RENDI TARSADALOM POLGÁRI TÁRSADALOM RENDI TÁRSADALOM-POLGÁRI TÁRSADALOM I RENDI TÁRSADALOM-POLGÁRI TÁRSADALOM RENDI TÁRSADALOM-POLGÁRI TÁRSADALOM

3

* M 0 0

4.

RENDI TARSADALOM POLGÁRI TÁRSADALOM

o M E Z Ő VÁROS-KISVÁROS ° Keszthely ,1990 °

RENDI TÁRSADALOM-POLGÁRI TÁRSADALOM I RENDI TÁRSADALOM-POLGÁRI TÁRSADALOM

RENDI TÁRSADALOM-POLGÁRI TÁRSADALOM

Rendi társadalom - Polgári társadalom 4. Mezőváros - kisváros

RENDI TÁRSADALOM - POLGÁRI TÁRSADALOM 4.

Mezőváros - kisváros

A Hajnal István Kör keszthelyi konferenciája 1990. június 23-25.

Debrecen, 1995.

Szerkesztette: Mikó Zsuzsa Számítógépes szedés és tördelés: Bakiné Irmai Marianna Dómján József

JATE Egyetemi Könyvtár

3

.188 5 00 J000040843

ISSN 0239 1990 ISBN 963 7226 17 6

Csokonai Kiadó Kft. A kiadásért felel: Dr. Mazsu János ügyvezető igazgató Nyomdai munkálatok: ÓNIX Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Dr. Karancsi János

PÁLMÁNY BÉLA: /

SZEMPONTOK A MAGYARORSZÁGI MEZŐVÁROSOK TÍPUSAIHOZ AZ ÚRBÉRRENDEZÉSTŐL A JOBBÁGYFELSZABADÍTÁS BEFEJEZÉSÉIG (1767-1870) I. A mezőváros - hermeneutika A mezőváros (oppidum) mint jellegzetes és jelentős településtípus a magyarországi érett és kései rendiség (kb. 1301-1848) jogrendszerében értelmezhető és írható körül, úgy, hogy a másik három korabeli települési jogállási típushoz, a szabad királyi városhoz (libera regiaque civitas), a községhez (possessio) illetve a lakott pusztához (praedium) viszonyítjuk. Az alaptípus a község, ami földesúri függésben, úrbéri viszonyban élő jobbágyközösséget jelent, igen korlátozott önkormányzattal. A differentia specifica, ami a pusztától megkülönbözteti a földesurak (1767 után a királynői Urbárium) által meghatározott nagyságú jobbágytelkek léte, szabott méretű szántó és rét tartozékokkal, a határt pedig két vagy három szántóföldi nyomásra osztották (kivételt a hegyi falvak jelentettek). A községek földje állami, vármegyei, egyházi adóalapot (fundus) képezett. Végül ki kell emelni, hogy a községeknek voltak saját, szabályok szerint választott bíráik és elöljáróik, keresztény papjuk, templomuk vagy legalább kápolnájuk. A puszták eredetileg szintén lakott községek, művelt határok voltak, de - zömmel a török pusztítások miatt - lakatlanná, műveletlenné váltak. Jogilag azonban évszázadok múltán is fennmaradt külön, örökölhető, felosztható, eladható, zálogba bocsátható birtok létük, számon tartották a földesuraikat, akiknek bármikor joguk volt művelésbe fogni, lakosokkal betelepíteni birtokaikat. A praediumok megmaradtak nemesi majorsági (allodialis) jogállású, vagyis állami, megyei, egyházi adóktól mentes területeknek. Az Alföldön a hódoltság alatt általánossá vált a puszták sorának zálogba vétele nagyobb községek, mezővárosok közösségei által. Rengeteg esetben azonban a földesurak megtartották a pusztákat saját birtokukban és a XVIII. sz. folyamán majorsági állattenyésztést, földművelést fejlesztettek ki. A puszták népe itt a majorsági birtokok gazdatisztjeiből, konvenciós pásztoraiból, béreseiből, cselédeiből, iparosaikból verbuválódott, akiknek nem volt önkormányzatuk, papjuk. A földesurak be is népesíthették hazai vagy külföldi telepesekkel eladdig lakatlan pusztáikat, a lakosoknak telkeket oszthattak ki, templomot építhettek, engedélyezhették elöljárók (bíró, hadnagy, soltész) választását. Ettől kezdve községekké váltak, a hatóságok sok-sok esetben fokozatosan kiterjesztették rájuk az állami, megyei adókat is. Az 1767. évi úrbérrendezés után azonban a földesu-

5

rak már vigyáztak arra, hogy e birtokaik megmaradjanak majorsági jogállású, adómentes jószágoknak. Témánk szempontjából fontos, hogy a vásártartási jogot nyert oppidumok között is volt számos, amely jogilag allodiális területet képező beltelkekre épült; altípusaik a magánvárak, végvárak falain belül, mellett, alatt épült külvárosok (oppida subarcensia) illetve sok pusztára telepített mezőváros. Ha nem tudták lerázni magukról a szoros földesúri fennhatóságot, nem fejlődtek ki az úrbéres viszonyok, a cenzualista mezővárosok típusába tartoztak. (Erről alább még lesz szó.) A mezővárosok rendelkeztek a községek valamennyi fent felsorolt jellemzőjével, ezeken felül azonban különböző kiváltságok is megillették közösségeiket, amelyek között a legáltalánosabb a vásártartási jog volt. A szabad királyi városokat a mezővárosoktól jogilag közismerten az országrendiség, a kollektív nemesi előjogok, a vármegyéktől teljesen független, fejlett önkormányzat jellemzi. A korszerű várostörténet ugyanakkor nem a jogi helyzetét, hanem a funkcionális szerepét vizsgálja a városoknak. E szempontból a civitasok, jelentősebb oppidumok egyaránt központi szerepkört töltöttek be egy kisebb vagy nagyobb térségben. Fontos tekintetbe venni, hogy mind a város, mind a mezőváros összetett jelenség, amelyet a sajátos jogi helyzet, a statisztikailag kimutatható magasabb népességszám, a falusitól eltérő társadalmi összetétel, bizonyos településföldrajzi jellemzők és a településhálózatban betöltött gazdasági (agrár-, bányászati és ipari termelési) és infrastrukturális (kereskedelmi, közlekedési, közigazgatási, egyházi, oktatási) központi, szervező szerepkör egyaránt jellemeznek.1 A városiasodás - urbanizáció - az emberiség történelmének több ezer éves folyamata, amely a gazdasági növekedésnek azon a törvényszerűségén alapul, hogy a két alapvető ágazat közül az ipar fejlődése új munkaerőigénnyel, a mezőgazdaságé ellenben munkaerő felszabadulással jár és ez a két, többnyire szinkronban lezajló folyamat a népesség területi koncentrációját eredményezi, elsősorban a jó kereskedelmi adottságú helyeken. A város a területi és társadalmi munkamegosztás fejlettebb fokán alakul ki és fejlődik tovább, előfeltétele egy olyan szűkebb, tágabb környezet, amely képes árufelesleg előállítására az agrárszférában, továbbá a közvetítő kereskedelem megerősödésével párhuzamosan egy központi helyen a kézművesipart is többé-kevésbé összpontosítja. Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a XVIII. század közepén alakult ki és a XIX. században tetőzött az ipari forradalom, amely a gyáripar, a közlekedés és a közoktatás rohamos mértékű fejlődésével párhuzamosan világszerte meggyorsult az urbanizáció, sőt, a fontosabb nyersanyag lelőhelyeken, a legjobb kereskedelmi és közlekedési központi adottságú helyeken megkezdődött a nagyvárosok fejlődése. Óriási lakosságú, sajátos városszerkezetű és társadalmi összetételű, kifinomult

6

életmódú települések jöttek létre, amelyek jelentősége, kisugárzó hatása messze meghaladta a korábbi másfél évezred legnagyobb városaiét és csak az antik metropoliszokhoz, Rómához. Bizánchoz hasonlítható. Ez a nagyvárosodási folyamat mindmáig tart és immár az egész világra kiterjed, de már sok helyütt megfigyelhető a poszturbánus, kertvárosi életmód szerepnövekedése is. Az újkori magyarországi városfejlődés időben több nemzedékkel, mértékében pedig nagyságrenddel elmaradt a nyugat-európaitól. Hazánkban csak kivételesen alakultak ki a kor mércéje szerinti nagy, fejlett közintézményekkel, közművekkel büszkélkedő városok. Jellemző volt viszont, hogy a kereskedelmi, ipari, sőt az országos közigazgatási, oktatási, kulturális központi funkciók nagy részét is kisvárosod, igen gyakran mezővárosok látták el. A tényleges, több szempontból is központként funkcionáló településeket egyértelműen központi településnek, azaz városnak lehet nevezni. Abban is egyet lehet érteni, hogy az urbánus és a rurális települések fejlettségileg skálán helyezkednek el, ahol a continuum egy szakaszán átmeneti jellegű települések találhatók. Funkcionális tekintetben ezen átmeneti helységek kereskedelmi alközpontok voltak, amelyeknek nem alakult ki "tiszta", hanem csak más piachelyekkel megosztott vonzáskörzetük. Egy fokkal lejjebb pedig a főbb, központoktól távol eső, közvetítő, kiegészítő szerepet játszó, "csak rendszertelen árucserét, kis forgalmú vásárt lebonyolító vásároshelyek" álltak. A számarányokat tekintve Bácskai Vera és Nagy Lajos 1828-ban 743 piachely közül 138 tiszta körzetű piacközpontot emelt ki (jogállásilag 34 szabad királyi város, 8 püspöki civitas, 96 oppidum volt), a 144 alközpont 2 kivétellel (Bakabánya, Bazin) mind oppidum. Öt királyi város (Bélabánya, Felsőbánya, Modor, Ruszt, Szentgyörgy) még piaci alközpontnak sem minősült - bár az első kettő kis bányaváros, az utóbbi három kiemelkedő bortermelő helység volt. Teljesen kimaradt a vizsgálatból 461 oppidum, amelynek sokadalmai az 1828-as országos összeírás gabonapiacokra utalásai szerint más központokkal megosztva sem vonzották egy kisebb körzet falvait. Nem lehet kétséges, hogy a magyar városfejlődés folyamatát csak a városhálózat teljes rekonstruálása, az összes mezőváros helyzetének, szerepének a regionális vizsgálata alapján lehet megítélni. Ehhez kívánunk hozzájárulni az alábbiakban, amikor a teljes magyarországi oppidum állományra vonatkozó primer anyaggyűjtésünk és elemzésünk eddigi eredményeit tesszük közzé, a sok fehér folt egy részének eltüntetése végett. Jelenleg senki sem tűzheti célul, kérheti számon a végső válaszadást, modell alkotást. Számunkra az is világos, hogy előbb a hagyományos demográfiai, birtoklási, úrbéri-önkormányzati viszonyokat kell feltárni, a funkcionális és társadalomszerkezeti jellemzők tisztázása, modellálása majd csak később végezhető el, történészek egész csoportja által.2

7

Két funkcionális típusra, a bányamezővárosokra és a zsidókat kitiltó illetve befogadó oppidumokra azonban már itt fel kívánjuk hívni a várostörténész kutatók figyelmét, mivel ezek léte és sajátosságai mindmáig nem eléggé ismertek. II. A mezővárosok számának, népességének növekedése 1784-1863 között A magyarországi városállományra, annak hierarchiájára különösen jellemző a nyugat-európai városoktól település-morfológiai, társadalomszerkezeti, gazdálkodási szempontból is szembetűnően eltérő mezővárosok nagy száma, lakosságuk nagy aránya az ország népességén belül. Feltűnő emellett az oppidumok nagy számbeli növekedése is a szatmári békétől a polgári forradalomig tartó másfél évszázadban. Az 1720-172 l-es országos összeírást feldolgozó Acsádv Ignác Magyarországon 39 civitas és (nem számítva a 10 partiumi mezővárost) 433 oppidum jogállású helységet talált, amit Gyimesi Sándor indokolt javítása (Győr, Pécs, Komárom ui. még nem volt szabad királyi város!) 36-ra illetve 436-ra módosít.3 A források továbbra is bizonytalanok, a várostörténészek szempontjai sem egységesek a kétséges esetekben, így az adatok és összegzéseik eredményei nem egyeznek meg. Az úrbérrendezés adatai alapján a Helytartótanács által 1773-ban összeállított helységnévtár (Lexicon Locorum Populosorum) adatait ellenőrizve és összesítve megerősíthetjük és kissé finomíthatjuk pl. Gyimesi Sándor eredményét. Azaz Magyarország 43 megyéjében (a bánáti 3 megye, Krassó, Temes, Torontál nélkül) továbbá a jász-kun kerületekben (a 16 szepesi oppidum ekkor még Lengyelországhoz tartozott!) összesen 40 szabad királyi és bányavárost találhattunk. Az 1920-as kiadvány megyei összesítései - amelyeket Gyimesi átvesz - 502 oppidumot adnak ki, de ebből 5 (Alsó- és Felső-Nyitra külön számítása esetén 6) katolikus egyházmegyei székhely civitas rangot viselt, Kalocsát és Veszprémet azonban ekkor csak oppidumnak minősítették, ami nem indokolt. A helyes szám tehát 40 libera regia civitas. 7 püspöki civitas és 495 oppidum. ami megegyezik Deák Emő eredményével. Máskülönben e szám kevésnek tűnik, mert pl. Nógrádban a tényleges 10 helyett csak 8 oppidumot jelöltek. A megyei történeti helységnévtárak elkészült kötetei is számos - itt nem részletezhető - példával jelzik a korabeli hivatalnokok bizonytalanságát több település ingadozó oppidum vagy pagus minősítése által.4 Az 1784-1787-es országos népszámlálást feldolgozó Dánvi és Dávid táblázataiban 1787-es források alapján a szűkebb Hungáriában (a jogilag helytelenül ide sorolt Eger civitassal) már 44 szabad királyi illetve bányavárost és 569 mezővárost mutat ki. A horvát-szlavón-tengermelléki tartományokban 8 civitast és 36 oppidumot, Erdélyben pedig 9 szabad királyi várost és 65 mezővárost összesítettek. A

8

korabeli bizonytalanságra jellemző, hogy ugyanezen kiadvány 1785-ös kancelláriai összesítést idézve 52 várost és csak 523 mezővárost jelez, a katonai fohadparancsnokság (Generalkommando) pedig ugyanekkor - valószínűleg a horvát-szlavón területtel együtt - 94 várost és 548 mezővárost összesített.5 Nyilvánvaló, hogy az ilyen bizonytalan adatokat pontosítani kell, amire alapos elemzés alapján több történész is vállalkozott. Gvimesi is így járt el és 1787-ben - a törvénybe cikkelyezés alapján cáfolhatatlan 43 szabad királyi város mellett - a Bánság 17 oppidumával együtt 548 mezővárost állapított meg.6 Deák Ernő elmélyült elemzése elsőként vizsgálta meg a mezőváros gyarapodás másfélszáz éves számszerű adatait.7 Tekintsük át e nagyon tanulságos táblát! 1. tábla A magyar korona mezővárosállománya Deák Ernő szerint 1720-1875 Országrész I. Magyarország 1. Dunántúl 2. Felföld a) Alsó Magyarország b) Felső Masvarorszás Összesen: 3. Alföld a) Duna-Tisza köze b) Tiszántúl c) Bánát Összesen: Maevarorszáe összesen II. Erdély III.Horvát-szlavón Magyar Korona össz.:

1720 1773 1786 1808 1828 1840 1863 1875 126

139

159

190

196

226

195

211

133 86 219

140 83 223

157 111 268

143 110 253

159 122 281

165 125 290

155 114 269

151 122 273

27 61 10 98 443 52

46 70 17 133 495

78 88 95 86 83 75 256 249 772 713 60 58 81 (79) 913 850

84 92 91 267 751 59 78 888

?

495

46 76 44 166 588 ? 64 ? (38) 495 690

55 72 77 78 46 73 178 227 621 700 62 (61) 48 81 731 842

A számok önmagukért is beszélnek, de látható, hogy a bizonytalanságok, eltérések a XIX. században a Dunántúlon és Alsó-Magyarországon - tehát az ősi, kis oppidumok körzetében - a legnagyobbak, Erdélyben és a horvát-szlavón vármegyékben a legkisebbek. Látható továbbá az Alföld mindhárom régiójának egyenletes mezővárosi fejlődése is.

1828 körül Ludovicus Nagy a szűkebb Magyarország kiváltságos városállományába változatlanul 43 szabad királyi és bányavárost számított, a 8 érseki vagy püspöki székvárost helyesen külön kategóriának vette, tehát nem azonosította sem a civitasokkal, sem az oppidumokkal. Az oppidumok száma a statisztikus szerint 692 volt, de ezeket az adatokat B. Lukács Zsófia ellenőrzése 686-ra csökkentette. Szerintünk Nagy helyes összesítéssel 684 oppidumot mutatott ki, ami 40 év alatt újabb 115 mezőváros megjelenését jelenti az országban.8 Végül 1863-ban a Helységnévtárból Magyarország - Partiummal bővült, de Erdély nélküli - területén jómagunk 48 szabad királyi várost és 726 mezővárost számoltunk össze (Deák adata: 713 a Partium nélkül lehet). Új civitas lett Arad (1826 óta), Kecskemét (1857 óta), a sokáig vitatott jogállású Nagyvárad, a volt kamarai mezőváros bánáti Versec és a Partiummal történt területi bővülés okán Zilah.9 Summa summarum: másfél évszázad alatt tehát (a partiumi Közép-Szolnok, Kraszna, Zaránd megyék és Kővár-vidék mezővárosait beszámítva) 443-ról 726ra, vagyis 63,88%-kal nőtt az oppidum jogállású települések száma, miközben a szabad királyi városok száma II. Józseftől az 1848-as polgári átalakulásig alig változott. A mezővárosi jogállás conditio sine qua non-ja, a vásártartási kiváltságok adományozása is jelzi az új oppidumok szaporodását és területi elhelyezkedését. A uralkodók bécsi hivatalai 1700 és 1750 között 132, 1751-1800 között 187, 18011848 között pedig 217 - másfél évszázad alatt 536 - újonnan említett helységet láttak el országos vagy/és hetivásár privilégiummal. Ezek között voltak ősi városok, mezővárosok is, melyek vásárkiváltságait megerősítették vagy bővítették, de többségük faluból vált e privilégium által oppidummá. Szembetűnő a töröktől visszafoglalt alföldi és bánsági vármegyék és kerületek településeinek adományozott vásárszabadalmak ugrásszerű növekedése: 1687 és 1700 között 7, a XIII. sz. első felében 32, a másodikban 47, a XIX. században - 1848-ig - 91 új vásárhely (város és mezőváros) lett kihirdetve a betelepítések mintegy megkoronázásaként. Mindez Rúzsás Lajos kutatásai szerint az agrártermelés fellendülésének és a termények gyűjtőkereskedelme erősödésének volt a velejárója.10 A vásárfunkciók mellett a népességtömörülés országos adatai is jelzik az oppidumok korabeli jelentőségének növekedését. Nézzük először ezt közelebbről! Sajnos, a II. József által elrendelt 1784-1787-es első magyarországi népszámlálás idejéből 8 magyarországi és 4 horvát-szlavón törvényhatóság adatainak hiánya miatt nem lehet országos összesítést készíteni. A hiányos megyei adatok miatt azonban csak a Magyar Korona (horvát-szlavón és erdélyi területekkel együtt) 61 szabad királyi városa és a 670 mezőváros közül 431 - a pótlásban közölt megyék

10

általunk tett kiegészítéseivel együtt is csak - 479 népessége ismert és kategorizálható.11 2. táblázat A magyarországi, horvát-szlavón-dalmát és erdélyi szabad királyi városok és a mezővárosok többségének népessége (1784-1787) Magyarország

Népesség

1- 500 501-1000 1001-2000 4 2001-5000 14 5001-10000 12 10000-20000 9 20000 felett 5 44 Összesen

Szabad királyi városok Erdély Horvátszlavón tartományok

Mezővárosok mindösszesen

Összesen

-

-

-

-

-

-

9,09% 31,82% 27,27% 20,46% 11,36% 100 %

34 7,10% 106 22,13% 160 33,40% 138 28,81% 37 7,73% 4 0,84%

- 3 33,33% 7 11,48% 4 50,0% 4 44,45% 22 36,06% 1 12,5% 2 22,22% 15 24,59% 12 19,67% 3 37,5% 5 8,20% 8 100% 9 100% 61 100 % 479 -

-

-

100 %

A XVIII. sz. végén a 44 magyarországi szabad királyi város (a korabeliek Eger püspöki civitast is ide számították) átlagos népessége számításunk szerint csupán 8845 főt tett ki, de a 2000-5000 lakosú civitasok voltak a legnagyobb számban (14=31.82%) és mindössze 5 város (sorrendben Debrecen. Pozsony. Buda. Pest. Szeged) lélekszáma érte el a 20 ezret. Az ismert népességű mezővárosok még kisebbek voltak: az 1000-2000 lelkes helységek voltak a legnagyobb arányban (160=33,40%), de 140 oppidum jogállású településnek (29,23%) még 1000 lakosa sem volt. A legnagyobb mezővárosok - közismerten - az Alföldön alakultak ki: így Kecskeméten 22.300 főt, Miskolcon mintegy 20 ezer lakost, Hódmezővásárhelyen 16 ezer lelket írtak össze. Négy évtizeddel később, Ludovicus Nagy 1828-ban megjelent országleíró statisztikai művéből már összesíteni tudtuk a mezővárosok népesség szerinti megoszlását és arányszámát az ország teljes lakosságához viszonyítva. B. Lukács Ágnes számításai szerint a királyi Magyarországon (Erdély és a határőrvidékek nélkül) a vármegyékben és kiváltságos kerületekben lévő összesen 51 szabad királyi városban (közéjük számította a 8 érseki ill. püspöki székhelyet is) kereken 600 ezer, a 686 mezővárosban pedig 1 millió 950 ezer lélek élt, ami a 8,8 milliós össznépesség 6,81%-át, illetve 22,16%-át tette ki. A magyarországi népesség 28,97%-a lakott tehát a kiemelt jogállású településeken.12 Persze ezek zöme nem minősíthető funk-

11

cionális értelemben, központi szerepe miatt is valódi városnak. Mindenesetre figyelemre méltó tény, hogy az országban minden ötödfeledik ember oppidumban élt. A 9117 községben élt a lakosság 2/3-a (5 millió 857 ezer fo=66,55%) a 2846 népes pusztára még csak a népesség töredéke (226 ezer fo=2,55%) költözött ki. Ludovicus Nagy műve alapján saját számításokat végeztünk a mezővárosok népességszám szerinti megoszlásának megállapítása végett. Az adatok a szűkebb értelemben vett Magyarország 46 megyéjére és 3 szabadalmas kerületére vonatkoznak. Nagy e területen 692 oppidumot összesített, de e számot B. Lukács 686-ra javította.13 A mi eredményünk szerint a helyes szám 684, mert Arad vármegyében nem 20, hanem Ó- és Új-Pankota illetve Magyar- és Rác-Pécska összevont bemutatása miatt csak 18 mezőváros szerepelt a klasszikus statisztikai műben!) 3. táblázat Magyarország sz. kir. városainak, mezővárosainak népesség szerinti megoszlása Ludovicus Nagy adatai alapján (1825-1828) Népességszám 1- 500 501- 1000 1001- 2000 2001- 5000 5001-10000 10001-15000 15001-20000 20001-30000 30001-40000 40001-50000 50001-60000 Összesen:

Szabad királyi városok (ebből püspöki) -

4 14 12 8 6 1 4 1 1 51

(2) (3) (1) (2)

(8)

2,04% 27,45% 23,53% 4,08% 3,06% 1,96% 7,84% 1,96% 1.96% 100%

Mezővárosok 23 130 230 210 60 21 7 2 1 -

684

3,36% 19,01% 33,63% 30,70% 8,77% 3,07% 1,02% 0,29% 0,15% -

_

100%

Az oppidumok többsége (383 település, 56%) tehát a reformkor küszöbén is legfeljebb 2000 lakosnak adott otthont, ahol 446 ezer lélek, a mezővárosok össznépességének 22,87%-a élt. Összehasonlításként: a falvak népességének 81,89%-a (4 millió 796 ezren) élt 2 ezernél kisebb településen, több mint 1 millió 61 ezren nagyobb, a mezővárosokkal vetekedő méretű községekben. A 2000-5000 fő közötti népességszám a XIX. sz. végi hazai statisztikusok Keleti Károly. Heller Farkas14 - szerint a magyar mezővárosok ideáltípusát képezte: ilyen nagyságú vásárhely 210 (30,70%) volt az országban. A nagy népességtö-

12

mörülés az 5000 lakosúnál nagyobb településeket jellemezte. Míg a szabad királyi, bánya- és érseki-püspöki városoknak közel 2/3-a (33=64,71%) tartozott e kategóriába, a rendi jogilag alacsonyabb fokon álló oppidumok közül csak 91 (13,30%), ezekben élt a mezővárosi népesség 44,29%-a, összesen 864 ezer ember. Közismert, hogy a nagy mezővárosok az Alföldön és a Bánátban alakultak ki, számításaink is jelzik ezt: az említett 91 nagyobb népességű mezőváros közül 66 (72,53%) terült el a nagy síkvidéken. Három oppidum népessége lépte túl a 20 ezres küszöböt: Kecskemét (34 ezer), Hódmezővásárhely (26 ezer) és Miskolc (23 ezer), ezek vetekedtek a nagyobb szabad királyi városokkal, hiszen közöttük is csu-pán 7 ilyen nagyságú akadt (Pest. Debrecen. Pozsony. Szabadka. Szeged. Buda és Újvidék). Feltűnő módon egy ekkor még possessio jogállású alföldi település, Békéscsaba is elérte a 22 ezer fos népességet, ezzel kiérdemelte az Európa legnagyobb faluja címet (csak 1840-ben nyert vásárszabadalmat és lett mezővárossá). Történettudományunkban először a bécsi Deák Ernő végzett rekonstrukciót az 1849 utáni fél évszázad magyarországi város- és mezőváros hálózatának főbb jellemzőire.15 Az 1850-ben és 1857-ben tartott osztrák népszámlálások városokra, mezővárosokra vonatkozó, szétszórtan közölt adatainak összesítését és elemzését eddig nem végezték el. A Bach-korszakban megszűnt az 1848 előtti Magyarország közigazgatási egysége, az országot - az autonóm vármegyék összevonásával - öt kerületre osztották, a "Szerbia és a Temesi Bánság" néven nevezett Bácska és Bánát öt megyéje, Erdélyhez hasonlóan, külön országnak számított. Az alábbiakban csak város- és mezőváros-állomány kerületenként összesített adatait van terünk közzé ten-ni, de ez is tanulságos lehet.16 4. táblázat A magyarországi, bánsági és erdélyi városok, mezővárosok és falvak állománya és népessége 1850-ben A tartomány (kerület) neve Pest-Budai Pozsonyi Kassai Nagyváradi Soproni Szerb-temesi Mo. összesen: Erdély

A település j ogállása Város Mezőváros Falu 10 88 1160 23 154 2655 86 38 2414 90 13 1288 177 11 3120 8 65 823 103 660 11460 25 65 2754

Ház Össznépesség 251.085 1,538.904 237.670 1,582.155 227.049 1,374.367 252.292 1,434.402 246.131 1,729.323 243.547 1.398.997 1457.774 9,058.148 419.863 2,061.910

13

Az osztrák abszolutisztikus-polgári jogszemléletű statisztika összeállítói nem voltak feltétlenül tekintettel a magyar történelmi alkotmányban gyökerező városi, mezővárosi kiváltságokra. így 1850-ben a városok (Städte) kategóriájába sorolták a volt szabad királyi városok mellett a legjelentősebb, rendezett tanácsú mezővárosokat is, miáltal a kimutatott városállomány az 1828 körüli számhoz képest megkétszereződött. A mezővárosok (Märkte) száma ezúttal 660 lévén, némi csökkenés konstatálható a 32 évvel korábbi 684 vásárhelyhez képest, azonban 52 korábbi oppidum most magasabb osztályba lépett, a városok közé került. A falvak száma (11.460), nehezen vethető össze az 1828 körüli 9.117 possessióval: majdnem annyi ez, mintha valamennyi akkori népes puszta (2.846 praedium) időközben községgé alakult volna, ami elképzelhetetlen. Az 1857. október 1-én tartott birodalmi cenzus magyarországi és erdélyi városállományra összesíthető adatai jelentősen eltérnek a 7 évvel korábbitól. Ennek jórészt az az oka, hogy a nagyvárosokkal összeépült 115 elővárost (Vorstädte) ezúttal külön települési kategóriaként mutatták ki, de most a falvak (Dörfer) száma (9361) is sokkal közelebb van az 1828-ban kimutatott, reális adathoz (9117). Mindenesetre ezek a jelentős eltérések felvetik a korabeli állami hivatalok település kategorizálásnak megbízhatatlanságát is, de ez egy külön vizsgálatot érdemelne. 5. táblázat A magyarországi, bánsági és erdélyi városok, mezővárosok és falvak állománya és népessége 1857-ben A tartomány A település jogállása (kerület) neve Város Előváros Mezőváros 24 Pest-Budai 10 91 24 Pozsonyi 20 158 14 90 Kassai 39 5 6 100 Nagyváradi Soproni 8 15 199 7 32 76 Szerb-temesi 115 714 Mo. összesen: 89 24 16 79 Erdély

Falu 714 2323 2233 1074 2308 709 9361 2622

Ház 274.506 249.482 233.485 284.357 267.878 264.758 1,574.466 452.875

Össznépesség 1,769.451 1,651.171 1,343.386 1,547.548 1,814.229 1.526.105 9,651.890 2,172.748

Az egyes mezővárosok népességszámát az 1850-es népszámlálás közzétett köteteiből nem lehet megállapítani és összesíteni sem. Az 1857-es népszámlálás közli viszont a 2000 főnél nagyobb lakosságú helységek névsorát, amit a lehetőségekhez képest összesítettünk. (Megjegyezzük, hogy a feldolgozott jegyzék nem különbözteti meg egymástól a mezővárosokat és elővárosokat!)

14

Az első és mindjárt igen meglepő jelenség az, hogy Magyarországon (a Bánsággal együtt) majdnem annyi (440) falunak (Dorf) volt több, mint 2000 lakosa, mint ahány városnak (Stadt) és mezővárosnak (Markt) összesen (443). Erdéllyel együtt pedig a nagyfalvak száma (501) meg is haladta a határérték feletti kiemelt jogállású települések számát (495). Az Alföldön még 10 ezresnél nagyobb népességű falut is regisztráltak, a Békés-Csanádban fekvő Orosházát, míg Erdély legnépesebb községe a Brassó melletti csángó Hosszúfalu népessége elérte az 5 ezret is. 6. táblázat A 2000 lakos feletti magyarországi, bánsági és erdélyi városok, mezővárosok és falvak népességszám szerinti megoszlása 1857-ben . Népességszám 2.000 - 5.000 5.001 - 10.000 10.001 - 20.000 20.001 - 30.000 30.001 - 40.000 40.001 - 50.000 50.001 - 60.000 60.001 - 70.000 130.001 -140.000 Összesen.

Város (Erd.) 40 (9) 27 (4) 17 (2) 6 (2) 2 2 1 1 1 97 (17)

Mezőváros (Erd.) 286 (31) 75 (4) 32 4 -

Falu (Erd.) 473 (60) 27 0) 1 -

-

-

-

-

-

-

-

-

-

1

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

398

(35)

501

(61)

A városok között kiemelkedett Pest (131 ezer), Szeged (63 ezer), Buda (55 ezer) és Pozsony (44 ezer) lakosával, ezek nagy- és középvárosokká alakultak. Másfelől viszont a 2-10 ezer lakosú kisvárosok száma (67=69,07%) elérte a regisztrált városállomány 2/3-át. A 2 ezer lakosnál nagyobb magyarországi mezővárosok népességét közigazgatási kerületenként is bemutatjuk. A 10 ezer lakosnál nagyobb mezővárosok közül 26 (81,25%) ezúttal is az alföldi kerületekben volt található, a Dunántúlon csak 6 (Dunaföldvár. Nagykanizsa. Mohács. Pápa. Szekszárd. Veszprém), a két felvidéki (pozsonyi, kassai) kerületben viszont egyetlen ilyen népes mezőváros sem akadt.

15

7. táblázat A magyarországi és erdélyi 2000 lakosnál nagyobb mezővárosok területi megoszlása 1857-ben Kerület neve

2-5

54 Pest-Budai Pozsonyi 47 28 Kassai 35 Nagyváradi Soproni 53 40 Szerb-temesi Mo. összesen: 257 31 Erdély

5-10 19 8 2 16 6 20 71 4

10-20 ezer 12

20-30 30-40 főben 1

40-50 1

-

-

-

-

-

-

3

-

8 6 6 32 -

-

-

-

-

4

1

-

-

Összes mezőváros 87 55 30 62 65 66 365 35

A magyarországi mezővárosok népességéről teljes áttekintést az 1863-as helységnévtár adatainak kigyűjtése és összesítése után kaphatunk. Deák Ernő elsőként gyűjtötte össze ezeket az adatokat, amit most a népesség szám szerinti megoszlás feltárása végett megismételtünk. A későbbiekben a vizsgálat szempontjai a központi funkciók feltárásával bővíthetők, mivel 1863-ra különböző forrásokból össze lehet gyűjteni az egyes helységek népességszámán kívül a megyei- és adóigazgatási szervek központjaira, a felsőbb iskolákra, az egyesületekre, pénzintézetekre, patikákra, a vasút- és hajóállomásokra vonatkozó adatokat is.17 Ez a magyar szerzők által (monogramjuk: B.-R.-A.-P.) összeállított helynévlexikon minősítése során a hazai közjogot és a történelmileg kifejlődött települési jogállást vette alapul, így sokkal jobban összevethető Ludovicus Nagy adataival és minősítésével, mint az 1850-es és 1857-es osztrák statisztikusoké. Mint említettük, 48 szabad királyi várost, továbbá 726 mezővárost számoltunk össze a Partiummal kiegészített Magyarországon. Ez nem egyezik Deák Emő kitűnő munkája eredményével, aki 713 mezővárost (a horvát-szlavón megyékben 79, Erdélyben 58 oppidumot) összesített.18 A városok és mezővárosok száma e kötet alapján már hitelesen állapítható meg: az oppidumok számbeli növekedése 1828 (684) és 1863 (726) között valójában 6,14%-os volt.

16

8. táblázat Magyarország szabad királyi városainak, rendezett tanácsú mezővárosainak és mezővárosainak népesség szerinti megoszlása (1863) Népességszám 1 - 500 501 - 1.000 1.001 - 2.000 2.001 - 5.000 5.001 - 10.000 10.001 - 20.000 20.001 - 30.000 30.001 - 40.000 40.001 - 50.000 50.000 -100.000 100.000 felett Összesen:

Szabad királyi v á r -

-

-

-

3 6,25% 15 31,25% 8 16,67% 11 22,92% 4 8,33% 1 2,08% 3 6,25% 2 4,17% 1 2.08% 48 100%

Rendezett tanácsú 0 s o k -

5 14 36 25 27 2 -

1

-

4,54% 12,73% 32,73% 22,73% 24,54% 1,82% -

0,91%

-

-

-

-

110

100%

Mezővárosok 12 87 225 220 61 8 3 -

1,95% 14,12% 36,53% 35,71% 9,90% 1,30% 0,49% -

-

-

-

-

_

616

_

100%

Az 1863-as Helységnévtár népességre vonatkozó adatai többnyire azonosak az 1857-es osztrák népszámlálás eredményeivel, de sokszor kerek számot, tehát becsléstjelentenek. Saját számításunk szerint: a 48 szabad királyi városban 811 ezer (24,28%) a 110 rendezett tanácsú mezővárosban 825 ezer (24,70%) a 616 mezővárosban 1 millió 704 ezer (51.02%f tehát a 774 kiemelt jogállású településen 3 millió 340 ezer (100%) lakos élt.19 Az ország hat kerületének népessége 1857-ben a Partium és Erdély nélkül 9 millió 652 ezer főt tett ki, az Erdélytől 1860-ban ismét visszacsatolt Partium (Kraszna, Közép-Szolnok, Zaránd) fő közigazgatási területén 178 ezer lakost mutattak ki, Transsilvániában 2 millió 173 ezren (a Részek nélkül 2 millióan) éltek. Míg 1828-ban az oppidumokban szűk kétmillió (1 millió 950 ezer) lélek élt, egy emberöltővel később az országban a Partium nélkül (vagyis az 1828-as felméréssel azonos területen) 2 millió 506 ezer mezővárosi lakost összesítettünk, ami e várostípusban tömörülő lakosság súlyának további (25,96%-ra) növekedését jelzi. A kiemelt jogállású települések zömének egyenként vett népességtömörítése 1863-ban sem volt jelentős. Ezer lakosnál is kevesebb élt 104 oppidumban (14,32%), a 2000 lakosnál kisebb mezővárosok pedig (343: 47,25%) megközelítet-

17

ték az összes oppidum felét. A viszonylag legnagyobb számban továbbra is a 20005000 lelket számláló települések voltak, mind a szabad királyi városok (15 = 31,25%), mind a mezővárosok (256 = 35,26%) között. 1828 előtt hasonló számú (összesen 14) ilyen nagyságú szabad királyi város volt, de csak 210 ekkora népességű oppidum. Az 5000-20000 lakos közötti mezővárosok száma ekkorára elérte a 121 -et (16,67%), míg 1828 körül csak 88 (12,87%) e nagyságrendbe sorolható oppidum akadt. Az Alföldön és a Bánság-Bácskában összesen 93 mezőváros népessége haladta meg az 5000 fot, ezekben összesen mintegy 996 ezer fő, átlagosan 10.925 lakos élt, az ország oppidumai összlakosságának kétötöde (39,38%) tömörült tehát a mezővárosállomány nyolcadában (12,81%). Az ország többi részén, a Felvidéken és a felföldet az alfölddel összekötő köztes övezetben csak 34 oppidum népessége érte el az 5 ezret: közülük a Dunántúlon volt 17, a Kárpátok alatti hegyes felföldek völgyeiben, bányáinál 9 nagy mezőváros alakult ki, de igen jellegzetes a "köztes övezet", a vásáröv 8 népes mezővárosa is: Nvitra, Vác, Balassagyarmat. Gyöngyös, Eger, Miskolc. Ungvár. Munkács. Immár megfigyelhető egyes szabad királyi illetve mezővárosok jelentős népességtömörítése, "középvárossá" fejlődése is: 1828 táján csak 7 civitas és 3 oppidum népessége haladta túl a 20 ezret, 1863-ban már 11 város illetve 6 mezőváros lélekszáma érte el ezt a határt. Két nagy alföldi szabad királyi város, Szeged (62 ezer) és Szabadka (55 ezer) - a korábban nagyobb Pozsony (44 ezer) és Debrecen (37 ezer) civitasokat megelőzve - több mint 50 ezres település lett, Pest pedig (már 1848 előtt) több mint 100 ezres népességű nagyvárossá vált (136 ezer lakosát mutatták ki 1863-ban). A legnépesebb oppidumok közül rendezett tanácsa volt Hódmezővásárhelynek (43 ezer lakos), Szentesnek (27 ezer), Jászberénynek (20 ezer), míg egyszerű mezővárosként igazgatták Békéscsabát (29 ezer), Makót (26 ezer) és Békést (21 ezer). A másik véglet: 12 oppidum jogállású településnek 500 lakosa sem volt, a legkisebbnek a sárosi, 300 lelkes Kecer-Kosztolányt a muraközi Stridót (350 fő) és a jeles nemesfémbányáiról híres zarándi Kőrösbánvát (380 lakos) találtuk. Megállapíthatjuk tehát az oppidumok eleve nagy - és időszakunkban egyre gyorsabban növekvő - számát és népességtömörítő szerepét. Mintegy száz alföldi nagyváros és mezőváros történészeink által jól ismert kiemelkedően magas lakosságszámával szemben azonban az országos áttekintés és összehasonlítás fényt derített arra, hogy az oppidumok fele, a felvidéki és dunántúli régióban feltűnően kis népességű volt: az egyszerű oppidumok 52,6,%-a, a rendezett tanácsú mezővárosok 17,27%-a nem érte el a 2000 fős határt sem.

18

HL A mezővárosok földesurai Az oppidumok jogállására egységesen jellemző volt, hogy földesurak joghatósága alatt álltak, ami egyrészt elválasztotta e településtípust az egyedül a királyoknak alávetett, kollektív nemességet élvező, több esetben jobbágyfalvak felett is uralgó, széles önkormányzattal felruházott szabad királyi városoktól, másrészt elvileg azonos jogi státust jelentett a szintén földesúri alávetettségű jobbágy községekkel. A mezővárosok jelentős része mindazonáltal számos fontos szabadságot, előjogot, önállóságot élvezett, ami előfeltétele is, következménye is volt lakossága nagyságának, pallérozottságának. A mezővárosok kiváltságaikat sok száz esetben a XIV-XV. században szerezték és ezeket a szabadságokat igyekeztek megőrizni több-kevesebb sikerrel a török hódoltság 150 éve, majd a kiűzésüket követő újabb másfél évszázad során. Legtöbbször maguk a leggazdagabb földesurak kezdeményezték az uralkodóknál, hogy váraik, uradalomközpontjaik lakosainak közössége vásártartási kiváltságokat, vámmentességet szerezzen, majd e privilégiumokat saját királyi kisebb haszonvételeik (vásári vám- és helypénz, boltbér-, korcsma-, pálinka- és serfőzde-, mészárszék-, malom regálék) jövedelmeinek átengedésével, továbbá a kisebb-nagyobb peres belső ügyek földesúri úriszékük helyett a helyi önkormányzat hatáskörébe utalásával is növelték.20 A földesurak rendi állása változatos volt és képviselve voltak közöttük a feudális kiváltságosok összes típusai:21 1.) Maga a királyi család birtokolta pl. a nyitrai Holicsot. Radossócot. Sasvárt. Egbellt. Krisztina főhercegnő majd Károly főherceg volt a földesura a mosoni Magyaróvárnak. Nezsidernek. Nvulasnak. Halászinak. Rajkának. Zuránvnak és a Csepel-szigeti Ráckevének. E mezővárosok számos kiváltságot, intézményt köszönhettek felséges földesuraiknak, így híres volt a holicsi majolika és a sasvári kartongyár, jeles mezőgazdasági akadémiát alapítottak Óváron, mintauradalmakat fejlesztettek ki, így lakosaik szépen megvagyonosodtak. 2.) A korona birtokait képezték az Óbuda-Szentendre valamint a VisegrádNagvmaros-Zsámbék központú uradalmak, Borsodban Miskolc és Diósgyőr, Mezőkövesd. Mezőkeresztes oppidumok, a máramarosi sóbányák körzetében fekvő 5 ősi magyar kiváltságos mezőváros továbbá az 1772-ben Mária Terézia által az országhoz visszacsatolt 16 szepesi város, végül a tiszamelléki koronái szabad kerület 5-10 ezer magyar és szerb lakosú, dúsföldű mezővárosai: Magyarbecse. Magvarkanizsa. Ada. Mohol. Zenta. A koronauradalmak elsősorban különböztek a kamarai (kincstári) kezelésű jószágoktól, hogy a királyi udvar fenntartására szolgáltak, ezért eladományozhatatlan, elzálogosíthatatlan "állami" birtokok voltak. így hasonlítottak a királyi család

19

birtokaihoz, de nem közvetlenül a Habsburg-ház tagjai voltak a földesurai, hanem a kamara igazgatta és kezelte jövedelmeiket. Ami azonban az e települések úrbéres viszonyait illeti, a lakosok helyzete nem sokban tért el a többi úrbéres jószágétól. Az öt máramarosi kiváltságos koronái mezőváros (Sziget, Huszt. Hosszúmezö. Técső. Visk") közönsége igen nagy szabadságot élvezett, mert tanácsaiknak egyenként is pallosjoguk volt. A lakosoknak termésükből ugyan nem kellett földesúri kilencedet adniok, csak a papi tizedet, azonban nagyon kevés saját földjük volt; családonként az 1-1,5 pozsonyi mérős átlagot sem érte el a vetésterület, illetve a rétek kaszásban mért nagysága. A nem nemes lakosok így sehol sem voltak telkes jobbágyok, csak zsellérek és lakók, akik vagy a koronauradalomtól, vagy más nemesektől béreltek földeket, kaszálókat. Bérmunkában fuvaroztak, tavasszal 3-4 hétig a Tiszán sót tutajoztak. E városokban már régen nem űztek sóbányászatot, csak a koronái uradalmak máramarosi igazgatósága és sószállító hivatala működött Szigeten, az uradalmi tiszttartóság pedig Huszton. A híres máramarosi bányászok nem e mezővárosokban, hanem a megye nagybocskói és tiszaújlaki uradalma tucatnyi falujában éltek: Aknasugatagon (183), Aknaszlatinán (126), Rónaszéken (118), Kerekhegyen (48), Királyvölgyben (47), Sófalván (44) és Sándorfalván (33) összesen 599 sóvágót, Kabolapolvánán (Gyertyánliget), Borsán és Zserapenvben összesen 56 bányászt és 26 szénégetőt, Felsövisson és másutt 200 favágót írt össze az 1828-as conscriptio. 1828-ban Szigeten 202 iparos dolgozott, a családfők 37%-a. Sokan voltak, nem volt számukra elegendő munka, így földet is műveltek. Huszton is kimutattak 40 kézművest, a családfők éppen 10%-át. E két városban 4-4 forgalmas országos és élénk hetivásárt tartottak, főleg Szigeten gyűlt össze sok nép. A többi mezőváros, főként Hosszúmező - falusias jellegű maradt, bár Técsőn és Visken is tartottak 2 illetve 4 országos sokadalmat. Mind az öt közösség - a nemesekkel megosztva élvezte a regálék (vásárok, korcsmák, malmok) többszáz forintos jövedelmét, ami jelentős kiváltságot képezett. E mezővárosok szabadalmas volta nem mindig helyi társadalmuk pallérozottságában, hanem az önkormányzat széles hatáskörében, szép jövedelmeiben nyilvánult meg, ami iskolák, kórházak, polgári egyletek fenntartását tette lehetővé Szigeten és Huszton.22 3.) A kamarai mezővárosok közé is több tucatnyi helység tartozott 1828-ban. Eredetüket tekintve királyi nagyobb haszonvételek (regálék), - elsősorban nemesfém-, vas-, sóbányák - körül alakultak ki jelentősebb kamarai birtokok, de a fiúágon kihalt, "magvaszakadt" családok jószágai vagy hűtlenség miatt a kuruc felkelések után elkobzott birtokok is a kincstár kezelésébe kerültek. A rendek 1608-ban törvénybe foglaltatták, hogy a királynak e birtokokat el lehet, sőt, el is kell adományoznia. Jellegzetes csoportjukat, a 20 liptói, barsi, zólyomi szepesi, krassói kamarai bányamezővárost alább még bemutatjuk. További felvidéki, de

20

nem bányaváros jellegű kiváltságos kézműves és kereskedő városkák voltak pl. a Pozsony melletti, 2600 magyar lakta, 1405 és 1465 között szabad királyi városi rangot élvező, a pozsonyi várkapitányságnál évente fizetett 806 forint cenzus ellenében minden földet, regálét szabadon használó, földesurat nem uraló Somorja továbbá a Károly Róbert által 1340-ben szabaddá tett és azóta földesurat szintén nem ismerő, 1200-1300 szorgalmas "tót" lakosú, papírmalmairól nevezetes Zólyomlipcse. A kamara uralgott a 2500 lelkes, híres piarista iskolaváros, papírmalom és fazekas telep, forgalmas vásárhely Rózsahegy (Rosenberg, Ruzomberok), a régi vár alatti kis Dobronviva felett. A hatalmas Rákóczi-Bercsényi birtokok elkobzásával, 1740 után végleg a Kamara kezébe került az ungvári uradalom 60 helysége, a XIX. század elejéig azonban csak Ungvár, Nagvberezna,23 illetve a hegyaljai borvidéken Tokaj és Tarcal maradtak a Kamara kezén, több mezővárost az uradalommal együtt időközben eladományoztak. Kincstári birtokot képezett továbbá a sószállításban kulcsszerepű Szolnok és a szlovák-román ajkú, 10 ezer lakosú csanádi paraszti mezőváros, Nagylak is. Jeles kamarai uradalom volt az árvái, amelyhez szinte az egész megye tartozott 6 mezővárosával (Árvaváralja. Alsókubin stb.) együtt. A legnagyobb kincstári jószágok azonban a Bácskában és a töröktől csak 1718ban visszafoglalt és fél évszázadon át a Kamara által kezelt Bánátban alakultak ki: Bács megyében a népes és termékeny földű Apatin. Bezdán. Kula. Torontál megyében a kikindai szabadalmas kamarai kerület székhelye Nagykikinda és Franyova, Melence. Mokrin nevű oppidumai továbbá Nagvbecskerek. a német Csatád. Újpécs és Zichvház, két népes bolgár város, Óbesenvő és a temesi Vinga, ugyancsak Temes megyében a német Detta, Kudric. Moritzfeld. Rékás. a németmagyar-román Lippa. végül Szentandrás. Versec. Krassóban a kis Németfacset. a népes, 1795 után egyesített Német- és Oláhlugos. Valamennyi telepítése alkalmával nyert kiváltságokat és önkormányzati szabadságokat élvező, termékeny határú népes paraszti és iparos mezőváros volt.24 A kamarai uradalmak jogállásának, úrbéri viszonyainak jellemzője volt, hogy a királyt mint eszmei birtokost képviselő helyi kamarai hatóságok megtartották a felügyeletet a mezővárosok magisztrátusainak legitimálása, jelentősebb polgári és büntetőügyei másodfokú elbírálása és a pallosjog gyakorlása felett. Ugyanakkor e mezővárosoknak tudtunkkal mindegyike az úrbéri szolgáltatások teljesítésére robotmentesítő szerződést kötött és tartós vagy örökbérletbe vette a regálékat. 4.) Szent István adományait szinte minden uralkodó folytatta, így sok oppidum került a katolikus ("részben a görög egyesült) egyház birtokába, mint érseki, püspöki székhely illetve püspöki, káptalani uradalmak feje. Számukat az 1828-as helységnévtár alapján legalább 50-re becsülhetjük.25

21

Az egyházmegyék székvárosai jogállási tekintetben három csoportba sorolhatók: a.) szabad királyi városi kiváltságokkal volt felruházva a hercegprímás Esztergoma és több püspöki székváros (Győr. Nagyszombat. Besztercebánya. Pécs. Kassa, Nagyvárad, Székesfehérvár, Szatmárnémeti, Temesvár). b.) a székhelyek körül több egyházi mezővárosi jogállású külváros, pl. Esztergom körül 4 (Víziváros, Szenttamás, Szentgyörgy, Párkány). Nagyvárad körül 8 (Velence. Olaszi, Püspöki. Váralja, Újpécs. Szombathely. Vadkert. Szentlőrinc. Új utca), c.) további 8 egyházmegyei központ (Kalocsa és Eger érseki, Nyitra, Rozsnyó, Szepesvár. Szombathely. Vác és Veszprém püspöki rezidencia) nem kapott szabad királyi városi kiváltságokat. Földesuraik a helyi püspökségek lévén közjogilag az oppidumok közé tartoztak, mégis kánonjogi okokból, mint főpapi székhelyeket ezeket is civitasnak nevezték. Ez a kettősség sok zavart okoz a várostörténészek között, de a magyarázat tisztázza a helyzetet. Püspökségek, káptalanok uradalmainak központjai is számos esetben élveztek vásártartási jogot pl. a jeles kereskedőhely Mohács (a pécsi püspöké), a barokk pompájú Sümeg, ahonnan Tapolcát is igazgatták, (a veszprémi egyházé), a győri egyházmegye birtokát képezte a várkeszői domínium feje Szany, továbbá egyedi birtokként a szorgos németek lakta Fertőrákos és a bortermelő mosoni Védenv. A besztercebányai püspökség 18 helységét igazgatta Garamszentkeresztből. Nyitrának szolgált két oppidum, az elmagyarosodott birtokfő Mocsonok és a módos szlovákok lakta kis Radosna. a nyitrai káptalan 13 helységét Szkacsánból irányították. A nagyváradi egyházmegyéhez tartozott a bihari Bél. Belényes. Csatár, két bányamezőváros Vaskoh. Rézbánva, a Csanádi püspök jeles birtoka volt a népes és tehetős Makó. Az esztergomi érsekség uradalmain is számos mezővárost találunk pl. a nyitrai Érsekújvárt és a közeli Gutát, a honti Nagybörzsönyt és Ipolvszalkát valamint a nógrádi Érsekvadkertet. A kalocsai érsekség oppiduma volt a termékeny földű, sokác Bács és sváb Hajós, hajdúszabadságai elvesztése után az egri érsekség alá vetették Tiszapolgár lakosait, a vasvári káptalan uralgott Vasvár felett. Birtokos, nem kolduló szerzetesrendek ősi apátságai, prépostságai, kollégiumai, konventjei székhelyeiből és birtokközpontjaiból az évszázadok során jó két tucatnyi oppidum jött létre. így a XIX. század elején is a bencéseké volt a Dunántúlon Szentmárton (=Pannonhalma), Tihany, a zalavári bencés apáté Zalaapáti és Nagykapornak, a szombathelyi püspök és a helybeli prépostság és perjel jószágközpontját képezte a Vas megyei Pápóc, végül Biharország erdélyi határán az ősi bencés apátságé maradt Szentjób mezőváros. A ciszterciek Szentgotthárd. Zirc, és részben a Zagyva menti Pásztó oppidumok birtokosai voltak, a premontrei prépost-

22

ságok Csorna, Tűrje, a Kassa melletti Jászó. Lelesz és Királvhelmec felett uralgtak. A világi és szerzetesi egyházi uradalmak, mezővárosok úrbéri viszonyai, társadalmi rétegződése nem tért el tipikus módon a többi birtokos rendi csoport birtokainak helyzetétől, de gyakrabban szabályozták írott urbáriumok, szerződések a jobbágyi szolgáltatásokat, illetve haszonélvezeteket, mint a magánfbldesurak birtokain. Közös vonásuk, hogy ezen uradalmak megelégedtek a termények tizedével, nem kértek kilencedet is alattvalóiktól. Általános, ősi előjog továbbá, hogy az egyházi birtokok úriszékei alattvalóik felett vérhatalmat is gyakoroltak. 5.) A XVIII. század második felében a szerzetesrendi fennhatóságú oppidumok száma csökkent, mert előbb Mária Terézia az egyetemi alapítványt gazdagította pl. a feloszlatott jezsuiták és más rendek jószágaival (pl. Vágsellve. Znió váralj a. Pécsvárad), a bécsi Therezianum katonai akadémiának adományozta a tolnai Bátát, Bátaszéket. majd II. József 1782-ben újabb 11 oktatással, betegápolással, tudományokkal nem foglalkozó szerzetes- és apácarendet is feloszlatott és vagyonuk az új plébániák létesítését szolgáló kincstári Vallásalap kezelésébe került (pl. Cegléd. Dunafóldvár. Mágócs. Vajszló uradalomközpontok, a híres ború Somló-vásárhely. a temesi Csakovár). 6.) A legtöbb, több száz mezőváros világi főnemesi családok vártartománya, uradalma központjaként a XIV.-XV. század folyamán jött létre és századok során vagy megmaradt egyszerű, a környező falvaktól alig különböző vásárhelynek, vagy földesuraitól szolgáltatási kedvezményeket, önkormányzati és regálé élvezeti jogosítványokat szerezve és fokozatosan bővítve, pallérozott, központi szerepet betöltő, városias településsé fejlődött. A XVIII.-XIX. sz. fordulóján hg. Esterházy Miklós volt az ország legnagyobb birtokú nábobja: szinte az egész országot behálózó hitbizománya, uradalmai száma elérte a 30-at és e birtokokon félszáz oppidum felett is uralgott. Egyedül Sopron megyében 11 uradalomban 21 oppiduma, Mosonban 3, Zalában 5, Vasban 1, Tolnában 5 mezőváros rangú települése volt. Dúsgazdagnak számított a család grófi ága is (Tata. Tóváros. Simontornya, zólyomi jószágok ura stb.). Az Erdödv grófok urasága alá mintegy 20 (Vasban 5, a Felvidéken 15) oppidum, a Feste-ticsek 11, jórészt dunántúli domíniumához tucatnyi mezőváros, köztük Keszthely. Tolna. Bonyhád. Csurgó. Csáktornya tartozott. A kiterjedt gr. Batthyány család tucatnyi (Vas vármegyében 7, Baranyában, Somogyban 2-2, Komáromban, Fejérben l-l) oppidum birtokosaként szerepel a forrásokban. A Pálffy grófok, a koronázóváros örökös várkapitányai és Pozsony vármegye örökös főispánjai e megyének és környékének mintegy 15 mezővárosa felett uralgtak. A gr. Csáky család tagjai 10 felsőmagyarországi (szepesi, abaúji)

23

bányamezőváros felett földesuraskodtak a XVII. sz. közepe óta. (Alább erről részletesen szólunk!) Érdemes kiemelni, hogy valamennyi ősi magyar főnemesi és nem egy régi bene possessionatus köznemes család is pallosjoggal rendelkezett. Persze a XVTQ. sz. elejétől az uralkodónak is jóvá kellett hagynia a legsúlyosabb ítéletek végrehajtását. Végül érdekes tudni, hogy gr. Széchényi Ferenc és három fia Lajos, Pál és IsU ván 4 megyében 6 uradalom 35 helységén, mintegy 1000 jobbágytelken osztozott. Köztük mezővárosi jogállása volt Egervárnak (Vas), Barcsnak. Csokonvának. Elsősegesdnek. Marcalinak (Somogy), lyánynak. Lövőnek, Nagycenknek (Sop-ron). Valamennyi kis, legfeljebb 1-2 ezres helység volt, Marcali kivételével.26 A további példák felsorolásától elállva megállapíthatjuk, hogy a magánföldesúri mezővárosok zöme egyszerű, az összes jobbágyi úrbéri terhet viselő falusias helység volt, de számos oppidumuk közössége elérte, hogy robotszolgáltatásait, a regálék élvezetét szerződés alapján pénzzel megválthassa. IV. A mezővárosok úrbéri-önkormányzati viszonyának típusai A mezővárosok jogállását 1848-ig nem határozta meg egységes törvény, viszont annál több helyi privilégium és szokás tette változatossá és egyedivé helyzetüket. Az 1767-es Urbárium ugyan elvileg nem tett különbséget a rendezés hatálya alá vont községek és mezővárosok között "belső rend-tartásuk" szabályozása során, mindenütt jogot biztosítva a földesuraknak a bíróválasztás ellenőrzésére, az adókivetés igazságos voltának és a számadások helyességének felülvizsgálatára, azonban a gyakorlati végrehajtás útmutatója előírta a helységek ősi kiváltságainak, szerződéseinek a tiszteletben tartását, ami az önkormányzati többletjogokra éppúgy vonatkozott, mint a földesúri járadékok kedvezőbb teljesítésének és a regálék nagyobb haszonélvezetének addig kialkudott és szokásban lévő formáinak fennmaradására.27 Mégis, az 1767. évi úrbérrendezéstől az úrbéri perek lezárásáig tartó száz év során a hatóságok elég egységesen,jogi típusok szerint, a földesuraikhoz, földjeikhez fűződő úrbéri viszonyaik, szolgáltatásaik jellege és önkormányzatuk fejlettsége alapján csoportosították a civitasokat és oppidumokat. Ennek megfelelően a korabeli statisztikus, Bárándy János 1843-ban kiadott városstatisztikája így osztályozta a magyarországi és horvát-szlavón városokat:28

24

Magyar- Partium Horvát, ország szlavón

1. Szabad királyi városok 43 2. a. Püspöki polgárvárosok 8 b. Királyi, koronái, kamarai mezővárosok 33 c. Földesúri szabad polgárvárosok 8 d. Jász-kun és hajdú kerületi szabad mezővárosok 24 e. a 16 szepesi város 16 Az összes "polgárváros" 89 3. a. "Földesúri jobbágyos polgárváros" 71 b. Határőrvidéki szabad katonai község c. "Fötisztkari mezőváros" : A Bárándy által mezővárosnak nevezett helységek 71 Bárándy városnak minősített helységei 4. "Bérlős" mezővárosok 294 5. "Úrbéres" mezővárosok 296

Határőr- Összesen vidék Rész Mind

-

10 -

-

8

3 -

-

-

36 8

-

-

-

24 16

8 -

12 9

82 12 9

:

3 3 -

53

92

:

103 2 6

17 27

11 -

248 324 329

Bárándy összes "vásáros lakhelye" 901 A lakosok száma a 248 "városban" 1,910.384 fo a 324 bérlős mezővárosban 840.850 " a 329 úrbéri mezővárosban 646.994 " a 901 vásáros helyen 3,396.808 " Ezt az osztályozást, amely az úrbéri-önkormányzati viszonyok alapján kereste a közös és a megkülönböztető jegyeket, átvette a korabeli statisztikus, ifi. Palugyav Imre, majd kortársaink, Varga János és Vörös Károly29 történészek is. Meggyőződésünk szerint az úrbérrendezés utáni mezővárosok típusait alapjában véve jól és időtál lóan tükröző csoportosítás ez, bár az egyes oppidumok konkrét besorolását tekintve több hibát is találtunk benne. Mindenesetre e ma már nehezen értelmezhető, Bárándy nyelvújító buzgalmát is tükröző megnevezések némi magyarázatot, konkrét bemutatást is igényelnek. Lássuk közelebbről! Ad 2.a. A jeles szerző pl. püspöki polgárvárosoknak nevezi azt az - általunk az imént felsorolt - 8 érseki és püspöki székhelyet, amelyeket bár nem voltak szabad királyi városok, kétezer éves kánonjogi hagyomány folytán a civitas rang illetett meg és önálló közigazgatásuk volt.

25

Ad 2.b. Bárándv a királyi család birtokait illetve a koronái és kamarai mezővárosokat - jogilag indokoltan - egy csoportba sorolta. Számukat 36-ban mutatta ki, ami nagyon kevésnek tűnik, mert fentebb, más forrásokból összegyűjtve, legalább 60 ilyen oppidumot soroltunk fel. Ad 2.c. A "földesúri szabad polgárváros" elnevezéssel a szerző azt a 8 mezővárost illette, amelyek közül 6 (Gölnicbánva. Kecskemét. Nagykőrös. Nyíregyháza. Sárospatak. Szentes) úrbéres kötelezettségei alól 1836 után magát örökre megváltotta, továbbá a 2 egyházi nemesi (praedialista) szék központját, Vaj kát és Verebélvt is. E kissé mesterkélt csoportba sorolás alapja az volt, hogy ezen oppidumoknak már 1848 előtt sem volt jogilag megnevezhető földesuruk, hanem szabad községeket alkottak. Ugyanilyen alapon azonban sok-sok kuriális nemesi községet, pl. a 3200 lakosú, királyi vadászok utódai által lakott Szentgált is e csoportba lehetett volna sorolni. Megjegyezzük, hogy Erdmann Gyula figyelemre méltó kutatási eredménye szerint az örökváltság szerződések száma sokkal több volt: 1763 és 1839 között országosan 283 megváltakozási eset volt (ezek néha egész helységekre, többnyire azonban csak néhány telekre vonatkoztak), ami 5995 úrbéres telket érintett, 1839 és 1848 között pedig 80 esetben 102 telek birtokosai kötöttek a Helytartótanács jóváhagyását elnyert szerződést. Egyedül Zemplénben, a Hegyalján 4 mezőváros (Tokaj. Tarcal. Olaszliszka. Sárospatak) érte el összes földesúri szolgáltatásai végleges, kamatos kiegyenlítését.30 Bárándv ezeket a szabad királyi városi rendi jogokkal fel nem ruházott, de széles körű önkormányzati autonómiát élvező mezővárosokat genus proximum jelleggel, azaz összefoglalóan "polgárvárosoknak" nevezi, ami a rendezett tanács meglétének közös voltát emeli ki, bár úrbéri viszonyaik igen eltérőek voltak, mert pl. a királyi család, a Korona és a Kamara pallosjogot gyakorló földesurasága alá tartozó oppidumok helyzete inkább a szerződéses helységekkel, mint a szabad kerületek önálló életet élő mezővárosaival volt azonos. Ad 3.a. Bárándv a nyakatekert "földesúri jobbágvos polgárváros" megjelölést 71 magyar vármegyékbeli, 3 partiumi és 8 horvát-szlavón tartománybeli oppidumra alkalmazta. Vajon mi volt ezek jellemzője? Bárándv meghatározása szerint "a polgári ügyek intézésére és végrehajtására képes tanáccsal vagy törvényhatósággal ellátott", tehát rendezett tanácsú - eredetileg kiváltságos vagy örökszerződéses mezővárosok. A valódi választ az úrbéri-önkormányzati viszonyok elemzése adja meg. 1. A rendi jog szerint a földesurakkal szemben a legtöbb szabadságot a kiváltságos mezővárosok (oppida privilegiata) élvezték. Kutatásaink szerint Buda elvesztése után több törvény (1542:34., 1618:27., 1622:48., 1625:43., 1635:53. tc.) is előírta szabadságaik, szokásaik, mentességeik, joghatóságaik tiszteletben tartását, de

26

ezek mibenlétét csak a taksa-, harmincad- és vámmentességben jelölték meg. Később a törvények tartalma az ellenkező irányban szankcionált: az 1647:26., 30. és 81. tc. majd az 1662:5. tc. előírták, hogy bár addig királyuknak taksát nem fizettek, csak a nemesekhez hasonlóan rendkívüli hadisegélyt fizettek, a jövőben a vármegyék rovásadót vethetnek ki a szabadalmat élvező mezővárosokban és falvakban élő "nemteleneken", szabadosokon kívül a birtoktalan címerleveles, továbbá szökevény nemes lakosaikra is, hatalmaskodás esetén pedig mind az elöljáró testület, mind a polgárok a vármegyék ítélőszéke elé idézhetők. Végül az 1723:81. tc. is megerősítette a szabad királyi városok és a kiváltságos mezővárosok állami katonatartási adókötelezettségét, mentesek maradtak azonban a katonai beszállásolástól és megtarthatták egyéb, korábban nyert kiváltságaikat is. A kiváltságos mezővárosok számára a földesúri fennhatóság csupán névleges volt. Lakosaik nem robotoltak, terményeik hetedét (septima) vagy tizedét (decima) adták és csupán kis,v nem változtatható összegű (telkenként 2-5 Ft) házcenzust - a nemesek zálogösszeget, - vagy a közösségre kirótt, változtathatatlan összegű summapénzt fizettek uraiknak. Emellett a jól jövedelmező regálék (vámok, vásári helypénzek korcsmák, mészárszékek, pálinkafőzdék, malmok stb.) hasznát is kizárólag a mezővárosi közösségek élvezték, a névleges földesurak ui. szokásjog alapján lemondtak e nem kis hasznot jelentő előjogukról. Lényeges, hogy a földesuraknak nem állt jogukban kimozdítani a lakosokat házaik, földjeik birtokából, sőt, a polgárok saját magisztrátusuk előtt szabadon adhatták, vehették egyes ingatlanaikat. E helységekben tehát nem voltak szabott nagyságú úrbéres telkek, nem volt alapjuk az úrbéres viszonyoknak. A választott elöljárók - a főbírák, a magisztrátus - tanácsa teljes szuverenitást élvezett a városban élő nemesek és nem nemesek közigazgatási és bírói ügyeinek intézésében, sok szabadalmas mezőváros még pallosjoggal is élt. Végül az elöljárók önállóan, a földesúri tisztek nélkül vetették ki a közterheket, kezelték a regálé bevételeket, tartották fenn az egyházi intézményeket, iskolákat stb.31 A kiváltságos mezővárosok állományát elsőként Deák Ernő vette számba.32 Mint megállapította, egyszerűbb volt a kiváltságos kerületek tipikus szabadalmas városainak az azonosítása, míg a vármegyék területén elszórt egyedi különleges helyzetű oppidumokat (einzelne Marktflecken) egyelőre nem lehet számszerűen összesíteni. Egyelőre mi sem tudjuk elvégezni e nagy számú helyi mélyfúrást szükségelő munkát, de igyekeztünk alaposan feldolgozni Fényes Elek 185l-es helységnévtárának városleírásait.33 Hozzátesszük, eddig Bárándv adatait sem ellenőrizték tételesen, ami szintén követelménye a helyzet tisztázásának. Deák Ernő az 1780-1918 közötti korszakban az alábbi privilegizált mezővárosokat, illetve 1848 után rendezett tanácsú városokat mutatta ki:

27

I. Dunántúl (Kaposvár, Mohács, Nagykanizsa, Pápa, Szekszárd, Szombathely, Veszprém, Zalaegerszeg) 8 helység II. Felvidék (Beregszász, Dobsina, Duránd, Érsekújvár, Felka, Gnézda, Gölnicbánya, Igló, Jolsva, Leibic, Léva, Losonc, Mateóc, Ménhard, Munkács, Nagyrőce, Németlipcse, Nyitra, Ólubló, Podolin, Poprád, Rimaszombat, Rózsahegy, Rozsnyó, Ruszkin, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Somorja, Stósz, Strázsa, Svedlér, Szepesbéla, Szepesolaszi, Szepesszombat, Szepesváralja, Szomolnok, Ungvár, Zsolna) 38 helység III. Nagyalföld és Bánság (Cegléd, Csongrád, Eger, Fehértemplom, Gyöngyös, Gyula, Hajdúböszörmény, Hajdúdorog, Hajdúhadház, Hajdúnánás, Jászárokszállás, Jászberény, Kalocsa, Karánsebes, Karcag, Kiskunfélegyháza, Kiskunhalas, Kisújszállás, Kunhegyes, Kunszentmárton, Lúgos, Magyarkanizsa, Makó, Máramarossziget, Mezőtúr, Nagybecskerek, Nagykároly, Nagykikinda, Nagykőrös, Nyíregyháza, Óbuda, Szentendre, Szentes, Szilágysomlyó, Szolnok, Túrkeve, Újpest, Vác, Vámospércs, Vinga, Zenta, Zilah) 42 helység Deák Ernő összesen tehát 88 magyarországi és partiumi kiváltságos mezővárost emel ki, amelyek között 8 érseki, püspöki székhely civitas, 16 szepesi, 6 hajdú, 2 jász, 2 kiskun, 5 nagykun kerületi város volt (megjegyezzük, hogy Ludovicus Nagy további 3 jász - Apáti. Kisér. Ladánv -, 3 kiskun - Fülöpszállás. Szentmiklós. Szabadszállás - és 1 nagykun - Madaras - oppidumot és még 6 jász és 3 kiskun possessiot sorolt fel). A további 55 privilegizált mezőváros között megkülönböztethetünk 8 felső-magyarországi kiváltságos bányamezővárost (Dobsina. Gölnicbánya. Jolsva, Nagyrőce, Németlipcse, Stósz, Svedlér. Szomolnok). volt köztük további 19 kamarai és koronái, illetve vallásalapítványi birtokot képező oppidum, privilegiatum, végül egyházi földesúré volt 5 nem püspöki székhely jellegű (Kaposvár. Mohács, Szekszárd. Érsekújvár, Makó), magánföldesuraké további 15 kiváltságos mezőváros (Nagykanizsa. Pápa, Szekszárd, Beregszász, Léva, Losonc. Munkács. Nagykároly. Rimaszombat. Sátoraljaújhely, az 1831-ben alapított Újpest. Zsolna. Csongrád. Gyöngyös, Gyula) és a 6 önmagát megváltó, említett mezőváros. Mielőtt e helységsor vizsgálatát elvégeznénk, tegyünk egy kis történelmi visszatekintést! Honnan eredtek az 1711-1848 között élvezett kiváltságos mezővárosi jogok? a.) Korábbi, a végvárak XVII. század végi helyzetét vizsgáló kutatásaink alapján megállapíthatjuk, hogy e helységek jelentős része a török háborúk idején királyi végvár volt. A XVII. században nem földesúri, hanem királyi joghatóság alatt álltak, meghatározó szerepű lakosai: a zsoldjegyzékbe vett végvári katonák. A lovas és gyalogos tiszteknek, vitézeknek a hiányzó zsold pótlása és megélhetésük biztosí-

28

tása végett a végvárak határában szántókat, réteket osztottak, élhettek a regálék jövedelmeivel is, ezeket a jövedelmeket utódaik a 18. században - a végházakat a török kiűzése után magánbirtokként visszakapó földesurak hozzájárulásával - jórészt megtarthatták. A "hajdúszabadságok" robotmentességet, pusztán levélhordási, kíséretadási kötelezettséget, katona beszállásolási-, vámmentességet, regálé haszonvételt jelentettek és egyes volt végvárak régi és új telepítésű lakosainak. Ilyen hajdúkiváltságokat őrzött számos bihari helység (pl. Kismarja. Nagysza-lonta) majd 1687-1691 között szabadságokat nyert pl. Ikervár. Városhídvég, a nógrádi Gács. Szécsénv. Fülek, a nyitrai Érsekújvár régi, illetve újonnan települt katonanépe, elismerték a töröktől visszafoglalt tolnai, baranyai végvárakba telepített magyar katonák jogait is.34 Az úrbérrendezés után azonban csak kevés őrizte meg ősi végvári szabadságai lényegét (pl. Érsekújvár. Igal, Kapuvár. Kaposvár. Léva. Munkács. Nagykanizsa. Nagykároly. Pápa. Szentgrót. Szolnok. Ungvár. Városhídvég. Várpalota. Vasvár. Zalaegerszeg). b.) Másodszor, mint legismertebbek, a privilegizált oppidumok tipikus csoportját képezték az ún. szabad kerületekben lévő népes, jómódú helységek; mind a 16 szepesi város, a 6 hajdúváros, az 1745-ös redemptio után szabaddá vált Jászság és két Kunság nagyobb települései. A jász-kun kerületek névleges ura és tényleges főbírája a nádor volt, a szabad lakosoknak rendezett városi tanácsuk intézte belső ügyeiket, a kerület pedig a vármegyével azonos szinten a területi igazgatási és bírósági ügyeket.35 c.) Harmadszor jellegzetes kiváltságos mezővárosi típust alkottak az ország különféle vidékein a református egyházuk és presbitériumuk, magisztrátusuk által megtestesített önállóságukat nyakasan őrző magyar helységek; legtöbbjük az Alföldön feküdt, kívül a szabad jász-kun és hajdú kerületeken (pl. Kismarja. Kecskemét. Nagykörös. Mezőtúr. Nagyszalonta), de találunk belőlük a Felvidéken is (a hegyaljai szabad mezővárosokon kívül pl. Beregszászt. Losoncot. Miskolcot. Rimaszombatot. Sajószentpétert). d.) Végül ősi, vagy a XVIU-XIX. században drága pénzen földesurától szerzett önállóságot élvezett szerte az országban számos népes, fejlett, gazdag oppidum. Saját összesítésünket Deák Ernő jegyzékével kontrollálva ezek közé sorolható pl. Baja. Csáktornya. Dunaföldvár. Gyöngyös. Gyula, Hódmezővásárhely. Magyaróvár. Mohács. Oszlánv. Privigve. Pelsőc. Rohonc. Somorja. Szekszárd?. Tasnád. Zólyomlipcse. Zsolna. Voltak köztük katolikus, voltak vegyes vallású közösségek, mások földesuraskodtak felettük, de közös vonásuk, hogy lakosaik és választott vezetőik mindent megtettek a törekvő munka révén való boldogulás, a szabad paraszti vagy iparos-kereskedő létforma biztosítása végett. így e lakosokat már 1848 előtt sem lehetett jobbágyoknak nevezni.

29

2. A kiváltságos mezővárosokhoz igen közel álló típus a cenzualista. curialista mezővárosoké. így hívták, jellegzetes pénzbeli szolgáltatási formájuk után, azokat a mezővárosokat, amelyek zömmel kézműves, kereskedő, bányász lakosainak csupán allodiális beltelkeik voltak, melyekhez a külső határban nem tartoztak telki szántóföldek, rétek, csak esetleg bérelt földek, irtások. Az úrbéres helységeknél kedvezőbb helyzetet élveztek, mert a háztelkek pénzbeli cenzusán, taksáján kívül más szolgáltatással (robottal, kilenceddel, ajándékkal) nem tartoztak földesuraiknak. Ez a jogviszony földesurak és szabad költözésű "szabadosok" (libertini) között alakult ki, ugyanúgy nem volt tehát úrbéri jellegű, mint a kiváltságos mezővárosoké, hanem majorsági, állami adóktól mentes földekre vonatkozó magánjogi függést jelentett.36 Bár úrbéri viszonyaik és társadalmi szekezetük alapján egyértelműen speciális típust alkottak - nem úrbéres, nem kiváltságos, hanem allodiális beltelkeket cenzusért bérlő szabadosok lakta oppidumok voltak - Bárándy ezeket nem számította önálló mezővárostípusnak. Deák Ernő viszont a kiváltságos mezővárosok egyik csoportjának tekinti a Zensual-Marktflecken-eket és felsorolja többjüket (Bán, Bodrogkeresztúr, Cegléd, Hibbe, Légrád, Mád, Mezőtúr. Németpróna. Olaszliszka, Ráckeve. Raiec, Szántó-Abaúj, Tállva. Tarcal).37 Ez a lista nyilván bővíthető. a.) Eredetük a török korba vagy még korábbra nyúlik vissza. A végvárakon kívül a gazdag főurak, köznemesek lakásául szolgáló magánvárak, továbbá vár jellegű püspöki székhelyek alatt gyakran alakultak ki körülkerített, jól védett "váralják" (oppida subarcensia, podhradze). Az ilyen területen emelt nem nemesi lakóházak jellegzetesen kuriális, taksás jogviszonyban álltak a XVII-XVIII. században.38 E váralják, volt végvárak helyén kialakult curialis mezővárosokat az 1720-as conscriptio alapján összesíteni lehet: országosan legalább 39 volt belőlük, a legtöbb Zalában (7= Csobánc. Kapornak, Szécsisziget. Szegvár. Szentgrót, Szigliget. Keszthely) és Nógrádban (6= Divénv. Fülek, Gácsváralja. Nagyoroszi. Nógrád, Szécsénv) Ezek mind végvárak voltak egykor, csakúgy, mint a barsi Léva, a borsodi Ónod és Szendrő, a vasi Egervár és a bihari hajdútelepek, Kismarja és Sarkad. Túróéban is 6 oppidum curiale akadt (Mosóc. Szucsánv, Tótpróna. Túrán. Turócszentmárton, Znióváralia) a Győr melletti Hédervár. Ezek között már több az - ; - - 39 uri maganvar. Azonban az 1767-es Urbárium bevezetése és a jobbágyterhek egységesítése után jó részük kuriális jellegét elvesztve átminősült úrbéres, adózó helységgé. Még 1828-ban is őrizte azonban e jellegét pl. Szigetvár és Városhídvég Somogyban, Vasvár és a vele egybeépült Tizenháromváros nevű oppidum Vasban.40 b.) A legforgalmasabb vásárhelyek és céhes központok mellett a királyi kiváltsággal felruházott manufaktúrák és kamarai bányák mellett jöttek létre cenzualista mezővárosok, Nógrádban pl. a Losonc melletti posztó-, és cukorgyáráról híres

30

Gács és a kézműiparosok lakta Losonctugár volt ilyen helység.41 Zemplénben a 2700 lakosú Homonna. Liptóban a 2 ezer lelkes kamarai birtok Hibbe. Trencsénben a 2600 lelkes Bán(ovce) és a csinos, 3 ezer lakosú Rajec oppidumokban az urbárium mindenkit zsellérnek minősített és szinte minden családfő kézműiparral, kereskedéssel foglalkozott.42 c.) A népes és gazdag hegyaljai mezővárosokban; Bodrogkeresztúron. Erdöbénvén. Mádon. Sárospatakon. Tarcalon. Tállván. Tokajban. Tolcsván sem írtak össze teljes jobbágyokat, csak zselléreket, lakókat. Itt is cenzualisták voltak a beltelkeket birtokoló nemes és nemtelen lakosok, a szabad adás-vétel jogát gyakorolva. A határokban elfogytak a szántók, mivel szinte minden talpalatnyi földet szőlővel telepítették be. E gazdagodó települések közül 1828-ban még nem mindnek volt rendezett tanácsa, de később megszervezték az önálló közigazgatást, sőt - mint utaltunk rá - Tokaj. Tarcal. majd Olaszliszka és Sárospatak önváltságot is fizetett és szabad mezőváros lett már 1848 előtt.43 Ad 3.b-c. A szabad katonai községek (urbes militares) 1751 és 1794 között iparos és kereskedő lakosokkal benépesített telepek voltak a délvidéki - bánsági, bácskai, szlavóniai és horvátországi - határőrvidék ezredeinek szállásterületén. E 12 polgári község (Fehértemplom és Pancsova a Bánátban, Belovár. Karlopago. Kostanyica. Zeng a horvát, míg Bród. Ivanic. Karlóca. Petrinya. Pétervárad és Zimony a szlavón területen) nem tartozott a vármegyékhez. A határőrvidéket ui. másfélszáz éven át az Udvari Haditanács igazgatta, a katonaparasztság belső igazgatási ügyeit pedig a falusi kenézek, kapitánysági fökenézek önállóan intézték. Volt ezen kívül e vidéken 9 katonai jellegű ún. főtisztkari mezőváros (pl. Vinkovce. Mitrovic. Titel) is. Mindkét településtípus rendelkezett tehát a polgári ügyek intézésére képes helyi hatósággal és vásáijoggal is, tehát rendezett tanácsú mezővárosnak tekinthetők.44 Ad 4. Bárándv "bérlős mezővárosnak" nevezett 291 magyarországi és 3 magyar tengermelléki, továbbá 2 partiumi, 11 határőrvidéki és 17 horvát-szlavón vásáros helyet. Jellemzőjükként kiemelte, hogy ideiglenes szerződést kötöttek földesuraikkal, a telkek után járó szolgáltatásokról. A tényleges úrbéri joggyakorlat alapján ez a típus azonosítható a szerződéses mezővárosokkal, amelyeket latin szóval kontraktualista vagy taksás mezővárosoknak is neveztek. Az úrbérrendezés előtt és végrehajtása után is jelentős számban jöttek létre kölcsönösen előnyös úrbéri szerződések. A földesurak és a lakosok közösségei írásos kontraktusban megegyeztek egymással a telkek nagyságáról és az úrbéri szolgáltatások teljesítésének mikéntjéről. E szerződések mindig jelentős kedvezményt hoztak a paraszti közösségeknek, mert minden esetben a terhes és megalázó robotkötelezettség teljes, vagy majdnem teljes egészének a pénzbeli megváltását, továbbá a regálé haszonélvezetek többségének vagy mindegyikének átengedését jelentették. A

31

terményjáradékok természetbeni beszedése többnyire fennmaradt, azonban a cenzust vagy summát maga a közösség elöljárósága vetette ki, ami fokozta a testület önállóságát. Kiemelendő, hogy a szerződéses jobbágyok mindig szabad menetelt élveztek.45 Minthogy a cenzusfizetés jellemző volt az említett két típus, a kiváltságos és a cenzualista helységek szolgáltatásaira is, hangsúlyozni kell, hogy a szerződéses mezővárosokban, községekben mindenütt kialakultak az úrbéres, állami, megyei adó alapot képező, szabott méretű szántó és rét tartozékokkal ellátott jobbágytelkek. vagyis itt úrbéres, nem majorsági földek után járó adókról, népességről van szó. A XVIII. században különös jelentőségük volt a betelepítési szerződéseknek. A töröktől visszafoglalt alföldi, dél-dunántúli, alföldi, bácskai, bánáti, szlavóniai vidékeken részben belső vándorlás, telepítés, részben - az 1723:18.tc. alapján külföldiekkel való benépesítés által sok száz, addig elhagyatott puszta vált újra megművelt földdé, alakult népes községgé, mezővárossá. Nem a jelentőségének megfelelően ismert, hogy az 1767-es országos úrbérrendezés végrehajtási útmutatója 26. §-a előírta az eljáró hivatalos megbízottaknak, amennyiben a lakosok bemutatnak nekik szabad menetelű emberekkel, betelepülésükkor, örök időkre kötött szerződést vagy "helyesen készült" urbáriumot, illetve a lakosok "magukat kiváltságokkal felruházott helységeknek állítják", akkor a megyéknek és a Helytartótanácsnak illetve az udvari hivataloknak alaposan meg kell vizsgálniok ezek szokásban és gyakorlatban létét, a kontraktus vagy urbárium szabályos voltát, és ha ez bebizonyosult, a hatóságok elismerték e szerződések, urbáriumok, privilégiumok úrbérpótló jellegét és további érvényben maradását. Ez a gyakorlatban a királynő Urbáriumában előírt terheknél kedvezőbb feltételeket - a robot megváltását, a regálék szélesebb élvezetét - engedett meg a jobbágyoknak. Kiemelendő még, hogy a királynő lehetővé tette, sőt, különösen szorgalmazta is új, robotmegváltó szerződések megkötését "abban az esetben, ha az alattvalók nem parasztok, hanem mezővárosi lakosok (oppidani), nagyobb részt kereskedők és kézművesek voltak és eladdig soha nem szorították őket úrbéri terhekre és szerződésekre. Ezek a rendelkezések széles teret nyitottak a mezővárosoknak kedvezőbb helyzetbe kerülésük, pallérozódásuk előmozdítására, amivel Bárándy és Palugvav tanúsága szerint mintegy 50 kiváltságos és közel 300 szerződéses mezőváros élt is! E szerződéses ("bérlős") mezővárosok Sáros, Csongrád, Győr és Komárom kivételével minden megyében, kerületben fellelhetők. Többségben voltak Borsod (6), Bihar (19), Bars (8), Hont (8), Liptó (9), Nógrád (6), Nyitra (24), Trencsén (18), Zólyom (9) illetve Sopron (27) vármegyék oppidumai között. A felvidéki megyék földesurai alighanem e szerződéses kedvezményekkel is marasztalni kívánták me-

32

zővárosi lakosaikat, míg Sopron megyében talán a dúsgazdag főúri birtokosok kegye, talán Bécs közelsége lehetett az ok 46 Ad 5. Az úrbéres, azaz rendes úrbéri szolgáltatásokat teljesítő mezővárosok számát Bárándv Magyarországon 296-ban, a Partiumban 6, a horvát-szlavón megyékben 27-ben jelölte meg. Ez volt tehát a leggyakoribb oppidumtípus, de egyáltalán nem tette ki a mezővárosok többségét, hanem kb. egyharmadát. Voltaképpen ugyanolyan paraszti közösségek éltek ezekben, mint a jobbágyközségekben. A telkes gazdák úrbéres jogállású, katonai, vármegyei, egyházi adóknak alávetett telkekhez tartozó, szabott nagyságú szántókat, réteket, szorgalmi földeket (szőlőket, irtásokat) műveltek, több-kevesebb jószágot tartottak, a zsellérek pedig kapálással, bérmunkával, fuvarozással igyekeztek pénzt keresni. Az úrbérrendezés után sem változott szolgáltatásaik jellege, mert a robotterheket továbbra is vállalniok kellett, természetben adták meg a kilencedet, tizedet, a járadékok súlya, mennyisége azonban módosult. Közismert, hogy főleg a korábbi robotterheket növelte számtalan úrbéres község, mezőváros esetében a királynő rendelkezése. Sok termékeny és tágas határú mezővárosban a földesurak helybeli majorságának robotigénye akadályozta meg a kedvezőbb, szerződéses viszony létrejöttét. Fontos hangsúlyozni, hogy nem közvetlenül az úrbéri felmérést (17671773) követően, hanem. - főként a közbirtokos helységekben - csak a határ arányosítási és a tagosítási pere hosszadalmas lefolytatása és befejezése után, az új szabályozás szerinti jobbágvtelkek kimérésével együtt került sor az Urbárium szolgáltatási mércéjének bevezetésére. E kérdésnek könyvtárnyi irodalma van, azonban a helytörténészek csak igen ritkán veszik figyelembe az úrbéri tabellák összeállítása és a tényleges alkalmazás közötti sok éves, évtizedes eltérést. Területi megoszlásuk a Dunántúlon és Kelet- Magyarországon mutat jellegzetes tömörüléseket. Többségben voltak Vas (29), Somogy (27), Veszprém (7), Fejér (12), Tolna (12), Moson (9), Győr (4), Komárom (4) illetve Arad (13), Heves (12), Sáros (12), Szabolcs(12), Szatmár (10) vármegyékben, viszonylag sok ilyen fejletlen önállóságú oppidum volt még Zala (16) és Pozsony (15) megyékben, meglepő módon Pest-Pilis-Solt központi vármegyében (10) és Zemplénben (11). Érdekes, de az állandó elvándorlással indokolható módon a Felvidéken voltak azok a vármegyék, ahol egyetlen úrbéres mezőváros sem akadt (Árva, Gömör, Hont, Liptó, Trencsén, Turóc, Zólyom), ahol minden oppidum élvezett valamilyen típusú úrbéri-önkormányzati kedvezményt.47 V. A mezővárosok különleges társadalmi rétegekkel jellemezhető típusai A mezővárosok, mint központi, területszervező funkciókat ellátó települések lakosságuk rétegződését tekintve általában eltértek a túlnyomórészt parasztok lakta

33

környező falvaktól, bár nagyobb részükben többségben voltak a mezőgazdasággal foglakozó családfok. Közhely a kézműves és kereskedő népesség, a céhek, a vásárok jelentősége. Ugyancsak általánosan ismert és bőséges szakirodalommal bizonyitott a monokulturális termelés - az Alföldön a nagyállat tenyésztés, a Hegyalján, a Balaton, a Fertő tó, a Somló és a Mátra lábánál a hatalmas méretű bortermelés, de a Bánságban a dohány-, az Alföld közepén a XIX. században kiteij edő zöldség- és gyümölcs termesztés - mezőváros fejlesztő hatása.48 Az alábbiakban nem ezekkel, hanem két különleges, az 1711-1848 közötti korszakban fontos és jellemző mezőváros-típusra kívánjuk ráirányítani a figyelmet és ezek egyrészt a bányászok, kohászok lakta oppidumok, másrészt a zsidókat befogadó, illetve távol tartó mezővárosok. 1. A bányamezővárosok Az oppidumok különleges típusát képezték a bányamezővárosok (oppida metallica, oppida montana). A közismert 8 királyi bányaváros mellett ezek létezése sem nagyon tudott, pedig több tucatnyi, a korabeli Magyarország egymástól távoli bányavidékein kialakult kiváltságos településről van szó, ahol igen jövedelmező, sokrétű bányászati, kohászati és fémipari tevékenységet folytattak és lakosságuk társadalmi összetétele is érdekes sajátosságokat mutatott. A nemesfémek, ércek és a só kitermeléséből a királyi kincstár számára alapvetően fontos jövedelmek származtak. A bányajog ún. királyi nagyobb haszonvétel (beneficium regale major) lévén a bányák királyi tulajdont képeztek és bányász településeknek is zömmel a Királyi Kamara volt a földesuruk. Voltak azonban magánföldesúri bányamezővárosok, falvak is, ti. ha magánbirtokosok földjein találtak aranyat, ezüstöt, rezet stb., a Kamara haszonbérszerződést kötött a nemesurakkal, akik a bányaadót (urbura) megfizetve és elismerve, hogy a kiásott nemesércekkel maguk nem kereskedhetnek, hanem kizárólag a Kamarának adhatják el szabott áron, számos bányát nyithattak és szép haszonra tehettek szert. A bányászok ősi, a Kamara rendelete által a XVIII. század elején eltörölt, de 1820-ban újra bevezetett kiváltságai közé tartozott a kizárólag saját bányahatóság alá rendeltség, a mentesség a személyi adóktól, katonáskodástól, beszállásolástól, előfogattól, ami elősegítette a bányászok nemzedékeinek fennmaradását. A szakirodalom Wenzel Gusztáv nyomán a "bányavárosok" három típusáról, szabad királyi, királyi és földesúri bányavárosokról beszél. A "királyi bányavárosok" azonosak az oppida metallica (montana) típussal, de helyesebb elnevezésük lenne a kamarai bányamezőváros. A "földesúri bányavárosok" jogállása és igazgatása valóban megegyezett a mezővárosokkal, de a kamarai bányakerületek fennhatósága kiterjedt az itteni bányákra, kohókra is.49

34

A Királyi Kamara az ország bányáit négy bányakerületbe beosztva felügyelte, igazgatta. 1.) A legnagyobb múltú, még az Árpád-korban kialakult és kiváltságolt, Selmecbánya székhelyű alsó-magyarországi bányakerületben volt a 8-ból 7 királyi szabadalmat élvező bányaváros: Selmec-. Körmöc-. Beszterce-. Béla-. Baka-. Újés Ligetbánya. A kerület sok tízezer márkányi ezüstöt, aranyat, rezet, ólmot, továbbá vasat és ritka érceket kitermelő bányákban és kiolvasztó kohóknál, hutáknál, hámoroknál 1840 körül 10-12 ezer, - a magánműhelyeket is beszámítva kb. 20 ezer - ember dolgozott. Igazgatásilag e kerülethez tartoztak a Besztercebánya melletti, 1400 szlovák bányász által benépesített Úrvölgve kamarai bányamezőváros és a mindössze 350 lakosú község, Taiova is, ahol a legfinomabb réz- és ezüstolvasztók működtek. A legnagyobb liptói vasbányák székhelyei voltak: a 400 lakosú Hradek. egyúttal a kamarai prefektúra és vasügyi hivatal központja, a 2200 lelkes Németlipcse, ahol nemesfémeket már nem, vasat és antimont még sokat bányásztak, továbbá a nagy fűrészmalmokat üzemeltető 1100-1200 lakosú Tarnóc és Szilnic. valamennyi kamarai mezőváros (egyúttal jeles vásárhely). Ugyanitt találunk még két, arany- és ezüstbányáiról híres, szomszédos oppidumot: az 500 lakosú Királvbóca a Kamara, a 600 lelkes Szentivánvbóca viszont - ahol a szorgalmas lakosok az üveghutánál és vászonszövéssel is foglalkoztak -, a Szent-Ivány család birtokát képezte. Végül a Vallásalap birtokaihoz tartozó, 2300 német lakosú, barsi Velka Polja (Hochwiesen) mezővárosban is "nem megvetendő" ezüst- ón- és ólombányák üzemeltek, de a források nem nevezik bányamezővárosnak. 2.) A felső-magyarországi bányakerület székhelye Szomolnok és illetékességi területén - Szepes, Gömör, Torna, Abaúj, Sáros, Zemplén, Borsod vármegyékben fekvő jelentősebb helységek, mind szabadalmas bányamezővárosok voltak.50 A kb. 4 ezer német polgárral, ún. Gründlerrel benépesített csinos szepesi bányavárosban, Szomolnokon (Schmölnitz) működött a kamarai bányakerületi főfelügyelőség és -törvényszék, egy bánya- és pénzverő hivatal, egy-egy bánya-, kohóés erdőigazgatóság továbbá postahivatal. A bányászpolgárok 1806 óta színházat tartottak fenn, éves kalendáriumot adtak ki. Meglepő módon e fejlett ipari központban, ahol már az 1828-as összeírás is 80 önálló kézművest regisztrált, 1848-ig nem tartottak országos és hetivásárokat, csupán 1860 után hirdettek évi 5 sokadalmat. A mellette lévő, de önálló katolikus plébániát képező Szomolnokhután mintegy 1400-an éltek és dolgoztak a híres rézolvasztókban, hámoroknál, a rézpénzverő házban, továbbá 1828-ban 15-en önálló kézművesként. A szepesi Gölnic. helyettes bányaigazgatósági és bányatörvényszéki székhely népesebb volt a fölérendelt Szomolnoknál is: a szlovák és német lakossága az 1825. évi 4600-ről 1850-re 5000-re növekedett. Gazdasága alapjait a 6 vas- és

35

rézbánya, a 3 vaskohó, 2 vashámor és a híres vasszeggyártás képezte: 1828-ban 240 kézművest, köztük 124 kovácsot mutattak itt ki, 1850 körül 22 műhelyben 175 szegkovács továbbá 4 rézkovács is dolgozott. Országos vásárokat nem rendeztek itt, viszont 1828-ban már heti két napon tartottak piacot, ami a lakosok állandó élelmiszer igényét jelzi. A tehetős és művelt közösség földesuraitól, a gróf Csákv családtól 1838-ban úrbérileg örökösen megváltotta magát és szabad várossá vált, sőt, 1844-ben elérte a szabad királyi bányavárosi rang odaadományozását is pallosjoggal -, azonban ennek becikkelyezésére már nem került sor. A Csáky-nemzetség, továbbá az itteni szép kastélyában élő Gundelfingerek uralgtak az 1800 főnyi, vegyesen szlovák-német Krompach (Korompa) bányavároson. A serénykedő Gründlerek a bányákban, a vashámoroknál dolgoztak, emellett gyolcsszövéssel, mézneveléssel, zsindelykészítéssel is foglalkoztak. A XVII. század végétől két országos vásárát jelzik a kalendáriumok. 1845-ben e módos város is örökváltság szerződést kötött földesuraival. Jeles réz- és gálicbányák voltak három, alig ezer lakosú ruszin falu határában is: a Csáky-birtok Szlovinkán 8 aknában, a Máriássyak által birtokolt Zavadkán és Paracson (Pórács) 2 aknában dolgoztak. Nem ismeretes, hogy e községek is élvezték-e a bányászok minden kiváltságát. A szepesi német kamarai bányamezővárosok közül a 2500 lakosú Svedlért rézbányái, papír- és lisztmalmai, az 1500 fős lakosságú Stószt gazdag vasbányái és hámorai tették híressé. Az 1828-as országos összeírás előbbiben 331, utóbbiban 86 bányászt, továbbá 20 illetve 33 kézművest regisztrált. Wagendrüssel (Merény) 2400 lakosa, jeles vasbányái és - hámorai magánföldesurakat, a Máriássv nemzetséget illették. A lakosok 60 éves jogvédő pereskedést zártak le úgy, hogy 120 ezer forinttal megváltották magukat a földesúri terhektől. A 2100 lelkes Remete (Einsiedl, Mnisek) gazdag vasbányái pedig, ahol 1828-ban 198 bányászt és 50 iparost írtak össze, a Csakvak tulajdonában voltak. E város tehetős Gründler polgársága előbb, 1794-ben a kisebb és nagyobb királyi regálékat vette örökbérletbe, 1839-ben pedig 138 ezer forinttal teljesen megváltotta földesúri terheit. Svedléren, Stószon és Remetén régtől fogva l-l sokadalmat rendeztek évente, 1863-ban Remete és Wagendrüssel már 4-4 országos vásárt tartott. Gömör, Abaúj és Borsod vármegyék kamarai illetve koronabirtokot képező szabadalmas bányamezővárosai a magyar vasipar ekkoriban rohamossá váló fejlődésének Krassó megye mellett fő színterét képezték. A mintegy 5 ezer lelkes, vegyes szlovák-német Dobsina szabadalmas bányamezővárosban a föld mélyéből a nagy tömegű vasérc mellett sok rezet, cinóbert, azbesztet is felszínre hoztak, híres volt az itteni papírmalom is. A 4 sokadalom jelentős forgalmat bonyolított le. A közeli, szabadalmas Csetneken készült a helyi bányákból kitermelt legjobb minőségű vas az országban. Eme oppidum szlovák

36

lakossága az 1828 körüli 1650-ről 1850-ig 2300 főre nőtt, majd a recesszió miatt 1863-ig 1250 főre csökkent. A virágkor az 1840-es években bontakozott ki, amikor a sok köznemes és módos polgár lakta városban 200 kereskedő és iparos is dolgozott, a lakosok élénk vas-, bor-, gabona-, szalonna- és sajtkereskedést bonyolítottak, vállaltak hosszú fuvarokat is. Tiszolc (Teisholz) a reformkorban 3200 lakosú vegyes szlovák-német bányamezőváros volt, jelentős gránit-, márvány- és vasbányákkal, nagy teljesítményű királyi vashámorokkal, híres papírmalmokkal, jónevű posztósokkal. A lakosok kiválóan értettek a juhsajt készítéséhez is. A piactéren évente 4 forgalmas országos vásárt rendeztek, a város evangélikus püspöki székhelyként és jeles iskolavárosként is központi szerepet játszott. Az abaúji Alsómecenzéfet. a jászói prépostság ősi, 3300-3400 német által benépesített birtokát is oppidum metallicum ranggal illette Ludovicus Nagy 1828-as helységnévtára.51 Összenőtt a szintén német és hasonlóan a jászói apátság jószágát képező, 2000 lakosú Felsőmecenzéffel. ahol a vashámorokban nagy tömegű patkót, tűzhelyt állítottak elő. Kassa városa volt a földesura a 700 fos népességű Hámor községnek Abaúj és Szepes határán, ahol jelentős vasbánya és hámor termelt. ígló, a 16 szepesi város kerületének közigazgatási központja és legnagyobbika (1828-ban 5900, 1850 körül 6200 lakossal) rendezett utcáival, jeles középületeivel az egyik legpolgárosodottabb kiváltságos oppidum volt Magyarországon. Inkább ipara: cserépedény-, tégla- és papírgyára, liszt-, fürész- és kallómalmai tették híressé, de erdős határában számos kitűnő terméket előállító vas- és rézhámor is üzemelt. Határában 4 réz és gálic aknát műveltek; ritka, értékes festékkobaltot is kitermeltek. Hasonlóképpen a gömöri Rozsnyó közvetlen határában sem művelték már a középkorban oly jeles nemesfémbányákat, csupán némi "piskolcot" (mercuriumot), cinóbert, festékkobaltot, kénesőt ástak ki a földből. A 6100 főnyi, többségében magyar lakosságú város elsősorban mint püspöki székhely és több jeles egyházi és világi, katolikus és evangélikus tanintézet fenntartója volt kiemelkedő. A rozsnyóiak többsége kézművességből és kereskedelemből élt, a város több mint 600 iparosa között kiemelkedtek a tímárok, a kékfestők, a gyertyakészítők, keresettek voltak kőedénygyára cikkei is. A város méretéhez képest óriási kereskedelmét évi 3 országos vásáránál nagyobb mértékben a forgalmas hetivásárokon bonyolította le. Jászó, a Kassa melletti 1600 lakosú magyar mezőváros hajdan bányaváros volt, de csak a híres márványbányák maradtak fenn. Földesura maga a helybeli híres premontrei prépostság volt. Híres, a kassaiakkal vetekedő vashámora volt, ezen kívül is számos mesterember dolgozott a városban. Négy országos vására fontos színtere volt az alföld és felföld közötti sertéskereskedelemnek.

