MAGYAR
NYELV
K Ö Z É R D E K Ű FOLYÓIRAT XLIV. ÉVF.
1948. DECEMBER
2. SZÁM
Az igei átvételek kérdéséhez. A jövevény igékhez fűződő sokféle kérdés közül egyet szeretnék i t t megvizsgálni. Régóta ismeretes, hogy jövevényigéink átvételében kétféle eljárással találkozunk: hol az idegen nyelvi puszta igető, minden hozzáadás nélkül válik magyar igetővé, hol pedig valamely igeképző, leggyakrabban -l járul az idegen igei tőhöz (vö. pl.: MUSz. 6 1 8 ; H A L Á S Z : Nyr. X, 2 4 4 ; S Z A R V A S : Nyr. XIV, 77; M I K L O S I C H , E t W b . méra al. stb.). E jelenséget a leghatározottabb formulába G O M B O C Z foglalja. Miután megállapítja, hogy a honfoglalás előtti török jövevényigékben a magyar igető azonos a török igetővel, így f o ' y t a t j a : „Die tatsache ist umso intexessanter, als spáter die aus dem slavischen, lateinischen und deutschen entlehnten zeitwörter im ungarisehen o h n e a u s n a h m e 1 mit dem denominal-suffix - l versehen wurden" ( B T L W . 1 9 3 ) . Azt igen könnyű volna kimutatni, hogy ebben a megállapításban a „kivétel nélkül" kitétel semmiesetre sem lehet helyes-, ha arra v o n a t k o z t a t j u k , hogy az igei átvételek említett fiatalabb rétegeiben mindenegyes esetben csak az -l denominalis igeképző j u t h a t szerephez az á t v e t t tövek magyar igévé alakításában. (Elég pl. csak a szépszámú -éroz, -íroz végű igéinkre gondolni. 2 ) Valószínűbb, hogy a kivételtelenséget G O M B O C Z 1
Én emeltem ki. A kérdésnek e részletére HORGER. p r ó b á l t valami szabályosság-félét megállapítani. S z e r i m e rendesen -l a képző, de ha az idegen i g e t ő -l végű, sohasem /, hanem -z (MNy. X X X V , 114—5). Ámdo ez a m e g á l l a p í t á s sem általános- é r v é n y ű : fentebb u t a l t a m már az -éroz, -íroz végű gékre, viszont -l végű igető u t á n is -l képzőt t a l á l u n k pl. az i s m e r t bifláz mellett J ó k a i n á l előforduló büflál-ban (MNy. X X V I I , 54). — Az a kérdés, hogy mikor ^milyen képző használatos, külön részletes vizsgálatot érdemel. Pl. míg szláv jövevényigéinkben h a t á r o z o t t a n elválik egymástól a csinál < cinaii, kapál < kopati, sétál < Setati s t b . típus e g y r é s z t , meg a pöröl < pbréti, parai csol < porQciU, vádol < vaditi stb. típus m á s r é s z t , addig latin átvételeinkben az ál vég az általános, f ü g g e t l e n ü l a t t ó l , hogy a latin ige a tövű-e vagy s e m ; t e h á t pingál < ping re, pretendál < praetendere, konkludál < concludere stb. éppúgy, m i n t debahál < debacchare, pityizál < pitissare, instál < instare stb. P l . az oszmán-török oturál-ban ugyanilyenféle jelenséget t a l á l u n k (az ibrikol, ibrikál, iprikál stb. [MTsz.] nyilván m a g y a r képzés, tia az oszmán-török eredetű ibrik hez tartozik). Kétségtelen, hogy minden átadó nyelv külön p r o b l é m á k a t v e t föl é s külön megoldást kíván (vö. ASHÓTH: Nyr. X X X , 224). — Szószármaztatások helyessége f ü g g h e t a t t ó l , v á j j o n idegen igető válhatik-e m a g y a r igévé g y a k o r í t ó képzővel; vö. pl. N . úkorkodik szlovén, h o r v á t ukoriti 'összeszid, dorgál, f e n y í t ; zaklat, f a g g a t ' ( N y r . X X X I V , 168), b á r ez az egybevetés 2
Magyar N y e l v X L I V . 2.
6
nem is az -l szerepére értette, hanem arra, hogy török jövevény igéinkkel ellentótben német, szláv, latin stb. igéink mindig képzőt kapnak. Ámde ez a tétel sem olyan föltétlenül szilárd; van ugyanis a magyarban számos német vagy szláv eredetű ige, amelyen — a k á r valójában, akár látszólag — semminemű igévé alakító 'képzőt nem t a l á l u n k . Idevágó példáink a r a j t u k észlelhető jelenségek alapján több csoportba sorolhatók, a nélkül, hogy az egyes csoportok a t élesen el lehetne választani egymástól. Vannak ugyanis olyan igéink, melyek így is, úgy is magyarázhatók, és nem lehet teljes biztossággal eldönteni, hová illenek bele legjobban. *
1. Az első csoportba sorolom bele azt az egy-két idegen eredetű igét, amelyek akár ma, akár a nyelvtörténet folyamán igeképző nélkül jelentkeznek, azonban ez az á l l a p o t adataink világánál kétségtelenül másodlagosnak bizonyul, az eredetileg meglevő -l igeképző ugyanis egyes igealakokban oly fonétikai helyzetbe került, amely az -l kiesését idézte elő, s innen az ltelen igető analogikusan á t t e r j e d h e t e t t a többi alakra is. Ilyenek: R . kóbor-, kóbor 'fosztogat, zsákmányol, rabol' ( X V I — X V I I . század, az adatokat 1. alább). Ez ige eredetére több m a g y a r á z a t van. Összefügghet a kóvál, kóvályog igével (STEINER Zs.: Nyr. I I I , 100), ámde az alaki összefüggés sem világos, a régi jelentés pedig h a t á r o z o t t a n ellenemond ennek az összekapcsolásnak. Semmi ellenvetés sem tehető azonban középfelnémet vagy korai új-felnémet származtatása ellen ( K ö v i IMRE: MNy. IV, 34); vö. kfn. kobern, koberen, kovern, kövérén ( L E X E R , MittelhochdWb. I , 1659; J E L Ű N E K , MittelhochdWb. 4 2 9 ; G R I M M V , 1 5 4 4 — 7 ) , ófn. kőbőrön (SCHADE, AltdWb. 503). A német szó változatos jelentésekben mutatkozik, az alapjelentés azonban kétségtelenül 'gewinnen, erlangen'; erre m u t a t a szó etimológiája is: vö. ófr. covrer, coubrer, prov. cobrar, crobar, crubar, sp., port. cobrar, ol. ri-coverare (lat. cuperare). A 'fegyveres kézzel elnyer, fosztogat, zsákmányol" jelentés azonban már korán kifejlődik a németben; vö. pl. Alex. 21, 935: „Sic begunnden vaste kobern und an den vinden obern" ( J E L L I N E K i. h.), és a ma is ritka szónak német t á j szólásokban is megvan a 'kierőszakol, harácsol' és 'lop, csen' jelentése (GRIMM i. h.). De nemcsak a jelentés azonos a mag y a r szó XVI. századi jelentésével, hangalakja is kifogástalanul illik a magyar igéhez. A X I I — X I I I . századtól a középjelenleg nem látszik meggyőzőnek (vö. SzófSz. ungorkodik a l . ) ; lehet, hogy e kérdés földerítése a magyar dicsér, szláv diciti esotleges összefüggésére is világot v e t (vö.: MUNKÁCSI: N y r . X, 482; SzlJsz. II, 242; BERN. I, 1 9 9 ; E t S z . I, 1352 stb.)
