy bárki előtt sírva fakadt volna. Kizárt, hogy ezt tette volna a srác, akinek mindene megvolt, és akit az összes többi fiú példaképének tekintett, az, aki sokak szívét összetörte, de az övét soha senki. Ott ültem mellette. Nem értem hozzá. Nem beszéltem. Ott volt, ahol volt, és én is ott voltam, ahol. – Bocsáss meg – mondta. Megráztam a fejem. – Ugyan már. Kézfejével letörölte a könnyeket az arcáról. – Tudod, mit mondott nekem? Vagyis hát inkább megígérte. Azt ígérte, hogy ki fog üríteni engem. Előbb kiürít, utána meg feltölt gyűlölettel. De megszegte ezt az ígéretét. Nem gyűlölettel töltött fel. Hanem reménnyel. Tudtam, miről beszél. A biztonsági szobában az a milliárd fölfelé néző arc, amely a végtelent népesítette be, és a szemek, amelyek az én tekintetemet keresték. És a kérdés azokban a szemekben, amit borzasztó nehéz szavakba önteni: életben maradok?

Minden mindennel összefügg. Azok megértették ezt, sokkal inkább, mint közülünk a legtöbben. Nincs remény hit nélkül, nincs hit remény nélkül, nincs szerelem bizalom nélkül, nincs bizalom szeretet nélkül. Vedd ki az egyiket, és az egész emberi kártyavár összedől. Mintha Vosch azt akarta volna, hogy Ben rájöjjön az igazságra. Meg akarta tanítani neki a remény reménytelenségét. És ennek meg mi értelme lenne? Ha meg akartak minket semmisíteni, akkor miért nem csinálták azt, miért nem semmisítettek meg minket? Biztos tucatnyi olyan módszer van, amellyel gyorsan eltörölhetnének minket a föld felszínéről, de ők elnyújtották az egészet egy öt hullámban kibontakozó akcióra, és közben folyamatosan emelték a rettegés fokát. Miért? Mostanáig mindig azt gondoltam, hogy Azok nem éreznek irántunk semmit, maximum egy kis undorral elegy megvetést, valami olyasmit, amit mi érzünk, mondjuk, a patkányok, a csótányok, a bolhák vagy egyéb undok, alacsonyabb rendű életformák iránt. Ne vegyétek magatokra, emberek, de mennetek kell. Eddig még soha nem fordult meg a fejemben, hogy lehet, hogy ez az egész nagyon is személyes ügy. Hogy szimplán kiirtani minket nem elég. – Gyűlölnek minket – szólaltam meg, de magamnak is most fogalmaztam meg először a friss felismerést. Ben megütközve nézett rám. Én meg rémülten néztem vissza rá. – Nincs rá más magyarázat. – Ők nem gyűlölnek minket, Cassie – mondta gyöngéden, ahogy az ember egy rettegő kisgyerekhez beszél. – Csak annyi, hogy nekünk van valamink, amit ők akarnak. – Nem. – Most már könnyektől volt nedves az arcom. Az ötödik hullámra egy, és csakis egy magyarázat létezik. Minden egyéb lehetséges indoklást abszurdnak ítéltem. – Nem a bolygót akarják kiszakítani alólunk, Ben. A történet arról szól, hogy minket akarnak szétszakítani.

13 – Elég volt – mondta Ben. – Nem várok tovább. És már indult is volna. De nem jutott messzire. Még csak félig tápászkodott fel, és már vissza is huppant a hátsójára. A vállára tettem a kezem. – Megyek én. Tenyerével dühösen csapott a combjára. – Nem hagyhatom, hogy ez történjen – motyogta, miközben kinyitottam az ajtót, és kilestem a folyosóra. Mit nem hagyhat megtörténni? Hogy elveszítsük Porcelánykát és Sütit? Hogy egyenként mindegyikünket elveszítse? Hogy alulmaradjon a gyógyulásért vívott csatában? Vagy úgy általában, hogy vereséget szenvedjen ebben a háborúban? A folyosó üres volt. Először Porcelányka. Aztán Süti. Most meg Dumbo. Tény, hogy gyorsabban fogyatkozunk, mint a táborozó fiatalok egy hentelős filmben. – Dumbo! – szólítottam halkan. A nevetséges név ott visszhangzott a hideg, áporodott levegőben. Az agyam gyorsan végigpörgette a lehetőségeket. A lehető legvalószínűtlenebb forgatókönyvtől haladva a legvalószínűbb felé, ezek jutottak eszembe: valaki csendben kiiktatta, és elrejtette a holttestét; foglyul ejtették; látott vagy

hallott valamit, és elment utánanézni; pisilnie kellett. Pár másodpercig ott ácsorogtam a küszöbön, hátha mégis az utolsó variáns a nyerő. Mivel azonban a folyosó továbbra is Dumbótlan maradt, visszaléptem a szobába. Ben már felült az ágyban, és az M16-osa tárát ellenőrizte. – Hadd ne kelljen találgatnom – mondta. – Mindegy, ne is mondd! Úgyis tudom. – Te maradj itt Sammel! Majd én megyek, és utánanézek. Felállt, járkálni kezdett, aztán megállt előttem, és egészen közelről az arcomba mondta: – Bocsi, Sullivan. De ő a te öcséd. Lemerevedtem. A szoba levegője fagyos volt; a vérem még hidegebb, jéghideg. Színtelen, kemény hangon szólt hozzám, melyben leheletnyi érzelem sem volt. Zombi. Miért neveznek téged Zombinak, Ben? Aztán elmosolyodott – a régi, valóságos, nagyon hitelesen őszinte Ben Parish-mosoly volt ez. – Azok a srácok odakint mindannyian a testvéreim. Elment mellettem, az ajtó felé botladozott. A helyzet percről percre fokozódott a lehetetlenül veszélyestől a veszélyesen lehetetlenig. Nem láttam más utat: odaléptem az ágyhoz, és megragadtam Samet a vállánál fogva. Felráztam. Halkan nyöszörögve ébredt. Rátapasztottam a kezem a szájára, hogy elhallgasson. – Sams! Figyelj rám! Valami gáz van. – Előhúztam a tokjából a Lugerem, és belenyomtam a kicsi kezébe. Tágra nyílt a szeme a félelemtől, meg valami mástól, ami elég nyugtalanító módon az örömre hasonlított. – Kimegyünk Bennel körülnézni. Reteszeld be a biztonsági zárat, tudod, mi az? – Bólogatott. – És tegyél egy széket a kilincs alá. Nézz ki a kis kukucskálón. Ne engedj… – Most tényleg mindent a szájába kell rágnom? – Figyu, Sams, ez fontos, nagyon fontos! Nagyon, nagyon fontos! Tudod, hogyan lehet megkülönböztetni a jófiúkat a rosszfiúktól, ugye? A rosszfiúk azok, akik lőnek ránk. – Ez volt a legtanulságosabb lecke apámtól. Megcsókoltam Sams feje búbját, aztán ott hagytam. Az ajtó kattanva zárult be mögöttem. Hallottam, hogy a biztonsági zár retesze becsúszik a helyére. Jó fiú. Ben már a folyosó felénél járt. Intett, hogy csatlakozzam hozzá. Láztól forró ajkát a fülemre tapasztotta, úgy súgta: – Átfésüljük a szobákat, aztán lemegyünk. Összedolgoztunk. Én átvizsgáltam a szobákat, ő pedig fedezett. A Hotel Walker a nyitott ajtó politikát alkalmazta: mindegyik zár fel volt már törve, ahogy a túlélők rendre menedéket kerestek itt az egymást követő hullámok során. Az is sokat segített most, hogy a Walkert olcsó családi nyaralásokra tervezték. A szobái alig voltak tágasabbak egy Barbie-álomháznál, így egy szoba szemrevételezése nem telt még fél percbe sem. Négy perc alatt átfésültük az összeset. Amikor végeztünk, újra a fülemen éreztem Ben cserepes ajkát. – A liftakna. Féltérdre ereszkedett a liftajtók előtt. Intett, hogy fedezzem a lépcsőház felé vezető ajtót, majd előhúzta harminccentis rohamkését, és becsúsztatta a pengéjét az ajtók közötti résbe. Hú, gondoltam, a jó öreg bújjunk-el-a-liftben trükk! De akkor minek kellett nekem a lépcsőházba nyíló ajtót szemmel tartanom? Ben szétpattintotta a felvonó ajtaját, és intett, hogy menjek oda. Nem láttam mást, csak rozsdás kábeleket meg egy csomó port, és éreztem valami bűzt:

szerintem egy döglött patkány lehetett. Reméltem, hogy egy döglött patkány. A lent tátongó sötétségre mutatott, és akkor végre leesett nekem is. Nem ellenőrizni akarjuk a liftaknát – hanem használni. – Én megnézem, hogy tiszta-e a lépcsőház – lehelte a fülembe. – Te itt maradsz a liftben. Várod, hogy jelt adjak. Nekivetette a lábát az egyik liftajtónak, és nekitámaszkodott a másik ajtónak, hogy nyitva tartsa. A csípője és a lift széle közötti szűk helyre mutatott, és azt tátogta: hajrá! Óvatosan áttornásztam magam a lábán, aztán a két lábam megvetettem oldalt, a fenekem meg nekitámasztottam az egyik falnak. A felvonó teteje mélyen alattam volt, konkrétan úgy éreztem, mintha mérföldekre lett volna tőlem. Ben megnyugtatóan mosolygott rám. Ne izgulj, Sullivan! Nem hagyom, hogy lezuhanj. Addig helyezkedtem-mocorogtam, míg a hátsóm az üres térben nem lengedezett. Ááá, ez így nem lesz jó! Visszalendítettem magam a szélére, aztán valahogy térdre manővereztem magam. Ben megragadta az egyik csuklóm, a másik kezével meg intett, hogy minden oké. Megkapaszkodtam a peremben, és lassan, centiről centire leeresztettem magam, míg nyújtott karral nem lógtam a liftaknában. Jól van, Cassie. Ideje elengedni most már. Ben megtart téged. Na persze, ostoba tyúk, de Ben meg van sérülve, és fájdalmai vannak, és nagyjából olyan erős lehet, mint egy tizenhárom éves tacskó. Amikor elengeded a peremet, és ránehezedsz az egész testsúlyoddal, kibillen majd, és mindketten szépen lezuhantok. Rád fog esni, és kitöri a nyakadat, aztán meg ő is elvérzik a lebénult testeden… Ó, a francba az egésszel! Elengedtem magam. Ben halkan felnyögött, de nem ejtett el, és nem is zuhant rám. Előrehajolt óvatosan, és szép lassan leeresztett. Fejének csak a körvonalát láttam a nyílás fényében, arcára sötét maszkot vont a homály. Lábujjam hegye már a felvonófülke tetejét súrolta. Hüvelykujjammal jeleztem neki, hogy rendben vagyok, bár abban egyáltalán nem voltam biztos, hogy látta is. Három másodperc. Négy. Aztán elengedett. Térdre ereszkedtem és körbetapogatóztam, a fülke tetején lévő biztonsági csapóajtó után kutatva. Egy kis zsír, egy kis por és sok-sok zsíros por. Még a villamosság kora előtt gyertyafényben mérték a világosságot. A lenti fényviszonyokat úgy fél gyertya felének a fényére saccoltam volna. Aztán összezárultak fölöttem a liftajtók, és a gyertyafény nullára csökkent. Köszi, Parish. Várhattál volna legalább, míg megtalálom a vészkijáratot. És amikor végre rátaláltam, be volt ragadva a zár rajta, gondolom, annyira berozsdásodott. Már nyúltam volna a Lugeremért, hogy a pisztoly agyával kalapálgassak egy kicsit rajta, de aztán eszembe jutott, hogy a félautomata pisztolyomat épp az imént bíztam egy ötéves gondjaira. Így hát maradt a rohamkés: kihúztam a bokámra szíjazott tokjából, és a markolatával három emberes csapást mértem a zárra. Nagyot csikordult a fém. Nagyon-nagyon hangosan. Hát ennyit a lopakodásról. De legalább a zár engedett végül. Felnyitottam a csapóajtót, nyilván ez sem ment zajmentesen – ezúttal a berozsdásodott zsanérok sikoltottak bele a csendbe. Na jó, még szép, hogy ezt te tényleg nagyon-nagyon hangosnak hallottad, hiszen ott térdelsz mellette. A felvonóaknán kívül viszont alig volt hangosabb egy egérke motozásánál. Ne légy már paranoiás! Apámnak volt egy kedvenc mondása a

paranoiáról. Sosem találtam túl viccesnek, különösen miután már vagy kétezerszer volt szerencsém hallani: Én amúgy nem lennék paranoiás, csak hát mindenki ellenem van. Ez csak egy gyenge vicc – gondoltam akkoriban. Nem baljós jel. Bepottyantam a kabin vaksötétjébe. Várod, hogy jelt adjak. Miféle jelt? Ben erre az aprócska részletre nagystílűen nem tért ki. Rátapasztottam a fülem a hűvös fémajtók közötti nyílásra, és visszatartottam a lélegzetem. Elszámoltam tízig. Levegőt vettem, kifújtam. Megint tízig. Megint belégzés-kilégzés. Hat tízes sorozat és öt lélegzetvétel után továbbra sem hallottam semmit. Kezdtem kicsit nyugtalankodni. Mi történik ott kint? Hol van Ben? És Dumbo? Kicsiny csapatunkat szétszakítják: egyenként választanak le rólunk egy-egy tagot. Óriási hiba volt szétválni, de egyik esetben sem volt választási lehetőségünk. Valaki másnak a játékát játsszuk, és mi rendre alulmaradunk. Valaki, úgy tűnik, nevetségesen könnyen túljárt az eszünkön. Vagy éppenséggel valakik. Miután Daytonban otthagytuk a sereget, és önállósodtunk, Vosch két rajt küldött a likvidálásunkra. Ez az. Ők azok. Más nem lehetett. Egy, vagy esélyesebb, hogy inkább két raj megtalálta a búvóhelyünket. Túl sokáig voltunk itt egy helyben. Igen, így van, de miért is várakoztál itt, Cassiopeia – Csakazértis – Sullivan? Ja, megvan: mert valami halott fickó azt ígérte neked, hogy meg fog találni. Úgyhogy behunytad a szemed, és leugrottál a szikláról az ismeretlen, sötét űrbe, és most azon vagy megdöbbenve, hogy nem várt lent pihe-puha matrac? A te hibád. Akármi történik is most. Te vagy a felelős. A felvonófülke nem volt túl tágas, de a vaksötétben, amiben az orromig sem láttam, akkorának éreztem, mint egy stadiont. Egy hatalmas föld alatti veremben voltam, ahol nem volt se fény, se hang, csak az élettelen, világosság nélküli üresség. Ott álltam földbe gyökerezett lábbal, a félelemtől és a kétségektől dermedten. Tudtam – bár nem értettem, hogyan, honnan –, hogy hiába várok Ben jelére. Azzal is tisztában voltam – fogalmam sincs, miért –, hogy Evan sem fog jönni. Sosem tudhatod, mikor üt az igazság órája. Nem választhatod meg az idejét. Az idő választ ki téged. Nekem sok-sok napom volt arra, hogy szembenézzek az igazsággal – amely most végül szembenézett velem ezen a hideg, sötét helyen –, és én mindig elfordultam, elutasítottam. Nem akartam látni. Úgyhogy az igazság úgy döntött, eljön hozzám, és megmutatja magát. Amikor az utolsó éjszakánkon Evan hozzám ért, nem volt köztünk semmi távolság, se tér, nem volt egy olyan pont, ahol ő véget ért, és én elkezdődtem. És most sem volt távolság, se tér köztem és a verem, a liftakna sötétsége között. Megígérte, hogy meg fog találni engem. Hát nem találtalak meg mindig? És én hittem neki. Miután első perctől kezdve, hogy találkoztunk, nem hittem el semmit, amit mondott, most első ízben hittem neki: a hozzám intézett utolsó szavaiban hittem. Nekipréseltem az arcom a hűvös fémajtóknak. Olyan érzésem volt, mintha zuhannék, hosszú-hosszú mérföldeken át az üres levegőben. Mintha soha nem érne véget ez a zuhanás. Te egy tiszavirág vagy. Itt vagy egy napig, aztán vége. Nem. Én még mindig itt vagyok, Evan. Te vagy az, aki elmentél. – Amikor elhagytuk a farmot, már akkor tudtad, hogy mi fog történni – suttogtam bele a sötét űrbe. – Tudtad, hogy meg fogsz halni. És mégis elmentél. Már képtelen voltam egyenes háttal, emelt fővel állni. Nem volt választásom. Lassan

térdre estem. Zuhanok. Zuhanok. Soha nem fog véget érni a zuhanás. Engedd el, Cassie! Engedd el. – Engedjem el? De hát zuhanok. Lezuhanok, Evan. De tudtam, mire gondolt. Sosem engedtem el őt. Nem igazán. Napjában ezerszer is elmondtam magamnak, hogy nem élhette túl. Hogy milyen hiábavaló, veszélyes, buta dolog, öngyilkosság itt dekkolni ebben a lepukkant, rohadó hotelban. Mégis vadul kapaszkodtam az ígéretébe, mert elengedni az ígéretét azt jelentette volna, hogy őt engedem el. – Gyűlöllek, Evan Walker – súgtam bele a nagy ürességbe. Az ürességből – az üresség kellős közepéből – nem érkezett válasz. Néma csend. Nem tudok visszamenni. Nem tudok továbbmenni. Nem tudok kitartani mellette. Nem tudom elengedni. Nem tudom, nem tudom, nem tudom. Hát mit tudsz te? Felemeltem az arcom. Rendben. Meg tudom csinálni. Felálltam. Megfeszítettem a vállam, és becsúsztattam az ujjbegyeim a piciny résbe, ahol a lift két ajtószárnya találkozott. Most ki fogok lépni, közöltem a feneketlen mélységű csenddel. El fogom engedni. Szétfeszítettem az ajtókat. Fény árasztotta el a körülöttem lévő űrt, minden sötétséget felfalt, a legkisebb árnyéknak sem kegyelmezett.

14 Kiléptem a folyosóra, mikrokozmoszunk e szép új világába. Üvegtörmelék. A sarkokban szeméthalmok, mintha csak a szél hordta volna csomókba az őszi leveleket. Halott bogarak, a hátukon fekve, égnek pöndörödő lábakkal. Hideg, harapós. És akkora csend, amelybe még az alig hallható lélegzetem is belekarcolt. Miután megszűnt a Zúgás a Földön, beköszöntött a Csend kora. Bennek semmi nyoma. Valami történhetett vele a második emelet és a lépcsők között, és nem valami jó dolog. A lépcsőház ajtaja felé osontam, leküzdve magamban a sürgető késztetést, hogy mint egy őrült felrohanjak Samhez, még mielőtt neki is nyoma vész, mint Bennek, mint Dumbónak, mint Sütinek és mint Porcelánykának – mint a Föld nevű bolygón a lakosság 99,9 százalékának. A mocskos törmelék ropogása a bakancsom alatt. A csípős hideg, mely szinte égette az arcom és a kezem. A puskát markoló kezem, alig-alig pislogó szemem, amely a liftakna koromsötétje után a csillagok bágyadt fényét is vakító reflektorfénynek érzékelte. Csak lassan. Lassan. Nem szabad hibázni. A lépcsőház ajtaja. Jó fél percig csak fogtam a fémkilincset, fülemmel az ajtóra tapadva, de dübörgő szívemen kívül semmi mást nem hallottam. Óvatosan lenyomtam a kilincset, és épp csak akkorára nyitottam az ajtót, hogy ki tudjam dugni rajta a fejem, és körbekémleljek. Totális sötétség. És totális némaság. A francba, Parish. Hol a pokolban vagy? Nincs más út, csak fel a lépcsőn. Becsusszantam a résen a lépcsőházba. Halk kattanás: becsukódott mögöttem az ajtó. Megint elmerültem a sötétben, de ezúttal – úgy döntöttem – meghagyom ezt kívül, ahova tartozik. Nem engedem, hogy belém

férkőzzön. A dohos levegőt belengte a halál csípős szaga. Egy patkány, nyugtattam magam. Vagy egy mosómedve, vagy valami más erdei állat, amely csapdába esett itt. Valami pépesre léptem. Aprócska csontok roppantak megadóan bakancsom talpa alatt. Addig fentem a padlóhoz a bakancsom élét, míg az utolsó trutymódarabkáktól is sikerült megszabadulnom. Semmi kedvem nem volt megcsúszni, aztán legurulni a lépcsők aljáig, és kitört nyakkal, mozgásképtelenül heverve arra várni, hogy valaki rám találjon, és egy kegyelemgolyót eresszen a fejembe. Ez tényleg rossz lett volna. Felértem a lépcsőfordulóba, még fél emelet, mély lélegzet, mindjárt ott vagyunk, és akkor eldördült a lövés, amelyet egy másik követett, majd egy harmadik is, aztán egy egész sorozat, mintha valaki az egész tárat kiürítette volna. A hátralévő lépcsőfokokat futva ugrottam át, kivágtam a lépcsőházajtót, végigzúztam a folyosón a szoba felé, amelynek most már nem volt ajtaja, a szoba felé, ahol a kisöcsémet hagytam, és akkor a lábam beleakadt valamibe – valami puhába, amit nem vettem észre, miközben őrült módjára vágtattam Sam szobája felé –, és a következő pillanatban már a levegőben voltam, aztán elterültem a padlón, az állkapcsom nagyot csattant a vékony, foszlott szőnyegen, felugrottam, hátranéztem, és Ben Parisht láttam ott heverni, élettelenül, széttárt karral, és láttam a nagy, sötét vérfoltot szétterjedni azon az idióta sárga kapucnis felsőjén, és hallottam Sam visítozását, és nem késtem el, nem késtem el, nem késtem el, és máris jövök rohadt szemétláda, itt vagyok már, és a szobában egy magas árnyék hajolt fenyegetően egy aprócska alak fölé, akinek pici ujjai tehetetlenül markolászták a már üres pisztoly ravaszát. Tüzeltem. Az árnyék felém rontott, nyújtotta a kezét, hogy elkapjon, aztán elterült a földön előttem. Ráléptem a nyakára, és puskám csövét a sötét árnyék tarkójához préseltem. – Elnézést – ziháltam, alig kapva levegőt –, de eltévesztette a szobát.

III. AZ UTOLSÓ CSILLAG

15 Gyermekkorában gyakran álmodott baglyokról. Igazából már évek óta nem gondolt erre az álomra. Most azonban, ahogy érezte, hogy az élet lassan kiáramlik belőle, újra visszatért ez az emlék. Ez az egyáltalán nem kellemes emlék. A madár az ablakpárkányon gubbasztott, és nagy, sárga szemével bámult be a szobájába. Lassan, ritmikusan pislogott; ezt leszámítva a bagoly meg sem moccant. Csak bámulta az őt bámuló baglyot, és teljesen lebénította a félelem – nem értette, miért, de képtelen volt hívni az édesanyját. És utána is, még hosszú napokig megmaradt az a beteges rossz érzés: hányingere volt, szédült, lázasnak érezte magát és nyughatatlannak, és sokáig nem tudott szabadulni attól a nyugtalanító érzéstől, hogy figyelik. Amikor tizenhárom éves lett, az álmok hirtelen abbamaradtak. Felébredt; így többé már nem volt értelme rejtegetni az igazságot. Amikor elérkezett az idő, az öntudatra ébredt énjének szüksége lett azokra az ajándékokra, amelyeket kapott – a bagolytól. Mihelyt fény derült a saját céljára, azt is megértette, hogy miért álmodta azt, amit. Készülj fel! Készítsd elő az utat! A bagoly csak egy kegyes hazugság volt, amely megvédte a gazdatest törékeny lelkét. Miután öntudatra ébredt, egy másik hazugság vette át a bagoly-álom helyét: az élete. Emberi mivolta hazugság volt, egy maszk, akárcsak a sötétben virrasztó baglyok az álmában. És most haldoklott. És vele együtt a hazugság is meg fog halni. Nem érzett fájdalmat. Nem érezte a csípős hideget sem. A teste mintha valami parttalan, meleg tenger hullámain lebegett volna. Idegeinek vészjelzései, amelyeknek a fájdalomközpontokba kellett volna befutniuk, lekapcsolódtak. Ez a végső ajándék: emberi teste gyöngéden, fájdalommentesen ereszkedik alá a feledés tengerébe. És azután, miután az utolsó emberi lény is meghalt: újjászületés. Egy új emberi test, amelyet nem terhelnek az emberi lét emlékei. Nem fog emlékezni az elmúlt tizennyolc évére. Azok az emlékképek és a hozzájuk kapcsolódó érzelmek örökre elvesznek – és semmit sem lehet tenni a tudás agóniája ellen. Elveszett. Minden elveszett. A lány arca. Elveszett. A vele töltött idő. Elveszett. A háború, amelyben az, aki ő volt, szembeszállt azzal, akinek állította magát. Elveszett. A néma erdő téli díszletei között, egy végtelen tengeren lebegve, kinyújtotta a lány felé a kezét, és ő elsiklott előle. Tudta, hogy mi lesz ebből. Mindig is tisztában volt vele. Amióta csak rátalált a lányra, és kiszabadította a hó fogságából, és elcipelte magához, és ép, egészséges, teljes emberré

tette, tudta, hogy meg kell fizetnie ezért: a saját halála lesz az ár. Az erények immár bűnök, és a szerelem ára a halál. Nem a test halála. Az ő teste hazugság. Valódi halál. Saját emberségének halála. Saját lelkének halála. Kinn az erdőben, a csípős hidegben, a végtelen tenger hullámain lebegve az ő nevét suttogta, rábízva emlékét a szélre, az őrt álló fák ölelésére, a hűségesen világító csillagok – névrokona – gondviselésére, mert tiszta és örökkévaló, és magában hordozza a határtalan univerzumot: Cassiopeia.

16 Heves kínokra ébredt. Éles fájdalom hasogatta a fejét, a mellkasát, a kezét, a bokáját. Lángolt a bőre. Úgy érezte magát, mint akit forró, lobogó vízbe merítettek. A fölötte lévő ágról egy varjú nézett rá félrebillentett fejjel, fenséges közönnyel. A világ most már a varjaké, gondolta. A többiek mind csak rövid időre feltűnő, majd eltűnő epizódszereplők. Füst kígyózott az ég felé a csupasz faágak közül. Tábortűz. És a serpenyőben sercegő hús illata. Egy fának támasztva hevert, állig betakarva egy súlyos gyapjútakaróval, feje alatt párnaként feltekert téli anorák. Nagyon lassan felemelte a fejét – és nagyon hamar rájött, hogy jelenlegi állapotában bármilyen mozgás felettébb rossz ötlet. Egy magas lány tűnt fel a látóterében. Ölnyi fával érkezett, aztán egy pillanatra eltűnt a szeme elől, míg tett a tűzre. – Jó reggelt! – Mély, dallamos hangja volt, és valahogy ismerős. Leült mellé, hosszú karjával átölelve mellkasához húzott térdét. Az arca is ismerős volt. Világos bőrű, szőke, északi vonásokkal – mint egy viking hercegnő. – Ismerlek téged – suttogta a lánynak. A torka égett. A viking hercegnő a fiú száraz ajkához nyomta a kulacsát. Hosszú idő óta most jutott vízhez először. – Jól van – mondta a lány. – Az éjjel csupa hülyeséget beszéltél. Már attól tartottam, hogy egy kis agyrázkódásnál nagyobb itt a baj. Felállt, és újra eltűnt a látómezejéből. Amikor visszatért, egy serpenyőt tartott a kezében. Leült mellé, és kettőjük közé tette a földre a serpenyőt. A lány ugyanolyan gőgös közönnyel szemlélte őt, mint a varjú a feje fölött az ágon. – Nem vagyok éhes – szólalt meg a fiú. – Enned kell. – Nem kérlelte. Tényt közölt. – Friss nyúl. Ragut főztem. – Mennyire rossz? – Nem rossz. Jó szakács vagyok. A fiú megrázta a fejét, és kipréselt magából egy mosolyt. A lány tudta, hogy ez mit jelent. – Elég rossz – mondta. – Tizenhat törött csont, koponyatörés, másodfokú égési sebek a tested nagy részén. A hajadnál pont nem. Még mindig van hajad. Ez volt a jó hír. A lány kanalat merített a nyúlraguba, a szájához vitte, finoman megfújta, és óvatosan körbenyalta a kanál peremét. – És mi a rossz hír? – kérdezte a fiú.

– Eltört a bokád. Elég csúnyán néz ki. Ez beletelik kis időbe. A többi meg… – Vállat vont, és a száját csücsörítve szürcsölni kezdte a ragut. – Kell még bele só. A fiú nézte, ahogy a hátizsákjában só után kotor. – Grace – mondta halkan. – A neved Grace. – Az egyik a sok közül – válaszolta a lány. Aztán elárulta az igazi nevét, amely már tízezer éve az övé. – Őszintén szólva nekem a Grace jobban tetszik. Annyival egyszerűbb kiejteni! Megkavarta a ragut a kanalával. Megkínálta őt is egy kanál étellel. A fiú ajka megfeszült. Ha csak ételre gondol… A lány vállat vont, és felhörpintett még egy kanállal. – Azt hittem, csak a robbanás utáni szokásos törmelék – folytatta a lány. – Igazán nem számítottam arra, hogy egy menekülőkabint találok – és benne téged. Mi történt az irányítórendszerrel? Kikapcsoltad? Alaposan átgondolta a válaszát. – Működési zavar. – Működési zavar. – Működési zavar – mondta hangosabban. A torka valósággal lángolt. A lány a szájához tartotta a kulacsot, hogy tudjon inni. – Ne túl sokat egyszerre – figyelmeztette. – Beteg leszel. Vízcseppek gördültek le az állán. A lány letörölte. – Illetéktelen behatolás történt a bázison – mondta. – Hogyhogy? – kérdezte a lány, akit a jelek szerint meglepett a hír. – Pontosan nem tudom – rázta meg a fiú a fejét. – De te mit kerestél ott? Ez itt az izgalmasabb kérdés. – Valakit követtem. – Ez nem ment valami jól. Olyasvalakihez képest, akinek az egész élete lényegében hazugság volt, elég nehezen tudott hazudni. Tisztában volt vele, hogy Grace egy pillanatig sem tétovázna, hogy elpusztítsa jelenlegi testi mivoltában, ha neki is köze lenne a behatolóhoz. Mindannyian tisztában voltak azzal, milyen kockázatokkal jár az emberi testet mint köntöst magukra venni. Egy emberi lélekkel osztozni a testen azt a veszélyt hordozta magában, hogy rákap az emberi bűnökre, ahogy az emberi erényekre is. És volt valami, ami sokkal veszélyesebb, mint a kapzsiság, a bujaság, az irigység vagy a társai: a szerelem. – Te… követtél valakit? Egy embert? – Nem volt választásom. – Ez legalább igaz volt. – A bázisra behatolt valaki. Egy ember. – A lány csodálkozva ingatta a fejét. – És te otthagytad az őrhelyedet, hogy megállítsd. A fiú lehunyta a szemét. Talán a lány azt hiszi majd, hogy elájult. A ragu szagától émelygett a gyomra. – Rendkívül különös – mondta Grace. – Mindig is számoltunk annak lehetőségével, hogy valaki megsérti a rendszer integritását, de belülről – senki sem gondolt emberi behatolóra. Honnan tudna egy ember a szektorodból bármit is a tisztogatásról? Rájött, hogy nem sokra megy azzal, ha ájultnak tetteti magát, úgyhogy végül kinyitotta a szemét. A varjú nem mozdult. Kitartóan bámult rá odafentről. Erről eszébe jutott a bagoly az ablakpárkányon, és a kisfiú az ágyban, és a félelem. – Nem vagyok biztos benne, hogy a lány tette. – Szóval egy lány volt?

– Igen. Egy… nőnemű lény. – Cassiopeia. Képtelen volt megállni, hogy ne vessen egy éles pillantást Grace-re. – Mégis honnan…? – Eleget hallottam a nevét az elmúlt három nap folyamán. – Három nap? Hevesebben kezdett verni a szíve. Meg kell kérdeznie. De hogyan? Ha kérdezősködik, még jobban fog gyanakodni, mint most. Őrültség lenne rákérdezni. Úgyhogy azt mondta: – Szerintem elmenekült. – Hát, ha így áll a helyzet, biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk találni – mondta Grace mosolyogva. Óvatosan fújta ki a levegőt. Grace-nek nincs semmi oka hazudni. Ha rátalált volna Cassie-re, meg is ölte volna, és mi tartotta volna vissza attól, hogy ezt most közölje is vele? Bár attól, hogy Grace nem talált rá, még egyáltalán nem biztos, hogy életben is van: talán mégsem sikerült túlélnie. Grace újra belekotort a hátizsákjába, és ezúttal egy tubus krémet halászott elő. – Az égési sebeidre – magyarázta. Óvatosan leemelte a fiúról a takarót, feltárva meztelen testét a fagyos levegőnek. Fölöttük a varjú megint oldalra biccentette olajosan csillogó fekete fejét. És figyelt. A krém hűvös volt, a lány keze meleg. Grace a tűzből mentette ki őt; ő a jégből mentette ki Cassie-t. Az ölében cipelte a lányt a hullámzó fehér mezőkön keresztül egészen az öreg tanyaházig, ahol meztelenre vetkőztette, és meleg vízbe merítette összefagyott testét. Ahogy most Grace gyógykenőcstől síkos keze bejárta a testét, ugyanolyan szorgalmasan dolgoztak az ő ujjai akkor Cassie hajában, próbálva megszabadítani dús tincseit a rájuk fagyott jeges kéregtől. Látta maga előtt, ahogy eltávolította belőle a golyót, és a vére rózsaszínűre festette a vizet, amelyben lebegett. A golyót, amelyet a szívébe szánt. Az ő golyóját. És miután kiemelte a vízből, és bekötözte a sebet, becipelte a húga ágyába, és elfordította róla a pillantását, míg ráadta a testvére hálóingét; Cassie elszörnyedt volna, ha belegondol, hogy látta őt meztelenül. Grace állhatatos tekintete rátapadt. Az ő tekintete a párnán fekvő mackóra tapadt. A takarót felhúzta egészen Cassie álláig. Grace a takarót felhúzta egészen az ő álláig. Életben maradsz, mondta Cassie-nek. Inkább imádság volt ez, mint ígéret. – Életben maradsz – mondta neki Grace. Életben kell maradnod, mondta Cassie-nek. – Életben kell maradnom – mondta Grace-nek. Ahogy a lány oldalra billentette a fejét, és ránézett – mint a varjú a fán, a bagoly az ablakpárkányon. – Mindannyiunknak életben kell maradnunk – bólintott Grace lassan. – Ezért jöttünk. Előrehajolt, és finoman csókot lehelt az arcára. Meleg lehelet, hűvös ajkak, és az égő fa füstjének alig érezhető szaga. A lány ajka az arcáról a szája felé csúszott. A fiú elfordította a fejét. – Honnan tudtad, hogy hívják? – suttogta a fülébe a lány. – Cassiopeia. Honnan tudtad, hogy Cassiopeia a neve? – Megtaláltam a táborhelyét. Elhagyatva. Volt egy naplója…

– Aha. És abból tudtad, hogy azt tervezte, megrohamozza a bázist. – Igen. – Na, így már minden tökéletesen érthető. Arról nem írt a naplójában, hogy miért akarta lerohanni a bázist? – A testvérét… elvitték egy menekülttáborból Wright–Pattersonba… a lány megmenekült… – Ez fölöttébb figyelemre méltó. Azután ez a lány túljut a védelmi rendszerünkön, és elpusztítja a teljes vezérlőközpontot. Ez még figyelemre méltóbb, ha lehet. Már-már a hihetetlennel határos. Felkapta a serpenyőt, a tartalmát a bokorba zuttyantotta, aztán felállt. Ott tornyosult fölötte egy több mint száznyolcvan centi magas, szőke kolosszus. Az arca elpirult – talán a hidegtől, talán a csóktól. – Pihenj – mondta. – Most már elég jó állapotban vagy az úthoz. Este indulunk. – Hova megyünk? – kérdezte Evan Walker. – Hozzám – felelte a lány mosolyogva.

17 Napnyugtakor grace eloltotta a tüzet, vállára dobta a hátizsákot és a puskát, felnyalábolta Evant a földről, és nekiindult a tizenhat mérföldes útnak Urbana déli külvárosába, ahol az őrhelye volt. Mindvégig közel maradtak a sztrádához, hogy gyorsabban odaérjenek. Ebben a fázisban már ez sem volt túl kockázatos: a lány hetek óta nem látott egyetlen emberi lényt sem. Azokat, akik megúszták, hogy golyót röpítsen a fejükbe, elszállították a buszok, vagy már behúzódtak valamilyen menedékhelyre a tél támadása elől. Köztes idő volt ez. A nyitó és záró felvonás közötti szünet ideje. Egy, talán két, de legrosszabb esetben is maximum öt év múlva nem kell már lopakodniuk, mert nem lesz préda, akit becserkésszenek. A hőmérséklet a nappal együtt süllyedt. Rongyosra tépett felhők kergették egymást az indigókék égen az északi szél korbácsa alatt, amely eljátszadozott Grace hajával, és játékosan tépkedte kabátja gallérját. Feltűntek az égbolton az első csillagok, felkelt a hold, és előttük az út sejtelmesen ragyogott a holdfényben: ezüstszalagja ide-oda kígyózott a halott mezők sötét háttérfüggönye előtt, a kopár telkek és a régóta elhagyott, kizsigerelt házak üres kagylóhéjai között. Egyszer megálltak pihenni, hogy igyanak és Grace megint átkenegesse Evan égési sérüléseit. – Valami megváltozott benned – tűnődött hangosan. – Nem tudok rájönni, hogy mi az, nem tudom kitapintani – mondta, miközben az összes ujja a testén dolgozott. – Nem volt könnyű az ébredésem – mondta Evan. – Tudod. Grace halkan felnyögött. – Te az a típus vagy, Evan, aki túl sokat agyal mindenen, és állandóan sír a szája, ha veszít. – Megint betakargatta. Hosszú ujjaival beletúrt a fiú hajába. Mélyen a szemébe nézett. – Van valami, amiről nem beszélsz nekem. Evan nem válaszolt.

– Éreztem – folytatta Grace. – Már az első éjszaka, amikor kiráncigáltalak a romhalmaz alól. Van egy… – kereste a megfelelő szavakat – …egy titkos szoba, ami azelőtt nem volt ott. – Nincs semmi titok – felelte Evan. A hangja üresen kongott, akár a szél zúgása. – Sosem kellett volna beágyazni téged, Evan Walker – mondta Grace nevetve. – Túlságosan kötődsz hozzájuk. Aztán megint felkapta, olyan könnyedén, ahogy egy anya veszi ölbe az újszülöttjét. A csillagos égboltra emelte a tekintetét, és elakadt lélegzettel mondta: – Látom őt! Cassiopeia, az éjszaka királynője. – Arcát a fiú feje búbjához szorítva suttogta: – Vége a vadászatnak, Evan.

18 Grace állomáshelye egy régi, egyemeletes, faszerkezetes ház volt a 68-as főút mentén, amely pontosan a számára kijelölt hat négyzetmérföldnyi járőrövezet közepén állt. Leszámítva azt, hogy a betört ablakokat bedeszkázta, és megjavította a külső nyílászárókat, ugyanúgy hagyta a házat, ahogy kapta. Családi portrék a falakon, ereklyék és emlékek, amelyek túl nagyok voltak ahhoz, hogy magukkal vigyék őket, összetört bútorok, kitépett fiókok, meg a házban lakók és a házat elfoglalók életének sok száz darabja, amit a fosztogatók, guberálók értéktelennek ítéltek és otthagytak. Grace nem fárasztotta magát azzal, hogy feltakarítson. Mire megérkezik a tavasz, és teljes erővel támadásba lendül az ötödik hullám, ő már nem lesz itt. Átcipelte Evant a másik hálószobába, a ház hátsó fertályába: ez a gyerekek szobája volt, világoskék tapétával, a padlón szanaszét hagyott játékokkal. A plafonról egy forgó bébijáték csüngött le szomorúan, amely a naprendszert modellezte. Lefektette a fiút az ikerágy egyik felébe. Az ágy támlájába valaki egy monogramot karcolt bele: K. M. Kevin? Kyle? A picike szoba pestistől bűzlött. Nem volt túl világos – Grace itt is bedeszkázta az ablakot, de mivel Evannek sokkal élesebb volt a látása, mint egy közönséges embernek, a félhomályban is jól látta a sötét vérfoltokat, amelyeket valaki haláltusája közben köpködött a világoskék falra. Grace kiment a szobából, majd pár perc múlva vissza is tért, még több kenőccsel meg egy adag kötszerrel. Fürgén járt a keze, pillanatok alatt bepólyálta az égési sérüléseket, mintha valami roppant sürgető dolga lenne másutt. Egyikük sem beszélt, míg újra be nem takarta a fiút. – Mire van szükséged? – kérdezte aztán Grace. – Ennél valamit? Mosdóba mennél? – Ruhákra. A lány megrázta a fejét. – Nem túl jó ötlet. Legalább egy hét, míg begyógyulnak az égési sebek. A bokád pedig két, talán három hét is. Nincs három hetem. Három nap is túl hosszú idő. Most először villant át az agyán, hogy előfordulhat: semlegesítenie kell Grace-t. A lány megérintette az arcát. – Hívj, ha bármire szükséged lesz. Kíméld a bokád! Fel kell töltenem a készleteimet; nem igazán számítottam társaságra.

– Meddig leszel távol? – Mindössze pár óráig. Addig próbálj meg aludni. – Szükségem lesz fegyverre. – Evan, de hát több száz mérföldes körzetben sehol senki. – Mosolygott. – Ja, már értem! A szabotőr miatt aggodalmaskodsz. Evan bólintott. – Igen, tényleg. Grace a kezébe nyomta a pisztolyt. – De ne lőj le! – Nem foglak – mondta Evan, és megmarkolta a pisztolyt. – Kopogni fogok, mielőtt belépnék. A fiú bólintott. – Az jó ötlet. A lány az ajtó felé indult, aztán megtorpant, mielőtt kilépett volna. – Elvesztettük a drónokat, amikor elesett a bázis. – Tudom. – Amiből az következik, hogy egyikünk sem látszik a rendszerben. Ha valami történik velünk – bármelyikünkkel… – Mit számít? Most már mindjárt vége. Grace elgondolkodva bólintott, aztán megkérdezte: – Szerinted hiányozni fognak nekünk? – Az emberek? – Evan nem tudta, hogy most szórakozik-e, vagy komolyan beszél. De eddig még sosem hallotta viccelődni; idegen volt a természetétől a humor. – Nem azok ott kint – intett Grace széles gesztussal a falakon túli világ felé. – Hanem ezek itt bent – tette a kezét a mellkasára. – Nem hiányozhat olyasmi, amire nem emlékszünk. – Ó, azt hiszem, én örökre megőrzöm az emlékeit – mondta Grace. – Boldog kicsi lány volt. – Akkor meg nem lesz, ami hiányozzon, ugye? A lány összefont karral állt az ajtóban. Indulni készült, most mégsem mozdult. Miért nem megy már? – Nem fogok mindent megőrizni. – Az emlékekre értette. – Csakis a szépeket. – Kezdettől fogva ettől tartottam a legjobban, Grace: hogy minél tovább játsszuk az embert, annál inkább emberivé válunk. Grace kérdőn nézett rá, nagyon sokáig, már-már kényelmetlenül hosszú ideig. – De hát ki játssza itt az embert? – kérdezte végül.

19 Megvárta, míg elhaltak a lány léptei. Szél fütyült az ablakkeret és a furnérlemez közötti résekben, más zajt azonban nem hallott. Akárcsak a látása, a hallása is rendkívül éles volt. Ha Grace ott üldögélt volna a tornácon a haját fésülgetve, még azt is meghallotta volna. Először a pisztoly. Kihúzta a tárat. Pont, ahogy gondolta: nem volt benne golyó. Érezte,

hogy túl könnyű a fegyver. Evan megengedett magának egy csöndes nevetést. Túl sok volt az irónia ebben a helyzetben. Elsődleges céljuk nem az volt, hogy gyilkoljanak, hanem hogy bizalmatlanságot hintsenek el a túlélők között, és ijedt birkaként terelgessék őket a Wright–Pattersonhoz hasonló vágóhidakra. De mi történik, ha maguk a kétely magvainak elhintői saját kaszásaikká lesznek? Kaszások! Vissza kellett fojtania a hisztérikus nevetést. Vett egy mély levegőt. Ez most fájni fog. Felült. Forgott vele a szoba. Lehunyta a szemét. Nem. Attól csak rosszabb az egész. Kinyitotta hát a szemét, és kényszerítette magát, hogy egyenes háttal üljön. A testét megerősítették az ébredésére való felkészülés során. Ez volt az igazság, amit a baglyos álommal lepleztek. Az a titok, amelyet nem láthatott, és ennélfogva nem is emlékezhetett rá a hamis emlék miatt. Míg ő és Grace, és több tízezer hozzájuk hasonló gyermek édesdeden aludt, ajándékokat kaptak az éjszaka folyamán. Olyan különleges képességeket, amelyekre csak évek múltán lett szükségük. Szuperképességeket, amelyek tökéletesen finomrahangolt fegyverré alakították a testüket – mert az invázió megtervezői megértették azt az egyszerű, mindazonáltal a megérzéseknek totálisan ellentmondó igazságot, hogy amerre a test megy, arra megy az elme is. Vértezz fel valakit az istenek hatalmával, és ő ugyanolyan közönyös lesz, mint az istenek. A fájdalom alábbhagyott. A szédülés enyhült. Lecsúsztatta lábát az ágy széléről. Muszáj volt próbára tennie a bokáját. Azon állt vagy bukott most minden. A többi sérülése is elég komoly volt, de nem járt súlyos következményekkel. Azokkal meg tudott birkózni. Finoman ránehezedett a talpára, mire hirtelen éles fájdalom hasított a lábszárába. Hátrazuhant az ágyra, és a kíntól kapkodva vette a levegőt. A feje fölött poros planéták ragaszkodtak mereven a pályájukhoz egy horpadt Nap körül. Megint felült. Várta, hogy kicsit kitisztuljon kótyagos feje. Nem fog találni kerülőutat, amelyen kitérhet a fájdalom elől. Olyan utat kell keresnie, amely segít neki túljutni a fájdalmon. Óvatosan leereszkedett az ágyról a padlóra, mindvégig az ágy szélére támaszkodva. Aztán pihent pár percig. Nem kell elsietni a dolgokat. Ha Grace vissza találna jönni, azt mondja majd, hogy legurult az ágyról. Apránként, centiről centire tolva odébb a hátsóját végül vízszintesen kifeküdt a földön. A forgó naprendszert alig látta a fájdalom szeme előtt sziporkázó, forró-fehér csillagaitól. A szobában fagyos volt a levegő, ő mégis rettenetesen izzadt. Kifúlva zihált. Őrülten dobogott a szíve. Égett a bőre. Megpróbált a fölötte himbálózó forgójátékra összpontosítani: a Föld kifakult kékjére, a Mars homályos vörösére. A fájdalom hullámokban támadott. Most egy másfajta tengeren lebegett. Az ágy alatti keresztléceket szögek tartották a helyükön, és súlyos vaskeret meg a matrac nehezedett rájuk. Sebaj! Így is betuszkolta magát valahogyan a szűk helyre: teste alatt megroppantak az elhullt bogarak tetemei, talált egy hátán fekvő játék autót és egy műanyag szuperhősfigurát kicsavart végtagokkal – mintegy mementóit azoknak az időknek, amikor a gyerekek még világmegváltó hősökről álmodoztak napközben. Az egyik léc túlsó végét három erős karateütéssel kiszakította a helyéről, aztán kicsúszott az ágy alól, és a léc másik végét is kitörte. Porfelhő telepedett a szájára. Köhögni kezdett, amivel újabb fájdalomcunamit indított el: ezúttal a mellkasán cikázott

keresztül, majd lefelé az oldalán, kígyószerűen tekergőzve le egészen a gyomráig. Tíz perc múlva már újra a fölötte csüngő naprendszer látványába merült, és azon aggodalmaskodott, hogy Grace ájultan talál rá, amint egy ágydeszkát szorít a mellkasához. Azt már egy kicsit nehezebb lett volna kimagyarázni. A világ forgott körülötte. A bolygók a pályájukra ragadtak fölötte. Egy titkos szoba… Evan átlépte annak a szobának a küszöbét, ahol egyetlen ígéret nyomában ezer lakat zárult az ajtóra: Meg foglak találni. Az az ígéret, mint az ígéretek általában, megteremtette a maga erkölcsi törvényét. Ahhoz, hogy megtartsa, vértengeren kell átkelnie. A világ elszabadult. A planéták lecövekeltek a pályájukon.

20 Leszállt az éj, mire Grace visszatért. Érkezését a lámpa szétáradó ragyogása jelezte előre a kinti hallban. Amint a lány letette a lámpát az ágy melletti asztalkára, árnyékok vetődtek rá, és a sötétség elnyelte az arcát. Evan nem tiltakozott, amikor lehúzta róla a takarót, letekerte róla a kötéseket, és feltárta testét a levegő fagyos érintésének. – Hiányoztam neked, Evan? – mormolta, miközben krémes ujjbegyei fel-alá csúszkáltak a fiú testén. – Nem úgy értem, hogy ma. Hány évesek is lehettünk akkor? Tizenöt? – Tizenhat. – Hm. Azt kérdezted tőlem akkor, hogy nem félek-e a jövőtől. Emlékszel? – Igen. – Ez annyira… emberi kérdés. Egyik kezének ujjai kitartóan masszírozták tovább, míg a másikkal lassan elkezdte kigombolni az ingét. – Közel sem annyira emberi, mint a másik kérdésem. Grace kíváncsian pillantott rá, oldalra billentett fejjel. Haja szabadon terült szét a vállán. Arca árnyékba veszett, inge pedig úgy nyílt szét a mellén, mint a függöny, amikor széthúzzák. – Mi volt az? – suttogta. – Hogy nem voltál-e már régóta hihetetlenül magányos? A lány ujjainak hűvös érintése. Saját megégett húsának forrósága. – Nagyon gyorsan ver a szíved – lehelte fölötte a lány. Grace felállt. Evan lehunyta a szemét. Az ígéret miatt. A lány kilépett a fénykörből és a nadrágjából is. A fiú nem nézett oda. – Annyira nem voltam magányos – mondta Grace, leheletével csiklandozva a fülét. – Annak, hogy be vagyunk zárva ezekbe a testekbe, megvannak azért az előnyei. Az ígéret miatt. És Cassie a sziget, amely felé úszott, a sziget, amely kiemelkedik a vértengerből. – Olyan nagyon magányos nem voltam, Evan – ismételte meg Grace. Ujjbegyeivel finoman végigsimított a fiú ajkán, ajkával a fiú nyakát borzolta. Evannek nem volt választása. Az ígérete nem hagyott neki más választást. Grace sosem fogja elengedni. És tétovázás nélkül végezne vele, ha szabadulni próbálna. Nem tudott volna elmenekülni, sem elrejtőzni előle. Nem volt választása.

Kinyitotta a szemét, és jobb kezével beletúrt a lány hajába. Bal keze besiklott a párna alá. Fölöttük a bolygóitól elszakított, magányos Nap csillogott a lámpa fényében. Arra gondolt, lehet, hogy Grace felfigyel arra, hogy hiányoznak a bolygók. Arra számított, hogy rákérdez majd, mi szüksége volt rájuk, miért tépte le őket. Pedig nem is a bolygókra volt szüksége. Hanem a drótra. De Grace nem vett észre semmit. Egészen másfelé jártak a gondolatai. – Érints meg, Evan – suttogta. A fiú jobbra gurult, és baljával keményen eltalálta a lány állcsontját. Az hátratántorodott, miközben Evan leszállt az ágyról, és vállával nekiment a gyomrának. A lány belemélyesztette körmeit a fiú hátán lévő égési sérülésekbe, és tépdesni kezdte őket. Egy pillanatra minden elfeketült körülötte. De nem is kellett látnia – csak közel kellett maradnia. Talán Grace megláthatta a törött deszkából és drótból összetákolt fojtóhurkot a kezében. Talán csak szerencsés volt. Mindenesetre a keze rázárult a drótra, és eltolta magától, miközben Evan igyekezett mind szorosabbra vonni. A jó bokájával elgáncsolta Grace-t, és leterítette, majd ő maga is rázuhant. Esés közben térde belefúródott a lány derekába. Nem volt választása. Összeszedte tökéletesre finomhangolt testének minden cseppnyi erejét, és még szorosabbra húzta a hurkot, míg a drót, átszelve a lány tenyerét, csontnak nem ütközött. A lány nekifeszült. A fiú jobb térdét átlendítve fölötte a földhöz szögezte a fejét. Szorosabban. Még szorosabban. Érezte a vér szagát. A sajátját. Az övét. A szoba forogni kezdett körülötte. Egyre mélyebbre süllyedve a vérben, saját vérében, a lány vérében, Evan Walker kitartóan szorította a hurkot.

21 Amikor vége lett, odakúszott az ágyhoz, és kihúzta alóla a törött deszkát. Mankónak kicsit hosszú volt – elég kényelmetlen szögben kellett tartania –, de jobb híján ezzel kellett beérnie. Átbicegett a másik hálóba, ahol talált magának férfiruhát: egy farmernadrágot, egy kockás inget, egy kézzel kötött pulóvert, meg egy bőrdzsekit, amelynek hátán az egykori tulajdonos bowlingcsapatának neve – Urbanai Tökfejek – díszelgett. Az ing anyaga dörzsölte felsebzett bőrét, így minden egyes mozdulata újabb fájdalmakkal ismertette meg a testét. Aztán becsoszogott a nappaliba, ahol megtalálta Grace hátizsákját és mesterlövészpuskáját. Mindkettőt a vállára vetette. Órák múlva, amikor a 68-as úton nyolc egymásnak ütközött gépkocsi roncshalmazának közepén ücsörgött, akár egy hajlított, eltorzult fémekből készült madárfészekben, elővette a hátizsákot, hogy számba vegye a tartalmát. Több tucat kis műanyag tasakot talált benne, fekete filctollal felcímkézve, mindegyikben egy-egy emberi hajtinccsel. Először meghökkent. Kinek a haja lehet, és miért őrizte kis zacskókban, amelyeken gondosan feltüntette a dátumot? Végül megértette: Grace trófeái voltak, áldozatainak

hajtincsei. Amerre a test megy, arra megy az elme is. Két letört fémdarabból és a kötözőpólya maradékából rögzítőkötést eszkábált sérült bokájára. Ivott pár korty vizet. A teste kétségbeesetten sóvárgott az alvás után, de nem aludhat addig, amíg be nem tartotta az ígéretét. Felemelte a fejét: a határtalan sötétségen átragyogó gombostűfejnyi tiszta fényecskék felé. Hát nem találtalak meg mindig? Ebben a pillanatban a mögötte lévő kocsi első fényszórója szétrobbant, millió üveg- és műanyag szilánk permetezett szerteszét. Gyorsan becsúszott a legközelebbi autó alá, maga után húzva a puskáját. Grace. Csakis ő lehet. Grace életben van. Túl gyorsan jött el. Túl sokat bízott a véletlenre, túl nagy teret adott a reménynek. És most csapdába esett. Nem mozdulhat innen, nincs kiút. Ebben a pillanatban Evan rájött, hogy az ígéreteket a legváratlanabb módokon lehet betartani: úgy talált rá Cassie-re, hogy ő maga vált Cassie-vé. Sebesült volt, csapdába esett egy kocsi alatt, futni nem tudott, talpra állni sem, ott feküdt kiszolgáltatva egy arctalan, irgalmatlan vadásznak, egy Némítónak, akit arra programoztak, hogy megszüntesse a Földön az emberi zajforrást.

22 Azon a nyáron találkozott Grace-szel – bár a rátalált ez esetben pontosabb kifejezés lenne –, amikor mindketten tizenhat évesek lettek. A Hamilton Megyei Vásáron történt: Evan az egzotikus állatok simogatója előtt álldogált a kishúgával, Vallel, aki már hajnalok hajnala óta azért nyüstölte, hogy látni akarja a fehér tigrist. Augusztus volt. Hosszú sor kígyózott az állatsimogató sátra előtt. Val fáradt volt és nyűgös, és ragadt az izzadságtól. Evan halogatta a dolgot: nem szeretett fogságban lévő állatokat bámulni. Amikor belenézett a szemükbe, valami visszanézett rá a tekintetük mélyéről. Grace-re a tölcsérfánkos bódéja előtt talált rá, amint épp egy szelet csöpögő görögdinnyét majszolt. Hosszú szőke haja a háta közepéig ért, hűvös, északi típusú arca volt, jéghideg kék szeme és cinikusan görbülő szája, amely most a dinnye ragacsos levétől csillogott. Evan felé fordult, mire ő gyorsan félrekapta a tekintetét, és a kicsi húgára pillantott, aki alig két év múlva már nem lesz az élők sorában. Ezt a tudást is magában hordozta, egy másfajta titkos szobába zárva. Időnként nehéz volt elhessegetni a gondolatot – a kérlelhetetlen tudást, hogy minden egyes arc, amellyel szembenéz, egy hullajelölt arca. Az ő világát élő kísértetek népesítették be. – Mi van? – kérdezett rá Val. Megrázta a fejét. Semmi. Vett egy mély lélegzetet, és újra a fánkárus bódéja felé pillantott. A magas, szőke lány már nem volt ott. Az állatsimogató sátorban a fehér tigris hangosan zihált a hőségben az acélból készült drótkerítés mögött. A kerítés előtt, az első sorokban lenyűgözve bámuló kisgyerekek álltak. Mögöttük kamerák és okostelefonok kattogtak, villogtak. A tigris fenséges királyi közönnyel viselkedett, nem vett tudomást az őt övező élénk figyelemről. – Gyönyörű – mormolta egy rekedtes hang Evan fülébe. Nem fordult meg. Nem kellett

megfordulnia ahhoz, hogy tudja: a lány az, a hosszú szőke hajú, a görögdinnyelétől csillogó ajkú. A sátor zsúfolásig tömve volt, a lány meztelen karja súrolta az övét. – És szomorú – mondta Evan. – Nem – mondta Grace. – Két másodpercébe se kerülne, hogy áttörje ezt a kerítést. Legfeljebb három másodpercébe, hogy letépje egy kölyök arcát. Ő választotta azt, hogy itt legyen. És ez benne a gyönyörű. Ránézett. Közelről még megdöbbentőbb volt a szeme. A lány tekintete horgonyt vetett az övében, és Evan egy pillanatra elgyengült, a térde szinte megbicsaklott, mert felismerte a Grace testében lakozó entitást. – Beszélnünk kéne – suttogta a lány.

