Magyar büntetőjog. Általános rész Balogh, Ágnes Tóth, Mihály

Magyar büntetőjog. Általános rész

Balogh, Ágnes Tóth, Mihály

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Magyar büntetőjog. Általános rész írta Balogh, Ágnes és Tóth, Mihály Publication date 2010-03-31 Szerzői jog © 2010-03-31 Ágnes, Balogh; Mihály, Tóth; Szerzők Kivonat A kötet nemcsak kommentárt és az egymást követő paragrafusok magyarázatát adja, hanem egy megértést, áttekintést segítő rendszert is.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom ELŐSZÓ ............................................................................................................................................ ix 1. I. rész │ BEVEZETÉS ................................................................................................................... 1 1. 1 § A BÜNTETŐJOGI FELELŐSSÉG ................................................................................ 1 1.1. Az emberi együttélés formái és szabályai ................................................................. 1 1.2. A felelősség fogalma és elméleti megalapozása ....................................................... 1 2. 2 § A BÜNTETŐJOG FOGALMA ÉS HELYE A JOGRENDSZERBEN. A BÜNTETŐJOG TÁRGYA .................................................................................................................................. 3 2.1. A büntetőjog helye a jogrendszerben ........................................................................ 3 2.2. A büntetőjog fogalma és részei ................................................................................. 3 2.3. A büntetőjog elhatárolása más jogágaktól ................................................................ 4 2.4. A büntetőjog tárgya: a bűnözés ................................................................................ 4 3. 3. § A BÜNTETŐJOG TÁRSADALMI RENDELTETÉSE ................................................ 5 4. 4. § A BUNTETOJOG-TUDOMANY ÉS A BŰNÜGYI TUDOMÁNYOK RENDSZERE 6 4.1. A büntetőjog-tudomány ............................................................................................ 6 4.2. A büntetőeljárásjog-tudomány .................................................................................. 7 4.3. A kriminológia .......................................................................................................... 7 4.4. A kriminalisztika ...................................................................................................... 7 4.5. A kriminálpolitika ..................................................................................................... 7 4.6. A bűnügyi tudományok segédtudományai ............................................................... 8 5. 5. § A BÜNTETŐJOG ALAPELVEI ................................................................................... 8 5.1. A törvényesség elve .................................................................................................. 8 5.2. A bűnfelelősség elve ................................................................................................. 9 5.3. A büntetőjog szubszidiaritása ................................................................................. 10 5.4. A humanizmus elve ................................................................................................ 10 5.5. Egyéb eljárási jellegű alapelvek ............................................................................. 10 6. 6. § A BUNTETOJOG-TUDOMANY TÖRTÉNETE ....................................................... 10 7. 7. § A MAGYAR BÜNTETŐJOG TÖRTÉNETE ............................................................. 14 7.1. A kodifikáció előtti magyar büntetőjog .................................................................. 14 7.2. A magyar büntetőjog klasszikus korszaka: a Csemegi-kódex időszaka (1848–1945) 16 7.3. A szocialista büntetőjog (1945–1990) .................................................................... 17 7.4. Az alkotmányos büntetőjog korszaka (1990-től napjainkig) .................................. 18 2. II. rész │ JOGSZABÁLYTAN .................................................................................................... 19 1. 8. § A BÜNTETŐJOG FORRÁSAI ................................................................................... 19 1.1. Írott jogforrások a büntetőjogban ........................................................................... 19 1.2. A joggyakorlat jelentősége ..................................................................................... 20 2. 9. § A BÜNTETŐ JOGSZABÁLY SZERKEZETE ........................................................... 20 2.1. A Büntető Törvénykönyv (kódex) szerkezete ........................................................ 20 2.2. A büntetőjogi norma (egy parancsot tartalmazó jogszabály) szerkezete ................ 22 2.2.1. A diszpozíció fajai ..................................................................................... 22 2.2.2. A szankció fajai .......................................................................................... 23 3. 10. § A BÜNTETŐ JOGSZABÁLY ÉRTELMEZÉSE ...................................................... 23 3.1. Az értelmezés alanya .............................................................................................. 24 3.2. Az értelmezés módszere ......................................................................................... 24 3.3. Az értelmezés eredménye ....................................................................................... 25 4. 11. §A BÜNTETŐTÖRVÉNY HATÁLYA ....................................................................... 26 4.1. Az időbeli hatály ..................................................................................................... 26 4.2. A területi és személyi hatály ................................................................................... 28 4.3. A diplomáciai és nemzetközi jogon alapuló egyéb mentesség ............................... 30 3. III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA .................................................................................. 31 1. 12. § A BŰNCSELEKMÉNY FOGALMA ........................................................................ 31 1.1. A bűncselekmény fogalmának tudományos meghatározása ................................... 31 1.1.1. A bűncselekmény-fogalom kialakulása és fejlődése .................................. 31 1.1.2. A bűncselekmény fogalmának alakulása hazánkban ................................. 32 1.2. A bűncselekmény fogalmának törvényi meghatározása ......................................... 33 1.3. A társadalomra veszélyesség .................................................................................. 34 1.4. A cselekmény büntetni rendeltsége ........................................................................ 36

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.


1.5. A bűnösség ............................................................................................................. 1.6. A bűncselekmény súly szerinti fokozatai ............................................................... 2. 13. § A TÖRVÉNYI TÉNYÁLLÁS FOGALMA ÉS FAJAI ............................................. 2.1. A törvényi tényállás fogalma .................................................................................. 2.2. A törvényi tényállás fajai ........................................................................................ 3. 14. § A BŰNCSELEKMÉNY TÁRGYA ........................................................................... 3.1. A jogi tárgy fogalma ............................................................................................... 3.2. A tárgy jelentősége ................................................................................................. 3.3. A tárgy fajai ............................................................................................................ 3.4. A tárgy és a törvényi tényállás viszonya ................................................................ 4. 15. § A BUNCSELEKMENY TÁRGYI ELEMEI ............................................................. 4.1. A cselekmény ......................................................................................................... 4.2. A cselekmény következményei .............................................................................. 4.3. Az okozati összefüggés .......................................................................................... 4.3.1. Az okozati összefüggés alapkérdései ......................................................... 4.3.2. Az egyes okteóriák ..................................................................................... 4.3.3. A mulasztás okozatossága .......................................................................... 4.4. Az esetleges tárgyi elemek ..................................................................................... 5. 16. § A BŰNCSELEKMÉNY ALANYA ÉS A BESZÁMÍTÁSI KÉPESSÉG .................. 5.1. A bűncselekmény alanya ........................................................................................ 5.2. A beszámítási képesség fogalma és büntetőjogi értékelése .................................... 6. 17. § A BUNCSELEKMENY ALANYI ELEMEI ............................................................. 6.1. A szándékos bűnelkövetés ...................................................................................... 6.2. A gondatlan bűnelkövetés ....................................................................................... 6.3. Az eredményért való felelősség .............................................................................. 6.4. A célzat és a motívum ............................................................................................ 6.4.1. A célzat ...................................................................................................... 6.4.2. A motívum ................................................................................................. 7. 18. § A BÜNTETHETŐSÉGI AKADÁLYOK RENDSZERE ÁLTALÁBAN ................. 8. 19. § .A BÜNTETHETŐSÉGET KIZÁRÓ OKOK ............................................................ 8.1. A jogos védelem ..................................................................................................... 8.1.1. A jogos védelem túllépése ......................................................................... 8.2. A végszükség .......................................................................................................... 8.3. A gyermekkor ......................................................................................................... 8.4. A kóros elmeállapot ................................................................................................ 8.4.1. A kóros elmeállapot típusai ........................................................................ 8.4.2. A szakértői vizsgálat .................................................................................. 8.5. Az ittasság büntetőjogi értékelése ........................................................................... 8.5.1. Az ittasság fajtái ......................................................................................... 8.5.2. Az egyes ittassági formák büntetőjogi értékelése ...................................... 8.6. A kényszer és a fenyegetés ..................................................................................... 8.7. A tévedés ................................................................................................................ 8.7.1. A ténybeli tévedés ...................................................................................... 8.7.2. Tévedés a cselekmény társadalomra veszélyességében ............................. 8.7.3. A tévedés büntethetősége ........................................................................... 9. 20. § A BÜNTETHETŐSÉGET MEGSZÜNTETŐ OKOK .............................................. 9.1. Az elkövető halála .................................................................................................. 9.2. Az elévülés ............................................................................................................. 9.3. A kegyelem ............................................................................................................. 9.4. A tevékeny megbánás ............................................................................................. 9.5. A törvényben felsorolt egyéb okok ......................................................................... 10. 21. § A BÜNTETŐELJÁRÁS LEFOLYTATÁSÁT AKADÁLYOZÓ OKOK ............... 10.1. A magánindítvány hiánya ..................................................................................... 10.2. A kívánat hiánya ................................................................................................... 11. 22. § A BUNCSELEKMENY MEGVALÓSULÁSI STÁDIUMAI ................................. 11.1. Az előkészület ....................................................................................................... 11.1.1. Az előkészület fogalma ........................................................................... 11.1.2. Az előkészület büntethetősége és az ún. maradék-bűncselekmény .......... 11.2. A kísérlet .............................................................................................................. 11.2.1. A kísérlet fogalma .................................................................................... iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

36 37 38 38 39 40 40 41 42 42 43 43 44 44 45 45 46 46 47 47 47 49 50 51 52 53 53 54 54 56 56 60 60 62 64 64 69 70 70 72 74 76 76 78 78 78 79 79 81 82 83 84 84 86 86 87 87 88 89 89


11.2.2. A befejezett és befejezetlen kísérlet ......................................................... 92 11.2.3. A kísérlet büntethetősége ......................................................................... 92 11.2.4. Az alkalmatlan kísérlet ............................................................................. 93 11.2.5. A kísérlet büntethetőségének megszűnése ............................................... 94 11.3. A befejezett bűncselekmény ................................................................................. 95 11.3.1. Sajátos befejezettségi alakzatok .............................................................. 95 11.3.2. A befejezettség és bevégzettség elkülönítése ........................................... 97 12. 23. § A BŰNCSELEKMÉNY ELKÖVETŐI ................................................................... 97 12.1. A tettesek .............................................................................................................. 98 12.2. Az egyedi tettesség ............................................................................................... 99 12.2.1. A társtettesség ........................................................................................ 100 12.2.2. A többes tettesség ................................................................................... 101 12.3. A tömeg mint tettesi sokaság .............................................................................. 102 12.4. A részesek ........................................................................................................... 103 12.4.1. A felbujtó ............................................................................................... 103 12.4.2. A bűnsegély fogalma .............................................................................. 106 12.5. A bűnkapcsolat fogalma, fajai ............................................................................ 108 12.5.1. A bűnös közömbösség ............................................................................ 109 12.5.2. A bűnpártolás ......................................................................................... 110 12.6. A többes elkövetői alakzatok .............................................................................. 111 12.6.1. A csoport ................................................................................................ 112 12.6.2. A bűnszövetség ...................................................................................... 113 12.6.3. A bűnszervezet ....................................................................................... 114 13. 24. § A BŰNCSELEKMÉNYEGYSÉG ÉS A HALMAZAT ........................................ 115 13.1. Az egység, többség, halmazat elhatárolása és a bűnhalmazat fogalmának kialakulása a büntetőjogban .............................................................................................................. 115 13.2. A bűncselekményegység .................................................................................... 117 13.2.1. A természetes egység ............................................................................. 117 13.2.2. A törvényi egység .................................................................................. 118 13.3. A bűncselekmény-halmazat ................................................................................ 122 13.3.1. Az alaki halmazat ................................................................................... 122 13.3.2. Az anyagi halmazat ................................................................................ 123 13.4. A látszólagos halmazat ....................................................................................... 123 13.4.1. A látszólagos alaki halmazat .................................................................. 123 13.4.2. A látszólagos anyagi halmazat ............................................................... 125 4. IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK ....................................................... 127 1. 25. § A JOGKÖVETKEZMÉNYEK FOGALMA ............................................................ 127 2. 26. § A BÜNTETÉS JOGALAPJA ÉS CÉLJA ................................................................ 128 2.1. A büntetés jogalapjára vonatkozó nézetek ............................................................ 128 2.2. A büntetés céljával foglalkozó elméletek ............................................................. 129 2.2.1. Büntetési célok a XIX. század derekáig: az abszolút elmélet kiteljesedése és túlsúlya ............................................................................................................... 129 2.2.2. Relatív teóriák az alkalmazott társadalomtudományok fejlődésével ........ 130 2.2.3. Az egyesítő vagy közvetítő elmélet, a hagyományos büntetéstani nézetek szintézisének megkísérlése ................................................................................. 132 2.2.4. Napjaink fontosabb büntetéstani irányzatai ............................................. 133 2.2.5. A büntetés céljára vonatkozó hazai nézetek alakulásának vázlata ........... 134 3. 27. § A BÜNTETÉS FOGALMA, SAJÁTOSSÁGAI ...................................................... 137 3.1. A büntetéssel szemben támasztható követelmények ............................................ 137 3.2. A büntetés fogalma és célja a hatályos Btk.-ban .................................................. 140 4. 28. § A SZANKCIÓRENDSZEREK FONTOSABB ELVI KÉRDÉSEI ÉS JELLEMZŐ VONÁSAI ............................................................................................................................. 140 4.1. Szankciófajták és azok meghatározása ................................................................. 140 4.2. A magyar Btk. jogkövetkezményeinek általános rendszere ................................. 141 5. 29. § AZ EGYES JOGKÖVETKEZMÉNYEK ................................................................ 143 5.1. A büntetések ......................................................................................................... 143 5.1.1. A halálbüntetés ébren tartott problematikája ............................................ 143 5.1.2. A szabadságvesztés .................................................................................. 145 5.1.3. A közérdekű munka ................................................................................. 149 5.1.4. A pénzbüntetés ......................................................................................... 151 v Created by XMLmind XSL-FO Converter.


5.1.5. A foglalkozástól eltiltás ............................................................................ 153 5.1.6. A járművezetéstől eltiltás ......................................................................... 154 5.1.7. A kiutasítás ............................................................................................... 155 5.2. A mellékbüntetések .............................................................................................. 156 5.2.1. A közügyektől eltiltás .............................................................................. 156 5.2.2. A kitiltás ................................................................................................... 157 5.3. A büntetés végrehajtását kizáró okok ................................................................... 157 5.4. Az intézkedések .................................................................................................... 159 5.4.1. A megrovás .............................................................................................. 160 5.4.2. A próbára bocsátás ................................................................................. 160 5.4.3. A kényszergyógykezelés .......................................................................... 161 5.4.4. Az elkobzás .............................................................................................. 162 5.4.5. A vagyonelkobzás .................................................................................... 163 5.4.6. A pártfogó felügyelet ............................................................................... 164 5.4.7. A jogi személlyel szemben alkalmazható intézkedések ........................... 166 5.5. Az egyes büntetések és intézkedések alkalmazási gyakorlata .............................. 167 5.6. A szankciórendszer lehetséges jövője ................................................................... 170 6. 30. § A BÜNTETÉS KISZABÁSA .................................................................................. 171 6.1. A büntetés kiszabásának elméleti kérdései ........................................................... 171 6.1.1. A büntetés kiszabása a büntetőeljárás folyamatában ................................ 171 6.1.2. A büntetéskiszabás feladatának megoszlása ............................................ 171 6.1.3. A bíróság feladata a büntetéskiszabás során ............................................ 172 6.2. A büntetés kiszabásánál irányadó szempontok ..................................................... 173 6.2.1. A büntetési keretek ................................................................................... 173 6.2.2. A büntetés célja ........................................................................................ 173 6.2.3. A cselekmény társadalomra veszélyessége .............................................. 173 6.2.4. Az elkövető társadalomra veszélyessége ................................................. 173 6.2.5. Az elkövető bűnössége ............................................................................. 174 6.2.6. Egyéb enyhítő és súlyosító körülmények ................................................. 174 6.3. A büntetés kiszabásának további elvei ................................................................. 175 6.3.1. A kétszeres értékelés tilalma .................................................................... 175 6.3.2. A középmértékű büntetéskiszabás ........................................................... 175 7. 31. § A HALMAZATI BÜNTETÉS ÉS AZ ÖSSZBÜNTETÉS ...................................... 176 7.1. A halmazati büntetés ............................................................................................ 176 7.2. Az összbüntetés .................................................................................................... 179 8. 32. § Büntetéskiaszabás AZ ÜZLETSZERŰ ÉS AZ ISMÉTELT BŰNELKÖVETÉS ESETEIBEN ......................................................................................................................... 180 8.1. Az üzletszerű bűnelkövetés .................................................................................. 180 8.1.1. Az üzletszerűség fogalma ........................................................................ 180 8.2. Az üzletszerűen elkövetett bűncselekmény minősítése ........................................ 181 8.3. Az ismételt bűnelkövetés ...................................................................................... 182 8.3.1. Az egyszerű bűnismétlő ........................................................................... 182 8.3.2. A visszaeső ............................................................................................... 182 8.3.3. A különös visszaeső ................................................................................. 183 8.3.4. A többszörös visszaeső ............................................................................ 184 8.3.5. Az erőszakos többszörös visszaeső .......................................................... 184 9. 33. § A BÜNTETÉS ENYHÍTÉSE ................................................................................... 186 10. 34. § A SZABADSAGVESZTES VÉGREHAJTÁSÁNAK FELFÜGGESZTESE Es RÉSZBENI FELFÜGGESZTÉSE ........................................................................................ 188 10.1. A szabadságvesztés végrehajtása felfüggesztésének esetei ................................ 189 10.1.1. A szabadságvesztés végrehajtásának teljes felfüggesztése .................... 189 10.1.2. A szabadságvesztés végrehajtásának részbeni felfüggesztése ................ 189 10.2. A felfüggesztés tilalma ....................................................................................... 189 10.3. A végrehajtás elrendelése ................................................................................... 190 11. 35. § MENTESÍTÉS A BÜNTETETT ELŐÉLETHEZ FŰZŐDŐ HÁTRÁNYOK ALÓL 191 11.1. A mentesítés fogalma, módjai ............................................................................ 191 11.2. A törvényi és a bírói mentesítés, a mentesítés egységessége .............................. 193 11.3. A kegyelmi mentesítés ........................................................................................ 195 11.4. A mentesülés, illetve a mentesítés összefoglaló táblázata .................................. 195 5. V. rész │A FIATALKORUAKR A VONATKOZÓ KÜLÖN RENDELKEZÉSEK ................ 197 vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.


1. 36. § A FIATALKORÚAK BÜNTETŐJOGÁNAK SZABÁLYOZÁSI MODELLJEI ÉS TÖRTÉNETE ........................................................................................................................ 197 1.1. A fiatalkorúak büntetőjogának szabályozási modelljei ........................................ 197 1.2. A hatályos szabályozás történeti előzményei ....................................................... 197 2. 37. § A FIATALKORÚAKRA VONATKOZÓ HATÁLYOS SZABÁLYOZÁS ........... 199 2.1. Általános rendelkezések ....................................................................................... 199 2.1.1. A fiatalkor fogalma .................................................................................. 200 2.1.2. A tevékeny megbánás .............................................................................. 200 2.1.3. A büntetés és intézkedés alkalmazása ...................................................... 200 2.2. A fiatalkorúkkal szemben alkalmazható büntetések speciális szabályai .............. 201 2.2.1. A szabadságvesztés időtartama és végrehajtása ....................................... 201 2.2.2. A közérdekű munka ................................................................................. 202 2.2.3. A pénzbüntetés ......................................................................................... 202 2.2.4. A kitiltás ................................................................................................... 203 2.3. A közügyektől eltiltás ........................................................................................... 203 2.4. A fiatalkorúkkal szemben alkalmazható intézkedések speciális szabályai ........... 203 2.4.1. A próbára bocsátás ................................................................................... 203 2.4.2. A javítóintézeti nevelés ............................................................................ 203 2.4.3. A pártfogó felügyelet ............................................................................... 204 2.4.4. Egyéb szabályok ...................................................................................... 204 6. VI. rész │NEMZETKÖZI ÉS EURÓPAI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS .......................... 205 1. 38. § A NEMZETKÖZI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS ............................................ 205 1.1. A nemzetközi büntetőjog fogalma ........................................................................ 205 1.2. A nemzetközi büntetőjog története ....................................................................... 205 1.3. A nemzetközi bűnügyi jogsegély .......................................................................... 206 1.3.1. A kiadatás ................................................................................................. 207 1.3.2. A büntetőeljárás átadása és átvétele; feljelentés külföldi államnál .......... 208 1.3.3. A szabadságelvonással járó büntetés vagy ilyen intézkedés végrehajtásának átvétele, illetve átengedése ................................................................................. 209 1.3.4. A vagyonelkobzás vagy az elkobzás végrehajtásának átvétele, illetve átengedése 210 1.3.5. Az eljárási jogsegély ................................................................................ 211 2. 39. § AZ EURÓPAI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS .................................................. 212 2.1. Az európai büntetőjog fogalma ............................................................................ 212 2.2. Az európai büntetőjog története ............................................................................ 212 2.3. Az európai bűnügyi együttműködés formái .......................................................... 213 2.4. Az európai elfogatóparancs .................................................................................. 214 2.4.1. Az Európai Unió tagállamaival büntetőügyekben folytatott eljárási jogsegély 215 7. IRODALOM ............................................................................................................................... 218

vii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A táblázatok listája 2.1. 3.1. 3.2. 3.3. 4.1. 4.2. 4.3. 4.4. 4.5. 4.6. 4.7. 4.8.

................................................................................................................................................... 29 ................................................................................................................................................. 121 ................................................................................................................................................. 122 ................................................................................................................................................. 126 ................................................................................................................................................. 133 ................................................................................................................................................. 148 ................................................................................................................................................. 165 ................................................................................................................................................. 166 ................................................................................................................................................. 168 ................................................................................................................................................. 169 ................................................................................................................................................. 195 ................................................................................................................................................. 196

viii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ELŐSZÓ Ez a tankönyv Földvári József professzor több évtizedig forgalomban volt, számos kiadásban hozzáférhető tankönyve után jelenik meg. Mindez önmagában is nagy kihívás a szerzőknek. Előre kell azonban bocsátanunk, hogy nem vezetett bennünket a mindenáron való gyökeres újítás, a korábbi, alapvetően időtállónak bizonyult tanok felülírásának igénye. Igyekeztünk és a jövőben is igyekszünk megőrizni Földvári professzor szemléletét, szellemiségét. Ám nem hunyhatunk szemet a felett sem, hogy a világ hihetetlenül felgyorsult, s a büntetőjogban is új „rendezőnek” szánt, majd – a politika sodrásában – „visszarendező” elvek követik egymást, ráadásul nem is a korábbival azonos, inkább azt módosító, kiegészítő formában. A teljesség igénye nélkül: részben átalakult a büntetési rendszer, változott egyes büntethetőségi akadályok tartalma, közel egy évtizedes tetszhalál után feltámadt a büntetéskiszabást érintő előírások sora, forrong a bűnismétlés és következményei szabályozásának világa. Ezért több, hosszú ideig érinthetetlennek tűnt elv vagy intézmény újragondolására is rákényszerültünk. Nem mentség, csak magyarázat, hogy nagyon nehéz ilyen körülmények között minden, a büntetőjog fundamentumait érintő kérdésben biztos dogmatikai támpontokat kínálni a hallgatóknak és az érdeklődő jogászoknak. Túlfeszített, hektikus világunk ma nem kedvez az időtálló „tankönyvi” értékek kialakulásának és megszilárdulásának. Követnünk és magyaráznunk kell az esetleg rövid életű modifikációkat is. Nézze el tehát az olvasó, ha az aktuális büntetőjogi tananyag korrekt ismertetésének igényét sokszor fontosabbnak véltük, mint annak – ma még amúgy is megoldhatatlan – elvi megalapozását, tudományos igényű magyarázatát. A tankönyv nem teljesen a törvény rendszerét, sorrendjét követi. Úgy véltük, helyes az az egyébként számos hasonló műben követett elv, hogy az oktatási, didaktikai célok elsőbbséget élveznek a törvény legális rendszerével szemben. A célunk általában nem kommentár készítése, az egymást követő szakaszok magyarázata volt, hanem az, hogy kialakítsunk egy megértést, áttekintést segítő rendszert, s némi életet leheljünk a gyakran száraz paragrafusokba. A tankönyv tartalmazza a két legutóbbi novella, a 2009. évi LXXX. törvény és a 2010. évi LVI. törvény rendelkezéseit is, így megjelenésekor naprakésznek tekinthető. A büntetőjog nagy öregjei már idestova száz éve sokat idézték azt a bölcsességet, hogy tankönyvet csak annak szabad írnia, aki jobbat tud az előzőeknél. S csakúgy, mint akkor, mi is csak Vámbéryvel válaszolhatunk erre. A szerzők saját munkájukat a korábban megjelenteknél mindig jobbnak tartják, a tárgyilagos bírálók ítélete pedig az e jogcímet nélkülöző tankönyvvel elkövetett irodalmi hibát legfeljebb megtorolhatja, de meg nem előzheti. Azért bízunk benne, hogy e könyv eléri a korábbiak színvonalát, s ha az olvasók megtisztelnek majd bennünket bírálataikkal, észrevételeikkel, javaslataikkal, biztosan még sokkal jobb is lehet... Pécs, 2010 novembere A szerkesztők

ix Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - I. rész │ BEVEZETÉS 1. 1 § A BÜNTETŐJOGI FELELŐSSÉG 1.1. Az emberi együttélés formái és szabályai Az emberi létezés alapformája a közösségi élet. A kisebb-nagyobb emberi közösségek kialakulásának legfőbb indoka és egyben legfontosabb feladata védelmi jellegű: biztonságot nyújt az egyén számára a káros, ártó külvilági hatásokkal szemben. Az emberi létezés kezdeti szakaszában a közösség főleg fizikai védelmet jelentett a természet erőivel, a vadállatok és más emberek támadásaival szemben. Később a fizikai védelem mellett a közösségeken belül az egyéni érdekek sajátos kohézióján alapuló közösségi érdek is kialakult. A közösségi érdek védelme idővel előtérbe került a fizikai biztonság megteremtésével szemben. A közösségi létezés nemcsak az egyén fizikai védelme, hanem személyiségének kibontakozása miatt is fontos. Az individuum csak akkor képes a megfelelő önértékelésre, jó és rossz tulajdonságainak felismerésére, majd az önfejlődésre, ha megvan a lehetősége arra, hogy önmagát másokkal összevesse. Egyszerűen fogalmazva: az ént mindig a többiekhez való viszony határozza meg, önmagában nem definiálható. Az emberi közösségekre a dinamizmus a jellemző. A tagok állandóan változnak, a csoport mindig új személyekkel bővül, mások pedig elhagyják azt. Egy azonban minden emberi közösség állandó sajátja: a csoporton belül szabályok vannak, amelyek a belső működést és a külvilággal való kapcsolattartás folyamatát rendezik. A közösség szabályai hosszú idő alatt alakulnak ki, és abszolút érvényűek: csak az lehet és maradhat a csoport tagja, aki aláveti magát ezeknek. Az általunk ismert történelem tapasztalata, hogy csak azok a közösségek maradhattak fenn, amelyek képesek voltak biztosítani saját belső rendjüket, szervezettségüket. Ennek pedig a közösség tagjainak egymáshoz való alkalmazkodása az alapja. Aki igényt tart a közösség védelmére, aki a közösség tagja akar maradni, annak alkalmazkodnia kell a többiekhez. Fokozatosan alakultak ki azok a magatartási szabályok, amelyek biztosították a közösség belső rendjét, elejét vették az anarchikus állapotok kialakulásának, így garantálták a csoport egységét és közvetve a fennmaradását is. A szabályok megszegőinek a kezdetektől fogva viselniük kellett tettük következményeit. A felelősségre vonás legkezdetlegesebb formájában a sértett egyén, később maga a közösség lépett fel a szabályszegővel szemben. Ez a büntetőjog kialakulásának pillanata, amelynek legősibb formája a bosszú, ami a tálió, vagyis a szemet szemért – fogat fogért elvének alkalmazását jelenti. A bosszú először magánbosszú volt: a sértett vagy annak családja állt bosszút azon, aki a sértettet bántalmazta vagy megölte. Nem volt igazán hatékony, mert az elkövető könnyen elmenekülhetett, akár élete végéig bujkálhatott. Ennek kiküszöbölésére alakult ki a vérbosszú, amely már jóval tágabb körű, hiszen a sérelem már nem kizárólag a támadón volt megtorolható, hanem annak teljes családján vagy törzsén, illetőleg a család vagy törzs bármelyik tagján. A család vagy törzs minden tagja nem menekülhetett el, a bosszú célpontjai megtalálhatóak maradtak. A büntetőjog egy későbbi stádiumában lehetővé vált, hogy az okozott sérelmet anyagi eszközökkel tegyék jóvá, ez gyakorlatilag a vérbosszútól való mentesülés megvásárlását jelentette. A megváltás (kompozíció) jogtörténetileg azért is igen jelentős, mert később összegének egyik részét a közösség vagy annak vezetője javára kellett megfizetni a kiegyezés érdekében kifejtett fáradozásokért cserébe. Így alakul át a magánbüntetés közbüntetéssé, amelyet már a közösség alkalmaz az általa felállított szabályokat megszegő személyekkel szemben. Az államhatalom kialakulása és megszilárdulása a jogi szabályok, a jogrend megszületését vonta maga után. Az állam meghatározta azokat a magatartási szabályokat, amelyeket mindenkinek meg kellett tartania, és megteremtette e szabályok kikényszerítésének eszközeit is. A büntetés már nem a sértettnek nyújtott elégtétel többé, hanem a rend fenntartásának egyik eszköze.

1.2. A felelősség fogalma és elméleti megalapozása Egy közösség által felállított és elfogadott szabály megszegése nem maradhat következmények nélkül. A következmények elviselésének kötelezettségét nevezzük felelősségnek, a következmények elviselésére való kötelezést pedig felelősségre vonásnak. 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. rész │ BEVEZETÉS

A felelősségnek több fajtája létezik: erkölcsi szabályok megszegése erkölcsi helytelenítést von maga után, a jogszabályok megsértése jogi felelősségre vonást. A jogi felelősség a jogrendszer tagozódásának megfelelően több formában érvényesíthető: létezik magánjogi, munkajogi, közigazgatási jogi, szabálysértési stb. felelősség. A jogi felelősség egyik fajtája a büntetőjogi felelősség. Az imént adott definíciónknak megfelelően a büntetőjogi felelősséget a bűncselekmény elkövetéséhez fűződő következmények elviselésének kötelezettségeként határozhatjuk meg. Büntetőjogi felelősségre vonás ennek értelmében kizárólag bűncselekmény elkövetését követően lehetséges, a büntetőjogi felelősséget bűncselekmény elkövetése keletkezteti. A bűncselekmény jogi fogalom, elemeinek, feltételeinek meghatározása így a jogszabály feladata. A felelősségre vonás alapjának meghatározása nem büntetőjogi, hanem filozófiai kérdés, azonban korántsem állítható, hogy kívül esik a büntetőjog érdeklődési körén. Láttuk, hogy a kezdetleges felelősségre vonási formákban nemcsak egyéni, hanem kollektív felelősség is létezett. Hosszú idő telt el addig, amíg kialakult a büntetőjogi felelősségnek az az alakja, amely kizárólag az elkövető személyt tette felelőssé. A döntő változás eszmei alapját a felvilágosodás nagyjainak nézetei adták, akik a gondolkodó embert helyezték a lét középpontjába. Az egyéni felelősség elfogadása után arra kell választ találnunk, hogy az egyén cselekményeire milyen tényezők vannak hatással. Alaptételként kell elfogadnunk, hogy az emberi tevékenység alapja az egyén akaratelhatározása, az egyén cselekvését annak akarata idézi elő és mozgatja. Kérdés marad ezután, hogy az emberi akarat kialakulását milyen tényezők és milyen mértékben befolyásolják, ha befolyásolják egyáltalán. Az e tárgyban történt állásfoglalások tételesen nem ismertethetőek, hiszen az elmúlt évezredekben alig volt filozófus, teológus, emberi lélektannal foglalkozó gondolkodó, aki ne fejtette ki volna véleményét az emberi akarat szabadságával kapcsolatban. Az egyes nézetek a büntetőjog szempontjából vizsgálva három nagy csoportba sorolhatók. a) Az indeterminista felfogás szerint az emberi akarat teljesen szabadon, minden befolyástól mentesen alakul ki. Az embert természetesen érik bizonyos hatások a külvilágból, amelyek a bűnelkövetés mellett vagy ellen hatnak, ezek azonban soha nem olyan erejűek, hogy befolyásolják az egyén választási lehetőségét a bűncselekmény elkövetése vagy az attól való tartózkodás között. A másképpen való akarás lehetősége mindenkor megvan, vagyis: az ember még az utolsó pillanatban is választhat. Az indeterminista koncepcióban a büntetőjogi felelősségre vonás alapja éppen ez a választási lehetőség: ha az elkövető szabad akaratából, az általa ismert elvárásokkal szembehelyezkedve szegte meg a szabályokat, cselekményével megbontja a közösségben korábban létrejött egyensúlyt. Cselekményének megtorlásával az egyensúlyi állapot helyreállítható, s minthogy ez a közösség további életének szempontjából nélkülözhetetlen, a felelősségre vonás nem kerülhető el. Az indeterminista koncepció a felelősségre vonás alapját a múltban, a szabad akarat által motivált cselekményben látja. b) A determinista koncepció ezzel szemben azt vallja, hogy az ember nem dönthet szabadon, nincs igazi választása, az emberi cselekmény szükségszerűen következik az előzményeiből. E nézet az okság törvényét állítja a középpontba, mely szerint mindennek oka van, ok nélkül nem történik semmi. Az emberi akarat kialakulására hatnak külvilági tényezők, melyek átszűrődnek az ember belső világán. A külvilági hatásokat az ember személye, öröklött tulajdonságai, vérmérséklete, pillanatnyi személyisége erősíti vagy gyengíti. Az emberi akarat, illetve az akarat alapján véghezvitt cselekmény e külső és belső hatások szükségképpeni eredője, másképpen fogalmazva: adott személyiségű ember, adott pillanatban csak egyféleképpen cselekedhet. Míg az indeterminista koncepció az akarat szabadságának elismeréséből adódóan könnyen választ ad a szemrehányhatóság alapjára, a determinista nézet keretei között ez sokkal nehezebb. Ha ugyanis az elkövető nem tehetett másként, nincs alap arra, hogy cselekményét felrójuk neki. E felfogásban az elkövető nem gondolkodó, mérlegelő ember, hanem a körülmények áldozata: a kedvezőtlen körülmények kialakításában pedig a közösség, a környezet is felelős. A determinista felfogás következetlensége könnyen megragadható. Ha azt állítjuk, hogy egy emberi cselekmény levezethető az előzményekből, azaz a külvilági hatásokból, valamint az egyén született tulajdonságaiból, személyiségéből, akkor azt sem feledhetjük, hogy a személyiség kialakulása sajátos önfejlődés, amely választások egész sorát hordozza magában. Életünk során számos olyan hatás ér bennünket, amelyek közvetítik számunkra az erkölcsi normákat, a közösségi szabályokat. Ezeknek a hatásoknak a befogadása vagy elutasítása

2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


az egyén döntése. Az embert értelmes volta különbözteti meg az összes többi élőlénytől. Képes célokat kitűzni, képes arra, hogy nem létező dolgok, jövőbeni helyzetek gondolati modelljét felvázolja. Ebben az absztrakt gondolkodásban számba tudja venni az esetleges oksági összefüggéseket és következményeket. A gondolkodó ember nemcsak lemásolja a környezete viselkedési mechanizmusait, hanem azokat értékeli is, és az értékelésnek megfelelően cselekszik. c)A büntetőjog számára sem a tisztán indeterminista, sem a tisztán determinista koncepció nem használható. Előbbi egyoldalúsága nyilvánvaló: a külső és belső tényezők teljes kizárása indokolatlan; utóbbi pedig – mint láttuk – nem tud választ adni a felelősségre vonás alapjának kérdésére. Éppen ezért a mérsékelt indeterminizmus álláspontja látszik elfogadhatónak. Ez a felfogás elismeri, hogy az emberi akarat kialakulása visszavezethető bizonyos okokra. Álláspontja szerint is a külvilági környezet és az ember személyisége, tulajdonságai hatnak az akarat kialakulására, ez a hatás azonban sosem olyan erőteljes, hogy kizárja a választás lehetőségét. Az értelmes, gondolkodó ember akarata relatíve szabad, azaz csak bizonyos tényezők korlátozzák – e korlátokon belül azonban tudatos elhatározással, szabadon cselekedhet. Az okozatosság törvénye és az akaratszabadság elve eszerint egymással nem összeférhetetlen.

2. 2 § A BÜNTETŐJOG FOGALMA ÉS HELYE A JOGRENDSZERBEN. A BÜNTETŐJOG TÁRGYA 2.1. A büntetőjog helye a jogrendszerben A jogrendszerben a jogi kapcsolatok minősége, a jogalanyok egymáshoz való viszonya alapján két jogterületet különböztetünk meg. Az egyik nagy terület a magánjog, amelyre a jogalanyok egyenlősége jellemző, azaz a magánjogi jogviszonyok szereplői egymással mellérendeltségi viszonyban állnak. Ezzel szemben a másik nagy jogterületen, a közjogban, a jogalanyok közötti kapcsolatokban egy sajátos – helyenként erősebb, máskor gyengébb – alá-fölé rendeltség figyelhető meg. Ez azt jelenti, hogy a közjogi jellegű jogviszonyok egyik szereplője, az állam vagy annak valamelyik szerve több jogosultsággal rendelkezik, mint amennyi kötelezettsége van, és e jogosítványainak akár a rendelkezésére álló hatalmi eszközökkel is érvényt szerezhet. A büntetőjogra is ez a hierarchikus viszony jellemző, ezért mondhatjuk, hogy a büntetőjog közjogi jellegű jogág.

2.2. A büntetőjog fogalma és részei Az általánosan elfogadott definíció szerint a büntetőjog azon jogszabályok ösz- szessége, amelyek meghatározzák, hogy mely cselekmények minősülnek bűncselekménynek, ezek elkövetőit hogyan kell felelősségre vonni, velük szemben milyen szankciót és hogyan kell alkalmazni. Már a fogalommeghatározásból is következik, hogy a büntetőjogon belül három fő részt különböztetünk meg: az anyagi büntetőjogot, a büntetőeljárási jogot és a büntetés-végrehajtási jogot. Amikor egyszerűen büntetőjogot említünk, mindig az anyagi büntetőjogot értjük rajta. Az anyagi büntetőjog az a jogág, amely a bűncselekménynek minősülő cselekmények meghatározásával, a bűnelkövetők felelősségre vonásának feltételeivel, a velük szemben alkalmazott büntetésekkel és intézkedésekkel foglalkozik. Az anyagi büntetőjognak két fő része van: az Általános rész és a Különös rész. A Különös részben találjuk az egyes bűncselekmények körülírását, az Általános részben pedig azokat az elveket, szabályokat, büntethetőségi feltételeket, amelyek minden bűncselekményre, az összes elkövetőre vonatkoznak. A büntetőeljárási jog azokat a jogszabályokat jelenti, amelyek az elkövető felelősségre vonásának rendjét szabályozzák. Ezek a szabályok hivatottak biztosítani az eljárásban részt vevő személyek és alanyok (bíróság, ügyészség, nyomozó hatóságok, terhelt, védő) jogainak érvényesülését, rendelkeznek a bizonyítás körülményeiről, az eljárás menetéről, az elkövetővel szemben foganatosítható kényszerintézkedésekről. A büntetés-végrehajtási jog a büntetések és az intézkedések végrehajtásának szabályait rendezi. Rendelkezik a büntetés-végrehajtási szervek jogállásáról és szervezetéről, szabályozza az elítéltek jogi helyzetét, az egyes büntetések és intézkedések végrehajtása során igénybe vehető eszközöket és módszereket. Olyan jogterület, amely a büntetőjog, illetve a büntetőeljárási jog határain helyezkedik el, mára azonban önálló jogágnak tekinthetjük.



A tágabb értelemben vett büntetőjog részei nem különülnek el élesen egymástól, közöttük igen erős kölcsönhatás van. Eljárási szabályok nélkül a büntetőjog eszköztelen joganyag; a büntetőeljárás legfontosabb célja ennek megfelelően az anyagi büntetőjog szabályainak érvényre juttatása, ezek nélkül kiüresedne, másképpen szólva tárgyatlanná válna. Léteznek olyan jogintézmények (például a magánindítvány) is, amelyek a két jogterület határán helyezkednek el, ezek bizonyos szempontból anyagi jogi, más oldalról eljárási jellegűek. A büntetés-végrehajtási jog és a büntetőjog még közelebbi kapcsolatban vannak: az egyes szankciók végrehajtásának legalapvetőbb szabályait maga a Btk. tartalmazza (például szabadságvesztés végrehajtása, közérdekű munka és pénzbüntetés átváltoztatása).

2.3. A büntetőjog elhatárolása más jogágaktól Ami a büntetőjog és más jogágak egymáshoz való viszonyát illeti, elmondható, hogy legáltalánosabb értelemben céljuk azonos: a társadalmi együttélés feltételeinek biztosítása. Az egyes jogágak ezt a célt különböző módokon és eszközökkel igyekeznek elérni. A büntetőjog sajátossága, hogy a számára rendelkezésre álló eszközök a legnagyobb fokú beavatkozást teszik lehetővé a polgárok életébe. Ennek megfelelően a büntetőjognál van szükség a legszélesebb körű garanciákra az esetleges visszaélések megakadályozása érdekében. A büntetőjog és más jogágak kapcsolatát tekintve döntő jelentőségű az a kérdés, hogy milyen életviszonyok képezik a szabályozás tárgyát, és hogy milyen jellegű a szabályozás. A szabályozás tárgyát képező életviszonyok vizsgálata egyértelmű állásfoglalást tesz lehetővé a tekintetben, hogy míg más jogágakra a szabályozott életviszonyok homogenitása jellemző, addig a büntetőjog által szabályozott életviszonyok nagymértékben heterogének. A többi jogág – a jogrendszer tagozódásának megfelelően – túlnyomórészt azonos jellegű életviszonyokat szabályoz, ezzel szemben a büntetőjogi szabályozás az életviszonyok nagyon tág körét érinti. A büntetőjogi védelem alá volt életviszonyokat más jogágak is szabályozzák, de tekintettel fontosságukra, a büntetőjog megkettőzi a más jogi szabályozásban immanensen benne rejlő védelmet. A büntetőjog és a többi jogág között további különbség adódik az előbb írtakból. Eltérően a többi jogágtól, a büntetőjog nem rendezi az életviszonyokat, hanem védi azokat. Más jogágak az emberi, társadalmi életben szokásos cselekmények végrehajtásának kereteit adják meg, meghatározott jogintézmények alkotásával az egyes személyek közötti kapcsolatok jogi feltételeit teremtik meg. Természetesen a jogi keretek megteremtése, a szabályozás már önmagában is bizonyos fokú védelmet jelent. Vannak azonban olyan különösen fontos életviszonyok, amelyek még ennél is erősebb védelmet igényelnek: ennek tesznek eleget a büntetőjog szabályai. Így például a családjog meghatározza, hogy kik köthetnek házasságot vagy létesíthetnek bejegyzett élettársi kapcsolatot, és milyen feltételek mellett. A monogám házasság és élettársi kapcsolat kiemelt fontosságára tekintettel a büntetőjog szankció kilátásba helyezésével fokozza a családjogi szabályok érvényesülését, a kettős házasság vagy kettős bejegyzett élettársi kapcsolat létesítése tényállásával. Végül meg kell említeni azt a különbséget, amely az egyes jogszabályok megvalósulásának módjából adódik. Minden más jogszabály akkor valósul meg, ha címzettjei a benne foglalt magatartást tanúsítják, ez felel meg a társadalom, a közösség elvárásainak. Ezzel szemben a büntetőjogi szabályozás célja, hogy a büntető jogszabályban körülírt magatartást tanúsításától mindenki tartózkodjon, az abban írt következményeket senki se idézze elő.

2.4. A büntetőjog tárgya: a bűnözés A büntetőjog a bűnözés elleni küzdelem egyik, méghozzá jogi eszköze. Nem a leghatékonyabb eszköz, mert csupán büntető jogszabályokkal még soha, sehol nem sikerült felszámolni vagy visszaszorítani a bűnözést, a büntetőjog nélkül azonban nem biztosítható a rendezett társadalmi együttélés. Más – elsősorban szociálpolitikai – intézkedésekkel kiegészítve a büntetőjog alkalmas lehet a bűncselekmények elkövetésétől való visszatartásra. A bűnözés egy adott helyen, adott időszak alatt elkövetett bűncselekmények összességét jelenti. Olyan társadalmi jelenség, amely a statisztika módszereivel mérhető, így jellegzetességei, szerkezete megismerhető, várható alakulása kikövetkeztethető. A statisztikák azonban nem lehetnek pontosak: a bűncselekmények egy része nem jut a hatóságok tudomására, ezáltal nem kerülnek a hivatalos adatok közé sem. Az ún. látens bűnözés mértékét csak megbecsülni tudjuk. Szem előtt kell tartanunk, hogy a bűncselekmények a kialakulásukat és lefolyásukat tekintve semmiben nem különböznek a többi emberi cselekménytől. Hasonlóan a büntetőjogi szempontból irreleváns cselekményekhez, ezek is a társadalmi környezetben zajlanak, ezáltal elsősorban társadalmi jelenségek. Egy emberi cselekmény 4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


csak azáltal lesz a büntetőjog számára releváns, azáltal válik bűncselekménnyé, hogy a törvényhozó büntetőjogi értékelésben részesíti. Így lesz az antiszociális emberi cselekmény társadalmi jelenségből jogi jelenség. Ezek alapján a bűnözés, mivel az egyes bűncselekményeket foglalja magában, jogi szabályozás tárgyává lett társadalmi tömegjelenségnek tekinthető.

3. 3. § A BÜNTETŐJOG TÁRSADALMI RENDELTETÉSE A büntetőjog egy adott állam életében meghatározott, állandó szerepet tölt be: a társadalom alapvető érdekeinek, értékeinek védelmét az azokat veszélyeztető magatartásokkal szemben. A büntetőjognak ez a funkciója átível kultúrákon és politikai rendszereken, ezért állandónak tekinthető. Ami a funkció körül változik, így annak folyamatos újraértelmezését teszi szükségessé: a társadalmi környezet, a politikai és állami berendezkedés, az állam és az egyén viszonya. A második világháború utáni Európában (pontosabban: Nyugat-Európában) két, egymással sok tekintetben ellentétes államfelfogás terjedt el. Közvetlenül az Európát ért sokk után alakult ki a jóléti állam koncepciója, amely az állam nagyobb fokú beavatkozásának szükségességét hirdette. Az egyre növelt adók lehetővé tették a javak nagyfokú újraelosztását, a jóléti funkciók kiszélesítését, mindennek ára azonban a fiskális túlköltekezés és az államapparátus növekedése volt. A jóléti állam biztosította az egyén szabadságát, igyekezett az emberi jogok kiszélesítésére. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a mérhetetlen fiskális túlköltekezés, az áltathatatlan bürokrácia és az egyre erősödő szakszervezeti mozgalmak válságba sodorták a jóléti államot. Újra felerősödtek a liberális állameszmék, melyek egy új államkoncepció, a neoliberális állam létrejöttéhez vezettek. A neoliberális gazdaságpolitika középpontjában a szabályozási kötöttségek fokozatos leépítése és a privatizáció, valamint az új technológiák iránti erősödő érdeklődés állt. Mindez együtt járt a „karcsú” állam koncepciójával, az adók és az állami beavatkozás csökkentésével, a decentralizációval és a regionalizációval. Társadalmi szinten a neoliberális állam koncepciója az volt, hogy nincs olyan, hogy társadalom (Thatcher), csak egyének vannak. A fokozódó individualizáció együtt járt a közjó és a közösség fogalmainak leépítésével, a közösségek feldarabolásával. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes években ez a koncepció is tarthatatlanná vált, és egy új, harmadik államfelfogás kezdett kialakulni, amelyet az újabb szakirodalom a közösségi állam elnevezéssel illet. A közösségi állam a neoliberális állam továbbfejlesztése, érdekes módon azon elvek újbóli felélesztésével, melyek a jóléti államra voltak jellemzők. Összességében azt mondhatjuk, hogy e kettő sajátos keveredéséről, elegánsabban közös újragondolásáról van szó. Ennek az állammodellnek a jellegzetessége az esélyegyenlőség és a szociális igazságosság biztosításának igénye, de a verseny és a piaci viszonyok tiszteletben tartásával. Fontos célkitűzés a bürokrácia csökkentése, ezzel együtt a decentralizáció, valamint egy új típusú kapcsolat kialakítása a köz- és a privátszféra között. A közösségi állam felértékeli az önkormányzást, törekszik a helyi demokrácia újjáépítésére. Gazdasági téren az elvonás csökkentése, az adók alacsony szinten tartása, továbbá a gazdasági élet szociális dimenzióinak hangsúlyozása jellemző, nagyobb szerepet szánva a gazdasági egyesüléseknek és a helyi hatóságoknak. Igény mutatkozik az állam, a társadalom és az egyén kapcsolatrendszerének újragondolására. Szemben a korábbi neoliberális társadalompolitikával, a közösségi állam határokat kíván szabni a szélsőséges individualizációnak és a társadalom széttöredezésének. Törekszik a társadalmi, közösségi értékek hangsúlyozására, a közösség újjáépítésére. Ezzel együtt a bűnözés elleni erőteljes fellépést tartja szükségesnek. Sommásan összefoglalva: a közösségi állam gazdasági téren inkább a liberális, társadalmi szinten inkább a konzervatív értékek hordozója. Ebben a koncepcióban az egyén és a közösség, az egyéni és közösségi értékek egyaránt fontosak, felismerve azt, hogy a kettő egymás nélkül nem létezik: nincs közösség annak alkotóeleme, az egyén nélkül, az egyéni lét pedig nem értelmezhető a közösségi környezet nélkül. A közösségi államban tehát nem csupán egyéni értékek, érdekek, hanem közösségiek is vannak. Ezek körének meghatározásakor azonban nem szakadhatunk el az individuumtól, a közösségi érdekeket mint az egyének összességének érdekeiként foghatjuk fel, másképpen: a közösségi érdekeket az egyén érdekeiből kell közvetlenül levezetnünk. Mindezek alapján a közösségi államfelfogás keretei között a büntetőjog társadalmi rendeltetésének az egyéni, illetve az ebből eredeztethető közösségi értékek védelmét tartjuk az azokat veszélyeztető magatartásokkal szemben.



Az előbbiekhez szorosan kapcsolódik az a kérdés, hogy van-e a büntetőjognak nevelő funkciója. Korábban általánosan elterjedt volt az a felfogás, amely a társadalom védelme mellett az állampolgárok tudati befolyásolását is e jogág – és általában minden jogág – feladatának tekintette. Amikor ugyanis a törvényhozó egy cselekményt tényállás megalkotásával és büntetés kilátásba helyezésével büntetni rendel, egyben kifejezi az arról alkotott helytelenítő értékítéletét, és ezzel befolyásolja az állampolgárokat annak érdekében, hogy ők is hasonlóképp gondolkodjanak a kérdéses cselekményről. A büntetőjog ekképpen értelmezett nevelő funkciója a jogalkotás konfliktusos felfogásából ered. Eszerint a büntetőjog a társadalom uralkodó osztályának érdekeit fejezi ki, és a hatalom nélküli alsóbb osztályok féken tartásának egyik eszköze. A bűncselekmények meghatározása a konfliktusos modellben egy társadalmi csoport felfogását tükrözi, mely csoport kívánatosnak tartja, hogy gondolkodását az egész közösség, a társadalom magáévá tegye. Ezzel szemben a konszenzusos modell szerint a jogalkotás a társadalomban megjelenő különféle érdekek összehangolása. A konszenzusos modell lényege, hogy ha a társadalom túlnyomó része helytelenít egy meghatározott cselekményt, akkor annak büntetendővé nyilvánítása konszenzus alapján történik, és ebből eredeztethető a büntetőjog korábban kifejtett védelmi funkciója. Modern jogállami keretek között csak ez utóbbi konszenzusos büntető jogalkotási modell képzelhető el, a konfliktusos modellt el kell utasítanunk. Ennek megfelelően állásfoglalásunk egyértelmű: a büntetőjog nem az állampolgárok megnevelésének közvetlen eszköze, ez a történelmi tapasztalatok alapján eleve kudarcra ítélt törekvés. Mint láttuk, a konszenzusos jogalkotási modellben egy cselekményt akkor nyilvánít a törvényhozó bűncselekménynek, ha azt a társadalom túlnyomó része helyteleníti. A közösség tagjaként az egyén tisztában van ezzel a közösségi értékítélettel, amely – döntésétől függően – személyiségének, értékrendjének részévé válik. Befolyásoló, ha úgy tetszik, nevelő szerepe tehát a társadalmi környezetnek van; a büntetőjogi szabályozás mindezt csak közvetíti, így tehát csak közvetetten alkalmas a polgárok tudatának befolyásolására.

4. 4. § A BUNTETOJOG-TUDOMANY ÉS A BŰNÜGYI TUDOMÁNYOK RENDSZERE Bűnügyi tudományokon azokat a tudományokat értjük, amelyek a bűncselekményekkel, a bűnözéssel, a bűnelkövetőkkel és a szankciókkal foglalkoznak. E jelenségek komplexitásából következik, hogy az egyoldalú vizsgálatuk öncélú, az ilyen vizsgálat eredményei a bűnözés elleni küzdelemben eredményesen nem alkalmazhatók. Az egyes bűnügyi tudományok között jogi jellegük alapján tehetünk különbséget. Jogi jellegű bűnügyi tudományok a büntetőjog-tudomány és a büntető eljárásjog-tudomány, nem jogi jellegű bűnügyi tudományok a kriminológia és a kriminalisztika. Mindezek mellett beszélhetünk a bűnügyi tudományok segédtudományairól is.

4.1. A büntetőjog-tudomány A büntetőjog-tudomány a büntetőjogi ismeretek, nézetek rendszere. Hangsúlyoznunk kell, hogy míg a büntetőjog jogszabályok összessége, addig a büntetőjog-tudomány ismeretek rendszere. Erre annak rögzítése végett van szükség, mert egy ismerettárgyra vonatkozó nézetek összessége még nem tekinthető tudománynak. Tudománnyá egy felhalmozott ismeretanyag akkor válik, ha meghatározott rendező elvek szerint rendszert alkot. A büntetőjog-tudomány tárgya a büntetőjog. E két tárgykör között szoros ösz- szefüggés van, hiszen a büntetőjogi szabályok változása inspirálja és megtermékenyíti a büntetőjog-tudományt, a büntetőjog-tudomány legújabb eredményei pedig a büntetőjogi szabályok megalkotásakor hasznosíthatók. Szoros kapcsolatuk ellenére egy lényeges különbséget azonban rögzítenünk kell: míg a büntetőjog fogalmai normatív, azaz mindenki számára kötelező erejűek, addig a büntetőjog-tudomány fogalmai és nézetei megállapító jellegűek. Hasonlóan tehát a büntetőjoghoz, a büntetőjog-tudomány is fogalmakon épül fel. A mindenkor hatályos törvényi rendelkezések alapján és azokat felhasználva kiépíti saját fogalmi rendszerét, az egyes fogalmakat, a fogalmak elemeit tudományos elméletek alapján tartalommal tölti meg. Kidolgozza azokat az alapelveket és vezéreszméket, amelyek a büntetőjogi gondolkodást a továbbiakban meghatározzák. Ezt nevezzük büntetőjogi dogmatikának.



A büntetőjog-tudomány fő vizsgálati módszerei a jogértelmezés, az egyes fogalmak módszertani kritikája, a jogösszehasonlítás és a bírósági gyakorlat nyomon követése. A büntetőjog-tudomány – mutatis mutandis alkalmazva Fayer László büntetőjogi tankönyvekre tett szellemes megjegyzését – a törvényen keresztül a törvény fölé emelkedik.

4.2. A büntetőeljárásjog-tudomány A büntetőeljárásjog-tudomány jogi jellegű bűnügyi tudomány, amelynek vizsgálati tárgya a büntető eljárásjog. Vizsgálati módszereit tekintve hasonlít a büntetőjog-tudományhoz. Legfontosabb kérdései közé tartozik azoknak a kereteknek a kidolgozása, amelyek az eljárásban részt vevő személyek és hatóságok jogainak érvényesítéséhez és kötelezettségeik teljesítéséhez kapcsolódnak, s foglalkozik bizonyításelméleti és perorvoslati kérdésekkel is.