37

A bihari, Fekete-Kőrös menti Vaskoh. a váradi katolikus püspök mezővárosa alig 500-700 román és magyar lakosa a vadregényes határban kiépített vízkerék meghajtású vashámorban tevékenykedett, az évi 1500 bécsi mázsa kemény vasból a kovácsok ásókat, szántóvasakat készítettek. Élelmet nem termesztettek, hanem a szombati hetivásárokon vették meg a szükséges gabonát, olcsó juhot és kecskét, továbbá a bolti termékeket. A borsodi nehézipar egyre terebélyesedő központja Diósgyőrben és hatalmas, 30 ezer magyar holdas bükki erdeiben alakult ki. Az ősi koronabirtokot képező mezővárosban 1828-ban kb. 3200, 1850 előtt 2900, 1863 előtt 3050, zömmel magyar lakos élt, kamarai prefektúra működött. Fényes Elek leírása szerint 1848 körül a népesség változatos társadalmi összetételű volt52: nemes és honoratior 203 családfő volt, a 20 1/8 úrbéri telken 137 jobbágycsalád szorongott, szőlő és gyümölcstermesztéssel, fuvarozással egészítve ki kenyerét, a 34 mesterember 20 segéddel és 11 inassal dolgozott, egyetlen kereskedő tevékenykedett. A lakosság zömét rendi csoportosítás szerint a 450 házas és 20 házatlan zsellér képezte, akik a különböző bérmunkákból, így mész- és faszénégetésből, fuvarozásból, gyári munkásként, szőlőkapálásból éltek. A mezőváros határában, Bükk mélyén, a négy nagy gyár működött. A diósgyőri papírgyári részvénytársaságnál átlagosan 70-80 helybeli munkást foglalkoztattak, kitűnő minőségű terméket állítottak elő. Az Újhuta-gyertyánvölgyi. magáncégként működő, üvegkemencénél 9 munkás fehér és zöld üvegeket, táblaüveget gyártott, a Kamara szomszédos répáshutai telepén 20 favágó és hamuzsírégető dolgozott. A kies fekvésű Szinva patak hajtotta Alsó- és Felsőhámor korabeli szinten grandiózus vasolvasztó kemencéje mellett működő tíz gépkalapácsát, ahol 90 képzett vaskohász és 40 állandóan, illetve 20-30 időszakosan foglalkoztatott favágó, szénégető, kőműves, fuvaros dolgozott. E gyár részvényeinek többségét a kincstár, kisebbségét magánszemélyek birtokolták, ezért a bányatörvény szerint a szomolnoki bányafoigazgatóság gyakorolta a felügyeletet. Ugyanezen bányakerülethez tartozott végül a sárosi Sóvár kamarai mezőváros ősi sóbányája. A 2700 lakos közül 150 férfi a régi, híres sófozdében dolgozott és évente több mint 100 ezer bécsi mázsa sót párolt, sokan pedig a kamarai erdőkben fát vágtak a medencék fűtéséhez. E bányamezővárosok és községek kiemelkedő jelentőségű érdekképviseleti szerve volt az 1748-ban alakított Felsőmagyarországi Bányapolgárság, melynek illetékessége kiterjedt Szepes, Gömör, Abaúj, Sáros megyék bányásztelepüléseire, a nemesfém bányák mellett a réz-, kobalt- és antimonbányákra is. Már 1752-ben elérték, hogy a kamara kedvező áron vegye át a kitermelt érceket, a napóleoni háborúk alatt pedig katonaállítási mentességet szereztek, amiről később önként és

38

hazafiságból mondtak le. E szövetség híres elnöke volt 1827-1872 között gr. Andrássv György, a nagy gömöri vasipar telepítő.53 3.) A harmadik bányakerület Kelet-Magyarországon, a Szatmár, Bihar, Máramaros vármegyei bányákat igazgatta. A székhely, az 5000 lakosú, zömmel magyarlakta Nagybánya (Asszonvpataka) a szabad királyi bányavárosok kiváltságait élvezte, itt működött a királyi kerületi bányafelügyelőség és bányatörvényszék, továbbá egy sóház, postahivatal és minorita gimnázium. Az itteni gazdag és híres kereszthegyi aranybányából került ki a híres, N.B. jelű arany, ekkor már kisebb mennyiségben, mint a középkorban. Felsőbánya bányamezőváros 1828-ban 4300, 20 évvel később 4500, zömében magyar lakosa élvezte a bányász kiváltságokat, azaz mentesek voltak az adóktól és katonai szolgáltatásoktól. Itt székelt egy helyettes bányahivatal és törvényszék. Bőségesen hoztak itt a felszínre aranyat, ezüstöt, rezet, ritkábban ónt, cinóbert, piskolcot, ként, gálicot, és emellett kohók és huták is működtek a határban. A 600 lelkes Kapnik is kamarai bányamezővárosi jogokat élvezett, földesura egyrészt Szatmár vármegye, másrészt a partiumi Kővár kerület volt, itt volt a neves Magyar- és Ferenc-akna. Mellettük ércolvasztó huták és kohók üzemeltek, csakúgy, mint két községben, az 1000 lelkes Laposbányán és Oláhlaposon. E bányakerület bányáiban, hutáiban, hámoraiban 1840 körül összesen 10-12 ezer munkás dolgozott, akik évi 4-500 márka aranyat, 20 ezer márka ezüstöt, sok ezer bécsi mázsa ólmot, rezet, vasat állítottak elő.54 4.) A bánsági bányakerület székhelye, Oravica alá 6 Krassó vármegyei kamarai és 1 bihari bányamezőváros volt rendelve.55 A 3700 főnyi, felében román, felében német népességű Németoravicán székelt a bánsági kerületi bányaigazgatóság és a fő bányatörvényszék, valamint az erdőigazgatóság, míg bányaügyi hivatal és helyettes bányabíróság a kis Gladnát kivéve valamennyi alárendelt bányamezővárosban ülésezett. Oravica határában ezüst, réz- és vasbányák működtek, a többségében román, kisebb részben román mezővárosokban: Dognácskán (2000 fő) a híresen gazdag Simon-Júdás aknában rezet, egy másik hegyből márványt, Németszászka (2000 fő) határában sok rezet, vasat, ónt és márványt, a Duna menti Új-Moldava (2500 fő) környékén igen tiszta rezet és más érceket hoztak a felszínre, a kis Németgladnán (200-220 lélek) réz- és vasbányák, Német-Resicán (1100) valamint Bogsánban (1800 fő) vasbányák, vaskohók és hámorok üzemeltek. A krassói bányákat, vas- és rézműveket nagyrészt magántársaságok üzemeltették, a kitermelt érceket azonban csak a királyi bányahivatalokban lehetett beváltani. Közös jellemzőjük volt e vadregényes hegyi bányatelepeknek, hogy a lakosaik egyáltalán nem foglalkoztak földműveléssel, de vásárokat sem mindenütt és csak

39

későn rendezhettek: Oravica 1819-ben, a kis Németgladna (220 fő) 1817-ben, Bogsán 1832-ben, Németszászka pedig 1834-ben kapott először vásárkiváltságot. A bánsági kerület XVIII. században még gazdag bányái a reformkorra kezdtek kimerülni, de még 1840 körül is 4-5000, foként román bányász dolgozott bennük, és főleg a réz- és ólomtermelésben volt jelentőségük az itteni kamarai üzemeknek. A gyökeres fordulatot az 1855. esztendő hozta, amikor az Osztrák-Magyar Vasúttársaság megvásárolta a bányakamarától a bánsági 8 bányakerületet, köztük Német-Resicát. Német-Oravicát. Németgladnát. Dognácskát. Resica lett a központ, ahol világszínvonalú vasolvasztókat, öntödéket, acélgyárakat építettek. A város lakossága az 1846. évi 700-ról 1849-re 2800-ra, 1857-re 4650-re, 1881-re közel 8000-re nőtt. Végül a váradi püspök birtokát képező, bihari, 1000-1200 román és német lakosú Rézbánya is nevezetes volt arany, ezüst, réz- és ólomtermeléséről. A bányákra, amelyek a kincstár és 8 magánszemély birtokában voltak, igazgatásilag egy hegymester ügyelt fel. A kitűnő minőségű termékeket nyersen kellett elszállítani, mivel az egyházi földesúr drága pénzen adta el a környező hatalmas erdők fáját.56 Magyarország kamarai tulajdonban vagy legalább kamarai bányaigazgatási felügyelet alatt lévő bányamezővárosainak a száma tehát elérte a 3 5-öt, összlakosságuk pedig a 72-75 ezret. Az ország kamarai és magánbányáiban, kohói és hámorai mellett Horváth Mihály forrásai szerint a XIX. sz. első felében mintegy 50 ezer bányász és munkás dolgozott.57 Teljes joggal tekinthetjük tehát ezeket a sajátos kiváltságokkal felruházott, külön igazgatási szervezet alá rendelt, jellegzetesen iparosodott, a polgárosodás alapjait megteremtő településeket a mezővárosok különös típusának. 2. A zsidókat kitiltó és befogadó mezővárosok A zsidó vallásúak a feudális jogrend szerint 1848-ig megtűrt népességet alkottak Magyarországon. Törvények és szokások sora tiltotta a földvásárlást, a királyi nagyobb haszonvételt képező nemesfém-, só- és puskapor kereskedést továbbá a céhtagságot, a vámok és malmok bérlését. így megélhetési forrásul csupán a terményfelvásárló kereskedelem, néhány mesterség, földesurak kisebb haszonvételét képező korcsma- mészárszék, pálinka- és serfőzde árendálás, valamint egyes mesterségek (pl. üveges, tímár) gyakorlása maradt. XVII.-XVIII. századi hazai jogviszonyaikat a kameralisztikus gazdaságpolitika jegyében az I. Lipót és III. Károly királyok által többször megerősített bányatörvények és rendeletek határozták meg. E jogszabályok - állítólagos nemesfém hamisításaikra hivatkozva kollektive - megtiltották az izraelitáknak, hogy a Királyi Kamara érdekkörébe tartozó bányavárosokban és 7 mérföldes (kb. 53 km) körzetük-

40

ben megtelepedjenek vagy akár csak vásárokon megjelenjenek. E rendeletek betartását a buzgó királyi hivatalnokok először az 1720-as, majd az 1770-es évtizedben is - a bányászat fejlesztésére hivatkozva - újból szigorúan ellenőrizték és végrehajtatták. így a szabad királyi városokban és körzetükben - Zólyom, Bars, Hont, és Gömör vármegyék egész területén, valamint Nógrád Ipolytól északabbra eső vidékein - 1840-ig egyáltalán nem vagy csak különleges engedéllyel lakhattak zsidók. Végre az 1840. évi XXIX. tc. törölte el e korlátozást, a bányavárosok területét kivéve másutt megengedte az izraeliták megtelepedését.58 Ennek megfelelően az 1828-as helységnévtár a királyi bányavárosokban és a négy bányakerület körzetében, tehát Zólyom, Gömör és Krassó vármegyékben, illetve a 16 szepesi szabad városban, egyetlen zsidó lakost sem regisztrált, Bars (3 faluban 41 fő) és Hont (Ipolyságon 7 fő) vármegyékben pedig csak igen kevesen és kivételesen éltek.59 De a zsidók feltűnő hiánya jellemezte ekkor még a kiváltságos kerületeket is: mint említettük, a szepesi városokban senkit, a Jászságban csupán 6, az egész Nagykunságban 15, a hat hajdúváros 50 ezer lakosa között összesen 190 izraelita vallású embert írtak össze. A római katolikus egyházmegyei székhelyek is elzárkóztak a zsidók betelepedésének engedélyezésétől az 1840 előtti másfél évszázadban. Ludovicus Nagy szerint60 Esztergom. Kalocsa és Eger érseki, valamint Győr. Rozsnyó. Besztercebánya és Szatmárnémeti püspöki városokban egy zsidó sem élt és minimális volt a számuk Kassán (5 fő), Vácott (9 fő), Pécsett (16 fo), Székesfehérvárott (19 fő) és tulajdonképpen Szombathelyen (56 fo) és Nyitrán belül (98 fó) is. Mindössze Veszprémbe (619 fo) és a Nagyváraddal összenőtt ikervárosokba (868 fo) bocsátottak be ekkoráig nagyobb számú Mózes-vallású közösséget az egyházi földesurak. Ennek az egységes ellenállásnak talán kánonjogi okai is lehettek. Jól ismert Debrecen és Miskolc, nem ismeretlen Losonc és Rimaszombat, valamint más református vezetésű mezővárosok 1840 előtti elzárkózása és a feloldó törvény bevezetése elleni tiltakozása sem. E városok törzsökös népessége maga is szorgalmasan kereskedett, ezért vetélytársakat látott a zömmel szegény vagy kispénzes, mégis tömegénél fogva jelentős tőkeerőt képviselő zsidó közösségekben.61 E korlátozások közvetlen ellenhatásának tudható be, hogy számos tilalmazott város, püspöki székhely közvetlen szomszédságában olyan oppidumok, voltaképpen külvárosok fejlődtek ki, amelyekben akadálytalanul megtelepedhettek a zsidó kereskedők. így az egyházi központ civitasok közül Esztergomnak Szenttamás nevű önálló mezővárosi igazgatású külvárosában 258 zsidó (az összlakosság 14,2%-a) élt, a Győr melletti kis faluban, Győrszigeten 569 (21,1%) izraelitát írtak össze, a Nyitra külvárosának számító Páruca községben (1272 fó, 60,9%) tömörült, míg a nagyváradi zsidók két elővárosban, Olasziban és Velencében éltek.

41

A kiemelkedő jelentőségű vásárközpont, Losonc tőszomszédjában, Losonctugárban 45-50 fős zsidó közösség telepedett meg az itteni tekintélyes földesúr, Szilassy József septemvir engedélyével.62 Az egyik legnépesebb oppidumban, Miskolcon 1828 körül csak 367 izraelita élt, alig többen, mint a felettébb gazdag "görög" közösség (317 fó). Ezzel függ össze, hogy a szomszédos kiváltságos Sajószentpéteren 676 (19,2%), a közeli faluban, Hejőcsabán pedig 1243 (46,3%!) zsidó talált megélhetést. A zsidó kereskedőket és iparosokat nagy számban tömörítő mezővárosok zöme azonban földesúri védelem és támogatás mellett jött létre és fejlődött a XVIII. században különleges társadalmi összetételű településekké. Közismertek az Esterházyak, Batthyányak, Zichyek által a kereskedelem fejlesztése érdekében telepített és a jó jövedelem miatt védelmezett (Schutzjud) Nyugat-magyarországi mezővárosok, falvak. Sopron megyében 1828-ban különösen nagyszámú zsidó közösségeket regisztráltak a hg. Esterházy Miklós féle hitbizomány Nagymarton (1452 fó 35,5%), Sopronkeresztúr (1000 fó - 40,0%) és Kabold (746 fó - 49,1%) oppidumaiban, továbbá két községben Csáván (528 fó - 57,0%) és Lackenbachban (726 fó - 54,5%). Vas vármegye mezővárosai közül kitűnik e téren a Batthyányak rohonci (789 fó - 20,6%), szalonaki (600 fó - 42,0%) és németúivári (507 fó 19,6%) izraelita hitközsége, valamint a jórészt a domonkos rendhez tartozó Vasvár (507 fó - 19,6%). Moson megyében hg. Esterházy két mezővárosában, Köpcsénvben (666 fó - 27,2%) és Boldogasszonyban (581 fó - 32,4%), továbbá Zichy-Ferraris gróf Pozsonnyal szemben fekvő oroszvári (511 fó - 24,4%) birtokán telepedtek meg nagyobb számban Mózes-vallásúak. A Dunántúlon jelentős zsidó hitközségek alakultak ki 1828-ra még az Esterházyak grófi ágának birtokközpontjában, a 13 ezres népességű kiváltságos Pápán (2672 fó - 20,2%) és Batthyány Fülöp gazdag kereskedővárosában, Nagykanizsán (1038 fó - 17,6%). Tolnában a népes vásárairól ismert Bonyhád két gazdag köznemes ura, a Perczel és a Kleigl család támogatta egy önálló igazgatású, népes (1662 fó - 35,8%) zsidó község fejlődését, a 8300 lakosú, nagyszámú közbirtokos köznemes tette ugyanezt Pakson (639 fö - 8,8%), a Fejér megyei kis Lovasberénvben pedig a gr. Czirákv család évszázados birtokféjlesztése eredményeként tevékenykedett egyre több zsidó kereskedő, kézműves (1828=965 fó 23,5%, 1850=1240 lélek). A királyi család sem vetette meg a birtokaira letelepített zsidóktól szedett türelmi taksát és regálé-árenda jövedelmeket. Károly főherceg birtokai központjára, az ország legfőbb gabonavásárai színhelyére, Magyaróvárra ugyan nem engedett zsidókat, azonban Rajkán (431 fó - 15,.3%) népes izraelita telep épülhetett. Az uralkodó mintabirtokának központjában, a Morva menti Holicson már Ludovicus

42

Nagy szerint is sok izraelita élt (842 fö= 19,43%), de számuk 1850-re tovább nőtt (1001 fö= 22,17%), jelezve a kereskedelem virágzását. A felvidéki mezővárosok között is számos akadt, ahol erős héber közösség alakult ki. Pozsony vármegyében a névadó főváros híres zsidónegyedében élt az ország második legnagyobb zsidó közössége (3197 fő - 8,6%), de a közeli Stomfán (643 fó - 19,1%) és Galántán (559 fő - 30,2%) is sokan találtak megélhetést. Nyitrában a beckói uradalomhoz tartozó Vágújhelv 1828-ban élt 5400 lakosa között nem kevesebb, mint 2221 (41,0%), 1850-ben pedig 2495 (43,0%) zsidót regisztráltak, a közeli Vérbőn is 631-an (20,68%) tömörültek. Mindkét mezőváros igen fontos köztes övezeti vásárhely volt, ahol a morvaországi gabonakivitel gazdát cserélt. Megemlítendő még a kis megyeszékhely Liptószentmiklós. ahol a lakosok között 1828 táján 801 (46,9%!) izraelitát írtak össze. Nógrád megyében gr. Forgách János Ádám még 1725-ben engedélyezte a bányavárosokból és körzetükből elűzött 14-15 héber család megtelepedését Szécsénvben és Balassagyarmaton. Termények - gabona, gyapjú, bőr - gyűjtőkereskedelmével, házalással, korcsma-, mészárszék, pálinkafőző haszonbérlettel, jellegzetes zsidó mesterségekkel (üveges, tímár, szabó) foglalkoztak. 1828-ban a megyeszékhelyként, vásárvárosként is jelentős Gyarmaton 839 (22,73%), az állatvásárai miatt ismert Szécsényben 644 (19,22%) zsidó élt, az országos összeírás szerint közülük kereskedő, kalmár, házaló volt 86 illetve 52 családfő. 1850-re Gyarmaton már mintegy 2 ezres hitközség élt, a város lakosságának harmada, köztük 135 boltos kereskedő, házaló. Ennél többen ekkor már csak Pozsonyban (10.866 fő), Pesten (10.029 fő), Budán illetve a mezővárosok közül Óbudán. Pápán (2714 fő), Vágújhelyen (2495 fő), a Hejőcsabáról beköltözők révén Miskolcon (3944 fő) és Ungváron (2500 fó) laktak. A keleti Felvidéken nagyszámú zsidót tömörített a Hegyalján Sátoraljaújhely (1217 fö=18,59%), Mád (846 fó=14,989%) és Tolcsva (660 fó=18,19%), a híres borvidék közelében Abaújszántó (1316 fó=29,45%), és Szikszó (739 fó=19,0%), a Miskolc melletti Heiőcsaba és Sajószentpéter. Itt a zsidók főként borkereskedelemmel foglalkoztak. A későbbi Kárpátalja jellegzetes zsidólakta kisvárosai 1828ra még nem fejlődtek ki, mert Beregszászon csak 58 (1850-re már 200), Munkácson pedig 273 (1850-ben már 651) Mózes-vallású lakos élt 1828-ban. Két kiemelkedő vagyonú család ősi, névadó városába telepített népes zsidó közösséget: a Károlyiak Nagykárolyában 1796 (16,25%), a Kállayak Nagvkállójában 716 (13,40%) izraelita lakost regisztrált Ludovicus Nagy. Ugyanakkor feltűnő, hogy az Alföldön ekkor még a legnépesebb szabad királyi városokban sem volt 750 főt meghaladó zsidó közösség, a nagy szabadalmas mezővárosok alig fogadtak be izraelitákat és csak néhány földesúr engedett a remélt jövedelem csábításának: a Podmaniczky-lakhely Aszód (519 fö=22,74%)) gyap-

43

júkereskedőiről volt híres, a 30 közbirtokost uraló, népes Nagvabonv (1828-ban 673 fö=8,94%, 1850-ben 916 fö, 10,32%) gabonafelvásárlóiról. Az említett 1840-es bányatörvénnyel új jogi helyzet, több szabad tér alakult ki és jelentős földrajzi mobilitás indult meg az addig tiltott vidékekre, városokba, de ez egy külön tanulmány témája is lehetne. A fenti adatsorokkal vélhetően bebizonyítottuk, hogy a zsidókat tiltó illetve befogadó városok, mezővárosok létének figyelembe vétele az 1840 előtti évszázadban fontos és megkerülhetetlen társadalomtörténeti kérdés. Jegyzetek 1

Magyar történelmi fogalomtár szerk. Bán Péter Bp. 1989.1. köt. 282. p., n. köt. 37-38., 126., 159-160. p. Eckhardt Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Bp. 1946. 256., 273-276. p. Bácskai Vera - Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1928-ban Bp. 1984. 11-28. p. Pálmány Béla: A magyarországi mezővárosok az újkorban. A fogalom, források, feldolgozási módszerek. In: Szabad György 70. születésnapjára kiadandó emlékkönyv, szerk. Pölöskei Ferenc, Dobszay Tamás. Megjelenés alatt. 2 Bernát Tivadar - Bara Gyula - Fodor László: Világvárosok-nagyvárosok. Bp. 1973. 20-22. p. Egyed Ákos: Falu, város, civilizáció. Tanulmányok a jobbágyfelszabadítás és a kapitalizmus történetéből Erdélyben 1848-1914. Bukarest, 1981. 24-25. p. Bácskai Vera - Nagy Lajos: i.m. 45-51.

P 3

Acsády Ignác: Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában 1720-1721. Magyar Statisztikai Közlemények. Új folyam XII. köt. Bp. 1896. Gyimesi Sándor: Városok a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában Bp. 1975. 146-147., 240-243. p. 4 Gyimesi Sándor: i.m. 240-242. p. és a Magyarország történeti helységnévtára eddig megjelent megyei kötetei. 5 Dányi Dezső - Dávid Zoltán: Az első magyarországi népszámlálás 1784-1787. Bp. 1960. 22., 45., 50-51., 368-369. p. 6 Gyimesi Sándor: i.m. 146-147., 240-242. p. 7 Deák Emö: Das Städtewesen der Länder der ungarischen Krone 1780-1918 - Österreichische Akademie der Wissenschaften. Veröffentlichungen der Kommission für Wirtschafts-, Sozial- und Stadtgeschichte. II. Teil. Ausgewählte Materialen zum Städtewesen. Wien 1989.1. köt. 93. p. 8 Ludovicus Nagy: Notitiae politico-geographico-statistical Inclyti Regni Hungáriáé Partiumque eidem adnexarum Tom. I. Buda 1828. 470. p. B. Lukács Agnes: Magyarország népessége törvényhatóságok szerint az 1820-as években. Történeti Statisztikai Füzetek 1. Bp. 1979. 26. p. 9 Magyarország helynévtára i.m. n. köt. 118-874. p. alapján végzett kigyűjtésünk. 10 Illéssy János: Vásárszabadalmak jegyzéke Bp. 1900. 4-26. p. alapján végzett saját összesítésünk megjelelnt Pálmány Béla: Városok, mezővárosok - országos és hetivásárok Magyarországon 1686-1870. In: Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1990-1991. szerk. Szakács Sándor Bp. 1991. 424. p. Rúzsás Lajos: Dunántúli mezőváros fejlődés a kései feudalizmus korában In: Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 5. Kaposvár 1974.

44

11

Dányi Dezső - Dávid Zoltán: i.m. 33. p. eredetileg 431 mezőváros "lélekszám-nagyságcsoportját" közölte. A pótkötet további négy megye (Bács-Bodrog, Fejér, Pozsony, Zólyom) 38 oppidumának utólag megtalált adatait tette közzé, ezeket itt tekintetbe vettük és a kategóriákat kiegészítettük. Vö. Pótlás az első magyarországi népszámláláshoz 1784-1787. Történeti Statisztikai Tanulmányok 2. szerk. Dányi Dezső. Bp. 1975. több helyen. Tudomásunk szerint még mindig hiányoznak Abaúj-Tama, Arad, Hont, Krassó, Temes, Ugocsa, Ung végül Pozsega, Szerém, Verőce és Zágráb megyék, végül a hajdú városok egyedi adatai. 12 B. Lukács Ágnes: i.m. 26. p. 13 Ludovicus Nagy: i.m. 470. p. 14 Keleti Károly: Hazánk és népe a közgazdaság és társadalmi statisztika szempontjából. Pest 1871. és Heller Farkas: A városba tömörülés Magyarországon In: Közgazdasági Szemle 1904. 854-863., 907-923. p. Városforgalom ellemzésének ismertetése Pálmány Béla: A magyarországi mezővárósok az újkorban című megjelenés alatti munkájában. 15 Deák Ernő: i.m. 93., 98-99., 113-127. p. 16 Statistische Übersichten über die Bevölkerung und den Viehstand von Österreich nach der Zahlung von 31. October 1857. Wien 1859. által közölt kerületi adatok (Landes Übersichten: 228235., 256-261., 296., 309., 329-330., 347-349., 366-367., 392-393. p.) mellett a 2000 lakos feletti magyar és erdélyi mezővárosok nagyság csoportjait is összegyűjtöttük és feldolgoztuk (52-63. p.). Az 1850-es statisztikai adatokat az 1857-es statisztika fenti adatsorai mellől gyűjtöttük ki. 17 Magyarország helységnévtára i.m., Deák Ernő i.m. A vásárok jegyzéke, az iskolák, egyletek, vasutak, patikák katalógusának összeállítása lehetséges az 1863. évi kalendáriumokon kívül Hunfalvy János: Magyarország viszonyainak statisztikai vázlata. Statisztikai Közlemények V. köt. Pest 1863. 3-88. p. Uő.: Magyarország különböző egyletei. Statisztikai Közlemények. Pest 1863. 246-269. p. és Simon Imre: Magyar gyógyszerészek évkönyve. Temesvár 1862. alapján. 18 Deák Ernő: i.m. 93. és 113-116. p. 19 Magyarország helynévtára i.m. alapján végzett kigyűjtésünk és összesítésünk. 20 Pálmány Béla: A magyarországi mezővárosok az újkorban i.m. 21 A földesurak kigyűjtését alább főként Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára I-IV. köt. Pest 1851. korabeli müve, valamint a Magyarország történeti helységnévtára c. sorozat megjelent megyei kötetei alapján végeztük. 22 Magyar Mezőgazdasági Múzeum XV. Regeszta gyűjtemény 220. Máramaros megye 1828. 23 Neupauer Kamill: Mária Terézia úrbérrendezése Bereg, Máramaros, Ung és Ugocsa megyében. Bp. 1989. 24 Pesty Frigyes: Krassó vármegye története H/l-2. rész Bp. 1884. n. köt. 56-68., 315., 396-400. p., H/2. 46-47., 84-88., 134-135., 142-146. p. 25 Ludovicus Nagy: i.m. alapján végzett gyűjtésünk, kiegészítve Magyarország történeti helységnévtára eddig megjelent köteteinek földesurakra vonatkozó adataival. 26 Pálmány Béla: A mezőgazda. Széchenyi István. In: Széchenyi és kora szerk. Éri István Bp. 1991. 94-97. p.

45

27

Pálmány Béla: Az Urbárium előtt kötött földesúri úrbéri szerződésekről és a paraszti közösségek kiváltságleveleiről In: Rendi társadalom - polgári társadalom 2. Kutatás módszertan szerk. Erdmann Gyula. Gyula 1989. 294-297. p. 28 Bárándy János: Magyarország statisztikai összes átnézete. A magyarországi városok népességének átnézete vallásra és nyelvre tekintvén s legújabb egyház s polgármegyei összeírások szerint Bécs 1843., illetve lakosságszámait átvette a hozzáférhetőbb Palugyay Imre: Megyerendszer hajdan és most m-IV. köt. Megye kiadási rendszer s megye statistica. Pest 1848. kötete, ahonnan az adatokat kigyűjtöttük és összesítettük. 29 Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767-1849. Értekezések a történeti tudományok köréből 41. Bp. 1967. Magyarország társadalomtörténete 1790-1848. föszerk. Mérei Gyula Bp. 1980. Vörös Károly társadalomtörténeti fejezete 473-590. p. 30 Erdmann Gyula: Zemplén megye társadalma a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában In: A polgárosodás útján. Tanulmányok Magyarország társadalmának átrétegződéséhez a polgári átalakulás korában szerk. Szabad György Bp. 1990. 336-338. p. 31 Pálmány Béla: Az Urbárium előtt kötött földesúri úrbéri szerződésekről és a paraszti közösségek kiváltságleveleiről i.m. 291-293. p. 32 Deák Emő: i.m. n. köt. 115. oldalig számos helyen. 33 Fényes Elek: i.m. végzett gyűjtésünk. 34 Pálmány Béla: Végvárak Nógrád vármegyében a török kiűzése és az újratelepítés korszakában 1663-1703. A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XII. Salgótarján 1986. Strba Sándor: Érsekújvár története képekben 1545-1691. Érsekújvár 1991. 35 Varga János: i.m. 36 Pálmány Béla: Az Urbárium előtt kötött földesúri úrbéri szerződésekről és a paraszti közösségek kiváltságleveleiről i.m. 289. p. Uő.: A nógrádi mezővárosok társadalma 1820-1870. In: A polgárosodás útján. Tanulmányok Magyarország társadalmának átrétegződéséhez a polgári átalakulás korában szerk. Szabad György Bp. 1990. 189-190. p. 37 Bárándy János: i.m. Palugyay Imre: i.m. Deák Ernő: i.m. I. köt. 113-116. p. 38 Pálmány Béla: Végvárak Nógrád vármegyében a török kiűzése és az újratelepítés korszakában i.m. egésze. 39 Acsády Ignác: Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában 1720-1721. Magyar Statisztikai Közlemények Új Folyam XII. köt. Bp. 1896. alapján végzett saját összesítésünk. A jegyzék nyilván bővíthető. 40 Magyar Mezőgazdasági Múzeum Adattára XV. Somogy és Vas vármegyék 1828-as összeírásainak regesztái. 41 Pálmány Béla: A nógrádi mezővárosok társadalma 192., 206., 250., 249-288. p. 42 Fényes Elek: i.m. az említett mezővárosokról. 43 Erdmann Gyula: Zemplén megye társadalma a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában 327-329. p. 44 Bárándy János: i.m. és Deák Emő: i.m. I. köt. 105-106. p. 45 Bárándy János: i.m. és Varga János: i.m. mellett Pálmány Béla: Az Urbárium előtt kötött földesúri úrbéri szerződésekről és a paraszti közösségek kiváltságleveleiről i.m. 288-290., 298. p.

46

46

Bárándy János: i.m. és Palugyay Imre: i.m. ül. és IV. köteteiből készített saját összesítések a megyék "bérlős" illetve úrbéres mezővárosairól. 47 Varga János: i.m. Az úrbéres birtokviszonyok Magyarországon Mária Terézia korában I. köt. Dunántúl szerk. Felhő Ibolya Bp. 1970. Neupauer Kamill: i.m. és Takács Péter: Úrbéresek vallomása Szabolcsban 1772. Bp. 1991. művei mellett útmutató tanulmány Oltvai Imre: A Csanád vármegyei urbarialis küldöttség és iratai 1712-1743. In: Rendi társadalom - polgári társadalom 2. Kutatás módszertan, szerk. Erdmann Gyula Gyula 1989. 48 Orosz István: Mezővárosi fejlődés Észak-Kelet Tiszántúlon a késői feudalizmus korában In: Tanulmányok Kisvárda történetéből szerk. Ács Zoltán Kisvárda 1983. 30-35. p. 49 Magyar történeti fogalomtár i.m. 242. p. Első magyar leírásuk Horváth Mihály: Az ipar és kereskedés története Magyarországon Buda 1840. 147-150., 298-303. p. ill. Fényes Elek művei, mely utóbbiak közül e helyütt idézett munkáját hasznosítottuk. 50 Hajnóczi R. József: A szepesi bányavárosok története Bp. 1931. tanulmányát, valamint az 1828-as országos összeírás szepesi regesztáit (Magyar Mezőgazdasági Múzeum Adattára XV. regeszta-gyűjtemény) használtuk fel. 51 Ludovicus Nagy: i.m. I. köt. Abaúj megyei adatai. 52 Fényes Elek: i.m. Diósgyőr I. köt. 261-263., H. köt. 84-85., Igló H. köt. 129., Jászó n. köt. 152. P53

Hajnóczi R. József: i.m. 97-99. p. Horváth Mihály: i.m. 301-302. p. 55 Pesty Frigyes: Krassó vármegye története H/1-2. Bp. 1884. több helyen. 56 Fényes Elek: i.m. m. köt. 290. p. 57 Horváth Mihály: i.m. 298-303. p. 58 Magyar történelmi fogalomtár i.m. I. köt. 264-265. p. Virág István: A zsidók jogállása Magyarországon 1657-1780. Bp. 1935. 68-69. p. Pálmány Béla: A nógrádi mezővárosok társadalma i.m. 182-183., 242-248. p. • 59 Ludovicus Nagy: i.m. egész munkája és B. Lukács Ágnes: i.m. 18-23. p. áttekintése alapján összegyűjtött adataink. 60 Ludovicus nagy: i.m. összegyűjtött adatok. 61 Szabad György: Kossuth politikai pályája Bp. 1964. 67-68. p., Pálmány Béla: A nógrádi mezővárosok társadalma i.m. 240. p. A kitűnő Debrecen története 1693-1849. szerk. Rácz István Debrecen 1981. nem szól e kérdésről 62 Pálmány Béla: A nógrádi mezővárosok társadalmi i.m., továbbá Ludovicus Nagy: i.m. és Fényes Elek i.m. helységnévtárainak az utalt mezővárosokra vonatkozó adatai. 54

47

T. MÉREY KLÁRA: DUNÁNTÚLI KISVÁROSOK TÍPUSAI A DUALIZMUS IDEJÉN Idén másodszor van lehetőségem arra, hogy egy "kisváros-konferencián" a címben szereplő témával kapcsolatos kutatási eredményeimet összefoglalóan ismertessem. Első alkalommal - minthogy a hallgatóság nagy része más tudományágak (földrajz-, közgazdaság- és jogtudomány, szociológia stb.), illetve a közvetlen gyakorlat művelői (a mai kisvárosok vezető posztjain állók) köréből került ki - a rendező szervek elvárásainak is megfelelően - elsősorban a dunántúli kisvárosok pályáinak bemutatására törekedtem.1 Most - lévén szakmabéli, legalábbis erősen rokon szaktudománybéli a hallgatóság és remélhetően vitázó a közönség - inkább a kutatás nehézségeiről, illetve az elért kutatási eredmények mérlegeléséről szeretnék szót ejteni. Azonban itt is el kell mondanom azt, hogy e kutatás első fázisa mindenképpen rendhagyó volt. Egy földrajzi indíttatású munkához kapcsolódtam ugyanis 1988ban,2 s e munkálatok során, e tudomány felfogása szerint előre meghatározták, hogy azoknak a kisvárosoknak a körét kell megvizsgálnom, amelyeknek 1986-ban nem haladta meg a népességszáma a 30 ezer föt, s amelyek ezzel az esztendővel bezárólag emelkedtek városi rangra. Mindenképpen érdekesnek és izgalmasnak találtam ezt - a mi tudományunk szerint - "fejtetőre állított" feladatot, hiszen nem a múltból haladtam előre, hanem a megadott végeredményhez kellett igazodnom a múlt tudományos vizsgálatakor. A feladat nehézségét még fokozta, hogy a mai Dunántúl területén 39 települést érintett ez a vizsgálat, de ezek közül mindössze 10 volt olyan, amelynek neve mellett a különböző helységnévtárak nem jeleztek más, azelőtt önálló településekkel történt összevonást.3 Több olyan település van köztük, ahol két vagy több hasonló vagy közel hasonló népességszámú település összeolvadásából létesült egy (pl. Boglárlelle, Mosonmagyaróvár) vagy ahol egy "törzstelepülés" nyelte el, olvasztotta be a körülötte fekvő kisebb falvakat, népes és azelőtt önálló életet élő pusztákat (pl. Nagyatád, Marcali, Zalaszentgrót, Sárvár stb.). A várossá alakulás időpontja is roppant eltérő volt. Az e kategóriába tartozó városok közül mindössze Kőszeg státusa nyúlt vissza a XVII. századig, míg három település a két világháború közt nyerte el a városi rangot. (így szerepel ez a helységnévtárakban, noha pl. tudjuk azt, hogy Mohács és Magyaróvár a XIX. század második felében egy ideig rendezett tanácsú városként funkcionált.) E kisvárosok nagy többsége azonban az 1950-es évek után, zömmel pedig az 1970-es, sőt 1980as években emelkedett városi rangra.

Ez azonnal felveti azt a kérdést, hogy mi legyen hát akkor a kutatás tárgya? A törzstelepülés vagy az egész, már a közigazgatási egységként kialakult "város és környéke"? E vonatkozásban azt a történetileg legreálisabbnak és az időben történő összehasonlítás szempontjából legkézenfekvőbbnek látszó megoldást választottam, hogy a városiasodást magában hordozó "magot" vizsgáltam meg mindenütt. Ott, ahol két egyenlő település "házassága" alakította ki a város mai arculatát, ott mindkét "fél" történetét megvizsgáltam a kérdéses időszakban, s múltjukat a lehetőség szerint homogén források adatainak segítségével tártam fel. Ez utóbbihoz konokul ragaszkodtam, mert - meggyőződésem szerint - több települést érintő feltárás esetén - ha célunk a típusok lehetőség szerinti behatárolása, akkor csakis homogén forráshoz szabad nyúlni. Nagyon hátrányos helyzetbe kerülhetnek ugyanis olyan települések, ahol a múlt feltárása nem elég sokrétű és mély, vagy egyáltalán meg sem történt - azokkal a településekkel szemben, amelyekről vaskos monográfiák készültek, melyekben a legrészletesebb adatokat hozta felszínre az emberi szorgalom és a szülőföld szeretete. Az összehasonlítás bázisát két alapvető szöveges forrás adta és a hivatalos statisztikák. A szakemberek ebből már tudják, hogy Fényes Elek 1851-ben kiadott Geographiai Szótáráról és az 1865-66-ban közre adott ismertetéséről van szó, amelyeket kiegészítettem az 1891. évi állapotokat rögzítő Pallas Nagy Lexikonban található adatokkal.4 Mindezt pedig kiegészítette, azaz az egésznek mintegy "kemény vázát alkotta az a két táblázat, amely e települések népességszámát tekintette át 1836-tól 1890-ig a Központi Statisztikai Hivatal községenkénti adatsorai alapján. Ezt azután még kibővítettem az 1881., 1900. és 1910. évi népszámlálás demográfiai adataival és az utóbbi két év foglalkozási szerkezetét áttekintő táblázattal.5 E korreferátum számára megszabott időkeret nem engedi meg azt, hogy e kutatás eredményeit részleteiben is ismertessem, - de egyébként is a határmenti kisvárosokra vonatkozóan a közeljövőben a Vasi Szemlében, az egész anyag pedig teljes részletességgel két éven belül - reményem szerint Szekszárdon - megjelenik, így az alábbiakban csupán e táblázatos kimutatások és az említett források alapján levonható végső következetést szeretném előadni. Az első megállapítás mindjárt azt volt, hogy a mai kisvárosok ősei igen eltérő közigazgatási státusban voltak 1860-ban. Itt szeretnék utalni a mellékelt térképre, amely világosan megmutatja, hogy az 1860-as években a mai kisvárosok közül csak egy volt szabad királyi város, amely azonban csak nevében volt azonos a maival, hiszen a mostani Komárom csak elővárosául szolgált a Duna bal partján fekvő szabad királyi városnak, amely ma Komárno néven más állam területéhez tartozik. így ez lényegében a vizsgált körből ki is zárható.

50

A mai kisvárosok között négynek volt az 1860-as években rendezett tanácsa. Azonban ezek is eltértek egymástól. Az eltérés egyrészt abból adódott, hogy a lakosságuk száma közt nagy különbségek voltak, pl. Mohácson az 1860-as években 10.824 lakos élt, ugyanakkor Kőszegen 7.317, Palotán 5.889 és Magyaróváron 2.370 fő lakott, másrészt pl. Kőszeg még az 1871. évi első községi törvény után is megtarthatta szabad királyi városi címét. Részint e települések hagyományai, részint lakosságuk száma alapján a várost vezető tisztviselők száma is eltérő volt a különböző időpontokban. A mai kisvárosok zöme (29) mezőváros volt az 1860-as években. Ez azt jelenti, hogy vásáros helyek és egy-egy táj piaci helyei, központjai voltak. Meglepő azonban, hogy viszonylag nagy számú (8) falut is találunk a mai kisvárosok ősei között. Igaz, ezek fele (Boglár, Lelle, Siófok, Füred) a 19. században a még "fel nem fedezett" Balaton partján feküdt. Százhalombatta és Budaörs akkor még messze volt az ország fővárosától és Dorog, Oroszlány számára a bánya még csak tehernek tűnt, s nem nagy "felfedezésnek". A dualizmus kori helyzetük alapján - figyélembe véve a századfordulón kimutatható foglalkozási szerkezetet - nagyjából három nagy típusba tömöríthetők a mai kisvárosok száz év előtti "ősei". E települések nagyobbik hányadában (30) a kereső népességnek több mint 25 %-a iparral foglalkozott, sőt volt olyan település is közöttük (Moson, Sárvár), ahol a lakosságnak több mint a fele ipari vállalkozó vagy annak alkalmazottja volt. A települések egy jelentékeny hányadában a kereskedelem és a közlekedés adta a megélhetés alapját. Ez különösen azoknál a településeknél volt döntő, amelyek vasúti csomópontban feküdtek (pl. Celldömölk, Dombóvár) vagy pedig a Duna, illetve a Dráva partján általában átkelőhelyeknél helyezkedtek el (pl. Barcs, de ide tartozik Paks és Mohács is). Jelentős volt a számuk a harmadik típusba sorolható, foként mézőgazdasággal foglalkozó lakosságot tömörítő településeknek is (12). Ezekben a kereső lakosoknak 51-75 %-a földműveléssel foglalkozott, többségük falu volt, de akadt közöttük járási székhely is (pl. Kapuvár, Tamási, Mór, Sárbogárd). Itt is nagy azonban az eltérés, hiszen pl. az akkor már országosan ismert fürdőhely: Balatonfüred éppen úgy ebbe a csoportba tartozott, mint Oroszlány vagy Százhalombatta. Volt közöttük olyan település, amelynek lakói alapvetően szőlőműveléssel foglalkoztak

51

Moson<

te1

Moson Csorrg Kapuvár®

7o m

\

®Tata (©Kisbér

G y 6 r

S o p r o n Kőszegi

e s z p r ó nú \ ©Celldömölk 7

Sárvár

Vas "^JVasvá f Szentgotthárd

y

CT^JL

®Zirc \ A

Várpalota A

^ Sümeg SQ^O BalaToftüre*.-^ f

Keszthelyi [ t

•

—

S

® Marcali

r

S o m o g y

A mai kisvárosok ® közigazgatási státusa\\ az 1860-as években

® Mezőváros o

52

Falu

r

b

F

e

\\ \rs

o

g

é

i á

r

r

d

Yj V i

Szi

J*^*^ J

Paks«

n a

j^[^Dom}>óvár

-»gagyatád

A Rendezett tanácsú város

á

c\

5B.lelle B.boglár

® Lenti

© Szabad királyt város

^

/

© úgrifi '— Tapolca® " " —

Százhalombatta«

\

w4r

(

-

k

J

/

Mohács,

B a r a n y a Siklós®

r

(Füred, Mór), de többségük határában egy-egy nagy uradalom központja helyezkedett el, mint pl. a Dőryeké Újdombóváron, Esterházy hercegé Ódombóváron és Tamásiban. Érdekes és izgalmas feladat lenne végigkísérni e kisvárosok gazdasági és társadalmi életének átalakulását az eltelt idők folyamán egyenként is (ezt egy terjedelmes kéziratban meg is tettem). Ennek alapján mindenképpen megállapítható, hogy mindegyikük a fejlődőképes közösségek sorába tartozott. Ezt nemcsak a népességnövekedés trendje igazolja, hanem a számukra előnyösen alakuló földrajzi helyzet is (útvonalak iránya, a lakosság urbanizálódását jelző foglalkozási megoszlás, a betelepülőket felszívó, azokat megtartó képesség stb.). E vonatkozásban most hadd utaljak vendéglátó településünk: Keszthely viszonyaira. Ez a kisváros 1925-ben Keszthely és Kiskeszthely összeolvadásával nyerte el a városi rangot. 1836-ban 7.844 főnyi lakosa volt, de 1890-ig népességének száma fogyni látszik: ekkor 6.937 lakost jegyeztek fel falai között. A hivatalos statisztikák ugyanakkor 1881 után jelentős népességszám-növekedést mutatnak. 1881-ben már 568 házban 5.387 lakost jegyeztek fel, s 1910-ben már 856 házban 7.477 lakos élt. A mezőváros egy uradalom központja volt, s a Festeticsek itteni birtoka pedig nemcsak mezőgazdasági központ, hanem egy agrároktatási intézménynek is helyet adott. 1865-ben nyitották meg az országos gazdászati és erdészeti tanintézetet, mint a Georgicon utódát, amelyhez egy vadkísérleti, vetőmagvizsgáló és meteorológiai állomás is kapcsolódott, s melynek keretében gazdasági tanácsadó bizottság is működött. Az 1870-es években már vasútállomással, távírdával és postával is rendelkezett. A mellette fekvő Kiskeszthely pedig olyan polgári mezővárosként szerepel a helységnévtárban, amelynek 69 házában kb. 600 lakos élt ekkor. Az 1890-es években - jóval a községi törvény után - Keszthely nagyközség járási székhely Zala megyében. A vasútállomáson kívül gőzhajóállomása is volt. Járásbíróság, adóhivatal, köijegyzőség és pénzügyőrség működött falai közt. Ugyanakkor iskolaváros is gimnáziummal, iparostanonc iskolával és a már említett agrár felsőiskolával. Volt takarékpénztára és postatakarékja. Állt falai között egy laktanya. A házi cselédek századforduló körüli magas aránya (17 %) a statisztikusok szerint urbanizálódást jelez. S ez a település a századfordulón már valóban városi jellegű volt, élénk gabona- és marhapiaca messze vidékek eladóit vonzotta oda. Nem hanyagolhatjuk el a minden forrásban kiemelten említett Hévíz tó közelségét sem. S ha most végigtekintenénk ugyanezzel a részletességgel mind a 39 mai dunántúli kisváros száz év előtti életén, akkor azt láthatnánk, hogy mindegyiknek más és más volt az arculata, de egy közös vonásuk - az eltérő típusok ellenére - megvolt! Meg tudták tartani népességüket, s még az első világháború előtti válságos évti-

53

zedben, a kivándorlások idején is csupán két településen (Dorog, Oroszlány) fogyott egy-egy %-ot a népesség, s egy helyen (Zalaszentgróton) stagnált. Mindegyik mai kisvárosnak volt valami különleges vonzása (piac, vasút, iskola vagy valamelyik vallás nagyobb környék híveit vonzó temploma, imaháza stb.), amely a típusát is - bizonyos mértékig - meghatározta, de ugyanakkor egyedivé is tette. Ez volt az a településtípus, amely önmagát megújítani és fejleszteni képes volt anélkül, hogy legfőbb vonzóerejét: a szűrőképességét - lakosai közösségi és egyéni magatartását a józan erkölcsi normák alapján általában helyesen megítélő képességét - elveszítette volna. Jegyzetek 1

Baján, 1990. március 9-10-én tartott konferencia. "A magyar kisvároshálózat átfogó vizsgálata" című téma vezetője Csatári Bálint, az MTA Regionális Kutatási Központ Településkutató Csoportjának osztályvezetője Kecskeméten. 3 Magyarország helységnévtára 1944. 655-664. p. - A Magyar Népköztársaság helységnévtára 1973. Bp. é.n. 978-979. p. - Ua. 1985. 482-483. p. - Pótfüzet a Magyar Népköztársaság 1985 évi helységnévtárához Bp. 1987. 51 .p. 4 Fényes Elek: Magyar ország geographiai szótára. Pest 1851.1-IV. köt. - Uő.: Magyarország ismertetése statisztikai, földirati és történelmi szempontból. Pest 1865.. és 1866.1. köt. 1-2. füzet. - Pallas Nagy Lexikon Bp. 1893-1897. (megfelelő kötetei) 5 A népmozgalom főbb adatai községenként 1828-1900. Bp. 1973-1975. KSH. H-V. köt. - A magyar korona országaiban az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás főbb eredményei megyék és községek szerint részletezve. Bp. 1882. 2. köt. - A magyar korona országainak 1900. évi népszámlálása. Magyar Statisztikai Közlemények (a továbbiakban: MSK) 1-2. köt. - A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. MSK42-48. köt. 2

54

TÓTH PÉTER: EGY BORTERMELŐ MEZŐVÁROS: SAJÓSZENTPÉTER A KÉSŐ KÖZÉPKORBAN Borsod vármegye kora középkori mezővárosi hálózatának a rekonstruálását szinte teljesen lehetetlenné teszi, hogy a IV. Béla uralkodását megelőző időkből jóformán alig maradt fenn oklevél. Györfíy György is mindössze két települést tud ebben a korban mezővárosnak minősíteni: a dél-borsodi Szalontát egyetlen, vásártartásra utaló adat alapján, a megye felső részében fekvő Borsodot pedig minden konkrét adat nélkül: valószínűleg csupán abból a megfontolásból, hogy ispánsági székhely volt.1 Nem sokkal jobb a helyzet a tatáijárást követő első évszázadban sem. Mindössze egyetlen oklevél tudósít - de az is csak közvetett módon - arról, hogy három településen: Boldván, Szendrőládon és Szentpéteren vásárokat tartottak;2 Györfíy ezek mellé még Muhit sorolja, bizonyára azért, mert egy 1332-ben kiadott oklevél3 lakosait civesnek mondja. Végül egy más szempont alapján - nyilván a mezőváros népességkoncentráló szerepére utalva - a mezővárosok közé számítja még azt a négy települést, amelyik a pápai lajstromok szerint a legtöbb tizedet fizette: a már említett Szentpéter mellett Edelényt, Kazát és Szendrőt.4 Mármost, ha egyáltalán hinni lehet ennek a rendkívül hézagos adatok alapján kirajzolódó képnek, akkor arra kell gondolnunk, hogy a XIII. század második felétől jelentősen átrendeződött a megye mezővárosi hálózata. A tatár pusztításnak kitett és nyilván még nem teljesen magához tért Dél-Borsodban legfeljebb egy mezőváros volt, míg Felső-Borsodban a népességkoncentrációt tekintve négy is. Sőt, talán azt is feltételezhetjük, hogy az adatok időben való szórtsága nem a véletlen játéka: az 1330-as évek közepére már nem csak a volt ispánsági központ, Borsod, hanem Boldva és Szendrőlád is kezdte elveszíteni vagy ténylegesen el is veszítette mezővárosi jellegét, míg a többi négy ekkorra vált funkcióit tekintve is valódi mezővárossá. Nehéz lenne ugyanis másképpen magyarázatot találni arra, hogy a Boldva és Szendrő közötti, alig 20 kilométeres útszakaszon - még ha a megyéből kivezető hadiútról van is szó - miért helyezkedett el egy időben öt. mezőváros. Mindezek alapján felmerül a kérdés: volt-e valamilyen oka ennek a strukturális átrendeződésnek? Úgy gondoljuk, volt, s azt - bármilyen meglepő is - nem a mezővárosi fejlődés útjára lépett települések közvetlen környezetében kell keresni. A tatáijárás utáni évtizedekben kezdődött el, de a századforduló után vált teljessé a gömöri bányavidék - a pelsőci uradalom és Rozsnyó környéke - betelepítése. A csakhamar bányavárosokká fejlődött központok - Csetnek, Dobsina, Rozsnyó közvetlen környékén több mint két tucat agrárfalu alakult ki, nyilván az egyre népesebb bányavárosok ellátására.5 Ámde ezek természetföldrajzi adottságaik

55

következtében nem tudták kielégíteni a bányavidék lakosságát a korszak egyik legfontosabb árucikkével: a borral. Gömör vármegye déli részén, körülbelül Putnok fölött húzható meg ugyanis az a vonal, amelytől északra már nem lehet számolni szőlőműveléssel.6 A Sajó- és a Bódva-völgy Gömörhöz kapcsolódó borsodi szakaszán sorakozó dombok azonban kiváló feltételeket biztosítottak a bortermelésre. Györfíy György ugyancsak az Eger környéki Szőllőske possessio nevével tudja igazolni a szőlőművelés Árpád-kori meglétét Borsodban, az újabb kutatások azonban két olyan oklevelet is felszínre hoztak, amelyek a XIII. század második felében szőlőket említenek, s ráadásul a Bán patak völgyében és Nyéken, vagyis annak a területnek a két végpontján,7 ahol a későbbi századokban meghatározó volt a bortermelés. A dézsmakéseknek a XVI. századi jegyzékéből ismert, de nyilván már a középkorban is használatos elnevezése (Kazavölgye, Szendrővölgye) pedig arra utal, hogy éppen az 1330-as években mezővárosként feltűnő települések voltak a szőlőművelés központjai. Á bortermelés kiterjedt volta a késő középkorban, tehát most már csak azt kell igazolni, hogy a borral való kereskedés Gömör, illetve a gömöri bányavidék felé irányult. S erre, illetve a gömörieknek a szőlőművelésben való egyéb érdekeltségeire éppen Sajószentpéter esetében vannak közvetlen és közvetett bizonyítékaink. Az alábbiakban ezeket vesszük sorra. 1. Bár a gömöri bányavidék megszervezői, a pelsőci Bebekek tudomásunk szerint soha nem birtokolták Sajószentpétert, feltűnő, hogy mégis milyen sok szőlőbirtokkal rendelkeztek ott: bőven jutott belőle adományozásra is (például a gombaszögi pálos kolostornak 1396-ban Bebek László és Ferenc, 1428-ban Bebek Miklós és István, 1446-ban pedig János fia István adományozott szőlőket).8 Sőt, lehetséges, hogy az utóbbi három adomány helyszíne: a Nádorispán hegye - ma Despány - nevű promontórium a család egyik tagjának, Detre nádornak az emlékét őrzi. 2. A gömöri bányavidék kapujában, Gombaszögön alapított pálos kolostor szerzetesei adományozott szőlőbirtokaikat jelentős vásárlásokkal is bővítették: így például 1396-ban három szőlőért 340 arany forintot fizettek.9 Márpedig bizonyítható, hogy a pálosok részt vettek az észak-magyarországi borkereskedésben.10 3. A késő középkorban is találkozunk gömöri származásra utaló vezetéknévvel Sajószentpéteren (1519: Szuhay),11 a XVI. század közepéről való dézsmajegyzékek pedig számos ilyen nevet tartalmaznak (Putnoki, Gömöri, Pogonyi, Zabari, Pokrágyi). És bár a távolság miatt nehezen képzelhető el a megfelelő művelés, a XVI. században mégis van Szentpéteren gömöri extraneus: így például 1577-ben a pelsőci Kardos Péter.12

56

4. Hogy a sajószentpéteri polgárok kereskedelmi tevékenysége Gömör felé irányult, azt két kiváltságlevél bizonyítja: egy, az országbíró által 1429-ben folytatott vizsgálat szerint a "régi királyok" privilégiuma Kálló possessio vámján biztosított mentességet nekik, 1452-ben pedig Pelsőczi Imre felesége, Veronika asszony erősítette meg őket abban a kiváltságban, amelyet Zsigmond királytól kaptak: tudniillik a Méhiben szedni szokott vámok alóli felmentésben.13 Márpedig mindkét település azokon az útvonalakon fekszik, amelyeken a gömöri bányavidék dél felől megközelíthető, következésképpen amelyeken az oda irányuló kereskedelemnek bonyolódnia kellett. S az ilyen rész-kiváltságoknak forrásértékére legyen elegendő az állattenyésztő dél-borsodi Mezőkeresztes példájára hivatkozni: e mezővárosnak a ma már csak kivonatokból ismert 8 középkori kiváltságlevele közül kettő is a rétés legelőhasználatra vonatkozik.14 5. Újkori adataink szerint nem csak a szentpéteri polgárok szállították a bort, hanem az itteni vásárokra is érkeztek borkereskedők, például Rozsnyóról.15 S az a tény, hogy Hunyadi János 1446-ban kelt kiváltságlevele Gergely és Miklós napján engedélyezi vásárok tartását, valószínűleg a borral való kereskedés következménye. S talán nem véletlen, hogy a borkereskedelemből gazdagodó polgárság az 1406ban már álló második temploma patrónusául éppen Szent Miklóst választotta.16 6. Végül pedig, hogy a bor volt a legfontosabb - és éppen ezért különös védelmet igénylő - árucikke a késő középkorban a sajószentpéteri kereskedőknek, azt az úgynevezett szentpéteri végzés bizonyítja: egy statutum, amelyik az idegen boroknak a kereskedelmi céllal való behozatalát tiltotta meg. Az azóta elveszett vagy ismeretlen helyen lappangó végzés a múlt századi kiadója17 szerint 1403-ban kelt: s bár ezt a dátumot sem a kiadó érvei, sem pedig más indokok alapján nem lehet elfogadni, az biztosnak tűnik, hogy a XVI. század közepénél nem későbbi. Úgy gondoljuk, az elmondottak egyértelműen bizonyítják, hogy a késő középkorban Sajószentpéter azok közé a települések közé tartozott, amelyeket egyfajta mezőgazdasági árunak a rendszeresen nagyobb méretű, koncentráltan a piac, a kereskedelem számára való termelése18 indított el, vagy inkább vitt tovább a mezővárosi fejlődés útján. Ez az áru a bor volt, felvevő piaca pedig a gömöri bányavidék. A továbbiakban azt vesszük szemügyre, hogy milyen társadalmi változásokkal járt együtt ez a fejlődés. A szakirodalom egyetért abban, hogy a szőlőművelés bizonyos fokú népességkoncentrációt eredményezett, amelynek oka részint a gazdasági prosperitás volt, részint pedig a munkaigény.19 Amint láttuk, Györffy György éppen ennek alapján minősíti mezővárosoknak a legtöbb pápai tizedet fizető településeket, s közöttük Sajószentpétert is, amelyről a fentiekben sikerült bizonyítani, hogy polgárainak meghatározó tevékenysége a bortermelés és kereskedelem volt. Az ezután követke-

57

ző két évszázadból nem rendelkezünk a népesség nagyságára vonatkozó számszerű adatokkal. Az 1546. évi portális összeírásból azonban megtudjuk, hogy városunk 65 portájával és 52 inquilinus családfőjével kimagaslóan a legnépesebb település Felső-Borsodban. Az 1548. évi gabonadézsma-jegyzék 147 jobbágygazdaságot sorol fel, az 1556. évi bordézsma-jegyzék pedig 216 szőlőművelőt.20 Az inquilinusok viszonylag magas száma nyilván nem véletlen: ők szolgáltatták azt a munkaerőt, amelyet a szőlők művelése kívánt. E társadalmi rétegnek a XV. század közepén a bortermelő mezővárosokban való megerősödésére - s ezt nem csak számszerűen értjük - Miskolc szolgálhat példával: Mátyás király 1471. január 28-án kiadott oklevele az itt lakó inquilinusokat menti fel mindennémű adó- és taxafizetés alól, nyilván a szabad munkaerőt igénylő város népesebbé tétele érdekében.21 Sajnálatos módon nem maradtak fenn időszakunkból polgárneveket tömegesen tartalmazó oklevelek, hiszen e nevek alapján is megbízható információkat kaphatnánk a lakosság rétegződéséről és az egyes rétegek súlyáról. A véletlenszerűen felbukkanó nevek (1391: Polgár, 1516: Kalmár) jól sejtetik, hogy milyen tanulságosak lennének az ilyen oklevelek. Mesterségre utaló név is csupán egy maradt fenn a középkorból (1402: Sartor), ugyanakkor a dézsmajegyzékek névanyaga nem csak azt árulja el, hogy a családfők közel egyharmada valamilyen mesterséget űzött, hanem azt is, hogy a fémművesség ekkorra már erősen specializálódott (Kovács, Lakatos vagy Lakatgyártó, Ötvös).22 Ami a lakosság vagyoni helyzetét illeti, az erre vonatkozó adataink szintén kis számúak, de annál többet mondanak. A szőlő értékére jellemző, hogy Polgár Miklós 1391-ben három darabot 340 arany forintért adott el a gombaszögi pálosoknak.23 1409-ben Merth Balázs cívis 8 darab szőlőt hagyott a fiára, János mesterre, továbbá - nem számítva a házat, a szántóföldeket és a réteket - drágaságokat, amelyekről külön leltárt készített (ez, sajnos nem maradt fenn). A kölcsönbe adott pénzeiről készült registrumot szintén a fiára hagyta. Egy ilyen kölcsön-ügyletéről véletlenül tudunk: Geszti Péter 1402-ben kelt végrendeletében elmondja, hogy 111 forintért egy ezüst kancsót és egy ezüst kupát adott zálogba Merth Balázsnak.24 Jelentős értéket képviselhetett egyes polgárok állatállománya is. Az 1460-as évek elején például Szeles Domonkos 7 elveszett lováért 20 arany forintot követelt attól a Czakó Antaltól, aki 50 lovat tartott a szomszéd falutól bérelt legelőn.25 Az állattartás kiterjedt voltát mutatja, hogy Zsigmond király 1415-ben szarvasmarhák, juhok és más jószágok őrzésére szolgáló istállók, valamint széna és más takarmány tárolására való épületek építését engedélyezte Merth Balázs fia János mester számára a telkéhez tartozó, de a Sajón túlra teijedő területen.26 Mindez arra utal, hogy a város lakossága a bortermelésből befolyó jövedelmeket különféle módon igyekezett kamatoztatni.

58

A bortermelő mezővárosok esetében nem csak a munkaerőt szolgáltató inquilinus-réteg növekedésével kell számolnunk, hanem a birtokos - főleg a kisbirtokos - nemességével is: részint azokéval, akik a könnyű szőlőbirtokhoz jutás miatt betelepedtek, részint pedig azokéval, akik a bortermelésben és -kereskedelemben való részvétel következtében vagyont szereztek és "megnemesedtek". Bár ez utóbbira csak a XVI. század második feléből vannak tömeges példáink,27 úgy gondoljuk, a folyamat jóval korábban elkezdődhetett. Merth Balázst, akinek anyagi gyarapodását fentebb megismertük, minden oklevél cívisnek mondja még 1409-ben is: fia, János mester és leánya, Anna 1415-ben pedig nemesi kiváltságokat szerez. S talán az is a nemesség számának a gyarapodására utal, hogy az 1300-as évek közepétől egy évszázadon keresztül kevés kivételtől eltekintve Sajószentpéteren tartották a megyegyűléseket, s nem csak a nádor által összehívottakat, hanem azokat is, amelyeket a nemesi vármegye választott tisztségviselői tartottak. És mivel egyetlen ilyen tisztségviselő ittlakásáról sincs tudomásunk, fel kell tételeznünk, hogy a nemesség létszáma ennek a ténynek az indoka. Illetve, talán más is közrejátszott a dologban. Több olyan esetről van tudomásunk, amikor a másutt tartott közgyűlés után Sajószentpéteren adnak ki oklevelet: így például 1351-ben Dansa mester nádori számvevő a Kaza melletti gyűlés után.28 Ennek valószínű oka az lehetett, hogy itt álltak rendelkezésre a gyűlés után elvégzendő "papírmunka" feltételei. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy a bortermelő mezővárosokban erőteljesen fellendült az igazgatási írásbeliség. Ennek oka a szőlővel beültetett föld sajátos jogállása volt: a jobbágy vagy polgár szabadon adhatta-vehette, utódaira örökíthette vagy zálogosíthatta azt29 - Fügedi Erik szavaival: a bortermelő mezővárosokba "betört a nemesi birtokjog".30 Az érdekeltek pedig nyilván nem mehettek minden egyes esetben a legközelebbi hiteleshelyre. Úgy látszik, a hiteleshely funkcióit a mezőváros tanácsa vette át. A miskolci főbíró és esküdtjei által kiadott, ilyen tárgyú bizonyságlevelek közül az 1370-es évektől több is fennmaradt,31 s hogy Sajószentpéter magisztrátusa is hasonló feladatokat látott el, azt a pálos rendházakban őrzött oklevelek jegyzéke igazolja: 1391-ben, 1394-ben és 1402-ben bizonyított szőlőeladást az itteni esküdtek oklevele.32 S hogy mekkora tömegben kellett ilyesfajta bizonyságlevelet kiadni, arra az szolgál bizonyítékul, hogy már a XVI. század közepén megjelennek a szőlőművelő mezővárosokban a jegyzőkönyvek, amelyek szinte csak szőlő adásvételét tárgyaló bejegyzéseket tartalmaznak. A mezővárosi igazgatásnak ez a tulajdonképpen a szőlők különös birtokjogi helyzetéből is fakadó függetlenedése tehát együtt jár az írástudás teijedésével. S bár a vagyonosodó mezővárosi polgárság növekvő kulturális igényeivel és a jobbágyság felemelkedési törekvéseivel egyaránt számolnunk kell, talán az igazgatás igényei is magyarázzák, hogy a késő középkorban feltűnően magas az ilyen típusú mezővárosokban a litteratusok száma: Sajószentpéteren például a XV. századból

59

való oklevelekben felbukkanó 16 személy közül 4 litteratus is van, s ráadásul gyakorlatilag egy időben, az 1450-60-as években élnek.33 S hogy ez nem véletlen, azt a későbbi, már a nevek tömegét tartalmazó dézsmajegyzékek bizonyítják: az 1548 és 1556 közötti jegyzékek 10 litteratus nevét őrizték meg, akik között inquilinus, jobbágy és liber egyaránt volt. Társadalmi súlyukra pedig az utal, hogy egy 155 l-ben kiadott oklevél szerint közülük ketten is a városi tanács tagjai voltak.34 S még egy érdekes jelenség: a XV. század közepén élt négy litteratus közül kettő is a vagyont és nemességet szerzett Merth-családba nősült be.35 Összegezve áz elmondottakat: úgy gondoljuk, az első tanulság az, hogy gyakran nem a közvetlen környezetben kell keresni azokat a gazdasági motívumokat, amelyek egy-egy települést elindítottak a mezővárosi fejlődés útján. Másodszor pedig: bár csupán nagyon vázlatos áttekintésre nyílott lehetőség, ennek alapján mégis úgy látszik, hogy sikerült találni több olyan ismertetőjegyet is, amelyek összességükben csak a szőlőművelő-bortermelő mezővárosokat jellemzik és amelyek segítségével ez a mezőváros-típus a többitől elválasztható. Jegyzetek 1

Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I. Bp. 1963. 743. p. Magyar Országos Levéltár, Dl. 90763. 3 Magyar Országos Levéltár, Dl. 2737. 4 Györffy i.m. 1963. 748-750. p. 5 Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza n. Bp. 1987. 470-471. p. és 541-543. p. - Da Bálint: Gömör megye I. A megye története 1773-ig. Bp. 1976. 145-149. p. 6 fla i.m. 1976. 44. p. 7 Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár Középkori oklevelek gyűjteménye (a továbbiakban BAZmLt. XV. 1.), 4. és 123. sz. Kiadásukat lásd Tóth Péter: Adatok Borsod megye Árpád-kori birtoktörténetéhez és történeti földrajzához. In: A Hermán Ottó Múzeum évkönyvei XXH-XXHI Miskolc 1985. 96-98. p. 8 Documenta artis Paulinorum, 1. füzet: A magyar rendtartomány monostorai. (A továbbiakban: DAP.jBp. 1975. 160-161. p. 9 DAP 160. p. 10 Hunyadi Mátyás 1472-ben kelt oklevele például a diósgyőri pálosoknak tiltja meg a Miskolcon való borkereskedést: BAZmLt. XV. 1. 100. sz. Az oklevél kiadását lásd Szendrei János: Oklevéltár Miskolc város történetéhez Miskolc 1890. 110-111. p. 11 Magyar Országos Levéltár, Df. 278873. 12 BAZmLt. Mikrofilmek gyűjteménye: Borsod vármegye bordézsma-jegyzékei, 1577. 13 BAZmLt. XV. 138. sz. (Korábbi jelzete: Sajószentpéter nagyközség levéltára, Jegyzőkönyvek I. köt. 22. p.) 14 BAZmLt. Borsod vármegye Levéltára, IV. 501/b. (Acta judicialia non prothocollata), 1.1. 31. sz., illetve be nem jegyzett iratok jegyzőkönyve, 454-456. p. 2

60

15

BAZmLt. Sajószentpéter nagyközség jegyzőkönyve, I. köt. 196. p. A vásárkiváltságot lásd BAZmLt. XV. 1. 138. sz. (Korábbi jelzete: Sajószentpéter nagyközség levéltára, Jegyzőkönyvek I. köt. 29. p.) - A templom patrociniumáról: Magyar Országos Levéltár, Dl. 89671. - Szabó László szíves szóbeli közlése szerint Szent Miklós napjára került az újbor olyan állapotba, hogy meg lehetett ítélni a minőségét, s ezért a borkereskedők ekkor adtak foglalót a borért, amelyet meg akartak vásárolni. 17 Döbrentei Gábor: Régi magyar nyelvemlékek n. köt. Budán 1850. - Baranyay Károly: Sajószentpéter régi jogélete. Miskolc 1936. 3. p. 18 Bácskai Vera: Magyar mezővárosok a XV. században Értekezések a történeti tudományok köréből 37. sz. Bp. 1965. 63. p. 19 Fügedi Erik: Mezővárosaink kialakulása. In: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Tanulmányok a magyar középkorról Bp. 1981. 344-345. p. 20 BAZmLt. Mikrofilmek gyűjteménye: Borsod vármegye gabonadézsma-jegyzéke, 1548. és bordézsma-jegyzéke, 1556. 21 BAZmLt. XV. 1. 115. sz. Regesztáját lásd Tóth Péter: A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár Miskolcon őrzött középkori oklevelei Miskolc 1990. 74. p. 22 BAZmLt. Mikrofilmek gyűjteménye: Borsod vármegye bordézsma-jegyzéke, 1556. 23 DAP160. p. 24 Mályusz Elemér: Zsigmondkori oklevéltár n. köt. Bp. 1958. 6789., illetve 1724. sz. 25 BAZmLt. XV. 1.138. sz. (Korábbi jelzete: Sajószentpéter nagyközség levéltára, Jegyzőkönyvek I. köt. 27-29. p. 26 Magyar Országos Levéltár, Dl. 105587. 27 Az ilyesfajta nemessé válásra legjobb példa a Jászi család története. E család tagjai az 1570-es években a legtöbb bordézsmát adták, a 90-es évekre viszont neveik eltűntek a bordézsmajegyzékekből, mivel időközben "megnemesedtek": az 1600-as évek legelején mint vármegyei tisztségviselők jelennek meg a jegyzőkönyvekben. Meggyőződésünk szerint ez szolgál magyarázatul arra, hogy 1576 és 1594 között miért csökken a dézsmajegyzékekben 34 %-kal a szőlősgazdák száma és 60 %-kal a bordézsma mennyisége. Szó sincs tehát a szőlőművelés visszafejlődéséről, mint ahogyan N. Kiss István feltételezi. Lásd N. Kiss István: 16. századi dézsmajegyzékek Bp. 1960. 457. p. 16

28

BAZmLt. XV. 1. 34. sz. Égető Melinda: Szőlőhegyi szabályzatok és hegyközségi törvények a 17-19. századból Bp. 1985. 14. p. 30 Fügedi i.m. 1981.348. p. 31 Szendrei i.m. 1890. 39., 42., 51. stb. sz. oklevelek. 32 DAP69. és 160. p. 33 Magyar Országos Levéltár, Dl. 105595. és 105605. sz., illetve DAP 65. sz. 34 BAZmLt. XV. Borovszky cédula-gyűjteménye Borsod vármegye községei történetéhez, Sajószentpéter. 35 Lásd a 33. sz. jegyzetben hivatkozott két oklevelet. 29

61

BIRCHER ERZSÉBET: VÁLLALKOZÁS ÉS HATALOM AZ ALSÓ-MAGYARORSZÁGI BÁNYAVÁROSOKBAN A magyar várostörténet sajátos jellemzőkkel bíró területe a szabad királyi bányavárosok históriája. Sajátos, mondhatni "hézagpótló" jelentőséggel bírtak ezek a városok elsősorban gazdaságtörténeti szempontból, hisz a magyar korona országainak évszázadokon át termelődő külkereskedelmi passzívumát az ezekben a városokban kitermelt nemesfémmel, foként aranyforinttal, majd később rézzel egyenlítették ki.1 De társadalomtörténeti szempontból is sok, csak ezekre a városokra jellemző vonásokat mutatnak. A "különös jegyek" legtisztább reprezentálói voltak a legelső, a tatáijárás után alapított Garam menti bányavárosok. A hét város, amelyeket "alsó-magyarországi" jelzővel különböztet meg a történetírás, 1405-től szövetséget alkotott, amelyet a XV. századtól erősített az a körülmény, hogy a városok - más birtoktestekkel együtt - előbb a királynő tulajdonába jutottak, majd a XVI. századtól az alsó-ausztriai kamara fennhatósága alá.2 A hét város közül csak három: Selmec-, Beszterce- és Körmöcbánya volt elég erős ahhoz, hogy évszázadokon át megőrizhesse viszonylagos autonómiáját, jogait. A három, európai jelentőségű település holdudvarát jelentette a négy kis bányaváros: Libet-, Baka-, Béla- és Újbánya,3 a városi lét megőrzése számukra csak a bányavárosok szövetségének erejével volt elérhető. Természetesen a három "nagy" története is jelentős eltérésekről tanúskodott. Selmecbánya az első, az alapító korszak lázas pionírszellemű ezüstbányászatának, Beszterce a Thurzók és Fuggerek európai jelentőségű rézbányászatának, Körmöc pedig a magyar pénzverés jelképeként szerepel emlékeinkben. Van azonban néhány, társadalomtörténeti szempontból meghatározó elem, amelyek analógiát mutatnak, s amelyeknek vizsgálata egy sajátos típusú városfejlődéshez nyújthat támpontokat. Az alsó-magyarországi bányavárosok történetének kutatását kellemesen megnyugtatóvá teszi az a tény, hogy alapított városok lévén genezisük, ha olykor csak alapító okiratok átiratából, de rekonstruálható.4 Ismertek az alapítás cselekvő résztvevői is: a magyar király, mint földesúr, és a városi communitas. Ez utóbbi a bányavárosok esetében nem egy parttalan népesség, hanem egy vállalkozói konzorcium, élén a lokátorral. A konzorcium tagjai német jövevények, akik nemcsak szaktudásukat, tőkéjüket, hanem a német városi jogot is magukkal hozták, hogy gazdasági és politikai pozícióiknak kodifikált biztosítékokat garantálhassanak.5 A városok hatalmi elitje került ki évszázadokon át ebből a zárt státuszú rétegből. A tanulmány célja az, hogy ennek a látszólag monopo-

63

lisztikus módon uralkodó rétegnek a belső összetételét, hatalomgyakorlásának módozatait milyen mértékben voltak képesek befolyásolni a változó gazdasági és politikai körülmények, mi szabta meg a városi autonómia védelmezésének határait, lehetőségeit. A partikuláris jogok fokozatos elvesztésének a bányagazdálkodás uralkodói formációival való összevetése módot nyújthat arra, hogy a feudális kori társadalomtörténet tipikusnak tekinthető városi polgárságától elütő polgáriasult6 elem marginalizálódására, szerepvesztésére magyarázatot találjunk. Paulinyi Oszkár egy tanulmányában felállított egy rekonstruktív képet ezekről a városokról. A következtetés, amelyre jutott, elég dodonai megfogalmazású, nevezetesen, hogy ezek: "kifelé éles, határozott negációi a feudalizmusnak, befelé mégis valamennyi feudális mikrokozmosz".7 A kép talán vitatható, de ha eltekintünk attól a kényszertől, hogy ezen városokat feltétlen valamelyik gyűjtőfogalom zsákjába gyömöszöljük, mégis sejtet egy olyan ellentmondásos helyzetet, amely a vállalkozási formák metamorfózisával furcsa, anakronisztikus helyzetet teremtett a XVIII. századra. Ha egyszerű képletben - és Paulinyi kategóriáiban - kívánnánk jellemezni, akkor ez egy olyan folyamat, amelynek az elején egy szabad bürger réteg prekapitalista vállalkozásaitól eljutunk odáig, amíg ez a réteg elvesztve gazdasági jelentőségét, megpróbál hatalmát mentve a feudális földtulajdonos gúnyájába belebújni, hogy ha mást nem, hát a földhöz fűződő jogait megőrizhesse. Módot a szerepváltásra az a saját tulajdonosi rendszer nyújtott, amely ezen városokra jellemző volt. Mint fentebb említettem már, itt olyan vállalkozói konzorciumok vettek részt az alapításban, amelyekben meghatározott és ismert számú a résztvevő. Besztercebányán és Körmöcön 36-36, Selmecbányán 42 tagja ismert az alapító szövetkezetnek. Ezek a családok a Ringen épült házukkal jelképezték hatalmukat. A Ringbürger vagy a latin oklevelekben a cives circulares szinonimája a városi hatalom politikai és gazdasági reprezentálóinak. A Ringbürgerek elnyerték a városhatár egész fekvőségkomplexumának tulajdonjogát, az ún. királyi kishaszonvétek élvezetét. A városhatárt, amely a három városnál egyenként 20.000-35.000 hold között becsülhető, több száz holdas birtoktestekre osztva előbb majorságként, később telepített jobbágyfalvakkal működtették, s így járadék formára tértek át.8 A bányakincs azonban nem volt a földtulajdon tartozéka: urbura fejében, hasznosító birtoklásra engedte át az uralkodó, meghirdetve a bányaszabadság elvét. Ez a város valamennyi lakójára, még a nem polgári származásúakra is érvényes volt. Ez a magyarázata annak, hogy a kezdeti időkben elképesztő számú "bányaüzemet", önálló vállalkozást jegyeztek fel. Ahány bánya, annyi társulás, gyakran 2-3 emberből, akik azonban több ilyen kis vállalkozásban is részt vettek. Az 1300-as években Selmecbányán 400 körül9 mozgott az önálló bányák száma, amelyeknek célja kizárólag az érc kibányászása és a szerzett nyereségnek - a bevitt tőke és

64

munka arányában való - szétosztása volt a jellemző. Ezek a pionír szellemű vállalkozások, amelyekből hiányzott az állótőke, s ahol a tőkeakkumuláció lehetősége a működés jellegéből következően szinte kizárt volt, a pénzigényesebb bányászati technika előtérbe kerülésével természetes módon tűntek el. A tőke nélküli, gyakran csak saját szakmai tudásukat befektető szabad vállalkozókból bérmunkások százai kerültek ki. Megindult egy nagyarányú vagyonkoncentráció: az 1542-es adólajstrom és az 1548-49. évi termelési kimutatás szerint az első korszak végére Selmecbányán a termelés 92 %-át 8 Ringbürger tartotta a kezében.10 A vállalkozók zöme az a másutt polgári középrétegként megerősödő csoport volt, amely itt rendkívül labilis helyzetű. Igen változó volt ugyanis, hogy ezen a rétegen belül a felső vagy az alsó sávban foglaltak többségükben helyet, s ez az ingatag helyzet esélytelenné tette arra, hogy az elit gazdasági vagy politikai hatalmát veszélyeztesse. A selmeci bányászatban ugyanakkor óriási létszámúra duzzadt a bérmunkások száma: a XVI. században 750-1250 fo körül mozgott és ez a kép nagyjából jellemző volt a másik két elemzett városra is. A XVI. század közepéig ezekben a prosperáló városokban még szinkronban van a gazdasági és politikai szerep: a városok magisztrátusában és a városi tisztségekben azokat a családneveket találhatjuk, amelyek a vállalkozói névsorokban is előkelő szerepet töltenek be. A legtöbb hazai városunkhoz hasonlóan azonban itt sem alakultak ki olyanfajta családi uralmak, mint például az olasz városokban. Ez a vállalkozói - vagy patríciusi - réteg egyvalamiben ugyanis feltétlen különbözött az itáliai városok patríciusaitól: abban, hogy idegen eredetű tőkéjét forgatta itt meg, üzleti ügyeiben is domináns volt az óhazai kapcsolat. A házassági anyakönyvek tanúsága szerint gyakran nősültek onnan.11 A mobilitás irányát, mértékét ez a kötődés tehát erőteljesen befolyásolta. Érezhető és mérhető hatással volt ez a viszony a vagyonképződésre: a folyamatos értékkiáramlás negatív eredménye volt, hogy a vállalkozók állandó tőkehiánnyal küszködtek. A kínzó tőkehiányt előbb olasz, majd német bankok által folyósított előleghitelekkel, később pedig bányászati alvállalkozók bevonásával próbálták megoldani. Ennek azonban - mivel a bankok és alvállalkozók csak tőkéjüket akarták haszonnal megforgatni, s távol maradtak a város ügyeitől, gyakran magától a várostól is - nem volt jelentős hatása a városok belső életére. Az elit pozícióit csak a következő időszak tudta megrendíteni a kamarai igazgatás közvetlen bevezetésével, illetve a kamara, mint vállalkozó megjelenésével. Ez a tendencia a királyi hatalom centralizációs törekvéseinek felerősödésével az első csapást mérte a városok autonómiájára. A kamarai bányabirtokok nagysága az 1540-es évektől rohamosan növekedett. A birtokszerzésnek különböző módjai voltak. Az első birtoktestet Mária királyné még háramlás útján szerezte, már ezzel korlátozva a municipiális jogban lefektetett

65

szabad kézből való átruházást. Az elkövetkező korszakra azonban nem ez, hanem a kamarai Verlag, illetve az ún. Lenenschaft a birtokszerzés fó formája. (Ez a Verlagtól annyiban különbözött, hogy ennek - a Verlaggal ellentétben - nem volt kényszeijellege. Míg a Verlagnál zálogként kezelték a bányát, ez utóbbi az érdekeltek megegyezésén alapult. A végeredményt tekintve azonban a két eljárás tekintetében nem voltak különbségek: az ily módon terhelt tulajdonok legtöbbször a kamara birtokába jutottak.) A Verlag nagymértékű elterjedése sok okkal magyarázható. A legfontosabb, hogy a széteső közállapotok miatt az idegen tőke pánikszerűen hagyta el az országot, a városok kasszái a hadiesemények miatt kivetett rendkívüli adók miatt kimerültek, sőt el is adósodtak. Ugyanakkor állandósult a vízveszély, s ez végső pusztulással fenyegette a bányákat. 1548-ban ezért a hét város együttes kérelmi feliratot intézett az uralkodóhoz, hogy királyi segélynyújtással mentse meg a bányákat.12 1571-ben újabb, sérelmeiket felsoroló feliratot intéztek a királyhoz és ismételten kérték a Verlag engedélyezését. A kölcsön azonban elindította a kamara szigorú beavatkozását a bányák művelésének ellenőrzésével. Kölcsönös vádaskodások, egymásra mutogatás következett, amelynek eredményeként 1580-tól a kamara beszüntette a kölcsönök folyósítását, a kezelésbe vett bányák nyereségét az adósság törlesztésére fordította. Az alsó-magyarországi bányászat második szakaszára ez a típusú gazdasági felállás volt jellemző. Még túlsúlyban volt a magánbányászat, de már efölött is érezhető volt a kamarai irányítás hatása. A kamarai "figyelem" azonban nem állt meg a bányák kapujában, érezhető volt hatása a város belső ügyeinek ellenőrzésében, befolyásolási kísérleteiben is. Összeütközések hosszú sora kezdődött el, ahol a vesztesek a városok voltak, a polgári testületek önállósága pedig fokozatosan csökkent. Az első nagy látványos összecsapás I. Ferdinánd uralkodása alatt a kamarai hivatalnokok helyzete körül folyt. Addig bevett szokás volt, hogy ezek tagjai voltak a belső tanácsoknak, annál is inkább, mert nagyobb részük Ringbürger volt. A békés viszony 1560-tól megszakadt. A kamarai irányítás bevezetésével hogy megakadályozzák a kamara kijátszását - az az elv lépett életbe, hogy aki a kamarától fizetést húz, az nem vállalhat állást városnál. 1596-ban császári dekrétum kodifikálta ezt a jogszokást.13 A kamaralisták visszavonása megosztotta a városokat: egymás mellett, pontosabban egymás ellenében kettős hatalom kezdett kialakulni. A hét város azonban újra és újra rendezte sorait és a Miksa-féle14 rendtartás központosító törekvéseivel szemben még sikeresen védekezett. Keresztül vitték ugyanis az országgyűlés előtti harmadik olvasatban, hogy a bányarendtartáshoz csatoljanak egy selmeci és körmöci "felvilágosító szabályzatot": amelyben elismerik a bányászkodásra vonatkozó régi jogszokásokat - de ezért kompromiszszumra kényszerültek a bányászati igazgatás és jogszolgáltatás területén. A bányabíróságok kivétele volt az első kodifikált lépcsője a városi joggyakorlat szuve-

66

renitása csökkenésének.15 II. Mátyás így 1617-ben már megróhatta Selmecet, hogy ne avatkozzék a királyi kamara jogszolgáltatásába.16 A bányabíróság ezzel elvesztette helyhatósági jellegét, a kamara speciális bíróságává vált, ahol a fokamaragróf nevezte ki a bányamestert és az ülnököket. A végső elhatárolást Mária Terézia 1747-es királyi rendelete tette meg: eszerint a bányamester kinevezése az uralkodói tetszésjognak alávetett - s egyben a municipiális bíráskodás jogkörét a fenyítő ügyekre korlátozta.17 A Miksa-féle (1573) bányajog és a Mária Terézia rescriptuma között másfél évszázad volt az alsó-magyarországi magánbányászkodás utolsó, gyötrelmes korszaka. A korábban gazdag, virágzó városok a XVII-XVIII. század fordulójára tönkrementek. Ez sok - de elsősorban rajtuk kívülálló - okkal magyarázható. Folyamatos török becsapások, a szinte állandóan jelen lévő katonaság fosztogatásokkal tarkított ellátása, a kénytelen, végvári harcok a városokat a nyomor szintjére juttatta. A helyzetről hű képet nyújtanak azok az 1696-os pozsonyi országgyűlésen kivetett rendkívüli adóval kapcsolatos feliratok és tiltakozások, amelyekben a pusztulás szélére juttatott városok az újabb, jogtalan adókivetés ellen tiltakoztak.18 A városi lét már csak nyomaiban volt fellelhető, inkább rombadőlt falvakhoz, mint szabadalmazott településekhez hasonlítottak. A Rákóczi szabadságharc már csak az utolsó lökést adta meg ennek a folyamatnak. A szatmári béke után nem volt olyan vállalkozói réteg, amely a siker reményében újra indíthatta volna a bányászatot. A fo vállalkozó csaknem kizárólag a kincstár lett, amely egy utolsó, óriási összegű invesztícióval még egyszer fellendítette a bányászatot. A Ringbürgerek elvesztették gazdasági hatalmukat, de mindent megtettek, hogy a városi politikában elfoglalt pozícióikat megőrizhessék. Már korábban szó volt arról, hogy ezekben a városokban a középrétegek kisebb jelentőséggel bírtak, mint más, organikusan fejlődő és gazdasági struktúrájukban szervesebb városokban. Mégis, a XVII. század végére felnőtt a Ringbürgerek mellé egy szűk értelmiségi és kereskedő réteg, amelynek hatalmi törekvéseivel számolni kellett. Pozícióik megőrzésére a Ringen lakók már csak a kizárás negatív gyakorlatát tudták bevetni. 1753ig - amíg Mária Terézia19 ezt egy rendeletével meg nem szüntette - nem vásárolhatott magyar ingatlant a Ringen, s ami még fontosabb, nem viselhetett közhivatalt. Az uralkodói leirat egyébként csak a magyarok "emancipálását" tette - legalábbis elvben - lehetővé. A szlovák népesség ilyetén való jogrendezéséről nem esett szó. Utolsó bástyái voltak egyébként a városok a zsidó emancipációs küzdelem elleni harcnak is. Bár sokszor szóba került és több ízben tárgyalták az országgyűlésen is: 1848-ig - utolsóként az országban - ezekből a városokból ki voltak tiltva.20 A szemtanú Bél Mátyás ezeknek az éveknek a közhangulatát az alábbiakkal jellemezte:

67

"Hallottuk, hogy a magyarok és a szlovákok...gyakran panaszkodnak méltatlankodva: mondván egy külső nemzetnek ez a túlságosan is nagy megbecsülése az ő népeikkel szemben való igazságtalansággal van összekapcsolva."21 Furcsa, anakronisztikus módot találtak a hatalmuktól többszörösen megfosztott elit tagjai, hogy maradék pozícióikat védelmezzék: visszanyúltak az alapító okirathoz, s az akkor ott csak másodlagos fontosságúnak tűnő juttatásaikba kapaszkodtak. Elsődlegesen a városi gazdálkodás feletti ellenőrzést, irányítást próbálták kézben tartani. így érthető, hogy ezekben a városokban a választott tisztségviselők jóval nagyobb arányban kerülnek ki a magisztrátus tagjai közül, mint másutt.22 Ez a réteg - óriási feszültségeket akkumulálva - kezében tartotta az egyik legnagyobb bevételi forrást jelentő sör- és bormérési jogot is. Összefoglalva: a XVIII. század közepére egy eredetileg polgári értékrendű vállalkozói réteg eredeti funkciójának elvesztésére meglehetősen rugalmatlanul reagált. Ahelyett, hogy vagyonukat - vagy annak roncsait - megkísérelték volna más, a polgári vagyonképződést lehetővé tevő területre átmenteni, deffenzívába vonultak és egyértelműen retrográd szerepet töltöttek be: a XIX. századra évszázados dicsőségükből már csak a Ringen álló házukat tudhatták magukénak. Jegyzetek 1

A folyamatos nemesfém kiáramlás okairól és következményeiről Kováts Ferenc: A magyar arany világtörténeti jelentősége és kereskedelmi összeköttetéseink a középkorban c. tanulmánya szolgáltat részletesebb adatokat. In: Történeti Szemle 1922. 129-130. p. 2 Paulinyi Oszkár: A bányavállalkozók személyi köre a selmeci bányagazdaságban a XVI. század derekán. In: Történeti Statisztikai Közlemények. Bp. 1967. 11-20. p. 3 Péch Antal: Alsó Magyarország bányamívelésének története. Bp. 1884.1. köt. 8-21. p. 4 Johann Kachelmann: Geschichte der ungarischen Bergstadte und ihrer Umgebung. Schemnitz 1855. 177-192. p. A selmeci bányajog eredeti iratként nem maradt meg. Legrégibb ismert másolata valószínűleg a XIV. század végéről származik, s német nyelvű. 5 Paulinyi Oszkár: Nemesfémtermelésünk és országos gazdaságunk alakulása a bontakozó és kifejlett feudalizmus korszakában (1000-1526). In: Századok 1972. 3. sz. 587-588. p. 6 Bár a "polgár" fogalom teljes érvényű használatának jogosságát a magyar feudális korral kapcsolatban sokan tagadják, de a bányavárosi vállalkozói réteg más fogalomkörbe való besorolása még indokolatlanabbnak tűnik. 7 Paulinyi Oszkár: Tulajdon és társadalom a Garam-vidéki bányavárosokban. In: Történelmi Szemle 1962. 2. sz. 181. p. 8 Paulinyi: Tulajdon... 179. p. 9 Wenzel Gusztáv: Magyarország bányászatának kritikai története. Bp. 1880. 35-65. p. 10 Paulinyi: Nemesfémtermelésünk... 596-600. p.

68

11

Selmeci evangélikus és katolikus anyakönyvek a XVII. század elejéről és végéről. MOL. Filmtár 835-838. 12 Péch: i. m. I. köt 169-172. p. 13 Josef Vozár: Die Socialen Folgen des Bergbaues für die Bevölkerung des Mittelslowakischen Bergrewiers im XIV. Jahrhundert. In: Des Aussenhandel Ostmitteleuropas 1450-1650. KölnWien 1971. 577. p. 14 Az ún. "miksai" bányarendtartást 1573-ban hirdették ki. Bár eredetileg csak az alsómagyarországi bányavárosokban vezették volna be, végül az egész országban és Erdélyben bevezetésre került, kivéve éppen az alsó-magyarországi városokat, amelyek csak módosító kiegészítésekkel fogadták el. így eredeti célját, hogy a partikuláris jogrendet megszüntesse, nem tudta elérni. Wenzel Gusztáv: A magyar és erdélyi bányajog rendszere. Buda 1866. 41-44. p. 15 Josef Gindl: Beginnigs ofBlasting Operations in mining. Acta históriáé rerum naturalium necnon technicarum. Special Issue 7. Praque 1974. 28. p. 16 Wenzel: A magyar és... 54. p. 17 Wenzel: A magyar és... 54. p. 18 Relkovic Néda: A felvidéki hét alsó bányavárosunk sérelmei 1696-ban. In: Századok 1923. 2. sz. 211-216. p. 19 Wenzel: A magyar és... 55. p. 20 Kecskeméti Károly: A liberalizmus és a zsidók emancipációja. In: Történelmi Szemle 1982. 2. sz. 184-194. p. 21 Bél Mátyás: Notitia Hungáriáé novae historico-geographica. Viennae 1742. Partis I. Tom. IV. 157-158. p. 22 Kállay István: Szabad királyi városok gazdálkodása. Bp. 1972. 41-43. p.

69

N. KISS ISTVÁN: A MURAKÖZI URADALOM MEZŐVÁROSAI (16-18. SZÁZAD) Magyarország egyik legjelentősebb nagybirtokát a horvát származású Zrínyi grófok uradalmai alkották. A Belső-Horvátországból kiszorult Zrínyiek tengermelléki és horvát birtokaikhoz 1548-ban szerezték meg a muraközi uradalmat s ettől kezdve lett annak középpontja, Csáktornya, új székhelyük. Jól mutatja a muraközi uradalom nagyságát, hogy adókivetésük - porta-számuk - magasabb volt, mint Győr vagy Komárom megyéé. A Zrínyi grófok uradalmait a törökkel szembeni határhelyzet jellemezte. A Dráva-Száva közötti horvát-török határ kb. felét három Zrínyi nagybirtok védte, míg a muraközi uradalom északi felének - Légrád és Stridó mezővárosok között kb. 60 km hosszú szakaszát a török határ képezte.1 A muraközi uradalom a Dráva és a Mura közötti félszigeten feküdt és 881,5 km2-rel azaz kb. 122,4 ezer helyi, horvát holddal (á 0,72 ha, mintegy 2000 négyszögöl) volt azonos. Figyelembe véve a teljes népességet a muraközi uradalom lakossága a 17. század első felében 3500 család körül mozgott. Az egy km2-re számított népességszám a 17. század elejei 18 főről a századvégi erős süllyedés után, 1720-ra ismét 13 főre emelkedett.2 Á muraközi járás, amely az uradalomnak felelt meg, ekkor Zala megye legsűrűbben lakott területének számított. A kérdéssel foglalkozó horvát Adamcek professzor az uradalom népességét a 17. század második felében 3000 paraszti és 350 városlakó családra becsülte. Mint már jeleztük, a rendelkezésünkre álló forrásanyag szerint a 17. század első harmadában a birtok össznépessége 3600, 1672-ben kevesebb, mint 3000, 1692ben kevesebb, mint 2000, 1720-ban már ismét csaknem 2700 famíliából állt. Míg azonban az uradalomban az agrárkultúra pusztulása a népesség csökkenési arányát erősen meghaladta, addig a mezővárosok fejlődése és gyarapodása egyértelműen pozitív volt a terület említett hanyatlásához képest. Az 1638. évi muraközi vagyonmegosztási urbárium értelmében az uradalomban még csak 3 mezőváros létezett: Csáktornya, Légrád és Stridó.3 A század második felében már említik Mura-Szerdahely, Perlak s Nedelic oppidumokat is. A mezővárosi fejlődés szempontjából szembetűnő az 1638 körül jelzett 3 oppidumban élő kb. 350 família, míg az 1720-ban szereplő 6 mezővárosban már 656 család lakott. A mezővárosiak aránya a jobbágyokéhoz viszonyítva 10,4 %-ról 25,9 %-ra nőtt!4 Ez az arány igen kedvező volt az akkori Magyarországon. A muraközi mezővárosok a 18. századvégi Görög Atlas-ban mezővárosként és a Lipszky 1808. évi Repertóriumában oppidumként szerepeltek.5 Végül Nagy Lajos köteté-

71

ben, amely az 1827. évi birodalmi felmérés adatait közölte, az alábbi adatokat találjuk a mezővárosokról.6

Csáktornya oppidum Légrád " Strigó (Stridó)" Mura-Szerdahely" Perlak " Nedelic"

ház

lakos

190 311 35 101 312 134

1 459 2 377 259 671 2311 1 001

1 házra jutó lakos 7,6 7,5 7,4 6,6 10,9 7,4

A birtokközpontnak számító Csáktornya már a 16. században szabad mezőváros, amelynek részletes kiváltságlevelét 1694-ből, 1718-ból és 1720-ból is ismerjük. Ezek hangsúlyozták a polgárok azonos és közös szabadságát, a mezővároshoz tartozó földek és házak szabad adásvételét, hogy "kereskedelmi ügyeiket kedvük szerint szabadon űzhetik és gyakorolhatják" és hogy szabad borkimérésük van, viszont évi cenzussal, valamint bor- és gabonadézsmával tartoznak. Igazságszolgáltatásuk fellebbezési fóruma az uradalom. Élelmiszer és ruházati vásárt szabadon tarthatnak és annak vásárdíja is a várost illeti. Fő exportcikként bort, kölest, szalonnát, fokhagymát és vereshagymát említenek a 17. század második felében. De Prie 1694. évi hegyvám rendelete után - contractus decimae et juris montani7 nem kellett bort educillálniuk és a török veszély alkalmából mindenki fegyveresen tartozott kivonulni. A későbbi kiváltságlevél csak annyiban különbözik ettől, hogy a cenzusba beszámítják az állami adót is (5. pont) és a hadrakelést meghatározhatatlan veszély esetére is fenntartják (9. pont). A többi mezőváros Nedelic (1679, 1696), Perlak (1678, 1698) és Légrád (1708) kiváltságainak kiadása,8 majd megerősítése alapvetően hasonló értelemben fogalmazódott, bár néhány jel arra utal, hogy az Csáktornya szabadságát nem mindenben érte el. így pl. megmaradt az uradalmi borkimérés kötelezettsége, Nedelicen és Perlakon pedig a katonai kényszermunkában (építkezés) való részvétel is. Egyértelműen hangsúlyozták viszont, hogy a mezővárosok lakóit "ezentúl ne parasztnak, hanem polgárnak nevezzék"! Az oppidumok gazdasági szempontból kiváltságos helyzetére utal adózásuk mértéke is. Adózásuk ugyanis annak archaikus volta (bormérési kötelezettség, katonai építkezés, ún. "hosszú fuvar" stb.) ellenére is előnyös volt. Perlak mezővárosnál a 17. sz. végén 33,5 egész telek után összesen 217,3 ft értékű egyéb adót és szolgáltatást kellett adniuk. Ez formailag a jobbágyság adózási rendszerére utal, de annál sokkal könnyebb, mert egy telek után csak 11 ft, azaz csupán 10-12 %-a a

72

paraszti telek után járó 95 ft körüli adótehemek!9 A mezővárosiak anyagi helyzete jelentős mértékben függött a kiváltságlevelek szabadságjogainak betartásától. A szabad kereskedés és a vásárok tartásának jogát ugyan mindenütt hangsúlyozták, de a piaci áruforgalmat, főleg a távolságit, erősen gátolta az uradalom elővásárlási (praeemptio) joga, amiért a muraközi polgárok ismételten panaszkodtak. A muraközi uradalom ún. katonaparaszti szervezetének megfelelően a népesség jelentős része a 16-17. században katonai szolgálatot teljesített. Az 1670-es években a jobbágyság kb. 25 %-a tartozott a katonaparasztokhoz és jelentős volt a mezővárosi polgárság katonai kötelezettsége is. Csáktornya és Perlak polgársága az ágyúknál szolgált és ők látták el azok fuvarozását is. Légrád és Nedelic lakosai pedig "fegyveresen kellett hogy kivonuljanak a muraközi félsziget védelmére".10 1720-ban már elhagyják a katonai szolgálat hangoztatását, de a volt katonáskodó polgárok kedvezményei megmaradtak. Összegezve a 17-18. századi adatokat a mezővárosiak katonai szolgálata 1720-ra eltűnt, de előnyös gazdasági-társadalmi helyzetük megmaradt. A muraközi polgárok termelési s kereskedési helyzetét ekkor elsősorban a szőlőmívelés határozta meg. Az erősen az agrártermeléshez kötődő mezővárosi polgárság zöme gazdagparasztokból állt: a 2 kat. holdnál nagyobb szőlőparcellájú termelők a parasztság csupán 10,2 %-át tették ki, de a szőlővagyon 30 %-a volt birtokukban. Milyen tételt jelentett a paraszti gazdálkodásban a szőlőmívelés? Egy jobbágygazdára átlagosan a földesúri boradó teljesítése után 39 ft értékű tiszta jövedelem esett a szőlőből! Jelzi az összeg vásárlóerejét, hogy 39 forintért 5 tehenet lehetett kapni a piacon. A teljes uradalmi adóteher, robot és mindenféle más szolgáltatást is beleértve, 1672-ben 32, 1692-ben 38 és 1720-ban 31 ft-ra rúgott, ami azt jelenti, hogy az átlagos jobbágygazda egyedül a borból származó 39 forintos hozamával valamennyi adóját ki tudta egyenlíteni. S tegyük hozzá, hogy 1720-ban a Muraközben minden három jobbágyból kettő szőlőbirtokos volt. A szőlőművelő gazdagparaszti rétegnél pedig, amely kb. a csoport egyhatodát tette ki, a tiszta borbevétel átlaga 1720-ban már meghaladta a 100 forintot, a fent értékelt átlagos jövedelem közel háromszorosát.11 A muraközi uradalomban, ahol a vizsgált 8 évtizedes időszakban a háborús helyzet miatt a parasztság száma és a gabonatermelés területe erősen csökkent, a bortermelés magas szinten maradt. Ugyanakkor a mezővárosok lakossága a duplájára nőtt, előnyös adózást élvezett szabad "polgár" lett és a siker reményében vehette fel a harcot a feudális elnyomással szemben.