23 Szürkületkor felkapcsolták az óriáskerék fényeit, a bádoghangú zenét is hangosabbra vették, és a még nagyobbra duzzadt tömeg a középső sétányon hömpölygött tova: levágott szárú nadrágok, strandpapucsok, kókuszos naptej illata, kacsázó léptű, a kemény fizikai munkától megkérgesedett tenyerű középkorú férfiak John Deeresapkában, elöl hatalmas pocakjuk, hátul az övtáskájukban vaskos pénztárcájuk domborodott. Evan odavitte Valt az anyjukhoz, aztán visszasietett az óriáskerékhez, és idegesen várt Grace feltűnésére. Egyszer csak kivált a tömegből és előtte termett, kezében egy jókora játék állattal: a fehér bengáli plüsstigris világoskék műanyag szeme alig volt sötétebb a lány világító tekinteténél. – Evan vagyok – mutatkozott be. – Grace vagyok. Nézték, ahogy az óriáskerék a lila ég felé fordul. – Szerinted hiányozni fog majd ez, ha már nem lesz? – kérdezte Evan. – Nekem ugyan nem – válaszolta fintorogva Grace. – A szaguk elviselhetetlen. Képtelen vagyok megszokni. – Te vagy az első, akivel találkoztam azóta, hogy… – Nekem is te vagy az első – bólintott a lány. – Szerinted ez véletlen? – Nem. – Nem akartam ma jönni, de reggel, amikor felébredtem, megszólalt bennem ez a kis hang: Menj el! Te is hallottad? – Igen – bólintott a fiú. – Akkor jó – mondta a lány, a jelek szerint megkönnyebbülve. – Már három éve azon rágódom, vajon őrült vagyok-e. – Nem, nem vagy az. – Te nem szoktál ezen agyalni? – Most már nem. Grace megengedett magának egy huncut mosolyt, aztán megkérdezte: – Nincs kedved sétálni egyet? Átballagtak az elnéptelenedett előadótéren, és leültek a lelátón. Fölöttük az égen megjelentek az első csillagok. Az éjszaka meleg volt, a levegő párás. Grace rövidnadrágot viselt és egy csipkegalléros, ujjatlan fehér blúzt. Most, hogy egészen

közel ült hozzá, Evan világosan érezte rajta a medvecukor illatát. – Hát ez az – jelentette ki a fiú, fejével az üres karám felé intve, amelynek alját fűrészpor és trágyahalmok borították. – Mi? – A jövő. A lány felnevetett, mintha valami viccet hallott volna. – A világ véget ér. A világ véget ér, és a világ elkezdődik. Mindig is így volt ez. – Te sosem félsz attól, hogy mi vár ránk? Soha? – Soha – jelentette ki Grace, magához ölelve az ölében pihenő plüsstigrist. Úgy tűnt, mintha a szeme mindig felvenné annak a dolognak a színét, amire néz. Most az egyre sötétülő eget nézte – feneketlen fekete szemmel. Néhány percig az anyanyelvükön beszélgettek, de nehezen ment, és hamar feladták. Túl sok kiejthetetlen szó volt benne. Észrevette, hogy a lány most sokkal nyugodtabb, és arra is rájött, miért: nem a jövő volt az, ami rettegéssel töltötte el Grace-t, hanem a múlt; attól rettegett, hogy a testében megérzett entitás egy bomlott agyú fiatal lány képzelgése. Az, hogy most találkozott Evannel, hitelesítette a létét. – Nem vagy egyedül – mondta Evan. Amikor lenézett, látta, hogy a lány a keze az övében pihen. Egyik keze az övé, a másik a tigrisé. – Ez volt a legrosszabb – helyeselt Grace. – Azt érezni, hogy egyedül vagy az egész univerzumban. Hogy az egész dolog itt van – magyarázta, megérintve a mellkasát –, és sehol máshol. Évek múltán valami egészen hasonlót olvasott egy másik tizenhat éves naplójában, akit megtalált, és elveszített, majd újra rátalált, és újra elveszített: Néha azt hiszem, talán én vagyok az utolsó ember a Földön.

24 Háta az autó alvázához szorul. Arca a hideg aszfaltra tapad. A hasznavehetetlen puskát a kezében szorongatja. Csapdába esett. Grace-nek több választási lehetősége is volt. Neki kettő. Nem. Amennyiben bármi esélye is volt annak, hogy megtartsa az ígéretét, akkor csak egyféleképpen választhatott: ahogy Cassie. Cassie is tett egy ígéretet. Egy teljességgel reménytelen, öngyilkossággal felérő ígéretet annak az egyetlen embernek, aki még számított neki – aki fontosabb volt számára, mint a saját élete. És felállt azon a napon, hogy szembenézzen az arctalan vadásszal, mivel a saját halála semmiség volt az ígéret halálához képest. Ha létezett még egyáltalán bármiféle remény, az a szeretet reménytelen ígéreteiben rejtőzött. Előrekúszott, és az első lökhárító alatt kimászott a kocsi alól, majd akárcsak Cassie Sullivan, Evan Walker is felállt. Megfeszült testtel, megfeszült idegekkel várta a végső golyót. Amikor Cassie felállt azon a felhőtlen őszi délutánon, az ő Némítója elszaladt. Azt nem feltételezte, hogy Grace el fog szaladni. Grace be fogja végezni, amit elkezdett. Ám nem jött el a vég, nem jött az őt véglegesen elnémító golyó, amely ezüstzsinórként feszülve kötné össze Grace-szel. Tudta, hogy a lány ott van a közelben. Tudta, hogy látja

őt görnyedten állni a kocsi előtt. És akkor tudatosult benne, hogy nincs mód elmenekülni a múlt elől, nem lehet semmilyen trükkel elkerülni az elkerülhetetlen következményeket: Cassie rettegése, az ő bizonytalansága és fájdalma most már hozzá tartoztak. Fölötte a csillagos ég. Előtte a csillagfényben fürdő út. A fagyos levegő marokra fogta a testét, amelyen még jól érezte a gyógykenőcs szagát: a krémét, amellyel Grace kenegette az égési sérüléseit. Nagyon gyorsan ver a szíved. Nem fog megölni, győzködte magát. Nem ez a cél. Ha az lett volna a célja, hogy likvidáljon, az előbb pontosan célzott volna. Csupán egyetlen magyarázat létezett: Grace-nek az volt a szándéka, hogy kövesse. Evan rejtély volt számára, és a rejtélyt csak egyféle módon fejthette meg: ha a nyomában marad. Cseberből vederbe. Csak azért szabadulhatott a csapdából, hogy még mélyebbre süllyedjen a gödörben. Megtartani az ígéretét most már nem a hűségről szólt – épp ellenkezőleg: felért egy árulással. Nem volt gyorsabb Grace-nél, nem futhatott el előle a törött bokájával. Érvekkel sem tudta volna meggyőzni – lassan már önmagát sem. Nem tehetett mást, mint hogy vár. Ott marad, és semmit sem tesz… és ezzel egyszersmind azt kockáztatja, hogy Cassie-t megtalálják az ötödik hullám katonái, vagy hogy kénytelen azelőtt elhagyni a találkozásra kijelölt szállodát, mielőtt neki sikerülne valahogy kimásznia ebből a patthelyzetből Grace-szel. Kiprovokálhatna ugyan valami nyílt összecsapást, de egyszer már alulmaradt vele szemben, és nagy eséllyel most sem alakulna másképp. Túl gyenge volt, túl sok súlyos sérülése volt. Időre lett volna szüksége ahhoz, hogy felgyógyuljon és visszanyerje az erejét. Ideje pedig nem volt. Nekidőlt a motorháztetőnek, és a csillagokkal sűrűn telehintett égboltot bámulta, amelyet már nem homályosítottak el az ember alkotta fények. Fényszennyezéstől mentesen, mintegy tisztára sikálva ragyogott az éjszakai ég, nyers, eredeti szépségében. Ugyanezek a csillagok ontották fényüket e világra akkor is, amikor még nem élt a Földön ember. Évmilliárdokig ugyanezek a csillagok ragyogtak odafönn – és mit számított nekik az idő? – Tiszavirág – suttogta Evan. – Tiszavirág. Vállára vette a puskát, és kúszva-mászva visszaaraszolt ahhoz a roncshalmazhoz, ahol a hátizsákot hagyta a készletekkel. Vállára vette a hátizsákot. Hóna alá kapta a maga eszkábálta mankót. A járás lassú lesz, fájdalmasan lassú. De akkor is választásra fogja kényszeríteni Grace-t: elengedi, és követi, elhagyva a számára kijelölt övezetet egy olyan pillanatban, amikor távozása – árulása – komolyan visszaveti a gondosan összeállított ütemtervet. A szállótól északra fog fordulni, arrafelé, ahol a legközelebbi bázis található. Észak felé, ahová az ellenség vonult vissza, hogy rendezze sorait, és felkészüljön a tavaszi végső, mindent elsöprő, végzetes támadásra. És ebben volt minden reménye – ahol a kezdetektől fogva minden remény volt –, az ötödik hullám agymosott gyerekkatonáiban.

25 Ugyanaznap, néhány óra múlva, amikor először találkoztak, Evan és Grace a sötétséggel

szembeszálló lámpafények között haladt a tömeggel a központi sétányon. Utat törtek maguknak az emberek sűrűjében, elhagyva a karikadobálós és lufipukkasztós sátrat, meg a kosárlabdás célba dobásét is. Harsogott a zene a lámpaoszlopokra szerelt hangszórókból, és a muzsika hullámai alól úgy bugyborékolt fel az emberi zsongás, a sok ezer párbeszéd zaja, akár egy rejtett áramlat. A tömeg is úgy hömpölygött, mint egy folyó: örvények, forgatagok voltak benne, egyik oldalt fürge sodrások, másutt lassú, lusta hullámok. Sudár, arányos termetükkel, ruganyos lépteikkel és feltűnő szépségükkel Evan és Grace folyamatosan magukra vonták azok figyelmét, akik mellett elhaladtak. Ettől a fiú kezdte kényelmetlenül érezni magát. Sosem bírta a tömeget, sokkal jobban szeretett magányosan bóklászni a néma erdőkben vagy a családi tanyaházat körülölelő mezőkön. Később, amikor eljött a tisztogatás ideje, igazán kiélhette magánykedvelő természetét. Idő. Fölöttük a csillagok olybá tűntek, mint az óriáskeréken csillogó fénygömbök. Maga az óriáskerék úgy magasodott fenyegetően a vásár fölé, mint egy gigászi egyetemes óra, amely lassan lejár: az óriási mutatók az emberi szem számára érzékelhetetlenül, de könyörtelenül fogyasztották a hátralévő időt. Kezdettől fogva meg voltak számlálva a napjaik: ezeknek az embereknek, akik elhaladtak mellettük, akik, mint a csillagok, maguk is az idő foglyai voltak. Evan és Grace nem. Ők meghódították a meghódíthatatlant, és kétségbe vonták a kétségbevonhatatlant. A legutolsó csillag is ki fog hunyni, maga a világegyetem is semmivé lesz, de ők csak mennek tovább és tovább. – Mire gondolsz? – kérdezte a lány. – „Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test…”{2} – Mi van? – kérdezte Grace. Mosolygott. – A Bibliából idéztem. A lány átvette a plüsstigrist a másik kezébe, hogy kézen foghassa a fiút. – Jesszus! Gyönyörű ez az éjszaka, és mi nem fogunk újra találkozni, míg vége nem lesz ennek az egésznek. Az a te bajod, hogy nem tudod kiélvezni a pillanatot. Kilépett a tömeg fősodrásából, és maga után húzta Evant a sátrak mögötti árnyékba borult részre. Megcsókolta, szorosan hozzásimult a testéhez, mire valami megnyílt a fiúban. Belépett Evanbe, és ettől enyhült egy kicsit az a rettenetes, kínzó magányosság, amelyet a fiú azóta érzett, hogy öntudatra ébredt. Grace elhúzódott. Elpirult, és szemében sápadt tűz lobogott. – Néha gondolok rá. Hogy milyen érzés lesz. Milyen lesz először ölni. – Én is szoktam gondolni erre – bólintott Evan. – De a legtöbbször mégis azon töprengek, milyen lesz az, amikor utoljára fogok gyilkolni.

26 Elhagyta az autópályát. Nyílt mezőkön vágott át, elhagyatott földutakat keresztezett. Egy jeges vizű forrásnál megállt, hogy újratöltse a kulacsát. Mindvégig úgy tájékozódott, ahogy az ókori népek: a Sarkcsillag segítségével. Sebesülései miatt gyakran kellett pihenőt tartania, és minden alkalommal felfedezte a távolban Grace-t. A lány nem vette a fáradságot, hogy elbújjon előle. Azt akarta, hogy tudja: ott van a

nyomában, éppen csak lőtávolon kívül. Hajnalra újra elérte a 68-as utat, a Huber Heightsot és Urbanát összekötő fő ütőeret. Tűzifát gyűjtött az út mellett egy kis ligetben. Remegett a keze. Úgy érezte, láza van. Aggódott, hogy esetleg elfertőződtek az égési sérülései. Testi adottságait, szervezetét megerősítették ugyan, de egy tökéletesített test is eljut arra a pontra, ahonnan már nincs visszaút. A bokája normális méretének kétszeresére duzzadt, forró tapintású volt körülötte a bőr, és a seb minden egyes szívdobbanásba belelüktetett. Úgy döntött, eltölt itt egy-két napot, és addig égve hagyja a tüzet. Mint egy jelzőtüzet, hogy behúzza őket a csőbe. Ha egyáltalán kint voltak. Ha egyáltalán csőbe lehet húzni őket. Előtte az út. Mögötte az erdők. Kint marad végig a nyílt terepen. Grace pedig ott fog megbújni az erdőben. Várni fog rá. A számára kijelölt zónán kívül, de eltökélten, hogy nem megy vissza. Melegedett kicsit a tűz mellett. Grace nem rakott tüzet. Övé a fény és a meleg. A lányé a sötétség és a hideg. Kibújt a dzsekijéből, lehúzta magáról a pulóvert, majd lecsúsztatta a válláról az inget is. Az égési sebek már elkezdtek varasodni, de iszonyatosan viszkettek is. Hogy elvonja a figyelmét a viszketésről, faragott magának egy új mankót az erdőről hozott egyik vastagabb faágból. Azon töprengett, vajon Grace megkockáztatja-e, hogy aludjon egyet. A lány tudta, hogy az ő ereje óráról órára gyarapodik, és minden egyes óra, amíg késlekedik akcióba lépni, rohamosan csökkenti a nyerési esélyeit. A második nap délutánján pillantotta meg a lányt, amikor épp száraz ágakat gyűjtött még a tűzhöz: egy árnyékot az árnyékok között. Alig ötven méterre állt tőle, kezében egy csúcsteljesítményű mesterlövészpuska, kézfején véres kötés, a nyakán egy másik. A fagypont alatti hidegben úgy hallatszott, mintha a hangja a végtelenbe siklana tovább. – Miért nem végeztél velem, Evan? Először nem válaszolt. Csak gyűjtögette tovább az aprófát a jelzőtűzhöz. Aztán mégis megszólalt: – Én azt hittem, végeztem veled. – Nem, nem gondolhattad ezt. – Ki tudja? Talán elegem lett a gyilkolásból. – Ez meg mit jelent? Evan megrázta a fejét. – Úgysem értenéd meg. – Ki az a Cassiopeia? Evan kiegyenesedett. Alig lehetett látni valamit a fák között, és fölöttük az égbolt csíkja is vasszürke volt, de még így is ki tudta venni Grace ajkának cinikus görbületét, tekintetének halványkék izzását. – Az, aki felállt, amikor mindenki más tovább lapult volna – válaszolta Evan. – Az, aki folyamatosan a fejemben járt már akkor is, amikor még nem is ismertem. Az utolsó, Grace. Az utolsó emberi lény a Földön. Grace sokáig nem válaszolt. A fiú ott maradt. A lány is ott maradt. – Te szerelmes lettél egy emberbe. – A hangja csupa csodálkozás volt. Aztán leszögezte a nyilvánvalót: – Ez lehetetlen. Ilyen nincs.

– Hasonlóképpen gondolkodtunk valamikor a halhatatlanságról is. – Ez olyan lenne, mintha valamelyik közülük belezúgna egy tengeri csigába. – Most már mosolygott. – Te őrült vagy. Elment az eszed. – Igen. Hátat fordított neki, felkínálva magát a golyónak. Végül is őrült volt, nem? És az őrültség sokféleképpen nyilvánulhat meg. – Ez lehetetlen! – kiáltott utána Grace. – Miért nem árulod el nekem, hogy miről van szó tulajdonképpen? Megállt. A rőzse keményen koppant a fagyott talajon. Az oldalának támasztott mankó eldőlt. Evan elfordította a fejét, de nem fordult meg. – Vonulj fedezékbe, Grace – mondta halkan. A lány ujja megrándult a ravaszon. Egy átlagos emberi szem észre sem vette volna. Evan észrevette. – Mert ha nem, mi lesz? – vonta kérdőre a lány. – Megint rám fogsz támadni? Evan megrázta a fejét. – Nem én foglak megtámadni, Grace. Hanem ők. A lány oldalra billentett fejjel fürkészte Evan arcát, mint az a varjú a fáról, amikor magához tért Grace táborhelyén. – Itt vannak – mondta Evan. Az első golyó a combjába fúródott. Grace megingott, de talpon maradt. A következő lövés a bal vállát érte, és a puska kicsúszott a kezéből. A harmadik golyó – vélhetőleg egy másik lövész puskájából –, közvetlenül Evan mögött robbant bele egy fába, nagyon közel a fejéhez. Grace a földre bukott. Evan elfutott.

27 Mondjuk csak erős túlzással lehetett futásnak nevezni. Sokkal inkább valami őrült szökdécselésnek, ahogy a rossz lábát mindig széles ívben kilendítette, hogy testsúlyának nagy részét az egészséges lábára terhelje. Valahányszor a sarka földet ért, csillagokat látott a fájdalomtól. Maga mögött hagyta a parázsló tábortüzet, ezt az immár két napja égő jelzőfényt, amelyet úgy rakott ki az erdőben, mint egy Hahó, itt vagyunk! táblát. Menet közben felkapta a puskát; esze ágában sem volt ott maradni és felvenni a harcot. Grace vissza tudja verni a támadást – egy vagy két újonc lehet őrjáraton, esetleg párral több. Ez utóbbiban reménykedett. Ha többen vannak, hosszabb ideig tudják lefoglalni Grace-t. Milyen messze lehet innen? Tíz mérföldre? Húszra? Nem fogja tudni tartani ezt a tempót végig, de amíg bír, addig mozgásban marad, és hajnalra már egész közel kerülhet a hotelhoz. Hallotta a háta mögött a fegyverropogást. Szórványosan hallatszottak a kis robbanások, nem folyamatosan, ami azt jelentette, hogy Grace módszeresen dolgozik. A katonák bizonyára feltették a nézőkéjüket, ami egy kicsit kiegyenlítette az erőviszonyokat. Nem nagyon, de legalább egy kicsit.

Meg sem próbált lopakodva kiérni az autópályára, az út közepén szökdécselt, magányos alak a végeláthatatlan ólomszürke ég alatt. Feje fölött egy hatalmas, legalább ezer varjút számláló csapat keringett, sötéten kavarták a levegőt vad szárnycsapkodással; észak felé tartottak. Rendületlenül haladt tovább, minden lépésnél felnyögve a fájdalomtól. Minden lépés egy-egy lecke volt, minden meg-megránduló talajérintés egy-egy emlékeztető. A láza is felszökött, a tüdeje égett, a szíve nekivadulva dörömbölt a mellkasában. Alig gyógyulni kezdő égési sérülései felhorzsolódtak a hozzájuk dörzsölődő ruháktól, és hamarosan már több sebe is vérzett. Az inge a hátára ragadt a vértől, ami a farmernadrágját is teljesen átitatta. Irgalmatlanul megerőltette magát, érezte, hogy nem sokáig bírja már. A belé telepített, az emberi tűrőképesség határait messze kitágító rendszer bármelyik pillanatban összeomolhat. Összeesett, amikor a Nap pályája végére ért az égi kupola alatt. Úgy rogyott össze, bukdácsolva, mint egy lassított filmfelvételen: először a válla csapódott a földnek, majd kigurult az úttest szélére, ahol aztán megállapodott a hátán, és elterült széttárt karral. A végkimerültségtől bénultan feküdt, és megállíthatatlanul reszketett; a csípős levegőn szinte égett a teste. A sötétség lassan beborította a Földet, és Evan Walker zuhanni kezdett a fény nélküli mélységbe, egy titkos szobába, amely táncolt a fényben. A lány arca volt a fény forrása, és ő nem tudta rá a magyarázatot, nem értette, hogyan tudta Cassie arca világossággal megtölteni a belső, fény nélküli sötétséget. Te őrült vagy. Elment az eszed. Evan is ezt gondolta magáról. Harcolt, hogy életben tartsa a lányt, miközben minden éjszaka magára hagyta, hogy tovább gyilkolja a többit. Miért kellene egynek tovább élnie, ha az egész világ elpusztul? De a lány fényt hozott a fénytelenségbe – a lány élete a világító lámpa, az utolsó csillag egy halálra ítélt univerzumban. Én magam vagyok az egész emberiség, írta Cassie a naplójában. Egocentrikus, makacs, érzelmes, gyerekes, hiú. Én magam vagyok az egész emberiség. Cinikus, naiv, kedves, kegyetlen, puha, mint egy pihetoll, és kemény, mint az acél. Muszáj felállnia. Ha képtelen összeszedni magát, kialszik a fény. A világot felfalja a megsemmisítő sötétség. De úgy érezte, hogy a bolygó egész atmoszférája rá nehezedett, nyomasztóan, súlyosan: öt kvadrillió tonna csonttörő erő. A rendszer összeomlott. Annyira túlhajtotta magát, hogy az emberi testébe tizenhárom éves korában beépített földön kívüli technológia felmondta a szolgálatot. Most már semmi sem volt, ami életben tartaná vagy megvédené. Összeégett, összetört emberi teste már semmiben sem különbözött korábbi prédái testétől. Törékeny volt. Érzékeny. Sebezhető. Magányos. Már nem csak egy volt közülük. Teljes mértékben olyanná vált, mint ők. Teljesen más. Teljesen emberi. Az oldalára gurult. A háta görcsbe rándult a fájdalomtól. Vér tolult a szájába. Kiköpte. A hasára gördült. Aztán a térdére nehezedett. Majd a kezére. Remegett a könyöke, félő volt, hogy a karja összecsuklik a testsúlya alatt. Egocentrikus, makacs, érzelmes, gyerekes, hiú. Én magam vagyok az egész emberiség. Cinikus, naiv, kedves, kegyetlen, puha, mint egy pihetoll, és kemény, mint az acél. Én magam vagyok az egész emberiség. Kúszni kezdett.

Én magam vagyok az egész emberiség. Elesett. Én magam vagyok az egész emberiség. Felállt.

28 Egy örökkévalósággal később, az autópálya-felüljáró alatti búvóhelyéről Evan végignézte, amint a sötét hajú lány átiramodik a hotel előtti parkolón, keresztülvág a sztráda felhajtóján, rohan még pár száz métert észak felé a 68-as úton, majd megáll egy terepjáró mögött, hogy visszapillantson az épületre, amelyet elhagyott. Követte a lány pillantását, és a második emeleti ablakban egy árnyékra figyelt fel, amelyek egy pillanat múlva már nyoma sem volt. Tiszavirág. A sötét hajú lányt elnyelte a sztráda mentén sorakozó fák sűrűje. Evan nem tudta, miért hagyta el a szállót, és merre tart. Talán úgy döntöttek, hogy szétválnak – ez valamelyest növelte volna a túlélési esélyeiket –, de az is lehet, hogy csak egy alkalmasabb téli búvóhely keresésére indult. Akármi is az igazság, úgy érezte, még időben érkezett. A sötét hajú lány egy volt közülük, de bent még legalább négyen lehettek, akiket látott az ablakoknál őrködni. Nem tudta viszont, hogy hányan élték túl a robbanást. Még abban sem lehetett egészen biztos, hogy valóban Cassie-t látta az előbb az ablaknál. Nem mintha számított volna. Tett egy ígéretet. Tehát be kell mennie. Nem vághatott át a nyílt terepen. Túl sok ismeretlen bonyolította a képletet. Mert mi van akkor, ha nem is Cassie árnyékát látta az imént, hanem egy ötödik hullámos katonákból álló raj tanyázik a hotelban, akiket a robbanás választott el a többiektől. Mint azt a rajt, amelyiket nemrég Grace gondjaira bízott? Halott lenne, mielőtt akár tíz lépést megtehetne. Csaknem hasonlóan nagy lenne a kockázat akkor is, ha valóban Cassie-t látta, aki egy csoport túlélővel vette be magát az épületbe: valószínűleg még azt megelőzően leszednék, hogy rájönnének, kicsoda is voltaképpen. Bár annak is megvan a kockázata, ha lopva, észrevétlenül hatol be: nem tudta például, hogy hányan tartózkodnak benn. Abban sem volt egészen biztos, hogy le tud szerelni két, még kevésbé négy állig felfegyverzett, adrenalintól túlpörgött kölyköt, aki le nem veszi az ujját a puskája ravaszáról, és boldogan lő bármire, ami él és mozog. A testét tökéletesítő rendszer összeomlott. Teljesen emberi vagyok, mondta akkor Cassie-nek. Most ez szó szerint is igazzá vált. Még mindig a lehetőségeket latolgatta, amikor egy aprócska alak bukkant fel a parkolóban. Egy ötödik hullámos katonaruhát viselő gyerek. Nem Sam volt az. Sam a frissen „feltérképezett” kiskorúak fehér kezeslábasát viselte a bázison. De azért gyerek volt ez is. Olyan hat-hét évesre becsülte. Ugyanazt az útvonalat követte, mint az előtte haladó sötét hajú lány, ráadásul még ugyanannál a terepjárónál állt is meg, hogy vessen egy utolsó pillantást a hotelra. Ezúttal semmilyen árnyékot nem látott elsuhanni az ablak előtt; akárki állt is ott az előbb, mostanra már elment.

Akkor eddig kettő. Vajon az a terv, hogy egyenként elhagyják a szállót? Nem teljesen ésszerűtlen taktika. Nem volna-e akkor egyszerűbb és biztonságosabb, ha szépen megvárná itt kint, míg Cassie is elhagyja a hotelt, mintsem hogy kockára tegye az életét a bemenetellel? Fölötte a csillagok lassan mozdultak tovább az égbolton, jelezve az idő könyörtelen múlását. Hamarosan lejár a felhúzott óra. Épp kezdte volna összeszedni magát, hogy feltápászkodjon, de vissza is ült a helyére rögtön, mert egy újabb alak hagyta el a hotelt. Ez már jóval nagyobb volt, mint az, aki előtte távozott. Nagy fejű és nagydarab kölyök, kezében mesterlövészpuskával. Vele együtt az már három, és közülük egyik sem Cassie, vagy Sam, vagy Cassie gimis barátja – mi is volt a neve? Ken? Minden egyes távozással csökkent annak a valószínűsége, hogy a benti csoportban ott van Cassie. Egyáltalán érdemes megpróbálnia bejutni? Az ösztönei azt súgták, hogy igen. Nem voltak válaszai, és jártányi ereje is már alig. Nem maradt neki más, csak az ösztönei. Indult.

29 Több mint öt évig támaszkodott azokra a képességeire, amelyek csaknem minden tekintetben magasabb rendűvé tették egy emberi lénynél. Hallás. Látás. Reflexek. Fürgeség. Erő. Ezek a szuperképességek kissé elkényeztették. Hamar elfelejtette miattuk, hogy milyen is a való élet. Most éppen az összeomlásból kapott egy leckét. Egy betört ablakon keresztül beugrott az egyik földszinti szobába. Odabicegett az ajtóhoz, és fülét az ajtóra tapasztotta, de nem hallott mást, csak saját szívének mennydörgésszerű robaját. Óvatosan kinyitotta az ajtót, kicsusszant a folyosóra, fülelt, és várt egy kicsit, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez, de hiába. Végigment a folyosón, ki az előtérbe. Lélegzete jéggé dermedt a fagyos levegőn. Az épületben csend honolt. A földszint látszólag néptelen volt. Azt tudta, hogy valaki ott álldogál az emeleten a kicsi folyosóablak mögött; egy pillanat töredékére látta, amikor besurrant a hotelba. Lépcsőház. Két emelet. Mire elérte a második pihenőt, már szédült a fájdalomtól és az erőfeszítéstől. Szájában érezte a vér ízét. Sehol semmi fény. A legmélyebb, legtökéletesebb sötétség temette magába. Ha akár csak egyvalaki áll is a lépcsőházajtó túloldalán, akkor csak másodpercei vannak hátra. Ha többen vannak, akkor azonnal meghal. Minden ösztöne azt súgta, hogy várjon. Elindult. Az ajtó mögötti folyosón egy kiskölyköt talált, akinek elképesztően nagy lapátfüle volt. Egy másodperc múlva már a csodálkozástól elnyíló szájjal küzdött levegőért Evan fojtogató ölelésében. Evan keményen rászorította a karját a gyerek nyaki ütőerére, hogy ne jusson friss vér az agyába, majd behúzta ficánkoló foglyát a lépcsőház koromsötétjébe. A kölyök még azelőtt ájultan elernyedt, hogy becsukódott volna mögötte az ajtó.

Evan várt néhány másodpercig az ajtó túloldalán. A folyosón nem volt senki, a gyereket gyorsan és viszonylag csendben kapta el, úgyhogy remélhette, hogy a többiek – már amennyiben léteztek többiek – nem veszik rögtön észre, hogy nincs a helyén. Elvonszolta a lépcső aljába, és betuszkolta ájult testét a fal és a lépcsősor közötti szűk helyre. Visszament. Résnyire nyitotta a lépcsőházajtót. A folyosó közepe táján hirtelen kinyílt egy ajtó, és két sötét árny bukkant fel. Végignézte, ahogy átvágnak a folyosón, és elnyeli őket egy másik szoba. Alig pár másodperc múlva újra megjelentek, és egy másik ajtóhoz mentek. Ellenőrizték a szobákat. Ha végeztek, a lépcsőház következik. Vagy a felvonó; arról teljesen meg is feledkezett. Vajon le fognak ugrani az aknába, aztán lentről a lépcsőn jönnek visszafelé? Nem. Ha csak ketten vannak, szét fognak válni. Az egyik átfésüli a lépcsőházat, a másik a liftaknát, és majd találkoznak lent az előcsarnokban. Látta őket kijönni az utolsó szobából, majd a felvonó felé haladni, ahol is az egyik szétfeszítette és megtartotta az ajtókat, a másik meg eltűnt a szeme elől a liftaknában. Az, amelyik ott maradt a lift ajtajában, alig állt a lábán: kezét a gyomrára szorította, és halkan nyögdécselt az erőfeszítéstől. Ahogy Evan felé bicegett, látszott, hogy az egyik oldalát nagyon kíméli. Várt. Még húsz lépés. Tíz. Öt. A srác jobb kezében a mesterlövészpuska, a bal kezét az oldalára szorította. Evan, aki a lépcsőházajtó túlsó oldalán állt, mosolygott magában. Ben. Nem Ken. Ben. Megtaláltalak. Túl veszélyes lett volna abban bízni, hogy Ben időben felismeri, és nem lövi le azonnal. Kirontott tehát az ajtó mögül, és amilyen keményen csak bírt, belevágott öklével Ben sérült gyomrába. Az ütés még a szuszt is kiszorította belőle, de tartotta magát, nem rogyott össze. Hátratántorodva felemelte a puskáját, mire Evan kiverte a kezéből, aztán újra bevitt neki egy gyomrost, ugyanarra a pontra. Ezúttal Ben már nem bírt talpon maradni: összeesett, épp Evan lába előtt rogyva térdre. Feje hátracsuklott. Találkozott a tekintetük. – Tudtam, hogy nem lehetsz igaziból velünk – zihálta Ben. – Hol van Cassie? Ha a régi Evan lett volna, ha a rendszere nem omlott volna össze, láthatta volna a közeledő kés homályos foltját, és hallotta volna a levegőben süvítő penge hihetetlenül halk hangját. Most azonban csak akkor vette észre a kést, amikor Ben már beledöfte a combjába. Hátraesett, magával rántva ellenfelét is. Félresöpörte, amikor az kihúzta a combjából a kését. Térdével a padlóhoz szögezte Ben csuklóját, hogy kiiktassa a pengeveszélyt, majd két keze közé szorította a fiú arcát, eltakarva az orrát és a száját is, és kegyetlenül préselte, mint egy satuban. Az idő lassan kibomlott. Alatta Ben vergődött, rugdalt, csapkodta a fejét jobbra-balra, és szabad kezével sikertelenül próbálta elérni az ujjhegyétől alig pár centire heverő puskát. Befagyott az idő. Ben elcsendesedett. Evan hátraesett, és levegő után kapkodott, vérben és izzadságban fürödve, miközben úgy érezte, hogy a teste bármelyik pillanatban lángra kaphat. De nem volt idő pihenni és erőt gyűjteni: a folyosó végéről, az egyik résnyire nyitott ajtóból egy aprócska, szív alakú arc fordult felé.

Sam. Feltápászkodott, elvesztette az egyensúlyát, előbb a falnak tántorodott, majd a földre esett. Aztán megint talpra állt, és most már meg volt győződve arról, hogy Cassie volt a másik alak, aki a liftaknában tűnt el. Előbb azonban Samet kellett biztonságba helyeznie. Csak hát a kölyök becsapta az ajtót, és most válogatott trágárságokat vágott a fejéhez. Aztán amikor Evan kezét az ajtó gombjára tette, tüzet nyitott rá. Evan félreugrott az ajtó elől, és a falhoz lapult, miközben Sam kilőtte rá az egész tárat. Amikor a tár kiürülésével lélegzetvételnyi időhöz jutott, nem habozott egy pillanatig sem. Le kellett szerelnie őt, még mielőtt újratölthetne. Választhatott: vagy a sérült lábával rúgja be az ajtót, vagy arra nehezedik egész testsúlyával, hogy az éppel rúgja be. Egyik sem volt jó megoldás. Végül amellett döntött, hogy a törött lábával rúgja be; nem kockáztathatta meg, hogy megtántorodjon és elessen a döntő pillanatban. Három kemény, rövid rúgás. Három rúgás, amely akkora fájdalmat indított el benne, amilyet még életében nem tapasztalt eddig. De a zár végül is hatalmas csattanással eltört, és az ajtó kicsapódott, nekivágódva a falnak. Evan bezuhant a szobába, és látta, amint Cassie öccse rákmászásban hátrál az ablak felé. Maga sem tudta hogyan, de végül valahogy sikerült talpon maradnia, valami megtartotta, és előrelendítette a kiskölyök felé kitárt karokkal: Itt vagyok, emlékszel rám? Én mentettelek meg korábban; és most megint megmentelek... És akkor mögötte az utolsó, a végső csillag, az, akit a fehérség végtelen tengerén cipelt át a karjában, az egyetlen, akiért érdemes volt meghalnia, tüzet nyitott rá. És a golyó csontot érve egymáshoz kapcsolta őket. Úgy kötötte össze őket, akár egy ezüstzsinór.

IV. MILLIÓK

30 A fiú nem szólalt meg az óta a nyár óta, amikor kitört a pestis. Az apja eltűnt. Amikor a gyertyakészletük vészesen megcsappant, egyik reggel elindult, hogy szerezzen még. Többé nem tért haza. Az anyja beteg volt. Fájt a feje. Mindene fájt. Még a foga is, ahogy mesélte neki. A legrosszabbak az éjszakák voltak. Az anyja láza olyankor felszökött. A gyomra pedig semmit sem bírt magában tartani. Reggelente viszont rendszerint kicsit jobban érezte magát. Talán meggyógyulok, mondogatta. Nem volt hajlandó kórházba menni. Mindenféle történeteket hallottak, rettenetes történeteket a kórházakban, az orvosi rendelőkben és a menedékhelyeken uralkodó állapotokról. A szomszédaik sorban elmenekültek. Éjjelente bandák járták az utcákat, és egyre durvábban ment a fosztogatás. Az egyik emeleti szomszédjukat fejbe lőtték, mert nem volt hajlandó megosztani a portyázókkal családja ivóvíztartalékát. Néha betévedt egyegy idegen, és földrengésekről meg százötven méter magas vízfalakról mesélt, amelyek elárasztottak mindent keletre egészen Las Vegasig. Több ezer halott. Több millió. Amikor az anyja már túl gyenge volt ahhoz, hogy felkeljen az ágyból, a baba az ő felelőssége lett. Babának nevezték, bár már majdnem hároméves volt. Ne engedd közel hozzám, kérte az anyja. Még megbetegszik. A babával nem volt túl sok tennivaló. A kisfiú sokat aludt. Keveset játszott. Csupán egy csöppség volt, egy kiskölyök, aki semmiről sem tudott. Néhanapján megkérdezte, hogy hol van az apja, vagy mi a baj az anyukájával. Többnyire azonban csak enni kért. Lassan kifogytak az élelemből. De az anyja megtiltotta, hogy elmenjen keresni valamit. Túl veszélyes. Még elveszel nekem. Elrabolnak. Lelőnek. Olyankor mindig vitába szállt vele. Nyolcéves volt, de korához képest magas és kövér, ezért már hatéves kora óta a csúfolódások és kegyetlenkedések állandó célpontja volt az iskolában. Kemény volt, megedződött. Tudott vigyázni magára. De az anyja nem és nem akarta elengedni. „Én úgysem tudok semmit magamban tartani, ami meg téged illet, rád fér egy kis fogyókúra úgyis.” Nem kegyetlenségből mondta; csak próbált vicces lenni. De a fiú egyáltalán nem találta ezt viccesnek. Aztán elérkezett a nap, amikor már nem volt másuk, csak egy leveskonzerv és egy csomag avas sós keksz. A fiú felmelegítette a levest a tűzhelyen, a tüzet felhasogatott bútordarabokkal és az apja régi vadászmagazinjának lapjaival táplálta. A baba megette az összes kekszet, de azt mondta, nem kér a levesből. Sajtos makarónit akart. „Nincs se sajtunk, se makarónink. Levesünk van meg sós kekszünk, ez minden, amink van.” A baba sírt-toporzékolt, a földhöz verte magát a tűzhely előtt, és üvöltött, hogy neki márpedig sajtos makaróni kell. Vitt egy bögre levest az anyjának, akinek nagyon magas volt a láza. Az elmúlt éjjel

elkezdett fölokádni valami csomós fekete trutymót – tulajdonképpen a gyomrát belülről védő nyálkahártya volt az, vérrel keveredve, de ezt a fiú akkor még nem tudta. Üres, kifejezéstelen tekintettel meredt rá az anyja, amikor belépett a szobájába: a Vörös Halál merev tekintetével. Mégis mit művelsz?! Én nem bírom megenni azt. Vidd innen! Kivitte a levest, és ő maga ette meg állva, a konyhai mosogató mellett. Közben a kisöccse a földön fetrengett, hisztérikusan követelve a sajtos makaróniját, az anyja pedig, ahogy a vírus elkezdett szétterjedni az agyában, egyre mélyebbre süllyedt a buta nemtörődömségbe. A végső órákban már nem is lesz ott az anyja. Eltűnik a testéből a személyisége, az emlékei, az, aki volt, mert az hamarabb feladja, mint a teste. Megette a kihűlt levest, aztán tisztára nyalta a bögrét. Reggel el kell indulnia. Nem volt több élelmük. Meg fogja mondani a kisöccsének, hogy maradjon bent a házban, akármi történik is. Ő meg addig nem jön haza, amíg nem talál valami ehetőt a családjának. Reggel kisurrant a házból. Elhagyatott sarki üzleteket és kisboltokat fürkészett át. Benézett a kifosztott éttermekbe és a gyorskajáldákba is, hátha maradt még valami. Kukákat túrt fel, amik messzire bűzlöttek a rothadó termékektől; feltépett szemeteszsákok folytak ki belőlük, melyek arról árulkodtak, hogy előtte már sokan átkutatták a tartalmukat. Késő délutánig nem talált egyebet egyetlen ehető falatnál: egy kis darab süteményt, nem nagyobbat a tenyerénél, bontatlan műanyag csomagolásban – egy benzinkút üres polca alatt bújt meg. Kezdett beesteledni; a nap már a horizont alá bukott. Úgy határozott, hogy hazamegy, aztán majd másnap reggel újabb portyára indul. Talán várnak még rá további sütemények, vagy más elrejtett vagy elvesztett ételek, csak tüzetesebben kell kutatnia. Amikor hazaért, az ajtót résnyire nyitva találta. Emlékezett, hogy amikor elment, becsukta maga után. Tudta, hogy valami baj van. Berohant. A kisöccsét szólongatta. Szobáról szobára haladt. Benézett az ágyak alá és a szekrényekbe, átvizsgálta a garázsban használatlanul álló kocsikat is. Az anyja behívta a szobájába. Hol volt eddig? A baba folyton sírt utána. Megkérdezte az anyját, hogy hol van a baba, mire az felcsattant: Hát nem hallod? De ő semmit sem hallott. Kiment, és a baba nevét üvöltötte. Megnézte a hátsó udvaron, aztán átment a szomszédhoz, és dörömbölni kezdett az ajtaján. Minden ajtón végigdörömbölt az utcában. Senki nem nyitott neki ajtót. Vagy azért, mert halálra voltak rémülve, vagy mert betegek voltak, vagy halottak, vagy már elhagyták az otthonukat. Több háztömbnyi utat járt be dörömbölve, kiabálva az egyik oldalon, majd vissza a másikon, míg teljesen be nem rekedt. Egy öregasszony kitámolygott a tornácára, és sikítozni kezdett, hogy menjen el. Puska volt a kezében. A fiú hazament. A baba eltűnt. Úgy döntött, nem mondja el az anyjának. Végül is úgysem tudna tenni semmit. Nem akarta, hogy az anyja őt hibáztassa a kicsi eltűnéséért. Magával kellett volna vinnie, de hát akkor úgy gondolta, nagyobb biztonságban lesz otthon. Az embernek az otthona a legbiztonságosabb hely a Földön. Azon az éjszakán az anyja behívta magához. Hol van a kisbabám? A fiú azt mondta, hogy alszik. Eddig ez volt a legrettenetesebb éjszakájuk. Véres zsebkendők szerteszét az ágyon, mindenütt. Véres zsebkendők halmai az éjjeliszekrényen, kupacokban a padlón szanaszéjjel. Hozd ide a kisbabám!

Alszik. Látni akarom a kisbabám! De elkaphatja tőled a betegséget. Az anyja megátkozta. Azt mondta, hogy menjen a pokolba. Véres köpetet fröcskölt rá az átkok között. Ő ott állt a küszöbön, idegesen kotorászva a zsebében. A sütemény csomagolása megroppant, a műanyagnak nem tett jót a hőség. Hol voltál? Kajáért. Az anyja öklendezett. Ki ne mondd azt a szót! Vörös, véreres szemmel nézett rá az anyja. Miért kerestél ennivalót? Neked nincs szükséged élelemre. Te vagy a legundorítóbb hájas disznó, akit valaha láttam. Télig vidáman el tudnál élni csak a hasi zsírodból. Nem válaszolt. Egy szót sem. Tudta, hogy a pestis beszél belőle, ez nem az anyja. Az anyja szerette őt. Amikor az iskolai kegyetlenkedések elviselhetetlenné váltak, az anyja felkereste az igazgatót, és azzal fenyegetőzött, hogy pert akaszt a nyakukba, ha nem vet véget a gyereke terrorizálásának. Mi ez a zaj? Mi ez a pokoli zaj? Azt válaszolta, hogy ő nem hall semmiféle zajt. Az anyja nagyon dühös lett. Megint átkozódni kezdett, és véres köpetek lepték el az ágytámlát. Felőled jön a zaj. Mivel játszol a zsebedben? Nem volt mit tenni. Meg kellett mutatnia. Előhúzta a zsebéből a sütit, és az anyja sikoltozni kezdett, hogy tegye el, és soha többé ne vegye elő. Nem csoda, hogy ilyen kövér. Nem csoda, hogy a kisöccse éhezik, míg ő süteményekkel tömi a fejét, meg cukorkával, meg sajtos makarónival. Hát miféle szörnyeteg ő, hogy képes volt felzabálni a kisöccse összes sajtos makaróniját? Védekezni próbált. Mentegetőzni. De valahányszor elkezdett beszélni, az anyja rákiáltott, hogy fogja be, fogja be, fogja BE. Hogy rosszul lesz a hangjától. Hogy őmiatta lett beteg. Ő tette ezt vele. Valamit művelt az apjával, aztán a kisöccsével, most meg vele tette ugyanezt, megbetegítette, megmérgezte, folyamatosan mérgezi. És valahányszor beszélni próbált az anyjához, az sikoltozni kezdett vele, hogy fogja be, fogja be, fogja BE! Két nap múlva meghalt. Beburkolta a testét egy tiszta lepedőbe, és kivitte a hátsó udvarba. Rálocsolta a holttestre az apja öngyújtó-utántöltő folyadékját, és meggyújtotta. Elégette az anyja testét az ágyneműjével egyetemben. Várt még egy hetet, hátha hazatér a kisöccse, de sosem került elő. Kereste őt – és ennivalót is keresett. Ennivalót talált, de az öccsét sehol nem lelte. Most már nem szólongatta. Egyáltalán nem beszélt. Befogta. Hat hét múltán a lerobbant autókkal, kocsi-, kamion- és motorbiciklironcsokkal telehintett országúton gyalogolt, amikor a távolban fekete füstre figyelt fel, majd néhány perc múlva a füst forrását is felfedezte: egy gyerekekkel telezsúfolt sárga iskolabuszt. Katonák is voltak a buszon, és a katonák a nevét kérdezték, meg hogy honnan jött, hány éves, és arra is emlékezett, hogy később idegesen matatott a zsebében, és megtalálta azt a régi sütit, a még mindig bontatlan csomagolásában. Hájas disznó. El tudnál élni télig csak a hasi zsírodból. Mi a baj, öcskös? Nem tudsz beszélni?

A kiképzőtisztje később hallotta a sztorit arról, hogyan érkezett meg a táborba, egy szál ruhában, a zsebében egy sütivel. Mielőtt hallotta volna ezt a történetet, a kiképzőtiszt Daginak hívta. Miután elmesélték neki, átkeresztelte Sütinek. Bírlak téged, Süti. Bírom, hogy tényleg született mesterlövész vagy. Fogadjunk, hogy már a mamádból úgy dugtad ki a fejed, hogy egyik kezedben egy pisztoly volt, a másikban meg egy fánk. Bírom, hogy tényleg úgy nézel ki, mint Elmer Fudd a rajzfilmben, és közben akkora szíved van, mint Mufasának. És főleg azt bírom, hogy nem dumálsz. Senki sem tudja, honnan jöttél, hol voltál eddig, mit gondolsz, mit érzel. A pokolba is, fogalmam sincs minderről, és baromira nem is érdekel, ahogy téged sem kéne, hogy érdekeljen. Egy néma segg vagy, hidegvérű gyilkos, akinek ugyanolyan sötét a szíve, mint a sötétség, amelynek a közepéből jött, ugye Süti közlegény? Nem volt az. Még nem.

V. AZ ÁR

31 Az első dolog, amit tenni akartam vele, miután felébred, az volt, hogy megölöm. Már ha felébred egyáltalán. Dumbo nem volt biztos benne, hogy ez meg fog történni. – Nagyon durván kivan – mondta, miután levetkőztettük, és Dumbo alaposabban is szemügyre vehette a sérüléseit. Szúrt seb az egyik lábán, lőtt seb a másikon, az egész testén égési sérülések, csonttörés… és remegett a láztól. Bár egy halom pokrócot terítettünk rá, Evan még mindig olyan vadul reszketett, hogy még az ágy is vele remegett. – Szepszis – motyogta Dumbo. Aztán észrevette, hogy csak állok ott bután, és értetlenül meresztem rá a szemem, úgyhogy hozzátette: – Amikor a fertőzés bekerül a véráramba. Vérmérgezés. – Mit fogunk csinálni? – kérdeztem. – Antibiotikum. – Ami nekünk nincs, ugye. A másik ágyon ültem. Sam a lábamnál, szorosan markolva az üres pisztolyt. Nem volt hajlandó feladni. Ben a falnak dőlt, kezében a puskájával, és óvatosan méregette Evant, mintha attól tartana, hogy egyik pillanatról a másikra kiugrik az ágyból, és újra megpróbál leszedni minket. – Nem volt más választása – győzködtem Bent. – Mégis hogyan tudott volna a sötétben felsétálni ide, anélkül hogy valaki lelőtte volna közben? – Tudni akarom, hol van Süti és Porcelányka – sziszegte Ben összeszorított foggal. Dumbo rászólt, hogy ne álldogáljon. Újrakötözte ugyan a sebét, de Ben sok vért vesztett. Ben leintette. Ellökte magát a faltól, odabicegett Evan ágya mellé, és kézfejével arcul ütötte. – Ébresztő! – Ütés. – Ébredj már, te rohadék! Mint a villám, felpattantam az ágyról, és lefogtam Ben kezét, még mielőtt újabb pofont kent volna le neki. – Ben, ezzel nem… – Jó. – Kitépte a csuklóját a kezemből, és az ajtó felé tántorgott. – Majd megkeresem őket én magam. – Zombi! – kiáltott utána Sam. Felugrott, és odarohant hozzá. – Én is megyek veled! – Hagyjátok abba mindketten! – kiáltottam rájuk. – Senki nem megy sehova, amíg mi… – Amíg mi mit csinálunk, Cassie? – üvöltötte Ben. – Amíg mit? Szóra nyitottam a szám, hogy válaszoljak, de egy hang se jött ki rajta. Sam Ben karját ráncigálta: Menjünk már, Zombi! Az ötéves kisöcsém, amint egy töltetlen pisztollyal hadonászik – nesze neked egy jó kis metafora!

– Ben, hallgass ide. Figyelsz rám? Ha te most kimész oda… – Ki fogok menni oda… – Akkor lehet, hogy téged is elveszítünk! – ordítottam rá. – Nem tudhatod, mi történt odakint. Evan valószínűleg leütötte őket, ahogy téged is meg Dumbót. De az is lehet, hogy nem. Lehet, hogy már épp visszafelé tartanak hozzánk, és most kimenni kockázatos baromság lenne. – Lécci ne oktass ki a kockázatos baromságokból. Én mindent tudok… Ben megtántorodott. Hirtelen kifutott az arcából a vér. Fél térdre rogyott, miközben Sam hasztalan rángatta a ruhaujját. Dumbóval valahogy talpra állítottuk, majd az üres ágyhoz vezettük. Hátrazuhant az ágyba, káromkodva: minket szidott, meg Evan Walkert szidta, meg ezt az egész kicseszett helyzetet úgy általában. Dumbo dermedten nézett rám, azzal a reflektortólmegriadt-őzike-tekintettel, mintha azt kérdezné: Te tudod a válaszokat, ugye? Tudod, mit kell csinálni, ugye? Hát nem.

32 Felkaptam dumbo mesterlövészpuskáját, és nekilöktem a kölyök mellkasának. – Itt vakok vagyunk – mondtam. – Lépcsőház, ablakok a folyosón, keleti fekvésű szobák, nyugati fekvésű szobák. Maradj mozgásban, és tartsd nyitva a szemed. Én itt maradok az alfahímekkel, és megpróbálom megakadályozni, hogy kinyírják egymást. Dumbo bólintott, mintha értené, de mozdulni nem mozdult. Megragadtam a vállát, és igyekeztem elkapni és fogva tartani ide-oda rebbenő tekintetét. – Állj fel, Dumbo! Szedd már össze magad! Érted, amit mondok? Állj fel! Bólogatott, fel-le, fel-le, mint egy ember formájú PEZ cukorkaadagoló, majd rogyadozó léptekkel kitámolygott a szobából. Kimenni innen, hát erre vágyott a legkevésbé, de már jó ideje így voltunk vele mind: majdnem mindig azt csináltuk, amit a hátunk közepére kívántunk. Mögöttem Ben felnyögött: – Miért nem lőtted agyon? Miért csak a térdébe? – Költői igazságszolgáltatás – motyogtam magam elé. Leültem Evan ágya szélére. Láttam, amint a szemgolyói meg-megremegnek a szemhéja mögött. Evan meghalt. És én búcsút vettem tőle. Most pedig itt volt, életben volt, és én lehet, hogy nem leszek képes annyit kinyögni, hogy helló. Alig négy mérföldre vagyunk Camp Haventől, Evan. Mi tartott ilyen sokáig? – Nem maradhatunk itt – jelentette ki Ben. – Rossz ötlet volt Adut előreküldeni. Tudtam, hogy nem kéne szétválnunk. Holnap reggel elhúzunk innen. – És mégis hogyan? – kérdeztem. – Megsérültél. Evan is… – Ez nem Evanről szól – vágott a szavamba Ben. – Gondolom, neked ez… – Egyedül ő az oka, hogy te még életben vagy most, és képes vagy nyavalyogni, Parish. – Én nem nyavalygok. – De igen, nyavalyogsz. Úgy játszod az agyad, mint egy kis ribi szépségkirálynő. Sammy felnevetett. Nem emlékszem, hogy hallottam volna nevetni az öcsémet azóta, hogy meghalt az édesanyánk. Ezért most legalább annyira megdöbbentem, mintha egy

tóra leltem volna a sivatag közepén. – Cassie leribizett – tájékoztatta Bent, ha esetleg elkerülte volna a figyelmét. De Ben most nem figyelt Sammyre. – Eddig rá vártunk itt, most meg miatta kerültünk csapdába. Te azt csinálsz, amit akarsz, Sullivan. Én viszont reggel léptem innen, az tuti. – Én is! – tette hozzá Sams. Ben feltápászkodott, egy ideig csak pihegett az ágy szélének dőlve, míg kipihente kicsit az erőfeszítéseket, aztán az ajtó felé bicegett. Sam ott koslatott a nyomában, és én egyikőjüket sem próbáltam megállítani. Mi értelme lett volna? Ben résnyire nyitotta az ajtót, és suttogva megkérte a kint őrködő Dumbót, hogy ne lője le – azért megy ki, hogy segítsen. És akkor egyedül maradtam Evannel. Átültem az ágyra, amelyről az előbb kászálódott fel Ben. Még mindig őrizte testének melegét. Megfogtam Sammy mackóját, és az ölembe húztam. – Hallasz engem? – kérdeztem. Evant. Nem a mackót. – Gondolom, most már kvittek vagyunk, ugye? Te térden lőttél; én is térden lőttelek. Láttad a pucér fenekem; én is láttam a te pucér feneked. Imádkoztál értem; én… A szoba kiúszott a fókuszomból. Megfogtam Mackót, és püfölni kezdtem vele Evan mellkasát. – És mi a helyzet azzal a nevetséges dzsekivel, amit viseltél? Tökfejek, remek! Ez igen. Így kell ezt csinálni. – Újra megütöttem. – Tökfej! – És újra. – Tökfej! – Meg újra. – És most eszedbe jutott, hogy megnézd, hogy vagyok? Most? Megmozdult az ajka, és lassan, ahogy a gumikerékből szökik ki a levegő, egyetlen szó csusszant ki rajta. – Tiszavirág.

33 Kinyitotta a szemét. És eszembe jutott, miket gondoltam a szeméről, hogy a meleg, olvadt csokoládét idézi föl bennem, uhhh! Miért volt ilyen hatással rám, hogy kocsonya lett a térdkalácsomból, és megroggyant a lábam? Ez nem is én voltam! Miért hagytam, hogy megcsókoljon és ölelgessen, és egyáltalán úgy kövessen, szimatoljon a nyomomban, mint egy elhagyott, bánatos, földönkívüli kiskutya? Ki volt ez a srác? Milyen eltorzított valóságverzióból tolta át magát az én személyes torz valóságverziómba? Semmi sem passzolt sehova. És értelme sem volt semminek. Belém zúgni olyasmi lehet neki, mint nekem szerelembe esni egy csótánnyal – de minek nevezzem azt, ahogyan én reagálok rá? Minek nevezik azt? – Ha nem haldokolnál épp, meg minden, azt mondanám, hogy menj a pokolba! – Én nem haldoklom, Cassie. – Megrebbenő szemhéjak. Izzadsággyöngyök az arcon. Remegő hang. – Oké, akkor menj a pokolba! Elhagytál, Evan. Ott hagytál a sötétben, csak úgy, hirtelen, aztán felrobbantottál mögöttem mindent. Meg is halhattunk volna mind, miattad. És épp akkor hagytál cserben, amikor… – Visszajöttem. Kinyújtotta felém a kezét.