4.3. A kriminológia Az egyik legfontosabb bűnügyi tudomány a kriminológia, amely a bűnözéssel mint társadalmi jelenséggel foglalkozik. Kutatja a bűnelkövetések okait, feltételeit, a bűnmegelőzés lehetőségeit. Eredményei felhasználhatók a bűnözés elleni küzdelemben, a kriminálpolitika kialakításában, valamint a jogalkotás során. A kriminológia kifejezést egyébként Raffaele Garofalo olasz jogtudós használta először, ez volt az 1885-ben megjelent könyvének címe. A kriminológia fogalmát illetően nincs egységes nézet e tudományterület képviselői között. Mértékadó felfogások különbséget tesznek szűkebb és tágabb értelemben vett kriminológia között (Korinek László). A szűkebb értelemben vett kriminológia vizsgálatainak középpontjában a bűn és a bűnözés tapasztalati kutatása, illetve az elkövető személye áll. A tágabb értelemben vett kriminológia ezeken felül azt tekinti feladatának, hogy ismereteket gyűjtsön a bűnözésről, a bűnelkövetőről és az áldozatról, valamint azokról az állami és társadalmi reakciókról, amely a bűnözés visszaszorítását célozzák. A tudomány fontosabb részterületei: a bűnügyi oktan (kriminál etiológia), amely a bűnözés okait kutatja; a bűnözési alaktan (kriminál morfológia), amely a bűnözés mindenkori arculatát, szerkezetét, módszereit, számarányait, életkor, terület és nem szerinti megoszlását írja le. Az áldozattan (viktimológia) a sértetté válás okaival, az egyes áldozattípusokkal, és azzal foglalkozik, hogy milyen közrehatása van az áldozatnak a bűncselekmény létrejöttében. A pönológia feladata, hogy feltárja, milyen a társadalom büntetőigénye, és ez miáltal motivált, vizsgálja, hogy milyen szankciókat és milyen hatékonysággal alkalmaznak. Végül meg kell említenünk a bűnmegelőzést (profilaxis), amely a leíró jellegű, okfeltáró tevékenységen túl igyekszik az összegyűjtött tapasztalatokat a jövőre nézve hasznosítani.

4.4. A kriminalisztika A kriminalisztika, azaz a bűnügyi nyomozástan a bűncselekmények felderítésével, bizonyításával foglalkozik, feladata annak feltárása, hogy ki, mit, mikor, hol, miért, hogyan követett el. Megalapítója a grazi Hans Gross volt. Napjainkban három fő részét különböztetjük meg, ezek a krimináltechnika, a krimináltaktika és a kriminálmetodika. A krimináltechnika természettudományos ismeretek felhasználásával, modern műszaki berendezések segítségével törekszik a bizonyítékok beszerzésére és azok rögzítésére (például nyomok rögzítése, DNS-vizsgálat, igazságügyi lőfegyvertan). A krimináltaktika a nyomozás módszertana, olyan tételek rendszere, amelyek egyes eljárási cselekmények (például a kihallgatás, a szembesítés, a házkutatás) leghatékonyabb végrehajtási módját írják elő. A kriminálmetodika, amelyet a kriminalisztika különös részének is nevezhetünk, az egyes bűncselekmények, valamint bűncselekményfajták és speciális elkövetési módszerek felderítési sajátosságait vizsgálja.

4.5. A kriminálpolitika A kriminálpolitika nem önálló tudományág, hanem az állam politikájának része. Fő feladata, hogy különböző stratégiákat dolgozzon ki a bűncselekmények visszaszorítása, a bűnözés megelőzése érdekében. Csak egy jól kidolgozott, a bűnözés mindenkori helyzetével és a társadalom elvárásaival adekvát kriminálpolitika lehet eredményes a bűnözéssel folytatott küzdelemben. Hat a törvényhozásra, hiszen befolyásolja, hogy mely cselekmények minősüljenek bűncselekménynek, illetve ellenkezőleg: mely bűncselekmények dekriminalizálása



szükséges. Befolyásolja a büntetési tételek megállapítását, valamint a büntetés enyhítésének, felfüggesztésének szabályait is.

4.6. A bűnügyi tudományok segédtudományai Az említett bűnügyi tudományokon túl vannak olyan tudományok, amelyek elsősorban nem jogi jellegűek, eredményeik felhasználása mégis nélkülözhetetlen a gyakorlati életben. Ezek a büntetőjog segédtudományai. Itt elsősorban az igazságügyi orvostanra kell gondolnunk, amely a sérüléseket, az egészségromlást vagy halált eredményező bűncselekmények kapcsán nyújt segítséget. Sokszor a bűncselekmény minősítése és az elkövető büntetésének mértéke múlik azon, hogy könnyebb vagy súlyosabb sérülést szenvedett-e a sértett. Előfordul, hogy az alkohol vagy a kábítószer hatása az orvosszakértői vizsgálat tárgya. Ugyancsak sokszor van jelentős szerepe annak, hogy milyen a felelősségre vont személy elmebeli állapota, vane beszámítási képessége; ilyenkor több esetben a törvény kötelező elmeorvosi vizsgálatot ír elő. Az igazságügyi orvostanon és az igazságügyi elmekórtanon kívül a bűnügyi tudományok segédtudományaként említhetjük még a pszichológiát, a pedagógiát, a szociológiát és a jogtörténetet stb. is.

5. 5. § A BÜNTETŐJOG ALAPELVEI A büntetőjog alapelveinek azokat a vezéreszméket, elvi jelentőségű tételeket nevezzük, amelyek a jogág egészét, a Büntető Törvénykönyv minden rendelkezését áthatják. A Btk. – eltérően más kódexektől – külön nem tartalmaz rendelkezéseket az alapelveiről, ezért azok meghatározása és tartalmuk kifejtése elsősorban a büntetőjog-tudomány feladata.

5.1. A törvényesség elve 1. A büntetőjogban a törvényesség követelménye biztosítja a jogállamiság egyik alapértékének, a jogbiztonságnak az érvényesülését. Az Alkotmány 2. § (2) bekezdése rendelkezik arról, hogy a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam. A jogállam fogalmának meghatározása még mindig nem egységes, a legelterjedtebb felfogás szerint a jogállam egy gyűjtőfogalom, magában foglalja a jog uralmát: az alapvető emberi jogokat, bizonyos államszervezeti elveket, valamint módszereket és a jogegyenlőséget. Ezeket az elveket és alapértékeket az Alkotmány rendelkezései tartalmazzák, azonban pontos tartalmuk megállapításában fontos szerepe van az Alkotmánybíróságnak. Az alkotmányos alapelveknek és értékeknek természetesen a büntetőjog egészét is át kell hatniuk, ezért beszélünk jogállami büntetőjogról. A jogállamiság elvének két fő megnyilvánulását különböztetjük meg: formális oldalról szemlélve a jogállamiság a jogrendre vonatkozóan a jogbiztonság követelményét, materiális oldalról pedig az igazságosságot jelenti. A jogbiztonság megköveteli, hogy a jogszabályoknak világosaknak, egyértelműeknek kell lenniük, illetve velük szemben fontos követelmény még, hogy kiszámíthatóak és előre láthatóak legyenek. A büntetőjogban ez a törvényesség alapelvében jut kifejezésre, melyről alább még részletesen szó lesz. A jogbiztonság azonban önmagában nem teremti meg a másik fontos jogállami alapértéket, az igazságosságot. Ez az állítás sajnos történelmi tapasztalatokra vezethető vissza. A XX. században Európában két olyan diktatórikus rendszer is létezett, amelyben emberek tömegei pusztultak el létező és érvényes jogszabályok alapján. Akár a német Harmadik Birodalomra, akár a Szovjetunióra és a többi kommunista diktatúrára gondolunk, igaz az állítás: ezekben az államokban a törvényhozás szabályos módon törvényeket alkotott, ezek a törvények azonban túlnyomórészt igazságtalanok voltak. Felmerül a kérdés: igazságosnak kell-e lenniük a törvényeknek, vagy ez a követelmény csupán a bírósági ítéletekkel szemben merülhet fel? A kérdésre adott egyik legszebb elméleti válasz Gustav Radbruch tollából származik. A második világháborút követően megjelent „Törvényes jogtalanság és törvény feletti jog” című művében dolgozta ki a róla elnevezett formulát, amelynek kiindulópontja, hogy a pozitív, írott szabályban rögzített és a hatalomtól származó jog akkor is elsőbbséget élvez, ha tartalmilag igazságtalan és célszerűtlen. A radbruchi formula szerint azonban, ha a tételes jognak az igazságossággal való ellentéte elviselhetetlen mértékűvé válik, azt jogtalannak kell tekinteni, s ilyenkor a törvénynek mint igazságtalan jognak az igazságosság előtt meg kell hátrálnia. Álláspontja szerint lehetetlen pontos határvonalat húzni a törvényes jogtalanság és a jogtalan tartalom ellenére még hatályos 8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


törvény közé, azonban ahol nincs törekvés az igazságosság magvát alkotó egyenlőség biztosítására, ott a törvény nemcsak helytelen jog, hanem egyáltalán a jogi jellege is hiányzik. A jogbiztonság és igazságosság viszonyának problémája hazánkban a kilencvenes évek elején, az ún. igazságtételi törvény kapcsán merült fel. Ennek lényege az volt, hogy az elévülésre vonatkozó szabályok módosításával kívánták elérni azt, hogy a kommunista diktatúra alatt elkövetett olyan bűntettek miatt is indulhasson utólag eljárás, amelyek elkövetőit akkor politikai okokból nem büntették meg. Az elfogadott törvény előzetes normakontroll- ját kérte az akkori köztársasági elnök az Alkotmánybíróságtól, amely a törvényt megsemmisítette. A magyar Alkotmánybíróság álláspontja szerint a jogbiztonság előrébb való, mint az igazságosság. A 11/1992. (III. 5.) AB határozat szerint: „Az adott történelmi helyzetet a jogállam keretein belül és annak kiépítése érdekében figyelembe lehet venni. Nem lehet azonban a történelmi helyzetre és a jogállam megkövetelte igazságosságra hivatkozva a jogállam alapvető biztosítékait félretenni. Jogállamot nem lehet a jogállam ellenében megvalósítani. A mindig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbre való.” Ez azonban további kérdéseket vet fel: vajon meddig érvényesülhet egy igazságtalan jogszabály, vajon nem veszti-e el a társadalom a bizalmát a nyilvánvalóan igazságtalan jogrendszerben, és ha igen, meddig létezhet tovább a jogbiztonság? 2. A törvényesség követelménye rögzítésre került hatályos büntetőtörvényünk bűncselekmény-fogalmában. A 10. § (1) bekezdése szerint a bűncselekmény megvalósulásának egyik feltétele, hogy az elkövetett cselekményt a törvény büntetni rendelje. A törvényesség elve gyűjtőfogalom, amely magában hordozza a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege régi elveit egyaránt. A nullum crimen tétele azt jelenti, hogy csak az a cselekmény minősülhet bűncselekménynek, amit a büntetőtörvény még az elkövetés előtt kifejezetten annak nyilvánított. A nulla poena elve tág értelemben azt fejezi ki, hogy csak olyan szankció alkalmazható, amelyről a törvény rendelkezik, szűkebb értelemben pedig azt jelenti, hogy adott bűncselekményre csak azt a büntetést lehet kiszabni, amit a törvényhozó az ilyen cselekmények elkövetőivel szemben alkalmazni rendel. 3. A törvényesség alapelvéből négy büntetőjogi követelmény, illetve másik oldalról szemlélve tilalom vezethető le, ezek a következők (Nagy Ferenc): a) az elkövetéskor hatályos törvény alkalmazásának követelménye és a visszaható hatály tilalma (nullum crimen/nulla poena sine lege preavia); b) a törvényi rendelkezések pontosságának követelménye és a határozatlan büntetőtörvény, illetve büntetések tilalma (nullum crimen/nulla poena sine lege certa); c) az írott büntetőtörvény követelménye és a bírói jog tilalma (nullum crimen/nulla poena sine lege scripta); d) a bírósági ítéletek törvényszöveghez való kötöttségének követelménye és az analógia tilalma (nullum crimen/nulla poena sine lege stricta).

5.2. A bűnfelelősség elve A bűnfelelősség alapelve (nullum crimen sine culpa) azt jelenti, hogy bűncselekmény miatt felelősségre vonni csak azt a személyt lehet, aki bűnösen cselekedett vagy valamilyen káros következményt bűnösen idézett elő. Korábban az eredményfelelősség elve alapján mindenkit és mindent megbüntettek, aki vagy ami valamilyen módon előidézett egy hátrányos, káros eredményt. Így kerülhetett sor még a XIX. században is például a termést elpusztító állat megbüntetésére. Újabban, a bűnfelelősség elvének elfogadása és elterjedése óta a büntetőjogi felelősség megállapításának feltétele, hogy az elkövető képes legyen átgondolni cselekményét és annak következményeit, és ezekhez érzelmileg is meghatározott módon viszonyuljon. Erre pedig nyilvánvalóan csak az ember képes. A bűnösség két alakzata a szándékosság és a gondatlanság, ezekről a későbbiekben részletesen lesz még szó. Az előbbi súlyosabb, utóbbi az enyhébb megítélésű. A bűnfelelősség fent említett elvéből következik, hogy a felelősségre vonásra csak akkor kerülhet sor, ha az elkövetőt legalább gondatlanság terheli. A Különös részben látni fogjuk azonban, hogy a törvény nem ilyen szigorú: a legtöbb esetben csak a szándékos elkövetést rendeli büntetni, a gondatlant nem.



5.3. A büntetőjog szubszidiaritása A büntetőjog ultima ratio jellegének (szubszidiaritásának) alapelve abból a már említett axiómából indul ki, hogy a büntetőjog a jogágak között a lehető legnagyobb fokú beavatkozást teszi lehetővé az ember életébe. A számára rendelkezésre álló eszközök súlyossága miatt követelmény, hogy a büntetőjogi felelősséget csak akkor lehessen érvényesíteni, ha más felelősségi formák nem elégségesek a társadalmi együttélés rendjének fenntartásában. A büntetőjog ultima ratio jellege elsősorban a törvényalkotáshoz kapcsolódó gondolat. Azt az igényt fejezi ki, hogy egy cselekményt csak akkor nyilvánítson bűncselekménnyé a jogalkotó, ha ez feltétlenül szükséges. A büntetőjognak csak „utolsó érvként” lehet szerepe, akkor, ha a társadalom érdeke másként nem védhető meg. Ilyenkor a kriminálpolitikának és törvényhozásnak minden esetben meg kell vizsgálnia, hogy szükséges-e egyáltalán a büntető jogszabály megalkotása, majd arról kell döntenie, hogy milyen mértékű büntetés áll arányban az elkövetett cselekmény súlyával. Ezt fejezi ki az Alkotmánybíróság sokat idézett állásfoglalása, mely szerint a büntetőjog a jogi felelősségi rendszerben az ultima ratio, társadalmi rendeltetése pedig, hogy a jogrendszer szankciós zárköve legyen [30/1992. (V. 26.) AB határozat]. Az szubszidiaritás egyébként a büntetőjogon belül is érvényesülő alapelv. Kívánatos, hogy mindig a legenyhébb, de még célravezető szankciót szabják ki a hatóságok, így büntetések helyett elsősorban intézkedéseket alkalmazzanak, valamint szabadságelvonással járó szankciót csak akkor szabjanak ki, ha a szabadságelvonással nem járó büntetés már nem lenne célravezető.

5.4. A humanizmus elve A humanizmus elve azt jelenti, hogy a büntetőjogi felelősségre vonás folyamata során mindvégig szem előtt kell tartanunk, hogy a bűnelkövető is ember. Bármilyen borzalmas bűncselekményt követett is el, emberként kell kezelnünk, mert csak ez szolgálhatja mind az ő, mind a társadalom érdekeit. A humanista gondolat ma már szinte természetesnek tűnik, volt azonban olyan időszak, amikor a büntetőjogban nem az ember és az emberi méltóság állt a középpontban. Ez volt a kegyetlen testi és megszégyenítő büntetések kora. A humanizmus eszméjének át kell hatnia az egész szankciórendszert és a büntetés végrehajtására vonatkozó szabályokat egyaránt. Érvényesülnie kell a büntetőeljárás során, az egyes kényszerintézkedések foganatosításakor is. Végül a humanizmus gondolata az alapja annak a törekvésnek, hogy igyekezzünk elősegíteni az elítélt társadalomban való visszailleszkedését.

5.5. Egyéb eljárási jellegű alapelvek Az előbb kifejtett elvek mellett vannak még olyan alaptételek, amely hatnak a büntetőjogi gondolkodásra, bár nem elsősorban anyagi jogi, hanem eljárásjogi jellegű elvek. Ilyen például az ártatlanság vélelme, amely azt mondja ki, hogy senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős ítéletében nem állapította meg. De ide tartozik a bizonyítottság követelménye, amely szerint mindig a vádló kötelessége bebizonyítani azt, amit állít, másképpen szólva ártatlanságának bizonyítására senki sem köteles. A vád bizonyítékainak mindig meggyőzőnek, alaposnak, perrendszerűnek kell lenniük. Ehhez kapcsolódó gondolat, hogy akkor, amikor a legkisebb kétség merül fel a bizonyítékokkal kapcsolatban, mindig a terhelt javára kell dönteni (in dubio pro reo).

6. 6. § A BUNTETOJOG-TUDOMANY TÖRTÉNETE Mint láttuk, a büntetőjog-tudomány azokat az ismeretek rendszerét jelenti, amelyek a büntetőjogra vonatkoznak, s amelyek meghatározzák a büntetőjogi gondolkodást. A büntetőjog-tudomány sokkal később alakult ki, mint maga a büntetőjog. Korábban láttuk, hogy már a kezdetleges emberi közösségekben, társadalmakban is voltak büntetőjogi normák, a büntetőjog tudományos művelése azonban századokkal később kezdődött. 1. Mint oly sok más az európai gondolkodás történetében, ez is a felvilágosodás korszakához köthető. A szabadság-egyenlőség-testvériség eszméje életre hívta a jogegyenlőséget, ami a büntetőjogban azt jelentette, hogy ugyanazért a cselekményért mindenki ugyanúgy felel, ugyanattól a bíróságtól ugyanazt a büntetést kapja. Az önkény visszaszorítása a nullum crimen és a nulla poena elvének alkalmazásával, a visszaható hatály



tilalmának deklarálásával, a bűncselekmények és büntetéseik adott országon belüli egységes meghatározásával, a büntetőjogi fogalmak pontos körülírásával lett lehetséges. A felvilágosodás nagy gondolkodói, Voltaire és az enciklopédisták (Diderot, D’Alambert, Helvetius, D’Holbach) voltak az elsők, akik felemelték szavukat a Franciaországban tomboló bírói önkény és a bíróságok vérlázító tévedései (Justizmord) ellen. Voltaire fellépésére a híres Calas-eset szolgáltatott alkalmat. A toulouse-i törvényszék 1762-ben Jean Calas tekintélyes protestáns kereskedőt minden bizonyíték nélkül halálra ítélte és kerékbe törette. A vád az volt, hogy a fiát – aki egyébként öngyilkos lett – ő akasztotta fel azért, mert az visszatért a római katolikus hitre, hogy ügyvéd lehessen. A bíró csupán néhány hallomás után beszélő tanú homályos vallomását, általános megjegyzéseit, utalásait vette bizonyítékként figyelembe, a mentő tanúk vallomásait nem. Calas özvegye Voltaire-t kereste meg, hogy segítsen férje emlékét rehabilitálni. Voltaire kezébe vette az ügyet, és röpirataival, melyekben egy politikai és vallási nyomástól független ítélkezési gyakorlatot, a kínzás eltörlését és a vádlott jogainak kiszélesítését követelte, végül sikerült keresztülvinnie a rehabilitációt. Az eset felkeltette az olasz Beccaria gróf figyelmét is, aki csatlakozott a mozgalomhoz, és 1764ben kiadta könyvét, amelyről alappal állíthatjuk, hogy aligha van még egy olyan büntetőjogi munka, amelynek ilyen nagy hatása lett volna a későbbi korokra. 2. A büntetőjog-tudomány első nagy jelentőségű alakja Cesare Beccaria. Nézeteit fő művében foglalta össze, melynek címe: „A bűntettekről és a büntetésekről” (Dei delitti e delle pene). E munkájában Beccaria egy sor olyan gondolatot fogalmazott meg, amelyek a büntetőjog tudományos művelésének sarokpontjai lettek. Legfontosabb követelése a nullum crimen/nulla poena elvének alkalmazása. Álláspontja szerint az állam (uralkodó) és a polgárok (alattvalók) viszonyát alapvetően törvények szabályozzák, következésképpen a büntetendőnek nyilvánított cselekmények körét is csak törvény határozhatja meg. Ez a követelmény egyfelől garantálja a polgárok számára a jogbiztonságot, másfelől az államhatalom korlátját is jelenti egyben. A büntetés célját abban jelölte meg, hogy az elkövető ne okozzon másoknak további károkat, valamint hogy az másokra is visszatartó hatású legyen. Álláspontja szerint a büntetésnek az elkövetett cselekmény súlyához kell igazodnia, és minél közelebb esik a büntetés az elkövetéshez, annál igazságosabb és hasznosabb. Követelte a kínzó és megalázó büntetések és eljárások megszüntetését, hiszen a kínzás korlátozza a szabad akaratot, mert az alávetett személy igyekszik a szenvedéstől megszabadulni. Felemelte szavát a terheltek védekezési jogával kapcsolatban: kiemelte, hogy a terheltet nem szabad védekezésében akadályozni, és a védekezés előkészítésére megfelelő időt kell számára biztosítani. Máig legtöbbet idézett gondolata, hogy jobb a bűncselekményeket megelőzni, mint büntetni. Az új tanok futótűzként terjedtek el Európában, és igen népszerűek lettek a felvilágosult uralkodók között is. Hatásukra törölték el a halálbüntetést és a kínzást Poroszországban, Toszkanában, de – kivéve a katonák cselekményeit és a rendkívüli helyzeteket – nem ismerte már ezeket a büntetéseket II. József törvénykönyve, a Josephina sem, ami egy ideig Magyarországon is hatályban volt. Az eszmék terjedése még nagyobb lendületet kapott a francia forradalom alatt, amikor megszületett az első igazán a felvilágosodás tanai alapján készült büntető törvénykönyv, a Code Pénal (1791). 3. Beccaria tanai alapul szolgáltak az első büntetőjogi iskola, a klasszikus iskola életre hívásához. Képviselői a büntetőjog jogászi kidolgozására fektették a fő hangsúlyt, feladatuknak a büntetőjogi fogalmak pontos, szabatos meghatározását és rendszerbe foglalását tekintették. E törekvés a megelőző korszak zavaros jogalkotási viszonyaira adott logikus válasz volt. A klasszikus iskola filozófiai alapja az idealizmus volt, amely a tudat, az eszme, a szellem elsődlegességét hirdeti a léttel szemben. A jogot és a jogi fogalmakat örökérvényűnek tekintették, nézetük szerint a jog mértéke és magyarázata önmagának. Ami a büntetőjogi nézeteiket illeti, mindenekelőtt elismerték és hirdették a nullum crimen és a nulla poena sine lege elveit. Indeterministák voltak, azaz a büntetőjogi felelősséget az elkövető szabad akaratára alapozták. A büntetés célját a megtorlásban jelölték meg, s ennek megfelelően az elkövetett tett súlyához igazodó, tettarányos büntetés kiszabását (proporcionalitás) tartották szükségesnek. Összefoglalva: a klasszikus iskola gondolkodásának középpontjában az elkövetett cselekmény áll, szokás ezért ezt az irányzatot tett-büntetőjognak is nevezni.



A klasszikus iskola legnagyobb érdeme, hogy kidolgozta a fontosabb büntetőjogi fogalmakat, és szabatos, egyértelmű rendszerbe foglalta a büntetőjogot. A korábbi viszonyokhoz képest ez feltétlen előrelépést jelentett a büntetőjog történetében. Ennek elismerése mellett meg kell azonban említeni az irányzat hibáit is. A legfontosabb kritikát éppen az iskola módszerével kapcsolatban fogalmazhatjuk meg: túlzásba vitték a fogalomalkotást. Voltak olyan követői, akik egyenesen a fogalomalkotás öncélúságát hirdették. Kizárólag arra törekedtek, hogy a büntetőjog fogalmi rendszere mindenben megfeleljen a formális logika szabályainak, az egyes fogalmak közötti hibátlan kapcsolat kialakítását tűzték célul. Ennek egyenes következménye, hogy nem foglalkoztak az általuk alkotott fogalmak valóságtartalmával, így azok fokozatosan életidegenné váltak. A Sein és a Sollen kanti dualizmusát követve kizárólag arra helyezték a hangsúlyt, hogy az egyes életjelenségeknek milyennek kellene lenniük, a valóságot kirekesztették vizsgálódásaik köréből. Természetesen mindez oda vezetett, hogy a fogalmaik dogmákká merevedtek, melyeknek elsősorban tekintélyi alapja volt, s melyeket kortól és helytől függetlenül időtállónak tekintettek. Az irányzat fő képviselői: Berner, Beling, Binding, Birkmeyer. 4. A klasszikus iskola dogmáival szemben a XIX. század második felében új tudományos irányzatok alakultak ki. Ekkor ugyanis a természettudományok, különösen az orvostudomány és a lélektan nagy fejlődésen mentek át, de megerősödött a társadalom belső összefüggéseinek vizsgálatával foglalkozó szociológia is. Az ennek hatására kialakuló természettudományos gondolkodás új irányt hozott a büntetőjog művelésébe, és különböző tudományos iskolákat is teremtett. Összefoglaló néven kriminológiai (pozitív) irányzatoknak nevezzük azokat az elméleteket, amelyek a bűnözés okait kutatják. A nézetek között elsősorban abban van különbség, hogy miben látják ezeket az okokat. a) A kriminálantropológiai (bűnügyi embertani) iskola szerint a bűnözés az ember személyére, tulajdonságaira vezethető vissza. Megalapítása Cesare Lombroso torinoi orvos nevéhez fűződik, aki gondolatait „A bűntettes ember” (Luomo deliquente) című könyvében (1876) foglalta össze. Álláspontja az volt, hogy nem a bűncselekmény absztrakt fogalmát, hanem a bűntettes embert kell a vizsgálatok középpontjába helyezni, mint ahogy az orvos sem a betegséget, hanem a beteget vizsgálja. Lombroso több ezer fegyencet vizsgált meg, és arra a következtetésre jutott, hogy a bűnösök többé-kevésbé azonos rendellenességeket mutatnak, azaz a bűnelkövető ember mind testileg, mind lelkileg elüt a rendes, becsületes embertől. Ezek a rendellenességek két okra vezethetők vissza: vagy öröklés következtében alakulnak ki, vagy pedig valamilyen betegség miatt. Lombroso és követői a bűnelkövetőket öt csoportba sorolták. A született vagy ösztönszerű bűnösökre a testi abnormitások (keskeny homlok, kiszögellő szemöldökív, erős állkapocs, kis térfogatú koponya, elálló fülek, jobb és bal kéz egyenlő ügyessége) és az erkölcsi érzék teljes hiánya, valamint az érzéketlenség, a durvaság és a kegyetlenség jellemzőek. Ok a fajfejlődés alacsonyabb szintjén álló embereknek a leszármazottai, akik teljesen javíthatatlanok, ezért őket vagy kiirtani, vagy száműzni szükséges. A szokásos bűnözök azok, akik megszokásból követnek el bűncselekményeket, nemritkán vagyoni haszonszerzés céljából. Jellemző bűncselekményük a lopás, általában hazugok és alkoholfüggők. Az ebbe a csoportba tartozó nők jellegzetesen prostitúciót követnek el. Az alkalmi bűnelkövetőkre a gyenge erkölcsi érzék, a külső befolyással szembeni ellenállási erő hiánya jellemző. Az alkalmi elkövetők egyik külön csoportját alkotják azok, akik szenvedélyből váltak bűntettessé. Ok csupán a harag, a felindulás, a féltékenység vagy a gyűlölet miatt követnek el bűntettet, amit később megbánnak és visszatérnek a rendes életükhöz. Végül az ötödik csoportba az őrültek tartoznak, akiket el kell szigetelni úgy, hogy számukra bűnügyi tébolydákat kell felállítani. Ami a bűnügyi embertani iskola tanait illeti, a legszemléletesebb kritika szerint Lombroso olyan, mint a kávé: nem táplál, de kellemesen izgat (Tarde). Lombroso és követői (Enrico Ferri és Raffaele Garofalo) feltétlen érdeme, hogy ráirányították a figyelmet a bűnelkövető emberre, valamint hogy elméletüket nem az íróasztal mellett alkották meg, hanem jelentős kutatásokat végeztek. Viszont az is igaz, hogy egyes megállapításaik igen szélsőségesek voltak, melyek később veszélyes fegyvernek bizonyultak a XX. századi diktatúrák ideológusainak kezében. b) A kriminológiai irányzatok másik fő csoportját a szociológiai iskola alkotja. Nem véletlen, hogy az iskola követői francia tudósok voltak, hiszen a szociológia tudománya Franciaországban igen jelentős fejlődésen ment át akkor. Az irányzat képviselői a bűnözés okát a társadalmi viszonyokban, környezetben látják. A bűncselekményt mint társadalmi jelenséget vizsgálják és innen nézve vonják le következtetéseiket a büntetőjogra és a büntetésekre vonatkozóan.



Az iskola első kiemelkedő alakja Quetelet, aki szerint egy bizonyos számú bűncselekményt minden államban minden évben elkövetnek. Ez egy valóságos adó, amit a társadalom tagjai nagyobb szabályossággal fizetnek, mint bármely mást. Laccassagne lyoni orvostanár – akinek munkássága nyomán az iskolát szokás lyoni iskolának is nevezni – szerint a bűnözésnek vannak egyéni és társadalmi tényezői egyaránt, azonban döntő jelentősége csak ez utóbbiaknak van. A bűnözés fő oka a társadalmi környezet, a bűnös csak mikróba, amely akkor fejlődik, ha alkalmas talajba kerül. Tőle származik a mondás, hogy minden társadalomnak olyan bűnözői vannak, amilyeneket megérdemel. Az irányzat másik fő képviselője, Gabriel Tarde szerint a bűnöst a társadalom, a környezet teremti meg. Az az álláspontja, hogy az emberi társadalmat az utánzás mozgatja, s ez a bűnelkövetések legfőbb oka is. A szociológiai iskola nagy érdeme, hogy felismerte a bűnözés társadalmi vonatkozásait, felhívta a figyelmet a szociálpolitika fontosságára. Hibája azonban, hogy túlzásba esik a társadalom szerepének megítélésében, hiszen ez az egyoldalú megközelítés megkérdőjelezi a büntetőjog hagyományos fogalmait. Nem beszélhetünk ugyanis egyéni felelősségről, bűnösségről, beszámításról, ha az elkövető csupán egy eszköz a társadalmi környezet kezében. 3. A különböző iskolák túlzásai, egyoldalúságuk egy újabb irányzat, a közvetítő iskola megjelenéséhez vezetett. A közvetítő iskola hívei szerint a bűnözés egyaránt visszavezethető az elkövető személyében rejlő, endogén és a társadalmi környezetben gyökerező, exogén okokra. Képviselői fő feladatuknak tekintették, hogy hidat verjenek az egymással látszólag kibékíthetetlen elméletek közé: a bűncselekményeket jogi, biológiai és szociológiai szempontból egyaránt vizsgálták. Az iskola megalapítása Franz von Liszt, Prins és van Hamel nevéhez fűződik. Vezetésükkel alakult meg 1889ben a Nemzetközi Büntetőjogi Egyesület, amelynek fő célkitűzése lett, hogy átalakítsa a büntetőjog hagyományos rendszerét. Liszt elkötelezett híve volt a klasszikus iskola által kidolgozott nullum crimen és nulla poena elveknek. A büntető törvénykönyvet a bűnelkövetők Magna Chartájának nevezte, hiszen ezeknek az elveknek a segítségével a törvény garanciát nyújt a vádlottaknak a bírói önkénnyel szemben. A bűncselekményt egyrészről úgy fogja fel, mint a bűnelkövető gazdasági és társadalmi életviszonyainak szükségszerű következményét, másfelől elismeri azonban, hogy az elkövető személyének is hatása van az elkövetésre. Nézete szerint a büntetés célbüntetés (Zweckstrafe), melynek lényeges fogalmi eleme a megelőzés és a nevelés. Sokat idézett gondolata a bűnelkövetők csoportosítása. A bűntettesek egyik csoportját az alkalmi elkövetők alkotják, akik lélekállapotuk nem megfelelő volta vagy ítélőképességük pillanatnyi kihagyása miatt válnak egy adott szituációban bűnözővé. Velük szemben elegendő csupán figyelmeztető büntetést kiszabni, ilyen például a feltételes elítélés. A másik csoport az állapot-bűntettesek köre, akik további két részre oszthatók: a javítható és a javíthatatlan elkövetőkre. A javítható bűntettesek szembenéznek tettük következményeivel, bűnükért hajlandóak bűnhődni, és ezután képesek arra, hogy visszailleszkedjenek a társadalomba és annak hasznos tagjává váljanak. Oket tehát meg kell javítani, amelynek eszköze például a határozatlan idejű szabadságvesztés. Azok alkotják a javíthatatlan bűnelkövetők körét, akik a bűnből élnek és életcéljuknak a fennálló jogrend megszegését tekintik. Oket ártalmatlanná kell tenni, azaz távol kell tartani a társadalomtól. A Liszt tanai által erősen befolyásolt közvetítő iskola – a klasszikus irányzattal szemben – abból indul ki, hogy az elkövető nem szabad akaratából követte el a bűncselekményt, hanem a társadalomban és a személyében rejlő sajátosságok, körülmények hatása alatt. Cselekményét ezért nem megtorolni kell, hanem arra kell törekedni, hogy a jövőben ne kövessen el újabb bűncselekményt. Ez pedig csak nevelő hatású, személyre szabott büntetés kiszabásával érhető el. A közvetítő irányzat rendkívül nagy hatást gyakorolt a büntetőjog-tudományban, elég csak arra utalnunk, hogy nézeteinek többségét mai napig elfogadott elveknek tekintjük. 5. A XX. század második felében újabb büntetőjogi irányzatok jelentek meg. a) Kiemelkedik közülük a társadalomvédelem mozgalma (défense sociale), melynek egyik alapítója az olasz Filippo Grammatica volt. Nézete szerint a tettes személyére szabott intézkedésre van szükség, nem pedig a bűncselekményhez igazodó büntetésre. Véleménye szerint a büntetőjog hagyományos rendszere nem alkalmas a bűnözők visszatartására, ezért azt fel kell számolni. b) Mérsékeltebb gondolatokat fogalmazott meg a francia Marc Ancel, aki az új társadalomvédelem vezéralakja volt. A büntetőjog hagyományos fogalmai közül hangsúlyozta a felelősség egyéni és morális jellegét, célként 13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


fogalmazta meg a bűnelkövetők reszocializálását, azaz a társadalomba való visszavezetését. Nézete szerint ez az elkövető személyiségével összhangban álló jogkövetkezményekkel érhető el. c) Nem kis mértékben a társadalomvédelem hatására alakult ki a nyugateurópai országokban a kezelési elmélet (treatment) . A felfogás alapja az a gondolat, hogy a bűnelkövetőt úgy kell megváltoztatni, hogy a társadalom és a környezete iránt fogékonyabb, érzelmileg teljesebb emberré váljon. Ez pszichoterápiával, klinikai és szociális munkával érhető el. Mivel az elítélt meg- javulása, meggyógyulása nem köthető előre pontosan rögzített időponthoz, a felfogás alapján elterjedtek a határozatlan büntetések. Az ilyen szankció azonban teljesen elveszti a kapcsolatát az elkövetett bűncselekménnyel, így nem igazságos. Ráadásul az elbocsátás időpontját nem a bíróság, hanem a végrehajtó hatóságok határozták meg. A koncepció nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért a legtöbb helyen fokozatosan visszatértek a büntetőjog hagyományos intézményeihez. d) A bűnelkövetők megjavítására vagy kezelésére törekvő elméletek kudarca kedvezett annak, hogy újjászülessen a megtorlás gondolata. A neoklasszikus felfogás hívei a jogbiztonságot, a törvényességet és az egyenlőséget helyezik a középpontba. Hívei a tettarányos büntetéskiszabás fontosságát hangsúlyozzák, felértékelik a generális prevenciót, azaz a büntetés kedvező társadalmi hatásait emelik ki. A bűnelkövető személye a neoklasszikus felfogás követőinek gondolkodásában az elkövetett bűncselekményhez képest háttérbe szorul. e) Talán a legfiatalabb elméletek egyike az áldozatorientált irányzat. Ennek középpontjában már nem az elkövetett cselekmény, de nem is az elkövető személye áll, hanem az áldozat. Az irányzat arra törekszik, hogy az áldozat sérelmét a lehető legnagyobb mértékben lehessen kompenzálni. Felértékelődik a sértett személye: aktívan kapcsolódik be a büntetőeljárásba, amelynek egyik fő célja az ő kártalanítása. Ez a felfogás annak a kritikus távolságtartásnak a megnyilvánulása, amely a büntetőjoggal, az állami felelősségre vonással szemben alakult ki (Nagy Ferenc). A kritikai megítélés következménye, hogy egyre többen keresnek alternatívát az állami büntetőjoggal szemben. Vannak azonban, akik jogon belüli reformokat sürgetnek: egyre inkább felértékelődik a diverzió, azaz a büntetőjogi útról való elterelés, amikor is az elkövetővel szemben más, elsősorban igazgatási jellegű szankciót vagy eljárást alkalmaznak. f) Végül meg kell említenünk a „law and order” (törvényes rend) ideológiája alapján álló kriminálpolitikai nézeteket, amelyek rendkívül szigorúak, és természetesen a megtorlást állítják a középpontba. Ez a sok esetben a nulla tolerancia elvét valló kriminálpolitika elsősorban az Egyesült Államok büntetőjogára jellemző, de egyre nagyobb hatással van az európai országok büntetőpolitikai felfogására is.

7. 7. § A MAGYAR BÜNTETŐJOG TÖRTÉNETE Magunk részéről a magyar büntetőjog történetének négy szakaszát különböztetjük meg: 1. a kodifikáció előtti magyar büntetőjog korszaka (az államalapítástól 1878-ig), 2. a Csemegi-kódex időszaka (1848-1945), 3. a szocialista büntetőjog időszaka (1945-1990), 4. az alkotmányos büntetőjog időszaka (1990-től napjainkig).

7.1. A kodifikáció előtti magyar büntetőjog 1. Az államalapítástól kezdődően Magyarországon számos dekrétum, statútum és szabályzat rendelkezett bűncselekményekről és büntetésükről, azonban a büntetőjog egészét átfogó törvénykönyv nem készült, így egészen a rendi korszak végéig meghatározó szerepe volt hazánkban a szokásjognak. Az első írott jogforrások az Árpád-házi királyainkhoz köthetőek. Szent István második dekrétuma szigorú büntetéseket állapított meg a gyilkosokra, lányrablókra, hitszegőkre, tolvajokra, boszorkányokra, méregkeverőkre, a király és a közrend megsértőire stb. Törvényeiben a vérbosszúnak (a mé- regkeverőt a sértett személyének vagy a szüleinek kellett kiadni) és a kompozíciónak egyaránt (a szolga megölése esetén a kárt egy másik szolga átengedésével kellett megtéríteni) megtaláljuk a nyomait. Szent László törvényeiben csaknem eltűnik a vérbosszú és a kompozíció, így a büntetés fokozatosan közjogi jellegűvé válik. Második és harmadik törvénykönyve tartalmazott a vagyon elleni bűncselekményekkel kapcsolatos szabályokat, melyek büntetése igen szigorú volt. A szigor eredményesnek bizonyult, amelyről Kálmán törvényei tanúskodnak, aki sok esetben enyhítette a korábbi drákói büntetéseket. Nevéhez fűződik a boszorkányság büntetésének megszüntetése, és a tüzesvas- és forróvízpróbák visszaszorítása is. Ezt követően királyaink alig hoztak büntetőjogi jellegű törvényeket, erre az időszakra egészen Mátyásig a kompozíció volt a jellemző. Mátyás két törvényében (1462:2. és 1485:15. tc.-ek) rendelkezett a hűtlenségről és a



nagyobb hatalmaskodás egyes eseteiről (például nemes házának megrohanása, nemes megverése, megsebzése, megölése). A szokásjogot két gyűjtemény, Werbőczy Hármaskönyve és a Praxis Cri- minalis foglalta össze. A Hármaskönyv a keletkezésétől, 1514-től fogva meghatározó eleme volt a magyar ítélkezési gyakorlatnak. Az első rész 14-15. szakaszában találjuk a legsúlyosabb közbűncselekményeket, a hűtlenségi deliktumokat, valamint az egyéb súlyos cselekményeket. A gyűjtemény ezek mellett számos magánbűncselekmény ismérvét is megadta, és néhány fogalmat is tartalmazott. A Praxis Criminalis eredetileg a III. Ferdinánd által Alsó-Ausztria számára 1656-ban kiadott büntető perrendtartás volt, amelyet Kollonics Lipót esztergomi érsek fordíttatott le latinra. Szokásjoggá azt követően vált, hogy 1687-ben bekerült a Corpus Juris Hungaricibe. A Praxis Criminalis két részből állt. Az első rész túlnyomórészt az eljárási szabályokat rögzítette, az egyes bűncselekményekkel a második rész foglalkozott. A kódex nemcsak az egyébként igen szigorú büntetéseket tartalmazta, hanem felsorolta a büntetés enyhítésére vagy súlyosítására alapot adó körülményeket is. 2. Száz évvel később a felvilágosodás eszméi hatást gyakoroltak a magyar büntetőjog alakulására. II. József császár 1787-ben egy pátenssel léptette hatályba Magyarországon az Ausztria számára készült büntető törvénykönyvét, a Josephinát, melynek nagy érdeme volt, hogy eltörölte a kínzást és a halálbüntetést. A törvény azonban nem volt sokáig a magyar jog része, mert az uralkodó – aki rendeleteit egyébként vissza is vonta – halála után az 1790-1791-es országgyűlés a kódex hatályát megszüntette. Az országgyűlés azonban egy bizottságot küldött ki, amelynek feladata lett egy új magyar büntető törvénykönyv megalkotása. A bizottság gróf Zichy Károly országbíró elnökletével 1795-re készítette el a javaslatát. A tervezet egy alapelveket tartalmazó bevezetőből és két fő részből állt, melyek közül az első az eljárási, a második az anyagi jogi szabályokat tárgyalta. A javaslat nem tett különbséget nemes és nem nemes között, és felfogása szerint a büntetés célja nem a megtorlás, a bosszú volt, hanem a bűnös megjavítása, ha pedig ez nem volt lehetséges, akkor az ártalmatlanná tétele. A tervezet ismerte ugyan a halálbüntetést, de csak hat bűncselekmény elkövetőjére rendelte alkalmazni, ugyancsak szűkült az életfogytig tartó szabadságvesztéssel sújtható bűntettek száma (egy esetben volt lehetőség kiszabni), és lényegesen mérsékelte a testfenyítés alkalmazási körét is. Sajnos azonban a korának megfelelő, humanista jellegű javaslatból nem lett soha törvény. 3. A következő kodifikációs kísérletre 1830-ig kellett várni. 1827-ben az első reformországgyűlés egy törvénnyel bizottságot állított fel, amelynek az volt a feladata, hogy nézze át és véleményezze az 1795-ös javaslatot. A bizottság egy egészen új javaslatot készített, amelyet 1830-ban tettek közzé. Ez a tervezet leginkább csak a címében hasonlított a korábbira. Az 1803-as osztrák Btk.-t alapul véve szakított az 1795-ös javaslat humanista felfogásával, szigorított a büntetéseken, ismét különbséget tett nemes és nem nemes közt. 4. Bár az 1830-as javaslatból sem lett elfogadott törvény, a büntetőjog ko- difikációját többé már nem lehetett elodázni. A reformkori jogászok és politikusok közül egyre többen emelték föl szavukat a régi, korszerűtlen és embertelen büntetőjogi szabályokkal szemben. A folyamatot Deák Ferenc indította el a botbüntetés elleni felszólalásával, aki mögött gyorsan felsorakoztak a szabadelvű követek. Végül az 1839-1840-es országgyűlés a „büntető és javító rendszer” megújításának munkálataira egy választmányt állított fel. A választmány először két, majd három alválasztmányt hozott létre, az egyik feladata volt az anyagi jogi javaslat elkészítése. Ennek az alválasztmánynak elnökéül Tihanyi Ferenc temesi főispánt választották, a munkát azonban ténylegesen Deák vezette, a titkára pedig Pulszky Ferenc lett. Nagyon érdekes és tanulságos a bizottság munkamódszere. Beszerezték és feldolgozták a kor összes törvénykönyvét és a legjelentősebb külföldi szakirodalmat is. Kapcsolatba léptek Mittermayerrel, az akkori kodifikációs mozgalom heidelber- gi apostolával is. A bizottság ülésein minden egyes kérdésnél ismertetésre kerültek a külföldi törvénykönyvek megoldásai és Mittermayer nézetei, valamint a legújabb nemzetközi kutatások eredményei. Ezeket az alválasztmány tagjai megvitatták, majd megszövegezték a javaslatot. Pulszky a szöveget lefordította németre, elküldte Hei- delbergbe, ahol Mittermayer véleményezte azokat. Nézeteit a legközelebbi üléseken megvitatták, és ha szükséges volt, változtattak a tervezeten. A tervezet 1843-ra készült el. A javaslat készítői elvetették a halálbüntetést, a testfenyítő és a becstelenítő büntetéseket. A tervezet a büntetési tételeknek csak a maximumát határozta meg, tehát nem kötötte meg a bíró kezét az enyhítésben. Büntetésként az életfogytig tartó rabságot, a határozott ideig tartó (1 nap-24 év) rabságot,



a fogságot (1 nap-1 év), a közhivatal elvesztését, a pénzbüntetést és a bírói megdorgálást ismerte. A legsúlyosabb büntetést, az életfogytig tartó rabságot mindössze hét bűncselekményre lehetett alkalmazni. A törvény különös részében a bűncselekmények a legtökéletesebb logikai rendszerben voltak elhelyezve, előbb a személyek elleni bűntettek, majd a vagyoni viszonyokat sértő, végül a társadalom és az állam elleni bűncselekmények kerültek szabályozásra. A bűncselekmények tényállásai szabatosan voltak megfogalmazva, az alkotók figyeltek arra, hogy a büntetési tételek igazságosak és arányosak legyenek. A javaslatot Mittermayer a legeredetibb törvényhozási kísérletnek nevezte, s dicsérő szavai nem voltak alaptalanok. Ha hatályba lépett volna, kora legjobb törvénye lehetett volna, olyan kódex, amely alapjául szolgálhatott volna az európai kodifikációknak. Sajnálatos módon soha nem lett belőle törvény: az alsótábla ugyan elfogadta, a főrendi ház azonban kifogásokat támasztott ellene, főleg pedig nem volt hajlandó eltörölni a halálbüntetést. Büntetőjogunk tehát továbbra is a régi, elavult és korszerűtlen törvényeken és a szokásjogon alapult. A bírói kar azonban többé már nem tért vissza a korábbi ítélkezési gyakorlathoz. A bírák ugyanis felismerték és megértették az új kor követelményeit, és írott jogforrás hiányában kialakítottak egy a korábbinál humánusabb, igazságosabb gyakorlatot. Jól példázza ezt, hogy az ország területén évente átlagosan hat-nyolc személyt végeztek ki, a börtönbüntetések tartama is sokkal rövidebb volt, mint más országokban. Fokozatosan kikopott a magyar jogrendszerből a botozás is. Az 1843-as javaslat eszméi tehát beépültek a büntetőjogi gondolkodásba. 5. A forradalom és szabadságharc leverését követően hazánkban az osztrák büntetőtörvényeket, előbb az 1803as régi, majd az 1852-es új Btk.-t alkalmazták a kinevezett császári bíróságok. Az osztrák jog uralma az Országbírói Értekezletig (1861) tartott, amely javaslatára – némi módosítással – visszaállították az 1849 előtti állapotot. A változások egyik legjelentősebbike, hogy megszüntették a nemesek és a nem nemesek közötti különbségtételt, valamint kizárták a testi büntetések alkalmazását. Ez azonban nem változtatott azon, hogy ismét az a rendszertelen, bizonytalan állapot lett jellemző a büntetőjogra, mint ami a szabadságharc előtt volt. Ismét elodázhatatlanná vált egy törvénykönyv elkészítése, amely a kiegyezést követő években végre el is készülhetett.

7.2. A magyar büntetőjog klasszikus korszaka: a Csemegi-kódex időszaka (1848–1945) 1. 1873-ban Csemegi Károly igazságügyi államtitkár kapott megbízást egy új Btk. elkészítésére. Munkája során áttanulmányozta az egész büntetőjogi irodalmat és az akkor alkotott külföldi törvényeket. Több tervezetet alkotott, végül a végleges változatot 1878-ban fogadta el az Országgyűlés. Így több évszázad kodifikációs kudarcai után megszületett az első magyar Büntető Törvénykönyv (1878:V. tc.), amelyet alkotójáról Csemegikódexnek neveztek el. A törvény a magyar jogalkotás kiemelkedő jelentőségű műve, amelyet nemcsak időtállósága (ti. Általános része az 1950-es Btá., Különös részének számos rendelkezése pedig az 1961-es új Btk. hatálybalépéséig volt érvényben), hanem fogalmainak pontos meghatározása, dogmatikai rendszerének tisztasága is bizonyít. A kódex trichotomikus rendszerű volt, hiszen a bűncselekményeket bűntettekre és vétségekre osztotta, és ezeket egészítették ki a kihágások, amelyeket egy külön törvényben soroltak fel. Ami a szankciórendszerét illeti: egyetlen jogkövetkezményt, a büntetést ismert csak, ennek azonban több fajtája volt. Halálbüntetést csupán két bűncselekmény (a király meggyilkolása, szándékos megölése és ezek kísérlete, illetve a gyilkosság) esetén lehetett kiszabni, a kódex egyébként a szabadságvesztést állította a büntetési rendszer középpontjába. Ismerte a hivatalvesztés, a politikai jogok gyakorlásának felfüggesztése, a foglalkozás gyakorlásától való eltiltás, a külföldiek kiutasítása büntetéseket és a pénzbüntetést is. Viszont a kódex nem tartalmazott külön rendelkezéseket a fiatalkorúakra vonatkozóan, nem ismerte a büntetés végrehajtásának feltételes felfüggesztését és nem szabályozta a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli mentesítést sem. A hiányosságokat a törvényhozás a büntetőnovellákkal küszöbölte ki. 2. Az első ezek közül az 1908-as I. Büntetőnovella volt. Az akkor már nagyon divatos kriminológiai iskolák hatására a novella egyik része a fiatalkorúakkal, másik része a büntetés végrehajtásának feltételes felfüggesztésével kapcsolatos szabályokat tartalmazta. 3. A Csemegi-kódex további lényeges módosításaira 1913-ban és 1928-ban került sor. Az előbbi törvény a közveszélyes munkakerülőkről, utóbbi, a II. Büntetőnovella többek között a megrögzött bűntettesekről és az ellenük alkalmazott szigorított dologház büntetésről tartalmazott rendelkezéseket. A szigorított dologház egy határozatlan tartamú büntetés volt, amely legkevesebb három évig, felső határa pedig gyakorlatilag életfogytig



tarthatott. A második világháború előtti utolsó jelentős módosítás (1940) a rehabilitációról, azaz a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli mentesítésről rendelkezett, s ezzel megszűnt a Csemegi-kódex utolsó nagy hiányossága is.

7.3. A szocialista büntetőjog (1945–1990) 1945-ben nemcsak hazánk, hanem a büntetőjogunk történetében is új korszak kezdődött. Bár a Csemegi-kódex rendelkezései ekkor még egy ideig hatályban voltak, az újonnan megalkotott büntetőjogi tárgyú törvények kikezdték a kódex rendelkezéseinek koherenciáját, nem beszélve a kódex szellemiségének, alapeszméinek semmibevételéről. Indokolt tehát, hogy a klasz- szikus magyar büntetőjog korszakát 1945-tel lezártnak tekintsük. 1. A második világháborút követő években három olyan jogszabály született, amelyek lehetővé tették a háborús bűnösök felelősségre vonását, de megalapozták egy új gazdasági-társadalmi berendezkedés büntetőjogi védelmét is. Az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerőre emelt 81/1945. (II. 5.) ME rendelet a háborús és a népellenes bűncselekményekről rendelkezett, az 1946. évi VII. törvény a demokratikus államrend és a demokratikus köztársaság védelméről, a 8800/1946. ME rendelet pedig az árdrágító és a közellátás elleni bűncselekményekről szólt. A háborús és népellenes bűncselekményekről szóló törvény két szempontból is különleges. Egyrészt visszaható hatállyal ruházta fel magát, és a visszaható hatály kezdeti időpontját sem határozta meg, így lehetővé vált azok megbüntetése is, akik részt vettek az 1919-es tanácsköztársaság utáni felelősségre vonásokban, a baloldali szervezetek és a zsidó lakosság üldözésében. A másik érdekessége, hogy a hatálya alá eső bűncselekmények nem évültek el, és soha nem is fognak elévülni. Egyébként a törvény rendelkezései alapján folytatták le az eljárásokat a háború után felállított népbíróságok és ítéltek három magyar miniszterelnököt (Imrédy Béla, Bárdossy László, Sztójay Döme) halálra. A demokratikus államrend és a demokratikus köztársaság védelméről szóló törvény már a kialakuló kommunista diktatúra egyik eszköze volt a hatalom totális megszerzése és megtartása érdekében. Ezt használta ugyanis a hírhedt politikai rendőrség, az ÁVO, majd az ÁVH is a koncepciós perek során azért, hogy megszabaduljanak a rendszer vélt vagy valós politikai ellenfeleitől. A törvény alapján ítélték el Magyarország prímását, Mindszenty József bíborost, Rajk Lászlót, az 1956-os forradalom és szabadságharc után pedig Nagy Imrét és a forradalmárokat is. Alappal állíthatjuk, hogy az ötvenes évekkel kezdődő időszak volt a magyar büntetőjog és büntető igazságszolgáltatás legsötétebb korszaka, amikor még az is előfordulhatott, hogy egy soha ki nem hirdetett, titkos jogszabály (1950. évi 26. tvr.) alapján ítéltek halálra és szabadságvesztésre – fegyveresen elkövetett tiltott határátlépés miatt – embereket. Nem kevesebb kritika illetheti a közellátási rendeletet is, hiszen ha az előbbi törvény a politikát, ez a gazdaságot kriminalizálta. A rendelet eredetileg a forint, az árak és a közellátás biztonságát volt hivatott védeni, de később a beszolgáltatás, a feketevágások és a felvásárlásra vonatkozó szabályok is a hatálya alá estek, így a hatalom kezében a módos parasztok, a kulákok elleni leszámolás eszközévé vált. A korszak szakmai jellegű törvénye a III. Büntetőnovella volt (1948), amely többek között rendelkezett az elmebeteg bűnelkövetők biztonsági őrizetéről, az ittas vagy bódult állapotban elkövetett bűncselekményekről, a foglalkozási szabályok megszegéséről stb. 2. A Csemegi-kódex Általános része 1950-ig maradhatott hatályban, akkor készült el ugyanis a Btá., az 1950. évi II. törvény. Az Általános rész új koncepcióján felfedezhetők a szovjet büntetőjog hatásai, elég csak a társadalomra veszélyesség fogalmának bevezetésére gondolnunk. Ugyancsak szovjet minta szolgált a javítónevelő munka beépítésére is. A törvény egyébként megszüntette a vétségek kategóriáját, majd később a kihágásokat is eltörölték, így egészen 1971-ig a bűntett fogalma a bűncselekményével volt azonos. 3. 1961-ben született meg az első szocialista kódex, amely végre egységes szerkezetbe foglalta a büntetőjogot. A megelőző évtizedben ugyanis már a Btá. szabályozta az általános részt, hatályban maradtak viszont a Csemegi-kódex különös részének egyes rendelkezései, és persze új törvények, törvényerejű rendeletek is születtek. Így például – a kor „szellemének” megfelelően – törvényerejű rendelet jelent meg a tervgazdálkodás és a devizagazdálkodás büntetőjogi védelméről, illetve a társadalmi tulajdon fokozott büntetőjogi védelméről. Ez utóbbi példátlan rendelkezése, hogy lehetővé tette halálbüntetés kiszabását egyes súlyos vagyon elleni bűncselekmények esetében. 17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A kaotikus jogszabályi környezet miatt kényszerült kiadni az Igazságügyi Minisztérium a BHÖ-t (Hatályos Büntetőjogi Szabályok Hivatalos Összeállítása), amely nem törvény volt, hanem csupán egy jogszabálygyűjtemény. 4. Az 1961. évi V. törvény nem tartozik a legjobban sikerült jogszabályok közé, nem csoda tehát, hogy hatálybalépését követően nem sokkal már egy újabb törvény előkészítésébe fogott az igazságügyi kormányzat. A jelenleg is hatályos, a kor színvonalának megfelelő, szakmai szempontok alapján készített Büntető Törvénykönyvet 1978-ban fogadta el az Országgyűlés.

