Nem kitüntetésekre vágyakoztam

Nem kitüntetésekre vágyakoztam 2013. október 8-án, hetvenhat éves korában elhunyt Ackermann Kálmán atya, aki számos szolgálati hely után harmincöt éven át volt Pilisszentkereszt plébánosa. Papi élete részének tekintette és ekként folytatta hosszú idõn keresztül a nehéz helyzetben lévõk, köztük a szenvedélybetegséggel küzdõ emberek segítését. Az alábbi életútinterjú közlésével idézzük fel a sokak által a befogadó szeretet példájaként megismert lelkipásztor alakját.

Milyen családban nevelkedtél, melyek voltak azok az alapvetõ élmények, amelyek motiváltak a papi hivatás választására?

– Úgy gondolom, szép gyerekkorom volt, de nem volt teljesen rendezett. Édesapám egész pici koromban elhagyott minket, késõbb aztán, már jó tizenéves koromban édesanyám újra férjhez ment, így nevelõapám lett. Anyai nagyanyám volt az, aki velünk lakott mindvégig, és tulajdonképpen irányította a családi életet. Õ végezte az otthoni feladatokat. Ez bizony a háború ideje volt. Amikor az elsõ osztályt végeztem, lebombázták a házunkat, mindent újra ki kellett alakítani.

Hol laktatok? – Szegeden, az Alsóvárosban. A város legelsõ szõnyegbombázásakor rombolták le a házunkat, s így kerültem a belvárosi részre. Kicsiny gyermekkoromtól kezdve pap vagy orvos akartam lenni, és ez egyre inkább a papság felé hajlott.

Emlékszel-e arra, hogyan élt benned ez a von-

zás? A pap és az orvos is emberekkel foglalkozik, mindkettõ segítõ is tulajdonképpen. – Ez nagyon érdekes dolog, mert az elsõ nagy „segítés” tulajdonképpen nem annyira az em-

EMBERTÁRS 2013 / 4.

369

berek felé irányított. A bombázás elõtt volt egy hatalmas üres terület mellettünk, ahol a csordás, tehát a tehénpásztor háza volt. Szinte reggeltõl estig nála voltam, összebarátkoztunk. Élveztem, ahogy a kutyák terelték az állatokat, és magam is segítettem ebben-abban. Kicsiny gyermekkoromtól kezdve ministráltam is. A bombázások után, már nagyobbacska koromtól szinte az egész életem a szegedi szemináriumhoz kapcsolódott. A nyári szünetben portás voltam tizennégy-tizenöt éves koromtól, a szeged-alsóvárosi templomban pedig fõministráns voltam, nagyon sok gyerek között. Nehéz idõ volt, nem kell mondani, ez a negyvenes évek vége, ötvenes évek eleje. Az ötvenes években a szegedi püspöki helynöknek is ministráltam a püspöki palotában. Eléggé benne voltam az egyház életében. Abban az idõben nagyon elkötelezett, jó plébánosom volt. Történelmi szempontból sokféleképpen ítélik meg az akkori papokat, de én csak úgy tudok rá emlékezni, mint igazán elkötelezett emberre. Lehetõséget teremtett sok-sok beszélgetésre, sétálásra, amikor is a jövõt tervezgethettük.

Mi volt vonzó egy fiatalember számára a papi pályában?

– Akkor nyilván egészen mást láttunk vonzónak, mint ma. Érdekes, számomra soha nem a tekintély volt a vonzó, vagy a pap, aki ott áll az oltárnál, hanem a mindennapi életben tevékeny-

Közös utak, személyes érlelõdés

Beszélgetés Ackermann Kálmánnal


kedõ ember. Kevés pap volt, és nagyon nagy föladatok voltak az egyházban. A plébánosom az elsõ perctõl kezdve, amikor már használható voltam arra, hogy irodában üljek vagy ügyeket intézzek, már bevont, így teljesen a gyakorlati életben kellett végeznem a munkámat. Itt szembesültem azzal, hogy papnak lenni nem csak azt jelenti, hogy az ember elvonul a szobájába imádkozni. Nem csak azt jelenti, hogy az oltárnál misézik, és mindenki figyel, fölnéz rá. Fontos volt az is, hogy nagy példaképeket ismerhettem. Az elsõ években a szegedi szeminárium vezetõi jezsuita atyák voltak. Még élt páter Hunya Dániel, aki a papi lelkiségnek igazán nagy mestere volt. Látni õt betegségében, késõbb az utódját, Magyar Károly atyát is súlyos betegségében, ugyanakkor mély elkötelezettségükben, mindezek nagyon nagy hatással voltak rám. Nem szépíteni akarom a hivatásomat vagy a gondolkodásomat, de inkább ezek fogtak meg, mint a külsõségek. Hozzá kell tennem, hogy az elsõ perctõl kezdve ferences szerzetesként gondoltam el a papságomat.

