No title

EL SŐ FEJEZET

Para Anya, ez a hely para. Még csak félúton vagyunk az új otthonunktól, máris ezt kell mondanom. Még ez a kavicsos út is para – hosszú és szűk, mindkét oldalán hatalmas bokrokkal, amelyek megakadályozzák, hogy beláthassunk a szomszéd kertekbe. – Akarod mondani, parádés? – kérdezi mosolyogva anyu, de én nem mosolygok vissza. – Ne már, még szánalomból se nevetsz? – Ezúttal nem – mondom, és megrázom a fejem. Anyu a Craigslisten böngészte a lakásokat. Nem igazán válogathatott, nem minden nap kap az ember főnővéri állást a Ridgemont Kórház újszülöttosztályán. Még arra is alig volt ideje, hogy megkérdezze az egyetlen lányát, mit szólna hozzá, ha ki kéne szakadnia abból a városból, amelyben egész életében élt, hogy az ország északnyugati felére költözzön, ahol többször esik az eső, mint amikor nem. Persze hogy azt mondtam volna, hogy mindenben támogatom. Ez egy remek lehetőség volt számára, és nem akartam én lenni az akadálya, hogy elvállalja ezt a munkát. Csak nem voltam biztos benne, hogy Texasból Washingtonba költözni számomra is olyan remek lehetőség lenne, mint számára. Anya leparkol, és a szélvédőn keresztül mustrálja a házat. Kétszintes, és a verandán egy ősrégi hinta lóg, ami egy csecsemő súlyát sem bírná már el. A netes képeken a ház fala fehérnek tűnt, de élőben inkább szürke, kivéve a bejárati ajtót, ami valamilyen oknál fogva

9

001-280_Paige McKenzie_Sunshine.indd 9

29/01/16 13:21

Pa ige McK enz i e

élénkpiros. Talán azt gondolták, ez a kontraszt bohókássá teszi az összképet. – Nem mondhatod egy házra, hogy para, ha csak kívülről látod – szólal meg anyu reménykedve. – De, mondhatom. – Mégis hogyan? – Úgy, ahogyan azt is megmondtam, hogy az a farmer, amit még a költözés előtt vettél, végül az én szekrényemben fog landolni. Nagyon intuitív tudok lenni. Anya felnevet. Fehér kiskutyánk, Oscar nyüszíteni kezd a hátsó ülésen, szinte könyörög, hogy felfedezhesse új otthonát. Amint anyu kikapcsolja a biztonsági övet és kinyitja az ajtót, Oscar szinte kirobban a kocsiból. Én még egy kicsit maradok, nagyokat sóhajtozva az autó párás levegőjében. Nem csak a házról van szó. Már akkor szürkévé változott minden, amikor átléptük az államhatárt – a köd olyan vastagon szállt alá, hogy anyunak fel kellett kapcsolnia a reflektort, pedig még nappal volt. Nem gondoltam volna, hogy az új életünk Washingtonban ennyire színtelen lesz. Sőt tulajdonképpen sehogy se képzeltem. Inkább nem vettem tudomást arról, hogy el fogunk költözni, még akkor sem, amikor a házunk Austinban már tele volt dobozokkal, még akkor sem, amikor Ashley átjött, hogy segítsen bepakolni a költöztető furgonba. Talán csak akkor fogtam fel igazán, amikor már úton voltunk ide. Az új házunk egy isten háta mögötti utca nyirkos telkén helyezkedett el. Minden ház, amely mellett elhaladtunk idefelé jövet, aránytalanul kicsi volt az udvarához képest. Úgy tűnt, olyan emberek laknak itt, akiknek nem sok közük van egymáshoz. Egy teremtett lelket sem láttam, sehol egy futkározó gyerek vagy egy kerti partira készülődő apuka. Mindent a jegenyefenyők tűlevelei borítottak, a fenyőké, amelyek minden napsugarat eltakartak előlünk. Egy csúnya, rozsdás drótkerítés vette körbe a kertünket.

10


29/01/16 13:21

Sunshine

Abból, amit eddig láttam, szinte biztos vagyok benne, hogy ez az egész francos város para. Mi lehet parább egy helynél a hegy tövében, ahol az ég még a legmelegebb nyári napokon is hamuszürke? Talán úgy tűnik, kicsit túlzásba viszem a para szó használatát, de ez nem azért van, mert nincs szinonimaszótár a telefonomon, egyszerűen csak nincs ennél kifejezőbb szó. Úgy rázom meg magam, ahogy Oscar szokta, ha fürdetjük. Nem szoktam én ilyen negatív lenni; elhatározom, hogy abbahagyom a szenvedést. Nagy levegőt veszek, és kinyitom az ajtót. Belülről a ház amúgy egészen aranyos. Anyu nem is bérelte volna ki, ha nem lenne benne semmi jó. Benyúlok a hátsó ülésre, és kiemelem a hordozót is, amelyben a macskánkat, Lex Luthort hoztuk el. Aztán fogom a telefonom, lefotózom magamat Lexszel, a háttérben a házzal, és elküldöm Ashley-nek. Megígértük, hogy nem távolodunk el egymástól, még ha én itt Washingtonban élek is majd. Második óta a legjobb barátnők vagyunk. Ha a barátságunk túlélte a klikkesedős periódust pár éve, akkor ez a néhány ezer mérföld már meg se kottyan. A Converse csukám talpa ropog a kavicsos úton, ahogy a bejárati ajtóhoz megyek. Anyu és Oscar már bent vannak. Augusztus lehet, de ez nem tántorítja el Ridgemontot attól, hogy hűvös legyen, hűvösebb, mint Austinban karácsonykor, én meg még mindig a szakadt sortomat viselem, amit a boise-i motelben vettem fel reggel. A világos farmerkabát anyu régi gimis pólója felett – ez a kedvenc pólóm mostanában – szinte rikít a ködben. A küszöbön egyensúlyozva kiabálom: Anyu! Semmi válasz. Csak az ajtó nyikorgása, ahogy benyitok, aztán a hátam mögött támadt széllökés belök a küszöbön. – Anyu! – ismétlem. Végül a teljes nevét kiáltom: – Katherine Marie Griffith! – Utálja, ha így hívom, még ha érti is, hogy nem tudunk mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy örökbe fogadott gyerek vagyok. Soha nem csináltunk nagy ügyet belőle; nem volt drámai be-

