Világ proletárjai, egyesüljetek!
Dialektika A Marx Károly Társaság idõszaki lapja VIII. évfolyam 10-11. (85-86.) szám
2004. szeptember-október
Még egyszer a szélsõjobboldali veszélyrõl A Szabadság hasábjain (2004. augusztus 6.) Thürmer Gyula újból kinyilatkozta: Magyarországon szerinte ma egyáltalán nincs szélsõjobboldali vagy netán fasiszta veszély, a nem létezõ szélsõjobboldali fenyegetéssel szemben nincs szükség semmiféle szélesebb összefogásra. Köszöni a Marx Károly Társaság és más szervezetek szerinte felesleges aggodalmát ezzel kapcsolatban, de nem kér belõle. A múlt század 30-as éveinek kommunista mozgalma hibát követett el, amikor a szociáldemokratákat tekintette ellenségnek, és nem vette komolyan Hitlert állapítja meg. Ma azonban szerinte ilyen veszély egyáltalán nem fenyeget. Állítását Thürmer elvtárs azzal támasztja alá, hogy ma 2004et írunk, nem egy vesztes világháború után vagyunk, Európában nem tombol az éhség és a nyomor. Nincs szélsõjobboldali vagy netán fasiszta veszély. Nem kívánunk itt most részletesebben foglalkozni azzal a leegyszerûsítéssel, hogy a kommunista mozgalom nem vette komolyan Hitlert. A kommunisták mindig is komolyan vették a fasiszta veszélyt, és az elsõ vonalban küzdöttek a fasizmus ellen. Az antifasiszta harcnak a 30-as, a 40-es években számos kommunista mártírja volt. Közéjük tartozott Ságvári Endre is, akinek emléktábláját nemrég a Marx Károly Társaság is megkoszorúzta. Büszkék vagyunk az antifasiszta harc kommunista mártírjaira, emléküket, áldozatos harcuk tanulságait ma is ápoljuk. Más kérdés, hogy a szektás hibák egyideig nehezítették és akadályozták a szélesebb antifasiszta összefogást. Mint ahogy a fasizmus számára egyengette az utat a liberális polgári demokrácia kiüresedése, a weimári demokrácia összeomlása, a polgári és szociáldemokrata politikusok elvakult antikommunizmusa is. Éppen a 30as években, a kommunisták kezdeményezésére, az antifasiszta harc gyakorlati tapasztalatai alapján jött létre a fasizmus elleni harcban kommunistákat, szociáldemokratákat, polgári antifasisztákat egyesítõ népfrontpolitika, melynek tanulságáról és jelentõségérõl ma sem feledkezhetünk meg. Felszínesnek és alapvetõen tévesnek tartjuk azonban azt az említett cikkben található érvelést, amely szerint miután ma, 2004-ben, nem egy vesztes világháború után vagyunk, és Európában nem tombol az éhség és a nyomor, ezért állítólag nem beszélhetünk szélsõjobboldali vagy netán fasiszta veszélyrõl. Ez a megfogal-
mazás azt sugallja, mintha a fasizmust kizárólag vagy fõleg a vesztes világháború, az éhség és a nyomor szülné, a fasizmus valamiféle lokális, térben és idõben korlátozott történelmi jelenség lenne. A valóságban a fasizmus magának a kapitalizmusnak a természetébõl, annak átfogó és mély válságából következik. Az uralkodó osztály legagresszívabb, legreakciósabb köreinek erõszakos eszköze osztályuralmuk biztosítására, a munkásosztály forradalmi mozgalmának megfélemlítésére és elnyomására, az imperializmus ellentmondásainak kiélezõdése idején. A fasiszta mozgalmak a kizsákmányolt dolgozó osztályokat mindenütt populista, ál-antikapitalista, nacionalista, fajgyûlölõ demagógiával tévesztik meg, miközben a fasiszták Németországban, és másutt is, a hatalmat a nagytõke aktív támogatásával és segítségével kaparintották meg, azt a kapitalista rendszer védelmére és megszilárdítására, az antikapitalista munkásmozgalom erõszakos likvidálására használták fel.Dimitrov klasszikus meghatározása szerint a fasizmus a finánctõke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája. Ennek legreakciósabb, de nem egyetlen válfaja a német típusú fasizmus: a nácizmus volt. A fasizmus nem szûkíthetõ le a nácizmusra, nem térben és idõben körülhatárolható egyszeri történelmi jelenség, hanem a kapitalizmus imperialista szakaszának törvényszerûen kialakuló nemzetközi tendenciája, amely történelmileg változatos formában jelentkezett, illetve jelentkezik. Nemcsak Németországban, Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában, Magyarországon, Japánban, ahol a fasizmus egy ideig ténylegesen hatalomra került, de olyan demokratikus országokban is, mint Franciaország, Anglia, USA, Hollandia és mások. A totális fasizmus mellett létrejöttek a fasizmus kevert formái, korlátozott parlamentarizmussal, a nyílt antiszemitizmus mellett a rasszizmus és fajgyûlölet kifinomultabb megnyilvánulásaival. Rövidlátás lenne a német totális fasizmus, a nácizmus sajátos történelmi jegyeit (a parlamenti formát, a parlamentáris demokrácia intézményeit nyíltan felszámoló totalitárius rendszert, a zsidó kérdés végsõ megoldására irányuló szélsõséges antiszemitizmust) tekinteni a fasizmus egyedüli ismérvének, és kizárólag ezen mérni a fasiszta veszély mértékét. Öncsalás lenne
ezek hiányában azzal nyugtatni magunkat, hogy nálunk nincs is fasiszta veszély. A fasiszta veszély ma nemzetközi méretekben objektíve a kapitalizmus természetében, annak transznacionális monopoltõkés formájában, a tõkés rendszer ellentmondásainak fokozódó kiélezõdésében gyökerezik. Lehet, hogy nem egy vesztes világháború után vagyunk. De a volt szocialista országokban végbement tõkés rendszerváltás az érintett országok számára (és nemcsak az õ számukra) felér egy vesztes világháborúval. A szocialista világrendszer megszûntével a fejlettebb tõkés országokban is sietve felszámolták a jóléti állam korábbi szociális vívmányait. Az egypólusúvá vált világban ma semmi nem korlátozza a neokolonialista imperialista politikát. Mélyül a szakadék a kevés gazdag ország és a szegény országok között, melyekben az emberiség túlnyomó többsége szegénységben és nyomorban él. Olyan világban élünk, amelyet nemzetközi méretekben a terrorizmus és ellenterrorizmus eszkalációja jellemez. A katonai túlerõvel rendelkezõ szuperhatalom politikájának szerves részévé vált a nyílt erõszakkal való fenyegetés, a nemzetközi jogot felrúgó preventív háború indítása. Példátlan méreteket ölt a fegyverkezés, a legmodernebb tömegpusztító fegyverek felhalmozása, gyors ütemben növekszik a társadalom életének militarizálása. Lehet, hogy Európában nem tombol az éhség és a nyomor. De Európa szerte jelentõsen növekszik a munkanélküliség, fokozódik a létbizonytalanság, szaporodik a létminimum alatt élõk, a talajvesztett marginizálódó rétegek, a leszakadottak, deklasszálódottak, a hajléktalanok száma, terjed a szegénység, nõ és terjed a roncstársadalom. Nagy léptékben növekszenek a társadalmi különbségek és szociális feszültségek. A vendégmunka elterjedésével, a migráció növekedésével párhuzamosan felerõsödött az idegenellenesség. Számos európai országban fenyegetõen növekszik a nacionalista szélsõjobboldali radikális irányzatok befolyása. Több mint elegendõ gyúlékony anyag halmozódott fel a fasizmus fellángolásához. Vakság lenne azt mondani, hogy ebben a világban a fasizmusnak nincs társadalmi talaja, és ezért fasiszta veszéllyel nem is kell számolnunk. Fokozottan vonatkozik ez Magyarországra, ahol a tõkés rendszerváltás ered(folytatás a 2. oldalon)
2004. szeptember-október (folytatás az 1. oldalról) ményeként vadkapitalizmus alakult ki. A magyar gazdaság a nemzetközi tõke szabad vadászterületévé vált. Az új eredeti tõkefelhalmozás, a zsákmányszerzéssel, korrupcióval és kliensrendszer építéssel végbement privatizáció gyorsan gazdagodó, mohó és zsákmányéhes új tõkésosztályt hozott létre. Ezen belül is éles konkurenciaharc kezdõdött a zsákmány újrafelosztásáért. A népesség kétharmada azonban vesztese a rendszerváltásnak. Másfélmillióan elvesztették munkájukat. A munkások szervezettsége és érdekvédelmi képessége drámaian csökkent. A rendszerváltás során a munkások reálbére, a nyugdíjak reálértéke két évtizeddel esett vissza. Közel egy millió a tartósan munkanélküliek száma. Több mint millióan kilátástalan mélyszegénységben élnek. A középosztályhoz tartozók széles rétege lecsúszik és elszegényedik. A közalkalmazottak fizetése megalázóan alacsony. Az egyéni vállalkozók jelentõs része bizonytalan egzisztenciájú kényszervállalkozó. Szinte nincs olyan társadalmi réteg, amely ne érezné frusztráltnak és becsapottnak magát. Az elégedetlenség és frusztráltság táptalaja a szociális és nacionalista demagógiának, mindenféle populizmusnak. A politikai helyzet labilis és ingatag. Felfokozott légkörben az ország egymással ellenségesen szembenálló táborokra két országra szakadt, ami a szélsõjobboldali, fasiszta és fasisztoid erõknek lehetõséget biztosít ahhoz, hogy a zavarosban halásszanak. A kapitalizmus embertelensége mindennapjaink részévé vált, megszoktuk olvashattuk Karacs Lajosné cikkében (A Szabadság, július 30.). Egy váratlan logikai bukfenccel ebbõl azt a következtetést vonja le, hogy a fasizmus ma egyáltalán nem fenyeget bennünket, sõt annak még egy lightos hungarista változata sem. Az ordas eszmék, a barna illetve zöld métely fertõzõ vírusai azonban jelen vannak a magyar társadalomban, és virulensek. A vírushordozó korántsem csupán az idézett cikkben eufemisztikusan lightosnak nevezett hungarizmus, utcai demonstrációkat szervezõ Vér és Becsület, Lelkiismeret 88, 64 vármegye, és társaik, tisztelgõ emlékkiállítás a kõszegi Szálasibunker helyén, legutóbb a nagykörút házainak telemázolása Szálasít éltetõ jelszavakkal és nyilas jelképekkel. A vírusok terjesztésében tevékenyen részt vesz a Fidesz által felkarolt és támogatott, Orbán Viktor által elõfizetésre kiemelten ajánlott jobboldali sajtó. A Demokrata hetilap Budapest felszabadulásának évfordulóján a budai vár német és magyar fasiszta védõit Európa végelmében a kommunizmus ellen harcoló hõsökként ünnepelte. Legutóbb a Magyar Nemzet a fasizmus ellen a magyar szabadságért és függetlenségért harcoló Ságvári Endrét köztörvényes bûnözõnek és közönséges terroristának bélyegezte, és védelmébe vette az õt meggyilkoló Horthy-rendszert. A Hír-TV és a jobboldali Sajtóklub odáig ment el, hogy ha emléktáblát állítanak a kommunista Ságvárinak, ugyanezzel a logikával emléktáblát lehetne állítani Szálasi Ferencnek is. A közszolgálati Rádió va-