Alsóvároson ferencesek voltak? – Igen. A ferences rendben viszont tanítani kellett volna, ehhez viszont nem éreztem igazán vonzást. Ezért maradt a világi papság.

A

lelkiség azért mind a mai napig fontos számodra, ugye? – A ferences lelkiséget próbáltam megõrizni, nem biztos, hogy teljes sikerrel. Nem volt könynyû feladatom, mert látszatra ellentmondások között kellett készülnöm a hivatásomra. Mindennap ministráltam, a templomban a plébánosom mellett mindenféle szolgálatot láttam el. Édesanyám akkor kiemelt kádernek számított, pártvonalon is föladatai voltak. Nem volt magas beosztásban, de a fõnökei, munkatársai mindenképpen szerettek volna lebeszélni a papságra készülésrõl, a papságról.

Ez közvetlenül a hivatásod választása elõtt volt? EMBERTÁRS 2013 / 4.

370

– Ez az érettségire való készülés idején volt. Egy évet ki is hagytam, nem mentem azonnal kispapnak érettségi után. Szerették volna, hogy végezzek tanári vagy könyvtárosi szakot. Nekem következetesen a papi pálya maradt a célom. Ezt végül is tudomásul vették a szüleim, és 1956-ban elkezdhettem a tanulmányaimat.

’56-ban kezdted a szemináriumot? – Igen. Pár hét után már ki is nyírtak. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem vagyok ’56-os mártír, hiszen még a forradalom elõtt kinyírtak a szemináriumból.

Mit jelentett ez a „kinyírás”? – Eltanácsoltak, pedig akkor már ott voltam a szegedi papi életben, valamint nap mint nap a szemináriumban is megfordultam. Egyesek évekig mindent megtettek, hogy akadályt gördítsenek a hivatásom elé.

El is kellett hagynod a szemináriumot? – Igen, de én ragaszkodtam a papsághoz. Az ’56-os forradalmi események egy légoltalmi képzésen értek Alsógödön. Egy kis ideig Mendén is sekrestyéskedtem. A következõ évben a Székesfehérvári egyházmegye kispapjaként folytattam az életemet.

E

z azt jelenti, elölrõl kellett kezdened a tanulmányaidat? – Teljesen elölrõl, hiszen Szegeden csak pár hétig voltam a szeminárium lakója. Senkit nem szeretnék elmarasztalni mindezekért. Ma már pontosan tudni lehet, mi is történt a háttérben. Az elöljárók és én is vétlenek voltunk. Mindezekért a kellemetlenségekért már régen megbocsátottam.

– A gyõri szemináriumba küldött Shvoy Lajos püspök úr. Gyõrben is utolért a névtelen támadás, de ott már az elöljárók, illetve a fehérvári püspök úr már egyszerûen nem törõdtek vele. A püspök ismerte minden mozzanatát, hiszen onnan is forgatókönyv szerint történt volna a kihozatalom. A cél az volt, hogy ne legyek pap. Gyõrben hat évet tanultam, nagyon jól éreztem magam a szemináriumban. Más volt még az a világ... Sokan voltunk kispapok, több mint százan. A tanulmányaimban is próbáltam megtalálni magam. Megint csak nehéz idõk voltak, hiszen ez az ’58 és ’64 közötti idõszak. Ennek ellenére soha nem éreztem azt, hogy föl kellene adni. Ma is azt mondom, és negyven évvel ezelõtt is azt mondtam, nem bánom, hogy küzdenem kellett egy kicsit.

A „forgatókönyvszerûen ismétlõdõ támadások” pappá szentelésed után is ismétlõdtek?

– Akkor már nem. Fontos megjegyezni, hogy ezek nem állami támadások voltak. Mivel a székesfehérvári püspök nem foglalkozott a különbözõ névtelen feljelentésekkel, elcsitult ez a támadássorozat. Papságom idején soha nem éreztem, hogy újrakezdõdne.

Hol volt az elsõ állomáshelyed? – 1964-ben Adonyba kerültem. Nagyon jó plébános mellé, ahol a kántor is pap volt, egy idõs, nagyon neves ember, aki természetgyógyász is volt. Sokszor jöttek hozzá különféle kérésekkel betegek, köztük jelentõs személyiségek is. A plébánosom is migrénes fájdalmakkal küzdött. Körülöttem pedig lassan kialakult egy komoly ifjúsági bázis. Ezért kaptam is néha bizonyos feddéseket, de nem kellett mártírrá válnom. Szép volt a káplánságom. Következõ állomáshelyemen, Dunaújvárosban négy és fél évig voltam káplán. Papi életem egyik legszebb ideje talán ide köt. Egyrészt még


371

fiatal voltam, másrészt olyan plébánosom volt, aki teret adott mindenféle munkához. Érdekelt volt békepapi vonalon, mint akkor sokan...