11


29/01/16 13:21

Pa ige McK enz i e

szélgetés, amikor anyu bevallotta, hogy nem ő az igazi anyám. Nem is emlékszem olyan időkre, amikor ne tudtam volna az igazat. Néha elgondolkodom azon, kik lehetnek a biológiai szüleim, és hogy miért mondtak le rólam, de még anyu sem tudja a részleteket. Gyermekápolóként dolgozott az austini kórházban, ott, ahol az a babamentő inkubátor volt, amiben hagytak; se szülők, se papírmunka, és amint megérintett, tudta, hogy soha többé nem tud majd elengedni. Azt szokta mondani, egyszerűen egymásra maradtunk. Anyu és én mindig kuncogunk, ha egy idegen azt mondja, men�nyire hasonlítunk egymásra, mert egyáltalán nem hasonlítunk. Csak úgy teszünk, mintha – néha túlságosan is úgy teszünk. De velem ellentétben anyunak vörösesbarna haja és világos bőre van, szürkés szeme és szeplői. Nekem hosszú barna hajam van, valahol a hullámos és a göndör között, a szemem meg inkább zöld. Ashley szerint olyan, mint a macskáké. Az emberek szeme színe a fény hatására változik, vagy egyszerűen csak más árnyalatúnak tűnik, attól függően, milyen színű ruhát viselnek, na, az enyém nem. Mindig ugyanolyan világoszöld, és a pupilláim még a sötétben sem tágulnak ki. Soha nem láttam még a sajátomhoz hasonlót; ha találkoznék valakivel, akinek ilyen a szeme, annak tutira köze lenne hozzám. Úgy értem, vér szerint. Amúgy akármennyire örökbe fogadott gyerek vagyok is, közelebb állok anyámhoz, mint bármely tizenhat éves, akit ismerek. Vagy legalábbis úgy érzem, sokkal közelebbi anya-lánya kapcsolat ez, mint amilyeneket az austini bevásárlóközpontban láttam néha. Ha éppen nem veszekedtek, akkor se szóltak igazán egymáshoz. Ashley gyakran tettette, hogy komoly telefonbeszélgetést folytat, ha az anyukája benyitott a szobába megkérdezni, milyen napja volt. Hány tizenhat éves lenne képes eltölteni három napot az anyjával egy kocsiban összezárva? Persze én még csak egy hete töltöttem be a tizenhatot. Valahonnan vécéöblítés hangját hallom. – Mégis mit gondoltál, hol vagyok, Sunshine? – kérdezi anyu, miközben a bejárati ajtóhoz lép. 12


29/01/16 13:21

Sunshine

– A nevem valahogy nem hangzott ilyen ironikusan Texasban* – motyogom, miközben reszketve átlépem a ház küszöbét. Az ajtó bevágódik mögöttem, mire ijedtemben ugrok egyet. – Ez csak a szél, drágám. – Úgy csillan meg a szeme, mintha a nevetését próbálná elfojtani. – Hidegebb van idebent, mint kint. Nem hiszem, hogy valaha is fáztam volna ennyire, még akkor sem, amikor kilenc voltam, és anyuval Coloradóba mentünk síelni, pedig ott a hőmérséklet tényleg fagypont alatt volt. De ez a hideg vala hogy teljesen más. Bekúszik a ruhám alá, és libabőrössé tesz. Olyan, mint amikor lázas vagy és reszketsz, pedig a testhőmérsékleted folyamatosan emelkedik, és többrétegnyi takaróba vagy bugyolálva. Ez az a nyirkos hideg; át kéne menni az egész házon egy hajszárítóval. – Na jó, ez tényleg para. Ezt már hangosan mondom, és anyu felnevet. – Ez az új kedvenc szavad? – kérdezi. – Nem, dehogy – felelem. Én sem emlékszem, hogy gyakran használtam volna ezt a szót korábban, de talán azért, mert sohasem éreztem magam még így. – Hónapokig nem lakott itt senki. Túl régóta áll üresen a ház. Ha behozzuk a cuccainkat, sokkal otthonosabb lesz, majd meglátod. Szuper lesz, megígérem. De a cuccaink – a költöztető kocsi tele a bútorainkkal, a könyveimmel, a mütyürjeinkkel és a ruhákkal – nem lesznek itt holnapig. Gondolom, a költöztetők nem sietnek majd ide úgy Texasból, ahogy mi. Anyu és én megmásszuk a nyikorgó lépcsőket, hogy felfedezhessük az emeletet – két hálószoba, egy fürdőszoba, hibás zárral az ajtaján (majd megkérem a főbérlőt, hogy javíttassa meg, ígéri anyu) –, de egyelőre nehéz elképzelni, hogy fog festeni berendezve a ház, hiszen a cuccaink még több száz mérföldre vannak innen. Belépek a szo* A Sunshine név jelentése: napfény, napsugár