7.4. Az alkotmányos büntetőjog korszaka (1990-től napjainkig) A rendszerváltoztatással Büntető Törvénykönyvünk bizonyos rendelkezései nyomban idejétmúlttá váltak, ezért gyorsan sor került ezek felülvizsgálatára. Így a törvényalkotó törölte a büntetőtörvény célját meghatározó 1. §-t, valamint sor került az állam elleni és egyes emberi szabadságjogokat korlátozó bűncselekmények teljes revíziójára. Fontos pillanat volt a halálbüntetés eltörlése, amelyet sajátosan nem a törvényhozó, hanem az Alkotmánybíróság vitt véghez: a 23/1990. (X. 23.) AB határozattal kimondta, hogy a legsúlyosabb büntetési nem korlátozza az élethez és az emberi méltósághoz való jogot. A rendszerváltoztatás korának figyelemre méltó és az igazságosság eszméjét érvényre juttató jogszabályai azok a törvények, amelyek az 1956-os forradalommal és szabadságharccal összefüggésben hozott ítéletek semmisségét mondták ki. Ezekre a törvényekre azért volt szükség, mert az ítéletek nagy száma miatt (egyes becslések szerint számuk negyvenezerre tehető) a perújítási eljárások túlzottan megterhelték volna a magyar igazságszolgáltatási rendszert. A perújítási eljárások lefolytatására azonban nemcsak emiatt nem volt lehetőség: az elítéltek nagy része meghalt, a bizonyítékok beszerzése szinte reménytelen volt. Így előbb még az utolsó szocialista, később pedig az első szabadon választott Országgyűlés az elítélések ex tunc hatályú semmisségéről alkotta meg az alábbi törvényeket: − 1989. évi XXXVI. törvény az 1956-os népfelkeléssel összefüggő ítéletek orvoslásáról, − 1990. évi XXVI. törvény az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések semmissé nyilvánításáról, − 1992. évi XI. törvény az 1963 és 1989 között elkövetett egyes állam és közrend elleni bűncselekmények miatt történt elítélések semmissé nyilvánításáról; − 2000. évi CXXX. törvény az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapításáról. Elfogadása óta büntetőtörvényünk rengeteg változáson ment keresztül. A kilencvenes évek politikai, társadalmi, gazdasági folyamatai rányomták bélyegüket a törvénykönyvre is. Vannak olyan fejezetek, amelyekben az eredetivel összevetve semmilyen egyezést sem találunk. A sokszor koncepció nélküli, átgondolatlan és szakmai érvekkel nem kellően alátámasztott módosítások következtében lassan eljutunk oda, hogy a Btk. bizonyos rendelkezései használhatatlanná válnak. Ismét eljött az ideje tehát egy új kódex megalkotásának, amelynek előkészítő munkálatai már el is kezdődtek.


2. fejezet - II. rész │ JOGSZABÁLYTAN 1. 8. § A BÜNTETŐJOG FORRÁSAI 1.1. Írott jogforrások a büntetőjogban Jogforrásról kétféle értelemben lehet beszélni. Egyrészt jelenti magát a jogalkotó szervet (anyagi jogforrás), másrészt a jogalkotó által lefektetett jogi normák összességét (alaki jogforrás). A büntetőjog a jogágak közül a legerősebb, vagyis a legmélyebb beavatkozást teszi lehetővé az állampolgárok magánéletébe. Emiatt garanciális okból is csak egyfajta anyagi és egyfajta alaki büntetőjogi jogforrásról beszélhetünk. Anyagi (belső) jogforrás a büntetőjog szempontjából csak az Országgyűlés lehet, alaki (külső) jogforrás pedig csak a törvény. Egyes szerzők hosszasan sorolják a büntetőjog forrásait, kezdve a nemzetközi joggal, folytatva az Alkotmány, a jogalkotásról szóló törvény, a Btk., és a Btk.-t életbe léptető Btké (1979. évi 5. törvényerejű rendelet) ismertetésével. A büntetőjog forrásinak felsorolását azonban – kissé leegyszerűsítve – egyetlen jogforrásra is leszűkíthetjük: a büntetőjog forrása csak törvény lehet, mégpedig csakis egy törvény, a Büntető Törvénykönyv (Btk.). Emellett azonban valóban szerepe van egyes nemzetközi jogi rendelkezéseknek is a büntetőjog szempontjából. Mivel az Alkotmánybíróság 53/1993. (X. 13.) számú határozata is kimondja, hogy a belső jog és a nemzetközi jog viszonyában a háborús és emberiség elleni bűncselekmények tényállását és büntethetőségük feltételeit is a nemzetközi jog határozza meg, így ezeket a bűncselekményeket, amelyek a kógens nemzetközi jog részét képezik, a hazánkban is üldözni kell. A gyakorlat szempontjából azonban ez egy kevésbé jelentős kérdés, kicsi ugyanis a valószínűsége annak, hogy egy, a magyar Btk.-ban nem szereplő, de a nemzetközi jog által üldözött emberiség elleni vagy háborús bűncselekmény miatt hazánkban kellene eljárást indítani. A lehetőség viszont megvan rá. Magyarországon a büntetőjogot egy törvényben foglalta össze a jogalkotó, azaz egységes szabályozási modellt alkalmazunk. Eszerint minden büntetőjogi rendelkezés a Büntető Törvénykönyvben, az 1978. évi IV. törvényben található. Európa sok más országában ettől eltérő szabályozási koncepciót választottak. Erre talán legjobb példa a német modell. A büntetőjogi jogszabályok „magva” (Kernstrafrecht) megtalálható az illető ország büntető törvénykönyvében, míg egyes speciális, ágazati jellegű, „mellékes” büntetőrendelkezések (Nebenstrafrecht) egyéb törvényekben nyertek szabályozást. Ezen országok jogalkotói azzal érvelnek, hogy egyes büntetőjogi rendelkezések célszerűbben elhelyezhetők az adott területet szabályozó speciális, ágazati törvényben, mint magában a büntetőkódexben (például a csődbűncselekményt célszerűbb ezen logika szerint a csődtörvényben elhelyezni). A magyar jogalkotó azonban nem ezt az utat választotta. A magyar rendszer alapkoncepciója az, hogy garanciális szempontból a büntetőjogi jogszabályokat célszerű egyetlen törvényben elhelyezni, így azokat a norma címzettjei könnyebben megismerhetik. A hazai Btk. tehát az összes büntetőjogi rendelkezést tartalmazza. Minden büntetőjogilag releváns jogi részletszabályozás azonban nálunk sem kerülhetett a Btk.-ba. Ugyan valamennyi bűncselekmény tényállását tartalmazza a kódex, ezek között megtalálhatók azonban szép számmal keretdiszpozíciók is. Ebben az esetben a Btk. a büntetni rendelt magatartás kereteit jelöli ki, ezeket a kereteket viszont más, büntetőjogon kívüli jogszabályok töltik meg konkrét tartalommal. Kicsit aggályosnak tekinthetjük azokat az eseteket, amikor ezek a keretet kitöltő jogszabályok törvénynél alacsonyabb szintűek (ez gyakran előfordul), hiszen ez ellenkezik az alapelvek között már bemutatott nullum crimen sine lege elvével. A büntetőjog mégsem mondhat le a keretdiszpozíciós szabályozási technikáról, mégpedig két okból. Egyrészt az életviszonyok egy része olyan gyorsan változik, hogy a Büntető Törvénykönyvet havonta vagy akár hetente módosítani kellene, ami a jogbiztonság szempontjából erősen problematikus lenne. Másrészt a keretet kitöltő jogszabályok beemelése a büntetőjogba olyan mértékben felduzzasztaná a kódexet, ami már áttekinthetetlenné tenné a szabályozást. Ez pedig ugyanúgy a jogbiztonságot veszélyeztetné.


II. rész │ JOGSZABÁLYTAN

1.2. A joggyakorlat jelentősége A magyar jog az ún. kontinentális rendszerhez tartozik, szemben az angolszász (common law) szisztémával. Mindkettőben léteznek írott jogforrások, a fő különbség a bíró alkotta jog szerepében jelölhető meg. A kérdést a büntetőjogra leszűkítve azt mondhatjuk, hogy míg az angolszász szisztémában a bírónak van lehetősége büntetőjogi normákat alkotni, a magyar büntetőjogban a bíró pusztán jogalkalmazó és nem jogalkotó. A magyar büntetőjog nem precedens jellegű. Ettől függetlenül a bírói gyakorlat kiemelt jelentőséggel bír hazánkban is. A Legfelsőbb Bíróság által kiadott büntető jogegységi határozatok ugyan nem minősülnek jogforrásnak, hiszen állampolgárok részére jogot vagy kötelességet közvetlenül nem állapítanak meg, de az alsóbb fokú bíróságokra kötelezők. Ha tehát a Legfelsőbb Bíróság egy vitás kérdést jogegységi határozatban eldöntött, semmilyen más bíróság nem dönthet ezzel ellentétesen. Ez a kivételes helyzet azonban csak a Legfelsőbb Bíróság és az alsóbb fokú bíróságok viszonylatában áll fenn, az ítélőtáblák nem gyakorolnak elvi-irányító tevékenységet a megyei bíróságok felett, és a megyei bíróság sem „felettese” semmilyen tekintetben a területén működő városi bíróságoknak. A jogegységi határozatok mellett meg kell említenünk a Legfelsőbb Bíróság két további döntési formáját is, az irányelvet és az elvi döntést. Ezek ma már nem léteznek, de a korábban meghozottak közül még számosat alkalmaznak a bíróságok a gyakorlatban (annak ellenére, hogy hivatalosan ma már nincsenek hatályban). Jelentősek voltak korábban a Legfelsőbb Bíróság büntető kollégiumának állásfoglalásai (BK-k) is, amelyek ugyan nem voltak szigorú értelemben kötelezőek az alsóbb fokú bíróságokra, de azok az ítéleteikben igazodtak hozzájuk. Ma a Legfelsőbb Bíróság büntető kollégiuma a BK-k helyett véleményt ad ki, ez az a forma, amely a korábbi kollégiumi állásfoglalások helyébe lépett. Kötelező ereje ennek sincsen, de kimagasló szerepe van a joggyakorlat alakításában. Összefoglalva a fentieket, a joggyakorlatnak hazánkban csak a jogszabályok értelmezésében, a törvény rendelkezései közötti kisebb rések kitöltésében lehet szerepe. Egyetlen hazai bíróság sem fűzhet azonban olyan magatartások tanúsításához büntetőjogi következményeket, amelyeket a törvény nem nyilvánított bűncselekménynek, és fordítva: nem mellőzheti egyes büntetendővé nyilvánított cselekmények bűncselekménykénti értékelését.

2. 9. § A BÜNTETŐ JOGSZABÁLY SZERKEZETE Büntetőjogi jogszabályról legalább kétféle értelemben beszélhetünk: egyrészt büntetőjogi jogszabály az összes büntetőjogi normát tartalmazó Büntető Törvénykönyv, másrészt egyetlen büntetőjogi norma is (például a lopás tényállása). Eszerint a kettős felosztás szerint célszerű büntetőjogi jogszabály szerkezetét bemutatni.

2.1. A Büntető Törvénykönyv (kódex) szerkezete 1. A Büntető Törvénykönyv két részből áll: Általános és Különös részből. A Különös rész tartalmazza az egyes bűncselekmények törvényi tényállásait, az Általános rész pedig a minden bűncselekményre egyaránt jellemző szabályokat összefoglalva taglalja. A modern kódexek – mind a büntetőjog, mind a magánjog területén – általános és különös részből állnak. Ennek a kodifikációs technikának a legnagyobb előnye abban rejlik, hogy az általános rész összes rendelkezése minden egyes, a különös részben található normára alkalmazható. Ha például minden, a különös részben található tényálláshoz egy kisbetűt rendelünk hozzá, a, b, c-től egészen z-ig, és minden általános részi normát egy nagybetű szimbolizál A, B, C-n keresztül szintén Z-ig, akkor a törvénykönyv a következő formula alapján írható fel: Btk. = (A + B + C + D + E + ... + Z) (a + b + c + d + e + ... + z) Ha például a sikkasztás tényállását s betűvel jelöljük, és ehhez a konkrét esetben a következő általános részi normák kapcsolódnak: B (bűnsegély), D (egyenes szándék vagy dolus directus) valamint K (kísérlet), akkor az adott szituáció a következő alakban is felírható: sB + sD + sK = s (B + D + K) Ez szavakban megfogalmazva: a sikkasztás szándékos kísérletéhez nyújtott bűnsegély büntetendő.



A Btk. mindkét része fejezetekből és azon belül címekből épül fel. A Btk. Általános része a következő fejezetekre (és azon belül címekre) tagolódik: I. fejezet A büntetőtörvény hatálya II. fejezet A bűncselekmény és az elkövető I. cím A bűncselekmény II. cím Kísérlet és előkészület III. cím Az elkövetők III. fejezet A büntetőjogi felelősségre vonás akadályai I. cím A büntethetőséget kizáró okok II. cím A büntethetőséget megszüntető okok IV. fejezet Büntetések és intézkedések I. cím A büntetések II. cím Az intézkedések V. fejezet A büntetés kiszabása VI. fejezet Mentesítés a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól VII. fejezet A fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezések VIII. fejezet A katonákra vonatkozó rendelkezések IX. fejezet 21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Értelmező rendelkezések A Különös rész az egyes bűncselekményeket a védett jogi tárgyak szerinti csoportosításban tartalmazza.

2.2. A büntetőjogi norma (egy parancsot tartalmazó jogszabály) szerkezete Az egy büntetőjogi parancsot tartalmazó norma, azaz a Btk. bármely törvényi tényállása is büntetőjogi jogszabálynak minősül. A többi jogágban a jogi norma három részből áll: hipotézis (feltétel), diszpozíció (rendelkezés), szankció (jogkövetkezmény). Ezzel szemben a büntetőjogi norma esetében a hipotézis és a diszpozíció összeolvad, így a büntetőjogi norma csak két részre bontható: diszpozícióra és szankcióra. A diszpozíció tartalmazza annak a magatartásnak vagy eredménynek a leírását, amelyet a törvényhozó a társadalomra olyan fokban veszélyesnek tart, hogy büntetni rendeli. A szankció pedig a diszpozíciót megvalósító személlyel szemben alkalmazható, azaz kilátásba helyezett joghátrány. Jogbölcseleti nézőpontból a szankciót szokták jogkövetkezménynek is nevezni, utalva ezzel arra, hogy léteznek pozitív és negatív szankciók is. Mivel azonban a büntetőjog nem tud mit kezdeni azzal a fogalommal, hogy „pozitív szankció”, e tankönyvben a szankciót egyértelműen joghátrányként definiáljuk.

2.2.1. A diszpozíció fajai a) Az egyszerű diszpozíció nem határozza meg részletesen a bűncselekmény megvalósulásának feltételeit, csak nagyon röviden utal rá, hiszen mindenki tudja, hogy az adott bűncselekmény mit jelent. Ilyen például az emberölés tényállása: „Aki mást megöl.”. Nem kell a törvényhozónak részletesen kifejtenie, hogy a „megölés” más ember életének bármilyen módon történő szándékos kioltását jelenti, hiszen ez a nem jogászok körében is köztudott. b) A leíró diszpozíció pontosan, szabatosan körülírja a bűncselekmény megvalósulásának minden feltételét, ezáltal az egyszerű diszpozíció ellentétének is tekinthető. Ha a konjunktív tényállási elemek közül legalább az egyik hiányzik, nincs bűncselekmény (a diszjunktív tényállási elemek esetében természetesen más a helyzet: ezek közül legalább az egyiknek kell megvalósulnia). Példaként említhetjük az áru hamis megjelölése tényállását a gazdasági bűncselekmények köréből: „Aki árut – a versenytárs hozzájárulás nélkül – olyan jellegzetes külsővel, csomagolással, megjelöléssel vagy elnevezéssel állít elő, amelyről a versenytárs, illetőleg annak jellegzetes tulajdonsággal rendelkező áruja ismerhető fel, vagy ilyen árut forgalomba hozatal céljából megszerez, tart, illetőleg forgalomba hoz.” Ez a diszpozíció nagyon sok vagylagos, azaz diszjunktív tényállási elemet tartalmaz. c) A hivatkozó vagy utaló diszpozíciók segítségével a törvényhozó a felesleges ismétléseket tudja elkerülni. A törvényhozó az azonos elemeket tartalmazó tényállások esetében általában nem ismétli meg szó szerint önmagát, hanem utal egy másik diszpozícióra. Ilyen például a közfeladatot ellátó személy elleni erőszak, amelynek tényállása röviden csak a következőt mondja ki: „A 229. § rendelkezései szerint büntetendő, aki az ott meghatározott cselekményt közfeladatot ellátó személy ellen követi el.” Vagyis aki a 229. §-ban meghatározott hivatalos személy elleni erőszakot közfeladatot ellátó személy ellen követi el, ugyanúgy büntetendő. d) A keretdiszpozíció fogalmával már találkoztunk korábban. Ebben az esetben arról van szó, hogy minden diszpozícióban nem lehet elhelyezni az összes büntetőjogilag releváns részletszabályozást. Vannak ugyanis olyan diszpozíciók, amelyek bonyolult bűncselekmények törvényi ismérveit határozzák meg. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az életviszonyoknak azon területein, ahol a társadalmi-gazdasági fejlődés üteme gyorsabb, az előzőekben tárgyalt három diszpozíciófajtával történő szabályozás megmerevítené a jogalkotást. Ilyen a közlekedési és a gazdasági bűncselekmények döntő többsége. Az e körbe sorolható, dinamikusan változó életviszonyokat szabályozó bűncselekmények esetében gyakran előfordul, hogy a Btk.-ba nem lehet az összes tényállási elemet beilleszteni, hiszen ez túlzottan felduzzasztaná a kódexet, ezáltal a jogszabály áttekinthetetlenné is válna. Másrészről az egyes konkrét részletszabályok gyakran változhatnak. A büntetőjog garanciális jellege miatt viszont nem célszerű túl gyakran módosítani a kódexet. Ez is a keretdiszpozíciós szabályozási technika mellett szóló érv.



Két fogalmat kell e kérdéskör kapcsán egymástól elhatárolnunk, mert még a gyakorlatban dolgozó jogászok körében is előfordul, hogy összekeverik ezeket. A keretdiszpozíciót másképpen keretjogszabálynak is szoktuk nevezni, azt a büntetőjogon kívüli jogszabályt pedig, amelyre a keretjogszabály hivatkozik, keretet kitöltő jogszabálynak. Példaként említhetjük a közlekedési bűncselekmények köréből a közúti veszélyeztetés tényállását, amely tipikus keretdiszpozíció: „Aki a közúti közlekedés szabályainak megszegésével más vagy mások életét vagy testi épségét közvetlen veszélynek teszi ki.”. A keretet kitöltő jogszabály pedig e diszpozíció kapcsán a KRESZ, hiszen ez mondja ki, hogy melyek a közúti közlekedés egyes részletszabályai. A keretdiszpozíciónak egy speciális fajtája a tisztán blankettáris diszpozíció, amely a bűncselekményt pusztán valamely más jogágazatbeli szabályok megszegéseként határozza meg. Ez jogbiztonsági szempontból aggályokat vet fel, ezért napjainkban a jogalkotó kerüli az ilyen diszpozícióval történő szabályozási technikát.

2.2.2. A szankció fajai A szankció fajai több szempontból is csoportosíthatók: az egyik szerint beszélhetünk választást nem tűrő szankcióról (például kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés) és alternatív szankcióról, amely a szabadságvesztés mellett már lehetővé teszi a szabadságelvonással nem járó büntetések alkalmazását is (például két évig terjedő szabadságvesztés vagy közérdekű munka vagy pénzbüntetés). A másik csoportosítás szerint a szankciók a következőképpen csoportosíthatóak: a) Abszolút határozott. Ebben az esetben a bíró nem mérlegelhet, ha megállapítja a bűncselekmény elkövetését, csak egyféle, a törvényben pontosan meghatározott büntetést szabhat ki. A bírói mérlegelés ebben az esetben pusztán annak a ténynek az eldöntésére korlátozódik, hogy elkövette-e a vádlott a terhére rótt bűncselekményt, vagy sem. A mai jogállami büntető törvénykönyvek általában nem alkalmazzák ezt a szankciófajtát, hiszen kizárja annak a lehetőségét, hogy a bíró az egyedi esetet mérlegelve az individualizáció elvét érvényesíthesse a büntetés kiszabásakor. A hatályos magyar Btk.-ban azonban található egy esetkör, amely az abszolút határozott szankcióra példaként felhozható. A 2010-ben a kódexbe iktatott, „három csapásnak” is nevezett módosítás egyes esetekben a harmadik súlyos erőszakos bűncselekményt elkövető vádlottra kötelezően előírja az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását, a bírói mérlegelés kizárása mellett. Ezt a konstrukciót a gyakorlatban dolgozó büntetőjogászok közül sokan éppen amiatt illették kritikával, mert nem ad lehetőséget a bírónak az egyedi esetekben történő mérlegelésre. b) Abszolút határozatlan. Itt a bíró szabadon mérlegelhet, a törvény nem korlátozza abban, hogy mind a büntetési nem, mind a mérték tekintetében szabadon dönthessen. A bírói mérlegelés ilyen tág körben történő megengedése azonban veszélyes lehet. Nem szabad túl nagy hatalmat adni a bírák kezébe, hiszen ez felborítaná a hatalmi ágak egyensúlyát. A büntetéskiszabás folyamatát ezért célszerű megosztani a törvényhozó és a bírói hatalom között. c) Relatíve határozott. Az ilyen szankciók esetében a törvény csak kereteket jelöl ki, amelyen belül a bíró kiszabja a konkrét büntetést. Jelenleg ez a leggyakrabban alkalmazott szankciófajta az egyes államok büntető törvénykönyveiben. A magyar büntetőjogra is szinte kizárólag ezek a szankciók jellemzők (a már említett „három csapás” kivételével). A törvény meghatározza az alkalmazandó büntetés nemét, valamint a mértékének az alsó és felső határát. A bíró pedig ezen határok között, a Btk. Általános részének egyéb rendelkezéseire is figyelemmel kiszabja a büntetést a konkrét, egyedi esetben. d) Relatíve határozatlan. Ez általában azt jelenti, hogy a kiszabható büntetésnek csak az alsó korlátját rögzíti a törvényhozó. Lényegében ezáltal a bírói működés kereteit tágítja. Ha azonban az adott büntető törvénykönyv tartalmaz speciális maximumot, akkor a bírónak erre figyelemmel kell majd kiszabnia a büntetést.

3. 10. § A BÜNTETŐ JOGSZABÁLY ÉRTELMEZÉSE A büntetőjogban garanciális szempontból mindig szükség van jogértelmezésre, hiszen – mint már említettük – ez az a jogág, amely a legmélyebb beavatkozást teszi lehetővé az emberek magánéletébe. Az értelmezés kiindulópontja az, hogy meg kell keresnünk a hatályos jogszabályt. Ez a mai informatikai háttérrel nem jelenthet problémát a jogalkalmazóknak. Az elkövetés és az elbírálás idején hatályos jogszabály közül ki kell választanunk, hogy melyik a kedvezőbb az elkövetőre nézve. (Bővebben majd a büntető jogszabály 23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


hatályáról szóló fejezetben fogjuk látni ennek a részletszabályait.) Ezután kezdődik a jogszabály tulajdonképpeni értelmezése. A jogszabály-értelmezés egyes fajtáinak bemutatása előtt két alaptételt kell rögzítenünk, amelyeket nem szabad megsérteni az értelmezéskor: Először is, az értelmezés során a törvényesség követelménye sérthetetlen. Ez azt jelenti, hogy az értelmezés eredményeképpen soha nem szabad a törvény szövegével ellentétes következtetésre jutni. Másodikként említhetjük azt az alaptételt, hogy az értelmezés soha nem válhat jogalkotássá. A jogértelmezés a törvényhozó akaratának a feltárását jelenti. Ha ezen túlmegy, az már nem „értelmezés”. A büntetőjogi jogértelmezést háromféleképpen csoportosíthatjuk, az értelmezés alanya szerint, az értelmezés módszere szempontjából, végül pedig az értelmezés eredménye alapján. A következőkben ilyen bontásban mutatjuk be az ehhez kapcsolódó ismeretanyagot.

3.1. Az értelmezés alanya Attól függően, hogy ki végzi az értelmezést, három csoportot állíthatunk fel. Beszélhetünk jogalkotói, jogalkalmazói és jogirodalmi értelmezésről. Ez részben egyfajta fontossági sorrendet is takar. A jogalkotói jogértelmezést a törvényhozó a Btk.-ban elhelyezett értelmező rendelkezések segítségével a joggyakorlat egységesítése érdekében szokta alkalmazni. Ha a Btk. egy fogalmat már értelmezett, a jogalkalmazónak nincs lehetősége arra, hogy ettől eltérően értelmezze. Ide tartozik az is, amikor nem közvetlenül a Btk., hanem egy keretdiszpozícióhoz kapcsolódó, keretet kitöltő jogszabály tartalmaz jogalkotói értelmezést. Ez is kötelező a jogalkalmazókra. Bonyolultabb a kérdés akkor, ha a Btk. is értelmez egy fogalmat, és egy adott keretdiszpozícióhoz kapcsolódó keretet kitöltő jogszabály is tartalmaz ugyanarra a fogalomra egy másik, az előzőtől eltérő értelmezést. Ebben az esetben már a jogalkalmazó feladata és egyben kötelessége is eldönteni, hogy az adott bűncselekmény vonatkozásában a konkrét kérdésben melyik értelmezést fogadja el. Általában a Btk. által adott értelmezést kell elfogadnunk ilyen esetekben, de ez nem ki kivételt nem tűrő szabály. A jogalkotói jogértelmezés körébe azonban nem tartozik a törvényhez fűzött indokolás. Erről az Országgyűlés nem szavaz, tehát ez nem a törvényhozó munkájának eredménye, hanem lényegét tekintve jogirodalmi értelmezés. A jogalkotói jogértelmezésre számos példa hozható fel, a Btk. 137. §-a például csak ilyen értelmező rendelkezéseket tartalmaz. Emellett azonban a Btk.-ban számos egyéb értelmezés is található, mint például a 210/A. § (2) bekezdésében található „fajtalanság” fogalmának értelmezése, amely a következő definíciót tartalmazza: „E cím alkalmazásában fajtalanság: a közösülés kivételével minden súlyosan szeméremsértő cselekmény, amely a nemi vágy felkeltésére vagy kielégítésére szolgál.” Másodikként említhetjük a jogalkalmazói jogértelmezést, amely ugyan nem kötelező mindenkire nézve, de a szerepe nem elhanyagolható. Bárki végezheti a büntetőjogot alkalmazó szervek közül, akár a nyomozó hatóság, akár az ügyészség, akár a bíróság. Ez az értelmezés csak az adott ügyben kötelező, amennyiben az ügyet lezáró határozat jogerőssé válik. Kiemelt szerepe van e három szerv jogértelmezése közül a bírói jogértelmezésnek, azon belül is a Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi határozatainak, hiszen azok az alsóbb fokú bíróságokra kötelezőek, ezáltal kihatnak minden egyes, a büntető jogegységi határozattal érintett bűncselekmény elbírálására. Harmadikként említhető a jogirodalmi jogértelmezés (szokták tudományos értelmezésnek is nevezni), amelynek az előző kettővel összehasonlítva semmilyen kötelező ereje sincsen. Bárki végezheti, aki tudományos igénnyel elemzi a büntetőjogi rendelkezéseket. A legkülönbözőbb módokon jelenhet meg: tankönyvek, tanulmányok, tudományos cikkek, kutatóintézetek által kiadott szakvélemények formájában. Ide tartozik továbbá a büntetőjogi jogszabályok indokolása is. Annak ellenére, hogy kötelező ereje nincsen, a hatása jelentős lehet mind a törvényhozásra, mind a jogalkalmazásra.

3.2. Az értelmezés módszere



Az értelmezés módszere alapján négy esetet különíthetünk el: a nyelvtani, a történeti, a rendszertani és a logikai értelmezést. Ezt a négy értelmezési módszert még Savigny állapította meg, azóta már újabb és újabb módszerek láttak napvilágot. Ilyen például az alkotmánykonform, a teleologi- kus, az összehasonlító és a jogtárgyharmonikus értelmezés. Ezek a módszerek azonban vagy beilleszthetők a Savigny által felállított rendszerbe, vagy csekély jelentőségűek ahhoz, hogy külön tárgyaljuk őket. A nyelvtani értelmezés a jogszabály tartalmának (és így a jogalkotó akaratának) a nyelvtan szabályai alapján történő feltárást jelenti. A nyelvtani értelmezés egyrészt az egyes szavak, kifejezések értelmének a vizsgálatát jelenti. Figyelemmel kell lenni arra, hogy a törvényhozó meghatározott törvényi kifejezésekhez speciális jogi tartalmat kapcsolt-e (azaz van-e jogalkotói értelmezés az adott fogalomra) vagy az általános, köznapi nyelvhasználat az irányadó. A nyelvtani értelmezés második szintje a mondattani elemzés. Lényeges például az, hogy a jogszabály két feltételt milyen kötőszóval (például az „és”, a „valamint”, a „vagy” kötőszóval) kapcsol össze, hogy egyes vagy többes számot, az igék egyszerű, gyakorító (például „gyűjt”, „folytat”) vagy műveltető (például „elhajtat”) alakját használja-e stb. A történeti értelmezés a törvényhozó akaratának feltárásában segít oly módon, hogy a jogszabály keletkezésének és fejlődésének társadalmi körülményeiből következtet annak valódi tartalmára. Ehhez segítséget nyújtanak a jogszabály megalkotását megelőző előkészítő munkálatok, a jogszabálytervezet parlamenti vitájának anyagai, a törvény indokolása stb. A rendszertani értelmezés két szinten történhet: horizontálisan és vertikálisan. Az első esetben az értelmezendő jogszabályhely tartalmára az adott szabály Büntető Törvénykönyvben elfoglalt helyéből vonunk le következtetést. A minősítő rendelkezések például ezen elv szerint mindig csak az e rendelkezéseket megelőző szabályozásra vonatkoznak. (Ezért nincsenek a gondatlan emberölésnek minősített esetei.) A rendszertani értelmezés magasabb rendű formája a vertikális értelmezés. Ilyenkor a büntető jogszabályt legtágabb értelemben, az egész jogrendszer részeként vizsgáljuk. A logikai értelmezés esetében a jogszabály-értelmezés a formális logika szabályainak a segítségével történik. Három típusát említi meg a szakirodalom: a) A kevesebbről a többre (a minore ad maius) való következtetés, amely szerint ha az enyhébb esetet büntetni rendelte a törvényhozó, akkor a súlyosabbat sem kívánta értékelés nélkül hagyni. b) A többről a kevesebbre (a maiore ad minus) való következetés az előző ellentéte. Eszerint ha a súlyosabb eset nem von maga után szigorúbb elbírálást, akkor a nála enyhébb sem. c) Az ellentétből való következtetés (argumentum a contrario) felhasználásának feltétele, hogy a jogalkotó tudatosan alkalmazza az eltérő szabályozást.

3.3. Az értelmezés eredménye Az értelmezés eredményeképpen három esetet tudunk elkülöníteni: a megállapító, a megszorító és a kiterjesztő értelmezést. Minden esetben a nyelvtani értelmezés által adott eredménnyel történő összehasonlítás alapján tudunk abban a kérdésben dönteni, hogy az értelmezés összetettebb módszerei által sem kaptunk más eredményt, mint egyszerű nyelvtani értelmezéssel (megállapító), vagy a nyelvtaninál tágabb lett az értelmezésünk eredménye (kiterjesztő), netán annál szűkebb megállapításokra jutottunk (megszorító). Megállapító értelmezésről beszélünk akkor, ha a jogalkalmazás mindennapi gyakorlatában a jogszabály valódi tartalma minden különösebb kritika, bírálat nélkül feltárható. Azokról az esetekről van tehát szó, amikor pusztán az értékelést igénylő tényállási elemek meglétéről vagy hiányáról kell dönteni. Megszorító értelmezésről beszélünk abban az esetben, amikor a jogszabály alkalmazási körét a látszólagosnál szűkebben állapítják meg. Kiterjeszto értelmezés esetén a jogszabályt olyan esetekre alkalmazzuk, amelyekre a jogszabály szövege látszólag nem vonatkozik. A megszorító és a kiterjesztő értelmezés problematikusnak minősül akkor, ha nem a jogalkotó alkalmazza magában a jogszabályban, jogalkotói értelmezés keretében. A jogalkalmazó által alkalmazott kiterjesztő vagy megszorító értelmezés különösen elfogadhatatlan akkor, ha az elkövető kárára történik. 25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A kiterjesztő értelmezés kapcsán röviden szólnunk kell még az analógia kérdésköréről is. Az analógia egyértelműen több, mint a kiterjesztő értelmezés. Analógiáról beszélünk akkor, ha valamely emberi magatartást a jogszabály egyáltalán nem szabályoz, csak egy hozzá hasonló magatartást, és a jogalkalmazó az erre vonatkozó jogszabályt alkalmazza a nem szabályozott, de hozzá hasonló magatartásra. Ez a fajta analógia a jogállami büntetőjogokban garanciális, jogbiztonsági szempontok miatt abszolút tilos (míg a magánjogban természetesen alkalmazzák). Az analógia nem kizárólag a régmúlt terméke. A hatályos magyar Btk.-val majdnem egy időpontban hatályba lépett 1979-es kínai (első írott) Btk. például kifejezetten előírta a kínai bíró számára az analógia alkalmazásának kötelezettségét. Ez a kötelezettség az 1997-ben megalkotott, jelenleg is hatályos kínai Btk. hatálybalépéséig fennállt.

4. 11. §A BÜNTETŐTÖRVÉNY HATÁLYA A büntetőtörvény hatálya kérdéskörének vizsgálata előtt két fogalmat kell egymástól elhatárolnunk: az érvényesség és a hatályosság fogalmát. Az érvényesség alkotmányjogi kategória, megállapítása vitás esetekben az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik. Érvényes az a jogszabály, amelyet a megalkotására hivatott szerv az előírt eljárási rendben alkotott meg, megfelelően ki lett hirdetve és nem ütközik a jogforrási hierarchiában magasabb szintű jogszabállyal. Mindezt a büntetőjogra kivetítve a következőket állapíthatjuk meg: érvényes az a büntetőjogi jogszabály, amelyet az Országgyűlés a törvények meghozatalára a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény rendelkezései által előírt eljárási rendet betartva, törvényként megalkotott, a köztársasági elnök aláírta, a Magyar Közlönyben kihirdettek, valamint nem ütközik az Alkotmányba. Hatályos az a jogszabály, amelyik alkalmazható. Minden hatályos jogszabály érvényes, de nem minden érvényes jogszabály hatályos. A büntetőjogban a hatálynak két esetét szoktuk tárgyalni: az időbeli hatályt, illetve a személyi és területi hatályt (ez utóbbi kettő olyan szorosan összetartozik, hogy együtt tárgyaljuk). A Btk. időbeli, területi és személyi hatályára vonatkozó rendelkezések azt határozzák meg, hogy a Btk. mikor, hol és mely személyek által elkövetett bűncselekményekre alkalmazható. Mindezen kérdések tárgyalása előtt röviden azt kell tisztáznunk, hogy met- től meddig tart a büntető jogszabály hatálya, vagyis hogyan történhet a büntető jogszabály hatálybalépése és a hatályának a megszűnése. Háromféleképpen léphet hatályba egy büntetőjogi jogszabály. Előfordulhat, hogy a jogszabály hatálya egybeesik a kihirdetés napjával, ez azonban a büntetőjogban ritka. Garanciális szempontok miatt sokkal inkább azt a módszert választja a jogalkotó, hogy a kihirdetés után valamennyi idő elteltével lép hatályba a büntető jogszabály. Vagy meghatározott időpontban, vagy a kihirdetéstől számított valamennyi idő (például 90 nap) után. Harmadik esetként előfordulhat az is, hogy külön jogszabály lépteti hatályba a büntetőjogi jogszabályt. Ezt a módszert jelentősebb jogszabályok (általában csak a kódexek) esetében alkalmazza a jogalkotó. (Például a Btké. 1. §-a alapján a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 1979. július 1. napján lépett hatályba.) A büntető jogszabály hatálya megszűnésének szintén három esete van. Meghatározhatja a jogszabály maga is a hatálya megszűnésének napját, de ennél tipikusabb a második eset, a kifejezett hatályon kívül helyezés. Egy új büntetőjogi rendelkezést meghatározó törvény kifejezetten fel szokta sorolni azokat a korábbi rendelkezéseket, amelyeket hatályon kívül helyez. Előfordulhat végül harmadik esetként az is, hogy a jogalkotó úgy alkot meg egy új jogszabályt, hogy a korábbit nem helyezi kifejezetten hatályon kívül. A lex posterior derogat legi priori elve ugyan a büntetőjogra is érvényes, de a már többször említett garanciális, jogbiztonsági szempontok miatt helyesebb és kívánatosabb, ha a jogalkotó a régi jogszabályt kifejezetten hatályon kívül helyezi.

4.1. Az időbeli hatály Az időbeli hatályról a Btk. így rendelkezik: 2. § A bűncselekményt az elkövetése idején hatályban levő törvény szerint kell elbírálni. Ha a cselekmény elbírálásakor hatályban levő új büntető törvény szerint a cselekmény már nem bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó el, akkor az új törvényt kell alkalmazni; egyébként az új büntető törvénynek nincs visszaható ereje. 26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Ha a bűncselekmény elkövetésének és az elbírálásnak idején ugyanaz a törvény (ugyanazon kódex ugyanolyan jogszabályállapota) van hatályban, akkor az időbeli hatálynak ez a kérdése fel sem merül. Ha azonban az elkövetés és az elbírálás között megváltozik a jogszabály (új Btk. lép hatályba vagy módosul a Btk., tehát egy új jogszabályváltozat lesz hatályos), akkor el kell dönteni, hogy melyik legyen az alkalmazandó jogszabály. Le kell szögeznünk, hogy csak két jogszabály (vagy jogszabályváltozat) jöhet számításba a döntésünkkor: az elkövetéskor és az elbíráláskor hatályos. Ha a kettő között volt még egy harmadik, negyedik stb., azokat figyelmen kívül hagyjuk. A jelenlegi magyar Btk. nem ismeri az ún. legenyhébb büntetőtörvény elvét. A Cseme- gi-kódex annak idején még ezen elv alapján azt a megoldást alkalmazta, hogy az elkövetés és az elbírálás időpontja között hatályos valamennyi jogszabály (vagy jogszabályváltozat) közül a legenyhébbet (az elkövetőre a legkedvezőbbet) kellett a bírónak alkalmaznia az elkövető büntetőjogi felelősségének elbírálásakor. Tisztáznunk kell mindenekelőtt, hogy mit értünk az elkövetés ideje és az elbírálás ideje alatt. Az elkövetés ideje megállapítására négy elmélet alakult ki. Annak eldöntésekor, hogy melyik elméletet alkalmazzuk a gyakorlatban, a konkrét esetben abból kell kiindulni, hogy a 2. § alkalmazásában melyik felel meg leginkább a nullum crimen sine lege elvének. A magatartás- (vagy tevékenység-) elmélet szerint az elkövetés ideje az az időpont, amikor az elkövető az elkövetési magatartás utolsó mozzanatát kifejti. A cselekmény- egység-elmélet szerint az elkövetés ideje bármely olyan időpont lehet, amikor az elkövető az adott tényálláshoz tartozó bármely magatartási elemet megvalósította. Az okfolyamat-elmélet szerint a bűncselekmény elkövetési ideje az, amikor az okfolyamat már önállóan, a tettes magatartásától függetlenül fejlődik. Az eredményelmélet szerint a bűncselekmény elkövetési ideje a törvényi tényállás megvalósulásához szükséges eredmény bekövetkezése. Ha például valakinek folyamatos adagolással adnak be hosszú időn keresztül, a szervezetében felhalmozódó mérget, amely néhány hónap alatt a sértett halálát okozza, a következő elkövetési időpontok lehetségesek az egyes elméletek szerint. A magatartás-elmélet szerint az utolsó adag méreg beadása, a cselekményegységelmélet szerint bármelyik méregadag beadása, az okfolyamat-elmélet szerint annak a méregadagnak a beadása, amellyel már a halálos eredményhez elegendő méreganyag gyűlik fel a sértett szervezetében, végül pedig az eredményelmélet szerint a halál beállta pillanata az elkövetés ideje. Az elbírálás idejét sokkal egyszerűbb meghatározni, ez ugyanis a jogerős határozat meghozatalának az időpontja. Az elkövetés és az elbírálás idején hatályos törvény közül tehát főszabály szerint az elkövetés idején hatályos jogszabályt kell alkalmaznunk. Ez alól két kivétel van: 1. ha az új törvény szerint a cselekmény már nem bűncselekmény, vagy 2. ha az új törvény enyhébb elbírálást tesz lehetővé. A két eset tulajdonképpen egy: amelyik törvény az adott esetben az adott elkövetőre nézve kedvezőbb, azt kell alkalmazni. A visszaható hatály tilalma a büntetőjogban tehát csak a szigorúbb törvényre vonatkozik, ez felel meg ugyanis a nullum crimen és a nulla poena sine lege elvének. A vizsgált két jogszabályt teljes egészében kell elemezni annak a kérdésnek az eldöntésekor, hogy melyik a kedvezőbb. Vizsgálni kell mind az Általános részt, mind a Különös résznek az elkövetőre vonatkozó rendelkezéseit, és együttesen nézve kell eldönteni, hogy melyik törvény kedvezőbb. (Nem lehet például kombinálni az elkövetőre kedvezőbb Általános részt a korábbi törvényből az új törvénynek az elkövetőre kedvezőbb Különös részével.) Utolsó kérdésként meg kell említenünk azt a problémát, amely a keretdiszpozíciókkal összefüggésben merült fel. Gyakran előfordul, hogy a keretjogszabály (vagyis a Különös rész egy adott, keretdiszpozíciót tartalmazó tényállása) ugyan nem változik meg, a keretet kitöltő jogszabály viszont igen. Az 1/1999. büntető jogegységi határozatban a Legfelsőbb Bíróság erre az esetre vonatkozóan kimondta, hogy ha a keretet kitöltő jogszabályi rendelkezésekben a bűncselekmény elkövetése után olyan mérvű változás következik be, amely a kötelezettség megszüntetésével vagy a tilalom feloldásával az addigi büntetőjogi védelmet megszünteti, e változás – a meghatározott időre szóló jogszabályok kivételével – az elbíráláskor hatályban lévő büntetőjogi szabályozás visszaható hatályú alkalmazását alapozza meg. A keretet kitöltő jogszabályok megváltozása tehát főszabály szerint a büntetőjogi felelősségre nem hat ki. Az ilyen jogszabályok megváltozása büntetőjogi szempontból csak akkor releváns, ha nem meghatározott időre szóló jogszabályról van szó, és a változás olyan jelentős mértékű, hogy általa a büntetőjogi védelem megszűnik.



Ha például a KRESZ szabályai az elbírálás időpontjáig enyhülnek, az nem érinti a közlekedési bűncselekményt elkövető személy felelősségre vonását. Ha azonban például egy gazdasági bűncselekmény háttérjogszabálya a korábbi tilalmat megszünteti, a jogszabályváltozásnak visszaható hatály van. Talán a legjobb példa erre az esetre a deviza-bűncselekmény háttérnormájának, a devizatörvénynek 2001 nyarán történt megváltozása, amely a kötöttből a szabad devizagazdálkodásra történő áttéréssel megszüntette a devizatilalmakat. „Kiüresedett” a büntetőjogi norma, ezáltal újabb büntetőeljárások már nem indultak, a folyamatban lévőket pedig megszüntették. Harmadik példaként az áru hamis megjelölése bűncselekményt említhetjük, amelynek a háttérnormái (az ártörvény és a felhatalmazása alapján kiadott rendeletek) gyakran meghatározott időre vezetnek be hatósági árat. Ha valaki úgy követ el árdrágítást, hogy az elbírálás idején már nincs hatósági ár az adott termékre, az elkövető büntetőjogi felelősségre vonását ez a körülmény nem érinti.

4.2. A területi és személyi hatály A területi hatály arra a kérdésre ad választ, hogy mely területen elkövetett bűncselekményre alkalmazható a törvény. A személyi hatály pedig arra utal, hogy mely elkövetőket lehet a magyar törvény szerint felelősségre vonni. Mivel azonban ez a két kérdés szorosan összefügg, a törvény összekapcsolja és együtt tárgyalja őket. Mielőtt a Btk. vonatkozó rendelkezéseit áttekintenénk, a területi hatályt megalapozó elvek közül mutatunk be néhányat: 1.A területi elv szerint az állam büntetőtörvényeit kell alkalmazni az állam területén elkövetett minden bűncselekményre, tekintet nélkül az elkövető állampolgárságára. Az elmélet hibája az, hogy védtelenül hagyja az állam büntetőjogi érdekeit akkor, ha azokat határain kívül sértik meg. 2.A honossági elv szerint az állam csak a saját polgárait vonja büntetőjogi felelősségre, tekintet nélkül arra, hogy belföldön vagy külföldön követték el a bűncselekményt. Fő hibája, hogy ezen elv szerint az állam nem büntetheti a területén bűncselekményt elkövető külföldi állampolgárokat. 3.Az állami önvédelem elve szerint az állam, tekintet nélkül az elkövető állampolgárságára és a cselekmény elkövetésének helyére, megbünteti azokat a személyeket, akiknek a cselekménye az állam saját büntetőjogi rendszere által védett érdekeket, jogtárgyakat sérti. 4.A feltétlen büntetőhatalom elve szerint minden államnak büntetőjogi felelősségre kellene vonnia minden bűnelkövetőt, tekintet nélkül az elkövető állampolgárságára és az elkövetés helyére, és függetlenül attól, hogy melyik állam büntetőtörvényébe ütközik a cselekmény. 5.A területenkívüliség elve szerint az idegen államban tartózkodó s megfelelő módon akkreditált diplomáciai képviselők nem a tartózkodási helyük törvényei, hanem saját országuk büntetőtörvényei szerint vonhatók csak büntetőjogi felelősségre. 6.A védelmezési elvnek ma már nincs gyakorlati jelentősége. A XX. század elejéig több ország nemzetközi megállapodásokkal kivette a saját állampolgárait a tartózkodási hely államának büntetőjoga alól, az ezen országban általuk elkövetett bűncselekmény miatt nem voltak az adott ország törvényei alapján az adott ország hatóságai által felelősségre vonhatók. A szerződéskötő állam polgárait bűncselekmény esetén a konzuli bíróság vonta felelősségre saját országa büntetőtörvényei alapján. 7.A megszállási (okkupációs) elv olyan államban érvényesülhet, amelynek területén az ellene viselt háború idején vagy a kérdéses állam legyőzését követő időben, de még a békeszerződés aláírása előtt katonaság vonult be. Ezen elv szerint a békeszerződés aláírásáig a megszálló katonaság országának büntetőjoga érvényesül a megszállt területeken. Napjainkban a globalizáció jelenségének felgyorsulását figyelhetjük meg. Ez együtt jár a bűnözés nemzetközivé válásával is, de emellett gyakran előfordul az is, hogy külföldi állampolgárok hazánkban követnek el bűncselekményt, illetve az is, hogy magyar állampolgárok külföldön követnek el bűncselekményt. Ezen esetek elbírálása a Btk. 3. és 4. §-ának segítségével lehetséges: 3. § (1) A magyar törvényt kell alkalmazni a belföldön elkövetett bűncselekményre, valamint a magyar állampolgár külföldön elkövetett olyan cselekményére, amely a magyar törvény szerint bűncselekmény. (2) A magyar törvényt kell alkalmazni a Magyar Köztársaság határain kívül tartózkodó magyar hajón vagy magyar légi járművön elkövetett bűncselekményre is.



4. § (1) A magyar törvényt kell alkalmazni a nem magyar állampolgár által külföldön elkövetett cselekményre is, ha az a) a magyar törvény szerint bűncselekmény és az elkövetés helyének törvénye szerint is büntetendő b) állam elleni bűncselekmény (X. fejezet), kivéve a szövetséges fegyveres erő ellen elkövetett kémkedést (148. §), tekintet nélkül arra, hogy az elkövetés helyének törvénye szerint büntetendő-e, c) emberiség elleni (XI. fejezet) vagy olyan egyéb bűncselekmény, amelynek üldözését nemzetközi szerződés írja elő. (2) A nem magyar állampolgár által külföldön, a szövetséges fegyveres erő ellen elkövetett kémkedés (148. §) esetében a magyar büntető törvényt kell alkalmazni, feltéve, hogy e bűncselekmény az elkövetés helyének törvénye szerint is büntetendő. (3) Az (1)-(2) bekezdés eseteiben a büntetőeljárás megindítását a legfőbb ügyész rendeli el. Az elkövetés helye és az elkövető állampolgársága alapján négy esetet tudunk elkülöníteni. Ezeket a könnyebb megértés végett táblázatban foglaltuk össze:

2.1. táblázat Az elkövető állampolgársága

Az elkövetés helye belföldön

külföldön

Magyar állampolgár

magyar állampolgár belföldön

magyar állampolgár külföldön

Külföldi állampolgár

külföldi állampolgár belföldön

külföldi állampolgár külföldön

Három esetkör egyértelmű. A területi elv szerint, amelyet a 3. § (1) bekezdésének első fordulata, valamint a (2) bekezdése tartalmaz, a magyar törvényt alkalmazzuk a hazánk területén elkövetett bűncselekményekre, tekintet nélkül az elkövető állampolgárságára. Az ország fizikai területén kívül a magyar hajó és a magyar légi jármű területe is idetartozik. Közömbös, hogy a hajó vagy légi jármű polgári vagy katonai rendeltetésű, és az is, hogy nemzetközi vizeken (légtérben) tartózkodik vagy külföldi kikötőben (repülőtéren). Megjegyezzük, hogy az előző Btk., az 1961. évi V. törvény szerint csak akkor minősült a magyar hajón vagy repülőn elkövetett bűncselekmény magyar területen elkövetettnek, ha a hajó nyílt tengeren tartózkodott, a repülő pedig még a levegőben volt az elkövetés idején. A honossági elvet mondja ki a 3. § (1) bekezdésének az a fordulata, amely szerint a magyar törvényt kell alkalmazni a magyar állampolgár külföldön elkövetett olyan cselekményére, amely a magyar törvény szerint bűncselekmény. A negyedik esetkör, a külföldi állampolgár által külföldön elkövetett bűncselekmény problémaköre már kicsit összetettebb. A főszabály az, hogy a magyar törvényt alkalmazzuk, ha a cselekmény a magyar törvény szerint bűncselekmény, az elkövetés helyének törvénye szerint pedig büntetendő. Eszerint az elkövetés helyének joga szerint a cselekménynek nemcsak bűncselekménynek kell minősülnie, de ezen felül büntetendő is kell, hogy legyen. Ehhez képest egymagában kizárja a magyar Btk. alkalmazását az is, ha az elkövetés helyének a törvénye szerint a büntethetőség elévülés vagy más ok folytán megszűnt, vagy például ha az ottani törvény alapján a magyar jogtól eltérően csak magánindítványra büntetendő, és azt nem terjesztették elő. A fentiekben bemutatott főszabályhoz képest a 4. § három kivételt tartalmaz, amely esetekben az elkövetés helye szerinti büntetendőség nem feltétele az elkövető magyar büntetőjog szerinti felelősségre vonásának: 1. állam elleni bűncselekmény, kivéve a szövetséges fegyveres erő ellen elkövetett kémkedést; 2. emberiség elleni bűncselekmény; 29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


3. egyéb olyan bűncselekmény, amelynek üldözését nemzetközi szerződés írja elő. Ezekben az esetekben tehát nem vizsgáljuk az elkövetés helyének büntetőjogi rendelkezéseit. Az 1. pontban említett állam elleni bűncselekmények közül a törvény kivesz egyet, a szövetséges fegyveres erő (jelenleg ez a NATO) ellen elkövetett kémkedést. Ez kivétel a kivétel alól, vagyis visszacsatolás a főszabályhoz: csak akkor büntetjük az elkövetőt, ha olyan országban kémkedik NATO-titkok megszerzéséért, ahol a bűncselekményt az adott ország törvénye büntetni rendeli. A 2. pontot a II. világháború alatt a fasizmus és a nácizmus borzalmai miatt kellett törvénybe iktatni nemcsak hazánkban, de valamennyi civilizált országban. A 3. pontra több példát felhozhatunk, ilyen cselekmények például a kalózkodás, az emberkereskedelem, a pénzhamisítás, a pénzmosás stb. Ezen bűncselekmények külföldi állampolgár elkövetői akkor is büntetendők a magyar Btk. szerint, ha esetleg olyan államban követik el a bűncselekményt, amelyik az adott cselekményt nem minősíti büntetendőnek.

4.3. A diplomáciai és nemzetközi jogon alapuló egyéb mentesség 1. 5. § A diplomáciai és a nemzetközi jogon alapuló egyéb mentességet élvező személyek büntetőjogi felelősségre vonására nemzetközi szerződés, ennek hiányában a nemzetközi gyakorlat irányadó. A nemzetközi gyakorlat kérdésében az igazságügyért felelős miniszter nyilatkozatát kell alapul venni. A diplomáciai és nemzetközi jogon alapuló egyéb mentességet élvező személyek főszabályként nem tartoznak a magyar büntetőjog területi és személyi hatálya alá. A magyar Btk. tehát ismeri és alkalmazza a területenkívüliség elvét is. Arról szó sincs, hogy az ilyen személyek által elkövetett cselekmény ne minősülhetne bűncselekménynek, pusztán a törvényhozó az ilyen személyek esetében kizárja a büntetőeljárás megindítását. Diplomáciai, illetőleg egyéb személyes mentességet a kialakult nemzetközi gyakorlat értelmében a külföldi államfők és kíséretük tagjai, az országba akkreditált diplomáciai képviselők, a diplomáciai képviseletek tagjai, ezeknek velük közös háztartásban élő családtagjai élveznek. Egyes vélemények szerint mentességet élveznek a diplomáciai képviseletekhez tartozó személyzet tagjai is, más vélemények szerint csak akkor, ha ők is a küldő állam állampolgárai.