73

Jegyzetek 1

Monumenta Zrinyiana, pars oeconomica, tomus II: Ed. N. Kiss István (Nyomás alatt): Bevezetés 11-13. 2 Conscriptio dominii Csáktornya seu totius Insulae Muraköz, 1720. OL UC 3: 7. In: Monumenta... N.Kiss I. 17. documentum. 17-23. p. (Lásd az 1. jegyzetet.) 3 Az 1638. évi muraközi urbárium. MOL NRA 1445/7. 4 Monumenta... N. Kiss I. Összefoglalás 183. p. 5 Görög: Magyar Atlas. Bécs 1802. 11. p. - Joannes Lipszky:Repertórium...Hungáriáé. Budae 1808. 766 p. 6 Ludovicus Nagy: Notitiae...Hungáriáé. Buda 1828. 638 p. A megfelelő címszavaknál. 7 Részletesen lásd Monumenta... N.Kiss I. "B" A szőlődézsma és a hegyvám. 59-60. p. (lásd az 1. jegyzet) 8 Conscriptio... 1720. (lásd a 2. jegyzet) Perlak oppidum 177-180. p., Nedelic opp. 199-203. és Légrád opp. 194-196. originales paginae. 9 Monumenta... N.Kiss I. "C" A parasztság helyzete 137. p. (Lásd az 1. jegyzet) 10 Conscriptio... 1720. MOLUC 3: 7. Sparsim. (Lásd a 2. jegyzet) " Monumenta... N. Kiss I. Összefoglalás 190-193. p. (Lásd az 1. jegyzet)

74

SZÁNTÓ IMRE: A VÉGVÁRAK MELLETT (PRESIDIALIS) MEZŐVÁROSOK TELEPÜLÉSI SZERKEZETÉNEK MEGVÁLTOZÁSA ZALA MEGYÉBEN A török Porta és a Habsburg udvar között létrejött békeszerződés (zsitvatoroki béke) 1606. november 11-én húsz évre előírta mindenfajta ellenséges behatolás, várvívás megszüntetését. A háború folyamán történt területi változásokat a status quo alapján rögzítették. Kanizsa környékén külön vegyes bizottságnak kellett eldöntenie, hogy mely falvak melyik fél uralma alá tartozzanak.1 A zsitvatoroki békében a Balatontól északra fekvő terület papíroson felszabadult a török uralom alól, ténylegesen azonban nem; mind a török, mind pedig a magyar adóösszeírásokban továbbra is megtaláljuk.2 A hódoltság határvonala Veszprémtől délnyugatnak a Balaton északi partján húzódott, Keszthelytől Zalaváron át - Kiskomáromig követhetjük folytatását, majd a kiskomáromi beszögeléstől Zala megye közepe táján haladt délnyugatnak a Muraköz felé.3 A kanizsai szandzsák széles öblöt alkotva mélyen benyomult a Zalaságba; a Balatontól délre megkerülte Kiskomáromot majd Zalavár körül nagy körívet leírva Pülöske-Kányavár-Szemenye vonal mentén érte el a Murát. Kanizsa valósággal ékként hasított be a zalai véghelyek közé, amelyek oly közel voltak egymáshoz, hogy - Evlia Cselebi török utazó leírása szerint - még a kakaskukorékolás is áthallatszott az ellenséges vonalakon.4 A török és a magyar védővonal szorosan egymás mellett húzódott, az ellenfelek szinte farkasszemet néztek egymással. Kanizsa eleste (1600) után a "török miát megnyomorodott"5 Zala megye délről még inkább ki volt téve az állandó portyáknak, váratlan rajtaütéseknek, a várak elleni meg-megújuló támadásoknak.6 "Az törököknek infestatioja (ellenségeskedése) szüntelen rajtunk vagyon - íija Bessenyei István kapitány 1644. november 21-én Batthyány Ádámnak -, Komár alatt, Kapornak alatt, Pölöske alatt csaknem inkább mindennap török vagyon..."7 Saller Ferenc írja 1654-ben Dobra váráról, hogy a török támadásakor a porkoláb hármat lövetett s a palánk meggyulladt. "Az kastélynak hidja, palánkja és lator kertje mind elégett."8 "Tudja Nagyságod - olvassuk Könczöl Mihály kiskomáromi vajdának 1646. április 3-án Batthyány Ádámhoz intézett levelében -, ezek az pogány ebek közel laknak egymáshoz, két, három álgyulövésre hamar Kanizsára felgyűlhetnek, és azt cselekedhetik, az mit akarnak."9 Az 1649. év tavaszán a törökök az egerszegi vásárt akarták "megütni", de Francsics Gáspár körmendi kapitány megszalasztotta őket.10

75

A török béke a 17. században sem jelentett az ország számára elfogadható életfeltételeket. A jobbágyok ugyan visszatértek elhagyott falvaikba, de az életük ezután is csak tengődés volt. Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér úgy jellemezte a helyzetet, hogy "nem volt ugyan nyilvánvaló hadakozás, hanem békességnek homálya, aki alatt mindazonáltal az országunk igen megromlék".11 A zalai véghelyek a tizenötéves háború során romlott állapotba kerültek, "...az ide alá való Kanisa környül való végházak annyira épületlenek - írják 1613-ban -, hogy tellyességgel puszták és fizetetlenek".12 Kanizsa török kézre kerülésével annak szerepét a zalai várak vették át. Az 1601. évi országgyűlés elrendelte, hogy a Rábán alól fekvő vidék, amely Kanizsának "elvesztése óta minden védelemtől meg van fosztva, erősségekkel biztosittassék, nevezetesen pedig Pölöske, Egerszeg, Kapornak, Szalavár és több váracsok, amelyek Kanizsa közelében feküsznek, katonával és lőszerrel látassanak el".13 E végházak szervezésében Nádasdy Ferencnek és több magyar főtisztnek a véleményét is kikérték. Zrínyi György a következő végházakat ajánlotta az Udvari Haditanács figyelmébe: Zalavárt, Szentgrótot, Bért, Kapornakot, Egerszeget, Pölöskét, Tárnokot, Lövőt, Kányaföldet, Nemptit, Szécsiszigetet, Dobrát, Szemenyét, Mogyorsdot és Alsólindvát. "Mindezekben - íija Zrínyi - minden megnevezett helynek mivoltát meggondolván, szolgáló népet szükséges helyheztetni".14 A szervezés ügyében külön bizottságot is kiküldtek a helyszínre, akik a végházakat egyenként megvizsgálták. A biztosok akkor a Kanizsával szemben levő végházakban 736 huszárt és 1342 haramiát (hajdút) találtak. Véleményük szerint ezentúl ugyanitt 1060 huszárt, 1502 haramiát, 670 német gyalogost, 200 karabélyost, vagyis összesen 3432 katonát kell tartani.15 A Batthyány I. Ádám által végeztetett építkezések sorában szerepel Zalában Egerszeg, Kányavár, Kapornak, Lenti, Zalavár, Kiskomárom, Szentgrót és Pölöske várainak erősítése.16 A pozsonyi Magyar Kamara 1602. január 15-én azt írta a bécsi Udvari Kamarának, hogy "Egerszeg castellum" elhanyagolt állapotban van, ezért félő, hogy a Kanizsáról kirajzó törökök a kastélyt a mezővárossal (oppidum) együtt teljesen elpusztítják. A sümegiek küldjenek segítséget, hogy az egerszegi kastélyt a várossal együtt meg lehessen oltalmazni.17 Batthyány Ferenc, a Kanizsa környéki végek vicegenerálisa 1631-ben a Magyar Kamarához intézett levelében indítványozta, hogy Egerszeg várát kerítéssel vagy karókkal vegyék körül, minthogy semmiféle sánccal sem védett, és az ellenség könnyen meg tudja támadni.18 Kanizsa elfoglalása után a keszthelyi erősség szerepe is megnőtt. "Kanisa keözel ide - írja Bakács Sándor 1620. október 19-én Batthyány Ferencnek -, az somogyi török végházak... raitam is ez töröktül az veszedelem meg történhetik..."19 A keszthelyi vár helyreállításáról és jó karban tartásáról az országgyűléseken a rendek ismételten igyekeztek gondoskodni. Az 1602:14., az 1604:8., az 1608:15.,

76

az 1613:8., az 1618:49., az 1622:36. és az 1635:92. cikkely a véghelyek javítására fordítható ingyenmunkát Keszthelyen használta fel.20 Az 1613:17. tc. Keszthelynek búzával, hadiszerekkel és a katonáknak zsolddal való ellátásáról intézkedett, nehogy az őrség a kanizsai törökök ellenében elhagyja a várost.21 A keszthelyi vár átépítése, kibővítése a 17. század első évtizedeiben, az 1616. és 1618. évek között Bakács Sándor kapitánysága idején mehetett végbe, mert a Pethők 1616. évi osztozkodásáról készített oklevelekből még a Turcho-féle alaprajzzal egyező várkép tűnik szemünk elé.22 Az új, megváltozott várat ábrázolja a karlsruhei levéltár egy 17. századi metszete.23 Az immár kétemeletes kolostorépület északi szárnyának földszintjén volt a hajdúk melegedő helye, ennek szomszédságában, egy boltozott teremben tárolták a puskaport. Valószínű, hogy a templomot fegyvertár és raktár céljaira használták. A templom déli oldalán kettős falú, komoly védelmi rendszer épült ki. A déli kapu védelmére négyzetes kőtornyot építettek. A kettős fal rendszere - a külső kőből készült, a belső palánk volt - az egész várat körülövezte. A két fal közét földdel tömték ki. Ugyancsak kővel falazták ki a várat körülvevő árok külső falát is.24 Keszthely várának belső szerkezetéről egyet-mást a gersei Pethő család osztályleveleiből tudhatunk meg. A Pethő leányok, Bakács Sándorné, Katalin, és Darabos Jánosné, Sára 1616,-i osztályleveléből kiderül, hogy az emeletes várnak porticusa, azaz tornáca, és ez alatt pincéje volt. Találunk azután sütőházat, pékséget, amelyet közös börtönné akartak átalakítani. Szól azután az osztálylevél "házak"-ról, azaz szobákról, börtönről (carcer), a fehér bástyáról (propugnaculum album), a melléje épült szabóházról. Ez a fehér propugnaculum, melyet később toronynak neveznek, a Turcho-féle alaprajzon is látható és valószínűleg ez volt az a toronyszerű vaskos sarokbástya, amely a mai gimnáziumi épület felépítéséig a volt premontrei rendház északnyugati sarkán fennállott, s amelyet akkor bontottak le, mikor 1890-ben a mai gimnáziumot a rendház mellé építették. A vár mellett ekkor major (allodium) és kert (hortus) is volt.25 A keszthelyi vár átépítése, kibővítése viszonylag biztos menedéket nyújtott a mezőváros lakosságának. Nem véletlen, hogy Keszthely a 17. század második évtizedétől kiemelkedik a zalai mezővárosok sorából.26 A Zala megyei véghelyek általában gyengék voltak, ezért a török támadások kivédése érdekében a hostát erőddé építették ki. Az alsó várost (suburbium) németesen hangzó szóval Hostat-nak vagy Ostát-nak (Hochstadt) nevezték. A vár védőinek túlnyomó többsége a hóstátban lakott, mert a vár nagy tömegek befogadására alkalmatlan volt. Ezért a hóstátot vizesárokkal, széles földsánccal, palánk vonallal kellett körülvenni és kapukkal is el kellett látni. A török háborúk konzerválták a kétsejtű városépítést, a belső váron kívül egy sokkal kezdetlegesebben kerített településformát találunk Lentin, Szentgróton,

77

Egerszegen, Keszthelyen, Szentgyörgyváron, Kiskomárban stb. A kiskomáromi sereg 1636-ban jelentette, hogy a kanizsai török a Zalán által menvén Szentgyörgyvár hóstátjára ütött. 1641 áprilisának egyik éjjelén a törökök az egerszegi hóstátra törtek és egy darabját felverték, nyolc házat felégettek, 68 embert elvittek, ötöt levágtak, kilencet megsebesítettek.27 De volt hóstátja Tüijének, Zalavárnak és Keszthelynek is. A törökök 1644-ben "a Tüijei palánkot meg üték, 19 leányt, 13 gyermeket, 8 asszony embert elvivének".28 Ákosházi Sárkány István írja 1633. december 29-én Batthyány Ádámnak: "Szent János napján egynéhány török végházakból kanisaiakkal vegyesen öszvegyültek, Szalavár alá mentek, az várat akarván megpróbálni, az kiben módjuk nem esvén, Hohstattját fölrabolták, öreg embereket és gyermekeket, azmit ott találtak, szegényeket mind elvitték".29 A 17. század derekán Keszthely egy részét is palánkokkal és árkokkal vették körül. Pontosan nem tudjuk, hogy hol húzódott a Keszthely várost körülvevő "külső vár" (Hostat), a "kerítés" vonala, mert a források elég szűkszavúak ahhoz, hogy a teljes területet pontosan rögzítsük.30 Felszíni nyomok alapján feltételezhető, hogy a város sánca a vártól (vagyis a mai plébánia-templomtól) kiindulva a Bem József (Hajdú) utca és a Rákóczi út között húzódott a mai Festetics kastély irányában, majd a Kossuth Lajos utca és a Deák Ferenc utca között kanyarodott vissza a várhoz.31 A külső vár nyomait 1988-ban a Szabad Nép utca 4. számú ház pinceásása során figyelhették meg. Északi záródása még bizonytalan, feltehetően a Vörös Hadsereg és Kisfaludy utcák között kereshetjük nyomait.32 A palánkon kívül maradt Polgárváros lakói szabályszerűen robotoltak, adóztak, minthogy katonai szolgálatot nem teljesítettek. Keszthelyen a hóstát (katonaváros) volt a nagyobb, népesebb települési egység, ezért a Polgárvárost - a Szent Márton templomtól északra - Kiskeszthelynek is nevezték, mely külön közigazgatással teljesen elvált a mezővárostól.33 A fallal és vizesárokkal körülvett településen kívül elterülő jobbágytelepülés (Polgárváros) védelmére semmit sem tettek. Kiskeszthely lakói - mint ahogy ezt a török okiratok is bizonyítják - behódoltak, és adót fizettek a töröknek.34 Kiskeszthely-polgárváros sarca 1629-ben készpénzben 450 forintot tett ki, "császár adójá"-ban pedig 110 forint füstpénzt fizetett.35 Keszthely földesurai - Bakács sándor, Pethő Gáspár, Darabos János és Pethő György - "tekéntvén ezen Keszthely (Polgár-) városnak nagy Ínségét és nyomorúságát, s a töröknek nagy summa adózását, hogy mező pusztává ne legyen" -, 1617-ben malomhelyet adtak a polgárvárosiaknak, "hogy táplálhassák az török adókban magukat".36

78

Szentgrót város is hódoltsági volt; a reá eső török adót az 1656. április 3-án kelt összeírás szerint "a Várbul adják meg érettek", ti. a lakosság helyett.37 Egerszegről a városiak a 17. század derekán el akartak futni, mert 400 forintot fizettek török adóban, s a házak alig harmadrésze volt a polgárságé, a többit hajdúk s katonák lakták, akik nem akartak fizetni.38 "Ha a polgárok elfutnak - íiják -, a végbeliek sem lakják tovább a várat".39 A kétsejtű várépítés, amely a polgárvárost zsákmányul adta az ellenségnek Makkai László szerint - "a magyar városfejlődés eltorzulásának katonai síkra való áttétele, a mezőváros feletti feudális fennhatóságnak a városszerkezetben való kifejeződése".40 A hóstátok (suburbiumok) palánk kerítése ostrom esetén természetesen nagyobb nyomást nem állt ki, de arra mindenesetre alkalmas volt, hogy az ellenség nagyobb erőfeszítés és küzdelem nélkül megrohanja, felgyújtsa vagy kirabolja.41 A nagy erődítési munkálatok megváltoztatták Zala megye településrendszerének addigi képét. A falvak sokasága tűnt el a várak körüli "veszélyövezetből". Ugyanakkor a mezővárosok külső formája megváltozott; egy sor mezőváros erődítménnyé (praesidium-má) alakult át.42 A vár tövében lakó, katonai szolgálatot teljesítő "szabad legények" (hajdúk) lakóhelyét nem "külső vár"-nak, hanem "belső város"-nak (suburbium) nevezték. E mezővárosokban megkülönböztették a fegyverrel szolgáló "hóstátiakat" (katonaváros), és az úrbéri szolgálattal terhelt külvárosiakat (polgárváros).43 A vár a környék népének menedékhelye (refúgium ac receptaculum) volt.44 A környékbeli lakosok "a végházakhoz recipiálták (vették be) magukat a dúlás elől".45 A Keszthely-környéki falvak - Tomaj, Fenék és Falud - a többi helységekkel együtt meghódoltak a törököknek. E prédiumok birtokosai és lakosai a török "pusztító dühössége elől elfutottak, házaikat elhagyván, és azokat az ellenség által elégettetvén, lakásaikat Keszthely városában mint bátorságos menedékhelyre vették, és a városi fegyverviselő polgárok számát szaporitották".46 Egy 18. századi tanúvallomás szerint "a török háborúban az ellenség miatt egészlen elpusztult a Balaton melléke, és a lakosok, kik Vásonban, kik Tihanban, kik Veszprémben siettek el".47 A végvárak valóságos szigetet jelentettek a végigdúlt Zalában. A török kiverése után készült első adóösszeírások arról tanúskodnak, hogy a lakosság ott maradt meg nagyobb számban, ahol vár állott.48 A Balaton mellett a falvak népe erdőkbe, vizenyős berkekbe, nádasokba ("zöld várak"-ba) rejtőzött a török elől.49 "Sohasem tudták apáink - beszélik az öregek -, mikor üt rajtunk a török. Sohasem tudták, mikor kell menekülniök. Este még hirehamva se volt, reggel már nyakunkon ült. Ha idejekorán észrevették, hegyekbe, erdőkbe, mocsarakba menekültek... Az emberek nem is mertek előbújni rejtekükből, jóllehet sokan éhenhaltak, mert fagyökérrel, kéreggel és rügyekkel táplálkoztak".50

79

A Kis-Balaton térségéből már a l ó . századból vannak adatok a sűrű mocsarak közt kunyhókban lakókról, akik ártéri vegyes gazdálkodást folytattak.51 A vidék nem maradt hosszú ideig lakosok nélkül, az elűzött vagy menekülő jobbágyság visszaszivárgott, amint távolabb érezte a török pusztítás veszélyét. S amikor menekülnie kellett a török elől, akkor sem ment messzire. A még most is élő szájhagyomány szerint kiszaladtak a szőlőhegyre. Ott a háborús idők miatt már évek óta nem metszették a szőlőt, amik aztán úgy elsűrűsödtek, hogy jó búvóhelyet biztosítottak a menekülteknek.52 A dolgozó népnek a szülőföldhöz való ragaszkodását mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a megpróbáltatások hosszú évtizedei ellenére is szívósan igyekezett kitartani földjén. A túlélők újra munkához láttak, az örökké bizonytalan élet újabb és újabb fordulataival szemben kifogyhatatlan paraszti energia a legborzasztóbb katasztrófák után is gyorsan felépítette a felégetett, rombadőlt falvakat.53 A török uralom súlyos megpróbáltatásai közepette a magyar nép életereje, ellenállási képessége sokkal szívósabb, törhetetlenebb volt, mint azt feltételezni szokták.54 Jegyzetek 1

Magyarország története 1526-1686. 3/1. (a továbbiakban: MOT) Szerk. R. Várkonyi Ágnes. Bp 1985. 754-755. p.; Magyarország hadtörténetei. Főszerk.: Liptai Ervin. Bp. 1984. 250. p. 2 Pákay Zsolt: Veszprém vármegye története a török hódoltság korában a rovásadó összeírás alapján (1531-1686). Veszprém 1942. 31. p. 3 Szakály Ferenc: Magyar adóztatás a török hódoltságban. Bp. 1981. 39., 42. p. 4 Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1660-1664. n. Bp. 1908. 11-12. p. Id. Szakály Ferenc: i.m. 1981. 163-164. p.; Peijés Géza: Az oszmán birodalom európai háborúinak katonai kérdései (1356-1699) In: Hadtörténelmi Közlemények (a továbbiakban: HK) 1966. 4. sz. 868. p. 5 Degré Alajos: A keszthelyi polgárság úrbérellenes mozgalmai. In: Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei (a továbbiakban: VemMK) 2. 1964. 259. p.; Zala megyei Levéltár (a továbbiakban: ZmL) Jegyzőkönyvi másolat 1613. 611-612. p. 6 Nagy Gyula: Batthyány Ferenc levelei Thurzó Györgyhöz és Thurzó Imréhez 1606-1620. Történelmi Tár (a továbbiakban: TT) 1879. 99. p. Batthyány Ferenc levele. Rohonc, 1607. szept. 14.; Kővári Béla: Adatok Zalamegye történetéhez V. Nagykanizsa 1876. 175., 178. p. 7 Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) Batthyány család Levéltára (a továbbiakban: BCsL), Missil. 6511. Bessenyei István Batthyány Ádámnak. 1644. nov. 21. 8 Takáts Sándor: Rajzok a török világból II. Bp. 1915. 80. p. 9 ZmL jegyzőkönyvi másolat 1613. 611-612. p.; Komáromy András: A kanizsai török rablásai 1630-1640. In: HK 1895. 79-92. p.; Müller Veronika: A zalai végek mindennapi problémái a XVR. század első felében. Zalai Gyűjtemény (a továbbiakban Zgy) 1978. 8. köt. 87. p. 10 Takáts Sándor: Rajzok a török világból Hl. Bp. 1917. 176. p.

80

11

Zrínyi Miklós: A török áfium ellen való orvosság. Id. Sinkovics István: A török elleni védelem fó kérdései. In.: HK 1966. 4. sz. 789. p. 12 ZmL Jegyzőkönyvi másolat 1613. 612-613. p. 13 1601 :XXIX. tc. 2. §. Id. Müller Veronika: Az egerszegi vár a XVII. században. Zalaegerszegi Füzetek E. 1976. 6-7. p. 14 Takáts Sándor: A magyar gyalogság megalakulása. Bp. 1908. 280. p. 15 Uo. 281. p. 16 Koppány Tibor: Batthyány I. Ádám építkezései 1629-1659. In: Történelmi Szemle (a továbbiakban: Tsz) 1984. 4. sz. 545. p. 17 ZmL Fára-hagyaték. Udv. kam. lt. 1602. jan. 15. Id. Müller Veronika: i.m. 1976. 11-13. p. 18 Müller Veronika: i. m. 1976. 13-14. p. 19 MOL BCsL 1620. okt. 15. Keszthely. Bakács Sándor levele. Id. Iványi Béla: Végvári élet a Dunántúlon a XVII. században. Kézirat. MTA Kézirattára. Jelzete: Ms 5301/7. Bp. 1958. 37. p. 20 Kovachics Martinusz: Index reális geographico-Topographicus in Decreta Comitialia Regum Hungáriáé. Buda 1806. 182. p.; Corpus Juris Hungarici (a továbbiakban: CJH) 1608-1657. Bp. 1900. 32-33. p.; Bontz József: Keszthely város monográfiája. Keszthely 1896. 90-91. p. 21 Bontz József: i.m. 1896. 90-91. p.; Dornyay Béla: Keszthely-végvár a törökvilágban. Keszthely 1935. 13. p. 22 Sági Károly - Iványi Béla - Péczely Piroska: Keszthely. A Veszprém Megyei Tanács Idegenforgalmi Hivatalának kiadványa é.n. 43^44. p. 23 Iványi Béla: Zalaszentgrót története. ZML Kézirattár é.n. 8. p.; Glaser Lajos: A karlsruhei gyűjtemények magyarországi vonatkozású térképanyaga. A Térképészeti Közlöny különfuzete. Bp. 1933. 24 Koppány Tibor - Péczeli Piroska - Sági Károly: Keszthely. Bp. 1962. 82-83. p. 25 Iványi Béla: i. m. 1958. 19. sz. jegyzet. 26 Degré Alajos: i. m. VemMK 2. 1964. 259. p.; ZmL Conscriptiones nobilitares. Fasc. 1. 1555., 1564., 1632. Keszthelyen 1630-ban 15 portát írtak össze. Ugyanakkor Lesencét, Tomajt és Faludot összesen 2 portára értékelték. 27 MOL BCsL Missil. 11297. - 1641. ápr. 28 Iványi Béla: i. m. 1958. 3-4. p. 29 MOL BCsL Missil. 41411. Ákosházi Sárkány István Batthyány Ádámhoz. Komár, 1633. dec. 29. 30 Eszes László: Keszthely mezőváros és végvár. Adalékok a település történetéhez. Különlenyomat az Építés-Építészettudomány XVI. kötet 1-2. számából. Bp. 1984. 281-282. p. 31 Eszes László: Gersei Pethő László. Kézirat. Gyenesdiás 1982. 28. p. 32 Sági Károly: Városcímerünk nyomában. Keszthelyi Hírlap, I. évf. 3. sz. 1989. március. 33 Degré Alajos: i. m. VmMK 2. köt. 1964. 259-267. p. 34 Sági János: Emberséges török okiratok keszthelyi vonatkozással. Keszthelyi Hírlap 1935. febr. 24. 5-6. p; Darnay (Domyay) Béla: Keszthely török okiratai a Balatoni Múzeumban. Balatoni Múzeumi Füzetek 4. sz. Keszthely 1942. 301-307. p.

81

35

ZmL Prot. Comit. Szalad. I. 1555-1634. 612. p. Zala megye rendei üják 1613-ban: "...a törökök... az paraszti hódolt falukat mind egy eránt fölötte nagy sarczal és ajándékokkal sanyargatják". 36 MOL FCsL Zalad. Nr. 322.; Szántó Imre: Egy dunántúli falu, Alsópáhok története Bp. 1960. 15. p. 37 MOL BCsL Acta Antiqua Almárium Dl. ladula 7. Szentgrót Nr. 6. Id. Iványi Béla: Zalaszentgrót története é.n. 2930. 38 MOL BCsL Missil. 26037. Kerpacsics I. levele Egerszegröl. 1654. márc. 16. 39 MOL BCsL Missil. 25759. Kerpacsics I. levele Egerszegről. 1648. ápr. 28. 40 Makkai László: A magyar városfejlődés történeti vázlata. In: Vidéki városaink Bp. 1961. 60. P41

MOL BCsL 1644. nov. 21. Komár. Bessenyei István levele. Id. Iványi Béla 1958. 4. p. Veress D. Csaba: Várak a Bakonyban. A veszprémi, pápai és palotai vár hadtörténete Bp. 1983.; Veress D. Csaba: Háborúk és településrendszer a Dunántúlon. A Dunántúl településtörténete VI. PAB-VEAB Értesítő 1986. 105-111. p. 43 Bontz József: i. m. 1896. 139-140. p.; Takáts Sándor: i. m. 1908. 54. p. 44 ZmL Jegyzőkönyvi másolat 1600. 532-524. p. Egerszeg. "...ad quod tempore excursionis hostium maximo istius Comitatus (ti. Szaladiensis) circum adjacens tanquam summum Propugnaculum confugere..."; Takáts Sándor: A magyar vár. Századok (a továbbiakban: Sz) 1907. 817. p. 45 A káptalanfaiak 1693. évi beadványa: ZmL 1693. évi közgyűlési iratok. Id. Degré Alajos: i. m. VemMK2. köt. 1964. 259. p. 46 Bontz József: i. m. 1896. 88. p.; Bontz az említett falvak elpusztulását az 1562-1632 közt teijedő időre, éspedig a legnagyobb valószínűséggel 1589. évre teszi (i. m. 90.); ZmL Keszthely városi közlevéltár 1829. 47 ZmL Közgy. jkv. 1753/54. 412. p. s köv. 48 ZmL Jegyzőkönyvi másolat 1596. 280. p. "...cum una pars trans fluvium Zala videlicet Districtus Sedis Oppidi Tapolcza etiam nunc quoque Turcico servitio continue incumberet". De a Zala folyótól nyugatra eső vidéken lakók is "folytonos félelemben vannak az ellenség miatt". Lásd MOL Eccles. Fasc. 22. Nr. 28. Id. Füssy Tamás: A zalavári apátság története. A pannonhalmi Szt. Benedek-rend története. VE Bp. 1902. 195. p.; ZmL Jegyzőkönyvi másolat 1610. 578. p. "...nullibi nisi in Confiniis tantum perpauci exstarent..."; Degré Alajos: i. m. VemMK 2. köt. 1964. 259. p. 49 Pais László: A Zala vízgyűjtőjének régi vízrajza. Bp. 1942. 18. Esztergál: "tota deserta est, habitatores habitant inter densissimas arundines tuguriola habentes". Zalavég: "Ex Veged fugitivi coloni in paludibus prope Ber habitantes". MOL Dikák 1569. 50 N. Szabó Gyula: Zalaország. V. Keszthely 1927. 191. p.; Szántó Imre: A végvári rendszer kiépítése és fénykora Magyarországon 1541-1593. Bp 1980. 44-45. p. 51 MOT 3/2. 1985. 1437. p. 52 Füssy Tamás: i. m. 1902. 369. p. Miután a törökök 1568-ban teljesen elpusztították (Zala-) Apátit, a megmaradt lakosok a szőlőkben, még inkább az erdőkben kerestek menedéket.; Uo. 633. p., 138. sz. oki. (1568. jún. 15.). Apáty. "Haec possessio est totaliter per Turcos combusta, cuius 42

82

incolae habitant in vineis et sylvis ob metum Turcorum".; Müller Róbert: Adatok a fonyódi járás török kori településtörténetéhez. Studium I. Debrecen 1970. 53 Szántó Imre: i. m. 1980. 45. p. 54 MOT 3/2. 1985. 1440. p.

83

PAP FERENC: A KOLOZSVÁRI KERESKEDŐRÉTEG A 17. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN (ELEMZÉS A HARMINCADVÁMNAPLÓK ALAPJÁN) A kolozsvári kereskedőréteg kialakulása természetesen nem a l ó . század végén kezdődött, közel sem egyidejű forrásanyagunk időbeli kezdeteivel. Viszont a kolozsvári harmincadhivatal 1599-től 1637-ig vezetett vámnaplói a legrégibb olyan történelmi forrást jelentik, amelynek alapján a szakkutatás hosszú időszakon, majdnem fél évszázadon át folyamatosan nyomon követheti a kereskedőréteg kialakulását. A kereskedőkre vonatkozóan már a 14. századból vannak levéltári adataink. Ezek az adatok a 15. században egyre nagyobb számúak, Mátyás király idejében különösen megnövekszik számuk. A következő évszázadban még változatosabb a levéltári anyag. Gondolok itt a jogi jellegű forrásokra,1 kiváltságlevelekre,2 amelyek közvetlenül vagy közvetve tudósítanak kolozsvári kereskedők útjáról, útvonalairól stb. Egyik sem ér fel azonban a kolozsvári harmincadhivatal évenként vezetett naplóinak forrásértékével. Ez az érték elsősorban abból adódik, hogy a harmincadosok naprakész feljegyzéseket készítettek az árubehozatalról és -kivitelről, a feljegyzett vámtételek áruk szerinti bontásban, részletesen ismertetik a következő adatokat: a jelentkező pontos dátuma (év, hó, nap), a vámilletéket kifizető polgár neve, néha foglalkozása is. Tételenként felsorolja az árufajtákat, minden egyes árufajtának a mennyiségét vagy piaci árát (esetleg mindkettőt, s így sok esetben megtudjuk az árufajta egységárát is), majd a kifizetett harmincadot. A legtöbb vámtételt a vámilleték összege záija. Következik az újabb vámtétel, ugyanazokkal az adatokkal. Általában havonta adták össze a bevételt, s az évi napló végén természetesen a teljes évi bevételt tüntették fel.3 Azért részletezem a vámnaplók bejegyzéseit, mert éppen ebben áll a kolozsvári forrásanyag különleges értéke. A hasonló jellegű magyarországi, felvidéki vagy lengyel anyag sokkal szegényesebb. Tudomásom szerint nincs olyan vámnapló vagy bejegyzés, amely együttesen tartalmazná az összes ismertetett elemet. Márpedig ha egymás mellé illesztjük a vámbejegyzésekben szereplő helységeket, földrajzi övezeteket vagy országokat, az árufajtákat, amelyeket onnan szállítanak vagy oda visznek a kereskedők, a vámilletéket és a kereskedők személyét (közülük a legtöbben igen gyakran és meglehetősen rendszeresen szerepelnek árubehozatallal és kivitellel is), igen érdekes következtetések adódnak. Vegyük szemügyre először az árubehozatal tételeit. Itt a legjelentősebb helyet a külföldi posztó foglalja el: vámilletékének arányszáma 28,7 %, a teljes behozatali vámilletéknek majdnem

85

egyharmada. Itt meg kell említenem, hogy jóformán kizárólag angol, hollandi, itáliai és morva posztófajtákról van szó - néha talán a nyugatiaknak közép-európai utánzatairól, de ez sajnos ellenőrizhetetlen a vámtételekben. Ezt a mindennapos behozatali árut legfőképpen Bécsből szállítják a kereskedők (a nyugati és középeurópai posztót egyaránt),4 de Lengyelországból,5 a Felvidékről is.6 Érdekes, hogy nyugati és közép-európai posztót Havasalföldről7 és a török birodalomból is8 szállítanak Kolozsvárra. Közép-európai eredetű árucikk foglalja el az értékben következő helyet, éspedig a süveg és a kalap. Általában morva és felvidéki termék kerül Kolozsvárra, elsősorban Bécsből, ahol az élen áll a behozatali cikkek között,9 következik - s ez már természetes - az epeijesi süvegbehozatal,10 s csak ezután a lengyel import,11 mindez 17,01 % arányban. Elég szorosan mögötte áll a jórészt szintén közép-európai eredetű vászonáru (a behozatal 13,31 %-a), amely nagyrészt Bécsből származik.12 Eperjes szintén tekintélyes részét adja a behozatalnak,13 míg a lengyel piac elég kevés vászonáruval látta el a kolozsváriakat.14 A rövidáru tömegesen Bécsből került Kolozsvárra, de a lengyelországi behozatal keretében is előkelő helyet foglal el. A gyarmatáru, valamint a kések, a különféle selyemáru nagyobb része szintén Bécsből vándorolt Kolozsvárra, de Eperjesről és egyes lengyel városokból is tekintélyes mennyiséget hoznak be. Legfőképpen bécsi áru a papír, bár Eperjes is küld belőle Kolozsvárra. Ugyanonnan érkezik a legnagyobb mennyiségben a kasza, a vegyszer és a festékanyag. Kisebb mennyiség jön be Kolozsvárra a többi, majdnem 60 árufajtából. Az áru különféle eredetű, így például a kések, a papír, a vászonfajták, a rövidáru nagy része közép-európai termék. Tengerentúlról érkezett a gyarmatáru, gyakran délről vagy délkeletről származó behozatali áru a festékanyag. De még ezeknek az árufajtáknak az esetében sem egyezik mindig a behozatal és az előállítás helye. Ezt a vászonfajtáknál is tapasztaljuk: a közép-európai, főleg morva és szlovák vászonféleségek mellett inkább Bécsből15 és Lengyelországból16 hoznak minden valószínűség szerint török vásznat. Fokozottan tapasztaljuk a gyarmatárunál, hogy a tengerentúl értékes fűszereit: a borsot, gyömbért, szegfűvirágot, fahéjat, ezenkívül édességet: nádmézet, gyümölcsöt: citromot, narancsot, szőlőt, mazsolát főleg Bécsből hozzák a kolozsvári kereskedők,17 de a lengyel,18 felvidéki,19 sőt magyar városokból is,20 amellett, hogy a török birodalomból is gyarapszik a kolozsvári piac gyarmatáruval, festékanyaggal.21 A kiviteli árufajták sorában a legjelentősebb az igásállat (ökör, tehén, stb.) százalékaránya a kivitel egészében 66,73 %, tehát kb. 2/3-a a teljes kiviteli értéknek. Ezenkívül lovakat is gyakran visznek külföldre. Az állatok a városkörnyéki mezőgazdasági területekről származnak, s hasonlóképpen helyi termék a kivitelre szánt méz, méhsör, só, sajt, túró, bor és pálinka ("aquavita"), valamint a kisebb mennyi-

86

ségekben szállított gabona, köles, lenolaj, kendermag, liszt. Az erdélyi céhes ipar szolgáltatta a kivitelre szánt bőrt, lábbelit, egyszerűbb posztót és vásznat, stb. Túlnyomórészt nyugat felé áramlik a nagy mennyiségű áru, így Bécs az állatexport 19,79 %-át fogadja be, míg Magyarországra 10,94 %-át szállítják.22 Általános jelenség, hogy az árukivitelt és a behozatalt ugyanazok a kereskedők biztosították. Igen gyakran találkozunk egy és ugyanazon polgár nevével az exportáru szállítói között, majd hazajövet újabb szállítmányát vámolják meg, s nemsokára ellenkező irányba veszi útját. Gyakran tapasztaljuk, hogy bizonyos kereskedők útvonalra szakosodnak: rendszeresen járnak Bécsbe vagy Jaroszlávba vagy Konstantinápolyba. Számos eset van rá, hogy déli irányból hozott árut, gyümölcsöt vagy vásznat visznek Kolozsváron keresztül Bécsbe vagy Lengyelországba, hogy nyugati vagy közép-európai posztót hoznak Kolozsvárra Bécsből, Krakkóból vagy Eperjesről, s egy idő után ugyanazok jelentkeznek a harmincadhivatalnál azonos áruval, amelyet dél felé visznek. Tehát még ha más történelmi adat nem is állna rendelkezésünkre - márpedig jónéhány más természetű adat, elbeszélő forrás, kiváltságlevél stb. szól hasonló értelemben -, a harmincadfeljegyzések önmagukban is elégségesek lennének ahhoz, hogy tárgyszerűen bizonyítsák azt a jelentős helyet, amelyet Kolozsvár töltött be a 17. század első felében a közép- és délkelet-európai kereskedelmi kapcsolatokban. Természetes, hogy a behozott áru nagy része a helyi piacra került, hogy kielégítse a lakosság sokrendű szükségletét. Ugyanakkor, amint láttuk, a város polgárai rendszeresen közvetítenek árut, s így Kolozsvár elengedhetetlen , stációja a középkelet-európai átmenő kereskedelemnek. A kereskedők kezén megforduló árufajták viszont arról tanúskodnak, hogy a kolozsváriak nemcsak egész Európa, hanem az Európán kívüli világ termékeit is vásárolják - helyben eladják vagy továbbviszik. Erre még visszatérünk. De lássuk először, kik is voltak ezek a kolozsvári kereskedőpolgárok. E kérdésben a régebbi és újabb szakirodalom a kereskedéssel kapcsolatos királyi, illetve fejedelmi kiváltságlevelekre, egyes elbeszélő forrásokra, valamint elszórtan található levéltári adatokra hivatkozott. Jakab Elek monumentális várostörténeti művében szemelvényeket idéz az általunk teljes egészében feldolgozott levéltári forrásból,23 míg S. Goldenberg az első, 1599-es vámnapló részletes ismertetésével szemlélteti a város 16. század végi kereskedelmét.24 Á nemrég megjelent új várostörténeti monográfia csupán ezen információkra építi ítélkezését, miszerint Kolozsváron is, egész Erdélyhez hasonlóan, a 16. század folyamán kezdenek elkülönülni a kereskedők a kézművesektől, de a kereskedők száma lassabban növekszik a kézművesekénél, mert még nem szakosodtak a különböző ágakban.25 Ezzel szemben a harmincadnaplók teljes anyagát feldolgozva, sokkal pontosabban megállapításokra juthattam. A harmincadnaplók feljegyzéseiből kitűnik, hogy

87

már 1599-ben, a feljegyzések első évében is jól elhatárolható az a réteg, amely a jelek szerint foglalkozásszerűen űzte a kereskedést, éspedig bizonyos értelemben szakosodva. 1599 és 1637 között a vámnaplók szerint a következőképpen alakul a kolozsvári kereskedőréteg: Behozatal" Kivitel" Év Év Behozatal" Kivitel" 46 68 35 1619 35 1599 24 13 32 1621/22"" 16 1602 53 57 56 1622 97 1610 75 35 32 1623 49 1611 61 53 1630 141 179 1612 75 1632 124 1613 63 126 67 71 1633 92 1614 111 72 64 1634 78 78 1615 70 74 1635 115 1616 111 64 72 1636 87 129 1617 1637"" 14 1618 73 85 19 " = a behozatal és kivitel esetében gyakran azonos személyeket jegyeznek be. "" = nem teljes évek. Nem vettem figyelembe azokat a harmincadfizetőket, akik családnév helyett mesterségük nevét viselik, behozott árujuk a mesterségükhöz szükséges nyersanyagból áll, kiviteli szállítmányuk pedig mesterségük terméke és szerényebb mennyiségeket is visznek magukkal. Gyakran találkozunk például kannagyártó felesége által hozott ónszállítmánnyal,26 szappanfőző iparossal, aki szappant szállít,27 bundát vagy szőrmeholmit szállító szűccsel,28 stb. Ezek a kézművesek nyilvánvalóan másodrangú foglalatosságként kereskednek saját termékeikkel, ezzel természetesen növelik jövedelmüket, de megélhetésük fő forrása mesterségük marad. Ami a kereskedő polgárok évi számát illeti, úgy gondolom, az évenkénti kisebbnagyobb különbségeket úgy hidalhatjuk át a legmegfelelőbben, hogy a két legforgalmasabb évtized, a második és a negyedik átlagát állapítjuk meg. Tehát: a második évtized (1610-1619) évi átlaga kb. 61 kereskedő, míg a csonka negyedik évtizedben (1630-1637) kb. 102 kereskedőre tehetjük az évi átlagot. Ez kb. 6.500 lakosú városnál29 igen számottevő kereskedőréteget jelent a 17. század első felében. Összehasonlításul megemlíthetem, hogy pl. a 10-15.000-re rúgó, közepes lakosságú, de üzletileg igen tevékeny franciaországi Beauvais város kereskedőrétege azonos időszakban 80-130 között mozgott.30 Viszont meg kell jegyeznem, hogy fug-

88

getlenül a számadatok önmagukban is tekintélyes voltától, e réteg szerepe, hordereje a város életében más összetevők függvénye. Azért, hogy a maguk valós jelentőségében lássuk a kereskedők szerepét a 17. század első felének erdélyi civitas primariájában. néhány lényegi tényezőre kell irányítanunk figyelmünket. Ezek: a réteg valóságos anyagi ereje (ez az ún. kereskedőtőke kérdése), a gazdasági helye a város életében, társadalmi-politikai szerepe nemcsak a város, hanem a fejedelemség együttesében. De vegyük sorra e tényezőket. Anyagi erejét meggyőzően érzékeltetik a harmincadnaplókban található adatok. Természetesen csak érzékeltetik, de pontosan meg nem határozhatják, mivel a kolozsvári kereskedő behozott, illetve kivitt áruszállítmányainak kereskedelmi értéke (a vámilleték ennek hozzávetőlegesen harmincadrésze, ezért nevezik ezt az adót harmincadnak) csupán töredéke, magva annak az anyagi alapnak, amely magát a kereskedést lehetővé, életképessé tette. Számokban kifejezve, először is hadd lássuk, miről tanúskodik az 1599-1637-es időszak külföldi áruforgalmának teljes kereskedelmi értéke.31 Ez a következőképpen mutat: Árubehozatal kereskedelmi értéke (1599-1637) 1.130.032 forint 77 1/2 den. Árukivitel kereskedelmi értéke (1599-1637) 1.009.681 forint 21 1/2 den. Az egyenleg viszonylag kiegyensúlyozott, a kivitel összege alig valamivel marad a behozatali összeg mögött. Mivel a két szám a vámilleték teljes összegének megfelelő kereskedelmi értéket adja, azokat az összegeket is tartalmazza, amelyeket a feltehetően kézműves foglalkozású harmincadfizetők szolgáltattak be a vámhivatalnak. Ez azonban lényegesen nem változtat a tényen, hogy a tulajdonképpeni kereskedők is anyagilag kiegyensúlyozott behozatali, illetve kiviteli áruforgalmat bonyolítottak le, hiszen adataink többsége ez utóbbiakra vonatkozik. Világos, hogy a fenti érték csak az aktív kereskedésbe befektetett pénzt fejezi ki. Nem tűnik ki belőle az sem, mennyi lehetett a kereskedő nyeresége, sem pedig reális költségei. Hiszen bármely kereskedelmi jellegű utazás természetesen ún. rezsiköltségeket feltételez. Ilyenek: a szállításra használt járművekre költött összeg, a segédszemélyzettel járó költségek, az áru biztonságos csomagolásának a költségei, a szükséges felszerelés, világító, fűtő berendezések, fegyverek, ruházat, stb. Fedezni kellett az átkelőhelyeken, útvámokon szükséges pénzt, a megállóhelyeken, fogadókban való elszállásolást, a lovak váltását, a patkolást stb. Érkezéskor gondoskodni kellett szállásról, ellátásról, s a visszaúton azonos gondok várták a kereskedőt. Mindez elengedhetetlenné tette, hogy a kereskedő csakis nyereségesen tervezhesse el útját. Ezt az utazás pontos, körültekintő megszervezésével lehetett elérni. A harmincadnaplók erről is tudósítanak, pontosabban az egyes tételekhez fűzött megjegyzések utalnak erre. így például gyakran jegyzik fel, hogy a kereskedő nem személyesen tette meg útját, hanem szolgáját vagy szolgáit küldte eladni, vásárolni.

89

Ezek az emberek ugyanakkor saját maguk számára is kereskednek, de elsősorban uruk utasításait hajtják végre. Az is megtörténik, hogy a kereskedők társaikat bízzák meg azzal, vásároljanak a részükre, vagy adják el árujukat, hiszen úgyis megteszik ugyanazt a kereskedőutat azok a kereskedőtársak is. Gyakran, főleg állatok szállításánál, valóságos kereskedőkaravánok indulnak útnak. Ez olcsóbbá is tette a költségeket és növelte az utazás biztonságát, mivel az útonállók elsősorban állatszállítmányokat támadtak meg. Ami az úti alkalmatosságot illeti, általában szekéren indultak útnak, ezért, ha távolabbi helyre igyekeztek, sokszor hetekig is eltarthatott az utazás. Ezzel magyarázható az is, hogy egy kereskedő évi 4-5 szállítmánynál többre nem vállalkozhatott, még rövidebb útvonal esetében sem. Mindezt tekintetbe kell vennünk akkor, amikor a kolozsváriak kereskedelmi útjainak anyagi hátterére gondolunk. Ha megvonjuk a harmincadjegyzékekben szereplő kereskedők évi behozatalának és kivitelének egyenlegét, hiteles képet kapunk a kolozsváriak forgótőkéjének méreteiről, felhasználásáról a 17. század első felében. A következőkben ismertetek néhány esetet. Vicei Máté egyike volt a város legtehetősebb polgárainak, ugyanakkor elöljárói tisztségeket is betöltött, sőt politizált is, amennyiben többször szállásolta el házában Bethlen Gábort. Aranyműves műhelyét édesapja (vagy talán még nagyapja) alapította, ő maga már elsősorban kereskedéssel foglalkozott, s az ipart családja egyes tagjaira bízta.32 Vicei évente többször járt külországi kereskedelmi központokban, árut vitt és hozott. Csupán néhány évet ragadunk ki üzleti útjaiból. 1610ben a behozott posztófajtákért, vászonáruért és gyarmatáruért 20 forint 50 dénárt fizetett harmincad fejében.33 Más alkalommal 394 forint 35 1/2 dénár illetékkel taksálják, többek között posztót, kaszákat, vásznat, gyarmatárut, selymet, bársonyt, késeket, rövidárut hoz. Nem sokkal ezután 74 forint 78 dénárra becsülik a posztót, vásznat, kalapokat, szőrmét tartalmazó szállítmányának vámértékét. Végül 34 forint 65 dénárt fizet ugyancsak több árufajtát tartalmazó szállítmányáért.34 Ez összesen 524 forint 28 1/2 vámilletéket tesz ki, ami 16.118 forint 75 dénár kereskedelmi árnak felel meg. Ugyanazon évben Vicei viszonylag kevés és kis értékű helyi árut vitt ki, éspedig 102 mázsa viaszt, ennek a harmincadja 51 forint volt,35 tehát piaci ára 1.530 forint. Ez viszonylag veszteséges kereskedés lett volna, de Vicei Máté megengedhette magának e veszteséget: jól tudta, hogy a hozott árunak megvan a belföldi felvevő piaca, s külföldre irányuló áruszállítmányát is várják a - feltehetően - viszonteladó kereskedőtársak. De arra is alapozhatott, hogy családjának más tagjai is (Antal, Péter) külföldön kereskednek. Vicei más években is rendszeresen szállított árut, így például 1614-ben hozott áruját piaci értéke kb. 8.744 forint 70 dénár, s ugyanabban az évben kb. 2.560 forint 50 dénár értékű viaszt és más árut vitt ki.36 Krajcár András, egy másik ágas-bogas kolozsvári pat-

90

ríciuscsalád kiemelkedő tagja 1612-ben, 1614 és 1619 között évente, valamint 1623-ban 19.907 forint 10 dénár értékű árut hozott be, ugyanazon években 12.210 forintra szállított árut külországba.37 A többször is városi elöljáró, többek között főbíró Csanádi Antal 1610 és 1623 között 61.263 forintra importál, 21.672 forintra rúg kiviteli árujának piaci értéke.38 A század negyedik évtizedében nagyobb összegeket is forgatnak a kolozsváriak. Emögött az időközben kiéleződött pénzromlás is rejlhet.39 Ebben az évtizedben megnövekszik az igásállat kivitele: nagyobb az állatok mennyisége, több szállítmány kerül a harmincadosok elé, a harmincad abszolút összege is természetesen nagyobb. Például Váradi Miklós, ugyancsak tehetős és a városvezetésben is részt vállaló polgár, aki már korábban is állatexporttal foglalkozott, 1632-ben 2222 forint 10 dénár értékben hoz Bécsből posztót, textilárut, bársonyt, kalapot, s 9810 forint ára ökröt visz ki Magyarországra. Folytathatnánk ezt a sort: patríciuscsaládok és kisebbszerű városi polgárok szállítmányai szövik át az egész időszak kereskedelmi forgalmát. Ehhez olyan vagyonra volt szükség, amelynek a forgótőke csak egy része volt, sok esetben kis vagy éppenséggel parányi része. Ugyanis ezeknek a polgároknak igen megbízható állótőke-fedezetük volt. Ide tartozik először is a házés telektulajdon. Ne feledjük: a város csak akkor fogadta tagjai, adófizető polgárai közé az embert, ha tulajdonában ház volt. A kolozsvári patríciusok közül számosan több házat is magukénak tudtak, ezenkívül sokan telektulajdonosok is voltak. Ha családi, illetve műhelyüket és üzlethelyiségüket is magába foglaló házaikon kívül is rendelkeztek lakóingatlannal, ezt nyugodtan bérbe adhatták. Levéltárunk számos információt ad olyan egyénekről, akik bérben laktak mások házában. Ezenkívül a kolozsvári polgárok közül sokan városszéli szőlővel is rendelkeztek, az északi vagy déli domboldalon, sőt jónéhányan földbirtokot is béreltek, mint például Filstich Péter, aki a század tízes éveiben városi pénzbeváltó és a fejedelmi pénzváltóhivatal vezetője volt.40 Városi tisztségeket is betöltöttek ezek a polgárok: sáfárok, harmincadosok, kórházak és malmok gondnokai, vezetői vagy pedig sokan városbírók, királybírók voltak. Mindezek ismeretében nyugodtan elmondhatjuk Chaunu-vel, hogy a városi polgárságot elsősorban ezek a kereskedőpolgárok jelentették, gazdasági, közéleti, sőt politikai tevékenységük kiemelkedő szerephez juttatta őket.41 Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy a kolozsvári kereskedők közül sokan tanultak külföldi iskolában, egyetemen, s visszatértük után részt vállaltak a város szellemi életében is. Harmincadnaplóinkban naponta találkozhatunk a "deák" megjelöléssel a kereskedő neve után, ez a tanult ember, az egyetemjárt polgár kiemelt megjelölése volt. Néhány példát sorakoztatunk fel: 1599-ben feljegyzik Kámáncsehi István deák, Békési István deák, Emendi Mátyás deák, Simon deák nevét. 1602-ben Ézsaiás deák, Mihály deák, a későbbiekben gyakran előforduló Jónás deák nevével találkozunk, s így tovább, egészen 1637-ig.

91

Felvetődik mindezek után a kérdés: tulajdonképpen milyen társadalmi elemekből tevődött ösze ez a tehetős kolozsvári kereskedő polgárság? A harmincadnaplók adatai alapján legalábbis részben megállapíthatjuk eredetüket. Ebben segítségükre van családnevük elemzése. Itt először azokat a polgárokat említjük meg, akiknek a neve családnévből képződött. Ez véleményem szerint két tényezőre világít rá. Először is magára az eredetre: a kereskedők zöme faluról vagy vidékről, esetenként éppenséggel külföldről betelepült egyének leszármazottja. íme néhány példa falunévből képzett családnévre: Kálmándi, Harasztosi, Kolosi, Fenési, Herepi, Mérai, Válaszuti, Bábolnai, Vicei. Példákat hozhatunk fel a más városból vagy más környékről származó kolozsváriak családnevére is, ilyen a Bányai, Kézdivásárhelyi, Dési, Tasnádi, Váradi, Szilágyi, Brassai, Vásárhelyi, Temesvári, stb. A második tény, amelyről a vezetéknevek árulkodnak az, hogy a helységnévből képzett vezetéknév még ebben az időben is néha mereven hangzik, mint olyan, amely az illetőség megjelöléséből még nem vált valódi vezetéknévvé. Ilyen például a Kézdivásárhelyi, a Szucsáki, a Tordasi, a Tölcseki, a Lippai, a Királyfalvi, és még sorolhatnánk tovább. Ez esetekben feltehető, hogy e nevek viselői vagy elődeik kolozsvári polgár volta igen újkeletű (ne feledjük ugyanis, hogy harmincadfizetőink kötelező módon kolozsvári polgárok voltak) vagy pedig nevük fordítás, magyarosítás útján képződött. Közismert, hogy Kolozsváron nagy számban éltek németek vagy német származású polgárok. Éppen ezért már a 14. század közepén kialakult az ún. kollegiális városvezetés, azaz a királybíró és a városi főbíró évente hol a német, hol a magyar lakosság köréből került ki, az alárendelt közigazgatási tisztségekre pedig évente kétkét polgárt választottak meg, egy magyart és egy németet (vagy német származásút). Harmincadnaplóink is sok német, vagy német eredetű kereskedő nevét jegyzik fel. E mellett a nagymérvű asszimilációra utal, hogy a naplókban olyan nevek jelennek meg, mint pl. Szabó alias Neckel, vagy pedig a Kreuzerből lett Krajcár, a Masswanderből magyarosított Másás. De egyre-másra felbukkan a kereskedőnevek között a még hamisítatlan németes alakú vezetéknév is: a Filstichek, az Eppelek, a Stenczelek, az Auner-, Schubert-, Linczig-, Vogner-, stb. családok képviselői.42 Számszerűleg jelentős a vezetéknevek másik, a foglalkozásokból képzett csoportja is. Megjegyezzük, hogy e családnevek viselőinek egy része a tárgyalt időszakban még kézműves, másoknak már főfoglalkozása a kereskedés, bár továbbra is őrzik nevükben az elődök foglalkozását. így például gyakran előfordul Kovács, Lakatos, Kerekes, Seres, Molnár, Szakács, Mészáros, Sütő, Szappanos, Tölcséres, Csizmadia, Szabó stb. nevű harmincadfizető polgár. Ezek között vannak főfoglalkozású kereskedők, de ugyanakkor alkalomszerűen kereskedő céhes iparosok is.

92

Nem térek ki itt bővebben a keresztnevekből vagy jelzőkből képzett nevű kereskedő polgárokra. Végül van a vezetékneveknek egy kis, de érdekes és úgy vélem, jelentős csoportja. Ezek a nemzetiségi eredetre utaló vezetéknevek. A 16. századból ismert Örmény Lázárhoz csatlakozik itt a Bolgár, Cseh, Tót, Török, Horvát, Tatár családnév, valamint a földrajzi származásra (és valószínűleg egyben nemzetiségi eredetre) utaló Moldovai, Havasalji vezetéknév. A Levis (Livicz, Levicz) vezetéknév talán angol név elferdített változata. Különösen figyelemreméltó, hogy a Bolgárcsalád tagjai rendszeresen utaznak Dél-, Délkelet-Európa felé is és évtizedeken át a kolozsvári külkereskedelem mindkét irányába, ill. irányából következetesen visznek-hoznak árut. Összegezzük az eddigieket. A harmincadnaplók adatai alapján úgy látom, a kolozsvári kereskedőréteg hármas eredetű. Az a társadalmi csoport, amely leginkább és időben elsőként jön számításba, a kézműveseké, akik fejlődésük bizonyos fokán szükségét érzik a közvetlen mesterségtől való eltávolodásnak, tőkéjüket kereskedéssel igyekeznek gyümölcsöztetni és öregbíteni. Hozzájuk csatlakoznak az újabb keletű kolozsváriak, akik gyakran éppen a kereskedés által válnak városi polgárokká. Hiszen nem véletlen, hogy a szokásjog nem foglalkozásukat, hanem illetőségüket szemeli ki, hogy a városiak sorában megkülönböztesse őket. Nem mesterségük, hanem földrajzi eredetük vonja magára a figyelmet, s ez az "árus ember"-re jellemző, nem pedig az iparosra. Végül itt vannak a külföldről betelepedettek leszármazottjai, a Bolgár, a Horvát, a Moldovai, a Havasalji, a Levis, akik a 17. század első felében még őrzik családi összeköttetéseiket, s így kapcsolják be a kolozsvári kereskedelem áramkörébe azokat a kereskedelmi központokat is, amelyeknek a környezetéből elszármaztak. Kíséreljük meg meghatározni, milyen európai gazdasági és társadalmi állapotok lecsapódását észlelhetjük a kolozsvári kereskedőréteg tevékenységében a 17. század első felében. A fentiekből kirajzolódó kép színes, de jószerint ellentmondásos. Először is, mindenképpen patriarkális a kereskedés technikája. Ezt nem annyira a "civilizált" nyugathoz való viszonyítás - sokszor nem helyénvaló - kényszere mondatja velem, mint inkább bizonyos földrajzi és gazdasági adottságok, így a sajátos domborzati és útviszonyok, amelyek önmagukban is megnehezítették az utazást, nem is beszélve az útközben előadódó veszélyekről, az útonállók állandó fenyegetéséről. A kereskedők ugyan az ismert utakat járták, de ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a szóban forgó négy évtizednek jóformán egy pillanatára sem állapodott meg e tájakon a csend, a tartós béke. Az első éveket Báthori Zsigmond és Mihály vajda, Báthori és Basta György, Mihály és Basta, Székely Mózes, Bocskai állandó háborúzása tarkítja, Rákóczi Zsigmond rövid és viszonylag nyugodt uralmát Báthori

93

Gábor viharos uralkodása követi, majd Bethlen alatt is csak időnként lehet nyugalomról beszélni, hiszen a nagy fejedelem bekapcsolódik az európai háborúba s évekig a háborús hangulat uralja a viszonyokat. Mint tudjuk, ő az, akinek a figyelme, gondoskodása tervszerűen kiteijedt a kereskedőkre is. A kolozsvári harmincadnaplók gyakran említik, hogy saját állatállományából százával bíz a kereskedőkre, s ennek fejében sokszor felmenti őket a vámilleték fizetésének egésze vagy egy része alól. I. Rákóczi György szintén folytatta ezt a gyakorlatot. A kiviteli és behozatali áru jellege már egészen más megvilágításba helyezi a kolozsvári kereskedelmet. Gondoljunk arra, milyen jellegű munka- és pénzviszonyok testesülnek meg a különböző eredetű árufajtákban. Láttuk, a kivitel legnagyobb tételét az igásállat adja. Ezen kívül nagy mennyiségű állandó kiviteli áru a viasz, a méz, a méhsör, a túró és a sajt, a bor. Mindezt a helyi, hűbéri jellegű gazdálkodás szolgáltatja. Ami benne "fekszik": a jobbágyok primitív eszközökkel végzett munkája, igen alacsony önköltségi áron. A kolozsvári kereskedő tulajdonképpen igen olcsón vásárolta ezt az árut a termelőtől, de ebbe volt kénytelen a legtöbbet befektetni, hiszen ahhoz, hogy épségben kijuttassa, le kellett bírnia az adódó (már vázolt) nehézségeket. A várható legnagyobb haszon reményében fizette ki a vámilletéket és éppen azért, hogy elélje ezt a hasznot, a felvevő piacon is mindent megtett, hogy az eladásra kerülő igavonó állat vagy mezőgazdasági termék biztos és állandó üzlettárs kezébe kerüljön. A kolozsvári kereskedő minden bizonnyal állandó viszonteladóval dolgozott össze, sajátos erdélyi vagy délről hozott termékének éppen úgy megvolt az átvevője, mint Dél-Európa piacain a nyugatról szállított árujának. Ez a délről hozott, török vagy balkáni áru egyike volt Bécs, a Felvidék vagy Lengyelország piacain a kolozsvári kereskedő legkeresettebb áruinak. Leginkább a különféle vászonfajtákról, a kidolgozott bőrről, a sajátos lábbeliről, szőnyegekről, keleti selyemről, szőrmeáruról van szó.43 Ennek az árunak a beszerzéséhez már nagyon igényes befektetésekre volt szükség. A különleges kidolgozású árut bizony igen költségesen szerezhette meg és sokba került a kereskedőnek a veszélyes balkáni útvonalon való szállítás is. Ilyen útra valósággal szakosodni kellett. Ezért (is) találjuk gyakorta egy és ugyanazon személyt vagy csoportot a török-balkáni útvonalon. De ez az út is kifizetődő volt, annál is inkább, mert a brassói, szebeni vagy besztercei kereskedők más útvonalon közlekedtek és más felvevő piacok irányába igyekeztek. Nyugati irányból való visszatértében (Bécs, a Baltikum, a lengyel városok, a Felvidék, Magyarország felől) a kolozsvári kereskedő elsősorban a korai kapitalista Nyugat-Európa szöveteit hozta magával és értékesítette. Szembeszökő az árkülönbség az angliai vagy holland és közép-európai (morvaországi, felvidéki) posztó vagy szövet között. Természetesen a nyugati áru sokkal drágább a közép-

94

európainál,44 mert sokkal jobb minőségű, modernebb technikai felszereléssel készült és több állomást futott be egészen addig, amíg a kolozsvári kereskedő kezébe került. Ennél összetettebb értéke már csak a tengerentúlról érkezett gyarmatárunak volt,45 amely az ibériai tengerparton került szárazföldre, de megtörtént az is, hogy körüljárta az Atlanti-óceán nyugati partvidékét egészen valamelyik német vagy balti-tengeri kikötőig. Mindkét árufajta forgalmát jó ideig a nyugati kapitalista országok övezetében bonyolították le, mielőtt a kolozsvári kereskedő kezébe került volna, s ez számottevően növelte kereskedelmi értéküket. A kolozsvári kereskedőknek kifizetődő volt, hogy nagyobb mennyiségeket vásároljanak meg és hozzanak haza, mert a változó erdélyi társadalom, a jómódú polgárság, de a Nyugathoz hasonulni szándékozó nemesség is igényt tartott erre az árura. Lényegében tehát a kolozsvári kereskedő nem csak földrajzi értelemben volt összekötő kapocs Európa kereskedelmi körforgásában, hanem gazdaságilag is. De hatósugara nem nagyon terjedt a városon kívül, mivel kereskedésének két súlyos kerékkötője volt: a falun, a mezőgazdaságban továbbra is uralkodó belterjes gazdálkodás és a fejedelem beolajozottan működő központosított, bürokratikus államapparátusa (főként Bethlen és Rákóczi idejében). Nyugaton a gyáripar és a gyarmatok hasznosítása lehetővé tette a nyitást, a polgárság egyenes vonalú térhódítását. Ezzel szemben Erdélyben az említett két tényező ugyancsak belterjessé tette a városgazdálkodást is. így a városi polgárság képtelen volt bármilyen társadalmipolitikai térhódításra, bár meg lett volna hozzá a tőkeereje. Annak ellenére, hogy a kereskedelem összekötő kapocsként működött Nyugat-, Közép- és Dél-Európa között, hogy szerves részévé vált az európai, sőt világméretű gazdasági mozgásnak, mégsem volt képes arra, hogy egyhamar megváltoztassa a környező viszonyokat. Viszont a Habsburg-birodalom, amely nemcsak politikailag szabadult meg - és szabadította meg Európát - a töröktől, fokozatosan elérte azt, hogy a maga hasznára fordítsa többek között az erdélyi (jelesen a kolozsvári) kereskedelemnek ezt a kettősségét is. Az első jelek (levéltári anyagunkban is!) már a 17. század végén felfedezhetők, hogy aztán a következő évszázad alatt a birodalom fokozatosan rátelepedjen a kereskedelemre is és uralásában sokkal többre vigye, mint török elődei. Feltétlenül folytatásra vár a 17. század első fele kolozsvári kereskedelmének tanulmányozása. Közép- és nyugat-európai levéltárak ilyen irányban még hasznosítatlan anyaga, a hatalmas török levéltári anyag váija a kutatót, s ez a dokumentáció minden bizonnyal sokban gazdagítja majd ismereteinket s elmélyíti a várható következtetéseket a vázolt tárgykörben.

95

Jegyzetek 1

L. S. Goldenberg: Clujul in sec. XVI. Producjia §i schimbul de marfűn Bucure§ti 1958. 247251. p. 2 Uo. 287-290. p. 3 A pénzügyi év a kolozsvári harmincadhivatalban általában december elejétől a következő év november hónapjának végéig tartott. A napló a vámtételek felsorolása előtt jegyzi a királybíró és a városi főbíró nevét a megfelelő évben, utána következnek a vámtételek. 4 L. Francise Pap: Comerful Clujului cu Viena intre 1599-1637 (pe baza registrelor tricesimale) In: Acta Musei Napocensis (a továbbiakban: AMN) 1981. 176-178. p. 5

Uő.: Schimbul de márfuri intre Cluj §i Polonia in registrele valame clujene (1599-1637) In:

AMN 1977. 380-382. p. és 6. táblázat. 6 Uő.: Comerjul Clujului cu ora?ele Slovaciei de astazi (1599-1637) In: AMN 1979. 238-240. p. (Eperjesről), 246-247. p. (Rimaszombatról, Bártfáról, Lőcséről Kolozsvárra szállított posztó) 7 Uő.: Orientarea balcano-otomana §i mediteranianá in comerjul clujean (prima jumátate a sec. XVE) In: AMN 1982. 95. p. 8 Uo. 96-98. p. 9 Uő., AMN 1981. 176-177. p. 10 Uő., AMN 1979. 238-240. p. 11 Uő. AMN 1977. 386-387. p. 12 Uő. AMN 1981. 176-177. p. 13 Uő. AMN 1979. 238. p. 14 Uő., AMN 1977. 381. p. 15 Uő. AMN 1981. 180. p. 16 Uő. AMN 1977. 383. p. és 31. jegyzet. 17 Uő. AMN 1981. 180-180. p. 18 Uő. AMN 1977. 380., 385. p. 19 Uő. AMN 1979. 238., 241. p. 20 Uő., AMN 1975. 237., 239. p. 21 Uő., AMN 1982. 96-98. p. 22 A naplókból nem tudjuk meg pontosan, hogy az igásállatok nagy részét, 68,88 %-át hová szállítják. A feljegyzések "oda küül"-t említenek. A harmincados feltehetően magától értetődőnek tekinthette e feljegyzést, amennyiben nem igyekezett pontosabban meghatározni a helységet. Az igásállat esetében Váradról vagy Debrecenről lehetett szó, esetleg más magyar helységről is. 23 Jakab Elek: Kolozsvár története. Budapest 1888. 24 S. Goldenberg i. m. 251-264. p. 25 Istoria Clujului, sub redacfia acad. prof. §tefan Pascu, [Cluj] 1974. 142-143. p. 26 így pl. Sixtus kannagyártóné többször szállítja saját termékeit (Kolozsvár számadáskönyvei - a továbbiakban: KSz -, 12 b, VE, 774., 795: 1610. márc. 22-én és jún. 15-én, stb.). 27 Szappanyos Simon pl. 1633. jan. 4-én szappant szállít Magyarországra (KSz, 19, VE,. 62.).

96

28

1635. szept. 13-án Szűr Takács János saját termékeit szállítja Magyarországra (KSz, 20,1, 20.). 29 Istoria Clujului 138. p. 30 L. Pierre Chaunu: Civilizafia Europei clasice Bucurejti 1989. 59. p. 31 Az áruk kereskedelmi értékét (ez legalább elméletben megegyezik a piaci árral) úgy számítottuk ki, hogy tekintetbe vettük a feljegyzett kereskedelmi értéket (ott, ahol ezt a harmincados megtette), s ahol ez hiányzott, az 1:30 arány alapján kiszámítottuk, az illetéket megszoroztuk 30cal. Az összbehozatal összege 1.111.192 forint 92 1/2 dénár, ehhez hozzáadtuk a tallérban megadott és átszámított tételeket (1 tallér = 1,30 forint), főleg Bethlen pénzügyi reformja után, egészen a következő évtized végéig L. Huszár Lajos: Bethlen Gábor pénzei 12. p., 26. jegyz. és 57., 176. jegyz.). Az árukivitel részösszegeit csak forintban és dénárban jegyezte fel a harmincados. 32 Vicéiről és családjáról lásd bővebben Kiss András cikkét, Utunk (Kolozsvár), XXIX. évf., 39 (1352.) sz„ 1974. szept. 27. 33 Francisc Pap: Potaissa, 1978. 96-97. p. 34 1610. máj. 26-án, aug. 23-án és dec. 16-án jelentkezik a harmincadhivatalnál e szállítmányokkal (KSz, 12 b, VH, 784-786. 801., 814. p.). 35 Uo., 774. p. 36 KSz, 13 a, XXm, 8., 15-16., 23., 38., 44. p. 37 KSz, 13 a, VI, 5., 13-14., 32. p.; 13 a, XXffl, 10., 26-28., 38., 45. p.; 13 b, IX. 13., 23-25. p.; 14 a, 1,27., 31-32. p.; 14 a, XXH, 13., 27., 33. p.; 14 a, XXV, 32-33. p.; 15 a, m, 60., 65. p.; 16, XI. 11. p. 38 Francisc Pap: Negustori $i capital comercial la Cluj in prima jumátate a secolului al XVÜ-lea. Anuarul Institutului de istorie §i arheologie din Cluj (a továbbiakban: AIIAC) 1989. 152. p. 39 AIIAC 1989. 153. p. 40 Uo. 155. p. 41 Chaunu i. m. 59. p. 42 Érdekes feladat lenne nyomon követni, hogyan alakulnak ezek a nevek a későbbiek folyamán, a század végén és a 18. században. A kolozsvári levéltár bőven nyújt anyagot erre vonatkozóan. 43 Részletesen elemezzük ezt Orientarea balcano-otomaná §i mediteranianá in comerjul clujean (prima jumátatem a sec. XVII.) c. tanulmányunkban, AMN 1982. 96-99. p. 44 L. Francisc Pap: Fluctuafii de valoare vamalá la oficiul tricesimal clujean in príma jumátate a sec. XVH, AMN 1971. 244-245. p. 45 Uo. 248-249. p.

97

ÓDOR IMRE: NEMESI MEZŐVÁROSOK A DÉL-DUNÁNTÚLON A nemesi mezőváros különleges színfolt a magyar települések tarka palettáján. A történeti városfogalomba éppúgy nem illeszthető be, mint a hagyományos városi tipológiába.1 S mivel a funkcionális városszemlélet2 sem tud mit kezdeni e "sajátos képződménnyel", eleve kívül reked a vizsgálódások körén, melyet egyébként a krónikus forrásínség is fölöttébb megnehezít.3 A "dupla" privilégium folytán melynek következtében egyaránt kuriózumnak számít mind a kuriális helységek, mind a mezővárosok körében - helyzete jócskán eltér a többi kiváltságot élvező településétől. Példáim - remélhetőleg - azt is szemléletesen bizonyítják, hogy a mezővárosi kiváltság - s az ezzel járó kedvezmények - nem tesznek automatikusan várossá egy települést, ugyanakkor a nemesi mezőváros a kisnemesi árutermelés szabadabb formáihoz színterül szolgálhat. A 18. század végén - az 1784-87. évi népszámlálás tanúsága szerint - DélDunántúl nemesi népességének alig több mint 1/3-a élt kuriális helységben.4 (Ez az arány a Nyugat-Dunántúlon és pl. Szatmárban is meghaladta az 50 %-ot.) A közel másfel századig török uralom alatt álló Baranyában és Tolnában mindössze l-l, Somogy megyében pedig 5 településnek sikerült a kollektív nemesi szabadságát elismertetnie, illetve kivívnia.5 Az első magyarországi népszámlálás idején a térség (a fenti megyéken kívül még Fejért is beleértve) 51 mezővárosából6 csak a baranyai Szabadszentkirály viselte a megkülönböztető "oppidum nobilitare" címet,7 amelyre egy jó emberöltővel később, 1827-ben a Somogy megyei Nemesvid is szert tett.8 A következőkben e két nemesi mezőváros - vázlatos - történeti áttekintésére vállalkozom. Mindkét helység múltja a korai középkorig nyúlik vissza (Vid története az 1270-es évektől követhető nyomon,9 míg Szentkirály neve egy 1326-os oklevélben bukkan fel először).10 Videt már ez idő tájt is különleges helyzetű népesség, a királyi szakácsok és utódaik lakták. Szentkirály lakói ugyanakkor - forrásaink alapján valószínűsíthető - a pécsi püspök praedialistáiként kerültek megkülönböztetett helyzetbe.11 A török uralom egyik helységét sem kímélte, ám lakói - a református hitre térve - túlélték e másfél századot.12 A visszafoglaló háborúk után újjászerveződő vármegyékkel és azok nagybirtokosaival szemben viszontagságos küzdelemben érvényesítették előjogaikat, melyek királyi megerősítésére az 1720-as évek elején került sor. (Szentkirály már 1715-től használta a "szabad" megkülönböztető nevet, míg Vid az 1720-as években lett

99

"nemessé".)13 A siker rekatolizációval járt, majd a katolikus egyházi szervezetbe , tagozódás mindkét helységnél a parochiális székhellyé válást eredményezte.14 A kedvező fekvés, a jó gazdasági adottságok s a kollektív privilégiumok településeink fejlődését kedvezően befolyásolták. A népesség gyarapodott s az árutermelés és a piaci gazdálkodás feltételei fokozatosan megteremtődtek. Szabadszentkirály vásártartási kérelmét Mária Terézia 1778-as mezővárosi diplomájában az évi két országos kirakodó vásáron túl még marhavásárok tartásával is megtoldotta.15 1824-ben I. Ferenc további két országos vásárnapot jelölt ki a helység számára.16 Nemesvidet az uralkodói kegy 1827-ben juttatta a mezővárosi kiváltsághoz s négy országos marha- és kirakodó vásárhoz.17 A vásártartás természetesen csak a piacfunkció lehetőségét hordozta s nem új piacközpont kialakulását jelentette helységeink esetében sem. Noha egyik település sem tartozott az ország leggyakrabban látogatott vásárhelyei közé, a helyi-megyei kereskedelem azonban nem kis lehetőséget hordozott magában. Településeink népessége dinamikus növekedést mutat. 1787-ben Szabadszentkirály lakóinak száma 616 volt. Nemesviden ugyanekkor 1038-an éltek.18 Az 1840-es évek végére előbbinek 950-re, utóbbinak 1440-re növekedett a létszáma.19 Persze még ez is csak az utolsó helyekhez volt elegendő a mezővárosok rangsorában. A nemesi népesség tekintetében egészen más volt a helyzet. A baranyai mezőváros lakói - a kevés kivételtől eltekintve - szinte valamennyien nemesek voltak (arányuk elérte a 90 %-ot). Nemesviden jóval nagyobb számban laktak nem nemesek is, de a kiváltságos családok száma itt is meghaladta a 100-at.20 Mindkét helység gazdasági életét meghatározóan a földművelés uralta. A gazdálkodó kurialisták mellett Szentkirályon elenyésző a zsellérek száma s iparos is szinte csak mutatóba akadt. (1786-ban mindössze 4 fö.)21 Nemesviden a 118 kisnemesen kívül 23 paraszt és 151 zsellér művelte a földet s jelen volt egy - megyei mércével mérve - tekintélyes iparos réteg is.22 A 18. század végén alakult takács céh a település életében egyre jelentősebb szerephez jutott. Szervezettsége, továbbá az, hogy a városi bevételek jelentős része a céhtagság adójából származott, növelte tekintélyét s egy sajátos átrétegződési folyamat mozgatójává lett.23 Az elszegényedett kurialisták földjei ugyanis többnyire a jómódú iparosok kezére kerültek. Ugyanakkor egy más irányú tendencia is megfigyelhető, nevezetesen a nemesek térnyerése a céh vezető testületében (1844-ben például már 3 nemes található az 5 tisztségviselő között).24 A két réteg közötti sajátos összefonódás a családi kapcsolatok addigi zártságát is feloldotta, annál is inkább, mivel az iparos féij a nemesi családok lányai számára biztos egzisztenciát tudott biztosítani.

100

A kurialista helységek önkormányzata - ismereteink szerint - a 16-17. században kezdett kialakulni és a 18. század közepére szilárdult meg,25 melyet példáink is igazolhatnak. Az elöljáróság, mint a közösség jogi képviselője a 18. század második felében településeinken is fellelhető. Az elöljáróság feje (városbíró, illetve hadnagy) és tagjai (esküdtek) meghatározott ideig, általában 1-3 évig állnak a közösség élén. A földesúri jogokat ugyanakkor a helység nemes lakói együttesen gyakorolják. Az elöljáróság irányítja a helység mindennapi életét, megszabja a gazdálkodás rendjét, ügyel a közbiztonságra, a kisebb bűnügyekben és polgári ügyekben igazságot szolgáltat. ítélete ellen a szolgabíró ítélőszéke, illetve a vármegyei törvényszék (sedria) elé lehetett fellebbezni.26 E szokásjogon alapuló rendszer kisebb eltérésekkel hasonlóan működött példáink esetében is. A mezővárosi cím elnyerésével a mechanizmus alig módosult. Igazából csak a tisztségek elnevezésében következett be változás. így lett Szabadszentkirályon az "öregbíró" előbb (1794-től) "város hadnagya", majd (1834-től) "nemesség hadnagya", Nemesviden pedig a hadnagyból a "curialis mezőváros elnöke".27 Az elöljárói testület - a kisbírók helyett - 3 alhadnaggyal egészült ki, s a "bor-bírói" címet a "város gazdája" titulus váltotta fel. A "Magistratus", illetve az "Elöljáróság" létszáma 10, illetve 20 főben állandósult. (Szabadszentkirályon: 1 hadnagy, 5 esküdt, 2 városgazda, 2 alhadnagy; Nemesviden: 1 elnök, 1 számadó, 1 jegyző, 1 gyám-atya, 1 erdő-zártartó, 15 esküdt.)28 Az önkormányzat megismerésének egyik legfontosabb forrása a statutum vagy rendszabás. A Dunántúlon kurialista települések statútumaival csak a 18. század közepétől találkozunk (Szentgál: 1753, Dunaszentgyörgy: 1755, Alsóőrs: 1766). A rendszabást ("rendszabált") a 18. században általában a falugyűlésen készítik el, a 19. században viszont az elöljáróság és a megye közösen vesz részt megalkotásában.29 A statútumokat a tisztújításokon minden alkalommal közzéteszik. Ritkán dolgozzák át, inkább újabb kiegészítésekkel élnek vagy éppen - mint például Nemesviden - megsemmisítéséért folyamodnak a megyéhez. E rendszabások egyértelműen bizonyítják, hogy az elöljáróságok fö feladata a közös vagyon kezelésén túl a hatósági teendők ellátása volt. Utóbbiak közé tartozott a felek panaszainak meghallgatása, az idézés foganatosítása stb. Ahol a tisztségviselők fizetésben nem részesültek - így mezővárosainkban is - illetéket, illetve a hívásra meg nem jelenőktől büntetést szedtek. Egyéb vétkek elkövetőit, például a civakodókat - más példáktól eltérően - Szentkirályon nem pálcaütésre ("...mivel Nemes Ember Pálcza alá ítélni nem illyenék..."), hanem "három napi vizén és kenyéren szenvedő Áristomra ítéltetnek".30 Szabadszentkirályon 1792-ben készült az első rendszabás, majd 1838-ban került sor - a többszöri megújítást követően - egy részletes, "10 czikket" tartalmazó

101

szabályrendelet rögzítésére.31 Nemesvid 1815-ben rögzítette első szabályrendeletét, melyet a mezővárosi privilégium megszerzése után 1828-ban módosítottak.32 1840-ben a közbirtokosság - az ősi nemesi jogokra hivatkozva - azzal a kéréssel fordult a vármegyéhez, hogy "hozott szép rendszabálainkat (noha fájdalmassan), mégis meg semisétteni könyörgünk, bizodalmaséttatván mindazonaltal abban, miután semi némü Társaság Elöljárók nélkül nem álhat, helybéli Csendünk föntartása, szántszándékos Kártételeknek továbbra is meg szüntetésekre nézvést az 1836 törvények értelme szerint járunk el..."33 Hogy mi késztette e döntésre a közösséget? Pontos választ adni erre nem tudunk, de valószínűsíthető, hogy a vagyoni differenciálódás előrehaladottsága munkált a háttérben. Hiszen a kissé homályos indoklásban is a mezőváros legtehetősebb birtokosának, Thassy Károlynak fenntartásai fogalmazódtak meg, aki - a statutummal ellentétben - saját maga kívánt úriszéket tartani.34 A környező jobbágyfalvak képétől alig különböző kuriális helységek városi arculatát a - mindkét helyen a 30-as években épült - városháza, templom és zsinagóga, továbbá a vendégfogadók határozták meg. Helységeink pecsétjei a jobbágytelepülésekétől jóval nagyobb eltérést mutatnak. Szentkirály pecsétjének - beszélő-címer - uralkodója35 szerénynek hat a bölcsesség és bátorság attribútumait felvonultató nemesvidi pecsétábrázoláshoz képest, melyet a forangúakat megillető korona is ékesíti.36 A voksaikat áruba bocsátók "cifra nyomorúságukban" is a környezetük által elvárt külsőségek kínos betartására törekedtek. Ezt példázza a Szabadszentkirály nemesi mezőváros hadnagyáról fennmaradt történet, miszerint a Pécsre bekocsikázó elöljáró télvíz idején csak egyik lábán viselt csizmát, a másik a kocsis - pécsiek által látható - lábán pompázott.37 E felemásság talán a nemesi mezőváros kérdéskör jellemzőjének is tekinthető. Jegyzetek 1

Gyimesi Sándor: Városok a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában Bp. 1975. 9-17. p. 2 Lásd a modern magyar várostörténeti irodalom alapművét, Bácskai Vera - Nagy Lajos: Piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban Bp. 1984. 16-28. p. ill. 45-88. p. 3 A mostoha forrásadottságokról ld. Hudi József: A nemesi (curialista) község önkormányzata kutatásának levéltári forrásai. In: Rendi társadalom - polgári társadalom 2. szerk. Erdmann Gyula. Gyula 1989. 226-230. p. 4 Az első magyarországi népszámlálás adatain alapuló saját számítás. Lásd Ódor Imre: Kurialista nemesek és településeik a késő-feudalizmuskori nemesi összeírásokban. In: Rendi társadalom - polgári társadalom 2. szerk. Erdmann Gyula. Gyula 1989. 36. p. 5 Uo. 34. p.

102

6

Ódor Imre: Oppidum nobilitare: Szabadszentkirály. Kézirat. In: A Dunántúl településtörténete VHI. Szekszárd 1989. 7 Uo. 8 A privilégiumlevél kelt: Bécs, 1827. október 26. Lelőhelye: SML Ritkaságok-gyűjteménye. 9 Kiss F. László: Nemesvid befejezetlen krónikája I. Marcali 1988. 13-14. p. 10 Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I. Bp. 1963. 388. p. 11 Ódor Imre: Kurialisták a török hódoltság utáni Baranyában. In: A Dunántúl településtörténete VE. szerk. Somfai Balázs. Veszprém 1989. 173-174. p. 12 Uo. 174. p. valamint Baranyai Béla: Somogy vármegye nemes családai (kny. é. n. a Ma-gyarország vármegyéi és városai "Somogy vármegye" c. monográfiájából) 9. p. 13 Ódor: i. m. 1989. 176. p. ill. Kiss: i. m. 19. p. 14 Nemesvid 1755-től önálló plébánia, melynek filiái: Csákány, Nemesdéd, Szőkedencs, Simonyi, Gardos. - Szabadszentkirály filiái: Bicsérd, Gerde, Rúgasd, Varjas, Velin, Bogotá. 15 A privilégiumlevél kelt: Bécs, 1778. március 12. Lelőhelye: Szabadszentkirály, Rómaikatolikus Plébánia. 16 Az eredeti dokumentum lelőhelyét lásd 15. sz. jegyzet, a másolat fellelhető BML Szabadszentkirály helység iratai I. (lajstromozatlan) 17 Lásd 8. sz. jegyzet. 18 Pótlás az első magyarországi népszámláláshoz 1786-87. Történeti Statisztikai Tanulmányok 2. Bp. 1975. 16-17. p. ill. 60-61. p. 19 Fényes Elek: Magyar ország geographiai szótára IH. köt. Pest 1851. 104. p. ill. 300. p. 20 Ódor: i. m. 1989. 39. p. ill. A marcali járás nemeseinek összeírása (1833). SML Nemesi összeírások. 21 Taba István: A szentlőrinci járás falusi társadalma és gazdasági élete II. József korában. In: Történeti Statisztikai Tanulmányok. 1. Bp. 1975. 209. p. 22 Pótlás... 60-61. p. 23 A takács céh működésével kapcsolatosan több eredeti dokumentum is fellelhető, közülük a legkorábbi 1817-ből származik. Öt okmányt - köztük a céh "articulusait" (1849) - közöl Kiss: i. m. 72-79. p. Az eredeti dokumentumok Marcali helytörténeti gyűjteményét gazdagítják. 24 Kulcsosmester: Nemes Szabó József, atyamester: Nemes Nagyfi Sándor, bejáró mester: Nemes Hári Gergely. Vö. Kiss: i. m. 29-30. p. 25 Degré Alajos: A magyar nemes (curialista) községek szervezete és gazdálkodása 1848 előtt a Dunántúlon. In: Tanulmányok a falusi közösségekről. (A Pécsi Tudományegyetem Jogtörténeti Tanszékének Kiadványai 2.) Pécs 1977. 61-62. p. 26 Hudi: i. m. 227. p. 27 "A Nemes Tanáts hivatalt viselőknek neveiket magában foglaló Protocolluma" (1786-1849). BML Szabadszentkirály helység iratai 3. ill. Nemesvid helység rendszabás tervezete. SML Kgy. i. 3928/1840. 28 Az elöljáróság tisztségviselőit a 27. sz. jegyzetben megadott források alapján közöljük. 29 Degré: i. m. 61-63. p. és Hudi: i. m. 228. p. 30 Ódor: Oppidum nobilitare... 14. p.

103

31

BMLKgy.i. 3372/1838. Mindez az 1840-es szabályrendelet-tervezet bevezetőjéből is kitűnik, melyet a Somogy vármegye közgyűlésének segédletei is megerősítenek. Sajnálatos módon sem az 1815. évi statutum, sem az 1828-as módosítás - mindeddig - nem került elő. 33 SMLKgy.i. 3928/1840. 34 Uo. 35 Szabadszentkirály pecsétjének leírását lásd Bezerédy Győző: Baranya megye községeinek feudáliskori pecsétjei. In: Baranyai Helytörténetírás. szerk. Szita László. Pécs 1972. 171. p. 36 A pecsét szablyás baglyot és oroszlánokat tartalmazó címerpajzsát a Szent-koronára fölöttébb hasonlító korona fedte, s ezért 1908-ban új korona alkalmazására kötelezték a helységet. A pecsétábrázolásokat lásd Kiss: i. m. 94-95. p., valamint SML Pecsétgyűjtemény N. 97. 37 Az akkoriban közszájon forgó anekdotát a szájhagyomány napjainkig megőrizte. 32

104

TÓTH ISTVÁN GYÖRGY: ISKOLÁBA JÁRÁS A 18. SZÁZADI NYUGAT-DUNÁNTÚLON A falusi parasztgyerekekek közül néhányan nem elégedtek meg a helyi kisiskolában megszerezhető ismeretekkel, hanem eljutottak a városokba, az ottani gimnáziumokba is. Ezt a kérdést a szakirodalom általában eddig úgy vizsgálta, hogy egyegy iskola diákjait származási helyük szerint csoportosította, bemutatva az adott iskola vonzáskörzetét. Egy vidék iskolázási, művelődési viszonyairól azonban csak az adhat valós képet, ha éppen ellenkezőleg, azt nézzük meg, hogy az ott élő gyerekek közül hányan tanultak tovább, és milyen iskolákba jutottak el. A 18. században a körmendi uradalom földesurának, Batthyány Ádámné Strattmann Eleonórának, majd fiának, Batthyány Lajosnak szemet szúrt, hogy a jobbágyok igen nagy arányban vándorolnak és szöknek el az uradalomból. Ezért elrendelték annak öszszeírását, hogy hol találhatóak a jobbágyok gyerekei, helyben laknak-e, mesterséget tanulni vándoroltak-e el vagy pedig deákságra adták magukat. Ugyanezen okból készült hasonló összeírás 1733-ban a Vas megyéhez közeli Sopron megyei sárvárfelvidéki uradalom falvaiban.1 A körmendi uradalom urbáriumai tíz falut ölelnek fel, magát Körmend mezővárost - mivel egykori hajdúkiváltságai maradékát őrizte még és így a földesúr sokkal enyhébben adóztatta - nem írták össze hasonló részletességgel. 1753-ban ebben a tíz, Körmend környéki faluban összesen 13 távollevő diákot tüntettek fel és ezenkívül az itteni lakosok közül került ki öt másutt tanító iskolamester is. 1785ben, a józsefi népszámlálás idején rendkívül részletes urbárium készült a körmendi uradalomról, ekkor azonban ugyanebben a tíz faluban mindössze négy távollévő diákot találtak. (Ez alkalommal az iskolamestereket nem írták össze.) Nem szünetelt az iskolábajárás a két felmérés között sem: az 1762. évi rendkívül részletes, de csak töredékeiben fennmaradt urbárium is feltüntetett két, ezekből a falvakból elvándorolt diákot. 1753-ban és 1785-ben a következő arányban vándoroltak el diákok és iskolamesterek a körmendi uradalom falvaiból:

105

A körmendi uradalom falvaiból elvándorolt iskolamesterek és diákok 1753-ban és 1785-ben 1753 1785 Háztartás Diák Iskolamester Háztartás Diák Iskolamester Német falu Németsároslak

119

1

4

144

0

Horvát falvak Harasztifalu Horvátnádalja Alsóberkifalu Felsőberkifalu

50 61 28 35

2 2 1 2

0 0 0 0

59 77 28 36

1 3 0 0

Magvar falvak Molnaszecsőd Egyházashollós Hidashollós Halogy Nádasd

67 54 49 37 83

1 1 1 0 2

0 0 0 0 1

76 58 58 46 103

0 0 0 0 0

583

13

5

685

4

Összesen:

1785-ben lényegesen többen éltek ezekben a falvakban, mint 1753-ban, a háztartások száma 17,5 %-kal nőtt, de 13 helyett mégis mindössze 4 diák tanult a falun kívül. Nem kétséges, hogy a szülőket a józsefi iskolareform riasztotta el, mely a gimnáziumok ingyenességét megszüntetve mindenkitől tandíjat követelt, és ezt a jobbágyok közül csak kevesen vállalták.2 Az urbáriumok lehetőséget adnak arra is, hogy a tanulók és az iskolamesterek társadalmi hátterét megvizsgáljuk. Az 1753-ban összeírt, a körmendi uradalom falvaiból elszármazott öt iskolamesterből (valamennyien katolikusok voltak) négy az uradalom egyetlen németajkú falujából, Németsároslakról indult útjára. A négyből három Németsároslak közelében, Vas megye németek lakta falvaiban (Szentelek, Nagyszentmihály, Rábakeresztúr) kapott iskolamesteri állást, egyikük, Anton Klepaisz pedig Budán lett segédtanító. A Klepaisz családnak négy fia volt; Anton Budán tanított, Stefan a közeli Szenteleken lett iskolamester, Georg mint szabólegény vándorolt, Joseph pedig megházasodott és apjával élt egy háztartásban (mint legkisebb fiú, a német jog szerint nyilván ő örökölte a gazdaságot). Az apai

106

negyedtelek aligha biztosított több fiúnak megélhetést, ezért kelt a három bátyja vándorútra, kézművesmesterséget és iskolamesterséget egyaránt választva. A családban öröklődött a tanítói foglalkozás: 1722-ben Hans Klepaisz volt a németsároslaki iskolamester. 1730-ban azonos nevű fia, a 25 éves ifjabb Hans Klepaisz Szenteleken lett mester, 1741-ben is ő tanított még itt; 1753-ban azonban már Stephan Klepaisz, az előbbinek valószínűleg unokaöccse az iskolamester ebben a faluban.3 Nem nyújtott megélhetést Németsároslakon a negyed jobbágytelek a három Seyer-fiúnak sem, így a 15 éves Hánsli Zalaegerszegre ment, hogy kitanulja a cipészmesterséget, míg bátyja, Philipp Rábakeresztúron vállalt tanítói hivatalt tehát a paraszti életformából való kitörés két lehetséges útja a kézműves és az iskolamesteri pálya volt. Ezenkívül Németsároslakon még egy házatlan zsellér özvegyasszony fia vállalta a tanítói pályát. Az uradalomból származó ötödik tanító, a közeli Őriszentpéter mestere, Tóth János is egy nádasdi igásállat nélküli, házatlan zsellér fia volt. Egyértelmű, hogy a tanítói foglalkozás nem a jómódú parasztokat vonzotta. Az 1753-as urbáriumban összeírt diákok életkora a körmendi uradalom falvaiban így oszlott meg: egy ismeretlen korú és két tizennyolc éves diák mellett egyegy 8, 9, 10, 12, 14, 16, 19, 20 és 24 éves diák ment el a falvakból. Arra az urbárium készítői már nem fordítottak gondot, hogy feljegyezzék, hol tanultak ezek a fiúk. A két nyolc, illetve kilenc éves felsőberkifalvi tanuló nyilván a szomszédos mezőváros, Körmend iskolájába ment, a többi kilenc nagyobb diák pedig a középiskolákat kereshette fel. Valószínűleg az ekkor elérhető legközelebbi katolikus középiskolát, a kőszegi gimnáziumot látogatták: 1750 körül pl. a berkifalui bíró 14 éves fia ott tanult.4 1785-ben mindössze négy diák került ki ezekből a falvakból, egy 17 évesről nem tudjuk, hol tanult, egy 12 és egy 14 éves fiú Szombathelyre, feltehetően az 1772-ben alapított szombathelyi ferences kisgimnáziumba járt, egy 16 éves fiú pedig Győrbe ment, ahol a gimnázium felsőbb osztályait is elvégezhette. A diákokat küldő családokat a falusi társadalom minden rétegében megtaláljuk, a 13 diákból heten negyedtelkes családból származtak, egy tanuló féltelkes jobbágy fia volt, de nyolcadtelkes, sőt házatlan zsellér is akadt a diákok szülei között. A tanulni vágyás tehát nem kötődött szorosan valamelyik réteghez, nem volt a leggazdagabbak kiváltsága. Öt családban a második fiú adta tanulásra a fejét, itt a telket - a magyar és horvát falvak a németekétől eltérő szokásjoga szerint - nyilván az első fiú örökölte. A legidősebb fiú csak két családból indult távoli iskolába, mindkét esetben követte őt az öccse is, mindketten özvegyasszonyok gyerekei voltak, akik odahaza feltehetően nem tudtak megélni. A 13 diák között mindössze egyetlenegy akadt, aki családjának egyetlen fia volt, a harasztifalvi Delli János. A 19 éves fiú azonban egy puszta-

107

telken meghúzódó özvegyasszony gyermekeként választotta a tanulást, ez esetben tehát nem volt olyan gazdaság, amit átvehetett volna. Feltűnő a horvátok magas aránya a távoli iskolába induló jobbágygyerekek között. 1753-ban az uradalom négy horvát falujából került ki a diákok több mint fele, a 13-ból hét tanuló. A következő összeíráskor, 1785-ben az uradalomból elvándorolt négy diák mindegyike horvát volt. Ezekben a falvakban azonban egyetlenegy aláírót sem találunk a 18. században, de még a következő század első felében is csak egyet-kettőt. A horvát falvak több lakosában mégis megvolt az igény arra, hogy taníttassa a gyermekét. Világosan mutatja ezt Kanics Mihály horvátnádaljai jobbágynak 1778-ban a földesúrhoz írt kérvénye.5 Ebben előadta, hogy nagyapja Henics Miklósnak, a falu kocsmárosának sok bor árával maradt adósa és halála után ő, mint unoka, igyekezett ezt az adósságot törleszteni. A kocsmáros fuvarozást kért a pénz fejében: "méghlen a fiai Küszszegen oskoláit gyakorolták, ezen adósságot szolgállyom le néki - kérte Henics Miklós - mivel a fiainak eledelt kölletik Küszszegre vünni... Kétszer vüttem eledelt a fiainak Küszszegre, harmadszor Szombathelyre...negyedszer akart[a] Győré vügyem a fiait", de ezt a kérvényező már nem vállalta. A horvátnádaljai kocsmáros fiai ezek szerint a kőszegi gimnáziumban kezdték meg középiskolai tanulmányaikat. Több mint negyedszázadon át Vajnovics György volt Horvátnádalja tanítója, aki azonban csak olvasásra tanított, ha tehát a kocsmáros fiai meg akartak tanulni legalább írni, el kellett hagyniuk szülőfalujukat.6 Szombathelyen 1772-ben alakult meg a ferences kisgimnázium, feltehetően ezért folytatták a Henics-fiúk a Kőszegen elkezdett tanulmányaikat ebben a közelebb fekvő városban, ahová az elemózsiás csomagok is könynyebben eljutottak. Győrre pedig valószínűleg azért kellett volna a fiúkat átszállítani a nagyapa borozását törlesztő jobbágynak, mert a szombathelyi kisgimnáziumban hiányoztak a felsőbb osztályok. Az 1785. évi urbárium készítésekor Henics Miklós legidősebb fia, a 19 éves Istók már visszatért Horvátnádaljára, a 16 éves Imre viszont még ekkor, hét évvel az idézett kérvény kelte után is a győri iskolát látogatta.7 Jó volna tudni, hogy hol hasznosíthatta az idősebbik fiú a gimnáziumban tanultakat. Valószínűleg Győrből visszatérve apjának segített a jól jövedelmező kocsmaházban, ahol azonban legfeljebb számtani ismereteinek vehette hasznát. Hasonló összeírás készült 1733-ban a Széchenyi grófok Sopron megyei birtokán, a sárvárfelvidéki uradalomban is.8

108

Elvándorolt iskolamesterek és diákok a sárvárfelvidéki uradalom falvaiban 1733-ban Háztartás

Diák

Iskolamester

109

2

1

Német falu Boz

53

0

0

Horvát falvak Homok Hidegség

50 61

0 1

0 0

Magvar falvak Hegykő Pereszteg Kövesd Újkér Gógánfalva Horpács Széplak Kiscenk Sarród

74 107 100 54 26 34 68 27 31

8 2 0 2 1 1 1 1 0

0 0 1 1 1 0 0 0 0

Összesen:

898

22

4

Lövő mezőváros

Ha összevetjük az elvándorló diákok arányát, a két uradalom nagyjából azonos fejlettségi szinten állt. Igaz, a körmendi uradalomban 1753-ban 583 háztartásra 13 diák jutott, míg a sárvárfelvidéki uradalomban két évtizeddel korábban, 1733-ban a 898 háztartásból 22 diák indult útnak, azaz a körmendi uradalomban 44, a sárvárfelvidékiben viszont csak 40 háztartásra jutott egy távol tanuló diák. Körmend mezőváros adatait azonban nem ismeijük, az urbáriumok nem írták össze részletesen, más forrásokból azonban tudjuk, hogy innen is tanultak távoli iskolákban. A sárvárfelvidéki uradalomból a legtöbben, a 22 diáknak pontosan a fele, 11 tanuló a régió centrumában, Sopron városában tanult. Négyen jártak Nagyszombatban iskolába, egy-egy diák Kecskeméten, Budán, Pesten és Győrött tanult, egy hegykői fiatalember pedig ismeretlen helyen folytatta tanulmányait. Peresztegről

109

egy 12 éves fiú a szomszéd faluba, Nagycenkre járt iskolába, őt azonban éppen úgy nem vettem figyelembe, mint azt a négy gyermeket, akik a helyi iskolát látogatták - rajtuk kívül nyilván még sok növendéke volt a helyi iskolamestereknek, azokat azonban nem tartották szükségesnek összeírni. Gógánfán és Peresztegen is feljegyezték egy-egy szegény sorsú árva gyerekről, hogy a szomszéd falu mesterénél, illetve a "helységbeli iskolamesternél vagyon". A tízéves és tizenötéves fiúkat valószínűleg az iskolamester tartotta és tanította, ennek fejében mint a háznál lakó szolgák dolgoztak. A soproni gimnázium az uradalomnak a városhoz közeli, 10-15 kilométerre fekvő falvaiból vonzotta a 11-17 éves diákokat. Keresztén János jómódú széplaki jobbágy viszont talán azért küldte középső fiát, a 16 éves Istvánt Kecskemétre tanulni, mert református volt. Egy 18 éves jobbágygyerek pedig úgy került Lövőről a távoli Szegedre, hogy bátyjából győri kanonok lett és ő karolta fel elárvult öccsét. A körmendinél részletesebb urbárium lehetővé tette, hogy azokat a családokat, ahonnan iskolába járó diákok kerültek ki, vagyonuk alapján három csoportba oszszam. A 10 holdnál kevesebb szántófölddel rendelkezőket (telkiföld, vásárolt, irtott földek együtt) a szegény, a 10 és 20 hold közöttieket a közepes, és a 20 holdnál többet birtoklókat a jómódú kategóriába soroltam - az állatállomány megoszlása erősíti ezt a csoportosítást. Hat diák és egy tanító, valamint két íródeák szegény sorsú, három gimnazista és három iskolamester közepes vagyonú családból származott. Kilenc diák volt jómódú paraszt fia, de jellemző módon az iskolamesterek közül egy sem származott ebből a tehetős rétegből. Akárcsak a körmendi uradalomban, a sárvárfelvidékiben is azt tapasztaljuk, hogy nemcsak a leggazdagabb jobbágyok gyerekei jutottak el a falun kívüli iskolákba - nem a vagyon, hanem a mentalitás, az egyéni igény volt a döntő. Igaz, a szegény családokból kikerülő hat diák mindegyike a közeli soproni gimnáziumot látogatta, Nagyszombatba és a többi távolabbi iskolába csak a parasztság felső és középső rétegéből kerültek tanulók. Mind a két összeírt íródeák zsellér fia volt, egyikük az alsólendvai tiszttartó mellett kapott állást, a másik (Bors János sarródi zsellér 25 éves fia) pedig "Bécsben, magyar cancellárián valamely consiliáriusnál Íródeák" - vallották a rokonok. Ezek előtt a szegény családokból származó fiúk előtt feltehetőleg szintén a soproni gimnázium nyitotta meg a felemelkedés útját.9 Az uradalomból kikerült négy tanító nem vándorolt messze: ketten Sopron megyei falvakban (Jánosfán, illetve Szárföldön) tanítottak, egyikük a Vas megyei Rábakovácsiban vállalt iskolamesteri hivatalt, a legjobban azonban valószínűleg az keresett, aki Jákon, egy nemesi családnál lett házitanító. Mind a körmendi, mind a

110

sárvárfelvidéki uradalom vizsgálatából "kitűnik, hogy az iskolamesteri pálya nem vonzotta a tehetős parasztok fiait. A tanítói fizetések olyan alacsonyak voltak, hogy ilyen állásra - mint ezt az 1770. évi iskola összeírásban többször leszögezték "tisztességes ember nem is törekszik". Érthető tehát, ha a módos gazdák családjából senkit sem vonzott ez a sovány kenyér. 1780 és 1784 között a szentgotthárdi apátság egyik jómódú kisfaludi jobbágyának unokája, Mesics László Szombathelyen járt iskolába, minden bizonnyal a szombathelyi ferences kisgimnáziumot látogatta. Miután nagyapja meghalt, örökségéért hosszas per indult, és így feljegyezték az unoka "deákságára való költség" minden kis tételét. E négy év alatt - állította bátyja - összesen 166 forint 35 krajcárt költött Mesics László iskoláztatására. Az összeg háromnegyede, 124 forint 23 krajcár szállásra és élelemre, mintegy 16 %-a, 27 forint 6 krajcár ruházatra ment el, hat forintot fizetett László az első esztendőben vele foglalkozó instruktornak. A diák elszámolása szerint 2 forint 56 krajcárért vett könyvet, ezt azonban bizonyosan kiegészíthetjük legalább három forintra, mert egyszer öt forintot adott ki "lábbelire és könyvre", anélkül, hogy tudnánk, ebből mennyi volt a könyv ára és mennyi a lábbelié. Ezekhez a kiadásokhoz még pár kisebb tétel járult, pl. mikor beteg volt, 34 krajcárt fizetett a borbélynak "torka föcskendezisért". Maga az oktatás nem került pénzbe, hiszen tandíj nem volt: míg a falusi kisiskolában is fizetni kellett a mesternek már az olvasás elsajátításáért is, addig a szerzetesek ingyen tanítottak. Nem voltak drágák a tankönyvek sem, négy év alatt alig több mint három forintot költöttek erre, az összes elszámolt költségnek alig 2 %-át. A hagyatéki becsük tanúsága szerint a 20 krajcáros Magyar História áráért egy kapát, a 30 krajcáros nyelvtankönyv helyett egy talicskát vagy egy köszörűkövet, a 45 krajcáros számtankönyvért pedig egy ládát vagy három liszteshordót vehetett volna a család ekkoriban a szomszédos falvakban - ezek csekély tételeket jelentettek a gazdaságok felszerelésében. Az igazi költséget a "victus", a városi koszt-kvártély jelentette, erre ment el a teljes összeg háromnegyede, míg a kisdiák odahaza ingyen lakott volna és élelme is nagyrészt meg lett volna a paraszti gazdaságból. A kiadások egyhatodát a ruházat tette ki, az idegen városban, a polgárosult környezetben új kalapra, csizmára is nyilván többet kellett költenie a fiúnak, mintha falujában maradt volna. A nagyapa, a tehetős kisfaludi jobbágy öröksége két házból, számos állatból, gazdasági felszerelésből állt, összesen 1097 forint értékben. Ehhez járult a 768 forintra becsült jobbágytelken kívüli szántóföld és további 496 forint behajtandó adósság. Ha ebből levonjuk a halott 696 forintnyi passzív tartozását, akkor 1666 forintra rúgott a felosztandó örökség, azaz szinte pontosan a tízszerese volt az unoka négyévi gimnáziumi tanítására fordított összegnek.

111

Mesics László egyévi gimnáziumi taníttatásáért, mintegy negyven forintért, a család négy tehenet vehetett volna, háromévi szombathelyi tanulás árából pedig, 120 forintból két pár igavonó ökörre tellett volna a korabeü helyi becsérték szerint. A gimnáziumi tanulás, pontosabban szólva a városban lakás költségei tehát igen nagy terhet jelentettek a 18. századi jobbágycsaládok számára. Nehezen egyeztethető össze ez azzal, amit a körmendi és a sárvárfelvidéki uradalom gyerekeinek gimnáziumi tanulmányait vizsgálva megállapítottunk: a legkevesebb földet bíró családokból ís kerültek ki gimnáziumi diákok. Lehet persze, hogy nem mindegyik zsellér volt valóban szegény, néhányan közülük iparűzéssel, kereskedéssel tisztes jövedelemre tettek szert. Valószínűtlen azonban, hogy mindegyikük jómódú lett volna. Maga a tanulás, mint láttuk, aránylag kevés kiadással járt, a szerzetesrendi iskolában tandíj nem volt, írószerre, tankönyvre keveset költöttek. Az igazi költséget a városban lakás jelentette. Valószínűleg pontosan itt, a koszt-kvártély kiszámításánál számoltak fel a valós kiadásoknál többet a gyámok, akiknek ceruzája az árvák tartásánál mindig igen vastagon fogott. Másrészt feltehetően éppen ezeket a kiadásokat tudta sok parasztfiú csökkenteni, vagy úgy, hogy szolgálata fejében ingyen lakott, vagy úgy, hogy családjától rendszeresen kapott élelmiszer-csomagot - ez utóbbira pontosan ezekből a falvakból konkrét példát is találunk. Nemcsak a jómódú gazdák gyermekei, de a falusi társadalom középső és alsó rétegének fiai is eljutottak a városi gimnáziumokba. Nem maga a tanulás, hanem a városi élet volt drága és ennek költségei szolgálattal vagy csomagokkal csökkenthetőek voltak. Ha egy parasztcsaládnak volt rá szellemi igénye, akkor, bár nem könnyen, de el tudta küldeni gyermekét a városi gimnáziumba. A nyugat-dunántúli falvakból azonban parasztfiúknak csak töredéke indult útnak a gimnáziumokba, átlagosan minden negyvenedik családban volt városban tanuló diák. Miközben egyes fiai a városi gimnáziumban tanulták a latin nyelvtant, a paraszti társadalom nagy tömegei írástudatlanságban és szóbeliségben éltek. Jegyzetek 1

Magyar Országos Levéltár (MOL) P 623. Széchenyi cs. lt. 379. kötet f. 36.; MOL P 1322. Batthyány cs. lt. Összeírások, Körmend 88. cs., 92. cs., 1753., 1762., 1785. A helyben tanuló diákokat és a falusi kisnemesek gyerekeit ezek az összeírások nem tüntették fel. 2 Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Bp. 1974. 442-443. p. 3 MOL P 1322. Batthyány cs. lt. Összeírások, Körmend 87-88. cs. Az urbáriumok adatai pontosak, a családok tudták, hogy hol tanított a fiuk. A következő évben kelt egyházlátogatási jegyzőkönyvben a mestereket az urbáriumban megjelölt iskolákban találjuk. MOL Filmtár 5199. fol. 815-816., 5200. fol. 1024. fol. 1417. 4 MOL P 1322. Batthyány cs. lt. összeírások, Körmend 88. cs. No. 26.