13


29/01/16 13:21

Pa ige McK enz i e

bába, ami majd az enyém lesz, és megborzongok a világos rózsaszín tapéta és szőnyeg látványától. Nem vagyok az a rózsaszín világban élő csajszi. Úgy döntök, hogy az ágyamat a sarokba fogom tenni, jobbra az ajtótól, az íróasztalomat pedig az ablak alá, az ággyal szembe. Odalépek a keskeny ablakhoz, és kinézek rajta, jobban mondva, kinéznék, ha a fenyőágak az udvarról nem takarnák el teljesen a kilátást. Még ha sütne is a nap, akkor sem jutna be túl sok fény a szobámba. Anyu szobája az előkertre néz, de a fák az ő kilátását is ugyanúgy eltakarják. Felállítjuk a kétszemélyes matracot a fapadlón, a nappali közepén, és takarókat terítünk rá, hogy a macska ne tudja szétszedni a karmaival, ha felugrik rá, amit ebben a pillanatban meg is tesz. Aztán bekocsikázunk a városba pizzáért; a jegenyefenyők ágai úgy csapkodják az autó tetejét, mintha nagyobb esőcseppek volnának. A főutca szinte üres, kicsit sem hasonlít az austini belváros nyüzsgésére. – Ez különös – mondja anyu egy kedves kis patikára, majd egy bisztróra mutatva. Bólintok, és magamra erőltetek egy mosolyt. Hazafelé menet, miközben a pizza a hátsó ülésen hűl, útba ejtjük a kórházat; anyu behajt a parkolóba. Nem volt itt azóta, hogy iderepült az állásinterjúra pár hónappal ezelőtt. Ez a kórház feleakkora lehet, mint az austini. Anyu kikapcsolja a biztonsági övet, de nem száll ki, ezért én is ülve maradok. – Látom, itt nincs annyi beteg ember, mint nálunk – mondom a majdnem üres parkolóra mutatva. – Ez egy kisváros – vonja meg a vállát anyu, de bizonytalannak tűnik. Sokkal több felelősséggel jár majd ez a munka, mint az, amit az austini kórházban végzett, és bár nem mondta, de tudom, mennyire ideges. – Ne aggódj! Majd te megmutatod nekik. Anyu rám néz, és elmosolyodik. – Ez az én Sunshine-om – mondja, megszorítja a vállamat, aztán visszakapcsolja a biztonsági övét, és beindítja a motort. Éppen meg-

14


29/01/16 13:21

Sunshine

fordul a kocsival, amikor sziréna hangja töri meg a csendet. A mentőautó befarol a parkolóba, és a sürgősségi kapuhoz hajt. Talán mégis vannak beteg emberek Ridgemontban is.

Pizsamában esszük a pizzát a matracon ülve, olyan az egész, mint valami pizsamaparti. – Ez a pizza jobb, mint amilyet Austinban valaha is ettem – mondja anyu, miközben az utolsó szeletért harcolunk. – Ki gondolta volna? – gúnyolódom, kirántva a szeletet a kezéből, majd hozzáteszem: – A washingtoni Ridgemont az USA pizzafővárosa. – Látod, tudtam én, hogy tetszeni fog itt. – Tetszik a pizza. Ez nem egészen azt jelenti, hogy tetszik a hely is. – Talán szeretni a ridgemonti pizzát csak egy apró ugrásra van attól, hogy a várost is megszeresd – mondja anyu reménykedve. Sóhajtok. Az igazság az, hogy alig három órája vagyunk itt, szóval talán kicsit tényleg korai véleményt formálnom erről a helyről. – Fura szag van itt – mondom, és felhúzom az orrom. – Pizzaszag van – mondja anyu, a tésztaszélekkel teli dobozra mutatva. Megrázom a fejem. Ez valami más, dohos, penészes szag, olyan, mint amikor valaki túl sokáig bekapcsolva hagyja a légkondit. Nem mintha szükség lenne itt légkondicionálóra. – Mindegy, amikor már mindenünk itt lesz, a házban már a mi illatunkat fogod érezni – érvel anyu, de én nem vagyok biztos benne, hogy a nedves penészszag csak úgy elillanna. Olvasunk lefekvés előtt. Anyu a bestsellerlisták egyik kedvelt thrillerét – imádja az ilyen könyveket, még ha állandóan ki is cikizem érte –, én a Büszkeség és balítéletet olvasom, úgy kábé tizenötödször. Szinte lehetetlen honvágyat érezni ezzel az ismerős súlyú könyvvel a kezemben. Imádom a régies szavakat, amiket már nem használunk 15


