magyar – tenger – építészet
Kohout Dávid TDK do lgozat
ko n z u le n s : Ko l o ss a J ó zs ef D LA TDK - É p ít ı m ő vé s z e t i s z e kc ió B u d a pe s t, 2 0 0 9
magyar – tenger – épí tészet
„A határ nem az, ahol valami véget ér, hanem – ahogyan azt a görögök is felismerték – a határ az, ahonnan számítva valaminek a léte elkezdıdik.”1 (Martin Heidegger)
A magyar kortárs építészet olyan sajátos betegséggel küszködik, amely betegség okozója mélyen rejtızik és amelynek felderítéséhez érdemes néhány tipikusan magyar jellemvonást tudatosítani. Problémafelvetésem szerint egyben e tulajdonságok felismerésének hiánya az oka annak, hogy a magyar építészet még ma sem teljesít nemzetközi színvonalon. Célom tehát ennek az oknak mint betegségnek a diagnosztizálása; továbbá, mint látni fogjuk, a „tünet” orvoslására kiválóan alkalmas lehet maga a tenger, illetve egy abból eredeztetett analógia.
Tézis
A tenger mőködése - az építészet ideális mőködése, mint analóg pár
A tenger egy olyan szubsztancia, amely bár a felszínétıl a mélységekig és léptékétıl függetlenül örök mozgásban van, lényegét tekintve mégis mindig ugyanaz marad. Tökéletesen „egyben van”, a Föld minden szárazföldjét tulajdonképpen ugyanaz az organizmus határolja. Ám a határait folyamatosan változtatja, így vele együtt folyamatosan változnak a partjai is: azzal, hogy megállás nélkül feszegeti a határait falvak,
1
Martin Heidegger, ’Building, Dwelling, Thinking’, in Poetry, Language, Thought, 1971, 154. [A tanulmány a Heidegger Vortraege und Aufsaetze c. 1954-es kötetében jelent meg elıször, és Heidegger 1951-es elıadásán alapult.]
városok, mit több földrészek tőnnek el, ugyanakkor születnek újak.2 A vég nélküli építés-rombolás, megújítás egy olyan, végletesen természetes folyamat, mely nem megállítható és nem legyızhetı. A tenger homokja így az egyik olyan anyag, amely e lüktetésnek tökéletesen átadja magát. Ezzel együtt és talán pont emiatt a tenger szerves része. Minden egyes hullámot – amely merészen kifut, majd dacosan visszahúzódik, hogy átadja magát a következınek – megszőr. Nem ellenkezik, nem úgy, mint a partot övezı sziklák, amik ugyan egy darabig súrlódnak, de egyre több szakad le belılük és válik a víz martalékává.
Véleményem szerint az építészet egy hasonlóan dinamikus jelenség, amely
különbözı
korszakokban,
az
utóbbi
századokban,
illetve
napjainkban egyre felgyorsulva szövi be magát a kultúrákba, gyökeresen alakítva
azt.3
eredményeképp
Megfigyelhetjük, minden
(építészettörténeti)
hogy
esetben
korszakok
egy
új
megváltozik
létrejöttének
építészeti az
addigi:
léptékétıl
impulzus az
egészen
új egy
konkrét épületre vonatkozó szándékig az építészet a meglévı kontextusba helyez új „mondatokat”, melyek hatása építı, semleges és romboló lehet. Végeredményben az újat létrehozni vágyó kreatív szellem(iség) mindig egy
komplex,
megszokott
rendszerbıl
születik
meg.