2 sárnapi politikai magazinmûsora rendszeresen közöl holokauszt-tagadó és más burkoltan antiszemita jegyzeteket. Az idegengyûlölet és gyûlöletbeszéd, a kódolt és kódolatlan antiszemitizmus, cigányellenesség, rasszizmus szabadon nyilvánul meg sportrendezvényeken és politikai tüntetéseken, cikkekben és beszédekben. Terjednek a fasiszta ideológia olyan elemei, mint a nacionalista demagógia és sovinizmus, a vallási türelmetlenség és kultúrharc, a vezérkultusz, a politikai erõszak, a rend és a kemény kéz kultusza. Nem beszélhetünk fasiszta veszélyrõl? A fasiszta veszélyt csak növeli, hogy a legnagyobb ellenzéki párt, a jobboldali Fidesz - Magyar Polgári Szövetség cinkosan asszisztál és falaz a szélsõjobboldali, fasiszta, neofasiszta, hungarista nézetek terjedéséhez és mesterséges gerjesztéséhez. A jobboldal politikai vezérkara ebben a kérdésben is kettõs politikát folytat. Politikai szalonképessége megõrzése érdekében egyfelõl magát hivatalosan mérsékelt nemzeti jobbközépnek igyekszik feltüntetni, sõt idõnkét baloldalinak álcázza magát, szavakban antikapitalista követeléseket hangoztat, a magyar munkások érdekeire hivatkozik. Másfelõl holdudvarában nemcsak megtûri, hanem védelmezi és bátorítja a radikális szélsõjobboldali csoportosulásokat, kacérkodik velük, a nyíltan szélsõjobboldali megnyilvánulásoktól nem hajlandó elhatárolódni. A nemzeti szólamok hangoztatása, a képmutató populista demagógia mögött a valóságban azonban igazi szélsõjobboldali politika és agresszív hatalmi törekvés rejlik. A Fidesz-uralomból, hatalmi arroganciájából, a rosszemlékû úri Magyarország feltámasztásából, minden ellenfelére parttalanul kiterjesztett antikommunista intoleranciájából, szakszervezet-ellenes, munkásellenes, nyugdíjasellenes, szövetkezetellenes politikájából, fanatikus irredentizmusából és sovinizmusából gyakorlati ízelítõt kaptunk az Orbán-Torgyán kormány országlása idején, szent koronástól, terrorházastól, Orbán Viktor történelmi vizionálásával, és Kövér László köteles fenyegetéseivel fûszerezve. A megfélemlítõ jobboldali választási kampány ellenére a választók a 2002-es választáson leváltották a jobboldali Fidesz-kormányt. Orbán Viktor és jobboldali hívei azonban nem voltak hajlandók elismerni az elszenvedett vereséget. Továbbra is a nemzet az egész nemzet egyedüli képviselõjeként léptek fel, politikai ellenfeleiket az ismert jobboldali demagóg retorikával nemzetellenesnek bélyegezték, a harcot a kezükbõl kicsúszott hatalom visszaszerzéséért valóságos politikai polgárháborút indítottak. Nyomásgyakorló eszközként, elõretolt politikai rohamosztagként létrehozták a polgári körök hálózatát. Orbán Viktor vezérkedése mellett egy zászló alatt egyesítették, igyekeztek egyesíteni az egész jobboldali tábort (egy a zászló egy a tábor), az MDF-tõl a Jobbik Magyarországon keresztül a MIÉP-ig. Orbán Viktor politikai megnyilatkozásai semmi kétséget nem hagynak afelõl, hogy vezetésével a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség diktatórikus egypárti kormányzásra készül. Tartósan kíván a visz-
Dialektika szaszerzett hatalomban berendezkedni, azt semmilyen körülmények között nem kívánja még egyszer kiengedni kezeibõl. A Munkáspárt elnöke cikkében diszkréten hallgat a Fidesz igazi politikai céljáról, a Fidesz politikáját csak lightosan bírálja, miközben a szocialista párt politikájának jobboldali vonásait számos kérdésben nem alaptalanul élesen támadja. Nagyfokú politikai farkasvakság kell ahhoz, hogy ebben a helyzetben valaki azt állítsa: semmiféle jobboldali, netán fasiszta veszély egyáltalán nem fenyeget bennünket, naivitás azt hinni, hogy a fasizmus kérdésében akár ideiglenesen is egy utunk lehet szociáldemokratákkal és polgári antifasisztákkal. A legnagyobb veszély az, ha idejében nem ismerjük fel a fenyegetõ jobboldali veszélyt, és nem veszszük fel vele a harcot, nem mozgósítunk ellene, amíg még nem késõ. Nem akkor kell farkast kiáltani, amikor az már megette a bárányt, hanem lehetõleg elõtte, hogy a bajt megelõzzük. Thürmer Gyula cikke mereven szembe állítja egymással az osztályharcot és a szövetségi politikát, a kapitalizmus elleni harcot és a fasizmus elleni harcot, a neoliberalizmus bírálatát és az antifasiszta összefogást. Ha szövetségi politikára, ezen belül antifasiszta összefogásra törekednénk, írja, ezzel a neoliberális politika elleni küzdelmet adnánk fel, az osztályharcról mondanánk le. Ez nem igaz. A fasizmus lényege és társadalmi funkciója szerint a kapitalizmus válságterméke, a finánctõke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek diktatúrája, a munkásmozgalom kíméletlen elnyomása. A fasizmus elleni harc maga is az osztályharc fontos része és aktuális követelménye. Az antifasiszta összefogás nem jelenti marxista, kommunista elveink feladását, nem jelenti, hogy lemondunk a neoliberalizmus, a szociáldemokrácia bírálatáról, mint ahogy õk sem mondanak le a kommunisták bírálatáról. Csupán annyit jelent, hogy a különösen veszélyes közös ellenséggel: a fasizmussal szemben összefogva, együttmûködve lépünk fel. Ez ma a munkások és az antikapitalista baloldal elemi érdeke. Az lenne naivitás, ha azt hinnénk, hogy a munkásosztály az osztályharcban egyedül, szövetségesek és ideiglenes szövetségek nélkül is gyõzhet. Marx elvileg is bírálta azt a szektás jelszót, amely szerint a proletariátussal szemben valamennyi osztály egyetlen reakciós tömeg. A munkásosztály fontos politikai feladata, hogy a tõke elleni harcban megnyerje a nem proletár dolgozók minél szélesebb rétegeit, a saját érdekében felhasználja a burzsoázia különbözõ csoportjai közötti ellentéteket. Csak az félhet az ideiglenes szövetségektõl, még ha megbízhatatlan emberekkel is kötik õket, aki nem bízik önmagában (Lenin). A Marx Károly Társaság és a Dialektika a marxizmus szellemében továbbra is kötelességének tartja, hogy a Munkáspártot óvja a jobboldali, szélsõjobboldali, netán fasiszta veszély lebecsülésétõl, felhívja a figyelmet a helyes szövetségi politika fontosságára, szorgalmazza a széleskörû antifasiszta összefogást. Ennek szükségességérõl gyõzött meg bennünket Thürmer Gyula cikke is.
Dialektika
3
2004. szeptember-október
Belpolitikai jegyzetek A szocialista-liberális kormányzás tömegbefolyása csökkenésével már jó ideje veszélyes szakaszba került. Elmélyítette ezt a Medgyessy miniszterelnök iránti bizalom meggyengülése, amit kétségtelenül elõsegítettek a kormánypolitika sûrûsödõ neoliberális hibái, valamint a kisebbik koalíciós párt törekvései, hogy a hibákat saját céljaira aknázza ki. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy újjáéledtek az MSZP-n belüli egykori reformkörök, és versengve igyekeztek megszerezni a párt és a kormány vezetését. A jobboldali erõk, miután megnyerték a választásokat az EU-parlamentbe, erõteljes támadást indítottak, hogy a 2006-os választásokon, vagy még elõbb visszaszerezzék a hatalmat. Ez a fordulat nehéz helyzetbe hozná a dolgozók érdekei érvényesítéséért küzdõ baloldalt, felerõsítené a polgári diktatúra szélsõséges módszereit, tovább korlátozná a dolgozók demokratikus jogait. Az EU parlamenti választásokról a lakosság többsége távol maradt, jelezve egyrészt a dolgozó tömegek passzivitásba torkolló elégedetlenségét, másrészt a tudatosabb aktív erõk elutasító kritikáját. Figyelmeztetõ jel, hogy a jobb- és szélsõjobboldal aktívabban tudta mozgósítani megtévesztõ szólamaival a maga radikális és konzervatív támogatóit, nem utolsósorban az ún. nemzeti petíció révén, amelynek álságos szociális demagógiája és mértéktelen nacionalizmusa nem maradt hatástalan. A kormánypártoknak a választások utáni tétovasága tovább súlyosbította a helyzetet. A gazdasági makromutatók viszonylagos javulása elsõsorban a transznacionális tõke extraprofitját növeli; a dolgozók nagy tömegeinek életkörülményei nem javulnak arányosan, inkább stagnálás, sõt visszaesés tapasztalható. A mélyebb okokat vizsgálva, vakság lenne nem látni aháborúkba keveredés, a transzatlantista akciókban való nagyobb szerepvállalás negatív gazdasági és pszichológiai visszahatásait, az erõsödõ lakossági ellenérzéseket nemcsak hazai, de nemzetközi méretekben is. Azt sem lehet elkendõzni, hogy mindezek következtében megrendültek a gazdasági-jóléti fejlõdésbe vetett remények, erõsödött azeuroszkepticizmus: máris érzékelhetõ az eltúlzott víziók gazdasági megalapozatlansága, az EUba újonnan belépõ országok támogatási kvótáinak csökkentése, a kétsebességû fejlesztés burkolt-nyílt keresztülvitele. A belpolitikai nehézségek fokozódásában kétségkívül szerepe van annak is, hogy az Európai Unióban növekedett a jobboldali konzervatív erõfölény, s a szociálreformista erõk nemcsak nálunk, de más, eddig szociáldemokrata vezetésû államokban is súlyos nehézségekkel küszködnek, visszaszorulóban vannak. A közel-keleti, iraki, afganisztáni, dél-amerikai imperialista agressziók kudarca kedvezõ jelzés, de az ame-
rikai elnökválasztás újabb bizonytalansági tényezõként nehezíti az elõrelátást. A progresszív politikai erõknek nagyon keskeny ösvényen kell kivezetniük az országot a nemzetközi gazdasági, szociális, külpolitikai, katonai és ökológiai válságból, amelynek körvonalai egyre világosabbak. A Medgyessy-kormány a biztató kezdet után amelynek ígéretével a választásokat megnyerte tétovázott és késlekedett; nem támaszkodott a baloldali szakszervezetekre, nem javított a munkásság, a falusi szegénység, a hátrányos helyzetbe került idõs és ifjú rétegek sorsán, ehelyett engedett a neoliberális nyomásnak, és elvesztette természetes tömegbázisát. Az EU-választás kudarca után sem ocsúdott, nem kezdett azonnali offenzívába. Az MSZP kongresszusának elõkészületei, a kibocsátott programtervezetek mindmáig határozatlanságokat mutatnak, s a kibontakozott kormányválság sem kecsegtetett reménykeltõ kilátásokkal. Az új szociáldemokrácia koncepciója nagyjából a blairizmus-schröderizmus hazai reformista változata. A reformkörök számos árnyalatának újraéledése, megtévesztõ újbaloldalisága csak fokozza a zûrzavart, a szétziláló belsõ harcokat. Még arra sincs bátorságuk, hogy a szociáldemokrácia progresszív hagyományaihoz, vagy legalább Szocialista Internacionálé centrista és baloldali szárnyához igazodjanak, például a háború kérdésében. Szegénységpolitikát hirdetnek határozott munkás-agrár-alkalmazotti érdekérvényesítés helyett, s különösen káros, hogy mindmáig nem bontakozott ki egy reális, progresszívebb, a hazai komparatív elõnyöknek megfelelõ gazdaságpolitika szándéka. Ez különösen sajnálatos a nagy próbatétel: a költségvetési tervezet küszöbön álló országgyûlési benyújtása elõtt. A programalkotó és jelöltállító versenyekben, úgy tûnik, legalább is a legutóbbi idõkig háttérbe szorultaka baloldali szocialisták, nem is mutatkozott komolyabb törekvés baloldali összefogásra. Ma még csupán szûk körök sürgetik, és meglehetõsen erõtlenül, hogy a szocialisták, a kommunisták, a felvilágosult kispolgári-polgári radikálisok, a baloldali civil szervezetek mûködjenek együtt a szociális haladás, a demokrácia, a béke és biztonság védelme érdekében, egy elvszerû, konszenzussal kidolgozott minimális program alapján. Még mindig inkább az elõítéletek, a megosztó elemek vannak elõtérben. A legyengült Munkáspárt vezetõ csoportja a legutóbbi idõkben már odáig ment el, hogy szóban és tettben a jobboldal-szélsõjobboldal vezetõ erejével, Orbánnal, a FIDESZ-szel próbál közösködni, s már régen tudatosan elnyomja, háttérbe szorítja a baloldali összefogáson munkálkodó párttagokat, központi-helyi vezetõket, sõt eltávolításukkal fenyegetõzik, befeketíti a párton belüli és kívüli konstruktív bírálókat, szimpatizán-