29/01/16 13:21

Pa ige McK enz i e

többé, mint például a pernahajder, a bizonyára vagy a derék. Néha azon kapom magam, hogy úgy beszélek, mint valamelyik Bennett nővér. Nagyon sznob, tudom. – Szerinted is Jane Austen voltam előző életemben? – kérdezem ásítozva, miután lekapcsoljuk a lámpát. Már éjfél is elmúlhatott. Oscar közénk furakodik, de nem bánom, még ha el is foglalja a matrac felét, legalább meleget áraszt magából. – Természetesen nem – feleli anyu. Nem hisz olyasfélékben, mint a lélekvándorlás. A tudományban és az orvoslásban hisz, olyan dolgokban, amelyeket logikával és kémiai reakciókkal lehet bizonyítani. – Oké, de ha mégis hinnél benne… – Ahogyan nem hiszek. – Oké, de ha mégis… – Ha hinnék benne, azt gondolnám-e, hogy Jane Austen voltál előző életedben? – Pontosan. – Nem. – Miért nem? – kérdezem, és eljátszom, hogy megsértődtem. Szinte hallom anyu vállrándítását az ágy túlsó feléről, mintha a válasz annyira egyértelmű lenne. – Statisztika. Matematikailag erre elenyésző esély van. – Matematikával magyarázod az elképzelt előző életemet? – A számok nem hazudnak, Sunshine State. – Anyu néha így hív, bár még soha nem voltunk Floridában, az igazi Napsugár államban. Teljesen biztos vagyok abban, hogy ennél távolabb nem is kerülhettünk volna Floridától, még úgy sem, hogy valójában el sem hagytuk az Egyesült Államokat. Anyu mindig azt szokta mondani, hogy amíg velem van, az örökös napfény államában él. Azt mondja, ezt attól a pillanattól fogva érzi, hogy először vett a karjába újszülöttként. Ezért adta nekem a Sunshine nevet. – Jó éjszakát, édesem! – mondja bele a sötétségbe. – Jó éjt! 16


29/01/16 13:21

Sunshine

Valami zajra ébredek. Nem tudom biztosan, hány óra lehet, de lépteket hallok az emeletről. Még sosem aludtam ennyire éberen. Általában, miután a Büszkeség és balítéletet olvasom, elalszom, és Mr. Darcyról álmodom, de ezen az éjszakán nagyon különös álmom volt. Egy kislányt láttam a fürdőszoba sarkában sírva, és hiába mondtam neki bármit, nem apadtak el a könnyei. Próbáltam átkarolni, de valahogy nem értem el, még akkor sem, amikor már egészen közel léptem hozzá. – Mi a franc? – suttogom, és Oscarért nyúlok, hogy közelebb húzzam magamhoz. A kutyák hallása nagyon kifinomult, úgyhogy ha ő nem hall semmit, csak a képzeletem játszik velem, nem igaz? De Oscar már nincs az ágyban, és olyan vaksötét van, hogy fogalmam sincs, merre lehet. Nem lehet túl messze, mert még érzem a nedves szőr szagát (azóta nem száradt meg, hogy ideértünk). A lépések hirtelen abbamaradnak. – Anyu – suttogom, és gyengéden megrázom a vállát. – Anyu, hallottad ezt? – Hmmm? – válaszolja álomittasan. Nagyon kimerült a vezetéstől, hagynom kéne aludni, de ekkor újra meghallom a lépéseket. Istenem, nem azért para ez a ház, mert hónapok óta üresen áll, hanem mert őrült gyilkosok tanyáznak az emeleten, akik csak arra várnak, hogy egy idióta család ideköltözzön, és meggyilkolhassák őket álmukban. A szívem majd’ kiugrik a helyéről, nagy levegőt veszek, próbálok megnyugodni, de egyre gyorsabban zakatol. A lépések igazából nem gyilkosok lépteire emlékeztetnek. Olyan lágyak, mintha egy kisgyerek osonna át egyik szobából a másikba a fejünk felett. – Anyu! – ismétlem kicsit erőszakosabban. Lehet, hogy tényleg egy gyerek van odafent. Talán eltévedt vagy megszökött otthonról. – Mi van? – kérdezi álmosan. – Hallod ezt? – Mit? – A lépteket. 17


29/01/16 13:21

Pa ige McK enz i e

– Az egyetlen dolog, amit hallok, az a hangod, ami felébresztett – mondja, de közben mosolyog. – Ez a macska lehet – teszi hozzá, majd közelebb húz, és átkarol. – Aludj csak! Megígérem, hogy reggelre már nem lesz ennyire para ez a hely. – Kihangsúlyozza a para szót, mintha valami poén lenne. – Ez nem vicces – tiltakozom, de anyu légzése újra egyenletessé válik; már visszaaludt. – Ez nem vicces – suttogom bele a szavakat újra a sötétségbe. Az utolsó dolog, amire számítok, hogy valaki válaszol, de szinte rögtön azután, hogy kimondom, tisztán hallom, hogy valaki a fülembe suttog. Ezúttal nem lépteket hallok, hanem inkább gyermeki kuncogást, amely kristálytisztán betölti az egész teret. Összeszorítom a szemem, próbálok valami másra gondolni: Elizabeth Bennettre és Fitzwilliam Darcyra, Jane-re és Mr. Bingley-re, még Lydiára és Mr. Wickhamre is. Próbálom elképzelni őket, ahogy táncolnak a netherfieldi bálon (persze tudom, hogy Mr. Wickham azon a bálon pont nem volt ott), de az egyetlen dolog, amit látok, a kislány az álmomból, amint rongyos fekete ruhájában ugróiskolát játszik felettem. Aztán megint hallom a kacajt. Egy gyermek nevetése sosem hangzott még ennyire félelmetesnek. Mielőtt végiggondolnám, mit csinálok, feltápászkodom az ágyból, és elindulok a lépcső felé. Ha tényleg egy kislány van az emeleten, legalább annyira meg lehet ijedve, mint én, nem? Bár nem tűnt riadtnak, hiszen nevetett. A lábamat a legalsó lépcsőfokra helyezem és felnézek, de nem látok semmit a sötétségen kívül. Oscar jelenik meg mellettem, hozzásimul a lábamhoz. – Jó fiú! – Úgy mondom ezt, levegőért kapkodva, mintha futottam volna. A második lépcsőfokra lépek, megreccsen a fa a lábam alatt. Már semmit sem hallok, se nevetést, se lépteket, se ugrálást. A szívem még mindig hevesen dobog, nagy levegőt veszek, hátha lecsillapodom.