Elvégre egy szocialista nagyvárosról volt szó... – Ahol csak tudta, védte a papjait. Nagyon jól éreztem ott magam. Akkor még csak az Ófaluban volt templom. Akik ott és akkor templomba jártak, azok tényleg komolyan vették a kereszténységüket. Munkám során itt kezdett elõször kialakulni a kapcsolatom egy kórházzal. Elég nehéz volt, hiszen akkor még engedély kellett, hogy az ember bemenjen egy-egy beteghez. Voltak kellemetlenségeim is, elõfordult, hogy nem engedtek be. Gyakran az orvosok kértek bocsánatot a kellemetlen helyzetekért. Késõbb bármilyen idõpontban, ha jelzést kaptam, mehettem, nemegyszer maguk a nõvérek hívtak beteghez. Idõvel kialakult, hogy már nem is ragaszkodtak az engedélyekhez.

Kik jártak Dunaújvárosban templomba? – Egyrészt elég sokan jártak az eredeti Dunapentelérõl. Másrészt sokan voltak, akik fiatalon odakerültek dolgozni, vagy vidékrõl költöztek a városba, és velük jöttek a szüleik is. Értelmiségiek is voltak szép számmal, orvos, mûszaki értelmiségiek és vezetõ emberek is a Vasmûbõl. Nem lehet azt mondani, hogy ott félelem uralkodott volna. Akik templomba jártak, azok nagyon komolyan vették a hitüket. A diákmisék vasárnap délután négykor voltak. A gyerekekkel együtt a szülõk is jöttek, mise után pedig lementek sétálni a Duna-partra.

A kórházra szeretnék visszatérni: ezzel mintha

valamiféle irányultság kezdene megjelenni a pályádon. A pap mint segítõ, a pap mint kórházi lelkész. Milyen papi élményeid, tapasztalataid voltak a kórházban? – Semmiképpen nem szeretném azt mondani, hogy úgy csináltam a kórházi lelkipásztorko-


Hogy teltek a fehérvári évek? Mik hatottak rád?


dást, ahogy azt most elvárják. Semmiképpen nem szeretném úgy beállítani magam, mintha teljesen elkötelezõdtem volna ennek. Minden esetben nagyon szívesen mentem, ha hívtak, és a kórteremben esetleg mást is megszólítottam. Volt egy nagyon nagy élményem. Egy meggyõzõdésesnek tûnõ baloldali, aki diszkréten hátat fordított a látogatásaim alkalmával, néhány nap múlva hívatott. Ez a hölgy rákban halt meg. Én is temethettem el. Úgy éreztem, hogy abban az idõben – és ez már a hetvenes évek – nem igazán volt korlátja annak a munkának, amit szerettem volna végezni. Biztos, hogy nagy lehetõségeket hagytam ki.

Milyen lehetõségeket? – Ezt nem csak ildomosságból mondom, biztosan maradtak ki lehetõségek... Talán kevés volt az idõm, jobban kellett volna családokat látogatni, vagy az emberekkel kapcsolatot teremteni, kis közösségeket kialakítani.

Bázisközösségeket? – Ez akkor még nem volt annyira divat – bocsánat a kifejezésért –, de az idõm is nagyonnagyon kevés volt. Hitoktatás akkor csak a plébánián volt. Emlékszem egy jellemzõ esetre: beiratkozáskor rögtön jelenteni kellett a létszámot a megyének, hogy milyen változás van. Valamelyik évben az egyik orvosnak a második fia is beíratott hittanos lett. Így már két gyerek lett beírva, tehát százszázalékos növekedésrõl szólt a jelentés. A mai napig is tartom a kapcsolatot orvosokkal, akik akkor a kórházban dolgoztak. Nagyon sok közös kérdésünk van, amit még ma is meg-megvitatunk.