sokat. Az utóbbi idõkben felerõsödtek a Szabad Demokraták Szövetsége bomlásának jelei, a demokratikus koalíció létét veszélyeztetõ felelõtlen követelései. Ilyen körülmények között igen komolyan fennáll a weimarosodás veszélye. A lemondó miniszterelnök közjogi nehézségeket támasztott, saját tevékenységét illetõen teljesen önkritikátlanul, ígéreteit megszegve, a köztársasági elnökkel összefogva, késlelteti az új kormány megalakulását, tovább nehezíti az ország helyzetét. Itt az ideje a határozott változtatásoknak. A jobboldal vezetõ ereje, a totális hegemóniára törõ Orbán-csapat mind több jelét adja veszedelmes kalandorkodásának. Nyíltan hangoztatott irredentizmusával súlyosan megzavarta a Duna-völgyi országok békéjét, jószomszédi viszonyát, felelõtlenül nehezíti a szomszédos országokban élõ magyar nemzetiségû lakosság helyzetét. Egypárti vezetésre törekvõ hegemonizmusával nem kíméli még közvetlen jobboldali konzervatív szövetségesét, az MDF-et sem. (Ahogyan a kisgazdákat és a kereszténydemokratákat sem kímélte.) A szélsõjobb felé menetelve, az MDF-be beépített vazallusaival be akarja olvasztani vagy tönkretenni mérsékelt jobboldali kritikusait is. Gátlástalan rágalmazó és fenyegetõ, már-már vérre menõ harcot folytat valamennyi baloldali, progresszív demokratikus erõ ellen, beleértve nemcsak a kommunistákat, szociáldemokratákat, liberálisokat, de már a mérsékelt centristákat, konzervatív demokratákat is. Minden jel arra vall, hogy ha nem történnek erõteljesebb lépések a politikai válság megoldására, a demokratikus erõk együttmûködésének határozottabb mozgósítására, hazánkban további, jóvátehetetlen jobboldali térnyerés fenyeget. A marxisták kötelessége, hogy reálisan értékeljék a konkrét helyzetet. A távlati céljainkhoz vezetõ úton ma elsõsorban alkotmányos szabadságunkat, szuverenitásunkat, a demokratikus jogokat kell megvédenünk. A dolgozók elemi jogainak érvényesítése érdekében, valamennyi demokratikus haladó párttal, érdekvédelmi és civil erõvel szorosabbra kell fûznünk sorainkat. Félreérthetetlenül a társadalmi igazságosság jegyében kell tevékenykednünk. Az utóbbi napokban kezdeményezések történtek a baloldali szakszervezeti és civil szervezetek, köztük a mi Társaságunk részérõl is, hogy szervezeti önállóságukat és tevékenységük jellegét megtartva, szorosabb szövetségbe tömörüljenek a baloldali célok megvalósítása érdekében. Az elõttünk álló forró õszön életbevágó tennivalónk, hogy valamennyi lehetséges szervezetben ösztönözzük e szükségletek felismerését, s fent és lent egyaránt, összehangoltan cselekedjünk együttmûködésre kész barátainkkal együtt. Széchy András
2004. szeptember-október
4
Dialektika
A Trianon-évforduló és némely tanulságai A hazai közélet, különösen a rejtetten vagy nyíltan euroszkeptikus magyar jobboldal ez évben mintegy euroválasztási kampánya jegyében a szokásosnál nagyobb rétegeket megmozgató és nagyobb számú rendezvénnyel emlékezett meg a trianoni békeszerzõdés nem éppen kerek, 84. évfordulójáról. Történész-nyilatkozatok, sikeresebb és silányabb könyvészeti újdonságok és újrakiadások láttak napvilágot; a szomszédos országok magyarlakta területeire is kihelyezett, leplezetlen pártpolitikai megmozdulások zajlottak. Emellett megjelentek a Nagy-Magyarország 1918 20-as felosztására utaló, a Nem-nem soha! jelszót és a területi revízió egyéb jelképeit hordozó dísztárgyak, trikók, sapkák, transzparensek. Országszerte szaporodnak a Trianon-emlékhelyek. Esztergomban naponta harsan föl a tárogató szava Trianon emlékére: hadd hallják a Duna túlpartján is. Tapolcán az emlékhelyen hatvannégy dobozban egy-egy kiló termõföld látható a Monarchia magyar felének egykori vármegyéibõl; ezt hatezer kilométeres körutazással, nagy fáradsággal egy házaspár gyûjtötte össze. Jó szándékú muzeológusok, az erre szervezõdött alapítvány támogatásával szakszerû monstre kiállítást rendeztek a várpalotai Zichy-kastélyban, nem annyira a trianoni béke, inkább a boldog békeidõk, illetve a revíziós propaganda tárgyi emlékeibõl. A kiállításból sugárzó mondanivaló (szakmai kivitelezõi szándékától függetlenül) több mint egyértelmû. Lám, ilyen csodálatos világ volt a történelmi Magyarország, ezt tették vele; íme, ilyen mocsok az az Európa, amelynek most (ki tudja, miért) egyik új tagállama lettünk. Az egykori párizsi megrázkódtatás tehát máig nagy érzelmeket kelt, amelyeket nem lehet ajkbiggyesztéssel elintézni. Ezt tükrözi egy szocialista politikus javaslata arra, hogy létesüljön országos Trianon-emlékpark. Mindez a politika jobbcentrumától balra álló emberekben függetlenül az Európai Unióról alkotott eltérõ véleményüktõl viszolygást keltett. Elsõsorban persze azokban, akik átélték az 1919 és 1945 közötti antiszociális rendszer nemzeti retorikájú, végzetes tömeghatású, végül soksokszázezer magyar életet követelõ lózunghazafiságát. Jó lenne azonban, ha ez a viszolygás nem rekedne meg az érzelmek szintjén, hanem kétségbe vonhatatlan tényekre támaszkodna. Ehhez szükséges volna, hogy a baloldal Trianon-felfogása megalapozottabbá, árnyaltabbá, empatikusabbá legyen. Föl kellene például használnia a dokumentumok ma már ismert özönét az elsõ világháborút lezáró, jól ismert súlyos következményekkel járó (német, osztrák, magyar, bolgár és török) békediktátum elõkészületeirõl, vitáiról, és ezeket szegeznie szembe a publikált tények ismeretét nélkülözõ, de ezekben eligazodni nem is igen kívánó tudós és jóval kevésbé tudós
(de annál dühösebb) agitátorokkal. Többek között, ha ezt sokan nem tudják is, itthon, sokezer oldalon, több kötetben (Ormos Mária és Majoros István jóvoltából) elolvashatók a francia külpolitika elsõ világháború utáni (a nagy francia dokumentumsorozatokból hiányzó!) magyar vonatkozású iratai. Mindenekelõtt egy politikaközömbös történelmi tény: Trianon csupán az elsõ világháborúban gyõztes nagyhatalmak egyik (az egész világot átfogó nemzetközi rendszerbe illeszkedõ) megoldási kísérlete volt arra, hogy tartósítsák a háborús gyõzelmük nyomán birtokukba került javak (területek, anyagi javak, stratégiai pozíciók, befolyási övezetek) biztonságos birtoklását. Amikor VersaillesWashington-i békerendszerrõl szólunk, errõl a világot átfogó hatalmi osztozkodásról beszélünk, amelynek fõ részesei jogot formáltak rá, hogy a vesztesek sorsáról a gyõztes erõfölényének a jogán rendelkezzenek. Ne legyen kétségünk afelõl, hogy a háború más kimenetele esetén a német, az osztrák, a magyar elit, a központi hatalmak kormányai ugyanezt tették volna másokkal. Az 1920. június 4-én, a Párizs környéki Versailles-ban található Nagy Trianon kastélyban Horthy Miklós kormányának képviselõivel aláiratott magyar szerzõdés kétségkívül valamennyi békedöntés közül a legnagyobb területi és népesség-csonkolást hajtotta végre. Nemcsak (nem is elsõsorban) a történelmi elitnek, hanem az egyik percrõl a másikra más ország területére, kisebbségi sorsra került tömegeknek okozott mérhetetlen, sok évtizedes szenvedést. A Monarchia olyan-amilyen, de szervesen kiépült gazdasági szerkezetét felbontották. A féltucatnyi, újonnan alakult vagy jelentõsen módosult területû és lakosságú ország gazdaságpolitikusai (és közvetve összes lakosai) közel egy évtizeden át azzal voltak elfoglalva, hogy (külön-külön, sok esetben egymással szemben) nagyjából mûködõképes gazdasági és adminisztratív egységekké szervezõdjenek. Emberek millióinak kellett helyreállítaniuk szétzilált egzisztenciájukat. Százezrek erre nem is voltak képesek, a nyomor bugyraiban hányódtak ide-oda. Ráadásul a szerzõdés hasznát élvezõ kisebb-nagyobb államok vezetõ rétegei semmivel sem mutattak több érzékenységet a hozzájuk került kisebbségek jogai iránt, mint a korábbi Osztrák-Magyar Monarchia milleniumi lázban égõ magyarosító politikusai. Frissen elnyert uralmukat az utolsó cseppig ki akarták használni; egymás után tették a kisebbségiek erõszakos beolvasztásra irányuló törvényes és nem törvényes lépéseket. Ennek a békeszerzõdések kisebbségvédõ kitételei éppúgy nem voltak képesek komolyan gátat szabni, mint késõbb az ugyancsak nemzetközi megállapodások által tiltott agresszióknak. Mindez évszázadra kisugárzó jog-
sérelmeket és lélektani töréseket okozott. Nem véletlenül írta Eric Hobsbawm angol történész, hogy a bizonyos európai államok 1989 utáni feldarabolódásához vezetõ neonacionalista hullámban 19181921 elintézetlen ügyei bugyborogtak föl. A neonacionalista megemlékezõk azonban 2004-ben távolról sem a békeszerzõdés racionalitásokon alapuló bírálatával álltak elõ. Ehelyett mai demagógiájukat igyekeztek történetileg megalapozni. Megpróbálták reális lehetõségként beállítani az 1918 elõtti határokhoz való visszatérést is, e mellett tömeghangulatot kelteni. Sõt odáig jutottak, hogy ennek érdekében meglengették erõszakos módszerek, fegyveres ellenállás alkalmazásának a gondolatát is, baszk, észak-ír és más példákra hivatkozva. A magyar kormányt pedig arra ösztökélték (mintha ez lehetséges lenne), hogy próbálja meg rákényszeríteni egyes szomszédos országok kormányaira az etnikai alapú nemzeti autonómia elfogadását. Mindezt olyan idõpontban, amikor az Európai Unióba való betagolódás sok, még homályos, kérdõjeles hatása mellett éppen ebben az ügyben pozitív hatású lehet: lehetõséget nyújt a kisebbségek és az anyanemzetek (nemcsak a magyar!) közeledésére, egyesülésére, a határok aligha elképzelhetõ formális módosítása nélkül. S amikor a magyar lakosság boldogulása jórészt attól függ, rá tud-e hangolódni a társadalmi tevékenység, az érdekvédelem számunkra újonnan megnyílt terepének a viszonyaira, követelményeire, lehetõségeire. Amiért ezen túl is érdemes beszélni Trianonról, mint történelmi témáról, az néhány vaskos ferdítés, amely lassacskán lemoshatatlanul hozzátapad Trianon fogalmához, különös tekintettel arra, hogy ezek nemcsak szakkönyvek, hanem rádiók, televíziós csatornák, olykor tankönyvek útján is terjednek. Az egyik ilyen ferdítés, hogy az 1989 elõtti Magyarországon Trianonról évtizedeken át nem lehetett beszélni. Ennek az idõszaknak a történelmi dokumentációja és érvelése magán viselte a kor bélyegét, és a mai ismeretek fényében hiányos is volt. Ám minden hivatalos írás (történelmi monográfiáktól pártoktatási tankönyvekig és brosúrákig) abból indult ki, hogy a Párizs környéki békeszerzõdések rabló, imperialista megállapodások voltak, amelyeknek a jellegére az elõzõ, véres háború természete nyomta rá a bélyegét. Hangsúlyozták, hogy Szovjet-Oroszország nem írta alá, és el is utasította a szerzõdéseket. Nem azért, mert nem vehetett részt a békekonferencián, hanem mert ezek ellentmondtak az 1917. októberi oroszországi forradalom elsõ napján elfogadott békedekrétumban meghirdetett, minden harcoló kormánynak felajánlott annexió és hadisarc nélküli béke elvének. Nem fogadták el ennek a (folytatás az 5. oldalon)