18


29/01/16 13:21

Sunshine

– Talán már vége van – mondom. Oscar egyetértőn liheg. A lélegzésünket leszámítva a ház elcsendesedett. – Bújjunk vissza az ágyba! – jelentem ki végül, visszafordulva a lépcsőn. Oscar összegömbölyödik mellettem a matracon, miközben le-föl mozgatom az ujjaimat a szőrén. Azt vártam, hogy álmatlanul fogom bámulni a mennyezetet, ám a szemhéjam hirtelen elnehezül, a légzésem lelassul, egy ritmusba igazodik anyuéval. De esküszöm, amint kisodródom az éberségből, azon a ponton, ahol az álom és a valóság összeér, valami mást hallok. Egy szót, egy gyermeki hangot, ahogy azt suttogja: éjjel-éjjel.


29/01/16 13:21

M Á S O DI K F E J E Z E T

Rózsaszín irónia – Mégis mennyire rózsaszín? – Ashley legalább annyira szkeptikus a szobám színével kapcsolatban, mint anyu, amikor arról beszéltem neki, hogy ez a ház kísértetjárta. Megrázom a fejem, pedig tudom, hogy Ashley úgysem látja. A költöztetők egy órája mentek el, anyuval azóta igyekszünk mindent kipakolni. Az új szobám téglalap alakú, de mintha ferde lenne egy kissé. Azt hittem, ha megérkeznek a cuccaink, és kitalálom, hogyan rendezem be, az életünket is könnyebben elképzelem majd benne, de nem igazán tudom elképzelni magunkat egy ilyen szobában. – Esküszöm, Ashley – a telefonnal a kezemben körbepásztázom az összes holmit, amit már sikerült kipakolnom és elrendeznem: az antik írógépemet, amit az íróasztalomon, a laptopom mellett tartok, a kitömött baglyomat – dr. Hoo-t –, aki az asztal fölötti polcon gubbaszt, és olyan, mintha csak arra várna, hogy szárnyaival lesodorja az üvegfiguráimat. – Soha nem láttál még ennyire rózsaszín szobát. Soha nem is láthattál még ennyire rózsaszín rózsaszínt. – Ashley nevet, de én teljesen komolyan mondom. A rózsaszín a szobámban mindenhol megjelenik, a tapéta rózsáin, a szőnyeg kusza rojtjaiban, még a villanykapcsoló is rózsaszínre van mázolva. Amikor felkeltem, az első dolgom volt, hogy feljöjjek az emeletre nyomok után kutatni, de semmit sem találtam. Se lábnyomok, se piszok a szőnyegen, se ragacsos ujjlenyomatok az ablakokon, és még véletlenül sem rejtőzött kislány a fürdőszobában. Anyu azt mond20


29/01/16 13:21

Sunshine

ja, bármit hallottam is, csak egy rossz álom lehetett, de tudom, mit hallottam. Egyébként az emeleten még hidegebb van, mint a földszinten. Talán itt még nyirkosabb, még áporodottabb, rozsdaszagúbb a levegő, a szőnyeg szinte nedves, mintha beázott volna a tetőtér. – Nekem is volt rózsaszín szobám – válaszol Ashley. Mintha még mindig nem érezné a helyzet súlyosságát. – Igen, tizenhárom éves korodig... – Nem láttatok képeket a házról, mielőtt beköltöztetek? – Valahogy erről a szobáról elfelejtettek képet feltölteni. – Akkor foglalj le egy másik szobát! – Nincs másik. Anyu szobája van, és ez, meg egy fürdő, ami ös�szeköti a két helyiséget. – És a vendégszoba arra az esetre, ha a legjobb barátnőd meg akarna látogatni? Felnevetek. – Ha meglátogatsz, együtt fogunk úszkálni ebben az óriási PeptoBismol üvegben. Rituálisan kiemelem a buborékfóliából a legdrágább kincsemet: a Nikon F5 fényképezőgépet, amit anyutól kaptam a tizenhatodik születésnapomra. Óvatosan leteszem az ágyra. Ashley szerint jobb lett volna, ha kocsit kérek. Minden amerikai tini kocsit kér a tizenhatodik szülinapjára, mondta. Ő kapott is egyet, egy világoskék, csillogó, négyajtós hybridet, amit elképesztő büszkén vezet a városban, bömbölő zenével és lehúzott ablakokkal. De én a legjobban egy analóg, filmes fényképezőgépre vágytam, és anyu meg is szerezte nekem. Az austini gimimben volt fotós szakkör, és az elsők között iratkoztam fel rá, amikor gólya voltam; kölcsön kellett kérnem egy gépet Mrs. Soderbergtől, a tanárunktól, aki megtanította, hogyan kell előhívni a filmet a sötétkamrában. Mindenki más digitális fényképezőkkel nyomult, de azok a fotók számomra valahogy kevésbé tűntek valódinak, mint az én analóg képeim.