– Hozzám ne érj! – Nem vagyok kíváncsi a rémisztő Star Trekes agyegyesítő trükkjeidre. – Betartottam, amit ígértem – suttogta. Hát erre mivel tudtam volna visszavágni? Egy ígéret volt az, ami hozzá vezetett már a kezdet kezdetén. Újra megdöbbentett, mennyire különös, hogy ő ott volt, ahol én voltam, és én ott voltam, ahol ő volt. Az ő ígérete az enyémmel szemben. Az én golyóm az ő golyójáért. Levetkőztetni egymást csak azért, mert nincs választásunk; az eszköztelen egyszerűséghez ragaszkodni egy olyan korban, amelyet Azok uralnak, kábé olyan, mint kecskét áldozni azért, hogy essen az eső. – Majdnem agyonlőttek, te idióta – mondtam. – Az mondjuk eszedbe sem jutott, hogy felkiabálj: Hahó, én vagyok az, ne lőjetek! Megrázta a fejét. – Túl kockázatos lett volna. – Na persze. Sokkal kockázatosabb, mint az, hogy esetleg egy golyó leviszi a fejed. Hol van Porcelányka? Hol van Süti? Megint megrázta a fejét. Kicsoda? – A kislány, aki elrohant az országúton. Meg a nagy melák kölyök, aki utánaeredt. Látnod kellett őket. Most már bólintott. – Észak felé. – Jó, hát azt eddig is tudtam, hogy milyen irányba mentek… – Ne menj utánuk. Ettől megállt bennem az ütő. – Miért mondod ezt? – Nem biztonságos. – Sehol sem biztonságos, Evan. A szeme kezdett fennakadni, már szinte csak a fehérje látszott. El fog ájulni. – Ott van Grace. – Mit mondtál? Ott van Grace? Mit akarsz ezzel mondani? – Grace – mormolta, aztán elájult.

34 hajnalig mellette maradtam. Ültem mellette, ahogy ő is vigyázott rám az öreg tanyaházban. Akaratom ellenére vitt oda, most meg az én akaratom hozta őt ide. Ez így olyan, mintha valamiképpen birtokolnánk egymást. Vagy mintha tartoztunk volna valamivel a másiknak. Akár így, akár úgy, egy adósságot sosem lehet teljes mértékben törleszteni, legalábbis azokat az adósságokat, amelyek igazán számítanak. Megmentettél, mondta, és akkor nem értettem, hogy mitől is mentettem meg. Ez még azelőtt volt, hogy elárulta volna az igazságot magáról. Utána arra gondoltam, hogy ettől a teljes emberiségirtástól, a tömegmészárlástól mentettem meg. Most meg azt gondoltam, hogy nem úgy értette, valamitől mentettem meg, hanem valamiért. És hát pont ez a trükkös rész, a megválaszolhatatlan rész volt az, ami halálosan megrémített: hogy mi lehet az a valami. Nyögdécselt álmában. Ujjai görcsösen kapaszkodtak a takarókba. Félrebeszélt.

Megfogtam a kezét. Égési sérülések és zúzódások borították, és csontja is tört – és én mégis azon töprengtem, mi tartott neki olyan sokáig, hogy rám találjon? Biztos kúszva jött idáig. A keze forró volt, az arca verítéktől csillogott. Most először villant át rajtam a gondolat, hogy Evan Walker akár meg is halhat – talán nagyon is röviddel azután, hogy feltámadt halottaiból. – Életben fogsz maradni – mondtam. – Élned kell. Ígérd meg nekem, Evan. Ígérd meg, hogy életben maradsz. Ígérd meg! Kicsit kiborultam. Igyekeztem higgadt maradni, de nemigen sikerült. – Ezzel most bezárul a kör, és végeztünk egymással; mindketten befejeztük. Te lelőttél engem, és én túléltem. Én lelőttelek téged, és te túlélted. Látod? Ez így működik. Kérdezz csak meg bárkit. Ráadásul te vagy Mr. Ezeréves Szuperlény, akinek az a küldetése, hogy kiiktasson minket, szánalmas emberi lényeket ebben a nagy intergalaktikus rajzásban. Ez a te feladatod. Erre születtél. Vagy erre neveltettél. Mindegy. Tudod, ahogy a világhódítási tervek állnak, úgy tűnik, eléggé megszívtad a feladatod. Most már majdnem egy éve, és mi még mindig itt vagyunk – és most ki az, aki a hátán fekszik, mint egy nyáladzó bogár? Ami azt illeti, tényleg volt némi nyál az állán. Felitattam a takarója sarkával. Nyílt az ajtó, és a jó öreg Süti lépett be a szobába. Mögötte Dumbo, két lapátfüle között széles vigyorral, majd Ben és végül Sam. Végül, mert Porcelányka nem volt sehol. – Hogy van? – kérdezte Ben. – Ég a láztól – válaszoltam. – Félrebeszél. Folyton valami Grace-t emleget. Süti az ablakhoz ballagott, és a fagyos parkolót vizslatta. Olyan bús letargiával sétált át a szobán, mint Füles a Micimackóból. Aztán Benhez fordultam. – Mi történt? – Nem akar beszélni róla. – Hát akkor bírd rá, hogy akarjon. Te vagy az őrmester, nem? – Nem hinném, hogy képes rá. – Vagyis akkor Porcelánykának nyoma veszett, és nekünk fogalmunk sincs, hogy hol lehet, vagy miért tűnt el. – Biztos utolérte Adut – találgatott Dumbo. – És Adu úgy döntött, hogy magával viszi a barlangokhoz, nem vesztegette az időt arra, hogy visszahozza ide. – És ő hol volt? – kérdeztem, fejemmel Süti felé intve. – Kint találtunk rá – válaszolta Ben. – És mit csinált? – Hát csak úgy… csellengett. – Csak úgy csellengett? Tényleg? Srácok, megfordult már valaha is a fejetekben, hogy vajon melyik csapatban játszik Süti? Ben kimerülten ingatta a fejét. – Sullivan, ne is kezdj ebbe… – De most komolyan! Ez a némajáték lehet, hogy szimplán csak kamu. Tökre hasznos, ha az ember nem akar mindenféle béna kérdésre válaszolni. Nem beszélve arról, hogy baromira logikus lépés lenne minden egyes agymosott rajba becsempészni egy beépített embert, ha esetleg valaki a csapatból túl okos kezdene… – Aha, nyilván. És Süti előtt Adu volt a tégla. – Ben kezdett begurulni. – A következő meg biztos Dumbo lesz. Vagy én. Miközben a fickó, aki maga is elismerte, hogy az

ellenségünk volt, itt hever és a te kezedet fogja. – Hogy egészen pontosak legyünk, én fogom az ő kezét. És nem ő az ellenség, Parish. Azt hittem, ezt már letárgyaltuk. – De hát honnan tudhatnánk, hogy nem ölte meg Porcelánykát? Vagy Adut? Honnan tudhatnánk ezt biztosra? – Ó, Istenem, hát csak vess rá egy pillantást! Nem tudna megölni egy… egy… – Nagyon el akartam találni azt a megfelelő dolgot, aminek a meggyilkolásához megvolt az ereje. Ám az egyetlen dolog, amivel éhségtől és alváshiánytól szenvedő agyam abban a pillanatban elő tudott rukkolni, az a tiszavirág volt. Ami viszont tényleg nagyon, de nagyon rossz választás lett volna. Mint egy felelőtlen ómen. Ha egyáltalán létezik ilyesmi, hogy felelőtlen ómen. Ben hirtelen Dumbo felé fordult, akinek megrebbent a tekintete. Azt hiszem, jobb szerette volna, ha Ben haragja másra irányul – bárkire, csak ne rá. – Életben marad? Dumbo a fejét csóválta, a füle hegye élénk rózsaszínűre gyulladt. – Súlyos az állapota. – Pont ezt kérdezem! Mennyire súlyos? Mikor lehet vele elindulni? – Egy ideig biztosan nem. – A fenébe is, Dumbo, beszélj! Mikor? – Néhány hét? Egy hónap talán? A bokája eltört, de lehetett volna rosszabb is. Aztán ott a fertőzés, meg ott az üszkösödés veszélye… – Egy… egy hónap? Egy hónap! – Ben keserűen felnevetett. – Beront ide, kiiktat titeket, belőlem még a szart is kiveri, aztán pár óra múlva már az a helyzet, hogy egy hónapig képtelen lesz mozogni. – Akkor hát menjetek! – ordítottam át a szobán. – Menjetek el mind! Hagyjatok itt vele, aztán majd utánatok megyünk, amint tudunk. Ben szája eddig nyitva volt, most hirtelen becsukta. Sam ott keringett Ben lába körül, egyik aprócska ujját beleakasztva nagy cimbijének derékszíjába. Valami megenyhült bennem a látványtól. Ben elmesélte, hogy a kisöcsémet a táborban Zombi kutyájaként emlegették, mert nem tágított mellőle, hűségesen követte mindenhová. – Ebben van ráció, őrmester! – bólogatott Dumbo lelkesen. – Volt egy tervünk – mondta Ben, alig mozduló ajkakkal. – És mi foggal-körömmel ragaszkodni fogunk hozzá. Amennyiben Adu nem ér vissza holnap ilyentájt, léptünk innen. – Aztán dühösen rám villantva a szemét, hozzáfűzte: – Mindannyian. – Sütire és Dumbóra mutatott. – Ők majd cipelhetik a barátodat, ha cipelni kell. Ben megfordult, nekiütközött a falnak, aztán lepattant róla, és kibicegett a folyosóra. Dumbo nyomban utána eredt. – Őrmester, te hova…? – Az ágyba, Dumbo, az ágyba! Muszáj lefeküdnöm, különben itt esem össze. Tiéd az első őrség. Mazsola… Sam… akárhogy is hívnak, te mit csinálsz? – Megyek veled. – Maradj a nővéreddel. Várj csak! Igazad van. Neki foglalt a keze… szó szerint. Süti! Sullivané a feladat. Menj hunyni egyet, te nagy néma anya… A hangja elhalkult. Dumbo visszajött Evan ágyához. – Az őrmester most totál kimerült – magyarázta, mintha szükségem lett volna a

magyarázatára. – Általában tökre nyugodt szokott lenni. – Ahogy én is – mondtam. – Laza és nyugis. Nincs gáz! De csak nem akart odébbállni. Csak nézett rám, és most már az arca is lángolt, nem csak a füle. – Ő tényleg a pasid? – Kicsoda? Nem, Dumbo. Ő csak egy srác, akivel találkoztam egyik nap, amikor épp meg akart ölni. – Ja. Akkor jó. – Mintha megkönnyebbült volna. – Mert ő is olyan, mint Vosch, tudod. – Ő egyáltalán nem olyan, mint Vosch. – Úgy értem, ő is Azok közül való. – Most már egészen halkan beszélt, mintha valami szörnyű titkot fedne fel. – Zombi azt mondta, hogy Azok nem olyanok, mint a kicsi poloskák az agyunkban, hanem valahogy letöltötték magukat belénk, mint valami számítógépes vírus vagy valami ilyesmi. – Aha. Valami ilyesmi. – Ez furi. – Hát, gondolom, éppenséggel házi macskákba is letölthették volna magukat, de úgy egy kicsit tovább tartana eltörölni minket a föld színéről. – Egy-két hónappal csak – mondta Dumbo, mire elnevettem magam. És ugyanúgy meglepődtem ezen, mint korábban Sammy nevetésén. Ha ki akarod ölni az emberséget az emberi lényekből, azt hiszem, jó kezdet lehet kiölni belőlük a nevetést. Sosem voltam túl jó töriből, de meg vagyok győződve arról, hogy az olyan szemétládák, mint Hitler, nem nevetgéltek túl gyakran. – Azért még mindig nem értem – folytatta Dumbo –, hogy miért állna át valaki Azok közül a mi oldalunkra. – Lehet, hogy még ő maga sem érti, hogy miért tette. Dumbo bólintott, kihúzta magát, és vett egy nagy levegőt. Hullafáradt volt, alig állt a lábán. De hát mind így voltunk ezzel. Halkan utánaszóltam, mielőtt kiment volna a szobából: – Dumbo! – Ben kérdését ugyanis megválaszolatlanul hagyta. – Túl fogja élni? Hosszú ideig nem mondott semmit. – Ha én földönkívüli lennék, és akármilyen testet választhatnék magamnak – mondta lassan –, én tuti, hogy valami bazi erőset választanék. És azután, csak hogy biztos lehessek benne, hogy túlélem a háborút, valahogyan…, izé, immúnissá tenném a testem minden földi vírussal és bacival szemben. Vagy legalábbis ellenállóvá. Tudod, mint mikor beoltatod a kutyádat veszettség ellen. – Te baromi okos srác vagy, Dumbo, ugye tudod? – mosolyodtam el. – Ezt a nevet a fülem miatt ragasztották rám – mondta, és még jobban elpirult. Kiment. Olyan furcsa, ijesztő érzésem volt, mintha valaki figyelne. Mert valaki tényleg figyelt: az ablak melletti őrhelyéről Süti engem bámult. – És mi a helyzet veled? – kérdeztem. – Mi a te történeted? Miért nem szólalsz meg soha? Elfordult. Lehelete párafoltot hagyott az ablakon.

35 – Cassie! cassie, kelj fel! Azonnal talpra ugrottam. Ott szundítottam el összegömbölyödve Evan mellett, fejem az övé mellett, kezem a kezében – és mégis ez hogy történhetett? Sam az ágy mellett állt, és a karomat rángatta. – Kelj fel, Sullivan! – Ne hívj így, Sams – morogtam. Vérző fény világította meg a szobát; késő délután volt már. Átaludtam az egész napot. – Mi van…? Egyik ujját a szája elé tette, a másikkal meg a mennyezetre mutatott. Hallgasd csak! És akkor meghallottam a helikopter rotorjának összetéveszthetetlen zúgását. Előbb csak halkan, aztán egyre hangosabban bömbölt. Kiugrottam az ágyból, megmarkoltam a puskám, és követtem Samet a folyosóra, ahol Süti és Dumbo csoportosult Ben körül. Az egykori hátvéd ott guggolt, és átvette az irányítást. – Lehet, hogy csak egy őrjárat – suttogta. – Nem minket keresnek. Két raj volt kint, amikor felrobbant a kiképzőtábor. Talán ez egy mentőakció. – Begyűjtik a nyomainkat, tudják, hogy kik vagyunk! – mondta Dumbo bepánikolva. – Végünk van, őrmester. – Talán mégsem. – Ben optimista volt. Visszanyert egy kicsit a karizmájából. – Halljátok? Máris távolodnak… És tényleg, nem a képzelete játszott vele: a zúgás gyengült. Vissza kellett tartanunk a lélegzetünket ahhoz, hogy halljuk. Még tíz percig kint maradtunk a folyosón, míg már semmi zajt nem hallottunk. Aztán további tíz percig vártunk, nehogy visszatérjenek. Ben hangosan fújt egyet. – Azt hiszem, megúsztuk… – De meddig? – akarta tudni Dumbo. – Nem kéne itt maradnunk éjszakára, őrmester. Én már most elindulnék a barlangokhoz. – És megkockáztassuk, hogy elkerüljük Adut? – Ben megrázta a fejét. – Vagy kockáztassuk azt, hogy esetleg visszatér a helikopter, miközben kint vagyunk a nyílt terepen? Nem, Dumbo. Tartjuk magunkat a tervhez. Álló helyzetbe lökte magát. Rám esett a pillantása. – Mizu Buzz Lightyearrel? Semmi változás? – Evannek hívják, és nincs. Semmi változás. Ben mosolygott. Én nem tudom, talán a küszöbönálló veszélytől, de mintha új életre kelt volna, talán ugyanazon okból, amiért a zombik húsevők, és csak egy fogás szerepel az étlapjukon. Vajon miért nem hallottunk soha vega élőhalottakról? Végtére is, mi a kihívás egy spárgatál letámadásában? Sams kuncogni kezdett. – Zombi csillagharcosnak nevezte a pasidat. – Ő nem csillagharcos. Amúgy meg miért is nevezi mindenki a pasimnak? Ben egyre szélesebben vigyorgott. – Miért, nem a pasid? De hát megcsókolt… – A szádat? – kérdezte Dumbo. – Ó, igen. Kétszer is. Amit én láttam. – Nyelves csók volt?

– Fúúújj! – Sammy olyan képet vágott, mint aki citromba harapott. – Vigyázz, pisztoly van nálam – jelentettem be, és félig komolyan is gondoltam. – Én semmiféle nyelvet nem láttam – mondta Ben. – És szeretnél? – Kiöltöttem rá a nyelvem. Dumbo nevetett. Még Süti is elmosolyodott. Ebben a pillanatban bukkant fel a folyosón a lány; a lépcsőházból lépett ki, és utána hirtelen nagyon furcsa dolgok történtek nagyon gyorsan.

36 Sárfoltos (de lehetett éppenséggel véres is), rongyos, rózsaszínű Hello Kitty-s póló. Rövidnadrág, amely egykor drapp lehetett talán, mostanra mindenesetre piszkosfehérre fakult. Szutykos, valaha fehér strandpapucs, melynek pántján kitartóan ott lógtak még a strasszok. Keskeny manóarcocska, benne hatalmas szempár és sok-sok haj, azaz inkább kócos sötét lobonc. És bár nagyon fiatal volt, úgy Sammy korú, olyan vékony volt, hogy sovány arcocskája egy kis törékeny öregasszonyéra emlékeztetett. Senki meg se mukkant. Csak álltunk ott döbbenten, szinte sokkos állapotban. Ahogy egyszer csak előttünk termett a folyosó másik végén, hangosan vacogó fogakkal, a farkasordító hidegben egymásnak verődő csontos térdekkel, felidézett bennem egy másik pillanatot, azt, amikor a Hamugödör táborban megjelentek a sárga iskolabuszok, mikor már rég nem is léteztek iskolák. Olyasminek voltunk a szemtanúi megint, ami egyszerűen képtelenség volt. Aztán Sammy bizonytalan suttogása: – Megan? Ekkor Ben is megszólalt: – Ki a fene ez a Megan? Nagyjából mindannyiunkban ugyanez a kérdés fogalmazódott meg. Sam már rohant is oda hozzá, mielőtt bárki felocsúdott és leállíthatta volna. Már majdnem ott volt mellette. A kislány nem mozdult. Mintha még pislogni se pislogott volna. A tekintete élénken csillogott az egyre fogyatkozó fényben, és volt benne valami madárszerű, mint egy töpörödött kis bagoly szeme. Sam felénk fordult, és közölte: – Hát Megan! – Mintha mindenki számára teljesen nyilvánvaló dologra mutatna rá. – Ez itt Megan, Zombi. Velem utazott a buszon! Ezután újra a kislány felé fordult. – Szia, Megan – köszöntötte olyan könnyedén, mintha csak a játszótéren találkoztak volna össze egy mászóka mellett. – Süti – szólalt meg Ben nagyon halkan –, ellenőrizd a lépcsőket! Dumbo, te az ablakokat. Aztán ketten fésüljétek át az egész első emeletet. Kizárt, hogy egyedül érkezett volna. És akkor a kislány megszólalt, valami olyan magas, csikorgóan panaszos hangon, ami engem leginkább arra emlékeztetett, amikor valaki a körmével karistolja az iskolai táblát. – Fáj a torkom. Nagy szeme fennakadt, szinte csak a szeme fehérje látszott. A térde megroggyant. Sam

rohant felé, de már túl késő volt: a kislány a földre zuhant, a homloka keményen koppant a vékony szőnyeggel borított padlón, épp csak egy szemvillanásnyival korábban, mint hogy Sam odaért volna. Mi is odarohantunk Bennel, aki lehajolt hozzá, hogy felemelje. Félrelöktem. – Neked semmit sem lenne szabad megemelned – korholtam. – De hát semmi súlya nincs – ellenkezett. Felemeltem. Igaza volt. Megan alig nyomott többet, mint egy zsákocska liszt; csak csont és bőr, meg haj és fog volt az egész gyerek. Ölben vittem Evan szobájába, ráfektettem egy üres ágyra, és hat takarót terítettem reszkető kis testére. Megkértem Samet, hogy hozza be a puskám a folyosóról. – Sullivan – szólított meg Ben a küszöbről. – Valami nem kerek. Bólintottam. Mekkora esélye van annak, hogy véletlenül, szerencsésen pont idetalál, a mi szállónkba? És még ennél is sokkal kisebb volt az esélye annak, hogy ezt a hideget túléli a kis nyári szerelésében. Bennel ugyanarra gondoltunk: húsz perccel azután, hogy meghallottuk a helikoptert, ez a Megan gyerek megjelent a küszöbünkön. Nem a saját lábán csámborgott be hozzánk. Ideszállították. – Tudják, hogy itt vagyunk – mondtam. – De ahelyett, hogy szétlőtték volna ezt az egész kócerájt, ide pottyantották őt közénk. Miért? Sam visszajött a puskámmal. – Ő Megan – mondta. – A buszon találkoztunk, amikor Camp Havenbe vittek minket, Cassie. – Kicsi a világ, mi? – Eltoltam Samet az ágy közeléből, Ben mellé. – Valami ötlet? Ben az állát dörzsölgette. Én a nyakam vakargattam. Túl sok gondolat kavargott mindkettőnk fejében. Néztem, ahogy az állát dörzsölgeti, nézte, ahogy a nyakam vakargatom, és akkor hirtelen megszólalt: – Nyomkövető. Beléágyazták azt a kis golyócskát. Hát persze. Ezért is Ben a főnök. Ő az Ötletember. Finoman végigmasszíroztam Megan ceruzavékony nyakát, keresve az árulkodó dudort. Sehol semmi. Benre pillantottam, és megráztam a fejem. – Tudták, hogy ellenőrizni fogjuk a tarkóját – mondta türelmetlenül. – Vizsgáld át az egész testét, Sullivan. Minden egyes porcikáját. Sam, te velem jössz. – Miért nem maradhatok? – nyafogott Sam. Végül is épp most találkozott újra egy régen látott barátjával. – Mi van, pucér lányt akarsz látni? – kérdezte Ben, és vágott egy arcot. – De durva! Ben kituszkolta Samet az ajtón, és maga is kihátrált a szobából. Az öklömet a szememre szorítottam. A francba! A jó büdös francba! Lehúztam Meganról a takarókat, feltárva csenevész testét a téli este utolsó, haldokló fénysugarainak. Hegek, zúzódások, nyílt sebek, több réteg sár és mocsok alatt ott volt ő, akinek a közömbösség szörnyű kegyetlensége, a kegyetlenség brutális közönye, mint egy véső, csontig lefaragta a testét – egy volt közülünk, és mindegyikünk ő volt. Ő volt Azok mesterműve, a magnum opusuk, egyben az emberiség múltja és jövője. Ő volt az élő bizonyítéka annak, amit velünk tettek, egyszersmind annak ígérete, amit tenni fognak velünk. És sírva fakadtam. Meganért sírtam, és magamért, és a testvéremért, és mindazokért, akik túl

ostobák vagy szerencsétlenek, és még életben vannak. Ne rinyálj, Sullivan, ez van. Most itt vagyunk, aztán már nem vagyunk, és ez már az ő érkezésük előtt is így volt. Mindig is így volt. Nem Azok találták fel a halált; ők csak tökéletesítették. Arcot adtak a halálnak, és aztán a mi arcunkba tolták, mert tudták, hogy egyedül így lehet megtörni és elpusztítani minket. Nem egy kontinensen vagy óceánon fog véget érni, sem hegyen, sem síkságon, sem dzsungelben, sem sivatagban. Ott fog véget érni, ahol elkezdődött. Ahol mindig is volt, kezdettől fogva: a legutolsó még dobogó emberi szív csataterén. Levettem róla a szennyes, szétfoszlott nyári holmit. Széttártam a karját és a lábát, mint azon a da Vinci-rajzon, amelyiken egy meztelen csávó van egy négyzetben, a négyzet meg egy körben. Kényszerítettem magam, hogy lassan, módszeresen haladjak, a fejétől indulva, végig lefelé a testén. Közben folyton azt suttogtam neki, hogy bocsánat, bocsánat, miközben nyomkodtam, masszíroztam, tapogattam, átkutattam. Már nem voltam szomorú. Voschra gondoltam, ahogy az ujja lenyomja a gombot, amely szénné égeti az ötéves öcsém agyát, és én annyira erősen vágytam arra, akartam, hogy megízleljem a vérét, hogy ösztönösen összegyűlt a nyál a számban. Azt mondod, tudod, hogyan gondolkodunk mi? Akkor azt is tudod, hogy mit fogok tenni. Csipesszel fogom letépni az arcodat. Egy varrótűvel fogom kitépkedni a szíved. Hétmilliárd apró szúrással foglak kivéreztetni, mindegyikünkért jár beléd egy-egy döfés. Ez az ára. Ezt fogod megfizetni. Készülj föl, mert mihelyt sikerül megfosztani az emberiséget az emberségétől, embertelen emberi lények állnak majd veled szemben. Más szóval, megkapod, amiért fizettél, te rohadék!

37 Behívtam bent a szobába. – Semmi – közöltem. – És alaposan megnéztem tényleg… mindenhol. – Mi a helyzet a torkával? – kérdezte Ben halkan. Érezte a hangomban a leülepedett haragot. Rájött, hogy egy őrülttel beszél, vagyis tojáshéjon táncol. – Épp mielőtt elájult volna, azt mondta, hogy fáj a torka. Bólintottam. – Megnéztem azt is. Nincs benne semmiféle nyomkövető golyócska, Ben. – Egészen biztos vagy benne? Elég különös, hogy egy összefagyott, alultáplált gyereknek az az első szava, amikor felbukkan, hogy „fáj a torkom”. Oldalazva sompolygott az ágy mellé, nem tudom, talán attól tartott, hogy egy rossz pillanatomban fúriaként rontok rá? Nem mintha ilyen valaha is előfordult volna. Finoman rányomta a kezét a kislány homlokára, míg a másik kezével megpróbálta szétfeszíteni a száját. Közel hajolt hozzá, és bekukucskált. – Alig látni – mormogta. – Ezért használtam ezt – mondtam, átnyújtva Sam tábori mini elemlámpáját. Ben bevilágított vele a lány torkába. – Elég piros – jegyezte meg. – Így van. Ezért is mondta, hogy fáj neki. Ben megvakarta borostás állát, és töprengeni kezdett a problémán.

– Nem azt mondta, hogy „segítsetek”, vagy hogy „megfáztam”, vagy akár azt, hogy „az ellenállás hiábavaló”. Csak azt, hogy „fáj a torkom”. – „Az ellenállás hiábavaló”? Tényleg? – kérdeztem, és karba fontam a kezem. Sam az ajtó körül ólálkodott. Csészealj nagyságú barna szemek. – Jól van, Cassie? – kérdezte. – Életben van – válaszoltam. – Lenyelte! – kiáltott fel Ben. Az Ötletember. – Azért nem találtad meg, mert a gyomrában van! – Azok a nyomkövető eszközök nem nagyobbak egy rizsszemnél – emlékeztettem. – Miért fájna, ha lenyeli? – Én nem azt mondom, hogy az eszköz sértette fel a torkát. A torkának semmi köze az egészhez. – Akkor miért aggódsz annyira amiatt, hogy fájlalta a torkát? – Elmondom én neked, hogy mi aggaszt, Sullivan. – Érezhetően nagy erőfeszítésébe került megőriznie a hidegvérét, de kettőnk közül valakinek nyugodtnak kellett maradnia. – Az, hogy mint derült égből a villámcsapás megjelent köztünk, egy csomó dolgot jelenthet, de semmi jót. Igazából csakis rossz dolgot jelenthet. Valami nagyon rossz dolgot, amit csak tovább rosszabbít a tény, hogy nem tudjuk, miért küldték közénk. – Rosszabbít? – Haha. A bunkó sportoló, aki nem beszéli a királynő nyelvét. Istenemre esküszöm, hogy a következő embert, aki a kijavít, pofán vágom. Felsóhajtottam. A harag lassan elszivárgott belőlem, és nem maradt utána más, csak egy vértelen, szerencsétlen, üres emberi hüvely. Ben hosszú ideig figyelte Megant. – Fel kell ébresztenünk – döntötte el. Aztán Dumbo és Süti is betódult a szobába. – Ne is mondd – fogadta Ben Sütit, aki persze nem is mondta volna. – Semmit se nem találtatok. – Semmit sem – javította ki Dumbo. Ben nem vágta pofán Dumbót. Viszont kinyújtotta felé a kezét. – Kérem a kulacsod. – Azután lecsavarta a kupakját, és odatartotta Megan homloka fölé. Egy vízcsepp remegett, egyre jobban megnyúlva, a kulacs szájának peremén. Mintha egy örökkévalóságig függött volna rajta. Még mielőtt lejárt volna az örökkévalóság, egy rekedtes hang szólalt meg mögöttünk. – Én nem tenném a helyetekben. Evan Walker ébren volt.

38 Mindenki ledermedt. Még a hosszan nyúló vízcsepp is megtorpant a kulacs száján, és nem csöppent le. Az ágyból vörös, láztól csillogó szemmel figyelt minket Evan, arra várva, hogy valaki feltegye a nyilvánvaló kérdést, amelyet végül Ben tett fel: – Miért?

– Ha így ébresztitek, vehet egy nagy lélegzetet, amikor hirtelen magához tér. És az nagyon rossz lenne. Ben odafordult hozzá. A vízcsepp a szőnyegre pottyant. – Mi a fenéről beszélsz? Evan nyelt egyet egy keserves grimasz kíséretében. Az arca ugyanolyan fehér volt, mint alatta a párnahuzat. – Van benne implantátum – de nem nyomkövető. Ben kemény vonallá szorította össze a száját. Bármelyikünknél hamarabb leesett neki. Rásuhintott Dumbóra és Sütire. – Kifelé! Sullivan, ti is húzzatok ki Sammel. – Nem megyek sehova – közöltem. – Pedig kéne – mondta Evan. – Nem tudom, milyen finomra kalibrálták. – Mit kalibráltak milyen finoman mire? – firtattam. – A robbanószerkezetet a szén-dioxid koncentrációjára. – Evan félrekapta a tekintetét. A következő szavakat nehéz volt kiejtenie. – A lélegzetvételünk, Cassie. Mostanra már mindenki vágta, miről van szó. De van különbség a között, hogy valamit megértünk, illetve hogy valamit elfogadunk. Ez a lehetőség elfogadhatatlan volt számunkra. Minden rossz tapasztalatunk ellenére még mindig voltak olyan helyek, ahová az elménk egyszerűen nem volt hajlandó belépni. – Menjetek le a földszintre, mindenki! – mordult ránk Ben. – Az nincs elég messze – rázta meg a fejét Evan. – El kéne hagynotok az épületet. Ben egyik kezével Dumbo karját ragadta meg, a másikkal pedig Sütiét, és az ajtó felé lökdöste őket. Sam a fürdőszoba felé hátrált, aprócska öklét a szájába tömve. – És valakinek ki kéne nyitnia azt az ablakot – zihálta Evan. Kilöktem Samet a folyosóra, odatrappoltam az ablakhoz, és minden erőmet beleadva nekifeszültem, hogy kinyissam. De nem mozdult, valószínűleg befagyott a zár. Ben félretolt az útból, és puskája agyával betörte az üveget. Fagyos levegő árasztotta el a szobát. Ben visszalépett Evan ágyához, habozás nélkül belemarkolt a hajába, és húzni kezdte maga felé. – Te rohadt gazember… – Ben! – Megnyugtatóan rátettem a kezem a karjára. – Hagyd. Ő nem csinált… – Ja, igaz. El is felejtettem, ő a jó gonosz idegen. – Elengedte. Evan visszaesett az ágyba; annyi ereje sem volt, hogy ülve maradjon. Ezután Ben valami olyasmi megtételére buzdította, ami anatómiailag kivitelezhetetlen. Evan tekintete most rajtam állapodott meg. – A torkában. Közvetlenül a gégefedő fölé függesztve. – A lány egy bomba – mondta ki Ben reszketve a haragtól. Alig akarta elhinni. – Fogtak egy kiskölyköt, és csináltak belőle egy improvizált robbanószerkezetet. – Nem tudjuk eltávolítani belőle? – kérdeztem. Evan megrázta a fejét, aztán visszakérdezett: – Hogyan? – Épp ezt kérdezte tőled ő is, te szarházi – ugatta Ben. – A robbanószer hozzá van kapcsolva a torkába beágyazott szén-dioxid-detektorhoz. Ha megszakad a kapcsolat, felrobban. – Ez nem válasz a kérdésemre – hívtam fel a figyelmét. – Nem tudnánk kivenni belőle

anélkül, hogy kilőné a darabjainkat a világűrbe? – Megvalósítható… – Megvalósítható. Megvalósítható. – Ben már megint azt a furcsa nevetését hallatta, ami inkább csuklásra hasonlított. Attól féltem, hogy megárt neki, ha túlzásba viszi. – Evan – mondtam olyan kedvesen és nyugodtan, amennyire csak tőlem telt –, megcsinálhatjuk anélkül, hogy…? – Képtelen voltam kimondani, de Evan így is értette. – Jóval nagyobb az esélye, hogy nem robban fel, ha megteszitek – mondta. – Anélkül hogy… mi? – Ben nemigen tudta követni a gondolatmenetünket. Nem az ő hibája volt. Még mindig ott küzdött-csapkodott a karjával azon az ép elmével felfoghatatlan helyen, mint egy szegény, nyomorult úszó, aki örvénybe került. – Anélkül, hogy előbb megölnénk – magyarázta meg Evan.

39 Bennel a folyosón hívtuk össze az utolsó „úristen, gáz van” értekezletet. Ben utasította a többieket, hogy menjenek át a parkoló másik oldalán lévő kajáldába, és rejtőzzenek el ott, amíg nem jelezzük, hogy tiszta a levegő – vagy amíg fel nem robban a hotel, végül is ez a két opció van. Sam megpróbált ellenszegülni, de Ben szigorúan kitartott a terv mellett. Sam könnyekkel a szemében, látványosan duzzogott. Ben emlékeztette, hogy katona, márpedig a katonáknak követni kell a parancsot. Amúgy meg, ha ő is itt marad velünk, ki fogja megvédeni Sütit és Dumbót? Mielőtt elment volna, Dumbo megjegyezte: – Én vagyok az orvos. – Kitalálta, hogy mire készül Ben. – Nekem kéne megcsinálni, őrmester. Ben megrázta a fejét, és egyszerűen csak annyit mondott: – Kifelé! Aztán már csak mi maradtunk. Ben tekintete nyugtalanul rebbent ide-oda. A csapdába esett csótány. A sarokba szorított patkány. A zuhanó ember, aki leesett a szikláról, és sehol egy bokor vagy ág, amiben megkapaszkodhatna. – Hát, gondolom, ezzel a nagy rejtvény megoldódott, nem? – jegyezte meg. – Csak azt nem értem, hogy miért bíbelődnek ilyesmivel, miért nem dobtak ránk simán pár Hellfire rakétát, és vége. Tudják, hogy itt vagyunk. – Az nem az ő stílusuk – feleltem. – Stílusuk? – Nem tűnt fel neked, hogy mennyire személyes jellegű ez az egész? Kezdettől fogva? Valami különös kielégülést találnak abban, ahogy kinyírnak minket. – Aham. Hát. Most már vágom, miért akartál randizni valakivel Azok közül – állapította meg Ben undorral vegyes csodálattal. Ez igazán nem volt szép tőle. Azonnal észbe is kapott, és megpróbált kimászni belőle: – De hát kit akarunk mi becsapni, Cassie? Nincs itt semmi eldöntenivaló, maximum az, hogy ki fogja megtenni. Lehet, hogy fel kéne dobnunk egy érmét. – Talán mégis Dumbónak kéne. Nem azt mondtad, hogy a táborban kapott sebészeti kiképzést? – Sebészeti? – kérdezett vissza felvont szemöldökkel. – Te most viccelsz velem, ugye?

– Hát, különben meg hogy fogjuk…? – Aztán megértettem. Elfogadni képtelen voltam, de megértettem. Tévedtem Bennel kapcsolatban. Jóval mélyebbre merült azon a felfoghatatlan helyen, mint én. Vagy tízezer méterrel mélyebbre. Mint egy könyvből, úgy olvasott az arcomról. Lesütötte a szemét, és elvörösödött. Nem mintha zavarban lett volna; sokkal inkább a benne fortyogó sötét haragtól, amely már túlcsordult a kimondható szavakon. – Nem, Ben. Ezt nem tehetjük meg. Felemelte a fejét. A szeme csillogott. A keze remegett. – Én meg tudom tenni. – Nem, nem tudod. – Ben Parish egyre mélyebbre süllyedt. Fuldoklott. Olyan mélyen volt már, hogy nem voltam biztos abban, hogy utána tudok még nyúlni, vagy hogy lesz elég erőm felszínre húzni. – Én nem kértem ezt – mondta. – Nem én akartam így! – Ő sem, Ben. Közelebb hajolt, és akkor valami másfajta tüzet láttam fellobbanni a szemében. – Én nem őmiatta aggódom. Egy órával ezelőtt ez a lány még nem is létezett számomra. Érted? Semmi sem volt, szó szerint semmi. Nekem te vagy, meg a kisöcséd, meg Süti és Dumbo. Ő itt az övék. Hozzájuk tartozik. Nem én vittem el őt. Nem én csaltam föl ravaszul egy buszra azzal, hogy tökéletes biztonságban lesz, és nem én nyomtam le egy bombát a torkán. Ez mind nem az én hibám. Az én dolgom az, hogy vigyázzak a saját szaros életemre, meg a tietekre, amilyen sokáig csak bírok, és ha ez azt jelenti, hogy valaki, aki számomra semmit sem jelent, meghal, akkor ez van. Alig bírtam tartani magam. Nekem ez túl sok volt: Ben szavai túl mélyre hatoltak, a nyomás túl nagy volt, nem kaptam levegőt. – Ez van – mondta keserűen. – Sírj csak, Cassie. Sirasd meg őt. Sirasd meg a gyerekeket. Nem hallanak téged, és nem is láthatnak, és azt sem érezhetik át, hogy mennyire fáj miattuk a szíved, de azért sírj csak értük. Egy könnycseppet mindegyikükért, megtelik velük egy egész kicseszett óceán, sírj csak. Tudod, hogy igazam van. Tudod, hogy nincs választásom. Azt is tudod, hogy Adunak igaza volt. Minden a kockázatról szól, a világon minden. Mindig is arról szólt minden. És ha egy kislánynak meg kell halnia azért, hogy hat másik ember életben maradjon, akkor ez az ára. Ez az ára. Hátrébb lökte magát. Aztán elbicegett mellettem a folyosón egészen a betört ajtóig, és én nem bírtam se mozdulni, se beszélni. Egy ujjamat sem emeltem fel, hogy megakadályozzam, egyetlen érvet sem hoztam fel ellene, egyetlen szalmaszálat sem tettem keresztbe, hogy leállítsam. Oda jutottam, ahol már nincsenek szavak, és ahol a gesztusoknak sincs már semmi értelmük. Állítsd meg őt, Evan. Kérlek, állítsd meg, mert én képtelen vagyok rá. Ahogy a föld alatti biztonsági szobában arcukat felém fordították, és az én néma imám, a reménytelen ígéretem: Másszatok fel a vállamra, másszatok fel a vállamra, másszatok fel a vállamra. Nem fogja lelőni. A kockázat miatt. Megfojtja. Egy párnát tesz az arcára, és addig szorítja rá, míg már nem kell többé rászorítania. Nem hagyja ott a testét: az kockázatos. Kiviszi, de nem temeti el, és nem is égeti el: az kockázatos. Beviszi jó mélyen az erdőbe, odahajítja a fagyos talajra, mint megannyi más szemetet, a héják, a varjak és a bogarak prédájául. A kockázat.

Lecsúsztam a fal mellett. Térdemet a mellemhez húztam, átkulcsoltam a karommal, és lehajtottam a fejem. Befogtam a fülem, hogy ne halljak. Becsuktam a szemem. És láttam Vosch ujját, amint lenyomja a gombot, Ben két kezét, ahogy leszorítja a párnát, a saját ujjam a puska ravaszán. Sam, Megan. A Keresztes Katona. És Adu hangja szólt hozzám a néma sötétségben: Néha rosszkor vagyunk rossz helyen, és ami történik, azért senki sem hibás. És amikor Ben kijön majd, feldúltan és üresen, én felállok, és odamegyek hozzá, és megvigasztalom. Megfogom a kezet, amely megölt egy gyereket, és meggyászoljuk majd magunkat és a döntéseinket, amelyek egyáltalán nem a mi döntéseink voltak. Ben kijött. Leült a fal mellé tíz ajtóval odébb. Egy perc múltán felálltam, és odamentem hozzá. Nem nézett rám. Karját a térdén tartotta, és lehorgasztotta a fejét. Leültem mellé. – Tévedsz – mondtam. Megvonta a vállát: És akkor mi van? – Ő hozzánk tartozott. Mindannyian hozzánk tartoznak. Fejét hátravetette a falnak. – Hallod őket? Azokat a kurva patkányokat! – Ben, szerintem el kéne indulnotok. Most. Ne várd meg a reggelt. Fogd Dumbót és Sütit, és menjetek a barlangokhoz, amilyen gyorsan csak tudtok. Talán Adu tud segíteni rajta. Ben hallgat rá, mindig úgy tűnt, hogy egy kicsit tart tőle, tiszteli is. Mélyen a torkából tört föl a nevetése. – Kicsit kivagyok most, Sullivan. Összeroppantam. Valami eltört bennem, Sullivan. – Rám nézett. – És Walker nincs abban az állapotban, hogy megtegye. – Hogy mihez nincs jó állapotban? – Hogy kivágja azt az átkozott cuccot onnan. Itt most te vagy az egyedüli, akinek legalább ötvenszázalékos eséllyel sikerülhet. – Te nem…? – Nem tudtam megtenni. Megint felnevetett. A feje feltört a mélyből a vízfelszínre, és vett egy nagy, életet adó lélegzetet. – Képtelen voltam rá.

40 A szoba, ahol a kislány feküdt, hidegebb volt, mint egy hűtőkamra. Evan közben felült. Rám nézett, amikor beléptem. A földön egy párna hevert, ahova Ben lehajította, felvettem, és odaültem Evan ágyának lábához. Nem volt más, csak megdermedő leheletünk, dobogó szívünk, a sűrűsödő csend közöttünk. Míg egyszer csak meg nem szólaltam: – Miért? – Hogy szétrobbanjon minden, ami maradt. Hogy szétszakadjon a végső, elszakíthatatlan kötelék. A mellemhez szorítottam a párnát, és lassan hintáztam előre-hátra. Hideg van.

Dermesztő hideg. – Senkiben nem lehet megbízni – mondtam. – Még egy gyerekben sem. A hideg átjárta a csontjaimat, és behatolt a csontvelőmbe is. – Mi vagy te, Evan Walker? Mi vagy? Nem akart rám nézni, úgy válaszolt: – Már mondtam. – Igen, mondtad. – Bólintottam. – Mr. Nagy Fehér Cápa. Én azonban nem vagyok az. Még nem. Nem fogjuk megölni, Evan. Ki fogom szedni belőle, te pedig segíteni fogsz nekem. Nem vitatkozott velem. Tudta, hogy nem lett volna értelme. Ben segített összeszedni minden kelléket, eszközt, amire szükségünk lehet, mielőtt csatlakozott volna a többiekhez a szemközti kajáldában. Mosdókesztyű. Törülközők. Egy légfrissítő. Dumbo tábori sebészkészlete. A lépcsőházajtóban búcsúztunk el egymástól. Mondtam, hogy legyen óvatos lefelé menet, mert itt-ott kitaposott belű patkányok hevernek a lépcsőn, nehogy megcsússzon. – Elvesztettem a fejem az előbb – mondta lesütött szemmel, lábával a szőnyeget dörzsölgetve maga előtt, mint egy zavarban lévő kisfiú, akit hazugságon kaptak. – Elég gáz voltam. – Titkod velem száll a sírba. – Sullivan… Cassie – mosolygott. – Ha esetleg mégsem… csak el akartam mondani neked… Vártam. Türelmesen. – Ezek az ostoba barmok óriási hibát követtek el – bökte ki végül –, hogy nem téged nyírtak ki legelőször. – Benjamin Thomas Parish, ez a legédesebb és legbizarrabb bók, amit valaha is kaptam. Adtam egy puszit az arcára. Adott egy csókot a számra. – Tudod – súgtam –, egy éve még a lelkemet is eladtam volna az ördögnek ezért. Megrázta a fejét. – Nem ér annyit. És akkor, egy tízezred másodpercnyi ideig minden mögöttünk maradt: a kétségbeesés, a bánat, a düh, a fájdalom, az éhség, és a régi Ben Parish feltámadt halottaiból. A tekintet, amely felnyársalt. A mosoly, amely gyilkolt. A következő pillanatban aztán mindez elenyészett, és visszatért az új Ben, akit Zombinak hívtak, és én megértettem valamit, amit korábban nem sikerült: lányos ábrándozásaim tárgya tényleg meghalt, ugyanúgy, ahogy az a lány is rég meghalt már, aki utána sóvárgott. – Na, kifelé! – indítottam útjára. – És ha hagyod, hogy bármi baja essék a kisöcsémnek, levadászlak, mint egy véreb. – Lehet, hogy hülye vagyok, de azért annyira nem, hogy ezt kockáztassam. Aztán elnyelte a lépcsőház áthatolhatatlan sötétje. Visszamentem a szobába. Nem tudom megcsinálni. Muszáj megcsinálnom. Evan egészen hátrahúzódott ültében az ágyon, míg a hátsója a falhoz nem ért. Becsúsztattam a karom Megan vézna kis teste alá, és lassan, óvatosan felemeltem, majd megfordultam vele, és áthelyeztem Evan ágyára, fejét az ölébe téve. Felemeltem a légfrissítő sprayt (Az illatok kifinomult keveréke!), és átitattam vele a mosdókesztyűt. Reszketett a kezem. Kizárt, hogy én ezt meg tudom csinálni. Kizárt, hogy nem tudom.

– Egy ötágú kampó – mondta halkan Evan. – A jobb mandula alá van beágyazva. Ne próbáld meg kihúzni. Fogd meg jó erősen a drótot, ejts egy vágást minél közelebb a kampóhoz, azután húzd ki a kampót – nagyon lassan. Ha a drót lejön a kapszuláról… – Bumm! – mondtam, idegesen bólintva. – Tudom. Ezt a részt már elmondtad. Kinyitottam az orvosi készletet, és kivettem egy csipeszt meg egy sebészollót. Kicsik voltak, mégis óriásinak tűntek. Felkattintottam a mini zseblámpát, és a végét a fogam közé vettem. Odaadtam Evannek a tömény fenyőillatot árasztó mosdókesztyűt. Rászorította Megan orrára és szájára. A kislány teste görcsösen megvonaglott, szemhéja felpattant, szemgolyója fennakadt, kilátszott a szeme fehérje. Az ölében szűziesen összekulcsolt keze megrándult, aztán elernyedt. Evan a mellkasára ejtette a mosdókesztyűt. – Ha felébred, miközben a torkában matatok… – mondtam, számban a lámpával, és ettől az egész úgy hangzott, mint egy amatőr hasbeszélő gyenge próbálkozása: A eléred iközze a tókába atatok… Evan bólintott. – Százféleképpen is el lehet ezt szúrni, Cassie. Hátradöntötte Megan fejét, és lassan szétfeszítette a száját. Lebámultam az alig borotvapenge szélességű, feneketlen mélységű, csillogó vörös alagútba. Csipesz a bal kézben. Olló a jobban. Mindkét kezem akkora legalább, mint egy futball-labda. – Nem tudod nagyobbra nyitni? – kérdeztem Evant. – Ha ennél nagyobbra feszítem szét, akkor kiakasztom az állkapcsát. Hát végül is, ha úgy vesszük, egy kiakasztott állkapocs még mindig jobb, mint csipesszel összeszedegetni a porcikáinkat. De hát, ez van. Mindegy. – Ez az? – kérdeztem, finoman megérintve a mandulát a csipesz végével. – Nem látom. – Amikor azt mondtad, hogy a jobb mandulája, akkor az neki jobb, ugye? – Igen: neki jobb, neked bal. – Oké – leheltem. – Csak biztos akartam lenni. Nem láttam, hogy mit csinálok. A csipesszel már a torkában jártam, de az ollóval nem, és lövésem sem volt, hogyan fogom beletömni mindkét eszközt ennek a kicsi lánynak a pici torkába. – Fogd meg a drótot a csipesszel – javasolta Evan. – Aztán roppant lassan emeld fel, hogy lásd is, mit csinálsz. Finoman, ne tépd. Ha a drót leszakad a kapszuláról… – Jézusom, Evan Walker, nem kell kétpercenként emlékeztetned arra, hogy mi történik, ha az a rohadt drót lejön a rohadt kapszuláról. – Éreztem, hogy a csipesszel megfogtam valamit. – Oké, azt hiszem, megvan. – Egészen parányi. Fekete, csillogó. Biztos visszaveri a lámpa fényé… – Maradj csendben, lécci – vagy inkább valami ilyesmit mondhattam: Aragy csedde écci. Minden ízemben remegtem, kivéve a kezem, ujjaim valamely csoda folytán sziklaszilárd magabiztossággal végezték a dolgukat. Jobb kezem is sikerült valahogy beszuszakolni a szájüregébe, belülről nyomva az arcocskáját, és aztán az olló hegyét megfelelő pozícióba manővereztem. Vajon most jó? Ez lenne az? Tényleg megfogtam? A drót, ha tényleg azt a drótot láttam megcsillanni a fényben, nem volt vastagabb egy emberi hajszálnál. – Csak lassan, Cassie.

– Fogd. Be. – Ha lenyeli… – Kinyírlak, Evan. Komolyan. – Most már elkaptam a drótot a csipesszel, és ahogy húzni kezdtem, láttam a kipirosodott húsába beakaszkodott parányi kampót. Lassan, lassan, lassan. Bizonyosodj meg arról, hogy a drót megfelelő oldalát vágod le. A villás végét. – Túl közel vagy – figyelmeztetett Evan. – Ne beszélj többet, és ne lélegezz bele közvetlenül a szájába… Rendben. Akkor azt hiszem, a te szádba húzok be egyet. Közvetlenül. Százféleképpen is el lehet ezt szúrni, azt mondta. De a száz között vannak rossz módok, nagyon rossz módok és rettenetesen rossz módok. Amikor Megan szeme kipattant, és a teste ívbe feszült alattam, egy ilyen tényleg rettenetes rossz úton indultunk el. – Felébredt! – üvöltöttem teljesen fölöslegesen. – Ne engedd el a drótot! – üvöltött vissza Evan, nagyon helyesen. Megan fogai keményen ráharaptak a kezemre. A fejével jobbra-balra csapkodott. Ujjaim csapdába estek a szájában. Próbáltam a csipeszt mozdulatlanul tartani, de elég egy durvább rántás, és a kapszula kiszabadul, és… – Evan, csinálj már valamit! A légfrissítővel átitatott rongyért nyúlt. Ordítani kezdtem. – Neee! Tartsd a fejét, hogy ne mozgathassa, te idióta! Ne engedd… – Engedd el a drótot – zihálta. – Mi vaaan? Az előbb mondtad, hogy ne, mert… Két ujjával befogta Megan orrát. Engedjem el? Ne engedjem? Ha elengedem, a drót rátekeredhet a csipeszre, és leválik. Ha nem engedem el, ez az egész forgolódás, fejcsapkodás oda vezet, hogy kitépi az egészet. Megan a szemét forgatta. Fájdalom és rémület és zavarodottság látszott a tekintetében, az a speciális koktél, amit folyamatosan szállítottak nekünk Azok. Hirtelen kinyílt a szája, én meg azon nyomban lenyomtam a torkába az ollót. – Ebben a pillanatban gyűlöllek – leheltem alig hallhatóan. – Jobban gyűlöllek, mint bárki mást a világon. – Úgy éreztem, ezt mindenképpen tudnia kell, még mielőtt összecsattintom az ollót. Ha netán a testünk darabkái permeteznék be ezt az egész kócerájt a következő pillanatban. – Megvan? – kérdezte. – Rohadtul gőzöm sincs, hogy megvan-e! – Csináld – mondta, és mosolygott. Mosolygott! – Vágd el a drótot, Tiszavirág. Elvágtam a drótot.

41 – Ez egy teszt – jelentette ki Evan. A zöld, zselés pasztillaszerű dolog ott hevert az asztalon, biztonságosan – legalábbis reméltük –, légmentesen elzárva egy tiszta műanyag tasakba, mint amilyenbe a régi szép időkben az anyukák csomagolták a szendvicseket, hogy frissek maradjanak. – Miről vakerolsz? Hogy az improvizált humán robbanóeszközök még mindig kísérleti

stádiumban vannak? – kérdezte Ben. A betört ablak párkányára támaszkodott, minden ízében reszketve, de hát valakinek szemmel kellett tartania a parkolót is, és nem engedhette, hogy más vállalja magára a kockázatot. De legalább levette azt a vérrel átitatott, undorító (már azt megelőzően undorítónak találtam, hogy összevérezte volna), kapucnis sárga felsőt, és egy fekete pulóvert vett föl helyette, ami már csaknem emlékeztetett Ben Parish Érkezés előtti fénykorára. Az ágyról Sam kuncogott fel halkan, kicsit tétovázva, nem volt egészen biztos abban, hogy hőn szeretett Zombi vezére most épp tréfálkozik-e, vagy sem. Nem vagyok egy agykurkász, de arra azért rájöttem, hogy Sams a feldolgozatlan apakérdés miatt érzelemátvitellel él. – Nem a bombát tesztelték – felelte Evan. – Hanem minket. – Remek – nyögött fel Ben. – Három éve ez az első olyan teszt, amin átmentem. – Állj le, Parish! – szóltam rá. Ki fogadta el azt a törvényt, hogy a sportolóknak meg kell játszaniuk a hülyét, ha menők akarnak lenni? – Történetesen én például azt is tudom, hogy tavaly megkaptad az éltanulóknak járó díjat. – Tényleg? – Dumbo hegyezni kezdte a fülét. Jó, tudom, nem kéne megjegyzéseket tennem a fülére, de most tényleg le volt döbbenve a hírtől. – Igen, tényleg – ismerte el Ben a szabadalmaztatott Parish-mosollyal. – De az egy nagyon gyenge év volt. Tudjátok, földönkívüli-invázió volt. – Evanre pillantott. Elhalt a mosolya, mint mindig, amikor Evanre pillantott. – Mit tesztelnek rajtunk? – A tudásotokat. – Ja, végül is egy tesztnek az lenne a célja. De tudod, mi lenne most tényleg nagyon nagy segítség? Ha levetnéd ezt a titokzatos földönkívüli viselkedést, és rátérnénk a konkrét valóságra. Mivel minden egyes másodperccel, ami eltelik úgy, hogy nem robban fel ez az izé – a bezacskózott kapszula felé intett a fejével –, duplájára nő a kockázat. Előbb-utóbb, és én arra hajlok, hogy inkább előbb, visszajönnek, és úgy szétrobbantják a seggünket, hogy Dubuque-ben szedik össze azt, ami megmaradt belőlünk. – Dubuque? – nyikkant meg Dumbo. Nem vágta, miről van szó, és ez félelemmel töltötte el. Mi lehet a baj Dubuque-kel? – Csak egy város, Dumbo – nyugtatta meg Ben. – Mondtam random egy várost. Evan bólintott. Sütire néztem, akinek termetes alakja az egész ajtókeretet kitöltötte. A feje úgy repkedett ide-oda, követve a kibontakozó párbeszédet, mint egy pingponglabda játék közben, és még a szája is elnyílt egy kicsit. – Vissza fognak jönni – mondta Evan. – Hacsak nem bukjuk el a tesztet, mert akkor már nem lesz szükség rá. – Elbukni? De hát átmentünk, nem? – fordult hozzám Ben. – Én úgy érzem magam, mintha átmentünk volna. Te nem? – Az, hogy buktuk a tesztet, azt jelenti, hogy benyeltük ezt az egész maszlagot bután és boldogan – magyaráztam –, és csak azután robbantják szét a hátsónkat, hogy egész Dubuque-ig szállunk. – Dubuque – ismételte meg Dumbo misztikus áhítattal. – Az, hogy elmaradt a robbanás, három dolgot jelenthet számukra – vágott bele Evan. – Egy: a bomba nem működött. Kettő: a bombát rosszul kalibrálták. Vagy három… Ben emelte a kezét, hogy szólni akar.