ée felnémetben a rövid tőmagánhangzók a nyílt szótagban megnyúltak (MOSER, FrühneuhochdGram. I, 73); minthogy pedig a magyar szó a XIV. századnál semmiesetre sem régibb (alkalmasint inkább fiatalabb), a szó hozzánk már hosszú (5-val került. Az illeszkedő második o m a g y a r á z a t r a sem szorul. — Sok példánk nincs a magyarban erre a képzőtlen alakra: Tin. 317: „Azt elő nem mondják, mennyit kóbornak, palást a l a t t jó bort mennyet hurcolnak" | ComBal. 39: „Oit nem koborhat" | Vás: Ep. 9: „Törők orzag T a t a r orzagh fel költ ellenünk, Havasai föld Moldavaval kobor közöttünk" (NySz.). Régebbi azonban a kóborol, kóborl változat, mely a XVI. században is gyakoribb, s a XVII. század eleje u t á n a képzőtlen változat el is tűnik; 1 vö. SermDom. II, 659: „raptorum: coborlok" | Helt.: „sok kazdagságokat kóborlottanac magokn a c " ; „duluán és koborluán"; „dulhas es koborlhas" | Mel.: koborliac | Kár: Bibi.: koborlyad, továbbá C., MA. stb. stb. (NySz.). B á r a NySz. a kóborol, kóborl alakot a kóbor ige továbbképzésének f o g j a föl, a példákból kétségtelen, hogy az eredeti alak a kóborl volt, s az l először csak mássalhangzó^ val kezdődő ragok előtt pusztult el. Az így keletkezett képzőtlen igető aztán átterjedhetett analogikusan olyan igealakokra is, ahol torlódás nem lévén, hangtani úton az l nem eshetett ki; erre azonban ennél az igénél példát nem ismerek, a Vás: Ep. 9: kobor alakja ugyanis mássalhangzós ezókezdet előtt áll, s ilyen helyzetben a kóborl -l-\e ugyanolyan torlódásba kerül, mint a kóbornak stb. alakokban. 2 A z i-nek ilyen torlódásokból való kiesése a régi nyelvben igen közönséges; vö. pl. J ó k K . 154: yngeruen | ÉrdyK. 46 stb. erdemnek, 414: eerdemhety | DebrK. 393: erdomnec \ KazK. 151: nem ostromhata megh | PozsK. 52: wezery stb. stb. (NySz.) (vö.: S I M O N Y Í , TMNy. 253; Nyr. X X X V I I I . 245; HORGER: MNy. XXVIII, 144 stb.). zár. Ez igére szintén több s z á r m a z t a t á s t a j á n l o t t a k . B U D E N Z ugornak t a r t j a , egyeztetve az osztják töy§r- 'ua.' és vogul tart- 'ua.' igékkel (MUSz. 323). A hangtani nehézség azonban (ugor í - ^ m . z-), bármilyen csábító módon próbálja magyarázni S Z I N N Y E I (Nyr. X L I , 6 7 ) , az egyeztetést t a r t h a t a t l a n n á teszi. Egy másik lehetőség a szláv zavréti (za-vbr-, za-ver-) igére m u t a t . Legvalószínűbb azonban, hogy egyáltalában nem igei átvétellel állunk szemben, hanem egyszerűen a szláv eredetű magyar zár, závár fn. származékával (SzófSz.). Legrégibb adatainkban, melyek ugyan a XVI. század első felénél mesz1 A mai kóborog, N. kóboréi, koborász (MTsz.) nem egy eredeti kóbor igére mennek vissza, hanem a kóborol-hoz való analogikus képzések. 2 Magánhangzóközi helyzetben viszont az ri-böl hasonulásaal 11, l lehet (rr rsak a D u n á n t ú l , vö. KRXUTER: N y r . X X X V I , 210, 212), s ez is elterjedhet, vö. kobollás, kobolló, kobollani (NySz.), kóbol (MTsz.).