3. fejezet - III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA 1. 12. § A BŰNCSELEKMÉNY FOGALMA 1.1. A bűncselekmény fogalmának tudományos meghatározása 1.1.1. A bűncselekmény-fogalom kialakulása és fejlődése A bűncselekmény tana hosszú múltra tekint vissza. Fejlődésében jól kimutathatóak az elmúlt időszak filozófiai irányzatainak változásai. A bűncselekmény-fogalom dogmatikai kategóriái az egyes irányzatokban folyamatosan fejlődtek ki és változtatták jelentéstartalmukat. A korabeli büntetőjog-tudomány érdeme, hogy kidolgozta a bűncselekmény-fogalom dogmatikai alappilléreit, azokat a kategóriákat, amelyekkel a bűncselekmény lényege megragadható. Kimunkálták a büntetőjogi felelősség alapelemeit, amelyek egyben az állampolgári garanciákat is jelentették. Az elmúlt időszak alatt számos irányzat váltotta egymást, és a bűncselekménytan dogmatikai jellegéből adódóan ma is több nézetrendszer él egymás mellett. Az alábbiakban e fejlődés főbb állomásait mutatjuk be röviden. 1. A bűncselekmény fogalmi elemeinek, illetve a fogalmának tudományos szintű meghatározása a klasszikus iskolához tartozó jogtudósok érdeme. A Beling által kidolgozott és von Liszt által továbbfejlesztett ún. klasszikus bűncselekmény-fogalom szerint a bűncselekmény tényállásszerű, jogellenes és bűnös cselekmény. A jogirodalom e meghatározás érdemeként jelöli meg egyszerűségét, áttekinthető voltát, valamint objektív jellegét, amelyet a fogalmi elemek akkori értelmezése biztosított. Gyakorlati alkalmazhatóságát megkönnyítette, hogy a jogalkalmazásban az objektívtől a szubjektív felé haladást tette lehetővé. A bűncselekmény-fogalom középpontjában a cselekmény állt, ezért az első feladat annak az eldöntése volt, hogy követtek-e el cselekményt. Ezután a tényállásszerűség vizsgálatára került sor, melynek körében csak ténymegállapításokat végeztek: a cselekmény kimerítette-e a törvény valamely diszpozíciójában szereplő ismérveket. Így például azt, hogy az elvett dolog idegen volt-e. A tényállásszerűség vizsgálata is objektív síkon folyt tehát tovább, mert csak azokat a körülményeket vették figyelembe, amelyeket a tényállás rögzített. A törvényi tényállás ugyanis a kor felfogása szerint csak egy bűncselekménytípus értékelésmentes körülírását tartalmazza. A klasszikus iskola képviselői szerint annak megállapítása, hogy egy cselekmény tényállásszerű, még nem mond semmit annak büntethetőségéről. A tényállásszerű cselekmény rendszerint jogellenes ugyan, de hogy az adott esetben is az-e, az csak a másik bűncselekmény-fogalmi elem szintjén dől el. Ezért a következő lépcső a jogellenesség vizsgálata volt, amely már értékelést is tartalmazott. E körben került megállapításra – még mindig objektív talajon -, hogy a cselekmény sértett-e valamilyen jogszabály mögött meghúzódó normát. A tényállásszerűség és a jogellenesség ilyetén vizsgálata után az értékelés szubjektív területen folyik tovább: bűnös-e a cselekmény elkövetője, vagy sem. Ekkor a bűnösség még a jogi normán belül helyezkedik el, a szándékosság és a gondatlanság gyűjtőfogalmaként. A Beling és von Liszt által alkotott bűncselekmény-fogalom felépítése tehát a következő: a bűncselekmény alapja a cselekmény, alkotóelemei pedig az objektív jellegű tényállásszerűség és jogellenesség, valamint a szubjektív jellegű bűnösség. A fenti megközelítésben jól tükröződik a pozitivista felfogás, mely a bűncselekmény-fogalom minden elemét a tételes jogra vezette vissza. 2. A neoklasszikus bűncselekmény-fogalom a büntetőjog-tudománynak a XX. század elején bekövetkezett átalakulása következtében jött létre. Az átalakulás talán legjellemzőbb vonása a büntetőjog szubjektivizálódása volt, a tett helyett a tettes személye került az érdeklődés középpontjába. Az új irányzat hívei a bűncselekmény-


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA fogalom valamennyi elemét kritikával illették, és a fogalmi elemeknek – amelyek szavakban megfeleltek a réginek – új tartalmat adtak. Először a jogellenesség pozitivista felfogása bomlott fel a materiális jogellenesség fogalmának bevezetésével. Korábban a jogellenességet kizárólag alaki (formális) bűncselekmény-fogalmi elemnek tekintették, és a jogi normába ütközéssel azonosították. Az új jogellenességi konstrukció figyelembe veszi a jogszabályok megalkotásának indokát is, nevezetesen meghatározott értékek, érdekek védelmét. Ebben a felfogásban a jogellenességnek mint a bűncselekmény egyik fogalmi elemének csak az egyik oldala az alaki jogellenesség, a másik a materiális jogellenesség. Jogellenesnek tehát az a cselekmény tekinthető, amely sérti vagy veszélyezteti a törvényhozó által védeni kívánt értékeket, érdekeket, más szóval a jogtárgyakat. A tényállásszerűség átgondolását eredményezte a normatív tényállási elemek felfedezése. Felismerték, hogy a törvényi tényállás elemei között nemcsak deskriptív, hanem normatív jellegűek is vannak, azaz szinte minden tényállás tartalmaz olyan elemeket, amelyeket értékelés nélkül nem lehet megállapítani. Ilyenek például a „méltányolható ok” vagy a „tőle elvárhatóság” fogalma. Nem tartható tehát az a korábbi nézet, hogy a tényállásszerűség vizsgálata csupán az értékelésmentes ténymegállapításokra szorítkozhat. Jelentősen átalakult a bűnösség fogalma is azáltal, hogy a pszichológiai bűnösségfogalmat a normatív bűnösségfogalom váltotta fel. Ezeket a későbbiekben részletesebben ismertetjük. További jelentős változásként értékelhető annak felismerése, hogy a jogellenességet nem csupán objektív, hanem bizonyos szubjektív elemek is befolyásolják, ugyanakkor megjelentek az objektív bűnösségi elemek is. A bűncselekmény egyes elemei tehát nem választhatók szét objektív és szubjektív kategóriákra. Végül változott a tényállásszerűség és jogellenesség viszonya is. A tényállásszerűség jogellenességet kizáró ok hiányában megalapozza a jogellenességet, vagyis „jogellenességi típust” képvisel. 3. A szubjektív jogellenességi elemek felfedezésével egy új folyamat indult el, amely a finalizmusban csúcsosodott ki. Tekintettel arra, hogy ez a nézet a hazai tudománytörténetben nem érvényesült, ennek részletes ismertetésétől ehelyütt eltekintünk, ám legfontosabb tételeinek bemutatására a magatartás fogalmánál még visszatérünk.

1.1.2. A bűncselekmény fogalmának alakulása hazánkban 1. Az első korszakban a nullum crimen elvétől eltekintve a bűncselekmény fogalmával nem foglalkoztak, a bűncselekmény jogi ismérveit a törvényi tényállás kategóriája ölelte fel. A jogirodalom ebből az időszakból Fayer László és Edvi Illés Károly munkásságát emeli ki. Fayer egyaránt használja a tényálladék és bűncselekmény kifejezést anélkül, hogy ez utóbbira a formális nullum crimen elven kívül érdemi definíciót adna. Edvi Illés szerint a tényálladék maga a büntetendő cselekmény, mely magában egyesíti a büntetendőséghez szükséges összes ismérvet. 2. A második korszakban a törvényi tényállás fennmaradása mellett kialakultak a korai bűncselekményfogalmak is, amelyek két csoportba sorolhatók. Az egyik irányzat képviselői (Angyal Pál és Finkey Ferenc) a bűncselekményt jogellenes (jogtalan) és büntetendő cselekményként definiálták, mely fogalommeghatározás így csupán az objektív elemeket tartalmazta. A mai felfogás alapján a bűnösség körébe tartozó szándékosság és gondatlanság az említett szerzőknél még nem külön fogalmi elem, hanem a törvényi tényálláshoz tartozik. A másik meghatározás (Vámbéry Rusztem és Irk Albert) szerint a bűncselekmény jogellenes, bűnös és büntetendő cselekmény, tehát itt már a bűnösség is önálló fogalmi elemmé vált. Végül a büntetőjogi dogmatika fejlődésének eredményeként a harmadik szakaszban a törvényi tényállás önálló jelentősége megszűnik azáltal, hogy a régóta használt büntetendőség helyére lépve beépül a bűncselekmény fogalmába, és önálló ismérvvé válik. Az új meghatározás szerint tehát a bűncselekmény jogellenes, tényállásszerű és bűnös cselekmény (Heller Erik).


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA Napjaink büntetőjog-tudományában is a fenti elemek szerepelnek a bűncselekmény fogalmának meghatározásánál azzal, hogy a Btá. hatálybalépésével megjelent a társadalomra veszélyesség kategóriája is, ami a korábbi fogalmak új értelmezését eredményezte. Kibővült a tényállásszerűség jelentése, mely már nem egyszerűen a Különös rész tényállási elemeit jelentette, hanem általános részi rendelkezéseket is felölelt. Az így felfogott tényállásszerűség magában foglalta a büntetőjogi felelősségre vonás minden pozitív és negatív feltételét. A különös törvényi tényállást kimerítő cselekmény megjelölésére új fogalomként a „diszpozíciószerű cselekmény” vagy a „büntetendő cselekmény”, illetve „büntetni rendelt” kifejezés jelent meg. Egyes szerzőknél a bűnösséget a felróhatóság váltotta fel, a jogellenesség helyébe a társadalomra veszélyesség lépett. Tokaji a társadalomra veszélyességet kodifikált materiális jogellenességként definiálja. A bűncselekmény tudományos meghatározásai a törvényi meghatározás ismérvein kívül még másokat is magukban foglalnak, és az egyes ismérvek tartalmát, egymáshoz való viszonyát illetően a nézetek több szempontból is eltérőek.

1.2. A bűncselekmény fogalmának törvényi meghatározása A büntető törvénykönyvekben a bűncselekmény fogalmának meghatározása kétféle módon történhet: formális vagy materiális meghatározással. 1. A korabeli büntető törvénykönyvek, így a Csemegi-kódex is csupán a nullum crimen elvének törvénybe foglalására szorítkozott és csak annyit rögzített, hogy „bűntettet vagy vétséget csak azon cselekmény képez, melyet a törvény annak nyilvánít”. A jogirodalom ezt formális meghatározásnak nevezi. A bűncselekmény fogalmának ily módon történő megfogalmazásával szemben a leggyakrabban elhangzó kritikai észrevétel a meghatározás formalizmusa, illetve az, hogy nem ad választ arra a kérdésre, miért nyilvánít a törvényhozó egyes cselekményeket bűncselekménnyé. Rá kell mutatnunk azonban a meghatározás érdemére is, arra, hogy a bűncselekmény fogalmának törvényi rögzítése – ha formális meghatározással is – a XVIII-XIX. században nagy előrelépést jelentett a törvényesség útján, a polgárság jogos követelése volt a bírói önkénnyel szemben. A Csemegi- kódex szabályozása alapján – amint azt a törvény indokolása is hangsúlyozta – a bíró feladata nem lehetett egyéb, mint a törvény rendelkezéseinek, annak „szavai és értelme” szerinti alkalmazása. Hazai jogunkban a nullum crimen elv törvényi rögzítésével kizárhatóvá vált az analógia, tehát a jogalkalmazó szervek olyan cselekményt nem értékelhettek – és ma sem értékelhetnek – bűncselekményként, amelyet a törvényhozó nem szabályozott. A Csemegi-kódex megszületése előtt az analógia alkalmazásával sor kerülhetett bűncselekmény megállapítására olyan esetekben is, amikor egy adott magatartást a törvényhozó nem nyilvánított bűncselekménnyé, de egy hozzá hasonló cselekményt igen. Ilyen esetekben a bűncselekménnyé nem nyilvánított magatartást azon jogszabályi rendelkezés alapján minősítették, amelyik a hozzá hasonló cselekményre vonatkozott. 2. A bűncselekmény fogalmának első materiális meghatározásával az 1950. évi II. törvényben (Btá.) találkozunk. Eszerint „bűntett az a társadalomra veszélyes cselekmény, amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli”. Ez a megfogalmazás a cselekmény társadalomra veszélyes jellegére történő utalással már választ ad arra a kérdésre, hogy mely magatartások azok, amelyeket az állam büntetőjoga tilt és a tilalom ellen vétőket büntetéssel fenyegeti. Azonban nem minden társadalomra veszélyes cselekmény bűncselekmény, csak az, amire a törvény büntetés kiszabását rendeli. Hangsúlyozni kell tehát, hogy a bűncselekményi minősítésnek azonos súlyú feltétele a cselekmény társadalomra veszélyessége és büntetni rendeltsége. Bármelyik hiánya esetén a cselekmény nem minősíthető bűncselekménynek. Amint látható, a fenti meghatározásban a törvényhozó a bűncselekmény fogalmi elemei közül csak a társadalomra veszélyességet és a büntetni rendeltséget rögzíti. A törvény egyéb rendelkezéseit is figyelembe véve azonban – mint ahogyan erre a miniszteri indokolás is utal – kitűnik, hogy „a társadalomra veszélyes magatartás kizárólag abban az esetben minősül bűncselekménynek, ha bűnös és ha büntető jogszabály reá büntetést rendel, tehát egyúttal jogellenes is”.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA 3. A Btá. bűncselekmény-fogalma tehát a társadalomra veszélyességet és a nullum crimen elvének rögzítését tartalmazta, az 1961. évi Büntető Törvénykönyv pedig a fogalmi elemek közé már felveszi a bűnösséget is mint a büntetőjogi felelősségre vonás feltételét. Ennek a ténynek további jelentősége lesz a praeterintencionális bűncselekmények megítélésében, amelyről majd későbbiekben bővebben szólunk. A törvényhez fűzött miniszteri indokolás a tudomány aktuális állására hivatkozással rögzíti, hogy a bűncselekmény alaki ismérve a bűncselekménnyé nyilvánítás, materiális eleme pedig a cselekmény társadalomra veszélyessége, valamint az alanyi bűnösség. Az 1961. évi törvény a bűncselekmény fogalmát az alábbiak szerint határozza meg: „2. §. (1) Bűntett az a társadalomra veszélyes cselekmény, amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli, és amelyet szándékosan vagy – ha a törvény a gondatlan elkövetést is bünteti – gondatlanul követnek el.” A törvény alapfelfogása az, hogy általában csak a súlyosabb bűnösségi alakzattal, azaz a szándékossággal megvalósított cselekmények minősülnek bűncselekménynek. A gondatlanság nem minden esetben, hanem csak akkor alapozhatja meg a büntetőjogi felelősséget, ha az adott cselekmény gondatlan alakzatát a törvény külön büntetni rendeli. Ez eltér a Btá. szabályozásától, mely úgy rendelkezett, hogy büntetni kell a gondatlanságból elkövetett bűntettet is, kivéve ha a törvény csak a szándékos elkövetést bünteti. A korábbi törvény arra hivatkozással döntött a gondatlan elkövetés általános pönalizása mellett, hogy e cselekmények társadalomra veszélyessége sokszor egyenlő a szándékoséval, sőt azt néha meg is haladhatja. Az 1961. évi Btk. szakított ezzel az elvvel és a gondatlan elkövetés kivételes büntethetősége mellett foglalt állást. Abból indult ki, hogy a gondatlanság enyhébb bűnösségi forma, mint a szándékosság, és ezt következetesen érvényesítette is. A Különös részben meghatározott bűncselekmények – az általános részi szabályozás alapján – csak szándékos magatartással valósíthatók meg. Amennyiben a törvény az adott bűncselekmény gondatlan elkövetését is büntetni kívánja, erről minden esetben külön tényállásban rendelkezik oly módon, hogy meghatározza a gondatlan elkövetés büntetési tételét is, amely minden esetben enyhébb, mint az adott bűncselekményfajta szándékos alakzatára megállapított büntetési tétel. Fenti megállapítások a hatályos Büntető Törvénykönyv szabályozására is vonatkoznak. Az 1961. évi törvény materiális jellegű meghatározást ad a bűncselekmény fogalmára vonatkozóan, melynek elemei: a társadalomra veszélyesség, a büntetni rendeltség és a bűnösség. 4. Az 1978. évi V törvény, hatályos Büntető Törvénykönyvünk a bűncselekmény fogalmát az alábbiak szerint határozza meg: 10. § (1) Bűncselekmény az a szándékosan vagy – ha a törvény a gondatlan elkövetést is bünteti – gondatlanságból elkövetett cselekmény, amely veszélyes a társadalomra, és amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli. Az idézett fogalommeghatározásból kitűnik, hogy a törvényhozó nem a társadalomra veszélyesség fogalmát, hanem a társadalomra veszélyes cselekmény fogalmát határozza meg, amely egyértelműen utal arra, hogy a bűncselekmény-fogalom alapeleme a cselekmény. Cselekmény nélkül nem jön létre bűncselekmény, tehát a büntetőeljárás előfeltétele valamilyen magatartás tanúsítása. A cselekmény egy olyan fogalmi összetevő, amely minden delictumhoz szükséges és amelyhez a bűncselekmény további ismérvei kapcsolódnak. A hatályos törvény bűncselekmény-fogalma a korábbi meghatározáshoz hasonlóan tartalmi jellegű meghatározás, amelynek összetevője – a cselekmény mellett – a társadalomra veszélyesség, a büntetni rendeltség és a bűnösség. A bűncselekmény törvényi fogalma lényegében megfelel a tudományos fogalomnak azzal, hogy a tényállásszerűség és a jogellenesség kifejezetten nem eleme, ugyanakkor szerepel benne a társadalomra veszélyesség, amely a materiális jogellenességgel, valamint a büntetni rendeltség, amely pedig a formális jogellenességgel, illetve a tényállásszerűséggel azonosítható.

1.3. A társadalomra veszélyesség 10. § (2) Társadalomra veszélyes cselekmény az a tevékenység vagy mulasztás, amely a Magyar Köztársaság állami, társadalmi vagy gazdasági rendjét, az állampolgárok személyét vagy jogait sérti vagy veszélyezteti.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A társadalomra veszélyesség a bűncselekmény fogalmának azon eleme, amely révén a törvényi definíció tartalmi jellegű meghatározássá válik. A fogalom ebben a formában az 1920-as években a szovjet büntető törvénykönyvben jelent meg először, majd ezt követően a szocialista országok törvényhozása is felhasználta. A polgári államok büntető törvénykönyvei ekkor csak formális bűncselekmény-fogalmat tartalmaztak, a jogirodalom azonban régóta vizsgálta azokat a körülményeket is, amelyek a bűncselekménnyé minősítést megalapozzák. Egyes szerzők az erkölcsellenességet, míg mások a társadalomra károsságot, társadalomellenességet határozták meg ilyen okként. A társadalomra veszélyesség kifejezése tehát már a régebbi időkben is felmerült, hazai törvényhozásunk – mint már utaltunk rá – az 1950. évi Btá. megalkotása óta alkalmazza. A társadalomra veszélyesség a cselekményt jellemző objektív kategória. Egy magatartás nem önmagában veszélyes a társadalomra, hanem attól függően tekintjük hasznosnak vagy károsnak, hogy milyen következményeket idézett vagy idézhet elő. Veszélyesnek azokat a cselekményeket tekintjük, amelyek következményeképpen a társadalom érdekei szempontjából hátrányosabb helyzet áll elő, mint amilyen a tanúsítása előtti volt. A cselekmény társadalomra veszélyessége objektív abban az értelemben is, hogy nem a jogalkotó alkotja, hanem csak felismeri és e felismerésnek megfelelően kriminálpolitikai szempontból értékeli. A törvényhozó az emberi magatartások közül kiválasztja azokat, amelyeket nemkívánatosnak, a társadalom szempontjából károsnak tekint, és ezek tanúsítóival szemben szankciót helyez kilátásba. A büntetőjog ultima ratio jellegéből adódóan a társadalomra veszélyes magatartásoknak azonban csak egy bizonyos körét nyilvánítja bűncselekménynek, csupán azokat az eseteket, amelyekben a társadalom védelme érdekében indokolt és célszerű a büntetőjog eszközeivel fellépni. Az állandó változásban, fejlődésben lévő társadalmi viszonyok indokolják és szükségessé teszik a jogszabályok módosítását. A társadalomra veszélyesség tartalmának változása is szükségszerűen adódik a társadalom átalakulásából, fejlődéséből, új cselekmények kriminalizációja válhat szükségessé, illetve a korábban bűncselekményként értékelt magatartások dekriminalizá- ciójára kerülhet sor. Mindez attól függ, hogy a jogalkotó milyen értéket tart kívánatosnak védelmezni a társadalom érdekében. A felismert társadalmi érték alapján pedig eldönti, hogy milyen felelősségi formával lépjen fel a különböző érdekek védelmében. A társadalomra veszélyesség jogalkotói értékelése tehát – a politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális életben végbement változásokat figyelembe véve – korszakonként változik. A társadalomra veszélyesség objektív abban az értelmében is, hogy független az emberek megítélésétől, így az elkövető tudatától, illetve büntethetőségétől is. Nem vitás, hogy az emberölés akkor is veszélyes a társadalomra, ha azt gyermekkorú személy követi el, aki az adott cselekményért beszámítási képességének hiánya miatt nem büntethető. A törvényhozó a társadalomra veszélyesség fogalmának meghatározásánál felsorolja a védendő érdekeket, illetve értékeket, azaz azokat a társadalmi viszonyokat, amelyek hátrányos megváltozását vagy ennek lehetőségét előidéző magatartások veszélyesek a társadalomra. Ezek az állami, társadalmi és gazdasági rend, valamint az állampolgárok személye és jogai. A felsorolt életjelenségeket a büntetőjogi dogmatika a bűncselekmény különös tárgyának nevezi. A törvény szövegéből is kitűnően az adott magatartás a fent felsorolt értékeket, jogi tárgyakat vagy sértheti, vagy veszélyeztetheti. Sértésről akkor beszélhetünk, ha a megtámadott életviszonyok hátrányos megváltozása már bekövetkezett, veszélyeztetés esetén pedig a hátrányos megváltozás lehetősége fennáll. A törvényhozó az egyes cselekménytípusok társadalomra veszélyességét értékelve (ún. absztrakt társadalomra veszélyesség) tényállást alkot, melyet a Különös rész valamely fejezetébe elhelyez. Egy-egy fejezetbe az azonos vagy hasonló jogi tárgyakat sértő vagy veszélyeztető bűncselekmények kerülnek. A törvényhozói értékelést elsősorban a büntetési tétel fejezi ki, amelyet azonban a bűnösségi forma is befolyásol. Az egyes bűncselekmények szándékos alakzata súlyosabban büntetendő, mint a megfelelő gondatlan alakzat. Tekintettel arra, hogy a társadalomra veszélyesség törvényi értékelése a törvényi tényállás útján történik és elsősorban az objektív elemek alakítják, a tényállásszerű cselekmény általában veszélyes a társadalomra. A törvényhozó azonban több olyan okot is felsorol, melyek kizárják a tényállásszerű cselekménynél a társadalomra veszélyességet. Ilyen a jogos védelem és a végszükség.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA Az eddigiekben a társadalomra veszélyességet mint jogalkotói kategóriát tárgyaltuk. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy egyúttal jogalkalmazói kategória is, mert a konkrét cselekmény társadalomra veszélyességét, illetve annak mértékét minden esetben vizsgálni kell. Kivételesen előfordulhatnak olyan formálisan tényállásszerű cselekmények, amelyek az elkövetés sajátos körülményei között nem jelentenek sérelmet vagy veszélyt a jogrendre. Mivel a társadalomra veszélyesség bűncselekményi ismérv, ennek hiányában nem állapítható meg bűncselekmény. A cselekmény minősítését meghatározó objektív társadalomra veszélyességnek az elkövetéskor kell fennállnia, a cselekmény elbírálásakor meglévő társadalomra veszélyességnek a büntetés kiszabása körében van jelentősége.

1.4. A cselekmény büntetni rendeltsége Büntetni rendeltségről szűkebb vagy tágabb értelemben beszélhetünk, attól függően, hogy a törvényben formális vagy materiális bűncselekmény-fogalom szerepel. A korabeli büntető törvénykönyvek – a formális meghatározás jegyében – a bűncselekmény fogalmát kizárólag ezzel az ismérvvel határozták meg, tehát ott a „büntetni rendeltség” gyűjtőfogalom. A hatályos törvénykönyvünk szerint azonban ez csak az egyik ismérve a bűncselekmény-fogalomnak, ezért értelmezése is eszerint alakul. Ha a Btk 10. § (1) bekezdésében meghatározott bűncselekmény-fogalomból kivesszük a tartalmi ismérvet jelentő társadalomra veszélyességet és a bűnösségre utaló szándékos, illetve gondatlan elkövetést, akkor a fennmaradó szövegrészből jól látható, hogy a törvényhozó itt tulajdonképpen a nullum crimen elvét rögzítette: „Bűncselekmény az a [...] cselekmény, amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli.” A büntetőjogi felelősség megállapításának ugyanis feltétele, hogy már a cselekmény elkövetésekor lennie kell egy olyan törvényi rendelkezésnek, amely az adott cselekményt bűncselekménnyé nyilvánítja és büntetést helyez kilátásba. A bűncselekménnyé nyilvánítás törvényi tényállás alkotásával történik, amelyben a törvényhozó körülírja azt a magatartást, amelyet büntetni rendel. Ha az adott cselekmény megfelel a Különös rész valamelyik rendelkezésének, akkor a cselekmény tényállásszerű. A „büntetni rendeltség” tehát e felfogásban a tényállásszerűséggel azonosítható. Tekintettel arra, hogy a törvényhozó a tényállásban az életben rendszerint előforduló, tipikus eseteket szabályozza, a tényállásszerű cselekmények rendszerint sértik vagy veszélyeztetik a társadalom érdekeit, tehát egyben társadalomra veszélyesek is. A típusjellegből adódóan azonban előfordulhatnak olyan esetek is, amikor az adott cselekmény megfelel ugyan a Különös rész valamelyik rendelkezésének, de valójában nem veszélyes a társadalomra, mert az adott cselekmény elkövetését a törvény valamely rendelkezése megengedte. Itt csak utalunk a már említett jogos védelem vagy végszükség intézményére. A társadalomra veszélyesség és tényállásszerűség vagy büntetni rendeltség elemzését követően röviden foglalkoznunk kell a jogellenesség fogalmával is. Láttuk, hogy a jogellenességet korábban formálisan értelmezték és a jogszabályba ütközéssel azonosították. A későbbiekben megjelent a materiális jogellenesség kategóriája, amelynek lényege, hogy a cselekmény sértette vagy veszélyeztette a törvényhozó által védeni kívánt értékeket. Ha e jog- ellenességi fogalmakat összevetjük a fentiekben bemutatott társadalomra veszélyesség és tényállásszerűség értelmezésével, láthatjuk, hogy ebben a felfogásban a társadalomra veszélyesség a materiális jogellenességgel, a formális jogellenesség pedig a tényállásszerűséggel azonosítható.

1.5. A bűnösség A bűncselekmény-fogalom harmadik eleme a bűnösség. A törvény a nullum crimen sine lege elve mellett a nullum crimen sine culpa elvet is rögzíti, vagyis bűnösség nélkül nincs bűncselekmény. Büntetőjogunk tehát a bűnfelelősség elvét vallja. A bűnösség fogalma anyagi jogi és perjogi értelemben egyaránt vizsgálható. Ez utóbbi azt fejezi ki, hogy a bíróság bűnösnek mondja ki a vádlottat meghatározott bűncselekmény elkövetésében, ezért őt büntetéssel sújtja. Ennek alapja, hogy bizonyítást nyerjen, hogy a vád tárgyává tett cselekmény bűncselekmény és azt a vádlott követte el, és hiányozzanak a büntetőjogi felelősségre vonás akadályai. Az eljárásjogi bűnösség tehát a tágabb körű, magában foglalja az anyagi jogi bűnösséget is. A bűncselekmény fogalmi elemeinek vizsgálatakor a bűnösségről anyagi jogi értelemben beszélünk.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A fogalom – a bűncselekmény többi eleméhez hasonlóan – az idők során nagy változásokon ment keresztül. A korabeli jogirodalom a tényálláshoz kapcsolódóan a tárgyi okozatosság mellett beszél az „alanyi okozatosságról”, illetve alanyi bűnösségről is, mely azt a lélektani összefüggést jelentette, amely a jogsértő cselekmény és a tettes akarata között fennállt. Ez az ún. pszichológiai bűnösségfogalom – melyet hazánkban következetesen Finkey képviselt – a bűnösségen kizárólag az elkövető és a cselekménye közötti etikailag színtelen lélektani kapcsolatot érti. Kezdetben a bűnösség tehát csak lélektani mozzanatokra épült, s a szándékosság és a gondatlanság gyűjtőfogalmát jelentette. E fogalom alapján azonban a gondatlanság, különösen annak enyhébb alakzata, a negligencia nehezen magyarázható. Ebben az esetben ugyanis éppen az a lelki háttér hiányzik, amely a fenti definíció központi eleme. A materiális jogellenesség felfedezése jelentős hatást gyakorolt a tényállásszerűség és a bűnösség fogalmának értelmezésére is. Felismerték, hogy a gondatlanság körében értékelést igénylő mozzanatok is vannak (például „tőle elvárhatóság” fogalma), és ettől kezdve a bűnösséget az elvárhatósággal hozták összefüggésbe. Miként a jogellenesség a cselekményről alkotott jogszempontú értékítélet, a bűnösség a tettes lelkivilágáról alkotott értékelés, amelynek a szándékosság és a gondatlanság csak a tárgya. Ezt bűnösségi felfogást normatív bűnösségi tannak nevezzük. E felfogásban tehát a szándékosság és a gondatlanság rendszertani helye megmarad, a bűnösség fogalmilag a pszichés viszony helyett értékítéletté válik. Az anyagi jogi bűnösség alapja tehát a felróhatóság, szemrehányhatóság. A hazánkban elterjedt felfogás szerint a bűnösség az elkövető és cselekménye közötti pszichikus viszony, amely miatt cselekményét felróhatjuk neki. Ezt a nézetet képviseli a jogirodalomban Földvári is, aki a fenti meghatározás alapján a bűnösséget olyan szubjektív kategóriának tekinti, amelynek alapja az elkövető lelkivilágában, pszichikumában van. Ugyanakkor jogi kategória is, mert utal a cselekmény felróhatóságára, büntetőjogi értékelésére; a büntetőjogi értékelés egyik feltételeként jelenik meg. Álláspontja szerint az elkövető és cselekménye közötti pszichikai kapcsolat alapja a tények ismerete: az elkövető tisztában van a cselekményével, tisztában van – vagy tisztában lehetne – a cselekményével összefüggő körülményekkel, elsősorban annak következményeivel. Mindezek ismerete meghatározott módon érzelmileg is színeződik. E pszichikai képhez járul a társadalmi elítélés alapját képező tudat – vagy a tudat elvárhatósága – a cselekmény közösségellenességéről, társadalomra veszélyes voltáról. A cselekmény elhatározását megelőző motivációs harcban mindezen körülmények részt vesznek, így a cselekmény társadalomra veszélyes jellegének a tudata is, vagy ha ez hiányzik és ezért nem vesz részt a motívumok harcában, az az elkövető hibájából hiányzik. A bűnösségben megnyilvánuló helytelenítő értékítélet (felróhatóság) alapja a cselekmény társadalomra veszélyes jellegének ismerete, vagy az, hogy ez az ismeret a közösségi elvárással ellentétben hiányzott. A bűnösség két alakzatával, a szándékossággal és a gondatlansággal a későbbiekben részletesen foglalkozunk.

1.6. A bűncselekmény súly szerinti fokozatai Az egyes bűncselekmények súlyuk, jellegük, társadalomra veszélyességük alapján lényegesen eltérnek egymástól, és ezt az eltérést a törvényhozó indokoltnak látta az elnevezésben is kifejezésre juttatni. A megkülönbözetésnek ezen túlmenően az anyagi jogban is számos kihatása van, így különösen a büntetőjogi jogkövetkezmények terén. Az egyes jogrendszerek a bűncselekmények kettős vagy hármas felosztását követik. A Csemegi-kódex a bűntett és a vétség kategóriáját ismerte, amelyhez a kihágási büntetőtörvény kapcsolódott. Ez azonban nem volt merev elválasztás, mert a törvény ismerte a correctionalisatio (bírói minősítés) intézményét. Ennek lényege, hogy lehetőség volt arra, hogy a bíróság egy, a törvény által bűntetti büntetéssel fenyegetett és éppen ezért in thesi bűntettnek is nevezett cselekményre vétségi büntetést alkalmazzon, melynek következtében a bűntett átminősült vétséggé. Az 1950. évi II. törvény, a Btá. a túlzott egyszerűsítés jegyében megszüntette a bűncselekmények felosztását és csak a bűntett kategóriáját ismerte. Lényegében ezt vette át az 1961. évi törvény is. A kihágás intézményét már 1955-ben megszüntették, helyébe a közigazgatási jogba tartozó szabálysértés lépett.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA Jelentős változást az 1971. évi 28. tvr. hatálybalépése jelentett, mely ismét bűntett és vétség között tett különbséget, és ezt a felosztást tartotta fenn az 1978. évi IV. törvény is. 11. §. (1) A bűncselekmény bűntett vagy vétség. (2) Bűntett az a szándékosan elkövetett bűncselekmény, amelyre a törvény kétévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetés kiszabását rendeli el. Minden más bűncselekmény vétség. A jelenleg hatályos szabályozás szerint tehát a bűncselekmények súlyuk szerint bűntettre és vétségre oszthatók. A törvény szövegéből láthatóan a felosztás alapját egyrészt a bűnösségi forma, másrészt a büntetési tétel képezi. Eszerint vétség minden gondatlan bűncselekmény, tekintet nélkül a büntetési tétel felső határára, és azok a szándékos bűncselekmények, amelyek törvényi büntetési tétele a kétévi szabadságvesztésnél nem súlyosabb. Bűntettek azok a szándékos bűncselekmények, amelyek törvényi büntetési tétele a kétévi szabadságvesztést meghaladja. A felosztásnál a törvényi büntetési tétel az irányadó, melyen a Btk. Különös részében megállapított büntetési tételt kell érteni. A ténylegesen kiszabott büntetés a felosztást nem befolyásolja. A bűntett és vétség közötti súlybeli különbségnek az Általános részben van jelentősége, hiszen a törvény egyes jogintézmények körében kedvezőbb szabályokat állapít meg a vétségekre (például a szabadságvesztés végrehajtási fokozatánál, a gondatlan vétség esetén a mentesítés beálltának időpontjánál, a felfüggesztett szabadságvesztés próbaidejénél).

2. 13. § A TÖRVÉNYI TÉNYÁLLÁS FOGALMA ÉS FAJAI 2.1. A törvényi tényállás fogalma A törvényi tényállás fogalma a középkor corpus delicti fogalmából alakult ki, melynek kezdetben csak eljárásjogi jelentősége volt, hiszen a bűncselekmény nyomait jelölték ezzel a kifejezéssel. Azokat az érzékileg észlelhető jelenségeket (a tárgy, az eszközök, a nyomok) tehát, amelyekből az elkövetésre lehetett következtetni. Először csak egyes, ún. nyomhagyó bűncselekményeknél használták, majd később vált általános eljárásjogi fogalommá. A XVIII. században átkerül az anyagi jogba, de ekkor még csak a bűncselekmény külső ismérveit foglalja magában. Megváltozik az elnevezés is, német nyelvterületen Klein munkássága nyomán a Tatbestand kifejezés, nálunk pedig ennek fordításaként a tényálladék kezd meghonosodni. Napjainkban a tényállás fogalom használatos. A törvényi tényállás tana kidolgozásának nagy lökést adott a francia polgári forradalom, mert a nullum crimen elvének deklarálása révén szükségessé vált azoknak a feltételeknek a meghatározása is, amelyek lehetővé tették a büntetőjogi felelősségre vonást. Kezdetben a törvényi tényállás fogalmába csak a tárgyi ismérvek (magatartás, eredmény, esetleges eszközök) tartoztak, a cselekmény alanyi oldalát, a bűnösség kérdését kirekesztették ebből. Erre utal Feuerbach és Stübel meghatározása is. Feuerbach szerint „valamely cselekmény vagy tény ama ismérveinek az összességét, amelyek a törvény szempontjából jogellenes magatartásban lelhetők fel nevezzük a bűncselekmény törvényi tényállásának”. Teljesen megegyezik ezzel Stübel véleménye, aki a következő fogalommeghatározást adja: „A bűncselekmény törvényi tényállása mindazoknak a körülményeknek az összessége, amelyek a törvényben megállapított büntetést vonják maguk után, amennyiben ezek a tények nem a beszámíthatóság- ra vonatkoznak.” A fejlődés következő fokozataként már az alanyi oldalt is a tényállás alá vonják, így tehát e fogalom már a büntethetőség valamennyi feltételét magában foglalja, aminek következtében azonban egyre inkább elmosódtak a határok a bűncselekmény és a törvényi tényállás fogalma között. Berner szerint „a törvényi tényállás a bűncselekmény ismérveinek az összfogalma”. Lényegében ugyanezt vallja Eduard Liszt: „Törvényi tényálláson ama ismérvek összességét értjük, amelyek egy cselekményt bűncselekménnyé tesznek.” 38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A jogirodalomban élénk tiltakozást váltott ki a tényállás és a bűncselekmény fogalmának ilyen értelmezése, mely végül Beling munkássága nyomán a tényállás fogalmának újabb értelmezéséhez vezetett. Eszerint: „a törvényi tényállás mint a bűncselekménytípus körülírása határozható meg”. A fogalom két ismérvvel jellemezhető: objektív és értékelésmentes. Objektív, mert elvonatkoztat a tettes személyétől, a belső lelki folyamatok a bűnösséghez tartoznak. Nem tartalmaz értékítéletet sem, amely a cselekmény jogellenességére utalna. Beling meghatározásában a tényállásszerűség csak az egyik feltételét jelenti a bűncselekmény megvalósulásának, ezen felül szükséges, hogy a cselekmény jogellenes, bűnös, a reá illő büntetés alá vonható és a büntetési feltételeknek megfelelő legyen. A napjainkban elfogadott meghatározás szerint a törvényi tényállás egy bűncselekménytípus törvényi ismérveinek az összessége. Ebből a meghatározásból kitűnik, hogy a tényállás nem tartalmazza a büntethetőség valamennyi feltételét, a bűncselekmény megvalósulásához szükséges még a cselekmény társadalomra veszélyessége és az elkövető bűnössége is.

2.2. A törvényi tényállás fajai A törvényi tényállás fajait többféleképpen csoportosíthatjuk. 1. Az első csoportosítás szerint megkülönböztetünk alap-, minősítő és privilegizáló törvényi tényállást. Alapvagy egyszerű törvényi tényállásnak nevezzük azokat, amelyek a tipikus, az életben rendszerint előforduló esetekre vonatkozó rendelkezéseket tartalmazzák. A törvényhozó a szabályozáskor mindig ebből, az általánosból indul ki, elvonatkoztat minden speciális körülménytől. Ez utóbbiak értékelésére szolgálnak a minősítő, illetve privilegizáló tényállások. A minősítő törvényi tényállás olyan többletkörülményeket értékel, amelyek a cselekmény társadalomra veszélyességét fokozzák, ezáltal súlyosabb megítélését és egyben magasabb büntetési tétel megállapítását eredményezik. A privilegizáló törvényi tényállás a fenti ellentéte, az itt értékelt körülmények a cselekmény társadalomra veszélyességét csökkentik, melynek következményeként a törvényhozó enyhébb büntetési tétellel rendeli büntetni azt. Az emberölés alapesetét a Btk. 166. § (1) bekezdése a következőképpen határozza meg: „Aki mást megöl [...] büntetendő.” Ugyanezen § (2) bekezdése a minősítő körülményeket sorolja fel: „(2) A büntetés tíz évtől húsz évig terjedő, vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha az emberölést a) előre kitervelten, b) nyereségvágyból vagy c) más aljas indokból, illetőleg célból, d) különös kegyetlenséggel, e) hivatalos személy vagy külföldi hivatalos személy ellen, hivatalos eljárása alatt, illetőleg emiatt, közfeladatot ellátó személy ellen, e feladatának teljesítése során, továbbá a hivatalos, a külföldi hivatalos vagy a közfeladatot ellátó személy támogatására vagy védelmére kelt személy ellen, f) több emberen, g) sok ember életét veszélyeztetve, h) különös visszaesőként, i) tizennegyedik életévét be nem töltött személy ellen, j) védekezésre képtelen személy sérelmére követik el.” A Btk. 167. §-a privilegizált esetként szabályozza az erős felindulásban elkövetett emberölést:


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA 167. § „Aki mást méltányolható okból származó erős felindulásban megöl, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” 2. A törvényi tényállás csoportosítható attól függően is, hogy miként valósul meg a bűncselekmény. E szerint magatartási, eredmény- és vegyes tényállást különböztetünk meg. a)A magatartási (immateriális) törvényi tényállás jellemzője, hogy önmagában a magatartás tanúsítása vagy elmulasztása bűncselekménynek minősül, nem szükséges, hogy valamilyen következmény, illetve eredmény bekövetkezzen. A magatartás aktív vagy passzív jellegétől függően beszélünk tevékenységi és mulasztási bűncselekményről. Tevékenységi bűncselekmény esetén a tényállás egy aktív magatartás körülírását tartalmazza, és ennek tanúsítása esetén – minden további következmény nélkül – a bűncselekmény megvalósul. Így például a hamis vád esetén a bűncselekmény már akkor megvalósul, ha valaki a bíróság vagy más hatóság előtt mást bűncselekmény elkövetésével vádol meg hamisan, és nem szükséges, hogy a megvádolt személy ellen eljárást indítsanak. Mulasztással megvalósuló magatartási tényállás esetén a törvényhozó szintén egy aktív magatartást ír körül, de emellett megjelöl egy időpontot vagy helyzetet is, amelyben vagy ameddig az aktív magatartást tanúsítani kellene. Ha a kötelezett ezt elmulasztja, a bűncselekmény a következmények beállta nélkül is megvalósul. Passzív magatartással valósul meg például a jogtalan elsajátítás azon esete, amikor az elkövető a talált idegen dolgot nyolc nap alatt a hatóságnak vagy annak, aki elvesztette, nem adja át. A jogirodalom és a joggyakorlat a mulasztással megvalósuló magatartási tényállást tiszta mulasztási bűncselekménynek is nevezi. A magatartási tényállások körében kell beszélni az állapot-bűncselekményekről is, amelyek lényege, hogy a törvényhozó nem a jogellenes állapot előidézését, hanem annak fenntartását nyilvánítja büntetendőnek (például lőfegyver tartása). b) Az eredménytényállások esetén a tényállásban a magatartás nem kerül értékelésre, a törvényhozó csak annak következményét, azaz az eredményt jelöli meg, amely ebből következően bármilyen cselekménnyel megvalósítható. Az eredmény-bűncselekményre jó példa az emberölés, hiszen nem lényeges, hogy milyen magatartást tanúsított az elkövető, a lényeg, hogy cselekményével egy másik ember halálát okozta. Az eredményt az elkövető előidézheti akár aktív, akár passzív magatartásával. Ez utóbbi esetben nem tiszta mulasztási bűncselekményről beszélünk. c) A vegyes törvényi tényállásokban a törvényhozó körülír egy magatartást és megnevez egy eredményt is. A bűncselekmény akkor valósul meg, ha az elkövető a tényállásban körülírt magatartással – mely lehet aktív és pasz- szív egyaránt – idézi elő az ott meghatározott eredményt. Vegyes törvényi tényállás például a csalás, amelyet az követ el, aki mást tévedésbe ejt (aktív magatartás) vagy tévedésben tart (passzív magatartás), és ezzel kárt okoz (eredmény). 3. Végül különbséget kell tennünk általános és különös törvényi tényállás között. A különös törvényi tényállás a Különös rész rendelkezéseit jelenti: azokat a tényállásokat, amelyekben a törvényhozó meghatározza az egyes bűncselekmények speciális feltételeit. Ezek összevetése során azt tapasztaljuk, hogy vannak olyan elemek, amelyek mindegyik tényállásban szerepelnek. Ilyenek: a jogtárgy, a tárgyi elemek, az alany és az alanyi elemek. Ezek összessége alkotja az általános törvényi tényállást. A bűncselekmény tárgyi oldalán a tárgyat és a tárgyi elemeket, az alanyi oldalán az alanyt és az alanyi elemeket találjuk. A tárgyi oldal a cselekményt és annak körülményeit jellemzi, míg az alany és az alanyi oldal az elkövetőt és annak a tetthez való viszonyát fejezi ki. A tárgyat és a tárgyi oldalt a bűncselekmény objektív, míg az alanyt és alanyi oldalt annak szubjektív összetevőinek tekintjük.

3. 14. § A BŰNCSELEKMÉNY TÁRGYA 3.1. A jogi tárgy fogalma 40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A jogi tárgy fogalma a büntetőjogi dogmatika kezdetei óta foglalkoztatja a jogirodalom képviselőit. Az elmúlt évszázadban született nagyszámú elméletet azon csoportosítás szerint célszerű bemutatni, mely az individualista és univerzális (közösségi) jogtárgyfelfogás között tesz különbséget. Az uni- verzalista felfogás szerint csak a közösségnek vannak jogai, a köz az egyes személyek javait csak annyiban védelmezi, amennyiben a közös érdek így kívánja. Ezzel ellentétben a tiszta individualizmus szerint csak az egyesek javai léteznek (az állam is csupán az egyes emberek érdekeiért létesült szervezet), ezért például az egyes személyek élete nem a közösség érdekében nyer védelmet, hanem az adott személyért, akinek vele született joga van az életéhez. A második világháború előtti klasszikus magyar büntetőjogi irodalom képviselői döntően individualisták voltak, azonban nem a fent említett tiszta formában. Szinte mindegyik meghatározásban megjelenik ugyanis a közösség, az állam érdeke is védendő értékként. A klasszikus magyar büntetőjog időszakának szerzői a jogi tárgy fogalmának megragadására tett kísérleteikben nagyban támaszkodtak Liszt felfogására, mely szerint: „A jog által védett érdekeket nevezzük jogi tárgynak. [...] Minden jogi tárgy életérdek, az egyén és a közösség érdeke. Ezeket az érdekeket nem a jogrend hozza hétre, hanem az élet, de a jogi védelem emeli őket jogi tárggyá.” Finkey jogi tárgyra vonatkozó meghatározásának központi eleme az érték: „Közvetlen tárgya minden büntetendő cselekménynek az a jogi érték, melyet az állam az illető tényálladék jogi következményéül felállított büntetés által védelembe vett. Jogi értékek, jogi javak (Rechtsgüter) alatt értjük az egyeseknek, a társadalmi köröknek s magának az államnak a törvény oltalma alá helyezett érdekeit.” Irk Albert abból indul ki, hogy minden tényállás megalkotásának indoka valamely érdeknek az állami védelem alá vonása. „Az ilyen állami védelem alá vont érdeket jogi tárgynak nevezzük.” Mindazok az értékek, amelyeket az állam a maga védelmi körébe von, az állam, társadalom és az egyén alanyi jogaiként jelentkeznek. A bűncselekmény közvetlenül ezeket az alanyi jogokat támadja, közvetetten pedig a tárgyi jog által rendezett állapotot, a jogrendet, mégpedig azokon keresztül, amelyek valamely parancsán vagy tilalmán nyugszik az alanyi jog elismerése. A második világháború utáni jogtárgy-megközelítések fokozatosan szakítottak a korábbi eszmei irányzattal. Egyre inkább előtérbe került a közösség, a társadalom és az állami érdek, s megjelenik a fogalmakban a társadalmi viszony mint ezen érdekek hordozója. Az ekkori magyar szakirodalomban olvasható meghatározások a bűncselekmény tárgyát abban a társadalmi érdekben jelölik meg, amely ellen a bűncselekmény irányul és amelyet a büntetőjog védelemben részesít. Eszerint tehát nem minden társadalmi viszony tekinthető a bűncselekmény tárgyának, hanem csak azok, amelyek létezéséhez társadalmi érdek fűződik. E társadalmi érdek pedig büntetőjogi védelmet igényel. Ebből adódóan a napjainkban elfogadott meghatározás szerint a bűncselekmény tárgya a törvényhozó által védett azon társadalmi viszony, amelyet az elkövető magatartása sért vagy veszélyeztet.

3.2. A tárgy jelentősége A bűncselekmény tárgya meghatározó szerepet tölt be az elméletben, a jogalkotásban és a jogalkalmazásban egyaránt. 1. Az elméletben játszott szerepe a bűncselekmény fogalmának meghatározásából következik. A társadalomra veszélyesség fogalmában ugyanis a törvényhozó megnevezi a védendő érdekeket, illetve értékeket, azaz azokat a társadalmi viszonyokat, amelyek hátrányos megváltozását vagy ennek lehetőségét előidéző magatartást nemkívánatosnak, a társadalomra veszélyesnek tartja. Ennek alapján tehát tárgy nélkül nincs társadalomra veszélyesség, társadalomra veszélyesség nélkül pedig nincs bűncselekmény. 2. A bűncselekmény tárgyának a törvényhozásban betöltött szerepe is a fentiekhez kapcsolható. Ha van olyan társadalmi viszony, amelynek létezéséhez, sértetlenül maradásához társadalmi érdek fűződik, akkor a jogalkotó ennek védelmére törvényi tényállást alkot. Jogalkotói döntés tehát, hogy melyik társadalmi viszonyt, azaz jogtárgyat kívánja védelemben részesíteni a társadalomra veszélyes magatartásokkal szemben, és az is, hogy megsértésük esetére milyen büntetést helyez kilátásba. Minél értékesebb egy társadalmi viszony, annál nagyobb védelemben részesül, gondoljunk csak az egyes bűncselekmények eltérő büntetési tételeire, vagy arra, hogy ugyanazt a jogtárgyat több tényállás is védi. A bűncselekmény tárgya jelentőséghez jut a Btk. szerkezeti felépítésében: az azonos, illetve a hasonló jogtárgyakat sértő cselekmények szabályozása egy fejezeten belül történik. A fejezetek sorrendje is egy 41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA értékrendet tükröz, nem véletlenül kezdődik a Különös rész az állam, valamint az emberiség elleni bűncselekményekkel, melyeket az élet és a testi épség elleni bűncselekmények követnek. A jogtárgy súlyához igazodnak a büntetési tételek is. 3. A bűncselekmény tárgyának a szerepe a jogalkalmazásban egyrészt a cselekmény minősítésénél, másrészt pedig a büntetés kiszabásánál jelentkezik. Vannak olyan esetek, amikor kizárólag a tárgy alapján dönthető el, hogy milyen bűncselekmény miatt vonható felelősségre az elkövető: például az emberölés és a halált okozó testi sértés egymástól való elhatárolása attól függ, hogy milyen életviszony megsértésére irányult az elkövető szándéka. A büntetés kiszabásánál is figyelemmel kell lenni a jogtárgyra, erről a törvény is kifejezetten rendelkezik. A Btk. 83. §-a tartalmazza a büntetés kiszabásánál irányadó szempontokat, melyek között szerepel a cselekmény társadalomra veszélyessége is, amely a már említettek alapján nagymértékben függ a cselekmény által megtámadott társadalmi viszonytól, azaz a bűncselekmény tárgyától.

3.3. A tárgy fajai A jogirodalom általános, különös és egyedi tárgy között tesz különbséget. Az általános tárgy a társadalmi viszonyok összessége, azaz a jogrend, amelyet minden bűncselekmény sért. Közvetlenül azonban nem sérthető, hanem csak a konkrét társadalmi viszonyok sérelmén keresztül. A különös tárgy az egymással összefüggő, összetartozó társadalmi viszonyok elkülönített csoportja, melyet a törvényhozó a társadalomra veszélyesség fogalmába is beépített. Ezek: az állami rend, a társadalmi rend, a gazdasági rend, az állampolgárok személye és az állampolgárok jogai. A különös tárgyak nem egyetlen társadalmi viszonyra utalnak, hanem az egymással összefüggésben állókra vonatkoznak. Mindegyik létezésének és funkcionálásának különböző előfeltételei vannak, melyek eltérő magatartásokkal támadhatók. E támadások a védelmet igénylő társadalmi viszony létezését és funkcionálását veszélyeztetik, ezért indokolt a büntetőjogi védelem. A különböző magatartásokat szabályozó törvényi tényállások megvalósítása közvetlenül tehát más-más életjelenséget sért, összekapcsolja azonban őket az egyes életjelenségek mögött meghúzódó társadalmi viszony azonossága. Az életet, a testi épséget, az egészséget, a becsületet stb. sértő támadások tehát így foglalhatók össze a személy ellen irányuló bűncselekmények kategóriájában. Az egyedi tárgy az az önálló életjelenség, konkrét társadalmi viszony, amit a törvényhozó védelemben részesít. Ezt jogi tárgynak is nevezzük. A jogirodalom megkülönböztetésként ismeri az elkövetési tárgy fogalmát is, amely az a fizikai léttel bíró dolog, amelyen a védelmet igénylő érték megjelenik. Így tehát az emberölés esetén a jogi tárgy az emberi élet, az elkövetési tárgy pedig az ember teste. Jogi tárgya minden bűncselekménynek van, az elkövetési tárgy azonban hiányozhat, így például nincs elkövetési tárgya az ún. verbális bűncselekményeknek (becsületsértés).

3.4. A tárgy és a törvényi tényállás viszonya A jogi tárgyat elsősorban a tényállási elemek összességéből lehet felismerni. Nem minden törvényi tényállás jelöli meg ugyanis kifejezetten az általa védett társadalmi viszonyt. Ilyen például a legtöbb állam elleni bűncselekmény tényállása. Vannak tényállásaink, amelyek a bűncselekmény tárgyának elkövetési oldalára, a védendő társadalmi viszony hordozójára való hivatkozással utalnak a bűncselekmény tárgyára. Ilyen például a magzatelhajtás tényállása. „Aki más magzatát elhajtja.” kitételből következik, hogy itt a törvényhozó a magzat életét kívánja védelemben részesíteni. A legtöbb tényállás esetén azonban csak a tényállási elemekből, esetleg annak a fejezetnek a megnevezéséből, amelyben elhelyezést nyert, következtethetünk a bűncselekmény tárgyára. Ilyen például az erőszakos közösülés tényállásánál különösen az elkövetés módja utal arra, hogy a törvényhozó e rendelkezéssel a nemi szabadságot kívánja védeni. A bűncselekmény tárgyának jelentőségénél már utaltunk arra, hogy a legértékesebbnek tartott társadalmi viszony – az élet, testi épség, egészség – esetében elfordul, hogy ugyanazt a jogtárgyat több tényállás is védi. Ugyanakkor találunk a Btk.-ban olyan tényállásokat is, amelyek önmagukban több társadalmi viszonyt védenek. 42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A közlekedési bűncselekményeknek elsődleges jogi tárgya a közlekedés biztonsága, de egyúttal védi a közlekedésben részt vevő személyek életét és testi épségét is.

4. 15. § A BUNCSELEKMENY TÁRGYI ELEMEI A bűncselekmény tárgyi elemei a cselekmény és az azt jellemző, illetve ahhoz kapcsolódó elemek. Földvári ezeket az alábbiak szerint csoportosítja: szükségszerű tárgyi elem a cselekmény, gyakori az okozati összefüggés és a cselekmény következményei, esetleges pedig az elkövetés helye, ideje, módja, eszköze.

4.1. A cselekmény Minden törvényi tényállásnak szükségszerű eleme a cselekmény. 1. A korábbi büntetőjog tudományban több irányzat alakult ki a cselekmény fogalmának meghatározását illetően. a) A klasszikus iskola képviselői által kidolgozott kauzális cselekményfogalom szerint a cselekmény a bűncselekményhez szükséges akaratnak a külvilágba történő kilépése. Az akaratlagosság azonban csak annyit jelent, hogy a cselekvő akart valamit. Az akarat tartalma, vagyis az, hogy mit akart az elkövető már nem része a cselekmény fogalmának, hanem a bűnösséghez tartozik. Beling szerint „annak a megállapításához, hogy cselekmény forog fenn, elegendő annak bizonyítása, hogy a tettes akaratlagosan tevékenykedett, illetőleg maradt tétlen. E tekintetben közömbös, hogy mit akart; az akarattartalomnak csak a bűnösség kérdése szempontjából van jelentősége.” A klasszikus iskola képviselői tehát alapjában véve objektív jellegű ismérvektől tették függővé a cselekmény megállapíthatóságát, amikor elismerték ugyan az akarat jelentőségét a cselekmény kialakulásában, de annak tartalmát nem vizsgálva, szerepét csak a kauzalitásban megnyilvánuló funkciójára korlátozták. A fogalom ellenzői arra hivatkoztak, hogy nem fogja át valamennyi emberi magatartást, mert a mulasztásra nem alkalmazható. Ezen túlmenően pedig a gondatlanság enyhébb alakzatánál nincs pszichikai kapcsolat, ezért akaratlagosságról nem lehet beszélni. A felhozott kifogások – bár vitathatók – ösztönzőleg hatottak az olyan törekvésekre, amelyek más ismérvek segítségével kívánták meghatározni a cselekmény fogalmát. b) A finális cselekménytan – mely az 1930-as évektől kezdve jelenik meg a jogirodalomban – hívei szerint az akarat tartalma is hozzátartozik a cselekmény fogalmához, mégpedig annak legfontosabb elemeként. A cselekmény lényege ugyanis a célra irányozottság (finalitás), az, hogy mit akart a cselekvő személy. Mindez azon alapul, hogy az ember az okfolyamatok ismeretében meghatározott körben előre látja tevékenységének következményeit, ezért képes különböző célokat kitűzni és tevékenységét e célok elérésére irányítani. Ez a nézet sem felel meg azonban annak a követelménynek, hogy valamennyi bűncselekményre nézve használható legyen. Különösen a gondatlan bűncselekmények azok, amelyek nehezen illeszthetők be e fogalomba. c) A szociális cselekményfogalom – melynek legjelesebb képviselője Je- scheck – a cselekmény leglényegesebb sajátosságaként a cselekmény társadalmilag jelentős voltát emeli ki, akár finális, akár gondatlan magatartásról, akár mulasztásról van szó. A cselekmény tehát az emberi akarat által uralt vagy uralható társadalmilag jelentős magatartás. 2. Földvári szerint a cselekmény testi és pszichikai mozgások egysége. A magatartás első fázisa az egyén pszichikumában zajlik le. Az ember és környezete közötti egyensúlyi helyzet megbomlását ingerek jelzik, melynek nyomán szükségletek keletkeznek a felbomlott egyensúlyi helyzet visszaállítására. Az ingerek az agyba jutva olyan tudatműködést indítanak el, amely gondoskodik az egyensúlyi helyzet helyreállításáról, a szükségletek kielégítéséről. A szükségletek tudatosult formáját motívumnak nevezzük. A szükségletek által táplált ösztön- és vágytendenciák mellett megjelennek a kötelességtendenciák is. A motívumok rendszerint ellentétes irányúak, melyekben az egyéni és a közösségi érdek összeütközése nyilvánul meg. A motívum harcát az ember általában belső konfliktusként éli át. A motívumok erejétől függően a belső vívódás rövidebb vagy hosszabb ideig tart, végül az erősebb motívum hatása érvényesül. A motívumok harcát egy elhatározás zárja le: kialakul az a célképzet, amelyet a cselekvő – érzelmei, érdekei, nézete, meggyőződése alapján – a leghelyesebbnek tart megvalósítani az egyensúlyi helyzet visszaállítása érdekében. Az elhatározást követően 43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA szükség van arra, hogy a cselekvő döntsön abban is, hogy az elképzelt cél megvalósításának melyik módját választja. Ez tulajdonképpen a tervkészítés folyamata, amelyet egy újabb elhatározás zár le, amely már a meghatározott cselekvési módra vonatkozik. Az első fázis főbb állomásai tehát: 1. szükségletek jelentkezése, 2. motívumok harca, 3. a szükséglet kielégítésére alkalmas célképzet kialakítása, 4. a célképzet megvalósítására alkalmas magatartásmód elhatározása. E fogalommeghatározás alapján jól látható, hogy a pszichikai fázis lefolyásában kauzális és finális elemek egyaránt szerepet játszanak. A szükségletek jelentkezése, a motívumok harca és kimenetele kauzális, a célképzet és annak megvalósítási módja finális jellegű elem. A magatartás második fázisa a már megszületett elhatározás megvalósítása, mely kétféleképpen történhet. Az egyik esetben olyan jellegű elhatározást kell megvalósítani, amely a külvilági helyzet megváltoztatását foglalja magában. Ebben az esetben tevőlegesen, testmozgások végzésével kell a kialakult célképzetet realizálnia. Ilyenkor aktív magatartásról beszélünk. A másik esetben a személy elhatározása egy meglévő helyzet meg nem változtatását, a tőle függetlenül lezajló folyamatba való be nem avatkozást tartalmazza. Ebben az esetben tehát a cél eléréséhez nem kell testmozgást végezni, hanem tartózkodni kell ettől. A magatartás e formáját passzív magatartásnak, más szóval mulasztásnak nevezzük. Földvári hangsúlyozza, hogy a mulasztás nem egyszerűen nem tevés, hiszen a magatartás első fázisa hiánytalanul megvan, itt is egy elhatározás zárja le a folyamatot. A különbség a második elhatározásban van: ez valaminek a meg nem tételét, valamitől való tartózkodást foglalja magában. A mulasztás tehát nem egyszerűen nem tevés, hanem valaminek a nem tevése. Erre éppen úgy egy elhatározás megvalósításaként kerül sor, mint a magatartás másik formája esetében a meghatározott testmozgásra. A magatartás tehát mindig egy elhatározás megvalósítása, a testmozgásnak, illetve az attól való tartózkodásnak az oka az első fázisban, a pszichikumban lejátszódó folyamat. Ha az okozati összefüggés nem áll fenn, magatartásról nem lehet beszélni.