– Vagy három: valaki a hotelban tud a bombagyerekekről, eltávolította a robbanószerkezetet, bezacskózta, és most arról ad elő, hogyan kell pánikot és paranoiát kelteni retardált emberi lényekben. A teszt arról szólt, hogy tudni akarták, van-e köztünk Némító… – Van! – üvöltött fel Sam, ujjával Evanre mutatva. – Te egy Némító vagy! – És ezt nem lehetett volna kideríteni, ha pár jól elhelyezett Hellfire rakétával porlasztják szét az egész bagázst – fejezte be Ben. – Ami pedig felveti a kérdést – jegyezte meg csendesen Evan –, hogy egyáltalán miért is gyanították ezt? Súlyos csend telepedett a szobára. Ben a karján dobolt az ujjaival. Süti becsukta a száját. Dumbo a fülcimpáját húzgálta. Én előre-hátra hintáztam a széken, Mackó mancsát tépkedve. Nem tudom, végül hogy került az én kezembe Mackó. Talán akkor kaptam föl, amikor Süti átvitte Megant a szomszédos szobába. Arra emlékeztem, hogy a földre pottyant a medve, de arra már nem, hogy felvettem. – Hát, ez nyilvánvaló – jelentette ki Ben. – Valamilyen módon tudomásuk van arról, hogy te itt vagy, nem? Különben fennállna a kockázata annak, hogy a saját játékosaikat iktatják ki. – Ha tudták volna, hogy én itt vagyok, nem lett volna szükség a tesztre. Ők csak gyanítják, hogy itt vagyok. Akkor leesett nekem. És ettől cseppet sem lett jobb. – Adu. Ben hirtelen felém fordította a fejét. Úgy ült ott, hogy akár a legszelídebb légmozgás is leverhette volna a párkányról. – Elfogták – mondtam. – Vagy Porcelánykát. Vagy mindkettőjüket. – Evan felé fordultam, mert nem bírtam elviselni Ben arckifejezését. – Ennek van a legtöbb értelme – értett egyet velem Evan. – Baromság! Adu soha nem adna fel minket – vetette oda Ben Evannek. – Nem is önszántából – mondta Evan. – Csodaország – suttogtam magam elé. – Letöltötték az emlékeit... Ben leszállt az ablakpárkányról, megtántorodott, előrebukott, nekiesett Sammy ágyának. Egész testében remegett, és nem a hidegtől. – Ó, nem. Nem, nem, nem. Adut nem fogták el. Ő biztonságban van, és Porcelányka is, és mi nem megyünk oda… – Nem is – szólt közbe Evan. – Már most ott vagyunk. Lecsúsztam a székről, és odamentem Benhez. Ez is egy olyan pillanat volt, amikor az ember tudja, hogy csinálnia kell valamit, csak fogalma sincs, hogy mit. – Ben, igaza van. Annak, hogy most még életben vagyunk, ugyanaz az oka, mint annak, hogy ránk küldték Megant. – De hát mi a fene van veled? – vont kérdőre Ben. – Mindent simán beveszel, amit ő mond, mintha ő lenne Mózes, aki most érkezett a hegyről. Ha azt gondolják, bármilyen okból is, hogy ő itt van, akkor azt is tudják, hogy áruló, úgyhogy továbbra is érvényes a Dubuque-forgatókönyv. Mindenki várakozásteljesen nézett Dumbóra. – Engem nem akarnak megölni – jelentette ki végül Evan. Nagyon szomorú és elgyötört volt az arca.

– Hoppá, igazad van, erről teljesen megfeledkeztem – mondta Ben. – Akit ki akarnak nyírni, az én vagyok. – Elhúzódott tőlem, és visszacsörtetett az ablakhoz, rátámaszkodott a párkányra, és tanulmányozni kezdte az éjszakai égboltot. – Ha itt maradunk, végünk. Ha kislisszolunk innen, végünk. Olyan ez, mintha ötéves kölykök sakkoznának Bobby Fischerrel. – Hirtelen visszafordult Evan felé. – Az is lehet, hogy kiszúrt téged egy őrjárat, és idáig követtek. – Aztán a kis zacskóra mutatva hozzátette. – Ez nem azt jelenti, hogy elkapták Adut vagy Porcelánykát. Mindössze annyit jelent, hogy kifutunk az időből. Nem rejtőzhetünk el, nem menekülhetünk el, úgyhogy hovatovább úgy fest, hogy visszatértünk a kiindulóponthoz: nem az a kérdés, hogy meghalunk-e, hanem az, hogy hogyan halunk meg. Mindig is ez volt a kérdés. Dumbo, te hogy akarsz meghalni? Dumbo megmerevedett. Kihúzta magát, felszegte az állát. – Állva, uram! Ben most Sütire pillantott. – Süti, te is állva akarsz meghalni? Süti is megkapta a figyelmet, ami jár neki. Okosan bólintott. Bennek nem kellett feltennie a kérdést Samnek. A kisöcsém egyszerűen felállt, és roppant lassan, roppant öntudatosan tisztelgett a parancsnoka előtt.

42 Ó, atyám. Pasik. Az asztalra hajítottam Mackót. – Én is itt vagyok, és mindent hallottam – mondtam a Macsó Brigádnak. – Elfutunk egyenlő meghalunk. Maradunk egyenlő meghalunk. Úgyhogy, mi lenne, ha fontolóra vennénk egy harmadik lehetőséget is: mi robbantjuk föl. A javaslatom hirtelen minden levegőt kiszippantott a szobából. Evan fogta fel először, és lassan rábólintott, de világosan látszott rajta, hogy nem örül az ötletnek. Sokféle változó. Ezerféle módon el lehet szúrni. És csak az egyik út vezet sikerre. Ben nem lacafacázott, durr bele a probléma közepébe! – És hogyan? Kinek jut a nemes feladat, hogy rálélegezzen, aztán gőzzé váljon? – Én vállalom, őrmester – mondta Dumbo. A füle lángolt, mintha csak zavarba jött volna önnön bátorságától. Ravaszul mosolygott. Végre leesett neki: – Mindig is szerettem volna eljutni Dubuque-be. – Nem az emberi lehelet az egyedüli szén-dioxid-forrás – hívtam fel a nemzet éltanulójának figyelmét. – Kóla! – Dumbo csaknem üvöltötte a választ. – Sok szerencsét a kereséshez! – mondta Ben. Igaza volt, az alkoholos italok mellett az üdítők voltak az invázió első áldozatai. – Egy üveggel vagy egy dobozzal, igen – helyeselt Evan. – Cassie, nem azt mondtad, hogy szemközt van egy étkezde? – Az italadagolókhoz való szén-dioxid-tartályok… – kezdtem el. – Még valószínűleg ott vannak – fejezte be Evan. – Rögzítsük a bombát a tartályra…

– Fúrjunk egy kis lyukat a tartályon, hogy kijusson belőle a szén-dioxid… – Lassan szivárogjon… – Zárt térben… – A felvonó! – kiáltottunk fel egyszerre. – Hűha – Ben vett egy nagy levegőt. – Briliáns. De azt még mindig nem vágom, hogy pontosan hogy fogja ez megoldani a mi problémánkat. – Azt hiszik majd, hogy meghaltunk, Zombi – szólalt meg Sam. Az ötéves megértette, igaz, hogy őt még nem nyomasztotta akkora tapasztalat és tudás, mint Bent, arra vonatkozóan, mennyire lehet átverni Voscht és társulatát. – Akkor majd jönnek ellenőrizni, nem találnak holttesteket, és tudni fogják – mondta Ben. – De addig is időt nyerünk – mutatott rá Evan. – És úgy vélem, mire rájönnek az igazságra, már túl késő lesz. – Mert mi nyilván annyira baromi okosak vagyunk hozzájuk képest? – kérdezte Ben. – Mert mi oda fogunk menni, ahol álmukban sem jutna eszükbe keresni minket – mondta Evan komor mosollyal.

43 De most nem volt idő vitatkozni; be kellett indítanunk a Korai Kicsekkolás Művelet eseményeit, még mielőtt ránk ront az ötödik hullám. Ben és Süti elment szén-dioxidtartályt szerezni a kajáldából, Dumbo vállalta a folyosói őrködést. Mondtam Samnek, hogy ő Megant, régi pajtását a sulibuszról tartsa szemmel. Visszakérte a pisztolyt. Emlékeztettem, hogy az, hogy nála volt, nem sokat segített rajta legutóbb sem: úgy ürítette ki a tárat, hogy még csak meg se karcolta a célpontot. Oda akartam adni neki Mackót. A szemét forgatta. Mackó egy fél éve volt! Aztán egyedül maradtam Evannel. Csak mi voltunk, édes hármasban: ő, én meg a kis zöld bomba. – Bökd ki – szólaltam meg. – Mit bökjek ki? – Nagy, ártatlan szemek, mint Mackóé. – Hogy mi nyomja a begyedet, Walker. Amit magadba fojtasz. – Miért vagy…? – Mert ez a te stílusod. A működési elved. Mint egy jéghegy, amelynek háromnegyede a víz alatt van. Abban viszont biztos lehetsz, hogy semmiképpen sem fogom hagyni, hogy ezt a szállót Titanická változtasd. Sóhajtott egyet, igyekezett kitérni dühös pillantásaim elől. – Toll, papír? – Micsoda? Ihletet kaptál egy gyöngéd szerelmes vershez? – Ez is az ő stílusa volt: valahányszor túl közel kerültem valamihez, eltérített azzal, hogy elmondta, mennyire szeret, vagy hogy hogyan mentettem meg őt, vagy valami hasonló mélyenszántó megfigyelést osztott meg velem arról, mennyire nagyszerű vagyok is, amitől el kellett volna alélnom. De azért felkaptam a jegyzettömböt és a tollat az asztalról, és odanyújtottam neki – végül is egy ilyen nap végén ki ne örülne egy gyöngéd szerelmes versnek?

Vers helyett egy térképpel rukkolt elő. – Egyemeletes, fehér – legalábbis valamikor az volt – faépület, a címre nem emlékszem, de közvetlenül a 68-as út mellett van. Egy benzinkút mellett. Lóg rajta egy olyan régi fémtábla, amin az áll, hogy Havoline Oil, vagy valami ilyesmi. Kitépte a lapot, és a kezembe nyomta. – És miért lenne ez az a hely, ahol álmukban sem keresnének? – Már megint bedőltem az elterelő manőverének, nem mintha a Havoline Oilt bármilyen szirupos költőiség lengené be. – És miért rajzolsz nekem térképet, ha egyszer te is velünk jössz? – Arra az esetre, ha valami történne. – Mármint veled. Mi van, ha valami történik mindkettőnkkel? – Igazad van. Csinálok még ötöt. Belekezdett a második térkép megrajzolásába. Két másodpercig néztem is, aztán kikaptam a kezéből a jegyzettömböt, és a fejéhez vágtam. – Te rohadt gazember! Tudom, mit művelsz. – Térképet rajzolok, Cassie. – Aha, bombát bütykölve egy szén-dioxid-tartályból Mission: Impossible stílusban, mi? Miközben mind futunk, mint az őrültek a Havoline jelű házhoz, veled az élen, a törött bokáddal, a szúrt sebű lábaddal meg a negyvenegy fokos lázaddal…? – Ha negyvenegy fokos lázam lenne, halott lennék – hívta fel a figyelmem. – Nem, és tudod, hogy miért nem? Mert a halottaknak nincs lázuk! Elgondolkodva bólintott, majd így szólt: – Istenem, mennyire hiányoztál! – Na, tessék. Kezdődik megint! Pont mint a Walker-farmon, a Hamugödör táborban, pont mint Vosch haláltáborában. Valahányszor sarokba szorítalak… – Abban a pillanatban sarokba szorítottál, amikor először rád… – Hagyd abba! Abbahagyta. Leültem mellé az ágyra. Lehet, hogy rosszul kezdtem ezt az egészet. Egy csepp mézzel több legyet lehet fogni, mint egy hordó ecettel, mondogatta régebben a nagyi. Ezzel csak egy baj van: az úgynevezett női fifikák és fortélyok bevetése nem nagyon megy nekem. Azért megfogtam a kezét. Mélyen a szemébe néztem. Elhessegettem a kósza gondolatot, hogy kigomboljam kicsit az ingem, mert arra jutottam, biztosan átlátna a szitán. Nem mintha olyan olcsó trükkjeim lennének. – Nem fogom hagyni, hogy megint azt tedd velem, mint Camp Havennél – jelentettem ki, és egy kis csábító dorombolást is belecsempésztem a hangomba. Legalábbis reméltem. – Ez nem fog megtörténni. Velünk jössz. Süti és Dumbo majd cipel. Megérintette az arcomat. Ismertem ezt az érintését. Hiányzott is. – Tudom – mondta. Csokoládészínű szemében (ah) mély bánat ült. Ismertem ezt a nézést is. Ugyanígy nézett rám akkor is, kint az erdőben, amikor bevallotta, hogy kicsoda is valójában. – De nem tudsz mindent. Nem tudsz Grace-ről. – Grace – visszhangoztam, és eltoltam az arcomról a kezét, megfeledkezve minden mézes tanácsról. Arra jutottam magamban, hogy túlságosan szeretem az érintését. És hogy dolgoznom kell azon, hogy ne szeressem ennyire. És azon is dolgoznom kell, hogy azt se szeressem, amikor úgy néz rám, mintha én lennék a legutolsó élő ember a Földön – bár tényleg így gondoltam régebben, mielőtt rám talált volna. Ez rettenetes, ez szörnyű teher, ilyet senkire nem lehet rápakolni. Mihelyt az ember az egész létét egy

másik emberi lénytől teszi függővé, egy csomó bajt zúdít a nyakába. Gondoljunk csak bármelyik tragikus szerelmi történetre, amit valaha is megírtak! Ha csak egy mód van rá, én nem akarok Júliát játszani senki Rómeójának, még akkor sem, ha az egyetlen szóba jöhető jelölt kész volt meghalni értem, és itt ült mellettem, a kezemet fogta, és mélyen belenézett a szemembe a most-már-nem-annyira-olvadt csoki-tekintetével. Ráadásul szinte meztelenül feküdt a takarók alatt, azzal a félistentestével… de ebbe inkább nem megyek most bele. – Már megint ez a kegyelem. Folyton ezt emlegeted azóta, hogy lelőttelek – mondtam neki. – Te nem ismered. – Ez bizony igencsak rosszulesett. – Cassie, mondanom kell neked valamit. – Baptista vagy? – Azon a napon a sztrádán, miután… hagytalak elmenni, nagyon féltem. Össze voltam zavarodva, nem értettem, hogy mi történt, miért nem tudtam… megtenni azt, amiért jöttem. Megtenni azt, amire születtem. Sehogy sem értettem. És sok szempontból még a mai napig nem értem. Te azt hiszed, hogy ismered magad. Azt hiszed, hogy ismered azt, akivel szembenézel a tükörben. Rád találtam, de ezzel egy időben elveszítettem önmagam. Már semmi sem volt világos. Semmi sem volt egyszerű. – Emlékszem erre – bólintottam. – Nagyon jól emlékszem. – Kezdetben, miután visszahoztalak, tényleg nem voltam biztos benne, hogy túl fogod élni. És ahogy ott ültem melletted, arra gondoltam, lehet, hogy nem is kéne túlélnie. – Húúú, Evan, ez baromi romantikus! – Tudtam, hogy mi fog történni – folytatta, és ez aztán tényleg világos és egyszerű volt. Megfogta mindkét kezem, és magához vont, és én rögtön ezer mérföld mélyre zuhantam abba az átkozott szempárba, és pont ezért nem való nekem ez a mézes technika sem: mert amikor a közelében vagyok, inkább a légy vagyok, amelyik beleszédül a mézbe. – Tudtam, hogy mi következik, Cassie, és egész mostanáig azt gondoltam, hogy azok a szerencsések, akik már meghaltak. De most már látom. Értem. – Mit? Mit látsz, Evan? – A hangom megremegett. Kezdett megrémíteni. Talán a láz beszélt belőle, mindenesetre ahogy most viselkedett… nagyon nem volt önmaga. – A kiutat. Hogy hogyan vessünk véget ennek. A problémát Grace jelenti. Grace túl nagy falat neked, túl nagy falat bármelyikőtöknek. Grace a küszöb, amin át kell lépni, a kapu, de csak én tudok átjutni rajta. Ezt tudom adni nektek. És időt. Ezt a két dolgot, Grace-t és időt, és aztán bevégezhetitek.

44 És akkor dumbo, tökéletes időzítéssel, bedugta a fejét az ajtón. – Visszajöttek, Sullivan. Zombi azt mondta… – Elhallgatott. Észrevette, hogy egy meghitt pillanatot zavart meg. Hála az égnek, hogy nem gomboltam ki az ingem! Kihúztam a kezem Evan kezéből, és felálltam. – Találtak szén-dioxid-tartályt? Dumbo bólintott. – Most teszik be a liftbe. – Evanre nézett. – Zombi azt mondta, hogy kezdhetjük, amint ti

készen álltok. Evan lassan bólintott. – Rendben. – De nem mozdult. Én sem mozdultam. Dumbo elálldogált még ott pár másodpercig, aztán így szólt: – Jól van. Evan nem mondott semmit. Én sem mondtam semmit. Végül Dumbo azt mondta: – Srácok, akkor majd látjuk egymást Dubuque-ben! He-he. – Ezzel kihátrált a szobából. Odapördültem Evanhez. – Oké. Emlékszel még, mit mondott Ben a titokzatos földönkívüli viselkedésedről? És akkor Evan Walker olyat tett, amit még sose tett, illetve sose mondott, hogy egészen pontos legyek. – A kurva életbe! Mert Dumbo már megint ott állt a küszöbön, leesett állal, lángoló füllel, ezúttal azonban egy nagyon magas lány szorításában, akinek mézszőke hajzuhatag keretezte lenyűgöző, norvég topmodell arcát, akinek átható tekintetű kék szeme volt, durcásan duzzadt, kollagénnel telepumpált ajka és olyan nádszálvékony termete, mint egy kifutókon nevelkedett manökennek. – Szia, Evan – szólalt meg a Cosmo-lány, akinek – ez csak természetes – mély, búgó, épp csak egy leheletnyit rekedtes hangja volt, mint Hollywood végzetes vonzerejű gonosz hősnőinek. – Szia, Grace – mondta Evan.

45 Tehát ő grace. Állig felfegyverkezve: a hátán lógó nagyon komoly mesterlövészpuskája mellett nála volt még Dumbo M16-osa is. Belökte a kölyköt a szobába, aztán elvakított ezerwattos mosolyával. – És bizonyára te vagy Cassiopeia, az éjszakai égbolt királynője. Meg vagyok lepve, Evan. Egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzeltem. Olyan kis pulykatojás vöröske típus. Nem is tudtam, hogy ez jön be neked. Evanre néztem. – Ki a franc ez? – Grace olyan, mint én – válaszolta Evan. – Ez egy régi történet. Legalább ezeréves. Plusz, mínusz. Apropó, mínusz – Grace a puskám felé intett. Odalöktem a lába elé. – Az oldalfegyvert is. Továbbá azt a kést, amit a nadrágod alatt rejtegetsz, a bokádra szíjazva. – Hadd menjenek el, Grace – szólalt meg Evan. – Nincs szükségünk rájuk. Grace nem figyelt rá. Visszarúgta nekem a puskám, és azt mondta, hogy hajítsam ki az ablakon a Lugerrel és a késsel együtt. Evan intett a fejével, mintha azt mondaná: Jobb, ha megteszed. Úgyhogy megtettem. Szédültem. Egyetlen épkézláb gondolatba nem bírtam belekapaszkodni. Grace is Némító, mint Evan – ez ütött. De honnan tudta a nevem, és miért jött ide, és honnan tudta Evan, hogy jönni fog, és mit akart mondani azzal, hogy Grace a kapu? Minek a kapuja? – Tudtam, hogy ember. – Grace visszatért Evan kedvenc témájára. – De azt nem

gondoltam volna, hogy ennyire, totálisan emberi. Evan már tudta, mi következik, de azért megpróbálta – sikertelenül – útját állni a kitörő vulkánnak. – Cassie… – Rohadj meg te is, meg a lovad is, amin idetoltad a segged, te kicseszett földönkívüli görény. – Kreatív. Fantáziadús. Szép – jegyezte meg Grace, és Dumbo puskájával intett, hogy üljek le. Evan tekintete megint engem kérlelt: Csináld, Cassie! Szót fogadtam, leültem a másik ágyra, Dumbo mellé, aki a száján keresztül vette a levegőt, hangosan zihált, mint valami asztmás. Grace az ajtóban maradt, onnan mindenkit szemmel tudott tartani. Lehet, hogy nem tud Samről és Meganről a másik szobában, sem Benről és Sütiről, akik a földszinten, a felvonónál várnak Evanre. Megértettem Evan stratégiáját: Nyugton maradni, időt nyerni. Amikor Ben és Süti feljön utánanézni, hogy mi a fene van velünk, az lesz a mi esélyünk. Ekkor eszembe jutott, hogy Evan egy egész ötödik hullámos rajt leterített, egyedül, tök sötétben, egy állig felfegyverzett csapatot. Nem, amikor feljönnek, az Grace-nek lesz a nagy esélye… Alaposan szemügyre vettem a lányt, ahogy az ajtófélfának támaszkodott, lazán, keresztbe tett bokával, a vállára omló aranyszőke tincseivel, kicsit oldalra hajtott fejjel, bizonyára, hogy megcsodálhassuk lenyűgöző skandináv profilját, és azt gondoltam: Miért is ne, teljesen logikus. Ha már tetszőleges emberi testbe képesek letölteni magukat, miért ne választanának egy tökéletest? Ahogy Evan is azt tette. Ebből a szemszögből ő sem volt más, mint egy oltári nagy hamisítvány. És ha ebbe belegondolunk, elég furcsa gondolatok vetődnek fel. Az a fickó, akitől lágy zselatinná válik a térdem, mélyen legbelül nem más, mint egy képmás, egy maszk egy arc nélküli arcon, amely tízezer évvel ezelőtt valószínűleg úgy nézett ki, mint egy tintahal vagy valami hasonló. – Hát, elmondták nekünk, hogy némi kockázattal jár, ha ilyen sokáig élünk emberként az emberek között – mondta Grace. – Árulj el nekem valamit, Cassiopeia: Nem gondolod, hogy egyszerűen tökéletes az ágyban? – Miért nem árulod el nekem, te? – vágtam vissza. – Orbitális ribanc. – Hű, de harcias! – mondta Grace Evannek mosolyogva. – Akárcsak a névrokona. – Nekik semmi közük ehhez az egészhez, engedd elmenni őket, Grace – kérlelte Evan. – Evan, én még abban sem vagyok egészen biztos, hogy értem, mi ez az egész. – Otthagyta a posztját az ajtónál, és odalebegett – hiába, nincs más szó rá – Evan ágyához. – És senki nem megy sehova, addig biztos nem, míg képbe nem kerülök. – Odahajolt Evanhez, két keze közé fogta az arcát, és csókolni kezdte, hosszasan elidőzve az ajkán. Evan küzdött ellene – láttam –, de természetfeletti vonzerejével, amiből volt neki bőven, lehengerelte, képtelen volt megmozdulni. – Elmondtad neki, Evan? – mormolta egészen közel az arcához, de ügyelve arra, hogy én is jól halljam. – Tudja, hogy lesz vége ennek az egésznek? – Pont így – mondtam, és rávetettem magam, szokás szerint fejjel előre, azon igyekezve, hogy a koponyám keményebbik felével zúzzam be a halántéka körüli lágyabb részt. Az ütközéstől oldalra esett, nekicsapódva a szekrényajtónak. Én pedig Evan ölében találtam magam, szétterülve rajta. Tökéletesen tökéletes, gondoltam némi zavarral.

Felkászálódtam, de Evan átkulcsolta a derekam, és visszanyomott az ágyra. – Ne, Cassie! Ám ő gyenge volt, én viszont erős, így könnyűszerrel kitéptem magam az öleléséből, és az ágyról ráugrottam Grace hátára. Nagy hiba volt. Megragadta a karom, és áthajított a szobán. Nekicsapódtam az ablak mellett a falnak, és ernyedten huppantam a hátsómra. Iszonyatos fájdalom hasított a hátamba. Hallottam, hogy a folyosón kivágódik egy ajtó, mire üvölteni kezdtem: – Menj ki, Sam! Vidd Zombit! Vidd… De még ki se ejtettem a második „vidd”-et, és Grace már nem volt a szobában. Utoljára akkor láttam valakit ilyen gyorsan mozogni, amikor a Hamugödör táborban kiszúrtak az erdőben a Wright–Pattersonból való álkatonák. Olyan sebesen, mint valami rajzfilmfigura – akár humoros is lehetett volna, ha nem azért repesztett volna ki, amiért. Ó, nem, őt nem fogod, te ribanc! A kisöcsémet nem! Elszáguldottam Dumbo mellett, aztán Evan mellett, aki ledobta magáról a takarókat, és keményen küzdött, hogy valahogyan kilendítse az ágyból csúnyán megsebesült emberi porhüvelyét. Ki a folyosóra, amely most teljesen néptelen volt, sehol senki, ami nem jó jel, nagyon nem, két lépés Sam szobájáig, és amikor az ujjaim megérintették a kilincset, mintha egy romboló golyó találta volna el a fejemet hátulról, én pedig teljes erővel nekicsapódtam az orrommal az ajtófélfának. Valami reccsent, és nem a fában. Hátraléptem. Ömlött a vér az arcomon. Éreztem az ízét, és valahogyan ez az íz volt az, amitől egyáltalán képes voltam talpon maradni – addig a pillanatig nem is tudtam, hogy a haragnak íze is van, olyan íze, mint a saját vérünknek. Jéghideg ujjak kulcsolódtak a nyakamra, és én néztem, ahogy a lábam a levegőbe emelkedik, és vérvörös permet hull alá. Véreső. A következő pillanatban már repültem hosszan a folyosó vége felé. A vállamra estem, fájdalmas becsapódással, egy lépésnyire a folyosó végén lévő ablaktól. – Ott maradsz! – mondta Grace. Sammy ajtaja előtt állt, kecses árnyék egy gyér világítású alagútban, melynek másik vége elé csillogó függönyt vontak megállíthatatlanul patakzó könnyeim. Könnyeim, amelyek az arcomon lecsordulva összekeveredtek a véremmel. – Hagyd. Békén. Az öcsémet. – Az a cuki kis srác? A te öcséd? Jaj, nagyon sajnálom, Cassiopeia, ezt nem tudtam. – Csúfondárosan, megjátszott szomorúsággal csóválgatta a fejét, mintha minden tisztességes emberi lényből csúfot űzne egyidejűleg. – Ő már halott.

46 Három dolog történt, és mind egy időben. Négy, ha azt is beleszámoljuk, hogy a szívem abban a pillanatban megszakadt. Rohanni kezdtem – nem el tőle, hanem felé. Arra készültem, hogy letépem azt a tökéletes címlaplányarcát. És hogy kitépem azt az álemberszívét a tökéletesen formált melle közül. A puszta ujjaimmal akartam felhasítani. Ez volt az első dolog.

A második az volt, hogy kicsapódott a lépcsőházajtó, és Süti lépett a folyosóra, akiről most sok mindent el lehetett volna mondani, de speciel azt nem, hogy bánatos Fülesnek nézne ki, és aki fél karjával hátratolt, hogy a puskájával leszedhesse Grace-t. Nem volt ugyan könnyű célpont, de Ben szerint Süti volt a raj legjobb lövésze Adu után. A harmadik dolog a félmeztelen, bokszeralsós Evan Walker feltűnése a színen, aki Grace mögött kúszott ki az ajtón. Akármilyen kiváló lövész ez a Süti, de ha mellétrafál… vagy ha esetleg Grace félreugrana az utolsó másodpercben… Úgyhogy én buktam le, és karommal elkaszáltam a nagy kölyök bokáját. Előrebukott, a puskája elsült, és akkor megint hallottam kivágódni a lépcsőházajtót, majd felharsanni Ben üvöltését, Ne mozdulj!, pont mint a mozifilmekben szokták, de senki sem engedelmeskedett, se én, se Süti, se Evan – és különösképp Grace nem, aki egyik pillanatról a másikra felszívódott. Ben átugrott rajtam és Sütin, és erőltetett menetben tovább-bicegett a folyosón a Samével szemközti szoba felé. Sam. Felugrottam, és végignyargaltam a folyosón. Ben intett Sütinek: – A lány ott van bent. Tépni kezdtem a kilincset. Zárva volt. Köszönöm, istenem! Dörömbölni kezdtem az ajtón. – Sam! Sam, nyisd ki! Én vagyok! És az ajtó túloldaláról megszólalt egy cérnavékony hangocska, alig hangosabb, mint egy egér cincogása: – Ez csak egy trükk. Át akarsz verni! Kész voltam. Véres arcom odaszorítottam az ajtóhoz, és átengedtem magam egy jó öreg, megbízható és felszabadító mini ideg-összeroppanásnak. Egy pillanatra alábbhagyott az éberségem. Megfeledkeztem arról, milyen kegyetlenek tudnak lenni Azok. Nem érik be azzal, hogy lyukat ütnek a szívemen egy golyóval. Nem, előbb még szétpüfölik, és megtapossák, és addig préselik a kezük között, míg a szívburokszöveteim úgy folynak ki az ujjaik között, mint a gyurma. – Jó, jó, jó, jól van – nyöszörögtem. – Maradj ott benn, jó? Akármi történik is, Sam! Semmiképp se gyere ki addig, amíg vissza nem jövök! Süti a szemközti ajtó mellett állt a falnál. Ben Evant segítette talpra állni, legalábbis próbálkozott vele. Ahogy nem tartotta elég erősen, vagy próbálta volna elengedni, Evan térde azonnal megroggyant. Ben végül úgy döntött, hogy nekitámasztja a falnak. Evan felsőteste ide-oda imbolygott, ő maga pedig levegőért kapkodott; arcának színe annak a tábornak a hamujára emlékeztetett, ahol meghalt az apám. Evan rám pillantott, és alig tudta kilehelni a szavakat: – Tűnj el innen! Most! Süti előtt a gipszkarton fal finom fehér porrá és penészes tapétacafatokká robbant szét. Hátratántorodott. Puskája kiesett lebénult ujjai közül. Nekizuhant Bennek, aki a vállánál fogva megragadta, és behajította Dumbóhoz a szobába. Ben a következő mozdulatával értem nyúlt volna, de én lesöpörtem magamról a kezét, és azt mondtam, hogy szedje össze Evant. Aztán felvettem Süti fegyverét, és lőni kezdtem Grace ajtaját. A szűk folyosón fülsiketítő volt a lövések hangja. Egy egész tárat kiürítettem, mielőtt Ben lefogott és hátrahúzott. – Ne légy idióta! – ordított rám. A kezembe nyomott egy tele tárat, és azt mondta, hogy

figyeljem az ajtót, de maradjak lenn a földön. Olyan volt az egész, mintha a másik szobában valaki egy tévéműsort nézett volna: csak a hangokat hallottam. Hason feküdtem a földön, a könyökömre támaszkodva, mesterlövészpuskám irányzéka a szemközti ajtóra pozicionálva. Gyerünk, jégszűz! Van itt valamim neked. Végigfuttattam a nyelvem véres ajkamon, gyűlöltem ezt az ízt, imádtam ezt az ízt. Gyerünk, te svéd kísértet! Ben: Dumbo, hogy van? Dumbo! Dumbo: Rosszul, őrmester. Ben: Mennyire rosszul? Dumbo: Eléggé… Ben: Ó, jézusom! Azt én is rohadtul jól látom, hogy gáz van, Dumbo! Evan: Ben… figyelj rám… muszáj most rám figyelned… ki kell jutnunk innen. Azonnal! Ben: Miért? Bekerítettük. Evan: Nem sokáig. Ben: Sullivan elboldogul vele. Egyébként is, ki a fene ez a csaj? Evan: (érthetetlen beszéd) Ben: Aha, persze. Annál jobb. Gondolom, akkor a B terv a menő. Én viszlek téged, Walker. Dumbo, a tied Süti. Sullivan meg hozza a kölyköket. Ben lehuppant mellém, kezét a derekamra tette. Az ajtó felé biccentett. – Nem húzhatunk el addig, amíg ki nem iktattuk a fenyegetést – suttogta. – Héé, mi történt az orroddal? Megvontam a vállam. Megnyaltam a szám. – Hogyan? – Úgy hangzott, mintha náthás lennék. – Elég simán. Célba vesszük az ajtót, egy alacsonyra, egy magasra, egy jobbra, egy balra. A legrosszabb rész az első két és fél perc lesz. – És melyik lesz a legjobb? – Az utolsó két és fél perc. Készen állsz? – Cassie, várj! – szólalt meg Evan a hátunk mögött; térdepelt, mint egy zarándok az oltár előtt. – Ben nem tudja, hogy mivel áll szemben – te viszont tudod. Mondd el neki. Mondd el neki, hogy mire képe… – Fogd be, szívtipró! – hördült fel Ben. Megráncigálta az ingem. – Csapassuk! – Már rég nincs bent, garantálom nektek – mondta Evan, felemelve a hangját. – Miii? Leugrott a másodikról? – Ben felnevetett. – Ez nagyszerű! Majd szétdurrantom a törött lábú seggét, amikor leérek. – Valószínűleg leugrott, igen, de nem tört el semmije. Grace olyan, mint én. – Evan mindkettőnkhöz beszélt ugyan, de engem nézett kétségbeesett tekintettel. – Olyan, mint én, Cassie. – De hát te ember vagy, már úgy értem, emberi tested van – vetette ellen Ben. – És egyetlen emberi test se lenne képes… – Az övé képes. Az enyém már nem. Az enyém tönkrement. – Te érted, miről beszél ez? – nézett rám Ben. – Mert nekem ez az egész úgy hangzik, mint valami se füle, se farka E.T.-is süketelés. – Mit javasolsz, Evan, mit tegyünk? – fordultam hozzá. Bár számban ott volt még a vér pompás, erőt adó íze, a harag lassanként csillapodott bennem, és átvette a helyét az a rendkívül kényelmetlen érzés, amelyhez már kezdtem hozzászokni: hogy ott vagyok

megint a víz alatt, legalább tízezer méter mélyen. – Tűnjetek el innen! Most! Grace nem titeket akar. – Az áldozati kecske – jegyezte meg Ben undok mosollyal. – Tetszik. – Csak úgy simán hagyja, hogy elsétáljunk? – csóváltam meg a fejem. Egyre intenzívebbé vált az érzés, hogy megfulladok. Lehet, hogy Bennek igaza van? Mit gondoltam, amikor rábíztam Evan Walkerre az életem és a testvérem életét? Valami nem stimmelt itt. Nagyon nem. – Csak úgy hagyja, hogy lelépjünk? – Nem tudom – vallotta be Evan, ami a javára szólt. Végül is mondhatta volna, hogy persze, nincs vele semmi gond, ha az ember eltekint attól az icipici szadista hajlamától. – Azt viszont pontosan tudom, hogy mi fog történni, ha itt maradtok. – Engem már meg is győztél – jelentette be Ben. Visszament a szobába. – Változott a terv, fiúk! Én viszem Sütit. Dumbo, megnyerted Megant. Sullivan pedig az öccsét. Dobjatok el mindent, kapjátok kézbe a cuccotokat, és induljon a banzáj! – Cassie. – Evan odakuporodott mellém. Maga felé fordította az arcom, és hüvelykujjával végigsimított rajta. – Nincs más lehetőség. – Nem hagylak el, Evan. És azt sem engedem, hogy te elhagyj. Többé már nem. – És Sammel mi lesz? Neki is tettél egy ígéretet. Nem tarthatod meg mindegyiket. Grace az én problémám. Ő… ő hozzám tartozik. Nem úgy, ahogy Sam hozzád, nem úgy értem, hogy… – Tényleg? Meg vagyok lepve, Evan. Te máskor mindig olyan egyértelműen és pontosan fogalmazol. Felálltam, vettem egy nagy levegőt, és lekentem neki egy pofont, arra a szép arcára. Le is lőhettem volna, de úgy döntöttem, hogy lazán fogom kezelni a dolgokat. És ekkor hallottuk meg, mintha csak a pofon lett volna a jelzés, amire vártak: egy helikopter közeledett nagy zajjal. Gyorsan.

47 A reflektor fénye volt a következő csapás: ragyogó fény árasztotta el a folyosót, beömlött a szobába is, éles árnyékokat vetve a padlóra és a falakra. Ben odarohant hozzám, és talpra rángatott; én megfogtam Evan karját, és ráncigálni kezdtem. Kiszabadította a karját, és megrázta a fejét. – Csak hagyj itt nekem egy pisztolyt. – Tessék, cimbora, a tied – mondta Ben átnyújtva neki saját oldalfegyverét. – Sullivan, hozd az öcséd! – Mi ütött belétek, srácok? – kérdeztem. Nem akartam elhinni, mit művelnek. – Most nem menekülhetünk el! – Miért, mi a te terved? – Ben kiabált. Muszáj volt, túl kellett harsognia a helikopter iszonyatos lármáját. A fény szögéből és a zajból ítélve most közvetlenül a szálló fölött lebeghetett. Evan rákulcsolta az ujjait a szétforgácsolódott ajtófélfára, és felhúzta magát, de csak az egyik lábára tudott ránehezedni teljes súlyával. Közvetlenül a fülébe kiabáltam. – Csak egy dolgot árulj el nekem. És egyszer a tízezer éves életed során légy őszinte! Soha nem állt szándékodban beindítani a bombát, és aztán elmenekülni velünk, ugye?

Tudtad, hogy Grace ide fog jönni, és azt tervezted, hogy fel fogod robbantani mind a kettőtö… Ebben a pillanatban Sammy kisüvített a szobájából, és a csuklójánál fogva húzta maga után Megant is. Valamikor a kislány megkaparintotta Mackót. Valószínűleg Samstől kapta, szokása, hogy Mackót a kezébe nyomja annak, aki jobban rászorul. – Cassie! – kiáltotta, és majdnem levert a lábamról, olyan erővel jött felém, fájdalmasan nekicsapódva a hasamnak. Felkaptam és a csípőmre ültettem, jézusom, egyre nehezebb ez a gyerek, aztán megfogtam Megan kezét. Jegesen örvénylő szél csapott be a betört ablakon, és Dumbo felvisított: – Leszállnak a tetőre! Azért hallottam meg, mert gyakorlatilag a hátsó zsebemen mászott fel, annyira igyekezett kijutni a folyosóra. Ben ott volt közvetlenül mögötte, Süti az oldalának támaszkodott; a nagy kölyök szorosan csüngött rajta, átölelve a vállát. – Mozgás, Sullivan! – kiáltotta Ben. Evan megszorította a könyökömet. – Várj! – Felpillantott a plafonra. Az ajka hangtalanul mozgott, bár lehet, hogy volt valami hang, csak épp nem hallottuk. – Várjak? – üvöltöttem vissza. Az általános pánikhangulat kezdett egészen sajátos színezetet ölteni. – Mire várjak? Még mindig felfelé irányított tekintettel kiáltotta: – Grace! Mintha egy szellemasszony félelmetesen elnyúló sikoltását hallottam volna, amint fölébe kerekedik a rotorok zúgásának: egyre erősödött, egyre élesebb lett, mígnem egészen dobhártyaszaggató, már-már földöntúli sikollyá erősödött. Közben az egész épület rázkódott. Egy hatalmas repedés futott végig a plafonon. Rendre a földre hullottak azok az olcsó keretbe rakott förmedvény reprók, amikkel előszeretettel díszítik az ilyen szállók falait. A reflektorfény kialudt, és egy másodperc múlva hatalmas robbanás hallatszott, majd perzselő forróságú légáramlat söpört végig a folyosón. – Elkapta a pilótát – nyugtázta Evan bólintva, és hátraszólt Bennek: – Na, most induljatok! – Aztán hozzám fordult: – A térképen megjelöltem a házat. Most még Graceé, de a ma este után már nem az. Maradjatok ott, és ne mozduljatok ki. Élelem, víz, mindenféle ellátmány van ott bőven, kitart egészen tavaszig. Most már hadarva beszélt, sokat akart mondani nagyon gyorsan, mert lehet, hogy az ötödik hullám még nem érkezik most, de Grace, ő holtbiztos, hogy igen. – Ott biztonságban lesztek, Cassie. A napéjegyenlőségkor… Ben, Dumbo és Süti már a lépcsőházban volt. Ben őrült módjára integetett nekünk, Gyertek már! – Cassie! Figyelsz rám? A napéjegyenlőségkor az anyahajó le fog küldeni egy kabint, hogy kivonja Grace-t a biztonságos házból… – Sullivan! Most! – bömbölte Ben. – Ha ki tudtok találni valamit, hogy ezt rátegyétek valahogy… Valamit a hasamhoz nyomott, de mindkét kezem tele volt. Tágra nyílt szemmel néztem, hogy a kisöcsém kitépi a bombát tartalmazó műanyag zacskót Evan kezéből. Azután Evan Walker két tenyere közé fogta az arcom, és hevesen szájon csókolt.

– Te véget vethetsz ennek, Cassie. Te. És így is kell történnie. Neked kell megcsinálni. Neked. Neked. – Újra megcsókolt, vérem az arcára, könnyei az arcomra folytak. – Ezúttal nem ígérhetek neked semmit – hadart tovább. – De te! Ígérd meg nekem, Cassie! Ígérd meg, hogy bevégzed! Bólintottam. – Bevégzem. És az ígéret a rám kiszabott ítélet volt, egy becsapódó börtöncellaajtó, egy súlyos kőtömb a nyakamban, amely biztosan lehúz a végtelen tenger fenekére.

48 Ott álltam még egy fél másodpercig a lépcsőházajtóban annak tudatában, hogy talán most látom őt utoljára, vagy még pontosabban, a második utolsó alkalommal. Aztán belevetettem magam a koromsötétbe, ugyanúgy, mint az első utolsó alkalommal, odasúgtam Megannek, hogy vigyázzon a csúszós patkánybelekkel a lépcsőn, aztán ki az előcsarnokba, ahol a bejárati ajtó előtt csoportosultak a srácok, akik idehoztak, ebbe a buliba, sötét sziluettjük kirajzolódott a lángoló helikopter narancsvörösen izzó füstölgő háttere előtt. Kimenekülni a főbejáraton igazán ragyogó ötlet, minden megérzésnek ellentmondó lépés, gondoltam. Grace valószínűleg arra számít, hogy elbarikádoztuk magunkat a fenti szobában, és majd felszökell a falon a maga mátrixos módján egészen az épület másik oldalán lévő betört ablakig. – Cassie – súgta Sam a fülembe. – Az orrod tényleg iszonyú nagy. – Csak mert eltört. – Ahogy a szívem is összetört, kiskölyök. Egyet fizet, kettőt kap. Süti már nem dőlt Bennek a nyakába csimpaszkodva. Egész hatalmas teste ráborult Benre, aki tűzoltófogással cipelte. És Ben nem úgy nézett ki, mintha nagyon élvezné. – Tudod, hogy ez nem fog működni – tájékoztattam. – Száz métert sem bírod. Ben rám se hederített. – Bo, neked kell vigyáznod Meganre. Sam, szállj le a nővéredről; ő megy elöl, én vagyok a hátvéd. – Szükségem van egy pisztolyra! – mondta Sammy. Ben őt se méltatta figyelemre. – Fázisok. Egyes fázis: a felüljáró. Kettes fázis: a felüljáró másik oldalán lévő fák vonala. Hármas fázis… – Kelet – szóltam közbe. Letettem Sammyt, és előhúztam a zsebemből az összegyűrődött térképet. Ben úgy nézett rám, mintha kétségbe vonná az épelméjűségem. – Ide fogunk menni. – És mutattam a Grace biztonságos házát jelző parányi négyszöget. – Neeeeeem, Sullivan! A barlangokhoz megyünk, hogy találkozzunk Aduval és Porcelánykával. – Nekem aztán tök mindegy, hova megyünk, csak ne Dubuque-be! – rikoltott fel Dumbo. Ben megrázta a fejét. – Dumbo, ez már lerágott csont, ne fárassz vele! Oké, indulás! Elindultunk. Szállingózott a hó. Az aprócska kristályok fellobbantak a narancsvörös

fényörvényben. Érezni lehetett az égő üzemanyag átható, olajos bűzét, és a forróság súlyosan telepedett ránk. Átvettem a vezetést, ahogy Ben javasolta – nos, igazából parancsolta –, Sammy az oldalamon, az övembe kapaszkodva, mögöttünk Dumbo haladt Megannel, aki egyetlen szót sem szólt, és ki tudta volna ezt a szemére vetni? Sokkos állapotban volt valószínűleg. Már a parkoló közepén lehettünk, közel ahhoz a földcsíkhoz, amely elválasztotta a felhajtótól, amikor hátrapillantottam. Még épp időben: Ben összeroskadt a terhe alatt. Sammyt odalöktem Dumbónak, és nagy lendülettel fékeztem Ben előtt a síkos talajon. A hotel tetején megpillantottam a Blackhawk hőtől eltorzult, fekete maradványait. – Mondtam neked, hogy ez nem fog menni – suttogtam ordítva a fülébe. – Nem fogom itt hagyni… Ben már négykézlábra ereszkedett, zihált, öklendezett. A tűz fényében bíborszínűnek látszott az ajka; vért köhögött föl. Aztán már Dumbo is ott állt mellettem. – Őrmester. Hahó, őrmester…? Volt valami a hangjában, ami megragadta Ben figyelmét. Felnézett Dumbóra, aki lassan ingatta a fejét. Nem fogja túlélni. És Ben Parish rácsapott tenyerével a fagyos talajra, magába roskadva üvöltött összefüggéstelenül, és én azt gondoltam: Ó, édes istenem, istenem, csak ne most roppanjon össze! Ha most összeomlik, elvesztünk. Végünk. Letérdeltem mellé. Arcvonásait eltorzította a fájdalom, a félelem és a harag, a düh, amely a megváltoztathatatlan, mindig jelen lévő múltban gyökerezett, amikor a kishúga érte kiáltott, és ő cserbenhagyta, átengedte a halálnak. A kishúgát cserbenhagyta, de ő sosem fogja elhagyni a bátyját. Mindig vele lesz. Az utolsó leheletéig. Most is vele volt, ott vérzett el mellette. És Ben semmit sem tehetett, hogy megmenthesse. – Ben – szólongattam, és finoman végigfuttattam ujjaim a tarkóján. A haja csillogott a kristályos hóesésben. – Vége van. Egy árnyék suhant el mellettünk a hotel felé. Felugrottam, és utánaeredtem, mert ez az árnyék az én kisöcsémhez tartozott, aki a villámnál is sebesebben tepert a bejárati ajtó felé. Elkaptam és a földre rántottam, mire rúgni, karmolni kezdett, és úgy általában véve úgy viselkedett, mint egy dühöngő őrült, és én abban is biztos voltam, hogy mindjárt Dumbo is bekattan, és három félőrülttel senki sem lenne képes megbirkózni. Tévedtem. Dumbo talpra segítette Bent, és megfogta Megan kezét, majd az út felé terelgette őket, és neki könnyebben ment, mint nekem Sammyvel: kénytelen voltam a hónom alá kapni, és úgy cipelni fejjel lefelé lógatva, miközben vergődött és összevissza csapkodott a karjával, igyekezve kiszabadulni, és azt ordibálta: „Vissza kell mennünk, Cassie! Vissza kell mennünk!” Át a felhajtón, le a felüljáró melletti meredek domboldalon, első fázis teljesítve. Végre letehettem Sammyt a földre. Rácsaptam egy jó nagyot a fenekére, és mondtam, hogy hagyja abba, ha nem akarja, hogy mindenkit kinyírjanak miatta. – Mi a bajod egyébként? – kérdeztem. – De hát pont azt akartam elmondani neked! – szipogta. – De te nem akarsz figyelni rám. Te sosem figyelsz arra, amit mondok! Leejtettem! – Leejtetted…? – A zacskót, Cassie. Amikor kifutottunk, én… én leejtettem!

Benre pillantottam. Magába roskadva, lehorgasztott fejjel ült, felhúzott térdére eresztett karral. Dumbóra pillantottam. Görnyedten állt, tágra nyílt szemmel, és Megan kezét fogta. – Rossz érzésem van – suttogta. A világ lélegzet-visszafojtva várt. Úgy tűnt, még a hópelyhek is megálltak a levegőben függve. A szálloda vakító, neonzöld tűzlabdaként esett szét darabjaira. A föld megrázkódott. A forró légáramlat mind a négyünket, akik álltunk, levert a lábunkról. A következő pillanatban a törmelékek és szilánkok áradata zúdult lefelé a domboldalon, és én rávetettem magam Sammyre, hogy a testemmel oltalmazzam. Beton-, üveg-, fadarabok, fémrepeszek (és – igen – Ben kurva patkányainak elemi részecskéi), akkorák, mint egy-egy homokszem, süvítettek lefelé a dombról. Elnyelt bennünket a forrongó, szürke örvény. Isten hozott Dubuque-ben!

VI. A merénylő

49 Nem szeretett a legkisebbek között őgyelegni a táborban. Mindig eszébe juttatták a kisöccsét, azt, akit elveszített. Azt, aki ott volt még reggel, amikor kiment élelemért, és már nem volt ott, amikor visszatért. Azt, akit soha nem talált meg többé. A táborban, ha nem épp kiképzésen volt, vagy ha nem evett, aludt vagy a barakkokat takarította, ha nem a bakancsát fényesítette, vagy a puskáját tisztogatta, vagy nem konyhai kisegítőmunkát végzett, vagy nem a hangárban teljesített szolgálatot a feldolgozásnál, akkor önkéntesként dolgozott a gyerekek elszállásolásánál vagy az érkező buszok fogadásánál. Nem szívesen volt a kicsik körül, de mégis csinálta. Mert soha nem adta fel a reményt, hogy egy nap meg fogja találni a kisöccsét. Hogy egy nap majd, amikor belép a fogadóhangárba, ott látja majd ücsörögni a padlóra festett egyik nagy piros körben, vagy a gyakorlótér mellett összeeszkábált játszótéren talál majd rá, amint épp fejjel lefelé lóg az egyik gumihintáról. De sosem találta meg. A szállóban, amikor azzal szembesült, hogy az ellenség bombákat ültet gyerekekbe, eltöprengett azon, vajon nem ez történt-e az ő öccsével is? Megtalálták, magukkal vitték, beágyazták a torkába a zöld kapszulát, aztán kiküldték a világba, hogy találjon rá valaki más. Valószínűleg mégsem így történt. A gyerekek zöme már meghalt. Csupán maroknyit mentettek meg közülük, és hoztak ide a táborba. Az ő testvére valószínűleg nem sokkal élte túl az eltűnése napját. De őt elvihették volna. Neki lenyomhatták volna a torkába a zöld kapszulát. Őt kiküldhették volna a világba, hogy addig kószáljon, amíg bele nem botlik egy csapat túlélőbe, akik magukkal viszik, enni adnak neki, és megtöltik a szobát a leheletükkel. Így is történhetett volna. Mi nyomaszt?, faggatta Zombi, miközben átvágtak a parkolón, amikor szén-dioxidtartályokért indultak a szemközti kajáldába. Zombi egyébként már nem szokott beszélni hozzá, kivéve, amikor utasításokat adott, és azzal sem próbálkozott már, hogy szóra bírja. Amikor feltette neki ezt a kérdést, igazából nem is számított válaszra. Mindig látom rajtad, amikor valami nyugtalanít. Akkor vágsz ilyen szorulásos képet. Mintha sünt próbálnál szarni. A tartály nem volt nehéz, de Zombi meg volt sebesülve, és ő ment elöl visszafelé menet. Zombi iszonyú ideges volt, minden árnyéktól összerezzent. Folyton azt mondogatta, hogy valami gáz van. Hogy ez az Evan Walker gázos alak, meg úgy általában az egész szitu az. Zombi attól félt, hogy csőbe húzták őket. Amikor visszaértek a hotelba, Zombi felküldte Dumbót Evanért. Aztán a liftben várakoztak, hogy Evan lejöjjön. Látod, Süti, megint itt vagyunk a kiindulópontnál, amit sosem bírtam megérteni: az

elektromágneses impulzus és a vízözön és a pestis és az embereknek álcázott földönkívüliek és most még az agymosott kölykök is bombával a torkukban – mindezt miért? Miért bonyolítják túl ennyire ezt az egészet? Olyan, mintha harcolni akarnának velünk. Vagy mintha azt akarnák, hogy érdekes legyen ez a küzdelem. Izgalmas. Apám! Lehet, hogy erről van szó! Lehet, hogy az evolúció során eljutsz egy olyan szintre, ahol az unalom jelenti a legkomolyabb fenyegetést a létre nézve. Az is lehet, hogy ami most zajlik, egyáltalán nem is egy bolygó elfoglalásáról szól, nem is invázió, hanem egy játék. Úgy játszadoznak velünk, ahogy a kölykök szokták kitépkedni egy légy szárnyait szórakozásból. Ahogy múltak a percek, úgy lett Zombi egyre idegesebb. Mi van már? Hol a pokolban van? Ó, uramatyám, csak nem gondolod, hogy…? Inkább menj föl te is, Süti! Kapd a válladra az ipsét, és hozd ide nekem, ha másképp nem jön. Félúton volt fölfelé, amikor hatalmas dobbanást hallott a feje fölött, aztán egy másodikat is, az már egy kisebb puffanás volt, aztán valaki sikoltozni kezdett. Épp időben ért az ajtóhoz, hogy még lássa, amint Cassie végigrepül a folyosón, és elterül a végében. Visszafelé követve a röppályáját, tekintete egy magas lányon állapodott meg, aki a betört ajtajú szoba mellett állt. És egy pillanatig sem tétovázott: berobbant a folyosóra, és tudta, hogy a magas lány nem fogja túlélni. Biztos kezű lövész volt, a raj legjobbja, míg meg nem érkezett hozzájuk Adu. Tudta, hogy nem fog célt téveszteni. Csak épp azzal nem számolt, hogy Cassie ráront, és leveri a lábáról, és a magas lány eltűnik a szeme elől. Pedig megölte volna, ha Cassie nem avatkozik bele. Ebben teljesen biztos volt. Aztán a magas lány átlőtt a falon. Dumbo feltépte az ingét, és egy összehajtogatott vászondarabot tett a sebre. Megnyugtatta, hogy nem súlyos, és hogy túl fogja élni, de ő tisztában volt vele, hogy nem. Túl sok időt töltött már a halál közelében. Ismerte a szagát, az ízét, a tapintását. Magában hordozta a halált az anyjával kapcsolatos emlékeiben, de beleégett az agyába a hatalmas máglyák, az út mentén szétszórva heverő csontok képe is, és a táborban a hullák százai a szállítószalagon, amelyek aztán a krematóriumban végezték, hogy legyen fény a barakkjaikban, és meleg víz, és ne fázzanak. Nem aggasztotta, hogy épp haldoklik. Az aggasztotta, hogy úgy hal meg, hogy nem tudja, mi történt az öccsével. Haldoklott, miközben levitték a lépcsőn. Haldoklott, amikor rádobták Zombi vállára. És aztán Zombi térdre esett a parkolóban, és a többiek mind odagyűltek köré, és Zombi addig püfölte a fagyos betont, amíg fel nem hasadt a tenyere. Azután otthagyták. Nem, nem haragudott rájuk. Megértette. Haldoklott. Azután felállt. Nem egyből azért. Először még csak kúszott. A magas lány az előcsarnokban volt, amikor bevonszolta magát a szállóba. A lépcsőházajtó mellett állt, és két kézzel markolt egy pisztolyt. Lehajtott fejjel állt, mintha hallgatózna. Ez volt az a pillanat, amikor ő felállt. A magas lány megdermedt. Megfordult. Felemelte a fegyvert, és aztán le is engedte, amikor észrevette, hogy haldoklik. A lány ekkor rámosolygott, köszönt neki. Őt nézte a bejárati ajtó mellett, és nem láthatta a liftet, sem Evant, aki a fülke tetején lévő vészkijáraton keresztül épp akkor ugrott be a felvonóba. Evan megpillantotta őt és lefagyott, mintha nem tudná, mit tegyen.