S

zomorúan lehet tapasztalni, hogy még senki nem dolgozta fel a szenvedélybetegek magyarországi segítésének történetét. A hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években számtalan olyan nagy egyéniség volt, aki szenvedélybetegekkel, alkoho-


372

listákkal foglalkozott. Hirtelenjében, úgymond a semmibõl elõtûnt a hajléktalanok problémája is. Többen az õ segítésükben is nagyon fontos alapozó munkát végeztek. Mi már segítõként ismertük meg egymást az alkoholprobléma és a hajléktalanság terén. Dunaújvárosi papi élményeid, tapasztalataid hogyan vezettek el a szociális érzékenység felé? Hogyan váltál segítõvé? – Dunaújvárosi éveimmel kapcsolatban még nem beszélhetek arról, hogy alkoholfüggõkkel foglalkoztam volna. Ott is elõfordult már, hogy problémás családokkal vagy emberekkel kellett beszélgetnem, vagy orvos és beteg között kellett közvetítenem, de ez még nem volt tudatosan vállalt tevékenység. Arról nem is beszélve, hogy azért a hetvenes évek elején hivatalosan errõl nem is lehetett hangosan beszélni. Talán Pilisszentkeresztre kerülésemtõl beszélhetünk tudatosságról.

D

unaújváros után Pilisszentkereszt volt a következõ állomásod? – Nem, Dunaújvárosról Bicskére kerültem. Ott már jobban kezdett foglalkoztatni a segítés kérdése az állami gondozott gyerekek kapcsán. Azt tapasztaltam, hogy egy-egy szülõi látogatáskor, havonta egyszer kiöntõdik a szeretet, de utána egy hónapig megint semmi kapcsolat... Ebbe a kérdésbe nem folytam bele, csak egyre inkább láttam, érzékeltem, és egyre jobban zavart. Amikor Pilisszentkeresztre kerültem, már kapcsolatban álltam az Országos Pszichiátriai Intézet egyik orvosával. Magam is többször vittem oda beteget, elsõsorban alkoholproblémás embereket.

Hogyan alakult ki ez a kapcsolat? – Úgy, hogy magam is pszichiáteri segítségre szorultam. Nem szenvedélybetegség miatt, hanem nekem is voltak zavaraim. Nyugtalanság, feszültségek voltak bennem. Nem szenvedélybetegség és nem is a hivatásom okozta, viszont

Ez jelentõs személyes tapasztalat volt. – Magam is megtaláltam az emberemet. Újra mondom, nem szépíteni szeretném. Azok közé tartozom, akik nem azért kezdtek alkoholbetegekkel foglalkozni, mert maguk is megjárták ennek a betegségnek a bugyrait. Egyáltalán nem. De nekem is megvoltak a magam harcai, belsõ feszültségei. A hivatásomért következetesen meg kellett küzdenem.

Volt-e szemed és szíved az alkoholproblémás emberekre?

– Volt segítségem. Hozzám került egy fiatalember, aki élete végéig velem volt, és neki is voltak alkoholproblémái. Testközelbõl éreztem meg, mit jelent az, hogy valakinek meg kell harcolnia, meg kell küzdenie az alkohollal, a függõséggel. Ez a kapcsolat inkább a siker, mint a tragédia felé mutatott. Több olyan orvossal találkoztam a Hárshegyen, akik már nemcsak beszéltek, hanem tettek is az alkoholizmus mint társadalmi probléma megoldásáért. Egyikõjük azt kérte tõlem, nevezzek meg egy pár olyan papot, akihez bizalommal delegálhatják mindazokat a betegeket, akiknek a gyógyulásához vallási kérdések tisztázása, lelkivezetésük is fontos lenne.

Mikor kaptad ezt a kérést?

S

zomorú tapasztalat, hogy még mindig nincs ilyen képzés. – Errõl meglehetõsen sokat beszéltünk, most is elég sokan beszélnek. Azt gondolom, amíg ez a kérdés nem jut el legalább egy kollokviumi szintig, vagy legalább egy féléves képzésig, nem lehet mit tenni. A mi idõnkben volt az úgynevezett medicina pastoralis, csak hát az másról szólt. Néhány kezdeményezésrõl tudok, de a szenvedélybetegség témájának már a papképzés részeként kellene szerepelnie.

S

zerinted milyen témáknak kellene megjelenniük ebben a tantárgyban? – Ezen régóta gondolkodom, és minél többet gondolkodom, minél inkább elõrehaladunk az idõben, egyre inkább szélesedik ennek a képzeletbeli tantárgynak a tematikája. Mindenképpen kellene beszélnünk arról, hogy alapvetõ egzisztenciális problémák befolyásolják híveink életét. Mindezek hatnak az egyházközség életére, a családok életére és az egyének viselkedésére. Ezekre a problémákra föl kellene készíteni a papságot. A szenvedélybetegségeket pedig ne általános megállapításokkal intézzük el, hogy „ez iszik”, „ez meg drogozik”, az alkoholistán pedig úgysem lehet segíteni...

N

agyon gyakran megítéljük, elítéljük az alkoholistát?

– Ez a hetvenes évek végén történt. Némi gyötrelmet okozott nekem ez a kérés...