Dialektika (folytatás a 4. oldalról) korszaknak a történészi állásfoglalásai a központi hatalmak egyoldalú felelõsségének az elvét sem: valamennyi hadviselõ nagyhatalom felelõsségét hangoztatták. Valóban nem a magyar birodalom integritásának álláspontját vallották: nem az elcsatolt területek egykori kisebbségi többségének függetlenségi törekvéseit kárhoztatták (bár az etnikai alapú, részleges, békés, tárgyalásos revízió gondolata az 1930-as években a baloldaltól sem volt idegen). A békerendezést nem nacionalista, hanem osztályalapról vetették el. Azt hangsúlyozták: a környezõ népek saját, friss uralmuk eufóriájában fürdõ uralkodó rétegeik uralma alá kerültek. Ez társadalmi téren sokszor számukra sem volt sokkal jobb, mint a magyar szupremácia; nemzeti vonatkozásban pedig az uralkodó etnikumok esetenként még saját, gyõztes kisebbségeik, a szlovákok, a horvátok, a ruszinok nemzeti céljait sem ismerték el. Természetesen lehet a szerzõdéseknek ennél bõvebb, árnyaltabb, sõt, késõbbi történelmi események megvilágításába helyezett, eltérõ magyarázatát is adni. Az azonban, hogy nem eshetett bíráló szó Trianonról, egyszerûen nem igaz. Egy másik közkeletû frázis, hogy Trianon a Tanácsköztársaság következménye, mintegy a bolsevista bûnbeesés logikus büntetése volt. Ha tehát nincs Tanácsköztársaság, Trianon sincs. Ezt a feltevést azonban semmiféle komoly dokumentum nem alapozza meg. Az ellenkezõjét annál inkább ha elolvasnák. Noha aligha kell kételkednünk benne, hogy az antant urai fennállása idején élesen szemben álltak a proletárdiktatúrával, amikor a Tanácsköztársaságot kikiáltották, a békeszerzõdések alapelvei, és a területi rendezés keretei már jócskán túl voltak a vitákon. A Tanácsköztársaság által kivitelezésük inkább halasztást szenvedett. Fenti érvelésével a jobboldal a Horthy-rendszer egyik legsúlyosabb születési hibáját próbálta és próbálja leplezni. Miközben ugyanis a tanácskormány és hadserege nagy társadalmi mozgósítással fegyveres harcot vívott az antant támogatta csehszlovák és román hadsereg ellen, a késõbbi kormányzó együttmûködött az utóbb agyonszídott antanttal és a román hatóságokkal a Tanácsmagyarország elleni intervencióban. Nem állítható persze, hogy Horthy szerette a román megszállókat. Az azonban dokumentált tény, hogy Szegeden toborzott ún. Nemzeti Hadseregét csak velük, és az antant-parancsnokságokkal gondosan, lépésrõl lépésre egyeztetve vezényelhette a Tisztántúlról a Dunántúlra. Eközben ez a hadsereg egyetlen esetben sem lépett harcba az ország jelentõs részét megszálló román királyi hadsereggel. Nem is tette lábát az általa megszállt országrész területére. Budapestre is akkor vonult be, amikor a román csapatok már távoztak. Ezt igyekezett és igyekszik késõbbi propagandája elmaszatolni, koránt-
5
2004. szeptember-október
sem eredménytelenül. Pedig józan ésszel nehéz elfogadni, hogy valaki pusztán attól hazafi lehet, ha retorikájában kellõ gyakorisággal ismétli a nemzeti kifejezést és a vele rokonértelmû szavakat; a másik viszont, aki ezt elmulasztja (vitatható, hogy ezt jól tette-e), de minden, erejétõl tellhetõt megtesz a magyar társadalom védelmében, automatikusan elveszti jogát arra, hogy a nemzet képviselõjének tekintsék. Ám a nemzeti szómágia máig erõsen hat; tudják ezt, akik hatra-vakra élnek vele. A valamikori szocialista társadalmak vezetõ erõinek persze voltak bûnei ez ügyben, ha nem is azok, amelyeket a fentiekben cáfolni igyekeztem. A Szovjetunió vezetõi a második világháború idején és a béketárgyalásokon már korántsem az annexió és hadisarc nélküli békéért léptek föl. Hatalomra jutva más országok kommunistái is (különbözõ idõszakokban és helyeken eltérõ módon és mértékben) többé-kevésbé megfeledkeztek nemcsak a nemzetek önrendelkezési jogának Lenin hirdette elvérõl, de még az ausztromarxisták szerényebb kulturális nemzeti autonómia-programjáról is. Noha a kisebbségi népi kultúra, a nyelvmûvelés területén ittott történtek látványos elõrelépések, többnyire asszimilációs politikát folytattak a kisebbségekkel szemben. A statisztikák a szocializmus évtizedeiben az oroszosítás, a románosítás, a szlovákosítás, a szerbesítés és a magyarosítás (úgy bizony, a magyarosítás) erõs elõrehaladásáról tanúskodnak. Ezt a mi esetünkben az sem menti, hogy a kisebb, szórványos nemzettöredékek önmaguktól is könnyebben morzsolódnak. A magukat szocializmusként konstituáló rendszerek egyik legnagyobb adóssága ez, amely számlájukon immár örökre szerepelni fog, minthogy többé nem áll módjukban törleszteni. Ez olyan tételeket tartalmaz, mint a széles körben alkalmazott kollektív nemzeti felelõsségrevonás, a Szovjetunióban egytucatnyi népcsoport kitelepítése sok évszázados szálláshelyérõl, a csehszlovák kommunisták által tolerált Bene-dekrétumok, a szomszédos államokhoz ismét visszakerült egykori magyar részeken lezajlott durva erõszakcselekmények, utóbb a németek kitelepítése, a Dráva-menti és a DunaTisza-közi délszlávokkal kapcsolatos titóistaûzõ hajsza. Mindez megnehezíti annak a harmadik ferdítésnek a meggyõzõ cáfolatát, mintha Trianon után (s ehhez ma már nem lehet nem hozzátenni: az 1947-es, a trianoni döntéseket jogaikba visszahelyezõ, némileg meg is tetézõ párizsi békeszerzõdések után) mindvégig a területi kérdés lett volna a magyar társadalom szinte egyedüli gondja. Pedig 1920 után is elsõsorban a stabilizáción, a gazdaságfejlesztésen, a nagy szociális problémák, elsõsorban a földkérdés megoldásán, a szabad népképviselet megteremtésén, az államok közötti baráti, demokratikus kapcsolat sikeres kiépítésén múlt a társadalmak, a nemzetek sorsa. A határok és a
kisebbségek ügye ma azért játszható ki a társadalmi haladással szemben, és maradt mindmáig sajgó társadalompszichológiai kérdés, mert milliók tudatában tapasztalati tényként rögzült: egy ember sorsát, lehetõségeit (társadalmi rendszertõl nagyrészt függetlenül) igen nagy mértékben az határozza meg, hogy adott országon belül a többségi (uralkodó) nemzethez vagy valamely nemzeti-etnikai kisebbséghez tartozik. Az elõzõ korszak történetére ebben a vonatkozásban óhatatlanul rossz fényt vetõ mozzanatokat a baloldali emberek nagyobbrészt ismerik. Csak ritkán és persze eredménytelenül próbálják tagadni, de igyekeznek agyuk egy hátsó rekeszébe számûzni. Ez azonban sok esetben vitaképtelenné teszi õket, mint ez minden esetben történni szokott, ha valaki elvont pozitív elveket próbál negatív személyes tapasztalatokkal szembeszegezni. A Trianon (és más békeszerzõdések) okozta valóságos bajokat elsõsorban a két háború közötti uralkodó körök szociális érzéketlensége és tétlensége tetézte, sokszorozta meg. Pedig saját táboruk számos közírója sõt tisztviselõje is (különbözõ ellenfeleikrõl nem is beszélve) elegendõ alkalommal mutatott rá ennek a veszélyeire. A Nagyatádi-féle földreform (nem egészen névadója szándéka szerint!) csak az agrárprobléma felszínét kapargatta. Az elcsatolt részekrõl áttelepült magyar nagybirtokos politikusokat a hazai falusi szegénység szörnyû gondjainál jobban érdekelte a kárpótlás a szomszédos országokban (a magyarnál jóval radikálisabb, bár etnikai diszkriminációval jócskán megterhelt reformok során) kisajátított földjeik után. Amikor pedig jóval késõbb Teleki (osztálya háború utáni sorsáért aggódva) mégis megpendített valamilyen újabb földrendezést, ez saját társadalmi osztálya leküzdhetetlen ellenállásába ütközött. Csak a zsidóföld kisajátítása maradt belõle, amelynek megtervezésébõl a tudós cserkészvezetõ is jelentõs részt vállalt. Az igazi Nem, nem, soha! a magyar parasztság földhöz juttatására és 1939-ig a titkos választójogra vonatkozott. Az emberiséget ma elsõsorban igen nagy, esetenként alig megoldhatónak tetszõ szociális, globalizációs és környezeti problémák gyötrik. Óriási a felelõssége annak, aki ezeket még fájdalmas, szükségképpen nagy érzelmi töltetû etnikainyelvi vallási mozzanatokkak terheli. S nem kevésbé súlyos felelõsség terheli azt, aki felelõtlenül játszik a nemzeti érzelmek húrjain. Különösen, ha Budapestrõl üzen Trianon-bûvölõ jelszavakat a határon túlra, bátran vállalva a harcot az utolsó határon túli magyar életéig
Trianon, mint a magyar nemzet tagjait egymástól elválasztó döntés az új európai keretben utolsó napjait-éveit éli; csak a felelõtlen sérelmi politika hosszabbíthatja meg az életét. Harsányi Iván
2004. szeptember-október
6
Dialektika
Az Európai Unió alkotmányáról II. rész (A Dialektika elõzõ számában közölt I. rész folytatása) Az euró bevezetésérõl 2002-ben 12 ország teljes jogkörrel életbe léptette a közös valutát az eurót. A bevezetés pillanatában sem tudta minden állam az összes feltételt betartani, de az utóbbi két év gazdasági válsága miatt a legnagyobb országok (Franciaország, Németország, Olaszország) is tartósan átlépik az elõírt korlátokat, fõleg a költségvetési hiány 3 %-os maximumát, és nem fogadják el az ezekre az esetekre elõírt büntetõ rendszabályokat. A csatlakozás koppenhágai feltételei és a csatlakozási szerzõdések nem tartalmazzák, hogy kötelezõ lenne az euróhoz való mielõbbi csatlakozás. Ezzel szemben az alkotmány-tervezet az eurót az Unió közös valutájának nyilvánítja, és kötelezõvé teszi a valutaközösségbe való belépést. A valutaközösségbe be nem lépett országokat halasztásban lévõknek1 minõsíti. (Három jelenlegi tagállam, Anglia, Dánia és Svédország is ebbe a kategóriába kerülne, mivel nem tagjai az eurózónának). A halasztás átmeneti állapot és kötelezettségekkel jár. A Bizottság és az Európai Központi Bank legalább kétévente jelentést készít a Miniszterek Tanácsának a halasztásban levõ országok által a gazdasági és monetáris unió megvalósítására vonatkozó kötelezettségek teljesítésében megtett elõrehaladásról (III-92/1). A keleteurópai országok valutái, köztük a magyar forint erõsen alulértékelt. A forint árfolyama az utóbbi idõszakban a 250-260 Ft/euró sávban mozog, míg vásárlóerõ paritáson 130-140 forint ér egy eurót. Az alkotmány-tervezet szerint, amikor az euróra való áttérés idõszerûvé válik az átváltási arányt egyeztetési eljárást követõen a Bizottság javaslatára a Miniszterek Tanácsában döntik el. Az áttérés azonban az árfolyam és a vásárlóerõ paritás nagyfokú eltérése miatt rövidebb távon leküzdhetetlen dilemma elé állítja az országot. Ha az árfolyam érvényesül, akkor a jövedelmek és a pénzvagyonok súlyosan leértékelt szinten kerülnek átszámításra, és ez hatalmas értékvesztést jelent az országnak és állampolgárainak. Ha a vásárlóerõ paritás lenne az átszámítás alapja, akkor ellehetetlenülne a külkereskedelem és a fizetési mérleg, és egy ilyen átszámítási arány az Uniónak sem lenne elfogadható. A forint felértékelõ politika (vagyis az árfolyam közelítése a vásárlóerõ paritáshoz) azonban 2003-ban egyfelõl spekulációs hullámhoz vezetett, másfelõl hozzájárult a kereskedelmi és a fizetési mérleg nagyfokú hiányához. A kiutat csak a gazdaság megerõsödésének és felzárkózásának folyamatában lehet megtalálni, a kielégítõ megoldáshoz nélkülözhetetlen volna az Unió hatékony gazdasági támogatása. Errõl azonban az alkotmány-tervezet nem intézkedik.