Ismerlek. A magas lány most elindult felé. Ha most megfordulna, ha most a háta mögé pillantana, észrevenné Evant. Ezért előhúzta az oldalfegyverét, csak hogy lekösse a lány figyelmét, de a pisztoly kicsúszott a kezéből és a földre esett. Rengeteg vért veszített. A vérnyomása vészesen csökkent. A szíve már nem volt képes elég erősen pumpálni, a keze és a lába lassan érzéketlenné vált. Térdre hullott és a pisztolyáért nyúlt. A lány belelőtt a kezébe. A fenekére esett, és sebesült kezét zsebre dugta, mintha úgy meg tudná védeni. Húúú, te aztán tényleg bazi nagy és erős fiú vagy, ugye? Hány éves vagy? Várta, hogy válaszoljon. Mi a baj? Elvitte a cica a nyelved? A lány most a lábába lőtt. Azután várt egy kicsit, hogy ordítani vagy sikoltozni kezdjen. Vagy legalább mondjon valamit. Amikor ez nem történt meg, a másik lábába is belelőtt. A lány mögött Evan hasra vágta magát, és elkezdett kúszni feléjük. Ő ránézett, és megrázta a fejét. Most már mindene elzsibbadt. Nem érzett fájdalmat, de egy szürke függöny kezdett lomhán leereszkedni a szeme előtt. A magas lány még közelebb jött. Most már félúton volt közte és Evan között. A lány a pisztolyával egyenesen a homloka közepére célzott. Mondjál már valamit, vagy szétloccsantom az agyadat. Hol van Evan? Akkor hátra akart fordulni. Talán meghallotta, amint Evan felé mászik. Úgyhogy ő felállt, még ez egyszer, utoljára, hogy elvonja a figyelmét. Lassan állt fel, nem gyorsan. Több mint egy percébe is beletelt, a bakancsa megcsúszott az olvadt hótól nedves járólapon, feltápászkodott, aztán visszatottyant, és csak tovább nehezítette az egész műveletet, hogy végig a zsebében tartotta a kezét. A magas lány mosolygott és kuncogott, ugyanolyan önelégülten, mint a kölykök régen a suliban. Kövér volt. És suta. És ostoba. Egy hájas disznó. Amikor végül nagy nehezen sikerült talpra állnia, a lány újra belélőtt. Kérlek, igyekezz. Csak pazarlom a muníciót. A süti műanyag csomagolása kemény volt és merev, és valahányszor játszott vele a zsebében, fura csikorgó hangot hallatott. A hang alapján szerzett tudomást róla az anyja is, hogy ott van a zsebében, aznap, amikor eltűnt a kisöccse. Onnan tudták a katonák is a buszon. És a kiképzőtiszt is azért nevezte el Sütinek, mert tetszett neki a történet a kövér fiúról, aki úgy érkezett a táborba, hogy a rajta lévő ruhán és a zsebében szorongatott, műanyagba csomagolt, megavasodott, szétmorzsolódott sütin kívül semmije sem volt. Az a műanyag zacskó, amit a szállodaajtó előtt talált kint a földön, az nem csikorgott. Az jóval puhább volt. Semmi zajt nem csapott, amikor kihúzta a zsebéből. A tasak csendben csusszant ki, némán – ahogy ő is néma lett azután, hogy arra utasították: fogd be, fogd be, fogd BE! Aztán a magas lány már nem mosolygott. És Süti újra mozgásba lendült. Nem a lány felé, és nem is a lift felé, hanem az előcsarnok végében lévő oldalsó ajtó irányába. Hé, mi van a kezedben, nagyfiú? Ha? Mi az? Feltételezem, nem fejfájás-csillapító. Visszatért a mosoly a magas lány arcára. Bár ez egészen másfajta mosoly volt. Kedves. Amikor így mosolygott, nagyon szép volt. Valószínűleg ő volt a legcsinosabb lány, akit valaha látott.

Azzal nagyon óvatosnak kell lenned. Érted, amit mondok? Hé, figyu! Tudod mit? Kössünk üzletet. Én leteszem a pisztolyom ide, ha te is leteszed azt. Rendben? Na, hogy hangzik? És azután úgy is tett. A földre helyezte a pisztolyát. Levette a válláról a mesterlövészpuskáját, és azt is letette mellé a padlóra. Azután felemelte a kezét. Én tudok neked segíteni. Tedd le azt szépen, és én segíteni fogok neked. Nem kell meghalnod. Én tudom, hogyan hozzalak helyre. Én… én nem vagyok olyan, mint te. Távolról sem vagyok olyan bátor és erős, mint te, az tuti. Nem tudom elhinni, hogy még mindig képes vagy megállni a lábadon. A lány úgy döntött, hogy vár. Megvárja, míg a fiú elájul, vagy holtan esik össze. Nem volt más dolga, mint beszélni hozzá, és kedvesen mosolyogni, és megjátszani, hogy kedveli őt. A fiú kinyitotta a zacskót. A magas lány most már nem mosolygott. Rohant felé, gyorsabban, mint bárki, akit futni látott életében. A szürke fátyol csillogott, ahogy jött felé. Amikor a lány már egészen közel ért hozzá, lábával elrugaszkodott a talajról, és egyenesen arra a pontra ugrott, ahol az első találat érte, és rázuhant, a hátára lökte, belepréselte a fém ajtókeretbe. A kis zacskó kirepült zsibbadt ujjai közül, és úgy csúszott a járólapon, mint egy hokikorong. A szürke fátyol egy pillanatra feketére váltott a szeme előtt. A magas lány olyan kecsesen pördült meg, mint egy piruettező balerina, miközben a tasak után nyúlt. Ő pedig lábával körbekulcsolta a bokáját, és a lány elterült a földön. A lány túl gyors volt, ő pedig igen súlyosan megsérült. A lány hamarabb fog odaérni, mint ő. Felvette hát a pisztolyt a földről, és hátba lőtte a lányt. Ekkor állt talpra utoljára. Félrelökte a pisztolyt. Átlépett a lány vonagló testén, és nagyjából eddig sikerült jutnia két lábon utolsó jártányi erejével. Összerogyott. Odamászott a zacskóhoz. A lány kúszott utána. Ő sem bírt felállni. A golyó szétroncsolta a hátgerincét. Deréktól lefelé megbénult. De erősebb volt, és nem vesztett annyi vért, mint ő. Ő felnyalábolta a műanyag tasakot a földről. A lány keze belekapaszkodott a karjába, és elkezdte ráncigálni, húzni maga felé, olyan könnyedén, mintha semmi súlya nem lenne. Egyetlen ütést mér majd a haldokló szívére, és végez is vele. De neki semmi mást nem kell tennie, csak lélegezni. A zacskó száját ráhúzta a saját szájára. És belelélegzett.

VII. Minden dolgok összessége

50 Egyedül ülök egy ablaktalan osztályteremben. Kék szőnyeg, fehér falak, hosszú, fehér asztalok. Fehér monitorok, fehér billentyűzettel. Az újoncok fehér kezeslábasa van rajtam. Egy másik tábor, ugyanaz a kiképzés, minden ugyanaz, egészen a nyakamba beültetett implantátumig és a Csodaországban tett utazásig. Még mindig fizetem annak az útnak az árát. Nem üresnek érzed magad azután, hogy leszívták az emlékeidet. Hanem mindened fáj, hogy majd’ beleőrülsz a kínba. Az izmaid is emlékeznek. Ezért van az, hogy az utazás idejére leszíjaznak. Nyílik az ajtó, és Alexander Vosch parancsnok lép be a szobába. Egy fadoboz van nála, amit letesz elém az asztalra. – Jól nézel ki, Marika – mondja. – Sokkal jobban, mint amire számítottam. – Az én nevem Adu. Bólint. Pontosan érti, hogy mit akarok ezzel mondani. Nemegyszer töprengtem el azon, vajon a Csodaország által begyűjtött információ kétirányú-e. Ha le lehet tölteni az emberi tapasztalatokat, miért ne lehetne fel is tölteni őket? Lehetséges, hogy az a személy, aki e pillanatban rám mosolyog, minden egyes emberi lény emlékeit egyesíti magában, akin valaha is lefuttatták a programot. Meglehet, hogy ő nem ember – azért megvannak a kétségeim ezzel kapcsolatban –, mégis benne egyesülhet minden ember, aki valaha is belépett Csodaország kapuján. – Igen. Marika meghalt. – Helyet foglal velem szemben. – És most itt vagy, feltámadtál, mint főnixmadár a hamvaiból. Tudja, hogy mi lesz a következő mondatom. Elárulja babakék szemének villanása. Akkor meg? Miért nem képes egyszerűen elmondani nekem? Miért kell megkérdeznem? – Porcelányka életben van? – Melyik választ fogod hihetőbbnek találni? Az igent vagy a nemet? Gondolkodj, mielőtt válaszolsz. A sakk erre tanít. – A nemet. – Miért? – Azért, mert az igen olyan hazugság lehet, amivel manipulálhat. Elismerően bólogat. – Hamis reménnyel áltathatlak. – Hogy nyomást gyakorolhasson rám. Oldalra biccenti a fejét, úgy néz le rám. – Miért lenne szüksége olyasvalakinek, mint én, arra, hogy nyomást gyakorolhasson olyasvalakire, mint te? – Nem tudom. Biztos akar valamit.

– Különben…? – Különben már halott volnék. Hosszú percekig nem mond semmit, csak bámul. Fürkésző tekintete a csontjaimig hatol. A fából készült dobozra mutat. – Hoztam neked valamit. Nyisd ki! A dobozra pillantok. Aztán vissza rá. – Nem fogom megtenni. – Ez csak egy doboz. – Akármire akar is rábírni, hogy megtegyem, nem fogom. Csak vesztegeti az idejét. – Márpedig az idő az egyetlen fizetőeszközünk, amink maradt, nemde? Az idő… és az ígéretek. Rengeteget költöttem az elsőként említett legértékesebb erőforrásból, hogy felhajtsak egy ilyet – jelentette ki, miközben ujjaival a doboz fedelén dobol. Odatolja elém a dobozt. – Nyisd ki! Kinyitom. Ő meg folytatja. – Ben nem akart veled játszani. Sem a kis Allison, akarom mondani Porcelányka, hisz Allison is meghalt már. Azóta nem sakkoztál, hogy meghalt az apád. Megrázom a fejem. Nem azért, hogy válaszoljak a kérdésére. Hanem azért, mert nem értem. Az emberiség kiirtásának vezető tervezője sakkozni szeretne velem? Reszketek a papírvékony kezeslábasban. Nagyon hideg ez a szoba. Vosch mosolyogva figyel. Nem. Nem egyszerűen engem figyel. Ez nem olyan, mint a Csodaország. Ő nem csak az emlékeidet ismeri. Ő azt is tudja, hogy mire gondolsz. A Csodaország egy eszköz, amely rögzít. Vosch viszont olvas a gondolataimban. – Elmentek – fakadok ki. – Nincsenek már a hotelban. És maga nem tudja, hogy hol vannak most. – Csak ez lehet. Semmilyen más épkézláb magyarázatot nem tudok arra, hogy miért nem ölt meg eddig. Elég silány magyarázat, ami azt illeti. Ebben a hideg időben, meg a rendelkezésére álló erőforrásokkal, mennyire lehet nehéz neki megtalálni őket? Fagyos kezem az összezárt térdem közé szorítom, és ráveszem magam, hogy lassan lélegezzek, nagyokat. Kinyitja a doboz fedelét, kiveszi belőle a sakktáblát és a fehér királynőt. – Fehér, ugye? A fehéret szereted. Hosszú, fürge ujjak rakják fel a bábukat a táblára. Egy zenész, egy szobrász, egy festő ujjai. Könyökét az asztalon nyugtatja, és összekulcsolja azokat a hosszú zongoristaujjait, hogy rájuk támaszthassa az állát, pont úgy, ahogy az apám csinálta, valahányszor a lépéseket fontolgatta sakkozás közben. – Mit akar? – kérdezem. Felvonja a szemöldökét. – Játszani akarok egy parti sakkot. Csak bámul rám szótlanul. Öt másodpercig, tízig. Húszig. Harminc másodperc múltán úgy érzem már, egy örökkévalóság telt el. Azt hiszem, tudom, hogy épp mit művel: játszmázik, amihez egy másik játék szolgáltatja a keretet. Csak épp azt nem tudom, hogy miért. Ruy Lopezzel indítok. Nem mondhatni, hogy épp a legeredetibb megnyitás a játék történetében; egy kicsit feszült vagyok. Miközben játszunk, finoman dúdol, dallamtalanul, és most már tudom, hogy tudatosan gúnyt űz az apámból. Felfordul a gyomrom tőle. Ahhoz, hogy túléljem, falakat építettem magamban, egy egész érzelmi

erődítményt, amely megvédett, és segített abban, hogy megőrizzem az ép elmémet ebben a menthetetlenül veszélyesen megőrült világban. De még a legnyitottabb embernek is van egy olyan intim, szent kuckója, ahova senki más nem teheti be a lábát. Most már vágom, hogy milyen játszmát játszik a játékon belül: nincs már magánterület, intim szféra, nincs már szent hely. Nincs egyetlen olyan részem sem, amely rejtve maradhatna előtte. Háborog, forrong a gyomrom az undortól és a felháborodástól. Már nem csak az emlékeimbe tört be erőszakkal. A lelkem molesztálja. A jobbomon lévő egér és billentyűzet vezeték nélküli. Ám a monitor mögötte nem az. Egy gyors kitörés az asztal fölött, egy hatalmas ütés a fejére, aztán zsinór a nyaka köré. Négy másodperc alatt végrehajtom, és négy percen belül vége van. Hacsak nem figyelnek minket – márpedig valószínűleg figyelnek. Vosch életben marad, Porcelányka és én meghalunk. És még ha sikerülne is esetleg, hogy előbb végezzek én vele, pirruszi lesz a győzelem – már amennyiben Evan Walker igazat mond. A hotelban felhívtam erre Sullivan figyelmét, amikor azt mondta, hogy Evan feláldozta magát, hogy felrobbantsa a bázist: hogy ha le tudják tölteni magukat emberi testekbe, akkor bizonyára másolatokat is képesek készíteni magukból. Az Evanek és Voschok készlete így gyakorlatilag végtelennek tekinthető. Evan meg is ölheti magát. Én is végezhetek Voschsal. Nem számít. Nyilván a bennük lévő entitás az, ami halhatatlan. Most figyelj nagyon arra, amit mondani fogok – oktatott Sullivan eltúlzott türelemmel. Van egy ember-Evan, aki összeolvadt a földön kívüli tudattal. Ő nem egy közülünk, és nem Azok közül való, hanem egyszerre mindkettő. Úgyhogy ő meg tud halni. A lényegi része nem. Pontosan, csattant fel. Csupán a lényegtelen emberi része. Vosch ráhajol a sakktáblára. A lehelete almaszagú. Ökölbe szorítom a kezem az ölemben. Felvonja a szemöldökét. Van valami gond? – Veszíteni fogok – mondom. Meglepetést színlel. – De hát miért gondolod ezt? – Maga már akkor tudja, mit fogok lépni, mielőtt ténylegesen arrébb tolnám a bábut. – A Csodaország programra utalsz. De elfelejted, hogy mi többek vagyunk, mint a tapasztalataink összessége. Az emberi lények lenyűgözően kiszámíthatatlanok tudnak lenni. Ahogy például megmentetted Ben Parisht Camp Haven összeomlásakor, az mindenfajta logikának ellentmondott, és semmibe vette mindennemű élőlény elsődleges ösztönét: az életben maradási ösztönt. Vagy a tegnapi döntésed, hogy feladd magad, amikor rájöttél, hogy a kislány kizárólag akkor élheti túl, ha elfognak bennetek. – És túlélte? – Már tudod a választ erre a kérdésre. – Türelmetlenül mondja, ahogy egy szigorú tanár bánik az ígéretes diákjával, akitől sokat vár el. Aztán a sakktábla felé int: Játssz. Rászorítom a kezemet az ökölbe szorított másik kezemre; szorítom, szorítom, amilyen erősen csak tudom. És közben arra gondolok, hogy az öklöm az ő nyaka. Négy perc lenne kiszorítani belőle az utolsó szuszt, az életet. Csak négy perc. – Porcelányka életben van – közlöm végül. – Tudja, hogy ha azzal fenyeget, hogy szénné égeti az agyam, nem fogom megtenni azt, amire rá akar venni. De azzal is tisztában van, hogy őérte meg fogom tenni.

– Most már összetartoztok, ugye? Mintha csak egy ezüstzsinór kötne össze benneteket, igaz? – Mosolyog. – Mindenesetre, leszámítva azokat a komoly sérüléseit, amelyekből talán sosem fog már felépülni, te valami felbecsülhetetlen kinccsel ajándékoztad meg őt: idővel. Van egy latin közmondás. Vincit qui patitur. Tudod, hogy mit jelent? Most már nem is egyszerűen hűvös vagyok. Elértem az abszolút nulla fokot. – Pontosan tudja, hogy nem tudom. – Az győz, aki kitart. Avagy a türelem rózsát terem. Gondolj csak szegény Porcelányka patkányaira. Mit tanulhatunk tőlük? Megmondtam neked, amikor először jöttél hozzám; nem is annyira arról szól ez, hogy képesek vagyunk-e szétzúzni a harci erőtöket, képességeiteket – hanem inkább arról, hogy megtörjük a harciasságotokat, a küzdeni vágyásotokat. Már megint a patkányok. – A remény nélküli patkány halott patkány. – A patkányok nem ismerik a reményt. Vagy a hitet, vagy a szeretetet. Ezekkel kapcsolatban igazad volt, Adu közlegény. Ezek nem fogják kimenteni az emberiséget ebből a pusztító viharból. A haraggal kapcsolatban viszont tévedtél. Az sem jelent megoldást. – Akkor mi jelent megoldást? – Nem akarom megkérdezni, nem akarom megadni neki ezt az elégtételt, de nem tudok mit tenni. – Közel vagy hozzá – válaszolja. – Azt hiszem, meglepődnél, ha tudnád, mennyire közel. – Mihez közel? – A hangom vékony, mint egy patkányé. Megint megrázza a fejét. Megint türelmetlen. – Játssz! – Semmi értelme. – Egy olyan világban, amelyben a sakk nem számít, én már nem szeretnék élni. – Hagyja abba! Ne gúnyolja az apámat! – Az apád jó ember volt, egy rettenetes betegség rabja. Nem kéne túl keményen ítélkezned fölötte. És magadat sem kéne ostoroznod amiatt, hogy elhagytad őt. Kérlek, ne menj! Ne hagyj el, Marika! Hosszú, karcsú ujjak kapaszkodtak a pólómba, egy művész ujjai. A szeme vörös, karikás, arcvonásait az éhség – e bedühödött művész – kegyetlen vésője faragta bele ebbe a gyámoltalan agyagba. Vissza fogok jönni. Megígérem. Különben meghalsz. Megígérem. Vissza fogok jönni. Vosch lelketlenül mosolyog, ez egy cápa mosolya, vagy egy koponya vigyora. És ha nem a harag a válasz a problémára, akkor mi? Annyira szorítom az öklöm, hogy körmeim mélyen belevájnak a tenyerembe. Figyu, Evan a következőképpen mutatta ezt, mondta Sullivan, és öklét átfogta a másik kezével. Ez itt Evan. Ez meg belül a lény. A kezem a düh, de mi az öklöm? Mi az a dolog, amit beborít a düh? – Sakk. Egy lépés választ el a mattól – mondja Vosch suttogva. – Miért nem teszed meg? – Nem szeretek veszíteni – válaszolom ugyanolyan halkan, alig mozduló ajkakkal. Egy ezüstszínű, mobil nagyságú eszközt húz elő a zsebéből. Korábban láttam már ilyet. Tudom, mire képes. A nyakamon viszketni kezd a bőröm a behatolási pontot fedő pici ragtapasz körül. – Azon a fázison már egy kicsit túl vagyunk – mondja. Vér serken az ökölbe szorított kézből, az ökölre boruló kézben.

– Hát csak nyomja meg azt a gombot! Rohadtul nem érdekel. – Na, most tényleg nagyon közel kerültél a válaszhoz – mondja, és bólint. – Csakhogy nem a te implantátumodra van rácsatlakoztatva ez az adó. Még mindig azt akarod, hogy lenyomjam a gombot? Porcelányka. Lenézek a sakktáblára. Egy lépés választ el a mattól. A játszmának már azelőtt vége volt, hogy egyáltalán elkezdődött volna. Ha a mérkőzés előre le van játszva, hogyan kerülhetném el a vereséget? Egy hétéves tudta a választ a kérdésemre. Becsúsztatom a kezem a tábla alá, és az egészet az arcába borítom. Gondolom, ez most sakk-matt, ribanc! Látja, mire készülök, és van ideje kitérni. A bábuk az asztalon landolnak nagy csattanással, aztán lustán végiggurulnak az asztallapon, mielőtt leesnének a padlóra. Nem kellett volna elárulnia, hogy az eszköz Porcelányka jelét fogja: ha lenyomja azt a gombot, nem fog tudni semmilyen befolyást gyakorolni rám. Vosch lenyomja a gombot.

51 A reakciómat hosszú hónapok érlelték. És nem tartott tovább egyetlen pillanatnál. Átugrom az asztal fölött, közben belerúgok térddel jó keményen a mellkasába, aztán leterítem. Rajta landolok, és véres tenyeremmel szétlapítom azt a kifinomult arisztokratikus orrát, és hogy még maradandóbb legyen a találkozásunk, csapásomnak vállam megfelelő szögbe forgatásával adok nagyobb nyomatékot. Tökéletes forgatókönyv, ilyenekre tanítottak a kiképzőim Camp Havenben. Amikor egyéb sem volt, csak kiképzés után kiképzés, végeláthatatlanul, míg már nem is kellett gondolkodni: az izmok is képesek emlékezni. Az orra élvezetes elégtételt okozó roppanásszerű hangot ad. Ez az a pont, mondták az oktatóim, amikor egy bölcs katona visszakozik. A közelharc kiszámíthatatlan végkimenetelű, és ilyenkor minden egyes másodperccel csak nő a kockázat. Ideje visszavonulót fújni, és eltakarodni a célkeresztjéből. Vincit qui patitur. De nincs idő se visszavonulót, se mást fújni. Az óra mutatója az utolsó másodpercet is maga mögé gyűri; lejárt az időm. Kivágódik az ajtó, és katonák özönlik el a szobát. Pillanatok alatt durván lefognak, letépnek Voschról, és arccal előre a földhöz vágnak. Egy sípcsont nyomul élesen a nyakamba, hogy ne mozgolódjak nagyon. Vérszagot érzek. Nem az én vérem, az övé. – Csalódást okozol nekem – suttogja a fülembe. – Hát nem megmondtam, hogy nem a harag a megoldás? Talpra rántanak. Vosch arcának alsó része vérben ázik. Arcán a szétkent vér, mint harci festés a hadiösvényre lépett indiánon. A szeme már most kezd bedagadni, amitől olyan fura malacképe lesz. Odafordul a háta mögött álló rajvezetőhöz, egy karcsú, világos bőrű újonchoz, akinek szőke haja és kifejező, sötét szeme van. – Készítsétek elő!

52 Folyosó: alacsony plafon, villogó neonok, salakbeton falak. Testek szoros gyűrűjében haladok: egy előttem, egy mögöttem, ketten pedig oldalról fognak közre, a karomat rángatva. Gumitalpú cipők nyikorgása a szürke betonon, enyhe izzadságszag és az újrahasznosított levegő keserédes illata. Lépcsőház: fémkorlátok, szürkére festve, mint a padló, a sarkokban lengedező pókhálók, poros sárga villanykörték drótburokba zárva. Ahogy haladunk lefelé a lépcsőkön, egyre melegebb és dohosabb a levegő. Egy másik folyosó: jelöletlen ajtók, a szürke falak mindegyikén nagy, vörös csíkok és jelzések, hogy BELÉPNI TILOS meg BELÉPÉS CSAK ILLETÉKESEKNEK. Szoba: kicsi, ablaktalan. Az egyik fal mentén szekrények, középen egy kórházi ágy, az életfunkciókat mutató monitor sötét. Az ágy mindkét oldalán egy-egy fehér köpenyes ember. Egy középkorú férfi és egy fiatalabb nő. Arcukon kényszeredett mosoly. Az ajtó dörrenve becsapódik. Egyedül maradok a Fehér Köpenyekkel, leszámítva a szőke újoncot, aki a hátam mögött posztol az ajtónál. – Könnyű legyen vagy nehéz? – kérdezi a fehér köpenyes férfi. – A te választásod. – Nehéz – mondom, megpördülök, és leterítem az újoncot egy, a torkára mért ütéssel. Oldalfegyvere hangosan csattan a járólapon. Felkapom, és a Fehér Köpenyekre szegezem. – Innen nincs menekvés – mondja a férfi nyugodtan. – Tudod jól. Persze hogy tudom. De nem is a menekülés miatt van szükségem a pisztolyra. Mármint nem abban az értelemben vett menekülés miatt, ahogyan ő gondolja. Nem fogok túszokat ejteni, és nem ölök meg senkit. Az emberi lények gyilkolása az ellenség célja. Mögöttem a kölyök vonaglik a földön, csuklik, és közben gurgulázó hangokat is hallat. Lehet, hogy eltörtem a gégéjét. A helyiség távolabbi végében fölszerelt kamerára pillantok. Vajon figyel? Hála a Csodaország-programnak, jobban ismer engem, mint akár én magam. Tudnia kell, hogy miért szereztem meg a pisztolyt. Mattot kaptam. És most már túl késő feladni a játékot. Hozzászorítom a hűvös pisztolycsövet a halántékomhoz. A nő szája szóra nyílik. Tesz egy lépést felém. – Marika. – Kedves szem. Lágy hang. – Ő azért van még életben, mert te is élsz. Ha te meghalsz, ő is meg fog halni. Ekkor esik le nekem. Hisz mondta, hogy nem a harag a válasz, márpedig csakis a haraggal lehetne indokolni, hogy megnyomta a gombot, amikor a fejére borítottam a sakktáblát. Erre gondoltam akkor, amikor történt. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy esetleg blöffölt. Pedig gondolhattam volna. Hiszen ő semmi pénzért nem dobná el a lehetőséget, hogy nyomást gyakoroljon rám, hogy sakkban tarthasson. Miért nem láttam ezt? Én vagyok az, akit elvakít a harag, nem ő. Kicsit szédülök; imbolyog, hullámzik ez a szoba, sehogy sem akar nyugton maradni. Blöff blöff hátán, megjátszott támadások, színlelt reakciók. Egy olyan játékban játszom, amelynek nemcsak a szabályait nem ismerem, de a célját sem. Porcelányka miattam van életben. Én érte vagyok életben. – Vigyenek Porcelánykához – mondom a nőnek. – Bizonyítékot akarok arra, hogy

legalább ez az alapvető állításuk igaz. – Biztos, hogy nem viszünk hozzá – válaszolja a férfi. – Akkor most mit lépsz? Jó kérdés. De ezt most nem szabad annyiban hagyni, sőt: addig kell ütnöm a vasat, amíg forró, és legalább olyan keményen és elszántan, amilyen keményen és elszántan szorítom ezt a pisztolyt a halántékomhoz. – Vigyenek el hozzá, vagy Istenre esküszöm, hogy megteszem! – Nem teheted meg – mondja a fiatal nő. Halk, puha hang. Kedves tekintet. Kitárt karok. Igaza van. Nem tudom megtenni. Lehet, hogy az egész hazugság, és Porcelányka már rég halott. De mégis van egy halvány esélye annak, hogy életben van. És ha én végzek magammal, semmi érdekük továbbra is megkímélni az életét. Ez a kockázat pedig elfogadhatatlan számomra. Ez a kötelék. Ez a csapda. Ebben a zsákutcában ér véget a lehetetlen ígéretek útja. Ez az egyetlen lehetséges végkimenetele egy olyan elavult nézetnek, hogy egy hétéves kölyök jelentéktelen élete igenis számít. Sajnálom, Porcelányka. Még kint, az erdőben pontot kellett volna tennem az egész végére. Leeresztem a pisztolyt.

53 A monitor villogni kezd. Pulzus, vérnyomás, légzés, testhőmérséklet. A kölyök, akit az imént letepertem, már újra talpon; az ajtófélfának támaszkodva a torkát dörzsölgeti, miközben a másik kezében újra ott a pisztoly. Villámló tekintettel méreget engem, aki az ágyon fekszem. – Adok valamit, ami segít megnyugodni – duruzsolja a lágy hangú, kedves szemű nő. – Egy kis szúrást érzel majd. Megszúr valami. Egy tű. A falak színtelen semmivé oszlanak. Ezer év is eltelik. Az idő sarka rám tapos, és szétzúz, porrá morzsol. A hangjuk a fülemben dübörög, az arcuk óriási pacaként folyik szét a szemem előtt. A vékony szivacsmatrac feloldódik alattam. Lebegek a fehérség végtelen tengerének tetején. A ködből egy test nélküli hang kúszik elő. – És most térjünk vissza a patkányproblémára, rendben? Vosch. Nem látom őt, nem tudom, honnan jön a hangja. Ez a hang egyszerre szól mindenhonnan és a végtelen semmiből, mintha csak bennem lenne. – Elveszítetted az otthonod. És azt a kedves helyet – az egyetlen helyet –, amely a második otthonod lehetne, elárasztották a kártevők. Mit lehet tenni? Milyen választási lehetőségeid vannak? Beletörődsz abba, hogy szépen együtt élsz a kártevőkkel, vagy könyörtelenül kiirtod őket, mielőtt ők pusztítják el az új otthonod? Azt mondogatod magadnak: „A patkányok undorító teremtmények, mindazonáltal nekik is ugyanannyi joguk van élni, mint nekem?” Vagy inkább azt mondod: „Mi nem férünk meg egymás mellett, ezek a patkányok meg én. Ha nekem itt kell élnem, ezeknek a férgeknek pusztulniuk kell?” Távolról, ezer mérföldnyi messzeségből hallom a monitor pittyegését, ahogy a szívem dobbanásait jelzi. A végtelen tenger hullámzik. Együtt emelkedem és zuhanok a hullámokkal.

– De ez voltaképpen nem is a patkányokról szól. – A hangja mélyen, vaskosan dübörög, mint a mennydörgés. – Sosem róluk szólt. Az ő kiirtásuknak szükségessége már el van döntve. A módszer az, amely nyugtalanít téged. Az igazi, az alapvető probléma: a sziklák. Aztán a fehér függöny szétfoszlik. Még mindig lebegek, de most magasan a Föld fölött, a csillagok fényében fürdő sötét űrben. A horizontot megcsókoló nap a bolygó felszínét ragyogó aranyban fürdeti. A monitor őrült tempójú sípolásba kezd, egy hang káromkodik egyet, aztán Vosch hangját hallom megint: – Lélegezz, Marika. Tökéletes biztonságban vagy. Tökéletes biztonságban. Tehát ezért nyugtatóztak be. Ha nem tették volna, vélhetőleg megállt volna a szívem a sokktól. A hatása háromdimenziós, összemosódik a valósággal, amelytől csupán abban különbözik, hogy a világűrben nem tudnék lélegezni. És Vosch hangját sem hallhatnám egy olyan helyen, ahol nem létezik hang. – Így nézett ki a Föld hatvanhatmillió évvel ezelőtt. Gyönyörű, ugye? Maga az Éden. Érintetlen. Tiszta. Ilyen volt az atmoszféra, amikor még nem szennyeztétek be a sok mérgező anyaggal. A víz, mielőtt bemocskoltátok volna. A föld, a táj, ahol buján tenyészett, virágzott az élet, mielőtt ti, rágcsálók, amik vagytok, darabokra nem szaggattátok, hogy kielégítsétek telhetetlen, mohó étvágyatokat, és felépítsétek koszos fészkeiteket. És továbbra is megmaradhatott volna makulátlan, szűzies tisztaságában még legalább hatvanhatmillió évig, mert nem mocskolhatta volna be falánk emlős fajotok – ha véletlenül nem kerül egy majd’ fél Manhattan nagyságú földönkívüli látogató útjába. Elsüvít mellettem, éles szirtek és mély szakadékok szabdalta himlőhelyes felszínével, és amint a Föld felé száguld, eltakarja előlem a csillagokat. Amikor betör a légkörbe, az aszteroida alsó része izzani kezd. Világossárgán, aztán vakító fehéren. – És így döntötte el a világ sorsát egy szikla. Most egy szélesen elnyúló, sekély vizű tenger partján állok, és figyelem az aszteroida zuhanását: aprócska pont az égen, kis kavics, jelentéktelen. – Miután leülepedik a becsapódás utáni por, a Föld háromnegyede kihal. A világnak vége. És a világ újjászületik. Az emberiség egy kis kozmikus szeszélynek köszönheti a létét. Egy szikladarabnak. Ez igazán figyelemre méltó, ha jobban belegondolunk. Megremeg a föld. Egy távoli robbanást követően mély, hátborzongató csend telepedik a világra. – És ott benn rejlik a rejtély, a találós kérdés, amelyet próbáltok kikerülni – hiszen, ha szembenéznétek a problémával, az alapjaiban rendítené meg a világotokat. Szembeszállna az elfogadott magyarázatokkal. Ettől minden, ami történt, lehetetlenül disszonánssá, abszurddá, értelmetlenné válik. A tenger zavaros lett; gőz csap fel belőle, és örvénylik a forrongó hullámok fölött. Bömbölve közeledik felém egy porból és szétporladt kövekből felépülő hatalmas fal, eltakarva előlem az égboltot. A levegő éles csikorgással és visítással telítődik, úgy hangzik, mint egy haldokló állat vad sikolya. – Nem szükséges kimondanom a nyilvánvalót, ugye? Ez a kérdés már hosszú ideje nyugtalanított téged. Meg sem bírok mozdulni. Tudatában vagyok, hogy ez nem a valóság, de annál valóságosabb a félelmem a felém közeledő, kavargó gőzből, porból álló faltól, amely

mindjárt lecsap rám. Egymillió évnyi evolúció megtanított arra, hogy bízzam az ösztöneimben, és agyam primitív része süket a racionális rész sikítozására, amely éles és magas hangú, mint egy haldokló állat sivítása: nem igazi, nem igazi, nem igazi, nem igazi. – Elektromágneses impulzusok. Óriási fémrudak záporoznak alá az égből. Járványok… – A hangja minden egyes szóval egyre magasabban szárnyal, a szavai úgy csattannak, mint egy-egy villámcsapás. Vagy mint egy súlyos bakancs talpa, mely eltapos. – Alvó ügynökök emberi testbe ágyazva. Agymosott gyerekhadseregek. Mire jó ez? Ez a fő kérdés. Az egyetlen olyan kérdés, amely valóban lényeges: minek vacakolni annyit az egésszel, amikor semmi másra nincs szükségünk, mint egy nagyon nagyon nagy sziklára? A hullámok átcsapnak fölöttem. Érzem, hogy megfulladok.

54 Évmilliókra eltemetnek. Mérföldekre fölöttem a világ éledezni kezd. Az esőerdők talaján gyülekező hűvös árnyékok között egy patkányszerű teremtmény azon ügyködik, hogy zsenge gyökereket ásson ki magának. Az ivadékai majd meg fogják szelídíteni a tüzet, feltalálják a kereket, felfedezik a matematikát, megteremtik a költészetet, új mederbe terelik a folyókat, erdőket irtanak, városokat építenek, kutatják a végtelen űr titkait. Jelenleg az egyetlen fontos feladat élelmet találni, és kellően hosszú ideig túlélni, hogy legyen idő még több patkányszerű teremtményt nemzeni. A tűzben és porfelhőben elpusztult világ új életre ébred egy, a földet túró rágcsálóban. Tik-tak, tik-tak, ketyeg az óra. A teremtmény feszülten szimatol bele a párás, meleg levegőbe. Az óra ütemes tiktakolása felgyorsul, és én emelkedni kezdek a felszín felé. Mire felbukkanok a porból, a lény már átalakult: egy széken ül az ágyam mellett, mocsoktól páncélmerev farmer van rajta, és egy szakadt póló. Csapott vállú, borostás, beesett szemű feltalálója a keréknek, örökös, gondnok, tékozló fiú. Az apám. Műszerek sípolása. Csöpögő infúzió és kikeményített ágynemű, kemény párnák, a karomból kígyózó csövek. És az ágyam mellett üldögélő férfi: betegesen sápadt arcú, izzadt, mocskos, nyughatatlanul fészkelődő, a pólóját idegesen huzigáló, véreres szemű, nedves, dagadt ajkú. – Marika. Lehunyom a szemem. Ez nem ő. Ez annak a szernek a hatása, amit Vosch pumpált beléd. Aztán megint: – Marika. – Fogd be! Te nem vagy igazi! – Marika, van valami, amit el akarok mondani neked. Valami, amit tudnod kell. – Nem értem, miért csinálja ezt velem – mondom Voschnak. Tudom, hogy figyel. – Megbocsátok neked – mondja apám. Zihálva veszem a levegőt. Éles fájdalom hasít a mellkasomba, mintha késsel

szurkálnának. – Kérem – könyörgök Voschnak. – Kérem, ne csinálja ezt! – El kellett menned – folytatja apám. – Nem volt választásod, és különben is, ami történt, az az én átkozott hibámból történt. Nem te csináltál belőlem alkoholistát. Ösztönösen rászorítom mindkét kezem a fülemre. De a hangja nem a szobában szólal meg; bennem beszél. – Miután elmentél, már nem sokáig éltem – próbál apám megnyugtatni. – Mindössze pár órát. Egészen Cincinnatiig jutottunk el. Valamivel több mint száz mérföldet tettünk meg. Aztán kifogyott a piakészlete. Könyörgött nekem, hogy ne hagyjam ott, de én tisztában voltam vele, hogy ha nem szerzek neki nagyon gyorsan valami alkoholt, meghal. Végül aztán találtam is valamit egy matrac alá beszuszakolva: egy üveg vodkát. Miután tizenhat házba betörtem már, már ha ez egyáltalán betörésnek számít, hiszen mindegyiket elhagyták a lakói, és ahhoz hogy bejussak, nem kellett mást tennem, mint belépni a törött ablakokon. Annyira örültem, amikor rábukkantam arra az üveg vodkára, hogy még meg is pusziltam lelkesültségemben. De már túl késő volt. Mire visszajutottam a táborba, ő már halott volt. – Tudom, hogy magadat ostorozod emiatt, de gondolj arra, hogy így is, úgy is meghaltam volna, Marika. Így is, úgy is. Te csak azt tetted, amit jónak láttál. Nincs hova elbújnom a hangja elől. És nem is menekülhetek el előle. Kinyitom a szemem, és egyenesen belenézek az övébe. – Tudom, hogy ez egy hazugság. Te nem vagy valóságos. Mosolyog. Ugyanúgy, mint amikor nagyon ügyesen léptem sakkban. Az elégedett tanár mosolya ez. – Hát ezt akartam neked elmondani! – Hosszú ujjait a combjához dörzsölgeti, látom a körmei alá gyűlt koszt. – Ez a tanulság, Marika. Azt akarják, hogy ezt megértsd. Meleg kéz a hűvös bőrön: megérinti a karomat. Utoljára az arcomon éreztem az érintését, amikor kemény pofonokat osztott nekem az egyik kezével, míg a másikkal lefogott, hogy ne mozdulhassak. Kurva! Ne merj itt hagyni engem, te kurva! Soha! El ne merj hagyni, te kurva! Mindegyik kurva! után menetrendszerűen érkezett egy pofon. Elment az esze. Olyan dolgokat látott abban a mérhetetlen sötétségben, ami minden éjjel lecsapott a Földre, amelyek nem is voltak ott. Képzelt hangokat hallott abban a rettenetes csendben, amely minden nap azzal fenyegetett, hogy agyoncsap. Aznap éjjel, amikor meghalt, sikoltva ébredt föl álmából, és majdnem kikaparta a saját szemét. Azt érezte, hogy bogarak mászkálnak, nyüzsögnek benne. Ugyanez a bedagadt szem bámul most rám. És szeme alatt még mindig frissek a karmolások. Egy újabb kör, egy újabb ezüstzsinór: most már én vagyok az, aki hallucinál, aki beképzeli magának, hogy olyan dolgokat lát és hall és érez, amelyek nincsenek is itt ebben a rettenetes csendben. – Először arra tanítottak meg bennünket, hogy ne bízzunk meg bennük – suttogja. – Aztán, hogy már egymásban se bízzunk. Most pedig arra tanítanak minket, hogy magunkban sem szabad megbíznunk. Suttogva válaszolok neki: – Nem értem. Szétfoszlik a levegőben. Ahogy egyre mélyebb, fény nélküli mélységekbe szállok alá,

apámat elnyeli a mélység nélküli fény. Megcsókolja a homlokom. Egy áldás. Egy átok. – Te most már Közéjük tartozol.

55 A szék most újra üres. Egyedül vagyok. Aztán emlékeztetem magam, hogy akkor voltam egyedül, amikor a szék nem volt üres. Várom, hogy lecsillapodjon dübörgő szívem. Koncentrálok, hogy maradjak nyugodt, próbálok egyenletesen lélegezni. A gyógyszer áthalad a szervezetemen, és utána jól leszek. Biztonságban vagy, mondogatom magamnak. Tökéletes biztonságban. Belép a szőke újonc, akit nyakon vágtam. Kaját hoz egy tálcán: egy darab szürke színű titokzatos húst, krumplit, egy halom péppé főtt babot, és egy magas, karcsú pohárban narancslevet. Leteszi a tálcát az ágy mellé, megnyomja a gombot, megfelelő szögbe döntve az ágyat, hogy ülő helyzetbe kerüljek, elém fordítja a tálcát, aztán megáll velem szemben, keresztbe font karral, mintha várna valamire. – Majd mesélj, milyen ízű – suttogja rekedten. – Én még három hétig nem ehetek szilárd ételt. – Világos bőre miatt mélyen ülő barna szeme még sötétebbnek tűnik. Nem nagydarab, nem olyan kigyúrt testű, mint Zombi, sem olyan szögletes, hegyomlásszerű fickó, mint Süti. Magas és vékony, egy úszó testalkatával. Valami csöndes erő, feszültség lengi körül, ahogy jár-kel, de különösen a tekintetében érzékelhető ez intenzíven, amelynek mélyén ott lapul a visszafogott erő. Nem nagyon vágom, milyen választ vár tőlem. – Sajnálom. – Váratlanul ért az ütés – jegyzi meg a felkarján dobolva ujjaival. – Mi van, nem eszel? Megrázom a fejem. – Nem vagyok éhes. Vajon az étel valóságos? És a kölyök, aki behozta? Lesújtó érzés, hogy nem bízhatom még a saját érzékeimben sem. Vízbe fulladok egy végtelen tengerben. Lassan merülök alá, a fény nélküli mélység magába húz, kipréselve a levegőt a tüdőmből, a vért a szívemből. – Idd meg a narancslevet – dorgál meg. – Azt mondták, legalább a narancslevet meg kéne innod. – Miért? – még sikerül visszaköpnöm az imént lenyelt kortyot anélkül, hogy megfulladnék. – Mi van benne? – Mi van, csak nem vagy paranoiás egy kicsit? – Egy kicsit. – Épp lecsapoltak belőled egy csomó vért, úgyhogy azt mondták, figyeljek arra, hogy megidd a dzsúszt. Nem emlékszem semmi ilyesmire, hogy vért vettek volna tőlem. Vajon az alatt az idő alatt történt, amíg az apámmal „beszélgettem”? – Miért csapolják le a véremet? Üres tekintettel bámul rám. – Lássuk csak, mire emlékszem! Mindent elmondtak nekem. – Mit mondtak el neked? Miért vagyok itt?

– Nem beszélhetek veled – mondja. Azután meg: – Azt mondták, hogy VIP vagy. Nagyon fontos fogoly. – Megrázza a fejét. – Én nem is értem. A régi szép időkben a Dorothyk simán csak… felszívódtak. – Én nem vagyok Dorothy. Megvonja a vállát. – Én meg nem szoktam kérdezősködni. De nekem szükségem van tőle néhány válaszra. – Nem tudod, mit történt Porcelánykával? – Úgy hallottam, megszökött a teáskanállal. – Az a teáscsésze volt. – Vicceltem. – Nem jött át. – Így jártál, baszki. – A kislány, akivel együtt hoztak ide a helikopterrel. Súlyosan megsérült. Tudnom kell, hogy életben van-e még. Komolyan rábólint, és azt mondja: – Azonnal utánanézek. Nem ment nekem ez a dolog. Sosem voltam egy adu ász a kapcsolatteremtésben. Felsős koromban az volt a gúnynevem, hogy Őfelsége, Marika, meg ehhez hasonló variációk. Talán ideje lenne tennem valamit azért, hogy túlléphessünk a b-meg szintjéről. – Adunak hívnak. – Ez csodálatos. Bizonyára nagyon elégedett vagy ezzel a névvel. – Olyan ismerős vagy nekem. Camp Havenből esetleg? Mondani akar valamit. Aztán visszafogja magát. – Utasítást kaptam, hogy ne beszélgessek veled. Majdnem megkérdem, hogy akkor miért beszélünk mégis?, de időben leállítom magam. – Ez tuti jó ötlet. Nem akarják, hogy te is tudd mindazt, amit én tudok. – Ó, én is tudom, amit te: minden egy nagy hazugság, átvert minket az ellenség, arra használnak bennünket, hogy kinyírjuk a túlélőket, blablablabla. Tipikus dorothys süketelés. – Én is pontosan így gondolkodtam régebben – ismerem el. – Most már nem vagyok biztos benne. – Majd rá fogsz jönni. – Rá fogok jönni. Sziklák és patkányok, meg életformák, amelyek a fejlődés olyan fokára jutottak, ahol már nincs szükségük fizikai testre. Rá fogok jönni, az nem kérdés, csak akkor már bizonyára túl késő lesz. Bár ami azt illeti, valószínűleg már most túl késő van. Miért vettek vért tőlem? Miért tart életben Vosch? Mim van nekem, vagy mi lehet bennem, amire neki szüksége lehet? Mi szükségük lehet rám, mi szükségük lehet erre a szőke kölyökre vagy bárki más emberi lényre? Ha képesek genetikailag megtervezni egy olyan vírust, amely tízből kilenc embert megöl, miért nem csináltak olyat, amelyik tízből tízzel végez? Vagy, ahogy Vosch mondta, minek vacakolni bármelyikünkkel külön, ha egyszer semmi más nem kell az emberiség nevű probléma megoldására, mint egy kellően nagyméretű szikla?

Fáj a fejem. Szédülök, émelygek. Képtelen vagyok világosan gondolkodni. Pedig valamikor nagyon jól ment ez nekem. – Idd már meg azt a rohadt narancslét, hogy elhúzhassak innen! – Áruld el, hogy hívnak, és megiszom. Kicsit vacillál, de aztán megmondja: – Penge. Megiszom a dzsúszt. Felkapja a tálcát és kisiet. Legalább a nevét megtudtam. Aprócska, de mégiscsak győzelem.

56 Megjelenik a fehér köpenyes nő. Azt mondja, dr. Claire-nek hívják. Sötét, hullámos haj, hátrasimítva az arcából. Szeme kékje, mint az őszi égbolt. Keserűmandula illata lengi körül, ami egyben a cián szaga is. – Miért vettek vért tőlem? Mosolyog. – Mert Adu annyira édes, hogy úgy döntöttünk, csinálunk sok száz kicsi klónt belőle. Semmi nem utal a hangjában arra, hogy gúnyolódna. Lekapcsolja az infúziós készüléket, és fürgén hátralép, mintha attól tartana, hogy kiugrom az ágyból és megfojtom. Az, hogy megfojtom, tulajdonképpen megfordult a fejemben, de kedvemre valóbb volna halálra szurkálni egy zsebkéssel. Nem tudom, az hány szúrást jelent. Valószínűleg sokat. – Itt egy újabb dolog, aminek semmi értelme – mondom. – Minek letölteni a tudatukat egy emberi testbe, ha egyszer annyit klónozhatnának belőle, amennyit csak akarnak, az anyahajójukon? Nulla kockázattal. Különösen annak fényében, hogy az egyik letöltésük totálisan átmegy Evan Walkerbe, és beleesik egy emberlányba. – Ez jó meglátás – mondja, és komolyan bólint hozzá. – A következő megbeszélésünkön fel is fogom vetni. Talán újra kell gondolnunk ezt az egész véres átváltoztatás dolgot. – Aztán az ajtó felé int. – Indulás! – Hova? – Majd megtudod. Ne aggódj! – teszi hozzá Claire. – Élvezni fogod. Nem megyünk messzire. Csak két ajtóval arrébb. Egy fürdőszobába vezet. Mosdókagyló, fürdőszobaszekrény, vécé, zuhanyzó. – Mióta nem volt részed egy tisztességes zuhanyozásban? – kérdezi. – Camp Haven óta. Amikor golyót röpítettem volna a kiképzőtisztem szívébe. – Tényleg? – kérdezi mintegy mellékesen, mintha csak azt mondtam volna, hogy régebben San Franciscóban laktam. – A törülköző ott van. Fogkefét, fésűt, dezodort a szekrényben találsz. Itt leszek kint az ajtó mellett. Csak kopogj, ha szükséged van még valamire. Miután egyedül maradok, kinyitom a szekrényt. Golyós dezodor. Fésű. Fogkrém. Fogkefe bontatlan műanyag csomagolásban. Fogselyem nincs. Nagyon reméltem, hogy találok fogselymet. Pár percig azon agyalok, mennyi időbe telne kihegyezni a fogkefe végét megfelelő vágóeszközzé. Azután kibújok a kezeslábasomból, és belépek a zuhany

alá. Zombira gondolok, na, nem azért, mert meztelenül állok a zuhany alatt, hanem mert eszembe jut, amiket a Facebookról mondott, meg az autós gyorskajáldákról, meg a sulicsengőről, és az örökre elveszített dolgok végtelen listájáról, amin olyan dolgok szerepelnek többek között, mint a szottyos sült krumpli, az állott levegőjű könyvesboltok és a forró zuhany. Olyan forróra állítom be a vizet, amit még épp el bírok viselni, és csak állok alatta mozdulatlanul, hagyom, hogy zubogjon, permetezzen, végigmosson a víz, addig míg az ujjbegyeim teljesen ráncossá nem áznak. Levendulaszappan. Gyümölcsös sampon. Végigsimítom ujjammal a parányi adókészülék kemény csomóját. Most már Közéjük tartozol. Nekicsapom a sampon üvegét a zuhanyozófülke falának. Belevágom az öklöm a csempébe, addig és addig, újra meg újra, míg öklöm bütykein fel nem reped a bőr. A dühöm hatalmasabb, mint az elveszített dolgok összessége. Vosch két ajtóval odébb vár rám a szobában. Szó nélkül végignézi, ahogy Claire bekötözi sérült kezemet, és csak akkor szólal meg, amikor már egyedül vagyunk. – Mit értél el vele? – firtatja. – Be kellett bizonyítanom valamit magamnak. – És a fájdalom az egyetlen valódi bizonyítéka annak, hogy élsz? Megrázom a fejem. – Tudom, hogy élek. Elgondolkodva bólint, majd megkérdezi: – Szeretnéd látni? – Porcelányka halott. – Miből gondolod? – Semmi sem indokolja, hogy életben hagyják. – Ez így igaz, már amennyiben abból a feltevésből indulunk ki, hogy az egyetlen okunk életben tartani az, hogy manipulálhassunk téged. Elképesztő, hogy a mai fiatalok mennyire narcisztikusak! Megnyom egy gombot a falon. Egy kijelző ereszkedik le a plafonról. – Nem kényszeríthet arra, hogy segítsek magának. – Egyre nehezebb leküzdenem a pánikrohamot, amely azért tör rám, hogy kicsúszik a kezemből valami, amit igazából sosem tartottam az irányításom alatt. Vosch felém nyújtja a kezét. Tenyerén egy aprócska, fényes, zöld tárgy hever, egészen olyan, mint egy zselékapszula. Egyik végéből hajszálvékony drót áll ki. – Ez itt az üzenet. A fények eltompulnak. A kijelző életre kel. A kamera egy szétfagyott búzamezőt pásztáz. A távolban felsejlik egy tanyaház néhány melléképülettel, egy rozsdás gabonasiló. Egy aprócska alak botladozik ki a földeket szegélyező fasor felől. A száraz, törött gabonaszárak között az épületcsoport felé bukdácsol. – És az ott a hírnök. Abból a magasságból, ahonnan a kamera vesz, nem tudom megállapítani, hogy fiú-e vagy lány, csak azt, hogy kisgyerek. Mazsola korú? Esetleg fiatalabb? – Kansas középső része folytatja Vosch. – Tegnap, hozzávetőleg délután egy órakor. Ekkor egy másik alak kerül képbe, aki megáll a tornác lépcsőjén. Egy perc múltán újabb személy jön ki a házból. A gyerek futni kezd feléjük.

– Ez nem Porcelányka – suttogom. – Nem. Csörtet a törékeny szárak sűrűjén a felnőttek felé, akik mozdulatlanul figyelik, egyikük fegyverrel a kezében. Semmilyen hang nem hallatszik, amitől valahogy még ijesztőbb az egész. – Ez az ősi ösztön: nagy veszély idején óvakodj az idegenektől! Senkiben se bízz, aki nem tartozik a köreidbe. Megfeszül a testem. Tudom, hogy fog ez végződni; átéltem magam is. A férfi a fegyverrel: én vagyok. A felé csörtető gyerek: Porcelányka. A gyerek elesik. Feláll. Fut. Megint elesik. – De van még egy ösztön, egy jóval régebbi, olyan régi, mint maga az élet, amit az emberi elmének csaknem lehetetlen figyelmen kívül hagynia: védd meg a gyerekeket mindenáron! Mentsd meg a jövőt. A gyerek kitör a búza közül, és a tanya udvarán megint elesik. Utoljára. A fegyveres ember nem ereszti le a puskát, de társa odarohan a fagyos földre esett kisgyerekhez, és az ölébe kapja. A fegyveres elállja útjukat a ház felé. Ez az állókép pár másodpercig tart. – Minden a kockázatról szól – jegyzi meg Vosch. – Már régóta rájöttél erre. Úgyhogy nyilvánvalóan tudod, ki lesz a nyertes. Végtére is, mekkora kockázatot jelenthet egy kisgyerek? Védd meg a gyerekeket! Mentsd meg a jövőt! A gyermeket ölébe kapó személy kikerüli a fegyverest, és felsiet a lépcsőn, be a házba. A fegyveres lehorgasztja a fejét, mintha csak imádkozna, majd az ég felé emeli az arcát, mintegy könyörögve. Aztán megfordul, és bemegy a házba. A percek lassan vánszorognak. Mellettem Vosch azt mormolja: – A világ egy óra. A tanyaház, a melléképületek, a siló, a barna földek és az egymásba folyó számok, ahogy peregnek a kijelző alján, század másodpercekben mérve az időt. Tudom, hogy mi következik, mégis összerezzenek, amikor egy néma villanás kifehéríti az egész jelenetet. Aztán kavargó por, törmelék és hullámzó füst. A búza ég, gyenge táplálék a tűznek, pillanatok alatt felemészti, és ahol korábban az épületek álltak, most egy kráter tátong, egy fekete lyuk a Föld arcán. A kép elsötétül. A kijelző visszahúzódik a plafonra. A világítás továbbra is gyenge marad. – Azt akarom, hogy megértsd – mondja Vosch kedvesen. – Mindig is kíváncsi voltál arra, vajon miért tartjuk meg a kicsiket, akik még túl fiatalok a harchoz. – Nem értem. – Parányi alak a többholdnyi barna mezőn, farmer kezeslábasban, mezítláb, fut keresztül a búzamezőn. Félreérti a zavarodottságom. – A gyermek testében lévő eszköz úgy van beállítva, hogy a szén-dioxidnak, amely az emberi lehelet fő komponense, egészen minimális ingadozásait is képes legyen érzékelni. Amikor az elér egy adott értéket, ezzel jelezve, hogy több célpont is van a közelben, az eszköz felrobban. – Nem – suttogom. Bevitték magukhoz, meleg takaróba bugyolálták, vizet adtak neki, megmosták az arcocskáját. Mindannyian köré gyűltek, megfürdették a leheletükben. – Ugyanúgy halottak lennének, ha rájuk dobtak volna egy bombát. – De ez nem a halálról szól – csattan fel türelmetlenül Vosch. – Sosem arról szólt.

Újra felerősödnek a fények, kinyílik az ajtó, és Claire lép be egy fémkocsit tolva maga előtt, a nyomában fehér köpenyes haverjával meg Pengével, aki rám néz, majd gyorsan elkapja rólam a pillantását. Ez többet árult el nekem, mint az injekciós tűkkel telepakolt kocsi látványa: képtelen volt a szemembe nézni. – Ez nem változtat meg semmit – mondom egyre hangosabban. – Nem érdekel, hogy mit csinálnak. Többé már az sem érdekel, hogy mi lesz Porcelánykával. Megölöm magam, mielőtt segítenék magának. Vosch a fejét csóválja. – Te nem segítesz nekem.

57 Claire gumiszalaggal szorítja el a karom, és áttapogatja könyököm belső hajlatát megfelelő véna után kutatva. Penge az ágy másik oldalán áll. A fehér köpenyes férfi – az ő nevét sosem mondták – a monitor mellett áll, stopperrel a kezében. Vosch a mosdókagylónak támaszkodik, és fénylő, kemény tekintettel figyel engem. Úgy csillog a szeme, mint az erdőben a varjúé aznap, amikor lelőttem Porcelánykát – egyszerre kíváncsi és közönyös, és akkor felfogom, hogy igaza van: a válasz az érkezésükre nem a harag. A válasz pont az ellenkezője a haragnak. Az egyetlen lehetséges válasz minden dolgok ellentéte, mint amilyen a gödör, ahol valamikor a tanyaház állt: egyszerűen a semmi. Nem a gyűlölet, nem a harag, nem a félelem, egyáltalán semmi. Az üres tér. A cápa szemének lélektelen közönye. – Túl magas – mormolja Mr. Fehér Köpeny a monitort figyelve. – Előbb kapsz valamit, amitől megnyugszol – mondja Claire, és már csúsztatja is a karomba a tűt. Ránézek Pengére. Elkapja a szemét. – Most már jobb – mondja Fehér Köpeny. – Nem érdekel, hogy mit tesznek velem – mondom Voschnak. A nyelvem alig forog a számban, úgy érzem, feldagadt. – Nem számít. – Bólint Claire-nek, aki most felkapja a második injekciós tűt. – Háromra betesszük a hubot – mondja a nő. A hubot? – Hohó! – kiált fel Fehér Köpeny. – Óvatosan! – Közben a monitoron figyeli, ahogy a szívem egyre vadabbul ver. – Ne félj – mondja Vosch. – Nem lesz tőle semmi bajod. – Claire megütközve néz rá. Ő csak megrándítja a vállát. – Nos. Hát lefuttattunk pár tesztet. – Aztán az ujjával csettint a nőnek. Gyerünk már! Súlyos vagyok, legalább tízmillió tonna. A csontjaim vasból vannak, a többi részem kőből. Nem is érzem, amikor a tű belém szúr. Claire számolni kezd: Egy, kettő, három, és Fehér Köpeny rákattint a stopperre. A világ egy óra. – A halottak már megkapták a jutalmukat – mondja Vosch. – Az élők azok, te meg én, akiknek még mindig vannak teendőik. Nevezd, ahogy akarod, sorsnak, szerencsének, gondviselésnek. Azért adtak téged a kezemre, hogy az eszközöm légy. – Rácsatlakoztatom az agykéregre. – Claire hangja tompa, fojtott, mintha a fülem vattával tömtem volna be. Felé fordítom a fejem. Ezer év suhan el mellettem.