112

5

MOL P 1322. Batthyány cs. lt. 196. cs. Úriszéki iratok Fasc. 4. No. 66. MOL P 1322. Batthyány cs. lt. Összeírások, Körmend 1753.; MOL Filmtár 5197. fol. 735.; MOL C 39. Helytartótanácsi lt. Acta fund. Lad. E. Fasc. 121.; MOL Filmtár 23722. fol. 172. 7 MOL P 1322. Batthyány cs. lt. Összeírások, Körmend 1785. 92. cs. Horvátnádalja 29. szám. 8 MOL P 623. Széchényi cs. lt. 379. köt. 9 Uo. f. 351., f. 392. 6

113

HUDI JÓZSEF: VESZPRÉM MEZŐVÁROS NEMESI KÖZSÉGÉNEK ÖNKORMÁNYZATA A 18-19. SZÁZADBAN A későfeudális kori magyarországi mezővárosokba nagy számban beköltöző nemesség önkormányzatának kutatása a hetvenes évek elején kezdődött meg.1 A közelmúltban megjelent az első összefoglalás, amely az alföldi mezővárosok nemességének 16-19. századi társadalomtörténetét vizsgálva, figyelmet szentel a nemesi önkormányzatnak is.2 A téma fontosságát, tekintettel a mezővárosok nagy számára, s a nemességnek a magyar polgárosodásban betöltött meghatározó szerepére, korábban sem vitatta senki, a nemesség kutatása mégis háttérbe szorult. A kutatást befolyásoló tényezők között a hiányos forrásokat, s a dogmává silányitott marxista ideológiát kell megemlíteni, amely egy új, idealizált rendiség jegyében utasította el a régit. A mezőváros (oppidum) a rendi felfogás szerint kedvező helyzetű jobbágyközségnek számított: földesúri hatalom alatt állott, akár a jobbágyközség, de a földesúrral kötött szerződések - s esetenként a királytól nyert privilégiumok - megfelelő feltételeket teremtettek a parasztpolgári fejlődés számára. A jobbágyközségek és szabad királyi városok között álló oppidumok, ha gazdaságilag megerősödtek, kitartó küzdelmet folytattak a szabad királyi városi rang elnyeréséért. A 18-19. században országosan számba vehető 500-800 mezőváros közül azonban csak kevésnek sikerült a kitűzött célt elérnie, s lakóinak a rendiség keretei között elérhető legnagyobb szabadságot biztosítania. Rövid előadásunkban csupán arra vállalkozhatunk, hogy a több szempontból sajátos veszprémi nemesi önkormányzat kialakulását és fejlődését vázlatosan bemutassuk, jellemezzük a nemesi község és polgárváros illetőleg vármegye viszonyát. Végezetül kísérletet teszünk arra, hogy elhelyezzük a veszprémi nemesi községet a mezővárosok nemesi önkormányzatai között. A 18-19. századi Veszprém azon mezővárosok fejlődési útját jáija be, amelyek - mint pl. Devecser, Sümeg - egykor a török hódoltság peremvidékén a végvárak különleges szabadságjogait élvezték, a felszabadító háborúkat követő évtizedekben azonban hamarosan földesúri függésbe kerültek. Veszprém helyzete annyiban is sajátosnak mondható, hogy két egyházi földesúr joghatósága alá került, miután a püspök és káptalan 1749-ben felosztotta egymás között a várost. A püspök mint a vármegye örökös főispánja és a királyné kancelláija nemcsak a megyeszékhely (egyben uradalmi központ) és a megye mindennapi életét befolyásolta, hanem jelentős szerepet játszott a Közép- és Dél-Dunántúl, sőt az egész ország sorsának alakításában.3

115

A 17. század végén a végvári szabadságot élvező három társadalmi csoport - a presidiariusok, nemesek és polgárok csoportja - még egyetlen önkormányzatot alkotott. A vár és város lakói szabadon adhatták-vehették birtokaikat, gyakorolták a földesúri haszonvételeket, s ha vitás ügyük támadt, a várkapitány elnöklete alatt működő vitézi székhez fordultak. Ha ennek ítéletével nem elégedtek meg, a vármegyei törvényszékhez folyamodhattak jogorvoslatért.4 A 17. század második évtizedében a városba visszaköltöző káptalan, s a továbbra is Sümegen lakó püspök először ingatlanok visszavásárlásával, majd jogainak visszaperlésével igyekezett helyzetét megszilárdítani. Először Széchenyi Pál püspök (1702), majd utódja gr. Eszterházy Imre (1723) kényszerített szerződést a városiakra, magának biztosítva a város jövedelmeinek nagy részét. A folyamatot a harcias jelleméről ismert Padányi Bíró Márton püspök tetőzte be: 1748-ban királynői jóváhagyással bevezette az urbáriumot, ami újabb, évi 700 forint nagyságú taksával növelte a város terheit. A városiak ettől kezdve nyíltan szembeszegültek a jogaikat sértő püspökkel, aki több esetben kénytelen volt meghátrálni.5 1. A nemesi önkormányzat kialakulása és fejlődése Az egymást követő, s a terhek növelésével együtt járó szerződések a városi lakosság egyharmadát kitevő nemesség helyzetét is megingatta. Jogi státuszuk rendezetlensége is arra ösztönözte őket, hogy mihamarabb megegyezzenek a földesúrral. Az 1723-ban kötött Eszterházy-féle szerződés csupán két szempontból foglalkozott a nemességgel: rögzítette, hogy a 12 tagú városi tanács élén álló főbíró tisztét nemesember is betöltheti, s kötelezte a nemeseket a földesúri tized 12 forinttal történő megváltására.6 A nemesség kiváltságainak biztosítása érdekében - hasonlóan a sümegi nemesekhez - 1725-ben külön szerződést kötött a püspökkel.7 Ebben a földesúr elismerte a nemesek jogait, kivette őket a városi bíróság hatásköréből, s lehetővé tette, hogy ügyes-bajos dolgaikat vagy az úriszék vagy a vármegyei törvényszék előtt intézzék. A püspöki városrészen lévő telkeiket, külső birtokaikat is adómentesnek ismerte el. A szerződést utódai is megerősítették, utoljára Koller Ignác 1763-ban.8 Kurbély György püspök 1820-ban új szerződést kötött a nemesekkel. A kontraktus ismét megerősítette a nemesek jogait, fenntartotta a korábbi szerződés egyes pontjait (szabad adásvétel, 12 ezüstforint tizedváltság, 4 havi kocsmáitatás), de ezek érvényesítését ellenőrzése alá vonta. A nemesek ingatlanpereiben ezentúl a földesúr által kinevezett bíróság volt illetékes, adásvétel esetén a földesúr élhetett elővételi jogával. A súlyos kompromisszumot tükröző szerződés 1848-ig volt érvényben.9 A fokozatos úrbéri függésbe kerülő városiaktól elkülönülő nemesség önkormányzata az 1720-as évek második felében kezdett kialakulni. Az első és sokáig

116

legfontosabb tisztség a perceptoré (pénztáros), aki a nemesség többségét kitevő, javarészt kézműves armalisták taxáját, a rendkívüli adókat és a közterhekből a nemességre eső költségek szokásos 1/3 részét kezelte, azokról számadásokat vezetett és a deputatusok (magyarul tanácsok) jelenlétében számot is adott az évente megtartott közgyűléseken. Az "adókat" az évente választott 2 collector vagy polétás szedte be és adta a perceptor kezelése alatt lévő pénztárba. A pénztár fő bevételi forrását a kocsmáltatási jog bérbe adása képezte. A nemesség 5 kocsmájára a borbíró felügyelt. Kötelességeit a városi magisztrátus és a nemesség közt 1730-ban létrejött szerződés szabályozta. A beszedett évi árendát vagy borcensust (általában egy akótól egy icce bor árát kellett csapbérként fizetni) a számadást vezető perceptor kezelte. (Az első borbírói számadás 1763-ból maradt fenn.)10 Az önkormányzat rendszeres működéséről, az egyes funkciók határozott elkülönüléséről Bíró Márton halála (1762) után beszélhetünk. A nemesek - felismerve, hogy érdekeiket csak egységes fellépéssel tudják érvényre juttatni - 1764 decemberében szerződésben vállaltak kötelezettséget arra nézve, hogy előjogaikat - ha kell, akár erőszakkal is - meg fogják védeni, s egyszer s mindenkorra véget vetnek a földesúri zaklatásnak.11 A fokozott önvédelmi igény hatással volt az önkormányzatra is. 1765-től kezdve a legfontosabb önkormányzati szervekről, a köz- és kisgyűlésekről a perceptor szabályos jegyzőkönyvet kezdett vezetni. Jegyzőt 1787-ben választottak először. Ügyvédi végzettsége révén később őt kérték fel a nemesség jogi képviseletére, a peres ügyek intézésére, s ezért használhatta a megtisztelő "a nemesi communitas hites jegyzője és ügyvédje" címet. 1789-ben községpecsétet is vésettek, amely csak köriratában különbözött a városi pecséttől. A jegyző - akárcsak a többi főbb tisztségviselő - az 1790-es évektől állandó fizetést kapott. Ennek meghatározó szerepe volt abban, hogy a perceptort, borbírót, erdőfelügyelőt, hadnagyot - bár azok évente szimbolikusan "letették" hivatalukat gyakorlatilag több évre választották meg. Rendszerint a legtöbb munkával és legcsekélyebb fizetéssel járó collectori tisztséget évente más-más viselte. A tisztség vállalása mindenki. számára kötelező volt. Persze, aki akarta, néhány forinttal megválthatta a hivatali szolgálatot. A váltságösszegek a község tőkéjét gyarapították. A különféle tisztségek egymással hierarchikus viszonyban álltak. A községbe szokás szerint úgy kerülhetett valaki, ha felvételét kérte, oklevéllel bizonyította nemes származását, s lefizette az ún. incorporatios taxát (2 ezüst ft). Először a collectori hivatalt kellett elvállalnia. Deputatus csak abban az esetben lehetett, ha a hadnagyi tisztséget már viselte. A deputatus - csakúgy, mint a curialis nemesek falvaiban - élete fogytáig vagy egészsége megromlásáig az elöljáróság tagja ma-

117

radt, részt vett annak ülésein, s megbízásos alapon a különféle hivatalos eljárásokon. A 18. század végén új tisztségviselők tűnnek fel. A 2-3 utcabíró a lakosok közül naponta utca számra kiállított éjjeliőrök munkáját irányította, a közrendre felügyelt. A hadnagy itt nem az elöljáróság feje, mint másutt, hanem az elöljáróság parancsainak a végrehajtója. Beszedi pl. a kölcsönzőktől a kamatot, kisebb perpatvarokban vizsgálatot tart. A vármegye 1814. évi, nemesi községekre kidolgozott rendszabásai értelmében a tűzveszélyes konyhákra, házakra is felügyel, egy hajdú kíséretében ellenőrzi, hogy a lakosok betartják-e a tűzvédelmi előírásokat. Később a nemesség 2 tűzoltókocsijának felügyeletét és karbantartását is rábízzák. A városiakkal közösen használt két erdő (Cseri, Alsóerdő) jövedelmeinek számadásos tisztségviselője az erdőinspector vagy erdőfelügyelő. Irányítása alatt állnak a várossal közösen felfogadott erdőkerülők, csőszök. Az önkormányzat a reformkorban jelentősen átalakul: 1829-ben - vármegyei ösztönzésre - megszervezik a bírói hivatalt. Ennek következtében a perceptor szerepe a közpénztár kezelésére korlátozódik. Ettől kezdve a bíró az önkormányzat első embere, szimbolikus képviselője. Az ő házánál őrzik a község ládáját, levéltárát, pecsétjét és zászlaját, melyet ünnepélyes alkalmakkor az egyenruhás választott tisztség, a zászlótartó hordoz. Új funkció a számadásokat felülvizsgáló exactor (számvevő, 1838), a természetes gyám nélküli nemes árvák javait gondviselő gyámatya (1840), a határ rendjére ügyelő mezőbíró (1845). A saját ingatlannal nem bíró, csak a csökevényes földesúri haszonvételekkel és tőkepénzzel gazdálkodó nemes községnek a bíráskodása hosszú ideig csak a kisebb vétségekre terjedt ki. Polgári s nagyobb büntető ügyekben általában a vármegyei törvényszék döntött. A szóbeli perek bíróságáról szóló 1836. évi 20. tc. végrehajtása során 1837-ben Veszprém megyében 18 helységben állítottak fel rendezett tanácsot: a mezővárosi nemesség Devecserben, Palotán, Pápán és Veszprémben szervezett rendezett tanácsot. A két utóbbiban a 60 pengő forintig büntető elsőfokú bíróság a feudális kor végéig fennmaradt.12 2. A nemesi község és a város viszonya A város és a feudális kor végén már több mint 1600 nemes érdekeit képviselő nemes község közös érdekeinek védelmében már korán szövetségre lépett. A közös ügyekről az ún. egvüttüléseken döntöttek. Az üléseket kivétel nélkül a városházán tartották, ezeken a nemesség részéről általában az elöljárók közül kiválasztott deputáció vett részt (a perceptor, majd bíró; az ügyvéd és 2-3 deputatus). Az üléseken hozott határozatokat, végzéseket, s esetenként statútumokat a két fél saját adminisztrációja hajtotta végre.

118

Már az együttes elhatározás gyakorlati végrehajtása során is kiütköztek az érdekellentétek. Egyetlen példa: 1810-ben a két fél elhatározta egy közös tűzoltószertár építését. Az előzetes költségvetés szerint az 1679 ft (bankócédula) költség 1/3át a nemesség magára is vállalta. A város - félretéve az eredeti tervet - a fecskendők elhelyezésére is alkalmas új városházát épített, s az ún. Vigyázótornyot, a veszprémi vár egyik mai ékességét is alapjaiból újjáépítette 28 777 váltóforintból. A nemesség természetesen nem vállalta a sokszorosára nőtt terheket, inkább lemondott az ingatlanok tulajdonjogának őt illető egyharmadáról.13 A földesúr elleni fellépés taktikai és stratégiai kérdéseiben a két közösség eltérő érdekei miatt gyakorta támadt vita. Komoly nézeteltérés keletkezett a szabad királyi városi rang elnyeréséért folytatott százéves küzdelem (1746-1848) egyes szakaszaiban. Nemegyszer vita támadt a közterhek arányos elosztásakor is. Az egész korszakon áthúzódó fő gazdasági érdekellentét alapját a telkek jogi helyzetének tisztázatlansága képezte. Az Esterházy-féle szerződés ugyanis csak az 1725-ben Veszprémben élő, szerződésre lépett nemességre vonatkozott, a később beköltözöttekre nem. Az adásvétel útján számos adózó jutott birtokába nemes fundusnak - és viszont: számos nemes vásárolt adózó telket, jelentős mértékben csökkentve ezzel az adóalapot. 1846-ban a polgárság azt állította, hogy 1820 előtt 226, azután további 130 adózó fundus került a nemesek kezére. Ezzel szemben a nemesek azt hangoztatták, hogy a telekadásvételek összességében csak növelték az adózó telkek számát, így a városiak követelése alaptalan. A vitát végül is a rendi kiváltságokat megszüntető 1848-as polgári átalakulás döntötte el. A két község 1849-ben egyesült. A nemesség elégedett lehetett, hiszen az előzetes egyeztető tárgyalások értelmében az új önkormányzatban 1/3 arányban kapott helyet. 3. A nemesi község és vármegye A nemesi önkormányzat megszületése pillanatától a vármegye irányítása és ellenőrzése alatt állt. A közvetlen kapcsolatot biztosította, hogy a communitasnak számos vármegyei tisztségviselő, táblabíró a tagja volt. Példaként talán Zsoldos Ignácot, vármegyei főjegyzőt, a magyar közigazgatástudomány egyik megalapítóját és Cseresnyés Istvánt, a veszprémi járás főszolgabíróját érdemes megemlíteni. Az önkormányzat munkájában mindketten aktívan részt vettek. A nemesség a Veszprémben lakó birtokos vármegyei tisztviselőket nemcsak ajándékokkal igyekezett megnyerni, lekenyerezni, hanem azzal is, hogy incorporatios díj nélkül felvette őket tagjai sorába és legtöbbször hivatalviselés nélkül deputatusokká választotta őket. A reformkorban többüknek tiszteletbeli jegyzői címet adományoztak.

119

A vármegyei tisztségviselők az önkormányzat tagjaiként bizonyos garanciát jelentettek arra nézve, hogy a közösség ügyeit a vármegyén gyorsabban és kedvezőbben intézzék. Jelenlétük közvetlen hatással volt az önkormányzat működésére, hiszen pl. az exactori tisztséget a javaslatukra állították fel. A segítségükkel készítették el a különféle iratmintákat, szabályozták az egyes munkaköröket. S nem felejthetjük el azt sem, hogy a veszprémi nemesség a vármegyei statútumokat alkalmazta, ezek betartására a tisztújításokon és a közgyűléseken jelen lévő járási főszolgabíró és esküdtje is ügyelt. A vármegyei tisztségviselők kettős kötődése nem minden esetben jelentette azt, hogy azok a nemesi község érdekeit szolgálták. 1773-ig, amíg a veszprémi püspök örökös főispáni tiszte fennállt, a vármegyei tisztségviselők személyi függése mellett a jól megfontolt egyéni érdek is szerepet játszott ebben.14 Később is előfordult, hogy a püspök az egyéni karriervágyra építve a "vármegye tisztyeit tarisznyába tette".15 4. A veszprémi nemes község helye a nemesi önkormányzatok között Az alföldi mezővárosokban a nemesség sokféle módon vett részt az önkormányzati életben: egyes településeken (pl. Debrecen, Kecskemét) beépültek a városi vezetésbe s egyre nagyobb befolyáshoz jutottak. Másutt (pl. Berettyóújfalun) a két féltanács-rendszer honosodott meg: a szűkített létszámú paraszti és nemesi tanács külön-külön működött, de a városirányítás kérdéseiről az együttes üléseken döntöttek. Végül kimutatható a legfejlettebb típus, az önálló nemesi tanács (pl. Nyíregyházán, Nagykállón), amelyben a közgyűlés által választott elöljárók (fő- és alhadnagy, esküdtek, jegyző) irányították a közösség életét.16 Ilyen önálló tanácsot találunk a 19. század első felében a Dunántúl mezővárosai közül Szekszárdon, Pakson, Földváron, Pápán, Palotán, bár a földesurak a létezésüket de jure nem minden esetben ismerték el.17 A veszprémi nemes község kétségkívül a legfejlettebb önkormányzati típusba sorolható. A 18. század második felében kiépült, a városi önkormányzattól lényegileg független nemesi község élve az autonómia adta lehetőségekkel 1848-ig sikerrel védelmezte tagjainak egyre anakronisztikusabbá váló rendi kiváltságait. Jegyzetek 1

Csizmadia Andor: A szekszárdi predialisták és utódaik a feudális korban. In: Tanulmányok Tolna megye történetéből HL Szerk. Puskás Attila. Szekszárd 1972. 5-38. p. Uő.: A magyar közigazgatás története a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig Bp. 1976. 53-57. p., továbbá Hársfalvi Péter: Az önkormányzat Nyíregyházán a XVm-XEX. században Bp. 1972. 2 Rácz István: Városlakó nemesek az Alföldön 1541-1848 között Bp. 1988. 173-187. p.

120

3

Pehm szerint a kancellári tisztséget a veszprémi püspökök közül utoljára Padányi Bíró Márton elődje, Acsády Ádám püspök (1725-1744) töltötte be, utána már csak címként használták. V.ö. Pehm József: Padányi Bíró Márton veszprémi püspök élete és kora Zalaegerszeg 1934. 95-96. p. A püspökök részletes életrajzát adja Pfeiffer János: A veszprémi egyházmegye történeti névtára (1630-1950) München 1987. Veszprém fejlődéséről Da Bálint-Kovacsics József Veszprém megye helytörténeti lexikona Bp. 1964. 395-402. p. 4 Veszprém Megyei Levéltár (VeML) V. 121. Veszprém város nemesi communitasának iratai. Lajstromozott iratok. A "Veszprémi Vitézlő Sereg" folyamodása a káptalanhoz önkormányzata megtartása végett. Veszprém, 1673. június 2. 5 Lukcsics József: Veszprém város újkori története (1552-1912) In: Veszprém múltja és jelene Veszprém 1912. 33-69. p., különösen 52-62. p. 6 VeML V. 101. c. Veszprém város levéltára. "Különbféle Irományok". Fase. n. Nr. 63. Az Esterházy-féle szerződés, 1723. július 30. 7 A sümegi nemességről Kovacsics József-Da Bálint: Veszprém megye helytörténeti lexikona n. Bp. 1988. 350-353. p., Lukcsics József: i.m. 59-60. p. 8 Koller előtt Acsády Ádám (1727) és Bíró Márton (1745) is megerősítette az Esterházyszerződést. 9 VeML V. 121. Jogbiztosító és peres iratok. A veszprémi püspök, káptalan és nemesség közti szerződés. 1820. október 5. 10 Az áttekintés a Veszprémi Nemesi Communitas iratai (1715-1849) alapján készült. VeML V. 121. Az 1720-as évekbeli állapot a perceptor által elvégzett, armalistákra vonatkozó adóösszeírások és lajstromozott iratok alapján rajzolható meg. 11 Uo. Lajstromozott iratok. Fase. B. Nr. 13. A nemesek szerződése. 1764. december 16. 12 Az önkormányzat átalakulása a nemesi communitas fennmaradt két vaskos jegyzőkönyve (1792-1829, 1830-1849) segítségével követhető nyomon. A két község egyesítéséről lásd Lichtneckert András: Veszprém társadalma és önkormányzati testületei a XIX. század közepén. In: Tanulmányok Veszprém megye múltjából 3. Szerk. Kredics László Veszprém 1984. 313-334. p. 13 A két fél megegyezése 1826-ban történt, 12 évvel az építkezés befejezése után. A veszprémi nemesi communitas jegyzőkönyve 1826. június 11. közgy. 15. p. 14 A felemás helyzetet tükrözi Simoga György ügyvéd pályafutása, aki pályája kezdetén a "papok cselédje" (ügyvédje), a 19. század elején azonban már a nemesi község jogainak legelszántabb képviselője. 15 VeML V. 121. Jogbiztosító és peres iratok. Simoga György ügyvéd levele sógorához a veszprémi nemesség folyamodása ügyében. Pest, 1814. december 26. 16 Rácz István: i.m. 173-187. p. 17 A tolnai mezővárosokról Csizmadia Andor: i.m. (1972), 35-36. p. Adatok bizonyítják, hogy sem a veszprémi, sem a pápai földesurak nem ismerték el a nemesi községet - ahogy a nemesek sem ismerték el földesuruknak őket.

121

CSŐGÖR CSABA: SOPRON A TÁRSADALMI TÉR VÁLTOZÁSÁNAK TÜKRÉBEN A XVI-XVin. SZÁZADBAN A XV-XVI. századtól kezdve Európában megerősödött az intrakontinentális munkamegosztás; a centrum országok olcsó ipari termékeikért a periféria országaitól olcsó mezőgazdasági termékeket kaptak. A nyugati ipari árelőny következtében a periférián, így Magyarországon is a városi ipari termelés leépült, ezzel a mezőgazdaság belső piaca is megcsonkult. A nemesség a kezében lévő gazdasági és politikai hatalommal monopolizálta a belső piacot.1 Mindezek következtében a kézművesség egyre kevésbé volt rentábilis, ezért egyre többen hagytak fel az iparral, s fordultak a mezőgazdaság felé. A városok reagrárosodása miatt a város és vidéke közti különbség - a gazdálkodás tekintetében - csökkent.2 Munkám célja annak vizsgálata, hogy Sopron fejlődése mennyiben illeszthető bele a fent leírt trendbe, a város társadalmi, gazdasági rétegzettsége, valamint a különböző rétegek, csoportok térbeli elhelyezkedése hogyan változott. Források Munkám alapvető forrása a Sopron város lakóira 1527-ben, 1589-ben és 1720ban kivetett adó jegyzéke.3 Forrásválasztásomat az indokolta, hogy Fügedi Erik és Granasztói György hasonló jellegű munkáival4 összevetve a kb. 250 éves fejlődési folyamatban hét metszetet jelölhetünk ki mintegy ötven éves időközökkel. Ugyanakkor a források és a felhasznált módszerek eltérései miatt csak az alapadatokat és bizonyos eredményeket tudtam átvenni. Forrásaimban közös, hogy tartalmazzák az adófizető nevét, státusát (folakó lakó), az adó összegét és az adózó térbeli elhelyezkedését.5 Az ezeken az adatokon nyugvó vizsgálatokat minden évre el lehet végezni, minden más vizsgálat a konkrét forrás jellegétől függ. Az 1527-es adójegyzék más jellegű vizsgálatok elvégzésére nem is nagyon alkalmas. Ugyan rengeteg foglalkozásnevet tartalmaz, de ebben az időszakban már a név és a foglalkozás egybeesése nem törvényszerű. A forrásból kitűnik a soproni céhekre kivetett adó nagysága és a céhmesterek neve is. Ebből látszik, hogy a foglalkozásnevek statisztikai feldolgozásával óvatosan kell bánnunk és csak nagyon általános következtetéseket vonhatunk le.6 Az 1589-es adójegyzék sem ad teljes képet a város kézművességéről. Csak néhány esetben tüntették fel a néven kívül a foglalkozást is, a lakók esetében viszont

123

szinte kivétel nélkül csak a foglalkozást jelölték, pl. "ib der Riemer" stb. Ezen kívül a forrás tartalmazza a majorok és benefíciumok felsorolását is. A legrészletesebb forrás az 1720-as, mely a vagyonadón túl külön jelöli a kézművesség és kereskedelem után fizetett adót is, tehát elég pontos képet kaphatunk a kézműipar nagyságrendjéről, de a foglalkozási megoszlásról már nem. A hiányok pótlásához nagy segítséget nyújtott Házi Jenő műve,7 mely bizonyos emberekről, vagy kiugró Ansagok foglalkozási megoszlásának vizsgálatához sok hasznos információt nyújtott; ugyanakkor nem mindenkit lehetett a segítségével azonosítani. Az adójegyzékek vizsgálatakor a kiindulópontom az az általánosan elfogadott tétel, hogy az adójegyzék reálisan tükrözi a városi polgárság társadalmi-gazdasági tagolódását, tehát a nagyobb adót fizetők gazdagabbak, mint a kisebb adót fizetők; s ennek mérésére egy skálát állíthatunk fel.8 Az adófizetők között a szolgákat, zselléreket éppúgy összeírták, mint a tanács tagjait. Viszont ez utóbbiak nem mindig fizettek adót, s az adóösszeget sem mindig tüntették fel;9 ezért az ő társadalmi-gazdasági súlyukat első megközelítésben állandónak vesszük. Az is elfogadott nézet, hogy a városi adófizetők háztartása mellett egyéb népesség is élt ugyanott, mely kívül esik a jegyzékek körén. Vizsgált időszakunkban a városban zsidó lakossággal nem kell foglalkoznunk.10 1527-ből ismeijük a papok számát és adóját, de a másik két forrás nem tartalmaz hasonló adatokat, ezért a papokat nem tudjuk vizsgálatunkban figyelembe venni. Hasonlóképpen nem tudunk foglalkozni a városban ideiglenesen élő, de le nem települt, rendkívül mobil népességgel sem, pedig térbeli elhelyezkedésük ismerete érdekes lenne. Ugyanakkor vizsgálatunk szempontjából másodrendűnek tartjuk a népességszám pontos meghatározását, ezért nem is foglalkozunk vele. Ennek megfelelően nem foglalok állást munkámban a szorzószám kérdésében sem. A már meglévő együtthatók, a híres-hírhedt 4,68/ 1 az item-ibidem megoszláson,12 vagy az adóöszszegen alapuló megközelítés13 mellé nem célom újabb szempont keresése. Módszer Olyan nagy tömegű adatot, melyet három adójegyzék tartalmaz, csak számítógéppel lehet kezelni. Ezért másodlagos célom egy adatbázis-szerkesztő és kezelő rendszer kipróbálása is volt. Ehhez a munkám kezdetekor leginkább elterjedt számítógépet, egy Commodore 64-est használtam, A Superbase 64 nevű adatbázis-kezelő programmal, melyet egy statisztikai programmal egészítettem ki. Ennek segítségével készítettem azokat a statisztikai számításokat, amelyek munkahipotézisem igazolásának egyik alappilléréül szolgáltak. A nagy tömegű adatok egyenként kezelhetetlenek, ezért elkerülhetetlen az osztályba vonásuk; különböző statisztikai kategóriákat kell megalkotnunk, melyekbe

124

minden elem beletartozik. Az eddigi magyar történeti statisztikai munkák hibája, hogy a kategóriák kijelölésébe prekoncepciót vittek, előre eldöntötték, ki a szegény, ki a gazdag, s ehhez igazították a kategóriákat. Ez egyúttal a különböző munkák eredményeinek összevetését is megnehezítette. Ennek a hibának az elkerülésére automatikus osztályba sorolást alkalmaztam. A mindenkori maximális adóértéket megfeleztem, majd tovább feleztem egészen addig, míg nyolc egyenlő osztályt nem kaptam. A további finomítás érdekében a legalsó kategóriát megfeleztem.14 Az így kialakított rendszerrel azt vizsgáltam, hogy a lakosság hány százaléka tartozik az egyes kategóriákba, ill. az egyes adókategóriák az összadó hány százalékát fedezik. Ezeket a vizsgálatokat Ansagonként is elvégeztem. Az így kapott százalékos értékek több időmetszetben egymással összehasonlíthatók, velük a fejlődési folyamat leírható. Munkahipotézisem igazolásának másik módszere az adatok térképes ábrázolása. Az ember képtelen egyszerre sok adatot áttekinteni, így 17 változóérték összevetése, ráadásul több időmetszetben, számítógép segítsége nélkül lehetetlen. A különböző, száraznak tűnő statisztikai mutatók értelmezését megkönnyíti az adatok térképes ábrázolása. A módszer lényege az, hogy a különböző kategóriákat különböző, egymástól elütő színnel vagy mintával rajzoljuk be a térképen. Munkámban a GEOS nevű programmal készítettem el Sopron sematikus alaptérképét,15 melyet különböző mintákkal a program automatikusan kiszínez. A térképen az Ansagok adóátlagának a külváros átlagához való viszonyát ábrázoltam.16 A kategóriákat ebben az esetben is automatikusan, felezéssel kaptam meg. Az első kategóriába azok az Ansagok kerültek, melyek nem érik el az átlag 75 %-át sem, a másodikba az átlag 75 %-a és az átlag közé, a harmadikba az átlag és az átlag 125 %-a közé esők, a negyedikbe az ennél magasabb, de az átlag másfélszeresét el nem érő, az ötödikbe az átlag másfélszerese feletti Ansagok kerültek. A Belváros minden esetben külön kategóriát alkot. A térképek segítségével első ránézésre megállapítható az egyes városrészek gazdasági súlya a városon belül, s összevetve a többi év térképeivel, egyszerűen leolvasható a város térbeli átalakulása, a társadalmi tér változása. Ezt a változást sajnos csak három időmetszetben tudtam vizsgálni, mivel a korábbi, Sopronnal foglalkozó munkák csak negyedenként közlik az adóátlagot. A térképes ábrázolást ugyan negyedenként is el lehetne végezni, de így csak nagyon durva képet kaphatunk a folyamatról, mivel a kiugró értékek a negyedeken belül közömbösítik egymást.17

125

Sopron társadalmi és térbeli tagozódása három időmetszetben Az 1527-es térkép első ránézésre Sopron nagy társadalmi-gazdasági különbségeiről árulkodik. Az egy adózóra jutó adóösszeg a belvárosban majdnem 2,5-szer nagyobb, mint a külvárosban.18 A külvárosban az Ansagok közt is óriási a különbség. A 2. és 3. valamint a 9. és 10. Ansag adóátlaga a külvárosi átlag 75 %-át sem éri el. Ezek az Ansagok perifériális helyzetűek, közös jellemzőjük a lakók (ibidem) alacsony aránya, valamint az, hogy a foglalkozásnévvel rendelkezők aránya alacsonyabb az átlagosnál. Az ellentétes póluson a 4., 5., 6. és 12. Ansag található, itt az adóátlag meghaladja a külvárosi átlag 125 %-át. A 4., 5., 6. Ansag a Kovács utcában közvetlenül a Belváros fala mellett elterülő piac körül helyezkedik el, s a Belváros piaca is közel van. Az 5. Ansagban nagyon magas a lakók és a foglalkozásnevűek aránya (28,1 ill. 46,9 %), még a belvárosi aránynál (22,9 ill. 40,4 %) is magasabb. A másik három Ansagban ez a két arány sokkal kisebb. A 13. Ansag adóátlaga ugyan nem éri el a külvárosi átlag 125 %-át, viszont a lakók és a kézműves foglalkozásnevet viselők aránya itt a legmagasabb a városban. Mindezt összevetve úgy tűnik, hogy a bevárossal közvetlenül érintkező, sűrűn beépített, és csak kis művelhető területtel rendelkező Ansagokban sok volt a lakó, valamint az itt élők nagyobb része inkább kézműves tevékenységből élt, s nem is rosszul. Ugyanakkor a nagyobb művelhető területen elhelyezkedő Ansagokra a kevés lakó és kézműves a jellemző, tehát az ott élők inkább családi keretek közt folyó mezőgazdasági tevékenységből éltek. A piac közelében lakók, valószínűleg a kereskedelem miatt, magasabb adót fizettek. A legfontosabb piacoktól távol eső Ansagok - elsősorban a város déli részén találhatók - adója alacsonyabb. Tehát Sopron képe 1527-ben meglehetősen tarka; úgy tűnik, hogy az Ansagok gazdasági helyzete a beépítettségtől, a művelhető terület nagyságától, valamint a belvároshoz és a fő piacokhoz viszonyított helyzetétől függ. 1589-re nőtt a belváros és a külváros közti különbség (2,71-szeres), annak ellenére, hogy ebben az évben a belső tanács tagjainak adóját, mely valószínűleg növelte volna a belváros átlagát, nem is írták össze. A külváros képe is jelentősen megváltozott, annak ellenére, hogy azok az Ansagok, melyeknek átlaga 1527-ben nem érte el a külvárosi átlag 75 %-át, most is az első kategóriába tartoznak. Most is jellemző rájuk a lakók alacsony aránya, a majorok kis száma, valamint az ismert kézművesek alacsony aránya. Ebben az évben sem ismert az összes kézműves, ráadásul itt óvatosabban kell kezelni az arányokat, mint 1527-ben. Ugyanakkor szúrópróbaszerűen két kiugró Ansagban (5. és 9.) megvizsgáltam Házi Jenő műve19 alapján a teljes lakosság foglalkozását, s hasonló arányok jöttek ki. Az adó-

126

jegyzékben a 9. Ansagban nem szerepel kézműves, s Házi műve alapján sem sikerűit találnom. Az 5. Ansag összeírásában 8 kézműves szerepel, Házi könyvében további 11-et találtam. Tehát az 5. Ansagra, melynek adóátlaga a legmagasabb (a külvárosi átlag több mint másfélszerese), a kézművesek magas aránya jellemző. Magas az Ansagban található szolgák száma is, mely az egy kategóriával lejjebb található 4. és 13. Ansagra is jellemző. A három Ansagban élők mintegy fele lakó. Most már csak közvetlenül a belváros mellett, annak északi részén található olyan Ansag, melynek átlaga meghaladja a külvárosi átlag 125 %-át. Azoknak az Ansagoknak az átlaga, melyek 1527-ben még a negyedik kategóriába tartoznak, de a belvárostól távolabb helyezkednek el, lecsökkent (6. és 12. Ansag). Megnőtt azoknak az Ansagoknak a száma, melyek a második, tehát az átlag alatti kategóriába tartoznak. Ezeket az Ansagokat a kevés major és a kevés kézműves jellemzi. 1589-ben Sopront nagyfokú vagyoni differenciálódás jellemzi. Nőtt az átlag alatti Ansagok száma, s megjelent egy új kategória, az átlag másfélszeresénél is nagyobb osztály. A belváros súlya tovább nőtt. Ezt a képet árnyalják azok a táblázatok, melyek az adókategóriánkénti népesség és adóösszeg arányát tartalmazzák. 1527-hez képest az első két kategória népességszáma és adója egyaránt csökkent, a többiben pedig nőtt. 1589-ben már a 6.-7. kategóriába is kerültek emberek, s a két legmagasabb kategória jelentősége is nőtt, bár ez kevésbé jelentkezett az adóöszszegben. Tehát a népesség vagyoni széthúzódása felfelé történt, s nem járt együtt elszegényedéssel. A középrétegek megerősödtek, ez a folyamat elsősorban az 5., 12. és 13. Ansagban, valamint a belvárosban játszódott le. A legvagyonosabbak, különösen ha a belső tanács tagjait is ide számítjuk, a belvárosban élnek; a legalsó kategóriák legkevésbé itt képviseltetik magukat. A legtöbb "szegény" a 2.-3. és 9.-10. Ansagban él. Ez, és a vagyoni koncentráció vizsgálata egy prosperáló város képét vetíti elénk. A város vagyoni koncentrációja 1527-hez képest, ha nem túl jelentősen, de nőtt.20 1720-ra a város képe óriási változásokon ment keresztül, a térképről egyértelmű nivellálódási folyamat olvasható le. A belváros súlya jelentősen csökkent 1589hez képest,21 de a legmeglepőbb a kézművesek számának csökkenése. A belvárosban az adózóknak csak 13,8 %-a fizet adót kézműves tevékenység után, ennél csak három külvárosi Ansagban (9., 15. és 16. Ansag) alacsonyabb az arány. Egyetlen olyan Ansag található, a 9., melynek átlaga nem éri el a külvárosi átlag 75 %-át sem. A kézművesek aránya és adója itt a legkisebb, hasonlóképpen a lakók aránya is. Az Ansagban major vagy benefícium nem található.

127

Szintén csak egy olyan Ansag található (az 5. Ansag), melynek adóátlaga meghaladja a külvárosi átlag 125 %-át. A kézművesek aránya itt a legnagyobb (62,8 %), s az adóarányuk is kiemelkedő. Az Ansagban élők több mint fele lakó. A többi 14 Ansag fele-fele arányban az átlag alatt ill. felett helyezkedik el, a 2. és 3. kategóriában. Azok az Ansagok, melyben magas a kézművesek és adójuk aránya, valamint sok a lakó, az átlag felett helyezkednek el (6. és 13. Ansag). Itt a majorok száma kicsi. Külön meg kell említeni a 4. Ansagot, melyben a lakók aránya 59,6 %, az itt élők több mint fele kézműves, viszont a kézművesség után fizetett adó alacsony, ezért csak a második kategóriába tartozik. Ebben az Ansagban nagy művelhető területek vannak, melyek valószínűleg az itt élők fo megélhetési forrása, melyet kézműves tevékenység egészít ki. Azok az Ansagok, melyben a kézművesség aránya rendkívül alacsony, viszont a majorok száma magas (10., 11., 15. és 16. Ansag), tehát elsősorban mezőgazdasági jellegű területek, az átlag alatt találhatók. Összességében 1720-ban a város társadalmi-gazdasági kiegyenlítődését figyelhettük meg. Kevés a kiugróan magas vagy alacsony átlagú Ansagok száma, a legtöbb az átlag körül helyezkedik el. Ezt támasztják alá a statisztikai adatok is. Tovább csökkent a legalsó kategóriába tartozó népesség aránya és nőtt a 2.-5. adóosztályba tartozók részesedése. A négy legfelső adókategóriába tartozó népesség és adóösszeg egyaránt csökkent. Egyre kevesebb a kiugróan nagy adót fizetők száma. A felső négy osztályba összesen 9 fo tartozik, mindannyian a belvárosban laknak. Ugyanezt a folyamatot tükrözi a Lorenz-görbe is. Sopronban az 1720-as vagyoni koncentráció az 1527-es szintet sem éri el. A város össztőkéje nem kevesek, hanem a széles középréteg kezében van, tehát nem halmozódik fel. A középrétegek különösen azokban az Ansagokban erősödtek meg, melyekben mezőgazdasági termelésre alig van mód, ezért ott inkább kézműves tevékenység folytatható.22 Viszont ezen Ansagok köre csökkent. Azok az Ansagok, melyekre a nagy földterület és az alacsony arányú kézművesség a jellemző, inkább az átlag alatt helyezkednek el. A három időmetszet bemutatás után, a fentebb leírtakra alapozva, egy folyamatot kell leírnunk, melyre felfűzhető Sopron társadalmi, gazdasági átalakulása, valamint meg kell vizsgálni, hogy munkahipotézisem megfelel-e ennek a folyamatnak. 1527-ben Sopron egy olyan város benyomását kelti, melyre erőteljes városon belüli munkamegosztás és piaci tevékenység jellemző. A belvárossal és az azt körülvevő, sűrűn beépített, mezőgazdasági termelésre kevésbé alkalmas Ansagokkal kapcsolatban (4., 5. és 13. Ansag) elsősorban az iparcikkek termelése emelhető ki. Azokban az Ansagokban, ahol viszonylag nagy, művelésre alkalmas földek találhatók, kevesebb a kézműves; ahol magasabbak az adóátlagok, szinte alig él

128

iparos. Ezek az Ansagok (6. és 12. Ansag) közel esnek a szőlőterületekhez, ami szőlő (bor)-termelő gazdálkodók jelenlétét valószínűsíti.23 Négy kisterületű, nagy művelhető földterülettel nem rendelkező, periférikus Ansagban (2.-3. és 9.-10. Ansag) alig található kézműves, s az Ansagok adóátlaga nem éri el a külvárosi átlag 75 %-át sem. Ezekben valószínűleg az önfenntartásra berendezkedett mezőgazdasági termelés a döntő, de a bérmunka lehetőségét sem zárhatjuk ki (pl. szőlőművelés). Ez utóbbi Ansagok jellege 1589-ig változatlan, pedig a városban jelentős átalakulások zajlottak le. A belváros és a körülötte húzódó kézműves jellegű Ansagok gazdasági súlya tovább nőtt. Itt és a belvárosban a ruházati ipar dominanciája szembeötlő, a legtöbb kézműves szűcs, varga vagy szabó. Úgy tűnik, hogy a 4., 5. és 13. Ansagban a kézművesek gazdasági helyzete javult, ugyanakkor a többi Ansagban arányuk csökkenni látszik. Aki viszont talpon tudott maradni, az viszonylag jól megélt az iparából. A belvárostól távolabb lakó kézművesek száma erősebben lászik csökkenni. A kézművesség jelentőségének csökkenését mutatja az is, hogy a belső tanácsban csak két aranyművessel és egy késessel képviseltették magukat. A mezőgazdaság, s azon belül is a gabonatermelés jelentőségének növekedését jelzi a sok major és malom is.24 Ezek elsősorban belvárosi polgárok (főleg a tanács tagjainak) tulajdonában voltak, rajtuk zsellérekkel dolgoztattak. További kutatást, alátámasztást igényel az eddigiekből következni látszó feltevés: a városi kézművesség csökkenése, ezzel együtt a belső piac szűkülése, a mezőgazdaságból élők növekvő aránya oda vezethetett, hogy egyre nagyobb számú polgár szorult ki a piaci folyamatokból és egyre inkább önellátásra rendezkedett be. (Természetesen szó nincs teljes önellátásról!) Ennek a folyamatnak az eredménye látszik tükröződni 1720-ban. A város iérbeli-társadalmi tagozódását a korábbiakkal ellentétben ezúttal feltűnő egyöntetűség jellemzi. Az Ansagok közti nagy különbségek eltűntek, sőt a belváros és a külváros közt is csökkent az eltérés. A belváros melletti sűrűn lakott Ansagokban továbbra is a kézművesség dominál, ami a városrész adottságaiból is következik. Gazdasági súlyuk viszont csökkent; az 5. és 13. Ansagban kevésbé, a 4.-ben jelentősen. A belvárosban is jelentősen csökkent a kézművesek száma és foglalkozási köre is. Most már szinte csak szabók és csizmadiák éltek itt. Ezzel párhuzamosan a távolabbi, korábban szegényebb jellegű Ansagok (2.-3. és 10.) súlya nőtt, kivétel a 9. Ansag. A 2.-5. adóosztály jelentőségének növekedése, a legalsó és a négy legfelső arányának csökkenése pedig a nivellálódást tükrözi. A gazdasági átalakulás egy másik aspektusa a város társadalmi, szociológiai átalakulása, a Max Weber-i értelemben vett zárt város nyílttá válása.25 A városba

129

egyre több nemes költözik és a polgárok közül is egyre több válik nemessé. 1720ban a belvárosban öt katonatiszt és 11 gróf, báró és herceg rendelkezik házzal. A legnagyobb adót a kereskedők fizetik; ők általában nemesek, a tanács tagjai (akik ekkor adómentesek) vagy rokoni kapcsolat fűzi őket a tanácshoz. Kiemelendő példa Schilson János Mihály, aki nemes, kereskedő, a rákosi püspöki birtok intézője, 1707-ben a tanács tagja. 1720-ban ő fizette a legnagyobb adót, 28 forint 19 dénárt (az átlag 3 forint 6 dénár). Később báróságot szerzett és ő lett Szécsény, Egyed és Bonyhád örökös ura.26 Tehát azt látjuk, hogy a város rendi (polgári) elkülönülése lazult, a belvárosban nőtt a nemesség súlya. Gyakori eset, hogy a leggazdagabb polgárok, a kereskedők, a tanács tagjai, nemességet szereznek. Ez a csoport a városba költöző nemességgel együtt nyilván új típusú fogyasztóréteget alkotott, mely a kézművesség átrétegződésével (pl. ruházati ipar növekedése, parókakészítők megjelenése) feltétlen összefügghetett. A városlakók jelentős részére feltehetőleg a gazdálkodó típusú viselkedés a jellemző. Az általuk képviselt komplex üzem jellemzője, hogy fő célja a család ellátásának biztosítása és munkaerejének lekötése; piacra csak annyit termel, hogy az árból a legszükségesebb termékeket és szolgáltatásokat fedezni tudja. Ennek a folyamatnak egységesülés az eredménye, az üzemek között csökken a munkamegosztás, minden család megtermel minden, számára szükséges terméket. A hasonló igények és lehetőségek miatt hasonló gazdaságok jönnek létre, hasonló életmóddal és életszínvonallal. Az ilyen családok közti vagyonbeli eltérés csökken, egyre kevesebb a gazdag és a szegény család. Tehát a városon belüli munkamegosztás, a szerves munkakapcsolat, valamint a város és a vidék közti különbség (a gazdálkodásban) a XVIII. századra jelentősen csökkent. Ez új fejlemény a XVI-XVII. századi viszonyokhoz képest. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a város és a vidék közti különbség nem szűnt meg teljesen; egy szűkebb csoport a városban továbbra is inkább csak kézművességből él,27 valamint a város fokozatosan új funkciókat (irányításiigazgatási, kulturális stb.) vesz fel és fokozatosan nyitottabb lesz. Összességében a XVIII. század elejéig Sopron követni látszik, a térségre jellemző általános törvényszerűséget; fokozatosan agrárosodik. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a reagrárosodás és a deurbanizáció folyamata további kutatást igényel, hiszen pl. a Sopronra annyira jellemző szőlő és bortermelés vizsgálata tovább finomíthatja a képet.

130

Az adófizetők százalékaránya kategóriánként 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. Összesen:

1527 62,2 24,7 9,1 2,5 1,1 0,2 0.2 100,0

1589 56,8 20,2 16,2 3,7 1,6 0,5 0,2 0,4 0.4 100,0

1720 45,2 26,0 20,6 4,8 2,6 0,4 0,1 0,2 0.1 100,0

Az adóösszegek százalékaránya kategóriánként 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. Összesen:

1527 28,7 30,9 20,5 9,7 6,2 1,7 2.3 100,0

1589 18,9 19,7 31,1 11,4 7,1 3,2 1,7 3,0 3.9 100,0

1720 16,0 22,3 32,8 13,5 10,6 2,2 0,5 1,3 0.8 100,0

• 1 = 0.5 - 0.75 átlag jöj-l iTTUfi i ; [ I i [ I Jjl 2 = 0.75 -1.0 átlag 1.0-1.25 átlag H i i i 11 H-fHlFH* [ M í i l l i l l l 4 = 1.25 -1.5 átlag 5 = 1.5 felett Belváros

A soproni Ansagok adóátlaga 1527-ben

1 = 0.5 - 0.75 átlag I I I IjI' [!|T~n I I2I = 0.75 -1.0 átlag rr . i l-l I -U mTHTfífflTTffl itjtmjijiilHa 3= 1.0-1.25 átlag ÍIÜI^p

4 = 1 25 1 5 átla

- " -

9

5=1.5 felett Belváros

A soproni Ansagok adóátlaga 1589-ben

132

A soproni Ansagok adóátlaga 1720-ban 1S27 1589 1720

A vagyoni koncentráció Sopronban (Lorenz-görbe)

133

Jegyzetek 1

így pl. a limitációk is inkább csak a késztermékek árát maximalizálták, a nyersanyagokét kevésbé. 1463 és 1848 között Magyarországon 10290 ismert limitáció foglalkozik iparral, míg terményekkel csak 4137. Sopronban korszakunkban az arány hasonló. A magyarországi árszabások forrásanyagának katasztere 1463-1848. 2. köt. 69-140. p. 2 Tóth Tibor: Átalakulás agrártérségben c. előadása. Budapest, ELTE BTK 1986.IX.25. 3 Az adójegyzékek jelzetei: 1527: SS. Oe. Lad. XLII. et SS. 2/24. 1589: SS. Oe. Lad. XLII. etRR. 4/7. 1720: SS. Oe. Lad. LVI. Fasc. 5. 281. 4 Fügedi Erik: Középkori várostörténetünk statisztikai forrásai. In: Történeti Statisztikai Közlemények 1957. 1. sz. 43-85. p. és Granasztói György: Becslés Sopron XVI-XVH. századi lélekszámára. In: Történelmi Szemle 1970. 275-325. p. 5 Sopront Bel- és Külvárosra osztották, a Külvárost további 4 negyedre, a negyedek mindegyikét 4 Ansagra. Az egyszerűség kedvéért az Ansagokat folyamatosan 1-től 16-ig számoztam. A legrégebbi, 1427-ből származó adójegyzék területi beosztása és az adóősszeírás bejárási rendje a XIX. század második feléig nem változott, tehát egy hosszú távú összehasonlításban azonos területegységeket vethetünk össze. Mollay Károly: Sopron vármegye vázlatos története Bp. 1957. 5556. p. 6 Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy az esetek kb. felében a név és a foglalkozás egybeesik! 7 Házi Jenő: Soproni polgárcsaládok 1535-1848. 1-2. köt. Budapest 1982. 8 Granasztói György és Fügedi Erik i.m., valamint Paulinyi Oszkár: A Garam-vidéki bányavárosok lakosságának lélekszáma a XVI. század derekán. In: Történelmi Szemle 1958. 3-4. sz. 351378. p. 9 1527-ben csak a polgármester és a városbíró nem fizetett adót. 1589-ben összeírták a tanács tagjait, de rájuk nem vetettek ki adót. 1720-ban a tanácstagok adóját is feltüntetik, de külön jelölik adómentességüket. 10 A zsidó lakosságot 1526-ban kiűzték a városból és 1840-ig nem térhettek vissza. Házi Jenő: Sopron szabad királyi város története 1. rész. 7. köt. 219. p. " Fügedi Erik i.m. 12 Paulinyi Oszkár i.m. 13 Granasztói György i.m. 14 Minden más osztályba rendezési kísérletem kudarcba fulladt. Lévén az adóösszeg mindig egész szám, egyetlen más módszerrel sem kaptam azonos méretű kategóriákat. 15 Munkámhoz Heimler Károly: Sopron topográfiája Sopron 1936. valamint Holl Imre: Sopron in Mittelalter Acta Arch. 1979. című művében található térképeket használtam fel. 16 Az egész város átlaga a belváros súlya miatt eltolta a kategória-határokat.

134

17

így pl. 1527-ben a 3. negyed egészében a második kategóriába tartozna, viszont finomítva a képet, két Ansag az elsőbe és egy-egy a harmadikba és a negyedikbe tartozik. 18 2,53 ill. 1,03 forint. 19 Házi: Soproni polgárcsaládok...1535-1848. i. m. 20 A vagyoni koncentráció mérésére a Lorenz-görbét használtam. Ennek ismertetését lásd: Köves-Pámiczky: Általános statisztika. Bp. 1973. 203-205. p. 21 Az arány 2,71-ről 1,89-re csökkent. 22 Ez természetesen nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy az itt lakóknak máshol ne lehetne földje. 23 Adatbázisomba a számítógép kis kapacitása miatt a szőlő és bortermelés adatait nem tudtam belevenni. 24 A XVI. század második felében megnő a majorok és beneficiumok száma, 1552-ben még csak 13, 1589-ben már 45, 1633-ban 60, 1686-ban pedig 64 található a városban. Granasztói György: i. m. 25 Max Weber: Gazdaság és társadalom 1. köt. 68. p. 26 Házi: Soproni polgárcsaládok...1535-1848. i. m. 2. köt. 796-797. p. 27 További vizsgálatot igényel, hogy mely foglalkozási ágakat nem érint a deiparosodás, milyen ezeknek a presztízse, stb.

135

GAJÁRY ISTVÁN: ÓBUDA MEZŐVÁROS LAKOSSÁGÁNAK FOGLALKOZÁSI ÖSSZETÉTELE A 18. SZÁZAD VÉGÉN Óbuda mezőváros a kamarai uralomhoz való tartozása idejétől - látszólag egyetlen, egységes település volt. Az, hogy ennek ellenkezője valójában nem bizonyítható, még nem cáfolat a kérdésre. Két évtizeddel ugyanis a kamarai megváltás után a helyi, igen erős zsidó község kiharcolta önállóságát, s így - a türelmi rendelet után évtizedekig - a község két igazgatási részre oszlott: a keresztény és a zsidó községre. Természetesen a két igazgatási fórum messze nem bírt egyenlő ranggal, de a zsidóság jelenlétének és erős hatalmi befolyásoló tényezőként való szereplésének e tény ékes bizonyságát adja. S ez a zsidóság nemcsak a maga köreiben, de a város iparában és kereskedelmében is jelentős befolyással lehetett, a hitközség fennmaradt dokumentumai azonban egyelőre feldolgozatlanok, így erről további információnk nincs. Vizsgálódásunk tárgya az alábbiakban egy olyan összeírás, amely a szokásosnál gazdagabb információk tárházával szolgál a kutatónak, s a "tisztán kamarai" igazgatás félidejében készült, adóösszeírás céljából.1 A forrás adatgazdagsága szempontjából elsődlegesen kiemelkedő, hogy jelzi az adózó személyek foglalkozását is, ami igen gyakran hiányzik e forrástípusból. Az alábbiakban elsődlegesen ezen adatcsoport elemzésének egy lehetőségét szeretnénk bemutatni. A település adózó lakosságának száma erősen hullámzó tendenciát mutat (I. és III. tábla). Természetesen tudjuk, hogy a dikális összeírásokból mindig kimaradtak az adófizetésre nem kötelezett nemesek, papok, tanítók, gazdatisztek, községi alkalmazottak és tisztségviselők, cselédek-béresek-pásztorok, iparos legények és inasok, valamint a vagyontalanok, de a néhány éven belül történő ilyen erőteljes hullámzás ezzel éppúgy nem magyarázható, mint azzal sem, hogy a különböző célú forrásokat eltérő pontossággal készítették. Ugyanakkor fontos észlelnünk, hogy az adózók számának változása elsődlegesen az újonnan betelepülőket érintette, akik - természetesen - kivétel nélkül ház nélküli zsellérek voltak. (Előre láthatóan ezt a tendenciát bizonyítja az 1789. évi, jelenleg feldolgozás alatt álló összeírás adatsora is.) Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a birtokstruktúra is változik majd e folyamat során: a jobbágytelkek száma ugyan csökken, de az átlagos telekméret is kisebb lesz: míg 1772-ben mindössze 3, 1828-ban már 17 jobbágytelek mérete haladja meg a nyolcadtelket, ugyanakkor nem kevesebb, mint 37 azon telkek száma, amely ennél is kisebb. Az adózók számának és birtokainak ilyen változásaira, ennek okaira csak a kutatás későbbi időszakában kereshetünk reális választ.

137

Az összes adózók számához viszonyítva feltűnően magas az iparűző lakosság száma: 207 főnél jegyeztek be iparos-kereskedői foglalkozást, közülük 57 volt jobbágy, 79 házas és 71 ház nélküli zselléri státusú. S ami még ennél is feltűnőbb: ez az adózó réteg nem kevesebb, mint 42-féle foglalkozást űzött, ami a Bácskai Vera - Nagy Lajos-féle, 1828-ra kidolgozott városi hierarchia-rendben is tekintélyesnek mondható szám.2 (Az iparosok számának változásainál is erőteljesen érezhető a forrástípus eltérő adatbázisa, ami - kellő körültekintés hiányában - lényeges eltéréseket tartalmazó következtetésekhez vezethet.) A IV. táblában számba vettük valamennyi iparost, akik az összeírásokban szerepelnek. Az adatok összevetése alapján valószínűsíthetjük, hogy az 1770. évi összeírás nemcsak teljesebb a másik kettőnél, de korrektebb is. Azonban ezt is csak halkan szabad kijelentenünk, hiszen tudjuk azt is, hogy a paraszti társadalomban az iparűzés lényegében szezonális tevékenység volt, s nem elsődlegesen csak évszakokhoz kötődve, de életkorhoz és a termelésből származó jövedelmi viszonyokhoz, körülményekhez is igazodva. Hentes és mészáros, molnár, takács, varga és szabó, pintér és bognár, kovács, ács és kőműves mindenkoron elengedhetetlen adózói voltak egy ekkora közösségnek, ahol elsődlegesen szőlőtermelés folyt. A szakmák többsége művelőinek száma az uradalmi összeírásban csak töredéke az úrbérinek, ez alól csak az ácsok és kőművesek jelentenek kivételt. Ugyanakkor talán irreálisan soknak mondható az 1770-re jelzett 7 sebész (chirurgus) jelzése. 1776-ra pedig olyan szakmák tűnnek fel az összeírásban, mint pl. sarkantyús, órakészítő, kövező, könyvkötő és képfestő: megannyi - a maga korában ritka, inkább csak nagyobb városokban feltűnő szakma, a Bácskai Veráék által ritkának tekintett foglalkozások köréből. (Miután a rendelkezésünkre álló korábbi adatközlések csak a számszerűségre törekedtek, így ezek további elemzését is kénytelenek vagyunk a kutatás későbbi szakaszára halasztani.) Megkíséreltük az iparosokat, illetve azok lakhelyét megkeresni Óbuda térképén. Ehhez - szerencsénkre - rendelkezésünkre állt egy 1776-ban készült, Gál Éva által már korábban ismertetett, hiteles térkép Kneidinger Andrástól, amely tartalmazza a jobbágyházakat is, sorszámozva.3 E térképre kíséreltük meg rávetíteni az ipar után adózók lakhelyét, több-kevesebb pontossággal, hiszen a térképpel ellentétben az adóösszeírás házanként halad, s a rajzolatok néhol egybemosódtak, nehezen vagy éppen egyáltalán nem kivehetők. Az alábbi gondolatsorban már a kész eredményt tudjuk ismertetni, hiszen amikor a vizsgálatot elkezdtük, egyáltalán nem volt biztos, hogy ezek a határok ilyen élesen meghúzhatok lesznek.4 A legfeltűnőbb, hogy az iparosok túlnyomó része (47 %) az általunk délkeletiként meghatározott Duna mellett elhúzódó területen élt. Lényegében ez a régió volt a legsűrűbben lakott rész, ezen a területen állt a város összes házának majdnem egynegyede, míg az északinak és délinek nevezett területen közel l-l nyolcada, a nyugati részen pedig a fele. (Itt állt a plébániatemplom, s itt épült fel később a

138

zsinagóga és a református templom is.) Természetes, hogy a korai betelepülők sűrű népesség-szükséglete vonzotta elsődlegesen az ellátást minél szélesebb körben, az új betelepülések következtében pedig már kialakult a régi/új ellentét, így helyi szinten ez a terület egyfajta elit résszé is vált. Természetesen az is fontos vonzerő volt, hogy az iparosok jelentős része is ide igyekezett orientálódni. Egy részének idetelepedése magától értetődő, hiszen molnár, tímár stb. szakmákat nem lehet víztől távolabb eső területeken űzni. Az azonban már nem feltétlenül következik sem a hagyományból, sem a földrajzi fekvésből, hogy a takácsok, a szabók, a vargák és a pintérek kétharmada is e területen lakjon, s a kovácsokat, csizmadiákat, harisnyaszövőket és gombkötőket pedig - egyetlen csizmadia kivételével - mind itt találjuk. Ha más szempontokat is megnézünk, látható: az adózó lakosság közel fele e régióban űzött valamilyen ipart, míg ez az arány az északi körzetben csak 30 %, a déliben és a nyugatiban 16 % alatt van az arányszám. Ugyancsak e délkeleti részen találjuk meg valamennyi "egyszemélyes" szakmaként jelenlévő iparost.5 Feltehető, hogy a délinek nevezett körzet kihasítása az előbbiből mesterségesnek tűnő, hiszen ez is a régi településhez tartozott. Az önkényes jelleg ellenére mégis megjegyezhetjük, hogy az ide sorolt 83 adózó házban 17 iparost találunk, köztük az aranyműveseket, a patikust és a kéményseprőt. Valamivel több, összesen 26 iparos található az északi régióban. Néhány varga, kőműves és ács mellett itt csoportosultak a kötélverők, posztókészítők és itt élt az egyetlen kőfaragó is. Az általam nyugatinak nevezett terület volt az a része a városnak, ami eredetileg javarészt mezőgazdasági művelésű, kültelki ingatlanokból állt. Ezt, a délebbre eső részt az utolsó, 1750 körüli betelepítés során parcellázták fel, ami azt is jelenti, hogy e házakhoz további kültelki ingatlan nem tartozott, az itt lakó iparosok kivétel nélkül zsellérek voltak. Mégis, ami feltűnő, hogy - amennyiben a házakat, illetve a területet jól azonosítottuk, - e területen élt néhány kőműves és ács, e szakmák képviselőinek túlnyomó része (10, ill. 9 fő adózó). Ez pedig már túlmutát a település hagyományos keretein és lehetőségein, s utalással jelzi, megindult az iparosoknak egy korábban nem tapasztalt és nem észlelhető önállósulása: nyilvánvalóan nem ide, e régióba születtek, tehát már szakmájukból megélő kézművesek lehettek. Megindult tehát az iparosoknak egyfajta "professzionalizálódása", ami - legalább is életforma tekintetében - a városiasodás útjára lépést is jelenthette volna. Hogy ez miért nem következett be, annak számos oka volt, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha legfontosabb okként azt említjük, hogy a szomszédos Buda és - az ezt követő évtizedek során rohamosan fejlődő - Pest árnyékában erre nem sok lehetősége nyílt.

139

I. tábla Óbuda adófizető lakossága jogi státusának változásai, 1772-1828.6

telkes jobbágy házas zsellér ház nélküli zsellér összesen

1772

1776

1828

228 369 75 672

228 352 212 722

214 508 801 1523

II. tábla a/ Óbuda adózó lakosságának megoszlása települési régiónként, 1776/7. körzet déli délkeleti északi nyugati összesen

jobbágy 65 109 49 5 228

házas 18 41 35 258 352

ház nélk.7 zsellér 28 64 31 89 212

össz. 111 214 115 352 792

házak száma' 83 151 84 264 582

b/ Óbuda adózó iparos lakosságának megoszlása települési régiónként, 1776/7. körzet déli délkeleti északi nyugati összesen

140

jobbágy 5 40 12 -

57

ház nélk. házas zsellér 3 9 21 37 10 14 45 11 79 71

össz.

házak száma

17 98 36 56 207

6 67 21 46 140

III. tábla Óbuda adózó lakossága különféle összeírások alapján« 364 342 625 633 656 63110 672 792" 761

megyei megyei uradalmi telekkönyv uradalmi uradalmi lélek úrbéri uradalmi uradalmi

1752 1760 1765 1766 1766/67 1767 1772 1776/77 1788/89

IV. tábla Az iparosok száma Óbudán, 1752-177612 mesterség

iparosok száma 1752 1770 1776

OSTERMELES kertész halász IPAROK élelmiszer mészáros 3 hentes molnár 9 pék 1 bábsütő serfőző építő- és építőanyag kőműves 5 1 ács téglaégető üveges kőfaragó kövező -

-

-

-

-

-

-

5 -

40 5 1 2 21 16 6 2

-

-

-

-

céhes céhen kívüli mester legény mester legény 1770

1 1

-

2 14 1 1 -

20 14

2

2

16 2 1 1

24 3

-

-

-

1

-

1 2

20 14

-

-

1 2 1

1

1

-

-

-

1 1

5 -

141

iparosok száma 1752 1770 1776 4 29 13 1 7 6 11 5 1 1 1 4 2

mesterség takács gombkötő posztókészítő kelmefestő kötélverő

-

céhes céhen kívüli mester legény mester legény 1770 20 5 . 7 1 7 3 1 2 2 -

-

-

-

-

-

-

-

-

bőr tímár 3 1 nyereggyártó 5 kordovánfestő ruházati 8 szabó -magyar 4 - német 28 szűcs 5 kesztyűkészítő 2 harisnyaszövő 1 süveges 1 varga 8 39 csizmadia 4 31 fa asztalos 4 11 pintér 3 16 bognár 3 8 fém kovács 2 10 lakatos 2 6 bádogos 3 rézműves 1 késműves 1 tűkészítő 6 aranyműves 6 sarkantyús órakészítő közlekedés és egyéb szolg. fuvaros -

-

-

-

-

-

-

4 2 2 2 22 15

-

-

-

-

-

1 1

-

-

-

-

-

-

_

-

-

1

-

•

-

-

-

-

4 6

3 3 2 1 1

5 3 1

2

-

-

_

_

-

-

11

2 5 3

-

-

-

1

-

9 11 4

-

-

1 3 . 2

7 9 5

-

-

-

4 16 1

-

-•

15 11

-

-

2 1

24 20

-

-

-

3

17

-

-

1 1 1

-

-

-

142

4 2

3 3 1 1 1

-

-

-

-

-

_ -

_

_ -

6 6

-

_ _ _ -

mesterség

iparosok száma 1752 1770 1776 2 7 1 1 2 1 1

chirurgus patikus kéményseprő

-

céhes céhen kívüli mester legény mester legény 1 770 4 3 1 1 1 -

egyéb fazekas szobrász fésűs könyvkötő képfestő KERESKEDELEM liszt összesen

2 -

4 3 3

-

-

-

-

-

-

64

366

2 -

2 1 2

2 2 1

150

151

1 1 1 207

Felhasznált irodalom Bácskai Vera - Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828ban. Bp. 1984. Endrei Walter: Óbuda ipari létesítményei (1690-1850). TBM XXI. Bp. 1979. 325-346, 38-46. kép. Ftlgedi Erik: A 18. századi lélekösszeírások története. In: Demográfia, 1966. 366-378. Gál Éva: Az óbudai uradalom zsidósága a 18. században. In: Századok, 1992/1. sz. 3-32.

Jegyzetek 1

Budapest Főváros Levéltára (BFL) V. 1/j. Óbuda mezőváros tanácsa iratai. Adóösszeírások. 1. kötet: 1776/1777. 2 Az 1776/77. évre egyelőre nem vetettük össze az adókönyvi adatokat a dikális összeíráséval, de az 1788/89. évre - amikor is az összeírásból hiányoznak a foglalkozási adatok - a foglalkozásokat csak töredékesen sikerült rekonstruálni, lényegesen kisebb arányszámban. 3 Gál Éva: Óbuda helyrajza a hódoltság végétől a XIX. század közepéig. TBM XXI. Bp. 1979. 105-146. p. 4 Az egyes régiókhoz tartozó házszámok, az adóösszeírás rendjében: déli: 1-42 és 278-318, délkeleti: 43-193, északi: 194-277, végül nyugati: 319-582. 5 Ugyané területen tudtuk azonosítani a zsidók által lakott valamennyi házat is.

143

6

Spira György: A Pest megyei parasztság 1848 előtti rétegződéséhez In: Századok 1958. 5-6. sz. 625-643. p. és a BFL-ben őrzött összeírás, 1776/7. 7 Az ismeretlenekkel együtt. 8 A házak száma a délkeleti és a nyugati körzetben l-l-gyei magasabb a házbirtokosként jelzetteknél. Az összeírás eme hibájának forrását ez ideig nem leltük fel. 9 Gál Éva: Az óbudai uradalom a Zichyek fóldesurasága alatt 1659-1766. Bp. 1988. 19-20., 23., 25., 74-75., 231., Spira: i.m., valamint a hivatkozott, BFL-ben őrzött dikális összeírások (1776/7, 10788/9.) 10 Az egyedülálló felnőttek nélkül. 11 Beszámítva az ismeretlen státusú (31 fő) és a feltüntetett zsidó (5 fő) személyeket is. Az előbbiek jelentős része az összeírás szerint idős kora, vagy árvíz miatt adómentes. 12 Gál Éva: Az óbudai uradalom a Zichyek fóldesurasága alatt i.m. 103., 233. és BFL V.l/lj. Óbuda mezőváros tanácsa iratai. Adóösszeírás, 1776/1777. 13 Lehnkutscher.

144

Ö. KOVÁCS JÓZSEF: KISVÁROSI ZSIDÓK A XIX. SZÁZADBAN (KISKUNHALAS) Mint minden társadalmi kapcsolatrendszernek, így a címben megjelölt kérdéskörnek is számos indokolható megközelítési módja van. Elméletileg legalább anynyiféle, amekkora és amilyen a társadalmi életben, viselkedésben felfedezhető tartalma. Egyszerre kellene figyelemmel lenni Kiskunhalas mezővárosának területiökonómiai-szociális rendszerének jellemzőire, s az ebbe belépő, elkülönített, elkülönülő, kezdetben idegen, majd mindinkább halasivá váló zsidó családokra. A Duna-Tisza köze városi társadalmainak polgárosodására, s a zsidóság ebben játszott szerepére kiterjedő, befejezetlen kutatás egyik résztanulmányában arra teszünk kísérletet, hogy konkrét térben és időben rekonstruáljuk a helyi zsidók állapotát. A téma általános társadalomtörténéti, ismeretelméleti kérdéseivel most nem foglalkozhatunk. A zsidókat sújtó diszkriminációs jogi, vallási, társadalmi, gazdasági kirekesztettségi tényezőket és az ezeket rögzítő, majd feloldó törvényeket (1791., 1840., 1867., 1894.) is ismertnek vesszük. A rendszertani alapelveket figyelembe véve, a társadalmi folyamatokat viszonylatok szövedékének tekintjük, éppen ezért is kell hangsúlyozni, hogy a jelen keretek között, csak kiragadott elemek bemutatására vállalkozhatunk. A személyre lebontott, nem ritkán családrekonstrukciós kutatás során a következő főbb, városi (tehát foként hivatalos) levéltári forrásokra támaszkodtunk: tanácsi jegyzőkönyvek, közigazgatási iratok, adó- és népösszeírások, hitközségi anyakönyvek, hagyatéki iratok, betáblázási és vagyonátruházási jegyzőkönyvek.1 Adataink legnagyobb része a XIX. század közepéről és második feléből való, más időszakok forrásaira csupán illusztratív jelleggel hivatkozunk. A település 1876-ig a Hármas Kerületbe betagolt Halas mezővárosa helyzeti energiánál és történelmi körülményeinél fogva nyugat-európai értelemben kevés városias jegyet őrzött.2 A török hódítás nyomán a pusztásodás rohamos terjedésével, a legelőterület megnövekedésével és a nagyállattartás uralkodóvá válása által, illetőleg a lakossági törekvések révén a XVIII-XIX. század fordulójára már nagyrészt kialakult a városkörnyéki tanyahálózat. A város és vidékének homokos, buckás, sok helyen szélhordta földjein a gazdálkodás csaknem kizárólagosan marha-, ló-, de leginkább juhtartásból állt. A helyi gazdaság nem-agrár szektorainak fejletlensége folytán a lakosság csak nagyon lazán kapcsolódott a piachoz, a termelés lényegében önellátó

145

maradt. S ha létezett is piaci kereslete az itteni agrártermékeknek (gyapjú, bőr), az azokat értékesítem képes lakosok már annál kevesebben voltak. S összességében hiányoztak a szervezési feltételek is. Az egyéb ismert nehézségek mellett itt elég arra hivatkozni, hogy ez a paraszti üzem vagy másképpen fogalmazva, mezővárosi, érdekközösségi szabályozás alatt álló termelés jóformán csak tavasztól őszig működött. S az állattartás révén megmutatkozó tőkeakkumuláció is csak lehetőség maradt. Halason a török hódítás alatt s az 1745. évi redemptió idejéig csaknem kizárólag református vallású lakosság élt. A katolikus betelepítés az 1766. évi helytartótanácsi döntés következtében indult meg, amely azután - a témánk szempontjából különösen lényeges - egyéni és közösségi konfliktus forrása lett. Ez utóbbira egy példa: a katolikusok még 1803-ban is panaszkodtak, hogy az ingatlanszerzésben gátolják őket. Ez a felekezeti viaskodás, szembenállás a helyi mindennapi életben még a XX. század első felében is jól látható volt. így például mereven tiltották a katolikusok és reformátusok közötti házasságot, de még az utcán közösen sétálókat is megszólták. Ismereteink szerint a tanácsi vezetést a XIX. század közepéig-végéig nagyrészt a református presbitérium tagjai alkották. A lakosság vertikális tagozódását - a vagyon, a tekintély mellett - leginkább a rendi állás, pontosabban a redemptióig állandóan visszavezetett redemptus, irredemptus és egyéb köztes, rétegstátushelyzetek határozták meg. A horizontális megosztottság pedig eleve adott volt: a vallás, az életmód, a műveltség révén kialakult - még eléggé nem ismert - hálózat volt ez. A népesség létszáma és vallási összetétele a következő:

r.kat. gör.katol. gör.keleti ágost.h.ev. ev. ref. izraelita egyéb

1804 fő 1964

% 23

40 160 6338 62

74 0,7

8591

146

1857 fő 4241 9 65 8979 332 13626

% 31

66 2,4

1900 fő 9963 15 186 9054 603 28 19866

% 50

45 3

Betelepedés és foglalkozás Az Alföldön általában a gyapjú, a bőr és a gabona kereskedelmi útját követte a zsidók betelepedése. A szükségszerűség és a haszonelvűség a halasi tanácsot is arra kényszerítette, hogy a sikeresebb gyapjú- és bőrértékesítés érdekében kezdetben (az 1740-es évektől) ideiglenesen, majd gyakorlatilag véglegesen beengedje a városba a rendi kereteken kívüli zsidóság egyes módosabb, igazolt magaviseletű tagjait. Mindezt a folytonosan érkező jászkun kerületi és egyéb - görög, céhes stb. - tiltakozások ellenére tették. Természetesen az egyáltalán nem önzetlen indíttatású engedmények egészen az 1850-es évekig feltételesek voltak. A befogadás mindig csak egyes személyekre vonatkozott. A vagyontalan, s így létszámfelettinek nyilvánított zsidó csupán titokban, meglehetősen nagy büntetés terhe alatt bújhatott meg a városban. Az 1848 előtti korszakból jellemző esetként említhető meg az, amikor 1796-ban két jankováci (jánoshalmi) zsidó kereskedő befogadásáról egyenként szavazott a 15 tanácsnok és a 20 főnyi redemptus képviselet. Egyhangúan a házárendálás, a kereskedés engedélyezése mellett döntöttek, s azt is megengedték, hogy családjukkal együtt lakjanak. A nevek alaposabb vizsgálata után a helyi hatalom kiváltságos tagjainak és a hátrányosan diszkriminált, de a mobil kereskedelmi szerepkörre vállalkozó zsidók jólismert szövetségére ismerhetünk rá: a döntéshozók nagy részének házaiban lakott a 49 főnyi zsidó lakosság. Sőt Túróczi István a kerületi utasítás ellenére az udvarában egy zsidó számára boltot is nyitott. A halasi zsidók foglalkozási tevékenységéről összefoglalóan azt mondhatjuk el, hogy a XIX. század első felében, versenytársak hiányában fokozatosan vették kézbe a haszonbérleteket, s csaknem kizárólagosan ők bonyolították le a bőr- és gyapjúkereskedést. így ez a munka jelentette a tőkeképződés útját is, kiegészítve a hitelügyletekkel. Csupán illusztratív jelleggel két adatot érdemes az előbbiek kapcsán idézni: 1850-es évek elején a 14 városi boltból tizet zsidók béreltek, a 13 városi és pusztai kocsmából pedig kilencet jegyeztek a nevükön, de a mészárszékbérletben is érdekeltek voltak. 1851-2-ben a 34000 váltóforintnyi városi közjövedelem egyharmadát ők adták. Egy családi pálya vázlata Prégel Ábel vadkerti zsidó 1798-ban telepedhetett meg a városban olyan engedménnyel, hogy a családjával együtt lakhat, házat bérelhet, de köteles hasznos kereskedelmi tevékenységet folytatni. A korabeli forrás így határozta meg jogi helyzetét: "...lakosnak nem tartatik, hanem csak házat árendáló kereskedő zsellérnek". A "zsellér" kifejezés alatt ezt értették: "semmi külső gazdálkodást folytatni

147

szabad nem lészen, úgymint juhokat, marhákat, vagy azokkal való kereskedést, mellyel a pascuumot terhelné, nem tarthat, és nem gyakorolhat, kivévén a ház és kereskedés mellé elmúlhatatlanul szükséges kevés számú fejős teheneket és kocsis lovakat, hanem egyedül olyan kereskedésből éljen, amelyből egy kis haszon háramolni gondoltatik..." Családjának (Préger, Prager) története a későbbi 150 év soránjói nyomon követhető. 1824-27-ben például két boltot árendált. Leszármazottjai, Márton és József (testvérek) üzlete tönkrement, az ekkor (1835) készített leltár szerint pénzügyi passzív állapotuk 53395 váltóforint (vft) volt, ami közel 13000 vft-tal múlta felül az aktívumot. Préger Mártont a teljes vagyonvesztéstől ekkor még Bergel Dávid pesti kereskedő (valószínűleg a rokona) megmentette, aki 26.000 vft-nyi terhet magára vállalt. Ebből az összegből Préger 1841-től 1846-ig 1904 pengőforintot (pft) törlesztett, azonban az első csőd után 11 évvel ismét belebukott az üzleti tevékenységbe. Vagyonleltárának egy része szinte egy parasztgazdaság képét mutatja. Városi zálogos házát is felbecsülték, 4573 vft-ra. Az összeírok többek között 3 szobát, 1 konyhát, 2 kamrát, 2 éléskamrát (speiz), 1 istállót (benne ló, tehén), a szín pincéjében pl. 1 vasas parasztkocsit soroltak fel. Összesen 2798 pft volt az ingóságok megállapított értéke. Kettő bérelt tanya is a vagyonhoz tartozott: a Túróczi és a Kolosváry-féle, ahol szintén az állattartásra (466 juh, ökrök) és a paraszti gazdálkodásra utaló tárgyakat találtak. Nyilván arra kell gondolnunk, hogy ezt a gazdaságot, "üzemet" mások bérmunkája által működtette, ő maga a szervező-értékesítő munkát végezte. Közben a boltárendálást sem hagyta abba. Nagyobb túlzás nélkül sorolhatjuk őt a mezővárosi vállalkozók előfutárai közé, aki egyszerre többféle üzleti tevékenységet folytatott úgy, hogy közben jogi helyzete továbbra is bizonytalan maradt. Fia, ifj. Préger József a csőd után követelte a magáénak mondott és apja kereskedésébe került 2000 vft-nyi összeg kiadását. Elfogult panaszlevele megvilágítja az ifjú kereskedő pályakezdését: a szülők 1837-ben azzal a szándékkal adtak neki 500 vft-ot, hogy azt "forgassa meg", lépjen be az üzleti életbe. Két évig az egyik befolyásos halasi zsidó gyapjúkereskedő mellé szegődött, s vele a bőrkereskedés révén 317 vft haszonra tett szert. 1840-től Propper Bernáttal lépett egyezségre, akivel Versecről subabőröket szállítottak. Nyeresége 325 vft volt. Három év után visszaadta apjának a kölcsönpénzt, s mint írja, ezután saját szerzeményével "kínoskodék". A következő 3 évben összesen 1375 vft volt a kereskedelmi jövedelme. Erre az időszakra így emlékezett: "egész 3 évekig kereskedtem Propper Fülöppel, mindenféle aprólékokkal, sőt portékával is, s hurcoltam a város szemétdombjain keresztül a dögbőröket, s ácsorogtam szinte a lakosok kapuin..." E kiragadott vázlat jól illusztrálja egy helyi befogadott zsidó család sarjának tevékenységét, a lehetőségeket és a képességeket. Nem tudni, hogy a közölt adatok

148

hitelessége meddig terjed. Apjával - bevallása szerint - nem volt igazán jó viszonyban. Ugyanakkor arra is gondolhatunk, hogy a csődeljárás során erre is hivatkozva igyekezett vagyonrészesedését megszerezni. 1845-ben ugyanis átvette apja boltbérletét és nagynénje férjének, Bergel Józsefnek, mint legényének olyan feltétellel adta át, hogy a haszon kétharmada őt (ifj. Préger J.) illeti. A később követelt 2000 vftot állítólag ekkor fektette az üzletbe. S ugyanő, valószínűleg biztosítékképpen is 1846-ban saját kezű, magyar nyelvű végrendeletében 2000 vft értékű portéka, 90 db juh és 20 bárány fölött rendelkezett. Négy testvérére hagyta a vagyont, amelynek gyámjaként az izraelita egyházat jelölte meg. 1853-ban, minden bizonnyal ismételten ő, felesége házassági szerződését, hozományát, hitbérét kérte hitelesíttetni (3803 pft). A szerteágazó Práger-család történetéből a számos névmagyarosító, kikeresztelkedő mellett Práger Ferencet említjük meg, akinek neve és nyomdatulajdonosi tevékenysége nemcsak Halason volt közismert. 1850-1896 E kényszerűen vázlatos elemzésben a jelzett időszakban foként a következőkkel foglalkozunk: származás, foglalkozás, vagyon, házassági kapcsolatok, asszimiláció, antiszemitizmus. Az 1848. évi (pontatlan) összeírás szerint a 37 családfő (167 fő az összlétszám) közül 15 (40 %) halasi születésű volt. A mellékelt térképen láthatók az 1848 előtti betelepedők származási, születési helyei. Főként az 50 km-re fekvő Izsák volt a fő kibocsájtóhely, illetve a 80 km-re levő Apostag és a közeli (20 km) Jakovác. 32 esetben azonosítható volt a feleségek születési helye is. 14 fő (44 %) Halason született. A házassági kapcsolatok bázisát tekintve Szegedet és Szabadkát érdemes megemlíteni. Az 1848. évi összeírásban 51 férfi foglalkozását jelölték meg: a 37 kereskedő-kalmár (73 %) mellett 4 napszámos, 3 üveges, 1 doktor, 1 mészároslegény, 1 sakter, 1 szabólegény, 1 szappanosmester, 1 szolga és 1 szolgáló volt. Egy felnőttet rokkantnak nyilvánítottak s a fiúgyermekek közül 21 fő tanuló volt. A maradék 93 főnyi zsidó lakosságot a nők és a kicsi gyerekek, illetve egyéb hozzátartozók alkották. A domináns kereskedelmi tevékenység eredőit az ismert múltbeli rendi korlátozások mellett nyilván az ezzel azonos súlyú, történelmi csoportsajátos, családi átörökítések, minták is meghatározták. Ezt a foglalkozási megosztást az 1868. évi városi iparos-kereskedő összeírással tudjuk összevetni: eszerint a 307 főnyi tömb 17 %-át (53 fő) alkották a halasi zsidók. A legtöbben a csizmadiák (48), a szatócsok (37), a takácsok (37), a kovácsok (30), a molnárok (27) és a szabók (19) voltak.

149

150

A zsidók az alábbi foglalkozásokat űzték: Városi összesen (fő) szatócs kereskedő húsvágó, metsző szabó bizományos cipész malomüzlet pék szappanos szűcs üveges

38 20 2 19 2

zsidó (fo) 24 18 2 2

8

1 3 1 2 2 Vagyon

A vagyon mértékét három forrástípus, illetve szempont szerint vizsgáltuk. Természetesen ez a módszer is tartalmazhat pontatlanságokat, hiányosságokat. Arról bővebben nem is szólva, hogy a vagyonnagyság a társadalmi csoportok, egyének státuszának meghatározásához nem elegendő, a kapcsolatok vizsgálata is rendkívül fontos. Az első megközelítésben azt vizsgáltuk, hogy 1850-től 1867-ig a halasi zsidók az ingatlan-vagyonátruházásokban hogyan és milyen mértékben vettek részt. Megközelítően 3700 esetből mintegy százszor fordult elő az, hogy zsidó személyek ingatlant vettek, cseréltek (85 %) vagy eladtak (15 %). Számításaink szerint a 17 év során közel 60000 osztrák forint és 18600 ezüstforint ingatlanértéket jegyeztek több mint 40 "halasi" zsidó nevén. Eszerint a legvagyonosabb tőkebefektetőnek a Hofmeister-család bizonyult. Hofmeister Illés és József nevére közel 30000 osztr. ft értékű ingatlant rögzítettek. Ellenpéldaként Beck Ábrahám szappanosmestert említjük meg, aki 1864-től 1867-ig 513 négyszögölnyi veteményes és fekete földet vett, 40 ft értékben. A család az ipari munka mellett minden bizonnyal konyhakertészeti munkát is végzett. A hivatalos tulajdonosváltozások 80-85 %-át érthetően 1860 (az ingatlanvásárlási tilalom feloldása) után jegyezték be, noha a zsidók házat vagy földet már több évtizeddel korábban is szerezhettek, például zálogcímen. A második feldolgozásban a betáblázási jegyzőkönyvek adatait hasznosítottuk. 1858-tól 1867-ig majdnem 50 zsidó nevét jegyezték be hitelezőként. 214 esetből

151

hetvenszer (33 %) három személy neve szerepelt: Hofmeister Illés és József (27 eset, 34700 osztr. ft), Kellner Dávid (26, 33100 osztr. ft), Propper Bernát (17, 7700 osztr. ft). A Halason bejegyzett, egy-két kivételtől (kiskőrösi, izsáki, majsai stb.) eltekintve, a halasi zsidók javára összesen 204000 osztrák forintnyi értéket tábláztak be. A harmadik megközelítésben az egyéni halálesetfelvételi íveket, hagyatéki leltárakat, végrendeleteket és a házassági szerződéseket elemeztük. Most csak illusztratív jelleggel néhány hagyatéki leltár összesített adatait közöljük. Az azonban e reprezentatív mintavétel alapján is megkockáztatható, hogy a kereskedelmi tevékenység eredményeként, kisvárosi körülmények között, a befektetett energiához, a kockázatvállaláshoz és foként a vagyonosztódáshoz (örökösszám) képest nem lehet kiugróan nagy vagyonról beszélni. A módos halasi zsidó családok (pl. a Hofmeisterék) is a földbirtokosok közé tartoztak. A Schneider-család által felfejlesztett, Nyugat-Európába is szállító cég (baromfi stb.) pedig inkább a XX. században vált naggyá. A zsidó hitközség tagjainak felét igen kis keresetű "napszámosként" említették meg az 1880-as évek helyi sajtójában. A vagyon mértékével kapcsolatos "mihez és kihez képest" nehéz kérdésre azonban igazából mi sem felelhetünk, inkább csak helyi tényeket regisztrálhatunk. S a társadalomtörténet szempontjából ugyanolyan fontos a vagyon nélkül jegyzett családok, utódok helyzetének kutatása is. így például Weinberger Amália 49 éves, szegedi születésű, gyapjúválogató zsellér két nagykorú (kereskedő, zsibárus) és 3 kiskorú (szolgáló, lakatos- és kovácsinas) gyereket hagyott hátra 1854-ben. Rozenberg Ábrahám házaló halálakor (1855) 47 évesen hagyta feleségét és 5 kiskorú gyermekét egyedül.

152

Kész- Sorspénz jegy ft ft

1866. Stern Sára özv. 64 é., izr. 8 kiskorú ör. [Hofmeistemé] 1860. Hofineister Ignác nős, 39 é., izr. 1 kisk. 1860. Stern Benjamin özv., 47 é., izr. 8 kisk. 1860. Holländer Borbála, féijes, 32 é., izr. keresk., 4 kisk.

15000

1860. Holländer Sámuel bukott keresk. 1858. Schön Mátyás bukott keresk. 1855. Sipos Sándor özv. 59 é.,r.kat., birtok., 1 kisk. 1857. Mihó Miklósné féijes, 29 é., ref. szülészseg., birt. nincs gyerek 1855. Id. Thorma Imre özv., 81 é., ref. birt., 2 nagykorú ör. 1853. Kováts Józsefhé özv., 67 é., ref. birt., 5 nagykorú ör. 1854. Kaszab János nős, 48 é., ref., szűrszabó, 3 kisk.

[334]

Ékszer, ezüst, arany ft 699 600

Ruhanemű, egyéb ingóság ft 150

Ágynemű, bútor, házi ing. ft 150

70

84

139

60

6

147

10

86 21

4 276

[380]

68

2

100

2000

2393

80

1600

1103 196

522

-2455

171

319

132 jószág. term. 1926 19

18

1

2377

Temp- Ingat- A teher lomi lan levonása imaft után szék marad ft ft 7000 18249

18

144 83

Kereskedelmi cikk, felszer. ft

1

1266

10540

11591

1473

1782

8252

2009

360

189

152

137

153

Lakóhely Az életmód elemeihez tartozó lakóhelyi környezet és a szomszédsági kapcsolatok rekonstruálása során az eredeti kérdésfelvetésünk így hangzott: megállapítható-e a halasi zsidók bérelt, zálogolt, majd az 1850-es évektől saját néven birtokolt házainak városon belüli elhelyezkedése? Kikkel laktak együtt s vajon mennyire volt meghatározó a térbeli elhelyezkedésben a felekezeti elkülönülés? Természetesen itt is akadályokba ütköztünk: a város kiváló helytörténeti monográfusának munkái ellenére is nehéz volt megállapítani a lakosság vallás szerinti területeit, a házszámozás rendszerét, a tizedbeosztást, az utcaneveket stb.3 Mindezek eredményei (az eredménytelenséggel együtt) az alábbiakban láthatók: 1857 Tizedszám I. II. III. IV. V. VI.

1870 % 20 5 43 21 8 3 100%

Fő 65 15 141 70 25 12 328 fő

Fő 52 40 184 77 26 7 386 fo

% 13 10 48 20 7 2 100%

1857-ben a lakosság 2,4 %-át (332 fő) kitevő zsidó lakosság a város belterületén 61 házban lakott. 4 fo minden bizonnyal a puszták valamelyikén élt. Mint a többi lakos, úgy a zsidók is általában 1-2 szobás, kamrás parasztházakban laktak. A kritikával kezelendő népszámlálás szerint az együtt lakó vallásfelekezetek aránya a következő volt a két időpontban: 1857 ref.-zsidó r.kat.-zsidó r.kat.-ref.-zsidó zsidó ref.-zsidó-gör.kel.

1870

házszám 25 15 9 12

% 41 24 15 20

61

100%

házszám 24 20 14 14 1 73

% 33 28 19 19 1 100 %

A közös házban lakók vagy csak bejelentettek társadalmi hovatartozásáról, foglalkozásáról itt csak igen keveset lehet mondani; valószínűsíthetően a zsidókkal

154

egy házban lévő másvallásúak (1857-ben) a háztulajdonosok, illetve többségében a zsidó családok szolgái és szolgálói voltak. A 328 főnyi zsidóság átlagosan 5 fős háztartásokban, családokban élt. A legnépesebbeket kiemelve: 1 család 16 fős, 1 család 15 fős, 2 család 11 fős, 4 család 9 fős, 4 család 8 fős volt. A lakás- és életkörülmények a szűkösséget, a falusias jelleget mutatják. Több értelmezési lehetőséget ad a szobaszámhoz viszonyított lakószám: így pl. az egyik házban 2 lakófelet jelöltek 1 szobával és 13 fővel (1 r.kat., 6 ref., 6 zsidó), vagy 1 szoba-kamrás házban 1 reformátust és 8 zsidót, vagy 1 szoba mellett 9 zsidót stb. Az 1870. évi népszámlálás szerint is a 386 főnyi belterületi zsidóság főként a központban, a főút mentén (forgalom, üzlet), illetve a zsinagóga környékén (amely a r.kat. templomtól kb. 100 méterre van) lakott. Az 1857. évi állapothoz képest az azonosítható házak kétharmadából már elköltöztek, ez elsősorban a szabadabb lakóhelyválasztással és házvásárlással lehetett kapcsolatban. A 73 ház közel 40 %-a zsidó családok nevén volt, tehát a bérleti és egyéb minőségben (különösen az ún. tabáni, szegényebb részeken) lakóknak sokkal több volt a száma.4 Házassági kapcsolatok Az 1848 előttről azonosítható 32 halasi zsidó házastárs származási helyeit már bemutattuk. A férj átlagosan 9 évvel volt idősebb (2 esetben fiatalabb) a feleségénél. Ez a későbbi korszakhoz képest "nagy" korkülönbség a családalapítási nehézségekre is utal. A mellékelt, csonka családrekonstrukciós ábrán látható galíciai származású Hofmeister József rokoni kapcsolatait másutt nyomon követve arra az érthető következtetésre juthattunk, hogy családja a későbbiekben csaknem az öszszes halasi zsidó családdal rokonságba került. Az 1851 és 1895 közötti anyakönyvek a következő főbb, átlagos évenkénti demográfiai adatokat nyújtják: Születések száma 20

Házasságkötések 4

Halálesetek 10

Elemzésünkben most nem foglalkozhatunk a zsidók házasodását szabályozó, a társadalmi ellenőrzés által a konformizmust is növelő rendelkezésekkel, az exogámia és endogámia többszempontúságával sem.

155

Os Házastársak térképen azonosítható születési helye 1848 előtt

Az «oynéi Ifibb vőtoQány nánvnil jtló^if. Haiti: 15 vőtogéng 14 manyaaazoóv. Egynél több rmnyuuony. Smmo 3, Inéit 2, 8nt»d!

1851 és 1895 között a halasi izraelita hitközség anyakönyveiben 159 házasságkötési esetet találunk. A 155 vőlegény (4 ismeretlen) és a 159 menyasszony születési helye a térképen található. A férfiak 43 %-a (68 fő) halasi lakos volt, s közülük 27 fő (40 %) itt is született. Mivel általában a menyasszonyok lakóhelyén kötöttek házasságot, így természetszerűleg a nők 87 %-a (138 fő) halasi (74 %-uk, 102 fő itt is született) volt. A lakóhely szerinti exogám házasságok számának több, nehezen dokumentálható oka lehetett: a hitközségek kis létszáma, a házasságok tervszerűsége a foglalkozási ágak és a vagyon figyelembevételével, a már kialakult kapcsolatok további ápolása (rokonházasságokkal is). A vőlegény és a menyasszony lakhelye: Halas A vőlegény másutt lakik A menyasszony másutt lakik Mindkettő másutt lakik

eset 50 90 18 _1 159

% 32,0 56,0 11,4 _JL6 100,0

A házasodási vonzásterületről megállapítható, hogy néhány távoli helyet leszámítva, főként a várostól délre eső települések zsidó hitközségei adták a házasfelek többségét. S ha utólagosan valamilyen házasodási stratégia megfogalmazására törekszünk, akkor azt lehet mondani, hogy a körülményeknél fogva a racionalitás elve érvényesült. Gyakran a rokonházasságok révén is. A célirányos párválasztási gyakorlat "üzletszerűségét" (ez azonban a más vallásúakra is jellemző volt) egyrészt a diszkrimináló külső tényezők, másrészt az ezek hatására is kialakult belső kötelékek ereje, a polgári mentalitás teljesítmény-éthosza magyarázza. Erre is példa lehet a Hofmeister-család ábrája. Az előbbieket igazolhatja az is - és egyáltalán nem hat az újdonság erejével -, hogy a vizsgálható apa-fiú intergenerációs mobilitásviszonyt tekintve a fiúk 133 esetből hetvenegyszer (53 %) folytatták apjuk kereskedelmi tevékenységét, ötvenynyolcszor (44 %) az apa, fiú és az após is kereskedő volt. Megítélésünk szerint mégsem lenne célszerű családi vállalkozásokról beszélni. A háztartás és a vállalkozás elkülönítése ezt valószínűleg csak közvetetten tette lehetővé. Óvatosságra int az is, hogy ezek az adatok bizonyára inkább csak az elsőszülött fiúk párválasztási gyakorlatára jellemzők, s a mobilitás egyébként is egyéni út volt. A már többször említett további részletvizsgálatok fontosságát az anyakönyvek adatai különösen érzékeltetik: például a helyi másvallásúak házasodási szokásait éppúgy kutatni kellene, mint a halasi zsidók más, Duna-Tisza közi településeken történő házasságkötését, családalapítását.

157

Összegzés "Minden kultúrfejlődésnek tehát olyan az «osztálytársadalma», amilyen volt a rendisége. Az üzem, nagy átalakulással bár, de folytatódik. Az ember feltétlen szabadnak érzi szellemét s elhatározásait, s mégis a történelmi múlt dolgozik benne."5 - idézte Hajnal István megállapítását Tóth Zoltán a felekezetiség jelentőségét hangsúlyozó előadásában. Nem a közhelyszerű lezárás kedvéért elevenítettük fel ezt a gondolatot, hanem azért, mert e nagyfalusias kisvárosról felsorolt tényezők, a jelent is ismerve, ezt juttatták eszünkbe. Halason - és mondhatjuk, hogy több Duna-Tisza közi településen - a hiányfunkciót beltöltő zsidóság foként az egyénileg szerzett tőkeformák6 (általában az egyéni érdemet, a munkát, a tehetséget, a készséget és a szerencsét sorolják ide) birtokában igen aktívan, s jóformán érdemi konkurencia nélkül vett részt a kisvárosi átalakulásban. A más kultúra és a vallás az írott források alapján a "közösségek" (zsidók és nemzsidók) között nem váltak konfliktusforrássá. Az 1880-as évek antiszemita megmozdulásainak néhány idegen által provokált mozzanata is inkább nevetség tárgyává vált a helyi sajtó szerint. A joggal feltételezhető, ám nehezen dokumentálható ellentétek konkrét gazdasági-társadalmi helyzetből fakadóak, a funkció (pl. kereskedelem) miatt kialakultak és individualizáltak lehettek. A kisvárosi társadalmi szegregációt még kutatni kell, de az már látható, hogy azt inkább természetesnek vehették, s abból nem alakult ki dinamizáló konfliktus. A felekezetek közötti szembenállást egyébként is inkább a hagyományos református-katolikus ellentét jellemezte. A XX. század elej ének-közepének nyílt, mindennapi antiszemitizmusára vonatkozó kérdéseinkre a nyilván több kritikával kezelendő - helyi hiteles, szóbeli források nemmel feleltek. A múlt század nyolcvanas éveinek sajtójában nyilvános bírálatot intézett a szerkesztőség (inkább csak egy részéhez) a halasi zsidókhoz, "izraelita polgártársaink sokkal inkább németek, mint magyarok, sőt azt lehet mondani, hogy ők tulajdonképpen csak magyarul tudó németek".7 Bármiféle más jellegű ellentétet, a "német találmányú" antiszemitizmust azonban tagadták. Itt nem idézhető példákkal lehetne és kellene még e kérdést elemezni. Az aktív kölcsönhatásos viszonyt jelentő helyi asszimiláció mutatói szerint az 1851 és 1895 között születettek és közülük felnőtté válók (kb. évi 10 fő) 12 %-a magyarosította a nevét, általában a nagykorúság elérésekor. Az 53 esetből 13 %-nyi volt a nők aránya. A további, erősebb és látványosabb kompenzatív funkciójú magatartási formát jelentő kikeresztelkedésre 6 esetet (2 férfi, 4 nő) találtunk az anyakönyvekben. (Más, ennél több esetről is tudunk.) Hárman a református, 1 fő az evangélikus és 2 fó a római katolikus vallásra tért át átlagosan 42 éves korban. Egy kivételével (1935) 1890 és 1914 között.

159

Ugyanezen társadalmi, asszimilációs viselkedési mutatókhoz tartoznak az iskolázási adatok: a helyi (al)gimnázium jegyzőkönyveiben 1841 és 1871 között 33 (az 547 fő 6 %-a) halasi zsidó tanuló nevével találkoztunk, de később is nagy számban jártak ide a vonzáskörzetbeli zsidó gyerekek. 1871-ben a diákság 22 %-a közülük került ki. Ez pl. jól nyomon követhető az önképzőköri munkában.8 Arra is érdemes felfigyelni, hogy a másság számos jegyét hordozó és 1868 után ortodox programot képviselő halasi zsidók (bizonyára máshol is) megítélését illetően mennyire meghatározó volt egy-egy személy közvéleményformáló magatartása. Például Szilády Áronra, a neves tudósra, református papra, országgyűlési képviselőre gondolunk, aki bizonyíthatóan tudatosan pártfogolta, taníttatta a zsidó fiatalokat.9 A kisvárosi keretek miatt "kisvárosinak" nevezett zsidók helyzetének vázlatos ismertetését lezárva, az általánosítást lehetőleg kerülve azt kell mondanunk, hogy ez a mintavétel igazán csak más adatokkal összevetve értékelhető. Gyakran csak a regisztrálás szintjén maradtunk, az azonban így is megfontolandó, hogy a zsidók helyzetét milyen mértékben kell vizsgálnunk az antiszemitizmus mentén, és menynyire egyéb, társadalmi, gazdasági stb. tekintetben. Ezek nyilván nehezen elválaszthatók egymástól. Éppen ezért is célszerű a személyre lebontott kutatást folytatni, igaz azzal a tudattal, hogy a források gyakran hallgatnak a valódi biogén, pszichogén és szociogén személyiségelemekről. Jegyzetek 1

A Duna-Tisza közi kutatást az MTA-Soros Alapítvány Bizottság támogatásával végzem. A részletes levéltári hivatkozásokat most elhagyjuk, s az irodalomra is csak a legszükségesebb esetben utalunk. A dolgozat levéltári forrásai: Bács-Kiskun Megyei Levéltár Kiskunhalasi Részlege, IV. 656., 658.; V. 201. a-b-c-e-k-l-m.; V. 242.; V. 244. a-h-i-p-s-t.; V. 249.; Szolnok Megyei Levéltár Jászkun Kerület kig. ir. 8. fasc. 2146/1796. Papp Izabella szíves közlése.; Magyar Országos Levéltár, Filmtár. A kiskunhalasi izr. hitk. anyakönyvei, 1851-1895. A 3488-3489. P 46044605. 2 A városra és szerepkörére, ill. Halas "piacalattiságára" ld.: Bácskai Vera-Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban. Bp 1984. 7-9., 14-15. p.; Bácskai Vera: Városok és városi társadalom Magyarországon a XIX. század elején. Bp. 1988. 197-199. p.; Halas helytörténetére ld.: Nagy Szeder István: Kiskun-Halas város története 1. rész. Kiskun-Halas 1926.; 3. rész, uo. 1936. (Különösen: A halasi izraeliták története 66-75. p.) 3 A településtörténeti kérdések megoldásában nagy segítséget nyújtott Nagy Szeder István mémök, az említett monográfus fia.

160

4

E kisvárosi, békésnek mondható egymás mellett élés szöges ellentéteként említhető meg pl. a Sigmund-Mayer által a gettóról írtak: Die Wiener Juden. Kommerz, Kultur, Politik. Wien und Berlin 1917. 132-133., 144. p. 5 Hajnal István: Az osztálytársadalom 165. p. In: Magyar Művelődéstörténet 5. kőt. Bp. é.n. 6 Bőv. ld. Karády Viktor: A zsidóság polgárosodásának és modernizációjának főbb tényezői a magyar társadalomtörténetben. Kézirat, 4. p. 7 Halasi Újság, 1882. okt. 15. 8 A gimnáziumi tanulók XIX-XX. századi névjegyzékét Fekete Dezső kéziratában olvashatjuk. 9 Az áttekinthető ismeretségi kapcsolatok fontosságára, s a kölcsönhatásokra igen messze nyúló, de konkrét halasi (s más Duna-Tisza közi, mezővárosi) vonatkozású példa lehet Bibó István családtörténete is. Vö. G. Vargha Zoltán: A Bibó család története. Magyar Családtörténeti Szemle, 1943.

161

BÁNKINÉ MOLNÁR ERZSÉBET: A JÁSZKUN KERÜLET MEZŐVÁROSAINAK TÁRSADALMI MOBILITÁSA, S AZ AZT SZABÁLYOZÓ ÉS BEFOLYÁSOLÓ TANÁCSI ÉS KERÜLETI STATUTUMOK HATÉKONYSÁGA A Jászkun Kerület társadalmi rétegződésének s az azt motiváló gazdasági és politikai életnek a fó vonásai már ismertek.1 A kerület mezővárosaiban megvalósult rétegek közötti tényleges mobilizációról, annak gyakorlati módozatairól, gazdasági feltételeiről azonban ismereteink szegényesek.2 A levéltári iratok tanúsága szerint a korabeli magyar társadalomhoz igazodó, de sok tekintetben bonyolultabb gazdasági, társadalmi szerkezet a jászoké és a kunoké. A mezővárosok vezető rétegét a Jászkun Kerület falvaihoz hasonlóan a redemptusok képezték. A kerület létezéséig ők a gazdasági és politikai hatalom birtokosai. De kik a sehol másutt nem létező irredemptusok? Kikből álltak, milyen gazdasági erőt képeztek a különböző címen itt élő munkavállalók? Hogyan érvényesült velük szemben a gazdasági hatalmat birtoklók politikai hatalma? E kérdések megválaszolásához a kerület egyik mezővárosa, - egy a Kiskun Kerület székvárosa - Kiskunfélegyháza gazdasági életének és társadalmi mobilitásának összefüggéseiben fellelhető hatalmi irányítottság vizsgálatával jutottam közelebb. A redemptusi érdekvédelem legerőteljesebb érvényesítése az egyes rétegek közötti mobilizáció engedésében vagy korlátozásában nyilvánult meg. Ennek megvalósításához a közigazgatási rendszabályok, statutumok gazdag eszköztára szolgált. A statútumokat alkotók köre - tanács, kerületi közgyűlés - kizárólag redemptusokból illetve redemptus-nemesekből állt, állhatott. A helyi társadalom szerkezetét legerőteljesebben a tanács földbirtok-struktúrát befolyásoló intézkedései határozták meg. A Jászkun Kerületben a redemptió után a földvásárlás teljes mértékig a földtulajdonos lakosok közötti tanácsi ellenőrzésű, szabadforgalmú akcióvá vált. A szabadforgalomban azonban helyi kötöttségek elővételi jog, területi korlátozás, a vételi jog polgárjoghoz kötése - érvényesültek. A redemptió azzal, hogy a terület lakóit felmentette a jobbágyi kötöttségek alól, a Jászkun Kerület egészét különleges jogállapotba juttatta. A földesúri függőség megszűnése a területén élő minden személyre vonatkozott. A privilégium által rögzített és megadott egyéb jogok azonban csak a megváltásban tényleges összeggel résztvevőket illették. A megváltás terheihez való hozzájárulás mértéke megszabta a jogokból való részesülés mértékét. Ez alapjaiban meghatározta a Jászkun Kerületben kialakuló társadalmi szerkezetet. A földváltásban tényleges összeggel résztvevők redemptusok lettek. Ez a réteg képezte a teljes jogúakat. Választók és választhatók. A redemptusok a megváltott,

163

de tőkeföldként fel nem osztott területeket - közlegelőket, kerteket - díjtalanul használhatták, évi három hónapig szabad bormérésük volt, vadászati jogot kaptak, vásár és piac taksát nem fizettek, s mentesek voltak a rév és vám fizetésektől is. S hogy megszerzett jogaikat könnyebben megtarthassák minden birtokszerzésnél, ingatlan vásárlásnál elővételi jogot élveztek a helység nem redemptus lakóival szemben. Az 1745-ben lezajlott földváltásban egy-egy helység lakói a vállalt keretösszeget szabad felajánlással adták össze. A kifizetés hosszú évekig elhúzódott s csak az 1760-as években készültek el az elsőföldkönyvek,amelyekben a kifizetés tényét és egy-egy redemptus kifizetett tőkeföld mennyiségét is feltüntették. A társadalmi rétegek vagyoni meghatározói is ekkorra tisztultak le. A redemptiókor a földváltás egysége egy egész telek, azaz 140 katasztrális hold tőkeföld volt. Megváltási értéke helységenként változott. Félegyházán ez 304 RFt volt. Egész telket azonban a lakosság töredéke váltott, illetve sokan nem is tudtak földet váltani. A részletfizetés reményében sokan többet vállaltak, mint amennyit teljesíteni tudtak. Ezért már 1752-ben úgy határozott a kerületek közgyűlése, hogy csak a legalább 20 Ft értékű földet megváltókat tekintik redemptusoknak, az ennél kevesebbet váltókból alakult ki az irredemptusok rétege.3 1762-ben, amikor a váltságösszeg kifizetése már az egész kerületben megtörtént, új statutumban a korábbinál részletesebben körülhatárolták, kik tartoznak a redemptusok közé.4 Az eltelt közel 20 év alatt azonban jelentős népmozgás és ingatlanforgalom bonyolódott, ezért az 1762-es statutum már tartalmazza a társadalmi mobilizációt korlátozó elemeket is. A statutum védi azokat az eredeti redemptusokat, akik az eltelt 20 év alatt már elszegényedtek, ezért amíg éltek, a redemptusokra vonatkozó kiváltságokkal élhettek, de a leszármazottaikra e jogok már nem terjedtek ki. A leszármazottaknak viszont őseik érdemeiért megmaradt egy nagyon lényeges, az újabb felemelkedést lehetővé tevő kiváltság: nevezetesen, hogy az ingatlan vásárlásoknál a redemptusokkal azonos elővételi jogot élveztek. Rendelkezett a statutum azokról is, akik a redemptió után redimált földet szabadforgalmi úton vásároltak vagy a későbbiekben vásárolnak. Kimondta: mivel az ilyen föld eladásával az eladó minden a földhöz fűződő előjogot is elad, az új tulajdonos kétségtelen, igaz redemptusnak tartasson még az ő maradékaira nézve is. A 19. században újabb statutummal emelték a redemptussá váláshoz szükséges földterület értékhatárát, azok számítottak valóságos redemptusoknak, akik legalább 25 Ft-os vagy 10 köblös földtulajdonosai voltak.5 Azokból, akiknek redimált földtulajdona nem érte el a statútumokban rögzített redemptusi földtulajdon alsó határát, kialakult az irredemptusok sajátos társadalmi rétege. Ők a jászkun társadalom hierarchiájában a redemptusok és a zsellérek kö-

164

zött helyezkedtek el. Ezt a réteget gyarapították az elszegényedett redemptusok utódai, valamint a későbbi bevándorlók közül azok, akik az alsó értékhatárnál kevesebb mennyiségű földet vásároltak. Irredemptussá vált az is, akinek a vásárolt földje mennyisége elérte ugyan a redemptussághoz szükséges értékhatárt, de a helység redemptiós pénztárába, az egykor vállalt katonaállítási költségbe nem térítette meg a tanács által megszabott összeget. Az irredemptusok közé sorolták azokat a nagykorú fiúkat is, akik a redemptus szülőkkel egy kenyéren éltek, vagyis ténylegesen nem kapták meg a várható örökségüket. Az irredemptusok az ingatlan vásárlásnál elővételi jogot kaptak a zsellérekkel szemben, a közös földeket pedig taksa fizetés ellenében használhatták. Amikor a redemptus érdekek úgy kívánták, korlátozták az általuk tartható állatok számát. A közös földekből taksáért adott házhelyekből az irredemptusok nem kaphattak. Ez utóbbi alól esetenként kivételt tettek. Általános érvényű volt, hogy a redemptiós javak használatából való részesedésért rájuk kivetett taksák mindig alacsonyabb összegűek voltak a zsellérekre kivetetteknél, s állattartási lehetőségeik is mindig oly módon szabályoztattak, hogy az kedvezőbb legyen a zsellérekénél. A társadalmi mobilizáció során e köztes réteg tagjai igyekeztek leginkább redemptussá válni, hiszen őket sokszor csupán egy lépés választotta el attól, hogy valamennyi kiváltság teljes jogú tulajdonosává válhassanak. Az irredemptusok társadalmi rétegébe igen sok mesterember és értelmiségi, úgynevezett honorácior tartozott. Redemptussá válási törekvéseiket nem csupán gazdasági, hanem politikai érdekek is motiválták, hiszen az irredemptusok nem lehettek sem választók, sem választhatók, így a város életének irányításába alig szólhattak bele. A redemptussá válást azonban a redemptusokból álló politikai vezetés statútumokkal nehezítette. Legkönnyebb volt az irredemptusok redemptussá válása beházasodás esetén. Aki olyan redemptus özvegyét vette feleségül, akinek redemptionális földje vagy öröksége volt, ő maga és utóda is redemptussá válhatott. Igen nehéz volt a helyzetük a máshonnan bevándorolt mesterembereknek. Nekik, bármilyen tehetősek voltak, először lakosi jogot kellett szerezni, csak ha azt megkapták, akkor léphettek céhbe, illetve vásárolhattak ingatlant. A lakosi jog megadása viszont a redemptus tanács kezében volt. Tudunk olyan esetről, amikor több mint 10 éves várakozás után sem kapta meg a kérelmező, s addig csupán zsellérként élhetett a városban, hiszen házat sem vásárolhatott. Az egyszer megkapott lakosi jog viszont az utódokra is kiterjedt. A lakosi jog megszerzése és az érte járó taksa kifizetése után elméletileg megnyílt az út az ingatlanszerzés előtt. Az önállósulás és gazdasági stabilizáció legfon-

165

tosabb feltétele a saját ház megszerzése volt, s ez egyben már irredemptusi rangot is jelentett. Házhelyet kétféle módon lehetett szerezni. Szabadforgalomból vásárlás útján, vagy a közös használatra kihagyott földből tanácsi osztással, meghatározott taksáért. Ez a taksa Félegyházán a 18. században 3 Ft volt, a vételár ugyanekkor elérte a 60 Ft-ot is. A drágaságon túl nehezítette a helyzetet, hogy a házhely eladást a tanács tiltotta, vásárolni csak kész házat lehetett. A házhelyet kérőket, ha azok nem redemptusok voltak, a tanács sorozatosan elutasította. Sőt számos példa van arra is, hogy azon redemptusok kérelmét is elutasították, akik családok fiainak kértek házhelyet, hogy így az "idő előtti" megváltakozást akadályozzák. Ezzel a fiak redemptussá válását tették lehetetlenné. 1827-től a Jászkun Kerület statutuma szerint ház és kert fundust csak három évenként egyszer osztottak, az egyszerre elbírált igények szerint. Irredemptus ettől az időtől taksás házhelyet kivételesen sem kaphat, sőt redemptus is csak akkor, ha a nagyobb helységben 20 hold, kisebben 15 illetve 10 hold földdel rendelkezett.6 A házhely osztással kapcsolatos 1827. évi statutum szűkíti az alig négy évvel korábban 1823-ban elfogadott, ugyancsak kerületi statutum által megszabott kereteket. Az ugyanis kimondta, hogy mindazok redemptusoknak tartassanak, akik földbirtokos és valóságos redemptusi jussal bíró atyától származnak - még akkor is, ha meglévő földjük már kevesebb, mint a redemptiókor váltott legkisebb földmennyiség - mindaddig, valameddig földbirtokuk lészen. E szerint, mivel a redemptust megillette a taksás házhely, az osztást nem lehetett volna a meghatározott birtokminimumokhoz kötni. A házhelyosztás ilyen megkötése a redemptusok rétegének szűkítését szolgálta. A zsellérek és a munkavállalási céllal a kerületek mezővárosaiban tartózkodó úgynevezett commoransok munkavállalását, állattartását, de még az öltözködési módját is statútumokban szabályozták. A bevándorlók legtöbbje commoransként került a városba, s többnyire 6-10-12 évi tartózkodás után folyamodott lakosi jogért. Ők a vagyontalan kétkezi munkások, akik munkájuk révén reméltek jobb életet a szabad Jászkim Kerületben. Nekik először a tartózkodáshoz kellett tanácsi engedélyt szerezni. 1802-től azoknak, akik 10 éve a helységben éltek, meg kellett adni a lakosi jogot, de a tanács, hogy az esetleges birtokvásárlást az új lakosok részéről akadályozza, számos kibúvót keresett és talált. A kijelölt szenátorok évenként felülvizsgálták a commoransok névsorát és aki ellen valami kifogás merült fel, azt a helységből kitiltották. A folyamatos 10 évi helyben maradás így csak kevesek számára volt elérhető. A bevándorlók ezért inkább zsellérséget igyekeztek szerezni, hogy a gazda felelőssége mellett helyben maradásuk könnyebb legyen. A zsellér a lakosi jogot is könnyebben megkaphatta.