4.2. A cselekmény következményei Az elkövetési magatartás tanúsítása következtében beálló külvilági változásokat nevezzük a bűncselekmény következményeinek. Ennek Földvári két alakját különbözteti meg: az eredményt és a veszélyeztetést. Eredménynek nevezzük a társadalmi viszony hátrányos megváltozását, veszélyeztetésről pedig akkor van szó, ha az elkövető magatartása olyan helyzetet idézett elő, amely a megváltozást valószínűsíti. Közös vonásuk, hogy mindkettő a magatartás következménye, büntetőjogi értékelésükben azonban jelentős különbségek vannak. Az eredmény és a veszélyeztetés közötti hasonlóság az alapja annak a hazánkban elterjedt felfogásnak, mely az eredmény fogalmát a veszélyeztetést is magában foglalóan határozza meg. Békés eredménynek nevezi a külvilági változást, ami az elkövetési magatartás tanúsítása következtében jön létre. A törvényi tényállásban leírt eredmény fajtája szerint különböztet sértő eredményt tartalmazó és veszélyhelyzetet mint eredményt tartalmazó materiális bűncselekmény között, melyeket sértési materiális bűncselekménynek, illetve veszélyezteté- si materiális bűncselekménynek nevez. A hazai büntetőjogi felfogás ugyanakkor nem minden esetben tesz különbséget veszély és veszélyeztetés között. Véleményünk szerint igaz, hogy mindkét fogalom azonos tartalmat takar: a károsodás bekövetkezésének a lehetőségét. A veszélyeztetés azonban a tartalom tágabb körű megközelítését fejezi ki, mint a veszély. A veszély objektív helyzet, állapot; a veszélyeztetés viszont magában foglalja az ezt az állapotot létrehozó cselekményt is. Ennek alapján a cselekmény következményeiként célszerűbbnek tűnik az eredmény mellett a veszélyt és nem a veszélyeztetést megjelölni.

4.3. Az okozati összefüggés Az okozati összefüggés mint az általános törvényi tényállás tárgyi oldalának ismérve azt jelenti, hogy egy bizonyos megvalósult következményért valakit csak akkor lehet felelősségre vonni, ha az az ő magatartásának volt a következménye. Azoknál a bűncselekményeknél, ahol az elkövető cselekménye már önmagában, bármilyen következmény nélkül megvalósítja a törvényi tényállást, az okozatosság kérdése fel sem merül. Az okozati összefüggés két jelenség, a magatartás és annak következménye közötti kapcsolat, így vizsgálatára csak olyan bűncselekmények esetén kerül sor, ahol a törvényhozó a tényállásban eredményt vagy veszélyt értékel.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA

4.3.1. Az okozati összefüggés alapkérdései Mielőtt az okozati összefüggés büntetőjogi összefüggéseit elemeznénk, szükséges néhány olyan alaptétel rögzítése, amelyek a későbbi megállapításaink szempontjából nélkülözhetetlenek. Ezeket az alaptételeket nem a büntetőjog-tudomány dolgozta ki, hanem filozófia; az okozati összefüggés ugyanis nem büntetőjogi, hanem bölcseleti kérdés. Ebből az is következik, hogy azokat az okozatossági elméleteket, amelyek csak a büntetőjogban használhatók, el kell utasítanunk. a) Legfontosabb alaptételünk az általános okozatossági törvény (Kausalge- setz) elismerése: eszerint az okozati összefüggés az egész világot uraló törvényszerűség, amely mindenre érvényes. Minden létező valamely rajta kívül álló okból létezik, létezése okát nem önmagában hordja, hanem létét más létező okozza. Egyszerűbben fogalmazva: minden keletkezésnek, változásnak, elmúlásnak oka van, ok nélkül semmi nem történik. b) Két jelenség közötti okozati kapcsolat objektív jellegű, az embertől függetlenül létezik. Az okozati összefüggés ontológiai jelenség, azaz nem az ember keletkezteti, hanem csak felismeri meglétét, visszatükröződik az ember tudatában. c) A magatartás és az eredmény közötti okozati összefüggés az életben érvényesülő általános kölcsönhatásoknak csak izolált mozzanata. Ahhoz, hogy egy folyamat kauzalitását vizsgálhassuk, ki kell azt emelnünk az egyetemes összefüggésből, mesterségesen el kell szigetelnünk. d) Mint láttuk, egy okozat létrejötte több tényező együttes fennállásának következménye. Az okozatot kiváltó tényezők közül a legnagyobb szerepe kétségkívül a létrehozó oknak (causa efficiens) van.

4.3.2. Az egyes okteóriák A FELTÉTEL-EGYENÉRTÉKÜSÉGI ELMÉLET ■ Az okozati összefüggést magyarázó egyes teóriák közül kétségtelenül a feltétel-egyenértékűségi elmélet a legelterjedtebb és a leginkább elfogadott. Ez az iskola az okozatosság természettudományos fogalmát változatlanul integrálja a büntetőjogba. Az elmélet alaptétele, hogy valamely okozat létrejötte számtalan feltétel együttes fennállásának következménye, és ezek a feltételek egyenértékűek. Ez utóbbi megállapítás azt jelenti, hogy mindegyik feltétel egyben oknak tekintendő. Bármelyik feltétel (ok) hiánya esetén az eredmény nem vagy nem úgy jön létre, mintha az közrejátszott volna az előidézésében. Ebből a megállapításból ered a teória latin elnevezése: conditio sine qua non. Az elmélet fő érdeme gyakorlati alkalmazhatósága. A teória alapján az okozati összefüggés vizsgálatára az ún. hipotetikus eliminációs eljárással kerül sor. Eszerint először ki kell rekesztenünk gondolatban a következményt előidéző tényezők közül az emberi magatartást. Ha gondolatban elhagytuk a magatartást, és azt észleljük, hogy a következmény a magatartás nélkül is létrejött, kijelenthetjük: a magatartás nem volt a következmény oka. Ellenkező esetben, ha a következmény a magatartás nélkül nem jött volna létre, a magatartás a következmény okának tekintendő. A feltétel-egyenértékűségi elmélet gyakorlati hasznosíthatósága ellenére nem mentes a hibáktól sem. Ezek egy része a logika szabályai szerint feloldható, legfőbb hiányossága azonban nem küszöbölhető ki: a fent említettek alapján indokolatlan az egyes feltételek között egyenlőséget tenni. Egy következmény előidézésében – mint láttuk – legfontosabb szerepe a létrehozó tevékenységnek van. A feltétel-egyenértékűségi elmélet legfontosabb problematikus esetei: a) Az okozatossági lánc a végtelenségig nyújtható (regressus in infinitum). Könnyű belátni, hogy a világot behálózó okfolyamatokban minden jelenség visszavezethető egy tőle függetlenül létező jelenségre. Minden okozatnak oka van, azonban ezek az okok egyben okozatok, amelyeknek szintén volt okuk, és így tovább. Az okozatossági lánc végtelenségig történő nyújtása a büntetőjogi felelősségre vonás másik feltételével, a szubjektív bűnösséggel oldható fel. Végső soron ugyanis az elkövető az általa elindított okfolyamatban csak azokért a következményekért tehető felelőssé, melyekre a bűnössége kiterjed. b) Az alternatív (vagy kettős) kauzalitás. Alternatív kauzalitás esetén több, egymástól független feltétel közül mindegyik egyenként is elegendő a következmény előidézéséhez, így például ha mindkét elkövető – mit sem sejtve a másik szándékáról – halálos adag mérget tesz a sértett poharába. Feloldása azzal lehetséges, hogy ilyenkor az eredmény nem úgy jön létre, mint ahogy azt kizárólag az egyik ok idézte volna elő.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA c) A kumulatív okozatosság. Ebben az esetben több feltétel csak együttes hatásuk, összetalálkozásuk folytán hozza létre az eredményt. Fenti példánk módosításával: ha a két elkövető kisebb mennyiségű, külön-külön nem halálos adag mérget tesz a sértett poharába, hatásuk azonban együttesen végzetes. A kumulatív okozatosság nem valódi probléma: feloldása az általános szabályok szerint, a hipotetikus eliminációs eljárás segítségével lehetséges. d) Atipikus kauzalitás. Ebben az esetben ténylegesen az elkövetési magatartáshoz kapcsolódó más ok hozza létre a következményt: az elkövető által elindított okfolyamat egy bizonyos közreható ok (con-causa) miatt a tipikustól eltérően fejlődik tovább. Gyakorlatban nemritkán előforduló esete, ha az elkövető által megsebesített sértett a kórházban diagnosztikai tévedés folytán meghal. Bár ez a körülmény az elkövető bűnösségére kétségkívül hatással van, nem tekinthetünk el azonban attól, hogy végső soron ő volt az okfolyamat elindítója. OKKIVÁLASZTÁSI TEÓRIÁK ■ Az egyes feltételeket egyenrangúnak tekintő és okként kezelő feltételegyenértékűségi elmélettel szemben több olyan teória is ismert, amely a feltételek közül kiemel egyet és azt tekinti a következmény okának. Az ezekkel az elméletekkel szemben leggyakrabban felhozott kifogás, hogy a feltételek közül történő választás – lévén az a szemlélő egyén döntése – szubjektív mozzanatot visz az okozatosság vizsgálatába. a)Az adekvát elmélet különbséget tesz adekvát és inadekvát kauzalitás között. Adekvát az okozatosság akkor, ha valamely feltétel előreláthatóan bekövetkező eredményt idézett elő, inadekvát pedig akkor, ha a feltételből előállott eredmény nem volt előre látható. Az elmélet híveinek álláspontja megoszlik ugyanakkor abban, hogy mikor és ki által kell az eredményt előreláthatónak tekinteni, vagyis mely feltételek jöhetnek szóba az adekvát okozatosság megállapításakor: 1. amelyeket a bűnelkövető ismert vagy ismerhetett volna; 2. amelyeket egy átlagember is ismer; 3. azok a feltételek, amelyeket a büntetőeljárás feltárt. b)A relevanciaelmélet szerint a büntetőjogi felelősség feltétele nem egyszerűen egy okozati összefüggés megléte, hanem a büntetőjogi szempontból releváns okozatosság. Az elmélet képviselői szerint az okozatosság tényét a conditio sine qua non, relevanciáját pedig az adekvát teória alapján kell eldönteni. Nem tekintik relevánsnak az okozati összefüggést, ha az túl távoli, illetve ha büntetőjogi szempontból nem releváns tilalmat vagy parancsot szeg meg az elkövető.

4.3.3. A mulasztás okozatossága A mulasztás okozatossága régi vitája a büntetőjogi szakirodalomnak: vannak, akik tagadják, hogy a mulasztás bármilyen következményt idézhetne elő, mások ezzel szemben érvelnek. A mulasztás okozatosságát tagadó nézetek kiindulópontja, hogy a mulasztó a külvilágban nem idéz elő semmilyen változást. Magatartása azzal, hogy tartózkodik bármilyen mozgás tanúsításától, kívül esik a körülötte lévő világban zajló okfolyamatoktól. A külvilágban tőle függetlenül indul meg és zajlik le egy okfolyamat, amely – mivel csak szemléli azt, és nem avatkozik bele – a törvényi tényállásban rögzített következményhez vezet. E nézet szerint a mulasztó büntetőjogi felelősségének alapja, hogy amennyiben beavatkozott volna a tőle függetlenül zajló okfolyamatba, képes lett volna megszakítani azt. Nem idézte elő tehát a következményt, de előidézhette volna annak elmaradását. Főleg a gyakorlatban találkozunk a mulasztás okozatosságát valló felfogással, s ezért a bírói gyakorlat aligha hibáztatható. Az elkövető bűnösségének megítélése szempontjából ugyanis a fenti gondolatmenetnek semmi jelentősége sincs. Mint ahogy a szemléletes irodalmi példa írja: teljesen mindegy, hogy a pusztító éhínséget az esőzések elmaradása vagy a beköszöntött szárazság okozta. Ezek alapján kielégítő a tétel, miszerint a mulasztás esetén az elkövető felelősségre vonásának alapja, hogy 1. objektíve lehetősége volt az eredmény elhárítására, 2. erre köteles volt és 3. ez bűnös módon nem tette.

4.4. Az esetleges tárgyi elemek Az elkövetés helye, ideje, eszköze és módja a törvényi tényállás esetleges tárgyi elemei. Ez azt jelenti, hogy a törvényhozó viszonylag ritkán értékeli ezeket a tényállásokban. Ha értékelésükre sor kerül, az lehetséges az alap- és a minősítő tényállásban egyaránt. Ha a törvényhozó az alaptényállásban értékeli őket, a bűncselekmény megvalósulásának feltétele, hogy a cselekményt a tényállásban megjelölt helyen, időben, módon és eszközzel kövessék el.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA Ezzel szemben, ha a minősítő rendelkezések között kerülnek értékelésre, a bűncselekmény bármilyen körülmények között megvalósul, ám ha azon a helyen, abban az időben, úgy és azzal az eszközzel történik az elkövetés, ahogy a tényállásban szerepel, a büntetés súlyosabb. Alaptényállásban értékeli például a törvényhozó elkövetés módjaként az erőszakot és a fenyegetést a hivatalos személy elleni erőszaknál; az elkövetés helyeként a hatóság előttiséget a hamis vádnál; az elkövetés eszközét a kábítószerrel visszaélésnél; az elkövetés idejét az ellenség támogatása bűncselekményénél. Minősítő körülmény az elkövetés módjaként a különös kegyetlenség az emberölésnél; az elkövetés helyeként a közveszély színhelye a lopásnál; az elkövetés eszközeként a lopott vagy hamis kulcs a lopásnál; az elkövetés idejeként az éjjel történő elkövetés a magánlaksértésnél.

5. 16. § A BŰNCSELEKMÉNY ALANYA ÉS A BESZÁMÍTÁSI KÉPESSÉG 5.1. A bűncselekmény alanya A büntetőjog tudománya alanynak nevezi azt a személyt, akit az elkövetett bűncselekmény miatt felelősségre lehet vonni és emiatt vele szemben szankció alkalmazható. A törvénykönyv az alany kifejezést nem használja, rendelkezik azonban a bűncselekmény elkövetőiről. A két fogalom azonban nem azonos. Elkövetőnek általános érvénnyel a bűncselekmény megvalósulásában bármilyen módon közreműködő személyt nevezzük. Ez tehát gyűjtőfogalom, mely a tettest, a közvetett tettest, a társtetteseket (tettesek), a felbujtót és a bűnsegédet (részesek) egyaránt jelöli. A tettes és részes kategória a ténylegességre utal, azaz arra, hogy az adott személy milyen módon működik közre a megvalósításban. Ez azonban még nem mond semmit arról, hogy az adott személy a bűncselekmény elkövetéséért felelősségre vonható, vagy sem. Erre az „alany” kifejezés használata ad választ. A büntetőjog történetében a felelősségre vonás feltételei korszakonként változtak. Kezdetben az eredményfelelősség elve érvényesült, ezért ekkor a személyhez tapadó körülményeknek semmiféle jelentőséget nem tulajdonítottak. A felelősségre vonásnál egyetlen szempont létezett: a bekövetkezett eredmény. Értékelés nélkül maradt tehát az, hogy azt ki és milyen körülmények között okozta. Ugyanúgy lényegtelen volt, hogy az szándékosan, gondatlanul vagy esetleg vétlenül következett-e be, ahogy az is, hogy gyermekkorú vagy felnőtt, normális elmeállapotú vagy elmebeteg idézte-e elő. Nem korlátozták felelősségre vonást a természetes személyekre sem. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kialakuljon a napjainkban is elfogadott bűnfelelősség elve, melynek lényege, hogy csak a bűnösen tanúsított magatartás, illetve a bűnösen előidézett következmények miatt lehet valakit felelősségre vonni. A bűnfelelősség elvének elfogadása kihatással volt a bűncselekmény alanyának a fogalmára is, amely az általánosan elfogadott nézet szerint olyan természetes személy lehet, aki rendelkezik az alannyá válás feltételével, a beszámítási képességgel. Ezen definíció alapján – a jelenlegi felfogás szerint – a bűncselekmény alanya jogi személy nem lehet. A korlátozást a jogirodalom két indokkal magyarázza: egyrészt a bűncselekmény megvalósulásának elengedhetetlen feltétele a cselekmény, ennek tanúsítására azonban a jogi személy nem képes, csak a képviseletében eljáró természetes személy. A másik indok, hogy a büntetőjogi felelősség alapja a bűnösség, amely egy pszichikus viszonyt feltételez, ez azonban csak egy meghatározott személy vonatkozásában állhat fenn. A fentiek alapján a jogi személy a bűncselekmény alanya nem lehet, nincs akadálya azonban annak, hogy vele szemben meghatározott feltételek esetén szankciót alkalmazzanak.

5.2. A beszámítási képesség fogalma és büntetőjogi értékelése 1. Bűncselekmény elkövetéséért valakit felelősségre vonni csak akkor lehet, ha a cselekmény az elkövetőnek beszámítható, ha az a terhére róható. Ennek előfeltétele a beszámítási képesség, amely egy olyan személyi állapotot jelent, mellyel a cselekmény elkövetőjének rendelkeznie kell ahhoz, hogy bűncselekmény alanya lehessen.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA 2. A beszámítási képesség fogalmának körülírása kétféle módszerrel történhet. Az egyik megoldás szerint a jogalkotó – az egyéb fogalommeghatározásokhoz hasonlóan – törvényben körülírja azokat a feltételeket, amelyek megléte a beszámítási képességhez szükséges. A másik módszer az ún. negatív meghatározás, azaz azoknak az okoknak a rögzítése, amelyek kizárják a beszámítási képességet. A törvényhozó – a Csemegikódextől kezdődően – ez utóbbi mellett foglalt állást, tekintettel arra, hogy az emberek többsége rendelkezik beszámítási képességgel, tehát ez a tipikus eset. Célszerűnek mutatkozik a kivételeket, a kizáró okokat a törvényben meghatározni, és a fogalom e szabályozásból való visszakövetkeztetés alapján határozható meg. A tudományt régóta foglalkoztatja – a többi büntetőjogban használt fogalomhoz hasonlóan – e jelenség lényegének feltárása is, hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a beszámítási képesség fogalmának meghatározása nem könnyű feladat, mert függ az egyéb tudományok, így különösen az orvostudomány, a pszichiátria fejlettségétől is. 3. A beszámíthatatlanság fogalmának alakulása követte az egyes büntetőjogi iskolák változásait, hiszen a felelősség egyik lényeges kérdését jelenti. A klasszikus iskola az indeterminizmus alapján e fogalmat a szabad akarat meglétével azonosította, a közvetítő irányzat a mérsékelt indeterminizmus álláspontjára helyezkedve, az értelmi és erkölcsi fejlettségben látta annak lényegét. A naturalista iskolák a túlzó determinizmus talaján egyszerűen elvetették ezt a fogalmat. A mérsékelt irányzat megtartotta ugyan, de az akarat kötöttségére és a cselekvés szükségességére építette azt. A jogirodalomban a beszámítási képességre vonatkozóan számos definíció található, az alábbiakban ezek közül ismertetünk néhányat. Az egyes fogalmak vizsgálata alapján jól látható, hogy az orvostudomány fejlődése miként hatott a büntetőjog tudományára. Merkel szerint a beszámítási képesség az a hatalom, hogy a cselekvő a saját felfogása szerinti hatást idézhet elő. Bírálta ezt Liszt és Liepmann, arra hivatkozással, hogy ez a felfogás az idiótákban látná a beszámítási képességgel bírók ideálját. Liszt szerint a beszámítási képesség a motívumok által való normális meghatározottságban áll, különösen a vallás, jog, erkölcs és az okosság felől alkotott s egész magaviseletüket szabályozó általános képzetek által való megkötöttségben. Beszámítható minden szellemileg érett és szellemileg egészséges, tehát rendesen befolyásolható ember, tiszta öntudat mellett. Vámbéry Rusztem a következőképpen határozza meg e fogalmat: „Beszá- míthatóság az embernek az a képessége, hogy cselekvésének valóságos és erkölcsi vagy jogi jelentőségét átlássa s magát jellemének (egyéniségének) megfelelően ható képzetek szerint irányítsa. Ez a meghatározás számol azzal, hogy az elhatározás az egyéniség és a reá ható motívumok eredője s utal arra, hogy a beszámíthatóságot egyén és bűncselekmény szerint in concreto kell vizsgálni.” Finkey Ferenc szerint a beszámítási képesség a büntetőjogban a testi, értelmi és erkölcsi fejlettségnek azt a legkisebb mértékét jelenti, amellyel a cselekmény elkövetőjének bírnia kell, hogy tettéért büntetőjogilag felelősségre lehessen vonni. Beszámítási képességgel bír tehát minden tizenkettedik életévet betöltött, értelmileg és erkölcsileg rendesen fejlett ember, aki a cselekvésre való elhatározás és a véghezvitel alkalmával öntudatos és önelhatározásra képes állapotban volt. Angyal Pál a beszámítási képességen a tizenkettedik életévet meghaladott egyén azon képességét érti, melynél fogva öntudattal, akaratszabadsággal és a büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettséggel bír. „Miután az öntudatos akaratképesség lényegileg a normális értelmi és erkölcsi fejlettségnek következménye, a beszámítási képesség fogalma végeredményben egybeesik tehát a szellemi és erkölcsi erők normális fejlettségi állapotával.” Szabó András a beszámíthatóság fogalmát a következőképpen határozza meg: „A beszámíthatóság az elkövetőnek az a képessége, amely ahhoz szükséges, hogy cselekményének jelentőségét felismerje és magatartását ennek megfelelően irányítsa. A beszámíthatóság az alapja a beszámításnak és a bűnösségnek. A beszámíthatóság nemcsak a bűnösség alapját képezi, hanem az arra való képességet is, hogy az elkövető részéről bűnösség jöjjön létre, vagyis a tudatosság és az akarat meghatározott viszonya alakuljon ki a cselekmény vonatkozásában a szándékosság vagy a gondatlanság formájában.” Losonczy István kifejti, hogy a természettudomány minden pszichikai jelenséget – a normálisakat éppúgy, mint a kórosakat – végső soron az emberi agyvelőre, annak alkatára és működésmódjára vezet vissza. Ebből adódóan a teljes beszámítási képesség, illetőleg az azt kizáró vagy korlátozó elme- és idegbetegségek, rendellenes elmeállapotok alapja is az agyvelő egészséges, illetőleg – akár exogén, akár endogén eredetű – kóros alkata és


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA működése. Beszámítási képessége tehát az embernek abban az esetben van, ha idegrendszerének, közelebbről agyvelejének alkata teljesen kifejlődött, teljes és ép, s ennek következtében magatartását – adott természeti és társadalmi körülmények között – az ilyen alkatának megfelelően működő agyveleje határozza meg. Ebből a megállapításból következően a beszámíthatóság az embernek az az állapota, amelyben magatartását teljesen kifejlődött, teljes és ép alkatú elméjének értelmi, értékelő és céltudatos akarati tevékenysége határozza meg. Békés Imre szerint a beszámítási képesség felöleli a magatartás lehetséges következményének előrelátására kiterjedő felismerési képességet, a felismerésnek megfelelő akarat kialakítására és az akarat szerinti magatartás tanúsítására vonatkozó akarati képességet, valamint a cselekmény társadalomra veszélyes jellegének, erkölcstelen voltának a felismerését lehetővé tevő értékelő képességet. 4. A napjainkban elfogadottnak tekinthető meghatározás szerint a beszámítási képesség az ember azon testipszichikai állapota, amelynél fogva képes cselekményét megfelelő társadalmi-erkölcsi értékelésben részesíteni és ezen értékelésnek megfelelően cselekedni. A beszámítási képességnek két összetevője van: egyrészt a felismerési, értékelési képesség, melynél fogva a cselekvő képes a cselekménye következményeinek az előre látására, és annak a társadalom által elvárt módon történő értékelésére. A másik összetevő az akarati képesség, amely azt jelenti, hogy a felismerési képességgel rendelkező személy szabadon alakítja ki az akaratát és képes a fent ismertetett értékelésnek megfelelően cselekedni. Mindez azonban csak akkor lehetséges, ha az értékelés színtere, az agy megfelelően fejlett és fejlettségének megfelelően működik. Fejlődésbeli feltételként a törvényhozó – egy vélelem felállításával – a 14. életévet határozza meg, amely a büntethetőség alsó életkori határát jelenti. A fejlődésbeli feltétel mellett a beszámítási képesség meglétéhez szükséges az is, hogy az agy rendeltetésszerűen működjön, azaz ne álljon fenn kóros elmeállapot, mely a büntethetőséget kizárja. 5. A Csemegi-kódex a beszámíthatóság fogalmát abból a feltevésből kiindulva nem írta körül, hogy az emberek rendszerint beszámítható állapotban vannak. Ez a vélelem azonban megdönthető volt azzal a kitétellel, hogy a tizenkettedik életévet be nem töltött személy büntetőjogi felelősséggel nem tartozott. A tizenkettedik életévet betöltött, de a tizenhatodik életévet meg nem haladott személyek, valamint – életkortól függetlenül – a siketnémák esetén vizsgálni kellett a bűnösségi képességet. A törvény a beszámítható- ságnak a fokozatait nem különböztette meg: vagy beszámítható volt a tettes, vagy beszámíthatatlan. A gyakorlat azonban ismerte a korlátozott beszámíthatóság fogalmát, a büntető perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikkhez fűzött miniszteri indokolás utal rá, hogy „lehetnek olyan lelki állapotok, amelyek a beszámíthatóságot ugyan feltétlenül ki nem zárják, de lényegesen csökkentik”. Ezt azonban a bíróság – enyhítő körülményként – csak a büntetés kiszabásánál vehette figyelembe. A törvény e fogyatékosságának pótlására a szakirodalom a korlátozott beszámítási képesség fogalmát alakította ki, amelyről azonban még ott sem alakult ki egyetértés. A klasszikus iskola hívei elvetették, az orvosok és a jogászok körében pedig két ellentétes álláspont alakult ki. Az egyik csoport elfogadta a korlátozott beszámítási képesség fogalmát, elismerte az ide sorolható személyek büntethetőségét, de a büntetés enyhítése mellett szükségesnek tartotta a büntetés végrehajtása alatt vagy után is sajátos (gondozó, védő) intézkedések előírását, így a közveszélyesek gyógyletartóztató intézetekbe, a nem veszélyeseknek rendőri felügyelet alá helyezését. Ezt az álláspontot képviselte Merkel már 1869-ben, majd később Liszt, a magyarok közül pedig Angyal Pál és Friedmann Ernő is. A másik álláspont szerint (többek között Prins, Lilienthal) a korlátozott beszámítással bíró személyeknél mellőzni kell a rendes büntetési eszközöket (börtön, fegyház), velük szemben sajátos kezelést kell alkalmazni, amely egyesíti magában a gyógyítást és a társadalom védelmét. Ez utóbbi felfogást tartotta helyesnek Finkey és a Nemzetközi Büntetőjogi Egyesület magyar csoportja. A későbbiekben az orvostudomány fejlődése, illetve a bírói gyakorlat folytán általánossá vált az a vélemény, hogy a beszámíthatóság és beszá- míthatatlanság határait teljes bizonyossággal nem lehet meghatározni. Az életben számtalan olyan eset fordult elő, amikor nem lehetett egyértelműen állást foglalni a kérdésben, mert számos olyan átmeneti csoport van, amelyik egyik osztályba sem sorolható.

6. 17. § A BUNCSELEKMENY ALANYI ELEMEI 49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A törvényi tényállások a tárgyi elemek mellett olyan elemeket is tartalmaznak, amelyek az elkövető személyét jellemzik. Ezek között vannak olyanok, amelyek minden bűncselekménynek szükségszerű részei, és vannak olyanok is, amelyek csak ritkábban fordulnak elő. A bűnfelelősség elvéből adódóan szükségszerű alanyi elem a bűnösség valamelyik megnyilvánulási formája, esetleges elem pedig a célzat és a motívum.

6.1. A szándékos bűnelkövetés 13. § Szándékosan követi el a bűncselekményt, aki magatartásának következményeit kívánja, vagy e következményekbe belenyugszik. A szándékos bűnelkövetés a bűnösség súlyosabb megnyilvánulási formája, melyen belül a jogirodalom egyenes (dolus directus) és eshetőleges (dolus eventualis) szándékot különböztet meg. A szándékosság elméleti fogalma több elemből tevődik össze: az értelmi, az érzelmi és az akarati elemekből. 1. A szándékosság értelmi, tudati oldalának tartalma az, hogy az elkövető ismeri a különös törvényi tényállásban értékelt tényeket, körülményeket. Nem a jogi fogalom pontos ismeretét szükséges a szándékosság megállapításához, hanem az objektív tényállási elemek alapjául szolgáló tényeknek, illetve ezek társadalmi jelentőségének a felismerését (például hivatalos személy elleni erőszaknál azt, hogy a sértett rendőr és nem a hivatalos személy törvényi meghatározását). Földvári szerint a tények ismeretén túl az elkövetőnek tisztában kell lennie cselekménye társadalomra veszélyes jellegével is. Ez esetben ugyanis az elhatározást megelőző lelki folyamatban felmerül benne a közösségi igény tudata is, tisztában van azzal, hogy mit vár tőle a társadalom, ő azonban e társadalmi igénnyel szemben cselekszik. A súlyosabb (büntetőjogi) szemrehányás oka éppen a társadalmi igénnyel való tudatos szembeszegülés. Véleménye szerint a társadalomra veszélyesség felismerésének feltétele a törvényi tényállásban értékelt körülmények ismerete: aki a tényállási elemek alapjául szolgáló tényeket ismeri és azok értékelésére képes, tisztában van a cselekmény társadalmi jelentőségével, hasznosságával vagy veszélyességével is. A beszámítási képességben megnyilvánuló értékelési képesség így épül be a bűnösségtanba, és ezért tekinti Földvári a beszámítási képességet a bűnösség feltételének. Egy magatartás soha nem önmagában veszélyes a társadalomra, hanem az olyan következmények miatt, amelyeket előidézett vagy előidézhetett volna. A szándékosság megállapításának tehát elengedhetetlen feltétele, hogy az elkövető cselekménye társadalomra veszélyes jellegén túlmenően tisztában legyen cselekményének előrelátható következményeivel is. 2. A cselekmény elhatározását megelőző folyamatban jelentős szerepet játszanak az érzelmi jellegű mozzanatok is. Az elhatározást megelőző folyamatban felmerülő minden képzet érzelmileg színeződik; vagy kívánatosnak, kellemesnek tűnik annak megvalósítása, vagy kellemetlen, nemkívánatos érzés kapcsolódik hozzá. Ugyanígy színe- ződnek a különös törvényi tényállás elemeinek ténybeli alapjával kapcsolatos és a cselekmény társadalomra veszélyes jellegét bizonyító képzetek is. Az elkövetővel szemben tehető szemrehányás foka ezért függ attól is, hogy a cselekmény társadalomra veszélyességével kapcsolatos képzetek érzelmileg hogyan színeződnek. Ha az elkövető számára a társadalmi elvárással szembenálló eredményképzet megvalósítása tűnik kívánatosnak, kellemesnek, a vele szemben tehető szemrehányás jóval nagyobb, mintha ennek az eredményképzetnek a megvalósítása számára is a kellemetlenség, a nemkívánatosság érzésével párosul. 3. A harmadik lelki tényező, amely részt vesz az elhatározás kialakításában, az akarat. A pszichológiában uralkodónak mondható felfogás szerint az akarat az a lelki folyamat, amely a tudatosan kitűzött célokra irányzott emberi magatartásokban nyilvánul meg. Funkciója az emberi cselekedetek irányítása az ember felismert szükségletei és ezek érzelmi színeződése alapján. Akarat nélkül nincs cselekvés. Különbséget kell azonban tenni a cselekvés akaratlagossága és a következmények akarása között. A magatartás következményeinek az akarása természetesen magában foglalja a magatartás akarását is, viszont a cselekmény akarása nem jelenti feltétlenül valamennyi következményének akarását is, mert e következmények között lehetnek érzelmileg közömbösek, sőt negatívan színezettek is. Az ilyen következményekhez való pszichikus viszony nem az akarással, hanem a közömbösséggel, a belenyugvással vagy esetleg az elmaradás utáni passzív vágyakozással jellemezhető. 4. Az elmondottak alapján Földvári a szándékos bűnelkövetés lelki hátterét a következőképpen vázolja fel.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A bűnösség megnyilvánulási formái közötti különbségtétel alapja a magatartás lelki háttere: a döntő az, hogy az egyes tényezők milyen módon vesznek részt a magatartás kialakításában. A szándékosság súlyosabb megítélés alá eső esetében, az egyenes szándéknál, mindhárom lelki tényező pozitívan részt vesz a magatartás kialakításában: az elkövető tisztában van cselekményével, előre látja annak társadalomra veszélyes következményeit, ezeket kívánja; így határozza el a cselekmény elkövetését, amelyet akaratlagosan végre is hajt. A szándékosság enyhébb alakzatánál, az eshetoleges szándéknál a pozitív érzelmi színeződés hiányzik: az elkövető tisztában van ugyan azzal, hogy cselekményének társadalomra veszélyes következményei lesznek; ezt azonban nem kívánja, de belenyugszik bekövetkezésükbe. Belenyugvását bizonyítja, hogy e következmények előrelátása, a bekövetkezésük biztos tudata sem tartja vissza a cselekmény elkövetésétől. Cselekménye ebben az esetben is akart, hiszen a külső testmozgás az elkövető belső világában kialakult elhatározásnak megfelelően kerül kifejtésre.

6.2. A gondatlan bűnelkövetés 14. § Gondatlanságból követi el a bűncselekményt, aki előre látja magatartásának lehetséges következményeit, de könnyelműen bízik azok elmaradásában; úgyszintén az is, aki e következmények lehetőségét azért nem látja előre, mert a tőle elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztotta. A Btk. a gondatlanság két fokozatát különbözteti meg: a tudatos gondatlanságot (luxuria) és a hanyag gondatlanságot (negligencia). 1. A gondatlanság súlyosabb alakzatánál (tudatos gondatlanság) a cselekmény lelki háttere – a már elmondottakra figyelemmel – a következőképpen vázolható fel. Az elkövető ebben az esetben is előre látja magatartása lehetséges következményeit. Tisztában van e következmények társadalmi jelentőségével is. A bűnösséghez szükséges tudati elemek tehát hiánytalanul megvannak. Ennyiben megegyezik ez a bűnösségi alakzat a szándékosság két alakjával. A különbséget az érzelmi viszonyulás jelenti: az elkövető az előre látott, lehetségesnek tartott következmények beállását sem nem kívánja, sem nem nyugszik abba bele, hanem bízik azok elmaradásában. Az elkövetőnek a következményekhez való érzelmi viszonyulása tehát negatív. A gyakorlatban nehézséget okozhat annak az eldöntése, hogy az elkövető belenyugodott-e a következmények beállásába vagy bízott azok elmaradásában. Erre csak külső körülményekből, elsősorban az elkövető viselkedéséből, egyes megnyilvánulásaiból lehet következtetni. Általánosságban azonban megállapítható, hogy a következmények elmaradásában való bizalom jele lehet az, ha az elkövető igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy ezeknek a következményeknek a beállását megakadályozza. Mivel azonban az eset körülményeit vagy saját lehetőségeit, illetőleg képességeit nem kellően mérte fel, a nem kívánt következmények beállnak. A harmadik lelki tényező, az akarat, a korábban kifejtett értelemben itt is fennáll. 2. A gondatlanság enyhébb alakzata (hanyagság) a következőképpen jellemezhető. Az elkövető ebben az esetben nem látja előre tettének következményeit; ezért magától értetődően az érzelmi viszonyulásnak is, az akaratnak is hiányozni kell. Tulajdonképpen tehát egyik lelki tényezőnek sincs szerepe a bűncselekmény megvalósulásában, a bűncselekmény fent vázolt lelki háttere tehát teljesen hiányzik. A gondatlanság enyhébb alakzatánál a szemrehányás alapja a lelki háttér hiányában jelölhető meg. Abban az esetben ugyanis, ha az elkövető a tőle elvárható figyelmet vagy körültekintést tanúsította volna, akkor előre láthatta volna cselekménye következményeit; ha előre látta volna, az eredményképzet érzelmi színeződése is megtörténhetett volna. A szemrehányást megalapozó mozzanatok: – a következmények előrelátásának objektív lehetősége, – az előrelátásnak az elkövetőtől való elvárhatósága.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A bűnösségben megnyilvánuló szemrehányhatóság az egyes alakzatoknál eltéro fokú, az eltérés a lelki háttér különbözőségéből adódik. Hazai jogunkban a törvényhozó úgy vonta le a bűnösségi alakzatok közötti különbségek következményeit, hogy a gondatlan elkövetések bűncselekményként történő értékelését általában mellőzte; bűncselekménynek rendszerint csak a szándékos elkövetések minősülnek. A gondatlan elkövetések csak azokban a kivételes esetekben értékelhetők bűncselekményként, ha a törvényhozó a gondatlan elkövetést kifejezetten büntetni rendeli. Ez csak ritkán, a társadalomra nagyobb veszélyt vagy sérelmet jelentő cselekmények esetében történt meg.

6.3. Az eredményért való felelősség A bűnösségi alakzatok vizsgálata kapcsán ki kell térnünk a minősítő eredményért való felelősség kérdéskörére is. 15. § Az eredményhez mint a bűncselekmény minősítő körülményéhez fűzött súlyosabb jogkövetkezmények akkor alkalmazhatók, ha az elkövetőt az eredmény tekintetében legalább gondatlanság terheli. A fenti törvényi rendelkezés a minősítő eredmény hatályosulásának a feltételeiről szól. Az alapesetre kiterjedő bűnösség alakzata és a minősítő eredményt átfogó bűnösség alakzata elvileg a következőképpen alakulhat. a) Az alapeseti tényállási ismérvekre a szándékosság terjed ki, míg a minősítő eredményt ugyancsak szándékosság fogja át. b) Az alapeseti tényállási ismérvekre a szándékosság terjed ki, míg a minősítő eredményt csak gondatlanság fogja át. c) Az alapeseti tényállási ismérvekre a szándékosság terjed ki, míg a minősítő eredményt sem a szándékosság, sem a gondatlanság nem fogja át. d) Az alapeseti tényállási ismérvekre a gondatlanság terjed ki, míg a minősítő eredményt ugyancsak a gondatlanság fogja át. e) Az alapeseti tényállási ismérvekre a gondatlanság terjed ki, míg a minősítő eredményt a szándékosság fogja át. f) Az alapeseti tényállási ismérvekre a gondatlanság terjed ki, míg a minősítő eredményre nem. ad a) Amennyiben a szándék mind az alapeseti tényállási ismérveket, mind pedig a minősítő eredményt átfogja, szándékos minősített eset valósul meg. Ha a minősítő eredmény nem következik be, a bűncselekmény minősített esetének a kísérletét kell megállapítani. ad b) Amennyiben a szándék kiterjed az alapeseti tényállási ismérvekre, de a minősítő eredményt csak gondatlanság fogja át, a bűncselekmény minősített esete vegyes bűnösség mellett valósul meg. Ennek két csoportját különböztetjük meg: Az első csoportba azok a bűncselekmények tartoznak, amelyeknél a szándék fogalmilag kiterjedhet a minősítő körülményre is, adott esetben azonban a minősítő eredményt mégsem a szándék, hanem csak a gondatlanság fogja át. A vegyes bűnösség esetén a bűncselekmény megállapításának feltétele az eredmény tényleges bekövetkezése. Amennyiben az eredmény elmaradt, de létrejöhetett volna – hasonlóan a gondatlan materiális bűncselekményekhez – az eredmény előidézésének a lehetőségét abban az esetben sem lehet az elkövetőnek felróni, ha e lehetőségre a gondatlansága kiterjedt. Ebből pedig az következik, hogy a vegyes bűnösségű bűncselekményeknek nincs kísérletük. A második csoportot azok a bűncselekmények alkotják, melyeknél a törvény a minősítő eredményre kiterjedő szándékot kifejezetten kizárja. Az ilyen bűncselekményeket „szándékon túli eredményű” vagy más szóval „praeterintencionális” bűncselekményeknek nevezzük.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A szándékon túli eredményű bűncselekmények szükségképpen vegyes bűnösségű bűncselekmények. A vegyes bűnösség mellett létrejövő bűncselekmények mindkét csoportjának az a jellemzője, hogy minősítési szempontból gondatlan, a jogkövetkezmény szempontjából a szándékos bűncselekményekkel esnek egy megítélés alá. Gondatlan bűncselekményeknek minősülnek, ezért nincs előkészületük, kísérletük, továbbá a minősítő eredményre kiterjedően nem állapítható meg társtettesség, felbujtás és bűnsegély. A szándékos bűncselekményekre megállapított jogkövetkezmények alá esnek – a büntetés-végrehajtási fokozat, – a feltételes szabadságra bocsátás, – a visszaesés, – a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli mentesítés szempontjából. ad c) Amennyiben a minősített eset törvényi tényállásába felvett eredményt – tárgyilag, az okozati összefüggés szabályai szerint – ugyan a tettes okozta, de erre az eredményre sem a szándéka, de még a gondatlansága sem terjedt ki, csak a szándékos bűncselekmény alapesetének az elkövetése állapítható meg a terhére. ad d) Ha mind az alapeseti tényállási ismérveket, mind a minősítő eredményt a gondatlanság fogja át, a bűncselekmény gondatlan minősített esete valósul meg. ad e) Ez a variáció logikailag kizárt, mivel elképzelhetetlen, hogy ha az alapeseti tényállási ismérvekre a gondatlanság terjed ki, akkor a minősítő eredményt a szándékosság fogja át. ad f) Ha csak az alapeseti tényállási ismérvekre terjed ki a gondatlanság, de a minősítő eredményre nem, a gondatlan bűncselekmény alapesetét kell megállapítani.

6.4. A célzat és a motívum 6.4.1. A célzat A célzat fogalmánál a cél fogalmából kell kiindulni, ami nem más, mint az az eredményképzet, amelynek a megvalósítására törekszik valaki. Minden magatartás tanúsítására valamilyen cél elérése érdekében kerül sor, még a gondatlan bűncselekmények esetén is. A magatartás ugyanis ebben az esetben is tudatosan alakul ki: nem a magatartás gondatlan, hanem a bűncselekmény. Az elkövető által a cselekményével elérni kívánt cél bizonyos esetekben egybeeshet a törvényi tényállásban megfogalmazott eredménnyel, de előfordulhat az is, hogy attól eltér. Ennek a körülménynek a szándékosság megállapítása szempontjából jelentősége lehet, bár itt is hangsúlyozzuk, hogy szándékos lehet az a magatartás is, amelynek tanúsítója bár más célt akart elérni, de belenyugodott a tényállásban meghatározott következmények bekövetkezésébe is. A fentiekben kifejtettekre klasszikusnak mondható példa az emberölés. Lehet, hogy az elkövető célja a sértett halálának előidézése. Előfordulhat azonban az is, hogy a tulajdonképpeni célja valamilyen más eredmény előidézése, de belenyugszik abba, hogy ahhoz szükségszerűen a sértett halála kapcsolódik. Mindkét esetben szándékos emberölés megállapítására kerül sor. Abban az esetben azonban, ha az elkövető egy meghatározott cél érdekében tanúsított magatartása során nem látja előre, hogy cselekménye más személy halálát fogja előidézni, vele szemben gondatlan emberölés megállapítására kerülhet sor. A cél nem azonos a célzattal. A célzat büntetőjogi szakkifejezés, az elkövetőnek a törvényi tényállásban megfogalmazott célja. Tehát csak akkor beszélhetünk célzatról, ha azt a törvényhozó a tényállásban kifejezetten megjelölte.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA Ez történhet a bűncselekmény alaptényállásában, melynek lényege – az esetleges tárgyi elemekhez hasonlóan -, hogy a bűncselekmény csak abban az esetben állapítható meg, ha az elkövető a tényállásban megjelölt cél érdekében követi el a cselekményét. Ilyen például a jogtalan haszonszerzés célja a csalásnál. Amennyiben a célzat a szándékos bűncselekmény minősítő körülményeként kerül szabályozásra, akkor a bűncselekmény az elkövető céljától függetlenül megvalósul, de meghatározott cél fennállása esetén a cselekmény súlyosabban büntetendő. Az emberölés az elkövető céljától függetlenül bűncselekmény, de aljas célból történő elkövetés esetén ennek minősített esetét állapítják meg, amely súlyosabb büntetés kiszabását teszi lehetővé.

6.4.2. A motívum A motívum a célhoz sok tekintetben hasonlít, ezért elhatárolásuk csak elméletileg könnyű. Cél az az eredményképzet, amelynek elérésére törekszik az elkövető. A motívum pedig az, ami őt erre a cselekvésre készteti. E fogalom kapcsán csak utalunk mindarra, amit a cselekményről szóló részben az elhatározást megelőző lelki folyamatról már elmondtunk. A motívum törvényhozó általi értékelése, a célzathoz hasonlóan, történhet az alapvagy a minősítő tényállásban.

7. 18. § A BÜNTETHETŐSÉGI AKADÁLYOK RENDSZERE ÁLTALÁBAN 1. A büntethetőség a bűncselekmény elkövetése miatti büntetőjogi felelősségre vonás lehetőségét jelenti. A büntethetőség érvényesülését azonban különböző körülmények akadályozhatják, amelyek jogi természete, társadalmi megítélése és eljárásjogi kihatásai eltérőek. A büntethetőségi akadályok rendszerét alapvetően befolyásolja a bűncselekmény fogalmára vonatkozóan képviselt felfogás. A Csemegi-kódex is felsorolta mindazokat a körülményeket, amelyek fennállása esetén nem kerülhetett sor az elkövető felelősségre vonására. Ezek a törvény VII. fejezetében „A beszámítást kizáró vagy enyhítő okok” cím alatt találhatók. A korabeli szakirodalom a mai „büntethetőség” helyett – a törvény szóhasználatával egyezően – a „beszámítás” kifejezést használta, amely Angyal Pál szerint az „az ítélet, amellyel a cselekményt az elkövetőnek büntetendő cselekményként a terhére írjuk”. Finkey megfogalmazásában „a beszámítás a felelősség tényleges elvének alkalmazása az egyes felmerült esetekben a bíró által, vagyis a cselekmény beszámítása a cselekvő (bűntettes) terhére”. A beszámítás pozitív előfeltételének tekintették a beszámítási képesség meglétét, negatív feltételnek pedig a beszámítást kizáró ok hiányát. A Csemegi-kódex tíz okot sorolt fel, amelyek a beszámítást kizárták, ezek a következők: 1. öntudatlan állapot, 2. elmebetegség, 3. ellenállhatatlan erő, 4. fenyegetés, 5. jogos védelem, 6. végszükség, 7. ténykörülmények nem tudása (tévedés), 8. gyermekkor, 9. értelmi és erkölcsi fejlettség hiánya a fiatalkorúaknál, 10. siketnémaság. A jogirodalom a fenti okokat két csoportba sorolta, így megkülönböztették a cselekmény jogtalanságát kizáró okokat és a beszámítási képességet kizáró okokat. Az előbbi csoportba a jogos védelem és a végszükség, míg utóbbiba a többi ok tartozott. A fentieken túlmenően külön csoportba sorolták – és a törvény is külön fejezetben szabályozta – a büntetőeljárás megindítását és a büntetés végrehajtását kizáró okokat. A Btá. a fenti körülményeket kizárólag a büntethetőség szempontjából veszi figyelembe, ezért mellőzi az említett fogalmi elhatárolásokat, és a Csemegi-kódexben használt „nem számítható be a cselekmény” kifejezés helyett a „nem büntethető” kifejezést vezeti be. Az 1961. évi Btk. a hatályos törvénnyel egyezően csoportosítja a büntethetőség akadályait. A büntethetőségi akadályok rendszerében a hatályos Btk. a büntethetőséget kizáró okok (22. §), továbbá a büntethetőséget megszüntető okok (32. §) felsorolását tartalmazza. 2. A hazai szakirodalomban Békés Imre a büntethetőségi akadályoknak alapvetően két kategóriáját különböztette meg. Az egyik csoportot azok a körülmények alkotják, amelyek jelentkezése esetén már a törvényi tényállás kimerítésének pillanatában sem jön létre bűncselekmény. Ezek a körülmények a büntethetőséget (a beszámítást, a cselekmény társadalomra veszélyességét és a bűnösséget) kizáró okok. A büntethetőségi akadályok másik kategóriáját a büntethetőséget megszüntető körülmények jelentik. Ezen okok 54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA jelentkezése ellenére az elkövetés pillanatában a bűncselekmény létrejön vagy már létrejött, de az elkövető a megszüntető ok(ok) megléte miatt nem büntethető. Tulajdonképp az akadályok említett két kategóriája mellett Békés külön tárgyalja részint a büntethetőséget kizáró, részint a büntethetőséget megszüntető okokkal hasonlóságot mutató azon körülményeket, amelyek a büntetőjogi felelősségre vonást azáltal akadályozzák, hogy nem a jelentkezésük, hanem hiányuk a büntethetőség akadálya. Ezeket büntethetőséget kizáró másodlagos akadályoknak nevezi (például magánindítvány hiánya). 3. Nagy Ferenc álláspontja szerint a cselekmény büntetendőségének és a személy büntethetőségének külön csoportba bontása alapján igazából nem választható külön a bűncselekményi jelleget kizáró, illetve nem kizáró okok köre, mivel az egyik oldalon az elkövető büntethetőségét kizárhatja például akár – a bűncselekményi jelleget kiküszöbölve – a gyermekkor, a kóros elmeállapot vagy a tévedés, akár – a bűncselekményi jelleget nem érintve – az elkövető halála, az elévülés vagy a kegyelem. A másik oldalon pedig a cselekmény büntetendőségét kizáró végszükség megállapítását szubjektív büntet- hetőségi ismérv (a veszély felróható előidézése) is befolyásolhatja. A szegedi büntetőjogi iskola legutóbbi tankönyve (Nagy Ferenc) az elsődleges büntethetőséget kizáró okok és a másodlagos büntethetőségi akadályok két fő csoportjába sorolja a törvényi rendelkezéseket. Az említett két fő csoport közötti elhatároló kritérium az, hogy a büntethetőségi akadály megléte a cselekmény bűncselekményi jellegét kizárja, avagy nem. Az elsődleges büntethetőséget kizáró okokat a jogellenességet és a bűnösséget kizáró okok csoportjára bontja. A másodlagos büntethetőségi akadályokon belül a másodlagos büntethetőséget kizáró okok és a büntethetőséget megszüntető okok között tesz különbséget. 4. Földvári József egyrészt büntethetőséget kizáró, másrészt büntethetőséget megszüntető, valamint a büntetőeljárást akadályozó okok között tesz különbséget. a) A büntethetőséget kizáró okok lényege, hogy fennállásuk esetén nem valósul meg bűncselekmény, ezek az okok tehát mindig valamelyik bűncselekményi ismérv kizárásán keresztül hatnak. A bűncselekmény fogalmi eleminek megfelelően a kizáró okokat három csoportba oszthatjuk: i) olyan okok, amelyek a cselekmény társadalomra veszélyességét zárják ki; ezek – a jogos védelem és – a végszükség; ii) olyan okok, amelyek a cselekmény tényállásszerűségét, egyes tényállási elemek létrejöttét zárják ki; ezen belül – a beszámítási képesség hiányán keresztül az alannyá válást kizáró ok: a gyermekkor és a kóros elmeállapot; – a magatartást kizáró ok: a kényszer; iii) olyan okok, amelyek az elkövető bűnösségét zárják ki, így a fenyegetés és a tévedés. b) A büntethetőség akadályainak másik csoportját képzik a büntethetőséget megszüntető okok. Ezekben az esetekben az elkövető cselekménye bűncselekménynek minősül, a cselekmény elkövetésének időpontjában fennállnak a büntethetőség feltételei is. A büntethetőséget megszüntető ok tulajdonképpen nem más, mint az elkövetés után és a jogerős elbírálás előtt bekövetkező büntethetőségi akadály. Ezen okok a törvény 32. §-a szerint a következők: – elkövető halála, – elévülés, – kegyelem, – tevékeny megbánás, – a törvényben meghatározott egyéb ok c) Mint már említettük, a Btk. a büntetőjogi felelősségre vonás akadályait két csoportra osztja, a szakirodalom azonban következetesen külön kategóriába sorolja azokat a körülményeket, amelyek elvi megfontolásból nem 55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA sorolhatók sem a büntethetőséget kizáró, sem pedig a büntethetőséget megszüntető okok közé. Földvári ezeket a büntetőeljárás megindítását és lefolytatását akadályozó okoknak nevezi. Ide tartozik a magánindítvány hiánya és a kívánat hiánya. 5. A fentiek alapján megállapítható, hogy a büntethetőségi akadályok többféle, egymástól jól elhatárolható körülmények gyűjtőfogalma. Ez úgy összegezhető, hogy a hazai szakirodalmunkban a büntethetőségi akadályok rendszere alapvetően az alábbi kategóriákra különül el: – az elkövetett cselekmény bűncselekményi jellegét kiküszöbölő büntethetőséget kizáró okok, – az elkövetett cselekmény bűncselekményi jellegét érintetlenül hagyó büntethetőséget megszüntető okok, a bűncselekményi jelleget ugyancsak nem kizáró, a büntethetőséget és a büntetőeljárást egyaránt akadályozó okok