Hány papot tudtál felsorolni? – Négy-öt ember elérhetõségét és fogadókészségét tudtam megadni. Nem nagyon tudhattunk egymásról. A szemináriumi oktatás


során nem kaptunk semmi olyan információt vagy tudást, ami erre képesített volna bennünket...

373

– Úgy gondolom, igen. Természetesen az, aki – vagy valamelyik családtagja – érintett, inkább védi önmagát. De ha már másról van szó, akkor általánosít, bírál, közhelyeket ismétel. Ezek közül az egyik leggyakoribb: aki iszik, az nem megbízható. A közhelyes gondolkodással is tenni kellene valamit. Ezen a bizonyos képzésen az alkoholizmussal vagy a kábítószer-függõséggel


támogatásra szorultam. A mai napig is érzem és tudom, hogy kerestem és megtaláltam az emberemet (vö. Jn 5,1–18).

mint betegséggel is foglalkoznunk kellene. Én nem képeztem magam fõiskolai vagy egyetemi szinten ezen a téren, de hát sokat tanulmányoztam a témát, meg benne voltam a gyakorlati segítésben. Kiskovácsiban létrehoztak egy alkoholosztályt, Takács fõorvos úr idejében, ott igen gyakran megfordultam.


M

égiscsak képezted magad a segítõi kapcsolataidban. Olyan nagyszerû emberekkel kerülhettél közvetlen munkakapcsolatba, akik ezt a problémát már vállalták, akár mint orvosok, akár mint pszichológusok, késõbb pedig mint addiktológusok. – Õszintén mondom, nekem sok gondot okozott, hogy egyesek hívõkre és nem hívõkre osztották a gyógyító embereket és a segítséget kérõket is. Honnan tudhatná egy nem hívõ, hogy milyen problémái vannak egy hívõ szenvedélybetegnek? Ez is egyfajta elõítéletes hozzáállás volt, ami zavart engem. Van még egy fontos tény. Akik a hetvenes, nyolcvanas években pszichiáterként, orvosként szenvedélybetegséggel foglalkoztak, ezen a téren szintén nem kaptak oktatást, ahogy a papság sem.

Õk is a saját szakállukra kezdtek hozzá? – Természetesen. Így kerültem össze olyanokkal, akik ugyan nem voltak keresztények, nem voltak hívõk, de elkötelezett emberek voltak. És így kerültem össze aztán olyan orvosokkal, akikrõl nyilvánvalóan tudtam, hogy ateista ideológiai nevelésben részesültek, de a kapcsolatunkban nem a neveltetésük, hanem orvosi mivoltuk, a tudásuk, a betegért való elkötelezettségük volt a domináns.

E

zekben a nagyon fontos kapcsolatokban mit tudtál adni, és mit kaptál tõlük? – A bizalom volt a legfontosabb elem. Ha volt egy problémás ügyem, akkor tudtam, kihez fordulhatok bizalommal, vagy kihez irá-


374

nyíthatom a szenvedélybetegeket. Mostanában is gyakran kapok olyan telefonhívást, amikor azt kérdezik, hol van egyházi vagy katolikus szemléletben gyógyító hely. Húsz évvel ezelõtt is ugyanezt kérdezték, csak akkor nyilván nem tudtam fél percben választ adni, de azt mertem mondani, hogy én megkeresném ezt meg ezt az embert. Biztos voltam benne, hogy lelkiismeretesen gyógyít, mindent megtesz a betegekért. Viszont ez fordítva is mûködött. Ha mondjuk valláserkölcsi vagy hitbeli szempontból kellett segítség valakinek, bizalommal fordulhattak hozzám. Ebbõl az együttmunkálkodásból alakult ki a Józan Élet Szövetség, így kezdõdött a szociális munka során tapasztalható összefogás is.

Hiszen te mindig ott voltál. – Így kezdõdött a hajléktalanság problémájának vállalása is, amely ugyanakkor késõbb nagy csalódást okozott nekem. Amikor az egész elindult, csak egy pár embernek az igazán bensõbõl indított kezdeményezése volt. A hajléktalanság problémája sajnos mind a mai napig megoldatlan.

V

an egy idõnként hallható, eléggé elítélõ kifejezés, miszerint hajléktalanipar alakult ki. – Én még ezt így nem fogalmaztam meg magamnak. Nem hiszem, hogy okos és bölcs volna tõlem, ha csak kritikai észrevételeket mondanék ezen a téren. Biztos, hogy sok lépés történt, de a felgyorsult világban föl kell tenni a kérdést: mi változott? Igen, elõbbre ment a világ az intézményrendszer kialakításában, most már nem egy pár ember elkötelezettségérõl van szó, hanem szociális munkások százai dolgoznak. Meglehetõsen meghatott az a hajléktalanok részérõl megnyilvánuló nagy tisztelet, amikor jelen voltam papi civilben a Keleti vagy a Déli pályaudvar kiürítésénél. A Déli pályaudvarnál Nagy Bandó András és Kozma Imre atya jelenléte nagyon fontos volt, és úgy éreztem, nekem is ott kell lennem.