166

Megjegyzendő, hogy azok az idegenek, akik házasság vagy örökség útján a kerületekben ingatlan javakat nyertek, a honosítási taksa lefizetése után minden megkötés nélkül azonnal lakosi jogot nyertek. A zsellérek "legvagyonosabb" rétege volt az a csoport, amely ha lakosi jogot nyert, esélyesen próbálkozhatott az irredemptusi, esetleg a redemptusi rétegbe kerüléssel. Míg a commoransok eseti, évre szóló vagy csak idény munkát végeztek, a zsellérek huzamosabb ideig úgy laktak egy-egy gazdánál, hogy ott állataikat elhelyezhették, gyarapíthatták, ugyanakkor munkaerejük egy részét szabad bérmunka vállalással értékesíthették. A zsellérekkel és commoransokkal szemben a tanács a redemptusi érdekeket a munkakényszert és a béreket szabályozó statútumokkal védte. Félegyházán pl. a tanácsi statutum szerint, akinek négy jármos ökre és három kocsis lova nem volt, a bérességet fel nem hagyhatta. Fia mégsem akart elszegődni, elsőként 25 pálca büntetést kapott, azután a "helységbül is ki menni kéntelenittetik, lakosnak átallyában meg nem szenvedtetik, hapedig a Gazda az illyen embernek zsellérséget át, s házához fogadgya, elmúlhatatlanul 3 forintra büntettetik".7 Az 1762-es és az 1823-as statutumok között eltelt időben a társadalmi szerkezet arányai megváltoztak. A birtoktalanok - irredemptusok, zsellérek - száma oly mértékben megnövekedett, hogy az hamarosan társadalmi feszültségekhez vezetett. A gazdaságilag megerősödött lakosok egyre inkább részt kértek a politikai jogokból is, s követelték a közügyekbe való beleszólás jogát. Ez elvezetett a Jászkun Kerület igazgatásának megreformálásáért indított mozgalomhoz, melynek egyik követelése éppen a választójog kiteijesztésére irányult, s a választójogot és a redemptusi jogokat már nem kötötte volna össze. Másrészt gazdasági téren az 1840es években kibontakozó pusztakereső mozgalomban testesült meg az elszegényedett egykori redemptus utódok törekvése arra, hogy a redemptiókor megváltott, de közös használatra kihagyott puszták felosztását követeljék. Mindkét mozgalom eredménytelen maradt, s csak az 1848-as szabadságharc után valósultak meg e törekvések. A redemptusok 1745-től a polgári társadalom kialakulásáig megőrizték gazdasági és politikai hatalmukat, s az általuk hozott statútumokkal sikeresen gátolták a társadalmi rétegek közötti, s redemptusi réteg felé irányuló mobilizációt. Ezért az anyagi javak megszerzése ellenére sokak számára csak a statutumok közötti lavírozással, ügyeskedéssel vált lehetővé a redemptusok társadalmi rétegébe bekerülni. Befejezésül, a mobilizáció gyakorlati megvalósulását, illetve az erre irányuló törekvést két feltörekvő zsellér és egy jobb pozícióból induló vállalkozó példáján szeretném bemutatni. Mindhárom példában Kiskunfélegyházán élt emberekről van szó.

167

I. Oravecz György zsellér redemptussá válásának folyamata 1765/66-ban: Oravecz György zsellér, molnár a maga malmában. Vagyona: 1 fejős tehén, 2 heverő 3d fíí marha, 2 heverő 3d fü ló.8 1770/7l-ben: Az irredemptusok között íiják össze. Besorolásának oka nem derül ki. Valószínű, hogy a malomhoz lakóházat épített. Ekkor van 1 száraz malma és 2 hámos lova.9 A ház nem szerepel az összeírásban, tehát földbe vájt lakrész lehetett. 1772-ben: A száraz malmát és a tartozékait elcseréli 1/2 sessió tőkeföldre és az azon levő állattartást szolgáló épületekre.10 Ezzel az akcióval lakóház nélkül maradt, de redemptussá vált, s így jogosult lett taksás házhelyre. 1773-ban: A tanácstól kér egy előre kinézett saroktelket, s azt megkapja. 1774/75-ben: A házak összeírásában már Oravecz György redemptusnak háza van a város III. tizedében.11 1775 decemberében Oravecz György redemptus gazda taksás malomhelyet kér és kap a tanácstól.12 1777. febr. 22. Eladja városi házát, földjét és szőllejét 910 RFt-ért olyan kikötéssel, hogy ha ő maga vagy fiai a későbbiekben az eladott föld felé megvenni akarnák, azt 300 RFt-ért visszavásárolhassák.13 A redemptussá vált Oravecz halála után fia visszavásárolta az 1/4 sessiót az eladáskor kikötött összegért. Oravecz György egykori zsellér fiai tehát már redemptusok, hiszen az atyai örökség szétosztásával és az előre biztosított földvásárlási lehetőséggel redemptusi vagyont nyertek. II. Csipkó István zsellér sikertelen törekvése Csipkó István 1773-ban Ceglédről költözött Félegyházára és még ugyanabban az évben megkapta a lakosi jogot, mivel a ceglédi tanács tanúsítványa szerint Csipkó ott 28 évig "magát becsülettel viselte" és a közteherviselésre is alkalmas. 1779-ben 1/4 rész földet akar vásárolni 510 RFt-ért, de a vételnek Gulyás János nótárius szomszédsági jogon ellentmondott. Csipkó ekkor gazdálkodását 1773 óta zálogban bírt 2/4 rész földön folytatta. 1792-ben 1264 RFt-ért megvette a zálogos földet. A földvásárlást a tanács a szomszéd és redemptus Tajti István ellentmondása miatt nem hagyta jóvá. A Csipkó által a Bodor családtól zálogban használt föld vételárát Tajti bírói letétbe tette, mivel Csipkó a zálogos föld használatáról többszöri pereskedés ellenére sem mondott le.

168

1792-ben Bodor Mihály meghalt, a gyermekei a zálogba adott földet visszakövetelték. A pereskedés az irredemptus Csipkó haláláig tartott.14 Csipkónak tehát nem sikerült örökáron tőkeföldet vásárolni és redemptussá válni. III.

Keserű Ferenc redemptussá válása Keserű Ferenc mostohaapja, Mittencvaj Fridrik Örkényből települt Félegyházára, mint kocsmabérlő. 1771-től a város öt kocsmájának feles bérlője. Az évi teljes bérleti díj 5000 RFt volt. Mittencvaj felesége - Keserű anyja - Dőlni Zsuzsanna jelentős külön vagyonnal rendelkezett. 1775-ben Keserű Ferenc első földvásárlása 1/2 sessió és 2 kötél föld15 még anyjával és mostoha apjával közös tulajdon, de tulajdonosi hányada már redemptussá tette. 1776-ban mind redemptus taksás házhelyet kapott, s ismét vásárolt 1/4 sessió tőkeföldet anyjával és mostoha apjával közösen. 1777-ben egyedül, redemptusi vételi előjogával élve megvásárolta a Vidáts János irredemptus által megalkudott 1/8-ad sessió földet. 1777-1782-ig módszeresen felvásárolta birtokszomszédainak a Ficsór családnak a földjét: vétel, zálog és örökség vásárlása útján. 1787-ben székbírónak választotta a tanács. 1797-ben 1000 RFt kölcsönt ad a városnak kamatra. 1798-ban meghalt. A hagyatéki leltár szerint vagyona 15.342 RFt 51 krajcár értékű volt. Ez az érték magában foglalt: 1 sessió és 3 négyszögöl tőkeföldet, 2 tanyát, jelentős állatállományt és egy 1000 RFt értékű városi házat, 600 RFt értékű berendezéssel és gazdasági eszközökkel. A vállalkozói háttérrel és szellemben nevelkedett Keserű (Pitterman) Ferenc életútja a sikeres redemptusi út példája. Jegyzetek 1

Gyárfás István: A jász-kunok története 1-4. köt. Kecskemét 1870-1885.; Fodor Ferenc: A Jászság életrajza Bp. 1942.; Tálasi István: Kiskunság Bp. 1977.; Bellon Tibor: Nagykunság.; Szabó László: Jászság Bp. 1982.; Bánkiné Molnár Erzsébet: A Jászkun Kerület társadalma és igazgatása 1745-1848-ig. In: A Jászkunság kutatása 1985. 345-401. p.; Bánkiné Molnár Erzsébet: A Jászkun Kerület helységeinek közigazgatási szervezete. In: Cumania 10. 119-153. p. 2 Érinti a kérdést: Mezősi Károly: Kiskunfélegyháza településtörténete és XVIH. századi társadalma. In: Cumania H. 331-362. p.

169

3

Bács-Kiskun Megyei Levéltár (BKML) Kiskunfélegyháza levéltára (Kf. lt.) V. 101. C. Protocollum Currentalium 1. 20. p. 4 BKML Kiskunhalas levéltára (Kh. lt.) Sub H6 Nr. 10/1762. 5 Egy pozsonyi köblös föld = 1200 négyszögöl 6 BKML. Kf. lt. V. 101. B. Nr. 18. C2 Fasc. 9. Nr. 20. 7 BKML. Kf. lt. V. 101. B. Nr. 18. C2 Fasc. 9. Nr. 22. 8 BKML. Kf. lt. V. 101. D. Nr. 1. Cl Nr. 23. 9 BKML. Kf. lt. V. 101. D. Nr. 1. Cl Nr. 28. 10 BKML. Kf. lt. V. 101. A. Protocollum Politicum 4. 79. p. 11 BKML. Kf. lt. V. 101. B., Arc. 20. Cl Fasc. 5. Nr. 1. 12 BKML. Kf. lt. V. 101. A. Protocollum Politicum 4. 320. p. 13 BKML. Kf. lt. V. 101. A. Protocollum Politicum 4. 394. p. 14 BKML. Kf. lt. V. 101. B. Arc. 18. C2 Fasc. 9. Nr. 14. 15 = 70 kat. hold és 40 négyszögöl

170

LÁCZAY MAGDOLNA: HELYI HATALOM, HELYI TÁRSADALOM KISVÁRDÁN 1848-BAN Szabolcs megye a polgárosodás küszöbére úgy érkezett, hogy városa, de még mezővárosa sem akadt, amelyik a tőkés fejlődésben vagy különleges (pl. bor) kereskedelemben országos hírre tett volna szert. Igaz, akadtak szép számmal mezővárosok - és ahogy Orosz István korábban már megállapította, számuk nem maradt el az átlagostól, azaz a lakossághoz viszonyítva elég sűrűn fordultak elő -, de a 19. század közepén ténylegesen csak három játszott olyan szerepet, amelyik városi jogállását erősíthette. A megyeközpontot befogadó Nagykálló, amely épp ezért elsősorban közigazgatási, politikai központ, a fejlődésnek indult Nyíregyháza, amelyik azonban a 18. század közepétől kezdi újkori életét, a betelepítés után itt kibontakozó parasztpolgári fejlődésével, míg a harmadik, Kisvárda, az egyik legrégebbi városi rangot őrző település (1435). Kisvárda a 18. században a mezővárosi címet használja, valójában pedig csupán a vásárai révén őrzi ezt. Az elsőként említett két városról Hársfalvi Péternek jelentek meg kiváló dolgozatai, mások is gyakrabban írtak róluk, Kisvárda azonban viszonylag kiesett az érdeklődés köréből. Ezen a vármúzeum igazgatói - Makay László és Ács Zoltán1 igyekeztek konferenciák szervezésével, helyi kiadványokkal segíteni, de máig ismeretlenek az itt élők motivációi, amely alapján megírták levelüket 1848-ban az újjáalakuló megyei választmányhoz, kérve benne a polgári jogegyenlőség elvének érvényesítését, képviselőik részvételét a megyei választmányban. Tulajdonképp ez a levél indított el, hogy megkíséreljem feltárni, vajon milyen lehetett Kisvárda társadalma ekkor, a polgári fejlődést nemesi vezetéssel kívánták-e megteremteni, azaz a kiváltságos helyzetét így akarta-e átmenteni a régi városi vezetés vagy a polgárosodás már mélyebben ivódott a város lakosságába? A város levéltára azonban nem maradt fenn ebből az időből. A megyei levéltárban már csak az 1867 utáni iratai lelhetők fel a Kisvárda iratait őrző fondnak, így a korabeli viszonyok rekonstrukciójára másutt kellett forrást keresni. Megjegyzem, hogy a második világháború előtt még ismertek lehettek az 1848/49-es iratok, mert a Felsőszabolcs című újság még 1933-ban idéz belőlük. Virágh Ferenc hiteles forrásközlései némi segítséget adnak,2 noha az újság főleg érdekességek megjelentetésére szorítkozhatott. Maradtak tehát olyan iratok, amelyek a megyei sorozatban találhatók, valamilyen egységes cél szerint készültek és ebből a szempontból legalkalmasabbnak az összeírások mutatkoztak. 1848-hoz több, egymáshoz időben közel eső conscriptió is készült: két nemesi összeírás (1844 és 1847), választási

171

névjegyzék, avatójegyzékek, zsidóösszeírás, valamint az időközben elvesztett nemzetőrségi, amelynek csupán összesített adatai maradtak ránk.3 Ezeket az adatokat összehasonlítva próbáltam megtalálni a magyarázatot két fontos kérdésre: 1. Mi magyarázza Kisvárdának az 1848-as eseményekben való részvételét? 2. A 19. század második felében oly dinamikus fejlődését mennyiben indokolja az 1848-as, illetve azt megelőző társadalma? A kisvárosi fejlődésre, annak egyéni lehetőségeire egy korábbi konferencián Bácskai Vera már felhívta a figyelmünket, és felhasználhattam másoknak a korábbi konferenciánkon elhangzott, megjelent munkáit (Tilcsik Györgynek a választási névjegyzékről szóló dolgozatát, Vörös Károlynak, Orosz Istvánnak a mezővárosi fejlődésről szóló írásait4). Ennek ellenére sem könnyű meghatározni, milyen volt valójában Kisvárda jogállása, illetve valóságos helyzete. Gyimesi Sándor megállapítását5 áttéve időben és helyben erre a közösségre, miszerint betöltött funkciója adja városi rangját, elmondhatjuk, hiszen Kisvárda magát városnak tudta. Vásárai és a környéken betöltött funkciói is ezt erősítették. A 18. század második felétől dinamikusan fejlődő lakosságának néhány adata is ezt sugallja. Kisvárda mezővárosa a középkorban a Várdayaké volt, a család kihalta után pedig számtalan birtokos kezére került. Az úrbérrendezés során 8 birtokost sorolt fel az urbáriuma, de ezeknek is kevés volt a jobbágya, gyakran nem is úrbéri földön dolgoztak, hanem mesterséggel teljesítették kötelezettségeiket (csizmadia, kovács). A nemesi összeírások azt mutatják, hogy a kiváltságos osztályhoz tartozókból 1785-ban 60-at,6 1845-ben 109-et, az 1847-es szigorított körülmények között történő összeíráskor, - tudniillik a nemességet az összeírok előtt igazolni kellett mindössze 78 nemes férfit írtak össze. Megjegyzendő, hogy ezekben az összeírásokban nem szerepelnek az urbáriumban fellelt nevűek, például herceg Eszterházyról csak a Fényes Elek statisztikájából7 olvashatunk, amely szerint 4 3/8-os első osztálybeli telekről és sok majorsági földről ad hírt, valamint arról, hogy az állattenyésztés kiemelkedő, különösen az Eszterházy herceg birtokán. Az úrbérrendezéskor felvett Investigatio ad novem puncta szerint8 ebben az időben Kisvárdán hat országos vásárt tartottak, de eljártak rendszeresen a környékre is, ugyanis "...nagy ország útjában vagyon ezen város, ha mi gazdaságbeli eladó termési vagyon ez lakosoknak, eladhatják..." Ezek után jogunk van feltételezni, hogy Kisvárda nemességének nagy része kisnemes, a saját földet bírók mellett jelentős a majorságon élők, a bérlők, a taksások száma, noha vagyonbeli állapotukra inkább csak következtethetünk megfelelő irategyüttes hiányában. A 18. századtól a város lakossága nemcsak nemesekkel, hanem az egyre növekvő számú zsidó betelepülőkkel vált egyre heterogénebbé. A nyugat-európai fejlődés, a lengyel nemesi társadalom bukása, II. József türelmi rendelete elősegítette a

172

bevándorlást. 1796-ban kezdte meg működését a zsidó hitközség, de ez évi számukat nem ismerjük. 1759-ben 4 bérlő családfőt írtak össze. 1767-ben számuk eggyel nőtt, a II. József által elrendelt összeíráskor pedig 8 családfőt jegyeztek fel. Fél évszázad alatt azonban Kisvárda lakosságának egyharmada zsidó származású, az 1848-ban készült összeírásban 723 fő szerepel.9 Megvizsgálva foglalkozásukat, igen érdekes eredményre jutottam: 190-en valamilyen foglalkozást űztek, közülük mindössze hárman éltek földművelésből, haszonbérlőként. Összesen 35 féle foglalkozást tüntettek fel, ezek közül hagyományosak a kereskedő, a szabó, a suszter, érdekes a piparezelő, pipaszurkáló, a kézimunkából élők pedig nem azonosak a mai jelentéssel. Ők részint fehérneműt varrtak, részint - varrógép híján - felsőruhát is készítettek. Viszonylag nagy volt a szellemi munkát feltüntetők száma: 12 tanító (köztük lehetnek a hitoktatók), 7 diák, 2 rabbi és két kántor. A betelepedők tehát a város szolgáltató iparait szélesítették, az árukereskedés kiterjedt a környező városokra, falvakra. A részbirtokkal rendelkező, másutt lakó nemeseknek is érdekében állhatott a zsidók befogadása, a bérleti díjat biztosítva látták, másrészt kisipari szükségleteik jelentős részét kielégíthették Kisvárdán. A paraszti árutermelésről már hiányosabbak az adataink, időben jóval szélesebbre kell tárni a vizsgálódás szemszögét, hogy megfelelő adatokhoz juthassunk. A már említett Investigatio felsorolja a haszonvételeket, amelyek lényegesen 1848ig nem változtak. Ezek közül első helyre teszik, hogy a település kereskedelmi útvonalak találkozásában van, hogy hat országos vásárt tartanak, hogy milyen környékbeli vásárra járnak. A kereskedéshez tartozik, hogy a tárkányi sóházból árusítás végett vásárolnak sőt a lakosok, valamint hogy a Hegyalján is kaphatnak időszaki munkát, de itthon is találnak mindig pénzes napszámos munkát. Fája, nádja, kenderáztató vize is van, ez még talán nem árulkodó, de az már igen, hogy veresés fokhagyma termő kertjei is vannak, melyből a lakosok szükségeken felül is szoktak eladni. Ebből, és az 1879-es községi szabályrendeletből jogosan lehet arra következtetni, hogy a mintegy százéves időszak közepén is a paraszti árutermelés volt az itteni vásárok legjelentősebb vonzóereje, amit fokozatosan egészített ki, immár nem a céhes, hanem a kisiparos, kiskereskedő zsidóság. Mit vártak, reméltek vajon 1848 forradalmától a helybeliek? Földet bizonyára nem, mivel a jobbágyi függésben élők elenyészően kis számúak. A márciusi eseményeket elég hamar tetté formálták, hiszen a nemzetőrségbe 120-an jelentkeztek. Sajnos a neveket és a hozzájuk tartozó információkat nem ismeijük, de azt igen, hogy valamennyien részt vállaltak a mozdítható őrseregben is, azaz nemcsak a saját városuk rendjét őrizték (erre később újabb őrséget szerveztek). így a lakossághoz viszonyított létszámuk alapján a megyében a nyolcadik helyen álltak. A későbbi avatójegyzékek sajnos nem mindig tüntetnek fel minden adatot, de az 1848

173

júniusában kezdett és októberben lezárt jegyzékben 27-en szerepelnek, vallásuk szerint 14 katolikus, 7 református, 4 óhitű és 2 izraelita. Számukat még havonta kiegészítették, így 1848/49 fordulóján újabb 32 névvel találkoztam, esetükben nevükön kívül nincs más adat, másutt csak számszerűen jelezték az épp esedékes újoncnövekedést. 9 névvel egészülhet ez a lista tovább, azokkal, akiknek a felszerelésük volt hiányos. Ezeket a neveket azonban egyetlen más összeírásban sem találtam, anyakönyveket azonban nem vizsgáltam. Visszatérve az első avatójegyzékek 27 újoncára, foglalkozásuk szerint közülük 8-an mesterek, 5-en oskolát végeztek (lehettek még diákok), 13 esetben nincs foglalkozás feltüntetve, ami mégsem jelenti, hogy ne tudnánk kik, hiszen az 1844-es és az 1847-es nemesi összeírásban szerepel nevük. A választások idejére azonban egyikük sem tért haza, mert a névjegyzékbe ezeket a honvédeket nem vették fel régi joguk alapján. Nem számítva az 1849-es újoncokat, a másutt jelentkezőket, 1848 végére Kisvárda 192 hadrafogható férfit küldött a forradalom védelmére, ami nem kis eredmény, ha a község lélekszámát ismeijük. Fényes Elek szerint 2219 fő, a város magáról 3000 lelket ír. A nem jelentéktelen különbséget nem lehet az adatfelvétel közötti időre hagyni csupán. Elgondolkoztató, hogy Fényes 500 lelkes zsidóságról tud, holott az összeírás 1848-ból 723 főt jegyez fel. Nem ad biztos eligazodást a csupán 1816-ból ismert conscriptio popularis10 sem, amely szerint 230 házban 332 család élt, akik közül honorátior 7, polgár 28, nemesi szolga, azaz cseléd 73, paraszt 46, kertész, zsellér és egyéb jogállású 199 fő volt. Nem adhat elég információt az 1828-as összeírás sem, mivel túl sok a megkötés, legfeljebb csak becslésre, hasonlításra, további kutatásra ösztönöz, hogy 74 zsellér, 25 házatlan zsellér van felvéve, míg jobbágyi jogállású csak 12, de nem tudjuk hol számbavenni, hogy 87 házért fizettek bért. Magam arra hajlok, hogy elhiggyem a kisvárdaiak által írott létszámot, noha a kerekítést is beleszámítom, hiszen nem kisebb dologról volt szó, mint hogy helyet követelt a város a megye igazgatását irányító bizottmányban. És ezzel viszszatértem a kiindulási kérdésemhez, kik irányították a város életét? Az országgyűlési választást 1848-ban az alábbi feltételekhez kötötték. Ha az illető bevett valláshoz tartozik (katolikus, református, evangélikus, unitárius - tehát óhitűek, zsidók nem), bűncselekmény miatt fenyíték alatt nem áll, Magyarországon született vagy honosított, nincs atyai, gyámi vagy gazdai felügyelet alatt. Megfelelő vagyoni cenzussal rendelkezik, ami szabad királyi vagy rendezett tanácsú városban 300 Ft értékű házat, negyed telket vagy ezzel egyenlő értékű birtokot, a kézműveseknek, kereskedőknek, gyárosoknak, állandó lakhelyükön üzemet, műhelyt, üzletet és legalább egy segédet jelentett vagy száz forint évenkénti állandó és biztos jövedelmet. Ez alól csak az értelmiségi foglalkozású, tanult emberek kaptak felmentést, kivételes választójogot. A fentiek alapján a Kisvárdán összeírt 187 városlakó elég szép számnak mondható. Különösen azért, mert hiányoznak azok a nem-

174

zetőrök, akik a mozdítható őrsereggel valójában a honvédséghez csatlakoztak, akik szintén a módosabbakból kerültek ki. A nemzetőrök szervezésére kimondta az 1848. március 21-én összeülő megyegyűlés, hogy: "minden községben lakó becsületes jellemű azon polgárok, kiknek helyben birtokok vagy saját kézi mesterségük van, mely őket ahhoz a községhez köti, az alábbi kinevezett küldöttség összeiratván, fejükre diszjelet (kokárdát) tegyenek". Elképzelhető tehát, hogy az ő vagyoni állapotuk nem érte el a későbbi cenzust, de aktív polgárai (nemesei, diákjai, mesterei stb.) lehettek Kisvárdának. Ugyancsak kimaradtak a választásból a zsidó származásúak, illetve nem bizonyítható, hogy az iparosok, kereskedők között szereplő Kiss János milyen rangú, vallású, hiszen ilyen vezetéknevű zsidó kereskedőt már az 1828-as regnicolárisban is találhatunk, de más jellegű felmérésben ez a vezetéknév nem szerepel, csupán az 1848-as zsidóösszeírásban. Legalább egy bizonyíthatóan izraelita választó esetében már mondhatnánk, hogy a város túllépett a törvényen, de ilyenre nem találtam példát. Ugyancsak nincsenek felvéve a később a honvédséghez állók. Közülük két nevet említek, akik megtalálhatók a nemesi összeírásban. Az egyikük Somogyi Rezső, későbbi gyógyszerész. Ő nem feltétlenül volt nemesi származású, családja is gyógyszerész, sőt későbbi apósa is. Foglalkozása révén a nemességhez sorolták, de ezt külön nem jelölték. Ebben az időben fiatal diák, aki Bécsből azonnal megírja a forradalom győzelmét Kisvárdára, amit már 20.-án felolvastak a casinóban. Később nagyhírű gyógyszerész lett, a város kulturális életének egyik szervezőjévé vált.11 A másik diák honvéd Sarvay Elek, ő szintén szerepel a nemesi összeírásokban, a névjegyzékben nem. Az 1880-as években ő lett a város főbírája.12 Mindezeket csupán azért ismertettem, hogy a figyelmet felhívjam arra, miszerint a választói névjegyzéknek békésebb körülmények között, a polgári átalakulás következetes megvalósítása esetén többen is tagjai lehettek volna. A névjegyzék a felverteket öt kategóriába sorolta. Egyrészt az ingatlanuk, birtokaik révén felvettek, majd az ipart űzők és üzlettel bírók, a harmadik kategóriába az értelmi képesség szerintiek, azaz honorátiorok, a negyedikbe a jövedelmük révén felvettek és az ötödikbe a régi jog szerintiek tartoztak. Szám szerinti bontásban: Összesen 187 fő

1. kategória 13 fő

2. kategória 67 fő

3. kategória 2 fő

4. kategória 1 fő

5. kategória 104 fő

A neveket igyekeztem a rendelkezésre álló más forrásokból is azonosítani, róluk a lehető legtöbbet megtudni. Vagyoni állapotukra azonban igen nehéz használható adatot találni. Sokkal inkább korábbi jogi státusukra. Valamennyi rovat esetében elvégeztem az összevetéseket a nemesi összeírásokkal, az avatójegyzékekkel, a zsidó összeírással és időben kissé visszanyúlva az

175

1828-as regnicolárissal.13 Ez utóbbi kivételével az összeírások időben nagyon közeliek, így a névazonosságot mint valószínű lehetőséget lehetett nézni. Az 1828-as felvételtől azonban olyan nagy az időbeli távolság, amely alatt a gyermekek is felnőhettek, úgyhogy itt már figyelni kellett arra, hogy hány esetben egyezik csupán a családi név. A kategóriánkénti eredményeket röviden összefoglalva az alábbi eredményről számolhatok be: Az ingatlanuk alapján felvettek neve mellett ott áll, hogy az úrbéri tabella alapján kerültek fel, közülük az 1828-as összeírásban hatan találhatók, jogállásuk szerint colonusok, akik tehát az úrbériség eltörlésével megkapták azt a földmennyiséget, aminek révén már rendelkeztek a megfelelő cenzussal. Három névnél csak a vezetéknév egyezett, négy név két különböző összeírásban is szerepel, így az 1828-asban Juhász István egyszer zsellért, másutt jobbágyi rangúként. Nem állapítható meg ez alapján, vajon családtagokról, rokonokról vagy teljesen véletlen névazonosságról van-e szó. Varga József neve ugyancsak így fordul elő 1828-ban, de 1848-ban az ingatlannal bírók között Varga Mihály van és található még egy Varga a régi jogon felvettek között is, akit viszont Istvánnak neveznek. Ezek meglehetősen közönséges nevek, de nem kizárható az anyakönyvi adatok ismeretének hiányában az esetleges rokoni kapcsolatuk sem. Rendkívül érdekes a két egybeesést is mutató Bencsák János neve. Itt ugyanis pontosan tudjuk követni a kapcsolatot. Bencsák János 1828-ban colonus, így 1848-ban ingatlannal bíró felszabadított jobbágy. Ifjú Bencsák Jánost ugyanekkor az iparosok, üzlettel bírók között találjuk. Feltehetően nem véletlen, hogy az egyetlen választó, aki jövedelem útján került a listába, Bencsák Mihály, szintén paraszti származású, ami jogi állapotukat, foglalkozásuk szerinti helyzetüket, illetve a kapitalizálódás helyi formáját is illusztrálja. A nyolc esetben fellelhető pontos adatot kiegészíthetjük azzal, hogy a többieket vagy az 1844-es vagy az 1847-es nemesi összeírások alapján nemesi származásúaknak tudtuk, amely elsősorban a vezetéknevek egyezéséből adódik. Arról lehet ugyanis szó, hogy míg Barkóczy József bizonyítani tudta 1847-ben nemességét, felkerült az akkori nemesi conscriptioba, a többi Barkóczy azonban nem. Ezzel szemben vagyoni állapotuk nem tért el lényegesen, mert három Barkóczy ingatlana alapján érdemelte ki a választójogot. Pózner Mihály nemességét csak Fényes Elek szótárából ismerjük, a helyi összeírok nem vették fel a nemesek közé, és 1828-ban még jobbágyként szerepelt. Sokkal izgalmasabb és nehezebb feladatot jelentett az iparos-kereskedő kategória azonosítása. Az itt szereplőket nem sikerült hasonlóan jó arányban fellelni más forrásokban. A 67 választóból csak 28-at lehetett némiképpen azonosítani. Az 1828-as jegyzékben 10 esetben azonos név található, 12 esetben csupán a vezetéknév esik egybe és 6 választó nevét találjuk az avatójegyzékben. Valamennyiük neve után ott áll az észrevételek rovatban, hogy legalább egy segéddel dolgoznak. A

176

fellelhető neveket a honvédek kivételével foglalkozásuk alapján is megnézhetjük. 1 honorátior van közülük kiemelve, de Tutkovics János tényleges foglalkozására más adatot nem találtam. 8 esetben jegyeztek be colonust, 11 neve után áll, hogy inquilinus, de a zsellér név mint köztudott, itt lehet bérlő is akár. 2 esetben van subinquilinus megjelölés, ami jelenthetne ugyan házatlan zsellért is, de akkor miképp magyarázzuk, hogy üzletük, műhelyük, segédjük van. A kulcs ez esetben nem lehet az, hogy 1828-ban volt-e saját házuk vagy sem, hanem ha bérelték is, a vagyoni helyzetük ezt megengedte. Négy nevet ebből a csoportból feltétlenül kiemelendőnek tartok, Asztalos Józsefét, Málik Andrásét, Kozits Andrásét és Juhász Istvánét. Ők ugyanis az 1848-as városi elöljáróság tagjai, és a teljes elöljáróság másik két tagját is ismerjük. Teljesen véletlenszerűen állt össze a névsor. Megmaradt egy 1849. április 26-án keltezett útilevél, amelyet Svarcz Filep kisvárdai izraelita számára állítottak ki, hogy Nagykállóba, mint kisvárdai honvéd, nyilat húzni mehessen. Az aláírás: Asztalos József, a város bírája és Malik András, rendesjegyző. Hitelesíti a fentieket Virágh Ferenc 1933-as forrásközlése is, melyben a két tisztségviselő mellett említi Bartha Imre fő hitest és Kozits András hitest, mint akik a Közcsendességi Bizottmány ülésén a város rendjének fenntartására szabályzatot alkottak. Ugyancsak az ő közlése alapján tudjuk, hogy a város pénztárnoka Farkas István volt. Most már kezd felsejleni, miért szorgalmazták a polgári jogegyenlőséget, azt, hogy a megye ne csak elviekben fogadja azt el és szinte változatlan összetételben működjön tovább. A helyzet azonban mégsem ennyire egyszerű. Asztalos József helyett Asztalos János inquilinust találhatjuk az 1828-as összeírásban, és csak feltételezhetjük, hogy a fiáról van ez esetben szó. Juhász István neve már az előző kategóriánál is szerepelt, ráadásul colonus és inquilinus is viseli. Vajon melyikőjük került 1848-ban az ipart űzők közé? Feltehetően nem a colonus, Malik András az egyedüli, aki kétszer szerepel a névjegyzékben. Felvették ugyan régi jogon (98-as sorszámmal) és ugyancsak szerepel a 146-dikként az ipart űzők, az üzlettel bírók között is, de kimaradt mindkét nemesi összeírásból. Nem kizárt, hogy jegyzősége, írástudása már korábban is a város vezetői közé sorolta és ezért írták a régi jogon felvettek közé. Azt azonban már nem sikerült megbecsülni, miért olvasható a neve (ha egyáltalán ugyanarról a személyről és nem családtagjáról, rokonáról van szó) a második kategóriában. Található viszont egy Malik István a honvédnek álltak között, aki 19 éves katolikus és oskolákat végzett. Újból egy nyitott, kategóriákat átlépő családot tételezhetünk fel a névből. Farkas István mindkét nemesi összeírásban olvasható, de nem volt ritka a zsidó származásúak között sem ez a név. Barta Imre egyetlen általam átnézett összeírásban sem szerepel, de található Berta Imre a második kategóriában, valamint az avatójegyzékben Berta István református csizmadia, aki lehetett a föhites fia. A többszöri átírás, a "nyomda ördöge" megenged egy ilyen elírást. Összeáll tehát a városi vezetők szűk testülete,

177

zömében az árutermelésben, a kereskedésben részt vevőkből, akik azonban nem csak ezt a társadalmi csoportot, hanem a cenzust adni tudók közül másokat is érintőlegesen képviselnek. Az értelmiség megítélésében, besorolásában meglehetősen bizonytalanok az összeírok, külön csak két tanítót említenek, de a nemesek között többekről is bebizonyosodott, hogy végzettségük szerint ott is jelölhették volna őket. Tulajdonképpen ennyiből érthető lehetne, hogy miért szorgalmazta Kisvárda önmaga városi rangját, méghozzá tökéletes jogi indoklással, aminek ismertetésére itt nem térek ki. A választmányba küldött két jelölt neve csupán a levél külsején szerepel, ami szintén nagyon érdekes. Közülük Szunyogh Rudolf lemondott, és helyébe Liszkay (István) református lelkész került, a másik küldött pedig Hrabovszky Rudolf (János) volt. (A zárójelben szereplő keresztneveket az 1844-es nemesi összeírásból vettem át.) Az 1847-esben már nem szerepelt a lelkész, de Hrabovszky Rudolf igen, így nemesi jogállásukat mindenképp bizonyítottnak tekinthetjük. Egyáltalán nem szerepel a vizsgált listákban a Szunyogh név, noha a kisvárdai urbárium és Fényes Elek említi a birtokosok között. A Szunyogh családnak azonban több helyen volt birtoka, így előfordulhatott, hogy részbirtoka alapján felkérte a város a másutt lakó Szunyogh Rudolfot, - aki talán tudva, hogy a megyei bizottmány nem ad helyt a kérésnek - nem vállalta a megbízást. A Hrabovszkyakról is sikerült többet kideríteni a puszta névazonosításnál.14 Nevezetesen azt, hogy egy generációval később két Hrabovszky utódról tudjuk, milyen közel kerültek a joggyakorlathoz. Az 1895-ös mezőgazdasági statisztika a második legtöbb földön gazdálkodónak tünteti fel Hrabovszky Rudolf kisvárdai ügyvédet, aki feltehetően megegyezik a választmányba küldött Hrabovszkyval. Másrészt a Magyarország és Külföld című folyóirat 1898. 4-5. száma képet közöl Rézler Györgyné, született Hrabovszky Corneliáról, mint aki a sikeres kisvárdai ügyvéd feleségeként maga is aktív társadalmi életet él, a kisvárdai nőegylet társelnöknője. Szerencsére fényképet is közölnek Rézlernéről és ebből látszik, hogy leánya lehet az 1848-as küldöttnek. Az anyakönyvi hitelesítést nem pótolja ez a bizonyítás, de újabb kérdések felvetésére sarkall. Például, hogy vajon Hrabovszkyt jogi jártassága és nemessége miatt vagy más okból választották, illetve milyen volt Kisvárda nemessége, mi magyarázza, hogy a város vezetésében ilyen jól megosztották a szerepeket. A vezetést adó városi elöljáróság és a küldöttek együttesen kilenc nevet jelentenek. Ebből kizárhatjuk az időközben lemondott Szunyoghot, aki nemes ugyan, de nem játszott szerepet a város további életében. így marad három nemesi származású és négy polgári renden lévő, akik közül egy bizonyítottan jobbágyi származású (Kozits), a másik három a zsellérséghez soroltatott 1828-ban, de ezen bármely polgári foglalkozást is érthe-

178

tünk és köztes helyzetű a jegyző Málik, akit régi jogon és megélhetési módja alapján polgárként és nemesként is felvettek. Ezek után érdemes a nagyszámú régi jogon választók táborát is nagyító alá venni. Először a három lista adatai nagyságuk alapján: a legnépesebb az 1844-es öszszeírás (109 fő), az 1847-es már jóval kevesebb nemest említ (78 főt), de mindkettőből hiányoznak az úrbéres földdel rendelkezők. Valószínűsíthető, hogy csak a bent élőket, tehát a valóságosan Kisvárdán tartózkodókat írták össze. E két összeírás egybevetését már korábban elvégeztem, csupán annyit jegyzek meg, hogy élhettek továbbra is annyian a városban 1847-ben, mint 1844-ben, de nemességüket nem tudták kellően bizonyítani. 1848-ban a régi jogon felvettek száma újból magas, 104 fó. Ezeket az adatokat egymásra vetítve előbb azt nézzük, hányan találhatóak, illetve hányan maradtak ki a nemesi összeírásokból. 25-en úgy lettek régi jogon választók, hogy nemesi összeírásban egyáltalán nem szerepelnek. Néhányan biztos, hogy nemesek, de nem lehettek kisvárdaiak korábban, illetve nemesi nevük gyakori a Rétközben. Őket egészíti ki a lelkész, ügyvéd, jegyző, tehát ide vették az értelmiségeiket is. Az összeírtakból nem található meg 8-8 személy 1844ben illetve 1847-ben. Ezek természetesen nem ugyanazok. Sőt, a szűkített későbbi összeírás szinte feleletet ad az előző hiányosságaira, mivel ott szinte mindegyik név előtt ott áll, hogy ifjú, tehát az időközben nagykorúvá váló ifjak nem is szerepelhettek. Roppant izgalmas lenne az adatokat részletezni, hiszen van olyan nemesi jogon felvett, akit 1828-ban az inquilinusok között találunk, és akad, akinek névrokonai a jobbágyok között szerepelnek. Még elgondolkoztatóbb azonban az, hogy milyen sokan nem kerültek be a választók közé. Az 1844-es összeírásból 41-et hiába keresünk a nevek között, míg az 1847-esből 9 név nincs átvezetve. Igaz, van kilenc olyan eset, amikor a vezetéknevek megegyeznek, és már jeleztem, hogy a tanítókat sem egységesen sorolták be a két évben, de a tényleges hiányt az adja, hogy nem szerepelnek a névsorban a honvédek és feltehetően a nemzetőröknek jelentkezők sem. A különbözet és eltérés másik valószínűsíthető magyarázata az lehet, amit csak az anyakönyvekkel, tagosítási iratokkal, esetleges hagyatéki iratokkal és a későbbi választói, virilis jegyzékekkel lehetne alátámasztani, hogy 1848-ban a régi jogon felvettektől is megkövetelték a cenzust. Az összeírok előtt ott volt az 1847-es összeírás, hiszen szinte egyezik itt-ott a sorszám is, de például az utolsó 15 bejegyzettnek az összeírásból ismert nemesi múltjáról nem tudnak. Vagyis míg 1847-ben nem a vagyoni helyzet, hanem a nemesi származás szorult bizonyításra (bár ez sem tisztázott, hogy egymást igazolták-e vagy minden esetben fel tudtak mutatni írásos bizonyítékot is), de a választáskor, aki a cenzusnak megfelelő vagyonnal bírt, telkén maga gazdálkodott, kertészkedett, tehát feltehetően az őstermelésből, árutermelésből szerzett megélhetést és magát nemesnek mondta, ide íródott. így annak ellenére, hogy a választásra jogosultak 55 %-a régi jogon kérte magát jegyeztetni,

179

a következő korszakot már mint polgár várta, aszerint kívánt új egzisztenciát alapítani, fejleszteni. Erről a korról azonban már egy másik dolgozatnak kell szólnia. Jegyzetek 1

Makay László a Kisvárdai Vármúzeum Kiadványai sorozatban jelentette meg a város középkori történetét. Ács Zoltán pedig a Tanulmányok Kisvárda történetéből című 1983-ban megjelent kötet szerkesztője, amelyben Orosz István a mezővárosi fejlődésről, Makay László a kapitalista kori fejlődésről, magam pedig az 1848-as eseményekről írtam. 1848-ból elsősorban a városi jogállást és a megyéhez írott levél elemzését emelem ki. 2 A felhasznált közlések a Felső-Szabolcs című lap 1933-as évfolyamában (14. évf. 46. szám, november 16-án) jelentek meg. Virágh Ferenc hagyatékát a Vármúzeum szintén Ács Zoltán szerkesztésébenjelentette meg (Nyíregyháza, 1981). 3 A dolgozatban felhasznált összeírásokat egyszer jelölöm jegyzetben, később csak a kiegészítő források adatait közlöm a levéltári jelzetekkel. Valamennyi dokumentum a Szabolcs-Szatmár megyei Levéltárban (SzSzmL) található. - IV. A. 1. 45. cs. 268. d. 1848. (a kisvárdai adatgyűjtés 1844-ben történt, nemesi összeírás) - IV. A. 1. 47. cs. 1387. d. 1847. (a kisvárdai adatgyűjtés 1844-ben történt, nemesi összeírás) - TV. B. 1. 104. 1848. 1. cs. (választ.névjegyzék, nemzetőrségi és újoncozási iratok jegyzékek) - IV. B. 103. 1848. 1. 2. doboz (választási névjegyzék, nemzetőrségi és újoncozási iratokjegyzékek) - 1B. 109. 1848. Zsidóösszeírás. 4 Megjelentek a Rendi társadalom-polgári társadalom 2. kötetében. Elhangzottak a gyulai konferencián 1987-ben. 5 Gyimesi Sándor: Község és közösség szétválása és a város, mint funkciók központja In: Paraszti társadalom és műveltség a XVHI-XIX. században IV. köt. Szolnok 1974. 6 Pa első magyarországi népszámlálás 1784-1787 szerk. Danyi Dezső és Dávid Zoltán Bp. 1960. 7 Fényes Elek: Magyarországnak 's á hozzákapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geográfiai tekintetben Pest 1839. Szabolcs megyéről 208-237. p. Uő.: Magyarország geográfiai szótára Pest 1839. 8 IV. A. l/g. Fasc. 13. N. 58. Investigatio... 9 IV. A. 1. Fasc. 68. N. 2132. 1767. Zsidóösszeírás; IV. A. 1. Fasc. 68. N. 2184, 1767. Zsidóöszszeírás; IV. A. 1. Fasc. 35. N. 92. 1785. Zsidóösszeírás. 10 IV. A. 1. Fasc. 16. N. 1289. 1816. 11 Megyénk híres gyógyszerészei In: Orvostörténeti értekezések Szabolcs-Szatmárból Historica Medica 1. köt. Nyíregyháza 1987. 12 A megyei levéltár V. B. 347-es fondja Kisvárda iratait őrzi, a képviselőtestületi jegyzőkönyvben folyamatosan szerepel Sarvay Elek mint főbíró. 13 IV. A. 7. 1828. 10. köt. 14 IV. B. 102. 48. cs. 648. d.

180

GYÁM GÁBOR: ELKÜLÖNÜLÉS ÉS EGYSÉGESÜLÉS SZEGREGÁCIÓ ÉS EGYESÜLETEK A DUALIZMUS KORI VÁSÁRHELYEN A társadalom felépítését elsődlegesen gazdaságszerkezeti viszonyok alakítják. A tulajdon, a jövedelem és a foglalkozás szerinti egyéni és csoport státuszok hierarchiáját tovább árnyalják, némileg még át is rendezhetik a tekintélyi vagy presztízs viszonylatok. A magyar társadalom 19-20. századi történetéből is közismert jelenség, hogy vagyonosság és magas társadalmi megbecsültség (nagyfokú presztízs) nem mindig jár együtt. A gyorsan mobilizálódó zsidó közép- és nagypolgárság társadalmi tekintély dolgában rosszabbul áll, mint a gazdaságilag hanyatló vagy már le is hanyatlott "történelmi" középosztály. Vagy: a parasztság vagyonosabb felső rétege sem élvez 1848-1945 között olyan fokú társadalmi tekintélyt, mint a kevésbé vagyonos városi - alkalmazotti - kis- és középpolgárság. És a példák még szaporíthatok lennének. A szűken ökonómiai meghatározottságoktól oldódó presztízshierarchia külső, jól megragadható kifejeződése a helyi, városi társadalom sajátos térbeli megszerveződésének, valamint a társas érintkezés intézményes rendjének. Azok a tények, amelyek arról tudósítanak, hogy ki kinek a szomszédságában választ lakhelyet, adott település melyik részében igyekszik lakáshoz jutni, valamint, hogy kikkel és milyen formában tart fenn intézményes (formális) illetve informális kapcsolatot mind-mind ugyanarra vetnek fényt: a társadalmi tekintély egyenlőtlen eloszlására és a közösség belőle fakadó "második" rétegződésére. Adott helyi (falusi, városi) társdalom nagyságától és belső differenciáltságától függően ölthetnek markáns jelleget a lakóhelyi elkülönülés, a szegregáció jelenségei és azokat mintegy kiegészítve, nemegyszer ellensúlyozva szilárdulhatnak meg a formális alapokon nyugvó társas kapcsolatok. Egészen természetes, hogy a nagyvárosi fejlődés élezi ki a legnyilvánvalóbban az egyes társadalmi csoportok térbeli elkülönülését és azon sem lehet csodálkozni, hogy itt, e jellegzetesen tömegtársadalmakban válik igazán égetővé a nyilvános érintkezés lehetőségének formalizálása és szervezése. Amíg az utóbbi kifejezetten akaratlagos és tudatos cselekvést feltételez, addig a szegregálódás folyamata nem szükségképpen valósul meg tervezett módon. Bár tény, hogy a modem várostervezés múlt század közepi első jelentkezései (Párizs, Bécs) a városi infrastruktúra modernizálásának szándéka mellett a társadalom felső és alsó rétegei közti térbeli távolság növelését is ambicionálták.

181

De hogyan alakultak a társadalmi térviszonyok és a társas kapcsolatok egy nagyvárosi nagyságrendtől és gazdasági-szociális szerkezettől igencsak különböző alföldi mezővárosban. Erre a kérdésre keressük a feleletet Vásárhely példáján. Társadalom a térben Mielőtt megpróbálnánk térbelileg is elhelyezni a város egyes rétegeit, elengedhetetlen néhány szóban vázolni a város jellegzetes településmorfológiai felépítését. Vásárhely településszerkezetét - épp mezővárosi voltából következően - háromosztatúsággal írhatjuk le. A városmagot és az urbanizált belső övezetet falusias településgyűrű övezte. A városmagtól eltávolodva mind rusztikusabb jelleget ölt ez az övezet, amely részben már a lakó- és a munkahelyet is egyesítette. Hiszen a lakóház telke gazdasági udvar is egyúttal (istállókkal, górékkal, különféle jószágokkal). Ez irányba hatott továbbá az is, hogy a belső legelőn lévő, ún. nyomási földeket a városból, a város ezen falusias részeiből művelték meg. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a Nyomáson nem indult meg a tanyasodás.1 A legkülső és kiterjedésére a legnagyobb kerületű települési zónának a tanyavilágot tekinthetjük. A tanya a tárgyalt korban már állandóan lakott hely és mint ilyen, teljes értékűen eggyé szervezi a lak- és a munkahelyet. Amin az sem változtat, hogy kik lakják a tanyát, hiszen ebből a szempontból mellékes, hogy a módosabb parasztgazdák - akik foként az idősebb generációkhoz tartoznak - már állandó jelleggel bent a városban éltek és tanyáikat családtagjaiknak (fiúknak és családjának) vagy/és fizetett bérmunkásoknak (cselédeknek, a bérestanyásnak), netán bérlőknek engedték át huzamos használatra. Az ekként óriásivá tágult, ám közigazgatásilag és persze gazdasági-társadalmi tekintetben is egységes mezővárosi település belső városias magja sűrítette magába szinte az összes városi funkciót.2 Itt kaptak ugyanis helyet a közösség életét szabályozó-irányító-felügyelő közhatalmi szervezetek székhelyei éppúgy, mint a hatalom közvetlen élvezőinek és gyakorlóinak az otthonai. És természetesen ide koncentrálódott a központi szerepköröket betöltő, nem kifejezetten hatalmi irányultságú intézmények döntő része is (középiskola, kórház, szálloda). A belváros alakja leginkább egy időnként elvékonyodó (egyetlen utcányi), időnként megvastagodó (több utcányivá szélesedő) kígyóhoz hasonlatos. Középponti tengelyét három - terekkel összekötött - utca alkotta; a Zrínyi, az Andrássy (ma Lenin) és a Kállay (ma Bajcsy-Zsilinszky) utca. Az 1890-ben bevezetett kerületi beosztás szerint az I. és IV. kerület alkotta a belvárost,3 illetve előkelőbb utcaként említhető még a fő térből induló Szentesi (ma Szántó Kovács János) utca felső szakasza, valamint a János (ma November 7.) térből induló Bercsényi utca.

182

A belváros lakótársadalmának jellegadó törzsét a legvagyonosabbakból álló helyi elit adta. 1888-ban és 1908-ban pl. az érintett városrészbenlakott az első 120 virilis 2/3-a, sőt 1915-ben a 3/4-e.4 A virilisek egyes csoportjai viszont eltérő mértékben voltak jelen a belvárosban. A tízes éveket megelőzően a virilis földtulajdonosok közel fele nem a belvárosban lakott! A soron következő néhány évben, akár nagyobb mérvű beköltözés (esetleg belvárosi lakásépítés), akár a már korábban is belvárosi illetőségű virilisek jelentékeny földvásárlásai nyomán a nem belvárosi lakóhelyű virilis földtulajdonosok részaránya a korábbinak a felére esett vissza. A belvárosban igazi otthonra az értelmiségi és tisztviselői elit (virilis réteg) talált: 1888-ban e csoportok 70 %-a, 1908-ban és 1915-ben pedig már 85-90 %-a ide koncentrálódott. A különféle - egyébként gyér számú - vállalkozó virilis - kategóriák belvárosi illetősége szinte teljes körű: 1888-ban és 1915-ben 92-95 %-uk, és 1908-ban is a 3/4-űk lakott az I. és a IV. kerület utcáiban. Megállapítható tehát, hogy a helybeni legmagasabb társadalmi státus szorosan összefüggött a belvárosi lakóhelyi léttel. Persze nem mindig és mindenhol állt fenn ez az összefüggés. A gazdálkodó (akár még jómódú, s nemegyszer értelmiségi képzettségű (akik különösen ügyvédek, orvosok) egzisztenciák közül egyesek távol tartották magukat a belvárostól, aminek oka gazdálkodó életformájukban keresendő. Ennek a csoportnak a lakóháza megőrzi az istállóval és egyéb gazdasági épületekkel való szoros térbeli kapcsolatát. A belváros néhány utcájának tisztán polgári foglalkozású vagy kétségkívül polgári életvezetésű, "urizáló" birtokos lakói viszont az iménti - falusias - háztípus egy "urbanizáltabb" vállfaját, illetve ritkább esetben valódi városi házakat tartanak fenn. Helyenként már szakít a leggyakoribb háztípussal, amely a telek utcai vonalával párhuzamosan épített és szárazbejárattal (nagykapuval) ellátott földszintes kőépületnek felel meg. A belváros ezen szociálisan magasabb szintjét tehát külső megjelenésbéli jegyek is aláhúzzák. Ez a város legvárosiasabb kinézetű része. Itt találjuk a legnagyobb, polgári igényű, infrastruktúrával legjobban ellátott lakásokat. Ami közmű egyáltalán létesül ekkor a városban, annak áldását is elsősorban ezen utcák lakói élvezhetik, így pl. az utcai villanyvilágítást 1900-tól kezdődően.5 De lépjünk eggyel alacsonyabb szintre, megvizsgálván, hogy a város nagy számú kispolgári népessége számára hol jutott tér. Amíg az elit esetében a virilisjegyzékek lakhely adataira támaszkodhattunk, addig ez utóbbi népességre vonatkozóan a választói névjegyzékek állnak rendelkezésünkre.6 Az egyszerűen csak választópolgároknak nevezett helyi társadalom igen egyenletesen szóródott széjjel a város nyolc kerülete és a tanyavilág között. Változik a kép, ha a választópolgárság egyes jellegzetes csoportjait tekintjük. A földtulajdonosok zömmel a külterületeken és a tanyákon éltek, ám az iparosok, a különféle kisvállalkozók és főként az értelmiségi-tisztviselői csoportok a város központja, kivált a belváros irányába gravitál-

183

tak. 1895-ben a választójogosult földtulajdonosok (gazdák) több mint negyede volt tanyai lakos, a többi része szétszóródott a többi kerületben (kivéve az I. kerületet). Idővel növekvő hányaduk került ki az V. kerület (a Csúcs) és a VI. kerület (Susán) lakosaiból: 1895-ben még alig 1/5-ük, néhány évtizeddel utóbb viszont már közel a harmaduk tartozott e két kerület népességéhez. Az I. és a IV. kerület, a belváros pedig teljes egészében a polgári középrétegek tömörülési helye. 1895-ben a középparasztság mindössze 4,9 %-a található a TV. kerületben és 7,1 %-a az I. kerületben, arányuk a többi városrészben egyébként egyenletesen 10 % körüli. A belváros lakótársadalmán belüli hányaduk is messze elmaradt a többi kerületen belüli részesedésüktől: az utóbbiakban (1895-ben) a választópolgárok 9/10-e a földtulajdonos, addig a IV. kerületben a megfelelő arány csak 41,5 %, és az I. kerületben is mindössze 65,3 %. Ezzel szemben - az 1890-es években - az értelmiség és tisztviselők alkotta választópolgárság 3/4-e, a századelőn a 2/3-a a belvárosban lakott. Továbbá, a IV. kerület tömörítette a század végén a jómódú iparosok közel felét (a két belvárosi kerület a 2/3-ukat) és a vállalkozók valamivel több mint a felét. Ám ezt követő két évtizedben a belváros társadalma folytonosan töltődött felföldtulajdonosokkal,aminek eredményeként főleg a IV. kerület számottevően veszített az értelmiségi-tisztviselői elemekre gyakorolt korábbi vonzerejéből. De más választópolgári rétegek is teret vesztettek itt a századelőn. Elsőrendűen a IV. kerület népességének a társadalmi átalakulása nyomán maga a belváros is egységesebb arculatot nyert, két kerületének a lakótársadalma mindinkább hasonlóvá vált egymáshoz. Az iparosok, a választópolgárság eme jellegzetes csoportja is erősen mozgásban volt a századforduló évtizedeiben, hiszen a II., az V. és a VI. kerület a választójogosult iparosok már közel felének adott otthont a századelőn, jóllehet akár egy évtizeddel korábban is legföljebb az ötödük lakott itt. Egészében az állapítható meg, hogy e réteg zöme a II. és kivált a IV. kerületben koncentrálódott. Az értelmiség és a tisztviselő társadalom bár csökkenő mértékben képviseltette magát a belváros lakóközösségében, többnyire együttmaradt, és máshol nem alakított ki hasonlóan tömör települési tömböt. Az igen gyér számú vállalkozói kategória utánpótlását ugyanakkor olyanokból nyerte, akik eredendően nem a belvárosban laktak. Jellegzetes esete ennek a malomtulajdonos, aki városszéli malma közelében élt. A proletár és félproletár tömegek térbeli eloszlásáról - az iménti népességcsoportokéhoz fogható - pontos, részletes adatok nem állnak rendelkezésünkre. A velük kapcsolatban felvázolható kép lényege, hogy ők azok, akik szinte maradéktalanul kiszorulnak az urbanizált városmagból és a falusias külső kerületekben, illetve a tanyákon lelnek otthonra. Az utóbbiak tábora viszonylag pontosabban körvonalazható: gazdacselédek, házicselédek, akik között talán a többséget a még nem

184

házas fiatal évjáratúak alkotják. A már házas és inkább napszám munkára orientálódó agrárproletárok ugyanakkor a VI. kerületben (Susán), a III. kerületben és a VIII. kerületben alkotnak masszív települési egységet. Tabán és Újváros egyúttal fő fészkei a század végi agrárszocialista szervezkedéseknek. Aligha véletlen tehát, hogy a századforduló és a századelő államsegéllyel is támogatott munkáslakásépítő akciói nyomán épp itt, ezekben a kerületekben (Pál utca, Észak utca) épülnek új lakások a mezőgazdasági munkásoknak.7 Bizonyos mérvű proletárszegregáció nyomaira bukkanunk az V. és a VI. kerület határvonalában, a Kutasi út külső szakaszán épült téglagyári munkáslakótelep jóvoltából.8 Ezek után sem világos azonban, hogy magán a munkásnépességen belül kialakultak-e sajátos lakóhelyi elkülönülési tendenciák és melyek voltak ezek. E kérdésekre csak elmélyült helyi kutatások adhatnak választ. A társadalom térszerkezete azonban nemcsak a jövedelmi-foglalkozási státuszhelyzet függvényében alakul és alakult át, de kifejeződött benne (illetve maga is alakítóan hatott vissza) a népesség etnikai vagy vallási megosztottságára. Igaz, Vásárhely társadalma mind etnikailag, mind felekezetileg messzemenően differenciálatlan, helyesebben egyöntetű, viszont a kétségkívül itt is előforduló nem református és nem magyar népelemek korántsem olvadtak bele nyomtalanul a többségi társadalomba. Sőt még fokozódott is elszigeteltségük, a többségi társadalomtól történő egyértelmű térbeli elhatárolódásuk mértéke. Igazán markáns szegregáció alkalmasint épp ott alakult ki, ahol az eltérő kultúrájú, nyelvű, vallású, életmódú kisebbség számbeli jelentéktelensége okán is integrálhatatlannak bizonyult. így felekezeti csoportok esetében elsősorban nem a népesebb katolikus felekezet törekedett zárt települési góc kialakítására, bár erre is utalnak szórvány jelek a IV. kerületen belül. Sokkal tisztábban jelentkezett ez az irányultság mindenekelőtt az unitáriusok és az izraelita vallású zsidóság körében, amelyek (talán nem is véletlenül) egymás közvetlen szomszédságában, a vásártér (1899-től Gr. Csáky Albin tér) környékén teremtettek maguknak kisebb "enklávét".9 A társadalom alatti létbe kényszerült cigányság térbeli elkülönülése a leghiánytalanabb. Amíg ugyanis a zsidóság néhány, elsősorban vagyonos tagja a belvárosba húzódásával lazított a népcsoport területi zártságán, addig a cigányság szinte gettószerűen elvált a többségi társadalomtól. Felső rétege a zenészek, piaci alkuszok és kupecek csoportja az V. kerületben a Jegenye (ma Béla cigány) utca környékén tömörült. Nagyobb hányaduk, akik talán részben még vándorló életmódot is folytattak, a városszéli, pl. a VIII. kerület végi putriközösségek lakóiként maradtak kívül Vásárhely társadalmán. Végére maradt a kérdés: milyen mérvű volt tehát az egyes rétegek lakóhelyi elkülönülése Vásárhelyen, beszélhetünk-e végletes szegregációval jellemezhető térbeli szerveződésről és egyáltalán; hogyan értékeljük magát a jelenséget. Megnyug-

185

tató felelet ma egyik kérdésre sem adható, mivel: 1. nincs a kutatás abban a helyzetben, hogy a teljes népesség topográfiai azonosítását akár egyetlen időpontra vonatkozóan is elvégezhesse. így lehetetlen pl. kimutatni, hogy egy-egy városrész, kerület teljes lakótársadalma hogyan rétegződött, kikből tevődött össze. Ilyen adatok hiányában a szegregáció mértékének kifejezésére szolgáló matematikai-statisztikai eljárások alkalmazásának sincs létjogosultsága. 2. Jó-e a lakóhelyi elkülönülés vagy negatív jelenség? Jóllehet a kutatónak nem kötelessége a vizsgált társadalmi jelenségek ilyen közvetlen értékelése, az aligha kétséges, hogy szinte minden társadalomkutató burkoltan érvényesít a feldolgozás, az elemzés közben efféle értékszempontokat. A szegregációval szemben a társadalomkutatás hagyományosan elítélő véleményt szokott alkotni, magát a tényt normatíve kedvezőtlennek tartván és a korrigálására téve javaslatokat. Van azonban olyan (kisebbségi) megítélés is, amely épp ellenkezőleg, kívánatosnak tartja, hogy az egyébként tényleges vagyoni, jövedelmi, értékrendbeli, kulturális, társadalmi különbségek a megfelelő mértékben térbelileg is kifejezést nyerjenek. E felfogás szerint az élet különféle összetevői épp így és ezáltal kerülnek egymással összhangba, egyébként feszültségeket és konfliktusokat szülnek.10 A kérdés persze nehezen eldönthető. Történetileg nézve talán az a szempont érdemelhet komolyabb mérlegelést, hogy a lakóhelyi elkülönülés mennyire és hogyan járulhatott hozzá a (szomszédsági) közösségi tér létrejöttéhez. Azaz: miközben a szegregáció elválaszt, mennyiben integrál is egyúttal. Pontosan ezt az integratív szerepkört tölti be az egyesületi élet, amely helyenként kiegészíti és bázisként előfeltételezi a belsőleg összetartó lakóhelyi közösséget; máshol viszont épp összeköti, egymással kapcsolatba hozza a térbelileg egymástól távol került embereket. Az egyleti élet keresztmetszete A társadalmi kapcsolatok itt vizsgált kereteit a formálisan szerveződő olvasókörök és egyesületek jelentik. Rendeltetésük az azonos társadalmi állásúak vagy foglalkozásúak, vallásúak, egyazon szakmai testület körén belüliek gyakori és rendszeres személyes kapcsolattartásának a biztosítása és ezzel közösséggé kovácsolása. A dualizmus korában különösen élénk országunkban az egyleti élet,11 melynek Vásárhelyi történetéről ráadásul különösen alapos ismeretekkel rendelkezünk.12 Célom nem az egyesületek átfogó bemutatása, hanem társadalomtörténeti rendszerbe állítása. Az 1870-es évek elejétől a tízes évekig bezáróan összesen 126 egylet alakult a városban, a korábbi alapításúakkal együtt számuk 150-re szökik fel. Természetesen mindig több egyesületet alapítottak, mint ahány ténylegesen működött egy

186

adott időben: 1871-1910 között pl. 111 egyesület alakult, ám 1908-ban közülük csupán 89 működött. Az alapítások zöme a századforduló évtizedeire esett: 1891 és 1911 között jött létre 80 (!) egyesület, de ezek 1/3-a a kilencvenes évek első feléhez kötődik. A sok egyletalapítás mindenekelőtt a parasztkörök és a földmunkásegyletek spontán, felső egyházi vagy állami hatóságoktól független szaporodásával függött össze. Minden második egylet így keletkezett. Jóval kisebb méreteket öltött a mezőgazdaságon kívüli (egyébként is csekély számú) munkásság (akikhez 16 egylet-alapítás fűződik) és a felső- és középrétegek ilyen irányú aktivitása. Az utóbbiak 9 egylet alapítására szánták rá magukat a vizsgált korban. Ezekhez járultak a különböző dalárdák (5), ifjúsági egyletek (7), a felekezeti fogantatású nőegyletek (3) és az egyházi körök (5). Az agrárkörök és aföldmunkásegyleteknemcsak számukkal, de tagságuk nagyságrendjével, vonzáskörükkel is kimagaslottak a mezőnyből. A paraszti olvasóköri mozgalom országosan, de városunkban is a kiegyezés körüli években lendült mozgásba. A helyi szegényparasztság 1866. évi mozgolódása és az 1868-as alföldi parasztmozgalom sodrában, az utóbbi kezdeményezésére életre hívott paraszti olvasókörök mintájára 1869-ben alakult a Hódmezővásárhelyi Első Olvasó Népkör. A 48-as függetlenségi eszme és a szegényparasztság szociális elégedetlensége ötvöződött eggyé a kör létrejöttével. A kifejezetten politikai tevékenység utóbb kiegészült az önművelés, a tanulás és az olvasás szorgalmazásával. Az Első Olvasó Népkör szervezeti felépítésében éppúgy, mint politikai és kulturális orientációjával a mintát jelentette a későbbi egyletalapítóknak.13 1920-ig 81 paraszt- és földmunkás szervezet létrejöttéről tudunk, ebből 47-et vagy a kilencvenes évek első felében vagy a századelőn létesítettek. Az egyes egyletek között - a vonzáskört tekintve roppant különbségek lehettek. A 37 városi (nem tanyán működő) agrárkörből 21nek ismerjük a valamikori (egyszeri) taglétszámát. E szerint: közel 5 ezer fő tartozott e szervezetekhez. A tanyai parasztkörök sorából csak 14 taglétszám adata ismert egy-egy évből. E 14 szervezethez 700-750 tag tartozott. A parasztkörökön belül a szegényparasztok és földmunkások szervezetei bizonyultak a legvirulensebbeknek: időszakunkban 15-17 a kifejezetten agrárszocialista körök száma. A századforduló nemcsak az agrárszocialista egyletalapítások kiugró számával, hanem a körök vonzásának a megsokszorozódásával is figyelmet érdemel. Az Általános Munkás Olvasó Egylet, melynek egy időben Szántó Kovács János állt az élén, s amely 1891-ben alakult, a kilencvenes évek közepén 1747 tagot tudhatott maga mögött. A Földmívelő Munkás Egylet ugyanekkor, tehát megalapításakor 400 tagot számlált, a Hódmezővásárhelyi Földmunkások Önképző Egylete pedig (alakult 1902-ben) a századelőn 500 fos tagsággal működött. Ezek csak a legjelentősebb ilyen típusú egyesületek a jelzett évtizedekben.

187

Az agrárproletár egyletek és körök valójában mintegy pártszervként funkcionáltak: politikai mobilizációra és felvilágosításra, propagandára egyaránt jól felhasználhatónak bizonyultak. A tanyai agrárköröket kevésbé jellemezte a politikai célzatosság. A tanyavilágban szétszórtan, egymástól elszigetelten élő népesség életében az olvasókörök jelentették a társas érintkezés, a kulturális igények kielégítésének (újságok, könyvek) és a szórakozásnak szinte az egyedüli lehetőségét. A tanyai körök társadalmi hatóköre is más volt, mint a városi parasztköröké. Az utóbbiak élesebben kötődtek egyes rétegekhez, a tanyaiak viszont inkább voltak nyitottak egyszerre több gazdaréteg felé is, bár a cselédek előtt gyakorlatilag zárva maradtak.14 Az ipari, jobbadán kisipari munkásság későn, az 1890-es évtizedben fogott először egyletalapításba. Az első körök önsegélyző szervezetek voltak és ez a munkásréteg mindvégig szakmai keretekben fejtett ki egyesületi tevékenységet. A jelentősebb szervezetek közül megemlíthetjük az 1893-ban alakult Ács és Kőmívessegédek Önképző Egyletét, amely az 1893-as 59 fos tagságát 1902-ig 230-ra növelte. Vagy említhető az 1904-ben alapított Magyarországi Famunkások Központi Szakszervezetének helyi csoportja, melynek az alapítás évében (1904) 127 tagja volt. A harcos agrárszocialista szervezetekhez képest a kisipari munkások (segédek) szervezeteiben szinte nyomát sem találjuk a politikai szándékoknak; a tevékenység homlokterében ez utóbbiaknál a szakszervezeti-érdekvédelmi és a kulturális-művelődési munka állt. Jellemző, hogy említést érdemlő politikai agitációt csak a cipész és a századelőn néhány sztrájkot megszervező építőmunkás egylet fejtett ki. A középrétegek és a helyi elit egyesületi és társasélete korántsem volt olyan élénk, mint az alsóbb rétegeké. A legmagasabb presztízsűek az 1860-ban újraalapított Kaszinó Egyletbe tömörültek. Ugyanakkor sokatmondó tény, miszerint a századfordulón épített Zrínyi utcai székházban székelő Kaszinó tagjainak száma idővel egyre apad: az 1875-ben még 220 fos tagságot felsorakoztató szervezet tagjainak száma a kilencvenes évtized derekán már csak 180. Miként a vásárhelyi egyletek történetének monográfusa megjegyzi: "Az egyesületi élet a más kaszinókból ismert keretek közt folyt itt is, azzal a különbséggel, hogy Vásárhelyen a dzsentri réteg szinte teljesen hiányzott, s így jórészt csak bizonyos külsőségekben utánozták a dzsentri kaszinókat."15 A Kaszinótól eltekintve a többi - tagjaikat a középrétegekből és a helyi elitből toborzó - kör mindegyike foglalkozási-szakmai keretben szerveződött. Áz 1897ben alakult Hódmezővásárhelyi Gazdasági Egyesület bázisa a gazdag- és középparasztság. Taglétszáma nyomán jelentős szervezetnek hihetnénk (1883-ban 421, tíz évvel később 561 tagjainak száma), ám a tényleges egyleti élet meglehetősen pangó, csak kevesen járnak rendszeresen az egyesületbe. Mindenekelőtt szakmai pro-

188

fiija volt a szervezetnek, tanfolyamokat, előadásokat, bemutatókat szervezett a paraszti gazdálkodás modernizálását elősegítendő, sőt ennek érdekében még egy füzetsorozat megjelentetésére is vállalkozott. Ugyanez áll az 1867-ben létesített Iparegyletre is. A kifejezetten szakmai tevékenységet kultiváló szervezet, amely 1878-ban 301, 1893-ban pedig csak 227 tagot számlált, idővel kizárólag a mestereknek adott bebocsáttatást. Ezek az egyesületek, amelyek nem tömöritették egy szakma összes művelőjét, nem igazán tölthették be az azonos foglalkozásúak integrálásának feladatkörét. Erre sokkal inkább megfelelőnek tűnt az érdekvédelmi és hatósági-felügyeleti joggal is felruházott, igaz nem kimondottan alulról szervezett, sőt az iparosság ellenállása folytán csak 1889-ben megalakulni tudó Ipartársulat. A város kereskedőtársadalma is törekedett saját szervezetei kiépítésére. Közülük legfontosabb az 1875-ben létesített Kereskedelmi Kör, amelyhez - a kilencvenes években - 70 fos tagság tartozott. A saját kávéházzal is rendelkező kör zömmel a módosabb kereskedők társaséletének volt a színtere. Szólni kell végül a tanítók külön, önálló társadalmi szervezeteiről. A legkoraibb alapítású (1857) ilyen típusú egyesület a református iskolák tanszemélyzetét gyűjtötte egybe. Az 1878-ban alakult Hódmezővásárhelyi Tanító Egyesület viszont főleg az állami tanszemélyzetet tömörítette, végül az 1913-ban létesült Általános Tanító Egyesület lett volna hivatott a két szervezet összefogására. Tulajdonképpen a tanítók voltak az egyedüliek az értelmiségi társadalomban, akik önálló egyletek alapítására törekedtek. Összegzésül elmondható, hogy a társadalmi hierarchiában lefelé haladva és a város belsőtől kifelé tartva egyre nőtt, az ellenkező irányba mozogva pedig egyre csökkent az egyletek és olvasókörök súlya és befolyása a népesség társas életének meghatározásában és életben tartásában. Ebbe belejátszanak pusztán ökológiai körülmények, mint a sűrűn lakott város és a ritkán lakott tanyavidék ilyen értelmű alapvető különbözősége az érintkezés és a kapcsolattartás szervezésében szükségletei iránt. De hogy milyen egyéb, döntően társadalmi természetű okai lehettek még az észlelt eltéréseknek - az továbbra is válaszra vár. Jegyzetek 1

Herczeg Mihály: Lakásviszonyok Hódmezővásárhelyen a fölszabadulás előtti évtizedekben. Somogyi-Könyvtári Műhely 1974. 1. sz. 5. p. 2 A hármasosztatú mezőváros fogalom kidolgozása Mendöl Tibor érdeme, vő. Mendöl Tibor: Általános településföldrajz. Bp. 1963. 36. p. A mezővárosok társadalmi egységként történő szemlélése, tehát a városbelsőnek a tanyákkal fennálló - társadalmilag igazolható - szoros kapcsolata tézisszerűen Erdei Ferenc vonatkozó műveiben fogalmazódik meg egy hatásos koncepció keretében. Anélkül, hogy a részletekbe belemerülnénk, csupán megemlítjük, hogy ezt a tézist azóta már idejét múltnak tekinthetjük, s csak óvatosan alkalmazhatjuk a tanyák (és a város) bizonyos hánya-

189

dára. Hiszen a városba szinte soha el nem jutó tanyai cselédek aligha nevezhetők [mező] városlakóknak. 3 Dömötör János: Vásárhely utcanevei (Történeti áttekintés). Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. l.sz. 94. p. 4 Forrásul a szóban forgó évek virilisjegyzékei szolgáltak, amelyeket a Hódmezővásárhelyi Fióklevéltár őriz. Teljes értékű feldolgozásukra már korábban sort kerítettem, magáról a virilis rétegről átfogóbb képet ad Gyáni Gábor: Hódmezővásárhely legnagyobb adófizetői (1888-1941). In: Történelmi Szemle, 1977. 3^1. sz. 626-641. p. 5 Makó Imre: Utcai lámpák világánál. A vásárhelyi közvilágítás kezdetei. Vásárhelyi Tanulmányok IX. 1979. 168. p. 6 Órzési helyük a Hódmezővásárhelyi Fióklevéltár. 7 Herczeg Mihály: i.m. 8 Kiss Lajos: A szegény emberek élete. Bp. 1981.1. k. 226. p. 9 E felekezeti közösségek kultuszközpontjai (templomaik) is itt álltak (és állnak ma is). 10 Vö. Szirmai Viktória: "Csinált" városok. Bp. 1988. 174-176. p. 11 Általános áttekintő munka Kovalcsik József: A kultúra csarnokai. Bp. 1987. II. k., különösen 71-119. p. 12 Hajdú Géza: Vásárhelyi egyletek és könyvtárak 1827-1944. Szeged 1977. A legtöbb általam használt adat ebből a könyvből származik, további hivatkozásától eltekintek. 13 Az Első Olvasó Népkör szerepét tisztázza Bezdán Sándor: A Hódmezővásárhelyi Első Olvasó Népkör megalakulása (1869). Acta Academicae Pedagogicae Szegediensis. Series MarxisticaLeninistica et Histórica. Szeged 1970. 47-56. p. 14 Nagy Gyula: Parasztélet a Vásárhelyi-Pusztán. Békéscsaba 1975. 381-406. p. 15 Hajdú Géza: i.m. 160. p.

190

MAJDÁN JÁNOS: A VASÚTI CSOMÓPONTOK TELEPÜLÉSFEJLESZTŐ HATÁSA A DUNÁNTÚLON A magyarországi vasúti hálózat fejlesztése az első világháború előtti utolsó félévben befejeződött. A Dunántúlon 1913. november 9-én avattak utoljára vasutat, amikor a Zalabér-Sárvár között épült pályát adták át a forgalomnak.1 A magánvasutak, az állami vonalak és a vicinálisok metszéspontjában vasúti csomópontok alakultak ki, melyek közül azok kerültek vizsgálat alá, ahonnan legalább négy irányban indultak el a szerelvények. A csomópontok között különböző jogállású települések voltak. A XIX. században létező községek közül 15 a sínek lerakása után csomóponttá vált. A dunántúli 92 volt mezővárosból tizenegyben legalább négy irányból érkeztek vasúti szerelvények. A megyeszékhelyek közül négyben nem, nyolcban több vasútvonal metszette egymást. A községi jogállású vasúti csomópontok A Dunántúlon kialakult 34 vasúti csomópontból 14 községek határában alakult ki. Sőt! Balatonszentgyörgy és Börgönd nem volt önálló közigazgatási egység, hanem a szomszédos települések pusztájának számított. Nagy uradalmi központok vonzották a vaspályát Veszprémvarsányba, Eszterházára, Lepsénybe, Börgöndre, Somogyszobra, Baranyavárra. Első osztályú fővonal állomásaiként készült el Pándorfalu, Hegyeshalom, Balatonszentgyörgy, Zalaszentiván, Lepsény, Somogyszob, Gyékényes, Baranyavár. A későbbiekben e fővonalakhoz ezeken az állomásokon vicinális vasút csatlakozott. Veszprémvarsányban, Bükön, Répcelakon és Harkányban az utazók minden irányban helyiérdekű járatra szállhattak föl. A vasúti csomóponttá vált falvak közül Pándorfaluban, Gyékényesen horvátok laktak a magyarok mellett, míg Baranyaváron a sokácok németekkel éltek együtt. Hegyeshalomban a német többségű lakosság a magyarokkal lakott, míg Eszterházán a magyarok mellett kisebbségben a németek éltek. Az állomások környékét vizsgálva néhány helyen található az épületek körül szállítást akadályozó domb (Veszprémvarsány, Zalaszentiván). A többi vasúti csomópontba a földrajzi adottságok miatt 18-20 kilométeres körzetből még lehetséges és kifizetődő volt fuvarozni. A vasút által kiemelten jó közlekedéssel rendelkező községek nem minden esetben tudták kihasználni helyzeti előnyüket. Egy-egy település helyzeti energiájának kimutatását sok elemből álló számítások előzik meg, amelyek sorában első helyen áll az adott közösség népesedésének vizsgálata. Jelen elemzésben ezen egyetlen

191

szempontot figyelembe véve kíséreltem meg a vasút településfejlesztő hatásának kimutatását. A vizsgálódás kiinduló éve 1847, amikor a Dunántúlon - a néhány kilométeres Sopron - Bécsújhely közötti vaspályát leszámítva - nincs vasút.2 A vaspálya előtti időszakot a vasútépítések befejeződésének évével, vagyis 1913-mal összevetve kiderült,3 hogy mennyivel nőtt fél évszázad alatt az állomással rendelkező falvak lakossága (1. sz. melléklet). A legkiemelkedőbb lélekszám növekedés Balatonszentgyörgyön történt, ahol a piciny puszta lakóinak száma huszonkétszeresére nőtt! A határhoz közeli Pándorfaluban megnégyszereződött a polgárok száma. Zalaszentiván és Eszterháza lakói majdnem háromszor annyian voltak az utolsó békeévben, mint a polgári forradalom előtti esztendőben. Somogyszobon két és félszeresére nőtt a lakosság lélekszáma a vizsgált korszakban. Bükön, Gyékényesen, Börgöndön és Hegyeshalomban az országos átlagnál magasabb volt a lakók számának növekedése. Harkányban, Lepsényben, Veszprémvarsányban és Répcelakon a fél évszázados természetes létszámemelkedés figyelhető meg. Baranyavár az egyetlen olyan település, ahol vasúti csomópont alakult ki, ennek ellenére a vizsgált időszakban csökkent a lakossága. Mind a négy falu, ahol ugrásszerűen nőtt a lakosság - vasúti fővonalon kapta az első állomását. A háromszorosára illetve kétszeresére növekedett települések is elsőosztályú vaspályák mellett feküdtek. Az országos átlagnak megfelelő lélekszám emelkedést mutató csomópontok - Baranyavár kivételével - vicinális vonalak metszéspontjában találhatók. Az 1910-es népszámlálási adatok ismeretében a felsorolt vasúti csomópontok közül kettőben kiemelkedett a közlekedésben dolgozók aránya.4 Somogyszobon a lakosság 8,1 %-a, Gyékényesen 8,9 %-a a vasútnál dolgozott. Ezekről a településekről a kortársak "vasutasfalu"-ként beszéltek, melyekhez társultak csomóponttal nem rendelkező települések is. A félszáz éves időszak alatt többszörösére nőtt lakosságú falvakba óriási volt a bevándorlás. A vasúti csomópont nyújtotta kereskedelmi, utazási, munkavégzési, egészségügyi és oktatási előnyök vonzották a polgárokat. Jól mutatja ezt, hogy a csomóponttá válás után, mely területen nőtt ugrásszerűen a lakosság létszáma. Pándorfaluban az első vasútállomás megnyitása után - (1855) - lejátszódott a nagyarányú beköltözés - 689 fő helyett 2477 lakója volt a falunak. A vicinális szerelvények megjelenése (1897) után szintén megnőtt a pándorfalvi lakók száma háromszázzal, de valójában nem a vasúti csomóponti funkció, hanem a fővonal előnyei okozták a kiemelkedő arányú beköltözést. Zalaszentivánon hasonló folyamat figyelhető meg. A Fényes Elek által rögzített 1847. évi állapothoz képest húsz év alatt megduplázódott a lakosság, amit az időközben megnyitott Déli Vasút okozott. Újabb húsz esztendőig az országos átlagnak megfelelő növekedést mutattak az adatok, melyet az 1890-ben megnyitott, a fővonalat keresztező vicinális változta-

192

tott meg. A többirányú utazás lehetősége, a csomópont nyújtotta új munkalehetőségek ismét növelték a lakók számát, több mint száz fővel. A fővonal a beköltözést segítő hatása mellett - Zalaszentiván esetében a vicinális vasút - szerényebb mértékben, de növelte az ottani polgárok számát. Az Eszterházán élők létszámát az 1876-ban átadott magánvasút 130 fővel, majd a húsz év múlva kialakult vicinális csatlakozás kb. még ugyanekkora mértékben növelte. A vasútnak köszönhetően ugyan majdnem megkétszereződött az itteni lakók száma, de a kimutatásokban szereplő további három és félszáz lélekszámnövekedés két környékbeli település Fertőszéplak és Süttör - Eszterházához történt csatolásából eredt, amelyre a századfordulón került sor. Somogyszobon a Duna-Dráva-Vasút megépülése előtt már megduplázódott a lakosság. A vaspályán megindult forgalom egyenletes - évtizedenként kb. száz főt jelentő - növekedést eredményezett, ami a vicinálisok átadása után (1890, 1893) hirtelen közel kétszázra nőtt. A vasúti csomópont létrejöttének pillanatában volt a legtöbb lakó Somogyszobon, ahonnan néhány évvel később némi elvándorlás kezdődött. A falu láthatóan nem tudott mit kezdeni a csomópont nyújtotta lehetőségekkel. A pusztából önálló községgé fejlődött Balatonszentgyörgy lakói az első szerelvény befutását tizenkétszer annyian fogadták. A szentgyörgyi vicinálisok további beköltözéseket idéztek elő, melynek eredményeként az ezredfordulón 1424 polgár élt itt. A későbbiekben ez a létszám állandósult, ami azt jelezte, hogy a vasutak hatására történt növekedésben a falu elérte a funkciójához elegendő lakosságszámot. Bükön a fővonal megnyitása után félezer új lakót rögzítettek az összeírások, kiknek létszáma egy évtizeddel később további háromszázzal nőtt. Az első világháború előtt a Dunántúlon utolsónak megnyitott Sárvár a kőszegi helyiérdekű vasút büki metszéspontjának életében már nem hozott kimutatható változást az új vaspálya. Az 1880-as esztendő kiemelkedő lélekszámnövekedését - 3030 fő - előbb némi csökkenés, majd folyamatos és az országos átlagnak megfelelő emelkedés követte. A háború kirobbanásakor Bük lakóinak száma ismét elérte a harminc évvel korábbi létszámot. Gyékényesen úgyszintén egyenletes ütemű, az országos növekedési rátának megfelelő gyarapodás történt, ami azt bizonyította, hogy a vasút hatására ide nem történt bevándorlás. Hegyeshalom lakóinak száma némi - kb. 300 fős - emelkedést mutatott az első fővonali állomás megnyitása idején. Hasonló nagyságrendű beköltözés következett be a vasúti csomópont 189l-es kialakításakor is. Mind a két esetben kimutatható a vasút népességnövelő hatása. Börgöndön a puszta kis létszámú népessége 2-3 vasutas családdal növekedett az Államvasutak által épített tapolcai vonal és a századvégén megnyitott vicinálisok hatására. Az alacsony lélekszámú helyi közösség - mindenféle csomópont jelleg ellenére - lakosságszáma nem

193

emelkedett kétszáz fölé. Harkányban sem a fürdő, sem a vicinális vasutak metszéspontja nem növelte az ottani lakosság számát gyorsabban, mint ahogy azt az országos átlag mutatta. A vasúti csomópontba költözött néhány vasutas család jelentette egy új foglalkozás itteni megjelenését. Lepsényben az 1847. évi helyzethez képest négyszáz lakóval növelte a fővonal a polgárok számát, de a későbbiekben teljes stagnálást mutattak az összegzések. A sokszor emlegetett növekedési ütem is elmaradt Lepsényben, bizonyítva azt, hogy az egyszeri beköltözés után a vasútnak nem volt vonzó hatása. A vicinális vonal megnyitása után száz fővel nőtt a helyben lakók száma, majd tíz évvel később ugyanennyivel. Többen éltek a faluban, de ez csak néhány család beköltözését jelentette. Veszprémvarsánv lakói fél évszázad alatt 375 fővel gyarapodtak, ami megfelel az országos átlagnak. Ezen növekedésen belül két elkülönülő szakaszról beszélhetünk. A vasutak megjelenéséig évtizedenként néhány fővel éltek többen a Bakony-alján található településen, míg a vasúti csomópont létrejötte után hirtelen kétszázötvennel több lakója volt a falunak. A korabeli statisztikai feljegyzések megjegyzik, hogy ez a gyors lakossági növekedés egyértelműen a vasútnak köszönhető. Répcelakon alig változott a lakosság létszáma a vizsgált időszakban. A néhány fős évtizedenkénti növekedést a vasúti csomópont kialakulása sem változtatta meg. A vasút - hasonlóan az ebbe a csoportba tartozó többi csomóponttal - néhány család odaköltözését jelentette. Baranvaváron - a hazai viszonyok között egyedülálló módon - a vasút megépítése után csökkent a lakosság száma. A korábbi időszakban fontos szerepet játszó uradalmi központ nem tudott élni a vaspálya nyújtotta lehetőségekkel. Ezzel ellentétben a szomszédos település, Pálmonostor lakóinak száma ezer fővel nőtt. A vasúti csomópont Baranyavár nevét viselte ugyan, de igazi fejlődést Pálmonostoron hozott. A fővonalat metsző vicinális megnyitása után az addigi évtizedenkénti 100150 fős beköltözés helyett 700 új lakóval rendelkezett. A baranyavári cukorgyárat kiszolgáló vicinális előnyével a szomszédos település élt. A volt mezővárosok, mint vasúti csomópontok A Dunántúlon tizenhárom olyan vasúti csomópont működött az első világháborúig, amely volt mezőváros területén alakult ki. Közülük Sellye és Tűrje határában nem haladt fővonal, a többi volt mezőváros a vasútépítés második és harmadik szakaszában, 1884-ig állomással rendelkezett.5 Ezen települések nagyobb részén magyar nyelvű lakosság élt. Kivétel ez alól Csorna és Kisbér, ahol a vasútépítések megkezdésekor a polgárok németül beszéltek. A német közösség volt túlsúlyban Bátaszéken, ahol mellettük magyarok és "ráczok" éltek. Barcson és Adonyban kisebbségben ugyan, de laktak németek a többségi magyarok mellett.

194

Valamennyi volt mezőváros polgárainak száma emelkedett a félszáz esztendő alatt. E települések közül a forradalom előtt egyedül Pápának volt nagy számú lakója (16.183 fő). A többi mezővárosban néhány száz lakót jeleztek a korabeli kimutatások. Legkevesebben Kiscellben (660), Baranya-Szentlőrincen (954) éltek. Tüijén (1.052), Barcson (1.200), Dombóváron (1.280), Sellyén (1.403) és Sárváron (1.600) a lakosok száma meghaladta az ezret. A dunántúli mezővárosok között közepesnek számított Dombóvár (2.085) és Adony (2.895). A térség mezővárosi lakosságát vizsgálva kiemelkedett Kisbér, Körmend (3.403), Csorna (4.030), Bátaszék (4.950) és a már említett Pápa a polgárok számával. Ezekbe a központokba futottak be az új közlekedést jelentő gőzvontatású szerelvények és változtatták meg a felrajzolt rangsort. A vizsgált időszakban a legkisebb növekedést Pápán (123 %) rögzítették, ahol azonban az abszolút értéket vizsgálva három és félezerrel nőtt a polgárok száma. Ehhez közeli értékek voltak Sellyén és Adonyban (149 %), Bátaszéken (162 %), Kisbéren (186 %) és Csornán (190 %). Gyorsabb ütemben növekedett a lakók száma Körmenden (204 %), Tüijén (252 %), Szentlőrincen (285 %). A legtöbben Dombóvárra (338 %), Celldömölkre (359 %), Sárvárra (441 %) és Barcsra (533 %) költöztek be új polgárként. A mindenhol megjelenő többlet-lakosságot nem minden településen a vasúti csomópont vonzotta. A vasutak megépítését összevetve a lakosság számának növekedésével megállapítható, hogy mely állomások tudták átalakítani környéküket. A legnagyobb beköltözés Barcson történt, ahol a fővonal átadása után érkezők megduplázták a falu lélekszámát. (Érdekességként megemlíthető, hogy az első ütemben beköltözők döntő többsége német vagy cseh anyanyelvű. A Déli Vasút hivatalos nyelve államosításáig a német volt!) A horvátországi összeköttetést biztosító vicinális óriási teherforgalmat terelt Barcson át, melynek személyzeti igénye - és a feldolgozóipar kibontakozása - két évtized alatt ismét megduplázta a lakosságszámot. A századfordulón megnyitott újabb két helyiérdekű vasút tovább fokozta az állomás és a település vonzását, aminek következtében húsz év alatt újabb kétezer betelepülő vált barcsi polgárrá. A kiugró lakossági növekedés a vasúti és a vízi szállítás fejlődésével párhuzamosan zajlott le. A sárvári polgárság megnégyszereződése több lépcsőben zajlott. A vasi település lakói a vaspálya 187l-es megnyitása előtt kétszer annyian voltak, mint a Fényes Elek által elvégzett összeíráskor. A fővonalon megindult forgalom félezer fővel növelte Sárvár lakóinak számát, s ez a későbbi évtizedekben hasonló nagyságrendben folytatódott. A századfordulón háromszor annyian laktak a településen, mint 1847-ben. A vasút által nyújtott jó szállítási lehetőségeket használta ki a helyi cukorgyár, amelynek hatására a múlt század utolsó évtizedében ezer fővel nőtt a sárvári polgárok száma. (A gyár dolgozóinak többsége ráadásul a szomszédos Sár faluban lakott!) A háború előtti sta-

195

tisztikák az utolsó békeévtizedben újabb kétezer fő gyarapodást mutatnak, de ezek a polgárok egy közigazgatási döntés eredményeként papíron váltak sárvári lakossá. Két szomszédos falu - Tizenháromváros és Vármellék - 1902-ben történt odacsatolásával növekedett ilyen gyorsan a lakosságszám. A vicinális segítségével kialakult vasúti csomópont hatását vizsgálni szinte lehetetlen, mivel az átadás után néhány hónappal kitört a világháború, s az állomás megváltozott körülmények közepette fogadta a szerelvényeket. Sárváron a vasút által kialakult kereskedelmi és ipari létesítmények emelték a lakosság létszámát. Celldömölk eredetileg két településből állt, melyek közül Kiscell rendelkezett mezővárosi joggal. A kicsiny mezőváros lakóinak száma - az 1871-ben megnyitott első vasútállomás idejére - megkétszereződött. Az újabb fővonal átadása után hatszázzal nőtt a celli polgárok száma. A további évtizedben hasonló ütemben folytatódott a település lélekszámának növekedése, amit elősegített az 1897-ben átadott vicinális vonal, melynek kimutatható hatására majd kilencszáz fős többlet jelentkezett az összeírásokban. Az utolsó békeévtized 1.400 fős növekedése a szomszédos Dömölk Kiscellhez történő csatolását jelzi, amire 1903-ban került sor. A dombóvári polgárok létszáma a forradalom előtti évtől a kiegyezésig kétszázzal nőtt. A majd két évtizedig tartó lakosságnövekedés az első vaspálya megnyitása előtt következett be. A későbbiekben forgalomba helyezett mindkét fővonal további százakat vonzott Dombóvárra, s megkettőzte a - dunántúli viszonyok között - közepes városka polgárainak létszámát. A múlt század utolsó éveiben átadott vicinális újabb területeket vonzott az állomáshoz és a településhez, amely abból is kitűnt, hogy kb. 600 lakos a győri vonal miatt költözött a csomópontba. E vasutas település nagyszerű gazdaság- és közlekedésföldrajzi helyzetét ügyesen kamatoztatta és saját gyors lakossági növekedési ütemét túlszárnyalva az utolsó békeévtizedben több mint kétezerrel növelte polgárai számát. Szentlőrinc a legkisebb népességű vasúti csomópontok közé tartozott, ahol az első vasúti szerelvény 1868-as megjelenése hatással volt az ottani létszámra. A budapesti fővonal átadása kisebb növekedést idézett elő az 1880-as években, mint néhány évvel később a Horvátország felé kiépült vicinális, melynek hatására kb. félezer új lakója volt Szentlőrincnek. Az országos népességnövekedéshez hasonló ütemben nőtt Tűrje polgárainak száma is. Az 1890-es években megnyitott helyiérdekű vasutak néhány családdal többet vonzottak a településre, de kiemelkedő növekedést a vicinálisok nem okoztak. Hasonlóan nem változtatott lényegesen a helyiek létszámán a világháború előestéjén megnyitott kőszegi vicinális. A hatalmas uradalmi központ árnyékában található Körmenden viszont sokan éltek a forradalom előtt, akinek száma egyenletesen nőtt a vizsgált korszakban. A gráci fővonal állomása nem változtatta meg ezt az évtizedenkénti 300 fő körüli növekedést, míg

196

a századfordulón átadott mindkét helyiérdekű vasút kb. nyolcszáz új körmendi polgár letelepülését hozta. A Rábaköz egyik évszázados központjának számító Csornán az első fővonal átadása után nagyarányú beköltözés játszódott le (kb. 700 fő). Ennek kétszeresével nőtt Csorna lakosságának az 1890-es években átadott pápai és pozsonyi vicinálisok hatására. Kisbér azon volt mezővárosok közé tartozott, ahonnan a Dunántúlon elsők között utazhattak vonaton. Az 1860 óta működő vaspálya két évtizedig nem volt hatással a település lakossági számára. Az 1880-as években "váratlanul" egyre többen költöztek Kisbérre. Valószínű, hogy a vaspálya nyújtotta kereskedelmi élet szerveződött meg akkorra, amely további beköltözéseket indíthatott el. A századunk második évében átadott pápai vonal hatására alig nőtt az itteni polgárok száma. A sokáig végállomásnak számító Bátaszéken a vasút hatására hatszáz fővel növekedik az egyébként is nagylétszámú lakosság. Egyértelműen a Duna-Dráva Vasút megnyitása okozta a polgárok betelepülését, amit az is jelzett, hogy e vonal későbbi funkcióvesztése Bátaszéken egy évtized alatt 500 fő lakossági csökkenést okozott. A századfordulón három irányban befutó vicinális vonatok hatására pótlódott a korábbi félezres csökkenés, de a település az első világháborúig nem érte el az 1890-es évben rögzített lakossági csúcsot. A vizsgált korszakban a lakossági növekedést mutató vasúti csomópontok közül Adonv volt az, ahol az egyenletes növekedés a századfordulóig tartott, és ahol nem tapasztalható kiugró beköltözés az 1882-es fővonal megnyitása után. A század utolsó éveiben megnyitott helyiérdekű vasút hatására egyáltalán nem növekedett a lakosság. Sőt! A századforduló után csökkent az adonyi polgárok száma, ami átköltözést jelzett. A vasútállomás környékén kialakult új településre hurcolkodtak át a régi faluból és mivel ez a rész Pusztaszabolcs néven önállóvá vált, ez az oka a lakossági csökkenésnek. A vasút hatására új falu jött létre, ahol szinte mindenki az Államvasút dolgozója volt. Az eredeti település funkciója megváltozott és korábbi körzetszervező szerepét elvesztette. A legnagyobb létszámú hajdani mezőváros Pápa, amely az új gazdasági viszonyok között is meg tudta tartani vonzó szerepét és ahol vasúti csomópont jött létre. A forradalom előtti nagyságát Pápa negyven évig nem érte el. A lakosság létszáma 14 ezer fő fölött állandósult, de ez kétezerrel kevesebb volt, mint 1847-ben. Az első vasútvonal megnyitása lehetőséget adott a korábbi mezőváros országos és birodalmi kereskedésbe való kedvező bekapcsolódásának, de az igazi növekedést a vicinálisok hozták meg. A századfordulón átadott csornai és bánhidai helyiérdekű vasutak után állt helyre Pápa korábbi vonzása, találta meg helyét ez a kis város is az új gazdasági körülmények között. A környék begyűjtő és elosztó központjaként funkcionáló városban a vicinálisok megnyitása után néhány év alatt kétezerrel nőtt a polgárok száma, ami a vasút nyújtotta lehetőségek jó kihasználását jelezte.