21


29/01/16 13:21

Pa ige McK enz i e

Ashley mindig azzal szekált, hogy inkább a sötétkamrában rostokolok, ahelyett, hogy a monitort bámulnám mások posztjait lesve, olyanokét, akikkel egyébként is minden nap találkozom a suliban. Szerinte ez volt az oka, hogy nincs más barátom rajta kívül. És persze hozzátette, hogy a kitömött madarakból álló gyűjteményem sem javít igazán a helyzeten. A normális lányok frászt kapnak a kitömött állatoktól. Ezek csak kipreparált madarak, erősködtem mindig. Anyu és én egy austini antik vásáron találtuk dr. Hoo-t. Nem tudom megmagyarázni, de amint megláttam, éreztem, hogy meg kell szereznem őt. A tollai hófehérek, néhány fekete folt díszeleg a fején meg a szárnyain, és bármennyire tudtam is, hogy már jó ideje halott lehet, valahogy mégis olyan élettelinek tűnt. Nem igazán van szükségem több barátra. Ashley és én eléggé különbözünk, még másodikban találtunk egymásra, színes lapok, csillámporok és ragasztók bűvöletében, és azóta csak egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Ő és anyu épp elegek nekem barátfronton. Anyu mindig azt mondja, az egyetlen dolog, amire szüksége van, az én vagyok, és ha belegondolok, a munkán és rajtam kívül tényleg nem sok egyébre lett volna ideje. Egyébként is, miért lenne szükségem olyan barátokra, akik előtt meg kell játszanom magam? Nem akarom tettetni, hogy félek a halott állatoktól, vagy hogy jobban tetszik a digitális fényképezőgép az analógnál; nem bánom, hogy ilyen régimódi vagyok. – Ígérd meg, hogy nem leszel olyan antiszoc Ridgemontban, mint amilyen Austinban voltál! – Huszonnégy órája sem élek Ridgemontban, szóval nem sok időm volt antiszockodni. – Legalább azt ígérd meg, hogy valami normális cuccot veszel fel az első napodon a suliba! Összefonom a karomat. – Mondd meg, mégis mit nevezel te normálisnak? 22


29/01/16 13:21

Sunshine

– Nem mondanám normálisnak, ha egy tizenhat éves lány kezeslábas pizsamát hord. – Az egy pizsamaparti volt, és nyolcadikosok voltunk. – Még mindig megvan, ugye? – kérdezi Ashley, és szerintem tudja is a választ. Nevetve hunyom le a szemem. Magam elé képzelem Ashley-t, a csillogó kék szemével, hosszú, szőke, egyenes hajával, ami lágyan a vállára omlik. A légkondi mellett cövekelhetett le a (normális színű) szobájában, nyilván egy szokványos farmersortot és egy egyszerű pólót visel. Mindig kifogásokat keresett, amikor arra kértem, kísérjen el a Goodwillbe vintage-os blúzokra, csizmákra meg táskákra vadászni. Nem öltözöm úgy, mint egy őrült vagy ilyesmi, csak nem olyan ruhákat hordok, mint a korombeliek. Imádom a kötött sapkákat, a sálakat, a vicces mintájú pólókat és az egy számmal nagyobb hosszú ujjú felsőket. – Lehet, hogy a ridgemontiak pont úgy öltöznek, ahogyan én. – Végül is… – mondja Ashley, bár szerintem nehezen tudja ezt elképzelni. – Vagy majd azt hiszik, hogy ez a stílus valahol nagyon menő. Kamuzhatnád, hogy New Yorkból vagy Londonból jöttél. – Ki hinné el, hogy Londonból származom? – Imitálhatnád a brit akcentust. A pasik imádják. Megrázom a fejem. – Ha britnek tettetném magam, akkor brit dolgokat is kéne csinálnom, mondjuk teázni, és naponta sétakocsikázni a várkert gyepén. – Szóval nem csak brit lennél, egyenesen királyi sarj. – Ha már képzelődöm, csináljam jól, nem igaz? – Egy pillanat alatt te leszel a legmenőbb csaj a suliban. Egyetértőn bólogatok a telefonba. – A srácok odalesznek értem, aztán majd megpillantom életem első húdejóságát. – Ashley kuncog. – Na, mi olyan vicces? – kérdezem. – Semmi – mondja, de a kuncogása egyre csak erősödik, szerintem az arca már majdnem olyan rózsaszín, mint a szőnyegem. – Csak 23