– Láttál már ilyet korábban – mondja Vosch, ezer és ezer mérföldnyi távolságból. – A tesztelőszobában, aznap, amikor megérkeztél Camp Havenbe. Azt mondtuk, hogy ez egy idegen életforma, amely parazitaként rátapadt az emberi agyra. Hazudtunk. Hallom, amint Penge olyan hangosan lélegzik, ahogy a búvárok veszik a levegőt a légzőkészülék szabályozóján keresztül. – Ez valójában egy mikroszkopikus méretű vezérlőközpont, amelyet az agyad homloklebenyére illesztünk – világosít fel Vosch. – Egy processzor, ha úgy tetszik. – Bootolom – mondja Claire. – Jól néz ki. – Nem azért, hogy ellenőrizzünk téged… – mondja Vosch. – Bevezetem az első sorozatot. – Tű csillan meg a fluoreszkáló fényben. Fekete pöttyök lebegnek a gyömbérszínű folyadékban. Nem érzek semmit, amikor befecskendezi a vénámba. – …hanem hogy összehangoljuk annak a nagyjából negyvenezer gépesített vendégnek a mozgását, amelynek a gazdaszervezete leszel. – Testhőmérséklet: harminchét öt – közli Fehér Köpeny. Penge hangos légzése mellettem. – A történelem előtti időkben a patkányoknak több millió évbe és több ezer generációba került, hogy elérjék az emberi evolúció jelenlegi szintjét – mondja Vosch. – Neked mindössze pár napra lesz szükséged, hogy elérd a következőt. – Kapcsolódás az első sorozathoz lezárult – mondja Claire, és ismét fölém hajol. Keserűmandula-szagú lehelet. – Bevezetem a második sorozatot. A szobában akkora a hőség, mint egy olvasztókemencében. Úszom az izzadságban. Fehér Köpeny közhírré teszi, hogy harminckilenc a lázam. – Zűrös dolog ez az evolúció – mondja Vosch. – Sok a téves rajt meg a zsákutca benne. Egyes jelöltek nem bizonyulnak megfelelő gazdatestnek. Összeomlik az immunrendszerük, vagy permanens kognitív disszonanciától szenvednek. Laikus szóhasználattal: megőrülnek. Lángolok. A vénáimban tűz lobog. A szememből patakzik a könny, lecsordul a halántékomon, tócsába gyűlik a fülemben. Látom Vosch arcát, amikor könnyeim hullámzó tengere fölé hajol. – De én bízom benned, Marika. Nem azért érkeztél ide tűzön-vízen-véren át, hogy most eless. Te vagy a híd, amely összeköti azt, ami volt, azzal, ami lesz. – Elveszítjük – kiált fel Fehér Köpeny remegő hangon. – Nem – mormolja Vosch, hűvös kezét nedves arcomra téve. – Megmentettük.

58 Nincs többé nappal vagy éjszaka, csak a fluoreszkáló fénycsövek steril ragyogása. És ezek a fények sosem alszanak ki. Penge látogatásai tagolják számomra az időt, segítenek nyilvántartani a múlását. Naponta háromszor érkezik valamilyen étellel, amit képtelen vagyok magamban tartani. Nem bírják levinni a lázam. Nem bírják stabilizálni a vérnyomásom. Nem bírják legyűrni a hányingerem. Testem folyamatosan visszautasítja azt a tizenegy tömböt, amelyet arra terveztek, hogy tökéletesítsék mindegyik biológiai rendszerem, és

mindegyik ilyen tömb mintegy négyszáz egységből áll, vagyis összességében negyvennégyezer mikroszkopikus méretű robot behatoló kering a véremben. Úgy érzem magam, mint a mosott szar. Reggeli után Claire mindig bejön és megvizsgál, a gyógyszereimmel matat, és olyan titokzatos megjegyzéseket tesz, mint például: Jobban teszed, ha most már elkezded jobban érezni magad. A lehetőség ajtaja hamarosan bezárul. Vagy ilyen aljas dolgokat mond: Kezdek afelé hajlani, hogy inkább a „nagyon nagy sziklás” ötletet kellett volna választani. Úgy tűnik, zokon vette, hogy rosszul reagáltam arra, hogy telepumpálta a szervezetem negyvenezer idegen mechanizmussal. – Nem mintha bármit is tehetnénk ellene – mondta egyszer. – Ez az egész procedúra visszafordíthatatlan. – Egy dolgot azért tehetnek. – Mi? Ó! Persze. Adu, a pótolhatatlan. – Előhúzta a gyilkoló kapcsolót laborköpenye zsebéből, és felemelte. – Benne vagy? Meg fogom nyomni a gombot. Tessék! Gyerünk, csak mondd ki, hogy nyomjam meg a gombot. – Vigyorgott. – Nyomja meg a gombot. Halkan felnevetett. – Ez elképesztő. Amikor elkezdek töprengeni, vajon mit lát benned, mindig előállsz valami ilyesmivel. – Ki? Vosch? Mosolya az arcára fagyott. Tekintete üres lett, mint a cápáké. – Véget vetünk a továbbfejlesztésnek, ha nem tudsz alkalmazkodni. Véget vetünk a továbbfejlesztésnek. Lehámozta a kötést az öklömről. Nincs rajta seb, se zúzódás nyoma, se forradás. Mintha meg se történt volna. Mintha sosem vágtam volna ököllel a falba, míg fel nem repedt a húsom, és ki nem bukkantak a csontjaim. Voschra gondoltam, aki pár nappal azt követően, hogy betörtem az orrát, és szereztem neki két monoklit a szeme alá, tökéletesen gyógyultan jelent meg a szobámban. És Sullivan is eszembe jutott, amikor a srapnel széttépte Evan Walkerről mesélt, aki mindössze pár órával később, ki tudja, milyen módon, képes volt észrevétlenül behatolni a katonai bázisra, és egymagában felszámolni az egészet. Először fogták Marikát, és csináltak belőle Adut. Most meg fogták Adut, és „továbbfejlesztették” valaki totálisan mássá. Valakivé, aki olyan, mint ők. Vagy inkább valamivé. Immár egybefolynak a nappalok és az éjszakák, egyetlen folyamatos, steril ragyogásban.

59 – Mit tettek velem? – kérdezem Pengét egyik nap, amikor megint valami ehetetlen kaját tol be a zsúrkocsin. Igazából nem számítok rá, hogy válaszol, de ő már számít a kérdésemre. Igencsak meglepődne, ha egyszer kihagynám a műsorból. Megvonja a vállát. Kerüli a tekintetem. – No, lássuk, mi a menü mára! Óóóó! Fasírt! Mázlista!

– Hánynom kell. Nagy szemeket mereszt rám. – Tényleg? – Kétségbeesett pillantással néz körül, mintha hányózacskót vagy valami hasonlót keresne. – Kérlek, vidd el a tálcát előlem. Nem bírom megenni. Rosszallóan ráncolja a homlokát. – Lekapcsolnak, ha nem szeded össze magad. – Akárkivel megcsinálhatták volna ezt – mondom. – Miért pont én kellettem nekik? – Talán te különleges vagy. Megrázom a fejem, és úgy felelek, mintha komolyan beszélne. – Nem. Szerintem azért, mert valaki más az. Szoktál sakkozni? Megütközve kérdez vissza: – Hogy mit csinálni? – Sakkozhatnánk. Majd ha jobban érzem magam. – Hát, tudod, én inkább a baseballhoz értek. – Tényleg? Én inkább úszásra tippeltem volna. Vagy teniszre. Felkapja a fejét. Összevonja a szemöldökét. – Te biztos nem vagy jól. Úgy társalogsz velem, mintha félig-meddig emberből volnál. – Hát én szó szerint félig ember vagyok. Ami a másik felem illeti… – Megvonom a vállam. Kicsalok belőle egy vigyort. – Hát, a tizenkettedik rendszer, az tényleg az övék. A tizenkettedik rendszer? Pontosan mit is jelenthet ez? Nem vagyok ugyan biztos benne, de gyanítom, hogy valamilyen módon az emberi test tizenegy szervrendszerére utal. – Megtaláltuk a módját, hogy kitépjük a Tedek testéből, és… – Penge elhallgat, és szégyenkezve pillant a kamera felé. – Mindenesetre neked enned kell. Hallottam, amikor valami táplálékszondáról beszéltek. – Aha, szóval ez a hivatalos verzió? Mint a Csodaország: az ő technológiájukat használjuk fel ellenük. Te meg bekajálod ezt. Nekitámaszkodik a falnak, karba fonja a kezét, és dúdolni kezdi: – Kövesd a sárga téglás utat! Megrázom a fejem. Döbbenetes. Nem az van, hogy a hazugságok annyira szépek, hogy nem lehet nekik ellenállni. Inkább az a helyzet, hogy az igazság túl gyűlöletes ahhoz, hogy szembe merjünk nézni vele. – Vosch parancsnok bombát telepíttet kicsi gyerekekbe. Kiskölykökből csinál improvizált robbanóeszközöket – mondom. Penge még hangosabban dúdolgat. – Egészen kicsi gyerekekből. Különválasztják őket érkezéskor, ugye? Camp Havenben ezt csinálták. Minden ötévesnél fiatalabbat elszállítottak, és többé senki sem látta őket. Miért, te láttál később valakit közülük? Hol vannak a gyerekek, Penge? Hol vannak? Egy időre felfüggeszti a dúdolást. Csak amíg azt mondja: – Fogd be, Dorothy! – Na, és ennek mi értelme van: hiperszuper földön kívüli technológiával felvértezni egy Dorothyt? Ha a parancsnokság úgy dönt, hogy tökéletesíteni kell az embereket a háborúra, te tényleg azt hiszed, hogy az őrülteket választják ki? – Nem tudom. Téged választottak ki, nem? – Ezzel fogja a tálcát az érintetlen étellel és

elindul az ajtó felé. – Ne menj el! Meglepve fordul felém. Ég az arcom, gondolom, a lázam csúcsokat döntöget. Csak ez lehet a magyarázat. – Miért? – kérdezi. – Te vagy az egyetlen tisztességes ember, akivel beszélgethetek. Felnevet. Jó nevetéssel, őszintén, spontánul; szeretem ezt a fajta nevetést, csak az a baj, hogy magas lázam van. – Honnan veszed, hogy én tisztességes vagyok? Hiszen mi mind álcázott ellenségek vagyunk, nem? – Apámnak volt egy története, amit gyakran elmesélt: hat vak férfiról és egy elefántról. Az egyik férfi megtapogatta az elefánt lábát, és azt mondta: az elefánt úgy nézhet ki, mint egy oszlop. Egy másik a törzsét lapogatta végig, és azt mondta, az elefánt úgy nézhet ki, mint egy fatörzs. A hármas számú vak fickó az állat farkán húzta végig a kezét, és kijelentette, hogy az elefánt nem más, mint egy kötél. A negyedik hapsi a pocakját fogdosva arra jutott, hogy az elefánt csakis valami fal lehet. Az ötödik fickó, aki a fülével ismerkedett, úgy vélte, az elefánt legyező formájú. Az agyarát végigsimító hatodik férfi pedig azt mondta, az elefánt olyan lehet, mint egy pipa. Penge pókerarccal bámul rám egy ideig, aztán elmosolyodik. Jó a mosolya, szeretem azt is. – Gyönyörű történet. Partikon mesélhetnéd, biztos nagy sikered lenne. – A lényeg az – mondom –, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy megjelent az égen az anyahajójuk, mi mindannyian az elefántot simogató vak férfiak szerepét játsszuk.

60 Az állandó steril ragyogásban a meg nem evett kaják segítségével tartom számon a napokat. Három étel, egy nap. Hat, kettő. A tizedik napon, amikor leteszi elém a tálcát, megkérdezem Pengét: – Miért vacakolsz ezzel? A hangom most már olyan, mint az övé: rekedtes károgás. Úszom a verejtékben, égek a láztól, a szívem súlyosan ver, és majd’ kiugrik a helyéről. Nem válaszol. Penge már tizenhét kaja óta nem áll velem szóba. Idegesnek látszik, szórakozottnak. Sőt dühösnek. Claire is roppant hallgatag lett. Ő kétszer látogat meg naponta, hogy kicserélje az infúziós folyadékom, belevilágítson a pupillámba, ellenőrizze a reflexeim, lecserélje a katéterzacskóm és kiürítse az ágytálam. Minden hatodik étel után kapok egy szivacsos mosdatást. Egy nap Claire mérőszalagot hoz magával, és a bicepszem köré tekeri, gondolom, hogy lemérje, mennyi izmot veszítettem. Senki mást nem szoktam látni. Se Mr. Fehér Köpenyt, se Voscht, se halott apukákat, akiknek a képét Vosch pumpálta az agyamba. Nem vagyok annyira bárgyú, hogy ne tudjam, mit művelnek: virrasztanak mellettem, arra várva, hogy lássák, kicsinál-e a „továbbfejlesztés”. Egyik reggel Claire épp az ágytálamat öblíti, amikor Penge érkezik a reggelimmel. Csendben várakozik, míg a nő végez, aztán hallom, amint súgva megkérdezi tőle: – Meg fog halni?

Claire megrázza a fejét. Kétértelmű válasz: lehet nem is, meg lehet pont annyit tudok, mint te. Megvárom, míg kimegy, és csak azután szólok a sráchoz: – Csak vesztegeted az idődet. A mennyezetre szerelt kamera felé pillant. – Csak azt teszem, amire utasítanak. Felkapom a tálcát, és a padlóra borítom. Összeszorítja a száját, de nem mond semmit. Csendben feltakarít, míg én zihálva fekszem, teljesen kimerülve az előbbi erőfeszítéstől, verítéktől csatakosan. – Ja, szedegesd csak fel. Tedd magad hasznossá. Amikor a lázam felszökik, valami elszabadul az agyamban, és azt képzelem, hogy érzem, ahogy nyüzsög bennem, a véremben, az a negyvennégyezer piciny robot, és érzem a hubot is, a vezérlőelemet, ahogy finom indáival behálózza mindegyik agylebenyem, és szilárdan megkapaszkodik bennük. Pontosan tudom, mit érzett haldokló apám az utolsó óráiban, amikor összevissza karmolta és tépkedte magát, meg akarván szabadulni a bőre alatt hemzsegő képzeletbeli rovaroktól. – Kurva – lihegem. A padlón guggoló Penge meghökkenve pillant fel rám. – Hagyj békén, kurva! – Semmi gond – motyogja. Négykézláb, egy nedves ronggyal törli fel a padlóról a mocskot. A fertőtlenítő csípős, szúrós szaga. – Csinálom, amilyen gyorsan csak tudom. Feláll. Elefántcsontszínű arca kipirul. Lázálmomban azon morfondírozom, milyen szépen kihozza a piros szín szőke hajából az aranyos csillogást. – Nem fog működni – mondja. – Ez az éhenhalásos dolog. Jobb lenne, ha valami mást találnál ki. Próbáltam, de nincs más alternatívám. Alig bírom felemelni a fejem. Most már Közéjük tartozol. Vosch a szobrász, testem az agyag, de nem a szellemem, sosem adom a lelkem. Legyőzhetetlen. Megtörhetetlen. Fékezhetetlen. Én nem vagyok elkötelezve. Ők igen. Bágyadtan sorvadozom, meghalok vagy felépülök, egyre megy, a játéknak vége, Vosch nagymester mattot adott. – Apámnak volt egy kedvenc mondása – szólalok meg. – Azért nevezzük a sakkot a királyok játékának, mert a sakk révén megtanuljuk, hogyan uralkodjunk a királyok fölött. – Már megint a sakkal jössz. Beleejti a piszkos rongyot a mosdókagylóba, majd kivágja az ajtót. Amikor visszatér a következő étellel, a tálca mellett egy ismerős fadobozt pillantok meg. Penge egyetlen szó nélkül felkapja a kaját és a szemétbe önti, majd a fémtálcát a kagylóba csúsztatja. A tálca hangos csattanással landol. Penge megnyom egy gombot, az ágyam halkan felzúg, és én ülő helyzetbe kerülök. Ezek után elém tolja a fadobozt. – Azt mondtad, nem szoktál játszani – suttogom. – Hát taníts meg! Megrázom a fejem, és a mögötte lévő kamerának válaszolok. – Szép próbálkozás. De dugjátok fel magatoknak! Penge elneveti magát. – Ez nem az ő ötletük volt. De mérget vehetsz rá, hogy kikértem az engedélyüket. – Kinyitja a dobozt, előhúzza a táblát, elbíbelődik a figurákkal. – Itt vannak a királynőid, meg a királyaid meg a galoppjaid meg ezek a védőbástyaszerű cuccok. Hogy lehet, hogy mindegyik bábu emberszerű, kivéve azok?

– Gyalogok, te bolond, nem galoppok! A galopp vágtát jelent, lóval. Bólint, aztán azt mondja: – Így hívják az egyik fickót az egységemben. – Vágtának? – Nem, Galoppnak. Sosem tudtam, mi a fenét jelent a neve. – Nem jól rakod fel őket. – Nyilván azért, mert fogalmam sincs, hogy kell játszani ezt a rohadt játékot! Csináld te! – Nem akarom. – Ez esetben elismered, hogy vesztettél? – Feladtam. Feladásnak hívják. – Jó tudni. Van egy olyan érzésem, hogy még hasznát veszem ennek. – Mosolyog. Nem a Zombi-féle ezerwattos ragyogással. Kisebb, finomabb, sokkal ironikusabb mosollyal. Az ágy mellett ül, és meglegyint a rágógumiillat. – Fehér vagy fekete? – Penge, még ahhoz is túl gyenge vagyok, hogy… – Akkor csak mutatod, hogy hova akarsz lépni, és majd én odateszem a bábud. Nem adja fel. Nem is vártam ilyesmit tőle tulajdonképpen. Mostanra már kirostálták közülünk az ingadozókat és a gyengéket. Nincsenek már pisisek meg anyámasszony katonái. Mondom, hogyan rakja fel a bábukat, és elmagyarázom, melyikkel hogy lehet lépni. Általánosságban ismertetem a szabályokat is. Csomó bólintás és aha után kezd az az érzésem lenni, hogy bár nagyon lelkesen egyetért mindennel, nem sokat fog fel belőle. Azután elkezdünk játszani. Négy lépésben kinyírom. A következő játszma során elkezd velem vitatkozni és tiltakozni és ellenkezni. Azt nem teheted! Most mondd, hogy nem ez a legidiótább szabály, ami csak létezik! A harmadik játszma közepére már teljesen biztos vagyok benne, hogy már megbánta, hogy belement ebbe az egészbe. Az én hangulatom egyre emelkedettebb, míg az övé kezd totálisan elborulni. – Ez a leghülyébb játék, amit valaha is kitaláltak. – A sakkot nem kitalálták. Hanem felfedezték. – Mint Amerikát? – Mint a matekot. – Ismertem ilyen lányokat, mint te, még a suliban. – Azzal elkezdi újra felrakni a táblát. – Ennyi elég volt, Penge. Fáradt vagyok. – Holnap hozok magammal dámajátékot. – Úgy hangzik, mint egy fenyegetés. De nem hoz. Tálca, doboz, sakktábla. Ezúttal viszont valami egészen furcsa konfigurációban állítja fel a bábukat: a fekete király középre kerül, és vele néz farkasszemet, a királynőt a tábla szélére teszi úgy, hogy szemben legyen a királlyal, három gyalogot helyez el a király mögött tíz, tizenkét és két óránál, egy ló kerül a király jobbjára, egy pedig a baljára, a futó közvetlenül mögötte figyel, és mellé egy másik gyalogot rak. Amikor kész, Penge valami egészen elképesztő földöntúli vigyorral néz rám. – Oké – bólintok, bár magam sem tudom, miért. – Kitaláltam egy játékot! Készen állsz rá? Azt a nevet adtam neki, hogy… – Ujjaival az ágy fémkorlátján dobol, tádámmm! – Mattlabda! – Futólabda? – Sakk-baseball kombó. Mattlabda, vágod? – magyarázza, majd letesz egy érmét a tábla mellé.

– Az mi? – kérdem. – Egy negyeddolláros. – Azt látom, hogy egy negyeddolláros. – Hát a játékban ez a labda. Na jó, igazából persze nem labda, de a labda helyett van. Illetve azt jelképezi, hogy mi történik a labdával. Ha egy másodpercig csendben maradnál, el is tudnám magyarázni a szabályokat. – Én nem beszéltem. – Jó. Megfájdul a fejem, amikor dumálsz. Gúnynevek, Yoda-bölcsességek a sakkról meg elefántos rébuszok. Most akkor akarsz játszani vagy nem? Nem várja meg a válaszom. Az egyik fehér gyalogot leteszi pont a fekete királynő elé, azzal, hogy ez ő, az ütőjátékos. – Célszerű a királynővel kezdeni. Ő a legerősebb. – Ezért is van az, hogy ő a tisztogató ütő. Megrázza a fejét. Tudatlanságom elképesztő. – Igazán egyszerű: A védő, ez vagy te, dobja fel az érmét először. Ha fej, jó dobás. Ha írás, rossz dobás. – Érmével nem működik – hívom fel a figyelmét. – Három lehetőség van: strike, ball és ütés. – Igazából négy is van, ha beleszámítjuk az érvénytelen területre ütött labdákat. Te csak maradj a sakknál, jó? Én meg a baseballnál. – Mattlabdával – javítom ki. – Tök mindegy. Ha feldobsz egy labdát, az egy labda, és megint feldobod. Ha fej, akkor azért én megszerzem az érmét. Akkor az, látod, lehetőséget ad nekem egy ütésre. Ha fej, folytatom, ha írás, nem találtam el. Ha nem találom el, az egy strike. És így tovább. – Vágom. És ha fejet dobsz, én visszakapom az érmét, hogy lássuk, elkapom-e és vissza tudom-e dobni. Ha fej, kidoblak… – Tévedés! Jaj-jaj-jaj, mekkora tévedés! Nem. Először én dobom fel az érmét, háromszor egymás után. Négyszer, ha KÍ-m van. – KÍ? – Két írás. Ez a triplázás. Ha KÍ-t dobsz, kapsz még egy plusz dobást; ha fej, hazafutás, ha írás, csak egy tripla. Fej-fej a szimpla; fej-írás a dupla. – Lehet, hogy csak el kéne kezdenünk játszani, és akkor meg… – Azután pedig visszakapod az érmét, hogy lássuk, vissza tudod-e dobni az én potenciális szimplám, duplám, triplám vagy hazafutásom. Ha fej, kiestem. Ha írás, a bázison vagyok. – Vesz egy mély levegőt. – Persze hacsak nem egy hazafutás. – Az csak természetes. – Te most gúnyolódsz velem? Mert én nem tudom… – Én csak megpróbálom magamba szívni… – Pedig egészen úgy hangzik, mintha szórakoznál velem. Gőzöd sincs, mennyi időmet vette el, hogy összehozzam ezt. Elég bonyolult. Nyilván annyira nem, mint amennyire a királyok játéka, de azért te is tudod, hogy minek szokták nevezni a baseballt, nem? Össznemzeti időtöltésnek. Mégpedig pontosan azért, mert a baseballt játszva megtanuljuk kezelni az időt. Vagy a múltat. Mindegy, végül is valamelyiket a kettő közül. – Na, most pont te vagy az, aki gúnyolódik velem.

– Igazából én vagyok az egyetlen, aki gúnyolódik veled. – Vár. Tudom, hogy mire. – Te sosem mosolyogsz, mi? – Számít ez? – Gyerekkoromban egyszer annyira nevettem, hogy bepisiltem. A Six Flags vidámparkban voltunk. Az óriáskeréknél. – És min nevettél annyira? – Már nem emlékszem. – Becsúsztatja a kezét a csuklóm alá, és felemeli a karomat, hogy nyitott tenyerembe tegye a negyeddollárost. – Na, dobd már fel azt az átkozott érmét, hogy játszhassunk végre! Igazán nem akarok belegyalogolni az érzéseibe, de a játéka egyáltalán nem annyira bonyolult, mint amekkora feneket kerít neki. Az első ütését diadalmas levegőbe bokszolás követi, aztán elkezdi a fekete bábukat körbemozgatni a táblán, és mindvégig a maga rekedtes hangszínével, egy bemondó izgalomtól magasan szárnyaló hangját imitálva kommentálja is az eseményeket, mint amikor egy kiskölyök a szuperhősfiguráival játszik. – Ez egy hosszú ütés a pálya közepére! A középkülsős gyalog a második bázisra csúszik, a kettes védő futó és a beállós gyalog hátramarad, a balkülsős gyalog felfut, aztán a pálya közepe felé kanyarodik. Ez megy az egyik kézzel, miközben a másik a negyeddollárost manipulálja, pörgeti, mint egy levegőben forgó labdát, aztán leereszti, mintha a labda lassított felvételen landolna a középpályán. Ez az egész annyira nevetséges és infantilis, hogy bizonyára elmosolyodnék, ha nem hagytam volna fel a mosolygás szokásával már egy ideje. – Elérte a bázist! Biztonságban van! – üvölti Penge. Nem. Nem gyerekes. Pont olyan, mint egy gyerek. A szeme lázasan csillog, a hangja egyre magasabb regiszterekbe száll az izgatottságtól, mintha megint tízéves lenne. Nem minden veszett el. A fontos dolgok megmaradtak. Következő ütése kicsit gyengébbre sikerül, az első bázis és a külső mező jobb oldala közé esik. Penge drámai erővel ütközteti egymással a jobbszélsőmet és a bázisvédőmet, az első bázis vissza, a jobbszélső előrecsúszik aztán puff neki! Penge különös hanghatással érzékelteti az ütközés mértékét. – Ez nem hiba? – kérdezem. – Ez egy elkapható labda. – Elkapható labda? Adu, ez csak egy dilinyós játék, amit öt perc alatt találtam ki, egy maroknyi sakkfigurával és egy negyeddollárossal a kezemben. Még két jó ütés, és három ponttal vezet az első menet felénél. Mindig megszívtam a szerencsejátékokat. Épp ezért mindig is gyűlöltem őket. Penge biztosan érzékeli, hogy egyre inkább lohad a lelkesedésem. Fokozza a hangerőt, és szétcsúsztatja a bábukat (annak ellenére, hogy ezek az én bábuim, mert én védekezem). Aztán megint egy hosszú ütés a pálya közepére. Aztán egy újabb lapos dobás az első bázis mögé. Még egy egymásnak ütköző bázisvédő és külső védő. Gőzöm sincs, hogy azért ismétli-e magát, mert ezt viccesnek találja, vagy mert nem túl nagy a fantáziája. Egyik énem mindenesetre fontolóra veszi, hogy mélységesen megsértődjön a világ összes sakkjátékosának nevében. A harmadik játékrészre már teljesen kimerülök. – Hát majd inkább folytassuk este – javaslom. – Vagy holnap. Holnap még jobb lenne. – Mi? Hát nem élvezted?

– De, de. Vicces, csak fáradt vagyok. Tényleg nagyon fáradt vagyok. Vállat von, mintha cseppet sem érdekelné, márpedig igenis érdekli, különben nem vonogatná a vállát. Visszacsúsztatja a negyeddollárost a zsebébe, és összepakolja a sakkdobozt, csendesen morogva a bajsza alatt. Mindebből csak a sakk szót tudom kivenni. – Mit mondtál? – Semmit – mondja, és azonnal elkapja rólam a pillantását. – Valamit a sakkról. – Sakk, sakk, sakk. Neked semmi más nem létezik, folyton csak a sakk jár az eszedben. Ezer bocs, hogy a futólabda nem olyan hátborzongatóan izgalmas, mint a szent sakkod. Hóna alá kapja a sakktáblát, és az ajtó felé trappol. Még mielőtt magamra hagyna azonban, küld felém egy búcsúlövést: – Azt gondoltam, talán fel tudlak vidítani vele egy kicsit. Ez minden. Kösz. Többet nem kell játszanunk. – Most haragszol rám? – Én nem zárkóztam el a sakktól, ugye? Nem mondhatod, hogy nyafogtam vagy szemétkedtem volna emiatt. – Nem, nem zárkóztál el. És igen, nyafogtál. Sokat is. – Csak gondolkodj el egy kicsit! – Miről? Átkiabál a szoba túlsó feléről: – Csak gondolkodj el rajta! Becsapja maga után az ajtót. Alig kapok levegőt, minden ízemben remegek. És fogalmam sincs, mitől, vagy hogy miért.

61 Már készen is állok egy bocsánatkéréssel, amikor aznap éjjel nyílik az ajtó. Minél többet gondolok rá lázas agyammal, egyre inkább úgy érzem magam, mint egy vadbarom, aki a tengerparton szétrugdossa egy kiskölyök homokvárát. – Figyu, Penge, én… És akkor leesik az állam. A tálcát nem Penge hozza, hanem egy ismeretlen tizenkéttizenhárom éves forma kölyök. – Hol van Penge? – kérdezem. Nos, inkább követelésnek hangzik, azt hiszem. – Nem tudom – cincogja a gyerek. – A kezembe nyomták a tálcát, hogy hozzam be én. – Hogy hozd be te – ismétlem bután. – Ja, hogy hozzam be én. A tálcát. Levették Pengét Adu ellátásáról. Lehet, hogy a mattlabda szabályellenes. Lehet, hogy Vosch berágott, amiért két kölyök úgy viselkedett néhány órán át, mint két kölyök. A kétségbeesés addiktív. Annak is, aki látja, és annak is, aki átéli. Vagy lehet, hogy épp Penge az, aki berágott. Talán ő kérte, hogy adjanak neki más feladatot, fogta a futólabdáját, és hazament. Aznap éjjel nem alszom jól, már ha lehet ezt éjszakának nevezni a folyamatos steril ragyogás miatt. Harminckilenc négyre szökik fel a lázam, ahogy az immunrendszerem

elindítja a végső, kétségbeesett támadást az idegen testek csatasora ellen. Látom a homályos zöld számokat a fölöttem lévő monitoron, ahogy kúsznak fölfelé. Félig elszenderedem, lehúz valami lázálom. Félrebeszélek. Kurva! Hagyj békén. Tudod, hogy miért hívják baseballnak, nem? Ez egy hosszú labda a középmezőnybe! Végeztem veled. Vigyázz magadra! A piszkos ezüstpénz, amint Penge ujjai között forog. Ez egy hosszú labda. Egy nagyon hosszú labda. Lassan ereszkedik, mint egy lassított felvételen, a sakktábla fölé, ahol felsorakoznak a mezőnyjátékosok: a második védő és a beállós hátramegy, a bal jobbra. Hiba az első bázisvonalnál! A védő felgyorsul, a bázisvédő vissza, bumm! Mezőnyjátékosok fel, belső védő hátra, jobbra vág. Első bázisvédő vissza, jobbszélső védő, bumm! Vetődik, vissza, kanyarodás. Vissza, vetődés. Bumm! Újra és újra, menjünk vissza az azonnali visszajátszáshoz, előre, hátra, kanyarodik. Hátra, előre. Bumm! Most tágra nyílt szemmel fekszem, és a mennyezetet bámulom. Nem. Nem látom jól. Jobban látom lehunyt szemmel. A közép és a bal lesújt. A bal keresztülfut. H A jobbszélső feláll. Első bázisvédő visszafut: E Hé? Nem, ez nevetséges. Nincs itt semmiféle mintázat! Hallucinálsz! Bekattantál. Amikor aznap éjjel visszaértem a táborba a vodkával, ott találtam a földön a halott apámat magzatpozícióban, véresre karmolt arccal, ahogy megpróbálta kitépni magából az agyában lakmározó bogarakat. Kurva, így nevezett, mielőtt elindultam, hogy felhajtsam a mindennapi mérgét, ami megmenthette volna. Ezenkívül még egy másik néven is szólított, annak a nőnek a nevén, aki elhagyott bennünket hároméves koromban. Azt gondolta rólam, hogy az anyám vagyok, ami elég ironikus. Amióta betöltöttem a tizennegyedik évem, inkább voltam az ő anyja, etettem, mostam a ruháit, rendben tartottam a házat, és folyamatosan vigyáztam, nehogy valami katasztrofális hülyeséget csináljon magával. És én minden áldott nap tökéletesre vasalt egyenruhában mentem suliba, ahol aztán Őfelsége, Marikának szólítottak, és azzal szívattak, hogy én különbnek képzelem magam mindenki másnál, mert az apám egy majdnem celeb művész, egy, a világtól visszavonult zseniféle, miközben az volt az igazság, hogy az apám az idő nagy részében azt sem tudta, melyik bolygón él. Mire hazaértem a suliból, már rendszerint teljesen el volt borulva az agya, és képzelgett, úgyhogy meghagytam a kívülállókat a kis illúzióikban. Hagytam, hogy azt gondolják rólam, hogy tényleg jobb vagyok, különb, ugyanúgy, ahogy Sullivant is meghagytam abban a hitben, hogy igaza van velem kapcsolatban. Én nem simán csak képzelegtem. Én átéltem a magam képzelgéseit. És ragaszkodtam hozzájuk azok után is, amikor a világ összeomlott körülöttünk. Miután azonban meghalt, már nem áltattam magam semmi ilyesmivel. Nem volt többé bátor kiállás, se hamis remény és illúzió, nem játszottam el többé azt, hogy minden rendben van, amikor semmi sem volt rendben. Azt gondoltam, hogy nagyon kemény voltam, amikor megjátszottam magam, és azt is hittem, hogy ez az optimizmus. Bátornak tartottam magam, hogy mindig büszkén felvetett fejjel jártam, akkor is, amikor a legnagyobb szarban voltam. Pedig ez nem keménység. Ez éppenséggel a gyengeség definíciója. Szégyelltem a betegségét, és dühös voltam rá, pedig én is ugyanolyan hibás voltam. Mindvégig szerepet játszottam, és

aláágyaztam a hazugságainak: amikor anyám nevén szólított, nem javítottam ki. Megtévesztő képzelgés. A sarokból a kamera üres, lélektelen szeme bámul rám. Mit is mondott Penge? Csak gondolkodj el rajta! Nem csak ennyit mondtál, ugye? Üres tekintettel bámulok vissza az üres, fekete szemre. Ez nem minden.

62 Visszatartom a lélegzetem, amikor másnap reggel nyílik az ajtó. Egész éjjel libikókáztam hit és kétely között, fel-le, fel-le. Ide-oda ingadoztam az új valóság minden vonatkozásában. Első lehetőség: Penge épp annyira a mattlabda kitalálója, mint amennyire én találtam fel a sakkot. A játékot Vosch találta ki, valamilyen sötét indíttatásból, amit sehogy sem látok át. Második lehetőség: Penge, valamilyen csakis általa ismert okból úgy döntött, hogy alaposan átveri az agyamat. Nem csak a keményszívűek és a könnyen alkalmazkodók élték túl a nagy rostálást. Egy csomó szadista S-fej is elég szívósnak bizonyult. Így szokott ez lenni a nagy emberi katasztrófáknál. A bunkó köcsög kategória, mondhatni, elpusztíthatatlan. Harmadik lehetőség: Minden csak az én agyszüleményem, és fölöslegesen kombinálok. A mattlabda egy hülye kis játék, amit egy kölyök talált ki azért, hogy elvonja a figyelmem arról, hogy esetleg épp haldoklom. Ennyi és nem több. Nem kell keresni benne semmi különösebb értelmet, és a sakktábla sem hordoz semmiféle titkos üzenetet. Az, hogy betűket láttam ott, ahol nincsenek betűk, az emberi agynak abból a jellemzőjéből adódik, hogy szeret mindenbe mintázatokat belelátni – még oda is, ahol nincs semmiféle mintázat. Továbbá azért is fojtom vissza a lélegzetem, mert mi van, ha megint az a cincogó hangú kölyök jön? Mi van, ha Penge nem jön vissza többé, soha többé? Teljesen reális lehetőség, hogy Penge halott. Ha megpróbálna valamilyen titkos üzenetet átadni nekem, és Vosch rájönne, teljesen egyértelmű, hogy mit lépne erre a főparancsnok. Tiszta sor. Lassan kiengedem a levegőt, amikor belép a szobámba. A monitor egy kicsit gyorsabban kezd pittyegni. – Mi van? – kérdezi Penge, összeszűkült szemmel néz. Rögtön megérzi, hogy valami nyugtalanít. Kimondom: – Hé! Jobbra-balra kapdossa a tekintetét. – Hé! – Lassan, vontatottan böki ki ezt az aprócska szót, mintha attól tartana, hogy esetleg egy őrülttel áll szemben. – Éhes vagy? – Nem igazán – rázom meg a fejem. – Meg kéne próbálnod enni valamit. Úgy nézel ki, mint Stacey unokatesóm. Teljesen rá volt kattanva a metadonra. Nem úgy értem, hogy konkrétan úgy nézel ki, mint egy

metfüggő. Csak… – Lassan elvörösödik. – Tudod, inkább úgy, mintha valami rágna belülről. Megnyomja az ágyam melletti gombot. Ülő helyzetbe emelkedem. – Tudod, hogy én milyen függő vagyok? – kérdezi. – Savanyúcukor-függő. Azon belül a málna a tuti. A citrom annyira nem jön be. Van egy egész készletem belőle. Hozok neked is, ha szeretnéd. Leteszi elém a tálcát. Hideg rántotta, sült krumpli, valami megfeketedett, kéregszerűen pöndörödő cucc, ami lehet, hogy bacon. De az is lehet, hogy nem az. Összeszorul a gyomrom. Felnézek rá. – Kóstold meg a tojást – javasolja. – Friss! Szabadtartású, organikus, bio. Itt tenyésztjük őket a táborban. Mármint a tyúkokat, nem a tojásokat. Sötét, kifejezésteljes tekintet, és az a kis titokzatos, üdvözült mosoly az arcán. Jelentett valamit a reakciója, amikor azt mondtam neki, hogy hé? Azon lepődött meg, hogy mármár emberi módon üdvözöltem, vagy azon, hogy rájöttem a futólabda igazi értelmére? Vagy egyáltalán nem is volt meglepődve, én meg ott keresek jeleket, ahol nincs is semmi rejtély? – Nem látom a dobozt. – Milyen dobozt? Ja, azt! Az csak egy idióta játék volt. A következő pár percben hallgat, míg én is némán tologatom ide-oda a tányéromon a megdermedt tojást. Hiányzik a baseball. Csak hat szótag, és mégis akkora a veszteségem, mint maga a világegyetem. – Nem, nekem tetszett – győzködöm. – Jól szórakoztam. – Tényleg? – És a tekintetében: Most komolyan beszélsz? Nem tudja, hogy az idő 99,99999 százalékában komoly vagyok. – Akkor egyáltalán nem úgy néztél ki, mint aki odavan érte. – Szerintem azért, mert az utóbbi időben nem érzem túl jól magam. Nevetni kezd, aztán maga is meghökken saját reakcióján. – Oké. Hát, ott hagytam a körletemben. Majd megint elhozom valamelyik nap, ha senki nem nyúlja le közben. Beszélgetésünk a játékról most új téma felé kanyarodik. Megtudom, hogy Penge öt gyerek közül a legfiatalabb volt, Ann Arborban nőtt fel, ahol az apja villanyszerelőként dolgozott, az anyja könyvtáros volt egy általános iskolában, ő maga pedig baseballt játszott és focizott, és imádta a Michigan futballklubot. Egészen tizenkét éves koráig az volt a nagy álma, hogy kezdő hátvéd legyen a Borzoknál. Ám mivel magasra nőtt ugyan, de nem lett nagydarab, maradt a baseball. – Anyu azt szerette volna, ha orvos vagy ügyvéd leszek, de az öregem nem gondolta, hogy elég agyam van hozzá… – Várj! Az apád nem tartott okosnak? – Nem tartott elég okosnak hozzá. Van különbség. Még akkor is védi az apját, amikor az már halott. Az emberek meghalnak, a szeretet túlél mindent. – Azt akarta, hogy én is villanyszerelő legyek, mint ő. Apám szakszervezetis főmufti volt, valami helyi elnök vagy mi. Igazából ezért nem csípte volna, ha ügyvéd lesz belőlem. Öltönyösök, csak így hívta őket. – Problémái voltak a hatóságokkal.

Penge megvonja a vállát. – Légy a magad ura!, mindig csak ezt hajtogatta. Sose légy valakinek az embere. – A lábával csiszatolni kezdi a padlót maga előtt, talán attól jött zavarba, hogy túl sokat beszél. – És mi a helyzet a te öregeddel? – Ő művész volt. – Hú, de menő! – Egyszersmind alkoholista. Többet ivott, mint amennyit festett. Azért persze nem mindig. Poros keretekben megsárgult, pöndörödött szélű fotók tanúskodtak a bemutatókról és kiállításokról, és emlékszem a műteremben festőecsetjeiket idegesen elmosó diákok nyüzsgő zajára, majd a katedrálisokat idéző áhítatos csendre, amely abban a pillanatban beállt, ahogy belépett egy zsúfolt terembe. – Miféle szarokat festett az öreged? – kérdezi Penge. – Kábé azt. Szarokat. – Bár nem mindig. Akkor nem, amikor még fiatalabb volt, én meg kisgyerek, és a kezemet fogó nagy keze a szivárvány minden színében tündöklött a festéktől. Nevetni kezd. – Ahogy te viccelsz, az nem semmi! Mintha nem is lennél tisztában azzal, hogy valami vicceset mondasz, és hogy az a te poénod. Megrázom a fejem. – Nem vicceltem. – Talán ezért nem tudsz róla – jegyzi meg bólintva.

63 A vacsora után, amit nem eszem meg, és a kényszeredett vidámkodás meg a mondatok közötti aprócska, suta szüneteket követően, azután, hogy ismét előkerül a sakktábla a fadobozból, és ő felrakja a bábukat, aztán dobunk az érmével, hogy lássuk, ki játszik hazai pályán, és ő nyer, én meg azt mondom, hogy magam is képes vagyok kezelni a saját védő játékosaimat, és ő csak vigyorog, és azt mondja: aha, persze-persze, na, gyerünk már, kislány, és azután, hogy leül az ágyam szélére, és sok-sok hét után, amikor megtanultam elengedni a haragom, és átölelni az üvöltő ürességet, és hosszú évek után, amikor hatalmas falakat húztam föl, hogy elrejtsem mögéjük a fájdalmaim és a veszteségeim és az érzést, hogy talán már sosem fogok tudni érezni, azok után, hogy elvesztettem az apámat és Porcelánykát és Zombit, és már nem volt másom, csak az üvöltő ürességem – ami maga a semmi, a nagy nihil – halkan kimondom a szót: HÉ. Penge bólint. – Igen. – Ujjával a takarómra koppint egyszer. A combomon érzem az érintését. – Igen. – Újabb koppintás. – Nem rossz, habár sokkal menőbb, amikor lassított tempóban csinálja az ember. – Mutatja is. – Vágod már? – Ha ragaszkodsz hozzá – mondom sóhajtva. – Igen. – Hozzákoccantom az ujjam az ágyrácshoz. – Hát, hogy egészen őszinte legyek, nem igazán értem, mire jó ez… – Nem? – Kopp-kopp a takarón. – Nem. – Kopp-kopp az ágyrácson.

A következő szó kitalálása több mint húsz percembe telik: SGTS. Kopp. – Meséltem már neked a legutóbbi nyári munkámról, azokból az időkből, amikor még voltak nyári munkák? – kérdezi. – Egy kutyakozmetikában. Tudod, mi volt a legundibb része? A bűzmirigyek kinyomása… Nyerő szériában van. Négy futás és egyetlen kiesés sem. HGYN? Nem kapok választ még vagy negyven percig. Kissé fáradt lettem közben, és nem kicsit frusztrált. Ez kábé olyan, mintha olyasvalakivel levelezgetnénk, aki több ezer mérföldre van, és egy féllábú futó vinné-hozná az üzeneteket. Az idő lelassul; az események felgyorsulnak. TRV Gőzöm sincs, ez mit jelenthet. Keresem a pillantását, de ő csak a táblára figyel, visszateszi a bábukat eredeti pozíciójukba, betölti a pici csendeket, csevegéssel tömi ki az ürességet. – Konkrétan így nevezték. Kinyomásnak – mondja, még mindig a kutyatémára cuppanva. – Öblítés, lemosás, öblítés, kinyomás, ugyanez elölről. Hogy én mennyire untam! Fentről figyel minket a kamera fekete, lélektelen, merev szeme. – Az utolsó lépést nem vágom – mondom. – A mattlabda nem valami nyomiknak való béna játék, mint a sakk – magyarázza türelmesen. – Vannak benne finom nüanszok. Nüanszok. Ha nyerni akarsz, kell valami terv. – Ja, és gondolom, ez lennél te. A férfi, akinek van egy terve. – Igen, ez vagyok én. Kopp.

64 Napok óta nem láttam Voscht. Másnap reggel viszont változott a helyzet. – Halljuk – fordul Claire-hez, aki úgy áll ott Mr. Fehér Köpeny mellett, mint egy iskolás lány, akit becitáltak az igazgatói irodába, mert terrorizálta a nyüzüge osztálytársát. – Fogyott több mint három és fél kilót, és az izomtömegének több mint húsz százalékát elvesztette. Diovant kap a magas vérnyomásra, Phenergant a szédülésre, Amoxicillint és Streptomycint, hogy csillapítsuk a nyirokrendszer működési zavarát. De még mindig küzdünk a lázzal – fejezi be a jelentést Claire. – Küzdünk a lázzal? Claire félrekapja a tekintetét. – A jó hír az, hogy a mája és a veséje még mindig normálisan működik. A tüdejében van egy kis víz, de azon vagyunk, hogy… Vosch egyetlen intéssel beléfojtja a szót, és odalép az ágyamhoz. Fényes madárszeme élénken csillog. – Életben akarsz maradni? Habozás nélkül válaszolok.

– Igen. – Miért? Ki tudja, miért, de ez a kérdés váratlanul ér. – Nem értem – mondom. – Legyőzni nem tudsz minket. Senki sem tud legyőzni minket. Még akkor sem lett volna esélyetek, ha hétszer hétmilliárdnyian lettetek volna, amikor ez az egész elkezdődött. A világ egy visszaszámláló óra, és ez az óra most elérkezett az utolsó másodperchez. Miért akarnál még élni? – Nem akarom megmenteni a világot – világosítom fel. – Csupán abban reménykedem, hátha lesz lehetőségem végezni magával. Az arckifejezése nem változik, de a szeme ragyog, táncol. Ismerlek, mondja ez a szem. Ismerlek téged. – Remény – suttogja. – Igen. – Azután bólint. Elégedett velem. – Reménykedj, Marika! Ne engedd el a reményt! – Aztán Claire-hez és Mr. Fehér Köpenyhez fordulva így szól: – Vegyétek le a gyógyszerekről! Mr. Fehér Köpeny elsápad, az arca színe a köpenyével vetekszik. Claire elkezd valamit mondani, de aztán elhallgat és másfelé néz. Vosch újra felém fordul. – Mi a válasz? – von kérdőre. – Nem a harag. Hát mi? – Közöny. – Na, próbálkozz még! – Tárgyilagosság. – Tovább! – Remény. Kétségbeesés. Szerelem. Gyűlölet. Harag. Bánat. – Ráz a hideg, a lázam valószínűleg új csúcsokat döntöget. – Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom. – Ez már jobb – mondja.

65 Aznap estére olyan rosszul lettem, hogy alig bírtam ki négy menetet a mattlabdában. GYOGYO – Azt csiripelik a madarak, hogy már nem kapsz semmi gyogyót – mondja Penge, ökölbe szorított kezében vadul rázogatva a negyeddollárost. – Igaz a hír? – Az infúziós zacskómban már semmi sincs, csak sóoldat, nehogy leálljon a vesém. Nézi az életfunkcióimat a kijelzőn. Összevont szemöldökkel. Amikor Penge összevonja a szemöldökét, mindig arra gondolok, hogy pont olyan, mint egy kisfiú, aki beverte a lábujját, de nem mer sírni, mert már túl nagyfiúnak gondolja magát az ilyesmihez. – Akkor ezek szerint kezdesz jobban lenni. – Gondolom. – Kopp-kopp az ágykereten. – Oké – leheli. – A királynőm fenn van. Vigyázz! A hátam megfeszül. A látásom elhomályosul. Oldalra hajolok, és kiadom magamból azt a keveset, ami a gyomromban volt, leokádva a hófehér járólapot. Penge undorodó kiáltással ugrik föl, felborítva a sakktáblát. – Hé! Ne rám! – Aztán a minket figyelő merev fekete szem felé: – Hé, egy kis segítséget kérünk ide!

De nem érkezik segítség. A monitorra pillant, aztán rám, és azt mondja: – Én nem tudom, mit tegyek. – Jól vagyok. – Persze, látom! Remekül vagy. – Odamegy a mosdókagylóhoz, megnedvesít egy tiszta törülközőt, és a homlokomra teszi. – Remekül, a büdös francokat! Mi a fenéért vonták meg tőled a gyógyszereket? – Miért ne? – kérdezek vissza, és közben próbálom legyűrni magamban a hányingert. – Hát nem is tudom. Talán mert gyógyszer nélkül meg fogsz halni? – Gyilkos pillantásokat vet a kamerára. – Lehet, hogy ide kéne tenned valami tálat. Letöröl az államról egy odatapadt szmötyit, újrahajtogatja a törlőt, megfog egy tálat, és az ölembe helyezi. – Penge. – Ja? – Kérlek, ne tedd vissza az arcomra azt a cuccot. – He? Ja. Bakker. Igen. Várj csak! – Fog egy tiszta törülközőt, és a folyó víz alá tartja. A keze remeg. – Tudod, mi van? Én tudom. Miért nem gondoltam erre? Miért nem gondoltál te erre? Biztos az van, hogy a gyógyszerek akadályozzák a rendszer működését. – Miféle rendszer? – A tizenkettedik rendszer. Amit beléd fecskendeztek, Sherlock. A hub meg a negyvenezer kis barátja, akik tolnak egy kis kakaót a többi tizenegy rendszeredbe. – Ráhelyezi a hűvös törülközőt a homlokomra. – Hideg vagy. Keressek neked még egy takarót? – Nem, szétégek. – Háború zajlik – mondja, és a mellkasára bök – itt belül, benned. Fegyverszünetet kell kötnöd, Adu. Megrázom a fejem. – Nem kötök békét. Bólint, és megszorítja a csuklómat a vékony takarón keresztül. Leguggol a földre, hogy összeszedje a szétszóródott sakkfigurákat. Káromkodik, amikor nem találja a negyeddollárosát. Úgy dönt, hogy nem hagyhatja csak úgy ott a hányást a padlón. Felkapja a törülközőt, amivel korábban az állam törölgette, és négykézláb elkezdi felsúrolni a padlót. Még mindig káromkodik, amikor nyílik az ajtó, és Claire lép be a szobába. – Remek időzítés! – mordul fel Penge. – Hé, legalább valami hányás elleni szérumot nem képesek adni neki? Claire az ajtó felé int a fejével. – Kifelé! – Majd a dobozra mutat. – Azt meg vidd magaddal! Penge gyilkos tekintetet vet rá, de csinálja. Újra látom angyali vonásai mögött az iszonyatos önfegyelmet, amellyel türtőzteti magát. Óvatosan, Penge. Nem ez a válasz. Aztán egyedül maradunk, és Claire hosszasan, némán tanulmányozza a monitort. – Igazat mondtál? – kérdezi. – Azért akarsz élni, hogy megölhesd Vosch parancsnokot? Okosabb vagy te ennél. – Úgy beszél velem, ahogy az anya dorgálja a kisgyerekét. – Igaza van – válaszolom. – Erre sosem lesz lehetőségem. Arra viszont lesz alkalmam,

hogy magával végezzek. Meghökkenve néz rám. – Végezni velem? Miért akarnál megölni engem? – Amikor nem kap választ, folytatja: – Nem hiszem, hogy túl fogod élni az éjszakát. Bólintok. – Maga meg biztos, hogy nem fogja megérni a következő hónapot. Nevet. Kacagása hangjától föltolul az epe a torkomba. Égető érzés. Maró. – És hogy fogod csinálni? – kérdezi halkan. Lekapja a törülközőt a homlokomról. – Megfojtasz ezzel? – Nem. Leütöm az őrt valami súlyos tárggyal, aztán elszedem a pisztolyát, és golyót eresztek a fejébe. Míg mondom, végig nevet. – Na hát akkor, sok szerencsét hozzá! – Ez nem szerencse kérdése lesz.

66 Claire tévedett azzal kapcsolatban, hogy nem érem meg a reggelt. A napi három étkezésben számolva már majdnem egy hónap telt el e jóslata óta, és én még mindig életben vagyok. Nem sok mindenre emlékszem. Valamikor levettek az infúzióról, és a monitorról is, és a csendet, amely a korábbi folyamatos pittyegés és sípolás után rám zuhant, olyan fülsértően hangosnak éreztem, hogy hegyeket tudott volna leomlasztani. Ez idő alatt csupán egy személlyel voltam kapcsolatban: Pengével. Most már ő a teljes állású gondozóm. Ő etet, ő üríti ki az ágytálamat, mossa az arcomat és a kezemet, forgat az ágyban, hogy ne legyenek felfekvéseim, mattlabdát játszik velem, amikor épp nem beszélek félre a láztól. Továbbá ő az, aki lyukat beszél a hasamba. Be nem áll a szája, mindenről locsog – azaz valójában semmiről. A halott családjáról, a halott barátairól, a rajtársairól, a téli tábor lélektelen robotjáról, az unalom, a kimerültség és mindenekelőtt a félelem miatt kirobbant veszekedésekről és verekedésekről, a pletykákról, amelyek szerint, amikor beköszönt a tavasz, a Tedek hatalmas támadást indítanak, hogy egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítéssel megpróbálják megtisztítani a világot az emberi zajtól – a pletykák terjesztéséhez mellesleg maga Penge is jelentős mértékben hozzájárult. Csak mondja, és mondja, és mondja, vég nélkül. Volt egy barátnője, Oliviának hívták, olyan sötét volt a bőre, mint a folyómeder iszapja, és az iskolai zenekarban klarinéton játszott, és orvosnak készült, és gyűlölte Penge apját, amiért az nem hitt abban, hogy a fiából orvos lehetne. Elkottyantotta azt is, hogy a keresztségben az Alex nevet kapta, Alex, mint a kosaras A-Rod, és hogy a kiképzőtisztje nem azért adta neki ezt a becenevet, mert vékony volt, mint egy penge, hanem mert egyik nap borotválkozás közben megvágta magát. Rendkívül érzékeny a bőröm. A mondatai között sosincs pont, se vessző, se bekezdés, illetve, hogy egészen pontos legyek, az egész beszédfolyam nem más, mint egyetlen végtelenül hosszú bekezdés. Csak egyszer hallgat el a csaknem egyhavi szófosás alatt. Épp azt fejtegeti, hogyan nyerte meg az első helyet ötödikben a tudományos kiállításon és vásáron a krumpliból

elem projektjével, amikor hirtelen elhallgat a mondat közepén. A hallgatása fülsértő és sokkoló, mint egy épület dermesztő csendje, miután összedőlt. – Mi az? – kérdezi, tüzetesen vizslatva az arcom. És senki nem tud olyan átható tekintettel fürkészni, mint Penge. Még maga Vosch sem. – Semmi. – Félrefordulok. – Te sírsz, Adu? – Könnyezik a szemem. – Nem. – Ne mondd nekem, hogy nem, Penge. Én nem sírok. – Lószart. – Egy koppanás a takarón. Kopp-kopp az ágyrácson. – És működött? – kérdezem felé fordulva. Mit számít, végül is, hogy sírni lát? – Mármint a krumplielem. – Még szép, hogy. Ez tudomány. Soha egy fikarcnyi kétségem se volt azzal kapcsolatban, hogy működni fog. Az ember megtervezi, kidolgozza a lépéseket, és akkor nem lehet gáz. – Megszorítja a kezem a takaró alatt: Ne félj! Minden el van rendezve. Nem foglak magadra hagyni. Most már úgyis késő visszafordulni: pillantása az ágy melletti tálcára vándorol. – Ma este megetted az egész pudingot. Tudod, hogy csinálják a csokoládépudingot csokoládé nélkül? Nem akarod tudni. – Hadd találgassak! Ex-Lax. – Mi az az Ex-Lax? – Ez komoly, hogy nem tudod? – Ó, igazán mélységesen sajnálom, hogy gőzöm sincs mi az az Ex-Lax-akármi-holérdekel-engem? – Az egy csokiízű hashajtó. Grimaszol. – Ez nagyon beteg dolog. – Pont ez a lényege. Vigyorogni kezd. – Ez a lényege? Ó, anyám, borogass, csak nem egy viccet hallottunk Adu szájából? – Honnan tudhatnám? Csak esküdj meg nekem, hogy senki nem csempészett Ex-Laxet a pudingomba. – Esküszöm. – Kopp. Még pár óráig bírom, miután távozik. Már régóta kialudtak a fények a tábor többi részében, a téli éjszaka sötét gyomrában, amikor a feszítő nyomás elviselhetetlenné válik, és akkor, amikor már tényleg nem bírom tovább, elkezdek segítségért kiabálni, és integetni a kamerának. Átgurulok az ágy másik felébe, nekinyomom a mellkasom a hűvös ágykorlátnak, és tehetetlen dühömben csapkodni kezdem ököllel a párnám. Végre felpattan az ajtó, és beront Claire, szorosan a nyomában egy nagy melák újonccal, akinek belépve az az első mozdulata, hogy befogja az orrát nagy lapátkezével. – Mi történt? – kérdezi Claire, holott a bűz mindent elmond, amit tudnia kell. – Szent szar! – motyogja az újonc a keze mögül. – Pontosan az – zihálom. – Nagyszerű! Pompás – mondja Claire, lehajítva a takarót és a pokrócot a padlóra.