Kimondottan
érvényes ez napjainkban, amikor a fogyasztói társadalom ránk szabott diktátuma - aminek lényege az Új, mindig az új – kényszerítı erıvel oltja belénk a Régi elértéktelenedésének gondolatát. És bár ez jelentıs és intim 2 Várkonyi Nándor, Szíriat oszlopai, 1972, Magvetı könyvkiadó, Budapest. [Várkonyi Nándor Szíriat oszlopai címő könyvében részletesen kutatja a vízözön-mondák alapját képezı földi-légköri változásokat, így az elsüllyedt földrészek legendáját is.] 3 ld.: Középülettervezés 1., elıadássorozat, Cságoly Ferenc [Az építészettörténeti korszakok váltakozása, egymásutánja egy olyan koordinátarendszerben modellezhetı, amelyben az eltelt idı szőkülı spirál szerint közelít a jelen pillanatig. - KD]
pontja napjaink építészetének, olyan impulzusok foglalkoztatnak, melyek ténylegesen
a
lényegét
vesztett
formáknak
ismerik
fel
korlátozó
jelentıségét és meg akarják újítani a valós tartalmakat, frissíteni a rendszert. Építészettörténeti korszakok (hasonlóképp minden tudományés mővészeti ág) születésekor és mőködésbe lépésekor olyan folyamatot látunk, amely a tenger hasonló lüktetésével tör a sziklák közé, hogy megfellebbezhetetlenül kimossa azt, ami már a múlté, illetve azt, ami a múlthoz dogmatikus szenvedéllyel ragaszkodik.
A fenti folyamat ideális esetben a természethez hasonló egyszerőséggel és empátiával zajlik. A friss lebontó-építı impulzus nem erıszakos, de erıteljes. Nem agresszív, de ha ellenállásba ütközik, bizony agresszívnak tőnik fel. A tenger, amint a sziklát gyötri, közben végtelenül barátságos, minthogy ezzel egy idıben a homokot simogatja. Agresszívnak tőnik fel a szikla „szemében”, mert az ellen akar állni. Agresszív az építészet a maradi számára, mert ı még a múlthoz és a hagyományhoz ragaszkodik. A múlthoz való görcsös, de meggondolatlan ragaszkodást különösen Rem Koolhaas
kritizálja
Generic
city4
címő
esszéjében.
Nehezen
lehet
elképzelni, hogy építı lehet bármi, ami új, amikor az identitást a fizikaiból, a történetibıl és a meglévı kontextusból eredeztetjük. Pedig friss és építı azon újító szándék, amely nem a cél miatt és nem valami nyomás hatására hatol a meglévı közegbe, de ugyanakkor annak apró rezdüléseit integrálva válik részévé. Ha a tenger megfeleltethetı az építészeti szándéknak, a város jelenti a határt, a tenger határát: azokat a partmenti sziklákat, amelyeket saját képére formál a víz. Ilyen értelemben a város homokként viselkedik ideális esetben, amikor teljesen, akadálytalanul keresztülfolyhat rajta a „tenger” és pillanatról pillanatra az új szellemben fürdik.
4
Rem Koolhaas: A jelleg nélküli város. The Generic City. Ford. Szabó Árpád és Szántó Katalin. in: A mérhetı és a mérhetetlen. szerk. Kerékgyártó Béla. Typotex, 2000.
Antitézis
A magyar kortárs építészet diagnózisa. Egy ambivalens viselkedés miértjei
A magyar kortárs építészetet a sokszor erıs próbálkozások eredményei sem tudják pillanatnyilag a nemzetközi építészet színvonalához emelni. Ez nem feltétlenül baj, de e problémakör bejárásához érdemes megvizsgálni egy olyan attitődöt, amely megkérdıjelezhetetlenül a magyarok sajátja. Megfigyelhetjük, hogy többek közt a kitőnni vágyás és a (szellemi) függetlenségre emberben.
Ez
való az
törekvés élet
különös
szinte
hajlama
minden
munkál
területén
a
magyar
évszázadok
óta
megnyilvánul, akárcsak az építészetben. Az új létrehozásának a vágya alapvetıen nem a mai divatdiktátum terméke, ami (mellesleg) nem jelenti azt,
hogy
manapság
ne
kettızött
erıvel
törne
felszínre.