– Némi biztonságot jelentett ezeknek az embereknek, hogy neves személyiségek, papok is kiállnak az ügyükért. Megint a kapcsolatok jelentõségét kell hangsúlyoznom. A Budaörs melletti volt honvédségi területet, a barakkokat átadták hajléktalanoknak. Ez volt az elsõ nagy intézményesült válasz a hajléktalanság problémájára. Ott is sok minden múlt a kapcsolatokon, a szervezésen.

Erre sokan már nem is emlékeznek. – Erre szinte már senki sem emlékszik, pedig nagyon fontos kezdeményezés volt. Azóta már megszûnt, a barakkokat is lebontották. Egy élettársi kapcsolatban lévõ pár a gyermeke születését várta, egy lányanya szintén. A törvények alapján a születendõ gyermekek nem maradhattak a barakkokban. Ez a német egyesítés idõszaka volt. Kozma Imre atyánál volt két alkalmas faház, amelynek a megszerzése enyhítette volna ezt a problémát. Nem sok pénz kellett mindehhez, bár abban az idõben azért elég nehéznek tûnt százezer forint elõkerítése a semmibõl. A jezsuiták templomában Szent Ritánál imádkoztam, a lehetetlennek tûnõ helyzetekben sokan fordulnak hozzá. Utána kihallgatást kértem a jezsuiták akkori provinciálisától, Morlin Imre atyától. Abban a pillanatban megvolt a pénz a két faházra. Sajnos, amikor megszûntek a barakkok, a faházak is eltûntek... Ezt a történetet csak azért meséltem el, hogy felmutassam: bizalom, hit, imádság is kellett az akkori szociális munkához. Mindig találtam olyan papokat, akik ezt fontosnak tartották.

N

em sokkal késõbb beválasztottak a Szociális Tanácsba. Itt már a pályázatok elbírálásában is részt vettél. – Nem volt könnyû dolog, mert tulajdonképpen ekkor kezdõdött annak lehetõsége, hogy pályázatok elnyerésével némi segítséget kapja-


375

nak egyházi vagy egyéb közösségek, különbözõ egyesületek, alapítványok, szövetségek. Bizony az elsõ idõben eléggé veszélyesnek tûnt ez a feladat. Voltak, akik azt gondolták, csak õk jogosultak támogatásra, voltak ügyeskedõk is. Az akkori minisztérium által összehozott kuratórium tisztességesen dolgozott.

Már a rendszerváltás után vagyunk? – Természetesen. A Szociális Tanács kifejezetten Antall József kérésére jött létre. Surján László volt akkor a miniszter. Összehívták az akkor mûködõ egyesületeket, alapítványokat, szövetségeket, nagyokat, kicsiket egyaránt, és demokratikus feltételek között ezekbõl alakult meg a Szociális Tanács. Különbözõ szekciók mûködtek, én a szociális szekcióba kerültem, sõt évekig a vezetõje voltam. Mindig gyötört, hogy egy nappal késõbb vagyunk, mint kellene.

Kullogunk a probléma után? – Voltak ötletek, csak éppen azokat már tegnap kellett volna megvalósítani! Ebben az idõszakban papi problémák felé is vitt az érdeklõdésem, a papi alkoholfüggés felé.

E

z a hivatáson belül újabb hivatásnak tûnik. Errõl a problémáról sokáig nem is beszéltünk, tabutéma volt. Lehet, hogy még most is az? – Sajnos most is tabutéma. Beszélnek már errõl a kérdésrõl, de amikor konkrét formában jelentkezik, inkább hallgatás és tehetetlenség övezi. Nem is tudnám igazán megmondani, hogyan kezdõdött. Talán megint csak a kapcsolatok és a bizalom voltak fontosak. Az egyik püspök kért tõlem segítséget a papja miatt, majd egy másik püspök is...

Milyen formában jelentkeztek a problémák?

Lehet-e problématípusokról beszélni a papi pálya és az alkoholizmus viszonya kapcsán?


Mit tudtál tenni egy ilyen helyzetben?