29/01/16 13:21

Pa ige McK enz i e

elképzeltem, ahogy becsábítasz a szobádba egy fiút; nem tudom, mi riasztaná el előbb, a halott madarad vagy a rózsaszín falak. – Futna, ahogy csak a lába bírná – mondom, és már én is nevetek. Elképzelni egy pasit a szobámban, több volt, mint abszurd. Ashley jól tudja, hogy még csak nem is csókolóztam soha. A földszintről anyu hangját hallom, ahogy a nevemet kiáltja. – Ash, mennem kell – mondom –, anyunak szüksége van rám. – Mondd, meg Katnek, hogy üdvözlöm! – Megmondom. Hiányzol. – Te is nekem – válaszol Ashley, mielőtt bontja a vonalat. Kilépek az előszobába. A szőnyeg itt bezzeg szép, természetes rozsdabarna színű, nyoma sincs az én rózsaszín borzalmamnak. Várjunk csak! A folyosón is szőnyeg van. Ahogy anyu szobájában és az enyémben is. Előre-hátra lépkedek, majd ugrálok is egy kicsit, próbálom rekonstruálni a zajokat, amiket múlt éjjel hallottam. – Hé, anyu! Hallod ezt? – kiáltom. – Micsodát? Tovább ugrálok, be a szobámba, be anyuéba, aztán vissza a folyosóra. A szőnyeg olyan vastag, hogy még cipőben sem érzek semmit, mintha tömör szivacson szökdelnék. – Hallod? – A kiabálásodat hallom – válaszolja ugyanazzal a hangsúllyal, ahogy tegnap szólt hozzám, amikor felébresztettem. Leszaladok a lépcsőn, kettesével veszem a fokokat. Anyu a konyhapultot támasztja, félig kipakolt dobozokkal, lábasokkal, edényekkel körülvéve. A macska a lába körül ólálkodik, látom a mozgásán, hogy azt vizslatja, vajon melyik dobozban lehet a kajája. A pult valaha fehér lehetett, de már olyan szürkévé öregedett, mint a ház külső fala. Anyu minden lámpát felkapcsolt, mégis sötétnek tűnik az egész tér. Az eső monoton veri az ablaküveget a mosogató fölött, a távolban villámlás moraja hallatszik. – Bevásárlólistát írok, nincs szükséged valamire? – Szőnyeg van mindenütt – felelem kábán. 24


29/01/16 13:21

Sunshine

– Mi? – Az emeleten. Itt hajópadló van, de fent végig szőnyeg. – Lex kitartóan nyávog a lábamnál, lehajolok, hogy megsimogathassam. Van egy fehér folt a mellkasán és a pofiján, de egyébként teljesen fekete. A tény, hogy fekete macskánk van, egészen új értelmet nyert ebben a házban. – Tudom, a hirdetésben is írták. – És arról nem számoltak be egészen véletlenül, hogy az egyik hálószobát kegyetlen módon fogva tartja a rózsaszín? Anya felhúzza az orrát; legalább annyira utálja a rózsaszínt, mint én. – Meg fogom kérdezni a főbérlőt, hogy lefesthetjük-e a tapétát. – Ugyan, miért is akarnánk lefesteni azokat a fantasztikus rózsaszín rózsákat, amik akkorák, mint a fejem – mondom kuncogva. – Légy hálás, hogy nem akkorák, mint a fejed meg a hajad együttvéve. – Ez most nagyon gonosz volt. – Anyu tudja, mennyire irigylem a haját, ami mindig tökéletesen egyenes, az enyémmel ellentétben, ami a folyadék atomi részecskéinek gondolatától is őrült gombolyaggá göndörödik a fejemen. – Ez a klíma nem kíméli a hajamat, az tuti. – Édesem, mi lenne, ha egyszerre csak egy dolog miatt panaszkodnál? Már nem is tudom követni. – Nem is panaszkodom – mondom, és lebiggyesztem az ajkam, mint egy kisgyerek. Anyu felnevet. Tudom, hogy folyton csak panaszkodom; az időjárás, a hangok, a rózsaszín. – Várj – szakítom meg a saját gondolatmenetemet –, el akartam mondani neked a szőnyeget. – A szőnyeget? – Nem hallottad, ahogy lépkedek, ugrálok fent, igaz? Anya elmosolyodik, átsétál a szobán, karját lágyan körém fonja. – Sunshine, tudom, hogy meg vagy róla győződve, hogy hallottál valamit tegnap éjjel. – Tényleg hallottam. 25


29/01/16 13:21

Pa ige McK enz i e

– Oké. Tényleg hallottad. De nem gondolod, hogy logikusabb, hogy csak az ágakat hallottad az ablakhoz csapódni, vagy a szél hangját kintről, vagy... – Különbséget tudok tenni faágak és léptek hangjai között. A szél hangja és emberi hang között. – Oké – mondja anyu türelmesen. – De te magad mondtad, hogy a szőnyeg miatt semmit sem lehet föntről hallani. – Pontosan – mondom lelkesen az ujjammal csettintve, majd úgy pörgök magam körül, mintha győzelmi táncot járnék. – Pontosan mi? Befejezem a táncikolást. – Ezt mondom, mióta megérkeztünk, ez a ház elképesztően fura. – Tudom, hogy a megszállottja lettél ennek. A múlt éjszaka volt az első, hogy nem az austini ágyadban aludtál. Időbe telik, mire megszokod az új helyet. Megrázom a fejem. Nem arról van szó, hogy soha ne aludtam volna más helyen. Ezerszer aludtam Ashley-éknél, anyuval aludtunk már hotelszobákban, ha nyaralni mentünk. Nem honvágyat éreztem tegnap éjszaka. A honvágy szomorúságot vált ki belőled, nem félelmet. – Hallottam valamit, és nem csak lépteket, mondtam neked, hogy nevetést is. Egy kislány volt odafent. Tudom. – Egy kislány? – Hát, lehet, hogy egy kislány szelleme. Anya a fejét rázza. Nem hisz a szellemekben, én sem hittem bennük, mostanáig. – Be fogom bizonyítani. – Hogyan? Fogalmam sincs, hogy fogom bebizonyítani, hogy kísértetek vannak a házban, úgyhogy ugyanolyan grimaszt öltök, mint pár perccel ezelőtt. Végül anyu sóhajt egy nagyot, és még egyszer megkérdezi, szükségem van-e valamire a boltból. 26