A kül- és biztonságpolitika Az alkotmány-tervezet e fejezetei jelzik az Unió politikájában folyamatban levõ irányváltozást. Létrejönne az Unió külügyminiszterének funkciója, akinek feladata javaslatokat készíteni a Tanács részére az Unió közös kül- és biztonságpolitikájára, és irányítani az elfogadott politika végrehajtását. Az Uniónak tehát a jövõben közös külügyminisztere lenne, aki szervezi a tagállamok közötti együttmûködést és kifelé képviseli az Unió közös kül- és biztonságpolitikáját. A tervezet továbbá a már létezõ kül- és belbiztonsági politikai együttmûködés keretein messze túl is lépne. A közös kül- és biztonságpolitika szerves része a közös biztonság- és védelmi politika, amely polgári és katonai eszközök igénybevételével biztosítja az Unió mûveleti képességét (I-40/1). A közös biztonság- és védelmi politika magában foglalja egy közös uniós védelmi politika fokozatos kialakítását. Ez, amennyiben az Európai Tanács egyhangúlag úgy határoz, közös védelemhez vezet (I-40/2). A közös védelemhez a tagállamok rendelkezésre bocsátják a szükséges polgári és katonai képességeket. A tagállamok vállalják, hogy fokozatosan fejlesztik katonai képességeiket és létrejön egy Európai Fegyverkezési, Kutatási és Katonai Képességfejlesztési Ügynökség amely többek között hozzájárul a védelmi szektor ipari és technológiai alapjainak erõsítéséhez szükséges intézkedések kidolgozásához (I-40/ 3). Az alkotmány-tervezet tehát megkezdené az Európai Unió fokozatos militarizálást, a hadiiparok és a hadseregek fejlesztését, ami szükségképpen a szûkös gazdaságfejlesztési és szociális céloktól vonna el forrásokat. A tervezet továbbá e területen is lehetõvé teszi a magasabb követelményeket kielégítõ katonai képességekkel rendelkezõ tagállamok szorosabb strukturált együttmûködését (I-40/6). A Tanács döntései alapján, az ENSZ alapokmányában foglaltakkal összhangban az Unió katonai egységei az Unión kívül is felhasználhatók lennének. Ebbõl világosan kitûnik, hogy az alkotmány tervezet készítõi arra törekszenek, hogy már létrejöjjön és felhasználható legyen az európai államiság e fontos kelléke: az Unió katonai ereje. Összegzés és következtetések Az elmúlt években gyors ütemben változik az Unió arculata. Háttérbe szorulnak a gazdasági és szociális kérdések, és domináns szerepet kezd játszani a hatalmi politika. A keleti nyitás a kezdetekkor még elsõsorban mint politikai és gazdasági kérdés élt a vezetõ politikusok fejében, vagyis mint bõvülõ piac, új fejlesztési lehetõségek és nagyobb gazdasági kapacitás. Világos volt, hogy e nyitás egyben növekvõ gazdasági és szociális terheket ró a régi tagállamokra, és az is, hogy a hátrányokat, gazdasági téren is, jelentõsen meghaladják az elõnyök.
A keleti nyitás megvalósult elsõ lépése és a körvonalazódó távlatok jelentõsége messze meghaladja a közösség korábbi bõvítéseit, ebben a folyamatban évszázados szakadékokat és ellentéteket kell leküzdeni. Ez azonban már a kezdeti feltételekben sem jutott kifejezésre és a keleteurópai országok támogatásának feltételei a tárgyalások megkezdés óta még romlottak, Az alkotmány-tervezet pedig egyszerûen megfeledkezni látszik az Unió gazdasági és szociális problémáiról és a bõvítéssel kapcsolatos kötelezettségekrõl, egyenlõ alapon kezeli a régi és új tagállamokat, bár az új tagállamok fejlettségi szintje lényegesen alacsonyabb az összes jelenlegi tagállamnál. Az alkotmány-tervezetnek a vaj helyett ágyú régi jelszavával jellemezhetõ iránya különösképpen veszélyes és elfogadhatatlan a régi és az új tagállamokban egyaránt. A keleteurópai kormányok még mindig a rendszerváltáskori gondolati körben élnek és úgy tesznek, mintha nem vennék észre ezeket a változásokat. Keleten kevés mai politikus látja és meri kifejezni aggályait. Ezek közé tartozikVaclav Klaus cseh köztársasági elnök, aki szerint a csatlakozási feltételek a csatlakozó országokra hátrányosak, nem biztosítják az egyenlõ jogokat. A Cseh-Morva Kommunista Párt és Vaclav Klaus pártja ellenzi az alkotmány elfogadását, népszavazás kiírását szándékoznak kezdeményezni, amely elutasíthatja a tervezetet. Spanyolország és Lengyelország 2003. decemberében megvétózta az alkotmány-tervezet elfogadását az Európai Tanácsban, de kormányaik ez év júniusában már beadták a derekukat. Aleksander Kwasniewski lengyel államfõ a május elsejei tagállammá válás alkalmából így nyilatkozott: Meglátjuk a következõ években, hogy az EU megõrzi-e alapelvét, a szolidaritást, vagy pedig a kettõs sebesség, illetõleg a kemény mag koncepcióját választja-e, amely dezintegrálja az uniót2 . A magyar kormány más régi és új tagállamok egy körével együtt azért harcolt, hogy a döntéshozatalban a kis országok ne kerüljenek hátrányba, és hogy az új tagállamoknak, Magyarországnak is, legyen teljes jogú biztosa, bizottsági tagja. A többségi döntéshozatal szabályaiban részleges sikert értek el, az új tagországoknak is lesz saját biztosa, valamint a kisebbségek jogaira való utalást sikerült a végsõ szövegbe bevétetni. A Fidesz a Pápai Állam és Lengyelország azon törekvéséhez csatlakozott, amely a preambulamba be akarta vétetni a hivatkozást Európa keresztény történelmi gyökereire, ami megkérdõjelezte volna állam és egyház egyértelmû szétválasztását az Unióban. Az Unió békés jellegének feladásáról és a keleteurópai országok számára létfontosságú támogatási politika lényegi megszorításairól azonban Magyarországon egyik parlamenti párt sem beszél. (folytatás a 7. oldalon)
Dialektika Pápai kezdeményezés a Baloldali Összefogásért A pápai baloldali szervezetek, az MSZP, a Munkáspárt, a Fiatal Baloldaliak, a Kádár János Baráti Kör, a Marx Károly Társaság, a baloldali szakszervezetek, országos konferenciát kezdeményeztek a baloldali összefogás érdekében. A július 17-i országos konferenciátFekete János, volt MNB alelnök, üzenetében a globalizáció progresszív megoldásai érdekében kifejtendõ erõfeszítésként értékelte. Bányász Rezsõ ny. nagykövet, a Társadalmi Érdekegyeztetõ Tanács társelnöke, nemzetközi áttekintésében a haladó erõk együttmûködésének, az ENSZ megújításának szükségességét, és Latin-Amerika példáján világította meg az összefogás nélkülözhetetlenségét. Berecz János történész a múlt, a jelen a jövõ elszakíthatatlan objektív összefüggéseit elemezte. Wirth Ádám filozófus, a baloldali együttmûködés fontosságát húzta alá az EP hazai és európai választási eredményeinek tükrében. Alfredo León Alvarez, a Kubai Köztársaság budapesti nagykövete, hangsúlyozta, hogy minden baloldali politikai erõ számíthat a kubaiak szolidaritására. Takács József, az MSZP budapesti agrártagozatának elnöke, a magyar mezõgazdaság és a vidék problémáit elemezte az EU-ba történt belépés utáni helyzetben. A vitában felszólaltak a Magyar Szociális Fórum, az ATTAC-Magyarország, a Haladó Erõk Fórumának képviselõi is. Többen szóvá tették az MSZP és a Munkáspárt közötti kritikusságon túlmenõ zavaró jelenségek károsságát. Szó esett egy MSZP-tõl balra álló párt létrehozásának, sõt, egy tisztább eszmeiségû marxista-leninista politikai szervezet megalakításának a szükségességérõl. Sipos János, a Baloldali Együttmûködési Tanács ügyvivõje összegezte a baloldali együttmûködés közvetlen és távolabbi teendõit, és ajánlotta régiónként hasonló konferenciák kezdeményezését, továbbfolytatását. Spectator (folytatás a 6. oldalról) A baloldali civil szervezetekben tanulmányozni kellene az alkotmány tervezetét, és ha e cikk szerzõjével azonos vélemények alakulnak ki, kezdeményezni kellene, hogy Magyarországon is legyen népszavazás az alkotmányról, és utasítsuk vissza annak jelenlegi tervezetét. (Vége) Morva Tamás A Külügyminisztérium fordításában: eltéréssel rendelkezõ országok. Az angol szövegben with a derogation, azaz olyan országok, amelyekre a törvény hatálya csökkentett mértékben érvényes. 2 Népszabadság, 2004. április 30. 1
7
2004. szeptember-október
Népi ellenállás Irakban
Az iraki ellenállás erõs gyökereket eresztett. Miközben a megszállók továbbra is, leplezetlen náci-zsargonban, bûnözõkrõl és terroristákról beszélnek, titkosszolgálataik jelentik, hogy nõ a fegyveres ellenállás támogatottsága és legitimitása. A népi háború két gyújtópontja Az ellenállásnak Falludzsa városa vált az egyik jelképévé. Az USA hadsereg érzékeny veszteségeket szenvedett itt. Tavasszal, amikor négy amerikait megöltek, és holttestüket meggyalázta a feldühödött lakosság, a megszállók általános támadást indítottak az ellenállók ellen. A várost gyûrûbe fogták, ami egyszersmind az ellenállást csaknem száz százalékban támogató lakosság megbüntetését célozta. Napokon át elvágták az élelmiszer- és vízellátást; nehéztüzérséget, harci repülõgépeket és helikoptereket vetettek be, egész kerületeket porrá bombáztak. Tömegesen gyilkolták a polgári lakosságot, kórházakat és mecseteket támadtak. A céljuk nyilvánvalóan az volt, hogy elkerüljék a harcot a városi gerillával tanulva az izraeli hadsereg súlyos vereségébõl, amelyet Bejrútban szenvedett el a 80-as években. Falludzsában az ellenállás korábban ismeretlen méreteket öltött. A városi partizánharc szabályszerû népi háborúba nõtt át, a lakosság nagy tömegeinek részvételével. Az ellenállás néhány hétre megszerezte az ellenõrzést a város felett, ahonnan a megszállók kivonultak. Az amerikaiak végül, nyomasztó technikai fölényük ellenére, tárgyalásokra kényszerültek; a város körüli gyûrût megszüntették, az ellenállók pedig fegyverzetükkel együtt elvonulhattak. A népi ellenállás másik gyújtópontja Nedzsef, ahol a siita Muktada al-Szadr vezeti a mozgalmat. A harcok itt is a megszállók provokációi nyomán támadtak fel: betiltották al-Szadr újságját, a tiltakozást vérfürdõbe fojtották. Al-Szadr választás elé került: vagy behódol, vagy felkelést hirdet. Az utóbbit választotta. Milicistái több déli városban és a bagdadi szegénynegyedben elkergették a megszállók által kinevezett hatóságokat, városházákat foglaltak el, polgármestereket neveztek ki. A felkelés fõ erejét eredetileg a siita városi proletariátus alkotta, késõbb városi középrétegek is csatlakoztak. Falludzsa és Nedzsef párhuzamos részvétele a felkelésben azt jelenti, hogy a mozgalom felekezet fölötti jelleget öltött. A lakosság támogatásával, siita és szunnita tisztségviselõk együtt szerveztek segélyszállítmányokat az ostromlott városokba. Ellentmondások a mozgalomban A sikerek ellenére, al-Szadr osztagai még nem elég érettek a feladatokra. A szunnita fegyveres mozgalomtól eltérõen, amely sok esetben a hadsereg egykori tisztjeinek szakszerû vezetése alatt áll, és katonai jártassággal cselekszik, al-Szadr harcosai alig kiképzett milicisták, s így nagy véráldozattal kell fizetniük akcióikért. Az USA számos városi közigazgatási központot visszaszerzett, kíméletlenül érvényesítve túlerejét. Tény azonban, hogy a felkelés kiterjedt a siita körzetekre is. Ami al-Szadrt illeti: egyfelõl a városi szegénység