Odaint az újoncnak, hogy segítsen neki. – Szép munka volt, kisasszony! Remélem, most büszke vagy magadra! – Még nem – nyöszörgöm. – Mit csinálsz? – ordít az újoncra Claire. Ennyit a lágy, bársonyos hangról. És a kedves tekintet is a múlté. – Segíts már! – Miben segítsek, asszonyom? – Lapos orra van, nagyon apró szeme, és domború, előreugró homloka. Nagy pocakja rálóg az övére, és a nadrágja pár centivel rövidebb a kelleténél. Óriási termetű; és legalább ötven kilóval több, mint én. De ez nem fog számítani. – Állj fel! – kiált rám Claire. – Gyerünk! Állj már lábra! – Megfogja az egyik karom, Melák újonc meg a másikat, és ketten együtt kihúznak az ágyból. Melák szétlapított képe eltorzul az undortól. – Áh, úristen! Minden tele van vele! – panaszkodik halkan. – Nem hinném, hogy képes vagyok járni – mondom Claire-nek. – Akkor majd húzlak magam után a földön – vicsorog rám Claire. – Tudod, egyszerűen itt kéne hagyjalak. Olyan tökéletes metafora lenne a helyzetedre. Két ajtóval odébb vonszolnak, aztán betuszkolnak a fürdőbe. Melák folyamatosan öklendezik, Claire káromkodik, én meg sűrűn kérem az elnézést, míg lerántja rólam a szennyes kezeslábast, amit aztán hozzávág Melák újonchoz, azzal, hogy odakint várakozzon. – Ne rám támaszkodj! A falnak dőlj! – utasít durván. A térdem megroggyan, bele kell kapaszkodnom a zuhanyfüggönybe, hogy egyáltalán talpon tudjak maradni. Már egy hónapja nem használtam a lábam. Claire megragad a bal karomnál fogva, és belök a zubogó víz alá, eltartva magát, nehogy ő is vizes legyen. A zuhany jéghideg. Nem bajlódott azzal, hogy valami normális hőmérsékletet állítson be nekem. Ahogy a dermesztő víz csapdossa a testem, olyan, mintha megszólaltatna bennem valami riasztót, kiragadva hosszú téli álmomból, úgyhogy felnyúlok, belekapaszkodom a falból kijövő zuhanycsőbe, és azt mondom Claire-nek, hogy szerintem most már képes vagyok megállni a saját lábamon; elengedheti a karom. – Biztos vagy benne? – kérdezi, és még mindig tart. – Holtbiztos. Tiszta erőmből húzni kezdem lefelé a csövet. Az illesztésnél csikorgó, fémes zörejt hallatva végül eltörik, és a hideg víz kígyózva lövell ki belőle. Bal karom felcsapom, kicsúszom Claire ujjai közül, elkapom őt a csuklójánál fogva, és teljes súlyomat bevetve ráugrom. Kicsit elhajlítom közben a csípőm, hogy még durvább legyen az ütés ereje. Aztán belevágom a kitört cső éles, fűrészfogas peremét a nyakába. Nem voltam egészen biztos benne, hogy képes leszek puszta kézzel kitépni a falból egy acélcsövet – de azért eléggé bíztam benne. Továbbfejlesztettek.

67 Claire elbotladozik mellőlem, a nyakán ejtett arasznyi sebből csak úgy patakzik a vér.

Egyáltalán nem lepett meg, hogy nem sikerült végeznem vele; feltételeztem, hogy őt is továbbfejlesztették, de azt reméltem, hogy egy kis szerencsével sikerült átvágnom a nyaki ütőerét. Kotorászni kezd laborköpenye zsebében a gyilkoló kapcsoló után. De már számítottam erre. Félrelököm a törött csövet, megragadom a zuhanyrudat, kitépem a konzoljából, és egyik végét beledöföm a halántékába. Alig rezzen meg tőle. Egy ezred másodpercnyi idő sem telik el, a szemem nem is képes követni a mozdulatot, és már a markában tartja a zuhanyrúd végét. Én sem késlekedem, azonnal elengedem a rudat, és mire fölocsúdna, már a semmi után kap a másik kezével. Hátratántorodik, neki a falnak, olyan erővel, hogy az ütközéstől megreped a csempe. Rávetem magam. Felém lendíti a rudat, de erre a mozdulatára is számítottam – benne volt a forgatókönyvemben, amelyet a csendes, steril ragyogás ezer órájában dolgoztam ki és játszottam le magamban újra meg újra meg újra. Elkapom a rúd másik végét, előbb a jobb kezemmel, aztán a ballal, szélesre tárt karral, mintha súlyzót emelnék, és stabil terpeszben, jól megvetve a lábam, hogy el ne csússzak, és hogy kellő nyomatékot adhassak a mozdulatomnak, majd tiszta erőből beleszúrom a zuhanyrudat a nyakába, azzal a feltett szándékkal, hogy szétroncsolom a légcsövét. Az arcunk szinte összeér. Olyan közel vagyok hozzá, hogy résnyire nyílt ajka közül megcsap keserűmandula-szagú lehelete, ami a ciánra emlékeztet. Mindkét kezével igyekszik távol tartani magától, míg én próbálok minél jobban előrenyomulni. A fürdő járólapja csúszós; én mezítláb vagyok, ő nem; el fogom veszteni pillanatnyi helyzeti előnyöm, mielőtt elájulna. Muszáj lenyomnom őt – mégpedig nagyon gyorsan. Becsúsztatom a lábam a bokája mellé, és elgáncsolom. Tökéletes kivitelezés: a földre zuhan, én meg rá. A hátára esik. Én a hasán landolok. Térdemmel leszorítom a padlóra, hogy moccanni sem tud, és a rúddal keményen rávágok a nyakára. Ebben a pillanatban kivágódik az ajtó a hátunk mögött, és Melák újonc dübörög be kibiztosított pisztollyal, összefüggéstelenül ordítozva. Már három perce bent vagyunk, és Claire tekintetében lassan kihuny a fény. De még pislákol benne némi élet, és én tudom, hogy vállalnom kell a kockázatot. Nem szeretek kockáztatni, sosem szerettem; egyszerűen csak megtanultam elfogadni. Vannak dolgok, amelyeket megválaszthat az ember, és vannak, amelyeket nem, mint amilyen Sullivan Keresztes Katonája, vagy mint Porcelányka, vagy például az, hogy visszamegyek Zombiért és Mazsoláért, mert ha nem tenném, az azt jelentené, hogy már semminek sincs értéke, se az életnek, se az ígéreteknek. Márpedig nekem be kell tartanom egy ígéretet. Melák pisztolya: a tizenkettedik rendszer rákapcsol, megmarkolja, és ezernyi mikroszkopikus droid lép működésbe, hogy még tökéletesebbé tegye az izmok, inak, idegek munkáját a kezemben, a szememben, és hogy az agyamban semlegesítse a veszélyérzetet. A másodperc töredéke alatt célpont beazonosítva, információ feldolgozva, módszer kiválasztva. Melákon már az ima sem segíthet. Olyan gyorsan viszem végig a támadást, hogy a továbbfejlesztés áldásait nélkülöző agya fel sem képes dolgozni. Szerintem még azt sem észlelhette, hogy a zuhanyfüggöny

rúdja a keze felé süvít. A pisztolya átrepül a szobán. Ő erre indul, én meg arra: ő a pisztolyáért, én meg a vécé felé. A vécétartály teteje masszív kerámia. És súlyos. Meg tudnám ölni vele; de nem teszem. Azért fejbe vágom annyira, hogy jó időre kiiktassam. Melák a földre rogy. Claire talpra áll. Most az ő fejéhez vágom a súlyos porcelánfedőt. A karjával próbálja kivédeni. Kifinomult hallásommal észlelem, hogy eltörik egy csontja. A kezében lévő gyilkos ezüsteszköz a padlóra esik. Lehajol érte, amint felé lépek. Egyik lábammal kinyújtott kezére taposok, a másikkal pedig nagy ívben átrúgom a szoba másik felébe a kis készüléket, a gyilkoló kapcsolót. Bevégeztetett. És ezt ő is tudja. Elnéz az arcába tolt pisztoly csöve mellett, el a határtalan semmit hordozó aprócska lyuk mellett – egyenesen a szemembe. És ekkor a tekintete újra megtelik kedvességgel, és a hangja lágy, bársonyos árnyalatokkal, a ribanca. – Marika… Nem. Marika lassú volt, érzelmes, tompa agyú. Marika egy szivárványszínű ujjakba kapaszkodó kislány volt, aki tehetetlenül figyelte, ahogy lejár az idő, aki pengeélen táncolt, aki ott imbolygott a feneketlen szakadék szélén, aki a maga által felhúzott erődítményfalak mögött is védtelennek érezte magát, olyan ígéreteknek kiszolgáltatva, amelyeket képtelen volt betartani. De én be fogom tartani az utolsó ígéretét, amelyet Claire-nek tett, ennek a bestiának, aki letépte róla a ruhát és pőrén odalökte a zuhany alá, mintegy megkeresztelve őt a jéghideg vízben, amely még mindig zubogva tolul ki az eltört zuhanycsőből. Be fogom tartani Marika ígéretét. Marika halott, és én fogom betartani helyette. – Adunak hívnak. És meghúzom a ravaszt.

68 Meláknál lennie kell egy késnek. Újoncok esetében ez az alapfelszerelés része. Letérdelek eszméletlen teste mellé, kicsúsztatom a kést a tokjából, és óvatosan kivágom a tarkójába, a gerincoszlopa mellé beágyazott kis golyót. Beveszem a számba a nyomkövetőjét, az arcom és az ínyem közé lapítom. Azután az enyémet is kiműtöm magamból. Semmi fájdalmat nem érzek, amikor kivágom, és a bemetszés helyén alig szivárog egy kis vér. Miniatűr robotok dolgoznak bennem, hogy tompítsák a fájdalmat, hogy helyrehozzák a sérüléseket. Ezért nem halt meg Claire, amikor belevágtam a torkába a törött csövet, és ezért állt el olyan gyorsan kezdetben sugárban ömlő vére is. És ugyanezzel magyarázható az is, hogy miután hat hétig csak feküdtem a hátamon vízszintesen, és alig ettem valamit, még csak ki sem fulladtam egy ilyen intenzív fizikai megerőltetés után, amit most tudtam le. Saját kis nyomkövető golyócskám bedugom Melák nyakába. Na, most kövess le, Seggfej parancsnok! Vételezek magamnak egy tiszta kezeslábast a mosdókagyló alatti halomból. Lábbeli: Claire lába túl kicsi, Meláké meg túl nagy az enyémhez képest. Cipőprojekt későbbre

halasztva. Azért a hatalmas bőrdzsekinek még jó hasznát vehetem. A dzseki úgy lóg rajtam, mint egy takaró, de én kifejezetten élvezem, hogy milyen kényelmesen bő az ujja. Érzem, hogy van valami, amiről megfeledkeztem. Körbepillantok a kicsiny szobában. Megvan: a gyilkoló kapcsoló! A csetepatéban megrepedt a kijelzője, de az eszköz még mindig működik. A villogó zöld gomb fölött egy szám ragyog. Az én számom. Végigsimítom a kijelzőt az ujjbegyemmel, és a kis képernyő megtelik számokkal; több száz számsor, mindegyik egy-egy újoncé, a bázis összes újonca benne van. Visszapörgetek a saját számomhoz, rákoppintok, mire felbukkan egy térkép, mutatva az implantátum pontos helyét. Kizoomolok belőle, és a kijelzőt ellepik az aprócska, ragyogó zöld pöttyök: magam előtt látom a bázis összes nyomkövetővel ellátott újoncának tartózkodási helyét. Bingó! És egyszersmind sakk-matt. Ujjbegyem egyetlen finom mozdulatával és egyetlen koppintással ki tudom jelölni az összes számot. Az eszköz alján kigyúl a gomb. Még egy koppintás, és egyetlen pillanat alatt az összes újonc ki van iktatva. Volt-nincs. Gyakorlatilag akadálytalanul ki tudok innen sétálni. Igen, ki tudnék – már amennyiben hajlandó vagyok átlépni több száz ártatlan áldozat holtteste fölött, olyan gyerekek holtteste fölött, akik ugyanolyan áldozatok, mint én, akiknek egyetlen bűn róható fel: hogy reménykednek. Ha a bűn fizetsége a halál, akkor most az erény is bűnnek számít: egy gyámoltalan, éhező gyereknek menedéket adnak a búzamezőn a tanyaházban. Egy sebesült katona segítségért kiabál egy bolt végében, a sörhűtők mögött. Egy véletlenül lelőtt kislányt az ellenség kezére adnak, hogy az megmentse az életét. És én képtelen vagyok eldönteni, hogy melyik embertelenebb: a földön kívüli lények, akik megteremtették ezt az új világot, vagy az az emberi lény, aki fontolóra veszi, akár csak egy másodpercre is, hogy megnyomja a zöld gombot. Három nagy csoportnyi mozdulatlan zöld pötty lebeg a kijelző jobb oldalán: az alvók. Mintegy tucatnyi különálló pötty a széleken: az őrszemek. Kettő középen: az enyém Melák nyakában, az övé a számban. Még három-négy zöld pötty egészen közel, ugyanezen a szinten: a betegek és a sebesültek. Egy emelettel lejjebb pedig, az intenzív osztályon egyetlen ragyogó zöld gömböcske. Tehát: barakkok, megfigyelőhelyek, kórház. Az őrszem pöttyök közül kettő a fegyverraktár épületére felügyel. Nem kell találgatnom, hogy kik lehetnek azok. Pár perc múlva tudni fogom. Gyerünk, Penge, indulás! Van még egy utolsó ígéretem, amit be kell tartanom. Nézem, ahogy a törött zuhanycsőből bugyogva ömlik a víz.

69 – Szoktál imádkozni? – kérdezte Penge egy kimerítő mattlabdás éjszaka után, miközben elrakosgatta a bábukat és a játéktáblát. Megráztam a fejem. – Miért, te szoktál? – Mérget vehetsz rá, hogy szoktam! – mondta, és bólintott is hozzá, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak. – Ahogy mondani szokták, a rókalyukban nincsenek

ateisták. – Az apám az volt. – Rókalyuk? – Ateista. – Tudom, Adu. – Honnan tudtad, hogy az apám ateista volt? – Nem tudtam. – Akkor miért kérdezted, hogy rókalyuk volt-e? – Nem kérdeztem, ez csak egy rohadt… – Elhallgatott. Elmosolyodott. – Ja, vágom már! Tudom, mit művelsz. Engem a miértekkel lehet kikergetni a világból. Ez olyan, mint amikor te nem is próbálsz vicces lenni, de be akarod bizonyítani, mennyire felsőbbrendű vagy. Vagy legalábbis ezt gondolod magadról. De egyik sem vagy. Se vicces, se felsőbbrendű. Miért nem szoktál imádkozni? – Nem szeretném kínos helyzetbe hozni Istent. Felkapta a királynőt, és tanulmányozni kezdte az arcát. – Megnézted valaha közelebbről is? Igazán rémisztő szuka! – Szerintem meg fenséges, mint egy királynő. – Pont úgy néz ki, mint a harmadik osztályos tanítónőm, aki sokkal inkább nézett ki férfinak, mint nőnek. – Miről beszélsz? – Tudod: markáns maszkulin jegyek, alig-alig érzékelhető feminin beütéssel. – Csak zord az arckifejezése. Ez egy harcos királynő. – A harmadik osztályos tanítónőm? – Most az én arcomat kezdte fürkészni. Várt. Várt. – Bocsi, muszáj volt kipróbálnom egyszer ezt a poént. Én kérek elnézést. – Visszatette a királynőt a dobozba. – A nagyanyám imakörbe járt. Tudod, mi az? – Igen. – Tényleg? Azt hittem, ateista vagy. – Az apám volt ateista. Különben is, miért ne tudhatná egy ateista, hogy mi fán terem egy imakör? A vallásos emberek is hallottak már az evolúcióról. – Tudom már, mi van veled. Vágom – mondta komolyan, továbbra sem véve le arcomról sötét, fürkésző tekintetét. – Lehettél olyan öt- vagy hatéves, és valamelyik rokonod nagyon megdicsért azért, hogy milyen egy ügyes kis komoly lány vagy. És onnantól kezdve abban a meggyőződésben élsz, hogy a komolyság vonzó. – Mi történt az imakörben? – Tettem egy kísérletet, hogy visszatereljem a beszélgetést az eredeti témánkra. – Ha! Szóval mégsem tudod, mi az! – Letette a dobozt, és közelebb csúszott hozzám az ágyon. A feneke hozzáért a combomhoz. Kicsit arrébb húztam a lábam. Finoman, észrevétlenül – legalábbis reméltem. – Elmondom neked a sztorit. Nagyi kutyája megbetegedett. Egy olyan kis ölebe volt, amelyik mindenkit megharap, és gyakorlatilag úgy él vagy huszonöt évet, hogy folyton megharap mindenkit. Úgyhogy a nagyi kérte Istent, hogy az a gonosz kis dög életben maradjon, hogy még több embert haraphasson meg. És a csoportjában a hölgyek fele egyetértett vele, a másik fele viszont ellenezte a kérést, gőzöm sincs, miért, végül is egy olyan Isten, aki nem csípi a kutyákat, nem is lehetne Isten, nem? Szóval parázs vita alakult ki az elvesztegetett imádság miatt, hogy egyáltalán létezik-e ilyen, hogy

elpocsékolt ima, és aztán oltárira összebalhéztak, a végén már a holokausztnál kötöttek ki. Vagyis öt perc alatt egy harapós kis padlócirkálótól eljutottak a holokausztig. – És akkor mi lett a végén? Imádkoztak a kutyáért? – Nem, a holokauszt során meghaltak lelkéért imádkoztak. Aztán másnap a kutya elpusztult. – Elgondolkodva bólogatott. – A nagyi imádkozott érte. Minden áldott este. És minket, az unokáit is megkért, hogy imádkozzunk érte. Úgyhogy én is imádkoztam egy olyan kutyáért, amelyik valósággal terrorizált, és gyűlölt engem, és aki ezt hagyta nekem ajándékba. – Fellendítette a lábát az ágyra, és felhúzta a nadrágszárát, hogy megmutassa a lábikráját. – Látod azt a heget? Megráztam a fejem. – Nem. – Nahát, pedig ott van. – Visszaengedte a nadrágja szárát, de fennhagyta a lábát az ágyon. – Szóval, amikor elpusztult, azt mondtam a nagyinak: „Nagyon imádkoztam Flubbyért, mégis elpusztult. Akkor Isten utál engem?” – Erre ő mit mondott? – Lenyomott valami szarságot arról, hogy Isten a mennyországban szerette volna látni Flubbyt, amit én a hatéves agyammal képtelen voltam megérteni. Vannak a mennyországban harapós kis ölebek? Hát a mennyországról nem azt mondják, hogy szép, kellemes hely? Sokáig elrágódtam ezen. Mondjuk, igazából minden egyes este, amikor elmondtam az imáimat, nem tudtam elűzni a gondolatot, hogy akarok-e én egyáltalán a mennyországba kerülni, ha az örökkévalóságot meg kell osztanom Flubbyval. Úgyhogy végül is arra jutottam, csakis a pokolba kerülhetett. Különben az egész vallásnak nem lenne értelme. Hosszú karjával átfonta az állához felhúzott térdét, és kitágult szemmel meredt a semmibe. Visszakerült egy olyan időbe, amikor egy kisfiú imával, Istennel és mennyországgal kapcsolatos kérdései még igenis számítottak. – Egyszer eltörtem egy csészét – mesélt tovább. – Anyu porcelános tálalója körül játszottam, az esküvői teáskészletének az egyik darabja volt, egy finom kis csésze. Igazából nem tört össze teljesen. Leesett a padlóra, és megrepedt. – Mi? A padló? – Nem, nem a padló. A csé… – A pupillája kitágult a döbbenettől. – Nem mondod, hogy másodszorra is megszívatsz ezzel a… Megráztam a fejem. – Neeem, most rajtakaptalak! – mutatott rám. – Egy pillanatnyi felhőtlen komolytalanság Adutól, a harcos királynőtől! – Én folyton komolytalan vagyok. – Hát persze. De a vicceid annyira kifinomultak, hogy csakis az okos emberek értik meg őket. – A csésze… – unszoltam, hogy folytassa. – Na, hát eltörtem anyu értékes porceláncsészéjét. Visszatettem a tálalószekrénybe, a repedt oldalával befelé, abban reménykedve, hátha nem veszi észre. Holott igazából tudtam, hogy csak idő kérdése, és ki leszek nyírva. Tudod, kihez fordultam segítségért? Őszintén, nem kellett olyan nagyon sokat agyalnom rajta. Tudtam, hogy merre tart a történet. – Istenhez.

– Bizony. Imádkoztam Istenhez, hogy tartsa távol anyut attól a csészétől, ha lehet, az életben többé rá se nézzen arra a fránya csészére. De ha nem, akkor legalább addig, amíg el nem megyek főiskolára. Aztán azért imádkoztam, hogy meggyógyítsa a csészét. Végül is, Istenről beszélünk, nem? Ha embereket meg tud gyógyítani, csak elboldogul egy francos kis teáscsészével is?! Végül is ez lett volna az ideális megoldás – és mi másért létezne Ő, ha nem az ideális megoldásokért? – Anyád megtalálta a csészét. – Mérget vehetsz rá, hogy meg. – Meg vagyok lepve, hogy még mindig szoktál imádkozni. Flubby meg a csészés sztori után. Megrázta a fejét. – Nem ez a lényeg. – Miért, van lényeg? – Hát, ha nem hagyod, hogy befejezzem, sosem tudod meg, és igen, van lényeg is. Mégpedig, figyelj: miután megtalálta a csészét, és még mielőtt én rájöttem volna, hogy megtalálta, kicserélte. Rendelt egy új darabot, a repedtet meg kidobta a szemétbe. Egyik szombat reggel – azt hiszem, akkor már vagy egy hónapja imádkoztam – odamentem a tálalószekrényhez, hogy bebizonyítsam az imakörnek, mennyire tévednek az elpocsékolt imával kapcsolatban, és akkor megláttam. – Az új csészét – mondtam. Penge bólintott. – De te nem tudtad, hogy anyád kicserélte közben. Égnek emelte a karját. – Egy kicseszett csoda történt! Ami megrepedt, megjavíttatott! A törött újra ép egész lett! Isten létezik! Esküszöm, majdnem betojtam. – Meggyógyította a csészét – mondtam halkan. Sötét tekintete mélyen belefúródott az enyémbe. A keze a térdemre esett. Egy szorítás. Azután egy koppintás. Igen.

70 A fürdőszobában a vastag sugárban ömlő víz patakocskává szelídül, a patak szivárgássá, és végül már csak alig csepeg. Ahogy lassul a víz, úgy válik egyre gyorsabbá a szívverésem. Már épp kezdett eluralkodni rajtam a paranoia. Mintha évtizedek teltek volna el, míg arra várakoztam, hogy elvegyék a vizet: ez volt a jelzés az indulásra, a Pengével való megállapodásunknak megfelelően. A kinti folyosó néptelen. De én ezt már tudom, hála Claire nyomkövető eszközének. Ahogy azt is pontosan tudom, merre kell mennem. Lépcsőház. Egy emeletet le. Egy utolsó ígéret. A lépcsőfordulóban megállok annyi időre, hogy Melák oldalfegyverét becsúsztassam a bő dzseki zsebébe. Aztán kivágom a lépcsőházajtót, és rohanni kezdek a folyosón. A nővérpult ott van előttem, egyenesen oda futok. A nővér kikukucskál a székéből. – Fedezékbe! – kiáltom el magam. – Fel fog robbanni!

Elslisszolok a pult mellett, egyenesen a kórterembe vezető lengőajtók felé nyargalok. – Hé! – kiált utánam. – Oda nem mehetsz be! Most már bármelyik pillanatban, Penge. Megnyomja a gombot az asztalánál, hogy lezárja az ajtót. Nem számít. Teljes sebességgel csapódom neki az ajtóknak, úgyhogy mindkettőt kiszakítom a tokjából. – Ne mozdulj! – visít utánam. Még ott van előttem az egész folyosó. Nem fog sikerülni. Tökéletesítettek ugyan, de egy golyónál azért így sem vagyok gyorsabb. Lefékezek. Penge, most komolyan. Ez a legmegfelelőbb pillanat. – Kezeket a tarkóra! Mondom, most. – Zihálva, kifulladva beszél. – Jól van. Most pedig idesétálsz szépen felém. Hátrafelé. Lassan. Nagyon lassan, különben esküszöm az élő Istenre, hogy lelőlek. Engedelmeskedem, csoszogok hátrafelé, a hangja irányába. Aztán utasít, hogy álljak meg. Megállok. Én nyugton vagyok, de a bennem nyüzsgő mechanizmusok nem így gondolják. A nővér helyzete fix. Nem kell látnom, hogy hol áll, akkor is pontosan tudom. A központi vezérlőelem szétküldte az izom- és idegrendszerem menedzsereit, hogy végrehajtsák az utasításokat, amikor felszólítják őket erre. Amikor eljön az idő, nem kell már gondolkodnom. A vezérlő átveszi az irányítást. De nem kizárólag a tizenkettedik rendszernek köszönhetem majd az életemet; Melák dzsekijét magamra venni, az már a saját ötletem volt. És erről eszembe jut valami. – Cipő – mormolom magam elé. – Mit mondtál? – kérdi remegő hangon. – Szükségem van cipőre. Hányas a mérete? – Miii? És ekkor a vezérlőközpont fénysebességgel tűzparancsot ad. A testem ugyan nem reagál ugyanilyen gyorsan, de még így is feltételezhetően kétszer olyan sebesen mozdul, mint amennyire szükségem lesz. Jobb kéz be Melák lötyögős dzsekijének bő ujjába, ahova becsúsztattam a hosszú pengéjű kést, balra fordulás, repül a kés. A nővér a földre rogy. Kihúzom a kést a nyakából, visszacsúsztatom a véres pengét a dzseki bal ujjába, és szemügyre veszem a cipőjét. Az a fehér, vastag talpú fajta, amit a nővérek szoktak viselni. Kicsit nagy, de elmegy. A folyosó végén belépek jobboldalt az utolsó szobába. Sötét van, de hát a látásomat is tökéletesítették: jól látom őt az ágyában. Mélyen alszik. Vagy rendesen begyógyszerezték. Rá kell jönnöm, mi a helyzet. – Porcelányka? Én vagyok az. Adu. A sűrű, sötét szempillasátor megrebben. Ebben a pillanatban már annyira élesek az érzékeim, hogy esküszöm, mintha még azt is hallanám, ahogy az apró pillák megsuhintják a levegőt. Suttog valamit, anélkül hogy kinyitná a szemét. Még a tökéletesített hallásomnak is túl halkan, de a hallásért felelős robotocskák közvetítik az információt a vezérlőelemnek, amely átsugározza az alsó ikertesteknek, agyam hallásért felelős részének. – Te halott vagy. – Most már nem. És te sem vagy az.

71 Az ágy melletti ablak megremeg a keretében. A padló rázkódik. Ragyogó narancsszínű fény árasztja el a kórtermet, aztán kihuny, majd dobhártyaszaggató bömbölés hangzik fel, és finom vakolatpor szállingózik alá a plafonról. Aztán kezdődik elölről az egész. Újra. Meg újra. Penge eltalálta a fegyverraktárt. – Porcelányka, mennünk kell. – Becsúsztatom egyik kezem a tarkója mögé, és gyengéden felemelem a fejét. – Menni? Hová? – El innen, amilyen messze csak tudunk. Egyik kezemmel megtartom a fejét, a másik élével pedig homlokon vágom. Pontosan akkora erővel, amennyi ehhez szükséges: se többel, se kevesebbel. A teste elernyed. Felnyalábolom, és kiemelem az ágyból. Újabb robbanásba remeg bele minden, ahogy a fegyverraktárban lévő hadianyagok sorra felrobbannak. Kirúgom az ablakot. Csípős hideg levegő tódul a szobába. Az ablakpárkányon ülök, Porcelánykával az ölemben. A szándékom riasztja a vezérlőt: két emelet magasban vagyok. Erősítés érkezik ezerrel a lábam, bokám, sípcsontom, térdem, medencém csontjaiba és inaiba. Felfejlődünk. Csatarendbe állunk. Zuhanás közben megpördülök, mint a macskák. Biztonságosan landolunk, mint egy macska, azzal a különbséggel, hogy Porcelányka feje hátranyaklik az ütközéskor, és keményen állba vág. Előttünk a kórház. Mögöttünk a lángokban álló fegyverraktár. És a jobbunkon, pontosan úgy, ahogy Penge ígérte, egy fekete színű Dodge M882. Kivágom az ajtót, betolom Porcelánykát a terepjáró utasülésére, én pedig beugrom a kormány mögé, és átzúgok a parkolón, élesen balra kanyarodva, hogy rátérjek az észak felé, a repülőtér felé vezető útra. Sziréna vijjog. Reflektorfények ragyognak élesen. A visszapillantó tükrökben látom, hogy mentőautók száguldanak az égő fegyverraktár épülete felé. A tűzoltóbrigádnak nem lesz könnyű dolga eloltani a lángokat, tekintve, hogy valaki lezárta a szivattyúállomást. Egy újabb éles balkanyar, és most már előttünk tornyosulnak a hatalmas Blackhawkok; a reflektorok kíméletlen fényében úgy csillog a testük, mint holmi óriásira nőtt, fekete kitinpáncélú bogaraké. Keményen markolom a kormányt, és veszek egy mély levegőt. Most jön a legneccesebb rész. Ha Pengének nem sikerült elrabolnia egy pilótát, mindannyian megszívtuk. Úgy száz méterrel odébb felfigyelek valakire, aki az egyik helikopterről ugrik le. Nehéz anorákot visel, és egy rohampuska van nála. Arcának nagy részét elfedi a kapucni, de akárhol felismerem ezt a mosolyt. Kiugrom a kocsiból. – HÉ – üdvözöl Penge. – Hol a pilóta? – faggatom. A pilótafülke felé int a fejével. – Ott van. És a lány? Kihúzom Porcelánykát a kocsiból, és felugrom a helikopterre. A műszerfal előtt egy fickó, akin semmi más nincs, csak egy khakiszínű póló meg egy hozzá való bokszeralsó. Penge becsusszan mellé a másodpilóta-ülésre.

– Gyújtson alá a kicsikének, Bob hadnagy – vigyorog rá a pilótára. – Ó! Micsoda modortalan fickó vagyok! Adu, Bob hadnagy. Bob hadnagy, Adu. – Kizárt, hogy sikerüljön – mondja Bob hadnagy. – Azonnal jönnek utánunk. – Tényleg? Ez mi? – kérdezi Penge, feltartva a kezében lévő összegabalyodott dróthalmazt. A pilóta megrázza a fejét. Olyan hideg van, hogy az ajka kezd elkékülni. – Nem tudom. – Én sem tudom, de van egy olyan érzésem, hogy ezek a kábelek nélkülözhetetlenek egy helikopter megfelelő működéséhez. – Nem értitek… Penge odahajol hozzá. Nyoma sincs már benne az iménti játékosságnak. Mélyen ülő sötét szeme mintha belső láztól égne, és ezúttal szabadjára engedi azt a mindvégig féken tartott, elfojtott erőt, amit már a kezdetektől fogva megéreztem benne: úgy tör ki belőle, olyan ádáz vadsággal, hogy egy pillanatra magam is hátrahőkölök. – Na, jól figyelj rám, te rohadék földönkívüli szemétláda, vagy azonnal felemelkedsz ezzel a szétcseszett harci nyúllal, vagy én… A pilóta félrelöki a kezét, és maga elé mered. Az első nagy problémám az volt, hogyan kössünk el egy harci helikoptert észrevétlenül, a második viszont éppen ez: hogyan bírjunk rá egy pilótát, hogy együttműködjön velünk. Előrehajolok, megragadom Bob csuklóját, és hátrahajlítom a kisujját. – El fogom törni – ígérem meg neki. – Indulás! – Csak tessék! Eltöröm. Ráharap az alsó ajkára. A lába megrándul. A szeme könnybe lábad. Ez fura. Rászorítom az ujjam a tarkójára, aztán Pengéhez fordulok. – Van benne nyomkövető. Ő nem Közülük való. – Igen, na és, mégis ki a büdös franc vagytok ti? – nyöszörgi a pilóta. Előhúzom a nyomkövető eszközt a zsebemből: látom a kijelzőn a kórházat meg a fegyverraktárt, mindegyik körül csak úgy rajzanak a zöld pöttyök. És látok még három ragyogó zöld pöttyöt a felszállóhelyen. – Te kivágtad a tied – mondom Pengének. Bólint, aztán hozzáteszi: – És a párnám alatt hagytam. Ez volt a terv. Tényleg, ez volt a terv, nem? Francba, Adu, nem ez volt a terv? – kérdezi egy kicsit elbizonytalanodva. És nagyon bepánikolva. Előhúzom a késem. – Fogd le! Penge azonnal képben van. Megragadja Bob hadnagyot, és egy fejfogással megpróbálja mozdulatlanná tenni. Bob nemigen tiltakozik. Most igazából amiatt aggódom, nehogy sokkot kapjon. Ha igen, vége a dalnak. A fényviszonyok nem épp ideálisak, és Penge sem tudja teljesen mozdulatlanul tartani, úgyhogy mondom Bobnak, hogy nyugodjon le, különben még megsértem véletlenül a hátgerincét, és akkor a törött ujj lesz a legkisebb problémája, mert lebénul. Kihúzom a golyócskát, kihajítom a leszállópálya aszfaltjára, hátrahúzom Bob fejét, és a fülébe súgom: – Nem én vagyok az ellenséged, és nem is mentem át Dorothyba. Pont olyan vagyok, mint te…

– Csak nálad jobb – fejezi be a mondatom Penge. Kinéz az ablakon, aztán így szól: – Uh, Adu… Már én is látom: a ragyogó fejlámpák fénye egyre nagyobb és nagyobb, mintha apró csillagok alakulnának a szemünk láttára szupernóvákká. – Már jönnek is, és amikor ideérnek, mindannyiunkat megölnek – mondom Bobnak. – Téged is. Nem fognak hinni neked, és végezni fognak veled is. Bob az arcomba bámul. A fájdalomtól még mindig könnyezik. – Muszáj megbíznod bennem – mondom. – Vagy eltöri egy másik ujjadat is – teszi hozzá Penge. Bob vesz egy nagy levegőt, hogy beleborzong. Megállás nélkül reszket, sebesült kezét dajkálgatja. Vér szivárog a kis nyaki sebéből, és lassan átitatja a pólója nyakát. – Ez reménytelen – suttogja. – Jönnek, és lelőnek mindannyiunkat. Ösztönösen hirtelen előrenyúlok, és rászorítom a kezem az arcára. Hagyja. Elcsendesedik. Én magam sem értem, miért érintettem meg, és azt sem, hogy mi történik, most hogy még mindig rajta tartom a kezem, de úgy érzem, mintha megnyílna valami bennem, mintha egy bimbó kibontaná finom szirmocskáit a nap sugarainak. Dermesztő hideg vagyok. A nyakam lángol. És jobb kezem kisujja szívem ritmusára lüktet. A fájdalom könnyeket csal a szemembe. Az ő fájdalma. – Adu! – mordul rám Penge. – Mi a fenét művelsz? Átömlesztem testem melegét a férfiba, akit megérintek. Kioltom a tüzet. Enyhülést hozok a fájdalmára. Csillapítom a félelmét. Egyenletessé válik a légzése. A teste ellazul. Megnyugszik. – Bob, most már tényleg indulnunk kell – mondom. És két perc múlva már a levegőbe emelkedünk.

72 Ahogy emelkedünk egyre feljebb, a teherautó csikorogva fékez és megáll. Egy nagyon magas férfi száll ki belőle. Arcvonásai beleolvadnak a reflektorok vetette sötét árnyékokba, de tökéletesített látásommal ki tudom venni a szemét: ragyogó és kemény a tekintete, mint a varjúé az erdőben, csak a varjúé fekete volt, míg az övé fénylőn kék. És nem tudom, hogy a fény-árnyék játéka-e csak, vagy valóság, de én egy kis feszes mosolyt is látok az ajka körül. – Maradjunk alacsonyan – utasítom Bobot. – Merre megyünk? – Délre. A helikopter bedől, hogy irányt váltson; félelmetes tempóban közeledik felénk a föld. Látom a lángokban álló fegyverraktárt, a tűzoltókocsik forgó fényeit, és körülöttük a felbolydult hangyabolyként nyüzsgő újoncokat. Átsuhanunk egy folyó felett, a reflektorok fényében feketén csillog a vize. Magunk mögött hagyjuk a tábort, a téli éjszaka sivatagában tündöklő fényoázist. Belefúrjuk magunkat a sűrű sötétségbe, alig két méterrel a fák csúcsa fölött kavarva a levegőt. Becsusszanok a Porcelányka melletti ülésre, odavonom a mellkasomra, és oldalra söpröm a haját a tarkójáról. Remélem, utoljára kell megtennem ezt. Amikor végzek,

széttöröm az implantátumot a késem hegyével. Penge hangja vijjog bele a fejhallgatómba: – Mi a helyzet vele? – Gondolom, minden rendben. – És veled mi a helyzet? – Minden rendben. – Valami difi? – Szóra sem érdemesek. És nálad? – Ó, minden olajozottan ment, mint a karikacsapás. Visszateszem Porcelánykát az ülésébe, felállok, és addig nyitogatom sorra a szekrénykéket, míg rá nem lelek az ejtőernyőkre. Miközben ellenőrzöm a felszerelést, Penge folyamatosan beszél, be nem áll a szája. – Nem szeretnél esetleg mondani valamit? Például, mit tudom én, valami olyasmit, hogy, kösz, Penge, hogy megmentettél attól, hogy életfogytig a földönkívülieket szolgáljam, azok után, hogy nyakon vágtalak, és úgy általában véve úgy viselkedtem, mint egy tahó? Szóval valamit ebben a szellemben? Tudod, ez nem volt pont olyan sima ügy, mint egy séta a baseballpályán: titkos kódokat ágyazni hamis játékokba, hashajtót csempészni a csokipudingodba, robbanószert telepíteni és élesíteni, és terepjárót lopni, és pilótát rabolni, hogy eltörhesd az ujját. Mondjuk, például úgy is fogalmazhatnál, hogy hé, Penge, fogalmam sincs, mire mentem volna nélküled. Te vagy az én kősziklám. Király vagy! Vagy bármi ilyesmit. Nem pont szóról szóra ezt, de mégis valami ilyesmit. – Miért csináltad? – kérdezem. – Mi vett rá, hogy végül úgy dönts, megbízol bennem? – Amit a kisgyerekekről mondtál: hogy élő bombának használják őket. Kicsit körbekérdeztem erről. Aztán a következő, amire emlékszem, az, hogy a Csodaországszékben ülök, és odavisznek a parancsnokhoz, aki valami olyasmiért dühöng és nyaggat, amit te mondtál nekem, és megparancsolja, hogy többé ne beszéljek veled, mert ugye azt nem parancsolhatja, hogy ne figyeljek arra, amit mondasz, és minél többet agyaltam rajta, annál inkább éreztem, hogy valami nagyon bűzlik. Arra képeznek ki minket, hogy végezzünk a Tedekkel, aztán meg kicsi gyerekekbe földön kívüli robbanószert ágyaznak? Akkor kik is itt a jófiúk? És akkor elkezdtem azon is agyalni, hogy tulajdonképpen ki vagyok én itt ebben az egészben? Mi az én szerepem? Egész félelmetes volt, igazi lelki válság. De ami az utolsó csepp volt a pohárban, az a matek volt. – A matek? – Ja, a matek. Ti, ázsiaiak mind nagyon jók vagytok matekból, nem? – Ne légy rasszista. Amúgy meg csak háromnegyedrészt vagyok ázsiai. – „Háromnegyedrészt.” Látod? Matematika. Végül is egyszerű összeadás az egész. Mint amikor azt mondjuk, hogy nem áll össze a kép. A részek összessége nem adja ki az egészet. Oké, lehet, hogy szerencsénk van, és megkaparintjuk tőlük a Csodaországprogramot. Még a hiperszuper-atomkirály földönkívüliek is elbaltázhatják néha, végül is senki sem tökéletes. De mi nem csak a Csodaországra tehettük rá a kezünket. Nálunk vannak a bombáik, a nyomkövető és gyilkoló implantátumaik, a szuperkifinomult nanobotrendszerük – őrület, még az a technológia is a birtokunkban van, amellyel azonosíthatjuk őket! Mi vaaaaan? Több fegyverük van nálunk, mint náluk! De az igazi fordulat aznap következett be, amikor felturbóztak téged, amikor Vosch azt mondta,

hogy hazudtak nekünk az emberi agyra rácsatlakozó parazitáról. Hihetetlen! – Mert ha ez hazugság… – Akkor minden más is az. Alattunk a tájat fehér takaró borítja. A horizont kivehetetlen, belevész a sötétségbe. Minden hazugság. Arra gondoltam, amit a haldokló apám mondott nekem, hogy most már Közéjük tartozom. Ösztönösen a tenyerembe veszem Porcelányka kicsiny kezét: ez nem hazugság. Bob hangját hallom a fülesemben: – Össze vagyok zavarodva. – Nyugi van, Bob – mondja Penge. – Hé, Bob. Nem ugyanígy hívták az őrnagyot Camp Havenben? Miért annyira népszerű név ez tiszti körökben? Megszólal egy riasztó. Visszahelyezem Porcelányka kezét az ölébe, és előrecsörtetek. – Mi van? – Társaságot kaptunk – világosít fel Bob. – Hat óránál. – Helikopterek? – Negatív. F–15-ösök. Három. – Mennyi idő, míg lőtávolba kerülnek? Megrázza a fejét. A hideg ellenére a pólója csuromvíz az izzadságtól. Az arca is fényes a verítéktől. – Öt-hét perc. – Vigyél feljebb – mondom. – Maximális magasságra. Felmarkolok pár ejtőernyőcsomagot, és odadobok egyet Penge ölébe. – Kiugrunk? – kérdezi. – Nem tudunk megküzdeni velük, és nem tudjuk lerázni sem őket. Te ugrasz Porcelánykával. Tandemugrás. – Én Porcelánykával? És te kivel? Bob vet egy pillantást a kezemben lévő másik ejtőernyőre. – Én nem ugrok – mondja. Aztán, ha esetleg nem hallottam vagy értettem volna meg már elsőre is, lassan, tagoltan megismétli: – Én. Nem. Ugrok. Nincs tökéletes terv. Én egy Némító Bobbal számoltam, ami azt jelenti, hogy a tervemnek megfelelően ki kellett volna nyírnom, mielőtt kiugrunk a helikopterből. De ez így most bonyolult. Melákot sem öltem meg ugyanazon okból, ami miatt Bobot sem akarom. Ölj meg elég Melákot, végezz elég Bobbal, és hamarosan ugyanolyan mélyre süllyedsz, mint azok, akik bombákat ágyaznak tipegő apróságok torkába. Megvonom a vállam, hogy lazasággal leplezzem bizonytalanságom. Behajítom a cuccot az ölébe. – Akkor, gondolom, téged elhamvasztanak. Ezerötszáz méter magasan vagyunk. Sötét ég, sötét talaj, nincs horizont, minden sötét. A fény nélküli tenger fenekén vagyunk. Penge a radarképernyőt figyeli, de közben azt kérdezi: – Hol van a te ejtőernyőd, Adu? Elengedem a fülem mellett a kérdését. – Vissza tudsz nekem számolni hatvan másodperctől, mielőtt lőtávolba érnének? – kérdezem Bobot. Bólint.

Penge újra nekem szegezi a kérdést. – Ez színtiszta matek – válaszolom. – Amiben háromnegyedrészt tényleg jó vagyok. Ha négyen vagyunk, és ők kiszúrják az ejtőernyőt, akkor azt is tudják, hogy minimum az egyikünk itt maradt a fedélzeten. Egy vagy két vadászgép továbbra is a helikopterre tapad, legalábbis, míg le nem szednek. Ezzel pedig időt nyerünk. – Miből gondolod, hogy a helikoptert fogják üldözni továbbra is? Megvonom a vállam. – Én ezt tenném. – De ezzel még mindig nem válaszoltál a kérdésemre, hogy hol a te ernyőd. – Üdvözölnek bennünket – jelenti be Bob. – Utasítanak, hogy szálljunk le. – Mondd meg nekik, hogy nyalják ki – válaszolja Penge. Szájába töm egy rágót. Megtapintja a fülét. – Rendesen bedugult, folyamatosan pattog. – Azután visszagyűri a rágógumi papírját a zsebébe. Észreveszi, hogy figyelem, és elmosolyodik. – Sosem törődtem a szeméttel, míg már nem volt senki, aki felszedje – magyarázza. – A Föld most már az én felelősségem. Aztán megszólal Bob: – Hatvan másodperc! Megrántom Penge anorákját. Most. Felnéz rám, és lassan, tagoltan azt kérdezi: – Hol van az a rohadt ernyőd? Fél kézzel kirántom az üléséből. Felkiált meglepetésében, és hátratántorodik. Leguggolok Porcelányka előtt, hogy kikapcsoljam a biztonsági övét. – Negyven másodperc! – Hogy fogunk megtalálni téged? – üvölti Penge közvetlenül mellettem. – Menjetek, amerre a tüzet látjátok. – Milyen tüzet? – Harminc másodperc! Kirántom a fedélzeti ajtót. A nagy erővel beáramló levegő lefújja a kapucnit Penge fejéről. Felnyalábolom Porcelánykát, és a karjába nyomom. – Ne engedd meghalni. Bólint. – Megígérem – mondja, aztán megint bólint, és megismétli: – Megígérem. – Köszönöm, Penge – mondom. – Mindent köszönök. Előrehajol, és keményen szájon csókol. – Soha többé ne csináld ezt – mondom. – Miért? Mert élvezted, vagy mert nem élvezted? – Mindkettő. – Tizenöt másodperc! Penge magához szíjazza Porcelánykát, megfogja a biztonsági kábelt, és addig csoszog hátrafelé, míg a sarka meg nem érinti az ugrópadot. A nyílásban látom a sziluettjüket: a fiú egy gyerekkel, és alattuk az ezerötszáz méteres mélység, a határtalan sötétség. A Föld az én felelősségem. Penge elengedi a kábelt. Nem úgy néz ki, mintha zuhanna. Éhesen szippantja magába a falánk űr.

73 Visszamegyek a pilótafülkébe, ahol kireteszelt ajtó és üres szék fogad. Bob sehol. Csodálkoztam is, miért hagyta abba a visszaszámlálást: most már tudom a választ. Meggondolta magát ezzel az ugrás dologgal kapcsolatban. Most már lőtávolon belül kell lennünk, ami azt jelenti, hogy nincs szándékukban lelőni minket. Regisztrálták, hol ugrott ki Penge, és itt maradnak a helikopterre tapadva mindaddig, amíg ki nem fogy az üzemanyag és rá nem kényszerülök én is az ugrásra. Mostanra Vosch már kitalálhatta, hogy mit keres Melák implantátuma itt a helikopteren, miközben jogos tulajdonosát épp csúnya fejfájással ápolják a kórházban. Nyelvem hegyével kitolom a számból az aprócska golyót, rányalom a tenyeremre. Életben akarsz maradni? Igen, és maga is ezt akarja, mondom Voschnak. Fogalmam sincs, miért, és remélem, soha nem is fogom megtudni. Lepöckölöm a golyócskát a kezemről. A vezérlő azonnal reagál. Szándékom értesítette a központi processzort, amely kiszámolta a végzetes meghibásodás túlnyomó valószínűségét, és mindent lezárt, kivéve az izomrendszer alapvető funkcióit. A tizenkettedik rendszer ugyanazt a parancsot kapta, mint amit én adtam Pengének: Ne engedd meghalni! Akárcsak egy parazita élete, a rendszer fennmaradása is attól függ, tovább folytatódik-e az én életem. Abban a pillanatban, ahogy megváltoztatom a szándékom – Jól van, rendben. Én is kiugrom az ejtőernyővel –, a vezérlő el fog engedni. Akkor és csakis akkor. Nem tudok hazudni neki, és nem lehet vele alkudozni sem. Nem tudom meggyőzni. Sem erőszakkal rávenni. Hacsak nem változtatom meg az elhatározásomat, nem fog elengedni. Hacsak nem enged el, nem tudom megváltoztatni az elhatározásomat. A szívem lángol. A testem kőből. A vezérlő semmit sem tehet a hógolyó-effektussal elhatalmasodó pánikommal szemben. Válaszolni tud az érzelmekre, de nem képes irányítani őket. Endorfin szabadul fel a szervezetemben. Neuronok és hízósejtek szerotoninnal árasztják el a vérem. E fiziológiai kiigazításokat leszámítva, a vezérlőprocesszorom ugyanannyira le van bénulva, mint én. Kell, hogy legyen valamilyen válasz. Kell, hogy legyen valamilyen válasz. Kell, hogy legyen valamilyen válasz. Mi a válasz? És látom magam előtt Vosch élénken ragyogó fényes madárszemét, ahogy kutatóan fúródik bele a tekintetembe. Mi a válasz? Nem a harag, nem a remény, nem a hit, nem a szerelem, nem a közöny, nem a kitartás, sem a küzdelem, sem a menekülés, sem a rejtőzködés, sem a feladás, sem a megadás, nem, nem, nem, sem, sem, sem, semmi, semmi, semmi. Semmi. Mi hát a válasz?, kérdezte. És én azt feleltem: Semmi.

74 Még mindig képtelen vagyok megmozdulni – még a szemem sem bírom megmozdítani –, de egész jó rálátásom van a műszerekre, beleértve a magasságmérőt és az

üzemanyagszint-jelzőt. Ezerötszáz méter magasan vagyunk, és az üzemanyag nem fog kitartani a végtelenségig. A bénultság előidézésével megakadályozhatom, hogy kiugorjak az ejtőernyővel, de attól nem véd meg, hogy lezuhanjak. E forgatókönyv szerint a végzetes meghibásodás valószínűsége abszolút teljes. A vezérlőnek nem marad más választása: elenged, és ez olyan érzés, mintha tiszta erőből végighajítanának egy futballpálya fölött teljes hosszában. Vissza vagyok gyömöszölve a saját testembe, és nem túl finoman. Oké, Adu 2:0. Lássuk, mennyire vagy jó! Megragadom a pilótafülke ajtaját, és lekapcsolom a hajtóműveket. Megszólal egy riasztó. Azt is kilövöm. Most már csak a szél zúg, csak a szél. Még pár másodpercig a lendület megtartja a helikoptert a levegőben, de aztán jön a szabadesés. A zuhanás ereje felránt a pilótafülke tetejéhez; a fejem nekicsapódik a szélvédőnek. Csillagokat látok. A helikopter pörögve zuhan lefelé, elengedem az ajtót. Úgy pattogok ide-oda, ahogy a kockák a pohárban, amikor kockapókert játszunk. Rendre a semmibe markolok, valami fogódzót keresve. A helikopter fölemelt orral pörög tovább lefelé, és én hátrazuhanok háromméternyit a jármű végébe. Aztán máris repülök vissza, ahogy megint pördül egyet, és most a mellkasom verem be a pilótaszék háttámlájába. Éles szúrást érzek az oldalamban: eltört egy bordám. A pilóta elszabadult hevedere arcul csap, és sikerül belekapaszkodnom a végébe, mielőtt újra átrepülnék a másik oldalra. Egy újabb fordulat után a centrifugális erő visszadob a pilótafülkébe. Rázuhanok az ajtóra, amely kinyílik, én pedig nekivetem vastag talpú fehér nővércipőmet a pilótaszék háttámlájának, hogy lendületet vehessek, aztán félig kilököm magam. Elengedem a hevedert, rákulcsolom ujjaim az ajtókilincsre, és erősen megtolom. Gurulás, dobálás, átfordulás, bukfenc, szürke és fekete és ragyogó fehér. Kapaszkodom a kilincsbe. Aztán a helikopter megint pördül egyet, és az ajtó rácsapódik a csuklómra, a csontom kettétörik, ujjaim leválnak a kilincsről. A testem visszapattan, és tovább pörög a Blackhawk hosszában, míg neki nem ütődöm a hátsó keréknek, aztán fölfelé hasítok, és amikor a gép farokrésze az ég felé fordul, úgy repülök a horizont felé, mint akit parittyából lőttek ki. Nem érzem a zuhanást. Ráfekszem a hideg levegőnek feszülő melegebb légáramlatra, és lebegek, mint egy sólyom, amely kiterjesztett szárnnyal vitorlázik az éjszakai égbolton. Mögöttem, és most már alattam, a helikopter bukdácsol lefelé vadul pörögve, a gravitáció foglyaként, amelynek én fittyet hányok. Nem hallom a robbanást, amikor földet ér. Csak a szél zúgását, csak a vér dübörgését a fülemben. Fájdalmat sem érzek, pedig korábban tehetetlenül csapódtam ide-oda a helikopter belsejében, mintha egy óriási mixerben még a lelket is kiverték volna belőlem. Most kábultan, üdítően üres vagyok. Semmi vagyok. A szélben is több anyag van, mint a csontjaimban. A föld szédítő tempóban száguld felém. Nem félek. Betartottam az ígéreteimet. Visszaszereztem az időt. Kitárom a két karom. Szélesre tárom az ujjaim. Arcom a horizont vonala felé emelem, ahol összeér egymással a föld és az ég. Az én otthonom. Az én felelősségem.

75 Csúcssebességel zuhanok a nagy fehérség felé, vár rám a tágas semmi, amely mindent bekebelez, ami az útjába akad, és a szélrózsa minden irányában tör a horizont felé. Egy tó. Egy nagyon nagy tó. Egy óriási befagyott tó. Lábbal érkezni a jégre, ez az egyetlen lehetőségem, ha életben akarok maradni. Ha a jégpáncél vastagabb harminc centinél, végem. Nem ment meg a földönkívüli erősítés, akármekkora is. A csontok a lábamban porrá zúzódnak, leszakad a lépem, összeesik a tüdőm. Bízom benned, Marika. Nem azért érkeztél ide tűzön-vízen-véren át, hogy most eless. Ami azt illeti, parancsnok, most épp esem. Alattam a fehér világ finoman csillog, mint a gyöngyház, mint egy üres vászon, egy alabástromfalú szakadék. Lábamnak visító szélfal feszül, amikor a mellkasomhoz húzom a térdem, hogy végrehajtsam a forgást. Kilencvenfokos szögben kell landolnom. Ha túl hamar egyenesedem ki, a szél kibillent az egyensúlyomból, és nem jön össze. Ha túl későn, akkor vagy a fenekemen, vagy a hasamon érek földet, és nem jön össze. Behunyom a szemem; nincs szükségem a látásomra. A kis vezérlőközpont eddig nagyon szépen teljesített; ideje, hogy szó szerint vakon megbízzam benne. Kiürül az elmém: üres, fehér vászon, alabástromfalú szakadék. Én vagyok a jármű, a vezérlő pedig a pilóta. Mi a válasz? És azt mondtam, semmi. A semmi a válasz. Kirúgok a lábammal. Átfordulok. A két karom felemelkedik. Összefonom őket a mellemen. A fejem hátracsuklik, arcom az égbolt felé néz. Kinyílik a szám. Mély levegő, kilégzés. Mély levegő, kilégzés. Mély levegő, benntart. Immár függőleges pozícióban, a szél markából kiszabadulva még gyorsabban zuhanok. Lábbal érek földet – jeget –, százmérföldes sebességgel. Nem érzem a becsapódás erejét. Nem érzem a jeges víz hideg ölelését. Sem a nyomását, amikor befúródom a tintafekete mélységbe. Semmit sem érzek. Az idegpályáim ki vannak iktatva, vagy a fájdalomreceptorok az agyamban vannak kikapcsolva. Több száz méterrel fölöttem egy aprócska fénypontot látok, gombostűfejnyi csillanást, haloványan ragyogót, olyan, mint egy távoli csillag: a belépési pontot. Egyben ez lesz a kilépési pont is. Elrúgom magam fölfelé, a haloványan izzó csillag irányába. A testem érzéketlen. Az elmém üres. Totálisan megadtam magam a tizenkettedik rendszernek. Már nem pusztán a részem. Én magam vagyok a tizenkettedik rendszer. Egyek vagyunk. Ember vagyok. És nem vagyok ember. Egy csillag felé emelkedve e jégkéreggel borított kriptában egy ősisten vagyok, aki a prehisztorikus mélységből tör fel a fény felé, húsvér ember, és ízig-vérig földön kívüli lény, és most már értem; most már tudom a választ Evan Walker lehetetlen talányára. Berobbanok a csillag kellős közepébe, aztán átvetem magam a lyuk szélén, rá a jégpáncélra. Néhány törött borda, egy összetört csukló, egy mély vágás a homlokomon a pilóta hevederétől. Totálisan érzéketlen.