197

Megyeszékhelyek és a volt szabad királyi városok vasúti közlekedése A tizenkettő dunántúli megyeszékhely közül Komárom városa különleges helyzetben volt a vizsgált korszakban, hiszen területének és lakosainak nagyobb részét a Duna bal partján találhatta az utazó. A két városrész között elkülönülés nem jelen dolgozat tárgya, de - más megoldás híján - Komáromot ezen írás is dunántúli településnek számítja. A tucatnyi megyeszékhelyből négy - Esztergom, Szekszárd, Zalaegerszeg és Magyaróvár - nem vált vasútvonalak metszéspontjává. Sőt! Ezen települések közül csak Magyaróvár határában húzódott fővonal, de annak sem volt ott állomása, hanem az ikerváros - Moson - indóházát használták utazás alkalmával az óváriak is. Az 1884-ben befejeződött vasúti fővonali hálózatkiépítés Esztergomot és Zalaegerszeget nem érintette, Szekszárd is egy másodrendű vasút végállomásaként működött. E fővonalak Sopront, Szombathelyt, Győrt, Komáromot, Székesfehérvárt korán csomóponttá fejlesztették. Pécsett, Kaposváron és Veszprémben a meglévő elsőosztályú vonalakhoz csatlakoztatták a századfordulón a vicinálisokat, s így alakultak ki vasúti csomópontok. A vasút megjelenése előtt is - hazai viszonyok között - nagyvárosnak számító Győr, Komárom, Székesfehérvár mellett Pécsnek, Sopronnak, Veszprémnek és Esztergomnak volt tízezer fölötti lakója a vizsgált települések közül. Megyeszékhelynek használták Szekszárdot, Zalaegerszeget, Magyaróvári, Szombathelyt és Kaposvárt, de a lakosság számát tekintve ezek kis mezővárosoknak számítanak 4000-7920 fő közötti polgáraikkal. (Nagykanizsán vagy Kőszegen több lakó élt ugyanabban az időszakban, holott nem voltak megyeszékhelyek!) A vasúti csomóponttal rendelkező, de tízezer fő alatti dunántúli megyeszékhelyek közül kiugróan magas Szombathely (780 %) és Kaposvár (638 %) lakosságának félszáz év alatti növekedése, amely szorosan kapcsolódott a gőzvontatás megjelenéséhez. Mind a két megyében sikerült egy fejlesztési programot kidolgozni és elfogadtatni. A megyei közgyűlések határozata értelmében a székhelyvárosba befutó helyiérdekű vasutak építését támogatták a vasi, illetve somogyi költségvetésből, és a különféle helyi alapokból.6 Ezzel a döntésükkel befolyásolták a térségben épülő vaspályák végállomásainak kijelölését. Az elvi határozatot követő gyakorlat igazolta a központfejlesztő elképzelést. Néhány év alatt a fővonal metszéspontjában lévő Szombathelyre négy irányból vicinális szerelvények futottak be, tovább növelve ezáltal a város vonzását, illetve központi szerepét. A kaposvári polgárok által igénybe vehető Duna-drávai vasút megteremtette a távolsági kereskedelem és utazás lehetőségét, bár az állomáson a helyi és a város közvetlen környékén élők fordultak csak meg. Kaposvár ezáltal nem növelte vonzását, ehhez a vicinális vonalak kiépítése kellett. A négy irányból befutó helyiérdekű szerelvények átlósan átszelték Somogy megyét és a metszési

198

pontban a székhelyváros állt. Ez az árubegyűjtő és elosztó feladat emelte ki Kaposvárt a többi megyebeli település közül és tette igazán székhelyvárossá. A vasúti csomópont lehetővé tette a terményfeldolgozás különböző nagyságú és típusú telepeinek kialakítását, ami tovább növelte a város vonzását. A megyeszékhelyek második csoportjába tartoztak azok, melyekben kétszeresére - háromszorosára nőtt a lakosság a vizsgált korszakban. Pécsett az ipar - ezen belül a bányászat - gyors ütemű fejlődése, Győrben a kereskedelem korábbi elsődlegessége helyett kialakuló iparvállalatok teijeszkedése, Sopronban a feldolgozó ipar különböző telepeinek megjelenése vonzotta a városba a betelepülőket. Ezen települések esetében a vasút sokat segített a korábban is meglévő központi szerepkör további bővítésében, hiszen a gőzvontatás tette lehetővé az új ágazatok megjelenését és elterjedését. A vaspályák - köztük a vicinális vonalak - megerősítették ezen városok korábban megszerzett pozícióit a Dunántúlon. Majd háromszorosára nőtt Zalaegerszeg lakóinak száma is a félszáz esztendő alatt, de így is éppen elérte a tízezer főt az ottani polgárok száma. Mindez nem hozott újat a zalai székhelyen, hiszen ez a növekedés abból eredt, hogy a polgári államban ki kellett építeni a teljes közigazgatást, amelynek hivatalai és intézményei korábban hiányoztak Zalaegerszegen. A vasút ebben a növekedésben annyi szerepet játszott, hogy a hivatalos ügyek intézése valamivel könnyebben történhetett, mint a szekeres - hintós korszakban. Nem véletlen, hogy Zalaegerszeg nem vált vasúti csomóponttá, hiszen a "késettségből" eredően nem az ipar és kereskedelem érdekei mozgatták az ottani testületeket, hanem a hivatali kiépítés "mámora" lengte át a kisvárost. A véglegesnek tűnő megyeszékhelyi cím megszerzése mellett nem törődtek a jövő fejlesztésével és hagyták egy tíz kilométerre eső faluban kialakulni a vasúti csomópontot. A vaspályák hatását vizsgálva kiderül, hogy egy csomóponti - Székesfehérvár és két mellékvonalak melletti székhely - Esztergom és Szekszárd - lakóinak száma kb. az országos átlagnak megfelelően növekedett. A három város között lényeges eltérés a korábbi helyzetből adódott. Míg Székesfehérvár a Dunántúl egyik nagyvárosaként megszerzi előbb a Déli Vasút elágazó állomását, majd a Nyugati Vasút kiindulópontjává válik, addig az esztergomi és a tolnai megyeszékhely a víziközlekedésbe próbálkozik - több-kevesebb sikerrel - bekapcsolódni. A Fejér megyei székváros a fővonalakkal megőrizte a dunántúli városok között kialakult szárazföldi központi szerepét és tovább erősítette azt a századfordulón megépült és ide befutó 3 vicinális vonallal. A másik két megyeszékhely nagy erőfeszítések mellett is csak mellékvonalakhoz jutott, melyekkel bekapcsolódtak a szárazföldi kereskedelembe, de a településeket a vasút nem alakította át, nem hozott alapvető struktúraváltást. Növekedésük a zalaegerszegi típusú hivatal kiépítéséhez és az ehhez kapcsolódó kisvárosi fejlődéshez állt legközelebb. A városok közötti hierarchiában

199

nem csúsztak le, de nem is emelkedtek följebb, a vaspályák nem változtattak helyzetükön. A lakosság számában Magyaróvár, Komárom és Veszprém esetében figyelhető meg a legkisebb változás, ahol a félszáz éves természetes növekedést sem mutatják az adatok. Történt mindez annak ellenére, hogy a magyaróvári és a komáromi polgárok több - sikeres - kísérletet tettek arra, hogy városuk éljen a kibontakozó nemzeti piac nyújtotta lehetőségekkel. Mind a két esetben olyan településről volt szó, ahol a vasút előtti időszakban is léteztek nagy vállalkozások. Komáromban a víziélethez kapcsolódó vállalkozásokra, kereskedőcégekre továbbra is szükség volt. Változást a vontatás mikéntje hozott, de ez nem kívánt lakossági növekedést. A vasutak megjelenésével a városban munkát találtak azok is, akik korábban a hajók átrakodásával foglalkoztak. Egy jelentős kereskedelmi központ saját városhatárán belül el tudta intézni a struktúraváltásból eredő gondokat. Ez egyfajta belső stabilitást mutatott, de egyúttal stagnálásként is felfogható, hiszen nem növekedett a városlakók száma. Magyaróvár esetében hasonló belső átalakításról volt szó, amikor a korábban kereskedelemben dolgozók az új ipari vállalatoknál helyezkedtek el. A környék rendkívül jól jövedelmező parasztgazdaságai nem bocsájtottak ki munkaerő fölösleget, s így elegendő volt a városi lakosok állásváltoztatásával "törődni". A vasút ezt annyiban segítette, hogy a parasztgazdaságok piacra termelését - ezáltal a stabilitásukat - a korszakban tovább növelte, illetve az új iparvállalatok árubeszállítását és késztermék fuvarozását vállalva gyorsította a struktúra váltást. Veszprém földrajzi és jogi helyzete nagyban hozzájárult, hogy a várostól távol létesüljön az első állomás. A város óriási erőfeszítéseket tett azért hogy közvetlenül élvezze a vasút nyújtotta előnyöket. Bár elkészült a Jutásról bevezető - és idővel Alsóőrsig meghosszabbított - vonal, ez azonban kényelmi változásokat nem hozott a városi polgár életében. A közigazgatás kiépítése és a hozzá kapcsolódó ellátó hálózatból következett a szerény 14 %-os lakossági növekedés. A város szerette volna a közvetítő kereskedelmet megtartani, de a vasút ezzel ellentétesen saját szerelvényeivel bonyolította le a közvetlen áruszállítást. Veszprém attól a korábbi kereskedelmi szerepkörtől is elesett a vasút megépítésével, amire hivatkozva sürgették az ottani polgárok a sínek lerakását. A volt szabad királyi városok közül három kis lélekszámú feküdt a Dunántúlon. Kőszeg, Kismarton és Ruszt rendelkezett vasúti összeköttetéssel, de egyikben sem alakult ki csomópont. Legkorábban a kismartoni polgárok utazhattak vonattal, s városukban volt az egyik fővonal végállomása. Kőszegre Szombathely felől érkezett az első vasúti szerelvény, ami egyúttal az első dunántúli vicinális vonal volt. Később Sopronig meghosszabbították a vonalat és ehhez csatlakozva Sárvár felé is elkészült egy helyiérdekű vasút. Ruszt egy rövid vicinális szárnyvonallal csatlakozott a Sopronból - Pozsonyba tartó vasúthoz. E vasutak Kőszeg esetében kimutat-

ható lakossági növekedéssel jártak. Ruszton is 27 %-kal emelkedett az ott élő polgárok száma, de ez abszolút számokban nézve oly kevés - 335 fő -, hogy valójában nem beszélhetünk komoly változásról. A ruszti borosgazdák és borkereskedők kihasználták a vasút nyújtotta lehetőségeket, s ehhez a forgalom növekedéshez szükséges, gazdaságonkénti 2-3 főt állandó dolgozóként alkalmazták. A korábban idénymunkákra Rusztra járók az állandó elfoglaltság miatt áttelepültek és ők okozták a lakossági növekedést. A felsorolt településeken túl két vasúti csomópont létezett még a Dunántúlon az első világháború előtt: Nagykanizsa és Csáktornya. Kanizsa kereskedelmi funkcióit a vasúti csomópont tovább növelte. A hazai déligyümölcs és olaj legfontosabb állomása volt, amely a vasút megépítése után árubegyűjtő szereppel bővült. Mindezekhez párosult az iparosodás, ami a kiváló közlekedési helyzete miatt magyar viszonyok között hamar, a kiegyezést követően szinte azonnal megindult. Nagykanizsán csak magánvasúti vonalak metszették egymást, ez az a vasúti csomópont, ahova nem futott be vicinális szerelvény. A Csáktornyán áthaladó vasút évtizedeken keresztül fővonal volt, amelyhez a századfordulón csatlakozott északon a dunántúli hév, délről a verőcei összeköttetés. Csáktornya lakossága alig növekedett, ami jól jelezte, hogy formailag a magyar-horvát határon feküdt, de a gyakorlatban gazdasági határ nem létezett a két államtest között, s így a városnak csak látszólag volt jó közlekedésföldrajzi helyzete. A fenti számbavételből kitűnt, hogy a fővonalak metszéspontjába került dunántúli megyeszékhelyek és városok megtartották (Komárom) vagy növelték (Győr. Pécs. Székesfehérvár. Sopron. Nagykanizsa) lakosságukat a félszáz esztendő alatt. A vicinális vasutak - Komárom és Nagykanizsa kivételével - forgalma segítette a településeket a városhálózatban korábban megszerzett pozícióik megtartásában. A fővonali állomással bíró Szombathely, Kaposvár - a megyei és városi önkormányzatok segítségével - tudatos közlekedésfejlesztési elképzelései következtében vicinális csomóponttá is váltak. A fővonalak és a helyi érdekű vasutak egy település állomására történő vezetése, a megye nagyobb részének a székhelyével való összeköttetése ugrásszerű lakossági növekedést eredményezett. Veszprém és Magyaróvár nem tudott élni a csomópont kialakítási lehetőséggel, amit jól jelez a lakosság növekedési üteme, ami a természetes szaporodásnak megfelelő. Esztergom. Szekszárd és Zalaegerszeg vicinális vonalak melletti állomásokkal bírtak, amelyek nem tudtak gazdasági átalakulást gerjeszteni, s az ottani polgárság elsősorban a hivatalok kiépülésekor odaköltözőkkel gyarapodott. A Dunántúl többi városa közül Kőszeg lakosságának növekedésében volt szerepe a vasútnak, míg Kismarton és Ruszt fejlődésének megtorpanását - többek között - a vicinális vonalak okozták. A volt mezővárosok közül Dombóvár. Celldömölk. Sárvár és Barcs az új gazdasági-politikai viszonyok között - a vasút segítségével - növelni tudta szerepét és a

201

dunántúli települések rangsorában a polgári kisvárosok kategóriájába került - függetlenül jogi helyzetétől. A nem megyeszékhely városok csoportját ugyanaz a Pápa vezette, amely 1847-ben is magyar lakossággal, vonzó kereskedelemmel és iskolákkal bírt. A vicinális vasutak hatására Pápa visszaszerezte elveszni látszó központi szerepkörét. Körmenden. Tüijén és Szentlőrincen egyértelműen kimutatható, hogy a vicinálisok segítségével sikerült a felsorolt településeknek az átlagos növekedési ütem többszörösét produkálni. Sellyén. Adonyban. Bátaszéken. Kisbéren és Csornán a felsorolt vasúti okok miatt a vasúti csomópont lakossága nem növekedett kiugróan, de az országos növekedési ütem ezeken a helyeken is kimutatható. A községek határában létesült vasúti csomópontok hatására Balatonszentgyörgy. Pándorfalu. Eszterháza és Somogyszob lakói tudtak élni a vasutak nyújtotta lehetőségekkel és sokszorosan megnövelték a lakosság létszámát. Bükön. Gyékényesen. Börgöndön és Hegyeshalomban az ország természetes szaporodását kismértékben meghaladó volt a lakossági növekedés. Harkányban. Lepsényben. Veszprémvarsánvban. Répcelakon a félévszázados természetes létszámnövekedés mutatható ki, a vasút ezen tudott lendíteni a szóban forgó településeken. A közlekedési szokásokat, az életmódot alapvetően átalakító vaspályák a települések egy részében nagy fellendülést kiváltó, más helyeken a hanyatlást előidéző tényezőként szerepeltek és szerepelnek ma is.

202

1. melléklet Vasúti csomópontok - falvakban • 1847 • 4000 3500 3000 2500 2000 1500 1000 500

1913

i -

0 P

[TI

J

r

r

r" F r

FŰ

V

L

E

r~

B

R

H

Z

S

GY

f

—

rF SZ

H

B-P

Bsz

B

2. melléklet Vasúti csomópontok - volt mezővárosokban BARCS

^[liiliiilil

•

BÁTASZÉK SELLYE DOMBÓVÁR ZALABÉR

Vil'i' I 1

KISBÉR KISCELL CSORNA SÁRVÁR PÁPA

•f" 0

50

100

150

200

203

3. melléklet Vasúti csomópontok - megyeszékhelyeken és RT városokban KŐSZEG CSÁKTORNYA NAGYKANIZSA SOPRON PÉCS KAPOSVÁR SZÉKESFEHÉRVÁR VESZPRÉM SZOMBATHELY KOMÁROM GYÖR

Vasúti csomópontok hiánya a megyeszékhelyeken és a szabad királyi városokban

E

204

SZ

Z

M

R

K

Jegyzetek 1

A dunántúli vasutak átadásáról részletesen ír a szerző A "vasszekér" diadala című munkájában, Kossuth 1987. 2 Az 1847-es állapotot rögzíti: Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára I-D. Pesten 1851. 3 A magyar szentkorona országainak helységnévtára Budapest 1913. 4 A Magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálása Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat 48. kötet Budapest 1913. 5 A volt mezővárosok első vasútállomásai: Kisbér-1860; Barcs-1868; Kiscell-1871; Szentlőrinc1868; Pápa-1871; Sárvár-1871; Körmend-1872; Dombóvár-1873; Bátaszék-1873; Csorna-1876?; Adony-1882. Polgárvárosban (Tüije mellett) 1831-től, Sellyén 1895-től volt vicinális állomás. 6 Somogy megye döntését a megyei közgyűlés 1890. február 3-án tartott rendes évnegyedes találkozóján hozta és a 1225/890. szám alatt tette közzé. Szombathelyen 1881. június 7-én döntöttek arról a megyei közgyűlés vasúti bizottságában, majd három nappal később a közgyűlésen, hogy egységes támogatást kapnak a megyeszékhelyre befutó vicinálisok. Alispáni iratok VI. 100/1881.

205

V. FODOR ZSUZSA: IPAROSÉLET VESZPRÉMBEN A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT Veszprém a kapitalista termelési viszonyok kialakulása és uralkodóvá válása idején a megyeszékhelyek többségétől némileg eltérően a maga sajátos, lassú ütemben fejlődő útját járta. A 19. század második felétől megvalósított vasúti építkezések zöme kedvezőtlenül érintette a várost, így a fejlődés főáramából kirekedve a termelés elsősorban kisipari szinten konzerválódott tovább. Az 1880-90-es években létesített kisebb üzemek (szürposztó, cement, téglagyárak, árpatisztító) inkább csak elnevezésükben, míg funkciójukban kevésbé közelítettek a valódi gyári termelés felé. A kisipar továbbélésének erősödését azok az általános hatóerők is segítették, amelyek egyfelől fejlődésbeli elmaradottságukban, a Monarchia felbomlásáig az Ausztriától való gazdasági függésben, másfelől a növekvő számú, erőteljesebben urbanizálódó lakosság megnövekedett szolgáltatási igényeinek kielégítésében gyökereztek. Az új körülmények között jó néhány hajdani céhes szakma (fazekas, gombkötő, paszományos, szűrszabó) tönkrement, ugyanakkor a szolgáltató és javítóiparok (fodrász, szabó, cipész, szobafestő, hentes, vendéglős, majd a fényképész, bérautós) fejlődtek. A húszas évektől a villany-vízvezeték és a rádiószerelők száma is emelkedett. A munkaszervezetet, a termelés technikai feltételeit illetően azonban nem történt jelentős változás a céhek időszakához képest. A 20. század eleji kisiparosok többsége továbbra is egyedül dolgozott, a családtagok besegítésére számíthatott csak. A gyáripar lassan fejlődött, néhány fontosabb létesítményt (pl. vajgyár, két téglagyár, faárugyár, kötő- és szövőgyár) századunk első évtizedétől kezdve regisztrálhatunk. Az 1930-as népszámlálás 6 ipartelepet mutat ki Veszprémben, amelyben húsznál több segédszemélyzet dolgozott. Ezek közül csak a kötő- és szövőgyár volt jelentékenyebb, amely ekkor 202 munkást foglalkoztatott. Veszprém nem volt határozottan ipari város, de sok, túlnyomórészt kézművesiparosa és kereskedője révén az ipar a foglalkozások között viszonylagosan a legmagasabb aránnyal szerepelt. 1910-ben a 14.792 főt kitevő lakosságnak 35,7 %-a, 1920-ban a 15.586 fős lakosság 32 %-a, 1930-ban a 17.792 fő városlakó 30,6 %-a foglalkozott iparral. Míg a legtöbb városban az iparos népesség aránya csaknem állandóan növekedett, Veszprémben bizonyos mértékű visszafejlődést látunk ezen a téren. A kereskedelem és a közlekedés is szinte stagnált (kereskedelem 1910-ben 7,1; 1920-ban 7,6; 1930-ban 6,5 %, közlekedés 1910-ben 8,8; 1920-ban 8,0; 1930-ban 7,3 % volt).

207

Az előbbi stagnálása összefüggésben van a zsidóság számának csökkenésével. Ez a csökkenés az 1880-as évi csúcstól kezdve, - amikor a lakosság 13,3 %-át tették ki az izraelita vallásúak - fokozatosan következett be. 1910-ben 8,7; 1920-ban 7,2; 1930-ban már csak 4,8 % volt a zsidóság aránya a városban. Ez 1932-ben 300 családot, hozzávetőlegesen 900 lelket jelentett. A zsidó származásúak az iparban kisebb arányban szerepeltek, amit az is mutat, hogy ebben az évben 1 asztalost, 3 bádogost- és szerelőt, 1 címfestőt, 2 cipészt, 2 fodrászsegédet, 1 föpincért, 1 fényképészt, 2 gépkocsivezetőt, 1 gyárost, 3 hímzőnőt, 18 iparossegédet, 2 kávéháztulajdonost, 2 kárpitost, 4 kalapkészítőt, 1 kékfestőt, 1 kisfuvarost, 2 lakatost, 3 mészárost, 9 női szabót, 3 péket, 1 pincért, 1 szűcs- és sapkásmestert, 2 szobafestőt, 5 szabót, 2 szikvízgyárost, 1 szappanost és 2 üvegest írtak össze. A lakosság foglalkozási összetételét vizsgálva egyébként érdekes eredményre jutunk. A szakmák fokozódó változatossága mellett mindhárom vizsgált évben, tehát 1910-ben, 1920-ban és 1930-ban, a keresők számát tekintve a ruházati ipar a szabó, a cipész- és csizmadia, illetve az egyéb szakma - vezet. Ez keresőkben számolva 1910-ben 830, 1920-ban 763, 1930-ban pedig 780 fot jelentett. Utána következett az építőipar - kőműves, ács, tetőfedő, egyéb szakmák - 363, 312 és 486 iparossal. Mindvégig harmadik helyen maradt az élelmezési- és élvezeti cikkeket gyártó ipar - malomipar, sütőipar, hentes- és mészárosipar, szeszgyártó és egyéb szakmák -, azaz 1910-ben 243, 1920-ban 248, 1930-ban 253 főt foglalkoztatott. A vas- és fémipar - kovács, lakatos és egyéb ágak - és a fa- és csontipar fürészáru gyártás, asztalosipar, egyéb ágak - területén határozott növekedés tapasztalható 1910-hez képest (vas-és fémipar 1910: 119; 1920: 155; 1930: 170 fő, fa- és csontipar 1910: 139; 1920: 248; 1930: 176 fő). A szállodás-, vendéglős- és kávésiparban foglalkoztatottak száma némileg csökkent (1910: 177; 1920: 149; 1930: 169 fő), a szakma népszerűségén azonban ez nem érződött. Az iparosok nem csak foglalkozásuk, de vállalataik nagysága - ennélfogva jövedelmük különbözősége szerint is differenciálódtak. 1910-ben a 826 iparvállalat közül 424 működött segéd nélkül, 1920-ban a 908 vállalat közül 603, 1930-ban a 704 közül 408. A húszas évek kezdetének konjunktúrája a segéd nélküli vállalatok számát duzzasztotta fel, ami országos szinten 1920-ban a vállalatok 66,9 %-át jelentette. Veszprémben ez csaknem ugyanebben az arányban, 66,4 %-ban jelentkezett. 1930-ra a segéd nélküli vállalatok száma mind országosan, mind Veszprém városi szinten lecsökkent. Az országos arányt jelző szám 60,5, a veszprémi valamivel kisebb, 57,9 % volt. Az 1-2 segéddel dolgozó vállalatok száma itt is, még 1930-ban is a második helyen maradt. Az iparosok létét, működését a mindenkori politikai-gazdasági helyzet befolyásolta, így érthető, hogy a konjunktúrák és a válságok mind szakmai, mind egzisztenciális szempontból meghatározóvá váltak e kispolgári társadalmi réteg számára.

208

Történészi szemmel különösen izgalmas területet jelentenek azok a foglalkozási ágak, amelyek a változó előjelű hatásokat kiállva Veszprémben is fennmaradtak, vagy egyenes fejlődést mutattak a két világháború közötti időszakban. A vizsgált népszerű szakmák - fodrász, cipész, szabó, vendéglős, kávés, fényképész, bérautós - levéltári anyaga a többi polgári kori irathoz képest Veszprémben sajnos nagyrészt elpusztult, így a jelenleg rendelkezésre álló adatok nem teszik lehetővé a teljes ipar- és életmódtörténeti rekonstrukciót. A jellegzetességek, fontosabb részletek megragadására azonban lehetőség kínálkozott, amelyhez a muzeológia eszközeinek felhasználására is szükség volt. Szabóipar A két világháború között a szabóipar a kisiparosok sorában különleges helyet foglalt el. A trianoni békeszerződést követően mindenekelőtt ez az iparág erősödött, nem kis mértékben annak köszönhetően, hogy az önálló vámterület nem csak az osztrák textilipar, de az osztrák konfekcióipar versenyétől is mentesítette a magyar szabóipart. Hazai konfekcióipar nem lévén, a kisipar töltötte be kizárólag az igények kielégítőjének szerepét. Erősödésének okai között az is szerepelt, hogy itt volt a legkönnyebb az önállósodás, miután üzemi tőkére szinte egyáltalán nem volt szükség. A ruházati - ezen belül a szabóipar Veszprémben is mély gyökeret eresztett, népszerűségét a statisztikák magas számarányaival lehet igazolni. 1924-ben pl. 124 női és férfi szabócéget tartottak nyilván, őket közvetlenül a cipészek követték 105 résztvevővel. A szabószakmát nemcsak a férfiak űzték, hanem a háború után az anyagi egzisztenciáját elveszítő középosztály sok esetben férfi kereső nélkül maradt nőtagjai is jelentős számban váltak céhtulajdonosokká, illetve varrással, mint önálló tevékenységgel próbáltak foglalkozni. A szakképzettek közül több nő dolgozott iparigazolvány nélkül otthon, de az is gyakori volt, hogy családokhoz jártak házi varrónőként. A férfiak között a szakma technikai és minősítésbeni árnyalatait tekintve sokirányú volt a megosztottság, amit a többféle megjelölés is - pl. férfi, polgári- és egyenruha, úri (angol), úri- és nőidivat, angol- és francia nőidivat szabó - kifejezett. Az anyagi állapot is különbséget eredményezett a műhelyek városon belüli elhelyezkedésében, a segédszemélyzet számában és a kuncsafíkör tekintetében. A megrendelők legfőbb körét alkotó középosztálybeliek anyagi helyzete - különösen a válságok éveiben - erős befolyással volt e szakmabeliek működtetésére. Drága volt a textilnemű, - pl. a Veszprémi Hírlap 1924. április 20-i közlése szerint

209

a középárban 1 méter férfiszövet 250.000 K, 1 méter kékfestő 20.000 K, 1 db férfiing 120.000 K, és egy pár cipő 300.000 koronába került - s az étkezés is sokat vitt el. A háziasszony vagy a cseléd 1 kg húst 30.000 koronáért, 1 kg zsírt 38.000 koronáért, 1 kg cukrot 22.000 koronáért vásárolt meg. A családok legtöbbike persze kitartott a maga megbízható szabómestere mellett, aki a készruhák varrásán kívül főleg átalakításokat végzett. A kevesebb munka miatt erősebbé vált konkurenciaharc még a jobb mestereket is arra késztette, hogy különféle hirdetésekkel, jutányos szolgáltatásokkal menjenek megrendelőik elé. Paál Lajos Veszprém belvárosában lévő női- és úri divattermése 1923-ban szolgáltatásai széles körét hirdette. Kosztüm, ragián, porköpeny, vászon, grenadin, selyem, házi- és utcai ruha elkészítését vállalta elegáns kivitelben, miközben férfi-, fiú- és leánykaruhát, elegáns férfiöltönyt, felöltőt, sportöltönyöket, köpenyeket és tűzött kalapokat is varrt az átalakítások mellett. A húszas években elkezdődött rendkívüli dinamikus fejlesztés következtében a textilipar hatalmas ágazattá fejlődött. A gyáralapításoknak köszönhetően a harmincas évekre a hazai textilipar már alkalmassá vált a belföldi igények teljes kielégítésére. Az ellátás javulása csakhamar érződött, s a szabók egyre megfelelőbb mennyiségű és minőségű anyagokat ajánlhattak igénylőiknek. Erre a lehetőségre a Veszprémi Ipartestület Férfiszabó Szakipari Osztálya is nyomatékkal felhívta a figyelmet. A szabóknak nem csak a kisiparos szakmabeliek, hanem hamarosan a mind gyakrabban nyíló áruházak is konkurenseivé lettek. A veszprémi divatkereskedők is bő áruválasztékkal rendelkeztek, s a vásárlók egy üzletben szinte tetőtől talpig felöltözködhettek. Weiss József kereskedő 1931-ben mélyen leszállított áraival csalogatta a közönséget. Nála 1 férfi burette ruha - kabát és nadrág készen - 20,80 P-be, 1 fiú mosóöltöny 3,50 P-be került. A már hivatkozott Paál mester nyári varrásdíja ugyanebben az időben: női kabát és alj - vászon és más anyagból 14, selyemkosztüm varrása 20 P-be került. Egzisztenciális gondok, a szakmabeliek számának csökkenése követhető nyomon az 1931-ben készített felmérésen, amely a veszprémi férfi- és női szabócégek számát összesen 60 főben állapította meg. A kedvezőtlen viszonyok között persze a legjobbak kiállták a próbát, sőt nemcsak a szakma jó színvonalát garantálták, hanem a városi társadalomban is aktívan tevékenykedtek. Vendéglősipar A növekvő népszerűségű szakmák közé tartozott a vendéglősipar, amelynek intézményeiből Veszprémben is mind több létesült, különösen a múlt század hetvenes éveitől megindult nagyobb szabású városfejlődés nyomán. A századforduló előtti

210

évben a megyeszékhelyen 27 vendéglőt, 6 kávéházat és 2 szállodát tartottak nyilván. A vendéglőiparosok legnagyobb számban a két világháború között működtek, pl. 1931-ben 44-en űzték a szakmát, ugyanakkor kávéház-tulajdonosokból 3-at tartottak nyilván. Az intézmények megnyitásában mindig meghatározó szerepet játszottak a kedvező földrajzi és gazdasági adottságok, pl. egy-egy forgalmasabb út vagy piac közelsége, de a kuncsaftkört illető társadalmi szempontokat is szem előtt tartották. Itt nyílt lehetősége az egyes rétegek képviselőinek a kötetlen találkozásra, beszélgetésre, gondolatok cseréjére, s itt lehetett friss információkat szerezni a politikai, gazdasági változásokról, az üzleti élet eseményeiről. A jónevű vendéglők közül többen különböző egyleti rendezvényeknek biztosítottak folyamatosan helyet, a kisebb csoportok pedig asztaltársaságok köré szerveződtek. A vendégek népes táborát a legkülönfélébb társadalmi rétegbeliek képviselték, akik az üzlet fekvése, hírneve, jellege, étele és itala szerint választottak maguknak szívesen látogatott helyet. Szám szerint legtöbben a kézművesek, kereskedők, munkások, parasztok látogatták a vendéglátóipari létesítményeket, de az alkalmazottak, városi, megyei hivatalnokok, katona- és rendőrtisztek, tanárok, vezető posztokat betöltő személyek is szívesen jártak a vendéglők egy körébe. Forgalom szempontjából kedvezőbb helyzetet élveztek a város központjában lévők, míg a kívülebb esők egy-egy városrész kisebb lélekszámú, itt is elsősorban férfi lakosságára építettek. Elnevezésükben a városon belüli elhelyezkedésük nem játszott különösebb szerepet, inkább bérlőik, vagy tulajdonosaik családneve - Zuschmann, Payer, Lohonyay, Zámbó -, kevésbé egy fantázianév - Betekints -, vagy állatnév - Szarvas alapján tettek közöttük különbséget. A Hungária, Pannónia, Elité, Magyar Király, Korona nevekkel leginkább az üzlet nagyságát vagy intim voltát, előkelőségét akarták hangsúlyozni. A veszprémi nagyvendéglők közül a legelőkelőbbnek a Korona szálloda és vendéglő számított, amely a Petőfi korában "Stingli" néven ismert vendégfogadó utóda volt a belvárosban. A 38 szobából álló szállodát, az éttermet, a kávéházat és a sörözőt Stefanovszky Jenő a balatonfüredi Eszterházy-szálloda volt vezetője vette 1923-ban kezelésbe. A szállodát már 1920-ban I. osztályú kategóriába sorolták, ahol egy kétágyas szoba egész napra 50, a világítás 5, a fűtés 10 koronába került. Az éttermi rész mértéktartóan elegáns volt, éttermi asztalokkal, thonett székekkel, nagy pálmákkal, az ablakokat keretező brokát függönyökkel. Napközben nem volt nagy forgalmú az étterem, vendégei nagyobbrészt este érkeztek. A vidéki földbirtokosok hintói, csézái, lovai számára az épület melletti istállót lehetett igénybe venni.

211

Nagytermében szokták tartani a jelentősebb rendezvényeket, pl. az iparosbált vagy a Vármegyei Vitézek táncestélyeit. A harmincas években csütörtökönként 51/2 8-ig tánc- és teadélutánokat szerveztek. Ételkínálata szempontjából a szerényebbek, látogatottsága miatt viszont a népszerűek közé tartozott a Paver-féle vendéglő Veszprém temetőhegyi városrészében. Vendégkörét a temetőhegyi iparosok és beszálló vendéglő jellege miatt az átutazó fuvarosok alkották. A mesterek a rendelkezésre bocsájtott szobában, olykor az istállóban aludtak. A reggel 6-22 óráig, szombaton és vasárnap is nyitvatartó, a család által működtetett üzletben a Népkör is helyet kapott. A kör számára fenntartott nagyteremben a tagok szórakozását biliárd, sakk, kártya, újságok és könyvek segítették. Payerék cselédlányt és mindenest tartottak, a sok munka ennek ellenére a család erejét és idejét erősen igénybe vette. Mozira, színházra, olvasásra már az időből alig futotta. Payer Károly mindemellett komoly társadalmi tevékenységet vállalt, pl. hosszú ideig ő volt a mestervizsgáztató bizottság alelnöke, s tisztségeket vállalt a Veszprémi Ipartestület Vendéglátóipari Szakosztályában is. Payerék lányukat polgáriba, fiúkat gimnáziumba járatták. Az ifjú Payer három év gimnáziumi osztály után vendéglősi segédlevelet szerzett. A gyerekek egy ideig a családi üzletben dolgoztak, majd iparos-társadalombeliekkel házasodtak. Fényképészipar A veszprémi fényképészipart a múlt század hatvanas éveitől hosszú ideig Becske Adolf munkássága fémjelezte, aki magas színvonalú, művészi igényű tevékenysége révén lett ura a szakmájának. A húszas évek elején az ipar felvirágzását érhette meg, mivel az élet nagy fordulóinak, a születéstől a halálig tartó számtalan eseménynek megörökítése nem csak a város, hanem a falu lakosságának is mind gyakrabban jelentkező igénye lett. Esküvői, gyermek, katona, családi vagy egyéni képet csaknem mindenki készíttetett, de a közösségi ünnepek, a társas együttlétek is bőségesen szolgáltattak megörökítésre érdemes helyzeteket. A vizsgált időszak legszámottevőbb fotográfusa vitéz Mészáros István lett, aki budapesti tanulóévei után jónevű fővárosi mestereknél - pl. Uher Ödönnél, Strelisly Sándornál, Gossleth Istvánnál és Rozgonyi Dezsőnél - dolgozott laboránsként és retusőrként tíz éven át. Veszprémben csakhamar gyökeret eresztett, s nagy ambícióval szervezte munkáját, amelyet 1925-től Zircen és Balatonalmádiban, később Hajmáskéren bérelt műtermekben végzett a veszprémi önálló üzlet vezetése mellett.

212

A nagy forgalmú üzletben általában 3-4 női segédet (laboráns, retusőr), 2-3 férfi segédet, továbbá 1-2 inast alkalmaztak, akik a reggel 8 órai nyitástól az ebédidő kivételével este 6-7 óráig dolgoztak. Az irodai adminisztráció Mészáros feleségére maradt. A megrendelők körét a legkülönfélébb rangú és foglalkozású egyének alkották. Első helyen az iparosok, kereskedők említhetők, utána az értelmiségi réteghez tartozók. A Jutási Altisztképzőből és Hajmáskérről érkező tisztek és közkatonák leginkább hazaküldenivaló emlékképeket rendeltek. A különféle intézmények, iskolák, egyletek tabló illetve csoportképigénnyel jelentkeztek, amelyhez egy-egy bál, zászlószentelés vagy egyházi ünnep teremtett alkalmat. Az 1920-as évektől lendületesen kibontakozó balatoni fürdőélet a nyári hónapokban újabb munkalehetőséget kínált, amelyet Mészáros már jó időben felismert. A balatoni üdülés megörökíttetését a polgári középosztály társadalmi helyzetének hangsúlyozása végett is szokásai közé vette. A harmincas években megerősödött a konkurenciaharc a fényképésziparosok között, amelyet a népszerűvé vált amatőrfotográfia is tetézett. Drogériákban, rádiószaküzletekben nemcsak felszerelést lehetett venni, de az üzletek nagy attrakciója volt az előhívás, másolás, nagyítás vállalása, amelyeket időnként ingyenes hívással, kedvezményes fizetési feltételekkel igyekeztek még csábítóbbá tenni. Ebben a helyzetben Mészáros nem tehetett mást, minthogy külön az amatőrök számára modern gépekkel, villamos szárítókkal és hívó tankokkal felszerelt laboratóriumot állított fel, másrészt a fényképezőgépek helyes kezelésének ingyenes oktatásával válaszolt a kihívásra. Fényképészünk nemcsak mint törekvő, jó nevű szakember küzdötte fel magát a város legelsői közé, hanem a közért való becsületes, önzetlen munkásságával megérdemelten vívta ki a város közönségének nagyrabecsülését. Bérautózás Az autózás megjelenése Veszprémben a húszas évek közepétől, széles körű elterjedése körülbelül egy fél évtizeddel később következett be. Addig omnibuszokat, konflisokat, fiákereket lehetett igénybe venni, aki helybeli vagy vidéki utakat akart lebonyolítani. A személyszállítással foglalkozó bérkocsiipar még közvetlenül a világháború után is virágzónak bizonyult, hanyatlásának jelei azonban elég hamar megmutatkoztak, mivel a városban megjelenő automobilokkal nem tudták sokáig tartani a versenyt. Az első autófüvarozási vállalkozás hírét 1923 novemberében Juhász Ferdinánd tette közzé, aki helybeli, vidéki és budapesti szállításra is vállalkozott.

213

A város vezetése meglepő gyorsasággal látott hozzá az autóügyek kérdésének tisztázásához, s már ez év decemberében szabályrendelet-tervezetet alkotott a személyszállítási ipari és a gépkocsival való iparszerű árufuvarozás gyakorlásáról. A tervezetek kritériuma volt, hogy az ipart csak az erre szóló iparengedély alapján gépkocsivezetői vizsgával, s legalább két éves szakmai gyakorlattal rendelkező férfiak gyakorolhatták, akik józanság és megbízhatóság tekintetében nem estek kifogás alá. A kocsik külsején szembetűnő helyen a vállalkozó nevét és telephelyét feltüntető táblát kellett elhelyezni a járatok jelzésével. A menetsebességet óránként 25 km-ben határozták meg. A járatok viteldíja, ideje, az állomások és megállóhelyek kitűzése tárgyában a közgyűlés hozhatott csak határozatot. A kihágási pénzbüntetést 60.000 koronában maximálták. E tervezetet a későbbiekben még néhány követte, újabb szigorításokat bevezetve a közlekedésben. A szigorú előírások mégsem szegték a vezetni vágyók kedvét, hiszen a meghirdetett autótanfolyamra már 1925-ben 32-en jelentkeztek, s közülük 27-en tették le a vizsgát. Az újdonsült vezetők között orvos, vendéglőtulajdonos, kereskedő is volt. A hivatásos taxisok legtöbbikének alapfoglalkozása egyébként lakatos, szerelő volt. A húszas évek végére már Veszprémben is igen élénk lett az autókereskedelem, mivel igen gyakran szabad kézből, de szaküzletből is lehetett gépkocsit vásárolni. Steyr, Citroen, Komnick, Chevrolet, Ford, Buick típusú autók között lehetett válogatni. A városnak nem kis gondot okozott az utak állapota. Rendbehozatalukat idegenforgalmi szempontból is sürgetővé tették. A különböző társaságok mind több autóstúrát szerveztek, amelyek Veszprémen is keresztül vezettek. A nyarankénti balatoni idény ugyancsak hozzájárult az autóforgalom fellendüléséhez. Autóutakat szerveztek a tóhoz, ahová egyébként buszok is indultak. A bérautósok legkomolyabb konkurenciája egyébként a több városi útvonalon és vidéki úton bevezetett autóbuszok megléte volt. Az autóhasználat a harmincas évekre jelentős győzelmet aratott. 193 l-ben a lófogatú bérkocsitulajdonosok száma kettőre csökkent, míg automobilfuvarozó ugyan-ekkor 12 volt. A fellendülést a második világháború kitörése törte meg, amikor a sofőrök egy részét és autóikat is bevonultatták.

214

Felhasznált irodalom FARKASFALVI Sándor: Kisipari statisztika Magyarországon. Magyar Statisztikai Szemle Bp. 1935. Fotográfozásról szerk. BÁN András Bp. E.n. GUNDEL Imre - HARMATH Judit: A vendéglátás emlékei. Bp. 1982. KOVÁCS Alajos: Veszprém város lakosságának fejlődése és összetétele. Magyar Statisztikai Szemle Bp. 1936. KUN Lajos: A veszprémi zsidóság múltja és jelene. Veszprém 1932. MALÉTER Jenő: Az automobilizmus fejlődése és annak akadályai. Bp. 1934. A Magyar ipar almanachja Bp. 1929. Magyar ipar és kereskedelem szerk. DOBSA László és MÁRIÁSS Imre Bp. 1941. Magyarország kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági címtára. Bp. 1924., 1931. Az 1910, 1920, 1930. évi népszámlálás. Magyar Statisztikai Közlemények Bp. 1913., 1925., 1934. PÁRTOS Szilárd: Magyarország közlekedésügye Bp. 1937. RÁNKI György: A kisipar szerepe a magyar kapitalista fejlődésben. In: Történelmi Szemle 1964. 2. sz. SERESNÉ SZEGŐFI Anna: Adalékok Miskolc város közlekedésének történetéhez. Miskolc 1988. A Veszprémi Hírlap 1922-1944 közötti számai.

215

KÖVÉR GYÖRGY:

KISVÁROSI ELIT TÁRSASÁGOK HAJDÚBÖSZÖRMÉNY A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT Amikor az első salgótaijáni konferencia címéül a "Rendi társadalom - polgári társadalom" fogalompárt választottuk, akkor a "rend" terminusnak nem történetijogi, hanem inkább viselkedésszociológiai értelmére gondoltunk. A világosan azóta is kimondatlan megkülönböztetéshez részben Hajnal István, de talán legközvetlenebbül Bertalan László interpretációi segítségével Max Weber kategóriarendszeréből kiindulva jutottunk. Webernél a rendi helyzet alapja: a jellegzetes életvitel, a formális nevelés és a származásnak vagy foglalkozásnak kijáró presztízs. A gyakorlatban mindez szerinte az egymás közti házasodásban (connubium), a közös asztalnál való étkezésben (kommenzalitás), bizonyos keresetfajták kisajátításában vagy elutasításában illetve egyéb rendi konvenciókban juthat kifejezésre.1 Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy ennek a kategóriarendszernek valamely elemét valamilyen "puha" forráson érvényességi próbának vessem alá. Társadalomtörténet-írásunkban amúgy is igen ritkák a cizellált mikroelemzések, pedig ezek finom hálója nélkül maga a társadalomtörténet is alig képzelhető el. A kísérlet terepéül a harmincas évek hajdúböszörményi elitjét választottam, forrásul pedig elsősorban dr. Lukács Ilonával (édesanyámmal) készített inteijúk szolgáltak. Az elemzés tárgya a kommenzalitás a névnapi társaságokban. A vizsgálat még nem lezárt, menet közbeni eredményeimről és kérdéseimről számolok be rövid korreferátumomban. A társaságok A visszaemlékezések alapján hét elit társaság névsorát sikerült összeállítanom. A társaságokat arab számmal jelöltem, a társasághoz tartozás kritériuma a kölcsönös meghívás, azaz a meghívás és visszahívás volt. Természetesen nem állítom, hogy ez az összes elit társaság, de hogy valamennyien az elithez tartoztak, az nem kétséges. Erre utal a társas élet költségessége: az este nyolctól éjfélig tartó sokfogásos vacsorák, az évről évre felfrissítendő estélyi ruhatár stb. Tömören: az alkalmi fogyasztási kiadások társaságokon belüli kiegyenlítődése. A társaságok magjának alapvető szerveződési elve családi, rokonsági volt. A kapcsolattartás fi- és leányági vegyesen lehetett, kivéve, ha valami örökösödési viszály az egyik ágat kizárta saját köréből. A társaságok szerveződésében másodlagos, de szinte mindenütt jelenlevő elvként egyfajta szocializációs vagy hivatásbeli közösséget említhetnénk. A magra

217

ilyen elvek szerint rakódott az azonos intézetben nevelkedett leányok, az iskolai vagy legénykori barátok köre, a hasonló végzettségűek vagy azonos foglalkozásúak csoportja, vagy éppen az azonos háborús érdemeket szerzettek (pl. vitézek) társasága. Természetesen a nem tősgyökeres famíliák esetében ez az utóbbi (egyébként másodlagos) szerveződési elv elsődlegessé is előléphetett. A társaságok hierarchiája Az eddig elhangzottak alapján egymás mellett létező névnapi társaságok laza halmaza áll előttünk. A társaságok azonban egymással is bizonyos kapcsolatban álltak. Voltak, akik több helyütt is vendégeskedtek: ilyen volt a jó táncos és jó társalgó hírében álló még nőtlen tanár (főleg lányos házaknál nyilván) vagy a felesége rokonsága révén az egyik, tanári foglalkozása révén a másik, a vitézi szék kapitányaként pedig egy harmadik társaságba is bejáratos férfiú (mellesleg szász származék). Az ilyen átjáró emberek kétségtelenül bizonyos integráló szerepet töltöttek be, bár az utóbb említett személy az egyik társaságból vagyontalansága (a föld a feleségéé volt!), a másikból rátartisága miatt lógott ki. Azt is vizsgáltam, hogy volt-e a számbavett társaságoknak hierarchiája, s ha igen, milyen szempont alapján tagolhatok vertikálisan. Ezért Herpay alapján az országos és hajdúnemességgel rendelkezőket vettem számba, az 1935-ös gazdacímtár alapján a 100 hold feletti földbirtokosokat, Hajdúvármegye 1937-es adattárából az iskolai végzettséget, végül az 193 l-es és 1938-as tiszti címtárakból a hivatali pozíciókat rekonstruáltam.2 Az elitbeli társasélet költségei miatt bizonyos vagyon illetve jövedelem elengedhetetlen volt, az eliten belőli társadalmi hierarchiát azonban nem ez határozta meg. A hét társaságból egy ugyanis egyértelműen kiemelkedett, három pedig bizonyos értelemben az alsó határmezsgyén helyezkedett el. Mondhatnánk persze, hogy a társasélet krémjét jelentő első társaságban található a legtöbb 100 hold feletti birtokos, itt van a legtöbb országos nemes, hogy a hivatali ranglétrán való előrejutással idővel efelé gravitál az ember. De sem a földtulajdon, sem az országos nemesség, sem az egyetemi végzettség, sem a polgármesteri hivatal nem jelent automatikus bekerülést az első társaságba. Az első társaságot ugyanis alapjában két (egymással rokonságban nem lévő) méltóságos úr és asszony fémjelzi (Böszörményben kegyelmes úr nem lévén, mint ahogy nagybirtok sem volt!). Méltóságos címhez sokféle módon lehetett jutni. Mint ismeretes: "méltóságos cím illeti meg a grófot és a bárót s a császári és királyi kamarást, de ugyanez a címe a tábornoknak, az ezredesnek és a kormányfötanácsosnak is". Böszörményre egy királyi közjegyző kormányfötanácsos és egy gimnáziumi igazgató tanügyi főtanácsos jutott, ami a méltóságos cím "leginkább elter-

218

jedt, tehát legközönségesebb és legkevésbé értékes szerzésmódját" jelentette.3 Az első társaság magva a kormányfotanácsos rokonsága, bár ide sem értendő mindenki, de beletartozik a helyi középgazda fiából országgyűlési képviselőségig emelkedett ügyvéd vagy az unokatestvér gimnáziumi tanár férje, a vitézi szék már említett kapitánya. Természetesen ebbe az első társaságba be is lehetett kerülni. így kerültek be egy új nemzedéket reprezentálva a kormányfotanácsos lányaival azonos intézeti nevelésben részesült barátnőként a későbbi tisztiorvosék (a nej nem volt idevalósi), hogy aztán a helybeli férj rokoni társaságából vigyenek magukkal mást is. A társaságok közötti mobilitás talán legjellegzetesebb esete a 3. számú családi társaság egyik tagjának polgármesterré válása után következett be. Megválasztását követően a vagyonos és nagyakaratú polgármester némi kivárással szánta rá magát az első társaság bevételére: két névnapot rendezett. Az egyiket továbbra is a rokoni társaság számára, a másikra viszont meghívta az első társaság két fiatalabb házaspárját, akiknek aztán saját névnapi estélyeikre a polgármestert illett visszahívniuk. Rövid átmeneti idő után lassan a többiekhez is meghívott lett a polgármester, ami az első társaság kibővülését eredményezte, ám ez nem terjedt ki a polgármester többi rokonára. Volt precedens arra is, hogy valaki kikerült az első társaságból: az egyik, színészetért rajongó aranyifjú mésalliance-a után már nem volt hivatalos az első társaság estélyeire, de befogadást nyert egy másik társaságba. Az elit alsó régiójában három társaságot jelölhetünk meg: a tanárokét, a városi tisztviselőkét és a vitézekét. A társaságok ilyetén elnevezése megközelítőleges és kizárólag arra próbál utalni, hogy ezekben a körökben erőteljesebb a "hivatásrendi" elem. A városi tisztviselők között egy társaságot alkot a városi számvevő, a főjegyző, az árvaszéki ülnök, az egyik ügyvéd és a városi takarékpénztár igazgatója. Jellemző rájuk, hogy feleségeik többnyire nem jelentéktelen helybéli birtokkal rendelkező cívisgazdák leányai. A feleségek rokoni szálai fűznek össze egy másik társaságot is (legalábbis annak magvát), amelybe beletartozik a városi szeszfőzde tulajdonos igazgatója, akit 1926-ban avattak vitézzé, a Nyíregyházáról betelepült rövid- és divatáru kereskedő, a II. o. aljegyzőből adótanácsnokká előlépett vitéz jogi doktor, valamint az állampénztári főtiszt stb. Ebben a társaságban talán valamivel nagyobb az ingó vagyon relatív jelentősége, mint a többiben, kevesebb a jogi doktorátus és relatíve több a középfokú végzettségűek és a vitézek aránya. Mégsem ezért soroltattak az elit társasági életének alsó mezsgyéjébe. A kisvárosi elit gyakorlatilag ezeken a "sokadik" társaságokon keresztül épül a két világháború közötti helyi társadalomra. Elválasztanak és összekötnek. Az elit

219

szintjén megjelenítenek egy helyi "modort", amitől a "méltóságosok" első társasága felfelé (azaz országosan) elkülönítheti magát. Visszatérve a kiindulóponthoz: hogyan értelmezhető mindez a kisvárosi társadalomképlet keretében? Talán Szekfu harmadik nemzedékről alkotott középosztály-víziója megnyilvánulásaként, miszerint "egy-egy vidéki társadalom nemesi, nyárspolgári, értelmiségi és zsidó rétegei" - "az életmód...különleges homogenitása mellett" - "külön foltokban, egymástól elkülönzött zsombékokon ültek". Vagy az "utána következőkre" a szekfűi neobarokk metafora földreszállásaként, "mikor a tekintélytisztelő polgár minden másodnap szaladhatott névünnepélyekhez gratulálni, s mikor ez a szép vallásos családi nap neobarokk palástba burkolózva a politikának, társadalomnak s más nevezetes dolgoknak csomópontja lett".4 Avagy a vidéki társadalom egy másik kortárs leírását tekintsük^ iránymutatónak, amely ugyan a megyei viszonyokról szól, de kisebb egységekre is adaptálhatónak tűnik. "A vármegyeház körül csoportosulok magját a vármegyei tisztviselő kar és azok családja alkotja; hátvédjük a környék közép- és nagybirtokos osztálya, amely rövid városi látogatásai alkalmával csak velők érintkezik és amelynek neve, befolyása és költekezése a város kereskedő és iparos köreiben irigység, de tisztelet tárgya. Ebbe a körbe bejutni törekvése a város minden fölfelé menő irányzatot mutató lakosának. Ezt a vágyat kielégíteni azonban nem olyan könnyű dolog. A hatóságok vezetői (törvényszéki elnök, kir. ügyész, pénzügyigazgató, gazdasági felügyelő), hacsak személyükben valami komikus vonás nincs, bebocsáttatást nyernek családostul még abban az esetben is, ha erősen polgári hangzású nevet viselnek és bizonyos alkalmakkor plasztronjukon finom tűszúrások nyoma marad. A többi köztisztviselők közül csak azok csatlakozhatnak, akik vagy nagyon jónevűek, vagy nagyon jó modorúak és vagyonosak, vagy az illető megyében olyan összeköttetésük van, amely megnyitja számukra az ajtókat."5 Mondhatnánk, hogy míg a Szekfu-idézet a vidéki társadalom statikájára, a szerkezeti keretekre helyezi a hangsúlyt, addig Weis a folyamatok dinamikáját próbálja megragadni. Hogy míg Szekfu szóhasználata inkább a történeti-jogi rendiséghez húz, addig Weis megfigyelései inkább a viselkedésszociológiai vagy hivatásrendi kategóriákhoz állnak közelebb. Az is elképzelhető, hogy a Három nemzedék leírása egy időben korábbi, világháború előtti állapotot tükröz, míg a másik ábrázolás a húszas évek megváltozott körülményeit sejteti. Felvethetnénk végül azt is, ugyan mennyire alkalmazható a makrotársadalom elnagyolt fogalomrendszere egy olyan mikrotársadalom elemzésére, amelynek legfeljebb "méltóságteljes" csúcsát engedi látni a globális társadalomelemzés köde? Az azonban mindenképpen az "úriság" és "polgáriság" közötti megváltozott viszonyt jelzi, hogy az "úri modor" szerint egymást le- és felminősítő böszörményi

220

elit társaságok tagjai egyaránt a város egyetlen "polgári"-nak nevezett kaszinóját látogatták. Jegyzetek 1

Max Weber: Gazdaság és társadalom 1. KJK. 1987. 307. p. Herpay Gábor: Nemes családok Hajdúvármegyében Debrecen 1926.; Magyarország földbirtokosai és földbérlői (Gazdacimtár) Bp. 1937.; Magyarország tiszti cím- és névtára XLI. évf. (1931) ésXLVI. évf. (1938). 3 Makkai János: Urambátyám országa Bp. é.n. 98. p. 4 Szekfü Gyula: Három nemzedék és ami utána következik, é.n. [1934]. 314., 412-413. p. 5 Weis István: A mai magyar társadalom Bp. 1930. 56. p. 2

221

TAR FERENC:

KESZTHELY TÉRBELI, TÁRSADALMI SZERKEZETÉNEK HOSSZÚ TÁVÚ VIZSGÁLATA Dolgozatunkban arra a kérdésre szeretnénk választ adni, hogy Keszthely egyes területein milyen társadalmi rétegek éltek és ezek összetétele hogyan változott az idő haladtával. Tisztában vagyok azzal, hogy e rövid írás nem készülhet a teljesség igényével, remélem azonban, hogy az olvasó így is vázlatos képet nyer a keszthelyi társadalom fejlődéséről, változásairól. A történeti Zala központi fekvésű települése Keszthely a megye egyik legnagyobb városa volt a 18. század végéig (csak Nagykanizsának volt több lakosa). Később azonban - mint a mellékelt ábra is mutatja - a 20. század közepéig nem volt jelentős a népesség növekedése. (Keszthely lakossága 1785-től 1954-ig négyszeresére, Nagykanizsáé közel nyolcszorosára, Zalaegerszegé pedig hatszorosára nőtt.1) Keszthely a 17. század közepétől 1925. jan. l-ig két közigazgatási egységből állt. A nagyobb előjogokkal rendelkező mezőváros déli része volt a régi "belső város", amelyet a mai Helikon-, Jókai-, Bem-, Fejér György- és Deák Ferenc utca határol. Ettől északra terült el a régi "külső város", amelynek központja a Palotadomb volt; itt állt a Szent Márton plébániatemplom is. A Hévíz felé vezető Sopron utca környéke - a 17. század végéig egyetlen utcát jelentett - volt a régi "Polgárváros". Eszes László könyvéből tudjuk,2 hogy a végvár körül kialakult belső városban laktak a vár szolgálatában állott katonák, szabad legények (hajdúk) és szolgák. A külső városban laktak a zsellér jogállású iparosok, kereskedők és a csak szőlőbirtokkal rendelkező polgárok. A külső városhoz tartozott a Pap utca is, ahol a plébános jobbágyai éltek. A Polgárvárosban laktak a földesurak jobbágyai. Czigány László úgy fogalmaz, hogy a "vitézlő rend" Keszthelyen élt, és a katonai szolgálat fejében teljes vagy majdnem teljes úrbéri szolgálatmentességet élvezett. A Polgárváros lakói robotoltak, adóztak, mert katonai szolgálatot nem teljesítettek.3 Az 1769-ben készült német nyelvű térkép az első, amely feltünteti a város akkori utcaneveit. Az elnevezések több esetben utalnak arra, hogy kik laktak ott. A Marktplatz (Piactér) - ma Fő tér - bizonyára főleg a kereskedők, iparosok lakóhelye volt. A Lehenitza (Lehen utca) - ma Lehel utca - a Festetics család által idetelepített német iparosok házaira utal. A Pfaffengassen (Pap u.) - ma Katona J. u. nevű utcáról korábban már esett szó. A Piactérről nyíló Heyduckengassen (Hajdú u.) - ma Bem u. - letelepített végvári katonáknak adott otthont. A Franziskanergassen (Ferencesek utcája) - ma Jókai, Helikon u. - lakóira nem nehéz következtetni. Mint ahogy a Fleischhauergassen (Mészáros utca) - ma Fürst S. u. - is ön-

223

magáért beszél. De nem nehéz azt sem kitalálni, hogy kik laktak a Zigeuner Häuser (Cigányházak) - ma Vásártér u. - területén. A mai Széchenyi utcát 1781ben Festő utcának nevezték az ott lakó Frankó festő családjáról.4 A 18. század második felében a Festetics uradalom építkezései miatt sok német iparos telepedett le Keszthelyen.5 Az idegenföldrőljött mesteremberek megjelenése ellenérzést ébresztett a helyiek körében. Kétségtelenül azonban, hogy ideérkezésük és letelepedésük nem csak az uradalom számára jelentett hasznot, hanem a települést szakképzett és művelt réteggel gazdagította. Király Ferenc tanulmánya6 mutat rá arra, hogy általában azokban az utcákban magas az írástudók aránya, ahol sok iparos él. A zsidó kereskedők száma a 18. században csak lassan emelkedik. Változást az hoz, hogy I. Festetics György 1810-ben engedélyezi, hogy beköltözzenek a belvárosba. A Festetics család legnagyobb tagjának tevékenysége más téren is kihat a keszthelyi társadalom alakulására. Az apja által 1772-ben alapított gimnáziumot két évtizeddel később, a kilencvenes években meg akarták szüntetni. Elsősorban neki köszönhető, hogy megmaradt Keszthelyen az intézet. 1797-ben ő hozta létre a Georgikont, a mezőgazdasági felsőoktatási tanintézetet. Ezen kívül is több iskolát alapított és anyagilag is támogatott. Mint látjuk, nem kis mértékben köszönhető neki, hogy megnőtt a városban az oktatásban dolgozó értelmiségiek aránya. Társadalmi súlyuk pedig még számbeli arányukat is meghaladta. I. Festetics György több mint három évtizedes keszthelyi munkálkodása tehát kihatott a helyi társadalom fejlődésére is. A 19. század első felének keszthelyi társadalmáról Benda Gyula7 és munkatársai készítettek felmérést. Az elkövetkezőkben az ő megállapításaikra hagyatkozom. Benda Gyula szerint "Keszthely sokszínű, tagolt település, amely a 19. század első felében sem közigazgatásilag, sem településföldrajzilag nem egységes. A zárt, városias települést északon és keleten szórtan betelepült szőlőhegyek veszik körül." A város népessége a század első két évtizedében gyors emelkedést mutat. 1800-ban még 5.000 alatt van, 1828-ban pedig már megközelíti a 7.000-t. A lakosság kb. 70 %-a élt a mezővárosban, 8 %-a a Polgárvárosban, 22 %-a pedig a városhoz tartozó hegyközségekben. A század elején a társadalmi rétegződésben még feltétlenül számolni kell a feudális, rendi intézményrendszerrel. Alapvetően elkülönül egymástól a nemesek és nem nemesek csoportja. De a nem nemesek is különböznek egymástól a földesúrhoz való viszony, és az önkormányzat tekintetében. Mint korábban már utaltunk rá, a mezővárosi lakosok elkülönültek a polgárvárosi jobbágyoktól és zsellérektől, így természetesen a hegyközségi lakosságtól is. A nemesség különbséget mutat az adózás, a közigazgatás és a bíráskodás szempontjából. Benda szerint számuk ebben az időszakban 400 főre (kb. 80 család) tehető. Csak kis százalékuk volt birtokos. Volt közöttük vármegyei tisztviselő, uradalmi alkal-

224

mázott, kereskedő és iparos is. A mezőváros polgárainál korlátozottabb jogokkal bírtak a polgárvárosi jobbágyközösségek lakói. Jóval nagyobb volt az uradalomtól való függés; a lakók jelentős része az uradalomnál dolgozott. A hegyközségekben lakó népesség jogilag lazábban kapcsolódott a városi maghoz, rokoni és gazdasági kapcsolatok miatt azonban számtalan szál köti a településhez. Az első izraelita családok 1700 körül a város külső utcáiban telepedtek le. A hitközség - 25 családdal - 1766-ban alakult meg. Mint korábban már említettük, megerősödésükhöz jelentősen hozzájárult, hogy Festetics gróf megengedte számukra a főutcára való beköltözést. "Keszthely foglalkozási szerkezete - írja összefoglalóan Benda Gyula - a várost megteremtő és fejlesztő gazdasági-társadalmi tényezőket tükrözi. Uradalmi központi volta, iskolái viszonylag népes tanult réteget vonzanak a városba, piacközponti szerepe a kereskedők, boltosok számát növeli. Differenciált kézműipara mellett a szőlőművelés a meghatározó." A szellemi foglalkozásúak - uradalmi tisztségviselők, a Georgikon és egyéb tanintézetek tanárai, megyei tisztviselők, papok, ügyvédek - együttes száma 30-40-re tehető. A kereskedők, boltosok száma az adóösszeírások és a hagyatéki forrásanyag alapján 10-15 fő. Főleg az Öreg (ma Kossuth) utcán saját vagy bérelt házakban laktak. A kézművesek száma minden bizonnyal meghaladta a 200 főt. Igen népesek a mezővárosokra jellemző foglalkozási ágak (csizmadia, varga, szabó, takács, fazekas, szűcs). Feltűnő az építőiparban foglalkoztatottak (kőműves, ács, kőfaragó, cserepes) nagy száma; ezek jórészt frissen érkezett bevándorlók. De az igényesebb fogyasztói igényeket (elsősorban a grófi uradalomra kell gondolni) kielégítő kézművesek (könyv-kötő, órás, üveges) is megtalálhatók. Á népesség egyharmada - a szőlőhegyiekkel együtt - szőlőbirtokos. A mezőgazdaságból élők egy része az uradalomban, a tehetősebb polgároknál béresként dolgozott vagy napszámból élt. A 10-20 családból álló, zárt közösséget alkotó keszthelyi halászcéh tagjai többnyire más mezőgazdasági tevékenységgel is foglalkoztak. Jelentős jövedelmi forrást jelentett a fuvarozás is (kb. 70-en tartottak lovat, 50 család esetében feltételezhető, hogy a fuvarozás volt a fő foglalkozásuk). A keszthelyi társadalomban a vagyon fokmérője a szőlő és a ház volt. A rendi-jogi állás és a vagyon összefüggése gyenge, míg a foglalkozás és a vagyon közötti kapcsolat szorosabb. Korábban esett már arról szó, hogy a század első felében főleg a kereskedők népesítették be az Öreg utcát. Jelentős volt azonban az iparosok száma is. Több fazekas, takács, csizmadia és halász lakott itt. De vajon a többi utcának megvoltak-e a jellegzetes mesterségei? Az adatok arra utalnak, hogy egy-egy utcában élők között megsokasodtak az azonos ipart űzők. A Bolha (Deák) utcában sok volt az építőiparral - pl. kőműves, ács - foglalkozók száma. A Bábos (Lévai O.) utcában lakott a bábsütő. A Föstő (Széchenyi) utcában a festőcsalád mellett sok volt a szabó. Ugyancsak nagy volt a számuk a Pölöske (Fürst) és a Kis (Kisfaludy) utcá-

225

ban. A Györög (Béke) utcában a csizmadiák száma emelkedett a többi fölé (itt lakott a bába). Ugyancsak nagy volt a csizmadiák száma a Szalasztó és különösen a Hajdú és az Új (Fejér Gy.) utcában. A Szalasztó utcában magas volt még a szűcsök és az építőiparral foglalkozók aránya. A Balatonhoz aránylag közel eső Kerítés (Jókai) utcában főleg halászok és takácsok laktak. A Pap (Katona J.) és Lehen (Lehel) utcai lakosok főleg fazekasok voltak, a Cigánygyöp pedig főleg az építőiparral foglalkozóknak adott otthont. A város etnikailag döntően magyar. 90-100 körül van a német eredetű családok száma. A 18. század hatvanas éveiben letelepedett kézművesek leszármazottai mellett folyamatosan érkeztek iparosok: elsősorban az örökös tartományokból, akik a családban megőrzik a német nyelvet. A zsidó lakosság jelentős része is német nyelvű. A nevek alapján gyér délszláv beköltözésre is következtethetünk. A mezőváros és polgárváros határán a Pál (Gyönyörű) utca végén pedig néhány cigány család élt. Vallási szempontból a város - a zsidó hitközséget leszámítva - szinte egységesen katolikus. A reformátusok és az evangélikusok száma elenyésző, templomuk sincs a városban. Az 1848-as szabadságharc és bukása olyan értelemben is érintette a keszthelyi társadalmat, hogy a harcok megindulásakor a gimnázium fölsőbb évesei és a Georgikon diákjai is beálltak honvédnek. A hallgatók távoztával a mezőgazdasági intézet bezárta kapuit. Amikor 1865. november 1-én újra indult az oktatás a Mezőgazdasági Tanintézetben, a tanárok jórészt máshonnan érkeztek. A 19. század eleje után a század végére vált újra igazán iskolavárossá Keszthely, amikor a Tanintézet megerősödött és új épülettel gazdagodott, majd a gimnáziumot 1892-ben főgimnáziummá alakították. A keszthelyi társadalom átalakulása a század utolsó harmadában gyorsult fel. Bár az 1861-ben megépült Déli vasút elkerüli Keszthelyt, - a "Keszthely" névvel illetett vasútállomás Balatonszentgyörgyön volt - a változás a hatvanas években már egyértelműen kitapintható. A közeli vasút nem volt hatás nélkül a településre. 1861-ben indult meg az első keszthelyi újság, a Dunántúli Társadalmi Közlöny. Majd 1888-ban Keszthelyre is megérkezett a vasút, amely újabb lendületet adott a település üdülővárossá alakulásához. A fejlődéshez jelentősen hozzájárult a városbíró személye - id. Reischl Vencel, aki 1861-től 1893-ig volt Keszthely irányítója.8 Természetesen a polgáriasodás, a turizmus hatása a Polgárvárost jóval kevésbé érintette. E terület társadalmi szerkezete messze elmaradt a mezővárostól, sokkal alacsonyabb volt az iparosok, kereskedők és értelmiségiek aránya. Az adatokból az is kitetszik, hogy a területen az idősebb korosztály nagyobb arányszámú volt. Bár az országgyűlési képviselőválasztók lakossághoz mért aránya elég szűknek tekinthető a korban, mégis a névjegyzék adatai alapján kimutathatók bizonyos trendek.

226

Ezek alapján vessük össze a mezőváros és a polgárváros társadalmát. A választásra jogosultság alapja szerint 1880-ban a mezőváros lakóiból 31 % a földbirtok alapján, 34 % a jövedelem alapján és 35 % az értelmiség alapján szavazhatott; ugyanezek az adatok a polgárváros esetében 25 %, 50 %, és 25 %. 1885-re az arány a következőképpen alakult: mezőváros földbirtok alapján: 6 %, házbirtok alapján 14 %, jövedelem alapján 49 %, értelmiségi státusz alapján 31 %; polgárváros földbirtok alapján 4 %, házbirtok alapján 54 %, jövedelem alapján 32 % és értelmiségi státusz alapján 10 %. Mint láthatjuk, a polgárváros esetében az első két kategória a meghatározó, míg a mezővárosnál a két utóbbi. Ez a tendencia a század végére még egyértelműbbé válik. Ugyanis 1898-ban a választásra jogosultság alapja a mezővárosban a föld és házbirtok szerint 14 %, a jövedelem és értelmiség szerint pedig 86 %, ugyanezek az arányok a polgárvárosban 76 % és 24 %. A választói névjegyzékből az is kiderül, hogy a mezővárosi jogosultak arányában az 1870-es évek végétől rohamosan csökkent a birtokosok aránya és gyors növekedést mutat az iparosok, kereskedők és az értelmiségi foglalkozást űzők aránya. Ezek közül is kiemelkedik a tanárok, tanítók, az ügyvédek és orvosok számának növekedése. A századfordulóra pedig megnövekszik az idegenforgalommal kapcsolatos foglalkozások száma, illetve aránya is. A polgárvárosban ez a tendencia jóval kevésbé érvényesül. Erre utal az, hogy például 1878-ban a választásra jogosultak 10 %-a a birtokosság köréből került ki és 1883-ban ez az arány még mindig 40 % volt. Érdemes megemlítenünk azt, hogy Kiskeszthelyen (polgárváros) nagyon sokan éltek olyanok, akik az uradalom alkalmazásában voltak, illetve nem kevés volt azoknak a száma, akik onnan mentek nyugdíjba. A két közigazgatási terület 1925. január 1-vel egyesült, a keszthelyi hagyományokban azonban még manapság is kimutatható a különbség bizonyos mértékű továbbélése. Az a gazdasági fejlődés, amelyik a várost is jellemezte, a századfordulón természetesen egyet jelentett a lakosság egyes rétegeinek gazdagodásával is. Ennek jelét látjuk az 1871-ben bevezetett virilis listákon szereplő keszthelyi polgárok Számában is. Ez alapján megállapítható, hogy a megyei virilisek listáján a legtöbb helyet a nagykanizsaiak adják, míg a keszthelyiek száma a zalaegerszegiekéhez áll közel. Emellett azt a tendenciát figyelhetjük meg, hogy a keszthelyiek aránya az 1880-as évektől lassú emelkedést mutat. É számbeli növekedés mellett kimutatható az is, hogy fokozatosan megnő azoknak a száma, akik ipari, kereskedelmi és a vendéglátással kapcsolatos tevékenységet folytatnak. A virilis listákon megfigyelhetjük egyegy család felemelkedését is, ilyen például Reischl városbíró családja is, de jó példa erre Berényi Béla vállalkozó, Ossman Pál kereskedő, Bozzay Bálint korcsmáros, Bronner Hermán kávés is.

227

Az idegenforgalom gyors fellendülése, a vasúti összeköttetés megteremtése új foglalkozások megjelenését jelentette Keszthelyen. 1888-ban nyílt meg a Keszthely-Balatonszentgyörgy-i helyi érdekű vasút, amelynek köszönhetően mozdonyvezetők, kalauzok és egyéb vasúti alkalmazottak feltűnése figyelhető meg a városi társadalomban; akik száma fokozatosan növekszik. Mivel a vasútállomást 1903ban a mai helyére helyezték át, ezzel együttjárt az is, hogy a vasutasok lakóhelye is megváltozott. Míg a korábbiakban a mai Baross Gábor, Múzeum és Szendrey utca környékén laktak, a század első évtizedétől kezdve kimutatható, hogy a vasútnál dolgozók inkább a Rákóczi utcában és környékén élnek. Egyre több lesz azoknak a száma, akik az idegenforgalomból élnek (panziótulajdonosok, kávésok, cukrászok, vendéglősök, borkereskedő, sörkereskedő stb.). Keszthely társadalmán belül megfigyelhető bizonyos területi megoszlás is. A Kossuth utca mindenekelőtt a kereskedők utcája volt. Ennek is É-i részén sűrűsödtek a textillel, fűszerrel, dohányáruval és divatáruval foglalkozó árusok. A D-i részén inkább vegyeskereskedések, illetve nagyobb árucikkekkel foglalkozó üzletek voltak. Az iparosok jó része is ebben, illetve ennek bekötő utcáiban élt, míg az értelmiségiek inkább a Fő utca D-i részén laktak. A Deák Ferenc utcában kimagaslóan nagy volt a háztulajdonosok száma, illetve a kaszárnya és a csendőrség miatt sok katona és csendőrtiszt lakott ebben az utcában. Az Andrássy téren elsősorban egyházi személyek és tanárok laktak. A város Balaton felé eső részén meglepően sok nyugdíjas élt és ezek számaránya különösen az I. világháború után növekedett meg. A város népességének növekedésére, felekezeti megoszlására, foglalkozási szerkezetére, nem és életkor szerinti tagozódására vonatkozóan a mellékelt táblázatok adnak útmutatást. Sokan a két világháború közötti Keszthelyt a nyugdíjasok városának tekintik. E megnevezés nem alaptalan, hiszen a fővárosból sokan költöztek a Balaton parti városba idős korukban (pl. Lendl Adolf ny. állatkert ig.). Az adatok azt mutatják, hogy 1880-ban a 60 év fölöttiek aránya 6,3 % volt, ez 1920-ra 11,2 %-ra növekedett. Ezzel szemben a 15 év alatti gyermekek aránya 33,3 %-ról 25,4 %-ra csökkent. A mezőváros és a polgárváros 1925-ös egyesülése kihatott a település vallási szerkezetére is, ugyanis Kis-Keszthelyen alig élt izraelita lakosság. Tehát az egyesülés után megnőtt a katolikusok száma. Bár megfigyelhető az is, hogy a 19. századhoz képest jelentősen megnőtt az evangélikusok és a reformátusok száma. (Mindkét gyülekezet a harmincas években épített templomot magának.) A századfordulón fokozatosan csökken a zsidó vallásúak aránya, ennek ellenére 1944-ig számuk meghaladja a protestánsok számát. Ebben gyökeres változás az 1944-es német megszállással és nyilas hatalomátvétellel következett be, amikor is a keszthelyi zsidóság nagy részét németországi koncentrációs táborokba szállították, ami

228

egyet jelentett pusztulásukkal. Ezzel a zsidóság, amely a 19. században és a 20. század elején fontos tényezője volt a város gazdasági fejlődésének, elvesztette korábbi szerepét. Korábban utaltunk már arra, a virilisek között a múlt század végétől megnőtt az értelmiségiek, vállalkozók és az idegenforgalomból élők aránya. A 20. század húszas, harmincas éveire ők kerültek egyértelmű többségbe, bár a listát (a megyeit is) minden esetben Festetics Tasziló vezette. A leggazdagabb polgárok természetesen a belvárosban laktak. Főleg a Kossuth, Deák Ferenc, Georgikon, Hajdú és a Helikon utcákban. A központi fekvésű Festetics utcában az uradalom tisztjei laktak, illetve itt voltak az irodáik is. Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy Keszthely társadalma a századforduló gazdasági fellendülésének köszönhetően a polgárosodás egyértelmű jelét mutatja, az idegenforgalom fellendülése pedig mindezt csak fokozza. Az a fejlődés, amely a XIX. század végén beindult, az I. világháború kirobbanásával torpant meg és a háború után is csak nehezen, a korábbihoz nem mérhetően haladt tovább. Keszthely társadalmi-, térbeli szerkezetének a korábbi évtizedekre kimutatható kontinuitás az 1944 utáni változásokkal szakadt meg.

229

Keszthely népessége

1 7 8 0

1 8 0 0

1 8 2 0

1 8 4 0

1 8 6 0

1 8 8 0

1 9 0 0

1 9 2 0

1 9 4 0

1 9 6 0

1 9 8 0

év

Keszthely életkor szerinti megoszlása

0% 1880

60 fölött 40-<60 15-<40 <15

230

340 953 2299 1795

1890

420 1104 2502 2169

1900

643 1265 3040 1848

1910

767 1417 3229 2064

1920

898 1659 3451 2042

Keszthely: foglalkozás

• Österm.

• Ipar

• Ker

• Véderő

[1 Napsz.

• Ny.Cs.Ism.

• Közi.

• Közsz.

Keszthely: nemzetiség

• Magyar • Német

Egyéb Szerb Horvát Ruthén Oláh Tóth Német Magyar

HoUi

1880

1890

0,5 0 0,2 0 0 0,1 2,5 96,7

0,6 0 0,3 0 0 0,1 2 97

• Oláh

• Kuthén • Horvát • Szerb

1900

0,8 0 0,2 0 0 0,1 1,7 97,2

1910

0,7 0 0,3 0 0 0,1 1,7 97,2

IH Egyéb

1920

0,8 0 0,2 0 0 0,1 1,5 97,4

231

Keszthely nem szerinti tagozódása

Nő Férfi

1880

1890

2878 2509

3310 2885

1900

1910

3497 3299

1920

3929 3548

4373 3677

Keszthely vallási megoszlása Kiskeszthellyel együtt

Egyéb 12 Izraelita 852 88 Evangélikus 36 Református Katolikus 4399

232

17 1006 154 45 4973

16 1053 125 87 5515

18 1077 182 103 7998

23 1038 197 189 8774

26 14 872 755 202 247 230 295 9314 10676

Jegyzetek 1

Kovacsics József: Keszthely város statisztikai monográfiája. In: Statisztikai Szemle 1955. 11. sz. 1034. p. 2 Eszes László: Feledésbe ment utcanevek Keszthelyen. Keszthely 1985. 13. p. 3 Czigány László: Keszthely mezőváros gazdasági szerkezete a XIX. sz. első harmadában. Kézirat 1982. 9. p. 4 Eszes L.: i.m. 25. p. 5 Lásd pl. Horváth D. Tamás: Lischtenvolner Ferenc keszthelyi ács mester családja és gazdálkodása a XIX. sz. első felében In: Zalai Gyűjtemény 28. sz. Zalaegerszeg 1989. 77-90. p. 6 Király Ferenc: Könyv és olvasója Keszthelyen a 19. század első felében Zalai Gyűjtemény 31. Zalaegerszeg 1990. 165-191. p. 7 Ezúton mondok köszönetet Benda Gyulának, hogy rendelkezésemre bocsátotta nagyrészt publikálatlan írását. 8 Lásd Reischl Marcel: Egy unoka visszanéz Keszthely 1990.

233

KRESALEK GÁBOR - VARGA ÉVA:

KISVÁROSKÉP SZÁZADUNK HÚSZAS ÉVEINEK MAGYAR IRODALMÁBAN A korabeli városfejlődés sajátosságaival és a kisváros értékrendjével kapcsolatos kérdésekre kerestünk választ néhány, századunk húszas éveiben keletkezett regény elemzése alapján. A szépirodalmi műveket minden fenntartás és megszorítás ellenére társadalomtörténeti forrásként kezeltük. Meggyőződésünk volt, hogy mindezek ellenére a különböző műalkotások fontos információkkal szolgálhatnak a társadalomtörténészek számára. Az az írói magatartásmód, mely egyszerre kívülről és belülről szemléli a bemutatott világot, a legszemélyesebb hangvételű vagy tematikájú művek esetében is magában hordoz egy harmadik látószög-komponenst, melynek jobb híján a korszellem vagy közfelfogás elnevezést adhatjuk. A művekben egyidejűleg megjelenő értékrendek vizsgálata alapján e tényezőre helyeztük a fő hangsúlyt. A kiválasztott regények kisvárosi környezetben játszódnak, s mint ilyenek, tartalmazzák az írók e településtípussal kapcsolatos egyéni vélekedéseit s párhuzamosan lényeges tényanyagot is. Forrásaink szubjektív torzítása sokféle lehet. A művek által rajzolt társadalomképet mégis éppen műalkotás-voltuk miatt általánosabb érvényűnek tekintjük. Minden szubjektivitás ellenére bizonyos tendenciák folyamatos és több helyen, illetve a művek különböző rétegeiben és szintjein tapasztalható felbukkanása arra enged következtetni, hogy tipikus és tipizálható jelenségekkel állunk szemben. Munkánk során az alábbi regényeket elemeztük: Kosztolányi Dezső: Pacsirta, Kosztolányi Dezső: Aranysárkány, Babits Mihály: Halálfiai, Babits Mihály: Tímár Virgil fia. Vizsgálati módszerünk a következő volt. Első lépésben igyekeztünk a fontosabb értékek illetve értékcsoportok köré gyűjteni a regények különböző szintjein felbukkanó "tényanyagot". Ezután meghatároztuk a főbb témaköröket, melyek az általunk feltett kérdésekkel összefüggésben álltak. Fő helyen a kisváros belső és külső értékszerkezetére voltunk kíváncsiak. Ennek mentén a következő értékcsoportokat alakítottuk ki: 1. Kisváros/nagyváros ellentéte és a hozzájuk kapcsolódó értékek. 2. A kisváros, mint épületegyüttes, falusias és városias vonásai. 3. A természethez való közelség illetve távolság megjelenése. 4. Társadalomszerkezet, kiemelten a középosztály és jellegzetes figurái. Társadalmi mobilitás és lehetséges életutak. 5. Pénzhez való viszony és a társadalmi elismertség összefüggései.

235

Kisváros/nagyváros ellentéte és a hozzájuk kapcsolódó értékek Az alcímben szereplő kisváros/nagyváros ellentétpár a különböző művekben megközelítőleg azonos beállításban jelenik meg. A magyar városok közül csupán Budapest számít nagyvárosnak, mely mint kulturális, szellemi és tevékenységi közeg két egymással feleselő ítéletben részesül. A kétféle értékelés egy-egy művön belül is tetten érhető. Különösen élesen fogalmazódik meg mindez Babits: Tímár Virgil fiában. Budapest egyfelől, mint a "bűnös város", az ifjú test és szellem megmételyezője, a cinizmus és a fásultság melegágya jelenik meg, másfelől azonban szimbolikus és valóságos megtestesítője a szellemi izgalmaknak, az "igazi" életnek, s nem utolsó sorban a társadalmi mobilitás tágabb lehetőségeinek. Létezése kihívás; vágyakozás és megvetés tárgya. A Babits regény ifjú főhőse a kisváros Sót, és a nagyváros Budapest között kényszerül választani. Gyakorlatilag két erőteljesen szembe állított értékkomplexum között, melyben a kisváros a megszokottság nyugalmát, az eseménytelen életet, a bezártságot, ám ugyanakkor az erkölcsi tisztaságot is jelenti. Bizonyítékul álljon itt egy részlet a műből, mely a regény finoman szőtt freudista lelki történései mellett az említett nézeteket is tükrözi: "S a fiúra gondolt [ti. Tímár], és egy kép volt előtte: elképzelte valami zajos terén a Városnak, száguldó kocsik és autók között, egy lámpa szigetén - ahogy egy vidéki ember szemében marad a veszélyes tolongású Város képe -, elképzelte ott állni a Fiút, fölszegett fővel, és a jövőbe csillogó szemekkel, oda se nézve zajnak és veszélynek, mint egy hódítót. Talán így is van rendjén, hogy menjen a fiú a nagyvilágba, küzdeni, harcolni és méla, öreg nevelője maradjon otthon, meghalni, magányosan. Isten így rendelte. A fiúk elhagyják a várost, amelyben felnőttek, és fölkeresik a világ kísértéseit; tévelyegnek, botladoznak talán, győznek vagy elbuknak, de harcolniuk kell." (94. p.) Bár Kosztolányi a Pacsirtában a kisvárosi élet kimerítőbb és eseménydúsabb leírását adja, az előbbi ellentétpár nála is többször előkerül. Ugyanakkor a kisebbrendűségi érzéssel telített elvágyódás is megjelenik abban a részletben, amelyben a kisváros aranyifjúsága a pesti vonatot váija. Kosztolányinál azonban az ellentétpárhoz nem kapcsolódik erkölcsi ítélet, inkább csöndes, együttérző irónia. "A sárszegi értelmiség egyetlen szórakozása az volt, hogy akár érkezett valakije, akár nem, kisétált a vonat elé, hogy szemügyre vegye az utasokat, beleringassa magát pár percig a nagyvárosi élet incselgő káprázatába." Pár sorral később: "Gőgös pestiek érkeztek, gyönyörű takarókkal, disznóbőr bőröndökkel, melyeket hajlongva vett el tőlük a Magyar Király portása..." (149. p.)

236

A kisváros, mint épületegyüttes falusias és városias vonásai Forrásaink alapján a kisváros, mint épületegyüttes és mint lakóhely sajátos elegyét nyújtja a városias és falusias elemeknek. A regénybeli Sárszeg és Sót földszintes lakóházainak falusias meghittségét csupán néhány kereskedőház bemutatása, Sárszeg főterének leírása vagy a sóti szegénynegyed képének megjelenítése árnyalja városiasabbá. Ez utóbbi plasztikusan jelzi egyúttal a meginduló, majd megtorpanó városiasodás folyamatát és e folyamat szomorú végeredményét is. "Ez a ház azok közé tartozott, amilyen minden vidéki metropoliszban van egy vagy kettő, valóságos lerakodóhelye a legalsó nyomor rétegnek. Valaha a város büszkesége volt, az első nagyszabású bérházépítmény, emeletes és Tímár bizonyára jól ismerte volna, ha ismerősebb lett volna abban a városban, ahol már több mint egy évtizede élt. A kisváros eszközei és viszonyai nem engedték meg ily óriási építmény tisztaságban és rendben tartását, s szenny és rendetlenség úgy gyűlt föl évről évre a sivár hodályban, mint folyóban az iszap. Gazdáról gazdára ereszkedett a tömb, míg végre a vállalkozó zsidók megunták a küzdelmet karbantartásáért. Ettől kezdve tisztességes ember nem ment többé lakni a Stirling-házba. Az első részben még volt egy bérkocsis, s a kocsikenőcs olajos szaga töltötte be az udvart. Az istállót hátul tartották, a harmadik színben, s a lovakat egész nap keresztülvezették a nagy épületen." (19. p.) A kisváros városias vonásai némiképp kedvezőbb színben kerülnek bemutatásra a Pacsirta néhány részletében, hogy a tevékenységformák, a hétköznapi élet eseményei és különösen a tipikus figurák alakjában jelentkezzenek azután a falusias motívumok. Igencsak városias képzeteket kelt például a sárszegi üzletsor bemutatása: "... minden kirakat hogy csábított, mennyi ígéretet, mennyi üzenetet küldött feléjük. Tessék, kérem, az élet kínálta holmiit, tessék vásárolni...selyempénztárcák, ízléses halmokban bársonyok és ruhaszövetek, zsebkendők és sétapálcák, illatszeres üvegek átkötve selyemszalaggal, pipák és szopókák, ropogós szivarok és aranyhüvelyes cigaretták." (46. p.) Ezután még egy sor üzlet bemutatása következik, mintegy ellentéteként a pár oldallal előbb részletesen megrajzolt szombati piacnak, melyre a tanyák népe özönlik be ebbe a városba friss portékájával, hagyományos viseletével és gondolkodásával. A kisváros e leírások összessége alapján nem sokban különbözik a falutól. Ezek a településtípusok határozzák meg a kor Magyarországának arculatát, s tőlük szinte teljesen különállóan létezik egy európaiasabb álomvilág, mely már szinte nem is az ország része: Budapest.

237

A természethez való közelség illetve távolság megjelenése Ám a kisváros kisszerűsége nem csupán a falusias elemek megjelenítése által nyer nyomatékot. Még tipikusabbnak tűnik néhány, egyszerre komikus és szomorkás életkép például a Pacsirtában. "Az olvasóteremben, akár évekkel ezelőtt, csak Sárcsevits görnyedt, valami gazdag magánzó, szófukar agglegény, ki most is a Le Figaró-t olvasta. Mindig a Le Figaró-t olvasta. Ezért városszerte európai műveltségű férfiúnak tartották." (103. p.) Talán még kesernyésebb a következő, szintén a Pacsirtából vett részlet: "Sárszegen mindenki találkozott mindenkivel, naponta többször, akár akart, akár nem, mert a város úgy épült, hogy a téren okvetlenül át kellett mennie mindenkinek, bárhová is igyekezett. Az emberek alig köszöntötték egymást, csak intettek a szemükkel. Nem okozott bennük nagyobb izgalmat ilyen találkozás, mintha egy család tagjai látják egymást a közös lakásban. Csak az volt a kérdés, mikor találkoznak. Mindenkinek meg volt a maga órája." (82. p.) A Pacsirtában ábrázolt város külső képét tekintve urbánusabbnak tűnik, mint a másik Kosztolányi és a két Babits regényé. Ez foként abból adódik, hogy Babits Sótja sokkal közvetlenebb kapcsolatban áll a természettel. Tímár Virgil például naponta tesz hosszú sétákat a szőlőhegyen, ahol még rókafiakat is neveltet. Az Aranysárkány tanár főhősének lakóhelye is a vidéki kúriákat idézi hatalmas kertjével és gyümölcsösével, melynek terményei az önellátást szolgálják. A természetközeliség és a természettől való távolság éppúgy egyszerre meghatározó eleme az ábrázolt kisvárosi létnek, mint ahogy párhuzamosan jelennek meg az emeletes, előkelőnek számító hotelek és csábos kirakatok, s velük szemben a földszintes házak és falusias vásárok. A városias és falusias jegyek egymás mellett élése a tipikus figurákban, ezek tevékenységében valamint a társasági élet bemutatásában teljesedik ki. A Halálfiaiban a kisváros lakója olyan erőteljesen él a természetben, hogy megélhetése gyakran a mezőgazdasági tevékenységen alapul. Itt a régi kúriákban működtetett, familiáris, általában "dzsentri tempókkal" kísért gazdálkodásra kell gondolnunk. A városi elitbe tartozó, bárói, grófi címet viselő birtokosok a szakértelem teljes hiányával, sőt azt megvetve gazdálkodnak. A földekből befolyó jövedelem a különféle asztaltársaságokban heti rendszerességgel előforduló pénzszóró dorbézolások fedezetéül szolgál. A filoxérának jobban ellenálló szőlőtőke körüli polémia a Halálfiaiban az új dolgokkal szembeni bizalmatlanságról, a termelési kultúrákhoz való avítt viszonyról, és az ebből következő lépéshátrányról szól. "- Magunkfajtának nem való az (mármint az amerikai szőlőtőke) - mondták a Gádorosiak. - Mit akar avval a vesszővel? - Inkább eladták a szőlejüket... A földvándorlás új kora kezdődött, potom áron potyogtak a szőlők. Tönkrement emberek

238

jajgattak. Kaputos embernek már alig volt nagyobb szőleje... Egy egész Intelligencia szakadt el a Földtől, amellyel egy volt századokig. Tollat rágott, és régi anekdotákat mesélt. S szidta az új gazdát. - Mit akar avval a vesszővel? Micsoda bor lesz abból? - Sose ad az olyan bort, mint a régi! - mondta a képviselő Cenci néninek, aki megállt előtte az út partján, teleszedett köténnyel, mint szokta, bölcs gazdaként, a szomszédokat figyelve a bajban." (344. p.) A kisvárosi ember, amikor elválik a földtől, korántsem jószántából teszi. Éppen ezért lelkileg, erkölcsileg, habitusának teljes súlyával ott is marad. Nincs tehát sehol. Már nem birtokos, még nem polgár. Szinte az egyetlen kivétel az idézetben szereplő Cenci néni, aki utolsó képviselője egy típusnak: úgy ura földjének, hogy ért is hozzá. "- Csak beszélj, beszélj, te se leszel soká szőlősgazda - gondolta Cenci néni, de hallgatott... Számított. S már másnap írt Sótra alanyokért. Zsidókhoz ment pénzért. Egy idő óta nagyon tudott a zsidókkal bánni. A borkupec különös fajtája az Isten teremtésének, s nem épp a becsület ideálja; de van valami benne, ami hasonlít a zsiványbecsülethez. Cenciben tisztelték a józanságot és erős érzéket a pénz iránt, bár az egészen más volt, és más forrásokból táplálkozott mint az övék. Tisztelték ezt a Másat, ezt az előkelő Vendéget alacsony ügyeik közt. - Cenci nénitől nem féltjük a pénzt! - mosolyogtak. - Cenci néni, tetszik tudni, és bocsánatot kérünk, ért hozzá, mint akármelyik zsidó... - S boldogok voltak, a sznobság egy nemével, ha bizalmaskodva nénizhették az öreg úrinőt." (345. p.) A regénybeli kupecek szemüvegén át Cenci néniben nem a modernizálódó gazdaság tipikus alakja jelenik meg. A birtokát megtartó, vasfegyelmet követelő Cenci nem az emancipálódott, a maga lábán megállni tudó nő, nem a szakértelméből megélő vállalkozó polgárasszony, hanem valódi Mater Familias. Ő maga is egy színfolt a jelen múlt jövő útján a város és a falu között. Társadalomszerkezet, a középosztály és jellegzetes figurái. Mobilitás és lehetséges életutak. A vizsgált regények egyikéből sem tárul elénk a kisváros teljes és átfogó szerkezete, társadalmi hierarchiája. A művek alapján csupán az ún. középosztály belső struktúrája, szokásai, tipikus figurái írhatók le. Ennek oka nyilván az írók saját létezési közegében és ebből fakadó érdeklődésében is keresendő. Ezen túlmenően azonban jelentősége lehet annak a felfogásnak is, mely ezt a középosztályt a város meghatározó közegének tartja. Amennyiben ezt az álláspontot elfogadjuk, a regények középosztály-figuráiban megleljük a szereplők anakronisztikus vonásainak kulcsát. E szemléletmód ha nem is létrehozója, de mindenképpen megerősítője a kisvárosról a köztudatban élő közhelyeknek, melyek semmiképpen sem hamisak

239

vagy tévesek, csupán a szükségesnél szűkebb aspektusból vizsgálják az adott problémát. A középosztálynak Kosztolányi Pacsirtájában találkozhatunk a legszélesebb körű és legárnyaltabb bemutatásával. E társadalmi csoport legszembeötlőbb jellemzője, hogy sajátos és csak a kelet-európai régióra jellemző foglalkozásokat folytatók tartoznak ide. Nem tagja például a középosztálynak az iparos és kereskedőknek is csak meghatározott szűk köre tartozik ide, de szigorúan ide sorolja a korabeli közvélemény a környékbeli nagybirtokost, bizonyos pozíciótól felfelé a hivatalnokot, a művészeket és a lateiner értelmiséget. Nem szerepel a társaságban bankember és egyik műben sem találkozunk üzem vagy gyártulajdonossal. A polgár megtestesítőjeként jelenik meg általában az ügyvéd és az újságíró. Mindkettő szinte egyértelműen negatív vonások hordozója, vagy legalábbis ambivalens tulajdonságok megtestesítője. így például ambivalens alakként jelenik meg a Babits Tímár Virgiljében szereplő Bögözi ügyvéd. Őt a legkevésbé sem akadályozza klerikalizmusa abban, hogy házában az egyház által súlyosan kárhoztatott könyveket tartson, sőt ezekhez saját és fogadott gyermekeit is hagyja hozzáférni. Magabiztossága, a paptanárok iránt tanúsított egyszerre tiszteletteljes és lekezelő magatartása, s a főhős fiúval szemben megnyilvánuló jótékony és liberális viszonya a kisvárosi művelt polgár tipikus vonásait idézi. Mást mutatnak a másik két regény ügyvédfigurái. Ők a kor emberét testesítik meg, akinek címerpajzsán nem a becsület áll, hanem a munka, az ügy. Aki nem tesz különbséget tiszta és mocskos esetek között, végzi a dolgát, kiszolgálja megbízóját, mint az Aranysárkány beszélő nevű Ebeczky ügyvédje. Esetleg liberális eszmék bajnokaként, felfokozott szenzibilitással, már a saját erkölcsi fedhetetlenségére is fittyet hányva irányítja életét. A lateiner szellemiségű Magyarországon az ügyvéd az új értékrend egyik hordozója. Már nem úr, sőt polgár. Elfér a magyar palettán. A megyei asztalhoz ő is jár, csak eszméi tűnnek zavarosnak, csak életvitele bántóan más, mint a megszokott. A kisváros szellemi és gazdasági értelemben vett dekadens voltát fogalmazza meg Kosztolányi Pacsirtájának két részlete. "Sárszeg kis pont a térképen. Semmi nevezetessége sincs, csak egy zenedéje, meg egy rossz közkönyvtára van, az emberek alig ismerik, megvetően emlegetik, de vasárnap délelőtt a Szent István templom előtt, a derült kék égben láthatatlanul és irgalmasan, igazságosan és rettenetesen ott lebeg az Isten, ki mindenütt jelenlevő és mindenütt ugyanaz, Sárszegen éppúgy, mint Budapesten, Párizsban és New Yorkban. Délelőtt fél tizenkettőkor van a csöndesmise. Erre az előkelő osztály jár, megyei urak, jobb hivatalnokok, gazdag polgárok, kik megkülönböztetik magukat a többi, közrendű halandótól..." (51. p.) Ezután a hölgyek viselkedésének leírása

240

következik, majd a következő mondattal zárul a részlet: "Nem csak a lélek fölemelkedése [ti. a mise], hanem társadalmi esemény is." (52. p.) A város elitjéből toborzódott Párducok nevű asztaltársaságot bemutató idézet a kritikai elemeket és a keserű iróniát sem nélkülözi. "A Párducok című asztaltársaság vagy húsz évvel ezelőtt alakult Sárszegen, azzal a nem megvetendő céllal, hogy a szeszfogyasztást népszerűsítse és a férfibarátságot ápolja. A párducoknak inniok kellett napszámban, lelkiismeretesen, akár bírták, akár nem. Ákos is közéjük tartozott, mindjárt az asztaltársaság megalakulásakor, de aztán hirtelen megöregedett, "elsavanyodott", ahogy mondták és nem nézett többé feléjük. Mások kidőltek, meghaltak idült szeszmérgezésben, májzsugorodásban, mely a sárszegi férfiéletek rendes befejezője. Ezeknek sírját évenként megkoszorúzza az asztaltársaság, mikor Kömyey beszél, az ifjak, párduc-kölykek és az öregek könnyeznek, kik deresedő fejjel is állják a sarat, s még mindig párducok." (43. p.) Pénzhez való viszony és a társadalmi elismertség összefüggései Az utóbbi idézet utalást tartalmaz a kisváros társadalmi mobilitási lehetőségeit illetően is. Kosztolányi és Babits véleménye e tekintetben szinte egyező. Gyakorlatilag három lehetséges életúttípust vázolnak. A kisvárosban maradó középosztálybeli vagy beszűkül és elszürkül, mint az Aranysárkány Nóvák Antalja és tanártársai, illetve a Pacsirta apa-figurája, vagy ivászatokkal, kártyázással, dorbézolással pusztítja magát. A harmadik lehetséges út abból a felismerésből indul ki, hogy a kisváros nem képes az ambíciók kibontakoztatásának terepévé válni. Az igazi tehetségek el kell hagyják ezt a helyet, hogy képességeik a nagyvárosban érvényesülhessenek. Ez derül ki a Tímár Virgil alapkonfliktusából és a Pacsirta számos apró mozzanatából is. Pl. Ijjas, a helyi lap ifjú szerkesztője költői ambícióit csak Pesten látja megvalósíthatónak. Igen tanulságos ebben a tekintetben az Aranysárkány 31. fejezete, melyben a tíz éve érettségizettek sorsának alakulásáról beszélget két egykori osztálytárs. A hajdani diákok a következő foglakozásokat űzik: ügyvéd (apja irodájában), főhadnagy, sárszegi színész, református lelkész Erdélyben, fogorvos, kaptafa készítő és újságíró. Az osztálytársak közül egy kivándorolt Amerikába, egy Németországban tanul gazdasági akadémián. Első helyen kerül szóba és a többieknél hosszasabban Glück Laci nevű osztálytársuk, aki szegény, de igen szorgalmas és okos diákként jelent meg az előző fejezetekben. Ő pesti ügyvédként nagy karriert fut be, s a beszélgetésből azt is megtudjuk, hogy baráti körében szép számmal szerepelnek szocialisták, a szegényeket védi és radikális polgári mozgalmat szervez.

241

Mindez alátámasztani látszik az előbbiekben az érvényesüléssel kapcsolatban elmondottakat. A kisvárosi középiskola az alapképzettséget nyújthatja, de a felemelkedés vagy a karrier lehetőségét nem. Sajátos képet mutat a kisváros az egyes emberek társadalmi megítélése, a pénzhez való viszony, a gazdagság elismertsége tekintetében. A regényekből egyértelműen megállapítható, hogy az anyagiakban való bővelkedés semmiképpen sem előfeltétele a társasághoz való tartozásnak, s bizonyos hivatali státuszok vagy akár látványos gesztusok komolyabb presztízst biztosítanak a pénznél. E tény a magyar kisváros köztes helyzetének egyik legpregnánsabb megnyilvánulása. Pénzről úriember nem beszél. "Miska és a hozzá hasonlók úgy vélték, hogy a Pénz az Állam szolgája; s bár becsüléssel, mert becsülni kell a legkisebb kereket is, de lefelé tekintettek rá. Úri ösztönei megvetették a pénzt; alacsonynak látták; s a pénzemberben most is a boltost érezték, aki messziről fut elibük a pulthoz, és kiáltja, hogy: "Alászolgája!" és: " Méltóztassék parancsolni!" De Gyula már sejtett valamit;... Nem erő volt ez, hanem gyöngeség: bolondos prófétaság..." (167. p.) Ugyanakkor a pénz, ha nem is mint a modernizációs folyamatok motoija, jelen van mindegyik regényben. Előfordulási terepei is a valóság teljes körét ölelik fel. Van aki nyomorog, van aki takarékoskodik, van aki normálisan, bár igénytelenül él, van aki szórja, de érdekes módon egy-két mellékesnek mondható szereplőn kívül senki sem termeli (kivéve a Halálfiai Cenci nénije és az Aranysárkány Liszner bácsija). A pénz jön-megy, elsősorban a kocsma és kártya asztaloknál, de kevéssé szaporodik. Pedig a regényírók azt vallják, hogy pénzforgalom, korszerű pénzszemlélet nélkül nincs modernizáció, nincs polgárság, végső soron nincs igazi város sem. Egy vacsora alatt lapalapításra való összegek vándorolnak a cigányok homlokára, vonójába. Más hasznosítási szempont, mint a költekezés révén kivívható elismertség szinte nem is számít. S bár a pénzét szóró igazi úr stabil és megbecsült tagja a kocsmaasztal és a város társadalmának, a jómód még önmagában nem biztosítéka a társasághoz való tartozásnak. E tény igencsak felemás értékrendet és a viszonyokat nem ismerők számára - furcsa kapcsolatokat, ítéleteket és helyzeteket teremt. A kisvárosi tanár például, aki egyáltalán nem mondható jómódúnak, nagyobb társadalmi elismertséget élvez, mint az élelmiszer, illetve csemege üzlet tehetős tulajdonosa. Ez az elismertség azonban általában nem a szellem emberének, hanem a tradícióknak szól. A kisvárosi hierarchiában - ha nem is kizárólagos - de döntő szerepe van a hagyományoknak és nem utolsó sorban a származásnak. A nemesi ősök még akkor is meghatározói lehetnek a társadalmi státusznak, ha az elődök semmit sem hagytak örököseikre (lásd a Pacsirta Vajkay családját). Végezetül érdemes még néhány szót ejteni arról a kisvárosképről, amelyet Babits láttat, a világlátott nagyvárosi ember, a Tímár Virgil cinikus és megcsömörlött Vitányija szemével. "Más útjain az ismert nagy hotelek várták, bejárta már az

242

egész Európát; hiába mozdult akármerre, semmi lényeges nem történt, az élete nem jutott előbbre soha... Egy zugocskája volt a nagy világnak, amely még új benyomásokat tudott neki adni: a hazája." (72. p.) Ez az idézet a kisvároshoz és a vidékhez való sajátos viszonyon túlmutatva a kor Magyarországának egyik kulcskérdésére, a felemás polgári fejlődés következményeire világít rá. Ebben a sajátos világban minden és mindenki torzult, kiábrándult és perspektívátlan. Sem egyéni, sem társadalmi szinteken nem várható kibontakozást sejtető megoldás.

243

DÓKA KLÁRA:

A KISVÁROSOK ÁBRÁZOLÁSAI A KÉSŐFEUDÁLIS TÉRKÉPEKEN Összefoglalómat forrásismertető, figyelemfelkeltő szándékkal készítettem. Célom az, hogy a 17. századtól kezdve a polgári forradalomig számba vegyem és röviden ismertessem a levéltárakban fellelhető, kisvárosokra vonatkozó térképanyagot, felvetve a további kutatás néhány szempontját. Nem foglalkozom az 1850-es évektől rendelkezésre álló kataszteri térképekkel, melyek azonos módszerrel, nagy pontossággal ábrázolják a 19. század közepére kialakult városok kül- és belterületét, inkább arról az anyagról próbálok áttekintést adni, melyből a török kiűzésétől kezdve a térbeli szerkezet formálódása nyomon kísérhető. A vizsgálat során ahhoz a tézisekben megfogalmazott irányhoz szeretnék kapcsolódni, mely a város társadalmi terét "tevékenységének szféráiként" tekinti, azzal a kiegészítéssel, hogy e tevékenység a nagyobb városokban sem, de a kisvárosokban különösen nem szorítható a városfalak vagy a belterület határai közé. A város fejlődését, térbeli szerkezetének alakulását döntően befolyásolta a környezet: - részben a domborzati és vízrajzi viszonyok, mélyek a településrendet, az utcák, háztelkek elhelyezkedését is meghatározták; - részben a környék mezőgazdasági adottságai, melyek foként a síkvidéki városoknál kaptak döntő szerepet. Először a forráslehetőségeket szeretném röviden ismertetni, néhány jellemző példával szemléltetve az előforduló fontosabb térképtípusokat. A 16-17. századból a magyarországi városokról - azaz várakról és közvetlen környékükről két külföldi gyűjteményben őriznek nagyobb mennyiségű dokumentumot: a bécsi Hadtörténeti 'Levéltárban (Kriegsarchiv) és a karlsruhei Tartományi Levéltárban (Generallandesarchiv). Utóbbi anyag rendkívül változatos, viszonylag jó negatívok alapján a magyarországi helységekre vonatkozó helyszínrajzok és metszetek Budapesten is hozzáférhetők. A gyűjtemény eredetéről tudnunk kell, hogy a Karlsruhe központú bádeni tartomány hadvezérei a 15 éves háborúban, az 1663-1664-es hadjárat idején és a török kiűzésekor fontos szerepet kaptak a magyarországi harcokban. Á család legismertebb tagja Bádeni Lajos volt, aki 1683-1691 között állt a török ellen harcoló seregek élén. A térképegyüttes kialakulását elsősorban az segítette elő, hogy nevezett nagybátyja, Hermann bádeni őrgróf 1681-1688 között az udvari haditanács elnöke volt, aki igyekezett megfelelő információkkal ellátni unokaöccsét, másrészt távozása után egy sor katonai dokumentumot vitt magával Bécsből és helyezett el családi levéltárában.