szebb nem nyúlnak vissza, mindig zári-, zárol (závárl) az ige; pl. VirgK. 136: zarlatatnak | N a g y s z K . 554: be zarla | DebrK. 114: heh zarla \ Sylv: Ü T . I, 100 zaroluán (NySz.). A z í-telen alakok a XVI. század második felében bukkannak föl, eleinte mindig olyan helyzetben, amelyben az l kiesése szabályosan v á r h a t ó ; pl. Fél; Bibi. I, 8: zaruan | Mel: S z J a n . 3 : szaarta | Czegl: MM. 39: Zárd stb. (NySz.). Igen jellemző, hogy Bornemisza pl. m a g á n h a n g z ó s r a g e l ő t t következetesen a zári alakot használja, mássalhangzó e l ő t t azonban az l gyakran kiesik nála: bele zarla, be zarlot — ayto zarua, ayto be zarua, de be zarlyak, ahol azonban az ly alkalmasint a J'-nek csak etimologizáló jelölése (NySz.) (vö. S I M O N Y I : Nyr. X X X V I I I , 245). Nem tartozik azonban ebbe a csoportba véleményem szer i n t a mér ige (szl. meríti), és m á s okból a csór 'lop' ige. Ezekről alább esik s z ó . 2. A második csoportba azok az igék kerülnek, melyeknek igei alaprésze olyan m á s s a l h a n g z ó r a végződik, melyet a magyar nyelvérzék igeképzőnek f o g h a t o t t föl, s ennélfogva ezek ú j a b b igeképzőt nem kaptak. Az idesorolt igék egy részéről azonban nem bizonyítható, hogy valóban igei átvételek, ellenkezőleg sok valószínűség szól a mellett, hogy m i n t főnevek kerültek a magyarba, és csak később váltak igékké is, éppen, mert szóvégi m á s s a l h a n g z ó j u k a t a nyelvérzék képzőnek fogh a t t a föl. Ilyenek: ábráz 'alakít, ábrázol'. E z t az igét lehetne s z á r m a z t a t n i a szláv obraziti 'ua.' igéből (vö. Á S B Ó T H : ArchSIPhil. X X I I , 465), valószínűbb azonban, hogy a sz'áv eredetű ábráz főnév i g é s ü l é s e (SIMONYI: N y r . VI, 1 9 7 ; E t S z . I, 8 ; HORGER: M N y . 1 1 4 ; Z O L N A I GY.: MNy. X L , 1 5 4 ) , bár a kérdés egész
XXXV,
h a t á r o z o t t a n nem dönthető el. Az ábráz főnév m á r a JókK.ben felbukkan: „Yelenek angyal izanyw abrazban" (NySz.), s a X V — X V I . századból számos példa van rá, az ige pedig csaknem száz évvel később jelentkezik: SermDom. II, 663: „(Christus) abragtassyg t y bennetek"; I I , 200: „^erelmel meg abra5tatothtovábbá számos példa a Jord., Érdy-, TelK.-ben stb. egészen a X V I I I . századig, az ábrázat deverbalis képzés pedig még gyakoribb, e mind máig él. héhel, héhell, héhé-, hehel, héhöl, hihel stb. 'gerebenez' (vö. még léhel MTsz.). Ez az igénk s z á r m a z t a t h a t ó a német hecheln 'ua.' igéből, de éppúgy feltehető, hogy a német hechel 'gereben' főnév k e r ü l t át, ami meg is van héhel, héhé, hehel, hehefy, héhő, héhöly (MTsz.) változatokban, és ez igósülhetett ( D O L W . ; S I M O N Y I , A Z analógia hatásairól 1 2 ; Z O L N A I G Y . : MNy. XL„ 156). A nyelvtörténeti adatok ugyan különösebben nem t á m o g a t j á k az u t ó b b i feltevést, sőt inkább ellentmondanak neki: a héhel főnév esak P P B . - b a n fordul elő, holott a
héhel igét C. óta, egy-két származékát MA. óta ismerik szótáraink (NySz.). A SzófSz. a kérdést nyitva hagyja, vagy inkább az igei átvétel felé hajlik, de fogalmazása nem egészen határozott. dőzsöl. E szó eredete nincs tisztázva. Csak abban az esetben tartoznék ide, ha valóban az erdélyi szász dézdln 'Getöse machen, lármen' volna a kiinduló pontja. Valószínűbb azonban másik s z á r m a z t a t á s a ; ez a német dosen igére viszi vissza, melynek 'schlemmen' jelentése is van, igaz, hogy nagyon kevés biztos adattal igazolva (MELICH: Nyr. XXVII, 14). A magyar ige a XVI. századtól jelentkezik: Born: Préd. 460: dosolt volna | Born: Evang. III, 4: dosőlnec stb. (NySz.). kámpol, kámpul, kámbnl, kámpolódik, kámpulódik 'arcfintorgat ássál, nyelvöltögetéssel csúfol'; kápul 'lehord' (MTsz.). A szó már Faludinál előfordul 'csúfol' (esetleg 'gyaláz') jelentésben (NySz.). Minthogy e változatok kivétel nélkül nyugati D u n á n t ú l fordulnak elő, igen -valószínű a DOLw. egyeztetése: úfn. kampeln, bajor kámpln 'ausschelten, auszanken, prügeln'. Aligha válasziható el azonban ettől az erdélyi hámpol 'gyaláz, szid, lehord' szó, mely Faludinál is ugyancsak megtalálható (NySz.); a két szó összefüggése azonban homályos, alkalmasint két külön átvételről van szó. rífol 'pectine capita lini avellare, radere' (DANK.) < ú f n . riefeln 'den Flachs durchziehen' vagy riffeln 'den Flachs durch die Rieffel ziehen' (DOLw.). A szó u g j a n a riffen 'ua.' ( S C H M E L L E R II, 67) igéből is származhatnék, a magyar hosszú í és egyszerű f azonban inkább a riefeln változat mellett szól. ríhol 1. alább ríp a l a t t . kiráspol 'elimo', egy adat a XVII. század elejéről (NySz.). Vö. bajor raspeln (DOLw.). pántolódik 'rixor, a l t e r c o r (MA.) 'hadern, zanken' (PPB.), adatok a XVI. századtól (NySz.). Vö. b a j o r bántln, untereinander bándin 'gegen einander aufhetzenV kar. osztrák pántéin, unpánteln 'mit einem anknüpfen, streit suchen' stb. A magyar visszaható igéhez pántol alapigét következtethetünk ki (DOLw.). téhel, téhely 'vakol': H e l t : Bibi. IV, Nn.: „ . . . á falon es azokon á kik beteholték aszt haszontalan meszszel" | uo. T t : betehelyic ( Z O L N A I G Y . : MNy. X L , 1 5 7 ) , e mellett téhelyez is (NySz.) A szóhoz nem minden jelentéstani ( t ő t hangtani) nehézség nélkül kapcsolható a német teucheln 'propfen, in dem man die Rinde, welche man von einem guten Zweige abgeschoben, an einem Wildling von gleicber Dicke steckt, dem man ím Augenblick vorher seine Rinde abgezogen; enter en tuyau' ( S C H M E L L E R I, 5 8 2 ) . A magyarban a téhely főnév mind 'vakolás', mind pedig 'kéregtakarással való ojt ás' jelentésben ismeretlen. Ezért talán feltehető, hogy mind a téhely ez, mind a téhely, téhel ige közvetlen igei átvétel a németből. A jelentésfejlődés esetleg érthető úgy, hogy amiként a nemes f a kérge