Témánk
szempontjából e két tulajdonság teremti a legnagyobb ellentmondást. A reneszánszig nemzetközileg egyértelmően és teljesen elismert állam volt Magyarország és míg Mátyás uralkodása alatt egyenesen a reneszánsz kultúra egyik meghatározó otthonává vált, ma nem tagadhatjuk, hogy Magyarország periféria, illetve zárvány, uniós tagságunk ellenére. Úgy tőnik, (anélkül, hogy a trianoni béke máig ható politikai következményeit feszegetnénk) a közvetlen tengeri kapcsolat megszőnésével a kultúra és a friss impulzusok beáramlása is egyfajta szőrın keresztül érkezik el hozzánk. Ezt kompenzálni lehet belsı forrásból, amit többek közt neves, nemegyszer nemzetközi hírő tudósaink is tettek. Egyes személyiségekbıl megállíthatatlanul kikívánkozik az újító szándék, míg a többiekben ezen attitőd elnyomott helyzete az egymással szembeni kitőnés hajszolására degradálódik. Összességében
leszőrhetjük,
hogy
a
kitőnni
vágyás,
a
teljesen-új
létrehozásának vágya és a nemzetközi kánonba való beilleszkedés szándéka élesen ütközik, hiszen a nyugat-európai kortárs építészet olyan hangot képvisel, ami teljesen máshonnan eredezteti magát, mint az a magyar építészet elvárása, ahol az egyéni-egyedi alapkritérium. Nyugaton egy olyan összképpel szembesülünk, melynek elemei folyóiratok oldalairól nem egykönnyen azonosíthatóak, hiszen a nemzeti sajátosságok az építészet(elmélet) más mélységeit tapogató állításokban öltenek alakot.
Építészeti
fotókról
nem
tudná
biztosra
mondani
az
ember,
hogy
Németországban, Svájcban, vagy Ausztriában készült-e az adott ház. Ez a tény adhatott alapot arra, hogy visszabújjunk a regionalizmus álarca mögé, hogy indokolatlanul vesszünk formalitásokba. A magyar ember másik sajátos tulajdonsága, a díszítı szándék5, külsıdlegesen újabb jogot biztosít
az
érzelgıs,
valódi
jelentésében
korcsosult,
szentimentális
regionalizmusnak, ami itt abban merül ki, hogy természetes építıanyagok halmozásával próbál helyénvaló és jellegzetesnek hitt magyar építészetet létrehozni. Ide feszül be az említett paradoxon, miszerint a svájci egyszerősítés, a mondanivaló és megjelenés redukálása, a jellemzı nyugatias építészeti összkép és mégis a sokszor ebbe a kánonba illeszkedni akaró törekvés nem fér össze a magyarok egyénit áhító és díszítı
szándékával,
aminek
egyébként
táptalaja
Frampton
Kritikai
regionalizmusa.6
Erıteljes, mondhatni agresszív hangot üt meg Gunther Zsolt DLA dolgozata7, amelyben messzemenıen kritizálja a regionalista felfogást, illetve a regionalizmus adekvát mivoltát napjaink építészetét illetıen. A magyar
építészet
felmutathat anyagokat
honi (kı,
tehát
abban
irányzat tégla)
találná
gyanánt, vonultat
azt
hogy fel
a
közös
hangot,
autentikusnak
kérdıjelek
nélkül,
amit
mondható valóban
megválaszolva az illeszkedés kérdését? Puhl Antal, a Visegrádi Négyek 5 A magyar ember díszítı kedve az élet minden területén megnyilvánul, legyen az építészet, iparmővészet, népmővészet, tánc. Az ún. magyar „legényes” például négyszáztíz különbözı táncszakaszban 2500 motívumváltozattal dolgozik, és pusztán összehasonlításképp a román néptánc e formája 84 táncszakasszal gazdálkodik. [in.: Mi a magyar? szerk.: Romsics Ignác, Szegedy-Maszák Károly; 30.o.; Habsburg Történeti Intézet, 2005.] 6 Fülep Lajos Munkácsy festészetének értelmezésében – és részemrıl ez ügyben nem állást foglalva -, a fentiekhez hasonló paradoxont figyelt meg, miszerint Munkácsyt megérintette a kor naturalizmusa, miközben az akadémikus megkomponálásról nem mondott le, ami mőveit ellentmondásossá tette, hiszen a természetet, a naturális nem megkomponált, ezért azt úgy ábrázolni: nonsens. in: uo. 158.o. 7 Gunther Zsolt: Milyen létjogosultsága van a regionális gondolkodásmódnak? DLA dolgozat, 2005. június 13.