nyomása alatt áll, amely harcolni akar a betolakodók ellen, másfelõl maga is a klérus tagja, amelyet Teherán befolyásol. A siita klérus hajlandó lenne egy neokolonialista megoldásra, ha ennek keretében teljesülnek a követelései. Az iraki nép elõtt azonban, minden nehézség ellenére, már az eddigiekbõl világossá vált, milyen lehetõségek állnak a népi háború elõtt, ha vezetését sikerül egy egységes ellenállási frontnak kézbe vennie. A nyugati közvélemény egyre erõteljesebben ellenzi a megszállást. Ezt jelzi az iraki börtönök ügyében kirobbant botrány. A régebbi USA-intervenciók tapasztalataiból ismeretes, hogy az effajta kegyetlenkedések és még ezeknél is szörnyûbbek az amerikai fegyveres erõk szokásos módszerei közé tartoznak. (Lásd Guantánamo.) Figyelmet érdemel azonban, hogy az amerikai sajtó, amely nemrég még hazafias öncenzúrát gyakorolt, ezúttal nem hallgatott ami a közvélemény változására utal. Az ellenállás ereje és az USA nemzetközi elszigeteltsége kölcsönhatásban van egymással. Az amerikai birodalom megteremtésének kísérlete Irakban kétségkívül elõre nem látott nehézségekbe ütközött. Az USA igyekszik elnyerni terveihezaz ENSZ részleges áldását. A hagyományos globalizáció-kritikai és békemozgalmakban is sokan az ENSZ-tõl várnak megoldást. Ez illúzió: az imperialista államok távolról sem szánnak teljes szuverenitást Iraknak, még kevésbé a népi tömegeknek; egyszerûen részt akarnak a zsákmányból. Reális megoldás csak egy van: a megszállók feltétel nélküli kivonulása; ezt pedig semmi mással nem lehet elérni, mint az iraki nép ellenállásával. Mivel állami támogatást az ellenállás sehonnan nem kaphat, a gyõzelem hosszú idõt vesz igénybe, és valószínûleg nem lehetséges nyugati tömegtámogatás nélkül. A katonai ellenállás, bár alapfeltétel, önmagában nem elég: egyesített politikai frontra van szükség. Az ellenállás résztvevõi között fennálló politikai, kulturális és vallási különbségek eddig megakadályozták e front létrejöttét, bár a tömegmozgalom szintjén erõsek az egységtendenciák. A szunnita ellenállásban fontos szerepük van a hagyományos eliteknek; a siita partizánmozgalomban nyomatékosabb az alsó társadalmi rétegek és a proletariátus súlya, de a klérusé is. A politikai megoldástól, amely egy alkotmányozó nemzetgyûlésben öltene testet, mindkét vezetõ csoport a saját kiváltságait és uralkodó pozícióit félti. A kommunista mozgalomnak súlyos örökséggel kell megküzdenie: az Iraki KP módszeresen elárulta a forradalom ügyét, és az amerikai imperializmus eszközévé vált. A mozgalom mai úttörõinek a megszállók elleni harc legelsõ soraiban kell küzdeniük ahhoz, hogy egyáltalán napirendre tûzhessék a párt újjászervezését. Jelenleg az iszlám bármily határozatlanok és utópisztikusak is a társadalmi elképzelései az egyetlen alternatíva a néptömegek szemében az imperializmussal szemben. A kommunistáknak támogatniuk kell ezeket az antiimperialista törekvéseket. Willi Langthaler Neue Volksstimme, 2004. június
2004. szeptember-október
8
A normandiai partraszállásról Óriási csinnadrattával ünnepelte meg a burzsoá sajtó a normandiai partraszállás 60. évfordulóját. Úgy tüntették fel az eseményt, mint a második világháború fordulópontját, a döntõ ütközetet, amely hála a nyugati hatalmaknak leterítette a hitlerizmust, és diadalra juttatta a demokráciát. Mintha a háborús gyõzelem a Nyugat érdeme volna, senki másé. Tisztelettel adózunk a normandiai partraszállás hõseinek, és egy pillanatig sem vitatjuk a nagyszabású katonai mûvelet hadtörténeti jelentõségét. De a tények tények, és az összehangolt történelemhamisítás sem változtathat rajtuk. A háborúban a fordulópont már jóval korábban bekövetkezett: a náci csapatok moszkvai vereségével 1941-42 telén az elsõ nagy vereséggel, amelyet a háború folyamán elszenvedtek , majd a sztálingrádi összeomlással, amelyet a Wehrmacht nem tudott többé kiheverni. A nyugati hatalmak mindaddig nem nyitották meg a második frontot, amíg meg nem kellett gyõzõdniük arról, hogy a szovjet csapatok saját erejükbõl kijuthatnak az Atlanti Óceánhoz. A június 6-i angolszász partraszállással nagyjából egy idõben, a keleti fronton, a normandiainál sokkal nagyobb arányú hadmûvelet volt kibontakozóban.A Vörös Hadsereg áttörte a német vonalakat; május 9-én felszabadította Szevasztopolt, június 22-én pedig megkezdte Belorusszia felszabadítását. Egy hónap múlva Belorusszia szabad volt; a német hadseregnek 25 hadosztálya elpusztult, vesztesége 300 000 ha-
Baloldali gyõzelem a venezuelai választásokon A venezuelai választók 58,25 százaléka, csaknem 5 millió szavazó nemmel voksolt arra a kérdésre: egyetértenek-e azzal, hogy megfosszák hivatalától Venezuela legitim, demokratikusan megválasztott elnökét, Hugo Chávezt? A népszavazásnak az volt a tétje, hogy el tudják-e mozdítani hivatalából Chávezt, vagy marad a hivatalos 2006-os elnökválasztásokig. Az elnököt a polgári ellenzék már több alkalommal megpróbálta eltávolítani, hol legális eszközökkel, hol katonai puccsal. Az ország ketté szakadt, az Amerika-barát, az oligarchiákat támogató polgári ellenzékre, és a szegények oldalán álló Chávezpártiakra. Chávezt fõként azzal vádolják, hogy az olajbevételekbõl jelentõs részt fordít az analfabetizmus, a nyomornegyedek felszámolására. (Venezuela az ötödik legnagyobb olajat exportáló ország a világon. Ezzel együtt a lakosság 40 százaléka létminimum alatt él.) Ezzel a döntéssel Venezuela biztosította, hogy folytatódhat a Chávez által meghirdetett bolivári forradalom. (Forrás: ATTAC-info)
lott és sebesült. A náci Közép hadseregcsoportra mért csapások nyomán a Vörös Hadsereg 550-600 km-t nyomult elõre nyugati irányban. Közben maga is súlyos veszteségeket szenvedett. 50 szovjet hadosztály elvesztette állományának több mint felét, 17 hadosztály és 3 brigád az utolsó emberig megsemmisült. A szovjet csapatok 165 náci hadosztályt vertek szét ezekben a hadmûveletekben. A Normandiában partraszállt amerikai-angol csapatokkal 35 náci hadosztály állt szemben. *** Mike Davis, amerikai történészprofeszszor a Kaliforniai Egyetemen, levelet írt az angol The Guardian-nek a partraszállásról. A döntõ ütközet Európa felszabadításáért 60 évvel ezelõtt kezdõdött, amikor egy szovjet partizánhadsereg merész támadást intézett Belorusszia erdeibõl a Wehrmacht fõ utánpótlási vonalai ellen. A partizánbrigádok, amelyekben számos zsidó munkaszolgálatos és a koncentrációs táborok nem egy elszökött foglya harcolt, szétrombolta a létfontosságú összekötõ vonalakat a német Közép hadseregcsoport lengyelországi és kelet-poroszoszági támaszpontjai között. Három nappal késõbb, 1944. június 22-én, Zsukov marsall általános támadást rendelt el. 26 000 nehéz löveg porrá lõtte a nácik elsõ vonalbeli állásait, majd 1,6 millió szovjet katona indult rohamra, 4000 harckocsi támogatásával. Így kezdõdött a Bagration-hadmûvelet, több mint 500 km hosszú arcvonalon. A katonák több mint 40 nemzetiséghez tartoztak. Ezt a hatalmas katonai földrengést Varsó külvárosaiban állították meg Hitlernek a nyugati frontról átdobott elitcsapatai. Az amerikai és brit csapatoknak nem kellett Normandiában a legjobb német páncélos csapatokkal megküzdeniük. Ugyan melyik amerikai hallott valaha is a Bagration-hadmûveletrõl? teszi fel a kérdést a szerzõ. Pedig a szovjet nyári offenzíva többszörösen felülmúlta méreteiben az Overlord-mûveletet (a normandiai inváziót). A szovjet harckocsik acélfogóba zárták és felmorzsolták a Közép hadseregcsoportot. Egyedül Belorussziában több mint 300 000 embert vesztettek a hitleristák. Egy másik német hadsereget a balti partokon kerítettek be és õröltek fel. Megnyílt az út Berlin felé. A Wehrmacht 70 százalékát az orosz sztyeppéken temették el, nem Franciaországban. A nácik elleni harcokban kb. negyvenszer annyi Iván (szovjet közkatona) halt meg, mint ahány angolszász. A szamarai traktorosról, a rosztovi színészrõl, a leningrádi fõiskolás lányról, a soknemzetiségû szovjet hadsereg orosz, lengyel, örmény, zsidó közkatonáiról és marsalljairól ma nem szokás megemlékezni a nyugati ünnepségeken. Bill, az én Columbusban született tengerész nagybátyám, aki közkatonaként harcolt Normandiában, sohasem fogja elfelejteni bajtársát, Ivánt.
Dialektika Rozsnyai Ervin: Kunz von der Rosen Ha kérded, olvasó, hogy vajh ki õ, az illetõ, ki hallgatott e névre, amely nevet, habár nem volt dicsõ, az emlékezet táblájáról mégse törölte le nyom nélkül az idõ, nos, halld: a férfiú, kit nem csekély okból kímélt a történelmi spongya, se pápa nem volt, sem gyõztes vezér, csupán a császár udvari bolondja, sallang. Selyemgatyán rojtos szegély. Urak rongya? Vagy csak látszatra az? Susong a hír, hogy õ az úr a háznál
Külsõre bárány, lélekben csikasz, és ujja körül forog Miksa császár. (No persze, ha a szóbeszéd igaz.) Kell a vigasz, hol zsákszám áll a gond, és fejet kókaszt a korona terhe! Elkél biz ott egy rátermett bolond, kinek tréfáin fölpezseg az elme, kinek mókája színhús, semmi csont. Volt ám egy tette szinte mûremek! Csak elfogódva szólhatok felõle. Azzal szerzett nagy rangot, hírnevet, és leghátulról rúgtatván elõre, a császár fõ-fõ tanácsosa lett. Ez úgy esett, hogy épp ülésezett a birodalmi gyûlés, és gomolygott tengernyi népség, grófok, hercegek, lotyók, csatlósok midõn a bolondot a múzsa ujja érintette meg. S mondá a fennkölt égi hölgy: Ahány vak koldust rejt itt sikátor és csapszék, gyûjtsd egybe mind a város piacán, ahol középre vascölöp veressék, hozzá kocát kötöztess. Azután husángot a kezekbe, jókorát! Tüzeld a hadat nemes küzdelemre, s gyõzelmi díjul ígérd a kocát a szerencsésnek, ki úgy csapja fejbe, hogy elterül. Menj hát, ne tátsd a szád. S lám, a pór már a piacon tolong, poroszlók pajzsától megnyomva, hátrál, az ablakokban úrinép szorong, erkélyen, karosszékben Miksa császár s jelt adván, sípjába fúj a bolond. Indul a viadal: husáng forog a kocáért, mely visítoz riadtan, hangja felé nyomulnak a vakok csapkodva-bõgve, torlódó csapatban, éjük vizén habarva vérhabot, ütés zuhan vaktában, csont reped, hibbant indulat fogakat csikorgat, reccsenõ dióhéjak a fejek, dühöngõ lábak testeken tipornak a nép vidul, és nagyokat nevet. Üsd, vágd! harsan a harsány biztatás, míg ki nem dõlnek egy szálig a sorból, s döng a halál, mint jóllakott darázs, nyöszörgés rebben ki a lucskos porból csak a disznón nincs seb, se karcolás. Az õ sorsa a császár asztalán, bõ borsos lében telt be aznap este, a hét országra szóló lakomán, hol úri vendégben nem volt hiány, s bor mellett vígan csúszott a tokány, midõn fõ-fõ tanácsosává tette bolondját Habsburg Maximilián.