– Egyrészt tudomásul kell vennünk, hogy a pap is ember. Másrészt a szociális körülményekbõl is fakadhat számos megoldatlannak tûnõ gond. Túlságosan magára hagyott, magányos a papság. Igen gyakori, hogy egy plébánián nincs közösség és nincs közös asztal. Az asztalközösséget nagyon fontosnak tartom, nemcsak a házasok, de a papok esetében is. A szemináriumban az én idõmben még egy pohár alkoholt is tilos volt inni.

Ellenõrizték? – Igen, hogyne. Leszámítva azokat az igazán nagy ünnepeket, amikor az ebédhez adtak egy pohár bort a kispapoknak, nem szabadott alkoholt fogyasztani. Késõbb ez a szigor a szemináriumban is teljesen átalakult. Amikor aztán az ember kikerül a papi életbe, ki ellenõrzi? Vagy ha a káplán esetleg ilyen kérdésekkel találja szemben magát, mondjuk a fõnöke vagy a társa problémájaként, mihez kezdjen vele? Hol van a diszkréció határa? Hallgatni kell, vagy segíteni? Megint visszatérek oda, hogy nem kaptunk errõl semmilyen útmutatást, oktatást. Egyre több kispap és pap fordult hozzám bizalommal alkoholproblémával, a sajátjával vagy azzal, amelylyel kénytelen volt szembesülni. Így felmerült az a kérdés, hogy hivatalosan, intézményesen is kellene foglalkozni ezzel a témával. A Magyar Karitász a kilencvenes években vállalta a szenvedélybetegségek intézményes segítését a RÉVambulanciákon keresztül. Új szemlélet is megjelent, a segítésben is egyre fontosabbá vált a hivatás mellett a végzettség. Ennek ellenére az egyházban nagyon sokan magányosan, egyedül küzdenek tovább.

S

zabó János atya neve lassan feledésbe megy, mûködésérõl legendák keringenek. Õt még Lékai László bíboros két dologgal bízta meg: az egyik feladat a kábítószeresekkel való törõdés, rehabilitáció elindítása volt, a másik pedig a papi alkoholizmussal kapcsolatban valamifajta intézményes megoldás keresése.


376

– Igen, a második dolog nem sikerült János atyának. Sok minden oka volt ennek. Az elsõben pedig mintegy legendaként nézünk rá, ugyanakkor lehet lelkiismereti nyugtalanságunk is. A temetésén, a búcsúztatásoknál döbbentünk rá többen, hogy tulajdonképpen kit vesztettünk el. Annak ellenére, hogy közösség vette körül, magányosan kellett küzdenie. Számára is fontos volt mentõ munkájában a kapcsolatok kiépítése, tartása, amelyekért egyesek gyanúsan szemlélték munkáját.

N

agyon fontos, hogy a szenvedélybetegségek kapcsán, függetlenül attól, hogy kábítószer-problémáról vagy alkoholizmusról beszélünk, nem tudjuk kikerülni az elõítéletességet. Nem tudjuk kikerülni a stigmatizációt. Nemcsak az kap stigmát, aki szenvedélybeteg, hanem az is, aki velük foglalkozik. – A kiskovácsi kórházzal kialakult intenzív kapcsolatom idején egy kulcsosházban, amely a plébániához tartozik, hetvenkét órás intenzív foglalkozásokat tartottunk csoportoknak az alkohol és a drog témájáról. Megrázó élményem volt, amikor az egyik függõ résztvevõ azt fejtegette, hogy õ inkább akar egy-két évet élni jól, mámorban, mint sokat józanul. Egy éven belül el is temettük ezt a fiatalt. Nehéz elfogadni és megérteni a gondolkodásmódjukat, játszmáikat. Enélkül viszont nem történhet változás az életükben. Rengeteg feszültség keletkezett a segítés intézményesülése folytán is. Talán nem voltam eléggé alkalmazkodó, szerettem a magam tempójában a magam útját járni. A különféle megközelítések közötti ellentétek felszámolására, közvetítésre nem tartottam magam elég alkalmasnak.

E

zt a magányos utat, az elkötelezõdést kitüntetésekkel is elismerték. Hogy gondolsz ezekre? – Különösebben azért nem ismerték el, de ezt nem fájdalommal mondom. Az egyházon belül alkalmanként már voltak hivatalos meg-

Egyházi téren nem kaptál elismerést. – Ez nem probléma. Amikor a papi alkoholizmus kérdésével már a püspöki kar is foglalkozott, akkor Paskai bíboros úr engem kért meg, hogy képviseljem a esztergom–budapesti egyházmegyét. Bekapcsolódhattam az intézményesülés elõkészítõ tárgyalásaiba, a Guest House modell magyarországi adaptálásába, de azért úgy éreztem, mégis egyedül maradtam. Nem kitüntetésekre vágyakoztam. Azt, amit Göncz elnök úrtól kaptam, egyrészt a szociális munkában kifejtett tevékenységemért, másrészt pedig a nemzetiségekkel kapcsolatos munkámért ítélték oda.