építészetének
húsz
éves
összefoglalója
magyar
győjteményének
szerkesztıje, csaknem kizárólag téglaházakat válogatott be, ezzel akarvaakaratlanul azt az érzést keltve, hogy „Magyarország építészeti élvonalát még mindig a 90-es években és az ezredfordulón csúcsára jutó ún. magyar téglaépítészet dominálja, mely a kísérletezés helyett inkább a filozofikus hangvételt választja és regionalista tendenciákat mutat”8 – ezzel igenlı választ nyújtva kérdésünkre. (Mi tagadás, több kiválasztott ház ennek ellenére, illetve ezzel együtt is méltán a válogatás része.)
Szintézis
A magyar „tenger”.
Fontosnak érzem azt a fajta különbségtételt, amit Arthur C. Danto tett a mőalkotással
és
a
tıle
szemre
megkülönböztethetetlen
dologgal
kapcsolatban9, amely szerint (és igencsak sematizálva érvelését) egy mőalkotás a benne kifejezésre jutó gondolatoktól, a mővész belehelyezett mondanivalójától, a feladatról, a világról alkotott állásfoglalásáról képet nyújtva - akár ha csak érzelmi, tudatalatti szinten is – válik mőalkotássá; szemben
a
dolog-párjától,
ami
mindezt
csak
mímeli,
különösebb
mondanivaló nélkül. Esetünkben, ad abszurdum helyénvaló egyfajta regionalizmus, de csak akkor, ha nem készen kapottnak tekintjük; és ugyanannyira nem zárkózunk el korszerő megfogalmazásától, ami esetleg nehezebben érthetı (hiszen nem a szokott anyagokból eredeztetett), de szilárd talajon és erıs, érzékeny állításokon nyugszik. Az ilyen irányú hozzáállás nélkül, Danto szavaival, a stílust modorrá, modorossággá degradáljuk. Mondhatjuk, hogy egy olyan korszerő kontextus megfogalmazásra van szükség, amely nem közhelyekbıl táplálkozik; akárcsak Jörn Utzon bagsvaerdi temploma, Frampton leírását citálva, ami „kerüli a megszokott
8 9
Architecture V4 1990-2008, Haba Péter könyvkritikája, http://www.epiteszforum.hu/node/14091 in: Arthur C. Danto, A közhely színeváltozása, Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2003
szemantikai és vallási elemek használatát, hogy ezzel lehetıleg elejét vegye az efféle elemekhez kapcsolódó szokványos reagálásmódoknak”10. Mindez, analógiánkhoz visszatérve, egy olyan állandó hullámzáshoz vezet, amely napról napra frissíti önmagát, ezzel kizárva a lehetıségét a meghúzódó, betokosodott elemek megmaradásának. Álláspontom szerint egy ilyen hullámzásnak vagyunk részei és mozgatórugói. Az „állandó hullámzás” mindazonáltal egy folyamat, ahol nap, mint nap mérlegelni és kockáztatni kell, de elsısorban kritikai szándékkal minden (építészeti) lépésünket tudatosítani és megkérdıjelezni. Ennek a folyamatnak és egy ilyen építészetnek magától értetıdıen természetesnek kell lennie, ahol a dolgok - a folyamat rendre történı felülvizsgálata következtében és magának a folyamatnak a központi eseménnyé emelésével - pusztán történnek. Egy olyan építészeti hozzáállásról van szó, amely nem célorientált. Ezzel közel kerülünk a framptoni kritikai regionalizmus dologorientáltságához, ami azonban megreked a kis léptékben és korunkban romantikus utópiává válik. A régió, a vidék szentimentális megélésének lenyomata manifesztálódik egyes építészeti állításokban és házakban, konfrontálódva napjaink kívánalmaival. Ebben a paradox helyzetben sokszor elveszni látszik az építészeti szándék. Megkockáztatom helyesnek aposztrofálni