befödi a megcsupaszított vadócágat, akként b o r í t j a a vakolás a nyers falat. Megjegyzendő azonban, hogy a németben a 'vakol' jelentós, a magyarban az ' o j t ' jelentós nincs kimutatva. Mindenesetre az a lehetőség sem h á r í h a t ó el, hogy ez az ige a téhely 'borotvatok' főnévből s z á r m a z o t t igésülós folytán ( Z O L N A I GY.: MNy. X L , 1 5 7 ) . A nehézségek azonban így sem kisebbek. K é t e s a muszkol, muszikol, muszul, műszol 'megzúz, öszszezúz (szőlőt a kádban vagy csöbörben bunkós fával)' (MTsz.). A dunántúli szónak az osztrák mosteln 'die Trauben mit hölzernen Stámpfen zerquátschen', bajor mossteln 'Most treten' szavakkal való egybevetése nem kifogásolható (DOLw.). A k ^ - t váltakozás — ha nem is ugyanilyen helyzetben — német jövevényszavainkban nem példátlan; vö. hutman > hukmány, zeughaus > cajtház (DOLw.). A műszol alak vagy egy német moss'In alakra megy vissza, vagy a m a g y a r muszkol, muszikol-hoz analógiás alakulás. A szótól aligha választható el azonban a székelyföldi mosztol, masztol, másztál 'összezúz, morzsái, apróra őröl; majszol' | moszkotol 'ua.' | moszt 'morzsalék, gyümölcsnek elhányt héja és r o t h a d t darabjai' | mosztolék 'ua.' j szétmosztollik 'szétmállik, szótrothad' stb. stb. Ez a szócsalád azonban egyes jelentéseiben belekeveredik a maszat, moszat családjába: másztál, *masztol, mosztol 'maszatol, mocsokba vájkál' j mosztolódik 'mocsokba v á j k á l ' | összemosztolja magát 1 mosztos 'maszatos' mocskos' stb. (MTsz.). Alkalmasint idevonh a t ó még a P á p á r ó l feljegyzett eggyümuszutt 'összeszakadt (ruha)' j moszit 'szakít, tép'. Kétségtelenül nem t a r t o z n a k azonban ide az ilyen hangutánzó-hangfestő szavak, mint cingolódik ^ csingolódik, mormol stb. ( M E L I C H : Nyr. X X I V , 1 0 4 , 3 4 8 ; DOLw.; EtSz. 1 , 1 0 7 5 ) . 1 kukherdál, kukhergyál 'kakál' (MTsz,). Ez nyilván a cigány perfectum 2. személyű khul kerdál 'ua.' átvétele; a magyar szó d, gy-je ugyanis érthetetlen volna, ha nem a jelzett cigány igealakból indulnánk ki (vö. jelen idő khul kerel) (NYUSZTAY A.: MNy. XVI, 160). Ugyanilyen a népnyelvi csór gy ál, surgyál alak a cigány múltidejü csordái, csorgyál alakokból ( B Á R C Z I : MNnyv. IV, 79). Ugyancsak idetartozik néhány cigány eredetű jas'sznyelvi szó, mint máról 'ver' < cig. marel 'ua.' j dikhöl ' n é z ' < c i g . dikhel 'ua.' | kajol 'eszik' (SZIRMAY, A magyar tolvajnyelv szótára), mely nyilván a cigány chalel nek nyelvjárási khajel vált o z a t á t tükrözi vissza 2 (1. még alább is). A szlovelni 'aludni', kamelni 'szeretni', kürelni 'közösülni' < cig. slovel, kamel, 1 A sengell, mely nyilván a bajooc sengeln (DOLw.) igére megy vissza : a sengerel < *sengelel alakból származik. É p í g y mángolfl) < mángorol < mongelv. 2 Másként, de aligha helyesen BEKE: Nyr. L X X I I , 8 8 .
fkurel, kürel csak félig-meddig t a r t o z n a k ebbe a csoportba (vö. BÁRCZI: MNyTK. XXIX, 25). bolt 'boltoz'. A szó s z á r m a z t a t h a t ó volna az ó-provanszál voltar, ó-francia vouter, olasz voltare igékből, de sokkal valószínűbb, hogy a kétségtelenül román nyelvi eredetű bolt főnév (SzófSz.) igésülése. Ó francia vagy ó provanszál igei átvételekre példánk nincs (vö. BÁRCZI, ófrJövsz.), olasz igei átvételekre is csak a legutóbbi évtizedekből tudunk példát ( K A R I N T H Y F E R E N C , OlaszJövsz.: MNyTK. L X X I I I , 2 5 ) . A bolt főnév a SchlHort.-ban bukkan föl először — „laquear: bothu —, s számos a d a t van rá kódexeink korából (NySz.). Ezzel szemben az igei alapszót feltevő boltás főnév először a XVI. század végén jelentkezik: Decsi: Sall. 46: „felette penig koboltas (NySz., egyéb példák uo. és ÖklSz.), míg igeként ragozva csak a X V I I , században mutatkozik: 1664: „a klastromot megépítette, megboltotta, megfedette" (NySz.), 1 előfordul azonfelül a bótás, bótani a népnyelvben is (MNyszet. VI, 318; Nyr. XX, 31; MTsz.). A boltani igében a nyelvérzék a -ű-t műveltető képzőnek fogta föl, az olt, dölt (NySz.)-félók analógiájára, s így t ö r t é n h e t e t t a főnév igésülése ( S I M O N Y I : Nyr. V I , 197; Z O L N A I GY.: MNy. X L , 154). Kevésbbé valószínű S I M O N Y I újabb mag y a r á z a t a : e szerint a boltani ige boltlani-ból fejlődött a nehéz mássalhangzós csoport könnyítésével (Nyr. X X X V I I I , 245), azaz igénk az első csoportba tartoznék. A boltol alak azonban, amelyre S I M O N Y I hivatkozik, egészen kivételes. Csak látszólag t a r t o z i k ide a murit, morít "meghalt, vége van', melyről alább szólok néhány szót, 2 E csoportban van néhány olyan igénk, amely kétségtelenül igei átvétel, egy részükben azonban fennáll, sőt valószínűbb az a lehetőség, hogy a mai ige a l a p j a eredetileg a magyarba az idegenből került névszó. Hasonló körülmények k ö z ö t t , úgy, hogy a szó utolsó elemét a nyelvérzék igeképzőnek fogja fel, igésülhetnek ugyanis névszók, éppúgy, ahogy az idegenből átkerült igei alapszavak képző beleérzésével válhattak magyar igékké. Sok példánk van arra, hogy nemcsak olyan jövevény névszók igésülhetnek ily módon, amelyeknél igei átvételről nem lehet szó, minthogy az átadó nyelvben megfelelő ige nincs, de ősi magyar főnevek és melléknevek, sőt határozók is, pl. sandal: oda sandal, ne sandáj! (MTsz.) | acél: acél!ás (NySz.), aeil 'megacéloz' (MTsz.) j gyámol fn.: XVII. sz. el.: „ g y á m o l j a s felemeli" (NySz.) | kalóz: XVIII. sz. végétől: kálózó, kalózás 1 Nem tartozik ide a NySz. MFL. a d a t a , amely a GyongySzt.-ből való: bolyioth kamorath chynalny, itt ugyanis s bolytoth főnév tárgyesete, és u t á n a vesszőt kell tenni (Nyr. X X V I I I , 246 j e g y z . ) . 2 Semmiesetre sem tekinthető igei átvételnek a motoz, megmotoz 'megkergül a birka' (MTsz ) ( v ö . : MARIÁNOVICS MILÁN: Nyr. XLIV. 101: A. 0 . : Nvtud. VI, 116; SIMONYI: N y r . X X X V I I I , 2 4 3 ; SzófSz.).