Mindezen tevékenységeid helyszíne elsõsorban

H

ogyan látod ezeket a kezdeményezéseket? Tartasz-e velük kapcsolatot? Beteljesült-e valami, amit te is szerettél volna? – Ott voltam a Leányváron meginduló Hivatásõrzõ Ház vajúdásánál, szülésénél, elõkészítésénél. A nemzetközi kapcsolatok építésébõl is kivettem a részem, valamint a Guest House Alapítvány munkájából is. Ennek ellenére úgy érzem, ez már nem egészen az én világom. Öröm számomra, hogy egyre több pap fejezi be programját a házban, helyt állnak, folyamatosan tartják a kapcsolatot az intézménnyel. Tudok olyanokról is, akik visszaestek, talán már újra irányíthatók Leányvárra. Annak is örülök, hogy egyéb kezdeményezések is vannak. Van egy szombathelyi évfolyamtársam, akinek az öccse alkoholfüggõkkel foglalkozik. E pap megint csak teljesen magányos farkas, akit ezerféleképpen ítélnek meg. Sokszor inkább azt éreztem, féltem õt. Az egész plébániát hajlékká alakította át, természetesen a betegekkel együtt élt. Most úgy tudom, más beosztást fog kapni, kórházlelkész lesz. Remélem, azért megmarad a kapcsolata a szenvedélybetegekkel.

Mit tudnál mondani a mostani magányos farkasoknak? Most is sokan vannak az egyházban, akik valamilyen problémára érzékennyé válnak, akár személyes, akár közvetett érintettségük, akár csak az érzékenységük következtében.

Pilisszentkereszt.

– Igen. A közelében található a pilisi ciszter apátság is. Ennek sorsa, elhagyatottsága, a mûemlék védelme a másik terület, amely a szenvedélybetegség mellett foglalkoztatott. Ezen a téren viszont több elismerést is kaptam. Legutóbb a Parlamentben, s több évvel ezelõtt ugyanezért a tevékenységért a Nemzeti Múzeumban is. Az elismerések esetlegesek, ambivalens érzések társulnak hozzájuk. Fontosabb visszajelzések számomra az új szakmai, segítõ kezdeményezések, amelyeknek megálmodásában, elõkészítésében részt vehettem.


377

– Ez tényleg nehéz kérdés. Ne haragudj, erre teljesen egyértelmû választ nem tudok adni, úgy gondolom, mindig szükség lesz ilyen magányos farkasokra is.

Õk az úttörõk? – Bizonyos értelemben úttörõk, akik egy ügyre figyelnek fel, amit aztán megpróbálnak képviselni. Ugyanakkor tény, hogy vannak egyre gazdagodó intézményi lehetõségek. Azt tanácsolnám ezeknek a magányos farkasoknak, hogy tartsák a kapcsolatot az intézményekkel. Úgy


beszélések, találkozók a szociális problémák, a szenvedélybetegségek kapcsán. Az egyik évben például Nyíregyházán volt egy drogproblémával foglalkozó találkozó, Keresztes Szilárd püspök úr szervezésében. Az egyik bolognai intézetbõl hívott elõadótól, egy monsignorétól pont én kaptam igen kemény szavakat. Akkor az Országos Lelkipásztori Intézetet (OLI) képviseltem. A monsignore az OLI-nak címezte a kritikáját, mondván: ennek az intézménynek a föladata, hogy fölhívja a püspökök figyelmét arra, hogy a drog komoly kérdés, súlyos probléma Magyarországon...


gondolom, nagyon fontos volna, hogy a papok újra és újra, egyre többet beszélgessenek errõl a kérdésrõl. Nemcsak a tanulmányaik kapcsán, a teológián, hanem késõbb is. Hívjanak meg olyan tanúságtevõket, akik akár a munkájukban vagy érintettségük folytán hitelesek. A városmisszióban is rejlenek komoly lehetõségek. Nem föltét-

lenül vagyok híve az örök képzésnek, továbbképzésnek, de ezekre is szükség van. A papnak ma lelkipásztornak kell lennie, de a lelkipásztor nem mentes ezektõl a problémáktól, sem a saját, sem a kollégái, sem a hívõk életében. Kály-Kullai Károly

Az interjú eredetileg Kály-Kullai Károly: Utak – útkeresõk – szenvedély – betegség címû kötetében jelent meg (Budapest, 2007, Új Ember, 157–174.).


378

Nem kitüntetésekre vágyakoztam

Recommend Documents