8. 19. § .A BÜNTETHETŐSÉGET KIZÁRÓ OKOK 8.1. A jogos védelem 29. § (1) Nem büntethető, akinek a cselekménye a saját, illetőleg a mások személye, javai vagy közérdek ellen intézett, illetőleg ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges. (2) Nem büntethető az sem, aki az elhárítás szükséges mértékét ijedtségből vagy menthető felindulásból túllépi. (3) A megtámadott nem köteles kitérni a jogtalan támadás elől. 29/A § Nem büntethető, aki a saját, illetőleg a mások személye vagy javai elleni jogtalan támadás megelőzéséhez szükséges védelmi eszközt alkalmaz, ha az az élet kioltására nem alkalmas, és annak folytán a jogtalan támadó szenved sérelmet, továbbá ha a védekező a sérelem elkerülése érdekében mindent megtett, ami tőle az adott helyzetben elvárható volt. 1. A jogos védelem a büntethetőséget kizáró okok közé tartozik, a cselekmény társadalomra veszélyességét zárja ki. Jogos védelem esetén az elkövető nem büntethető, mert nem jön létre bűncselekmény. Az államhatalom feladata az állampolgárok személyének és vagyonának védelme, de az állam nem képes polgárait minden támadástól megvédeni, ezért a védelmi funkciójának egy részét átengedi az állampolgároknak azzal, hogy feljogosítja őket a támadás visszaverésére. A jogos védelemben cselekvő tehát az állam által feljogosítva követi el cselekményét, amely mindenben megfelel valamelyik bűncselekmény törvényi tényállásának. A cselekmény tehát tényállásszerű, de nem veszélyes a társadalomra. 2. A jogos védelmi helyzetet egy támadás, illetve annak közvetlen veszélye keletkezteti. A támadás jellemzői: a) jogtalan, b) aktív emberi magatartással megvalósuló, c) közvetlen, d) befejezetlen. a) A támadás jogtalan, ha a támadó cselekmény megfelel vagy megfelelhet valamely bűncselekmény törvényi tényállásának. Ez nem jelenti azt, hogy a támadásnak egyszersmind büntetőjogilag büntetendőnek kell lennie, hanem csak azt fejezi ki, hogy objektíve, azaz a tárgyi oldalt, az elkövetési magatartást tekintve tényállásszerű. Ez a tényállásszerűség akkor is fennáll, ha a támadó cselekmény a konkrét esetben csak szabálysértést valósít meg, de az adott szabálysértés ismérveit a büntető jogszabály határozza meg (például vagyon elleni bűncselekmény esetén). A támadás jogtalansága objektív jellegű ismérv, ezért nem függ az elkövető személyétől. Így jogtalan az olyan személy támadása is, aki a beszámítási képesség hiánya miatt nem lehetne a bűncselekmény alanya. Jogszerűen lehet tehát védekezni a gyermekkorú, illetve kóros elmeállapotú személy támadásával szemben is.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA b) A támadás csak aktív emberi magatartással valósulhat meg. A mulasztás jogos védelmi helyzetet nem keletkeztet, legfeljebb a végszükség keretében értékelhető. Ugyanígy értékelhető az állat, illetve a természeti erők hatására kialakult helyzet is. c) Közvetlenül fenyeget a támadás, ha a támadó és a megtámadni szándékolt térbeli helyzetére, közelségére tekintettel viszonylag rövid időn belül a támadás megindításával lehet számolni. A megtámadott személynek tehát nem kell megvárnia a támadás tényleges megkezdését, hanem ezek közvetlen veszélye esetén már védekezhet. A közvetlenség azonban szűken értelmezendő, és a fenyegető támadást csak nagyon rövid idővel előzheti meg az elhárító tevékenység. Ezért nem áll fenn jogos védelmi helyzet, ha a sértett fenyegető kijelentése nem azonnali (közvetlen), hanem egy esetleges és későbbi bántalmazást helyez kilátásba. A Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésében is rámutatott, hogy a formai ismérvei alapján bűncselekményt megvalósító védekező tevékenység jogszerűsége kizárólag akkor vizsgálható, ha az már megindult, folyamatban levő jogtalan támadás vagy a jogellenes támadás közvetlenül fenyegető veszélyének a leküzdésére irányul. Az általános fenyegetettségi érzés, a jogtalan támadás bekövetkezhetőségének távoli veszélye éppen ezért a Btk. 29. §-ának (1) bekezdésében körvonalazott jogos védelmi helyzetet nem alapozza meg. A támadásnak, illetőleg a támadás közvetlen veszélyének mindemellett objektíve kell fennállnia, következésképpen, aki csupán úgy véli, hogy pillanatokon belül támadás fog ellene irányulni, nincs jogos védelmi helyzetben, ha ez a feltételezése valójában téves. E vélt jogos védelmi helyzetre ez okból nem is a Btk. 29. §-ában, hanem a Btk. 27. §-ának (2) és (3) bekezdésében foglalt, a cselekmény társadalomra veszélyességében való tévedésre vonatkozó szabályok alkalmazandók. d) A jogos védelmi helyzet megállapításának további feltétele, hogy a támadásnak befejezetlennek kell lenni akkor, amikor az elhárító cselekményre sor kerül. Következik ez abból, hogy a törvényhozó csak a támadás – vagy annak veszélye – elhárítását engedélyezte. Befejezett támadás esetén már nem jogos védelemről, hanem megtorlásról lenne szó. A befejezetlenség követelménye azt jelenti, hogy a támadás még folyamatban van, vagy felújításának veszélye fennáll. A támadás eszközének elvétele a jogos védelmi helyzetet nem szünteti meg. A jogtalan támadónak az az elhatározása, hogy a további támadással felhagy, illetőleg attól eláll, a jogos védelmi helyzet megítélése szempontjából a megtámadottra csupán akkor hárít büntetőjogilag is értékelhető kötelezettséget, ha a támadónak a további támadástól való elállása objektíve is érzékelhető. Így például, ha a támadó a helyszínt végleg elhagyja, a támadó eszközt magától eldobja, a megtámadottnak hátat fordít, vagyis ha félreérthetetlenül és bárki által is egyértelműen felismerhetően hagy fel a támadással. A bírói gyakorlat szerint a jogos védelmi helyzet nem állapítható meg azok javára, akik kölcsönösen indítanak támadást egymás ellen, azaz a verekedésre a kihívás és a kihívás elfogadása folytán kerül sor. Ilyen esetben mindkét fél a jogtalanság talaján áll, ezért egyik sem élvezheti a büntetlenség kedvezményét. Nem áll fenn jogos védelmi helyzet a verekedésben részt vevő egyik fél érdekében közbelépő javára sem. Nem tekinthető azonban kihívásnak egymagában az, hogy valaki okot ad a támadásra, például becsületsértő kifejezést használ valakivel szemben. A törvényhozó felsorolja azokat az életviszonyokat, amelyek megtámadása esetén jogos védelmi helyzet keletkezik. Ezek: a saját vagy mások személye, javai és a közérdek. Ebből egyértelműen kitűnik, hogy a mások személye vagy javai elleni támadások elhárítása is megengedett, a törvényhozó tehát nem a jogos önvédelem, hanem a jogos védelem intézményét rögzítette a törvényben. A támadás irányulhat személy ellen, javak ellen és a közérdek ellen is. A személy elleni támadás nemcsak az élet, testi épség és egészség elleni támadást jelenti, hanem e körbe vonható a becsület, a mozgási, helyváltoztatási és nemi szabadság elleni támadás is. A Csemegi-kódex szabályai szerint jogos védelem az, mely akár a megtámadottnak, akár másnak a személye vagy vagyona ellen intézett vagy azt fenyegető jogtalan és közvetlen megtámadásnak az elhárítására szükséges. A közérdekre történő hivatkozás az 1950-ben kiadott új általános részben (Btá.) szerepel először, mely szerint a jogtalan támadást vagy a jogtalan és közvetlen támadásra utaló fenyegetést – akár a köz ellen, akár egyesek személye vagy javai ellen irányul – a megtámadott vagy bárki elháríthatja. Az adott kor társadalmi és politikai viszonyait jól tükröző miniszteri indokolás szerint a jogtalan támadás vagy az ilyenre utaló fenyegetés „nem részesülhet nagyobb kíméletben akkor, ha a köz ártalmára tör, mint akkor, ha egyesek ellen irányul”.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A jelenleg hatályos törvény szövegében is szerepel a közérdek, mint olyan életviszony, amely elleni támadás jogos védelmi helyzetet keletkeztet. Álláspontunk szerint a közérdek csak közvetetten, személyek vagy javak elleni támadáson keresztül sérthető, így ennek külön nevesítése a törvény szövegében nem igazán indokolható. 3. A védelmi tevékenység akkor jogos és megengedett, ha a támadás elhárításához szüksé )A szükségesség követelménye azt jelenti, hogy a támadás nem hárítható el másként, csak olyan tevékenységgel, amely kimeríti a Btk. Különös részében meghatározott valamely bűncselekmény tényállási elemeit. A szükségesség megítélése a menekülési kötelezettség elfogadásától vagy elutasításától függ. A menekülési kötelezettség elfogadása azt jelenti, hogy a védekezés csak akkor tekinthető szükségesnek, ha a menekülésre nincs lehetőség. Ez a felfogás az 1950-es évek elején vált uralkodóvá, mivel az akkori szemlélet szerint a társadalom mindenkitől megköveteli, hogy tekintettel legyen másokra, még jogtalan támadás esetén is. A bíróra bízta annak eldöntését, hogy szükséges volt-e a támadóval szemben alkalmazott, esetleg súlyos testi sérülést vagy halált okozó cselekmény elkövetése, vagy lehetőség volt-e ennek elkerülésére, akár menekülés vagy megfutamodás révén. E nézet szerint tehát a jogos védelem – a szükségesség hiánya miatt – nem volt megállapítható annak a javára, aki a támadás elől elmenekülhetett volna. A jogos védelem törvényi rendelkezéseinek legutóbbi módosítását megelőzően hazai jogunkban a – Legfelsőbb Bíróság 15. számú irányelve alapján – a jogtalanul megtámadottat általában nem terhelte menekülési kötelezettség, az elhárító cselekmény szükségessége ilyen alapon nem vált kérdésessé. Kivételesen azonban a büntetőjogilag közömbös elhárítási mód választásának kötelezettsége hárult a hozzátartozóra felmenője, a testvére vagy a házastársa részéről ellene intézett, illetőleg fenyegető támadás esetén. Megkívánható volt ez a súlyosabb fokban kóros elmeállapotban, szemmel láthatóan tudatzavarban levő személyek jogtalan támadása esetén is, függetlenül attól, hogy a tudatzavart állapotot mi válthatta ki. Ez azonban nem vonatkozott az önhibából leittasodott támadóra. Az irányelv hivatkozott részét ugyanis a törvény szövegével, mégpedig a Btk. 24. és 25. §-ával összhangban kellett értelmezni, tekintettel arra, hogy az irányelv a törvény anyagi jogi rendelkezését nem oldotta fel. A Btk. 25. §-a szerint a 24. § rendelkezései nem alkalmazhatók arra, aki a cselekményt önhibájából eredő ittas vagy bódult állapotban követi el. Az ilyen állapotban levő elkövető cselekményét a tárgyi ismérvek alapján kell megítélni, és ez volt a meghatározó a megtámadott személy szempontjából is. Az újabb ítélkezési gyakorlat azonban egyre jobban szűkítette a kitérési kötelezettség értelmezését, így – tekintettel a családon belül elkövetett erőszakos cselekmények megváltozott megítélésére – különösen a lemenőnek a felmenővel szembeni ilyen kötelezettségét nem állapította meg. A hatályos törvény – a korábbi szabályozástól eltérően – kifejezetten leszögezi, hogy a megtámadottnak nincs kitérési kötelezettsége. b) Büntetőjogunkban tehát a védekezés szükségessége elismert, azaz az elhárító cselekmény szükségessége a védekező számára feltétlen büntetlenséget biztosít addig a határig, amíg a sérelem, amelyet a védekező a támadónak okoz, nem aránytalanul súlyosabb, mint amit a jogtalan támadás idézett volna elő. A szükségesség tehát magában foglalja az arányosság követelményét is. Az élet elleni támadásoknál azonban az arányosság követelménye fel sem merülhet. Hasonlóan foglal állást a jogirodalom az erőszakos nemi bűncselekmények elkövetésével fenyegető támadás esetén is, bár meg kell jegyezni, hogy gyakorlat erre vonatkozóan nincsen. Körültekintő gondossággal kell vizsgálni azt, hogy a támadás valóban a megtámadott élete ellen irányult-e, illetve, hogy a védelmi cselekményre olyan mértékben, ahogyan az megvalósult, valóban szükség volt-e. E kérdés megválaszolásánál a következetesen érvényesülő bírói gyakorlat szerint „az elhárító tevékenység szükségességének vizsgálatánál nem lehet mechanikusan a támadó, illetve a védekező személynél lévő eszközök veszélyességét egybevetni. Az ellenkező álláspont az eszköz nélküli támadásban rejlő konkrét veszélyhelyzet felmérésének, a szemben állók adottságának, illetve az abból fakadó támadási és védekezési lehetőségeknek a vizsgálódás köréből való indokolatlan kirekesztését, a jogos védelem fogalmának hibásan leegyszerűsítő értékelését eredményezné” (BJD 2476.). A szükségesség vizsgálatánál a konkrét veszélyhelyzet jellegét, az egymással szembenálló személyek adottságait, számarányát, erőkülönbségét és az ebből fakadó támadási és védekezési lehetőségeket kell egybevetni és értékelni. Önmagában tehát az a tény, hogy a védekező a testi épsége ellen puszta kézzel indított jogtalan támadást élet kioltására alkalmas eszköz használatával hárítja el, a védekezés szükségességének kérdését nem dönti el, s az eszköz alkalmazási módjából fakadó eredménynek is csupán egy további feltétel, az arányosság szempontjából van jelentősége, mégpedig azért, mert a jogszerű elhárító tevékenység nem idézhet


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA elő aránytalanul súlyosabb sérelmet, mint amilyennel a támadás jár vagy járhatott volna. Az arányosság követelménye ugyanakkor az objektíve lehetséges következményekkel való arányíthatóságot kívánja meg, korántsem igényli azonban az egymással szembe állítható cselekmények jogi minősítésre is kiterjedő egyezőségét. A mértékadó bírói gyakorlat szerint az arányosság nem jelenthet azonosságot. A megtámadottnak nem kell kivárnia azt, hogy a támadás teljesen kifejlődjék, és egyértelműen világossá váljék, hogy mi ellen irányul a támadó szándéka: a testi épség vagy az élet ellen, majd ennek megfelelően mérje fel a védelem módját, mert ebben az esetben a védekezés lehetősége is kizárt lenne. Békés Imre szerint a támadó cselekmény jellegét és az általa okozható sérelem mértékét nem a támadó szándéka határozza meg. Éppen a halált okozó testi sértés bűntettének elbírálására vonatkozó bírói gyakorlat mutatja, milyen széles körben következik be a megtámadott halála a támadó szándékán túl. Az adott szituációtól függően – ha a bántalmazás olyan helyiségben történik, ahol kemény, szögletes tárgyak vannak; ha utcán, ahol fennáll az eleső sértett feje járdaszegélyhez csapódásának a lehetősége stb. – a testi sértés okozására irányuló támadás olyan többleteredményre vezethet, amelyre a tettesnek a szándéka nem, hanem csak gondatlansága terjed ki. Sőt fennállhatnak olyan körülmények, amelyeket (mint például a megtámadott betegsége, terhes volta) a támadónak még a gondatlansága sem fog át. A támadás objektív hatóképessége eszerint magában foglalja mindazoknak a következményeknek a lehetőségét, amelyeket a támadó: – szándéka átfog; – amelyekre szándéka nem, hanem csak a gondatlansága terjed ki; – amelyeket még a gondatlansága sem fog át. A személy elleni támadásoknál a testi sértés tehát – a támadó szándékától függetlenül – a legtöbb esetben magában rejti a halál, az életveszély, a maradandó fogyatékosság vagy a súlyos egészségromlás veszélyét is. Azt a körülményt, hogy a bántalmazott nem engedi a támadás teljes kifejlődését, hanem azt büntetendő cselekmény elkövetése útján hiúsítja meg, az arányosság körében, az objektíve lehetséges valamennyi körülmény figyelembevételével kell értékelni. Békés szerint a támadó szándékától függetlenül, a sértett halálával vagy maradandó fogyatékosság okozásával objektíve fenyegető támadás elhárítása ölési cselekménnyel: arányos védekezés. A védelmi cselekmény arányossága tehát nem pontos arányosságot jelent, nem lehet a súlyos testi sértést a súlyos testi sértéssel, a maradandó fogyatékosságot okozó testi sértést a maradandó fogyatékosságot okozó testi sértéssel stb. úgy szembeállítani, hogy ez a viszonyítás jelentse a védekezés szükséges mértékét, arányosságát. A jogos védelem megítélése szempontjából a több tevékenységi mozzanatból álló jogtalan támadó magatartást nem az egyes részmagatartások elszigetelt vizsgálata alapján, hanem összefüggéseiben szemlélve, egységesen kell vizsgálni. c) A 2009. évi LXXX. törvény 2010. január 1-jei hatállyal jelentősen módosította a jogos védelemre vonatkozó törvényi rendelkezéseket, abból az alapelvből kiindulva, hogy a jogtalan támadás elhárításának kockázatát a jogtalan támadónak kell viselni, és a megtámadott elhárító cselekményét méltányosan kell megítélni. Ennek szellemében a törvény a jogos védelem körét kibővítette az ún. megelőző jogos védelem intézményével (Btk. 29/A. §), mely a támadás közvetlenségének követelményével függ össze. 29/A. § Nem büntethető, aki a saját, illetőleg a mások személye vagy javai elleni jogtalan támadás megelőzéséhez szükséges védelmi eszközt alkalmaz, ha az az élet kioltására nem alkalmas, és annak folytán a jogtalan támadó szenved sérelmet, továbbá ha a védekező a sérelem elkerülése érdekében mindent megtett, ami tőle az adott helyzetben elvárható volt. A megelőző jogos védelemnél – eltérően a 29. § (1) bekezdésében szabályozott esettől – az elhárító cselekményt a megtámadott nem személyesen fejti ki, hanem egy védelmi eszközt használ. „Amennyiben a jogtalan támadás bekövetkezik, és a védelmi eszköz működése azt elhárítja, abban az esetben a védekezés már a közvetlen támadással szemben valósul meg” (Kommentár). A megelőző jogos védelem keretében alkalmazott védőberendezés egy olyan jövőbeni jogtalan támadás megelőzésére szolgál, amely a védekező vagy más személye, illetve javai ellen irányulhat. E körben a törvény a 29. § (1) bekezdésében szabályozott jogos védelemtől eltérően nem utal a védendő értékek között a saját, illetve mások személye és javai mellett a 59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA közérdekre. Ez azt jelenti, hogy a megelőző jogos védelem csak szűkebb körben értékelhető, azaz csak akkor, ha ténylegesen személyek vagy javak elleni támadás veszélye áll fenn. A megelőző jogos védelem csupán akkor zárja ki a büntetendőséget, ha a törvényben meghatározott három feltétel együttesen érvényesül. Ezek a következők: – a védelmi eszköz alkalmazása ne legyen az élet kioltására alkalmas; – a védelmi eszköz alkalmazása folytán a jogtalan támadó szenvedjen sérelmet; – a védekezőnek a sérelem elkerülése érdekében mindent meg kell tennie, ami az adott helyzetben tőle elvárható.

8.1.1. A jogos védelem túllépése A jogos védelemmel összefüggésben a túllépés a gyakorlatban kétféleképpen fordulhat elő: a)vagy az elhárításhoz szükséges cselekménynél súlyosabb hátrányt előidéző cselekményt követ el az elkövető – ez az arányosság követelményében megnyilvánuló túllépés, mely a jogos védelem körében értékelendő; b)vagy a támadás befejezése után követ el a megtámadott az elhárításhoz ez okból már nem szükséges cselekményt – ezt nevezik időbeli túllépésnek. Ebben az esetben a jogos védelemre vonatkozó szabályok már nem alkalmazhatók. ad a) A 2009. évi LXXX. törvény a jogos védelem körében módosította az ijedtség vagy menthető felindulás okozta túllépés eseteit, amely szükségessé teszi az arányosság követelményének újragondolását. A korábbi szabályozás az ijedtségnek vagy a menthető felindulásnak a beszámítási képességre gyakorolt hatásától tette függővé a védekező büntethetőségét, azaz nem volt büntethető, aki az elhárítás szükséges mértékét azért lépte túl, mert azt ijedtségből vagy menthető felindulásból képtelen volt felismerni. Ha azonban az ijedtség vagy a menthető felindulás az elkövetőt csupán korlátozta az elhárítás szükséges mértékének felismerésében, akkor büntethető volt, ugyanakkor ebben az esetben a törvény lehetőséget adott a büntetés korlátlanul enyhítésére. Az új szabályozás ezt a differenciálást szünteti meg: nem tesz különbséget aközött, hogy az ijedtség, illetve a menthető felindulás kizárta vagy csupán korlátozta a védekezőt az elhárítás szükséges mértékének felismerésében. A bíróságnak azonban a jövőben is változatlanul állást kell foglalnia az arányosság kérdésében, tehát abban, hogy a jogtalan támadás során a megtámadott személy védekező cselekményével túllépte-e az elhárításhoz szükséges mértéket, vagy sem. Amennyiben nem, úgy az elkövető a Btk. 29. § (1) bekezdése alapján nem büntethető. Ha a védekező az elhárítás szükséges mértékét ijedtségből vagy menthető felindulásból lépi túl, akkor vele szemben ugyancsak megállapítható a büntethetőséget kizáró ok, de ez esetben a felmentő ítélet a Btk. 29. § (2) bekezdésén alapul. Amennyiben azonban a megtámadott az elhárítás szükséges mértékét minden ijedtség vagy menthető felindulás nélkül lépi túl, akkor büntethetőséget kizáró okról nem beszélhetünk. ad b) Az időbeli túllépésnek elengedhetetlen feltétele, hogy a védelmi cselekmény a támadás vagy annak veszélye megszűnését követően egyhuzamban folytatódjék, vagyis a megtámadott azt a cselekményt folytassa tovább a veszély megszűnte ellenére, amely a támadás tartama alatt még szükséges volt. Az időbeli túllépés esetén a jogos védelmi helyzet hiánya miatt bűncselekmény valósul meg. A támadó megölése a támadás elhárítása után általában erős felindulásban elkövetett emberölésnek minősül.

8.2. A végszükség 30. § (1) Nem büntethető, aki saját, illetőleg a mások személyét vagy javait közvetlen és másként el nem hárítható veszélyből menti, vagy a közérdek védelmében így jár el, feltéve, hogy a veszély előidézése nem róható a terhére, és a cselekménye kisebb sérelmet okoz, mint amelynek elhárítására törekedett. (1) Nem büntethető az sem, aki azért okoz akkora vagy nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekedett, mert ijedtségből vagy menthető felindulásból képtelen felismerni a sérelem nagyságát. 60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA (2) A büntetés korlátlanul enyhíthető, ha az ijedtségből vagy menthető felindulás az elkövetőt korlátozza a sérelem nagyságának felismerésében. (3) Nem állapítható meg végszükség annak javára, akinek a veszély vállalása hivatásánál fogva kötelessége. A végszükség – a jogos védelemhez hasonlóan – társadalomra veszélyességet kizáró ok. Hasonlít a jogos védelemhez, mert itt is egy érdekveszélyeztetést hárít el a cselekvő úgy, hogy másnak sérelmet okoz. A két jogintézmény között azonban lényeges különbségek is vannak. 1. A jogos védelmet egy támadás, a végszükséget pedig egy veszélyhelyzet keletkezteti. A végszükséget keletkeztető veszély emberi magatartás következtében az alábbi esetekben állhat elő: – előidézhet veszélyt olyan emberi magatartás, amely nem értékelhető jogtalan támadásként; – jogtalan támadás is előidézheti a veszélyt, ha a „támadó” nincs már a helyszínen (például felgyújtott egy házat); – végszükséget keletkeztethet a jogtalan mulasztás is. Az emberi magatartáson túlmenően a veszélyhelyzetet természeti események vagy állatok is előidézhetik. A veszélyhelyzetnek – a jogos védelmet keletkeztető támadáshoz hasonlóan – közvetlennek kell lennie. A menthető életviszonyok is ugyanazok, mint a jogos védelemnél, ezért csak utalunk az ott mondottakra. A veszélyhelyzet további fontos ismérve, hogy vétlenül keletkezik, azaz az elkövetőt előidézésében sem szándékosság, sem gondatlanság nem terheli. A végszükség fogalma rendszerint két vétlen személyt feltételez: az egyik, aki vétlenül került veszélybe, a másik pedig az, aki ennek a veszélybe került személynek a menekülése során sérelmet szenved. Emberileg érthető, hogy az ember a veszélyből igyekszik magát és a javait menteni. A büntetőjogi felelősségre vonás alól azonban csak akkor mentesül, ha a veszély neki fel nem róható módon keletkezett. Korábban végszükségnek csak azt a véletlenül keletkezett életet veszélyeztető helyzetet tekintették, amely a tettest vagy hozzátartozóit fenyegette. Végszükségre tehát csak a saját vagy a hozzátartozók életének „vétlenül származott, más módon el nem hárítható, közvetlen veszélyből való megmentése végett” lehetett hivatkozni (Csemegi-kódex). A Btá. a fogalmat kibővítette és büntetlenséget biztosított végszükség címén akkor is, ha a bűntett a hozzátartozók fogalma alá nem tartozó más személy megmentése érdekében valósult meg. További változás, hogy már nem csupán az életet fenyegető veszély elhárítása mentesült ezen a jogcímen, hanem a szabályok kiterjedtek arra is, aki akár a maga, akár más testi épségét vagy javait menti közvetlen és másként el nem hárítható veszélyből. A jogos védelemre vonatkozó rendelkezésekhez hasonlóan a törvény a végszükség fogalmi körébe vonta a köz alapvető érdekének mentését is. A későbbi törvénymódosítások is a Btá. által kidolgozott fogalmi elemeket szerepeltetik a jogszabály szövegében, azzal, hogy az 1978. évi V. törvény megalkotásáig a törvényhozó – eltérően a jogos védelem szabályozásától – a végszükségnél nem értékelt semmiféle körülményt, ami a szükséges mérték túllépése esetében a büntethetőséget vagy a büntetés mértékét befolyásolta volna. Az ijedtség vagy menthető felindulás sem tette büntetlenné a végszükséget, és nem volt lehetőség a büntetés korlátlan enyhítésére sem. A hatályos szabályozás alapján a mentésre jogosultak köre is megegyezik azzal a személyi körrel, amely a jogos védelmi helyzetben jogosult a támadás elhárítására: veszélyhelyzet esetén bárki mentheti a törvényi tényállásban felsorolt érdekeket. Tehát nemcsak az cselekszik végszükségben, akinek személyét vagy javait veszély fenyegeti, hanem az is, aki a más személyét, javait vagy a közérdeket igyekszik menteni. E körből a törvényhozó kiemeli azokat a személyeket, akiknek a hivatásánál fogva kötelessége a veszély vállalása (rendőr, tűzoltó, katona stb.). Ok nem hivatkozhatnak végszükségre, tehát a személyüket vagy javaikat veszélyeztető helyzetből nem menekülhetnek úgy, hogy az őket fenyegető veszélyt másra hárítják, s ezáltal más személyét vagy javait károsítják.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA 2. A mentő tevékenység is sok hasonlóságot mutat a jogos védelemnél tárgyalt elhárító tevékenységgel. Az első feltétel itt is a cselekmény szükségessége. A törvényhozó ezt a követelményt másként fogalmazza meg, mint a jogos védelemnél; itt arról beszél, hogy a veszély „másként el nem hárítható”. A végszükség törvényi meghatározása az arányosság követelményének megfogalmazását is tartalmazza. Eszerint az elkövető a cselekménnyel csak kisebb sérelmet okozhat, mint amelynek elhárítására törekedett.

8.3. A gyermekkor 23. § Nem büntethető, aki a cselekmény elkövetésekor tizennegyedik életévét nem töltötte be. 1.A hatályos törvény a büntethetőség határát a tizennegyedik életévben állapítja meg, az ennél fiatalabb elkövető számára büntetlenséget biztosít. A hazai jogban azonban nem ez az életkor jelentette mindig a felelősségre vonás feltételét. A tradicionális magyar jogban a büntethetőség alsó határa – a XIV. századtól fennmaradt források szerint – a törvényes kor eléréséhez igazodott: a férfiakat tizennegyedik, a nőket a tizenkettedik életévük betöltésétől tekintették vétőképesnek. 1505 tájékán egységesítették a két nemre vonatkozó korhatárokat, ettől kezdve a tizenkettedik életév betöltése jelentette a törvényes kor elérését. A törvényes kor betöltése után a bíró dönthette el, hogy a bűncselekmény elbírálása során figyelembe vette-e az elkövető fiatal korát. Később, a XVII. században a tizennégy éven aluli gyermekeket már beszámítási képességük hiányára hivatkozva nem büntették, a vétőképtelen kor határa tehát némileg kitolódott. Az 1843. évi törvényjavaslat szerint a büntethetőség alsó életkori határát tizenkét évben határozta meg azzal a kitétellel, hogy a büntetőjogi felelősségre nem vonható gyermekeket szüleiknek vagy felügyelőiknek kell megfenyíteniük, az állami hivatalok feladataként csupán ennek felügyeletét írta elő. Az első magyar büntetőtörvény a gyermekkort beszámítást kizáró oknak tekintette. A Csemegi-kódex 83. §-a értelmében nem lehetett felelősségre vonni azt, aki a bűncselekmény elkövetésekor a tizenkettedik évét még nem töltötte be. Az indokolás szerint „a gyermek nem bír azon képességgel, hogy tettei felismerés és a szabad akarat által elhatározott cselekményeknek vétethessenek”. A bűnelkövető gyermekekkel szemben a törvény semmilyen intézkedést nem tett lehetővé. Ugyancsak nem volt büntethető az, aki a cselekmény elkövetésekor a tizenkettedik évét már betöltötte, de a tizenhatodikat még nem, abban az esetben, ha nem bírt a bűnösségének felismeréséhez szükséges belátással. A bíróság feladata volt, hogy megvizsgálja, hogy az eljárás alá vont gyermek rendelkezett-e a szükséges belátással, vagy sem. Aki e belátással nem rendelkezett, azt nem lehetett megbüntetni, viszont lehetőség volt arra, hogy húszéves koráig javítóintézetben helyezzék el. A belátási képességgel rendelkező elkövetőkkel szemben sor kerülhetett büntetőjogi szankciók alkalmazására, a törvény azonban felelősségre vonásuk esetére a felnőttekre megállapítottnál alacsonyabb büntetést helyezett kilátásba. Az I. Büntetőnovella jelentős változást hozott a gyermek- és fiatalkorúakra vonatkozó büntetőjogi szabályokban. A tizenkét éven aluli gyermekeket továbbra sem lehetett felelősségre vonni, azonban velük szemben bizonyos intézkedéseket lehetett foganatosítani. Ha a bíróság arra a megállapításra jutott, hogy a bűnelkövető gyermek családja vagy környezete erkölcsileg megbízható, átadta őt a házi fegyelem gyakorlására jogosult személynek vagy az iskolai hatóságnak azzal, hogy a gyermeket részesítsék házi fenyítésben. Az iskolai hatóság által alkalmazott fenyítés a dorgálás vagy iskolai elzárás lehetett. Amennyiben a bíróság nem ítélte erkölcsileg megfelelőnek a gyermek környezetét, értesítette a gyámhatóságot, szükség esetén pedig intézkedett az állami gyermekmenhelyre történő ideiglenes felvétel iránt. Az I. Bn. bevezette a fiatalkor fogalmát, amely a 12−18 éves életkort jelentette. A törvénycikk indokolása rámutatott, hogy a merőben új alapokra helyezett szabályozás felhasználta a Csemegikódex hatálybalépését követő időszak büntetőjogi szakirodalmának eredményeit, a külföldi törvényhozások gyakorlatban bevált intézményeit, a nemzetközi kongresszusok, valamint bűnügyi egyesület megállapodásait, valamint különösen az Észak-Amerikában, Angliában és Németalföldön szerzett gyakorlati tapasztalatokat. A szabályozás alapgondolata, hogy a büntetendő cselekményt elkövetett gyermekekkel és fiatalkorúakkal szemben nem a megtorlás, hanem a megmentés és a nevelés szempontjait kell előtérbe helyezni. Ennek szellemében a fiatalkorúakra – a hazai jogfejlődésben először, a kor tudományos nézeteinek megfelelően – külön büntetőjogi szabályok vonatkoztak. A büntethetőség alsó életkori határára vonatkozó szabályok nem változtak az 1950. évi II. törvény, a Btá. megalkotását követően sem. Nem volt tehát büntethető a tizenkettedik életévét be nem töltött gyermek, a tizenkettedik és a tizennyolcadik életév közötti elkövetők pedig az 1951. évi 34. tvr. (Fr.) által megállapított, 62 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA fiatal- korúakra vonatkozó külön szabályok szerint feleltek. Az 1954. évi módosítás tovább differenciált, és a tizenkét-tizennégy éves elkövetőkkel szemben csak nevelő intézkedések alkalmazására adott lehetőséget. Az 1961. évi V törvény a büntethetőség alsó határát tizennégy évre emelte fel, arra hivatkozással, hogy az oktatási rendszer első szakasza általában a 14. életévvel zárul, s ekkorra szerzi meg a gyermek a társas együttéléshez szükséges alapvető ismereteket. 2. A büntethetőség életkori határának megváltoztatása újra és újra megjelenő téma a hazai szakirodalomban. Ennek meghatározása garanciális jelentőségű a büntetőjogi felelősségre vonás szempontjából. A garanciális jelleget mutatja, hogy A gyermekek jogairól szóló, New Yorkban 1989. november 20-án kelt egyezmény 40. cikke a részes államok kötelességévé teszi, hogy olyan legalacsonyabb életkort állapítsanak meg, amelyen alul a gyermekkel szemben a bűncselekmény elkövetésének vélelme kizárt. A Pekingi Szabályokhoz (az ENSZ minimumszabályai a fiatalkorúak igazságszolgáltatására, 1985) fűzött magyarázat szerint ennek megállapításakor azt kell vizsgálni, hogy a gyermek meg tud-e felelni a büntetőjogi felelősségre vonáshoz szükséges erkölcsi-pszichológiai követelményeknek, azaz saját ítélőképessége és értelme alapján felelőssé lehete tenni bűncselekmény elkövetéséért. 3. A hatályos törvény megtartotta a korábbi szabályozást, s a felelősségre vonás alsó határát a 14. életévben jelölte meg. A jogirodalomban uralkodónak tekinthető álláspont szerint a gyermekkor a beszámítási képesség hiányán keresztül a tényállásszerűséget zárja ki. Ezt az álláspontot képviseli Földvári József és Belovics Ervin is. Ugyanakkor azonban ettől eltérő nézőponttal is találkozunk (Berkes György, Nagy Ferenc). A gyermekkorúak büntetlensége feltétlen, a vélelem nem megdönthető. A gyermekkor felső határa anyagi jellegű határidő, ezért az eljárási határidők számításának szabályai nem vonatkoznak rá. Az elkövető a tizennegyedik születésnapján még gyermekkorúnak minősül. A gyakorlatban számtalanszor előfordul, hogy a gyermekkorú az elkövetési magatartást teljes egészében megvalósítja, azonban az eredmény csak a 14. életévének betöltése után következik be. Ilyen esetben nyilvánvalóan a tényállásszerű magatartás utolsó mozzanata az elkövetés időpontja, ezért a később bekövetkező eredmény miatt nem büntethető, ezzel szemben a folyamatos, folytatólagos elkövetésnél a fiatalkor betöltése utáni cselekményekért büntetőjogi felelősség terheli. 4. A gyermekkorú által megvalósított tényállásszerű magatartás – az alany hiánya miatt – nem bűncselekmény; ez a tény azonban nem zárja ki, hogy a gyermekkorúval szemben bizonyos – nem büntetőjogi – intézkedések ne lennének alkalmazhatóak. A gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény (Gyvt.) 15. § (4) bekezdése értelmében az alábbi intézkedések foganatosíthatók a gyermekkorú elkövetővel szemben: a) a védelembe vétel, b) a családba fogadás, c) az ideiglenes hatályú elhelyezés, d) az átmeneti nevelésbe vétel, e) a tartós nevelésbe vétel, f) a nevelési felügyelet elrendelése, g) az utógondozás elrendelése, h) az utógondozói ellátás elrendelése. A részletes szabályokat a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló törvény tartalmazza. A fentieken túlmenően – amennyiben a törvényi előfeltételei fennállnak – a gyermekkorúval szemben az eljárás megszüntetésétől függetlenül a Btk. 77. § (7) bekezdése alapján elkobzásnak van helye. 5. A gyakorlatban bizonyos cselekményfajtáknál a fiatalkorú vagy felnőtt elkövetők gyermekkorú személyeket vesznek igénybe, akár úgy, hogy cselekményt velük együtt követik el, akár úgy, hogy velük követtetik el. Az 63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA utóbbi esetben egyértelmű, hogy az elkövetésért a gyermek helyett az őt rábíró tartozik büntetőjogi felelősséggel, mégpedig mint közvetett tettes. Az első eset már nem ennyire egyértelmű. Amennyiben a Btk. 137. § 12. pontjában meghatározott csoportos elkövetés büntetőjogilag értékelendő körülmény, akkor a gyermekkorú részvétele megalapozza a csoportos elkövetésként történő minősítést annak ellenére, hogy ő maga nem büntethető. A törvényhez fűzött miniszteri indokolás és a kialakult bírói gyakorlat egységes abban, hogy a csoportos elkövetésként történő minősítésnek nem feltétele, hogy a cselekmény valamennyi elkövetője ismertté váljon, büntetőeljárás induljon ellene. Ebből következően az sem zárja ki a csoportos elkövetés megállapítását, ha az egyik elkövető büntethetőséget kizáró ok – adott esetben gyermekkor miatt – nem büntethető.

8.4. A kóros elmeállapot 24. § (1) Nem büntethető, aki a cselekményt az elmeműködés olyan kóros állapotában – így különösen elmebetegségben, gyengeelméjűségben, szellemi leépülésben, tudatzavarban vagy személyiségzavarban – követi el, amely képtelenné teszi a cselekmény következményeinek felismerésére vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék. (2) A büntetés korlátlanul enyhíthető, ha az elmeműködés kóros állapota az elkövetőt korlátozza a cselekmény következményeinek felismerésében vagy abban, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék. A kóros elmeállapot az elkövető beszámítási képességét zárja ki, mely felöleli a felismerési képességet – a cselekmény következményeinek előrelátására kiterjedő képességet – és az akarati képességet. Az akarati képesség magában foglalja az akarat képzésére és az akaratnak megfelelő magatartás tanúsítására vonatkozó képességet. A 24. § (1) bekezdése esetén a beszámítási képesség mindkét oldala kizárt vagy kizárható lehet. A Btk. 24. §-a a beszámítási képességet kizáró vagy korlátozó biológiai okokat sorolja fel. Ezek „gyűjtőfogalma” a kóros elmeállapot. A törvény csak példálózó jelleggel sorolja fel a kóros elmeállapot öt megnyilvánulási formáját, amelyekkel a tudomány mai állása szerint számolnunk kell: ezek az elmebetegség, a gyengeelméjűség, a szellemi leépülés, a tudatzavar és a személyiségzavar. A biológiai okok megléte önmagában azonban nem értékelhető beszámítási képességet kizáró okként, hanem csak abban az esetben, ha ezen okoknak meghatározott pszichikai hatásuk van: az elkövetőt képtelenné tették cselekménye következményeinek felismerésére vagy arra, hogy ennek a felismerésnek megfelelően cselekedjék. A beszámítási képességet befolyásoló biológiai okok és a képesség pszichológiai ismérvei között konkrét összefüggésnek kell lenni. Egymagában egyik biológiai okból sem következik a felismerési vagy akarati képesség hiánya, illetve korlátozottsága; ilyen összefüggést az adott cselekményre nézve kell kimutatni. A kóros elmeállapot mértéke és jellege különböző lehet. Ha olyan mértékű, amely nem zárja ki, hanem csak korlátozza az elkövetőt a cselekmény következményeinek felismerésében vagy abban, hogy ennek megfelelően cselekedjék, a bűncselekmény megvalósul. A beszámítási képesség korlátozott volta azonban csökkenti az elkövető büntetőjogi felelősségét; ennek következménye a büntetés korlátlan enyhítésének lehetősége a 87. § (4) bekezdése szerint.

8.4.1. A kóros elmeállapot típusai A hatályos Btk. a kóros elmeállapotnak öt megnyilvánulási formáját sorolja fel: elmebetegség, gyengeelméjűség, szellemi leépülés, tudatzavar, személyiségzavar. Mint korábban már utaltunk rá, a Csemegi-kódex a beszámítást kizáró vagy enyhítő okok gyűjtőneve alatt sorolja fel az elkövető beszámíthatóságát kizáró okokat is, így az öntudatlan állapotot és az elmetehetség zavarát (76. §). Az öntudatlan állapot fogalmának és eseteinek meghatározásánál elsődlegesen az orvostudomány eredményeire támaszkodtak és az elmebetegséggel nem összefüggő állapotokat sorolták ide. A kódex 76. §-ának első fordulata az egészséges embernél bekövetkező, fiziológiai tünetként jelentkező öntudatlanságról rendelkezett, melynek fő esetei az álom, a hipnózis, az ájulás, az indulat magasabb foka és az ún. teljes részegség. A 76. § második fordulata az orvostudománynak a kódex megalkotása idején uralkodó felfogását követve az „elmetehetség


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA megzavarodásában” és az „akarat szabad elhatározási képességének hiányában” állapította meg a büntetőjogi felelősséget kizáró elmebetegséget. A III. Büntetőnovella (1948. évi XLVIII. törvénycikk) megalkotása idején a büntetőjogi gondolkodás középpontjába az elkövető személye került, a tett büntetőjoga helyébe a tettes büntetőjoga lépett. Ez szükségessé tette a beszámíthatatlan, illetőleg a csökkent beszámítási képességgel rendelkező bűnelkövetőkkel szembeni jogszabályok revízióját. A törvénymódosítás azonban csak a legégetőbb problémák megoldására vállalkozhatott, mert a csökkent beszámítási képességű bűntettesekkel szembeni korszerű büntetőjogi intézkedések végrehajtásának tárgyi feltételei hiányoztak. „Ha valóban komoly szabályozást kívánunk végrehajtani, megfelelő intézetekre, különleges szakképzettséggel bíró személyzetre, korszerű felszerelésre van szükség, mindezeknek fedezésére pedig az adott körülmények között még nincs lehetőség” – írja az indokolás. Ezért a III. Bn. csak az elmebetegség okából büntetőjogi felelősségre nem vonható személyekre vonatkozó rendelkezéseket tartalmazott. A törvénycikk első fejezete az elmebeteg bűnözők biztonsági őrizetéről rendelkezett. E szerint azt a tizennyolcadik életévet betöltött személyt, aki bűncselekményt követett el, és ennek beszámítását elmebetegsége kizárta, biztonsági őrizetbe kellett helyezni. Ez az intézkedés vétség esetén első alkalommal mellőzhető volt, ha az elkövető elmeállapota nem tette valószínűvé az újabb bűncselekmény elkövetését. A biztonsági őrizet egy évig tartott, melynek letelte előtt három hónappal a bíróság újból megvizsgálta az ügyet, és az őrizetbe helyezett nem megfelelő állapota esetén az intézkedést újabb egy évvel meghosszabbíthatta. Ez az eljárás az elkövető gyógyulásáig, illetve a közveszélyes állapota megszűnéséig tartott. A Btá. szerint az elmebetegség és az öntudatzavar már csak abban az esetben jelentettek büntethetőséget kizáró okot, ha képtelenné tették az elkövetőt arra, hogy a cselekmény társadalmi veszélyességét felismerje vagy az akaratának megfelelő magatartást tanúsítson. A Btá. 10. § (3) bekezdése a büntetés korlátlan enyhítését tette lehetővé abban az esetben, ha a fenti körülmények csupán korlátozták az elkövetőt cselekménye társadalmi veszélyességének felismerésében vagy az akaratának megfelelő magatartás tanúsításában. Ezzel a rendelkezéssel a törvény elismerte a – jogirodalomban már korábban is felvetett – korlátozott beszámítási képesség fogalmának létjogosultságát. A Btá. revíziója kapcsán Szabó András javasolta az elmegyengeség önálló felvételét az orvosi-pszichiátriai okok közé, tekintettel arra, hogy az nem tudatzavar és nem is elmebetegség, hanem a központi idegrendszer más természetű zavara, elégtelen működésének eredménye, fejlődési rendellenesség. Vitatta az öntudatzavar és az elmebetegség együttes szerepeltetését a törvény szövegében, mert „orvosi szempontból az öntudatzavar az »én« tudatának zavarát jelenti, és az elmebetegség jellemzője”. Nyilvánvaló, hogy a törvény nem akarta az elmebetegséget kétszer kritériumként felállítani, így Szabó András szerint az „öntudatzavar” helyett a tudatzavar fogalma az indokolt. Az 1961. évi V. törvény a beszámítási képességet kizáró okok közé sorolta az elmebetegséget, a gyengeelméjűséget, a tudatzavart, amennyiben ez képtelenné tette az elkövetőt cselekménye társadalomra veszélyes következményeinek a felismerésére vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék. Új elemként szerepel a törvényben a beszámítási képességet kizáró biológiai okok között a gyengeelméjűség, mert az nem kórfolyamat, hanem veleszületett károsodás. Az 1978. évi IV törvény előkészítése során vetődött fel a beszámítási képességet kizáró biológiai okok szellemi leépülés és a személyiségzavar fogalmával történő kiegészítésének az igénye, arra hivatkozással, hogy ez utóbbinak a beszámítási képességet kizáró okok közé beiktatása elősegítené a pszichopátia értékelésével kapcsolatos problémák megoldását. A pszichopátia ugyanis igazságügyi elmekórtani szempontból a személyiségzavar egyik formája, önmagában nem betegség, hanem a társadalmi elvárások szempontjából elégtelen magatartáshoz vezető személyiségváltozás. Lehet azonban olyan fokú, hogy kimeríti a betegség fogalmát, így a beszámíthatóság korlátozását vagy kizárását eredményezheti. Az egyes kóros elmeállapotú formákra vonatkozó igazságügyi pszichiátria szerinti felosztás részben eltér a Btk.ban szereplő felsorolástól. Orvosi szempontból az „elmebetegség” kategóriájában tárgyalt kórképek csak pszichózisok lehetnének, és kimaradnának e kórképek maradványtüneti állapotai, holott ezek gyakran váltanak ki a beszámíthatóságot korlátozó vagy kizáró hatást. Egyes szerzők szerint az elmebetegség címszó helyett hasznosabb lenne „organikus (szervi eredetű), endogén, pszichogén” kórképek néven tárgyalni az idetartozó megbetegedéseket.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA AZ ELMEBETEGSÉG ■ A elmebetegség – általában tartós – megbetegedés, amely a magasabb rendű idegműködésben súlyos zavarokat idéz elő, s amely többek között az abban szenvedő gondolati, akarati, és érzelmi világára is kihat (Országos Igazságügyi Orvostani Intézet 14. számú módszertani levele). Az elmebetegség gyűjtőfogalom, a tudomány mai állása szerint is többféle felosztását ismerjük. Az egyik felosztás szerint az elmebetegségek lehetnek organikusak és funkcionálisak, más felfogás endogén, illetve exogén eredetű betegséget különböztet meg. Az elmebetegségek általános jellemzője, hogy az idegrendszer, az agykéreg tartós megbetegedéséből származnak, a magasabb rendű idegműködés zavarai, betegségei, amelyek megváltozott indulati, értelmi, érzelmi világot váltanak ki. Az egyén másként gondolkodik, másként reagál az őt ért hatásokra, a külvilág eseményeire; a betegség az egész magatartásában súlyos zavarokat okoz, külső-belső változásokat idéz elő, az új ismeretek megszerzése akadályokba ütközik és esetleg a régieket is elfelejti a beteg. Ritkán előfordulhat gyógyulás, de gyakoriak a visszaeső tendenciák. A beteg személyisége megváltozik, a kifelé manifesztált személyiségjegyek – a viselkedés, a reakció – is feltűnő torzulásokat szenvednek. Az egyes elmebetegségek fajtáitól függően más-más torzulások hangsú- lyozottabbak. Így például a szkizofréniánál (hasadásos elmezavar) a gondolkodás logikája lazul meg, míg a mániás-depressziós elmezavarnál a hangulati élet labilitása és szélsőséges volta a domináns tényező. Fontos kérdés, hogy az elkövető az elmebetegség lefolyásának melyik szakaszában követi el a büntetendő cselekményt, és a cselekménye mennyire szorosan függ össze a kóros tünetekkel, illetve a személyiségtorzulással. A leggyakrabban elmebetegségként emlegetett kórképek: az epilepsziák (idegrendszer szervi megbetegedése), a szkizofrénia, a mániás-depressziós pszichózis, illetve az exogén mérgezések (alkoholizmus). 1. A legfontosabb exogén típusú elmebetegség az epilepszia, mely az idegrendszer szervi betegségeihez tartozik. A tünetek drámai módon, periodikus rohamszerű görcsökben jelentkeznek. Az esetek zömében az epilepszia olyan jellegű idegbetegség, amely az elmeműködést nem befolyásolja. A betegek egy kisebb részénél azonban az ún. epilepsziás nagyroham után – ritkábban azt megelőzően is, esetleg a roham megnyilvánulásaként – homályállapot jelentkezik, a tudat erős beszűkülésével járó rendellenes lelkiállapot jön létre. Az epilepsziások egy részénél évek múlva epilepsziás személyiség alakul ki, amelyet epilepsziás elbutulás (dementia epileptica) kísér. Ez már kifejezett elmebetegségnek tekinthető. A betegre a pszichés működés lelassulása, a gondolkodás erősen „tapadó” jellege, az indulati élet és a reakciók kórossága jellemző. Közülük az ingerlékeny típusú epilepsziások hajlamosabbak a bűncselekmény elkövetésére, de beszámíthatóságuk nem minden esetben, tehát nem általános érvénnyel kizárt. 2. A szkizofrénia (hasadásos elmezavar) a leggyakoribb előfordulású és leggazdagabb tünettanú elmebetegségek közé tartoznak. Tünetei: a gondolkozás zavara, a külső erő általi irányítottság, érzékcsalódások, téveszmék, érzelmi közöny, az asszociációk fellazulása, aktivitás zavara, szociális kapcsolatok hanyatlása. Jellemző rá, hogy a beteg környezetét megváltozottnak, elidegenedettnek érzi, cselekvéseit nem a sajátjaként éli meg, úgy érzi, hogy idegen erők kontrollja alatt áll. Néha bizarr téveszmék sora, érzékelészavar, abnormis indulati állapot, a realitással való kapcsolat zavara és autizmus (öntörvényű- ség) mutatkozik. A tudat ennek ellenére általában tiszta, és az intellektuális képességek is fenntartottak. A személyiségszerkezetben hasadás jön létre, maga a személyiség betegszik meg és ez okozza a lelki működések megváltozását, szemben a többi elmebetegséggel, ahol a pszichés működés kóros zavara változtatja meg a személyiséget. A bűnözési statisztikák átvizsgálása során egyes szerzők úgy találták, hogy a felderített bűncselekmények elkövetőinek körében a szkizofréniák arányszáma kisebb, mint az átlagnépesség körében. Bűnözésük tehát alacsonyabb, mint az átlagnépességé, ugyanakkor az általuk elkövetett bűncselekmények durva, élet elleni bűncselekmények, melyet a tárgyi oldalon nagyfokú gátlástalanság, alanyi oldalon pedig a belátás, illetve a megbánás teljes hiánya jellemez. A brutalitás az érzelmi élet elsivárosodásából vezethető le. Meglévő hallucinációk és téveszmék mint produktív tünetek képezhetik a cselekmények indítóokát. Ilyen esetekben olyan súlyos lehet a személyiség dezintegrációja, hogy az egyént képtelennek kell tekinteni cselekménye következményeinek felismerésére és az e felismerésnek megfelelő viselkedésre. Előfordul, hogy a bűncselekmény az első tünete a pszichózisnak. A bűncselekmény ilyenkor érthetetlenül, megmagyarázhatatlanul tör elő az épnek tűnő személyiségből. Ezt követik vagy közvetlenül, vagy csak bizonyos idő eltelte után a szkizofrénia egyéb akutan vagy krónikusan zajló tünetei. 66 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA Az elmebetegségek közül a szkizofréniánál mutatható ki leginkább közvetlen kapcsolat a cselekmény és a megbetegedés tünetei között. 3. A paranoia kizárólagos tünete a téveszme. A pszichózisokra jellemző többi tünet ebben a kórformában minden esetben hiányzik. Lassan, lappangva fejlődő téveszmerendszer, amely mellett a beteg gondolkodása, akarati magatartása, cselekedeteinek célszerűsége tökéletesen rendezett. Az ilyen betegek, téveszméiket kivéve, az élet követelményeihez tudnak alkalmazkodni, sőt nemegyszer éppen ezért leplezik téveszméiket, disszimulálnak. Ritka betegség. A felismerését nehezíti, hogy a paranoia téveszméi – ellentétben a szkizofrénia bizarr, logikátlan téveszméivel – hitelesek, logikusak, összefüggő rendszerré állnak össze. Hitelesek, mert a személy által átélt valós sérelmek hibás értelmezéséből fakadnak. A betegek logikája a téveszmével kapcsolatban egészen rendkívüli éles- ségű lehet. Szembetűnő azonban, hogy ez a logikai rendezettség csak a téveszmerendszer felépítésében és védelmében nyilvánul meg, az ellentétes jellegű információknak nem tulajdonítanak figyelmet, azzal kapcsolatban közömbösek. A paranoiás beteg tehát sajátosan gondolkodik: a valóságot illeszti téveszméihez. Sokszor a környezet is gerjeszti a betegség tüneteit, mivel a beteg bizalmatlan, gyanakvó és a racionális ellenérveket is elutasítja. Saját logikával beállított öncélú igazságkeresése gyakran korrigálhatatlan, más információkkal szemben közönyösek; ebben a folyamatban becsületsértések, rágalmazások, hamis vádak a leggyakoribb cselekmények. Büntetőjogi szempontból súlyos vagyon és élet elleni bűncselekmények elkövetésének alapja lehet a leplezett, erőteljesen kiépített, kifejlődött téveszmerendszer. A kérdés az állapot súlyossága, ugyanis csak a pszichés szintet elérő állapotoknak van jelentősége, mivel éppen ezekben kapnak a kóros tartalmak olyan fokú érzelmi töltést, ami egyre jobban belehajszolja a beteget az irracionális elhárításba, védekezésbe és a különböző bűncselekményekbe. 4. A mániás-depressziós elmezavar a hangulati élet erős szélsőségekben megnyilvánuló zavara, amelynek ingadozásai minden alapot nélkülöznek, tárgytalanok és indokolatlanok. Egyes betegeknél csak a mániás vagy a depresz- sziós szak, másoknál mindkettő – egymást felváltva – jelentkezik. E betegség periodikusan, ciklikusan, esetleg egyszer, vissza nem térően jelentkezik, de személyiséghanyatlást nem okoz. A mániás szakot az emelkedett hangulat, optimizmus, könnyelműség, kritikátlanság, fokozott mozgáskényszer, taglejtések és mimika jellemzi. A betegek felfogása gyors, megfigyelőképességük átlagon felüli, de elmélyedni nem tudnak. Gondolkodásuk nagymértékben felgyorsul, gondolataik csa- pongóak, a közöttük lévő tartalmi összefüggés távoli. Szinte fáradhatatlanok, alig pihennek és keveset alszanak. A depressziós szakot ugyancsak jellemzi az alvászavar, egyébként azonban ellentétes előjelű tünetei vannak, mint a mániás periódusnak. Kóros lehan- goltság, nyomott hangulat, szorongás, félelem gyötri a beteget. A depressziós szak legfeltűnőbb cselekménye a kiterjesztett öngyilkosság (legtöbbször súlyosan depresszív szülő követi el gyermeke sérelmére, de előfordulhat partnerkapcsolatokban is); öngyilkossági kísérleteik közveszélyokozással is járhatnak (gyújtogatás). A mániás szakaszban a közlekedési, illetve a szexuális bűncselekmények jellemzőek. Azt kell vizsgálni, hogy a bűncselekmény időben és tartalmilag összefüggött-e a mániás epizóddal. 5. Az exogén mérgezések okozta elmebántalmak közül az alkoholizmus érdemel büntetőjogi szempontból is fokozottabb figyelmet. A Btk. 25. § kategorikusan kizárja a 24. § rendelkezéseinek alkalmazását abban az esetben, ha a cselekményt önhibából eredő ittas vagy bódult állapotban követik el. Ugyanakkor a mértéktelen alkoholfogyasztás következtében elmebetegség alakulhat ki, illetve a patológiás részegség különböző alfajairól beszélhetünk. Ezek következtében olyan kóros tudatelborulásos állapotok jöhetnek létre, amelyek megalapozzák a Btk. 24. § alkalmazását. A GYENGEELMÉJŰSÉG ■ A gyengeelméjűség (oligofrénia) gyűjtőfogalom. Az angolszász országokban inkább a „mentális retardáció” megjelölés használatos és egyre inkább ez utóbbi válik általánossá. Az elme tevékenységének megrekedt vagy tökéletlen fejlődési állapota, mely öröklött adottság vagy szerzett károsodás miatt következik be. A mentális teljesítménynek az átlagostól lényegesen eltérő alacsony színvonalát jelenti. Nem betegség és nem is gyógyítható.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA Az elmegyengeség oka lehet a családi terheltség, a méhen belüli életben elszenvedett ártalom, a születési adottság következtében, illetve a magzati életben vagy kora gyermekkorban elszenvedett károsodás. A gyengeelméjűség legfontosabb jellemzője az intelligencia hiányos fejlettsége és a személyiség elégtelen, kiegyensúlyozatlan fejlődése, ami az akarati és érzelmi szférát is érinti. Ez a fogyatékosság különböző mértékű lehet, hol a reprodukáló értelem, hol az alkotó intelligencia gyengesége kerül előtérbe. Máskor az érzelmi élet, a vérmérséklet vagy a jellem részéről mutatkoznak fogyatékosságok. Tekintettel arra, hogy a gyengeelméjűeknél a szerzett ismeretek hiányosak, gyakran a nullával egyenlők, ezért az intelligencia fokát vizsgálják különböző tesztek segítségével. Hagyományosan az oligofréniákat súlyosságuk szerint három kategóriába osztották: – debilitás: enyhe retardáció, – imbecilitás: közepes fokú gyengeelméjűség, – idiócia: súlyos fokú gyengeelméjűség. Az újabb osztályozási rendszerek négy súlyossági kategóriát állítanak fel: – Enyhe mentális retardáció: a fejlődésbeli lemaradás ellenére a személy autonómiája egyszerűbb körülmények között szinte teljes. Nehézségek elsősorban az iskolai kihívások során mutatkoznak. Többségük kisegítő iskolai oktatásra szorul. Képesek egyszerűbb munkakörök betöltésére, különösen egyes fizikai munkakörökben közel teljes értékűek lehetnek. IQ: 50–69. – Közepes mentális retardáció: mivel a kommunikáció fejlődése jelentősen elmarad, a retardációt korán felismerik. A személy maga is tudatában van korlátozottságának. Megfelelő, célzott képzéssel jól fejleszthető, az írás, olvasás elemeit elsajátítja. A közepes fokban retardált személyek viszonylag jól kommunikálnak a konkrétumok szintjén. Egyes készségeik relatíve fejlettek lehetnek, míg más területen az elmaradás nagyobb fokú. Teljes önállóságra azonban nem képesek. IQ: 35–49. – Súlyos mentális retardáció: az előbbihez hasonló, de súlyosabb állapot. Folyamatos segítségre szorulnak a mindennapi életben is. Célzott neveléssel egyes készségeik fejleszthetőek. IQ: 20–34. – Igen súlyos mentális retardáció: a személy kommunikatív készsége minimális. Többnyire mozgásképtelen vagy csak kevéssé mozgásképes. Felnőttkorban is állandó felügyeletre és segítségre szorul. IQ: 20 alatt. A gyengeelméjűség enyhébb alakjai bűncselekmény elkövetése esetén általában csak korlátozzák a beszámítási képességet, míg a súlyosabb alakzatok azt teljesen ki is zárhatják. A SZELLEMI LEÉPÜLÉS ■ A szellemi leépülés (dementia) a már kifejlődött értelmi teljesítőképesség különböző kórokú (időskor, betegség), illetve mértékű végleges, többnyire előrehaladó hanyatlása. Elbutulást azonban az agyvelő működészavara is okozhat. Bármely életkorban felléphet olyan betegség, amelynek elbutulás a következménye. A demens betegek többsége a 65 év feletti lakosság köréből kerül ki. E csoportban 5% a súlyos, 15% az enyhe dementiák aránya. A szenvedélybetegségek (alkoholizmus, kábítószer-függőség) hatására kialakuló szellemi leépülést ugyanúgy kell értékelni, mint a dementia egyéb eseteit. A szellemi leépülésnél elsősorban a hanyatlás mértékét kell megállapítani, a beszámíthatóságot csak az előrehaladott szellemi leépülés zárja ki. A TUDATZAVAR ■ A tudatzavar általában időleges, múló jellegű, oka lehet a központi idegrendszer megbetegedésein kívül a mérgező anyagok fogyasztása (kábítószer, alkohol), illetőleg bizonyos élettani folyamatok következményeként is előfordulhat. Az indulatok általában beszűkítik a tudatot, de pszichiátriai szempontból ez nem értékelhető a beszámítási képességet korlátozó vagy kizáró tényezőnek. A tudatzavar olyan átmeneti kóros állapot, amelyben a tudat elhomályosul, beszűkül, mely során az embernek mind a saját személyéről, mind a külvilágról csupán hiányos, homályos képzete van.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A tudatzavar gyakran társul más kórképekkel. Önálló jelentősége van az ún. affektív reakcióknak: az indulati reakcióknak és a rövidzárlati cselekményeknek. Az alapmechanizmus mindkettőnél azonos: az affektussal megtelt lelki inger átugorja a magasabb lelki működéseket, tehát a megfontolást, az ítélőképességet és közvetlenül cselekedetbe megy át. A rövidzárlati cselekvés hosszabb negatív jellegű érzelmi állapot hatására az erősen beszűkült tudatba betörő, megfontolást kizáró, elemi erejű ötlet hatására végrehajtott cselekvés. A cselekvést egyetlen képzetsor irányítja, a tudat erre van beszűkülve, egyébként éles, ezért az emlékezés megtartott. A cselekményt megmagyarázni nem tudja, az adott élethelyzet megoldására nem alkalmas. A rövidzárlati cselekmény az elmebetegséggel egyenértékű állapot. Az alkoholos tudatzavar csak akkor értékelhető beszámíthatóságot kizáró vagy korlátozó okként, ha a leittasodás nem önhibából történt, illetve önhibából történt, de kóros részegséget vagy csökevényes kóros részegséget eredményezett. A SZEMÉLYISÉGZAVAR ■ A személyiségzavarok nem a hagyományos értelemben vett betegségek, hanem folyamatosan fennálló kóros állapotok. A zavar legfőbb jellemzője, hogy a személyiség képtelen alkalmazkodni a változó körülményekhez. Olyan komplex magatartászavar, amely minden szituációban megjelenik, és a személy minden pszichés funkcióját áthatja. Zavart okoz a kognitív működésben (észlelés, gondolkodás), az érzelmi-indulati életben, a késztetések kontrolljában, de leginkább az emberek közötti kapcsolatokban. Az egyén magatartása szélsőségesen eltér a megszokottól, hiszen másként gondolkodik, érez vagy viszonyul embertársaihoz, mint ahogy azt az adott kultúrában egy hétköznapi ember teszi. A személyiségzavarok spektruma igen széles, tünettanilag a neurózisok és az elmebetegségek között helyezkednek el. A „személyiségzavarok” kifejezés helyett régen a „pszichopátia” (kóros személyiség) gyűjtőfogalmat használták, és ezen belül írtak le típusokat. Fekete Mária szerint a pszichopátia és a szociopátia kifejezés idővel összemosódott, és olyan pejoratív kicsengésűvé vált, hogy az e körbe tartozó lelki zavarok elnevezését személyiségzavarokra módosították. A „pszichopata” (kóros személyiségű egyén) kifejezés azonban fennmaradt, de már csak az antiszociális személyiség leírására használják. A 3/1998. büntető jogegységi határozat – mely a személyiségzavar megítélésével és az ahhoz fűződő eljárási kérdésekkel foglalkozik – kifejti, hogy a bírói gyakorlat bizonytalansága leginkább a pszichopátia megítélésével kapcsolatban tapasztalható. Ez arra vezethető vissza, hogy a törvényhely által példálózóan felsorolt öt ok közül a személyiségzavar „valójában nem betegség, hanem olyan személyiség, amely a társadalmi elvárások szempontjából elégtelen magatartáshoz vezethet” (miniszteri indokolás). A normalitás határán belül maradó személyiségtől ezért a pszichopátiát a legnehezebb megkülönböztetni. Ugyanakkor a bírói gyakorlat és az elmeorvos-szakértők álláspontja megegyezik abban, hogy a személyiségzavar csak abban az esetben merítheti ki a kóros elmeállapot fogalmát, ha olyan súlyos fokú, amely az elmebetegséghez közelít vagy azzal egyenértékű, és ezáltal a beszámítási képességet korlátozza vagy kizárja. A pszichopátia tehát csak patologikus vonások mellett alapozhatja meg a 24. § alkalmazását. A Legfelsőbb Bíróság két olyan testületi állásfoglalást is alkotott, amelyek a beszámítási képességet kizáró biológiai okok közül ez utóbbit – a pszichopátiát – érintették. A 15. számú irányelv IV/4. pontja szerint a pszichopátiát a Btk. 24. §-a értelmében akkor kell, illetve lehet figyelembe venni, ha a beszámítási képességet kizárta, illetve korlátozta. Ezeken az eseteken kívül a pszichopátia általában még enyhítő körülményként sem értékelhető. A BKv. 56. számú vélemény pedig az elkövetők pszichopátiáját csak akkor tartja enyhítő körülményként figyelembe vehetőnek, ha az súlyos fokú patológiás vonásokat mutat. Jóllehet a Btk. 24. §-ának értelmezésével kapcsolatban a legtöbb probléma a pszichopátiával kapcsolatban fordult elő, a büntető jogegységi határozat szerint a beszámítási képességet érintő biológiai okok értékelését azonos elméleti alapon kell elvégezni, és a törvényhely csak egységesen értelmezhető. Ennek folytán az elmebetegséget, gyengeelméjűséget, szellemi leépülést, tudatzavart és személyiségzavart egyaránt csak akkor lehet e rendelkezés alkalmazása szempontjából figyelembe venni, ha a beszámítási képességet kizárják vagy korlátozzák.