( Z O L N A I GY.: MNy. XL, 156). Továbbá topor 'fejszeféle': toprani 'toporral dolgozni' (MTsz., vö. M I K L O S I C H , E t W b . topon al.) | mordály: mordálás,mordáló stb. | penész: penészni | póráz: pórázott | tegez: tegezzék, tegezi stb. | tömlöc: tömlötztetés j üdvöz: űdvezic stb. Különösen gyakori az -at, -et képző haszn á l a t a : arcél: arcélat | fátyol (*patyolat?): fátyolát | fedél: fedelet \ hagymáz: hagymázat j kalász: kalászat | ösztön: ösztönét stb. (1. ezekről részletesen Z O L N A I G Y . : M N V . XL, 153—8). 3. A harmadik csoportba kerülnek azok az igei átvételek, amelyeken a magyar igeképző h i á n y á t sem hangtani, sem analógiás úton magyarázni nem lehet. A következők kerülhet nek i t t szóba: fék 'coire cum femina, concumbere cum aliqua; beischlafen, beschlafen, Unzucht treiben'; alakváltozatok: fik, fikk, fik. A szó a XV. század első felétől ismeretes: Rotemburgi János deák: „Phecum húgodat — suppono tibi sororem" (ÓMOlv. 283) | ezzel kb. egyidős, esetleg régibb Oswald von Wolkenstein költeményében: Viegga waníadat ( ^ baniadat), melyben a második szó értelmezése kétes (anyádat? (jó)banyádat?), ahhoz azonban alig férhet kétség, hogy az első a fik igét t a r t a l m a z z a (MNy. IX, 424) j Decsi: Adag. 204: „ P a p fek lovat s ördög bűnös" j Kisv: Adag. 211: ugyanígy | MA. 1.: fékódik 'futuo' | Thaly: VÉ. II, 259: kutyafikta (NySz.). Ma a köznyelvben már csak az á r t a t l a n nak tetsző fékomadta-féle káromkodásokban van meg, o t t is elavulófélben. Eleven azonban a szó maga, állatokról, szólva, a D u n á n t ú l ( P á p a vid., Zala, Somogy), különféle szólásokban és káromkodás-félékben pedig vannak r á adatok' az ország több vidékének népnyelvéből is (MTsz.). Valószínű azonban, hogy a szó sohasem volt az egész nyelvterületen általános, mai elterjedéséből pedig a r r a lehet következtetni, hogy kiinduló pontja a Dunántúl volt, ahol ma is a legelevenebb, és ahonnan a legtöbb adat van rá. — Hangalakilag tökéletesen megfelel neki a német ficken, közép-felnémet vicken ( C S A P I )DI I.: Nyr. XV, 271; DOLw.). A német szó jelentései, — régi és mai adataiban — 'odatűz, bedug', majd 'fricare, reiben, Ilin- und her rutschen, kurze, rasche Bewegungen hin- und her machen' s végül ugyanaz, mint a magyarban ( G R I M M III, 1617; S C H A D E I , 1974; L E X E R III, 334; S C H M E L L E R I, 689). Lehet, hogy a német ige két különböző igének •— egy germán igei tőnek és az olasz ficcare átvételének — keveredése. Bár a szó t r á g á r jelentése a németben a XVI. század előtt nincs kimutatva (1558. G R I M M i. h.), s a Fickel 'membrum virile' származék is csak a következő század elején bukkan föl, szinte kétségtelen, hogy az egész középkorban megvolt, sőt annál is régebbi időre megy vissza; megvan ugyanis az angolban is: fuck ugyanolyan t r á g á r jelentéssel (ORSZÁGH, Angol—m. kézi szótár), továbbá származéka fuckster unzüchtig 'Ficker' (BAUMANN, Londonismen). Ma az
egész németségben megvan mind a szó, mind obszcén jelentése ( G R I M M III, 1618), így a ránk nézve fontos osztrák-németben ( C A S T E L L I , H Ü G E L stb.). Nem érdektelen, hogy a németben is sűrűn használatos volt e szó káromkodási formulákban. Nem fogadható el t e h á t az EtSz. (II, 248) aggályoskodÖ döntése: „Minthogy a németből került igék nyelvünkben -l képzőt kapnak, a fék német eredete valószínűtlen." —• Van — b á r jóval ritkábban — -l képzős származéka is, így fikoló(l)dik 'coeo; unzucht treiben' Nagybánya jegyzőkönyveiből időmeghatározás nélkül (Nyr. XIV, 461), fékalóiás ' f u t u t i o ' (MA. I.3), fekelódik (?) Bethlen Miklós önéletírásában (Nyr. VIII, 422). Nehéz eldönteni, vájjon ezek deverbalis képzések-e, vagy a német igető átvételének igósítő-képzős változatai. mér, mír. A X I V . századtól van k i m u t a t v a ( 1 3 4 1 : mereukw OklSz.), majd a kódexek korától az adatok mind a szóra, mind jelentékeny számú származékaira igen megszaporodnak. Eredetére több m a g y a r á z a t van. B U D E N Z (MUSz. 6 1 7 ) és az ő nyomán H A L Á S Z (Nyr. X , 2 4 4 ) , S I M O N Y I (TMNy. 4 9 3 ) , MUNKÁCSI (NyK. X X V , 1 7 3 ) , G O M B O C Z (ÖM. I , 1 5 6 ) a következő finnugor elemekkel egyezteti: vogul mart- 'messen', mart' mass' | osztják mort 'Mass' | zűrjén murtal- 'messen' j votják mertal-,\idi.\ s a t-t momentán vagy intenzív képzőnek t a r t j a . Azonban MUNKÁCSI r á m u t a t o t t már, hogy a finnugor szók í-je nem lehet igeképző, mint B U D E N Z gondolja (ÁKE. 4 6 4 ) , hanem a tőhöz tartozik, márpedig a magyar szóban és származékaiban a -ű-t hiába keressük. A magyar mérték, mértök, mértek szóban, melyre S I M O N Y I hivatkozik (i. h.), a -1- ugyanolyan elbírálás alá esik, mint az érték, birtok, étek stb. szavakban. De nem vág a permi—obi-ugor szó magánhangzója sem a magyar szó palatalis magánhangzójához. S Z I N N Y E I sohasem vette föl a NyH.