azt
az
attitődöt,
amely
elsısorban
város
léptékő
kontextusban értelmezve koncepcióalapú, kutatás-orientált és racionális, emellett a vidékhez tartozó problémakörben ésszerő, narratíva-mentes és kvázi-dologszerő, amely nem csaphat át érzelgıs anyagfetisizálássá. A felmagasztalt, néha talán túldramatizált intuíció - a „hely szellemének” befogadásához
szükséges
érzékek
-
mőködéséért
minıségükbıl,
dimenziójukból fakadóan tenni nem tudunk, ezért helyénvalóbb a fenti probléma-közelítés.
Ezért
állítom,
hogy
az
építészeti
forma
és
anyaghasználat marginális az alapvetések szempontjából, amibıl az következik, hogy a megszokott fogalmak, mint hely, illeszkedés, saját helyükön értelmezve megengedhetik azt a közös vonalat, ami ugyan – az egyes irodák speciális beállítottsága miatt – heterogén, ám alapjában egy és nagyon is mai.
10
Kenneth Frampton, Kritikai regionalizmus: az ellenállás építészetének hat pontja (1983); in: A mérhetı és mérhetetlen, szerk.: Kerékgyártó Béla, Typotex, 2004
A
kutatás
és
az
értelmezések
rendre
történı
felülvizsgálata
eredményezhet tehát olyan építészeti mozdulatokat, amelyek inkább történések, mint esetleg érvénytelen elméleti kontextusban létrehozott akaratlagos tettek.
Ám ezek a történések egyszerően megfogalmazható
és természetes mivoltuk mellett olyan erıteljesek, mint a tengeri hullámzás.
Folyjék át a tenger elıször a kemény elméken, mert a legnagyobb sziklák ott vannak. Jóllehet fizikai akadályok sok esetben maguk a házak, de nagyobb akadály az, ami a házakhoz a fejekben kötıdik. Ezzel kitisztulna és nyilvánvalóvá válna az az irány, ami érezhetıen megvan a magyar emberben, de csak egyeseknél mer a felszínre bukni. Az irány, a cél a valós és helyénvaló építészeti tartalmak, a belsı hitelesség rendületlen kutatására kell hogy irányuljon. Így a felszínre rakódott dogmatikus elemeket le lehet bontani, hiszen csak felszínesen kapaszkodnak. Ez tudná orvosolni a paradox hozzáállást és dac nélkül mondhatnánk sajátunknak azt, ami, és ami ugyanakkor elismerésre méltóan saját és kortárs. Alessandro
Baricco
Tengeróceán11 címő
regényében fejezi ki talán
legtalálóbban a vázolt analógiát. „…A tenger… Ma divatos gyógymód. Különösen a hideg és nagyon sós és nagyon háborgó, mert a hullámzás része
a
kúrának,
minthogy
ami
ijesztı,
az
félelmetes,
ha
jól
meggondoljuk, igenis félelmetes kihívás, fizikailag gyızni kell, erkölcsileg fölülkerekedni.
Minden
azon
a
bizonyosságon
alapul
–
nevezzük
meggyızıdésnek -, hogy a nagy tenger-öl szétroncsolhatja a betegség burkát, fölbuzogtathatja az élet forrásait…”
11
Alessandro Baricco: Tengeróceán, Helikon Kiadó, 1999, 2006