29/01/16 13:21

Sunshine

– Még rengeteg pakolnivalóm van. – Az egyetlen vágyam, hogy végre minden a helyére kerüljön. És egyébként is, hogyan bizonyítsam be, hogy valami nem stimmel itt, ha nem vagyok a házban? – Biztonságban fogod magad érezni egyedül egy kísértetházban? – kérdezi gúnyosan anyu a kulcsai után kutatva. – Ha-hahh-hahh – hozzátéve még egy ördögi kacajt, ami Count nevetésére emlékeztet a Szezám utcából. – Nem leszek egyedül – felelem, és igyekszem leplezni a remegésem –, itt van Oscar és Lex, majd ők megvédenek. Anya homlokon csókol, mielőtt kisétál a házból. Oscar és én felmászunk az emeletre, és magunkra csukom az ajtót. Azt gondolnád, hogy ez az egész rózsaszín vattacukor, ami a szobám, valahogy ellensúlyozza a félelmet, amit érzek, de pont fordítva működik. Megint dörög az ég, ezúttal közelebbről hallom a hangját. Az íróasztalomhoz fordulok, hogy háttal legyek az ablaknak. Austinban az unikornisaimat nagyság szerinti sorba rendeztem, a legnagyobbtól indultam balról, egészen a legkisebbig. Most úgy döntöttem, szín szerint fogom csoportosítani őket. Ötéves korom óta gyűjtöm ezeket az üvegfigurákat, mióta az óvó néni felolvasta a csoportnak Az utolsó egyszarvú című mesét. Anyu minden karácsonykor meglepett egy újabb darabbal. Most tizenegy figurám van, nem számolva azokat, amelyeket az évek során sikeresen eltörtem. Mindegyik más színű, a lilától a zöldig, a kéktől az átlátszóig, és igen, rózsaszín is van, ki is emelem az új kedvencemet a többi közül, és a sor elejére helyezem. Hirtelen valami hűvöset érzek a derekamnál, mintha huzat lenne, de az ablak természetesen be van csukva. Nem is csak becsukva – zárva van. Odanyomom a kezem az üveghez, a felülete jéghideg, de a szél nem tör át az ablakkeret résein. Gondolom, egy ilyen helyen, mint Ridgemont, az emberek nagy gondot fordítanak a szigetelésre. – Mit gondolsz, Oscar? – kérdezem a kutyát úgy, mintha valóban választ várnék, és mintha nem lenne színvak. Visszamegyek az íróasz-

27


29/01/16 13:21

Pa ige McK enz i e

talom fölötti polchoz. – Mit gondolsz, a lilának a rózsaszín vagy a piros után kellene következnie? A rózsaszín után, oké, ha te mondod. És aztán megint. A huzat. Most már olyan erősen süvít, hogy a hajamat is az arcomba fújja. – Szerinted ez honnan jön, Oscar? – próbálok úgy beszélni, mint amikor az egyszarvú figurák helyes sorrendjéről kérdeztem, nem akarom megrémíteni őt. – Ez egy öreg ház, igaz? Csak huzat van, vagy ilyesmi. Biztos hallottál már öreg, huzatos házakról. – Öreg, huzatos házak, úgy hangzik, mintha Jane Austen mondta volna. Nem rossz. Elképzelem, hogy Oscar is egyetért velem. Megigazítom a rózsaszín egyszarvút, a kezem megremeg. A szellő újra a hátam mögé lopakodik, és megemeli a hajamat a vállamról. Hátralépek az asztaltól, és leejtem az unikornist. Halk, szomorú hanggal ért földet. – Jaj, ne! – ijedek meg. Az egész ideutat kibírta a költöztető platóján zötykölődve, erre én ejtem le. Oscar hirtelen az ágy alá bújik. – Te is hallod, igaz? – kérdezem, de csak nyöszörgéssel válaszol. Leoldom a pulcsit a derekamról, és felveszem, hogy az anyag felszámolhassa a libabőrt a karomról. Bumm! Megfordulok, az ajtó tárva-nyitva, a falhoz csapódhatott. – A fenébe! – kiáltom, a karomat a mellkasomhoz, a kezemet ökölbe szorítom. A szívem hevesen dobog. Újabb jéghideg szellő suhan át a gerincemen, és még egy, és még egy, egészen addig, amíg úgy érzem, soha többé nem fogok már felmelegedni. Leülök az ágyra, reszketek, a szívem még erősebben püföli a mellkasomat. Mrs. Soderberger egyszer azt mondta, néha lehetséges olyan dolgokat rögzíteni a filmre, amik szabad szemmel láthatatlanok. Szóval lassan, mintha nem félnék attól, ami a szobámban ólálkodik – végül is, nem fotózhatok le valamit, amitől félek –, a gépemért nyúlok. Szerencsére pont akkor fűztem új, fekete-fehér filmet a gépbe, mielőtt elindultunk Austinból. Akkor még izgatott voltam, hogy egy új helyen fotózhatok. A gép keresőjét a szemem elé emelem, és beállítom 28


29/01/16 13:21

Sunshine

az optimális fókuszpontot, a mélységet és az élességet. Metodikusan készítem el a képet, beállítom a hosszú záridőt is, és igyekszem egyenesen tartani a gépet a kezemben, nehogy bemozduljak. Klikk, klikk, klikk. A fényképezőgép hangja valahogy megnyugtat. Még Oscar is kidugja a fejét az ágy alól. Anya csak ugratott, amikor azt kérdezte, nem fogok-e félni egy kísértetházban. De már tudom: ha beköltözöl egybe, többé soha nem leszel egyedül.


29/01/16 13:21

No title

Recommend Documents