-ba. — Még kevésbbé meggyőző a MUNKÁCSI a j á n l o t t a egybevetés: szanszkrit má- 'messen, ermessen', aveszta ma'ua.' stb. (ÁKE. 463). Aligha kifogásolható .azonban a szláv meríti 'mér' igéből való származtatás (MIKLOSICII, S l E l . , E t W b . ; B E R N . I I , 5 0 ) . A h a n g t a n i megfelelés kifogástalan, a szláv é-nek a magyarban zárt palatalis magánhangzó a rendes megfelelője ( M E L I C H : MNy. V I , 4 4 6 ) . A magyar szónak a régiségben soha sincsen -l vagy -2 képzős változata, csupán egy népnyelvi adat van mérel-re (MTsz.), s ez valószínűleg űjabb keletű deverbalis fejlemény. Azért szavunk semmiesetre sem sorolható az első csoportba. Jóval kevésbbé meggyőzőek a következő példák: ríp 1. 'derekasan, erővel, ügyesen csinál vmit'; 2. 'üt' | elríp 1. 'ua.'; 2. 'elcsen' Székelyföld és Nagyenyed (MTsz.). Ez az ige a jelentések nagy különbsége m i a t t nehezen kapcsolható a rípol, rípul, ribol, rifol 'koptat' | elrípol, elríbol 'elkoptat, elszaggat; elpazarol' (MTsz.) igékhez. Ezek kétségtelenül vagy
a közép-felnémet ríben 'dörzsöl, k o p t a t ; fordít' ( S C H A D E ; L E X E R stb.) vagy inkább a bajor-osztrák ribeln, (á)riblen, riblen 'dörzsöl' igék átvétele (DOLw.). Nem lehetetlen azonban, hogy a ríp ige a rípol-tói függetlenül az említett ríben-re me^y vissza. Az 'üt' jelentés a 'dörzsöl' jelentésből érthető volna, az 'elcsen' meg az ' ü t ' jelentésből (vö. pl. megcsap 'ellop'); illik a német szóhoz, melynek egy más származéka adta a magyar ribanc 'rongy; szajha' szót, a ripat 'piszok', ripatos 'piszkos' magyar származék, s talán a ripacs; az elrípte a táncot vagy rípi a táncot kifejezések is emlékeztetnek a német igének és származékainak a tánccal kapcsolatos jelentéseire és használatára ( S C H M E L L E R II, 7, 9), sőt a 'derekasan végez' jelentós is elvégre meg volna magyarázható. Mégis valószínűbbnek vélem, hogy a ríp hangutánzó-hangfestő magyar eredetű szó. bakik 'közösül' (MTsz.). Nem valószínű, hogy a német boclcen 'ua.' igei átvétele volna, hanem vagy — mint az E t S z . véli (I, 2-36, 399) — a bak főnévből ugyanolyan alakulás, mint a biká-hó\ a bikik, vagy esetleg az azonos jelentésű bakik és bikik egymás alakváltozatai, s a bakik szintén a spontán magyar szóteremtésnek köszönhető. A csór 'lop' igét az EtSz. a cigány csór! 'lopj!' felszólító módú alakból s z á r m a z t a t j a . Ez esetben tehát olyan igei átvétellel állnánk szemben, melyben a magyar ige az átadó nyelv p u s z t a igei a l a p a l a k j á t tükröztetné vissza. A z t hiszem azonban, hogy ez a s z á r m a z t a t á s nem állja meg a helyét, hanem közelebb jár az igazsághoz a MTsz., mely a csór 'lop' igét a csavar igéhez vonja. A csór, csuór kétségtelenül a csavar nyelvjárási alakváltozata. Ú j jelentése is könnyen érthető az eredeti 'csavar' jelentésből; elég a r r a a közismert csavaros kézmozdulatra gondolnunk, mellyel a lopást tréfásan ábrázolni s z o k t á k . Igaz, hogy a csavar csór alakváltozatának 'csavar' jelentése már nincs kimutatva, de felismerhetőleg megvan a csórint 'csavarint' (MTsz.) származékban, mely különben maga is jelent annyit is, mint 'csen, lop'. Az sem lehetetlen, hogy a 'lop' jelentés a csór ' h a j í t vagy ü t ' jelentéséből fejlődött, vö. pl. pesti népnyelvi megdob 'ellop', megcsap ua.'. Az azonban föltehető, hogy a cigány eredetű csőrei, csuorisz, csoreszol, csorgyél, csorgyál, csurgyál, surgyál 'ellop, elcsen' ( N Y U S Z T A Y A.: MNy. XVI, 161) közrejátszott a jelentés módosulásában (BÁRCZI': MNnyv. I V , 79). A jassznyelvi kiírni 'közösülni' < cigány kur- 'ua.' ( B Á R C Z I , A „pesti nyelv" 25) egyetlen megbízhatatlan a d a t alapján nem vonható a tárgyalásba. A csesz (csisz-, csüsz-, csusz-, csősz-, susz-) 'súrol, érint; közösül' igének a szláv cesati 'kámmen' igéből való származt a t á s a teljesen helytelen (EtSz. I, 91?5). Ez ige eredete ismeretlen, más hasonló hangzású és rokon jelentésű igékkel való