8.4.2. A szakértői vizsgálat


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A beszámítási képességet a bíróság vizsgálja, a kóros elmeállapot kérdésében, mint különleges szakértelmet igénylő elmeorvosi szakkérdésben, az elmeorvos-szakértő meghallgatása kötelező. Az Országos Igazságügyi Orvostani Intézet 14. számú módszertani levele szerint a szakvélemény magában foglalja: a) a vizsgálat tárgyára, a vizsgálati eljárásokra és eszközökre, valamint a vizsgálat tárgyában bekövetkezett változásokra vonatkozó részletes adatokat (lelet), b) a vizsgálat módszerének rövid ismertetését, c) a szakmai megállapítások összefoglalását (szakmai ténymegállapítás), d) a szakmai ténymegállapításokból levont következtetéseket, utalva azok bizonyosságára vagy valószínűség fokára, illetve az ezek keretében feltett kérdésekre adott válaszokat (vélemény).

8.5. Az ittasság büntetőjogi értékelése 23. § A 24. § rendelkezései nem alkalmazhatók arra, aki a cselekményt önhibájából eredő ittas vagy bódult állapotban követi el. Az alkoholfogyasztás kriminológiai jelentősége igen nagy: mind az alkoholos befolyásoltságban, mind az italozó életmód, az alkoholfüggőség következményeként elkövetett bűncselekmények száma növekszik. Az alkohol vagy a kábítószerek fogyasztása a tudatzavar kisebb vagy nagyobb fokát váltja ki, és ettől függően korlátozza vagy kizárja az ilyen állapotban bűncselekményt elkövető személy beszámítási képességét. Az alkohol hatása közismert, aki szeszes italt fogyaszt, számol ezzel a hatással, tehát a tudatzavar kialakulása az alkoholt fogyasztó személynek felróható. Az ittasságnak két fajtája van, melyek jellemzőit az Országos Igazságügyi Orvostani Intézet 15. számú módszertani levele alapján foglaljuk össze.

8.5.1. Az ittasság fajtái A SZOKVÁNYOS RÉSZEGSÉG ■ A szokványos részegség kialakulása, lezajlása és mértéke elsősorban az elfogyasztott alkohol mennyiségétől függ. A szervezet alkoholtűrő képessége (toleranciája) jelentősen különböző lehet egyénenként is, valamint ugyanazon személynél is módosulhat alkalmi állapota szerint. A szokványos részegség az egészséges szervezet megszokott reakciója az alkohol bódító-mérgező hatására, pszichés, vegetatív és mozgá- sos tünetekkel jellemzetten. Az alkoholos befolyásoltság kezdetén jellemző az emelkedő hangulat, mely gyakran ingerlékenységgel, szélsőséges érzelmi hullámzással párosul. A közepes, majd a súlyos fokú ittasság felé haladva a kialakult izgalmi (ex- citatiós) stádiumban az ítéletalkotás felületes, a kritikai képesség csökken. Ilyenkor már túlméretezett reakciók is előfordulhatnak, ezért ez a szakasz hajlamosít legjobban agresszív cselekmények elkövetésére. A szokványos részegség tüneti képe nemcsak az egyéni tűrőképesség miatt mutathat változatosságot, hanem az egyéni diszpozíciók miatt is, amennyiben a fellazuló gátlások mögül olyan rejtett személységi vonások kerülhetnek felszínre, mint a nagyzolás, dicsekvés, kötekedés, vádaskodás, sőt agresszivitás. A depressziós stádiumban az alkohol narkotikus hatása érvényesül, a működések egyre lassulnak, nyomott és érzékeny hangulat, megnehezülő felfogás észlelhető. A mozgások rosszul koordináltak, a járás dülöngélő, a beszéd akadozó. A tovább fokozódó intoxikáció a szokványos ittasságban is alvást okozhat, esetleg mélyülő tudatvesztéssel, kómával. Lényeges kiemelni, hogy már enyhe alkoholos befolyásoltságban is fennáll a környezettel való konfliktus készsége, a súlyosbodó részegség pedig egyre jobban megkönnyíti az agresszív jellegű, sértő, garázda, verekedő magatartásmódok kialakulását.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA Az élményi összefüggés a szokványos részegségben többé-kevésbé megtartott, illetve folyamatos, az emlékezés lehet teljes, máskor hézagos kiesések, ritkán teljes amnesia állapítható meg. Általánosságban érvényes, hogy a szokványos részegségben az emlékezés zavara a tudatzavar mélységével arányos. Ha a vizsgált személy azt állítja, hogy a cselekmény idejére nem emlékszik, akkor csaknem bizonyos, hogy célszerű védekezési móddal állunk szemben. Az emlékezés zavara az intoxikáció következménye, mivel a szokványos részegség is az agy- és elmeműködést átmenetileg károsan befolyásolja. A KÓROS (PATOLÓGIÁS) ITTASSÁGI FORMÁK ■ A kóros ittasság különböző formái az elmeműködés olyan, időleges jellegű tudatzavarral járó kóros állapotai, amelyek minőségileg különböznek a szokványos részegségtől és lényegileg átmeneti pszichotikus (elmebetegségi) állapotnak tekinthetők. Ezeket tehát minden esetben kóros elmeállapotnak kell tekinteni. Kóros ittasság esetén a szokványos részegség bekövetkezésének egyes fázisai teljesen hiányozhatnak. 1. Általánosan jellemző, hogy – ellentétben a szokványos részegséggel – a vitális izgalom és a tudatzavar igen gyorsan következik be és ennek intenzitása is igen nagy. Múló paranoid ötletek, máskor illuzionisztikus félreismerések és hallucinációk kerülhetnek felszínre, amelyek a cselekvéseket motiválhatják. Mindezeket végül emlékezetkiesés (amnesia) követi. A tudatzavar fennállása elengedhetetlen, ennek tisztázása elsőrendű szakértői feladat. A kóros ittasság feltétele az alkoholt fogyasztó személy tűrőképességének minőségi megváltozása (kvalitatív intolerancia), akár veleszületett vagy szerzett (például agysérülés vagy műtét utáni állapot, epilepsia) maradandó károsodás miatt, akár átmeneti, alkalmi okok (például kimerültség, éhezés, szorongást keltő pszichés trauma stb.) következtében. Ezek azonban nem állapíthatók meg minden esetben. A kvantitatív intolerancia viszont nem szükségszerű feltétel, de többnyire észlelhető, hogy a tűrőképesség mennyiségileg is megváltozik, és a kóros ittasságot csak viszonylag csekély mennyiségű alkohol fogyasztása előzi meg. Egyértelműen meghaladott tehát az a korábbi nézet, hogy a patológiás részegséget minden esetben csekély mennyiségű alkoholfogyasztás előzi meg, a hangsúly a tűrőképesség minőségi megváltozásán van. A kóros ittasság valójában mély tudatzavar (tudatborulás), amely a következő tünetekben jelenik meg: – a kapcsolatteremtés (érintkezésfelvétel) súlyos megnehezülése vagy hiánya; – az érzékcsalódások – valódi hallucinációk vagy környezeti ingerek illuzionisztikus meghamisítottsága formájában -, illetve kóros élmények, téveszmeszerű ötletbetörések (kóros motiváció); – a magatartás énidegensége, mely a korábbi viselkedéstől gyökeresen különbözik; – az adott helyzethez képest inadekvát cselekvés; – a hirtelen, heves, megokolatlan és túlméretezett indulatkitörés; – terminális alvás; – teljes vagy súlyosabb fokú emlékezetzavar (amnesia), mely gyakran az ittasságot megelőző időre is kiterjed. A feltételek és tünetek összességükben és teljes intenzitásukban nem mindig észlelhetők, a felsorolt tünetek nem is egyenrangúak. Lényeges a tudatzavar megállapítása szempontjából a környezeti ingereknek megnehezült és megváltozott észlelése (érzékcsalódások), valamint az ebből adódó, a helyzethez képest oda nem illő reagálás, ami a viselkedés értelemszerű összefüggésének felbomlását, az élmények addigi szabályos rendjében bekövetkezett törést jelenti. A többi tünet előfordulhat a szokványos ittasságban is – főleg annak súlyosabb formájában -, az emlékezetkiesés pedig különösen bizonytalan értékű, gyakran a védekezést szolgálja. Az alkohollal szembeni tűrőképesség minőségi megváltozásának az oka sok esetben nem tisztázható, hiányozhatnak az előzményi adatok, vagy az elkövetők éppen a célszerű védekezés érdekében hangoztathatnak nem igazolható korábbi betegségeket, koponyasérüléseket, epilepsziás jellegű rosz- szulléteket. Az aktuális előzményi tényezők közül a kimerültség, a hiányos táplálkozás vagy mindkettő gyakori előzményként szerepel. A kóros ittasság megállapítása kizárja a beszámíthatóságot. 2. Az abortív (csökevényes) kóros ittasság véleményezésének akkor van helye, ha a kóros ittasság előbbiekben felsorolt tünetei közül csak egyesek észlelhetők, vagy a tünetek mind megtalálhatók, de nem fejlődtek ki 71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA teljesen. Lényegét illetően az abortív patológiás ittasság minőségileg nem különbözik a teljesen kifejlődött kóros ittasságtól. A tudatzavart az abortív kóros ittasságban is a felsorolt tünetek jelzik, csupán a tudatzavar nem annyira mély. Az adott helyzet értékelése bizonytalan és változékony, a cselekvéseket kóros élmények irányítják, emiatt válnak inadekváttá. A tudatzavar – a szokványos részegséghez viszonyítva – rohamosan és nagyobb intenzitással áll be, anélkül azonban, hogy az összefüggések, a helyzet felismerése teljesen eltűnne, ami gyakran kideríthető a rendszerint meglévő emlékezészavarok ellenére is. Az említett tünetek sok esetben nagymérvű aránytalanságokat mutathatnak az alkoholfogyasztás mérvével is. Nem elengedhetetlen előfeltétel a csupán csekély mennyiségű alkohol fogyasztása. Abortív kóros ittasság véleményezése esetén a beszámíthatóság korlátozott, többnyire súlyos fokban.

8.5.2. Az egyes ittassági formák büntetőjogi értékelése 1. Az ittas állapotról a Csemegi-kódex külön nem rendelkezett, a törvény szerint „nem volt beszámítható a cselekménye annak, aki azt öntudatlan állapotban követte el, vagy elmetehetsége meg volt zavarva és emiatt akaratának szabad elhatározási képességével nem rendelkezett”. A kihágási büntető törvénykönyv (1879. évi XL. törvénycikk, Kbtk.) büntetni rendelte a botrányos részegséget, amely már a nyilvános helyen botrányt okozó részeg állapotban való megjelenéssel megvalósult. Ha a tettes részeg állapotban egyéb bűncselekményt is elkövetett, emiatt külön bűnvádi felelősséggel tartozott. A Csemegi-kódex szövegértelmezése alapján nem kétséges, hogy a jogalkotó az öntudatlan állapotot – amelyhez a részegség is tartozott – büntethetőséget kizáró okként kodifikálta. A bírói gyakorlat azonban nem volt ilyen egyértelmű, elsősorban az öntudatlan állapot megállapítása körül mutatkozott bizonytalanság. A részegségnek a beszámítási képességet korlátozó hatását általában enyhítő körülményként értékelték, ugyanakkor több olyan eseti döntéssel is találkozunk, ahol a bíróság azt indokolja, hogy miért nem enyhítő körülmény az ittasság. A történelmi hűséghez tartozik, hogy már a törvényjavaslat főrendi házi tárgyalásán gróf Cziráky János tárnokmester megfogalmazta a szabályozással kapcsolatos aggályait, sőt az actio libera in causa esetét is felvetette. A jogirodalomban többek között Angyal Pál utalt arra, hogy a részegség külön törvényhozási intézkedést kíván, mert a beszámítási képességet kizáró vagy korlátozó egyéb okoktól lényegesen eltér, egyrészt mert közveszélyt rejt magában, másrészt pedig mert elkerülhető. A III. büntetőnovella sui generis bűncselekményként pönalizálta az ittas állapotban elkövetett bűntettet. A szabályozás lényege, hogy magát a bűnösen vagy önhiba folytán előidézett ittas vagy bódult állapotot nyilvánították veszélyeztető bűncselekménnyé, az ilyen állapotban elkövetett büntetendő cselekmény csak objektív büntet- hetőségi feltételként került szabályozásra. Ez utóbbi cselekmény vonatkozásában a beszámíthatóságot és a bűnösséget nem lehetett megállapítani, mert mindkettő az ittas állapot előidézésében nyert értékelést. Ily módon tehát nem az ittas állapotban megvalósított cselekmények elkövetése volt tilalmazott, hanem az ezek elkövetésének veszélyét előidéző leittasodás. E törvényhely alkalmazásának körét – a miniszteri indoklás szerint – azon esetekre korlátozták, amelyben a veszély nagysága a büntetés szükségességét indokolta. Nevezetesen az egy évet meghaladó fogházzal büntetendő bűntett esetén kerülhetett sor a fenti rendelkezés alkalmazására, enyhébb bűncselekménynek ittas állapotban elkövetése tehát nem vont maga után büntetést. Ezen szabályozás a bűnfelelősség elvének fenntartására irányuló kompromisszumos kísérletként értékelhető, azonban csak látszatmegoldásnak bizonyult, a valódi gondokon nem segített. Egyrészt csak a beszámítási képességet teljes mértékben kizáró ittas vagy bódult állapot esetén volt alkalmazható, mely a gyakorlatban számos bizonyítási nehézséget okozott, másrészt pedig a leittasodást bűntette, így azok a bűncselekmények, amelyeknek az ittas állapotban való elkövetése a tényleges kri- minálpolitikai gondot jelentette, lényegében büntetlenül maradtak. Mindezeken túlmenően a kellő súlyú és differenciált büntetés is hiányzott, hiszen e sui generis bűncselekmény mindössze egy évig terjedő börtönnel volt szankcionálható. Az 1961. évi V. törvény rést ütött a büntetőjog klasszikus elméleti tételein, a kri- minálpolitikai megfontolásokat előtérbe helyezve feladta a bűnfelelősség elvét és az ittasság megítélésénél bevezette a tárgyi felelősséget. Az


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA önhibából eredő ittas vagy bódult állapotban elkövetett bűncselekmény esetén nem kerülhetett sor a beszámíthatóság hiányára vagy korlátozott beszámíthatóságra vonatkozó rendelkezések alkalmazására. E szemlélet lényege, hogy beszámíthatósági vélelemmel az elkövető a konkrétan megvalósított bűncselekményért tartozik felelősséggel. Az önhiba csak a beszámíthatatlan állapot előidézéséig terjed. Az ilyen állapotban elkövetett cselekmény bűncselekménynek minősül, és a vélelem folytán az alanyi oldal nem vizsgálható. Az önhiba a beszámíthatatlanságot előidéző tudatzavar-állapot tartalmán nem változtat, csak annak jogi megítélésén. A törvény maga a tudatzavar jellegét nem engedi vizsgálni, a beszámíthatatlanságnak csak az önhiba kapcsán tulajdonít jelentőséget. A szabályozás hatálybalépését követő bírói gyakorlat azonban a törvény tárgyias szemléletétől két esetben eltért, és a tudatzavar jellegéből vont következtetést az elkövető felelősségére. Ezek a pszichiátriai irodalom által is alátámasztott esetek: a patológiás és az abortív patológiás részegség. A tudatzavar tartalmának konkrét jellemzésében nagy szerepe volt az igazságügyi szakértői gyakorlatnak. Nem kétséges ugyanakkor, hogy az orvosszakértői gyakorlat az egyes kórformák egymástól való elhatárolásához az inspirációt a bírói gyakorlattól kapta. 2. A hatályos Büntető Törvénykönyvnek az ittasságra vonatkozó szabályozása lényegében megegyezik a korábbi törvény rendelkezéseivel, tehát az önhibából eredő ittas vagy bódult állapotot megkülönbözteti a tudatzavar egyéb eseteitől. Az ittas állapotban elkövetett bűncselekmények esetén a szakértőnek kell megállapítania, hogy szokványos vagy ettől minőségileg különböző ittasságról van-e szó, és ha ez utóbbiról, akkor annak teljesen kialakult, valódi vagy csökevényes formájáról. A kóros formák véleményezése igen nehéz feladat, mert az elkövető szubjektív előadásán alapul, melyre gyakran az elkövetést követő, hosszabb idő elteltével kerül sor. Ez a hosszú idő magában hordja annak a lehetőségét is, hogy a védelem sikere érdekében a terheltet kioktatják, aki a szakértői meghallgatáson irányított gondolatokat ad elő. Egy kellő tapasztalattal rendelkező szakértő a személyes meghallgatáson a terhelt viselkedéséből, beszédstílusából, zavartságából, az esetleges önellentmondásokból ezeket természetesen ki tudja szűrni, azonban a véleményében erre teljes körűen nem tud utalni. A szakértői véleményben az alábbiakat kell értékelni: – a cselekmény idején fennállott-e az alkoholos befolyásoltság; – ha igen, akkor az szokványos részegség volt-e vagy a kóros ittassági formák valamelyike; – ha kóros ittasság volt, akkor melyik formája és mennyire érintette a beszámítási képességet; – ha szokványos ittasság állt fenn, megállapítható-e, hogy milyen fokú; – kapcsolatba hozható-e a cselekmény az aktuális ittas állapottal, italozó életmóddal. a) A Btk. 25. §-ának rendelkezései az ittasság szokványosan jelentkező formáira vonatkoznak. E paragrafus azt a törvényi tilalmat állítja fel, amely szerint a beszámítási képességet kizáró vagy korlátozó tudatzavarról rendelkező 24. § nem alkalmazható annak javára, aki a cselekményt önhibájából eredő ittas vagy bódult állapotban követte el. Az ittas vagy bódult állapotban elkövetett bűncselekményekért való felelősségről a III. számú büntető elvi döntés az alábbiak szerint rendelkezik. Az önhibából ittas állapotba kerülő és bűncselekmény tényállását megvalósító cselekményt elkövető személyt olyannak kell tekinteni, mintha annak beszámítási képessége lenne; következésképpen e törvényi rendelkezés folytán az ittas állapotban való elkövetés a cselekmény minősítését nem érinti. Ebből az következik, hogy az önhibából eredő ittas állapotban elkövetett cselekmény is szándékos vagy gondatlan bűncselekményként minősülhet. A bíróságnak a minősítés körében azt kell vizsgálnia, hogy a cselekmény – az elkövetés körülményeinek elemzése alapján – miként lenne minősítendő az alanyi oldal


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA teljessége esetén. Ezt pedig csak a cselekmény tárgyi oldalának beható vizsgálata alapján lehet elbírálni. A cselekmény tehát nem szükségképpen minősül szándékosan elkövetettként, nyilvánvalóan helytelen lenne a cselekmény gondatlan minősítését – a kétségtelenül erre utaló tárgyi körülmények ellenére – abból az okból mellőzni, hogy az elkövető a Btk. 24. §-ának (1) bekezdése szerint tudatzavart okozó ittas állapotban volt. A Btk. 25. §-a a 24. § alkalmazását csupán a tudatzavar tekintetében zárja ki. Azok az indokok, amelyek a törvényhozót a hivatkozott rendelkezés megalkotására indították, nyilvánvalóan nem állnak fenn az elmebetegség esetén még akkor sem, ha az mértéktelen alkoholfogyasztásra vezethető vissza. Tehát az ilyen eredetű elmebetegség is feltétlenül kizárja, illetve korlátozza a beszámítási képességet. b) Az úgynevezett patológiás (kóros) ittasság különböző formái – mint már utaltunk rá – az elmeműködés olyan időleges jellegű tudatborulással járó zavarai, amelyek minőségileg különböznek a közönséges ittasságtól, és a heveny elmebetegséggel egyenlő állapotnak tekinthetők. Ilyen állapot esetén tehát nem a Btk. 25. §-a, hanem a 24. §-a érvényesül. Ezzel szemben az idült alkoholizmus önmagában nem tekinthető az elmeműködés olyan zavarának, amely a Btk. 25. §-ának érvényesülését kizárná; az idült alkoholista beszámítási képességének korlátozottsága nem feltétlen. Az ilyen elkövető nem mindig szenved elmebetegségben, bár többnyire rendellenes személyiségű. A személyiség fejlődésének zavara (pszichopátia) általában nem zárja ki a beszámítást akkor sem, ha iszákossággal párosul. Ez az állapot azonban esetleg a személyiség olyan fokú degradációjával járhat, amely már egyenértékű az elmebetegséggel, s ez okból korlátozhatja – esetleg kizárhatja – a beszámítási képességet. Mint korábban már kifejtettük, léteznek átmeneti alakzatok is a teljesen kifejlődött patológiás részegség alakzata és a típusos részegség között. Ezek lényegesen különböznek a típusos részegségtől, ugyanakkor azonban téves lenne az ilyen jellegű állapotot is beszámítást kizáró részegségnek tekinteni. c) A kóros részegség nem teljesen kifejlődött alakzata (az abortív patológiás részegség) csupán korlátozza az elkövetőt a cselekmény társadalomra veszélyes következményeinek felismerésében, illetve abban, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék. Ilyen esetekben a Btk. 24. § (2) bekezdése alkalmazható. A büntetés korlátlan enyhítése nem kötelező, a rendelkezés erre csupán lehetőséget nyújt a bíróság számára. Így a kóros részegség átmeneti alakzatának fennállása esetén rendkívül széles büntetési keretek között szabhatja ki a bíróság a büntetési céloknak megfelelő büntetést. Ez összhangban áll azzal, hogy a csökevényes alakzatnak a beszámítási képességet korlátozó hatása is rendkívül eltérő lehet, tehát fokozottan differenciált büntetőjogi elbírálást igényel.

8.6. A kényszer és a fenyegetés 1. E témakörrel kapcsolatban mindenekelőtt az alábbi négy fogalom, illetve ezek egymáshoz való viszonya tisztázandó: kényszer, fenyegetés, kényszerítés, erőszak. A kényszer és a fenyegetés mint büntethetőséget kizáró ok az Általános részben kerül szabályozásra, és valamennyi bűncselekményre vonatkozik, míg a kényszerítés és erőszak fogalma a Különös részben használatos. Az elhatárolásnál a kényszerítés fogalmából célszerű kiindulni, amely idegen akarat érvényesülése valamely büntető jogszabályba ütköző cselekmény véghezvitelében. Tulajdonképpen a kényszerítő és a kényszerített közötti viszony, amelynek lényege, hogy a kényszerített olyan magatartást tanúsít, amely a kényszerítő személy akaratának felel meg. A kényszerítő ezt a hatást vagy fizikai ráhatással éri el és ebben az esetben erőszakról beszélünk, vagy pszichikai ráhatást gyakorol a kényszerített személyre és ez utóbbi fenyegetésként definiálható. Amennyiben az erőszakkal és fenyegetéssel elért kényszercselekmény kimeríti a Különös rész valamely törvényi tényállását, a kényszerített személy vonatkozásában büntethetőséget kizáró ok áll fenn, ezért cselekménye nem minősül bűncselekménynek. Ha az erőszakkal vagy fenyegetéssel elért kényszercselekmény a sértett ellen irányul és alkalmatlan valamely bűncselekmény tényállásában megjelölt támadás elhárítására, azaz a kényszerítés alkalmas arra, hogy leküzdje a sértett ellenállását, akkor az erőszak, illetve a fenyegetés mint elkövetési mód az adott bűncselekmény büntethetőségi feltétele. 2. A hazánkban uralkodó álláspont szerint a kényszer és a fenyegetés a beszámítási képességet zárja ki. Az 1978. évi IV. törvény indoklása többek között a következőket tartalmazza: „A kényszer vagy fenyegetés a beszámítási képességnek nem a felismerési, hanem az akarati oldalát érinti. A megfenyegetett felismeri


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA cselekménye következményeit, de nem tud akaratának megfelelően viselkedni.” Lényegében hasonló álláspontot képvisel Nagy Ferenc is. Berkes György szerint a kényszer és a fenyegetés – a kóros elmeállapottól eltérően – külső okként zárja ki vagy korlátozza az elkövető beszámítási képességét (közelebbről az akarati képességét, vagyis az akarat képzésére és az akaratnak megfelelő magatartás tanúsítására való képességét). Lényegét tekintve ezzel egyező Belovics Ervin nézete is. Szerinte aki kényszer és fenyegetés hatása alatt cselekszik, tisztában van azzal, hogy olyan magatartást tanúsít, amit a Btk. büntetni rendel, vagyis a szándék tudati oldala teljes, csak az akarati elem hiányzik. A magunk részéről Földvári Józseffel értünk egyet, aki a fenti nézetekkel szemben fejti ki álláspontját. Szerinte a kényszer és a fenyegetés jogi természete különböző, ezért a büntethetőséget kizáró okokon belül eltérő bűncselekményi ismérv kizárásán keresztül hatnak. Földvári rendszerében a kényszer a magatartás létrejöttét kizáró ok, míg a fenyegetés az elkövető bűnösségét zárja ki. Ebben a felfogásban a magatartás két fázisból összetevődő jelenség, melynél az első fázis az egyén belső világában zajlik és egy elhatározással zárul; a másik fázis ennek az elhatározásnak a realizálását, a külvilági megjelenését foglalja magában. Bármelyik fázis hiánya kizárja a magatartás megvalósulását. Történik testmozgás, de magatartás nem. Nézete szerint a kényszerített végez ugyan testmozgást, de ez nem minősíthető magatartásnak, mivel ennek a testmozgásnak az oka nem a kérdéses személy akaratelhatározása, hanem azt a kényszerítő akarata és magatartása idézi elő. Ezért a kényszert magatartást kizáró oknak tekinti. A kényszer tehát az emberi testre gyakorolt meghatározó, lenyűgöző, determináló erejű fizikai ráhatás, amelynek következtében a kényszerített akarata teljesen hiányzik a testmozgás okai közül. Véleménye szerint eltérő a helyzet a fenyegetés vonatkozásában. A fenyegetett tanúsít magatartást, mivel testmozgását saját akarata határozza meg; igaz ugyan, hogy ezt az akaratot mások ráhatása hozta létre, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a magatartás fogalmához szükséges két fázis a fenyegetés hatására létrejött testmozgás esetén hiánytalanul megvan. A fenyegetés esetében a megfenyegetettnek módjában áll elkerülni azt a cselekményt, amelyre a hátrány kilátásba helyezésével akarják indítani. A fenyegetett ugyanis megvan a lehetősége arra, hogy vállalja a hátrány elviselését is. A fenyegetés esetén tehát az elkövető „akaratának megfelelő magatartást” tanúsít. Ezt a magatartást ő határozta el, de a kilátásba helyezett hátránytól félve. Ezért Földvári szerint a fenyegetést nem tekinthetjük magatartást kizáró oknak. A fenyegetés azért a bűnösséget zárja ki, mert nem tehetünk az elkövetőnek szemrehányást, cselekményét nem róhatjuk fel, hiszen az emberi természetből fakad a hátrányos helyzetek elkerülése. A szemrehányás, a társadalom helytelenítő értékítélete pedig a bűnösség fogalmához tartozik. A kényszer és fenyegetés közötti két jellegzetes különbség tehát, hogy a fenyegetés esetében a hátrány kilátásba helyezése azt jelenti, hogy a hatás nem a testre, hanem a pszichikumra irányul; továbbá a hatás nem lenyűgöző, nem meghatározó, determináló, hanem csak motiváló, befolyásoló erejű. 3. A fenyegetés fogalmát a Btk. a következőképpen határozza meg: 138. § E törvény alkalmazásában, eltérő rendelkezés hiányában a fenyegetés: súlyos hátrány kilátásba helyezése, amely alkalmas arra, hogy a megfenyegetettben komoly félelmet keltsen. Ez a fogalom mindazokban az esetekben irányadó, amikor a Btk. Különös része annak más értelmet nem ad. A fenyegetés fogalmának tárgyi ismérve a súlyos hátrány, melynek fogalmát a törvény már nem határozza meg. A kilátásba helyezett hátrány nyilvánvalóan súlyos, ha önmagában is bűncselekményként értékelhető (így például testi sértés okozásával való fenyegetés). A súlyos hátrány kilátásba helyezése lehet jogszerű magatartás is (például feljelentéssel való fenyegetés), ha azt jogellenes célok elérése érdekében alkalmazzák. A fenyegetés alanyi ismérve, hogy a kilátásba helyezett súlyos hátrány a megfenyegetettben komoly félelmet keltsen. A komoly félelem nem szükségképpen jelent rémületet, rendkívüli idegállapotot, csupán azt, hogy az illető komolyan veszi a kilátásba helyezett súlyos hátrány bekövetkezési lehetőségét és ennek megfelelően igyekszik azt elkerülni. Ezen ismérv vizsgálatánál mindig a sértett pszichikuma a döntő.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A tárgyi és alanyi ismérvek csak az elkövetés konkrét körülményeinek ismeretében, kölcsönhatásukban, illetve összefüggéseikben ítélhetők meg. A fenyegetésnek a 138. §-ban meghatározott fogalmát a törvényhozó a Különös rész számos tényállásánál az erőszakkal együtt elkövetési módként határozza meg. Ilyen bűncselekmény például a kényszerítés, az emberkereskedelem, a magánlaksértés, a közlekedés biztonsága elleni bűncselekmény, a hivatalos személy elleni erőszak, az önbíráskodás, zsarolás. Néhány bűncselekmény esetében a törvény ún. kvalifikált fenyegetésfogalmat használ, azaz az általánosnál szűkebben határozza azt meg. Egyrészt a fenyegetésnek az élet vagy a testi épség ellen kell irányulnia, másrészt pedig közvetlennek kell lennie. A normaszöveg nem tartalmaz utalást arra nézve, hogy az élet és testi épség elleni fenyegetésnek ki ellen kell irányulnia. Ebből következően bárki ellen irányulhat, ugyanakkor a másik fogalmi elemből adódóan általában a jelen levő élete és testi épsége elleni fenyegetés jöhet szóba. Közvetlennek minősül a fenyegetés, ha a sértett a kilátásba helyezett hátrány közeli bekövetkezésével számolhat. Kvalifikált fenyegetésfogalmat alkalmaz a törvény az alábbi tényállásoknál: emberrablás, erőszakos közösülés, szemérem elleni erőszak, kerítés, rablás, kifosztás, zsarolás, jármű önkényes elvétele. 4. A jogirodalom és a bírói gyakorlat megkülönbözteti az akaratot bénító (vis absoluta) és az akaratot hajlító (vis compulsiva) kényszer fogalmát. Ez utóbbi átmeneti alakzat, amelynek lényege, hogy a kényszerítő a kényszerített testére gyakorol ráhatást, és ennek következtében alakul ki a kény- szerítettben a cselekmény elkövetésére irányuló akaratelhatározás. Például addig ütlegelnek valakit, amíg nem hajlandó a kívánt magatartás tanúsítására. Az akaratot hajlító kényszer tehát a fenyegetés lényeges vonásait viseli magán, de itt a ráhatás közvetlenül a testre irányul.

8.7. A tévedés 27. § (1) Nem büntethető az elkövető olyan tény miatt, amelyről az elkövetéskor nem tudott. (2) Nem büntethető, aki a cselekményt abban a téves feltevésben követi el, hogy az a társadalomra nem veszélyes, és erre a feltevésre alapos oka van. (3) A tévedés nem zárja ki a büntethetőséget, ha gondatlanság okozza, és a törvény a gondatlanságból eredő elkövetést is bünteti. Tévedésről akkor beszélünk, ha valakinek a képzetei nem felelnek meg a valóságnak, de ő a képzeteit valósághűeknek tartja. Ide soroljuk azt az esetet is, amikor valakinek nincs képzete valamiről: ilyenkor „nem tudás”-ról beszélünk. A valóság helytelen tükröződése az emberi tudatban azt eredményezi, hogy az ember olyan magatartás tanúsítására határozza el magát, amilyet a valóság ismeretében nem tanúsítana. A tévedés bűnösséget, azon belül pedig szándékosságot kizáró ok. A törvény a ténybeli tévedést és a cselekmény társadalomra veszélyességében való tévedést különbözteti meg.

8.7.1. A ténybeli tévedés A szándékos bűncselekmény megállapításának feltétele – a különös részi tényállás kimerítésén túlmenően -, hogy az elkövető tudata kiterjedjen a tárgyi oldalt jelentő ismérvekre. Itt nem a törvényi tényállásban leírt fogalom jogi ismerete a lényeges, hanem csak azokkal az életviszonyokkal kell tisztában lenni, amelyek a tényállás alapjául szolgálnak. Az elkövetőnek nem azt kell tudnia, hogy ki minősül „hivatalos személynek”, hanem elegendő annak tudata, hogy a sértett rendőr. A törvényi tényállási elemek valamelyikében való tévedés azt fejezi ki, hogy az elkövető tudatában helytelen képzet alakult ki a fogalom alapjául szolgáló életviszonyt illetően. A törvényi tényállás elemeiben való tévedés vonatkozhat a tárgyra, a tárgyi oldali ismérvek bármelyikére, illetve akár az alap-, akár a minősített esetbeli ismérveket is érintheti.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A Btk. 27. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés lényege, hogy az elkövető cselekményét azoknak a tényállási elemeknek a figyelmen kívül hagyásával kell minősíteni, amelyeket vagy nem ismert fel, vagy amelyeket tévesen ítélt meg. Vannak olyan esetek, amikor az adott tényállási ismérv figyelmen kívül hagyása ellenére is megvalósul valamely más bűncselekmény. Ilyenkor a ténybeli tévedés kizárólag annak a bűncselekménynek a megállapítását zárja ki, amelynek valamelyik tényállási ismérvét az elkövető tudata nem fogta át. Nem mindegy, hogy az elkövető milyen tény tekintetében van tévedésben; nem minden tévedés lényeges, vannak lényegtelen, a cselekmény büntetőjogi megítélését nem befolyásoló ténybeli tévedések is. Ha például az elkövető nem tudja, hogy az általa bántalmazott sértett hivatalos személy, ez esetben csak a megvalósult testi sértésért vonható felelősségre, hivatalos személy elleni erőszakért nem. Ez a tévedés tehát lényeges, a cselekmény minősítését is befolyásolja. Büntetőjogilag releváns tehát minden olyan tényre vonatkozó tévedés, amelynek a bűncselekmény megvalósulásában szerepe van. Ezeket konstitutív erejű tényeknek nevezzük. Ilyen tény például a megrontás megvalósulása szempontjából a sértett életkora. Valamely bűncselekmény megvalósulása azonban nemcsak olyan tények- től függ, melyeket a törvényhozó kifejezetten értékelt a törvényi tényállásokban: szükség van szinte minden esetben a törvényi tényálláson kívüli tények meglétére is. Lényegében ilyenkor is a tárgyi oldalra vonatkozik a tévedés, e körülmények azonban – szemben a törvényi tényállás elemeiben való tévedés esetkörével – a törvényi tényállásban nem nyertek megfogalmazást, azon kívül esnek. A törvényi tényálláson kívül eső elemek azonban adott esetben mégis lehetnek olyan fontosak, hogy meglétük a bűncselekmény elkövetésével összefügg. Ebből következik, hogy e körülményekben való tévedés is lényeges lehet. Így például az emberölés megvalósulásához szükség van arra, hogy a használt pisztoly töltve legyen. Ha tehát valaki abban a biztos meggyőződésben süti másra a pisztolyt, hogy az töltetlen, olyan tény tekintetében van tévedésben, amelyet a törvényi tényállás nem tartalmaz. A pisztoly töltött volta viszont olyan tény, amely nélkül a bűncselekmény nem valósulna meg. A TÉNYBELI TÉVEDÉS LEGGYAKRABBAN ELŐFORDULÓ ESETEI ■ 1. Személyben vagy tárgyban való tévedésről (error in persona, error in objecto) beszélünk, ha az elkövető tévedésben van a bűncselekménye által megtámadott személy, illetőleg tárgy vonatkozásában: „A” meg akarja ölni „B”-t, de a sötétben „C”-t nézi „B”-nek, és őt öli meg; más tárgyat lop el, mint amit gondol. Sem a sértett személye az emberölésnél, sem a tárgy mineműsége a lopásnál nem konstitutív erejű tény: a bűncselekmény megvalósulása nem attól függ, hogy kit öl meg az elkövető, illetőleg, hogy mit lop el. Mivel példáinkban az elkövető nem konstitutív erejű tényben tévedett, tévedése ezért nem lényeges, büntethetőségére nincs semmi befolyással. Bizonyos esetekben azonban lehet konstitutív erejű a személy is, a tárgy is: nevezetesen akkor, ha a törvényhozó valamilyen minőségüket bűncselekményi elemként értékeli. Így az emberölés minősített esetének meghatározásánál a törvényhozó súlyosabban rendelte büntetni a hivatalos személy ellen elkövetett emberölést. Ugyanígy súlyosabban büntetendő a kulturális javak körébe tartozó tárgyra elkövetett lopás. Ezekben az esetekben csak az alapeset megvalósítása miatt történik a felelősségre vonás, ha az elkövető a sértett hivatalos személyi minőségével, illetve a lopott tárgy jellegével nem volt tisztában. A személyben, illetve a tárgyban való tévedés tehát a fenti esetekben büntetőjogilag releváns. A személyben való tévedéstől el kell határolni a céltévesztés esetét. A személyben való tévedés esetén az elkövető összetéveszti a sértettet az általa eredetileg megtámadni szándékozott személlyel; céltévesztés (aberra- tio ictus) esetén az elkövető támadása a célba vett személy ellen irányul, de gondatlansága folytán az elkövetési magatartás az eredetileg megtámadni nem szándékozott személyt éri. Az elvétéssel kapcsolatban kialakult bírói gyakorlat szerint ilyenkor a célba vett személyt illetően szándékos bűncselekmény kísérletét, a céltévesztés folytán sértett személlyel kapcsolatban pedig gondatlanságból elkövetett bűncselekményt kell halmazatban megállapítani. 2. A ténybeli tévedéshez tartozik az okozati folyamatban való tévedés esete is, amikor az elkövető a szándékolt eredményt nem azzal a magatartással idézi elő, amellyel előidézni véli. Az okozati összefüggésben való tévedés lényegtelen. Így például befejezett emberölésért felel az a szülő nő, aki a gyermekét közvetlenül a szülés után fojtogatja, majd a halottnak vélt újszülöttet egy műanyag zacskóba csomagolva a szemeteskukába dobja, de nem állapítható meg, hogy a sértett a fojtogatás vagy a nejlonzacskóba csomagolás okozta légúti elzáródás következtében halt-e meg.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA 3. A ténybeli tévedés esete az indokban való tévedés is: az elkövető olyan indok hatására határozza el magát bűncselekmény elkövetésére, amelyről utóbb kiderül, hogy az nem felel meg a valóságnak. Ha az indok (motívum) a bűncselekmény megvalósulásának nem konstitutív eleme, a rá vonatkozó tévedés lényegtelen. Ha tehát a férj féltékenységből megöli feleségét, nem mentesül a felelősségre vonás alól abban az esetben sem, ha utólag kiderül, hogy féltékenysége alaptalan.

8.7.2. Tévedés a cselekmény társadalomra veszélyességében A tévedés másik, törvényben szabályozott esete a cselekmény társadalomra veszélyességében való tévedés. A bűnösségi alakzatok tárgyalása során utaltunk rá, hogy a szándékosság megállapításához arra is szükség van, hogy az elkövető tisztában legyen magatartása a társadalomra veszélyességével. A társadalomra veszélyesség felismerése értékelés eredménye: az ember számba veszi cselekményét, a cselekményhez kapcsolódó körülményeket, következményeit, és mindezek alapján kialakít magában egy elképzelést a cselekmény társadalmi jelentőségéről, a társadalom szempontjából hasznos vagy káros voltáról. Ennek az értékelésnek mindig ténybeli alapja van. A cselekmény társadalomra veszélyes jellegében való tévedést az jellemzi, hogy az elkövető az értékelés alapját képező tényeket helyesen ismeri, de azok összhatását helytelenül értékeli. A helyesen felismert tényekből von tehát le helytelen következtetést. A cselekmény társadalomra veszélyes jellegének megítélésénél nem az elkövető egyéni felfogása a döntő, hanem a közösség erkölcsi-politikai értékelése. Az elkövetőnek tehát arról kell tudnia, hogyan értékel bizonyos cselekményt a közösség, a társadalom többsége. A közösségi értékelés a jogszabályban ölt testet. Az elkövetőnek azonban nem a jogszabályt kell ismernie, hanem elegendő, ha tisztában van azzal, hogy az adott magatartás jogilag tilalmazott. Erkölcsileg minél színezettebb valamely jogszabályi tilalom (például emberölés), időbelileg minél régibb a tilalom eredete, annál szélesebb körű annak ismerete, így a társadalomra veszélyességben való tévedés alig fordulhat elő. A Btk. idézett rendelkezése értelmében a társadalomra veszélyességben való tévedés akkor zárja ki a büntethetőséget, ha az elkövetőnek „alapos oka” volt annak feltételezésére, hogy cselekménye a társadalomra nem veszélyes. A tömegtájékoztatás jelenlegi szintjén az elkövetők általában tisztában vannak cselekményük társadalmi megítélésével. Csak egészen kivételes esetekben fordulhat elő e vonatkozásban tévedés. A helyzet kivételes jellegéből következik, hogy általában nincs szükség a társadalomra veszélyesség ismeretének a bizonyítására; a tárgyaláson nem ez, hanem a kivételes esetekben előforduló hiánya bizonyítandó.

8.7.3. A tévedés büntethetősége A Btk. 27. § (3) bekezdése értelmében sem a ténybeli, sem a cselekmény társadalomra veszélyességében való tévedés nem zárja ki a büntethetőséget, ha azt gondatlanság okozta, és a törvény a gondatlan elkövetést is bünteti.

9. 20. § A BÜNTETHETŐSÉGET MEGSZÜNTETŐ OKOK A büntethetőségi akadályok rendszerének bemutatása során a büntethetőséget kizáró okok mellett második csoportként jelöltük meg a büntethetőséget megszüntető okokat, amelyeknek jogi természete lényegesen különbözik az előbbi csoportba sorolt jogintézményektől. A büntethetőséget megszüntető okok esetén megvalósul a bűncselekmény, a cselekmény elkövetésének időpontjában az elkövető büntethetősége is fennáll, ezt követően azonban történik valami, ami a korábban fennálló büntethetőséget megszünteti. Hangsúlyozni kell azonban, hogy büntethetőséget megszüntető okról csak akkor beszélhetünk, ha ez a büntethetőségi akadály a bűncselekmény elkövetése után és a jogerős elbírálás között merül fel. Előfordulhatnak azonban a büntetés kiszabása után is olyan körülmények, amelyek kizárják a már kiszabott büntetés végrehajtását. Ezeket értelemszerűen büntetés végrehajtását kizáró okoknak nevezzük, mely a Btk. 66. §-ában szerepel. A büntethetőséget megszüntető okokról a törvény 32. §-a rendelkezik, az alábbiak szerint. 32. § A büntethetőséget megszünteti 78 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA a) az elkövető halála, b) az elévülés, c) a kegyelem, d) a tevékeny megbánás, e) a törvényben meghatározott egyéb ok.

9.1. Az elkövető halála Az elkövető halála fizikailag teszi lehetetlenné az elkövető megbüntetését. A törvényben meghatározott feltételek fennállása esetén azonban lehetőség van az elkobzás, illetve a vagyonelkobzás mint intézkedés alkalmazására.