245

A karlsruhei Tartományi Levéltárban a térképgyűjteményt 27 kötetben őrzik, és a többezer darabból 477 vonatkozik a történeti Magyarország területére. A legkorábbi rajzok 1587-ből, a legkésőbbiek 1697-ből származnak. Szép kiállítású kötet készült - az 1663-as hadjárat előkészítéseként 1657-ben és 1660-ban, majd újabb 1667-ben, mely már a vasvári béke utáni állapotokat rögzítette (XII, XV, XIII. számú kötetek). Az 1683-1691 közti harcokat nagy pontosságú, de az adott helyzetben kevéssé kidolgozott rajzok dokumentálják. Terület szerint a térképek elsősorban a nyugati határszélről, a Délvidék várairól, a stratégiailag fontos utak, folyók környékéről készültek (Buda, Eszék, Esztergom, Tokaj, Komárom, Szeged, Balaton-környék stb.), a szerzők között pedig a német Dániel Specklint, Martin Stert, Johann Kleinwáchtert, az olasz Niccolo Angielinit, a francia de Jamaigne-t érdemes megemlíteni.1 Nézzünk a karlsruhei gyűjteményből néhány szemléletes példát! Olyanokat választottunk ki, melyeknél a belső és külső váron kívül a vár alá települt polgárvárosból, a palánkból is látszik egy-egy rész. A palánk főként abban az esetben gyarapodott, ha a török lett az úr és a helyi lakosságot csak a váron kívül tűrte el. Jól mutatja ezt a kapcsolatot Esztergom 1685-ben készült metszete (1. kép), melyen látszik a megerősített vár, alatta a két városrész, a Tamáshegyen kialakult település, sőt a Duna túlsó partján a hajóhíddal összekötött Párkány is.2 Ugyanebben az évben készült az erődítési terv, melyen azonban - a hegyrajz és az utak alapos kidolgozása mellett - csak a belső és külső vár alapvonalait láthatjuk.3 Szemléletes metszeten látható a munkácsi vár (2. kép), mely nem volt a török kezén, hanem hol a császáriak, hol az erdélyi fejedelmek birtokolták. Az 1685-ben, Caprara ostroma idején készült rajzon - mely haditerv melléklete volt - jól felismerhetők a külső és belső várat védő falak, az erődítmény alatt pedig a palánk, mely inkább a katonaságot ellátó és védekezés céljából behúzódó népesség lakóhelye volt, de ebben az időszakban városnak még nem tekinthető.4 Hatvan egykor erős vára a 17. században elpusztult a török háborúk során (3. kép). Helyén nem épült új erődítmény, hanem - mint azt a síkvidéki településeknél másutt is tapasztalhatjuk - a települést árkokkal és kettős palánkkal vették körül, melyet 1686-ban megerősítettek.5 Időrendben haladva a források ismertetését az első katonai felmérés dokumentumaival folytathatjuk. E munka Mária Terézia uralkodása alatt, 1764-ben kezdődött és 1782-1785-ben vett új lendületet. A felmérés eredeti lapjait a bécsi Hadtörténeti Levéltárban őrzik, azok másolatai azonban Budapestre kerültek. A térképek északi tájolásúak, a folyók, tavak rajza pontos, a helységek egymástól való távolságát méréssel állapították meg. Bár az egyes részletek ábrázolása a korabeli polgári térképekhez képest elnagyolt, mert a mérnökök elsősorban azt rögzítették, ami katonai szempontból fontos volt (utakat, hágókat, erdőket, mocsarak határvonala-

246

it), a rendelkezésre álló várostérképeken a településszerkezet, az utcák vonala, terek elhelyezkedése, telekbeosztás figyelemmel kísérhető.6 Témánk szempontjából legfontosabb forrás a kamara térképgyűjteménye, melyet az Országos Levéltárban őriznek.7 Az 1767-től folyamatos, 2392 tételből álló együttes szorosan kötődik a hivatali regisztratúrához, elsősorban a telepítéssel, városokkal, gazdasági ügyekkel, só- és bányajövedelmekkel kapcsolatos iratokhoz.8 A kisvárosokra vonatkozó térképek jó részét a kamara mint földesúr készítette. Mérnökei már a 18. század közepén lerajzoltak egyes kincstári mezővárosokat a hozzájuk tartozó birtokokkal,9 és a többi földesúrnál korábban kezdődött meg - a zömmel Arad, Bács, Bihar, Borsod, Pest megyében fekvő - kamarai birtokokon az úrbérrendezés is. Kneidinger András kamarai mérnök 1768-ban 130 úrbéri térképet rajzolt az egyes helységekről, Óbuda, Zsámbék, Szentendre, Sóvár, Ráckeve, Tokaj mezővárosok ábrázolásával10 és megtalálhatók a gyűjteményben Apatin, Szántó, Máriaradna, Tállya dokumentumai is. Az úrbéri térképeket nem birtokosonként, hanem - egy vagy több részletben helységenként állították össze. Ábrázolták a falu határába eső uradalmi, közös, jobbágy-, bérelt és egyéb jogviszonyú területeket, valamint a település belsőségét. Megbízható adatokat szolgáltatnak e rajzok a határhasználatról, a nyomásbeosztásról, művelési ágakról, jobbágytelkek elhelyezkedéséről. Témánk szempontjából azok érdekesek, melyeken a belterület ábrázolása hangsúlyosan szerepel. Két szőlőtermelő mezőváros, [Abaúj]szántó és Tállya 1784-ben készült rajzait érdemes részletesen megvizsgálni." A hegyek közé épült két helység alaprajza eltérő: Tállyán halmaztelepülés, Szántón pedig a telkek soros elrendeződése alakult ki (4-5. kép). Mindkét esetben fontos szerepet kaptak a várost a környezethez kapcsoló utak. A helységekben nem volt egységes városközpont. Szántón a lakosság vallási szempontból megoszlott és a két nagy felekezet (római és görög katolikus) templomai körül szerveződött. Tállyán az idézett térkép a térszerkezet többszörös átalakulását mutatja. A városon kívül, az utak találkozásánál, 1784-ben már lakatlan helyen állnak az elpusztult vár romjai, a település másik szélén épült a katolikus templom, plébánia, iskola, a harmadik centrum pedig a megyeháza környékén, a geometriai középpontban alakult ki. A kamara mérnökei térképeket készítettek azokról a városokról, ahol harmincad- vagy sóhivatalok működtek. A hivatalok áthelyezése, kibővítése az illető városrészek rendezésével, kisajátításával járt, amit térképek összeállítása előzött meg. Fontosabb harmincadhivatalok Pesten, Debrecenben, Kassán, Győrben, Zimonyban, Zágrábban, Károlyvárosban álltak fenn, a legnagyobb sóhivatalok pedig - a szállítási lehetőségek miatt - Pesten, Győrben, Mohácson, Szegeden, Szolnokon, Tokajban, Ungváron stb. voltak.12 Az ungvári sóhivatal építési rajzából is látszik

247

(6. kép), hogy azt a város külterületére, de viszonylag forgalmas helyre tervezték: az Ung folyó partjára, az állatvásártér mellé. Az új építkezés miatt a folyó mellé töltést kellett építeni, azonban ez a környék biztonságát is szolgálta.13 Hasonló okból szabályozták a szolnoki Tisza-partot, a mohácsi Duna-szakaszt, a Maros tiszai torkolatát Szeged térségében.14 Ha az érseki vagy püspöki székek megüresedtek, az új személyek kinevezéséig a birtokokat a kamara kezelte. Az átvétel többször együtt járt térképek készítésével és így a városok felmérésével is. Például Esztergomról 1767-ben Szalóky Nepomuk készített részletes térképet,15 Kari Steiner, Franz Tippely 1819-1824-ben a kalocsai érsekség egész területét mérték fel Kalocsa, Bács városokkal.16 Több térkép készült Nagyvárad püspöki székhelyről (7. kép), mely várral megerősített település és kamarai birtokközpont volt.17 A kamara a 18. század közepétől egyre többször beleszólt a szabad királyi városok életébe is a városi gazdálkodás ellenőrzése, az igazgatási szervezet korszerűsítése címén. A városi telkek eladása, területrendezés szintén a gazdálkodás témakörébe tartozott. Egy sor térképet találunk Sopron, Kőszeg, Szabadka, Zombor, Eszék egyes negyedeinek szabályozásáról, Pécs, Székesfehérvár új városrészeinek kialakításáról18 és itt említhetjük meg a Varasd belvárosáról készült térképeket, melyek készítését a várfal lebontása és a felszabaduló területek kimérése tette szükségessé.19 A városok kisebb jelentőségű telekügyeiben is döntött a kamara, ha saját épületeinek elhelyezéséről vagy egyházi építményekről volt szó. Érdekes példái ennek a sátoraljaújhelyi és felsőbányai katolikus templomok építési dokumentumai (8-9. kép).20 A források sorában röviden foglalkozni kell a helytartótanács, a vármegyék és az egyházi levéltárak gyűjteményeivel. A legszélesebb hatáskörű kormányszék, a helytartótanács térképtárában kb. 3000 egységet őriznek, melyben általában kevés a városi térkép, még kevesebb a kisvárosokra vonatkozó ábrázolás. A gyűjtemény első része a vallásalap irataihoz21 kapcsolódik, ahol összesen két kisváros: Cegléd és Szekszárd térképei vannak meg.22 Második része vízszabályozási terv, melyek foként a Duna, Dráva, Maros közelében épült városokat érintik (Győr, Komárom, Esztergom, Mohács, Ráckeve, Óbuda, Eszék, Arad stb.).23 Mivel úrbéri viták esetén harmadfokon a helytartótanács volt illetékes, találunk a gyűjteményben kisebb városokra vonatkozó ilyen jellegű térképeket is (pl. Magyaróvár, Paks, Szakolca, Pozsega). Köztük Eger belterületének és környékének 1800-ban készült szemléletes rajza a legérdekesebb (10. kép). A térkép felső részén az egri szüret ábrázolását látjuk.24 A megyei levéltárak térképeinek kutatásához 21 kötetes repertórium-sorozat áll évtizedek óta rendelkezésre, így a gyűjtemények jól ismertek. Tematikailag három

248

egységre tagolódnak: törzsanyagra, úrbéri és kataszteri térképekre. Feudális kori dokumentumok csak az első részben találhatók, mivel az úrbéri térképek közé csak a jobbágyfelszabadítással kapcsolatosakat sorolták. A törzsanyag is esetleges, néhány megyei levéltárban nem is találunk kisvárosokra vonatkozó 1848 előtti rajzokat. Ezért a figyelmet csak a legjelentősebb térkép-együttesekre szeretném felhívni: - a Hajdú-Bihar Megyei Levéltárban a hajdúvárosok (Böszörmény, Nánás, Dorog, Hadház) ábrázolásaira; - a Fejér Megyei Levéltárban Mór, Bodajk, Székesfehérvár térképeire; - a Soproni Levéltárban a város 18. századi felméréseire és városrendezési térképeire; - a Vas Megyei Levéltárban Kőszeg ábrázolásaira.25 Az egyházi gyűjtemények közül a győri, pécsi, veszprémi káptalan, az esztergomi érsekség, fokáptalan, kalocsai érsekség, pannonhalmi bencés főapátság levéltáraiban maradt meg hiánytalanul a térképanyag. Az ábrázolt egyházi birtokokon viszonylag kevés volt a város, az uradalmak zöme pusztákon helyezkedett el. Csak elvétve találkozunk a gyűjteményekben püspöki székhelyek, a birtokok közelében fekvő városok, esetleg falvakból kinőtt uradalmi mezővárosok ábrázolásaival. A következőket említhetjük: - Esztergom, Gutta, Érsekújvár; - Kalocsa, Bács, Hajós; - Győr, Hédervár, Szentmárton; - Eger, Veszprém, Pécs stb.26 A felsorolt forrásanyagból a kamarai térképeket veszem példának, ahol viszonylag egységes szempontok szerint lehetséges vizsgálni a városi tér tagolódását. Előre szeretném bocsátani, hogy ezekhez a térképekhez telekkönyvek, összeírások nincsenek, néhány úrbéri térképet kivéve nem is készültek. A részletes kimutatásokat a fontosabb épületekre vonatkozó magyarázatok helyettesítik, de a következtetéseket csak megfigyelés és nem statisztikai adatok segítségével lehet levonni. Mint az eddigiekből is látszik, a forrásokban előforduló kisvárosok jogi helyzetüket tekintve kisebb létszámú szabad királyi városok, bányavárosok, püspöki városok vagy jobbágyi szolgáltatásokkal is terhelt mezővárosok voltak. A telkek birtoklása nem polgári jogon alapult, hanem egy sor feudális tényező is közrejátszott (pl. a mezővárosi beltelekhez a határban külsőség tartozott, utána szolgáltatás járt). Az első kérdés, mellyel érintőlegesen foglalkozunk, a település külső képe, alaprajza.27 A legtöbb kisvárosban még a 18. században is megtalálhatók a várak, melyek a városkép alakulását meghatározták. Ahol nem volt vár, a síkvidéki városokban - a falvakhoz hasonlóan - halmaz vagy soros elrendezésű települések alakultak ki, mint azt Tállya és Szántó példáin is láttuk. Ha bővítésre, új városrészek építésére került sor, a növekedés a kertek, állattartó helyek, szántók rovására tör-

249

tént (pl. Cegléd, Esztergom).28 Folyóparti városoknál gyakori az ellentétes parton történő építkezés, aminek példáival - a Duna-menti nagyvárosokon kívül Aradon, Szegeden is találkozunk.29 A vár helyén épült belső városrész zegzugos utcáival szemben a később települt külvárosok szabályos alaprajzúak. Legjobb példa erre Székesfehérvár, ahol a 18. század végére a már alig felismerhető vár helyén köz- és egyházi épületek, paloták álltak (11. kép), a szabályosan kiépített külvárosokban viszont a háztelkeken kívül csak egy-egy templomot találunk.30 A városok növekedésével az új telepesek és régi lakók nemzetiségi, vallási, társadalmi különbségek alapján más-más városrészeket foglaltak el. Aradon a görög keletiek és katolikusok még a kerteken és szőlőkön is osztozkodtak,31 a város új főterét (azaz városközpontját) úgy alakították ki, hogy az ún. Németváros és Rácváros itt találkozzék (13. kép).32 A korábban említett Szántó mezővárosban a nagyszámú nemes külön csoportban telepedett le, bár telkeik, házaik nagysága nem különbözött a lakosság egyéb rétegeitől. A nagyobb városokban találkozunk foglalkozások, mesterségek szerinti csoportosulásokkal is, de kevéssé iparosodott kisvárosainkban erre nincsen példa. Máramarossziget esetében a térelosztás sajátos formáját találjuk. A város két egyenrangú főutcája az Iza patak völgyében foglalt helyet, az általuk képzett hoszszú teret tekinthetjük - bizonyos fenntartással - városközpontnak (14-15. kép). A két utcában épült házak egy része kőből, más része fából épült, ami a tulajdonosok anyagi helyzetére utal. A kőházak között voltak kamarai épületek, nemesi és polgárházak, templom, iskola, megyeház stb., melyek eltérő rendeltetésük ellenére egymás közelében épültek. A hasonló rendeltetésű fa épületek - pl. másik templom és iskola - a többséget jelentő építmények közé kerültek, amiben szerepe volt a felekezeti elkülönülésnek is.33 A korábban hadászati célokat szolgáló várak rendeltetése a 18. századra fokozatosan megváltozott. Ez alól vannak ugyan kivételek, mert az ország déli részén esetleges újabb török támadás miatt - még a 18. század végén is sor került a várak megerősítésére. Ennek jó példáját látjuk Aradon. 1741-ig a város határőr székhely volt, majd 1746-tól kamarai mezőváros. Az új birtokos a települést sánccal vette körül, majd a polgárvárossal már körbeépült, eredeti funkcióját vesztett vár helyett a Maros túlsó partján újat emeltetett (16. kép). Az építkezést 1783-ban fejezték be.34 A várak területének hasznosításánál sok helyütt kézenfekvőnek látszott, hogy ott kaszárnyákat, fegyverraktárakat, katonai istállókat helyezzenek el, amivel a város és a környék beszállásolási gondjait is megoldják (pl. Huszt, Nagyvárad, Felsőbánya). Nagyobb várak esetében azonban nem volt szükség ennyi katonai épületre. Példáinkban (Ungváron, Aradon, Nagyváradon) már a 18. század elején megjelentek a szerzetesek a volt katonai egységekben, kórházakat, templomokat is

250

létesítve35 és mint a várostörténetből ismert, a 18. század végén egy sor püspökséget a várak területén, a katonai épületek helyén létesítettek (Pécs, Székesfehérvár, Veszprém, Ungvár). Az egyházi létesítmények a váron kívüli területeken is fontos szerepet kaptak. A katolikus többségű városokban a plébániatemplom a városközpontban kapott helyet, az egyéb felekezetek templomai, sőt gyakran a szerzetesek is a város szélére kerültek (pl. Eszék, Szabadka, Pozsega).36 A temetők között mindig volt felekezeti elkülönülés. A korábbi, templom körüli temetkezés a városok fejlődésével megszűnt, a temetők mindig a határba kerültek37 (Szántó, Tállya, Arad). Minden esetben a város központjában voltak az önkormányzattal kapcsolatos épületek, a városházák, megyeházák (pl. Felsőbánya, Máramaros, Sátoraljaújhely, Szabadka).38 Míg a 16-17. században az erődített helységekben a vár volt a központ, a 18. századtól az említett világi és egyházi építmények körül szerveződtek az új centrumok. Ezek csak akkor kaptak helyet az egykori vár kaszárnyáinak, lőportárainak, bástyáinak helyén, ha ott a tér elegendő és a domborzati viszonyoloiak megfelelően jól megközelíthető volt. Nem jöttek létre központok az uradalmi épületek körül. A kamara, az egyházi és világi földesurak majoijai, a kapcsolódó gazdasági és tiszti épületekkel a városok szélén épültek, azon gyakorlati célból, hogy a művelhető területet jól megközelíthessék. Az épületek között helyet kaphattak kisebb kúriák, udvarházak is.39 Mint láttuk, hasonló volt a kamarai funkciók ellátásával kapcsolatos épületek elhelyezése is. A térképeken nagy gondot fordítottak a gazdasági élettel összefüggő terek ábrázolására. A városok kialakulásában, fejlődésében nagy szerepet kaptak a vásárterek, piacok. Ezek nem mindig a város központjában helyezkedtek el, hanem helyüket a forgalmi adottságok, az utak fekvése határozta meg. Előfordult, hogy a városba vezető utak a vár alatt kialakult széles téren találkoztak, ahol volt alkalmas hely vásárok tartására (pl. Veszprém, Nagyvárad)(17. kép),40 de voltak vásárterek a folyók mellett is (Győr, Baja, Arad). Az állatvásárok minden esetben a városok külterületén voltak, mivel itt nemcsak a közlekedési, hanem az egészségügyi szempontokat is figyelembe kellett venni (Székesfehérvár, Ungvár stb.).41 A lakosság számára ellátást és munkaalkalmat biztosítottak a malmok, sörházak, vendégfogadók, téglaégetők, fürdők, kőbányák stb. Ezek jórészt a város külső vonalánál voltak, környékükön a telkeket úgy alakították, hogy működésük zavartalan legyen. Egyes jól működő vízimalmokat megtűrtek még a városok belterületén is. Példáinkból úgy látszik tehát, hogy e gazdasági létesítmények a városi tér elfoglalásában ebben az időben még prioritást élveztek.42 Az utaknak a települések fejlődésében nagy szerepük volt. A hozzájuk kapcsolódó vendégfogadók, csapszékek, postahiva-

251

talok, vámházak mellett megjelentek a kiszolgáló személyzet lakóházai, majd folyamatosan a többi háztelkek is. A kisvárosok vegyes összetételű lakossága, melyben birtokosokat, jobbágytelkeken élő nemeseket, jobbágyokat, zselléreket, kamarai hivatalnokokat, egyházi személyeket, az egykori várakhoz tartozó különböző jogállású (libertinus, taxás) földműveseket, iparos- és kereskedőpolgárokat egyaránt találunk, nemcsak a város belső terét osztotta fel, hanem a gazdasági életben döntő szerepet játszó külterületet, a szántókat, réteket, legelőket is. A mezővárosi jogállású kisvárosokban az úrbérrendezés a területek általános elosztása volt, de más szempontok szerint felosztották a városhatárt a szabad királyi városokban is (pl. Varasd)(18-19. kép).43 E kérdések részletezése azonban már nem a várostörténet, hanem inkább a földhasználat, birtokstruktúra, mezőgazdaság-történet keretébe tartozik.

252

1. kép Esztergom 1685-ben készült metszete (A karlsruhei Tartományi Levéltár gyűjteményéből No. VIII. 24.)

2. kép Munkács vára 1685-ben (A k. T. L. No. VIII. 19.)

253

J l l

• ) -

vl"— * ' -

¿fi

:

1 1 ' • 1

-

¿áTTvm.s*,* mi...s^hA m. V Úrfi. «nfcul* L» t ^J..

aSSK^S'-iírft tWSTtí^Sfti * ** • » * v *. .«. /• k ^*.»,;.-. — , ... 1 .-.»¡Mk

.

* ' '*

3. kép Hatvan vára 1686-ban (A budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum térképtára No. VI. 20.)

4. kép Tállya mezőváros 1784. évi úrbéri térképe Rajzolta Kneidinger András kamarai mérnök (Ol. S 11. Nr. 160/a:3.)

254

5. kép Abaújszántó mezőváros 1784. évi úrbéri térképe Rajzolta Kneidinger András (OL S 11. Nr. 160/a:2.) . Gpticatu),

\yl

6. kép Ungvár és a kamarai sóhivatal térrajza 1784-ből (OL S 11. No. 1014.)

H n p i B ,

Ma

M

A«

Unahvar

iV^IEZL 255

7. kép A nagyváradi vár és környékének térrajza 1804-ből (OL S 11. No. 1595.)

8. kép A sátoraljaújhelyi katolikus templom építési térszínrajza (OL S 11. No. 1486.)

9. kép A felsőbányai katolikus templom építési térszínrajza (OL S 11. No. 1408.)

10. kép Eger belterülete és környéke 1800-ban (OL S 11. Div. XVII. No. 11 .)

257

11. kép Székesfehérvár települése 1685-ben (A k. T. L. VIII. 2.)

12. kép Székesfehérvár a XVIII. században kialakult külvárosokkal 1797-ben (OLS11. No. 1287.)

258

2- • iir&Sírz*.

13. kép Az aradi Német- és Rácváros találkozása a XVIII. századi városközpontban (OL S 11. No. 1287.)

14. kép Máramarossziget mezőváros belterülete (OL S 11. No. 53/2.)

259

15. kép Máramarossziget mezőváros belterülete (OL S 11. No. 53/2.)

.

260

* .4 -r jT 4 A l 4 > 14-11

16. kép Nagyvárad települése 1783 körül (OL S 11. No. 18.)

17. kép A nagyváradi vár alatta a piactérrel (OL S 11. No. 14529.)

18. kép Varasd város határfelosztása (OL S 11. No. 1348.)

261

19. kép Varasd város határfelosztása (OLS11. No. 1348.)

262

Jegyzetek 1

Alfonz Schäfer - Helmut Weber: Inventartder handgezeichneten Karten und Pläne zur europäischen Kriegsgeschichte des 16-19. Jh. In: Generallandesarchiv Karlsruhe Stuttgart 1971. (Bevezető) 2 Karlsruhe Generallandesarchiv 8. köt. No. 24. (I. sz. melléklet) 3 U.o. 6. köt. No. 14. 4 U.o. 8. köt. No. 19. (H. sz. melléklet) 5 U.o. 6. köt. No. 20. (Dl. sz. melléklet) 6 Gazdag László: A Hadtörténelmi Intézet és Múzeum térképtára In: Levéltári Szemle 1965. 12. szám. 185-216. p. 7 Magyar Országos Levéltár: S Í I . Kamarai térképek 8 A kapcsolódó levéltári állagok: E 49, 75. Civitatensis E 67, 125. Impopulationalia E 54. Fundationalia E 138. Contrarius E 56. Hydraulica E 148. Neoregesta acta E 58, 128. Oeconomica E 154. Fundus studiorum E 61, 91. Salinaria E 155. Fundus religionarius 9 Kapcsolódnak ide a határtérképek is, melyek a települések és birtokok helyének pontos kijelölésére szolgáltak és rendszerint per mellékleteként készültek (pl. Varasd, Szentendre, Szakolca); OL S i l . No. 42, No. 471 la. 10 OLS 11. No. 830. 11 OL S 11. No. 160/a:3. (IV. sz. melléklet); OL S 11. No. 159:2. (V. sz. melléklet) 12 Nagy István: A magyar kamara 1686-1848. Budapest 1971. 304. p. 13 OL S 11. No. 1014. (VI. sz. melléklet) 14 OLS 11. No. 250/b. 15 OLS 11. No. 116/b. 16 Kalocsai Érseki Gazdasági Levéltár térképei No. 79-141. 17 OL S 11. No. 1595. (VE. sz. melléklet) 18 OLS 11. No. 1293.,No. 1287. 19 OL S 11. No. 1344.; OL E 75. 1812. 20. kútfő, 56-57. 20 OL S 11. No. 1408. (Vm. sz. melléklet); OL S 11. No. 1486. (IX .sz. melléklet); OLE 75. 1838. 19. kútfő, 11. 21 OL S 12. Div. I-IX. Helytartótanácsi térképek 22 OL S 12. Div. I. No. 57., Div. IV. No. 8-10. 23 OL S 12. Div. Xm. 24 OL S 12. Div. XVE. No. 11. (X. sz. melléklet) 25 A sorozat címe: Kéziratos térképek a területi állami levéltárakban Bp. 1965. szerk. Maksay Ferenc.

263

26

Csizmadia Andor: Az egyházi mezővárosok jogi helyzete és küzdelmük a felszabadulásért a XVHI. században. Budapest 1962. 4-12. p. (a városok felsorolásai) 27 Major Jenő: A magyar városhálózatról. In: Településtudományi Közlemények 1964. 16. sz. 32-65. p. (a különböző településformákról) 28 OL S 12. Div. I. No. 57.; OL S 11. No. 116/a. 29 OL S 11. No. 218. 30 OL S 11. No. 1287. (XI. sz. melléklet); Karlsruhe Generallandesarchiv 8. köt. No. 2. (XH. sz. melléklet) 31 OL S 11. No. 218. 32 OL S 11. No. 18. (Xm. sz. melléklet) 33 OL S 11. No. 53/2. (XIV. sz. melléklet) 34 OL S 11. No. 18. (XV. sz. melléklet) 35 OL S 11. No. 4., No. 1014. 36 OL S 11. No. 1408., No. 1270.; OL S 12. Div. XVII. No. 54: 1-2. 37 OL S 11. No. 160/a., No. 159: 2., No. 4. 38 OL S 11. No. 1408., No. 463., No. 1486., No. 1270. 39 OL S 11. No. 159: 2., No. 218. 40 OL S 11. No. 1452. (XVI. sz. melléklet) 41 OLS 11. No. 1287., No. 1014. 42 OLS 11. No. 1452. 43 OL S 11. No. 1348. (XVH. sz. melléklet)

264

MAJDÁN BÉLA: EGY KISVÁROS TÖRTÉNETE KÉPEKBEN Az 1987-es gyulai összejövetelen Lakatos Mária szólt a családi fotógyűjteményekről, mint a történeti források egyik sajátos ágáról. Előadása bevezetőjében Bart István találó meghatározását idézte, aki szerint a fotózás feltalálásával a múlt fizikálisan is újrafölidézhetővé,megtekinthetővé vált. Ennek a megállapításnak az igazságát magam is újólag és közvetlenül átélhettem az "Egy magyarországi kisváros építészeti emlékei" című könyvem összeállítása kapcsán. Hogy a városképi képeslapok és archív fotók legalább annyira használhatóak történeti forrásként, mint mondjuk a családi fotógyűjtemények, az ebben a körben természetesen nem hat a felfedezés erejével. Mégis úgy gondolom, hogy éppen az 1990-es konferencián - az önkormányzatok létrejöttének évében - érdemes erről az ugyancsak speciális történeti forrásról szót ejteni. Mindenekelőtt azért, mert véleményem szerint ezeknek a képeslapoknak és városképi archív felvételeknek a jelentősége napjainkban messzemenően felértékelődik. Tudjuk ugyanis, az eddigi társadalmi berendezkedés összeomlásával együtt meg fog változni a várostervezés, a városépítészet eddigi négy évtizedes gyakorlata is. Mára már nyilvánvalóvá vált, a nemzet "épített történelme" nem ismer még egy ilyen szürke és uniformizált érát. Természetesen ez alól, bár éltérő mértékben, de egyetlen település sem vonhatta ki magát. Voltak települések, melyek egyenesen dagadó keblekkel jártak az élen a múlt emlékeinek lerombolásában, azt híve magukról, hogy maradandó, új stílust honosítanak meg eközben. A kiadványban tárgyalt magyarországi kisváros, az Ipoly menti Balassagyarmat, hál'istennek nem ezek közé az élenjárók közé tartozott. Ebben paradox módon leginkább az játszott közre, hogy ez a városka 1950-től, az új hatalom ítélete nyomán, a nem fejlesztendő nógrádi települések között is a legutolsók egyike volt. A volt megyeszékhely XVHI-XIX. századi épületeire úgy tekintettek, mint a "reakciós fészek" ósdiságának és korszerűtlenségének szimbólumaira. Ennek bizonyítására most az idő rövidsége miatt csak egyetlen példát említenék meg, nevezetesen a volt vármegyeházáét. Jellemző módon az 1950-ben üressé vált épület megmentésére, értelmes hasznosítására az "új arcú" megye sohasem fordított tisztességesnek nevezhető figyelmet. Hogy a reformkori megyeházák egyik legszebbikének sorsáról volt szó, az a legkevésbé sem számított. (Az sem, hogy mind Madách, mind pedig Mikszáth ezek között az ódon falak között szolgálta a vármegyét, és mint mindnyájan tudjuk, Fráter Erzsébet és Madách Imre nevezetes megismerkedése is ennek az épületnek a nagytermében zajlott le, egy megyebál alkalmával.)

265

Ez ellen az értékveszejtő szemlélet és gyakorlat ellen, amely a városkát más vonatkozásban is érte, az 1970-es évektől a helyi civil társadalom egyre nyíltabban szembeszállt. Berzenkedett már akkor is, amikor a megye új urai sorozatban olyan embereket ültettek a város nyakára, akik a múlt értékeinek reális mérlegelésére képtelenek voltak. Ennek a gyakorlatnak, ha szerencsére nem is tömeges mértékben, de megvoltak a maga helyi építészeti áldozatai is. Ezek közül most mindössze kettőt emelnék ki. A XIX. század középső harmadában épített ún. Cservenyák (vagy Büchler) féle műemlék jellegű patikát, valamint a hajdani Zichy vendégfogadót. (Itt szükségesnek érzem megjegyezni azt, hogy a várost a Balassák IV. Béla óta egyedül, a török kiűzését követően pedig a Zichyekkel közösen birtokolták, egészen 1848-ig. A két család uradalmi központja a közeli Kékkőn illetve Divényben volt. Mindkét család azonban a XVIII. század közepén jónak látta, hogy a városban, Balassagyarmaton is szállót építtessen magának. A Balassák emeletes szállója napjainkban is áll.) Hogy mi lett a Zichy fogadó sorsa? Nos, arra könyvem munkálatai során jöttem rá, éppen egy XIX. század végén készült képeslap tanulmányozása révén. Döbbenettel állapítottam meg, hogy az 1970-es évek elején lebontott, masszív falairól, belső boltíveiről közismert, egykor a Szerb utca sarkán állt épület volt valójában a hajdani Zichy fogadó. Mindez más forrásokból - így egy 1773-as, a városi birtokállapotokat rögzítő térképről is - utólagosan igazolást nyert. Vagyis úgy bontották le a nagymúltú épüle-

266

tet, hogy senki nem tudta, mit is rombolnak le visszavonhatatlanul. Ma már a Zichy család egykori jelenlétét semmi sem jelzi a városban. (Megjegyzem, hogy a vendégfogadó helyén ma háromemeletes jellegtelen épület található.)

Az Ipoly parti városka építészeti emlékeit tehát az új megyei elit müveletlensége, valamint a helyi bábvezetés hozzá nem értése egyaránt jóvátehetetlenül rombolta. Balassagyarmatnak a már fentebb jelzett mellőzöttsége, tudatos nem-fejlesztése miatt szerencsére maradtak még értékes épületei, a polgári virágzást idéző utcái, színvonalas köztéri szobrai. A korábban említett negatív jelenségeket tudom, hogy mások, más településekről is, saját példáikkal meg tudnák erősíteni. Mindezeket csak azért bocsátottam előre, hogy jelezzem: a történelmietlen szemlélet milyen károkat képes okozni. Jó lenne tanulni ezekből a leendő önkormányzatoknak is. A magam részéről és a magam városkájában múzeumi munkám mellett feladatomnak, sőt kötelességemnek tekintem a városkép alakulásának figyelemmel kísérését, a helytörténetileg fontos épületek védelmezését. Osztozom magam is annak igazságában, amit könyvem előszavában Ráday Mihály ír: "Hiszem, hogy a hazafiság tudata nem jelszavak következménye, hanem azoknak a közvetlen tapasztalatoknak a nyomán alakul ki bennünk, amelyeket gyerekkorunktól folyamatosan kapunk környezetünkben. A lakásban és munkahelyen, a lépcsőházban, kapualjban, udvaron, az utcákon, tereken, azokban a város-

267

okban és falvakban ahol élünk... Jobb az évszázadok alatt változatosan megépült világban élni és dolgozni, mint csak praktikus, uniformizált környezetben. Kötődni is jobban lehet a különleges részletekben gazdag, történelmet hordozó házakhoz, városokhoz... Azt remélem, túl vagyunk egy korszakon, amely csak az új értékelésére tanított, s okkal, ok nélkül bontott mindent, ami régi vagy csak sorsára hagyta gondozatlanul. Újra kell ezekben az években gondolnunk, mit is örököltünk, milyen kinccsel gazdálkodunk. S az épített örökséget megóvó munkához nélkülözhetetlen első lépcsőszint, a megbecsülés és szeretet kiváltásának feltétele a megismerés, az értékek felvonultatása..." Ehhez az első lépcsőre való föllépéshez, úgy gondolom, segítség ez a könyv, mellyel nem volt több célom, csak annyi, hogy - helyi léptékben - "tömegekhez" szólva "tömegeket" nyerjek meg a városvédelem ügyének. Ennek érdekében a többszáz képeslapból illetve fotóból mintegy másfélszázat válogattam ki és publikáltam, melyekhez a legfontosabb történeti adalékokat is közöltem. Ezek után föl kell tenni azt a kérdést is, vajon milyen hasznos és hiteles információkat olvashatunk ki ezekből a régi képeslapokból és fotókból? Mindenekelőtt általános képet kaphatunk a település építészeti arculatáról, sajátos hangulatáról. Fölidézhetünk olyan épületeket, melyek a történelem során lebontásra vagy átépítésre kerültek. Információkat szerezhetünk olyan ornamentikákról, tetőzetekről, erkélyekről, teraszokról, ajtókról, ablakokról, kovácsoltvas kapukról, fa- és vaskerítésekről, melyek stílusos és egyedi hangulatot árasztanak, esetleg egy hajdanvolt korszak divatját mutatják föl a mai ember számára. Következtetni lehet az egyes korszakok urbanizáltsági fokára, például az utcák kövezettségére, a gáz- és villanylámpák megjelenési idejére, közkutak egykori helyére, fák, sövények, virágos ágyak, sétányok meglétére és gondozottságára. Ugyanakkor képet kaphatunk különböző kereskedői üzletek nem uniformizált egyedi cégtábláiról, portálokról, utcai reklámhirdetésekről, közintézményeken elhelyezett címerekről. De a speciális források segítségével nyomon követhetjük a város szerkezetének az átalakulását is, hiszen új lakónegyedek, telepek létrejöttének regisztrálására is készültek felvételek, képeslapok. Ugyanakkor föleleveníthetők ipari üzemek, gyárak korabeli állapotai csakúgy, mint áthelyezett vagy megsemmisült köztéri szobrok eredeti helyei stb. Hosszan lehetne még sorolni, mi minden helytörténetileg értékes információ olvasható ki ezekből a városképi fotókból és képeslapokból, melyeket konkrét helyi példákkal is könnyen alá tudnék támasztani. Meggyőződésem, hogy - többek között - ezeknek a forrásoknak az alapos tanulmányozása vezethet el az Ipoly mentén és széles e hazában mindenhol ahhoz az óhajtott állapothoz, hogy a városépítészet illetve településfejlesztés újra jó irányba induljon el, hogy ismét hangulatosak, sajátos karakterűek legyenek a magyarországi települések.

268

A. GERGELY ANDRÁS: KISVÁROSOK ÉS HELYI ÉRDEKEK Aki kutatói érdeklődéssel fordul kisvároskutatási irányzataink felé, jókora adatanyag és elemzés-sorozat áttekintése után csalódottan tapasztalhatja, hogy a kisváros méltatlanul definiálatlan sorsra ítélt történeti és térfogalom. Már nem falu és még nem polisz - csak afféle hibrid, átmeneti formáció, belterjes és szűk értékrendű helyi társadalom élettere, lebecsült és megkínzott lokalitás, amelynek életsorsa és helyzete nagyvárosok árnyékában és községek szorításában teljesedett ki. A magyar kisváros nagyságrendjét tekintve százszor akkora is lehet, mint egy dán város, hisz ott kétszázötven lakosú település is városnak számíthat, és lehet feleakkora is, mint egy koreai város, ahol ötvenezer ember kell egy városhoz, de nem szükséges fejlettebb infrastruktúra. Nálunk alig vannak népességi dimenziói a mai kisvárosnak: az öt-huszonöt falut magához láncoló, alig tízezresre nőtt nagyobb község éppúgy kisváros, mint a történeti rangú, szerves fejlődésű polgárlakta polisz. A magyar kisvárosoknak nemcsak szociológiai léthelyzete definiálatlan, de besorolásuk is természetellenes, mesterkélt - és főleg az állami beavatkozástól függővé tett. A településföldrajzosok pontosan tudják, mennyire nem jellemzi a lakosságszám, az átlagolható kiteijedés vagy a piaci vonzáskörzet a kisvárosokat. Hisz majd mindegyiket a falusitól eltérő, de a nagyvárosihoz mérten kevésbé elidegenedett atmoszféra lengi be, térségét és főutcáját meghatározható pormennyiség mocskolja, megállapítható teherautó-forgalom zajosítja, új betonmonstrumok tarkítják és más célra föláldozott úrikaszinók maradványai díszítik. Rezidenciális lakótér vagy érdekütközések tere? Már Erdei Ferenc és Den Hollander óta köztudott, hogy a kisváros nem kisméretű várost jelent, nem nagy falut, nem szétterült agglomerációs övezetet és tömegszállást, sőt nem is fölfuvalkodott pancsolóhelyet. Keveset tudunk a kisvárosainkról. Sem rőffel mérő társadalomföldrajzos tapasztalat, sem tárgykultúrát gyűjtő avíttos etnológiai buzgalom, sem államigazgatási bürokratizmus nem képes mit kezdeni kisvárosainkkal. Mindmáig hiányzik a mentalitástörténeti föltárás, hiányzik a kultúra historikumát és helyi jelentéseit átfogó antropológiai analízis, nem nevezték meg az érdekszerveződés kisvárosi típusait, a lokális identitástudat specifikumait. Pedig a kisvároshoz legelőször is történelem kell és helyi öntudat, munkakultúra és közösségalakítás esélye, piackörzet és prosperitás reménye, egy "kultúra-egész"

269

és tudattalan mögötteseinek tradíciója. Városaink körülbelül egyharmada tartozik abba a városcsoportba, ahol nem megyeszékhelyi kedvezmények, nem kiemelkedő gazdasági vagy redisztribúciós bázis és nem erőteljes helyi vezetés határozza meg a karakterjegyeket, hanem elsődlegesen a történeti, hosszú trendek. S nem pusztán a településszerkezetre gondolok itt. Példaként: aki Kiskőrös fejlődésrajzát anélkül adja, hogy föltárná a betelepített szlovákok jelentőségét, hogy tisztázná a vallási csoportok erőterét, a nyelvi struktúrák és szubkultúrák minőségét, vagy megnevezné a városnak Bajához, Halashoz, Szabadkához, Félegyházához való viszonyát - az nem sokra mehet a maga tudományával. Vagy, aki Halas kun-szék szerepkörét és szemben mondjuk Félegyháza újratelepítettségét, a Kalocsa-környéki kertkultúra és a dunai kereskedelmi-katonai fölvonulási útvonalak jelentőségét, Szeged iparosainak térségi szétáramlását nem tekinti egy mai szociológiai kép megrajzolásánál - az bizony semmi jelentőset nem mondhat a mai kisvárosi helyi társadalmakról. Kisvárosaink történeti szerepét és mostani jelentőségét firtató kutatók történetszociológiai és néprajzi föltárása tehát eléggé hiányos. A városiasodás formáinak, a formális tervszámoknak és mutatóknak szociológiai elemzése sokszor csupán pompás díszletek értékelését jelenti. A díszletek mögött azonban föltáratlan közösségiség van, nemegyszer történeti vagy politikai okokkal magyarázható csöndes elszigeteltség, amely olykor együtt jár az elnyomott identitástudattal, az elmaszatolódott értékrendszerrel, a sárba tiport lokálpatriotizmussal és a szegregálódó társadalmi terekkel. Ezek a mögöttes jelenségek ugyan a falutelepülések többségében is megtalálhatók, de épp a kisvárosi fejlődéstörténetek jelzik, hogy a polgárosulás folyamata (valamint hatása a falusi népességre) olyan módon akadt el, ahogyan azt a lokalitás minőségét sokrétűen elemző Erdei Ferenc és a városmegye-koncepciót kiteljesítő Bibó István sem sejthette annak idején. (Igaz, Erdeinél már a negyvenes évek végén megjelenik az erőltetett iparosítás mániája, mely később az osztályideológiával párosítva korszakos település- és társadalomromboló manipulációs eszközzé nőtt). A városi-kisvárosi miliőt az intézményes érdekközvetítés, az operatív beavatkozások kényszerei és a centralizált redisztribúciós fejlesztés igen keményen körülhatárolta az elmúlt 40 évben. A pártdöntések állami és igazgatási döntéssé válása, a formális önigazgatás és az érdekképviseletek megnyirbálása egy monumentális transzmissziós szíj hajtókerekévé tették a kisvárosokat, e korábban még virulens autonómiákat. Az iparosítás, mint formális "városképző" elem elterpeszkedett az alföldi agrártársadalom fölött és ráerőszakolta magát az ipari tradíciójú poliszokra is. E városokat ért megrázkódtatások hozzájárultak ahhoz, hogy a kisvárosiság identitásveszítésével a tradicionális jegyeket is fölszámolták, a szerves településeket a konjunkturális időszakban a "szocialista városok" túltengése nyomta el - jobbára a túlfejlesztett megyeközpontok intenzív támogatásával. A városkörnyékek státus-

270

bizonytalansága, a falutelepülések összevonásának célprogramja is totalitárius beavatkozásnak minősült az elmúlt évtizedekben. A területi fejlesztés regionális aránytalanságai ma már azt jelentik, hogy a városfejlődések trendjei esetleg további évszázadokra szóló előnyöket és hátrányokat eredményeznek, miközben a fejlesztési ideológia épp az egységesítés volt. A lakótelepek homogenizálása, a helyi érdek és akarat degradálása, valamint a redisztribúció vezérelvként alkalmazása immár a teljes öntudatvesztéshez, szereptévesztéshez segítette a kisvárosokat. A városok java részében elpusztul a "mi"tudat. A kialakuló új középréteg ma nem a polgárosult paraszt, nem a városias cseléd, nem a deklasszálódott elit, hanem a kétlaki proletár, akinek életstratégiája, életmódmodellje nem őriz éltető tradíciókat a múltból, nem épít jövőt a jelenből. Ez a karakterét tekintve "elmaszatolt identitású" új munkás ma a kisvárosi modell bázisa - ha a statisztikai adatok nem is mindig erről árulkodnak. De erről árulkodik az értékrend struktúrája, a fuggésrendek kisvárosi modellje, a társadalmi érdekkonfliktusok jellege, a lokális közösségek és önállóságok hiánya, a kényszerített övezeti rendszer és a kisváros-ökológia hiánya sokkal inkább! Kisvárosok fejiődésárnyékban Közismert ma már az a szinte visszafordíthatatlan folyamat, amelyben az Alföld határszéli településeiről a megyék centruma felé, illetve a falvak-kisvárosok felé áramlik a népesség. Nyilvánvaló, hogy e trendnek a kisvárosi helyi társadalmak öntörvényű és sokrétű kultúrájára (hagyomány-maradékaira) igen kegyetlen hatása van. A kultúraközvetítés formalizált intézményrendszere és a kommunikáló társadalmi alrendszer szabadságai olyanok, melyek nem nyújtanak védelmet a fölülről eltervezett urbanizációs és iparosító stratégiák ellen. A történeti trendek huszadik századi szereplői annyira reménytelen folytatói a félbeszakadt, az erőltetett és megkésett polgárosodásnak, hogy a mentális légkör hiányában a zsákutcás alföldi településhistória valóságos mintapéldánya a periférikus megrekedtségnek. De nem kerültek ennél sokkal jobb helyzetbe a dunántúli kisvárosok sem. A kisvárosi érdekterek kialakulásában elsődleges szerepe az ún. övezeti rendszernek (szemléletnek) volt, amely főleg a centrumok bővítésére szánta fejlesztő beruházásait. Az új "szocialista városok" túltámogatása hatalompolitikai és ideológiai érdek volt, ezen alapult az uradalmi doktrína, az osztályideológia. A kisvárosok, mint jobbára szerves települések, az ipari fejlesztés erőltetése miatt átkerültek egy tőlük idegen érdektérbe. A családi házas külterületű, polgárias belvárosú kisvárosok - mint centrumok - olyan időszakos, kampányos fejlesztéseket és ipari lerakatokat kaptak, amelyek vegyes lakóterekkel és szervetlen népességgel, a slumosodás folyamatában szerezhették vissza korábbi rangjukat, igazgatási sze-

271

repkörüket. Kisvárosaink többsége vagy mesterkélt iparosítás telephelye lett, vagy csatlakozott a nagyvárosok ipari ellátó övezetéhez. Leromló és átmeneti övezetté lettek kisvárosaink, rövid negyedszázad alatt, saját érdekeik ellenére. A kisvárosi infrastruktúra kialakítása "nemrentábilis beruházásnak" minősül még a községpolitika mai tendenciái között, a "csinált városok" pedig azt a maradék energiát is elszippantják a szerves kisvárosi fejlődéstől, ami véletlenül megmaradt vagy helyben megtermelődött. Az elmúlt két esztendőben az alföldi kisvárosok is megemberelték magukat és sarkukra álltak: egy új populáris ellenkultúra, nyilvánosság-igény, autonómia-vágy követel helyet magának a közigazgatási, gazdaságpolitikai és kommunikációs politikák plattformjain. Ez a folklorizálódási (?), mozgalmi (?), vállalkozási és reprivatizálási (?) folyamat egy új szociálpolitikai térszerkezet kialakulását ígéri. Pontos irányai, erővonalai még nem látszanak, de várható, hogy az alföldi agrárvárosok mezőgazdasági népességének növekedése és ezzel párhuzamos relatív elöregedése visszafordul majd, s a fiatalabb generációk vállalkozásképessége lesz új öntudat, gazdasági találékonyság, települési autonómia legfőbb záloga. A dunántúli városok pedig épp most kezdenek olyan innovációs hajlandóságot mutatni, amely társadalmi és kulturális vetületben sajátos fejlődésképletet jelenthet. Ezzel a mai profilkereséssel és fuggelemszegéssel voltaképpen azt a rombolásfolyamatot tudják talán megállítani, ami érdekeik ellenére az elmúlt fél évszázadban megindult és visszatarthatatlannak tűnt. A Budapest-szindróma és a nagyvárosok új rendszerének kialakítása azzal fenyegetett, hogy az autonómiájukat vesztett városok kénytelenek lesznek beilleszkedni egy hamis centrum-periféria rendszerbe, amelyet a lokális ökológia teljes hiánya jellemzett. A várostervezés és a várospolitika érdekrendszere is elszenvedte a gazdaságpolitika ama működésmódját, amely a fejlesztési források kataklizmaszerü áramlásával "segítette" a "haladást". A kisváros-hálózat fizikai pusztulása, státusuknak és gazdasági-kulturális szerepköreiknek látványos csökkenése arról az állami beavatkozásról állít ki bizonyítványt, amelyik az új lakóterekbe (vagyis a lakótelepekbe) fektette pénzét, egyértelműen kiszorítva történeti helyéről a városi polgárságot. A periferizált népesség ha olykor a kisvárosok közepén élt is, részt kellett vegyen a szegregálódás végzetes folyamatában, amelyben a fő cél a település állagának leromlása, a telektulajdon hagyományos rendjének összetörése, a társadalmi terek homogenizálása volt. A kisvárosi társadalmi terek egyúttal piaci, kommunkációs, kulturális és interperszonális terek is voltak - a társadalmi összetétel felborítása azonban a gazdasági és a politikai piacok minőségromlását is eredményezte. A közösségi érdekterek elmaszatolása, az új és szervetlen lakótelepek begyűrűzése a régi belvárosi (polgári) övezetekbe - kiszorította a szerves települési érdekközössé-

272

get a perifériákra, s hozzájárult a belterület és a külterület elkülönüléséhez, funkcióvesztéséhez, elbátortalanodásához. Egy város mindig komplex rendszer, mérettől függetlenül - ha szerves fejlődése biztosított. Jászladányhoz vagy Gyöngyöshöz, Halashoz vagy Bajához viszonyítható városiság szinte nyugatszerte ismeretlen - hiszen e városok nemcsak egy specifikus világ helyszínei, nem puszta térképre rótt közterületek, hanem olyan társadalmi terek, amelyek helyi atmoszférájához évszázadok óta kötődnek sajátos társadalmi kölcsönviszonyok, érdekterek és kompromisszumok. A kisvárosi kultúrákban a "vidékkel" való kapcsolat a meghatározó, s ez előbbrevaló a megyéhez fűződő viszonynál is. A helyi közösség kompromisszumkényszereit ugyan a merev besorolási nomenklatúrák határozzák meg, de a kultúraátadás és a tradícióátvétel "morális" kötelezettsége ezeknél nagyságrenddel erősebb késztetést jelent. A "totális szocializmusban" a társadalmi struktúra manipulálása és az ágazati preferenciák elosztása halmozódó hátrányként jelentkezett a kisvárosi miliőben, s attól, hogy az állami és a (vele szorosan összefonódott) pártirányítás megteremtette a területi érdekrendszert, az ebből való kijutás immár élet-halál kérdése lett. Kétségtelen az is, hogy a gazdasági-termelési cseremechanizmusok a történelmi integráció esélyeit rontották, kihatottak a társadalmi kapcsolatokra, a kultúrafelfogás vagy - átörökítés rendjére - de épp a kisvárosokban még életképes tradicionalitás segített megőrizni az oktrojált kultúra elleni közérzetet és szociális szolidaritást. Táji és történeti szempontból számos kisvárosunk kiüresedett, már ami interperszonális és kommunikációs csereviszonyait, értékrendjét illeti. De épp a köztulajdonhoz és a település egészéhez való viszony nagyon jellemző viszony maradt a kisvárosok többségében. A hagyományos alföldi agrárvárosokat jellemzi, hogy külterületi népességünk relatíve magas maradt, területi határuk viszont csökkent, tehát a település magja nagy vonzáskörzettel együtt működhet csupán. Másrészt a foglalkozásszerkezeti változások miatt csökkent a hagyományos agrárius lakosság létszáma, nőtt viszont a külterületi bejáró-ingázó népesség (1949-ben a 62 alföldi agrárváros közül 52-ben volt 50 % fölötti a mezőgazdasági népesség, 1970-ben már csak 25 %, viszont a hatvankét településből húszban még ma is 30 %-nál nagyobb a külterületiek népességaránya). Ez a városok rezidenciális jellegének megmaradását, sőt erősödését jelenti, s ha a dunántúli városokat nézzük, ott fölöttébb magas a gazdasági- és tulajdonviszonyokat jellemző vállalkozáskészség, sőt a politikai-érdekképviseleti innováció is. Ez sajátos viszonyt jelent a táji-történeti felfogásmódok, a kulturális szerepviselkedés, a magatartási szabályok és kollektív kapcsolatok, illetve a kooperációk terén. A hagyomány alapján ezeket a helyi társadalmakat spontán rendek tagolják, sajátos csoportviselkedési szabályok és konvenciótisztelet működtetik, védekező előítéletesség tartósítja a helyi társadalom

273

fiktív közösségét. A megszokásokat szankciók védik, a kulturális különbségeknek egész hierarchiája veszi körül a hétköznapi viselkedést, a kultúrák összeférhetetlensége is kifejeződik a csoportszintű viselkedésben. Táj és műveltség, lokális civilizáció és jellemző szerepviselkedés összefüggő rendszere áll készen egy védekező magatartás pajzsaként, s ez az "elmaradottnak" titulálható konformizmus a szociális függőségek és szocializációs minták egészen archaikus variánsait is érvényre juttatja. A térbeli mozgás és a térbeli eligazodás biztonsága olyan territoriális szolidaritás jegye lesz, amelyet sem a kiváltságok, sem a települési szintű autonómiák megvonása nem gyöngíthet. A saját világkép újraerősödése persze sokrétűen függ össze a téri képzetekkel, az alföldlakó egyén vagy városi polgár szabadságfogalmával, a szimbolikus függetlenséggel is. Talán ezért volt bizonyos szempontból toleránsabb a betelepülőkkel szemben az alföldi kisvárosi ember, aki az eltérő tradíciójú városi övezetek tudomásulvételével, a lokális kultúra és az orientációs minták sokrétűségének elfogadásával élte mindennapi életét. Tehát ez a kulturális és csoportközi jogrend öszszekapcsolódott a topológiai érzék és az életmódban gyakorlatilag is átélhető nemverbális kódhasználat eszközeivel. A térbeli rétegződés (és intézményesült formái, például vallási csoportok, munkajelleg-csoportok, származási csoportok lokális elkülönülése) normatív feltétele a helyi, kisvárosi társadalmak működésének: a státusok, rangok, szerepek, kapcsolatok dimenzióit íija körül minden térbeli hovatartozás, s a kötődés, a település saját érdekteréhez fűző viszony teszi szociológiailag is konkréttá az egyén helyzetét. A parókia, az egyesületek, a műhelyek, a vendéglők és kocsmák, a malmok mind-mind lokális agórák, a térbeli információteijedés belteijes alakzatai, a szociális függésrend és összetartozás plattformjai, melyeket megerősítenek és szankcionálnak a jogszokások, hagyománytartó életvezetési minták. Nem más ez, mint települési szintű kisebbségi azonosságtudat, mely a térbeli stabilitás, a helyzetérzékelés és a sorsazonosság alapján rokonszenvi rendszerré áll össze. Ha tehát fejlődésárnyékba kerültek is a kisvárosok, és a településhierarchiában elfoglalt helyük igen szánalmassá lett is, az egyes mikrozónák térbeli stabilitása, megmaradása a lakópolgári tudat kialakulását segítette. Az alföldi kisvárosiság ma már nem a nyelv és az öltözet egyneműségében érhető tetten, hanem inkább az etnokulturális és szocializációs mintákban, a tradíciókban, melyek nemcsak történelmileg hozott minták, hanem rituálék, csoportszintű modellek, szokásjegyek, melyek a területi hovatartozást nem a nyugatmagyarországi identitástudathoz teszik hasonlóvá, hanem a gazdálkodás, az éghajlat, az életmód jellegzetesen síkföldi típusaihoz. E keleties szférában a modernizáció, az indusztrializáció, a "fölülről és kívülről" hozott progresszió mindig több ellenállást váltott ki, mint a nyugati arcában. Más volt a haladásfogalom, a tér- és időfogalom, más a tempó az új iránti

274

befogásban, más tehát a pszichikai tér, mint egyebütt. A protestáns hajlandóságú és "makacsságú" jász, kun vagy hajdú származástudat is másképp működik, mint a cipszer, szász, zsidó vagy székely hovatartozástudat a Dunántúlon. Ennek alapján is belső övezetekre lehet osztani az alföldi agrárvárosok lakosságát, a települések téri megjelenésmódját. Nem érvényes ebben a kultúrtájban az a merev felosztás, amely az urbanizálódott és a rurális társadalmakat különbözteti meg: ugyanabban a kulturális mezőben városiak és tanyasiak, ipariak és agrárosok egyszerre. Itt a polgári életformaváltás fél vagy egész évszázadot késett minden városban, ha a soproni vagy kőszegi mintához hasonlítjuk. Ugyanakkor épp a protestáns polgárparaszti kultúra, az árutermelő agrárgazdaság és a földterületek viszonylag szabad használata magyarázza azt a politikai autonómiát, mely mozgalmi ideológiává alakult át minden időben, amikor erre szükség volt, s erős kohéziót jelentett a társadalmi térben is. A városi térben ezért vallási, szellemi, mentalitásbeli és viselkedési övezetek is meghúzhatok voltak, nemcsak igazgatási, képviseleti vagy munkamegosztási határvonalak. Szerintem ezek teszik azt a karakteres sajátosságot, amely a nemzeti asszimiláció korszakában, a városi és községi törvények idején, majd az iparosítás és a mesterkélt városiasítás időszakában is megtartó erő, jellegzetes vonás maradt az alföldi kisvárosokban. E mikromodell is kénytelen elszenvedője volt az uralkodó körök mindenkori utasításos jellegű politikájának, s elszenvedte a közösségre orientált kisvárosi társadalom a modern nemzeti homogenizációt is, amely a tájegységi és települési identitás fölszámolását, a termelési erőforrások és társadalmi erők átrendezését szervezte meg. A helyhez, térhez és környezethez kötöttség azonban emocionálisan feltöltött, illetőleg tudat alatti sztereotípiákkal is védelmezett jelenség, úgyhogy képes volt ellenállni a konszolidációk, asszimilációk és modernizációk alantas térségi folyamatainak. (Kis)városi érdekdilemmák Szociológiai, történeti és etnopszichológiai értelemben is önálló igazgatási, ellátási, politikai, képviseleti és gazdasági érdekei vannak minden településnek. Ezek a legszuverénebb módon kötődnek a lokális élettérhez és lakóihoz. Olyannyira, hogy a magyar igazgatástörténeti, településföldrajzi, jogi és politikai rendszerelemzéseknek immár egy és negyedszázada állandó témája a szuverén települési érdekek tudomásulvétele, illetve ennek cáfolása, megkérdőjelezése, manipulálása, átideologizálása és elterelése is. A huszadik század végén az érdekek megjelenítésének kérdése immár több, mint puszta államigazgatási probléma, hiszen a képviseleti rendszer, az önigazgatás, a települések életképessége és hasonló gondok olyan

275

drámai erővel vetődnek föl manapság, hogy szinte az összes eddigi "megoldást" újra kell gondolni vagy semmisnek kell tekinteni. A magyar társadalomfejlődés 1945 utáni szakaszában a gyárszerű társadalmi újratermelési modell eszméje uralkodott el. Ez kihatott nemcsak az agrárszféra átszervezésére, az agrárnépesség városba és iparba kényszerítésére, de a településstruktúra térbeli szerkezetére, funkcióira is. Ebben az érdekdimenzióban a mezőgazdasági és az ipari munkaerő erőltetett átcsoportosítása meg kell határozza a paraszttársadalom sorsát, redukálásának mikéntjét, a társadalmi középosztályok szétzilálásának módját és az ipari munkaerő röghöz kötésének formáit is. E folyamatra mint "objektív szükségszerűségre" hivatkoztak évtizedekig, s mint a "fejlődés zálogát" dicsőítették, habár az érintettek korántsem a kommunális viszonyok, a helyi érdekek és a települési szintű önállóság biztosítékát látták benne. A területi tervezés persze ettől még jelenthette volna az érdekközvetítés rendszerének intézményes megoldását. De nem jelentette, hiszen a településpolitika elvei szerint a "gazdaságtalan" méretű lakóterületek visszaszorítása, alulfejlesztéssel "késztetett" megszűnése ennél fontosabb volt. Az érdekközvetítés intézményrendszerét részint az országos központok, részint a megyék kaparintották kézbe, s csupán a túlkoncentráció bekövetkeztével merült föl, hogy elképesztő területi egyenlőtlenségek alakultak ki. A helyi érdekképviselet intézményesítettsége egyúttal azt jelentette, hogy a kisvárosok az igazgatási és gazdasági-politikai gépezet végrehajtó szférájába kerültek. E "totális szocializmusban" az ágazati érdekek szem előtt tartása kizárta, hogy bármiféle települési szintű érdek vagy civiltársadalmi igény beleszólhasson a területi politikába. Amikor a harmadik tanácstörvény már érintőlegesen említi az önkormányzatiság lehetőségét, sokkal erősebb jogi keretben szabályozza a helyi érdekképviseletek uralmi esélyeit. A községek összevonásának, az iskolák és a tanácsi kirendeltségek megszüntetésének trendje rögvest megnövelte a nagyvárosok szerepkörét, s noha a járásokat megszüntették, a mikrotérségekben a legtöbb szerepköri sajátosság járási szintű maradt. Az igazgatástörténészek és szociológusok nem kis hányada azóta is cikkezik a járások szerepéről, s talán buzgalmuk eredménye lehetett, hogy a városkörnyékiség fogalma utat tört magának. A városok környékének és magának a városnak szerves kapcsolatát azonban nem mindenütt tekintették mérvadónak, s a városokhoz csatolt községek nemegyszer idegenebb uralmi alárendeltségbe kerültek, mint voltak a járások működése idején. Sikerült tehát ezt a lépést is úgy megtenni, hogy racionális jövőkép nélkül, organikus összefüggések és lakóhelyi integrációk ellenében valósult meg minden, ami egyáltalán megvalósult. A kisvárosok azonban ez esetben is érdekhátrányba szorultak, bürokratikus alárendeltségbe kerültek, mesterségesen kialakított versenyhelyzetbe jutottak, ahol csakis veszteséggel számolhattak azután. A "kiegyenlítő"

276

szemléletmód a kisvárosok esetében nem éppen humánökonomikus eredménnyel járt, holott a politikai érvek között ott lehetett a hajdani városmegye-koncepció számos eleme is. Csakhogy amíg Bibóék és a parasztpárti elképzelések szerint a települések természetes életterükhöz, közeli városokhoz vagy falvakból jelentősebb településsé alakult kisvárosokhoz csatlakozhattak volna, addig a területfejlesztési politika merev hozzácsatolással oldotta meg a gyakorlati gondokat, működésképtelenné téve mind a kisvárosi térséget, mind pedig a községi érdekképviseletet. Történelmi tény, hogy bács-kiskuni tanyák vagy őrségi aprófalvak évszázadokon át együttműködésre voltak képesek - de mindjárt kiderül a kooperációképtelenség, ha társközségi vagy városkörzeti besorolásuk puszta "igazgatási racionalitás" eredménye. Az önigazgatás ugyanis színtiszta ellentéte, antitézise az államiság és a bürokratikus igazgatáslogika alapján szervezett formális reprezentációnak. Mindemellett érdemes lenne fontolóra venni, hogy bármily kicsi egy város, lakosságát és érdekszféráit tekintve akkor is rétegzett, többszörösen tagolt. Ezek a városon belüli érdekszférák sajátos hierarchiát, változó erőterű szerkezetet alkotnak. Éppen ezek megléte és állandó változása az, amely kezelhetetlen a bürokratikus érdekszervezeti mechanizmusban, és főleg csöppet sem szolgálja a valódi helyi érdekeket, a település egészének és részeinek autonóm céljait. Érdemes azt is számításba venni, hogy mivel az intézményes érdekérvényesítés tanácsi, szakszervezeti vagy ágazati és pártvonalbeli útjai réges rég bedugultak már, évtizedek óta mindenféle érdek a szabályozott érdekcsatornákon kívül tör érvényesülése felé. A település, a kisváros saját érdekei tehát az informális érdekszférában jelennek meg, ha egyáltalán megfogalmazódhatnak. Ez a megkötés arra vonatkozik, hogy az érdekérvényesítés felülről szervezettsége, engedélyezettsége jelenti a települések akaratának, szándékainak egyik fő akadályát. Mindez nem független a központi hatalomban érvényesülő uralmi akarattól, amely a lokális (helyi) érdekszférák ellenőrzésével éppen a nemdemokratikus gyakorlatot segíti politikai vezérelvvé válni, s amely épp a túlcentralizáltság miatt alárendeltségbe szorítja, eszközhiányossá és végrehajtásra kényszerítetté teszi ezeket. A területi érdekviszonyok kézbentartói az eltérő helyi érdekeket rendszerint egységesíteni próbálják. Ám a problémaközpontú elemzések éppen az alávetett helyzetben lévő társadalmi rétegek és csoportkultúrák gondjaival foglalkoznak. Az alföldi kisvárosok és intézményeik, érdekköreik és lokális sajátosságaik megragadása nem történhet úgy, hogy a város egészét, a kultúra és az életmód totalitását vesszük szemügyre. A különböző közösségek életmódja, a lakóhely és az élettér vagy a munkahely és a család színtere lehet ugyan egyenértékű a tradicionális falusi közösségek kultúrájával, de épp a városi népesség sokféleségét, hasonló, szembenálló és eltérő értékeit vagy érdekeit összemosni nem lehet célja a problémakutatásnak. A kulturális szerkezetek egymásmellettisége, egymásra épülése vagy ellen-

277

téte ugyancsak vizsgálhatatlan valamiféle elvont egységként: a város nem csupán politikai és gazdasági tevékenységek központja, hanem rituálék, szimbólumok, kommunikációs viszonyok, magatartások, modellek és ideológiák sajátos integrációja. Ezeket a sajátosságokat éppen a saját érdekek kifejezése, a helyi érdekcsoportok vagy kulturális csoportok egymáshoz való viszonya, hozott vagy fölépített hagyományai határozzák meg (gondolok itt az egyházak hatására, a helyi ünnepekre, a kollektív emlékezetre, a munkakultúra időbeli és térbeli tagolódására, a pihenésre, a sportra stb.). A kisváros tehát a kultúra (kultúrák) találkozásának, folytonosságának, továbbadásának és módosulásának központja is. Látva látható, milyen különbségek vannak mondjuk Mátészalka és Csenger vagy Leninváros és Tiszaföldvár között, hát még Hajdúszoboszló és Kiskunhalas között. Éppen a magyar (s ezen belül az alföldi) kisvárosi kultúra az egyik bizonyítéka annak, hogy nem lehet szembeállítani a paraszti és a városi kultúrát. S bár a modern nyugati világban a magas kultúra fellegvárának számít a város, a magyar kisváros csupán átmenetet képez a "kis és nagy kultúrák" között, megőrzi és teijeszti, megváltoztatja és átalakítja ezeket. A változás hagyományos szerepe sajnos a legtöbb magyar kisváros esetében igen szomorú, hiszen kisvárosaink többsége nemcsak (Redfield kifejezésével) heterogenetikus, iparosodás utáni kultúrát nyújt manapság, és értékrendjét nemcsak szerves lakossága szabja meg, hanem ingázók, idegenek, jöttmentek hatalmas tömege is. Mindezek után talán a változásban és a tradíció-megőrzésben mutatkozó szerepet lehetne a kisváros legfőbb jellemvonásaként leírni. A kommunikációs tér kiszélesedése, az értékrendek sokfélesége, a kapcsolati kultúrák buijánzása teszi a kisvárost eltérővé a falutól és a középvárostól vagy a nagyvárostól. Ideológiai és politikai mozgalmak, autonómia-törekvések indulnak ki a városból, az értelmiség és az egyház, a piaci árviszonyok és az életmód kulturáltabb szintje is jobbára városi hatásként jelentkezik a faluban. Úrhatnámságok, patologikus jelenségek, maníros viselkedésminták gyakran szintén városi termékek. Az urbanizmus talán nem is más, mint viselkedési mód, stratégiák és feltételek sajátos szférája, lelkiállapot, amelyben helyzetek és érzelmek szervezett együttese van jelen. S ezeknek az életteli folyamatoknak, viselkedésbeli és folklór-egységeknek repertoáijai teszik a kisvárost is olyanná, amilyen. Az igazgatási-helyhatósági választások most majd azt a pozitív jövőképet is kínálják, hogy a lokális ökológia, a kisvárosi társadalmi és politikai tér, a tradicionális kultúra újjáéledése még erőre segítheti kisvárosainkat. Ebben pedig a szaktudományoknak, az összehasonlító elemzéseknek és a tettleges változtatásnak nagy szerepe lehet.

278

MAGYARI NÁNDOR LÁSZLÓ: TÉRBEÉLÉSI STRATÉGIÁK SZÉKELYUDVARHELY 150 ÉVES TELEPÜLÉSFEJLŐDÉSÉBEN A kisváros, amelyre jelen írás vonatkozik, a csíki medence közepén, pontosabban az al-csíki és közép-csíki medence találkozási pontján alakult, hatszáz méter tengerszint fölötti magasságban. A település már a középkorban (1433) városi rangra emelkedett, minden bizonnyal földrajzi adottságai miatt. Ekkor az Olt felső folyásának egyetlen városa, mely az Alcsíkot Felcsíkkal összekötő észak-dél irányú út, az Udvarhely felől a Hargitán át érkező útvonal, valamint Szépvízen és a Gyimeseken keresztül Moldvába vezető útvonalak találkozásánál fekszik. Városi kiváltságait egy 1558-ból fennmaradt hiteles okmány igazolja. Csíkszeredát vásárhelyként tartják számon, mely bár városi kiváltságokat élvez, hosszú évszázadokon át semmilyen különlegességgel nem szolgál, hacsak nem az évente négy alkalommal megtartott "sokadalommal" (nagyvásár), és az 1600-as években a Mikó család által építtetett erődített kastélyával. A város minden bizonynyal a környező falvak életmódjához fogható hétköznapjait a hetente, szerdán (innen a város neve is) sorra kerülő kisebb vásárok tették színesebbé, melyet a feljegyzések szerint többnyire az asszonyok látogattak. A XVIII. század végén (1799) Teleki József írja Csíkszeredáról, hogy azt "katonaszékelyek lakják, nem nagy, csak 83 házból áll, de négyszer esztendőben jó vásárai vágynák". Nyilvánvaló, hogy a csíksómlyói kegytemplom, gimnázium és bentlakás teszik ismertté magát a városkát is, mely hosszú ideig két utcából és alig néhány tucat házból áll. A XIX. század elején (1830) Szentimrei Mihály a következőket jegyzi fel a kisvárosról: "kereskedése nincs, ...Fel- és Alcsík közepén elválasztó, vagy, ha úgy tetszik összekötő pont". Még hozzáteszi, hogy az egyetlen város Csíkban, "ha ugyan lehetséges nevetségessé tétel nélkül városnak mondani, mert lakosainak száma nem több mint 810". Fél évszázaddal később Orbán Balázs meglepetten íija, hogy "Szereda olyan kicsiny helység, melynél nagyobb, városiasabb küllemmel bíró faluja Csíknak akárhány van. Az egészet két utca alkotja, melyek egyenes szögben találkoznak s egy T alakot adnak...apró földszintes, deszkával fedett házikók, csak néhány kisszerű bolt, néhány iparos és sütőcég, s a sok korcsmát jelölő gyalult forgács cég sejteti, hogy a városban vagyunk". Az újonnan alakult Csík megye székhelyeként - 1878 után - a kisváros fejlődésnek indult, habár csak egyetlen fó utcája van és néhány emeletes ház ad egy kis városias színezetet neki, közigazgatási központ lévén ipari egységekkel látják el. Megnő az adminisztrációhoz szükséges tisztviselők száma és ezek elkezdik az úgy-

279

nevezett "tisztviselő telep" megépítését. A század elején épülnek meg a város jellegzetes épületei: régi vármegyeház, igazságügyi palota, a gimnázium épülete stb., amelyek városias hangulatot árasztanak. A két világháború között tovább folynak az építkezések, de az elmaradott kisvárosi jelleg továbbra is meghatározó jegye a városnak (1948-ban a lélekszám a "külvárosokkal" együtt - Taploca, Zsögöd és a történelmi Somlyóval együtt - 6143). A kisváros mondhatni "átvegetálja" az ötvenes éveket, bár lassan tovább szaporodnak ipari és szolgáltatási (foként helyi érdekeltségű) egységei, lakosainak száma lassan növekedik. Városi jellegét a század elején és a két világháború között felépült középületek őrzik. A kisváros életében a legnagyobb fordulatot az 1968-as "új adminisztratív - területi felosztás" hozza. Csíkszereda ekkor ugyanis Hargita megye székhelyévé lesz, és ezzel belekerül az extenzív és erőltetett iparosítás és urbanizálás sodrába. Új lakónegyedeket hoztak létre (Tudor negyed, Jégpálya negyed), típustömbházakat és ipari létesítményeket építettek. Megépült az új kórház, jégpalota, új posta, központi áruház, "penge blokk". Ez az első hullám, amely nagyjából 1979-ig tart, még nem érinti egészen a város régi "történelmi" magját, bár megváltoztatja a település szociális terének, akárcsak lakosai összetételének szerkezetét. Ebben az első szakaszban a városba elsősorban a természetes vonzáskör első generációs munkásai költöztek be, és lényegében nem módosítják a kisváros lakosságának nemzetiségi összetételét. Erre csupán a legutóbbi, a nyolcvanas évekre kiteijedő szakaszban kerül sor. Ebben a szakaszban szinte teljesen lerombolják a kisváros központját, rátelepítenek egy diktatórikus és megalomániás jegyektől ékesített új városközpontot. A bontások áldozatává válik a kisváros két utcája közül az egyik (Virág utca). Helyi panellakások, majd - ezeket eltakarandó - tíz-tizenkét emeletes tömbházsor épül. Az új központ nagyságát tekintve teljességgel nagyvárosi léptékűre készült, szinte semmi köze a városka hagyományaihoz, a helyi építészeti jelleghez, a városlakók szelleméhez stb. Úgy gondoljuk, a városka fejlődési ritmusát, az utóbbi három évtizedben bekövetkezett radikális fordulatot egy történeti demográfiai táblázat adatai jelezhetik leginkább: Ev 1643 1799 1837 1860 1893 1910

280

Lakosok száma kb. 220-250 kb. 400-420 810 1062

1789 3701

Év 1948 1956 1966 1973 1977 1989

Lakosok száma 6143 11996 15329 19987 31071 48449

A táblázat jól mutatja, hogy a több évszázados lassú növekedést követően 1966 és 1977 között megduplázódott a lakosok száma, 1977 és 1989 között pedig újabb 17 ezerrel nőtt ez a szám. Ez az a szakasz, amikor a régi Szeredából "szocialista" város lett. A táblázat nyilván nem mutatja - pontos adatok híján aligha kideríthető -, hogy a kisváros nemzetiségi összetétele hogyan alakult. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy a nyolcvanas években az idetelepítettek túlnyomó többsége nem a város természetes vonzáskörzetéből került ki, hanem az ország távolabbi területeiről. Az idetelepítettek egy része az újonnan létesült ipari létesítmények (traktorgyár) munkásaivá vált, más részük a párt és állami apparátus részét képezte vagy adminisztratív vezető funkcióba került. Ez utóbbi kategória az "új központ" tömbházait népesítette be. Következésképpen a kisváros lakosságát tekintve éppen az a városi középréteg hiányzik, mely hagyományosan a városi életforma hordozója. Ahogyan a kisváros épületei, terei, egyszóval szimbolikus kozmosza is merőben két egymástól élesen elkülönülő csoportra osztható: külvárosi panelházak és kis kertesházak, valamint lényegében a központot képező "grandiózus" nagyméretű épülettömbök és túlméretezett terek, éppenúgy lakossága is a párt és állami apparátus embereire és a preurbánus tömegekre osztható. Ezek súlyát gyarapítja a naponta mintegy húsz-huszonötezer faluról ingázó. Az értelmiségi életforma és a neki megfelelő terek szinte teljesen hiányoznak a városból. Hosszú ideig úgy tűnt, hogy az antropológia vagy etnológia csupán az úgynevezett primitív, ősi, vagy legalábbis egzotikusan távoli kultúrák és társadalmak tudománya lehet. A kutató saját felfogásában egy bonyolultabb, magasabbrendű kulturális médium tagjaként, "kívülről", sőt felülről figyelheti meg, tanulmányozhatja a primitívet, mely alig érintkezik a tudós hétköznapi kultúrájával. A kulturális találkozást éppen ezért egyirányú átadásnak, civilizatorikus tettnek tekintették, míg a törzsi kultúrát (paraszi kultúrát) passzív információszolgáltató/befogadó bázisnak, egyszóval kutatási tárgynak vélték, mely hagyja magát feltárni/leigázni. Az egzotikum, a távoli kutatására való kizárólagos hajlam valószínűleg jócskán hozzájárult a kulturális antropológiának századunk második felében tapasztalható válságához. Kiderült ugyanis, hogy ha a kulturális antropológia továbbra sem mond semmit, nem nyújt életképes megoldás-javaslatokat saját társadalmunk és

281

kultúránk, hétköznapi gondjaink megoldásához, akkor akár létének értelme is kockán forog. Az utóbbi másfél évtized viszont igen jelentőset hozott a modern (sőt a posztmodem) társadalmakat kutató etnológiai szemlélet megalapozásához. E tudományág megpróbálta adekválni sajátos kutatási módszereit, egész tudományos programját, a bonyolult és nagyon bonyolult társadalmak kutatásában rejlő kihívásokhoz, többek között a városi környezet és az urbánus közösségek életmódjának vonatkozásában is. Általában véve az interpretatív szociálantropológia - melynek legjelesebb képviselője Cl. Geertz -, sajátosan pedig a várossal foglalkozó antropológiai kísérletek - egyik szorgalmazója Niedermüller Péter - megpróbáltak szilárd alapot nyújtani az ilyenszerű kutatásoknak, kiszélesíteni a városantropológiai kutatási programokat és beindítani a konkrét kutatásokat. Meggyőződésünk, hogy az urbanizmus antropológiai szemszögből való vizsgálata nemcsak kognitív haszonnal jáma, hanem - különösen itt és most, tekintve városi életünk széttöredezettségét, alacsony színvonalát - útmutatásokkal szolgálhatna a műépítészet és városrendészet számára is. Ezen is túl pedig lényegesen hozzájárulhatna mentálhigiénés állapotunk, közérzetünk megjavításához. A társadalmi és kortörténeti keret, melyet fentebb vázoltunk, valamelyest illusztrálni látszik - legalábbis Csíkszereda esetében - a városi tér kisajátításának módozatait és egyben az erőltetett urbanizációs folyamat buktatóit is. A következőkben a valódi városiasodás, a beépített tér "városi használatának", illetve megélésének problémáiról fogunk szólni, figyelembe véve a két rombolási/újjáépítési "hullámot", azok sajátosságait és mindenekelőtt a beköltözöttek/bennszülöttek viszonyulásainak főbb trendjeit. Ezután azoknak a kívánatos irányvonalaknak a felvázolását kíséreljük meg, amelyek keretében hasznosíthatónak véljük a városantropológia eddigi - bármennyire is szerény - eredményeit a kisváros jövőbeni újjáépítésében. A város mindenekelőtt nem épületek, utak, terek és zöldövezetek halmaza, hanem élettér, melynek terve, sémája nem a tervezőasztalon vagy a színes képeslapokon él, hanem a használók szellemében, mentalitásában. A város élete egyben a városlakók élete, azoké, akik összes élettevékenységeiket a városban és egyben "általa" végzik. A városi környezet jelentésteli tér, mely újabb és újabb praxeológiai, esztétikai, érzelmi stb. jelentések forrása lehet ideális esetben. Felépítettsége egy sajátos és bonyolult nyelvet teremt, melynek szótárát és grammatikáját a városlakók - szocializálódva - magától értetődőnek veszik. Hogy bárki idegen számára is hozzáférhető, érthető és mint ilyen, beélhető legyen egy.város "szelleme", ahhoz nem elegendő pusztán a fizikai-térbeli elemek számbavétele, hanem a városlakók mentális konstrukcióinak hermenautikai, azaz interpretatív rekonstrukciója éppen olyan fontos, mint a saját elvárásokból épülő képpel való összevetés. Egy-

282

szóval a város és városi lét megértése a városlakók jelentéstulajdonítási gyakorlatának a megértését követeli meg, melyet a környezet és a hagyományok nagyban meghatároznak. A város kozmosz és akként kell tekinteni. Mint fizikai-térbeli környezet és mint szimbolikus konstrukció sajátos, összetéveszthetetlen jelentések kitermelődésének a bölcsője, melyek a maguk sorsán nemcsak térbeli/orientatív támpontok, hanem mint identifikációs csomópontok is fontos szerepet játszanak. Az egyéni és kollektív identitástudat kiépítésének építőkockái. Az úgynevezett "helyzetdefiníciók". melyek egyetlen viszonylag koherens mentális imágóban rögzítik a külső környezetet és a szubjektum, legbensőbb én-jéhez kapcsolják azt, szerencsés esetben egyúttal élettel töltik fel a környezet elemeit is, illetve perszonifikálják azokat. Abban az esetben viszont, ha a beépített tér nem tartalmazza, nem kínálja fel azokat a kardinális pontokat, egyértelmű jeleket, melyeket megértenének a lakói - egyszóval, ha kulturális és pszichológiai szempontból nem működőképes a város - akkor holt környezet marad. Ugyanakkor egy ilyen környezet lakói nem képesek jól egyéniesített térbeli-kulturális identitás kialakítására. A város szelleme ugyanis identitásmintát szolgáltat lakóinak! A fennebb említett urbánus nyelvezet csakis a potenciális városlakók és a potenciális város közötti állandó párbeszédben konstituálódik. Ez a dialógus egyszerre vizuális, érzelmi és akcionális (motorikus), és belső struktúrája a mentális térképekben ülepedik le és kristályosodik ki, mind az egyén, mind a közösség esetében. Szerepük nemcsak interiorizált eszközfunkciójukban jelentős, mint olyan formáké, melyek a tájékozódást szolgálják, hanem ugyanakkor az előrelátásban, anticipációban is igen fontosak. Ennél is lényegesebb viszont, hogy olyan belső sémákban és képekben rögzül, melyek egyéni és kollektív identitástényezők is egyben (gondoljunk csak arra a "többletre", melyet városlakó mivoltunk, vagy egy másik jól körvonalazható település közösségéhez, környezetéhez való tartozásunk nyújt). A külső környezetből és belső diszpozícióinkból szublimált mentális térképeink elemei és egész struktúrája történelmileg, társadalmilag és kulturálisan "beprogramozottak". Meghatározottságuk többszörös, hiszen az egyéni életút eseményei (nem ritkán az érzelmek, emlékek, benyomások) éppen úgy meghatározzák, mint a kollektív tudás és tradícióban rögzített perceptív modellek, jelentéstermelési gyakorlat, vagy mint az építészeti formák stílusa. Minden egyén mentális térképének kialakítását szülőházával, annak utcájával, a faluval vagy városrésszel kezdi, legelőször ezt térképezi fel és rögzíti belső sémákban. Ezek, bár egy életen át tágíthatók, mégsem végtelenek, a bennünket körülvevő, a megismert/bejárt világ csak egy részére lehet érvényes, hatékony. Másik jellemzőjük, hogy sohasem a köznapi tevékenységektől függetlenül keletkeznek. Releváns pontjai, belső hierarchikus el-

283

rendezettségük az elsődleges szocializációban alakul ki, természetes és némiképp ellenőrizhetetlen módon, amelyre ráépülhet a későbbi tudatos tanulás is. Az egyének és közösségek mentális térképei mindaddig megbízhatóan működnek, amíg az otthonos környezet számottevően meg nem változik vagy amíg el nem költöznek. Hosszú távon a lassú változások semmiképpen sem okoznak zavarokat sem a tájékozódásban, se az azonosság fenntartásában sőt ezek a mentális struktúrák egyre inkább megerősödnek, adott esetben éppenséggel merevekké lesznek és nem képesek további akkomodációra. A változások bizonyos határokon belül megőrzik a mentális sémák rugalmasságát, "formában tartják" azokat. Ha viszont ahogyan az erőltetett urbanizáció és a megalomániás építkezések következtében városunkban is történt - a várost teljesen átalakítják, gyorsan és áttekinthetetlenül megváltoztatják, akkor ez stresszkeltő lesz, kellemetlenül érint anélkül, hogy ennek igazi okát minden esetben felfedeznénk. A városi környezet szervetlen, túlméretezett fejlesztése, mely magán viseli egy diktatórikus rendszer reprezentatív célokra szánt kéjegyét (erre számos példát találhatunk Románia szerte), az utcák, terek arculatának megváltozása, műemlékek eltűnése lehetetlenné tehetik a hatékony tájékozódást, de ami ennél is rosszabb, veszélyeztethetik egy közösség kulturális identitását. Ez a mély változás lényegében a városépítés/rombolás második szakaszában történt, amikor a bontás áldozatává vált a "régi mag" szinte teljes egészében, és felépült a politikai reprezentáció, a hatalmat szimbolizáló új központ ("Taps-tér", "Fehér ház"). Ezután minden eddigi "jeles pont" elvesztette szimbolikus "nagyságát", eltörpült a megalomán épületkolosszusok árnyékában (lásd például az ezerhétszázas években épült régi katolikus templomot). A társadalmi nivellálódás - nálunk - nemcsak hogy akadályozta a városi életmód továbbfejlődését, hanem - ott ahol ilyen volt - rurálissá tette városunkat. Külön tanulmányt érdemelne annak vizsgálata, hogy az újdonsült városiak milyen gyakorlati eljárással próbálták meg "behozni" a falut a városba. Ilyen szempontból érdekes a városszéli kiskertek - 20-30 m2-es szigorúan elkerített udvarok -, melyek között utcahálózat, 1,5-2 méteres ösvények alakultak ki. Itt sertés- és baromfitartás folyik. De a gazdasági funkció mellett nyilván szociális és közösségi élet is van. A szomszédok szinte minden délután - gumicsizmába bújva - találkoznak itt, beszélgetnek, italoznak, tulajdonképpen ingázó falusiakhoz erősen hasonlatos tevékenységi formákat folytatnak. Szemmel láthatóan ekkor és itt érzik "otthonosan" magukat. A telkek tulajdonosai, az "odavalók" könnyen eligazodnak a disznóólak dzsungelében, a kívülálló viszont teljesen tanácstalan. A kisváros mindenkori rurális jellegét a városszéleken zajló "délutáni telkek" és az itt folyó tevékenységek - kertészkedés, állattenyésztés - termelik újra a lakók vidékről magukkal hozott mentális térképének, környezethasználati gyakorlatának stb. megfelelően. Ami e széleken történik, sokkal inkább a gettósodásra mint a

284

városiasodásra utal, bármilyen büszkék is a város vezetői a demográfiai növekedésre, a központ toronyházaira. A beépített környezet működésének vizsgálatában külön fejezetet jelenthet a változásokkal szembeni ellenállás kutatása. A csíkszeredai Kommunikációs Antropológia Munkacsoport az elmúlt évek folyamán több vonatkozásban is vizsgálta az ember-beépített környezet viszonyt. Az ilyen jellegű vizsgálatokra az utóbbi évtized erőltetett településfejlesztése szolgáltatott okot. Az alábbi elemzés színhelye ugyancsak Csíkszereda, amelyet néhány utca kivételével gyakorlatilag újjáépítettek. A bontás és újjáépítés a város központi részére is kiterjedt, s így a régitől teljesen eltérő városkép alakult ki. Kutatásaink a beépített térben való élés több síkjára is kiterjedtek, ez a referátum azonban csak két elemzés konklúzióival foglalkozik. Az elemzés tárgyát egyrészt a lebontásra ítélt környezet mögött meghúzódó mentális kép ellenállási formái képezik, másrészt az újonnan épített környezetre irányuló profanizálási gyakorlatok. Mindkét vizsgálat elsősorban olyan antropológiai elemzésekből áll, amelyek a mindennapi kommunikációs események megfigyelésére és komplex elemzésére alapozódnak. A város mintegy fele részének lebontása és újjáépítése alig néhány évet vett igénybe. Ez a művelet olyan utcák, terek, épületek, üzletek, fák eltűnését jelentette, amelyek a kisváros lakói számára szimbolikus értékként is működtek. A bontás a város mindennapi beélését hordozó mentális kép kulcsfontoságú elemeit támadta: eltűntek azok a fizikai elemek, amelyekhez kapcsolódva a mentális kép kialakult és naponta - a használat révén - újraalkotódhatott. A város beélésének a nyelve egyik napról a másikra talajtalanná, lebegővé vált. A nyelv kulcsfontosságú elemeinek megkérdőjelezésével a város rutinszerű, mindennapi beélési gyakorlata is felfüggesztődött. Eltűntek a térhasználat csomópontjait jelentő épületek, megváltoztak a közlekedési útvonalak, a "személyes ösvények". Kiiktatódott a tér szimbolikus tagolása is, hiszen az intenzív használat által egyediesített térelemek (üzletek, ismerősök lakása, park) éppúgy eltűntek, mint a történelmi múlttal rendelkező épületek. (Természetesen itt a "történelmi múlt" kifejezést a kisváros életvilágához mérten kell érteni.) A fizikai környezet gyors átépítése lényeges változásokat hozott a település beélését szabályozó mentális kép számára. A változás leginkább érzékelhető dimenzióját a mentális kép explicitté válása és erőteljes verbalizációia jelentette. A térben való rutinszerű mozgást - a bontás után - a mozgásról, a térelemekről való gyakori beszélés váltotta fel. A mentális kép explicitté válása három fontosabb csatornán keresztül történt. 1. Egyrészt rendkívüli módon megnőtt a településről, különösen a lebontott részekről való beszélgetések száma.

285

2. A nagy számú beszédalkalomban igen jelentős mértékben aktivizálódott a település múltjára vonatkozó tudás, amely eddig csak kevesek körében volt ismert. Egy-egy épület, utca, család története belekerült a nyilvánosság terébe és mindenki számára ismertté vált. A település múltjának ilyetén felidézése jelentős mértékben elősegítette a verbalizált mentális kép megerősödését. 3. A harmadik csatornát azoknak a családoknak az életútja jelentette, amelyeknek a lakása a bontási zónában volt. Ezeknek a családoknak a jelenbeli sorsa mint sztori - szintén beépült a településről alkotott mentális képbe. Az explicitté válás és a verbalizálódás mellett végbementek nehezebben érzékelhető, regisztrálható változások is. Ezek a mentális kép belső szerkezetének egyes részeit érintették, mégpedig olyan jelentős mértékben, hogy akár a mentális kép újraalkotásáról, restrukturálódásáról is beszélhetünk. E változások behatárolása és elemzése egész sor elméleti és módszertani kérdést vet fel, ezek tárgyalásától ezúttal el kell tekintenünk, csupán az elemzések fontosabb mozzanatainak bemutatására szorítkozhatunk. Jelentős mértékben felértékelődött a település csomópontjainak szimbolikus értéke, mégpedig oly módon, hogy a lebontott részek (épületek, terek, utcák) szimbolikus súlya megnőtt, vagy ha a lebontásig nem volt szimbolikus értékük, akkor a lebontás után szert tettek arra. A bontás által nem érintett magas szimbolikus értékkel rendelkező elemek veszítettek fontosságukból (legalábbis átmenetileg), míg a bontási zónában levő, de megmaradt elemek nagyon magas szimbolikus értékhez jutottak, úgymond a "régi város" jelképeivé váltak. Ha a városban való élést szabályozó mentális képet szemiotikai rendszerként, egyféle nyelvként kezeljük, akkor erről a nyelvről mindenekelőtt azt mondhatjuk el, hogy struktúrája a megtámadott felületen erőteljesen szemiotizálódott; eddig jelentéktelen környezeti elemek váltak fontosakká, s a mindennapi beszédesemények áramában a fontosnak ítélt elemek erőteljes hierarchiába rendeződtek, márpedig a bontásról való közös tudás, illetve az elem múltjáról való közös tudás mértéke szerint. Ugyanakkor azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a nagyon fontos elemeknek a beszédeseményekben való megjelenése erőteljesen ritualizálódott: róluk illett beszélni, illett róluk tudni, s a beszélést meghatározott szabályok szerint kellett véghezvinni. Ezek a ritualizálódott beszédalkalmak tovább növelték egy-egy bontásra ítélt vagy lebontott elem szimbolikus súlyát. Az otthonosnak érzett, egyéninek tudott környezet lebontása a mentális kép egészének egyfajta lemerevedésével is járt. A megtámadott felületen - mint láttuk ez a nyelv erőteljesen szemiotizálódott, s ez a szemiotizálódott rész egyfajta értelmezési rácsként működött a környezet egészének beélésében. Ezért a nem veszélyeztetett környezeti elemek is érzelmi töltést, latens szimbolikus értéket kaptak. A szimbolizációnak ez az egész településre kisugárzó hatása végső soron zavarta a

286

mindennapi élet normális menetét és szorongást, irracionális félelemérzést váltott ki (ezt a félelemérzést később is táplálták különböző bontási híresztelések). Konklúzióként az alábbiakat jelenthetjük ki: - a fizikai környezet lebontása aktivizálta és megerősítette a település beélését irányító mentális képet, - a mentális kép explicitté vált és verbalizálódott, - a verbalizált mentális kép olyan értelmezési rácsként működött, amely meghatározta az újonnan épített környezet beélését, - az erőltetett, nem szerves településfejlesztés jelentős mértékben megzavarta a beépített környezetben való élés gyakorlatát: a fizikai tér kicserélése sokkolta és lemerevítette a beélést szabályozó mentális képet, ez a lemerevített mentális kép pedig minden új elemet támadásként értelmezett. A fenti rövid összefoglalás már átvezet témánk második részéhez: a gyorsan kiépített új környezet beéléséhez. A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy az új környezetnek már eleve nem volt esélye arra, hogy a város lakói komolyan vegyék. Nem is lehetett esélye, hiszen a bontás nyomán megerősödött, lemerevedett mentális kép az új környezetet eleve rossznak, károsnak, idegennek állította be. A régi környezetre alapozó mentális kép és az új környezet közti ellentét három fázisban oldódott fel. Az első fázisban a distanciatermelési eljárások kerültek előtérbe. A lakók igyekeztek negligálni az újonnan létrehozott környezet elemeit: nem használták, lebecsülően beszéltek róla, a hibáit emelték ki, fizikailag rombolták, minden különösebb ok nélkül is elítélően nyilatkoztak róluk, túljátszották a távolságtartást stb. Mivel ezt a távolságtartást hosszabb távon inkább csak játszani lehetett, mintsem ténylegesen gyakorolni, a második fázisban másfajta stratégiákhoz folyamodtak: az új, de idegennek, támadónak felfogott környezeti elemeket úgy próbálták kisajátítani, hatalmuk alá hajtani, hogy különböző profanizálási manővereknek vetették alá. A kigúnyolás, a nevetségessé tétel, a lealacsonyítás, a lefokozás általánosan ismert fogás azokban az élethelyzetekben, amelyekben idegen, felettünk álló személyeken akarunk - bár a látszat szintjén - uralkodni. Ez a stratégia az új környezeti elemek meghódításában is sikerrel alkalmazható. Mivel a régi környezet beélését szabályozó mentális kép nem volt alkalmas az újonnan épített környezet megragadására (s más, aprólékos megragadást segítő eszköztár nem állt rendelkezésre), olyan erőszakos kisajátítási manőverek kerültek előtérbe, amelyek - többnyire metaforikus társítások révén - egy egész utcát, épületet, teret egyetlen gesztussal tettek birtokolhatóvá. Ez a gesztus rendszerint lefokozó gesztus volt: humoros megnevezés, lealacsonyító jelző, parafrázis, pejoratív minősítés. A legismertebbek:

287

új lakónegyed új főtér adminisztrációs palota

- Szúnyog negyed - Taps Platz - Fehér Ház

Ezek a gesztusok profanizáló jellegűek, s különösen azért hatásosak, mert az új környezet azon elemeit vették célba, amelyeket a diktatúra szimbolikus értékűeknek szánt, s már építésük idején ideologikus tartalommal ruházott fel. A szakrálisnak tervezett elemek azonban a profanizálási manőverek révén átélhetővé, emberre szabottakká váltak. Ez a profanizálási tendencia azonban nemcsak a kiemelt fontosságú épületeket, tereket érintette, hanem az új környezet sok-sok elemét is, de ezek a manőverek csak szűkebb körben jelentek meg (ismeretségi kör, szomszédság, munkahelyi kör, család). Harmadik fázisként - néhány év múlva - kezdődött az újonnan épített környezet meghódítása. Kialakulnak azok a kapcsolathálók, amelyek a számukra releváns térelemeket már praktikus célok szerint kezdik használni. A szimbolikus értékű elemek profán kezelése továbbra is megmarad, a nem kulcsfontosságúnak beállított térelemekre azonban lassan másfajta beélési stratégia irányul. A kiépített merev településstruktúrán belül lassan elkülönülnek a célszerű közlekedési csatornák ("személyes ösvények"), a találkozási helyek, a használat intenzitása folytán kulcsponttá minősülő terek. Ez a pragmatikus térbeélés gyakran nem esik egybe a kiépített környezet struktúrájával, de a lakók most már az erőszakos megváltoztatás vagy a lealacsonyító profanizálás helyett inkább a számukra fontos településelemek antropomoríizálása, egyéni vagy csoportos használatbavételére törekszenek, a fennmaradó rész pedig számukra semlegessé válik. Több évnyi kiesés után ismét megindul a városi térben való élés gyakorlása: a beépített tér újabb és újabb belső tagolása. A beépített tér befele - a szimbolikus tagolás révén elvben korlátlanul tágítható, de a több éves kényszerű kiesés után ezt a gyakorlatot az alapoktól kell újrakezdeni. Sok évnek kell még eltelnie, amíg ez a gyakorlat ismét magától értetődővé válik, s a kisváros a benne élőkben folyamatosan az otthonosság, a magabiztosság érzetét termelheti. Végezetül néhány gondolatot szeretnék vázolni, melyek érvként szolgálhatnak városaink szerves rekonstrukciója mellett, egy valóban urbánus környezet létrehozása céljából. 1. Ha bármely város értelmét lakóinak szellemében lelheti meg, vagyis a városi közösség életmódjában, modelljeiben stb., akkor minden racionális újjáépítési kísérlet a városi életforma alapjainak újragondolásával kell hogy kezdődjék úgy, ahogyan azt a humánökológia és a város-antropológia sugalmazza. A várost nem szabad többé emeletes épületek, néhány egymást keresztező többsávos út és egy politikai-adminisztratív központ halmazának tekinteni, ahogy a "szocialista műépí-

288

tészet", de foként a politikai elvárások hosszú időn át sugalmazták. Bármilyen nagyok és magasak is legyenek az ideológiai célokat szolgáló épülettömbök, ha képtelenek a városlakók azok beélésére, pusztán halott szobrok maradnak, egy szomorú kor relikviái (jó példa erre a Bukarest központjában üresen álló palota!). 2. A reprezentatív városkép és a központi funkciók összehangolása - annak pszichológiai és kulturális dimenzióit is figyelembe véve - igencsak aktuális probléma. Meg kell találni a mértéket, azt az emberi léptéket, mely elengedhetetlen feltétele egy város továbbfejlesztésének. A gigantikus, de funkció nélküli építmények vagy "tapsterek" nem képesek felkínálni azokat a támpontokat, amelyek nélkül lehetetlen a környezettel folytatott párbeszéd, annak beélése. A többértelműséget nélkülöző reprezentatív létesítmények, melyek csak a politikai hatalmat, a diktatúra erejét és erőszakosságát hirdetik, nemcsak akadályai a városiasodásnak, hanem egyenesen akadályozzák a valódi urbanizációt, a városi civilizáció létrejöttét. Legfennebb a városiasság illúzióját nyújthatják (egyeseknek úgy tűnik ez is elegendő, sőt büszkeséggel tölti el őket!), de csődöt jelentenek a városi mentalitás kialakítása terén. Nemcsak hogy megakadályozták a városiasodást, de egyenesen akkulturációhoz vezettek azok esetében, akik hirtelen költöztek városra, elhagyva eredeti környezetüket. 3. A tervezőknek figyelemmel kell kísérniük a városra költözöttek beilleszkedési zavarait, lehetőséget kell teremteniük a sikeres beéléshez, akkomodációhoz, a hétköznapi életet szem előtt tartva. Ha a faluról beköltözöttek mentálhigiénés problémáit figyelmen kívül hagyják, sohasem sikerülhet városivá tenni őket. Ha képtelenek lesznek mentális térképük, életmódjuk stb. megváltoztatására - nyilván a külső ingerek visszahúzó hatására - elsősorban hátrányos helyzetűek, deviánsak válnak belőlük. Ha pedig az új környezet hatékony beélése helyett a régi környezet lehetőség szerinti újratermelését választják, gettókat teremtenek.

289

VADÁSZ ISTVÁN:

NÉGY NAGYKUNSÁGI VÁROS KÖZPONTI FUNKCIÓINAK, HIERARCHIKUS RENDJÉNEK ÉS VONZÁSTERÜLETÉNEK VIZSGÁLATA1 Ismeretes, hogy az Alföldön a természeti környezet és a történelmi fejlődés nagy számú, népes települést hozott létre. Ezek - függetlenül fekvésüktől, közlekedés-földrajzi helyzetüktől, településhálózati környezetüktől, közigazgatási szerepkörüktől - alkalmasak az alsóbb fokú városi funkciók megtelepedésére, de a városi szerepkör koncentrálódásában akadályozzák egymást. Ebből következik, hogy a városhálózat alsóbb szintjeire az Alföldön a szétforgácsoltság a jellemző. Leginkább a Miskolc-Nyíregyháza-Debrecen-Békéscsaba-Szentes-Szolnok-Eger által közrezárt területen alakult ki a szétforgácsolt városhálózat: az említett térségben 60 (!) alacsonyabb szintű központ található. Ezen a területen belül is sajátos térség Karcag-Kisújszállás-Túrkeve-Mezőtúr környéke, hisz itt a városi szerepkörrel rendelkező települések egymás mellett sorakoznak, közéjük falu nem ékelődik be. Gyakori megállapítás az is, hogy ezen városok közül több nem is rendelkezik kiterjedt vonzáskörzettel (Karcag, Kisújszállás, Túrkeve), mivel a vonzott térség a városok határain belül alakult ki.2 Az elmúlt évtizedben azonban mind több jel utalt arra, hogy a térség szétforgácsolt városhálózatán belül felgyorsult az átrendeződési folyamat. Az egymást is átfedő vonzáskörzet-rendszerben egyre inkább kirajzolódnak a magasabb hierarchikus szintre jellemző településközi kapcsolatok: megfigyelhető a magasabb rendű központ (központok?) kiemelkedése is.3 Á négy város "hivatalos" település-hálózati rangja az utóbbi évtizedekben többször is, kisebb-nagyobb mértékben módosult. Jelenleg Karcag és Mezőtúr középfokú központ. Túrkeve és Kisújszállás pedig középfokú társközpont. A részletesebb helyzetfeltárás érdekében az 1980-as évek közepétől az MTA Regionális Kutatások Központja munkacsoportjával, illetve a túrkevei városi monográfia készítésének keretében megvizsgáltuk a négy város intézményhálózatának alakulását, illetve a különböző városi funkciók vonzó hatását. A felmérés során összesen mintegy 131 központi szerepkörrel rendelkező intézmény. illetve tényező szerepét kutattuk. Az intézmények számbavételekor elsősorban a négy város adottságaiból indultunk ki, de a vizsgálatot a négy város tágabb környezetére, a Szolnok - Hajdú-Bihar - Békés megyék határmenti térségére, a Közép-Tiszavidék keleti, délkeleti, és a Berettyó-Körösvidék nyugati részére is kiteijesztettük. Ez a térség ugyanis, ahol a négy város még számottevő vagy még mérhető településközi kapcsolatokkal rendelkezik. Ezen a területen egyébként

291

1984-ben 73 településen 355821 főnyi lakosság élt.4 Érdemes még azt megjegyeznünk, hogy e megyényi, de megyehatárok által szétszabdalt térségben az 1980-as évek közepén 11 városi jogállású település volt (1986-os adat). A 131 központi szerepkörű intézményt, illetve az e szerepkörre utaló tényezőt 7 funkciócsoportra osztottam. A hatósági-szervezési-igazgatási csoportba 15. a kiskereskedelmi csoportba 28. az oktatás-kultúra-tudománv körébe 18. az egészségügyi csoportba 25. a szolgáltatási funkciócsoportba 9 intézményt, illetve tényezőt soroltam. Ezt, a vonzáskörzet-kutatásban általánosan elfogadott megfigyelést azonban ki kellett egészíteni még további intézmények számbavételével. így került sor az infrastruktúra működtetését biztosító szervezetek, intézmények funkcionális csoportosítására (15 tényező), valamint a termelési integrációt, termelés- és üzemszervezést elősegítő intézmények számbavételére (21 tényező).5 A vizsgált intézmények nagy része településközi kapcsolatokat vált ki. Ezek a kapcsolatok azonban nem járnak minden esetben a lakosság utazásával (pl. egy postai góckörzeti központ igénybevételekor), de lehetnek mindennapi ingázást kiváltó tényezők is (pl. a városi munkahelyek). Ugyanakkor ezek az intézmények, funkciók hozzájárulnak egy-egy település településhálózati rangjának erősödéséhez, a vonzáskörzetét befolyásoló intézmények működéséhez. Az egyes intézmények tényleges súlyának meghatározására, az egyes funkciócsoporton belül az intézmények hierarchikus szintjének megállapítására elvégeztük a 73 településre vonatkozó, ún. diszperziós értékek6 meghatározását. A kapott diszperziós értékek további csoportosításával7 még pontosabbá tehettük a négy város településhálózatbeli megítélését. Nagyon jellemző, hogy a megfigyelt intézmények több mint felénél 0,013-0,095 között alakult a diszperziós érték (1. sz. táblázat). Ez arra utal, hogy a legtöbb, általunk megfigyelt intézmény csak 1-6 településen található meg. Csakhogy az ilyen intézményekkel rendelkező települések köre funkciócsoportonként változó, s ez szétforgácsoltságot eredményez. . Jól mutatja ezt a 11 város alacsony intézményelőfordulási átlagértéke is. A 81 intézményt, tényezőt tartalmazó mezőny 7 csoportjában a 11 város átlaga ugyanis 2.900 intézmény. Ez azonban nem véletlen, hisz eleve magas hierarchia-szintre utaló tényezők vannak ebben a csoportban, mint például: bíróság, földhivatal, az infrastruktúra működtetés negyed-megyényi területi illetékességű üzemigazgatóságai (TITÁSZ, Volán), nagy területet mindennapi fogyasztási cikkekkel ellátó üzemek központjai (tejüzem, sör-üdítőelosztó raktár), különleges szakboltok (pl. OFOTÉRT, óra-ékszer), nagyobb áruházak, többosztályos kórházak, speciális képzési profilú szakközépiskolák, autószervizek. 0.096-0.150 közötti diszperziós értéket 23 funkció. 0.151-0.232 közöttit pedig 27 intézmény mutat.