összefüggései még nincsenek megvizsgálva, de semmiesetre sem tartozhatik ide. 4. A negyedik csoportba azokat az igéket sorozom, amelyek legtöbbször voltaképen nem is igei átvételek, ha ma már sokszor ragozott igeként is szerepelnek, hanem vagy olyan melléknevek, melyek a magyarban, legalább i,s eleinte, mindig csak állítmányi funkciót töltöttek be, vagy olyan igék, melyek a magyarban egy darabig ragozhatatlanok, s így a névszói állítmányhoz állanak legközelebb. Az ilyen szavakat T E C H E R T J Ó Z S E F átmeneti szókategóriáknak t a r t j a a névszó és az ige között (MNy. X X X V I I I , 258). Hasonló átmeneti szókategórián keresztül eredeti magyar névszók: főnevek és melléknevek is válhatnak igékké, ha gyakran van állítmányi szerepük. Még könnyebb az igésülós, ha a névszó olyan szóelemmel végződik, mely a nyelvérzék számára könnyen tűnhetik fel igeképzőnek. megmurit, megmurít 'meghal, megdöglik', a macska megmorított (MTsz.). Kétségtelenül a tréfás murit, muritty 'meghalt, vége van' igésülése, vö. murit lett neki 'meghalt, vége van' (MTsz.), hol a murit még szemmelláthatólag ragozhatatlan. A nyelvérzék az -ít képzővel hozta kapcsolatba, ezért a nyúlás a megmorított példában. A szó a rumén murit 'holt, halott' átvétele, eredetileg tehát melléknév, melynek azonban a magyarban jelzői használata nincs kimutatva és alkalmasint sohasem volt. — A murit-ból képzővel is a l a k u l t ige: muritál, kimuritol, megmurittyol, megmuruttyol (MTsz.). A megmurjál más, ugyancsak a rumónra visszamenő igei átvétel. muszáj, muszáj
Pl. a cigány kamel átvétele szerepel még mint r a g o z h a t a t l a n : kamel 'szeretni', de már ragozható is: kamelni; a szlovel már csak ragozható alakban jelentkezik; szlovelni 'aludni'; a kajel viszont már megjárta a harmadik fokot is, illeszkedett: kajolni, melyben az l már teljesen magyar képzőnek látszik, holott egy régebbi feljegyzésben cajetni-1 (Nyr. XLIII, 223) találunk, ami nem lehet más. mint kajílni, s ugyanezt a fokot l á t h a t j u k aezamosháti bekajel-ben (SzamhSz.). Sok esetben nem lehet adatok h í j á n megállapítani, hogy pl. az ilyen szlovel típusú ige eredetileg valóban ragozhatatlan volt-e, de nagy valószínűséggel feltehető az analógiák alapján. Az állítmányként használt melléknevek ilyen igésülése, mint említettem, egyáltalában nem példátlan még régen meggyökeresedett vagy eredeti szavak esetében sem: vö. pl. szabadjon, szabanna, szabadna, szabadott tudna, szabadottam (Nyr. I , 3 9 1 , I V , 1 7 8 , X X V I I I , 2 2 8 , stb.) vagy hamar: hámájon kéd (Nyr. V, 62), hamarjon (Nyr. VI, 197). — Nehezebb magyarázni az ilyeneket, m i n t : ágyni, ágyás (MNyszet. VI, 318), ganéjni (Nyr. IV, 44), megképtem (Nyr. IV, 236), megok vmit (Nyr. XII, 282), ellenyi a ló a legyet 'gyűlöli (ellenzi)' (NyF. XVI, 35) stb. Szinte úgy látszik, mintha a magyar nyelv igenévszótövet kedvelő ősi szelleme kísértene i t t (vö. S I M O N Y I : Nyr.
VI,
GY.:
MNy.
197, X X X V I I I , X L , 1 5 3 kk.).
241
kk,
LXVII,
52;
ZOLNAI
*
Végeredményben t e h á t — a kéteseket nem számítva — mindössze két olyan honfoglalás utáni jövevényigénk van, melyről joggal állíthatjuk, hogy bár igei átvétel, az idegen puszta igető minden igeképző és minden analógiás h a t á s közbejötte nélkül vált magyar igefővé (fékni, mérni). Ha seregszemlénk talán teljesnek nem is mondható, a nyert kép lényegesen nem változhat,- s még szépszámú ismeretlen eredetű igéink, mint pl. csigik, picik, stb. (MTsz.) sem jelenthetnek eltolódást. Kérdés, nem elegendő ok-e ez arra, hogy e két ily módon elszigetelt s z á r m a z t a t á s t éppen elszigeteltségük miatt elvessük. A z t hiszem, ez teljesen oktalan, túlzó formalizmus volna. A nyelvi jelenségek nem folynak le olyan egyöntetűen, hogy merev szabályokba volnának kényszeríthetők, és éppen a visszaütés, egy régibb nyelvállapotnak szinte atavisztikus előbukkanása a leggyakoribb jelenségek közé t a r t o z i k . A helyzet t e h á t az, hogy míg a honfoglalás előtt az igei átvételek képzőtlenek, az újabb jövevényszó-rétegben ez az átvételi mód, ha nem is példátlan, de egészen kivételes. Természetszerűen felbukkanhat az a kérdés, mi az oka ennek a különbségnek. Erre a kérdésre G O M B O C Z p r ó b á l t választ adni. Szerinte, minthogy a legtöbb nyelvben a szókate-
góriák képzete csak bizonyos hangalakhoz kapcsolódik, ha az asszociálás ú t j á n kivált igei alaprész (mely nem szükségszerűen a z o n o s a tővel) olyan, hogy hozzá az ú j nyelvben igei fogalom nem kapcsolódhatik, a cselekvés fogalma a többi igék asszociáló h a t á s á r a ú j kitevőt kíván; az ilyen jövevényige a z t á n belép a hozzá alakilag legközelebb álló névszók csoportjába, s felveszi ezek leggyakoribb (denominalis) igeképzőit, viszont nem lesz igeképző, ha az igető hangalakja az átvevő nyelv valamely népesebb csoportjával találkozik (Nyr. XXX, 108). G O M B O C Z nyilván maga is látta, hogy a tények nem engedelmeskednek ennek az elméletnek, azért használta ezt a rugalmas kifejezést: népesebb igecsoport. A S B Ó T H igen helyesen m u t a t o t t rá, hogyha a G O M B O C Z említette feltétel elegendő ahhoz, hogy az igető képző nélkül maradjon meg az átvevő nyelvben, akkor érthetetlen, miért k a p o t t képzőt a magyarban pl. a spórol ige, holott a török szór nem