Dialektika
9
2004. szeptember-október
Jeremy Rifkin:
Egy talány újra jelentkezik A technikai fejlõdés fokozódó mohósággal nyeli el a munkahelyeket, ezért a piacgazdaság nagy konfliktusa elkerülhetetlenné válik The Guardian, 2004. március 2. Világszerte fogynak a munkahelyek. A kialakult helyzet válságos. Még Amerikában és Európában is milliók ébrednek arra, hogy teljes munkaidõs foglalkozatás vagy munka nélkül maradnak, s kevés a reményük a teljes értékû állásra. 1998 óta az Egyesült Államokban a gyáripari munkahelyek száma 12 %-kal, Nagy-Britanniában 14 %-kal csökkent. Napjainkban Nagy-Britanniában további feldolgozóipari munkahelyek tûnnek el, annak ellenére, hogy négy év óta most nõ a legdinamikusabban a termelés. Hova tûnnek a gyáripari munkahelyek? Az elmúlt években divattá vált, hogy a magas munkanélküliségért azokat a nagyvállalatokat hibáztassák, amelyek termelési kapacitásaikat Kínába telepítik. Nos, az igaz, hogy Kína a globális feldolgozóipari termelésben és exportban sokkal nagyobb arányt képvisel, mint korábban. Egy nemrégiben megjelent tanulmány azonban kimutatta, hogy a feldolgozóipari munkahelyek száma gyorsabban csökkent Kínában 1995 és 2002 között, mint bármely más országban: a gyáripari munkahelyek száma 15 millióval esett, ami 15%-os visszaesés. Ennél rosszabb hír is van! Ugyanez a tanulmány közli, hogy 1995 és 2002 között 31 millió feldolgozóipari munkahely tûnt el Földünk 20 legnagyobb gazdaságában. Az elmúlt hét év mindegyikében és valamennyi régióban csökkent az ipari munkahelyek száma. Ezalatt amikor az ipari termelés globálisan 30%-kal nõtt. Ha az ipari foglalkoztatottság a jelenlegi ütemben csökken Földünkön s valójában inkább gyorsulni fog a visszaesés , akkor a jelenlegi 164 millió munkahely 2040-ig néhány millióra csökken, s gyakorlatilag vége szakad a tömegméretû ipari foglakoztatás korszakának. Napjainkban a fehérgalléros és a szolgáltató ágazatokban is hasonlóan visszaesik a munkahelyek száma, mivel az intelligens technológiák ezeken a területeken is egyre több munkaerõt helyettesítenek. A bankszektor, a biztosítók, a nagy- és kiskereskedelem olyan élenjáró
technológiákat alkalmaz az üzletvitel minden területén, amely gyorsan nélkülözhetõvé teszi a kiszolgáló személyzetet. Az amerikai Netbank 2,4 milliárd dollárnyi bankbetéttel rendelkezik. Egy ilyen nagyságrendû hagyományos bank 2000 embert foglalkoztat. A Netbank azonban tejes ügymenetét 180 dolgozóval intézi. Az Egyesült Királyság és az USA többek közt azért veszít munkahelyeket, mert az információs telefonközpontokat Indiába telepítik. De fontos hozzátenni, hogy mindez eltörpül ahhoz a munkahely-veszteséghez képest, amit a hangfelismerõ technológiák okoznak. Az amerikai Sprint telefontársaság például következetesen ilyen technológiával helyettesítette ügykezelõit. 2002-ben a Sprint termelékenysége 15%-kal ugrott meg, bevétele 4,3%-kal emelkedett, dolgozóinak fizetési listája azonban 11500 fõvel lett rövidebb. Már a késõ nyolcvanas években figyelmeztettek az elemzõk, hogy az automatizálás egyre több munkahelyet fog feleslegessé tenni. Miután elõrejelzésük kicsit korainak bizonyult, a közvélemény azzal áltatta magát, hogy az automatizálás valójában nem okoz gondot. Mára azonban világossá vált, hogy a szoftver-, komputer- és telekommunikációs forradalom, az intelligens technológiák elterjedése végül minden országban szörnyû pusztítást végzett a munkahelyekben. A szakértõk feltételezik, hogy a fehérgalléros munkahelyek csökkenése mellett el fog maradni a feldolgozóipariak szûkülése a következõ 40 évben, mivel a nagyvállalatok, egész gazdasági ágazatok, a világgazdaság egésze globális hálózatba szervezõdik. Az a régi logika, hogy a technológiai fejlõdés termelékenységben megmutatkozó eredménye csökkenti a régi technikát megtestesítõ munkahelyek számát, de ugyanannyi újat teremt, már egyáltalán nem biztos. Az Egyesült Államokban napjainkban az ötvenes évek óta a leggyorsabban szárnyal a termelékenység: 2003. harmadik negyedévében meghökkentõen gyorsan, 9,5%-kal ugrott meg, a munkanélküliség szintje mégis magas maradt.
Jeremy Rifkin a washingtoni Gazdasági Trendek Alapítvány elnöke
A közgazdászok sokáig azzal érveltek, hogy a termelékenység növekedése lehetõvé teszi, hogy a cégek alacsonyabb költségekkel termeljenek többet, és még több szolgáltatást nyújtsanak, az olcsóbb termékekkel és szolgáltatásokkal ösztönözve a fogyasztást. A kereslet emelkedése ugyanis ösztönzi a termelés és a szolgáltatások bõvítését, a termelékenység növelését, amely viszont még jobban növeli a keresletet, s mindez egy soha véget nem érõ táguló spirálban folytatódik. Így, ha a technológiai újítások rövidtávon átmenetileg feleslegessé tesznek is idõlegesen munkahelyeket, a kereslet megugrása az olcsóbb áruk és szolgáltatások iránt elõsegíti a termelés bõvítését. A probléma az, hogy ez a teória úgy tûnik már nem alkalmazható. Az Amerikai Egyesült Államok acélipara jól példázza a végbement változást. Az elmúlt 20 év alatt az acéltermelés 75 millió tonnáról 102 millióra nõtt. Ugyanebben az idõszakban az acélipari dolgozók száma 289 ezerrõl 74 ezerre csökkent. Ha az ipar megõrizné is súlyát a GDP-ben mondja Donald Grimes, a Michigani Egyetem közgazdásza , a termelékenység emelkedése folytán minden bizonnyal folytatódni fog a munkahelyvesztés. Panaszkodik, hogy ez ellen keveset tehetünk. Olyan ez, mintha hatalmas ellenszéllel szállnánk szembe. Ebben rejlik a talány. Ha a termelékenység drámai növekedése egyre több emberi munkát helyettesít, és sok munkás a munkaerõpiacon kívülre kényszerül, honnan lesz a pótlólagos kereslet a potenciálisan növelhetõ többlettermelés és szolgáltatások iránt? Szembe kell néznünk azzal az ellentmondással, amely tulajdonképpen kezdettõl fogva hozzátartozik a piacgazdaság lényegéhez, de csak most vált visszafordíthatatlanná. A vágtató termelékenység ára a részmunkaidõre kényszerült és a kipenderített munkaerõ. Kevesebb dolgozó szükségszerûen kevesebb jövedelmet, szûkebb fogyasztói keresletet és növekedésre képtelen gazdaságot jelent. Ez az új realitás, amelyet a kormányzati és gazdasági vezetõk, a közgazdászok többsége vonakodik tudomásul venni.
2004. szeptember-október
10
KÖZLEMÉNY A BCKSZ és a RAKACAI ESÉLY KISEBBSÉGI SZÖVETSÉG, a rakacai kisebbségi önkormányzat törvénytelenségei, visszaélései miatt Rakaca Községben, 2004. június 24.-én bejelentett éhségsztrájkot és demonstrációt 2004. augusztus 2.-án befejezte. A két civil szervezet elnöksége a demonstrációt sikeresnek ítéli: 1. A demonstráció elérte a célját, mert; - Bebizonyította rakacán a törvénytelenséget; - Lépésre kényszerítette az illetékes megyei felügyeleti szervet, hatóságot; - rámutattunk arra, hogy a magyar törvényhozás és a Tisztelt Ház munkája hiányos; - az 1993. évi LXXVII. törvény, a szankció elv - gyakorlati hiányosságok miatt komolytalan a cigány etnikai kisebbséget illetõen, kollektív hátrányt okoz. 2. A demonstráció elérte a célját mert; - rámutatott, hogy egy község szintjén a polgármesteri passzív magatartás mellett, a jegyzõi manipuláció gyakorlatilag büntetlenül mûködhet, és törvénytelenségeket eredményezhet; - az illetékes felügyeleti szervek, hatóságok elnézõk, tehetetlenek; - a rakacai önkormányzati szinten a cigányságért, és annak nevében kreált pályázatokba csak alibinek vonják be a cigányság egyes kiszemelt személyiségeit, a pályázati programok valójában etnobizniszként szolgálnak a helyi hatalom, hatalmasok és cigány kiszolgálóik számára; - a demokrácia intézményei, az alkotmányos jogok szankciók nélkül sérülhetnek, egyes esetekben helyi szinten az adott kisebbség jogai pedig nem érvényesülnek; 3. A demonstráció bebizonyította, hogy a társadalom peremén élõ, párialétre kényszerített cigányság a manipulációk eszköze, olyan folyamat ez, amely társadalmi bombaként ketyeg, negatív folyamat, amely pedig a Nemzet kárára erõsödik. A demonstrálók, a szervezõk köszönik a B-A-Z Megyei Rendõr Fõkapitányság és kiemelten a Szendrõ Városi Rendõrkapitányság pozitív hozzáállását és segítségét. A demonstrálók, a szervezõk köszönik az Észak-Magyarország, a Népszabadság újságjróinak korrekt munkáját. A demonstrálók, a szervezõk egyértelmûen kifejezik, hogy nincs mit megköszönni azoknak az illetékeseknek, akik csak beszélnek, beszélnek, beszélnek, és mindeközben sok-sok közpénzt emésztenek a cigányság nevében! Ami Rakacát illeti, mindent elkövetünk annak érdekében, hogy az ott élõ embereket kihasználók és törvényt sértõk felelõsségre legyenek vonva. 2004. június 30. BCKSZ ELNÖKE sk.
RAKACAI E. K. SZ. ELNÖKE sk.
Dialektika Emlékezés Ságvári hõsi halálának 60. évfordulójára A fasizmussal szembeni harcban hõsi halált szenvedett Ságvári Endre megölésének évfordulóján az egykori Budagyöngye cukrászda helyén elhelyezett emléktáblánál harcos társai és a baloldali ifjúsági szervezetek emlékezést tartottak. A II. világháború idején a szociáldemokrata és az illegális kommunista ifjúsági mozgalom vezetõje, a Magyar Ifjúság Szabadságfrontjának kezdeményezõje, élete feláldozásával is példát mutatott a következetes hazafias, demokratikus összefogás ügye számára. A náci megszállás után az általa szerkesztett Béke és Szabadságban néhány nappal hõsi halála elõtt azt írta: A Magyar Front: a Békepárt, a Független Kisgazdapárt, a Kettõskereszt Szövetség (kereszténydemokraták), a Szociáldemokrata Párt csatasorba szólít minden magyart, aki kész harcolni a náci zsarnokság ellen. Az emlékünnepségen, melynek kezdeményezõi között ott volt a Marx Károly Társaság is, harcostársai és a mai ifjúság képviselõi mellett, felszólalt Hiller István kulturális miniszter, az MSZP alelnöke is. Beszédében hitet tett a dolgozók és minden hazáját szeretõ demokrata összefogása, a béke és szabadság ügye mellett, tisztelettel adózott a tiszta életû kommunista antifasiszta szabadságharcos emlékének, s rámutatott mai feladataink megvalósítása érdekében az együttmûködés nélkülözhetetlen szükségességére. Sz. A. Forrás: indymedia-internet. 2004. július 18.
Még drágább egészségünk (Lipcsei Olvasónk levele) Már több mint fél éve az új egészségügyi reform kényszerében élünk, de teljes egészében csak akkor ismerjük meg, ha aktuális nyavalyánk által érintkezésbe kerülünk vele. Szép lassan, a média harsogása nélkül jut tudomásunkra, hogy nemcsak a negyedévenkénti 10 eurót és a gyógyszerenkénti 5-10 eurót kell leszurkolnunk. Tapasztalatból tudjuk, hogy bizonyos gyógyszereket már nem kapunk meg receptre a fenti összegért, egyebek közt a férjem által eredményesen alkalmazott prosztata gyógyszert sem. Kénytelenek vagyunk megvenni. Háromhavi adag ára 45 euró. Az igazi meglepetés akkor ért, amikor bejelentkeztem az évi nõgyógyászati vizsgálatra. Mindjárt a kezembe nyomtak egy elég hosszú listát, hogy jelöljem meg, melyik vizsgálatot kérem, mert a kassza csak egy vizsgálatot térít meg, amit az orvos szemmel vagy tapintással végez. Minden más, laborban vagy ultrahanggal végzendõ vizsgálat azonnal fizetõköteles, nem tartozik a betegbiztosítóra.