292

1. sz. táblázat A 131 intézmény eloszlása funkciócsoportonként Funkciócsoport megoszlás

Összes tényező A szint összes tényező Karcag Kisújszállás Túrkeve Mezőtúr 11 város átlaga B szint Összes tényező Karcag Kisújszállás Túrkeve Mezőtúr 11 város átlaga C szint összes tényező Karcag Kisújszállás Túrkeve Mezőtúr 11 város átlaga Karcag Kisújszállás Túrkeve Mezőtúr

hatósági igazgatásiszervezesi 15

kiske- oktatási egész- szol- infra- terme- mindség- gálta- struk- lési összereske- kultuturá- integ- sen delmi rális ügyi tási lis tudoráció mányos 15 131 18 25 21 28 9

-

-

4 3,27

12 4,81

10 3 3 1 3 • 1,54

4 4 3 2 4 3,36

5 5 4 3 5 3,81

6 6 4 2 6 4,81

3 2,36

2 1,27

2 1,00

1 0,54

23 22 14 7 13 2,45

5 5 5 5 5 5,00 13 8 7 14

5 5 4 4 4 4,27 20 13 7 21

2 2 2 1 2 1,91 11 9 4 11

2 2 1 1 2 1,81 25 2 1 15

3 3 3 2 3 2,90 9 5 4 7

2 2 2 1 2 1,90 8 5 1 8

8 8 7 5 8 6,90 12 10 6 11

27 27 24 19 17 3,52 98 52 30 88

6 4 -

18 10 5

20 20

11 6 2

10 3,72

4 4 1 1 2 1,63

4 3,27

3 3 1

2 2 1

2 2 1

-

-

-

-

-

12 4 3 1 2 2,09

81 51 14 3 37 2,90

1 -

293

A négy nagykunsági városra szűkített megfigyelések során a különbségek még jobban kirajzolódnak. Az egyes funkciócsoportokat vizsgálva kiemelendő, hogy Karcag minden csoportban rendelkezik a vizsgált tényezők többségével, vagy csaknem mindegyikével. Különösen magas az intézmények karcagi előfordulása a hatósági, igazgatási-szervezési (15-ből 13), a kiskereskedelmi (28/20), az egészségügyi (25/25), a szolgáltatási funkciócsoportban (9/9). Az infrastruktúra-szervező, illetve a termelési integrációra utaló tényezők jellegéből is következik ezen intézmények alacsonyabb karcagi előfordulási aránya, s ugyanez mondható el az oktatási-kulturális-tudományos intézménycsoportról is. Mezőtúr mutatói csaknem azonosak Karcagéval, kivéve az egészségügyet (25/15), bár a karcagi kórház és rendelőintézet nagyobb jelentősége folytán nyilvánvaló a két város szerepköre közötti különbség. Kisújszállás a karcagi intézmények, tényezők mintegy felével rendelkezik. A város Karcagtól való lemaradása az infrastruktúra-működtetésben és az egészségügyi funkció esetében nyilvánvaló és szembetűnő. Túrkeve pontszáma viszont a karcagi értéknek csak az 1/3-át éri el. A szomszédos városokkal összevetve különösen, de a vizsgált településeket nézvést is roppant fejletlen e nagy hagyományú nagykun város infrastruktúra-szervező, termelést integráló és egészségügyi szerepköre. Az egyes funkciócsoportokon belüli alaposabb megfigyelés is aláhúzza a fenti észrevételeket. A hatósági-igazgatási-szervezési csoportban Karcag és Mezőtúr olyan intézményekkel rendelkezik, melyeknek igen magas a diszperziós értéke. Ráadásul ezek a szóbanforgó intézmények a két szomszédos, kisebb városban nincsenek, így az igazságszolgáltatás vagy a bankélet terén Karcag Kisújszállás, Mezőtúr pedig Túrkeve ellátását is biztosítja. Ebben a funkciócsoportban Karcag és Mezőtúr intézményellátottsága egyébként a térség 11 városának átlagát is meghaladja. A fenti funkciócsoportban Túrkeve és Kisújszállás intézményellátottsági mutatója még a következő, a 0.096-0.150 diszperziós értékű kategóriába (B szint") sem éri el a térség városainak átlagát. Kisújszállás ezt az értéket ugyan megközelíti, Túrkeve azonban még ebben a mezőnyben is kedvezőtlen helyzetben van. Ez a két kisebb város csak a gyakoribb intézményekkel jellemezhető kategóriákban (C diszperziós érték-szint) éri el a vizsgált térség városainak átlagát. A hatósági-igazgatási-szervezési intézménycsoport terén tehát Karcag és Mezőtúr rendelkezik a legteljesebb intézményi adottságokkal. Mezőtúr csaknem minden szóba jöhető intézményt befogad, s így a szolgáltatások többségével a hiányos funkciójú Túrkevét is ellátja. Karcag szerepköre hasonló Mezőtúréhoz, így a legnépesebb nagykun város az összes vizsgált hatósági-igazgatási-szervezési szolgáltatások csaknem felével Kisújszállást is ellátja. Kiemelendő, hogy Karcag a banki

294

életben és az igazságszolgáltatásban. Mezőtúr pedig az igazságszolgáltatásban a városrégión, illetve a városkörnyéken túllépő középvárosi szerepkört tölt be. E két nagyobb centrum Szolnok megye egész déli, illetve keleti részén is biztosítja az igazságszolgáltatási-szervezési funkcióból fakadó szolgáltatásokat. A karcagi bíróság illetékességi körébe mintegy 59746 lakos, a mezőtúriba pedig 83257 fos lakosság tartozik. Aránylag nagy még a két város földhivatali kirendeltségének is az illetékességi területe, és a bankok vonzásterülete is. E viszonylag szétforgácsolt szerepkör-csoportról azonban megállapíthatjuk, hogy Karcagnak és Mezőtúrnak a hatósági-igazgatási-szervezési funkciók révén aránylag jól körülhatárolható vonzásterülete van, amely a szomszédos nagykun városok mellett kisebbnagyobb falusi térségre is kiteljed. A kiskereskedelmi funkciócsoportban az intézmények többségét olyan szakboltok és egyéb tényezők alkotják, amelyeknek eleve igen magas a diszperziós értéke. A vizsgált települések jellemzője egyébként az igen differenciált szaküzlet-hálózat, s e téren a legszélesebb választékot a térségben éppen Karcag és Mezőtúr biztosítja. Ez természetesen összefüggésben van azzal is, hogy a 73 település mezőnyében Karcag a legnépesebb hely (25078 fó), Mezőtúr pedig a harmadik helyet foglalja el a lakosság száma alapján (21666 fő). Figyelemre méltó azonban, hogy Karcag a vizsgált 28 tényezőből 20. Mezőtúr pedig 21 adottsággal rendelkezik. Bizonyos szakboltok megléte (pl. bútor-áruház, OFOTÉRT-bolt, óra-ékszerbolt) egyértelműen középvárosi szerepkörre utal. Az intézmény-adottságok számbavételekor kitűnt, hogy Kisújszállás kiskereskedelmi szerepköre - különösen Karcag közelségének ismeretében - nem jelentéktelen. Ugyanakkor Túrkeve kiskereskedelmi adottságai semmilyen tekintetben nem érik el a vizsgált 11 városi szerepkörű település átlagát. A kiskereskedelmi fünkciócsoportban tehát megállapítható, hogy a nem mindennapi, illetve a még ritkábban jelentkező vásárlási igényeket szolgáló intézményadottságok Karcagon és Mezőtúron kiemelkedőek. Karcag Kisújszállást kisebb, Mezőtúr Túrkevét viszont nagyobb mértékben segítheti a differenciáltabb kiskereskedelmi ellátásban. A sajátos településhálózati adottságok, a közlekedésföldrajzi helyzet és a szakbolt-hálózat differenciáltsága lehetővé tette az egyes városok kiskereskedelmi vonzásterületének kialakulását is. Ki kell emelnünk Karcag szerepét hisz a város sokféle szakboltja a településtől távoli, északi, tiszamenti falvak lakosságát is vonzza Igaz, ez a vonzás ebben a térségben szerényebb, mint a környék kiskereskedelmi központjának, Tiszafürednek a szívóhatása,8 de nem jelentéktelen. Kisújszállás kiskereskedelmi vonzása gyengébb, kisebb területre teijed ki. Ez azért is van, mert Kisújszállásnak a kiskereskedelem terén Karcag mellett másik közeli, erős vetélytársa van: Kunhegyes.9

295

Mezőtúr kiskereskedelmi szívóhatása jóformán csak a szomszédos Kétpón jelentkezik, Mesterszállás vagy Mezőhék már a tiszazugi kiskereskedelmi centrumok (Tiszaföldvár, Kunszentmárton) felé vonzódik erőteljesen. Túrkeve kiskereskedelmi vonzása viszont a községi kérdőíves felmérések szerint nem mérhető. A négy nagykunsági városból kettő (Mezőtúr, Kisújszállás) hagyományos "iskolaváros".10 de Karcag középfokú oktatási intézményei is tekintélyes múlttal rendelkeznek. Túrkeve középfokú oktatási szerepköre viszont eléggé újkeletű. Mezőtúron mezőgazdasági-gépészeti főiskolai kar is működik (350 nappali hallgató). A vizsgált nagykunsági városok között Karcag és Mezőtúr oktatási-kulturálistudományos szerepköre a legfejlettebb." Az oktatási funkciócsoport egyik sajátossága, hogy a középfokú oktatási intézmények szakmai választéka igen nagy eltéréseket mutat, s ez egy kusza vonzásterület-rendszert hoz létre. Intézményi párhuzamosságok (mindegyik városban van gimnázium, 3 helyen szakmunkásképző intézet) és egyedi profilú szakközépiskolák megtelepedése jellemzi térségünket. Az azonban mindenképpen figyelemre méltó, hogy Karcag és Mezőtúr is szert tett olyan, a mezővárosi múltra is jellemző, az agrártevékenységben gyökerező intézményekre, melyek számottevő városi funkciót képeznek (mezőgazdasági szakemberképzés, kutatás). A középfokú oktatási intézményi adottságok nyilvánvalóan alapvetően befolyásolják az egyes centrumok vonzásának területi alakulását is. A középfokú oktatási intézményekben tanuló diákok 1000 lakosra jutó száma alapján a két hagyományos iskolaváros oktatási szerepköre a legfejlettebb (Kisújszállás: 69 tanuló/1000 lakos, Mezőtúr: 54 tanuló/1000 lakos). Mindegyik város iskoláiban magas a vidéki tanulók aránya (Túrkeve 57,5 %, Kisújszállás 43,5 %, Karcag 36,3 %, Mezőtúr 35,4 %). A vizsgált térség 29 településéről került ki a négy középiskolai centrumhoz kötődő vidéki tanulók 35 %-a (1481 vidéki tanulóból 510 diák). Ezeken a településeken a négy centrumhoz való vonzódás mértéke 0,10-2,15 tanuló/100 lakos között alakul, amely számottevő vonzásra utal. A vonzás területi alakításában elsősorban a szakközépiskolák és a szakmunkásképző intézetek játszanak nagy szerepet. Legkiegyensúlyozottabban Kisújszállás és Karcag oktatási intézményeinek vonzásterülete (a 29 településből 15, illetve 13 faluval vagy várossal teremtenek kapcsolatot). Szélsőséges jelenségnek tűnhet Túrkeve középiskoláinak 13 településre gyakorolt jelentős vonzása. Ez az egyedi szakmai irányú, autógépészeti szakközépiskola létével magyarázható. Az egészségügyi funkciócsoportot vizsgálva Karcag és Mezőtúr szerepe egyértelműen kiemelkedő. Karcagon 596, Mezőtúron pedig 200 ágyas kórház van. A mezőtúri kórház csak a négy alapszakma osztályaival rendelkezik, Karcagon viszont további 6 szakma kórházi osztályain folyik a betegek kezelése. A karcagi

296

szakorvosi rendelőintézetben 12 szakmában, a mezőtúri gyógyintézetben 8-10 féle szakmában folyik a járóbetegek ellátása. A két kisebb városban kórház egyáltalán nincs, szakrendelés is csak a fogászat és a szülészet-nőgyógyászat területén van. Karcag és Mezőtúr középfokú egészségügyi intézményeinek vonzásterülete adminisztratív úton meghatározott. A szakrendelések területén bizonyos szakmákban (pl. fogászat, nőgyógyászat-szülészet, laboratórium) néhány kisebb centrum is részt vesz a két város körüli térség lakosságának ellátásában. A karcagi kórház vonzásterülete azonban az alapszakmákban 23 település 96.000 főnyi lakosára (köztük 3 Békés megyei falura, Bucsára, Ecsegfalvára és Kertészszigetre), az idegés elmegyógyászati osztályok révén viszont további 10 településre, összesen mintegy 167.431 lakosú térségre terjed ki.12 A mezőtúri kórház a négy alapszakmában fogadja Mezőtúr, Túrkeve, Mezőhék, Kétpó és Mesterszállás betegeit. A szolgáltatási funkciócsoportban Karcag helyzete a legjobb, de Kisújszállás adottságai sem rosszak. Ezen a téren Túrkeve és Mezőtúr szerepköre között nincs szélsőségesen nagy eltérés. Igaz ugyan, hogy Mezőtúr itt is többféle intézménnyel rendelkezik, Túrkevén viszont egy jelentős kapacitású autószervíz működik. Bizonyos szolgáltatási ágazatokban a négy városban található intézmények a környező települések lakosságát is ellátják. Kisújszállás, Karcag és Mezőtúr elsősorban az elektromos háztartási gépek és híradástechnikai cikkek javítása, továbbá a lábbeli-javítás, fényképészet terén vonzza a környező településeket. Felméréseink során azonban csak a két legfontosabb szervíz, a karcagi és a túrkevei autójavító műhely területi vonzását tudjuk megállapítani. A karcagi autószervíz kérdőíves felmérés révén megállapított vonzásterületét 7 település, a túrkevei szervíz forgalomszámlálással felmért vonzásterét 8 település alkotja. Az infrastruktúra működését biztosító szervezetek, vállalatok központjai sajátos szerepkört biztosítanak egy-egy településnek. Megfigyelhető például, hogy a vonalas infrastruktúra működtetése, vállalati üzemszervezete erősen centralizált. Nem véletlen, hogy e funkciócsoport 14 vizsgált tényezőjéből 11 0,027-0,068 közötti diszperziós értéket mutat. Az ilyen üzemek, intézmények egy részével rendelkező központok (Karcag: 6. Mezőtúr: 4 üzem) a vizsgált 11 város közül is kiemelkednek. Ezek a karcagi és mezőtúri üzemek a megye 1/3-1/4 részére kiterjedő hatáskörű vállalatok központjai, üzemigazgatóságai. Ezen a téren Kisújszállás és Túrkeve a szomszédos város hierarchia-szintjénél alacsonyabb szintet foglal el. A termelési integrációt jelentő funkciócsoport terén is változatos a kép. Érdekes, hogy a 21 tényezőből a négy város egyenletesebben részesedik (Karcag: 12, Mezőtúr: 11, Kisújszállás: 11, Túrkeve: 6). Ez egyrészt arra is utal, hogy a jelentősebb centrumok a térségen kívül vannak, másrészt úgy tűnik, hogy e funkciócsoportban e térségen belül még nem játszódott le a differenciálódás.

297

A két fenti funkciócsoport elemeinek következménye lehet a vizsgált centrumok munkahelyeinek vonzása. Ez azonban csak Karcag és Kisújszállás esetében érdemel említést. A differenciáltabb munkalehetőségekkel és nem utolsó sorban a jó közlekedésföldrajzi adottságokkal magyarázható, hogy Karcag és Kisújszállás a közvetlen szomszédos 3-4 település ingázóit figyelemre méltó mértékben vonzza. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy Mezőtúron és Túrkevén az eljáró dolgozók száma az 1980-as években magasabb volt, mint a két városba bejáró munkavállalók száma. A vizsgálat összegzéseként tehát megállapítható a négy város közötti differenciálódás, a szerepkörök eltéréséből fakadó hierarchikus tagolódás. Különösen az igazgatásban, az egészségügyben, a szolgáltatásban és az infrastruktúra működtetésében mutatható ki a hierarchikus szinteknek megfelelő alá-fölérendeltség jelenléte. Ugyanakkor a sajátos történelmi múlt, a településhálózati környezet, s nem kevésbé a térséget felszabdaló megyehatár nem tette lehetővé még a két jelentősebb centrum esetében sem a kiterjedtebb, komplex vonzáskörzet kialakulását (2. sz. táblázat). 2. sz. táblázat A négy nagykunsági város központi funkciói, a vonzásterületükhöz tartozó települések száma Funkciócsoport igazgatás-szervezés bíróság földhivatal kiskereskedelem középfokú oktatás egészségügy szolgáltatás autószervíz munkaerő-vonzás

298

Karcag 6 2 5 13 33 7 3

Kisújszállás

Túrkeve

-

-

-

-

4 15

-

13

Mezőtúr 16 4 1 10 4

-

-

-

8

-

3

-

-

Jegyzetek 1

A dolgozat Karcag, Kisújszállás, Túrkeve és Mezőtúr városokkal foglalkozik. Természetföldrajzi szempontból ez a négy város a Nagykunságnak (vagy Szolnoki-löszöshátnak) nevezett kistáj része. Ez a kistáj ugyanakkor messzemenően nem azonos a történelmi Nagykunsággal, az egykori Nagykun Kerülettel. 2 Beluszky Pál: Az alföldi városhálózat jellegzetes vonásai. In: A változó Alföld, szerk. Zoltán Z. Bp. 1980. 90-102. p. 3 Csatári B.-Gödör Zs.: A falusi települések térkapcsolatainak néhány jellemző összefüggése Szolnok megyei példákon. In: Alföldi Tanulmányok XI. 1987. 263-278. p. 4 A vizsgálatba bevont települések az alábbiak: Tiszafüred. Kócsújfalu, Tiszaszőlős, Tiszaderzs, Tiszaszentimre, Új szentgyörgy, Tomajmonostora, Abádszalók, Tiszabura, TiszarofF, Tiszagyenda, Tiszabő, Kunhegyes, Kunmadaras, Tiszaörs, Tiszaigar, Nagyiván, Karcag. Berekfürdő, Kisújszállás. Kenderes, Bánhalma, Fegyvernek, Örményes, Kuncsorba, Túrkeve. Törökszentmik- lós. Tiszapüspöki, Kengyel, Tiszatenyő, Szajol, Rákóczifalva, Rákócziújfalu, Martfű, Tiszaföldvár, Cibakháza, Mezőhék, Kétpó, Mesterszállás, Mezőtúr. Öcsöd, Kunszentmárton. Nagyrév, Tiszainoka, Tiszakürt, Tiszaug, Tiszasas, Csépa, Szelevény, Cserkeszőlő, Szarvas. Békésszentandrás, Csabacsüd, Örménykút, Hunya, Kardos, Gvomaendrőd. Csárdaszállás, Köröstarcsa, Dévaványa, Körösladány, Szeghalom. Ecsegfalva, Bucsa, Kertészsziget, Füzesgyarmat, Bihamagybajom, Sárrétudvari, Báránd, Tetétlen, Kaba, Püspökladány. Szerep. Az aláhúzott települések a felmérés idején (1984-1986) városi jogállású települések voltak. 5 Az egyes funkciócsoportok és a csoportokba tartozó tényezők: Hatósági-igazgatási-szervezési funkciócsoport: bíróság, ügyészség, önálló ügyvédi munkaközösség, ügyvédi munkaközösség kirendeltsége, földhivatal, földhivatali kirendeltség, bankfiók, OTPfiók, takarékszövetkezeti központ, biztosító (ÁB, Hungária) fiók vagy kirendeltség, rendőrkapitányság, rendőrörs, KÖJÁL. Kiskereskedelmi funkciócsoport: 20 féle szakbolt (pl. BÁV fiók, OFOTÉRT, óra-ékszerbolt, vasáru telep, lakberendezési bolt, bútorbolt, könyvesbolt, autósbolt, cipőbolt), benzinkút, osztályok száma alapján csoportosított áruházak, áruházak száma alapján csoportosított centrumok, szakboltok száma alapján csoportosított centrumok. Oktatási-kulturális-tudományos funkciócsoport: felsőfokú oktatási intézmény, középfokú oktatási intézmény (gimnázium, szakközépiskola, szakmunkásképző intézet), szakközépiskolák szakmai profilja szerint csoportosított centrumok, a gimnáziumok létszáma alapján csoportosított centrumok, a szakmunkásképzőkben tanított szakmák száma alapján rangsorolt centrumok, kutatóintézet, múzeum, művelődési központ, városi szerepkörű könyvtár, gépjárművezető-képzés területi központja. Egészségügyi funkciócsoport: szakorvosi rendelés (fogászat, gyermekgyógyászat, belgyógyászat, nőgyógyászat, sebészet, szemészet, reumatológia, ideggyógyászat, fül-orr-gégészet, radiológia, röntgen, laboratórium, TBC gondozóintézet, bőr-nemibeteg gondozóintézet), kórházi ellátás

299

(szülőotthon, szülészet-nőgyógyászat, sebészet, baleseti sebészet, belgyógyászat, gyermekgyógyászat, szemészet, fül-orr-gégészet, ideg-elme osztály, bőr-nemibeteg osztály). Szolgáltatás funkciócsoport: autójavítás, tv-rádió-háztartási elektromoseszköz szerviz, patyolat, órás, fényképész, fodrászat-kozmetika, lábbeli javítás, nyomda, IBUSZ iroda. Infrastruktúra működtetést biztosító funkciócsoport: közúti igazgatóság üzemegysége vagy telepe, Volán üzemegység vagy telep, MÁV pályafenntartási, futőházi főnökség, TITÁSZ üzemigazgatóság, kirendeltség, körzeti szerelőség, Víz-Csatornamű Vállalat üzemvezetőség, posta gócpont, Vízgazdálkodási társulati központ, Vízügyi igazgatósági szakaszmérnökség, kirendeltség. Termelési integráció funkciócsoport: ipari vállalati központ, vállalati gyáregység, tejipari feldolgozó-ellátó központ, sör-üdítőgyár, sör-üdítőellátó központ (raktár), nagy vagy kereskedelmi vállalat áruellátó raktára, téglaipari vállalati központ, körzeti téglagyár, gabonaforgalmi és malomipari vállalati központ, gabonaforgalmi-malomipari körzeti üzem vagy telephely, ipari szövetkezeti központ, állami gazdasági központ, ÁFÉSZ központ, sütőipari vállalati körzeti üzem vagy egyéb telephely. 6 A diszperziós érték azt fejezi ki, hogy egy adott központi szerepkörű intézmény a vizsgált térség települései közül milyen gyakorisággal fordul elő. Minél kisebb a diszperziós érték, annál ritkább (tehát magasabb hierarchia-szintű) a szóban forgó intézmény. 7 A kapott diszperziós értékek alapján minden funkciócsoportban A (0,013-0,095), B (0,0960,150) és C (0,151-0,232) szinteket különítettünk el. Az egyes szintekbe kerülő intézmények már eleve jelezték egy-egy központi szerepkör fejlettségét. 8 Vadász I.: Egy megyeszéli város (Tiszafüred) vonzáskörzete. In: Földrajzi Értesítő 1984. XXXIII. 1-2. 109-131. p. 9 Vadász I.: Kunhegyes, a helyét kereső kisváros. In: Jászkunság 1986. XXXH. 1. 33-39. p. 10 Berenczki J.: Az Alföld kulturális helyzete és fejlődése. In: A változó Alföld szerk. Zoltán Z. Bp. 1980. 134-146. p. 11 Vadász I.: A Szolnok megyei oktatási-kulturális központok fejlettsége és vonzási területe. In: Jászkunság 1988. XXXTV. 2. 31-38. p. 12 Hajdú Z.: A községek egészségügyi térkapcsolatai Szolnok megyében. Kézirat, MTA RKK Településkutató Csoport Kecskemét, 1984. 20. p.

300

SZABÓ LÁSZLÓ:

TÖRZSÖKÖSÖK ÉS BEVÁNDORLÓK EGY KISVÁROS PÉLDÁJÁN (MÁTÉSZALKA A XX. SZÁZADBAN) A néprajz egyik központi kategóriája, a hagyomány szorosan összefügg az evolúció, a szerves fejlődés fogalmával. A hagyomány és az evolúció feltételezik egymást; hiszen egy kultúra egyes elemei vagy egésze csakis úgy változhat meg, hogy bizonyos lényeges és meghatározó részei vagy lényegüket vagy formájukat megőrzik, s kimutatható a régi és új kapcsolata, szoros összetartozása minden átalakulás ellenére. A szerves fejlődés, mint a kultúra és a társadalom értékmentő folyamata jelenik meg a történelemben, s védekezés a túlzott rombolás, pusztítás ellen. Az olyan társadalmak - s ilyen a paraszti társadalom is -, amelyek nem halmoztak fel hatalmas anyagi javakat, mert ez nem állott módjukban, különösen építenek a hagyományra, s az efféle társadalmakban lejátszódó változások, ha azok belső indíttatásúak, mindig szervesek: mentik kevés értékeiket; kerülik a pusztulást, amely a közösség létét veszélyeztetheti. Veres Péter ezt a tenyészet törvényének nevezte, s egyaránt vonatkoztatta a parasztságra, s a kis népekre, mert ezeknek a léte, fennmaradása függött tőle. Az elmúlt időszakban gyakran érte a néprajzot az a vád, hogy elavult, nem tudott kilépni az evolucionista szemléletből, nem vonta le sem a modern etnológia, sem a marxizmus által felkínált elvi-módszertani tanulságait. Ezek a két oldalról érkező bírálatok csak részben jogosak, hiszen a néprajz tradicionális közösségeket vizsgál, ahol az evolúció mint jelenlevő, meghatározó folyamat eleven valóság, s a társadalom és kultúra szempontjából értékképző, megtartó erő. Nyugati irányokat, s ezek alkalmazását, szemlélet formáló szerepét türelmetlenül számonkérő kutatóink nem számolnak azzal, hogy Közép-Európában még jelentős szerepe van - az utóbbi negyven év pusztító folyamatai ellenére is -, a tradicionális közösségeknek, s ezért joga van a kutatónak is ezt figyelembe venni, módszerét ehhez igazítani. A forradalmi átalakulást hirdető marxizmus pedig ennél is követelődzőbb volt: múltbeli csökevénynek tekintette az efféle közösségeket, s azonnali átalakításukat igyekezett megvalósítani. Az eredményt ismerjük. Ma gyakran éri az a vád a (nemzeti) hagyományokra, még meglévő kis közösségekre, szerves társadalmi alakulatokra építő újonnan fellépő politikusainkat, hogy elmaradtak Európától, s a jövőt árvalányhajasan, kostök zacskóval tüszőjükön képzelik el; tojáspatkolással és ereszkedő dallamok éneklésével kívánják gazdasági életünket fellendíteni, s ezzel beszirénkedni az áhított külföldi tőkét. Az ilyen vádak a hagyományok és a szerves fejlődés lebecsülésén alapulnak, s ugyan-

301

úgy meggondolatlanul javallanak forradalmi utat Európának ezen a részén, mint a marxisták. Az alábbiakban egy olyan, történelmünkben sajnos igen gyakran bekövetkező folyamatot mutatok be, amikor bár a szerves fejlődés nem akadt el teljesen, mert nem is kívánták tudatosan megakasztani, de a közösséget kívülről élő kedvezőtlen és igen erőteljesen befolyásoló tendenciák mégis visszaszorították, vegetálásra kényszerítették. A közösség ígéretes kibontakozása helyett önmaga megmentéséért, létéért küzdhetett csupán. Mátészalka XX. század eleji példája intésül szolgálhatott volna a század második felében a túlhajtott, közösséget semmibe vevő településfejlesztés számára is. Előadásom nem hivatkozik külön forrásokra, mert megjelenés alatt áll a Szatmári Múzeum és a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke által kiadott monográfiába írott tanulmányom Mátészalka XX. századi társadalmáról. E kötetben forrásaimat megadom, bőséges példatárral, ám az anyag elemzéséből következő általánosabb következtetéseket nem vonok le a munka természete miatt, s a társadalmi fejlődés itt kifejlett rajza is halványan nyer megfogalmazást. A Debrecen várossá válásának okairól írók mindig hangsúlyozzák, hogy a város a homok (Nyír-vidék) és a fekete föld (Bihari síkság) tájhatárán fekszik, s tájakat köt össze; természetesen szerepe van a kelet-nyugat irányú kereskedelmi utaknak, illetve a Hortobágy, s a már említett tájak kapcsolatának is. Mátészalka, noha kisebb, kevésbé intenzív és eltérő gazdálkodású tájakat kötött össze, de hasonlóan emelkedett ki a környező, más, nagyobb, s mezővárosi rangra is jutott települések (Nagyecsed, Fehérgyarmat, Matolcs) közül. A város ugyanis a homok (Nyírvidék) és a fekete föld (Szamos- és Tiszahát) találkozásánál fekszik. Határának nagyobb része kitűnő barna homok, más része fekete föld. Miközben a fekete földinek tudott Szatmár megye része, annak mégis nyugati, úgynevezett Nyíri járásában van. S harmadik tájként ott az Ecsedi láp, amelynek szélére, a Rétoldalra települt. A századfordulóig, a lecsapolásig a lápban fekvő települések (Kocsord, Győrtelek, Nagyecsed, Tunyog, Komlódtótfalu) alig állottak Mátészalkával kapcsolatban, ám ezt követően a vidék központja, sőt a lápon túli községeknek is összekötője lesz. Másfelől Mátészalka a Szamosközt és a nyíri részeket összekötő út kapujában feküdt. Mátészalka-Kocsord-Tunyog-Matolcs-Fehérgyarmat útvonala csak a Kraszna áradásakor vált pár hétig járhatatlanná a múlt században, különben száraz és szekerezhető volt (1. kép). Ez a földrajzi helyzet városunkat kiemelte a többi település közül, s eljuttatta a múlt században a mezővárosi rangig. A mezővárosi rang elnyeréséhez nagyban hozzájárult az, hogy a települést zömében nemesek lakták, akik ugyan jobbágytelken gazdálkodva taxát fizettek, de jelenlétük megteremtette az önálló nemesi közigazgatást, ami városi jogokkal is párosulva (oppidum) a to-

302

vábbi fejlődés szempontjából fontossá vált. 1835-ben a lakosság 49,04 %-a nemes, a jobbágyok és kétnembeli zsellérek összesen 43,87 %-át alkotják a lakosságnak, míg az iparosok és kereskedők együtt 7 %-nyiak. Az e vidéken a falvak átlagával egyenlő, s csupán a mezőgazdaságot közvetlenül kiszolgáló kovács, kerékgyártó, kötélverő, s más szakmákat jelent, olykor uradalomban dolgozókat is beszámítva (2. kép). Ez az a földrajzi és társadalmi alap, amiről Mátészalka szerves fejlődése elindulhat a XIX. században. Ekkor úgy tűnik, hogy a vezetést kezében tartó, s bizonyos előjogokat élvező nemesség, illetve a jobbágyok vékony, de anyagilag erősebb része megindíthat egy mezővárosias fejlődést, kialakíthat egy, a paraszti igényeket e vidéken meghaladó, szociális és kulturális közeget, s Szatmár megye településközpontja lehet a vidék apró paraszt (jobbágy) falvainak. E tekintetben, ha később is indult meg a fejlődés, a mezővárossá válás folyamata az apró és kis települések szatmári régiójában, mint az Alföld egyéb területein, ahol nagyhatárú települések elpusztult falvak határain viszonylag tőkeerősen, s a földesúri függéstől szabadon indulhattak meg ezen az úton (Mezőtúr, Nagykőrös, Cegléd, Hódmezővásárhely, Makó), de megindult, kimozdult a holtpontról, s természetes, belső erők (földrajzi, történeti adottságok) feszítették a társadalmi kereteket. Jó fél évszázados késés ez az Alföld, eredetileg a török által megszállt területeihez képest, ám belső igény; a táj és a társadalom sajátosságainak természetes következménye. S ekkor következik be az első olyan, elsősorban külső tényező által meghatározott, erőteljes társadalmi-gazdasági folyamat, amely megbolydítja a helyi erők lassú, szerves alakulásának folyamatát. Mátészalka társadalmában, éppen mert kedvező volt földrajzi fekvése, a zsidóság jelentős szerepet játszott. A jó átkelőhely, illetve a tájak találkozása fontos árucserét tett lehetővé. A galíciai pogromok az 1880-as években tömegesen indítják Magyarországra a zsidóságot. A befogadó megyék az északkeletiek. A földtulajdonnal nem rendelkező menekültek a kereskedelemben, kisebb részben az iparban találhattak lehetőséget. A törzsökös, szinte kizárólagos református Mátészalkán ők idegenek foglalkozásukat, vallásukat és társadalmi szerepüket tekintve. A település jó adottságai (kereskedelmi szempontból fontos utak mentén fekvő) megkötik őket Mátészalkán, a közel eső északkeleti megye egy pontján. A zsidóságon kívül jövevénynek számítanak - s ez vallásuk miatt is jól regisztrálható - a római és görög katolikus vallásúak, akik egyrészt cselédek, másrészt iparosok. A szinte tisztán református Mátészalkán a XIX. század elején a 8 %-ot nem haladja meg a római és görög katolikus lakosság aránya, s ekkor náluknál több a zsidó vallású. Amikor a XIX. század második felében vagyonosabb zsidók is megjelennek, s átveszik a helyi nagyobb nemesi birtokok kezelését, s egyben racionalizálják a gazdálkodást, megnyílik a nyírségi római és görög katolikus la-

303

kosság előtt a cselédnek való betelepedés lehetősége. A vallási megoszlás alakulása, az eredetileg alig számottevő felekezetek részesedése az összlakosságból megbillen; a törzsökös református lakosság arányaiban visszaszorul a katolikusok és zsidók mellett. Mátészalkán tehát a zsidó vallásúak bizonyos rétege utat nyitott más betelepülők (római és görög katolikus cselédek) számára is (3. kép). Ez egyben erős demográfiai hullámot is jelent, ám nem haladja meg az országos átlagot. Tiszafüred, amely szintén tájak találkozásában fekvő, s jelentős átkelőhely is, intenzívebben fejlődik 1880-ig, mint Mátészalka, s még a századfordulóig is nagyjából szinkronban van a két település növekedése egymással. A mátészalkai zsidóság, s a jövevény cselédség beépül a meghatározott általános magyarországi rend szerint a társadalomba, anélkül, hogy annak szerkezetét átalakítaná. Egyben Mátészalka megindul az erőteljesebb városi fejlődés útján is: a jövevény iparosok és kereskedők nemcsak az átmenő kereskedelmet lendítik fel, de egyre magasabb szinten kiszolgálják a tradicionális társadalom felső rétegeinek igényeit is. A nemesség birtokos része és a volt jobbágyok vagyonosabb rétege összefonódik és egy polgáribb ízlés, életvitel meghonosítója lesz. A régi nemesi és jobbágyi családok szimbiózisából kialakul egy kapitalizmus kori vagyonos gazdaréteg (Csizmadia, Kerekes, Nemes, Nagy, Eölyüs, s más családok), ahol a rangot a volt nemesség, a vagyont sokszor a jobbágyok adták. A századfordulón még megvolt a hajdani nemesi származás emléke; elevenen élő házasságot, családi kapcsolatokat szabályozó intézmény volt a nemzetség. A zsidóság vallása miatt nem épülhetett be teljesen Mátészalka társadalmába, szinte gettóban élt, de mégis megbecsült tagjaként a társadalomnak. Hasonlóan különültek el a reformátusoktól a mindkét nembeli katolikusok is, s feltörekvő egyedeik sem asszimilálódhattak. Ha egyéb körülmények nincsenek, akkor a hajdani feudalizmus kori társadalom lassan átnövekedett volna egy újabb korszakba, a régi vagyonos és többnyire nemesi családok vezető helyet foglalhattak volna el a település társadalmában, s a jövevények (zsidók, katolikus cselédek) e tradicionális szerkezetű társadalom támogatói, részben kiszolgálói lehettek volna; együttesen vehettek volna részt a várossá válás lassú folyamatában, Mátészalkát a vidék központjává erősítve. Mindezt úgy, hogy a tradicionálisan kialakított értékeket is megőrzik (stabil társadalmi pozíció és értékrend; kialakult munkakapcsolatok és társadalmi érintkezési formák; a közösségi lét korábbi és újabb intézményei). Ez azonban csak feltételes módban mondható el, s úgy, hogy tudomásul kell vennünk: a tradicionális társadalom és a jövevények kultúrája sem épülhetett teljesen össze, mert külső történeti körülmények mindezt gyökeresen átalakították, s az összeépülést is megakadályozták. Az első világháborút követően a kettészakított Szatmár vármegye ittmaradt legnagyobb települése, a nagyközségi rangú Mátészalka "Szatmár-Bereg-Ugocsa egyenlőre egyesített megyék" székhelye lett. Szatmárról, Nagykárolyból, Bereg-

304

szászból, Munkácsról, Ungvárról, Máramarosszigetről, s több más érintett megyebeli kisvárosból az úgynevezett intelligencia, a megyei és városi hivatalnoki réteg (olykor az egyházi is) Mátészalkára telepedett át, ingóságait menekítve, de ingatlanait hátrahagyva. Nyomukban jöttek az állami tisztviselők (vasutasok, postások, tanárok, illetve a fel nem esküdött egyházi tanítók, kántorok), s mindazok, akiket az új román világ félelemmel, tartózkodással töltött el. A hivatalnokok mellett óriásira nőtt az alkalmazottak és egyéb nincstelenek rétege is. Ha pillantást vetünk a mellékelt, s a népesség alakulását feltüntető grafikonra, láthatjuk, hogy Mátészalka népessége 1920 után hirtelen megnövekedik, 1920 és 1941 között pedig megduplázódik (4. kép). 1828-1880 között - ha az 1828-as állapotot 100 rónak vesszük - a hasonlításul szolgáló Tiszafüred jóval nagyobb lakossága, megegyezvén az országos átlaggal mintegy 60 %-kal növekedik, s Mátészalka, amely épp hogy megindul a kedvező fekvése következtében a kiemelkedés útján, közel 47 %-kal. Ám ha mindkét hely 1880-as állapotát 100 %-kal mérjük, 1941-ig Tiszafüred szerves fejlődéssel 56 %-kal növekedik népesség tekintetében, míg a galíciai, majd a Trianon utáni betelepülés miatt Mátészalka 165 %-kal. Nincs az a társadalom, amely egy ilyen nagyarányú beköltözést meg ne sínylene; amelyben a szerves fejlődés el ne akadna, s ne keletkeznének egészségtelen torzulások. Ha Mátészalka külső mutatóit nézzük - e folyamattól függetlenül - a népességnövekedés dinamizmusa, a kvalifikált emberek jelentős száma, az ipar és a kereskedelem színvonalának emelkedése rögzíthető, s konstatálható, hogy egy közösség megindult a várossá válás útján. A település társadalma azonban ezt a hirtelen növekedést igencsak megsínylette. Nem tudta feldolgozni, beépíteni hasznosan. Nemcsak azért, mert befogadására nem lehetett felkészülve, hanem mert nem is egyenlő társadalmi erők csaptak öszsze. A tradicionális társadalom egészséges fejlődése, a nemesek és jobbágyok öszszeolvadása végbement ugyan, de úgy, hogy jelentős értékvesztés következett be. A nemesi múlt, a nemesi tartás, amely Mátészalkát bizonyos fokig más közösségek fölé emelte, teljesen elenyészett. Törzsökös nemes családok (Nagy, Nemes) sem voltak tisztában ilyen múltjukkal napjainkban, parasztoknak (jobbágyoknak) tudták magukat, s ez bizonyos életvitel feladását is jelentette. Csupán a nagyobb vagyon lehetett értékmérő (Csizmadia, Nagy, Kerekes családok). E tájon ez jelentős veszteségnek számított, hiszen jóval kisebb települések őrizték ilyen státusukat vagy családok efféle múltjuk emlékét (Gulács, Tarpa). Ez egyúttal azt jelentette, hogy a volt nemesi családok (közösségek) iskoláztatták gyermekeiket Patakon, Debrecenben, Szatmáron, s a táj falusi értelmisége (pap, tanító, ügyvéd) innen került ki. Húzóerőt jelentettek a közösségen belül, s más rétegekre is ösztönzőleg hatottak (Szamosszeg, Panyola).

305

A helyi nemesi öntudatot ugyanis megölte a beköltöző megyei (városi) intelligencia dzsentroid tartása, akik leparasztozták az egykori nemesi ivadékokat, mert azok földművelők voltak. Nem magukhoz emelték fel, hanem lenyomták őket. Visszaszorították a belőlük kinevelődött, ekkorára már közfunkcióig jutott utódaikat. A megyei hivatalok idekerülésével a volt községi funkciók - amelyek a nemesi ivadékok kezén voltak - jelentéktelenebbé váltak, majd ezek is fokozatosan az új emberek kezébe kerültek. A volt nemesség valójában öntudatát veszítve teljesen elparasztosodott, s a még élő, e tájon jelentős közösségi hagyományok keretei között, a városi fejlődés megindult szintje alatt létezhetett csupán. A volt szálkái nemesség, nemesi közösség beolvadt a nagy átlagba, s ha csak ezt tekintjük, nem emelkedik ki egyáltalán a vidék társadalmából. Sőt, mivel e hagyományok a megindult városi fejlődés miatt már bomlóban voltak a XIX. században, még olyan jellegzetesnek sem mondhatók, mint kisebb települések vagy kisebb volt mezővárosok hagyományai (Matolcs, Tunyog, Fábiánháza, Nagyecsed). Ez a réteg elveszítette húzóerejét, társadalmi mércéül szolgáló több évszázados tartását. A jövevények heterogén és nagyszámú, hirtelen felszaporodott társadalma idegen értékeket, mércét és elemeket vitt Mátészalka társadalmába. A vezető, megyei hivatalokat elfoglaló réteg mélyen lenézte a helybeli parasztokat, velük társadalmi kapcsolatot nem alakított ki. A menekültek állásnélküli hivatalnok és alkalmazott tömegétől is elhatárolta magát, a helyi társadalomra hagyva gondjaik megoldását. Ők maguk nem Mátészalka várossá emeléséért ügyködtek, hanem azért, hogy viszszatérve régi hivatalaikba egy majdani területrendezés után, ott megtorolják megaláztatásukat. Az irredenta szellem ébrentartása elsőrendű gondjuk volt, s ez a helyi, tradicionális társadalomban is támogatókra talált, hiszen a szalkaiaknak nemcsak a román megszállás hosszú és terhes időszakát kellett elszenvedni, hanem családok szakadtak ketté, sőt többfelé, s érdekeltségek vesztek oda. Az átmenetileg Mátészalkára telepített megyei hivatalok és intézmények vezetői, hivatalnok rétegei csak igen kis mértékben épültek be a település társadalmába, ezt rangvesztés nélkül alig tehették meg. A megyei hivataloknak ugyanis nem volt megfelelő helyi, városi páija. Szolnok, amikor 1876-ban megyeszékhely lett, s nagyszámú megyei nemes jelent meg a központi intézményekben, méltó partnerre talált a helyi, városi vezetésben, s összeolvadhatott vele. A törzsökös szolnokiak a városi, a jövevények a megyei terepen működhettek mint egyenrangú felek. Mátészalka azonban nem város, hanem nagyközség, amely rövid és jelentéktelen városi múlttal rendelkezik, s a községnél, egyháznál (presbitérium, egyháztanács, iskolaszék) funkcióban lévő tekintélyes családok nem partnerei a jövevény hivatalnokoknak, akik még származásukat, vagyoni helyzetüket felnagyítják, többnek mondják magukat, mint amik valójában Erdélyben, Kárpátalján voltak, s természetes eszközük a lenézés, a helybeli társadalom leszólása.

306

Az egyetlen összeolvadt réteg az alacsonyabb alkalmazottak csoportja s az iparosság, amely nem nagy számú. A teljesen nincstelenek pedig "szógalegénv"-nek állnak vagy uradalmi cselédnek mennek, ha erre egyáltalán lehetőségük van. A volt helybeli szegénységnek e tekintetben ők konkurenciát is jelentenek. Addig a társadalom a szegénységet a helyi normák szerint el tudta tartani, ezt követően igen nehezen. A várossá vált, de városi rangot nem kapott Mátészalka társadalma Trianon után egy mérhetetlenül felduzzadt megyei hivatalnok rétegből állt, amelynek revansista törekvései az egész közszellemet meghatározták, s akik jelentős anyagi bázissal sem rendelkeztek, így a város építésében (rangos magánépületek) alig vettek részt; állami javadalomból éltek. E réteg alatt nagyszámú köztisztviselő és alkalmazott élt, meglehetősen gyenge anyagi viszonyok között, s ez határozta meg a polgári szintet a városban (orvosok, ügyvédek, tanárok, közalkalmazottak). A jövevény szegénység részben olvadt össze a helyi lakosokkal, azok nem gazda-, hanem nincstelen rétegével. Megnőtt az iparosok, kereskedők száma, a korábbi beköltözött katolikusok és zsidók mellett, azokkal némileg össze is olvadt. Az iparosság és kereskedő réteg nem a helyi, hanem inkább a környék igényeit elégítette ki, hiszen arra elegendő lett volna - a jelentős népességnövekedés ellenére is -, egy sokkal kisebb létszámú szolgáltató iparos és kereskedő réteg is. A társadalomban különálló tömbként volt jelen a volt nemesi és jobbágyi (zsellér) réteg, amely öszszeolvadt, elveszítette társadalmi funkcióját, s mintegy perspektíva nélküli vegetálásra kényszerült az elakadt szerves fejlődésben. Hagyományait őrizte ugyan, de ennek értékét kamatoztatni nem állott módjában. A településen belüli másodrendű polgári szerep nyomasztotta e társadalmat, s kevésbé volt eleven hagyományaiban is, mint a szomszédos szatmári, nyírségi települések, ahol ekkor ez még élő kultúra, s nem rezervátumszerű lét volt. Visszatérve a bevezető mondatokra és gondolatokra. Korszakunkban a megsértett természetes fejlődés, a szerves alakulás, a hagyományok semmibe vétele jellemzővé vált, s hihetetlen károkat okozott. Mátészalka esetében nem tudatos politikai koncepció okozta ezt, hanem a külső, a település társadalmán kívüli történeti tényezők. Mégis hatalmas értékek pusztultak el, s egy egész, ígéretesen megindult fejlődés fordult visszájára. Napjainkban nagyobb városok oktalan megnövesztése Budapesttel az élen, de Debrecen, Szeged, Miskolc, Pécs, illetve kisebb városok, mint Szolnok, Jászberény, Fehérgyarmat, Berettyóújfalu, s sorolhatnók, a helyi értékek jelentős pusztulásához vezetett. A jövevények nem kötődnek a közösséghez, készséges végrehajtói voltak a káros politikai intézkedéseknek, helybeli gyakran meggondolta, hogy lebontasson-e egy épületet, utcát, teljesen idegen kézre adjon-e egy fontos funkciót. Ez nemhogy erény, hanem bűn volt a hatalom szemszögéből nézve. Közben a helyi lakosság nem találva lakóhelyén perspektívát, megingatva

307

korábbi biztosnak tűnő létében, menekült s másutt igyekezett érvényesülni. Leginkább nagy és középnagyságrendű városaink sínylették meg mindezt. Ezért lehet az, hogy ma talán legkarakteresebb településeink nem a nagyvárosok, nem a megyeszékhelyek vagy az ilyen nagyságú települések, hanem az ennél jóval kisebbek, ahol a helyi társadalom még megőrizte értékeit, s a városképet és szerkezetet sem dúlták szét (Kunszentmárton, Jászapáti, Kiskunfélegyháza, Szabadszállás, Kiskunmajsa, Nagykőrös), mert erre már nem volt idő. A tradíciók, a szerves fejlődés nem akadt el, hanem inkább őrizte - ha nem is gyarapította - értékeit.

308

Mátészalka társadalma (adófizetők) 1835-ben nemes

77 fő

49,0 %

jobbágy

18 fő

11,4%

h. zsellér

30 fő

19,1 %

htl. zsellér

21 fő

13,9 %

kézműves

8 fő

5,0 %

kereskedő

3 fő

1,9 %

2. kép

Vallási megoszlás Mátészalkán (1828 - 1941) • Összes lakos • Református • Katolikus/rk+gk/ • Zsidó

1828

1900

1941

3. kép

309

A népesség számának alakulása (1828 -1941) 12000 y —Tiszafüred k ' Mátészalka

10000 4

1 a

8000

k

o s

6000

s

á - k

g 4000

A--A--A

2000 +

0

H

1

1—I

1

1

1

1

1—I

I—I-

H

1820 1830 1840 1850 1860 1870 1880 1890 1900 1910 1920 1930 1940 1950

4. kép

310

G. VASS ISTVÁN:

TÁRSADALOM, NEMZETISÉG, POLITIKA EGY ALFÖLDI ÓRIÁSFALU (TÓTKOMLÓS) VÁROSSÁ FEJLŐDÉSÉNEK AKADÁLYAI A SZÁZAD ELEJÉN Tótkomlós egyrészt az alföldi szlovák sziget egyik hagyományőrző települése, másrészt azon jellegzetesÁlélTiszántúlíTalvak egyike, melyekét. Erdei FerencTáz 1930-as évek végén a kismezővárosok közé sorolt, s melyeknek-fisélyt. adattTarra, hogy előbb-utohtt-várossáJeilődienek. A községet a török kiűzése után, a XVIII. sz. első felében szlovák telepesek alapították. A XIX. sz. közepén mintegy 9.000, 1910-ben 10.502, 1930-ban 11.143 lakosa volt. A XX. század első évtizedeiben a lakosságnak mintegy 75 %-a a mezőgazdaságból élt. A lakosság számához viszonyítva a falu határa meglehetősen szűk volt (9678 kat. hold), viszont az teljes egészében a parasztgazdaságok között oszlott meg. A hagyományos búza- és kukoricatermesztés mellett már a XIX. sz. utolsó évtizedeiben kísérletek történtek a távolabbi piacok igényeit kielégítő baromfi- és sertéstenyésztés; illetve - részben a mezőhegyesi cukorgyár létesítését követően egyes ipari növények termesztésének meghonosítására. A mezőgazdaságból élő népesség mintegy felét (tehát az összlakosság több mint egyharmadát) kitevő agrárproletariátus tanyás béresként, a környező nagybirtokokon foglalkoztatott részes munkásként vagy távolabbi vidékekre eljáró summásként tartotta el magát. A századfordulón a hagyományos falusi-parászti társadalom fokozatosan fellazuhjLlalakult: a helyi szükségletekre dolgozó iparosok mellett megjelenteíTa"zsidó kereskedők, a répavállalkozók, sőt a háborús konjunktúrát kihasználva 1916-ban mintegy 60-70 munkást foglalkoztató bakancsgyár is létesült. De a falu életének jellegzetes figurájává vált az ügyvéd vagy a takarékpénztári tisztviselő is. Az iparból és kereskedelemből élők száma 1910-ben megközelítette a 15 %-ot, 1930-ra meghaladta a 20 %-ot. 1852-ben Tótkomlós lakosságának 97 %-a, 1910-ben 88,6 %-a, de még 1930-ban is 80,4 %-a vallotta magát szlováknak. A múlt század utolsó évtizedeiben a környező magyarsághoz való hasonulás igénye határozta meg a község szellemi életét. Jellegzetes figurája ennek Gajdács Pál szlovák származású evangélikus lelkész, aki magyar nyelven írta meg és adta ki a község történetét, sőt magyar nyelven írt költeményeivel még azt is kiérdemelte, hogy a Kisfaludy Társaság tagjai közé választotta.

311

Az 1890-es évektől azonban Tótkomlóst is észrevehetően elérte a "nemzeti ébredés" szelleme, a nemzeti identitás keresésének igénye. Az Újvidéken és Budapesten megjelenő szlovák lapok egyre többször közlik tótkomlósi paraszti levelezőik írásait, melyben arról panaszkodnak, hogy a lelkészek, tanítók magára hagyták a népet, nem törődnek annak nyelvi művelésével, nemzeti hagyományainak ápolásával. Az 1900-as évek elejétől azután a szlovák tábor átütő sikereket ért el. 1902-ben az evangélikus egyház felsőbb hatóságainak ellenzésével nem törődve, azt a Hrdlicska Lajost választják segédlelkésszé, aki öntudatos szlovák hírében áll. S valóban! Ettől kezdve az egyházi nyelvhasználatban, az iskolai oktatásban, s általában a falu kulturális életében a szlovák nyelv egyre nagyobb szerephez jut. 1906ban ugyan az egyházi hatóságok eljárást indítottak ellene nemzetiségi izgatás címén, de ebből a küzdelemből Hrdlicska megnövekedett tekintéllyel került ki. 1903-ban engedélyezték a hatóságok az alföldi agrárszocialista mozgalom hatására szervezett Földművelő Egylet működését. Az egylet hol Áchim, hol Mezőfi irányzatához csatlakozott, egyben azonban következetes volt: egészen a világháború kitöréséig a helyi szlovák mozgalom fontos bázisa maradt. Jellemző például, hogy Mezőfiék a Szabad Szót 1905-6 táján elsősorban a tótkomlósiak követelésére jelentették meg szlovákul is. Csak felsorolásszerűen néhány további tény: 1906-ban a bírói széket az egyik szlovák öntudatáról ismert nagygazda nyerte el. 1905-ben szlovák színjátszó-csoport alakult, amely a húszas évek elejei néhány éves megszakítást leszámítva az 1950-es évekig folyamatosan működött. 1912-ben fiókot létesített Tótkomlóson a legnagyobb alföldi szlovák pénzintézet, a Nagylaki Népbank. A nemzetiségi törekvések, a szegénység földért való küzdelme és a különböző vállalkozási modernizációs kísérletek természetesen párhuzamosan éltek egymás mellett, sokféleképpen kapcsolódtak egymáshoz, olykor segítették, olykor akadályozták egymást. Mindez 1918-1919-ben mutatkozott meg a legpregnánsabban. A békés-csanádi szlovákság az I. világháború alatt is sokféle szállal kapcsolódott részben a délvidéki szlovákság vezetőihez, részben a felvidéki szlovák és a prágai cseh politikusokhoz, s rajtuk keresztül ismerték a cseh és szlovák emigráció tevékenységét, az önálló Csehszlovákia létrehozására irányuló törekvéseket is. így érthető, hogy a háború fordulópontot jelentett az itteni szlovák törekvések szempontjából is. Hrdlicska Lajos írja később, hogy míg 1914 előtt csak a nyelvi-kulturális jogoknak az egyházi és iskolai életben való érvényesítése szerepelt törekvéseik között, addig a háború kitörése után egyre erőteljesebben fogalmazódott meg az a törekvés, hogy az itt élő szlovákságnak politikai jogokat is kiharcoljanak. Azt talán mondani sem kell, hogy a kor egyetemes törekvéséhez igazodva a környező nagybirtokok parcellázására, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésé-

312

re, a szociális bajok orvoslására irányuló törekvések szintén felerősödtek, s megtalálták a maguk képviselőit. 1918 végén a polgári demokratikus forradalom időszakában tovább gazdagodtak azok a szervezeti-intézményi keretek is, amelyekben a különböző törekvések artikulálódtak. A régi földművelő egylet (Rolniczky Spolok) tevékenysége egyre inkább megélénkült, s "osztályharcos" szervezetből egyre inkább a nemzetiségi törekvések központjává vált. Érdekes ugyanakkor, hogy - miután helyiségeit, vitáit, rendezvényeit egyre inkább a módosabb gazdák látogatták - ez a szervezet teremtett először kapcsolatot a Nagyatádi-féle Kisgazda Párttal, s tulajdonképpen itt született meg 1919 januárjában a Kisgazdapárt községi szervezete. Nem tudni pontosan, milyen szervezeti előzményekre építve, de már 1918. november első napjaiban megalakult a Szociáldemokrata Párt. Ez foként a földmunkások tömegeit, az ipari munkásokat és az iparosokat vonzotta maga köré, de voltak kisgazda tagjai is, s egyáltalán nem volt merev elzárkózás a két szervezet között, noha törekvéseik élesen szembenálltak egymással. Szerepet játszottak még a politikai életben a különböző szakszervezeti csoportok, s érdekes módon egy laza értelmiségi csoportosulás is, amely Gajdács Pál igazgató lelkész körül tömörült. A különböző társadalmi érdekeket és politikai törekvéseket képviselő csoportok összecsapásának fő színtere a nemzeti tanács volt. A tanács elnöke Hrdlicska Lajos evangélikus lelkész, alelnöke pedig Pipis Mihály malommunkás, a szociáldemokrata párt titkára lett. Nincs itt lehetőség a részletek ismertetésére. A lényeg az, hogy mind nemzetiségi, mind gazdasági területen - mint ahogy az egész országban - a legszélsőségesebb elképzelések vetődtek fel. A radikális szlovák tábor természetesen már november-december folyamán megkísérelte, hogy döntő áttörést érjen el a közigazgatás, az egyház és az oktatás nyelvének szlovákká tétele érdekében. Elképzeléseit azonban sem a nemzeti tanácsban, sem szélesebb körben, népgyűlésen nem sikerült elfogadtatnia. Ez a törekvés csak a román megszállás alatt diadalmaskodott. De születtek más elképzelések is. A délvidéki szlovákok egyes agitátorainak működése nyomán mozgalom indult, hogy a Békés és Csanád megyei szlovákok, illetve az egyes községek csatlakozzanak Jugoszláviához. Egy tájékozódó küldöttség el is indult, de Szegednél tovább - a demarkációs vonal miatt - nem jutott. Hogy ez csorbította-e a szlovák tábor tekintélyét, vagy milyen más tényezők játszottak még közre, pontosan nem lehet tudni. Tény azonban, hogy január elején ezt az elképzelést is elvetették. A szlovák tábor gyengülését mutatja, hogy néhány hétre Hrdlicskát le is váltották a nemzeti tanács elnöki tisztségéről.

313

1919. január-március folyamán egyre inkább felülkerekedett az a vélemény, hogy a vidék szlovák kisebbsége részére a magyar állam keretein belül kell biztosítani több jogot és érvényesülési, képviseleti lehetőséget, s egyben a társadalmi problémák megoldását is. Ezt a szemléletváltozást tükrözte az az 1919. március elején kidolgozott memorandum, amelyet a község megbízottai március 15-én adtak át Károlyi Mihály köztársasági elnöknek. Ebben egyrészt azt kérik, hogy Tótkomlós csatlakozzék át Békés megyéből Csanád megyéhez és legyen járási székhellyé. Az így létrehozandó járáshoz a szomszédos szlovák-lakta községek tartozzanak. Továbbá Tótkomlós vállalja egy szlovák tanítási nyelvű gazdasági iskola felállítását, amelynek működtetéséhez azonban államsegélyt kér, ugyancsak kéri gazdasági vasútvonal és közutak kiépítése útján a község közlekedési helyzetének javítását. Egy sor olyan törekvést és elképzelést fogalmaztak tehát meg, amelynek megvalósulása esetén Tótkomlós egycsapásra a települési hierarchia magasabb kategóriájába került volna. A nemzetiségi, községfejlesztési törekvéseket kifejező követelések mellett a szociális kérdések is nagy súllyal szerepelnek a memorandumban. Mindenekelőtt követelik a földreform gyors és radikális megvalósítását, továbbá munkásházak építését állami támogatással. E nagyszabású tervet azonban az események elsodorták. A Tanácsköztársaság idején megszakadt az a kedvező, többé-kevésbé autonóm fejlődés, ami az előző hónapokat jellemezte, amelynek során a legirreálisabb elképzelések félretételét maga a közösség határozta el. Nincs ugyan adatunk arra - s nincs is okunk feltételezni -, hogy kifejezetten a szlovák törekvéseket akadályozták volna. Nem foglalkoztak azonban - nyilván a néhány hét múlva bekövetkező román támadás miatt is - a község közigazgatási státuszát érintő követelésekkel. S ami még nagyobb baj: a diktatórikus hatalom kiépítése teljesen lehetetlenné tette az eddigi szerveződések, a normális értékrend további funkcionálását. Ennek legjellegzetesebb bizonyítéka az április 7-én lebonyolított tanácsválasztás. A tanácsválasztásról felvett 4 oldalas jegyzőkönyv jól tükrözi, hogy a Szocialista Párt minden erőfeszítése ellenére is a korábbi községi közélet számos ismert szereplője felkerült a szavazólapra, s több szavazatot kapott, mint az "igazi proletárok". Ez utóbbiak azonban nem sokat teketóriáztak: egyszerűen kihúzták azokat, akiknek 10-20 hold földnél többjük volt, vagy cselédet alkalmaztak, vagy ha már végképp nem találtak indokot, akkor egyszerűen csak azért, mert az illető "nem igazi párttag". Az osztályszempontok merev érvényesítésére szolgáló eljárás a Belügyi Népbiztosság rendeletének és szóban is közölt intencióinak felelt meg, s nem a szlovák tábor ellen irányult. Áttételesen azonban őket is sújtotta, hiszen a községben népszerűségnek örvendő prominens képviselőiket húzták ki a listáról. (Mentségükre szolgáljon, hogy ahol a helyi választási bi-

314

zottság elnézőbb volt - mint például Békéscsabán ott a Belügyi Népbiztosság egyszerűen új választásokat írt ki, s ekkor már a központi kiküldöttek őrködtek azon, hogy megbízhatatlan elemek a jelöltek közé ne kerülhessenek.) A község társadalmának meghasonlása az 1919. április 27-től 1920. március 24-ig tartó román megszállás alatt csak fokozódott. A Tiszántúl egészére, de legalábbis a Marostól a Kőrösökig teijedő területre mindenképpen igényt tartó román politika a nemzetiségi szabadságjogokra vonatkozó fellengzős ígéretekkel a rekvirálások és a megszállással járó egyéb terhek enyhítésével, olykor pedig közönséges megvesztegetéssel igyekezett a Békés és Csanád megyei szlovákság körében a terület Romániához való csatlakozását célzó mozgalmat megszervezni. Néhány értelmiségi valóban vállalkozott erre a szerepre, s a községben aláírásokat gyűjtöttek, küldöttséget menesztettek a Békéscsabán e tárgyban tartott népgyűlésre és tisztségeket vállaltak a román országgyűlési és szenátor-választások idején. Ezen időszakban sikerült áttörést elérniük a szlovák nyelvhasználat hivatalossá tételében is, legalábbis az egyházi és az iskolai életben. A magyar hatóságok 1920 márciusában vették át a községet a kivonuló románoktól. Első teendőik közé tartozott a románokkal együtt el nem távozott egyes értelmiségiek, gazdák, iparosok, munkások - kivétel nélkül a nemzeti hűtlenséggel gyanúsítottak - letartóztatása. Kit a szegedi Csillag Börtönbe, kit Budapestre a Britannia Szálló pincéjébe szállítottak. Legtöbbjük csak hetek múlva - olykor súlyos pénzáldozatok árán - került haza. Azután 1920 végétől folytatódott a már civilizált külsőt öltő megtorlás: az evangélikus tanítók ellen indított számtalan fegyelmi eljárás, és a bíróságok előtti büntető ügyek. Jellemző, hogy a több évig elhúzódó eljárás eredményeként érdemleges büntetést jogerősen senkire nem szabtak ki. Hiszen az a néhány személy, aki büntetőjogilag vagy fegyelmileg is felelősségre vonható lett volna, akkor már rég Romániában vagy Szlovákiában telepedett le. Az 1924-ig elhúzódó ügyek, a több száz embert érintő tanúkihallgatási procedúra a megfélemlítésre és a társadalom szétzilálására, mesterséges ellentétek szítására azonban mindenképpen jó volt. Pedig talán ha a tótkomlósiak 1918/19-es törekvéseit siker koronázza, a község felzárkózhatott volna az alföldi mezővárosi fejlődés fő vonalához, miközben nemzeti önazonosságát is megtalálta, illetve megőrizte volna. így viszont következett a harmincas évek a maga újabb, már jóval szerényebb, mégis kielégítetlen követeléseivel, majd a II. világháború a Csehszlovákiához való csatlakozásról szőtt kósza ábrándokkal, végül pedig 1945 után a magyar-szlovák lakosságcsere. Tótkomlós várossá fejlődését tehát nem valamely földrajzi tényező, vagy gazdasági jelenség akadályozta meg, hanem az egymást követő szerencsétlen politikai kurzusok, melyek során olykor a község lakói is szélsőségekhez csapódtak, az or-

315

szágos politika és a közvetlen környezetet alkotó magyarság pedig a jogos, az adott időszak törvényeivel és hivatalos politikájával is összhangban levő törekvéseket sem méltányolta, s a természetes nemzetiségi aspirációkat is merev elutasításban részesítette. Egy szétzilált és önmagával állandóan meghasonló társadalom pedig az anyagi kultúra, a városiasodé civilizáció kiépítésében sem lehet hatékony.

316

SZABÓ ISTVÁN:

A KISKÖZÖSSÉGEK SZEREPE A KÖZÉPTELEPÜLÉSEK KULTÚRÁJÁBAN (SZOLNOK MEGYEI PÉLDÁK ALAPJÁN) Ma Szolnok megye a legegységesebb etnikumú megyék közé tartozik. Területén nemzetiségek nem élnek, bár az idők során számos népelem tömbszerűen is betelepült. A helyi erők azonban integrálták a népességet.1 Ez az "egyneműség" a települések lélekszáma tekintetében is elmondható. A XVIII. század második felétől kezdve egyenletesen, megszakítatlanul és minden lényeges külső behatás nélkül fejlődtek, gyarapodtak. A múlt század végéig elérték a maximális lélekszámot, s ez máig sem növekedett számottevően. Csupán a XIX. század második felében következett be a jászsági településeknél egy hullámzás, mikor is a lakosok egy része a kiskunsági pusztabirtokokra költözött ki (Lajosmizse, Kocsér, Kerekegyháza, Bene, Szentlászló). Ez a folyamat azonban már az 1880-as években lezárult. Ettől kezdve ismét nőtt a lakosság létszáma. A Nagykunság népe ugyanekkor saját határait telepítette be tanyákkal. A tanyai népesség pedig benne foglaltatik az anyaközség létszámában. Hogy ennek ellenére több helyen mégis lélekszám csökkenést vehetünk észre, annak az egyes puszták önállósodása, községgé válása, az anyaközségtől való kiválása (Mesterszállás, Kuncsorba) az oka. A megye lakosságának összesített száma azonban lényegében változatlan maradt. Csakúgy, mint az 1940es és 1950-es évek fordulóján, amikor tanyaközségeket szerveztek (Cserkeszőlő, Kétpó, Mezőhék, Jászivány, Jászágó, Tomajmonostora). Ezekkel a belső, egészen minimálisnak és a megye összlétszámát soha sem befolyásoló mozgásokkal együtt elmondható, hogy Szolnok jellegzetesen középtelepülésekből álló megye, amelynek 1960-ban a 78 önálló települése közül mindössze öt a húszezren felüli lélekszámú település, 11 az 5-12.000 közötti, 18 a 3-5.000 közötti, 29 az 1-3.000 fős és 3 az ezer ion aluli létszámú. Ezért, ha a két első kategóriát, tehát összesen 16 települést leszámítjuk, még mindig több mint hatvan (62) a középnagyságrendűek száma.2 Vagyis: a megye adottságainál fogva mindenképpen alkalmas arra, hogy példáival megvilágíthassuk mondandónkat: azt, hogy milyen szerepet játszanak az ilyen típusú és nagyságrendű települések kulturális életében a kisközösségek. Dolgozatunkban kisközösségnek nevezzük azt a közös célok érdekében együtt működő társaságot, amely létszámának felső határa az eredményesség szempontjából még nem kívánja az újabb közösségekre bomlást, létszámának az alsó határa pedig jelentős területen, akár országos szinten is eléri a közösségi ütőképességet. Ez a vizsgálatunk körébe vont, általunk kisközösségnek nevezett szellemi csoporto-

317

sulás akkor "ideális", ha egzisztenciáját olyan egyéniség formálja (nem hivatalból kinevezett vezető!), aki a közösség tagjai számára elsősorban munkájukat, szakmai eredményeiket, emberi magatartásukat illetően mintát ad. Ez olyan mércévé válik egy idő után, amelynek az újonnan csatlakozók vagy képesek megfelelni, vagy elhagyják a közösséget annak etikai nyomása hatására. így a közösség működésének eredményessége az öntisztulás folyamatával biztosított. Közösségről a magyar tudomány az elmúlt negyven esztendőben szinte nem is beszélt, vagy ha említette is e fogalmat, akkor torz formában és átértelmezésben. Rutinszerűen használták az osztályközösség, szülői munkaközösség, munkahelyi közösség stb. kifejezéseket, s ezek lényegét úgy határozták meg, hogy abból épp a lényeget, az öntevékenységet, a belső szerves alakulás folyamatát zárták ki. A közösség mindig mint felülről szervezett és irányított (osztályfőnök, ambiciózus és befolyásos szülők, brigádvezető stb.) csoport jelent meg, s lényege az, hogy hierarchikusan épült fel, mesterségesen hozták létre, s mindig kapcsolódott valamely külső, nagyobb egységhez. Hankiss Elemér 1979-ben írt tanulmányt "Közösségek válsága és hiánya" címmel, amiben megkísérli felmérni, hogy a jelenlegi társadalmunkban milyen káros vonás az igazi közösségek hiánya. Mint szinte valamennyi társadalommal foglalkozó kutató, ő is F. Tönnise alapmunkájára, illetve annak tovább gyűrűző hatására megszületett jobbított, kiegészített elméletére támaszkodik. F. Tönnise a múlt század végén a társadalom szociológiai szempontú vizsgálata során kétfajta intézményrendszert különített el: egy szerves, organikus fejlődésűt és egy mechanikus, mesterségesen létrehozott, organizáltat. Az egyiket társadalomnak (Gesellschaff), a másikat közösségnek (Gemeinschaft) nevezi.3 Ezt a kiinduló elméletet számosan bírálták az idők folyamán. Magunk is tapasztaltuk, hogy a merev szétválasztás nem vezet célra, hiszen sokszor organizált intézmények ölthetik magukra az organikus intézmények jellemző vonásait, s össze is mosódhatnak határaik, ha nem rendelkezünk az intézmény eredetére vonatkozóan kellő mennyiségű és minőségű történeti adattal. Fordítva pedig: az államhatalom organikus intézményeket használhat fel saját céljai érdekében úgy, hogy azoknak organizált jelleget kölcsönöz. Minden átgondolás, minden kiegészítés azonban tovább finomítja és pontosabbá teszi az egyes kategóriákat. így Hankiss tanulmánya is; jóllehet ő sem tudja végérvényesen, kiegészítésre nem szorulóan meghatározni a közösség lényegét és ismérveit. Hiszen szerinte a közösséget négy tényező jellemzi: "közös érdek, közös cél, közös értékrend és a fenti három tényező létének tudata, más szóval mi tudat".4 Ha összevetjük ezt Dékánv István "A mai társadalom" című 1943-ban megjelent munkájával5 ezeket a kritériumokat, szegényesnek bizonyulnak, mivel ezek együttesen sem jelentenek többet érdekközösségnél, illetve a létező szocializmus körülményei között kialakított, felülről létrehozott álközösségeknél.

318

Mi sem törekszünk arra, hogy a közösségnek sok ismérvvel körülírható fogalmát adjuk. Csupán az igen tágan értelmezhető közös értékrenden, illetve a vele összefüggő, de határozottabban körvonalazható mi-tudaton kívül még néhány szerintünk - fontos ismérvet megragadjunk, s ezek segítségével árnyaltabban rajzolhassuk meg a közösség természetét, működését. Szerintünk e fontos, eddig még nem részletezett vonások az alábbiak: 1./ A közösség egyik legfontosabb jellemvonása a közvetlenség, a közösség emberi mérete. A közösségnek olyan nagyságúnak és terjedelműnek kell lennie, hogy az egyén számára az erőfeszítés nélkül átlátható, napi tevékenységével átfogható legyen. 2./ Másik vonása a komplexitás. Ezen azt értjük, hogy egy adott nézőpontból az igazi közösség teljes körű tevékenységet, az élet legkülönbözőbb területeit is érintő mozgáskört és az ezen alapuló szemléletmódot nyújtja tagjainak. A közösség tagjai nyitottak egymás irányában, szinte mindent tudnak egymásról, legfőképp pedig az életkori sajátosságoknak megfelelő ügyeikben nincs egymás előtt titkuk. A komplexitáshoz hozzátartozik az is, hogy az egyívásúaknak közös a világképük. Közös élmények, az életük minden mozzanatát átjáró események alakítják szemléletüket, s egységesek felfogásukban, a külső világ megítélésében olyannyira, hogy szinte sérthetetlen a normarendszerük. 3./ Az organikus eredetű kisközösségekben a vezetők kiválasztása (kiválasztódása), a mindenkori feladat jellegétől függ, s az arra rátermett ember jut vezető szerephez. Éppen, mert a közösség komplexitása lehetővé teszi, hogy a közösség minden tagjának szinte minden életmegnyilvánulását ismerjék és ezt számon tartsák, elősegíti a mindenkori helyes kiválasztódást. Az igazi közösségben annak kiemelkedő vezetői, és az egyes, alkalmilag szóhoz jutó tagjai együttesen alkotják a közösség úgymond "vezetőségét". Nincs megmerevedett pozíció, vagyonilag vagy erő szempontjából kijelölt hely, hanem csak megoldandó feladat, amelyet a közösség a legjobb tudása szerint és a legalkalmasabb vezetéssel kíván betölteni.6 Szolnok megye említett 78 településén az 1867-es első engedélyezések időpontjától számított közel száz esztendő alatt a fentebbi elvek szerint működő kisközösségek - vagy ahogy egészen 1950-ig az egységes megszüntetésükig nevezték "egyesületek" száma közel 1.300 volt.7 Ezek a hivatalos ügymenet szerint alapszabállyal rendelkeztek és a belügyminisztérium által engedélyezett formában működtek. Úgy, hogy az egyes településeken a különféle érdekű, szemléletű, érdeklődésű, társadalmi helyzetű embereket fogták össze egy-egy közösségbe. Általában spontán szerveződésűek voltak, vagyis úgy jöttek létre, hogy az azonos elképzelésekkel rendelkező emberek elhatározták, hogy valamilyen szervezettebb formában és valamilyen rendszer szerint összejönnek, képességeiket valamilyen konkrét cél érdekében kamatoztatni kívánják, de legalábbis lehetőséget teremtenek a maguk számára

319

arra, hogy egymást elviselni tudó, egymással szót értő emberek körében lehessenek szabad idejükben. Mikor a törvény által előírt létszámot elérték, megalakulási szándékukat hivatalosan is bejelentették, majd az előírt formaságoknak eleget téve bejegyzett közösséggé alakultak.8 Természetesen nem minden egylet, szervezet így, ilyen alulról jövő kezdeményezés eredményeként született. Voltak ugyanis országos szervezetek, amelyek a különféle településeken szorgalmazták helyi tagegyleteik létrejöttét, valamilyen helyi megbízottra hárítva az újabb egységek megszervezését, tagjainak toborzását. Ezek lehettek államilag működtetett országos szervezetek (levente szervezet, HADRÖA, HONSZ), pártok mozgatta alakulatok (Építő Munkások Köre, Munkás Olvasókör, Munkás Önképzőkör stb.) vagy a különféle felekezetek alegységei (KALOT, Római Katolikus Kör, Izraelita Nőegylet, Református Ifjúsági Egylet stb.). A többség azonban spontán közösségként működött, amelyet általában egy-egy erős egyéniség szervezett meg, alakított ki úgy, hogy maga köré gyűjtötte azokat az embereket, eszmetársakat, akik hajlandók voltak vele együtt, egy közös célért dolgozni. Nem kényszer, szabályok hatására, hanem oly módon, hogy ez a vezéregyéniség a saját személyében olyan etikai követelményrendszert testesített meg, olyan elvárásokat támasztott, amit a köré csoportosulok szép célnak tekintettek, igyekeztek megközelíteni, s még ha szerényebb képességűek voltak is, akkor is megpróbálták a felállított mércét elérni. S ha ez sikerült, a társaságon belül olyan elismerésben volt részük, hogy az esetleg képességeiket meghaladó erőfeszítések egyenértékű taggá tették őket a közösségen belül. Aki ezeknek az elvárásoknak nem tudott megfelelni, az búcsút kellett, hogy mondjon a közösségnek, mert különben lustaságával, igyekezet hiányával akadályozta az együttes munkát. Ezek a példaadó, mintaadó vezéregyéniségek a legkülönfélébb emberek lehettek. Volt olyan település, ahol a helybeli pap vagy tanító hozott létre olyan, a gyermekek, az ifjúság számára megfelelő kulturális közösséget, ahol a színjátszástól a táncos estélyekig, a sportolás szorgalmazásától a szavaló versenyekig mindenféle rendezvényt szervezett, s a gyermek-tagok közül ki-ki abba a munkába kapcsolódott bele, amelyik hozzá a legközelebb állt. Túrkevén Györffy Lajos, mint nyugdíjas múzeumigazgató olyan hatással volt a falubeliekre, mintha nem is egy személy, hanem egy személyben több intézmény is lett volna. Számtalan embert indított el néprajzi pályázóként a tudományos kutatásban, hatalmas nyelvtudása (beszélt angol, francia, német, orosz, török nyelveken) és aktív foglalkozásai, órái a gyermekekkel az 1950-60-as években a hiányzó nyelvtanfolyamok foglalkozásait pótolták. De fordulhattak hozzá mezőgazdasági szaktanácsadásért, könyvekért is. Számos ilyen embert említhetnénk megyei tapasztalataink alapján, olyanokat, akik már az 1945öt megelőző időkben is agilitásuk, tenni akarásuk miatt sok feladatot vállaltak fel

320

településük életében. Akár mint a saját szakmájukat jól és magas szinten művelő személyek, akár mint a település életében irányítólag is bekapcsolódni akaró ethuziaszták. Vagyis olyan emberek, akiknek volt már némi gyakorlatuk abban, hogy embercsoportokat, közösségeket szervezzenek, mozgassanak. Az 1940-1950-es évek fordulóján a 77.000/1922., illetve a 181.000/1937. B.M. számú rendeletre hivatkozva országos érvénnyel valamennyi egyletet, egyesületet, kisközösséget hivatalosan megszüntettek.9 A totális államhatalom kiépítésének egyik fontos állomása volt ennek az intézkedésnek a bevezetése, hiszen rá kellett jöjjenek arra, hogy ezeket a spontán közösségeket képtelenek ellenőrizni, irányítani, befolyásuk és céljaik elérése érdekében fennhatóságuk alá vonni. Fel kellett ismerniük ugyanis azt az alaptételt, hogy bármilyen organikus közösség tulajdonképpen egy befogadó közeg, ami azonban korántsem stabil, állandó. A történeti példák sora mutatja, hogy még a legzártabbnak, legmozdulatlanabbnak tűnő paraszti, falusi közösségek is folyamatosan változtak az idők múlásával. Ezeket a közösségeket mindig újabb és újabb hatások érték és érik a legkülönfélébb területekről. Jöhetnek ezek az impulzusok a fennálló államtól rendeletek, szabályozók formájában, de lehetnek Európa-szerte ható eszmeáramlatok, gazdasági, technikai újítások, amelyeknek egyetlen közös vonásuk van, hogy valamennyi kívülről éri az alapmasszát, a működő közösséget. Mivel azonban a közösség igen tág és mgalmas keretek között működik, a megmaradása érdekében rákényszerül arra, hogy figyelembe vegyen minden kívülről érkező hatást. Annál is inkább, mert mint említettük, a legtöbb beavatkozás törvények, rendeletek, szabályok: tehát kényszer formájában jut el hozzájuk. Azt külön hangsúlyozzuk, hogy a közösség figyelembe kell hogy vegye ezeket a kívülről jövő ráhatásokat. Azért kell ezt hangsúlyoznunk, mert más a figyelembe vétel és más a szervités. Például egy paraszti közösséget rengeteg hatás ér. Ha mindezeket be akaija építeni szervezetébe, a közösség elveszíti egyedi jellegét, sajátos arculatát: magyarul megszűnik. Vagy ha mégis - kényszer hatására valóban be kell építenie a külső hatásokat, úgy tűnik, hogy megszűnik. Mert a megszüntetésének folyamata, magának a közösségnek a megszüntetése, felszámolása nem is olyan egyszerű dolog. A közösség ugyanis önvédelemből úgy működik, hogy a kívülről jött hatásokból csak annyit enged magához, amennyit meg bír emészteni. Amennyit még torzulás, illetve a teljes eltűnés veszélye nélkül adaptálni tud. Ez nem az újtól való merev elzárkózás, nem a változtatásoktól való félelem, hanem a közösség természetes reakciója. Amely - hogy egy példával éljünk - hozzávetőlegesen úgy működik, mint amikor egy vödör vízbe beledobunk egy kavicsot, s attól a víz szintje megemelkedik. Ha színezőt öntünk bele, ugyancsak növekszik a szint, sőt a korábbi állag is változik. Mindent azonban drasztikusan és korlátok nélkül nem dobhatok-önthetek bele. Egyrészt, mert a folyamatosan emelt szint egy idő után kicsap, kicsordul az edény-

321

bői, másrészt: a nagyon sok idegen anyag miatt a víz már nem marad víz, elveszíti víz-jellegét, minőségileg teljesen új anyag tulajdonságait mutatja. Egy ideig azonban a kiinduló anyag, vagyis a víz tulajdonságai dominálnak, amely azonban az őt ért hatásokra állandóan változik, mozgásban van. Ha aztán egy ideig hagyjuk, újra megnyugszik, leülepednek benne az idegen anyagok, elemek, s ismét a víz-jelleg a domináns az edény tartalmának nagy részében. Csupán egyetlen módon szüntethető meg tehát a víznek ez az idegen anyagokat oldó-elegyítő-feldolgozó tulajdonsága: ha teljesen megsemmisítem, vagyis kiöntöm. Hasonló rugók mozgatják a közösségeket is. Az ötvenes évek centralizáló intézkedései ezt a "vízkiborítási" programot igyekeztek megvalósítani. Megszűnt "hivatalosan" minden kisközösség, vagy ahogyan korábban nevezték "Kör", "egyesület", hogy átadja a helyét egy, csak a központból szervezett és irányított intézményrendszernek. Ám éppen saját kutatásainkból tudjuk, hogy ez csak látszólagos eredmény lehetett. Amikor például az 1945 előtti szervezésű, a két világháború között működő hivatalos népművelési szervezetet és ennek alapegységeit, az iskolán kívüli népművelési tanács községi és falusi vagy városi szervezeteit a rendszerváltás után felváltották a szabadművelés hasonló rendszerű és lebontású szervei, Szolnok megyében szinte valamennyi településen megmaradtak a gyakorlati munkát korábban is végző titkárok - általában tanítók - akik még a szervezendő ünnepségek programjában sem tudtak más mintát követni, mint amit a korábbi gyakorlatuk során megszoktak, s ugyanúgy bonyolítottak le egy 1848-as centenáriumi ünnepséget, mint korábban egy Szent István ezredéves esemény sorozatot.10 Vagyis: tovább működtek a mechanizmusok, a folyadék csak színében változott, s beengedett ugyan bizonyos idegen anyagokat, de megőrizte alapvonásait, s csak látszólag szűnt meg az eredeti. A pártállami rendszer negyven és hetven éve bizonyítja, hogy a közösségek megemésztettek minden politikai és külső beavatkozást, csak annyit engedtek be, amennyivel meg tudtak birkózni úgy, hogy jellegük még nem tűnt el. így egy országos politikai változás után azonnal - alapvonásaikat továbbra is őrizve, illetve reaktivizálva - felújíthatók, működésbe hozhatók lehettek. Még akkor is, ha a negyven és hetven év során annak gyakorlatából több vonást is átvettek, szervitettek, szervátültettek. Megmaradtak ugyanis azok a - nem pénzért, hanem lelkesedésből, elhivatottságból, idealizmusból dolgozó korábbi közösség-vezetők, akik még ha be is tagozódtak valamiféle felülről kínált, országosan irányított szervezetbe (népművelési szervezetek formái: táncházak, képzőművészeti alkotó körök, honismereti táborok, pályázatok stb.), mégis a korábbi mechanizmus szerint működtették a köréjük verbuválódott különféle csoportosulásokat, s kihasználva a központi szervek által

322

kínált lehetőségeket, jelentőssé tették csoportjaik, s a maguk működését, produkcióit is. Ráadásul mindezt úgy tették, hogy korábbi közösség-vezetői, népművelői vagy egyszerűen ösztönös irányító készségük vagy rátermettségük alapján mindenféle korú, érdeklődésű és ambíciójú csoportot képesek voltak befolyásuk alá vonni. Leginkább a pedagógus pályán működő közösség-vezetők voltak eredményesek. Akik elsősorban azért voltak hatékonyak, mert egy kisváros, egy középtelepülés életében - pedagógiai tapasztalataik alapján - ezeknek a különféle, tevékenykedni vágyó kisközösségeknek életkoruknak megfelelő, igényeiket kielégíteni képes kínálatot nyújtottak. S mennél inkább erős egyéniségről volt szó - lett légyen az egy Papil Lajos nevű szobrászművész Kisújszálláson, egy Butyka Béla nyugdíjas pedagógus Törökszentmiklóson, egy Turcsányi István múzeumszervező pedagógus és segítője, Smuta Kálmánné járási tanácsi előadó Kunszentmártonban, vagy Tóth István képzőművészeti táborokat szervező amatőr Karcagon: országos szinten is kiemelkedően képviselték a helyi közösségi akciókat abban a korszakban, amikor éppen az egyéniségek szorultak háttérbe, az általános, a mindenek felett álló elv volt a kívánatos, s a helyi színeket, helyi variációkat, a helyi közösségeket meghatározó vonásokat akarták elsősorban megszüntetni, leradírozni.11 Számtalan embert indítottak el ezek a kisközösséget meghatározó, szervező emberek produktív tudományos vagy művészeti pályán. De ha nem váltak belőlük alkotó emberek, akkor is olyan nyitottságra, befogadó készségre tettek szert ezekben a körökben, amit - ha máshol nem is -, de családjukban kimutathatóan tovább adtak. A kisközösségek e vezetői által pályára állított emberek eredményessége - az egyéni képességeken túl - azért is volt lehetséges még az ötven-hatvan-, sőt hetvenes évek visszaszorítási, központosítási törekvéseinek időszakában is, mert ezek a közösséget irányító emberek bizonyos közvetítő szerepet is betöltöttek. Azt, ami csoportjuk tagjaihoz képest számukra - aktív munkálkodásuk miatt - munkahelyük lehetőségeiből adódott. Mert addig követhető - még felső függetleníthető egy kollektíva működése, hogy mit csinálnak helyben. Hogy egy iskolaigazgató, egy pap, művelődési házi, honismereti aktíva egy kistelepülés (Túrkeve, Jászapáti, Alattyán, Kunszentmárton, Kisújszállás) életében a maga polihisztor beállítottságával vagy akár csupán egyetlen vonulatot művelve milyen produktív csoportokat képes mozgatni. Egy kistelepülésnek ugyanis az a legfontosabb feladata, hogy - miután ott mindenki mindenkit ismer - az életkori sajátosságoknak megfelelően és a maga természetes igénye szerint elfoglaltsági lehetőséget biztosítson csoportja tagjainak. Tehát, tulajdonképpen amire az emberek életkoruk szerint kíváncsiak, azt biztosítani tudják. Egy jó csoportvezető, egy széleskörűen tájékozódott, elismert polihisztor érdeklő-

323

désű ember egy kistelepülésen tud receptet ajánlani környezete tagjainak, ha azok hozzá fordulnak. Ám egy ember azért bármennyire is kitűnő személyiség, mindennel nem képes foglalkozni. Viszont - tájékozottságánál, kapcsolatainál fogva - közvetíteni tud. Elképzelhető olyan eset, hogy közvetlenül átkapcsolja pártfogoltjait az országos keringésbe. Ez azonban igen ritka. A gyakoribb az - legalábbis kulturális területen - hogy egy megyei vagy annak megfelelő köztes szervezeten keresztül tudja védenceinek ügyét segíteni. S ezt kötelessége is megtenni. Saját tapasztalataink alapján állítjuk, hogy például nagyon sok forrásanyag - ami egyébként nem közölhetőkész, mert nincs megfelelő szakapparátussal, tudományos igényeknek megfelelő hivatkozásokkal ellátva - nem kerülhet, vagy nem kerül be a tudományos közéletbe, jóllehet, korrigálni, több esetben átprofilírozni lenne képes esetleg egész kérdéskörökkel kapcsolatos, ám hamis tényeken alapuló - szemléleteket, véleményeket. Gondolunk itt olyan esetekre, mint a szolnoki és nagybányai művésztelepek megítélésének kérdése, amikoris az egy ugyanazon kötetben megjelentetett résztanulmányok egymásnak ellentmondó, tényeken alapuló fejtegetései sem voltak képesek még a kötetet szerkesztő, de a beivódott véleményt másítani nem tudó tanulmányíró összegzését sem módosítani.12 De helytörténeti, néprajzi pályázatok eredményeit is szinte vég nélkül sorolhatnánk. Hiszen a helyismeret, s az egyéni ambíciók miatt sokszor a hivatalos állásfoglalásokat jócskán megmásítható eredményekkel találkozunk, amik azonban mert outsidereknek tekintik e kutatókat - nagyon sokára, esetleg sohasem kerülnek be elfogadott, országos szinten kialakított és ismételt, új adatokat - mert másítanak - figyelmen kívül hagyó, hivatalos felfogásunkba. Hacsak nincs egy jó közösségvezető, aki a saját karrierjét félretéve, de bizonyos hivatalos kapcsolatokkal is rendelkezve - utat nem nyit ezeknek a "renitens" véleményeknek, produkcióknak. Nem kevés ilyen emberrel találkoztunk megyei gyakorlatunkban. Akik - a maguk birtokolta fórumokon - mindig is hangot adtak a csoportjukban felbukkanó, új eredményeket felmutató pártfogoltjaiknak. S így be is töltötték - a szó legnemesebb értelmében vett - kisközösség-vezető feladatkörüket.

324

Jegyzetek 1

Szolnok, 1980-1989. Adatok Szolnok megye történetéből szerk. Botka-Tóth. 1960. évi népszámlálás, 1962. 3 F. Tönnise: Gemeinschaft und Gesellschaft. Lipcse 1887. 4 Hankiss Elemér: Társadalmi csapdák, diagnózisok. Bp. 1983. 5 Dékány István: A mai magyar társadalom. Bp. 1943. 6 Szabó István-Szabó László: A falusi önkormányzatok a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet idején. I-H. Szolnok 1990. 7 SzML KI. ir. Egyesületek mutatója 1867-1951. 8 Szabó István: Legeltetési társulatok a Tiszazugban. In: A Szolnok megyei múzeumok évkönyve 1979-1980. 9 Egri M.: A szolnoki művésztelep. Bp. 1977. 10 Szabó István: Jász-Nagykun-Szolnok vármegye szabadművelődési tanácsának működése 19451948 között In: Szolnok megyei múzeumi évkönyv 1978. Szolnok 1978. 11 Kevi Kör (kiadványai), Alkotótárs csoportosulás füzetei, Kiállítási meghívók, katalógusok a szolnoki képzőművészeti táborokról stb. Ezen kívül még: 1867 és 1951 között az alábbi körök működtek Szolnok megye területén: Abádszalók: 28, Alattyán: 12, Besenyeszüg: 16, Cibakháza: 25, Csépa: 25, Fegyvernek: 26, Jászalsószentgyörgy: 26, Jászapáti: 44, Jászárokszállás: 38, Jászberény: 68, Jászdózsa: 16, Jászfelsőszentgyörgy: 7, Jászfényszaru: 11, Jászjákóhalma: 21, Jászkisér: 23, Jászladány: 30, Jászszentandrás: 21, Jásztelek: 11, Karcag: 70, Kenderes: 25, Kisújszállás: 61, Kunhegyes: 53, Kunszentmárton: 40, Mesterszállás: 13, Mezőtúr: 92, Nagykörű: 17, Nagyrév: 10, Öcsöd: 14, Pusztamonostor: 10, Rákóczifalva: 15, Szajol: 14, Szászberek: 2, Szelevény: 11, Szolnok: 100, Tiszabő: 16, Tiszabura: 8, Tiszaderzs: 11, Tiszafoldvár: 50, Tiszaigar: 7, Tiszaörs: 5, Tiszaörvény: 4, Tiszasas: 11, Tiszasüly: 11, Tiszaszentimre: 11, Tiszaszőlős: 6, Tiszaug: 11, Tiszavárkony: 17, Túrkeve: 39, Újszász: 15, Vezseny: 11, Zagyvarékas: 9. A felsorolást az Adatok... idézett munka vonatkozó fejezete alapján közöltük, amely nem tekinthető száz százalékos felsorolásnak, mivel a szerzők különbözősége miatt nem mindenki közölte egyegy településen a körök számát. Ami azon kívül hiányzik, ott új keletkezésű községről van szó, ahol körök már nem működtek. 12 Magyar művészet 1890-1919. I-D. szerk. Németh László Bp. 1981. 2

325

T. BERECZKI ffiOLYA:

VÁROSI ÉS VÁROSKÖRNYÉKI ÉRTELMISÉG NAPJAINKBAN (SZOLNOK ÉS VONZÁSKÖRZETE) 1989 nyara óta veszek részt Az értelmiség helyzete, szerepe és életmódja JászNagykun-Szolnok megyében című, a megyei múzeumi szervezet keretében folyó kutatásban. A Szabó László által irányított, három évre tervezett kutatás során kitöltött kérdőívek, interjúk, valamint az 1990-es népszámlálás adatai alapján munkatársaimmal együtt - akik közül többen résztvevői e konferenciának - kívánunk képet adni megyénk értelmiségi rétegének legfontosabb jellemzőiről. Az időtartam máris különös fontosságot kapott, hiszen első lépéseinket a vizsgálat megszervezésére még a pártállam keretei között tettük, s interjúinkban hónapról hónapra nyomon követhető a végbement gazdasági és főleg politikai változások hatása. A kutatásnak még az első harmadában vagyunk, a felmérések jelenleg is folynak. Bár a beérkezett anyag feldolgozását megkezdtük, jelen előadásom szükségképpen vázlatos, inkább csak problémafelvető lehet, mint végleges következtetéseket adó. Kérem, ennek ismeretében értékeljék majd. 1. A megyéről 1990 januárjában közzétett adatok szerint Jász-Nagykun-Szolnok megye lakossága 1989. január 1-én 426.000 fő, az ország népességének 4 %-a.1 Népessége 1980 és 1988 között közel 20.000-rel csökkent. A veszteség túlnyomó része elvándorlásból származik, kerekítve 16.600 fő távozott el. Idézve a jelentést: "Az elköltözött személyeknek mintegy fele munkavégzés és tanulás miatt távozott a megyéből. A megyét évente állandó és ideiglenes jelleggel itthagyók több mint 2/5-e Budapesten, ezen kívül zömmel az alföldi, valamint Heves és Pest megyében talált otthonra. Az egyetemeken tanulók jelentős része nem tér vissza a megyébe."2 A megyében a lakosság iskolai végzettségét szemügyre véve láthatjuk, hogy 1984-ben minden végzettségi szint aránya alacsonyabb volt az országos átlagnál. A 20.000 főt meghaladó aktív értelmiség iskolai végzettsége különösen kedvezőtlen, ugyanis felsőfokú végzettsége csak mintegy 40 %-nak volt - állapítja meg a felmérés.3 Itt némileg eltér a kutatásunk szempontjából értelmiségnek tekinthető réteg és a fenti statisztikai értelmezés, mert felmérésünk körébe csak a felsőfokú szakirányú képesítést szerzetteket vontuk be. Ez a különbségtétel gondot okozott a felmérés során is, hiszen ma, 1990-ben megyénkben még igen sokan középfokú végzettséggel töltenek be vezető funkciót valójában felsőfokú képzettséget igénylő területeken

327

is. A másik végletre szintén akadt példa, amikor főiskolai, de még egyetemi végzettséggel előadói, kizárólag adminisztratív munkakörben foglalkoztatnak embereket. Az értelmiségi fogalmának pontos értelmezését nehezíti az a korábbi gyakorlat, ami szerint a munkás - paraszt - értelmiségi hármasban mindazt értelmiséginek nevezték és tekintették, aki az előző két kategória egyikébe sem fért bele. A várossá nyilvánítási láz nem kerülte el megyénket sem, 1980 óta 5 nagyközséget emeltek városi rangra, ezzel a városok száma 12, a községeké 62 lett a megyében. A városi cím bizonyos lehetőségek megnyílásával járt ugyan, de nem fejlődést, sokkal inkább csak a lemaradás mérséklését jelentette. Ezzel viszont tovább nőtt a városi és kisközségi életlehetőségek közötti szakadék. Jemei Bálint megállapítása szerint a községek infrastrukturális ellátottsága igen differenciált. Az elmaradott községek a megyében Tiszafüred környékén és a Tiszazugban viszonylag összefüggő térséget alkotnak. A városok közül is csak öt tekinthető átlagosan fejlettnek, hét viszonylag elmaradott és erősen fünkcióhiányos.4 A községek közül elsősorban a Szolnok közelében lévők pozíciói jobbak a megyei átlagnál, de ez mindössze azt jelenti, hogy az értelmiségi lét feltételei 1980-hoz képest itt romlottak a legkevésbé. 2. Az értelmiség szakmák szerinti megoszlása A KSH Szolnok Megyei Igazgatóságának adatai szerint az 1980. évi népszámlálás időpontjában Szolnok megyében 12.200 befejezett felsőfokú végzettséggel rendelkező aktív kereső volt. 1970 és 1980 között elsősorban az igazgatási, gazdasági és műszaki foglalkozásúak száma nőtt, az egészségügyi és kulturális foglalkozásúak hányada 5,2 %-ponttal esett vissza.5 A diplomával rendelkezők száma 1984-ben elérte a 18.200 főt.6 A felsőfokú végzettségű aktív keresők száma a következőképpen alakult népgazdasági ágak szerint:7 Népgazdasági ág Ipar Építőipar Mezőgazdaság és erdőgazd. Szállítás és hírközlés Kereskedelem Személyi és gazdasági szolg. Egészségügyi, szociális és kulturális szolgáltatás

328

Az aktív kereső diplomások száma (fo) 1970 1980 1050 1872 132 348 960 1697 136 311 246 487 69 188 3614

5519

Az aktív kereső diplomások száma (fő) 1970 1980

Népgazdasági ág Közösségi, közigazg. és egyéb szolgáltatás Összesen Ebből anyagi ágak együtt Nem anyagi ágak együtt

1159 7488 2646 4842

1525 12187 4953 7234

A befejezett felsőfokú végzettséggel rendelkezők legnagyobb hányadát a mikrocenzus adatai szerint 1984-ben az oktatási, tudományos, közművelődési (40,4 %), a mezőgazdasági (17,3 %), az ipari (15,1 %), az egészségügyi (7,4 %) és a közgazdasági (6,0 %) képzettségűek alkották.8 Szolnok város népességéből 1980-ban 5.000 lakos (1970-ben 2.800) rendelkezett diplomával, az aktív keresők 44 %-a az anyagi, 56 % pedig a nem anyagi szférában dolgozott. 1980-ban a diplomások egynegyedének műszaki, egyharmadának oktatási végzettsége volt.9 Az 1988-89-es esztendők változásairól hivatalos statisztikák nem állnak rendelkezésünkre. A községi, városi tanácsokhoz elküldött adatfelmérő lapok mutatják az értelmiség ágazatok szerinti megoszlását. Az adatsorok azonban csak néhány településről állnak rendelkezésünkre. A községekben az oktatásban, közművelődésben, valamint a mezőgazdaságban dolgozik a legtöbb értelmiségi, az ipar jórészt csak a megyeszékhelyen és a nagyobb városokban foglalkoztat nagyobb számú felsőfokú végzettségű szakembert. Az egészségügyben foglalkoztatottak száma továbbra is meglehetősen alacsony Szolnok, Jászberény és Karcag kivételével:10 Népgazdasági ág Ipar Kereskedelem Mezőgazdaság Építőipar Közlekedés, szállítás, hírközlés Egészségügy, szociálpolitika Oktatás, közművelődés Igazg., rendészet Egyéb

KunÖcsöd hegyes 2 21 6 21 60 -

Tiszaörs 7 3 37 3

Nagyiván 4 2 35

Tiszaigar 2 1 16

Jászjákőhalma 6

1

2

3

2

2

1

9

17

6

5

2

4

36 6 2

159 12 2

27 11 6

23 5 4

21 1 3

26 8 -

329

3. A Szolnokon és Szolnok vonzáskörzetében élő értelmiség Kérdőíves felmérésünk első része a megyében élő értelmiség eredetét vizsgálta, a nagyszülők generációjáig visszamenően. A válaszadók - korosztályukra való tekintet nélkül - csak igen kis számban tudták megmondani a maguk és házastársuk nagyszüleinek születési és foglalkozási adatait. Szolnokon igen ritka kivételszámba ment, ha egy ma középkorú (1945-1955 között született) értelmiséginek az apja is helyben lakott és értelmiségi pályán dolgozott. Az elmúlt évtizedekben új, felsőfokú képzettséget szerzett, de nem helyi eredetű értelmiségi réteg jött létre a megyeszékhelyen. Megállapíthatjuk, hogy Szolnok városában a megyeszékhellyé válást (1876) követően meghatározó szerepet vivő, de viszonylag kis számú tisztviselői, tanári, orvosi réteg nem maradt meg, e családok leszármazottai önként vagy kényszerűségből, de leginkább kedvezőbb lehetőségeket keresve elhagyták a települést. A helyben élő értelmiség nagy része az 1945 után ideköltözött családokból került ki. A népességnövekedést adó megyék között elsőként Békést említhetjük meg - az 1960-70-es évekig a Budapest felé irányuló népességáramlás egyik megállója volt Szolnok. E mellett azonban jelentős arányú volt a megyén belüli népességmozgás és megyeszékhelyre költözés, elsősorban a Tisza menti településekről, kisebb arányban a Jászságból. A jelenleg középkorú értelmiségiek, de a fiatal pedagógusok, agrárszakemberek is döntően első generációs értelmiségiek, s életmódjukat, kapcsolataikat ma is meghatározóan befolyásolják családi kötődéseik. A pedagógusi és a mezőgazdasági pályákon, de a műszaki területen dolgozók szülei, nagyszülei is - ha megyebeliek - igen nagy számban parasztok voltak. Szolnokon néhány nagyobb múltú ipari üzem (Járműjavító, Cukorgyár) munkáscsaládjaiból szintén kerültek ki felsőfokú, de eltérő szakirányú végzettségűek. Említést érdemel, hogy az ötven évesnél idősebb pedagógusok nagy része nem a megyében született, munkahelyére odahelyezték, s a véletlen, vagy "magasabb szempontok" határozták meg akár évtizedekre a lakóhelyét. Beilleszkedésük a helyi, falusi társadalomba azonban jórészt sikeres volt. Az 1955 után született felsőfokú végzettségű szakemberek szülei között gyakrabban találunk középfokú végzettségűt, a gyereke pályaválasztásában egyértelműen látható a szülőkénél magasabb végzettségre való törekvés. 1987-ben készült statisztikai felmérés szerint az utóbbi években a megye felsőoktatási intézményeiben némileg csökkent a fizikai foglalkozású és a közvetlen termelésirányító szülők aránya és emelkedett a szellemi foglalkozásúaké:11

330

1980/81 Fizikai és közvetlen termelésirányító szülők gyermekei Szellemi Kistermelő Ebből a fizikaiak és közv. termelésirányítók aránya (%)

1987/88 m

509 230 23

66,8

549 310 20 62,5

Milyen hatásai és következményei vannak az értelmiség helyzetére és életmódjára Szolnokon és környékén a fenti tényeknek? Az itt élő, nagyobb számban főiskolai, kisebb arányban egyetemi végzettségű szakemberek csak megszorításokkal tekinthetők értelmiségnek. Elsősorban a társadalmi mobilitás ilyen óriási foka, valamint a különböző eredet teszi rendkívül heterogénné a szakmák szerint egyébként is megosztott csoportjaikat. Gyökértelenek a városban és gyökértelenek a szakmájukban egyaránt. Nem áll mögöttük a szakmájuk űzéséhez szükséges családi műveltségi háttér, s nem segíti őket a város mint a kultúra és az értelmiségi lét színtere sem. Mivel Szolnoknak magának sincsenek - nem jöttek létre - meghatározó értelmiségi közösségei, amelyek mintát jelenthetnének, hiányzik az értelmiségi lét irányába mozdító közösségi húzóerő. Az értelmiségi pályák megbecsülésének mélypontra zuhanása és az értelmiségi pályák jövedelmi szintjének nagyarányú csökkenése (a vezető műszaki értelmiségiek és a vezető állású orvosok kivételével) csak tovább mélyítette a még értelmiséginek tekinthető életmód és a valóság közti szakadékot. Ebben a helyzetben a más társadalmi rétegből éppen csak kiemelkedő - de a presztízst tekintve nem emelkedést, hanem kínlódást, az életkörülmények ellehetetlenülését szenvedő - "éppen csak értelmiség" törvényszerűen lesz megye- és pályaelhagyóvá. A mennyiségében ugyan növekvő számú értelmiség napi munkavégzésében jelentősen csökkenő arányokat mutat a szellemi tevékenység munkahelyen belül, de munkahelyen kívül méginkább. A napi anyagi gondokkal való birkózás, a családalapítás és a szakmai szinten maradás (már nem is előbbre lépés) gondjai unosuntalan hangoztatott közhelyekké váltak, miközben a helyzet tovább romlott. Üdítő, de inkább csak irigyelt kivételek persze még léteznek. A felgyorsult politikai változásokat többféleképpen élte meg az értelmiségi réteg. Befelé - család, anyagiak felé - fordulás, közömbösség, és a közélet felé történő nyitás egyaránt megfigyelhető volt, utóbbi elsősorban a kisebb, város környéki települések helyben lakó értelmiségiéi körében. A bizonytalanság Szolnokon, a közigazgatásban dolgozó felsőfokú végzettségűek körében az utóbbi hónapokban

331

oly mértékben vált uralkodóvá, hogy sokan a kérdőíveink kérdéseire való válaszadást is megtagadták. Keveset szóltunk az eddigiekben város és városkörnyék kapcsolatáról. Szolnok ipari munkahelyein nagyszámú bejáró munkásság dolgozik. A bejárás mellett szívósan ragaszkodnak a falusi élettel, a második gazdasággal járó előnyökhöz. így a város közvetlen környezetében lévő falvak megtartották népességüket, s a megye elmaradott régióihoz képest kedvezőbb életfeltételeiket. Itt (Tószegen, Zagyvarékason, Rákóczifalván, Szajolban, de még a kisebb, s már távolabbi Tiszavárkonyban is) többé-kevésbé működnek a helyi hagyományos társadalmak, s ezzel az itteni származású vagy hosszú időn keresztül helyben élő értelmiségiek (elsősorban orvosok, pedagógusok) számára mozgásteret, s a közösség által is jóváhagyott cselekvési szabadságot biztosítanak, természetesen a helyi hatalom keretei között és ellenőrzése mellett. (Ez a pártállamban tanácstagság, népfrontbeli tisztség, az elmúlt hónapokban pedig a megalakult pártok színeiben történő politizálás formáiban nyilvánult meg.) A város környéki községek azonban az értelmiségiek legnagyobb, a kijáró csoportja számára kizárólag munkahelyet jelentenek, s a jelentősebb mezőgazdasági nagyüzemek (Zagyvarékasi Béke Mgtsz, Baromfifeldolgozó), de az általános iskolák munkatársai is nagyrészt nem helyben élő értelmiségiek. A település lakói nem ismerik őket. Ha akarnák, sem nagyon tudnák, mert sok pedagógus számára átmeneti a város környéki községbe való kijárás, "ugródeszka" egy szolnoki tanári állás eléréséhez. "Erre a rövid időre" nem törekednek semmiféle kapcsolatteremtésre a helyiekkel, a falu számukra nem élettér, hanem kizárólag a pénzkeresés helyszíne, illetve forrása. Életvitelük szoros szálakkal a városhoz kötődik, ott laknak, gyermekeiket ott iskoláztatják, rokoni és baráti kapcsolataik is ide fűzik őket. A város - esetünkben Szolnok - azonban nem jelent többletet az értelmiségi lét szempontjából, mert nincsenek helyi eredetű értelmiségi rétegei, és nincs helyi kultúrája, amely életviteli mintát jelenthetne az első generációs, gyakran kenyérgondokkal is küszködő fiatal értelmiségieknek. Az említettek miatt a falun élés sem jelent számukra perspektívát. így ezek a csoportok, és sajnos, általában a városon és város környékén élő értelmiségiek napjainkban nem közelednek az értelmiségi léthez, hanem egyre messzebb kerülnek tőle.

332

Jegyzetek 1

Bepillantás Jász-Nagykun-Szolnok megye lakossága életkörülményeibe. Damjanich Múzeum Helytörténeti Adattára (DMHA) 1768-90. szerk. Jemei Bálint. 2 Uo. 3 Uo. 4 Uo. 5 A felsőfokú végzettségűek főbb képzettségi, foglalkozási jellemzői Szolnok megyében. 1980. Szolnok 1983. DMHA 1638-89. Felsőfokú tanintézetet végzettek (%) 1970 1980 Foglalkozási főcsoport 26,4 27,9 Műszaki 14,4 18,2 Igazgatási, gazdasági Egészségügyi és kulturális 54,2 49,0 Számviteli, ügyviteli 5,0 4,9 100,0 100,0 Összesen 6

Uo. Uo. 8 A diplomások számának alakulása és a felsőfokú oktatás Szolnok megyében. Szolnok 1987. DMHA 1637-89. 9 A felsőfokú végzettségűek főbb képzettségi, foglalkozási jellemzői Szolnok megyében. 1980. Szolnok 1983. DMHA 1638-89. 10 Községi és városi tanácsok adatszolgáltatása. DMHA 1783-90., 1784-90., 1785-90. 11 A diplomások számának alakulása és a felsőfokú oktatás Szolnok megyében. Szolnok 1987. DMHA 1637-89. 6. p. 7

333

TARTALOMJEGYZÉK - Pálmány Béla: Szempontok a magyarországi mezővárosok típusaihoz az úrbérrendezéstől a jobbágyfelszabadítás befejezéséig (1767-1870) 5 T. Mérey Klára: Dunántúli kisvárosok típusai a dualizmus idején 49 -Tóth Péter: Egy bortermelő mezőváros: Sajószentpéter a késő középkorban 55 - Bircher Erzsébet: Vállalkozás és hatalom az alsó-magyarországi bányavárosokban 63 - N. Kiss István: A muraközi uradalom mezővárosai (16-18. század) 71 Szántó Imre: A végvárak mellett (presidialis) mezővárosok települési szerkezetének megváltozása Zala megyében 75 - Pap Ferenc: A kolozsvári kereskedőréteg a 17. század első felében (Elemzés a harmincadvámnaplók alapján) 85 Ódor Imre: Nemesi mezővárosok a Dél-Dunántúlon 99 Tóth István György: Iskolába járás a 18. századi Nyugat-Dunántúlon 105 Hudi József: Veszprém mezőváros nemesi községének önkormányzata a 18-19. században 115 Csőgör Csaba: Sopron a társadalmi tér változásának tükrében a XVI-XVIII. században 123 Gajáry István: Óbuda mezőváros lakosságának foglalkozási összetétele a 18. század végén 137 Ö. Kovács József: Kisvárosi zsidók a XIX. században (Kiskunhalas) 145 Bánkiné Molnár Erzsébet: A Jászkun kerület mezővárosainak társadalmi mobilitása, s az azt szabályozó és befolyásoló tanácsi és kerületi statutumok hatékonysága 163 Láczay Magdolna: Helyi hatalom, helyi társadalom Kisvárdán 1848-ban 171 Gyáni Gábor: Elkülönülés és egységesülés. Szegregáció és egyesületek a dualizmus kori Vásárhelyen .v.. 181 Majdán János: A vasúti csomópontok településfejlesztő hatása a Dunántúlon... 191 V. Fodor Zsuzsa: Iparosélet Veszprémben a két világháború között 207 Kövér György: Kisvárosi elit társaságok. Hajdúböszörmény a két világháború között 217 Tar Ferenc: Keszthely térbeli, társadalmi szerkezetének hosszú távú vizsgálata 223 Kresalek Gábor - Varga Éva: Kisvároskép századunk húszas éveinek magyar irodalmában 235 Dóka Klára: A kisvárosok ábrázolásai a későfeudális térképeken 245 Majdán Béla: Egy kisváros története képekben 265 A. Gergely András: Kisvárosok és helyi érdekek 269

335

a s ,

V j J

Magyari Nándor László: Térbeélési stratégiák Székelyudvarhely 150 éves településfejlődésében . Vadász István: Négy nagykunsági város központi funkcióinak, hierarchikus rendjének és vonzásterületének vizsgálata Szabó László: Törzsökösök és bevándorlók egy kisváros példáján (Mátészalka a XX. században) • G. Vass István: Társadalom, nemzetiség, politika egy alföldi óriásfalu (Tótkomlós) várossá fejlődésének akadályai a század elején Szabó István: A kisközösségek szerepe a középtelepülések kultúrájában (Szolnok megyei példák alapján) T. Bereczki Ibolya: Városi és városkörnyéki értelmiség napjainkban (Szolnok és vonzáskörzete) Tartalomjegyzék

B

336

1&8500

279 291 301 311 317 327 335