lett szóról, miért felel meg a szláv gaziti-nak gázol. a német schuren-nek súrol, holott a magyarban a ráz, ázik, fázik stb., vagy a fúr, szúr, török gyúr stb. típusú igék népes csoportot alkotnak (Nyr. X X X , 2 2 3 — 4 ) . — Arra sem lehet gondolni, hogy a török és a magyar nyelv rendszere egymáshoz közelebb állván, a török igető könnyebben v á l h a t o t t magyar igetővé, hiszen egyetlen oszmán-török igénk, az oturál 'megpihen, időzik, táborozik' ( K N I E Z S A : MNy. X X V I I I , 2 4 2 ) nem a honfoglalás előtti török, hanem ifjabb jövevényszavaink csoportjához igazodik. G O M B O C Z nak azonban kétségtelenül igaza van annyiban, hogy ha egy idegen ige semmiképen nem t u d n a hangalakjával beilleszkedni az átvevő nyelvben szokásos igetípusok közé, akkor valaminek, pl. képző alkalmazásának történnie kell, másrészt pedig, ha egy á t v e t t igei tő rendkívül nagyszámú ige a l k o t t a csoporthoz rokon jellegű, könnyen nélkülözheti a képzőt akkor is, amikor a nyelv egyébként képzőt kiván (pl. a magyar -l képzős igék igen nagy száma teszi lehetővé az -l végű igei tövek képző nélkül való meghonosulását). Azt hiszem, a nyelvnek nemcsak hangállománya van állandó változásnak kitéve, nemcsak formanskészlete, mondatszerkesztésmódja módosul szakadatlan folyamatban, de egyéb sokszerű, jellegzetes és mélyen gyökerező vonásai is (hogy ne mondjam, nyelvi ösztöne), melyek közé az igei átvételekkel kapcsolatos eljárása is tartozik, az idők folyamán különféle irányban és gyorsasággal szintén módosulnak. E változásoknak persze, mint akár a hangváltozásoknak vagy bármely egyéb fejlődésnek, végső okát teljes biztossággal megadni nem tudjuk. Hogy i t t valóban valami ilyen nagy, a nyelv legmélyebb gyökereiig lehatolt vagy legbelsőbb életében kibontakozó változásról van szó, a r r a következtethetünk abból is, hogy — úgy látszik — nemcsak az igei átvételekben mutatkozik az
igésítő képzők használatával ú j eljárás (az igéknek csekélyebb számú típuskategóriába való szorítására irányuló tendencia), hanem a nyelv spontán szóteremtő tevékenységében is. Érdemes volna alaposan megvizsgálni pl. hangutánzó igéink alakulásmódját. Újabb keletű hangutánzó igéink csaknem mindig valami képzőt (legtöbbnyire gyakorító vagy mozzanatos képzőt) hordanak, úgyhogy ú j a b b keletű képzőtlen hangutánzó ige, pl. ropni típusú, a legnagyobb ritkaságok közé tartozik, s még erről a példáról sem lehet egészen bizonyosan megállapítani, vájjon valóban újabb-e és nem ősi (vö. MUSz.). A f u t ó vizsgálat viszont a z t m u t a t j a , hogy másként áll a dolog a régiekkel. Igaz, hogy éppen a hangutánzóknál a legnehezebb megállapítani', hogy a szó régi-e vagy ú j a b b sütetű. Ámde mégis nagy valószínűséggel régi hangutánzóknak tekinthetjük azokat az igéket, melyeknek finnugor megfeleléseik vannak, és kikövetkeztethető ősi alakjuk hangutánzónak minősülhet, továbbá azokat, melyek már nyelvemlékeinkben igen gyakoriak, elterjedtek, vagy amelyeknek éppen nagy, kiterebélyesedett családjuk van. Ezek esetében rendesen képzőtlen alakokat találunk mint igetöveket, ilyenek pl. az ugor eredetű szí, a finnugor sír, alkalmasint az ugor eredetű dob ige is, a nyelvemlékeinkben fölötte gyakori leh ige, kiterjedt családjuknál fogva a sí, rí, tomb stb. Kivételek kétség kívül i t t is vannak. A fakad, fakaszt, faggat pl. jó finnugor etimológiájával ősi hangutánzónak látszik, alapszava azonban már igeképen nem szerepel, a szó t e h á t az újabb típusba sorakozott, ami természetes, hiszen az az általános tendencia, hogy az igetövek kevesebb számú típusra korlátozódjanak, megpróbál minden ponton hatni. Ez a kérdés kétségtelenül alaposabb vizsgálatot igényel és érdemel, erre talán más alkalommal sort is kerítek, annyi azonban a fölületes áttekintésből is kiderül, hogy az igei átvételekben és a nyelv spontán igeteremtésében t a p a s z t a l h a t ó eljárás k ö z ö t t párhuzam ós kapcsolat van, és hogy a f e j l ő d é s s z e m m e l l á t h a t ó l a g az i g e t ö v e k mind kevesebb számú típusra k o r l á t o z á s a i r á n y á b a n halad. Az igei átvételek és a s p o n t á n szóteremtés módjában megállapítható változás persze éppoly kevéssé egyöntetűen megy végbe, mint a hangvá'tozások, vagy a szó-, alak- ós mondattani ú j í t á s o k , ellenkezőleg a régi e l j á r á s , csökevényezerűen föl-fölbukkan még sokáig. A z t hiszem, a fék és mér igék képzőtlensége, valamint névszóknak az egész nyelvtörténet s o r á n szórványosan t a p a s z t a l h a t ó igésülése, amit megkönnyít az a körülmény, hogy a legnagyobb kategóriába formailag beleillenek, s ami az igei átvételekkel sok rokon vonást tüntet fel, ilyen visszaütésnek tekinthető. BÁRCZI GÉZA.