Kifulladt. Üres. Egész. Tudatos. Életben vagyok.

76 Hajnalra érek a helikopter füstölgő roncsaihoz. A becsapódási pontot nem volt nehéz megtalálni: egy Blackhawk a szűz hóval borított nyílt mező közepén. Mérföldekre ellátszott a tűz. Óvatosan közelítek dél felől. Jobbomon a nap tűnik föl a láthatáron, és lövelli fénysugarait a téli táj fölé, kristályok végtelen sokaságát gyújtva lángra: mintha sok milliárd gyémánt záporozott volna alá az égből. Csuromvizes ruhám rám fagyott, és most úgy recseg-ropog rajtam minden mozdulatnál, mint az aprófa. Újra élnek az érzékeim. A tizenkettedik rendszer állandósította a létezésem, hogy állandósítsa a saját létezését. Pihenést, élelmet követel, és segítséget a gyógyulási folyamathoz; ez az oka annak, hogy visszaadta nekem a fájdalom érzését. Nem. Nincs pihenés, míg rájuk nem bukkanok. Az égbolt üres. A szél elült. A helikopter torz maradványai közül füst kunkorodik az ég felé, szürke és fekete, pont mint a Camp Haven fölötti füst, amely a meggyilkoltak elhamvasztott holttesteiből lényegült át. Hol vagy, Penge? Ahogy a nap emelkedik, a szikrázó hótakaró egyre inkább elvakít. A látásért felelős robotocskák beállítják a szememet: sötét szűrőt eresztenek le elé, ugyanolyan hatásút, mint egy napszemüveg. És akkor végre észreveszek egy pacát a tökéletes fehérségben, úgy egy mérföldre nyugatra. A hasamon fekszem, mellúszó karcsapásokkal mélyítek magamnak egy kis árkot a hóban. Ahogy közelebb jutok hozzá, a sötét folt kezdi felvenni egy ember alakját. Magas, vékony, és nehéz anorákot visel. Mesterlövészpuskával a kezében lassan araszol előre a bokát marasztaló hóban. Kúszva-mászva eltelik egy fél óra. Amikor már csak úgy százméternyire vagyok tőle, felállok. Abban a pillanatban a földre esik, mint akit lelőttek. A nevén szólítom, de azért nem túl hangosan; a hideg levegő messzebbre viszi a hangot. Visszalebeg hozzám az ő hangja, ideges, magas regiszterben. – Jóságos ég! Pár lépésnyit még vánszorog, de aztán futni kezd felém, magasra emelt térddel, és öklével úgy püfölve a levegőt maga mellett, mint egy céltudatos kardiomegszállott a futógépen. Karnyújtásnyira tőlem aztán megtorpan, nyitott szájából felém csap a meleg levegő. – Te életben vagy – suttogja. És azt olvasom ki a tekintetéből: Lehetetlen. – Hol van Porcelányka? Hátrafelé int a fejével. – Ő jól van. Azt hiszem, az egyik lába eltört… Odalépek hozzá, majd indulok is tovább, arra, amerről érkezett. Trappol utánam, és elkapja a karom, hogy lassítsak már. – Már kezdtem lemondani rólad – fújtatja. – Ernyő nélkül! Mi van, most már repülni is

tudsz? És mi történt a fejeddel? – Beütöttem. – Aha. Hát, most úgy nézel ki, mint egy apacs indián. Tudod, harci festés. – Az Apache, az a másik körlet neve. – Komolyan? – Mit jelent az, hogy azt hiszed, eltörte a lábát? – Hát pontosan azt jelenti, hogy azt hiszem, eltörte a lábát. De te majd a röntgensugaras szemeddel bizonyára egészen pontos diagnózist tudsz majd adni. – Ez fura. – Miközben sétálunk, az eget fürkészem fölöttünk. – Hol vannak az üldözőink? Biztos, hogy kiszúrták már a roncsot. – Én semmit sem láttam. Mintha egyszerűen feladták volna. Megrázom a fejem. – Ők nem szokták feladni. Mennyi van még, Penge? – Úgy egy mérföld. Ne izgulj, jól elrejtettem őt, biztonságban van. – De miért hagytad magára? Éles pillantást vet rám, és egyetlen másodpercre elakad a szava az elképedéstől. De csupán egy másodpercre. Pengére nem jellemző, hogy sokáig kibírná beszéd nélkül. – Hát hogy megkeresselek. Azt mondtad, ott találkozunk, ahol a tűz van. Mondjuk ez elég általános iránymutatás. Fogalmazhattál volna úgy is, hogy „Találkozunk a roncsnál, azon a helyen, ahova leteszem ezt a helikoptert. Annál a tűznél.” Pár percig csendben szaporázunk tovább. Penge kifulladt. Én nem. A szervezetemet erősítő csapat mindaddig fenntartja az energiaszintem, amíg rá nem találok a kislányra. Viszont van egy olyan érzésem, hogy amikor összeomlok, az nagyon durva lesz. – És most mit csinálunk? – kérdezi. – Pihenünk pár napig, vagy ameddig csak lehet. – És azután? – Dél. – Dél. Ez a nagy terv? Dél. Nehogy elvesszek a túl sok részletben! – Vissza kell mennünk Ohióba. Olyan hirtelen áll meg, mintha valami láthatatlan falba ütközött volna. Pár lépést még továbbmegyek, aztán visszafordulok én is. Csak néz rám, a fejét ingatva. – Adu, van fogalmad arról, hogy hol vagy? Bólintok. – Körülbelül húsz mérföldre a Nagy-tavak egyikétől. Az Erie-re tippelnék. – Mi vagy te… Hogy fogunk… Van egyáltalán fogalmad arról, hogy Ohio több mint száz mérföldre van innen? – csak úgy köpködi a szavakat. – Ahova mi megyünk, az több mint kétszázra van. Amerre a varjak repülnek. – Amerre a… Hát, rohadtul sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de nem vagyunk varjak! Mi van Ohióban? – A barátaim. Megyek tovább, követem a bakancsa nyomait a hóban visszafelé. – Adu, nem mintha illúzióromboló szeretnék lenni, de… – Akkor milyen ló szeretnél lenni, ha nem illúzióromboLÓ? – Gyanítom, hogy ez most vicc akart lenni. – Jó, tudom, hogy valószínűleg halottak. És azt is tudom, hogy ha esetleg még nem

volnának halottak, valószínűleg én magam jóval hamarabb meghalok, mint hogy rájuk találnék. De tettem egy ígéretet, Penge. Akkor, amikor megígértem, még nem gondoltam, hogy az egy ígéret. Azt mondtam magamnak, hogy nem az. Az mondtam neki is, hogy nem az. De hát vannak azok a dolgok, amelyeket mi mondunk magunknak az igazságról, és vannak azok, amelyeket az igazság mond el rólunk. – Amit az előbb mondtál, annak semmi értelme. De ezzel te is tisztában vagy, nem? Biztos a fejsérülésed miatt. Pedig általában szokott lenni, nem is kevés. – Mi, fejsérülés? – Naaa, ez tényleg poén volt! – Összevonja a szemöldökét. – Kinek tettél ígéretet? – Egy naiv, konok, tipikus macsónak, aki azt hiszi, hogy ő Isten ajándéka a világnak. Leszámítva azokat a perceket, amikor inkább úgy gondolja, hogy ő kapta a világot ajándékba Istentől. – Aha. Értem. – Csoszog tovább mellettem, aztán pár lépés után megint megszólal: – És mióta jársz együtt ezzel a Mr. Naiv Konok Tipikus Macsóval? Megtorpanok. Megfordulok. Két kezem közé fogom az arcát, és keményen szájon csókolom. Tágra nyílt szemében valami olyasmit látok, ami leginkább félelemre hasonlít. – Ezt miért? Újra megcsókolom. Szorosan egymáshoz tapad a testünk. Hideg arca még hidegebb kezem bölcsőjében. Leheletén érzem a rágógumi illatát. A Föld az én felelősségem. Oszlopok vagyunk, amelyek a kápráztató fehérség hullámzó tengeréből emelkednek ki. Miénk a végtelen. Nem ismerünk határokat. Sem korlátokat. Felhozott a sírból. Feltámasztott a halálból. Kockáztatta a saját életét, hogy nekem is lehessen életem. Egyszerűbb elfordulni. Egyszerűbb elengedni engem. Egyszerűbb a szép hazugságban hinni, mint a gyűlöletes igazságban. Miután meghalt az apám, falat építettem magamban, erőset, biztonságosat, amely legalább ezer évig védelmet tud nyújtani. Egy hatalmas erődítményt, amely most egy csóktól porrá omlik. – Most kvittek vagyunk – súgom. – Nem egészen – válaszolja rekedten. – Én csak egyszer csókoltalak meg.

77 Ahogy közeledünk, a komplexum úgy emelkedik ki a hómező hullámai közül, akár egy tengeri szörny a mélyből. Silók, futószalagok, tartályok, keverők, tárolók és irodaépületek, egy csaknem kétszer akkora raktár, mint a repülőtéri hangár. Mindent rozsdás drótkerítés vesz körül. Ijesztő szimbolikája van, valahogy olyan találó, hogy ez az egész történet egy betongyárban érjen véget. A beton az ember mindenütt jelen lévő kézjegye, a legfontosabb művészi eszközünk és anyagunk, amellyel nyomot hagyunk a világ üres vásznán. Amerre csak jártunk, a Föld lassan eltűnt alatta. Penge félrehúzza nekem a rozsdás kerítés egyik részén a hálót, hogy át tudjak bújni. Az arca, az orra piroslik a hideg levegőtől, bársonyos, lélekkel teli tekintete ide-oda cikázik. Lehet, hogy ő is ugyanannyira védtelennek érzi magát, mint én ezen a nyílt területen, a ragyogó, derült égbolt alatt, eltörpülve a fenyegetően tornyosuló silók és a masszív

szerkezetek árnyékában. Lehet. Bár igazából kétlem. – Add ide a puskádat – szólalok meg. – Mi? – Mellkasához szorítja a fegyverét, mutatóujja idegesen megrándul. – Jobb lövész vagyok, mint te. – Adu, én már mindent lecsekkoltam. Senki sincs itt. Ez itt tökéletesen… – Biztonságos – fejezem be a mondatát. – Jó – mondom, és nyújtom a kezem a fegyverért. – Figyu már, itt van egy köpésre, abban a raktárban… Nem mozdulok. A szemét forgatja, hátradönti a fejét, hogy megszemlélje a felhőtlen, üres égboltot, aztán újra rám pillant. – Ha itt volnának, jól tudod, hogy már rég halottak lennénk. – A puskát. – Hát jó. – Odatolja nekem a fegyverét. Kihúzom a kezéből, és a puska agyát keményen odacsapom a halántékához. Térdre esik, de nem veszi le rólam a szemét. Üres a tekintete, semmi, egyáltalán semmi nincs ebben a szempárban. – A földre – mondom. Előrebukik, és nem mozdul. Nem hiszem, hogy Porcelányka ott van a raktárépületben. Oka van annak, hogy azt akarta, hogy odamenjek. És nem hiszem, hogy ez az ok bármilyen módon kapcsolódik Porcelánykához. Még abban is kételkedem, hogy Porcelányka egyáltalán itt lenne százmérföldes körzeten belül. Mindazonáltal nincs igazán választási lehetőségem. Egy aprócska, orrhossznyi előnyöm lett a puskának és Penge semlegesítésének köszönhetően, ez minden. Megnyílt előttem, amikor megcsókoltam. Nem tudom, hogyan, milyen módon, de a továbbfejlesztéssel empatikus úton rá tudok kapcsolódni egy másik emberi lényre. Talán a hordozóját egyfajta két lábon járó emberi hazugságvizsgálóvá változtatja a rendszer, amely sok milliárd érzékelőből begyűjti és egybeveti az adatokat, majd áttölti a vezérlőbe további értelmezésre és elemzésre. Akárhogy működik is, én megéreztem Pengében az űrt, a semmit, a titkos szobát, és tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Hazugság hazugság hátán. Cselek és kontrák. Mint egy délibáb, akármilyen megveszekedetten rohan felé az ember, mindig ugyanolyan távoli marad. Az igazságot keresni? Mintha a láthatárt venném üldözőbe. Ahogy belépek az épülettömb árnyékába, valami elszabadul bennem. Remegni kezd a térdem. A mellkasom úgy fáj, mintha nekem rontottak volna egy faltörő kossal. Zihálok, alig kapok levegőt. A tizenkettedik rendszer fenn tudja tartani testem működését, meg tud erősíteni, felturbózza a reflexeim, legalább tízszer kifinomultabbá élesíti az érzékeim, meggyógyít, és minden fizikai kockázattól megvéd, de még ez a negyvenezer hívatlan látogató sem tud mit kezdeni azzal, ha összetörik a szívem. Nem szabad. Nem lehet. Most keménynek kell lenned. Mi történik, ha elgyengülünk? Ha engedjük, hogy az érzelmeink uralkodjanak rajtunk? Mi? Nem mehetek be. Be kell mennem. Nekitámasztom a homlokom a raktár hűvös fémfalának. Az ajtó nyitva. Sötétség lakozik benn, a sírboltok mélységes sötétje.

78 Romlott, büdös tej. Amikor belépek, megcsap a pestis intenzív bűze, amitől öklendeznem kell. A szaglószervi ügynökök azonnal csatasorba állnak bennem, és elfojtják a szaglásérzetem. Háborgó gyomrom megnyugszik. Látásom kitisztul. A raktár kétszer akkora, mint egy focipálya, és három emelkedő szintre oszlik. A lenti részt, ahol állok, tábori kórházzá alakították át. Több száz priccs, ágyneműk halomban, és felborult gyógyszereskocsik. Vér mindenütt. Vér csillan meg a három emelettel fölöttem lévő, félig berogyott mennyezet lyukain beszivárgó fényben. Vércsíkok a padlóra fagyva. Vér szétkenve mindenütt a falakon. Vérrel átitatott lepedők és párnák. Vér, vér, vér mindenütt – és sehol egy holttest. Felmegyek az első lépcsősoron a második szintre. Itt tartották a készleteket. Liszteszsákok és mindenféle szárazáru, felhasítva, szétszórva, rágcsálók, fosztogatók és guberálók martalékául. Hatalmas halmokban konzervek, palackozott víz, hordókban benzin. Látszik, hogy felkészültek a télre, de előbb érkezett a Vörös Cunami, és belefullasztotta őket a saját vérükbe. Felmegyek a második lépcsősoron a harmadik szintre. Egy napsugárnyaláb reflektorfényként hasít bele a poros levegőbe. És itt a vége. Elérkeztem a végső szintre. Hullák mindenütt, szerteszét, halomban, van ahol hat is egymásra dobva: az alsók még gondosan lepedőbe bugyolálva, a feljebb lévők meg már csak úgy odahajítva, sietősen a többire hányva, torz összevisszaságban karok, lábak, kificamodott csontok halma, pergamenszerűre aszalódott bőr, kétségbeesetten a levegőbe markoló csontvázujjak. A padló közepét viszont megtisztították. A napsugárnyaláb aranyló fényében ott áll egy asztal, rajta egy fából készült doboz. És a fadoboz mellett, a végjátékhoz felállítva egy sakktábla, amelyet azonnal felismerek. És aztán megszólal az ő hangja, amely mindenhonnan jön és sehonnan, mint a távoli mennydörgés tompa robaja, amit lehetetlen lokalizálni. – Sosem fejeztük be a játszmánkat. Előrenyúlok, és feldöntöm a fehér királyt. Sóhajtást hallok: mint a heves szél zúgása a fák között. – Miért vagy itt, Marika? – Ez egy teszt volt – suttogom. A hátán fekvő fehér király üres tekintettel mered rám. Szeme, mint egy alabástromba vájt szakadék. – Tesztelniük kellett a tizenkettedik rendszert, és nem akarták, hogy tudjak róla, hogy ez egy teszt. Azt kellett gondolnom, hogy ez a valóság. Csakis így tudtak rábírni az együttműködésre. – És átmentél a teszten? – Igen. Átmentem. Hátat fordítok a fénynek. A lépcső tetején áll, egyedül, arca árnyékba borul, bár esküdni mernék, hogy így is látom ragyogóan kék madárszemét megcsillanni a kriptasötétben. – Még nem egészen – mondja. A mesterlövészpuskával a két csillogó szeme közé célzok, és meghúzom a ravaszt. A kattanás ide-oda pattog a hatalmas helyiség falai között: Klikk, klikk, klikk, klikk, klikk, klikk. – Olyan messzire eljutottál, Marika. Ne okozz most csalódást nekem – mondja Vosch. –

Tudhatnád, hogy nincs töltve. Elhajítom a fegyvert, és hátralépek, míg neki nem ütközöm az asztalnak. Megtámaszkodom rajta a kezemmel, hogy szilárdan tartani tudjam magam. – Kérdezd csak meg! – parancsolja. – Miért mondta azt, hogy „Még nem egészen?” – Erre a kérdésre te is tudod a választ. Felemelem az asztalt, és hozzávágom. Egyik karjával félrelöki, de már én is ott vagyok, majd’ két méterről ugrok neki, a vállammal nekicsapódom a mellkasának, és nagy medveöleléssel körülfonom a karommal. Lezuhanunk a harmadik szintről a másodikra. Alattunk a deszkák mennydörgésszerű robajjal repednek meg. Az eséstől lazul a szorításom. Egyik kezének hosszú ujjaival átkulcsolja a nyakamat, aztán nekihajít egy körülbelül hat méterre lévő konzervgúlának. Nem telik el egy másodperc, és én már talpon vagyok, de így is rám ver, mert olyan gyorsan mozog, hogy a szemem káprázik tőle. – Szerencsétlen újonc a mosdóban – mondja. – Az intenzív osztály folyosóján a nővér, a pilóta, Penge, még Claire is, szegény Claire, aki már kezdettől fogva jól érezhető hátrányban volt. De ez még nem elég. Nem elég. Ahhoz, hogy tényleg átmenj a teszten, azt kell legyőznöd, amit nem lehet legyőzni. Széttárja a karját. Felhívás keringőre. – Lehetőséget akartál rá, Marika. Nos, most itt van a lehetőség!

79 Nem sok különbség van a között, ami most fog történni, és a mi sakkjátszmánk között. Tudja, hogyan gondolkodom. Ismeri az erősségeimet, és ismeri a gyenge pontjaimat. Minden lépésemet ismeri, mielőtt még megtenném. Különös figyelmet szentel a sebesüléseimnek: a csuklómnak, a bordáimnak, az arcomnak. A homlokomon újra szétnyílt a seb, és most szivárog belőle a vér, gőzölögve a fagypont alatti hőmérsékleten. Belefolyik a számba, a szemembe; a világot egy vörös függönyön át látom. Amikor már harmadszorra zuhanok a földre, megszólal: – Elég! Most már állj le, Marika! Felállok. Negyedszerre is leterít. – Túl fogod terhelni a rendszert – figyelmeztet. Négykézláb állok, és kábultan nézem, ahogy a vérem az arcomról a padlóra csöpög. Véreső. – Összeomolhat. Abban az esetben pedig belehalsz a sérüléseidbe. Sikoltok torkom szakadtából. Lelkem legmélyebb bugyrából hétmilliárd lemészárolt emberi lény halálhörgése hangzik föl. Üvöltésük hosszasan visszhangzik a tágas, kongó térben. És megint talpra állok, immár utoljára. Továbbfejlesztés ide vagy oda, tekintetem képtelen követni azt a sebességet, ahogy lecsap az ökle. Akárcsak a kvantumrészecskék: nincsenek se itt, se ott, és lehetetlen lokalizálni vagy előre jelezni a mozgásukat. Megragadja magatehetetlen testemet, és a betonpadlóra hajít. Egy örökkévalóságig zuhanok a sötétségbe, ami sűrűbb, mint az idők kezdete előtt uralkodó

sötétség, amely körülölelte a világegyetemet. A hasamra hengeredem, aztán fellököm magam. Bakancsa talpa a nyakamon, a földre szorít. – Mi a válasz, Marika? Nem kell megmagyaráznia. Végre megértem a kérdést. Végre megfejtem a rejtvényt: nem arra kíváncsi, hogy mi a mi válaszunk a problémára, amit ők jelentenek. Soha nem is ez volt a kérdés; hanem az, hogy mi az ő válaszuk a problémára, amit mi jelentünk számukra. Úgyhogy azt mondom: – Semmi. A semmi a válasz. Ők nincsenek itt. Soha nem is voltak. – Kik? Kik nincsenek itt? A szám tele van vérrel. Nyelek egyet. – A kockázat… – Igen, nagyon jó! A kockázat a kulcsszó. – Ők nincsenek itt. Nincs itt semmiféle emberi testbe letöltődött entitás. Senkiben sincs semmiféle földön kívüli tudat. A kockázat miatt. A kockázat. A kockázat elfogadhatatlan. Ez egy… program, egy megtévesztő, érzékcsalódáson alapuló konstrukció. Amit még a születésük előtt beágyaznak az agyukba, és amit aztán aktiválnak bennük, amikor a kamaszkorba lépnek – hazugság, az egész egy nagy hazugság! Ők emberek. Továbbfejlesztették őket, ahogy engem is, de emberek… ugyanúgy emberi lények, mint ahogy én is az vagyok. – És velem mi a helyzet? Ha te ember vagy, mi vagyok én? – Nem tudom… A bakancs most még súlyosabban nehezedik rám, belenyomja az arcomat a betonba. – Mi vagyok én? – Nem tudom. A vezérlő. Az igazgató. Nem tudom. A kiválasztott arra, hogy… nem tudom, nem tudom. – Ember vagyok? – Nem tudom! – És tényleg nem tudtam. Eljöttünk a helyre, ahova nem mehettem volna. A helyre, ahonnan nem jöhettem vissza. Fölöttem: a bakancs. Alattam: a szakadék. – De ha ember… – Igen? Fejezd csak be! Ha ember vagyok… mi van akkor? Fuldoklom a vérben. Nem a sajátomban. Az előttem meghalt milliárdok vérében, a vér végtelen tengerében, amely körülölel, magába szippant, és lehúz a fény nélküli sötétbe. – Ha ember, akkor nincs remény.

80 Felemel a földről. Elvisz az egyik tábori ágyig, és gyengéden ráfektet. – Meghajoltál, de nem törtél el. Az acélt is meg kell hajlítani, mielőtt kardot kovácsolnak belőle. Te vagy a kard, Marika. Én vagyok a kovácsmester, és te vagy a kard. Két tenyere közé fogja az arcom. A szeme lázban ég – egy vallási fanatikus őrült tekintete. Úgy néz ki, mint valami elszállt agyú, hitbuzgó utcai prédikátor, azzal a különbséggel, hogy ez az őrült a világ sorsát tartja a kezében.

Végigsimítja ujjbegyével véres arcomat. – Most pihenj, Marika. Itt biztonságban vagy. Tökéletes biztonságban. Itt hagyom őt neked, hogy gondoskodjon rólad. Penge. Ezt nem bírom elviselni. Megrázom a fejem. – Kérem! Ne! Kérem. – És egy-két héten belül már készen is fogsz állni. Várja a kérdést. Roppant elégedett magával. Vagy velem. Vagy azzal, amit elért bennem. De azért sem teszem fel a kérdést. És aztán már hűlt helye. Később helikopterzúgást hallok, érte jött. Penge is feltűnik. Úgy néz ki, mintha felnyomtak volna egy almát a bőre alá az arcán. Nem mond semmit. Én sem mondok semmit. Megmossa az arcomat meleg szappanos vízzel. Ellátja a sebeimet. Beköti törött bordáimat. Sínbe teszi törött csuklómat. Nem fárasztja magát azzal, hogy vízzel kínáljon, holott bizonyára tisztában van azzal, mennyire szomjas lehetek. Infúzióra köt, fiziológiás sóoldatot csepegtet belém. Aztán magamra hagy, és odaül az ajtó mellé egy összecsukható székre; nehéz anorákjában gubbaszt, ölében a mesterlövészpuskával. Amikor lemegy a nap, Penge meggyújt egy petróleumlámpát, és leteszi maga mellé a padlóra. Felragyog, fényárban fürdik az arca, de a szemét nem látom. – Hol van Porcelányka? – A hangom hosszasan visszhangzik a hatalmas térben. Nem válaszol. – Van egy elméletem – jelentem be. – A patkányokkal kapcsolatos. Érdekel? Néma csend. – Egy patkányt könnyű elpusztítani. Csak egy darabka érett sajt és egy rugós egérfogó kell hozzá. De több ezer, több millió vagy milliárd – akár hétmilliárd – patkánnyal végezni egy kicsit keményebb dió. Ahhoz csalira van szükség. Méregre. Nem szükséges mind a hétmilliárdunkat megmérgezni, elegendő csupán a töredékünket, akik aztán továbbadják a mérget a közösségnek. Meg se moccan. Fogalmam sincs, hogy figyel-e rám, ébren van-e egyáltalán. – Mi vagyunk a patkányok. A program letöltődött emberi magzatokba… ez a csali. Mi a különbség egy olyan emberi lény között, aki valóban egy földön kívüli tudatot hordoz magában, és a között, aki ezt gondolja? Semmi – kivéve egy dolgot. A kockázat. A kockázat a különbség. Nem a miénk. Az övék. Miért tennék kockára az életüket ilyen módon? A válasz: nem tették kockára. Penge, ők nincsenek is itt. Nem is voltak soha. Csak mi vagyunk. Mindig is csak mi voltunk. Nagyon lassan és kimérten előredől, és eloltja a lámpát. – De mint minden teóriában, ebben is vannak lyukak. Ott van például az óriási szikla kérdése. Azaz, minek vesződni bármivel, ha semmi mást nem kellett tenniük, mint egy kellően nagyméretű sziklát dobni ránk? Nagyon halkan, olyan halkan, hogy ha a továbbfejlesztő robotocskáim nem gondoskodnának róla, meg se hallottam volna, azt mondja: – Fogd be! – Miért csináltad ezt, Alex? – Már ha tényleg Alexnek hívják. Meglehet, hogy az egész sztori, amit beadott nekem, nem más, mint egy Vosch által kitervelt hazugság az én manipulálásomra. Eléggé valószínű. – Katona vagyok.

– Csak parancsot teljesítettél. – Katona vagyok. – Nem a te döntésed volt, tehát nem kell megindokolnod. – Én. KATONA. Vagyok! Lehunyom a szemem. – Mattlabda. Azt is Vosch találta ki? Bocs, hülye kérdés volt. Néma csend. – Walker miatt van – mondom hirtelen felpattanó szemmel. – Így kell lennie. Egyedül így lenne értelme ennek az egésznek. Evanről van szó, ugye, Penge? Evant akarja, és én vagyok az egyetlen, aki elvezetheti hozzá. Néma csend. A Camp Haven-i robbanássorozat, meg az égből aláhulló, működésképtelenné tett drónok. Mi szükségük lehetett drónokra? Ez a kérdés sosem hagyott nyugodni. Mennyire lett volna nehéz rátalálniuk a túlélők csoportjaira, amikor már olyan kevés túlélő maradt, nekik meg elég emberi technológia volt a birtokukban ahhoz, hogy könnyen megtalálják őket? A túlélők csoportokba szerveződtek. Tömörültek, mint a méhek a méhkasban. A drónokat nem arra használták, hogy minket kövessenek nyomon. Arra használták őket, hogy őket figyeljék, az Evan Walker-féle embereket, a hozzá hasonló veszélyesen továbbfejlesztett és tökéletesített magányos farkasokat. Mindegyik kontinensen ott voltak szétszóródva, olyan tudással felvértezve, amely az egész gondosan megtervezett építményt lerombolta volna, ha a program működésében hiba lép föl – mint ahogy nyilvánvalóan meg is történt az ő esetében. Evan kikerült a látómezejükből. Voschnak fogalma sincs, hogy hol van, hogy él-e egyáltalán. Ám ha Evan él, Voschnak szüksége van egy belső emberre, valakire, akiben Evan megbízik majd. Én vagyok a kovácsmester. Te vagy a kard.

81 Egy héten keresztül ő az egyedüli társaságom. Őrszem, ápolónő, testőr. Amikor megéhezem, ő hoz nekem ételt. Amikor fájdalmaim vannak, csillapítja őket. Amikor mocskos vagyok, megfürdet. Kitartó. Állandó. Hűséges. Ott van, amikor felébredek, és ott van, amikor elalszom. Sosem látom aludni. Ő állandó, az álmom viszont nem az, soha nem az; többször is felébredek éjszakánként, ő pedig mindig az ajtó melletti helyén gubbaszt, és figyel. Szótlan és komor és furcsán ideges ez a srác, aki gyakorlatilag mindenfajta erőfeszítés nélkül, könnyűszerrel rávett arra, hogy higgyek neki, és higgyek benne. Mintha megpróbálnék megszökni, de tudja, hogy nem fogok, mert ezer láncnál is erősebb köteléket jelent egy ígéret. A hatodik nap délutánján Penge egy rongyot köt az orra és a szája elé, és föltrappol a lépcsőkön a harmadik szintre. Egy hullával tér vissza. Kicipeli az épületen kívülre, aztán visszamegy a lépcsőkön a legfelső szintre. A léptei ugyanolyan súlyosak most, hogy üres kézzel megy felfelé, mint az imént, amikor ott volt a karjában a holttest. Aztán egy újabb holttest érkezik fentről. Százhuszonhárom után elvesztem a fonalat, és már nem számolom tovább. Teljesen megtisztítja a raktárépületet a hulláktól, halomba rakja őket

az udvaron, aztán alájuk gyújt. Az aszott holttestek könnyen lángra kapnak, a tűz gyorsan elharapózik, minden ragyog a fényében és nagy a hőség. A lángok mérföldekre ellátszanak, ha létezik még egyáltalán szem, amely felfigyelhetne rájuk. A tűz fénye ott ragyog az ajtókeretben, végignyúlik a padlón, amitől a beton most olyannak tűnik, mint valami aranyló, hullámzó tengerfenék. Penge az ajtóban ácsorog, és a lángokat nézi, karcsú árnyék, mely köré glóriát von a fény, mint holdfogyatkozáskor. Ledobja magáról az anorákot, az ingét, feltűri a pólója ujját, hogy szabaddá tegye a vállát. Késének pengéje finoman csillog a sárga ragyogásban, amikor a hegyével belekarcol valamit a bőrébe. Az éjszaka lassan telik; a tűz már csak pislákol; megváltozik a szél iránya, és a szívem belesajog a nosztalgiába, amikor nyári táborok tábortüzei jutnak az eszembe, meg a szentjánosbogarak hajkurászása vagy a hullócsillagoktól sziporkázó augusztusi éjszakák. A sivatag illata és a hegyek lejtőjén lesöprő szél hosszú, sóvárgással teli sóhaja, amikor a nap alábukik a horizont mögött. Penge meggyújtja a petróleumlámpát, és odasétál hozzám. Füstszaga van, amelyen átsejlik valami más is: a halál szaga? – Ezt miért csináltad? – kérdezem. Az arcára kötött rongy fölött a szeme könnyben úszik. Nem tudom, hogy a füst csípi-e, vagy valami mástól könnyezik. – Utasítás – válaszolja. Kihúzza az infúziót a karomból, és a csövet feltekeri az állvány kampójára. – Nem hiszek neked – mondom. – Hát, ez aztán jó nagy sokk nekem. Ez a leghosszabb mondata, amióta Vosch elment. Meglepődve tapasztalom, hogy mennyire megkönnyebbültem, hogy újra hallhatom a hangját. Tüzetesen megvizsgálja a homlokomon lévő sebet, egészen közel van az arca az enyémhez, mert nagyon gyatra a világítás. – Porcelányka – suttogom. – Mit gondolsz? – kérdez vissza ingerülten. – Életben van. Ez az egyetlen dolog, amivel hatni tud rám. – Jól van akkor, életben van. Antibakteriális kenőcsöt ken szét a vágáson. Egy továbbfejlesztés nélküli emberi lény homlokát több öltéssel össze is kellett volna varrni, de rajtam pár nap múlva már senki sem fogja látni, hogy megsebesültem. – Leleplezhetném őt – mondom. – Mégis hogyan tudná most megölni Porcelánykát? Penge a vállát vonogatja. – Mert egyszerűen tojik egy kisgyerekre, ha az ő életével szemben az egész emberiség sorsa áll? Csak találgatok. – Azok után, amik történtek, és azok után, amiket láttál meg hallottál, te még mindig tudsz hinni neki? Úgy néz le rám, mintha sajnálkozna rajtam. – Hinnem kell neki, Adu. Elengedem az egészet, és végeztem. Én ők vagyok – int a fejével az udvar felé, ahol még mindig füstölögnek a megfeketedett csontok. A mellettem lévő priccsen ül, és lehúzza a hevenyészett maszkot az arca elől. A lába közé vett elemlámpa fénye végigömlik az arcán, mélyen ülő szemében árnyékok

gyülekeznek. – Túl késő már ehhez – mondom. – Igaz. Már most mind halottak vagyunk. Szóval már nincs semmi a kezünkben, igaz? Akkor végezz velem, Adu. Ölj meg most, és menekülj el. Fuss! Míg egyet pislogna, én már le is ugranék az ágyról. Csak egy jól irányzott ütés kéne a mellkasára, és tökéletesített csapásom eredményeképpen egy szétzúzott bordája átdöfné a szívét. És azután csak kisétálnék, és elmennék innen, ki a vadonba, ahol évekig, évtizedekig tudnék rejtőzködni, addig, amíg annyira öreg nem leszek, hogy a tizenkettedik rendszer sem képes már életben tartani. Akár mindenkit túlélhetnék. Egy nap arra ébrednék, hogy én vagyok az utolsó élő ember a Földön. És akkor. És akkor. Biztos rettenetesen fázik, ahogy ott ül egy szál pólóban. Egy rászáradt vércsíkot látok a bicepszén. – Mit csináltál a karoddal? – kérdezem. Felhúzza a pólója ujját. A betűk durván, elnagyoltan vannak a bőrébe karcolva, az írással ismerkedő kiskölykök szoktak ilyen ügyetlen ákombákomokat rajzolni: VQP – Latin – suttogja. – Vincit qui patitur. Azt jelenti, hogy… – Tudom, mit jelent – suttogom vissza. Megrázza a fejét. – Igazából nem hiszem, hogy tudod. – Nem tűnik dühösnek. Inkább szomorúnak. Alex az ajtó felé fordítja a fejét, amelyen át kicipelte a holtakat a közönyös ég alá. Alex. – Tényleg Alexnek hívnak? – kérdezem. Megint rám néz, pajkos, csúfondáros mosoly jelenik meg az arcán. Meglepődve érzékelem, hogy akárcsak a hangja, a mosolya is hiányzott. – Ezekben a dolgokban nem hazudtam. Csak a fontosakban. – Volt a nagyidnak Flubby nevű kutyája? Csöndesen kuncog. – Igen. – Ez jó. – Miért jó? – Szerettem volna, ha ez igaz. – Mert szereted a gonosz kis harapós zsebcirkálókat? – Mert szeretem azokat az egyszer volt, hol nem volt időket, amikor még éltek Flubby nevű gonosz kis harapós zsebcirkálók. Ez jó. Erre érdemes emlékezni. Még mielőtt pisloghatnék egyet, már le is ugrott az ágyról, és engem csókol, és én elmerülök benne, olyan mélyre jutva, ahol semmi sem maradhat rejtve előlem. Most teljesen nyitva áll előttem, ő, aki életben tartott és vigyázott rám, és ő, aki elárult engem. Ő, aki visszahozott az életbe, és ő, aki visszaszállított a halálnak. Nem a harag a válasz, és a gyűlölet sem az. Rétegről rétegre rendre szétesik az, ami elválaszt minket, és egyszer csak eljutok a középpontba, a nevenincs régióba, a védtelen erődítménybe, oda, ahol időtlen, feneketlen fájdalom lakozik, a magányos lélek, ami csak az övé, amit nem tudott beszennyezni sem az idő, sem a tapasztalat, és amely felette áll minden gondolatnak, végtelen. És én ott vagyok vele – már ott vagyok benne. A lelkében, ami csak az övé, én ott

vagyok. – Ez nem lehet igaz – suttogom. Mindennek a középpontjában, ahol a semmi lakozik, megtaláltam őt, aki a karjában tart. – Nem hiszek el semmit abból a sok hülyeségből, amit összehordasz – mormogja –, de ebben igazad van. Bizonyos dolgok, akár a legkisebbek, többet érnek, mint minden dolog együttvéve. Kint ég a keserű termés. Bent Penge ledobja a takarókat. Ez az a kéz, amely fogja az én kezemet, a kéz, amely fürdetett és etetett és felemelt, amikor én nem bírtam moccanni. Elvezetett a halálig; és most életre kelt. Ezért vitte ki a felső szintről a halottakat. Száműzte, tűzre dobta őket, de nem azért, hogy megszentségtelenítse a holtakat, hanem hogy mi megtisztuljunk. Az árnyék, amely a fénnyel küzd. A hideg, amely a tűzzel harcol. Ez háború, mondta egyszer nekem, mi pedig a felfedezetlen ország hódítói vagyunk, egy kicsiny szigete az életnek a végtelen vértengerben. Csontig hatoló hideg. Perzselő hő. Ajka végigsimít a nyakamon, ujjaim végigtapintják összetört arcát, a sebet, amelyet én ejtettem rajta, és a karján lévő sebeket – VQP –, amelyeket ő csinált magának, majd végigsiklanak a hátán. Ne hagyj el. Kérlek, ne hagyj el! A rágógumi illata, és a füst szaga és az ő vérének szaga, és ahogyan a teste az én testemre csusszan, ahogyan a lelke belehasít az én lelkembe: Penge. Szívünk dobbanása, lélegzetvételünk ritmusa, a csillagok mozgása, amit nem láthatunk, minden az idő múlását méri, az egyre zsugorodó intervallumokat, míg utol nem ér minket a vég – őt, engem és mindenki mást. A világ egy óra, amely visszaszámlál, és ehhez semmi köze nincs az Ő érkezésüknek. A világ mindig is egy óra volt. Még a csillagok is kihunynak sorra, és azután nem lesz se fény, se meleg, és ez itt a háború, a végtelen, hiábavaló háború a felénk vágtató fény és melegség nélküli űr ellen. Összekulcsolja ujjait a hátamon, és szorosan magára von. Nincs többé köztünk se tér, se távolság. Nincs egy olyan pont, ahol ő véget ér, én meg elkezdődöm. Az üresség betelt. Szembeszálltunk az űrrel.

82 Ott marad mellettem elnyúlva, míg csillapodik lélegzetvételünk ritmusa, és a szívverésünk is lelassul. Végigfuttatja ujjait a hajamban, az arcomat fürkészi, mintha nem mehetne el addig, míg minden részletet bele nem vésett az agyába. Megérinti az ajkam, az arcom, a szemhéjam. Ujjbegyével végigsimít az orromon, követi fülem íves hajlatát. Az ő arca inkább árnyékba vész, míg az én arcom inkább a fényben van. – Fuss – suttogja. Megrázom a fejem. – Képtelen vagyok rá. Felkel a priccsről, és egy pillanatra megmerevedik, mozdulatlansága láttán elfog a zuhanás érzete. Azután gyorsan magára kapja a ruháit. Nem tudok olvasni az arcából. Penge bezárult előttem; kizárt magából. És én újra az üresség foglya lettem. Nem bírom elviselni. Össze fog törni a hiány, amellyel már oly régóta együtt éltem, hogy alig

vettem észre. Legalábbis eddig a pillanatig. Most megmutatta, milyen iszonyatosan nagy az üresség, azáltal, hogy betöltötte azt. – Nem fognak elkapni – unszol tovább. – Hogyan is tudnának téged valaha is elkapni? – Ő tudja, hogy nem fogok elmenekülni, ameddig Porcelányka nála van. – Ó, jézusom! Végül is ki neked Porcelányka? Megéri az életedet kockáztatni érte? Hogyan érhet egy ember annyit, mint a te egész életed? Ez olyan kérdés, amelyre már tudja is a választ. – Remek. Csinálj, amit akarsz! Mintha érdekelne! Mintha bármit is számítana. – Ez a lecke, amit megtanítottak nekünk, Penge. Hogy mi számít, és mi nem. Az egyetlen igazság minden hazugság gyűrűjében. Felkapja mesterlövészpuskáját, hátraveti a hátán. Megpuszilja a homlokom. Egy áldás. Egy jó kívánság. Aztán fölkapja a lámpát, és bizonytalan léptekkel az ajtó felé indul – az őrszem, a vigyázó, az, aki sosem fekszik le pihenni, aki nem fárad bele, aki sosem tétovázik. Nekitámaszkodik a nyitott ajtónak, szembefordulva az éjszakával, és feje fölött az ég hideg fényben ég, több tízezer halotti máglya jelzi a visszaszámláló idő lépteit. – Menekülj! – hallom. De nem hiszem, hogy hozzám beszél. – Fuss!

83 A nyolcadik napon a helikopter visszatér értünk. Hagyom, hogy Penge segítsen felöltözni, bár leszámítva pár fájó bordámat és remegő, elgyengült lábamat, a tizenkét csapat, amely összességében Adut teszi ki, tökéletesen működik. Az arcom tökéletesen meggyógyult; egyetlen sebhely sem maradt utána. Amikor repülünk vissza a támaszpont felé, Penge srégen szemben ül velem, a padlót tanulmányozza, látszólag a gondolataiba merülve, és egész úton csak egyszer pillant föl rám, amikor azt tátogja: Menekülj! Fehér mezők, sötét folyó, a helikopter nehezen tud leszállni, egy ideig az irányítótorony körül köröz a repülőtéren, elég közel a toronyhoz ahhoz, hogy a sötétített üvegablakok mögött egy magas, magányos alakra figyeljek föl. Végül ugyanarra a pontra ereszkedünk le, ahonnan elindultunk, még egy kör bezárult, Penge pedig a könyökömre téve a kezét kormányoz befelé a toronyba. Miközben a felső szintre tartunk, hirtelen megszorítja a kezem. – Tudom, hogy mi az, ami számít – mondja. Vosch a helyiség túlsó végében áll, háttal nekünk, de az ablaküvegben tükröződve homályosan látom az arcát. Mellette egy jól megtermett újonc áll, olyan kétségbeesett erővel szorítja magához a géppisztolyát, mintha épp egy tízezer méteres mélység fölött csüngene egy cipőfűzőbe kapaszkodva. Az újonc mellett pedig ott ül a szabványos fehér kezeslábasban az, aki miatt én most itt vagyok – az áldozatom, a keresztem, a felelősségem. Porcelányka fel akar állni, amikor megpillant. A nagydarab újonc ráteszi a kezét a vállára, és visszanyomja a székére. Megrázom a fejem, és némán tátogom: Nem. A szobában csend van. Penge a jobbomon áll, egy kicsit hátrébb. Látni nem látom, de olyan közel van hozzám, hogy hallom, ahogy lélegzik.

– Nos – csúszik ki lassan Vosch szájából az első szó, mintegy bevezetésképp –, sikerült megoldanod a sziklák talányát? – Igen. A sötét ablaküvegen látom kaján mosolyának tükörképét. – És? – Ha rádobnak egy óriási sziklát, legyőzik a célt. – És mi a cél? – Egyeseknek az életben maradás. – Ez nem válasz, ne kerüld ki a kérdést! Ennél azért többre vagy képes. – Mindegyikünkkel végezhettek volna. Mégsem tették. Felégetik a falut, hogy megmentsék. – Egy megmentő. Ez volnék én? – Felém fordul. – Finomítsd kicsit a válaszod! Csakis mindent vagy semmit lehet? Ha az a cél, hogy megmentsük a falut a lakóitól, egy kisebb szikla is ugyanilyen eredménnyel járt volna. Miért a támadások sorozata? Mi célja a cseleknek és a megtévesztésnek? Mi szükség az olyan, mérnökök által továbbfejlesztett, megtévesztő bábokra, mint Evan Walker? Egy szikla annyival egyszerűbb és egyenesebb. – Nem vagyok biztos benne – vallom be. – De azt hiszem, van némi köze a szerencséhez. Hosszasan bámul rám. Azután bólint. Elégedettnek látszik. – És most mi lesz, Marika? – Elvisznek az utolsó ismert tartózkodási helyére – válaszolom. – Ledobnak, hogy ráakadjak a nyomára. Ő olyan rendellenességet, hibát jelent a rendszerben, ami megengedhetetlen. – Tényleg? És mégis hogyan tudna egyetlen szegény emberi bábu bármilyen veszélyt jelenteni? – Szerelmes lett, és a szerelem az egyetlen gyengeség. – Miért? Mellettem Penge hangos lélegzetvétele. Előttem Porcelányka magasba emelt arca. – Mert a szerelem irracionális – felelem. – Nem szabálykövető. Még a saját szabályait sem követi. Az egész világegyetemben a szerelem az egyetlen kiszámíthatatlan dolog. – E tekintetben tisztelettel bár, de ellent kell mondanom neked – mondja Vosch. Porcelánykára pillant. – A szeretet pályagörbéje teljes mértékben előre jelezhető. Közelebb lép hozzám, fenyegetőn tornyosul fölém, egy hús-vér kolosszus, tengerszemtisztaságú pillantással, mely egészen a lelkem mélyéig képes hatolni. – Miért lenne szükségem rád, hogy a nyomára bukkanj neki vagy bárki másnak? – Elvesztették a drónokat, amelyek őt követték, meg az összes hozzá hasonlót. Lekerült a radarjukról. Kikerült a látómezejükből. Az igazságot ugyan nem tudja, de ahhoz épp eleget tud, hogy komoly károkat okozzon, ha nem állítja le senki. Vosch felemeli a kezét. Megrezzenek, de a keze végül a vállamra ereszkedik le, erősen megszorítja, és a képe csak úgy ragyog az elégedettségtől. – Nagyon jó, Marika. Nagyon, nagyon jó! És mellettem Penge, aki azt suttogja: – Fuss! Oldalfegyvere a fülem mellett robban. Vosch hátralép az ablak felé, de nem érte találat.

A nagydarab újonc térdre rogy, puskájának lökéscsillapítója a vállának csapódik, de őt sem érte találat. Penge célpontja a legkisebb dolog volt, ami többet ért, mint minden dolgok összessége, golyója pedig a kard volt, amely elvágta a láncaimat. A becsapódástól Porcelányka hátraesik. Fejét bevágja a mögötte lévő pultba; pálcikavékony karocskái a levegőbe röppennek. Én jobbra, Penge felé pattanok, épp időben, hogy lássam, amint a térdelő újonc golyója széttépi a mellkasát. Előrebukik, karom ösztönösen felemelem, de túl gyorsan zuhan. Nem tudom megfogni. És rám emeli bársonyos, lélekkel teli szemét, és egymásba fonódik a pillantásunk egy olyan pályagörbe mentén, amelyet még maga Vosch sem volt képes előre látni. – Szabad vagy – suttogja Alex. – Fuss! Az újonc felém lendíti a géppisztolyát. Vosch közénk lép valami dühödt, mélyen a torkából felszakadó üvöltéssel. A belém ültetett vezérlőközpont rákapcsol az izmaimért felelős alrendszerre, miközben én a leszállópályára néző ablak felé nyargalok, és hat lépés után már ugrom is, jobb vállamat befordítva az üvegtábla irányába. A következő pillanatban már a levegőben vagyok, zuhanok, zuhanok, zuhanok. Szabad vagy. Zuhanok.

VIII. Dubuque

84 Hajnalban az erdőt öt kísértet foglalta el, talpig hamuban-porban. Megan és Sam végre elszenderedett, bár meglehet, a kiájult szó pontosabban fedné a valóságot. A kislány a mellkasához szorította Mackót. Ha valahol valakinek szüksége van rám, mondta nekem Mackó, én már indulok is. Ben a napfelkeltét nézte némán, fegyverével az ölében. Egész lényére súlyosan, nyomasztóan rátelepedett a harag és a gyász – de legfőképp a gyász. Dumbo, a gyakorlatias, a hátizsákjában kotorászott valami ennivaló után. Nekem is marokra fogta a szívem a harag és a gyász – de legfőképp a harag. Helló, aztán viszlát! Helló, viszlát! Hányszor kell még újra átélnem ugyanezt? Nem volt túl nehéz összerakni, hogy mi történhetett; csak megérteni volt lehetetlen. Evan nyilván megtalálta a zacskót, amit Sam elejtett, és zöld feledésbe robbantotta (szó szerint) magát és Grace-t. Ami azt illeti, Evan – ez az önfeláldozó, idealista, földönkívüli-ember hibrid seggfej már kezdettől fogva ezt tervezte. Dumbo lépett oda hozzám, és megkérdezte, nem szeretném-e, ha vetne egy pillantást az orromra. Én meg azt kérdeztem, hogy a fenébe találta ki. Nevetett. – Bennel foglalkozz inkább – mondtam. – De nem engedi. – Hát, az igazi sebeket az orvosi varázstudományod nem tudja meggyógyítani, Dumbo. Ő hallotta meg először (a nagy fülek előnye?). Felkapta a fejét, és a vállam fölött a fák felé pillantott. Roppanások és reccsenések, ahogy a fagyos talaj repedezik, ahogy a halott ágak és levelek ropognak a léptek alatt. Felálltam, és a zaj irányába lendítettem a puskám. Lövésre készen. A mélysötét árnyak közül kivált egy világosabb, felénk mozdulva. A lezuhant helikopter egyik túlélője lehet, aki idáig követett minket? Esetleg egy újabb Evan vagy Grace, egy Némító, akinek betévedtünk a vadászterületére? Nem. Az lehetetlen. Egyetlen Némító sem trappolna végig ilyen hangosan az erdőben, úgy „lopakodva”, mint egy elefánt a porcelánboltban – vagy ha igen, nem sokáig élné túl. Az árny a magasba emelte a karját, és én tudtam – tudtam, még mielőtt meghallottam volna a nevem –, hogy megint rám talált, ő, aki betartott egy ígéretet, amelyet képtelen volt megígérni, ő, akit én a véremmel jelöltem meg, ő meg a könnyeivel engem. Egy ízig-vérig Némító, az én Némítóm, ő botladozott most felém a tavaszt ígérő tél végi napkelte elképesztően tiszta, nyers fényében. Dumbo kezébe nyomtam a puskám. Aztán elindultam. Az aranyló fény és a jég máza alatt megcsillanó sötét fák, a levegő illata hűvös hajnalokon. Azok a dolgok, amelyeket magunk mögött hagytunk, és azok, amelyek sosem hagynak el bennünket. A világnak már vége lett egyszer. És megint vége lesz majd. Vége a világnak, de aztán újra visszatér a világ. A világ mindig vissza- és magához tér.

Megálltam pár lépésnyire előtte. Ő is megállt, és néztük egymást – közöttünk a földcsík szélesebb, mint maga az univerzum. Körülöttünk a tér a borotvapenge élénél is kevesebb. – Betört az orrom – mondtam. A francba, ez a Dumbo! Elfogódottá tett. – Eltört a bokám – mondta. – Akkor majd én megyed oda hozzád.

Köszönetnyilvánítás Kezdetben nem mértem fel reálisan, milyen áldozatokat követel tőlem ez a projekt. Íróként az egyik hibám az (a sok közül – Isten a tudója, mennyi van), hogy hajlamos vagyok túl mélyen alámerülni szereplőim lelkivilágába. Figyelmen kívül hagyom a bölcs tanácsot, hogy lehetőleg maradjak kívülálló, és olyan közönnyel tekintsek a regényeimben szereplők szenvedésére, mint az istenek. Amikor az ember egy három kötetben kibontakozó, hosszú történetet ír az általunk ismert világ végéről, azt valószínűleg jobb nem túlságosan komolyan venni. Különben nyomasztó, sötét éjszakákra számíthat, no meg fáradtságra, rossz közérzetre, kínos hangulatváltozásokra, képzelt betegségekre, sírógörcsökre, valamint gyerekes dühkitörésekre. Azt mondod magadnak (és a környezetedben élőknek), hogy teljesen normális dolog úgy viselkedni, mint egy négyéves, aki azért tombol sírva, mert nem azt kapta karácsonyra, amit szeretett volna – de mélyen legbelül azért tisztában vagy azzal, hogy ez nem túl okos dolog. Mélyen legbelül azt is tudod, hogy amikor a felhúzott óra lejárt, amikor az idő elfogyott, nemcsak köszönettel fogsz tartozni – hanem bocsánatkéréssel is. A Putnam Kiadónál dolgozó kitűnő emberekhez szólok, mindenekelőtt DonWeisberghez, Jennifer Besserhez és Ari Lewinhez: bocsássatok meg nekem, amiért elvesztem a sűrűben, amiért túl komolyan vettem magamat és a könyveimet, amiért másokat okoltam a saját hibáim miatt, és amiért bele-beleragadtam az általam kreált lehetetlen dilemmák ingoványába. Nagylelkűek voltatok velem, türelmesek és hihetetlenül segítőkészek. Az ügynökömnek, Brian De Fiorénak: tíz évvel ezelőtt fogalmad sem volt, mibe keveredsz. A tisztesség kedvéért hozzá kell tennem, hogy igazából nekem sem, de köszönöm, hogy mindvégig kitartottál. Jó érzés tudni, hogy van valaki, akit bármikor felhívhatok, és leüvölthetem a fejét anélkül, hogy a legkisebb okom lenne rá. A fiamnak, Jake-nek: köszönöm, hogy mindig válaszoltál az SMS-eimre, és nem akadtál ki olyankor, amikor én magam tettem ezt meg. Köszönöm, hogy tekintettel voltál a hangulatváltozásaimra, még akkor is, amikor nem értetted őket. Köszönöm, hogy inspiráltál, hajtottál előre, és megvédtél a gonosz emberektől. Köszönöm azt is, hogy nem zavart túlzottan apádnak az a bosszantó szokása, hogy előszeretettel idéz homályos dolgokat olyan könyvekből, amelyeket nem olvastál és olyan filmekből, amelyeket nem láttál. Végül pedig Sandyhez szólok, aki immár közel húsz éve a feleségem. Meglátta férjében a beteljesületlen álmot, és még nála is jobban tudta, hogyan válthatná valóra: Drágám, megtanítottad nekem, hogyan viseljem el bátran a lesújtó sorscsapásokat és az előre nem látható veszteségeket. Megmutattad, mi a hűség, amikor kétségbe voltam esve, és mi a bátorság, amikor zavarodottan botorkáltam a sötétben, és türelemre tanítottál, amikor fenyegetően borult rám az elveszett idő és az elvesztegetett erőfeszítések miatti pánik árnya. Bocsáss meg nekem a hosszú, néma órákért, amelyeket el kellett viselned mellettem, az artikulálatlan dühkitörésekért és a reményvesztettségért, a megmagyarázhatatlan kedélyhullámzásokért az eufória („Egy zseni vagyok!”) és a

rettegés („Lúzer vagyok!”) között. Tudom, nincs más őrült, akiért szíves örömest szenvedtél volna, csak én. Tönkretett nyaralások, elfelejtett kötelezettségek, meg nem hallott kérdések. Semmi sem fájdalmasabb annál a magánynál, amelyet olyasvalaki mellett élünk meg, aki sosincs teljesen jelen. Olyan adósságokat halmoztam fel, amelyeket reményem sincs visszafizetni, azt viszont megígérhetem, hogy meg fogom próbálni. Mert végül is szeretet nélkül minden erőfeszítésünk pocsékba megy, és bármi, amit teszünk, hiábavaló. Vincit qui patitur.

A Carta Lig ht sorozat korábbi kötetei: Rick Yancey: Az ötödik hullám Michael Grant: Téboly Daniel H. Wilson: Robokalipszis James Dashner: Az Útvesztő James Dashner: Tűzpróba James Dashner: Halálkúra James Dashner: Halálparancs Cathy Kelly: Párizsban kezdődött Jojo Moyes: Az utolsó szerelmes levél Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek Jojo Moyes: Akit elhagytál Jojo Moyes: Páros, páratlan Jojo Moyes: Tiltott gyümölcs Philippa Gregory: A vörös királyné Philippa Gregory: A másik királynő Philippa Gregory: Az állhatatos hercegnő Rosamund Lupton: Drága Tess! David Nicholls: Egy nap David Nicholls: A beugró David Nicholls: A nagy kvízválasztó John O’Farrell: A férj, aki elfelejtette a feleségét Deborah Harkness: A boszorkányok elveszett könyve Deborah Harkness: Az éjszaka árnyai Lars Kepler: A hipnotizőr Lars Kepler: A Paganini-szerződés Lars Kepler: A tűz tanúja Leif G. W. Persson: A Linda-gyilkosság Jan Wallentin: Strindberg csillaga Adam Blake: A Júdás-összeesküvés George V. Higgins: Ölni kíméletesen Justin Cronin: A szabadulás Justin Cronin: A Tizenkettek Lauren DeStefano: Hervadás Pittacus Lore: A Negyedik Pittacus Lore: A Hatok hatalma Pittacus Lore: Kilencedik titka Pittacus Lore: Ötödik csapdája Pittacus Lore: Hetedik bosszúja

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Rick Yancey / Infinite Sea G. P. Putnam’s Sons, New York, 2014 Copyright © 2014 by Rick Yancey Fordította HAVADI K RISZTINA Hungarian translation © Havadi Krisztina, 2015 Hungarian edition © Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2015 Felelős kiadó a Cartaphilus Könyvkiadó ügyvezetője Szerkesztette Almássy Ágnes ISBN 978 963 266 414 9 verziószám: 1.00

{1} Fedőnév. {2} Károli Gáspár fordítása.