Amint a listát elolvastam, felforrt bennem a magyar vér. Legszívesebben elrohantam volna, de meggondoltam: számlát kapnék, mert nem mondtam le a határidõt, és megkárosítottam az orvost. Aztán tanulságos eszmecserét folytattam a doktornõvel. Megmagyarázta, hogy a betegbiztosító nem a betegség megelõzését szolgálja: a megelõzés saját dolgunk, saját zsebünkbõl kell fizetni, ha tudni akarjuk, bennünk van-e már a halálos kór. A biztosító csak a gyógyításért fizet. Különben is sok betegség vezethetõ vissza az egészségtelen életmódra, a helytelen táplálkozásra, mindenki magára vessen, ha megbetegszik. Nekem is túlsúlyom van, nem sportolok eleget, harminc éve fáj a hátam, köszvényes vagyok. Ha tudni akarom, nincs-e ráadásul csontritkulásom is, 25 euró ellenében megvizsgáltat. Minden harmadik nõ szenved 50 éven felül csontritkulásban, ajánlatos tehát az évenkénti vizsgálat. A vastagbélrák felismerését szolgáló vizsgálat olcsóbb, csak 6 euró. Úgy éreztem, valakinek érdeke lehet, hogy ne szenvedjek sokáig, és ne okozzak
fölösleges költséget szeretett biztosítómnak. Betegedjek csak meg, minek megelõzni a bajt, legalább hamarabb túl leszünk rajta. Gyógyíthatatlan nyavalyákkal igazán kár foglalkozni, ezért gyõzködik az idõs, beteg embereket, hogy adják írásba, kilátástalan helyzetben nem kérik az életben tartó eljárások alkalmazását. Ami engem illet, csak addig akarok élni, amíg emberhez méltó körülmények között lehetséges, de hogy ez a pillanat eljött-e már, azt magam szeretném eldönteni. A megélhetési költségek évrõl évre nõnek, egyre többet kell fizetni a szolgáltatásokért, a villamosjegyért, a villanyért, emelkedik a vízdíj, drágul a tv-elõfizetés és még sok egyéb, a nyugdíj viszont nem lesz több. Mi nyugdíjasok pedig kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy csak problémát okozó, hasznavehetetlen, levegõrontó lények vagyunk. Valahol eltûnt az emberi méltóságunk, mint egy elhagyott csomag, és senki sem adta le a talált tárgyak osztályán. Kornagel Kis Piroska Lipcse
Dialektika
11
2004. szeptember-október
Az ATTAC Magyarország felhívása Magyarország baloldali erõihez! A mindannyiunk elõtt zajló belpolitikai válság, a szociálliberális koalíció megrendülése, a miniszterelnök politikai bukása immár nyilvánvalóvá tette, hogy nem a kormány, hanem a rendszer van válságban. Másfél évtized alatt a többpárti berendezkedés minden részvevõje vagy eltûnt a parlamenti erõtérbõl, vagy belsõ meghasonlásokon átesve, többszörösen leszerepelt. A magyarországi társadalom többsége eddig egyetlen párttal sem volt elégedett, kormányzati ciklusának végén mindegyiket leváltotta. Az MSzP kétszer is arra kapott megbízást a választók többségétõl, hogy ne hagyja az országot lecsúszni az elesett többség és a gátlástalanul gazdagodó kisebbség szomorú országává. Mára kiderült, hogy az MSzP nem képes használható válaszokat adni a globalizációs és belsõ kihívásokra. Az SZDSZ-rõl pedig saját alapítói mondták ki, hogy az emberi és polgári szabadságjogokat számon kérõ politikai erõbõl a harácsoló és korrupt tõke politikai képviselõjévé züllött. E hibákat és tévedéseket kihasználva a nacionalista jobboldal ügyességének és demagógiájának köszönhetõen növekvõ népszerûségre tett szert a joggal elégedetlen és elkeseredett tömegek körében.
A magyarországi politikai paletta erõi mind megbuktak! Bebizonyították, hogy nem tudják a az emberek többsége javára kormányozni az országot, és nem képesek tanulni kudarcaikból. A jelenlegi helyzet a dolgozó, munkanélküli és nyugdíjas emberek létfeltételeinek romlásával és elkeseredésük növekedésével az irracionális, szélsõséges, mindenekelõtt nacionalista, soviniszta, kirekesztõ szélsõjobboldali ideológiák térnyerésének kedvez. Ezt bizonyítja a történelem, jelenkorunk Európájának tapasztalatai, valamint a társadalmunkban fellelhetõ, az elkeseredésben gyúanyagot szolgáltató népellenes eszmék és szervezõdések. Itt az ideje, hogy egy új, elveiben következetes, nyitott és bátor politikai koalíció szülessen meg, melynek egyetlen rendíthetetlen vezérfonala a neoliberális globalizációban vesztes többség terheinek enyhítése, kimondottan a legnagyobb (nemzetközi és hazai) tõkék jogainak és nyerészkedésének korlátozása által. Egy ilyen politikai erõre vár nemcsak a kárvallottak széles rétege, de a jobb híján eddig más politikai irányzatokat szolgáló és csalódott aktív közéletiek jó része is! A tõkével szemben nyíltan a munka oldalára
Juhász Maxim:
Nyiss eget!* Révész Laci bácsinak kortalan barátsággal
Nyiss eget, tárnát, új csodát munkásság hisz zárul e rend ajtaja. Hol demokráciát kiált a tõke, a népnek ott már nincs szava.
álló, a hazai és nemzetközi gazdasági-politikai erõviszonyokkal reálisan számoló baloldali koalícióra! Ha egy ilyen erõ nem jön létre, és nem kér részt hazánk, fõleg a kevesek gazdagodásának egyre fokozódó terheit viselõ többség sorsának alakításából, akkor növekszik annak veszélye, hogy az ország politikai kalandorok vezetésével még a jelenleginél is sokkal rosszabb gazdasági és politikai viszonyok közé kerül. A vagyonos felsõ- és középosztály kiszolgálása helyett a munka érdekeinek védelme a globalizáció keretein belül sem lehetetlen! A Norvég Királyságban az állami kézben tartott olajvagyon hatalmas jövedelmeit rablás és korrupció helyett józan logikával jóléti célokra fordítják. Brazília munkásból lett elnöke, Lula da Silva lépésrõl lépésre, a polgári demokrácia eszközeivel szorítja határok közé az országában mûködõ multinacionális nagyvállalatokat. Teszi ezt úgy, hogy mindmáig az ultrakonzervatív Bush-kormányzat sem talált fogást rajta. És ezekben a napokban voltak kénytelenek az amerikai uralkodó körök azt is tudomásul venni, hogy Venezuela baloldali elnökét, Hugo Chávezt a választók többsége nem akarja eltávolítani, ahogy ezt az ottani polgári körök megpróbálták. A lakhatást, megélhetést, kultúrálódást széles néptömegek számára biztosító társadalompolitikának lehetnek és vannak ellenségei a vagyonosok oldalán, de ezek többszörösét teszi ki a támogatók száma a rászorulók oldalán. Csak el kell dönteni melyikük a fontosabb! Az ATTAC Magyarország, mint a világpolitikában immár jelentõs tényezõvé vált nemzetközi globalizáció-kritikai mozgalmak egyik aktív civil szereplõje felszólítja Magyarország minden baloldali szervezetét és állampolgárát, hogy haladéktalanul lásson hozzá a munkájukból élõ emberek sorsával szolidáris, és azért felelõsséget vállaló politikai szövetség kialakításához, hogy a jelenlegi kormányválság a politikai fordulatra szoruló tömegek számára ne a vég, hanem a kezdet legyen! 2004. augusztus 24.
* Fiatal dunaújvárosi költõ ajánlása társaságunk vezetõségi tagjának.
Az ATTAC Magyarország Egyeztetõ Tanácsa
2004. szeptember-október
IN MEMORIAM TUZA ISTVÁN Hosszas, súlyos betegség ragadta el közülünk 65 éves korában Tuza Istvánt, a Kádár János Baráti Kör országos elnökét, aki életének utolsó pillanatáig megõrizte elvhûségét, a társadalom szocialista jövõjébe vetett optimizmusát. Életútja Egerfarmosról, szegénycsaládból indult. Negyedikes gimnazistaként, 1956 decemberében belép az MSZMP-be. Elvégzi az Egri Pedagógiai Fõiskolát. A tanítás mellett úttörõvezetõ lesz. Sok száz diák megbecsülését, szeretetét vívja ki oktató-nevelõ munkájával. A Munkásõrségben sajtó csoportvezetõ lesz, majd 197686-ig az országos Pártközpont apparátusában dolgozik, ahonnan a Belügyminisztériumban folytatja tevékenységét, nyugdíjazásáig. Politikai meggyõzõdése mellett szilárdan kiáll a nehéz idõszakokban is. Ott van 1989-ben a Marxista Egységplatform aktivistái, majd az MSZMP újjáteremtõi között. A XIV. Kongresszus sajtófõnöke lesz. Újságíróként tevékenykedve A Szabadság is közli írásait. 1993 novemberében õ is azok között van, akiket a Gyorskocsi utcába beszállítanak a vörös csillag tiltott használatának ügyében. Harcos kommunistaként tagja a BET Kézfogás c. lapja szerkesztõbizottságának, és fõszerkesztõje a Munkásjövõ c. MSZMP havi-lapnak. A Marx Károly Társaság tagjaként írásai jelennek meg az egyesület Dialektika c. folyóiratában. Egyik kezdeményezõje a Kádár János Baráti Kör létrehozásának, melynek elõbb alelnöke, majd elnöke lett. Elindítója és hagyományteremtõje a VASAS-székházban tartott Kádár János születésnapi ünnepségeknek. Szerkesztõként nevét õrzi a 2000-ben napvilágot látott Kádár-emlékalbum, az Õrízd a lángot c. versesfüzet, és számos más kiadvány. 2003 júliusában, a Fiumei úti temetõben tartott Kádár-megemlékezésen utoljára lép a nyilvánosság elé, és emlékezhetett a Baráti Kör névadójára. A méltó síremlékért folytatott gyûjtés aktív elindítója volt, de súlyos betegsége megakadályozta annak általa történõ avatását. Emlékét a család, a harcostársak, elvtársai megõrzik. Nyugodj békében, Tuza elvtárs! Ifj. Kerecsényi Zoltán
12
Dialektika
A MARX KÁROLY TÁRSASÁG KÖZLEMÉNYEI * A Társaság vezetõségének augusztus 28-i ülésén, Rozsnyai Ervin bevezetõjében elemezte a munkásmozgalmat leginkább érintõ nemzetközi és belpolitikai idõszerû elméleti és politikai témákat. Eleven vita után Ferencz Lajos beszámolt a Társaság ez év elsõ 7 hónapjában végzett tevékenységérõl, majd Wirth Ádám elõterjesztette a Társaság fennállásának 15. évfordulója alkalmából rendezendõ elméleti konferencia elõkészítésére végrehajtandó feladatokat. A vezetõség az elõterjesztéseket a vitában elhangzott véleményekkel és javaslatokkal együtt tudomásul vette. Döntés született arról, hogy a Marxizmus idõszerûsége címet viselõ elméleti konferencia megtartására 2004. november 6-án, 10 - 15 óra között kerül sor. Helye: a VASAS Szakszervezeti Szövetség Bp. VIII. Magdolna utcai székháza. A tervezett programban elõadások hangzanak el többek között a jelenlegi világhelyzetrõl, a mai kapitalizmus ellentmondásairól, az átmeneti szakasz problémáiról, a történelemtudomány és a marxizmus kapcsolatáról, az írástudók felelõsségérõl. A konferencia részletes programját késõbbi idõben ismertetni fogjuk.
A konferencia folytatásaként közgazdasági, filozófiai és történeti szekciókban folytatjuk az elméleti munkánkat. A konferencia kezdetén és a déli szünetben versek hangzanak el. A konferenciát levezetõ elnök dr. Wirth Ádám lesz. A konferencia alkalmából sor kerül baloldali írók könyveinek bemutatására és a Dialektika, valamint más baloldali folyóiratok árusítására. A konferenciát elõkészítõ szervezõbizottság tagjai: dr. Alpár Róbert, Ferencz Lajos, dr. Kohánka András és dr. Wirth Ádám. A vezetõségi ülésen döntöttek a 2005. január elsõ felében megtartásra kerülõ tisztújító közgyûlés elõkészületeirõl. * Szeptember 17-én 16 órakor a Zsigmond-téri elõadóteremben tartandó központi fórumunkon az idõszerû belpolitikai kérdések témában dr. Krausz Tamás egyetemi tanár meghívását tervezzük. * Kérjük társaságunk tagjait és támogatóit, hogy akik még nem fizették be ez évi tagdíjaikat, illetve szokásos adományaikat, azok mielõbb juttassák elcsekken vagy postautalványon befizetéseiket. Társaságunk és a Dialektika fenntartási költségeinek fedezete függ a befizetéseiktõl. Köszönjük!
Alapító tagjaink összejövetelének elnöksége: Wirth Ádám, Szigeti József, Rozsnyai Ervin. A mikrofonnál Ferencz Lajos (Fotó: Dr. Tóth Miklós)
Dialektika
A Marx Károly Társaság idõszaki lapja Felelõs kiadó: a Társaság elnöke 1067 Bp. Eötvös u. 2. Tel: 342-1068 Szerkeszti: a Szerkesztõbizottság Felelõs szerkesztõ: dr. Rozsnyai Ervin OTP számlasz.: 1171 1041-2085 9590
Nytsz.: 75/763/1997 Internet: www.extra.hu/dialektika E-mail:
[email protected] Nyomás: Unio-Print Kuvert Kft. Felelõs vezetõ: Szabó László igazgató