9.2. Az elévülés 33. § (1) A büntethetőség elévül a) olyan bűntett esetén, amely életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, húsz év; b) egyéb bűncselekmény esetén a büntetési tétel felső határának megfelelő idő, de legalább három év elteltével. (2) Nem évül el a) az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerőre emelt és az 1440/1945. (V. 1.) ME rendelettel módosított és kiegészített 81/1945. (II. 5.) ME rendelet 11. és 13. §-ában meghatározott háborús bűntettek; b) az emberiség elleni egyéb bűncselekmények (XI. fejezet); c) az emberölés súlyosabban minősülő esetei [166. § (2) bekezdés a)-h) pontjai]; d) az emberrablás és az elöljáró vagy szolgálati közeg elleni erőszak súlyosabban minősülő esetei [175/A. § (4) bekezdés, 355. § (5) bekezdés a) pont]; e) a terrorcselekmény, a légi jármű, vasúti, vízi, közúti, tömegközlekedési vagy tömeges áruszállításra alkalmas jármű hatalomba kerítése és a zendülés súlyosabban minősülő esetei, ha a halált szándékosan okozva követik el [261. § (1) bekezdés, 262. § (2) bekezdés, 352. § (3) bekezdés b) pont] büntethetősége. 34. § Az elévülés határidejének kezdő napja a) befejezett bűncselekmény esetén az a nap, amikor a törvényi tényállás megvalósul, b) kísérlet és előkészület esetén az a nap, amikor az ezeket megvalósító cselekmény véget ér, c) olyan bűncselekmény esetén, amely kizárólag kötelesség teljesítésének elmulasztásával valósul meg, az a nap, amikor az elkövető még a büntetőtörvényben megállapított következmény nélkül eleget tehetne kötelességének, d) olyan bűncselekmény esetén, amely jogellenes állapot fenntartásában áll, az a nap, amikor ez az állapot megszűnik. 35. § (1) Az elévülést félbeszakítja a büntetőügyekben eljáró hatóságoknak az elkövető ellen a bűncselekmény miatt foganatosított büntetőeljárási cselekménye. A félbeszakítás napján az elévülés határideje ismét elkezdődik.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA (2) Ha a büntetőeljárást felfüggesztik, a felfüggesztés tartama az elévülés határidejébe nem számít be. Ez a rendelkezés nem alkalmazható, ha a büntetőeljárást azért függesztik fel, mert az elkövető kiléte a nyomozásban nem volt megállapítható, ismeretlen helyen tartózkodik vagy elmebeteg lett. (3) Az elévülés határidejébe nem számít be az a tartam sem, amely alatt személyes mentesség folytán a büntetőeljárás azért nem volt megindítható vagy folytatható, mert a törvényben biztosított mentelmi jogot a döntésre jogosult nem függesztette fel, illetőleg az eljárás megindításához vagy folytatásához a hozzájárulását nem adta meg. Ez a rendelkezés nem alkalmazható olyan magánindítványra büntethető bűncselekmény esetén, amely miatt a vádat a magánvádló képviseli. (4) Próbára bocsátás (72. §) esetén a próbaidő tartama az elévülés határidejébe nem számít be. (5) Ha az ügyész a vádemelést elhalasztja, ennek tartama az elévülés határidejébe nem számít be. 1. A büntethetőség elévülése az időmúlás büntethetőséget megszüntető hatását jelenti, mely elsősorban a büntetés céljával függ össze. A büntetőjogi felelősségre vonás speciál- és generálpreventív hatása az idő múlásával arányosan csökken, a büntetés célja kevésbé érhető el, ha a bűncselekmény elkövetését hosszú idő múlva követi a felelősségre vonás. Az idő múlásával a bizonyítás nehezebbé válik, a hatóságokra indokolatlan és a várható eredménnyel arányban nem álló megterhelést jelentene a bizonyítékok beszerzése, a tanúk felkutatása, a terhelti védekezés pedig szinte lehetetlenné válna. Vannak azonban olyan bűncselekmények, amelyeknél a fenti szempontok érvényesülése mellett sem tekinthetünk el a felelősségre vonás lehetőségétől, így ezeknél a bűncselekményeknél az elévülés a törvény rendelkezése értelmében kizárt. 2. A Btk. 33. § (1) bekezdése szerint az elévülési idő a Különös részben megállapított büntetési tételhez igazodik. Az általános részi emelt büntetési tételeket (halmazati büntetés, különös és többszörös visszaesőkre vonatkozó rendelkezések) figyelmen kívül kell hagyni az elévülés idejének számításakor. Ahol a törvény a büntetéseket vagylagosan határozza meg, ott a meghatározott szabadságvesztés-büntetés felső határa, de legalább három év az elévülési idő. Ugyancsak három év az elévülési ideje azoknak a cselekményeknek, amelyek elkövetőivel szemben a törvény csak pénzbüntetés kiszabását teszi lehetővé; ezek a levéltitok megsértése és a földmérési jel megrongálása. Az elévülés minden esetben az elkövetett cselekményre vonatkozik, ezért amennyiben az elkövető egymással bűnhalmazatban több bűncselekményt követett el, az egyes cselekmények akkor is külön-külön évülnek el, ha egymással egyébként szorosan összefüggnek, például az elévültnek tekintett bűncselekmény megkönnyítette vagy lehetővé tette a cselekmény elkövetését. A folytatólagosan elkövetett bűncselekmény egyes részcselekményeinek önálló elévülése kizárt. A folytatólagosan elkövetett bűncselekmény egység, amelynél a törvényi tényállást külön-külön is megvalósító részcselekmények együttesen alkotnak egyetlen bűncselekményt. Ebből következik, hogy a büntethetőség elévülése szempontjából nem külön-külön az egyes részcselekmények elkövetésének, hanem a bűncselekmény törvényi tényállásához tartozó legutolsó részcselekmény befejezésének, illetőleg – kísérlet esetén – a véghezvitelre irányuló utolsó tevékenység megvalósításának az időpontja az irányadó, s ettől kell számítani a folytatólagosan elkövetett bűncselekmény törvényi büntetési tételéhez igazodó elévülési időt (BKv. 31.). 3. A Btk. 34. §-a az elévülés határidejének a kezdő napját határozza meg. Befejezett bűncselekmények esetén az elévülés határidejét attól a naptól kell számítani, amikor a törvényi tényállás megvalósult. Magatartási (immateriá- lis) bűncselekményeknél az elkövetési magatartás utolsó mozzanatának kifejtésével, míg az eredmény- (materiális) bűncselekményeknél az eredmény bekövetkezésével esik egybe. Kísérlet és előkészület esetén a kezdőnap a kísérleti, illetve az előkészületi tevékenység utolsó mozzanata. A törvény a c) pontban külön rendelkezik az elévülés kezdő napjáról a tiszta mulasztásos bűncselekmények esetén. Álláspontunk szerint az önálló rendelkezés nem indokolt, mert az elévülés szempontjából nincs különbség az aktív és passzív magatartással megvalósuló magatartási, illetve eredménybűncselekmény között. A Btk. 34. § a) pontja mindezen eseteket átfogja. 80 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A 34. § d) pontja az ún. állapot-bűncselekményekre vonatkozik. Ide tartoznak azok a bűncselekmények, amelyek elkövetési magatartása tartós, folyamatos vagy ismétlődő jellegű. Az állapot-bűncselekményeknél a befejezettség stádiuma maga is egy folyamat, amelynek kezdete és vége van. A lőfegyverrel vagy lőszerrel visszaélés bűncselekménye befejeződik a dolgok jogellenes birtokbavételével. A befejezettség stádiuma azonban mindaddig fennáll, amíg az említett dolgok nem kerülnek ki az elkövető birtokából. A befejezettség kezdő időpontja a bűncselekmény egyes stádiumainak elhatárolása szempontjából, a végső időpontja pedig az elévülés szempontjából jelentős. 4. A Btk. 35. §-a az elévülés félbeszakadásáról és nyugvásáról rendelkezik. a) Az elévülést félbeszakítja a büntetőügyekben eljáró hatóságoknak az elkövető ellen, a bűncselekmény miatt foganatosított eljárási cselekménye, amely az ügy előbbre vitelét célozza. Nem tekinthető ilyennek az ügyviteli jellegű belső intézkedés. Az elévülést kizárólag a büntetőeljárás előre vitelét szolgáló intézkedés (vádirat benyújtása, tárgyalás kitűzése, megtartása, érdemi határozat meghozatala stb.) szakítja félbe. Nem szükséges, hogy az elkövető személye feltétlenül ismert legyen, az ismeretlen tettes elleni nyomozás elrendelése is félbeszakíthatja az elévülést. Újabb bűncselekmény elkövetése, illetve az elkövető ellen más bűncselekmény miatt foganatosított eljárási cselekmény nem szakítja félbe az elévülést. Az elévülés félbeszakadásának joghatása abban áll, hogy az elévülési idő addig eltelt részét figyelmen kívül kell hagyni, és az elévülési idő újrakezdődik. Az 1/2005. büntető jogegységi határozat értelmében a nemzetközi körözést elrendelő elfogatóparancs, illetőleg a kiadatási kérelem az elévülést félbeszakítja. Az igazságügy-miniszter által előterjesztett kiadatási kérelem alapján a külföldi hatóságok által foganatosított eljárási cselekmények az elévülés szempontjából egy tekintet alá esnek a magyar hatóságok által foganatosított eljárási cselekményekkel. Az igazságügy-miniszter külföldi államnál előterjesztett kiadatási kérelme az elévülést – az előterjesztés időpontjában – félbeszakítja. b) A büntetőeljárás felfüggesztése esetén valamilyen átmeneti jellegű akadály miatt nem lehet folytatni a nyomozást vagy a bírósági eljárást. A felfüggesztés tartama alatt az elévülés nyugszik, a nyugvást megelőzően, illetve a nyugvást követően eltelt időt pedig egybe kell számítani. A 2001. évi CXXI. törvény az elévülésre vonatkozó szabályokat új rendelkezéssel egészítette ki. A Btk. 35. §ának (3) bekezdése kimondja, hogy az elévülés határidejébe nem számít be az az időtartam sem, amely alatt személyes mentesség folytán a büntetőeljárás azért nem volt megindítható vagy folytatható, mert a törvényben biztosított mentelmi jogot a döntésre jogosult nem függesztette fel, illetőleg az eljárás megindításához vagy folytatásához a hozzájárulását nem adta meg. E tartam alatt az elévülés nyugszik. Ez a rendelkezés nem alkalmazható olyan magánindítványra büntethető bűncselekmény esetén, amely miatt a vádat a magánvádló képviseli. Ezen bűncselekmények társadalomra veszélyessége viszonylag csekélyebb súlyú, melyeknél – jellegük miatt – a törvényhozó nem látta indokoltnak az eltérést az elévülés általános szabályaitól. A személyes mentesség fogalmát a Btk. nem határozza meg. A fent hivatkozott törvényhez fűzött miniszteri indoklás szerint a fogalom kapcsán az 1998. évi XIX. törvény (Be.) 551. §-ban meghatározott személyi kör tekinthető irányadónak. Személyes mentességen e rendelkezés szerint közjogi tisztség betöltésén alapuló mentességet kell érteni. A közjogi tisztség betöltésén alapuló személyes mentesség terjedelmét és a mentesség megszűnésének eljárási szabályait az egyes tisztségek jogállását szabályozó törvények határozzák meg. A próbára bocsátást elrendelő bírósági határozat a bűncselekmény büntethetőségének elévülését félbeszakítja, a próbaidő tartama a Btk. 35. § (4) bekezdése szerint az elévülés határidejébe nem számít be. A próbára bocsátás céljával ugyanis ellentétben állna, ha a büntethetőség időközben elévülne, s a próbára bocsátást nem lehetne megszüntetni akkor sem, ha ennek feltételei fennállnak.

9.3. A kegyelem Büntethetőséget megszüntető kegyelemről abban az esetben beszélünk, ha a kegyelmi aktusra a jogerős elbírálást megelőző időben kerül sor. Ezért is nevezzük eljárási kegyelemnek, mert az elkövető elleni büntetőeljárás megindítását, illetve lefolytatását akadályozza meg.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A kegyelem lehet egyéni és közkegyelem, ismertebb néven amnesztia. Az egyéni kegyelem meghatározott személyre vonatkozik, és a köztársasági elnök gyakorolja. A közkegyelmi rendelkezések törvényben kerülnek kihirdetésre.

9.4. A tevékeny megbánás 36. § (1) Nem büntethető, aki a személy elleni (XII. fejezet I. és III. cím), közlekedési (XIII. fejezet) vagy vagyon elleni (XVIII. fejezet) vétség vagy háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűntett elkövetését a vádemelésig beismerte, és közvetítői eljárás keretében a sértett által elfogadott mó don és mértékben a bűncselekmén nyel okozott sérelmet jóvátette. (2) A büntetés korlátlanul enyhíthető, ha az elkövető az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekmények esetében az ötévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűntett elkövetését a vádemelésig beismerte, és közvetítői eljárás keretében a sértett által elfogadott módon és mértékben a bűncselekménnyel okozott sérelmet jóvátette. (3) Az (1)-(2) bekezdés alkalmazásának nincs helye, ha az elkövető a) többszörös vagy különös visszaeső, b) a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, c) bűncselekménye halált okozott, d) a szándékos bűncselekményt a szabadságvesztés felfüggesztésének próbaideje alatt vagy a szándékos bűncselekmény elkövetése miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélése után, a szabadságvesztés végrehajtásának befejezése előtt, illetőleg próbára bocsátás vagy vádemelés elhalasztásának tartama alatt követte el, e) korábban szándékos bűncselekménye miatt közvetítői eljárásban vett részt, és ennek eredményeként vele szemben a 36. § (1) vagy (2) bekezdését alkalmazták, ha az ügydöntő határozat jogerőre emelkedésétől az újabb szándékos bűncselekmény elkövetéséig két év még nem telt el. 1. A 2006. évi LI. törvény új büntethetőséget megszüntető okként iktatta be a Büntető Törvénykönyv 32. §-ába a tevékeny megbánást és egyben 2006. július 1-jével hatályon kívül helyezte a vagyon elleni bűncselekményeknél szabályozott büntethetőséget megszüntető okot (332. §). Az új szövegezésű, részleteiben a Btk. 36. §-ában szabályozott tevékeny megbánás lényegesen eltér a korábban hasonló név alatt szabályozott jogintézménytől. A törvényalkotó az Európai Unió Tanácsának a büntetőeljárásban a sértett jogállásáról szóló, 2001. március 15-i kerethatározata alapján bevezette a hazai büntető anyagi és eljárásjogba a mediációt, a közvetítői eljárást, melynek célja a sértetti érdekek hatékonyabb érvényesülése. 2. A tevékeny megbánásra vonatkozó hatályos rendelkezéseket a 2009. évi LXXX. törvény állapította meg. Az új szövegezés eltér a korábbitól, és tovább bővíti a három bűncselekménycsoporton belül (személy elleni, közlekedési, vagyon elleni) azoknak a cselekményeknek a körét, amelyek megvalósulása esetén lehetőség van a közvetítői eljárás igénybevételére. A korábbi szabályozás a fenti bűncselekmény-kategóriákon belül csak a háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűncselekménynél tette lehetővé a tevékeny megbánás szabályainak érvényesülését. A hatályos szabályozás ezt kiterjeszti – természetesen a személy elleni, közlekedési és vagyon elleni bűncselekmények esetén – valamennyi vétségre és a háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűntettekre. A hatályos szabályozás – a büntetőeljárási törvény rendelkezéseivel összhangban – kifejezetten úgy rendelkezik, hogy a tevékeny megbánás csak akkor alkalmazható, ha az elkövető a bűncselekmény elkövetését a vádemelésig beismerte. A törvény indokolása kiemeli, hogy a terhelt beismerésének ki kell terjednie a bűnösség elismerésére is, mert a ténybeli beismerés önmagában, a bűnösség elismerése hiányában aligha fejezi ki az elkövető őszinte megbánását. Amennyiben a terhelt a vádemelésig teljes, a bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomást tett, az ügyész dönthet úgy, hogy közvetítői eljárásra utalja az ügyet. A sikeres közvetítés esetén a bűnügy még a vádemelést megelőzően, ügyészi szakban lezárul az eljárás tevékeny megbánás miatti ügyészi megszüntetésével. Ha a vádemelést megelőzően a terhelt beismerő vallomást tett, akkor az ügyet a bíróság is közvetítői eljárásra


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA utalhatja. Ebben az esetben a sikeres mediációt követően a bíróság szünteti meg tevékeny megbánás miatt az eljárást. 3. A tevékeny megbánás alkalmazásának feltétele a közvetítői eljárásban való részvétel, amelyre akkor kerülhet sor, ha azt a sértett és az elkövető egyaránt kéri. A tevékeny megbánás további feltétele a bűncselekménnyel okozott sérelemnek a sértett által elfogadott módon és mértékben történő jóvátétele. A törvény ezzel egyértelművé kívánja tenni azt, hogy a tevékeny megbánás elengedhetetlen feltétele – a beismerés mellett – a sértettel a jóvátétel módjában való megegyezés, és maga a jóvátétel. A korábbi szabályozás a bűncselekménnyel okozott kár megtérítését, illetve a bűncselekmény káros következményeinek egyéb módon történő jóvátételét jelölte meg a tevékeny megbánás feltételeként. A hatályos törvény „a bűncselekménnyel okozott sérelem” kifejezést használja, ami arra utal, hogy a tevékeny megbánásnak nem elsődleges célja a pénzbeli kiegyenlítés, ez csupán az egyik lehetséges jóvátételi cselekmény. Természetesen e körbe tartozik az okozott kárnak a sértett részére a sértett által elfogadott módon és mértékben történő megtérítése is, ami lehet akár részbeni kártérítés, akár járadékfizetésben való megegyezés. A Btk. 36. § (2) bekezdésében foglalt feltételek fennállása esetén az ügyész vádat emel, a bíróság ügydöntő határozatában pedig dönt a korlátlan enyhítés lehetőségéről. 4. A Btk. 36. § (3) bekezdése azokat az okokat és körülményeket tartalmazza, amelyek fennállása esetén a közvetítői eljárás alkalmazása kizárt. A felsorolt okok egyrészt az elkövető személyéhez kapcsolódnak, másrészt pedig a gyanúsítás, illetve a vád tárgyát képező cselekmények jellegéből, kiemelkedő tárgyi súlyából, illetve az elkövetés időpontjából adódnak: a) az elkövető többszörös vagy különös visszaesői minősége; b) bűnszervezetben történő elkövetés; c) ha az elkövető bűncselekménye halált okozott; d) ha a szándékos bűncselekményt a szabadságvesztés felfüggesztésének próbaideje alatt vagy a szándékos bűncselekmény elkövetése miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélése után, a szabadságvesztés végrehajtásának befejezése előtt, illetőleg próbára bocsátás vagy vádemelés elhalasztásának tartama alatt követte el; e) ha korábban szándékos bűncselekménye miatt közvetítői eljárásban vett részt, ennek eredményeként vele szemben a 36. § (1) vagy (2) bekezdését alkalmazták, és az ügydöntő határozat jogerőre emelkedésétől az újabb szándékos bűncselekmény elkövetéséig két év még nem telt el. A 2009. évi LXXX. törvény tovább bővítette a tevékeny megbánást kizáró okokat, az alábbi indokolással: előfordulhat, hogy az elkövető sorozatos bűnismétlése során több alkalommal is részt vesz közvetítői eljárásban, és vele szemben megszüntetik a büntetőeljárást vagy a korlátlanul enyhítik a büntetést. Ennek a gyakorlatnak a megakadályozása érdekében a törvény kizárja a tevékeny megbánás alkalmazását arra az esetre, ha az elkövető korábban szándékos bűncselekménye miatt már részt vett közvetítői eljárásban és ennek eredményeként vele szemben az eljárás megszüntetésére vagy a büntetés korlátlan enyhítésére sor került. A törvény azonban arányos időbeli korlátot szab a kizárásnak, amikor úgy rendelkezik, hogy csupán akkor kizárt a tevékeny megbánás alkalmazása, ha a korábbi tevékeny megbánás ügyében hozott ügydöntő határozat jogerőre emelkedésétől az újabb szándékos bűncselekmény elkövetéséig még nem telt el két év.

9.5. A törvényben felsorolt egyéb okok A büntethetőséget megszüntető egyéb okokat az Általános rész és a Különös rész egyaránt szabályoz. Az Általános részben meghatározott okok a következők: – az előkészülettől való önkéntes visszalépés [Btk. 18. § (2) bekezdés], – a kísérlettől való önkéntes visszalépés [Btk. 17. § (3) bekezdés], – a próbára bocsátásnál a próbaidő kedvező eltelte [73. § (3) bekezdés].


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A Különös részben szabályozott okok nagy száma miatt ezek taxatív felsorolásától eltekintünk, csak példálózó jelleggel említünk meg néhányat. – A tartás elmulasztásának alapesete miatt nem büntethető, aki a tartási kötelezettségének az elsőfokú ítélet meghozataláig eleget tesz (Btk. 196. §). – Megszűnik a hivatalos személy elleni erőszak miatt a büntethetősége a csoport tagjának, ha a csoportot önként vagy a hatóság felhívására elhagyja (Btk. 229. §). – Az adócsalás vétségének elkövetője nem büntethető, ha a vádirat benyújtásáig az adótartozását kiegyenlíti (Btk. 310. §). A büntethetőséget megszüntető egyéb okok közé sorolhatók azok az esetek is, amikor a törvény a büntetés korlátlan enyhítését, illetve mellőzését teszi lehetővé. Így például a közlekedés biztonsága elleni bűncselekménynél és a vasúti, légi vagy vízi közlekedés veszélyeztetése bűncselekményénél van erre lehetőség azzal szemben, aki a veszélyt, mielőtt abból káros következmény származott volna, önként megszünteti.

10. 21. § A BÜNTETŐELJÁRÁS LEFOLYTATÁSÁT AKADÁLYOZÓ OKOK 10.1. A magánindítvány hiánya 31. § (1) A törvényben meghatározott esetekben a bűncselekmény csak magánindítványra büntethető. (2) A magánindítvány előterjesztésére a sértett jogosult. (3) Ha a sértett korlátozottan cselekvőképes, a magánindítványt törvényes képviselője is, ha pedig cselekvőképtelen, kizárólag a törvényes képviselője terjesztheti elő. Ezekben az esetekben a magánindítvány előterjesztésére a gyámhatóság is jogosult. (4) Ha a magánindítvány előterjesztésére jogosult sértett meghal, a hozzátartozója jogosult a magánindítvány előterjesztésére. (5) Bármelyik elkövetővel szemben előterjesztett magánindítvány valamennyi elkövetőre hatályos. (6) A magánindítvány nem vonható vissza. 1. A Btk. a büntethetőséget kizáró okok között sorolja fel a magánindítvány hiányát is, melyet a magunk részéről a büntetőeljárás lefolytatását akadályozó oknak tekintünk. A magánindítványra üldözendő bűncselekmények esetében is fennáll ugyanis az elkövetés pillanatában a bűncselekményi értékelés minden feltétele: a cselekmény veszélyes a társadalomra, tényállásszerű, elkövetője pedig bűnös. Az elkövető megbüntetésének a lehetősége tehát adott. Ezen a tényen semmit sem változtat a magánindítvány előterjesztésére jogosított személy késlekedése vagy az indítványtól való tartózkodása. Ez csupán akadályozza a büntetőjogi felelősségre vonást. 2. Jogi természetét tekintve a magánindítványt sokan inkább anyagi jogi intézménynek tartják, míg a magánvád nem vitásan tisztán eljárásjogi intézmény. Tremmel szerint a magánindítvány anyagi jogi jellegét támasztja alá, hogy a Btk. a büntethetőséget kizáró okok közé sorolja a magánindítvány hiányát. Ezzel szemben az eljárásjogi jelleg mellett szól az a körülmény, hogy az anyagi jogi tankönyvek is kifejezetten a büntetőeljárást kizáró okok közé sorolják, maga a Be. pedig eltérően a valódi büntethetőséget kizáró okoktól, nem a felmentési, hanem az eljárásmegszüntetési esetek között szabályozza. Tremmel – jogtörténeti mozzanatokra is figyelemmel – a magánindítványt is elsősorban eljárásjogi intézménynek tartja. Véleményünk szerint a magánindítvány vegyes jellegű, egyrészt büntető anyagi jogi, másrészt büntető eljárásjogi jogintézmény. 3. Bűncselekmény miatt általában hivatalból kell megindítani a büntetőeljárást, ám a Btk. 31. § (1) bekezdése értelmében a törvényben meghatározott esetekben a bűncselekmény csak magánindítványra büntethető. 84 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A magánindítványra üldözendő bűncselekmények a következők: – könnyű testi sértés; – egészségügyi önrendelkezési jog megsértése; – magánlaksértés; – magántitok megsértése; – levéltitok megsértése; – magántitok jogosulatlan megismerése; – rágalmazás; – becsületsértés; – kegyeletsértés; – erőszakos közösülés alapesete; – szemérem elleni erőszak alapesete; – megrontás alapesetei; – a személyi vagyont károsító lopás, sikkasztás, csalás, hűtlen kezelés, rongálás, jogtalan elsajátítás, orgazdaság, valamint jármű önkényes elvétele, ha a sértett az elkövető hozzátartozója. A felsorolásban szereplő bűncselekmények közül az egészségügyi önrendelkezési jog megsértése és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények nem minősülnek magánindítványos bűncselekményeknek, ha azokkal összefüggésben nem magánindítványra üldözendő bűncselekményt is elkövettek. 4. A magánindítványra büntethető bűncselekmények négy kategóriába sorolhatók: a) Vannak olyan kisebb jelentőségű, a társadalomra kisebb fokban veszélyes cselekmények, amelyek miatt csak akkor célszerű a büntetőeljárást megindítani, ha a sértett ezt kívánja: ilyen bűncselekmény például a könnyű testi sértés. b) Egyes esetekben a kívülálló személy nem is tudja eldönteni, hogy bűncselekmény valósult-e meg, vagy sem, mivel e vonatkozásban a sértett szubjektív megítélésének van döntő jelentősége. Indokolt ezért az eljárás megindítását a sértettől függővé tenni, például a magántitok megsértése, a levéltitok megsértése, a rágalmazás és a becsületsértés esetében. c) Vannak olyan bűncselekmények, amelyeknek üldözése a sértettre nagyobb hátrányt jelentene, mint amilyet a társadalom szempontjából a büntetőjogi felelősségre vonás elmaradása jelent. Ezeknél a sértett kímélete indokolja a hivatalbóli üldözés mellőzését. Ide tartoznak a nemi erkölcs elleni bűncselekmények. d) Indokolhatja a magánindítványtól függő eljárást az elkövető és a sértett közötti hozzátartozói viszony is, de csak a törvényben meghatározott vagyon elleni bűncselekmények esetében. 5. Magánindítványnak tekinthető az előterjesztésére jogosultnak minden olyan nyilatkozata, amely szerint az elkövető büntetőjogi felelősségre vonását kívánja. A magánindítvány előterjesztésre főszabályként a sértett jogosult. A Be. szerint sértett az, akinek a jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette. A Btk. rendelkezéséből kitűnik, hogy a törvény más személy számára is lehetővé teszi a magánindítvány előterjesztését. A sértett mellett biztosítja a törvény a magánindítvány előterjesztésének jogát a sértett törvényes képviselője számára abban az esetben, ha a sértett korlátozottan cselekvőképes. A sértett helyett a törvényes képviselő abban az esetben jogosult a magánindítvány előterjesztésére, ha a sértett cselekvőképtelen. A törvényes képviselő előterjesztési joga azonban mindkét itt említett esetben megilleti a gyámhatóságot is. Abban az esetben tehát, amikor a sértett cselekvőképességében korlátozva sincs, csak ő terjeszthet elő magánindítványt. 85 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A törvény nem a büntetőjogban szabályozott beszámítási képesség hiányát vagy korlátozott voltát írja elő feltételként, hanem egy polgári jogi jogintézményre, a cselekvőképességre utal. Még egy személyt jogosít fel a törvény a (4) bekezdésben arra, hogy a sértett helyett magánindítványt terjesszen elő: a sértett hozzátartozóját illeti meg ez a jog akkor, ha a sértett az indítvány előterjesztésére megszabott határidő eltelte előtt meghal anélkül, hogy magánindítványt terjesztett volna elő. Ebben az esetben bármelyik hozzátartozója az előterjesztésre még nyitva álló idő alatt saját jogán terjeszthet elő magánindítványt. E jog a hozzátartozókat még abban az esetben is megilleti, ha a sértett halála előtt úgy nyilatkozott, hogy nem kívánja a bűncselekmény elkövetőinek megbüntetését. Az ismeretlen tettes ellen tett feljelentés magánindítványnak minősül. Azoknál a bűncselekményeknél azonban, ahol az elkövető és a sértett közötti hozzátartozói viszonyra tekintettel minősül a bűncselekmény magánindítványos bűncselekménynek, az ismeretlen tettes elleni feljelentés joghatályos magánindítványnak nem tekinthető. Amennyiben az elkövető személye a büntetőeljárás során ismertté válik, és megállapítást nyert, hogy az elkövető a sértett hozzátartozója, a sértettől nyilatkozatot kell beszerezni, amely szerint az elkövető személyének ismeretében is kéri a büntetőeljárás lefolytatását 6. A magánindítvány előterjesztésének határidejét a Be. 173. §-a határozza meg, mely szerint a magánindítványt attól a naptól számított 30 napon belül kell előterjeszteni, amelyen a magánindítványra jogosult a bűncselekmény elkövetőjének kilétéről tudomást szerzett. Amennyiben több személy is jogosult az indítvány megtételére, mindegyik jogosult vonatkozásában külön állapítható meg a magánindítvány előterjesztésének határideje. A fenti harmincnapos határidő lejárta után csak egy esetben terjeszthető elő magánindítvány: a kölcsönösen elkövetett könnyű testi sértés, rágalmazás vagy becsületsértés esetében. Ilyen esetekben a törvényhozó lehetőséget biztosít a feljelentett félnek arra, hogy az őt feljelentő személlyel szemben a magánindítvány határidejének lejárta ellenére viszonvádat emeljen. A törvény rendelkezése szerint a feljelentés és a viszonvád szerinti cselekményeknek kölcsönöseknek kell lenniük. Kölcsönösségről beszélhetünk, ha a sértő és a sértett személy e kettős vonatkozásban azonos, továbbá, ha a két cselekmény között tárgyi összefüggés is van. Nem szükséges a cselekmények időbeli és helyi egybeesése, de köztük okozati kapcsolatnak kell fennállnia. A magánindítványnak két jellemző tulajdonsága van: – Oszthatatlan, azaz bármelyik elkövetővel szemben előterjesztett magánindítvány valamennyi elkövetőre hatályos. Nemcsak azzal szemben kell tehát a büntetőeljárást lefolytatni, akit a jogosult a magánindítványban megnevezett, hanem a bűncselekmény valamennyi elkövetőjével szemben. – Visszavonhatatlan, azaz nincs lehetőség arra, hogy a jogosult a már előterjesztett magánindítványt később visszavonja. (Kivéve a magánvádas ügyeknél, ahol a magánvádlónak lehetősége van a vád elejtésére.) A magánindítványos bűncselekmények egy részénél a sértett mint magánvádló képviseli a vádat, más részük pedig közvádas bűncselekmény.

10.2. A kívánat hiánya A diplomáciai és a nemzetközi jogon alapuló egyéb személyes mentességet élvező személy sérelmére elkövetett rágalmazás vagy becsületsértés a sértett diplomáciai úton kijelentett kívánatára büntethető [Btk. 183. § (3) bekezdés].

11. 22. § A BUNCSELEKMENY MEGVALÓSULÁSI STÁDIUMAI Hosszú és különböző szakaszokon átívelő folyamat vezet a cselekvésre késztető motívumoktól a külvilágban lezajlódó magatartásig. Ennek első fázisa a cselekvő pszichikumában zajlik, mely – vázlatosan – három szakaszra bontható: – a motívumok megjelenésétől a célképzet kialakulásáig (motívumok küzdelmének intenzív szakasza, a döntő elhatározást megalapozó fázis), 86 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA – a célképzet kialakulásától a célravezető és végrehajtható cselekvés elgondolásig (a célhoz vivő út lehetőségeinek számbavétele, a cél elérését szolgáló cselekedet kiválasztása), – a cselekvés gondolatától a tényleges cselekvésig tartó szakasz (a választott cselekmény átgondolása, a szükséges eszközök és módok alkalmazásának célhoz kötött optimalizálása). E szakaszok jellemzője a belső vívódás, a motívumok folyamatos számbavétele, értékelése. A pszichikumban lezajlott folyamat, a szükségletek kielégítésére irányuló elgondolás egy elhatározással zárul, amely ezt követően a külvilágban manifesztálódik. A külvilágban érzékelhető emberi cselekvés is három szakaszra bontható: – a véghezvitel előkészítése, – a véghezvitel megkezdése, – a véghezvitel befejezése. A szándékos bűncselekmény végrehajtásához vezető folyamat tehát a pszichikumban és a külvilágban zajló szakaszokból áll, ezért mondhatjuk, hogy nincs különbség a mindennapi jogszerű magatartásaink és a jogellenes cselekmények kialakulása között. A büntetőjog erre tekintettel alakította ki a bűncselekményekhez vezető szakaszokat: – a bűncselekmény előkészülete, – a bűncselekmény kísérlete, – a befejezett bűncselekmény. Az Általános rész határozza meg az előkészület és a kísérlet fogalmát, a Különös részben a befejezett bűncselekmények tényállásai olvashatók. A befejezett bűncselekmények és a kísérlet büntetni rendeltsége általános, míg az előkészületet a törvényhozó csak kivételesen, egyes súlyos bűncselekményeknél rendeli büntetni. A bűncselekmény három szakaszát a kísérlethez viszonyíthatjuk: ami még nem kísérlet, az előkészület, ami több mint kísérlet, az pedig befejezett bűncselekmény.

11.1. Az előkészület 11.1.1. Az előkészület fogalma Az előkészület a bűncselekmény megvalósulásának első stádiuma. 18. § (1) Ha a törvény külön elrendeli, előkészület miatt büntetendő, aki a bűncselekmény elkövetése céljából az ehhez szükséges vagy ezt könnyítő feltételeket biztosítja, az elkövetésre felhív, ajánlkozik, vállalkozik, vagy a közös elkövetésben megállapodik. Az előkészületi magatartások a törvényi tényállásokon kívül rekedő cselekmények, a jogtárgysértés vagy veszélyeztetés legtávolabbi pillanatai. Olyan ténykedések sorolhatók e körbe, amelyek sok esetben megegyeznek mindennapi magatartásainkkal (például a balta, kés, kötél, lőfegyver, méreg mint eszköz beszerzése, azok használatra történő előkészítése, a bűncselekmény elkövetésére az alkalom kipuhatolása, alibi egyeztetése másokkal stb.). Ezek a cselekmények büntetőjogi értékelést akkor nyerhetnek, ha a bűncselekmény (például a 166. §-ba ütköző emberölés) végrehajtása céljából hajtja végre az elkövető, és az adott bűncselekmény előkészületét a törvény büntetni rendeli. a)Az előkészület tárgyi oldalát a törvényben szabályozott cselekmények töltik ki, amelyek két nagyobb csoportba oszthatók.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA aa)A tényállás első fordulatában az ún. materiális, azaz tettekben megvalósuló előkészületi cselekmények találhatók. A bűncselekmény elkövetéséhez szükséges vagy ezt könnyítő feltételek biztosítása felölel minden olyan tevékenységet, amely a bűncselekmény megvalósítását lehetővé teszi, így a kellékek, eszközök (például lőfegyver, gépjármű biztosítása vagy a pénz- és okirat-hamisításokhoz számítógép, szoftverek, különleges papírok) beszerzését. A materiális előkészületi cselekmények egyben a fizikai bűnsegély [Btk. 21. § (2) bekezdés] magatartásai. ab) A tényállás második fordulatában az ún. verbális, azaz gondolatközlésben megnyilvánuló előkészületi cselekményeket határozza meg a törvényhozó. Ide tartozik: – egy másik személy felhívása bűncselekmény elkövetésére, – egy másik személy által közölt (javasolt) bűncselekmény elkövetésére ajánlkozás, – saját közlést (javaslatot) követően egy másik személlyel, bűncselekmény elkövetésére irányuló vállalkozás, – egy másik személlyel bűncselekmény közös elkövetésében való megállapodás. Kiemelendő, hogy a felhívás nem más, mint sikertelen felbujtás. Ha a bűncselekményre történő szándékos rábírás nem vezet eredményre, és annak a bűncselekménynek az előkészülete is büntetni rendelt, akkor az elkövető a bűncselekmény előkészületéért (azaz a bűncselekmény elkövetésére irányuló felhívásért) felel. b) Az előkészület alanyi oldalán – a már említett – célzat a legfontosabb elem. Mivel az előkészület célzatos, azt csak egyenes szándékkal (dolus directus) lehet megvalósítani. Ez – természetesen – nem a bűncselekmény célzatos voltát jelenti, hanem az előkészület célzatosságát. A Legfelsőbb Bíróság 5/1999. BJE határozata szerint az előkészületi cselekmények általában attól függően minősülnek egy vagy több rendbeli előkészületnek, hogy az előkészületi cselekmények elkövetőjének a célja egy vagy több bűncselekmény elkövetésére irányul-e. c) Az előkészület, illetőleg az előkészületi cselekmények büntetni rendeltségére a Büntető Törvénykönyv Különös részében háromféle megoldást találunk: 1. A törvényben szabályozott valamennyi előkészületi cselekmény büntetni rendelt, vagyis bármely, a Btk. 18. § (1) bekezdésében írt magatartás megvalósítása büntetendő. Erre a törvényhozó az „előkészület” kifejezéssel utal, például a szándékos emberölésnél [166. § (3) bekezdés], az emberrablásnál [175/A. § (5) bekezdés], az emberkereskedelemnél [175/B. § (6) bekezdés], a terrorcselekménynél [261. § (4) bekezdés], a kábítószerrel visszaélés (282-282/B. §) több eseténél, a pénzhamisításnál [340. § (4) bekezdés], a készpénz-helyettesítő fizetési eszköz hamisításánál [313/B. § (3) bekezdés]. 2. Meghatározott előkészületi cselekményeket rendel a törvényhozó büntetni valamely tényállásban, azaz a Btk. 18. § (1) bekezdésében írott magatartások közül kiemel egy tevékenységet – mint példáinkban a „megállapodást” – és ezt határozza meg. „207. § (4) Aki... (az üzletszerű) kerítés elkövetésében megállapodik, bűntettet követ el.” „303. § (5) Aki. pénzmosás elkövetésében megállapodik, vétséget követ.” 3.Találunk a Különös részben olyan előkészületi magatartásokat is, amelyeket a törvényhozó befejezett bűncselekményként definiál. Ezeket delictum sui generisnek nevezzük.

11.1.2. Az előkészület büntethetősége és az ún. maradék-bűncselekmény 1. Az előkészület büntetendősége – szemben a másik két stádiummal – nem általános, csupán eseti jellegű. A törvényhozó általában a súlyos bűncselekmények tényállásában él ezzel a lehetőséggel. Ha a törvényhozó az előkészületet büntetni rendeli, akkor a büntetési tétele mindig alacsonyabb, mint a befejezett alakzaté. Ennek indoka az – mint fentebb szóltunk róla -, hogy az előkészület esetén a jogtárgyveszélyeztetés a legtávolabbi.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA Az előkészület büntethetőségét megszüntető esetek: 18. § (2) Nem büntethető előkészület miatt a) akinek önkéntes elállása folytán marad el a bűncselekmény elkövetésének a megkezdése; b) aki az elkövetés elhárítása céljából felhívását, ajánlkozását, vállalkozását visszavonja, vagy arra törekszik, hogy a többi közreműködő az elkövetéstől elálljon, feltéve, hogy a bűncselekmény elkövetésének megkezdése bármely okból elmarad; c) aki az előkészületet a hatóságnál feljelenti. (3) A (2) bekezdés eseteiben, ha az előkészület már önmagában is más bűncselekmény, az elkövető e bűncselekmény miatt büntetendő. A Btk. 18. § (2) bekezdésében írt büntethetőséget megszüntető rendelkezések csak az alapeset mellett szabályozott előkészületekre vonatkoznak, s ezáltal nyer gyakorlati értelmet a delicta sui generis preparációktól való elhatárolásuk az előkészület büntetendőségéről szóló rendelkezések értelmezése során. a) Az önkéntes elállás azt jelenti, hogy az elkövető saját elhatározásából, külső kényszer, közvetlen fenyegetés hiányában visszalép a bűncselekmény további folytatásától, befejezésétől. Az elállás motívumai közömbösek. Ilyen körülmény lehet: az elkövető megijedt magatartása várható következményeitől, a sértettet megszánta, meggondolta magát a bűncselekmény folytatását illetően stb. Az önkéntes elállás lehetősége nemcsak az egyedüli tettes, hanem a társtettesek vagy a többes tettesek számára is megadatik. Ebben az esetben valamennyi tettesnek külön-külön, saját elhatározásából kell visszalépnie a bűncselekmény kísérleti szakaszba juttatásától, ezt egymással közölniük kell, konkrétan ebben kell megállapodniuk, és ennek megfelelően kell cselekedniük. b) Az elkövetés elhárítása azt feltételezi, hogy többen közösen vesznek részt az előkészületi cselekményekben. Ha az egyik elkövető eláll a bűncselekmény elkövetésétől, az nem eredményez számára büntetlenséget, mivel a többiek cselekményüket folytathatják (az előre megbeszéltek szerint, a biztosított eszközökkel, járművekkel stb.) a kísérleti, majd a befejezett stádiumig. Azaz egyetlen elkövető hallgatólagos visszalépése nem eredményezi még a bűncselekmény elmaradását, mivel a megsérteni kívánt társadalmi viszony veszélyeztetettsége továbbra is fennmarad, hiszen a többiek a bűncselekmény elkövetését folytatják. Ennek alapján a több elkövető részvételével megvalósuló előkészület esetén nem elegendő az egyik elkövető hallgatólagos visszalépése, hanem az szükséges, hogy – visszalépése az elhárítás céljából történjék, továbbá – felhívását, ajánlkozását, vállalkozását visszavonja, és – a bűncselekmény elkövetése ez okból vagy esetleg más okból el is maradjon. Ha a bűncselekmény elkövetése elmarad, a többi – vissza nem lépő – elkövető továbbra is felel a felhívásban, ajánlkozásban, vállalkozásban megnyilvánuló előkészületért, hiszen cselekményük tényállásszerű. c) Aki az előkészületet a hatóságnál feljelenti akkor is büntetlenséget élvez, ha felhívását, ajánlkozását, vállalkozását, megállapodását nem vonta vissza. A feljelentés lehetőséget nyújt a hatóságok számára a bűncselekmény elkövetésének, a jogtárgy-veszélyeztetés vagy -sértés megakadályozására. 2. Az ún. maradék-bűncselekmény. Ha a (2) bekezdésben írt büntethetőséget megszüntető ok miatt az elkövető előkészületért nem is vonható felelősségre, ám cselekménye valamely más bűncselekmény, az ún. maradékbűncselekmény tényállásának megfelel, akkor azért büntetőjogi felelősség terheli. Ha az elkövető lőfegyvert szerzett be emberölés (166. §) céljából, de az ölési cselekmény a 18. §-ban szabályozott ok miatt elmarad, és a lőfegyvert engedély hiányában birtokolja, akkor a lőfegyverrel, lőszerrel visszaélés bűncselekménye (263. §) miatt felel.

11.2. A kísérlet 11.2.1. A kísérlet fogalma 89 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA 1. A bűncselekmény kifejlődési folyamatában az előkészületet követő stádium a kísérlet, amelynek megvalósításával az elkövető cselekménye már büntetőjogi értékelést nyer, mivel ez a tevékenysége a törvényi tényállás keretei közé kerül. A kísérlet a bűncselekmény tényállásának részbeni megvalósulása, a tényállás (régiesen: tényálladék) részbeni kimerítése. A kísérlet megvalósulása esetén a törvényi tényállás tárgyi oldala hiányos. Az immaterális tényállásokban a magatartás nem teljesedett ki. A materiális bűncselekményeknél ezen túlmenően hiányzik az eredmény is. A törvényi tényállás alanyi oldala viszont teljes: a kísérlet elkövetőjénél fennáll a szándék a bűncselekmény befejezetté tételére. A kísérlet fogalmi elemei: 1. tárgyi oldalon a magatartás, valamint 2. valamely törvényi tényállás (legalább) egy, de nem valamennyi elemének megvalósítása, 3. alanyi oldalon a szándékosság. 2. A cselekmény a törvényi tényállás szükségszerű tárgyi eleme, e nélkül kísérlet sem jöhet létre. Ám nem minden magatartás alkalmas kísérlet létrehozására. Az aktív magatartások, amelyek tevőlegesen, testmozgások végzésében jelennek meg a külvilágban, általában alkalmasak a kísérlet megvalósítására. A kísérlet létrejöttéhez szükséges magatartások értékelése a törvényi tényállások fajtáitól függően eltérő lehet. A magatartási tényállások esetében különbséget kell tennünk az egy cselekménnyel, illetőleg a több cselekménnyel létrejövő bűncselekmény között. Az egyaktusú deliktumok kísérletének megállapítása akkor lehetséges, ha a büntetni rendelt magatartás alkotórészét képező cselekmény megvalósult. Így az elkövető az emberöléshez (166. §) használni kívánt mérget beadta vagy pisztolyának ravaszát felhúzta. Többaktusú deliktumok esetében bármely aktus tanúsítása már a kísérleti szak megvalósulását jelenti. Kísérletként értékelhető például a zsebtolvajlás útján elkövetett lopás (316. §) első fázisa, amikor az elkövető a jogtalan dologelvétel céljából a sértett zsebébe, testi őrizetében tartott táskájába nyúl, illetőleg a zsebét zsilettpengével kivágja. Az emberrablás (175/A. §) bűncselekményében a túszul ejtés és a követelés előterjesztése közötti szakasz tekintendő kísérletnek. Egyes magatartás-bűncselekményeknek nincs kísérletük. Az aktív magatartással megvalósuló bűncselekmények közül kiemelendő: a) A szóbeli közlésben megnyilvánuló bűncselekmények, amelyek a törvényi tényállásban meghatározottak szavakká formálásával fejeződnek be. A szavak kimondásával a bűncselekmény befejezetté válik. Kísérletük ily módon kizárt. Ilyen tipikusan verbális – de más módon is elkövethető – bűncselekmény a hamis vád (233. §), a hamis tanúzás (238. §), a rágalmazás (179. §), a becsületsértés (180. §), rémhírterjesztés (270. §), közveszéllyel fenyegetés (270/A. §) stb. b) A sajtó útján megvalósuló bűncselekménynek sincs kísérlete. Az írott sajtóban a terjesztéssel, az elektronikus sajtóban a közlés megjelenésével válik befejezetté a bűncselekmény. Önmagában a sajtótermék előállítása vagy a szavak, kifejezések elektronikus adattá alakítása – ha nem követi megjelenés – előkészületként lenne értékelendő. Ezek a különböző jogtárgyat is sértő bűncselekmények nem


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA tévesztendőek össze a sajtórendészeti vétséggel (Btk. 213. §), amely a lefoglalt vagy elkobzott sajtótermék terjesztését rendeli büntetni. Ebben a bűncselekményben a terjesztés mint magatartás megkísérelhető. c) Gyakorlatilag kizárt a kísérlete némely tényállásban egyes büntetni rendelt tevékenységeknek: – a hamis, hamisított, más nevére szóló közokirat felhasználásának [274. § (1) bekezdés b) pontja], – az önkényuralmi jelképek használata bűncselekményben a közszemlére tételnek [269/b. § (1) bekezdés c) pontja], – az árdrágítás bűncselekményében a hatósági árnál magasabb ár kérésének (301. §). A tiszta mulasztási bűncselekményeknek sincs kísérlete. A mulasztás abban az esetben eredményez büntetőjogi felelősséget, ha a törvényhozó által bármely jogszabályban előírt kötelezettségnek az elkövető a törvényben meghatározott időpont, helyzet bekövetkeztéig nem tesz eleget. A jogszabályban meghatározott időpont, helyzet bekövetkezésével a bűncselekmény befejezetté válik. Ilyen tisztán mulasztásos vétségek a Különös részben például a feljelentés elmulasztása (150. §), a segítségnyújtás elmulasztásának alapesete [172. § (1) bekezdés], a cserbenhagyás (190. §), illetőleg a jogtalan eltulajdonítás (325. §) azon esete, amikor az elkövető a talált dolgot – eltulajdonítási célzat hiányában – 8 napon belül nem adja vissza. Eredménytényállások esetében is a büntetni rendelt elkövetési magatartásra kell figyelmet fordítani. Ha a jogalkotó a törvényi tényállásban az eredmény eléréséhez vezető elkövetési magatartást is meghatározza, akkor a kísérletnek csak ezen elkövetési magatartás elkezdése vagy kifejtése minősül, amikor az ezzel okozati összefüggésben levő eredmény elmarad. A csalás (318. §) kísérlete a megtévesztő magatartás megkezdésétől vagy befejeztétől [318. § (1) bekezdés első fordulata], illetőleg a sértett téves képzetének megerősítésétől [318. § (1) bekezdés második fordulata] a kár bekövetkeztéig tart. Szándékos veszélyeztetést eredményező közlekedési bűncselekmények [185. (1) bekezdés és 186. § (1) bekezdés] csak vasúti, légi, vízi, közúti közlekedési szabályok megszegésével követhetőek el, így kísérletük is csak e szabályok megszegésével jöhet létre. Az ún. nyitott törvényi tényállások esetében nélkülözhetetlen a kísérlet kimondásához az olyan tevékenység, amely alkalmas a törvényi tényállásban írott eredmény előidézésére. Ennek értékelése körültekintést igényel. A bírói gyakorlatban a lőfegyverrel elkövetett emberölés (166. §) befejezetlen kísérlete nyer megállapítást, ha az elkövető a lőfegyvert célzásra emeli. Vagyis a kísérlet ettől az időponttól a sértett halálának bekövetkeztéig tart. A nem tiszta mulasztási bűncselekmények esetében azt kell vizsgálnunk, hogy ha a törvényben előírt kötelezettséget teljesítették volna, akkor a törvényi tényállásban értékelt következmény (veszélyhelyzet vagy eredmény) bekövetkezett volna, vagy sem. Ide tartozik a segítségnyújtás elmulasztásának ama bűntetti alakzata, amely szerint szigorúbb a büntetés, ha a sértett meghal, de életét az elmulasztott segítségnyújtás megmenthette volna [172. § (2) bekezdés]. 2. A kísérlet további fogalmi ismérve a törvényi tényállás egyik tárgyi elemének megvalósítása. Tipikus az elkövetési (tevékenységi) magatartás megkezdése, de nem kizárt az elkövetési mód alkalmazása sem. Például a rablás (321. §) esetében a dologelvétel célzatával kifejtett (a bírói gyakorlat szerint: lenyűgöző) erőszak vagy az élet, testi épség elleni közvetlen fenyegetés megalapozza a bűntett kísérletét. Csak befejezett bűncselekménynek lehet kísérlete, előkészületnek nem. 3. A bűncselekmény kísérletét csak tettes valósítja meg, így nincs kísérlete a bűnrészességnek. Az alanyi elemek között kiemelendő a szándékos bűnösségi alakzat. Az elkövető tudata átfogja a tárgyi oldal valamennyi ismérvét. Valamely bűncselekmény minősítését az elkövető szándékának iránya és terjedelme határozza meg, ha az az időhatártól vagy értékhatártól függ. Feltétlen vizsgálandó a szándékolt sérülés vagy betegség gyógytartama, illetőleg a szándékolt kárérték vagy vagyoni hátrány értéke.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA Ha – a 15. számú irányelv I. pontjában összegyűjtött objektív és szubjektív ismérvek alapján – bizonyítható, hogy az elkövető magatartása 8 napon túl gyógyuló sérülés, vagy betegség előidézésére irányult, viszont a ténylegesen bekövetkezett sérülés vagy betegség 8 napon belül gyógyult – az elkövető szándékára tekintettel a súlyos testi sértés kísérletét kell megállapítani.

11.2.2. A befejezett és befejezetlen kísérlet Nemcsak dogmatikai szempontból, hanem az elkövető büntetlenül maradása miatt is lényeges a befejezett és a befejezetlen magatartású kísérlet közötti különbségtétel. Befejezett magatartású kísérlet (röviden: befejezett kísérlet) esetében az elkövető a maga részéről mindent megtett annak érdekében, hogy a törvényi tényállásban értékelt következmény (veszélyhelyzet vagy eredmény) bekövetkezzék. Elindította azt az okfolyamatot, amely az ő további közreműködése nélkül is a befejezettség stádiumába jut. A befejezett kísérlet alanyi oldala teljes. Tárgyi oldalán a magatartás, az okozati összefüggés és az esetleges tárgyi elemek értékelhetők. Befejezetlen magatartású kísérlet (röviden: befejezetlen kísérlet) esetében viszont az elkövetőnek még további tevékenységet kell kifejtenie ahhoz, hogy az által megkezdett bűncselekmény befejeződjön. Azaz az alanyi oldal teljessége mellett, már a magatartás további részcselekményei is elmaradnak.

11.2.3. A kísérlet büntethetősége A kísérlet büntethetőségének vizsgálatánál két kérdésre kell koncentrálnunk: miért és hogyan büntessük a kísérlet elkövetőjét? Mindkét kérdés megválaszolására két álláspont köré gyűjthetők az érvek. A „miért büntessük a kísérlet alanyát” kérdés azért merül fel, mivel kísérlet során nem valósul meg valamennyi tényállási elem, azaz a kísérlet nem meríti ki a tényállást. Az objektivisták szerint a befejezett bűncselekmény és a kísérlet között a tényállási elemek mennyisége közötti különbség minőségi differenciát is jelöl, hiszen a befejezett bűncselekmény a jogtárgyat már veszélyezteti vagy sérti, míg a kísérlet a jogtárgy veszélyeztetésére vagy sértésére közvetlenül alkalmas magatartás. Kísérlet esetében tipikusan a jogtárgysértés vagy veszélyeztetés eléréséhez nélkülözhetetlen következmény hiányzik, de sok esetben az elkövetési magatartás sem teljes. Felfogásukban a kísérlet során a valóságosan létrejött nem teljes körű tárgyi és a teljes körű alanyi elemek ténye indokolja a büntetőjogi felelősségre vonást. A szubjektív szempontokat kiemelő szerzők az alanyi oldal intenzitására és hiánytalanságára hivatkoznak. A kísérlet olyan büntethető elkövető cselekménye, akinek szándékában áll a bűncselekmény megvalósítása, és ha a törvényi tényállás célzatot vagy motívumot is meghatározott, úgy ezen esetleges alanyi elemek is közrehatottak az elkövető elhatározásában. A „hogyan büntessük a kísérlet alanyát” kérdésre adott válasz a fenti két álláspontból következik. Az objektivisták szerint, mivel a tárgyi oldal nem teljes, a legszembetűnőbb elem, a következmény marad el, így enyhébb büntetés tűnik indokoltnak. A Csemegi-kódex ezt a felfogást vallotta (1878:V. tc. 66. §). A szubjektivisták az alanyi oldal teljességére tekintettel a befejezett bűncselekmény büntetési tételének alkalmazását tartják elfogadhatónak. A magyar törvényben, ha nem is azonos súllyal, de mindkét felfogás jelen van. A főszabály ugyanis a szubjektivisták álláspontját követi: 17. § (1) A kísérletre a befejezett bűncselekmény büntetési tételét kell alkalmazni. E rendelkezést azonban a törvény más szabályaival összhangban kell értelmezni: a büntetés enyhítése körében a törvényhozó a cselekmény tényleges tárgyi súlyára tekintettel lehetőséget ad a kétfokú leszállásra. 87. § (3) Kísérlet és bűnsegély esetében, ha a (2) bekezdés a)-d) pontjai alapján kiszabható büntetés is túl szigorú, a büntetést a (2) bekezdés soron következő pontja alapján kell kiszabni. 92 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA Azaz itt két konjunktív feltétel megléte szükséges. A bírónak a létrejött kísérlet kapcsán nemcsak az enyhítő szakasz (87. §), hanem emellett a kétfokú leszállás [87. § (3) bekezdés] alkalmazásának a lehetőségét is mérlegelnie kell. Ebben a rendelkezésben az objektivisták álláspontja tükröződik.

11.2.4. Az alkalmatlan kísérlet Alkalmatlan a kísérlet, ha az elkövető a bűncselekmény végrehajtását alkalmatlan eszközzel, alkalmatlan tárgyon vagy alkalmatlan módon kísérelte meg és ez okból nem merítette ki cselekménye a bűncselekmény tényállását. 17. § (2) A büntetést korlátlanul enyhíteni vagy mellőzni is lehet, ha alkalmatlan eszközzel vagy alkalmatlan módon követik el.

a kísérletet alkalmatlan tárgyon,

Az alkalmatlan kísérletnek két fő típusa van: – Az abszolút alkalmatlanság esete lehet, ha a tárgy alkalmatlan, például az elkövető a halott embert alvónak nézve mélyvízbe dobja, nem terhes nőn magzatelhajtást (169. §) követ el, üres zsebbe nyúl a zsebtolvaj (316. §). Vagy lehet az eszköz alkalmatlan a bűncselekmény megvalósításra, például cukor beadása méregként (166. § vagy 170. §), porcukor a visszaélés kábítószerrel kereskedői magatartásaiban (282/A. §), lövedék kilövésére használhatatlanná tett lőfegyver stb. – A relatív alkalmatlanságról akkor beszélünk, ha az eszköz objektíve alkalmas a tevékenység kifejtésére, az eredmény elérésére, de az adott körülmények között, adott feltételek mellett, az alkalmazott mértékben, menynyiségben, azaz alkalmatlan módon használva, nem lehet vele a szándékolt magatartást tanúsítani vagy eredményt előidézni. Például az elkövető nem az eredmény kiváltására alkalmas erővel szúr, döf, vág vagy a kés nyelével szúr, a megitatott méreg vagy a sértett testén átvezetett áram nem alkalmas az adott személy életének a kioltására. Az alkalmatlan kísérlet törvényben szabályozott esetei: 1. Az alkalmatlan tárgyon elkövetett kísérlet esetében hiányzik a törvényhozó által védeni kívánt társadalmi viszony, például az élettelen emberi test már nem hordozza az emberi életet, vagy az üres zsebből nem lehet kiemelni vagyoni értékét. Az elkövető magatartása viszont tényállásszerűnek értékelhető, hiszen ölési szándékkal a mélyvízbe dobta az alvónak hitt hullát, illetőleg a lopás tradicionális esete a zsebtolvajlás. Az alkalmatlan tárgyon elkövetett kísérlet és a vélt (putatív) bűncselekmény között felfedezhető némi hasonlóság. Vélt bűncselekmény esetében azonban a cselekmény nem tényállásszerű, azaz nincs olyan törvényi rendelkezés a Különös részben, amely büntetné az adott magatartást. Ezért a büntetőjogi felelősség fel sem merülhet. Az alkalmatlan tárgyon elkövetett kísérlet büntetőjogi szankcionálásának indoka az, hogy a törvényi tényállás alanyi oldalának intenzitása és teljessége mellett a tárgyi elemek is részben megvalósulnak. Így a büntethető elkövető szándékolt bűncselekményének elkövetési magatartása legalább a befejezetlen kísérletig jutott, és az esetleges tárgyi elemek (hely, idő, mód, eszköz) értékelésének sincs akadálya. A büntetés lehetséges mellőzésének alapja ugyanakkor az, hogy az alkalmatlan tárgyon elkövetett kísérlet esetében a cselekmény végrehajtásakor nincs olyan védeni kívánt jogi tárgy, amelyet a cselekmény veszélyeztet vagy sért. A jogellenes támadással az elkövetési tárgy sérelme – természetesen – nem kizárt, például a halott ember megszúrása további sérüléseket, ruházatán rongálódásokat eredményez, ám a jogi tárgy, az emberi élet már nem sérül, nem veszélyeztetett. 2. Az alkalmatlan eszközzel elkövetett kísérlet esetében az elkövető olyan eszközt használ, amely alkalmatlansága folytán nem eredményezi a jogtárgy sérelmét. Az alkalmatlan eszközzel elkövetett kísérlet esetében tehát a jogtárgy azért nem sérül, mert az elkövető által használt eszköz a hatás kiváltására alkalmatlan, ezért a büntetés korlátlan enyhítésének, illetőleg mellőzésének a lehetőségét fogalmazta meg a törvényhozó. Ebben az esetben is – természetesen – az elkövetési tárgy sérülhet, például a kés nyelével történő szúrással az emberi testen 8 napon belül gyógyuló vérömleny keletkezhet, ám a szándékolt, például a halálos eredmény előidézésére nem alkalmas a kés ilyen módon való használata.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA Az alkalmatlan eszközzel végrehajtott kísérlet figyelembevétele alól a Büntető Törvénykönyv megállapít egy kivételt. A lőfegyverrel vagy robbanóanyaggal elkövetett bűncselekményeknél – alkalmazásuk fokozott társadalomra veszélyessége miatt – a lőfegyver vagy robbanóanyag utánzatával is megvalósul a fegyveres elkövetés. 137. § 4. a) ...a fegyveres elkövetésre vonatkozó rendelkezéseket alkalmazni kell akkor is, ha a bűncselekményt lőfegyver vagy robbanóanyag utánzatával fenyegetve követik el. 3. Az alkalmatlan módon elkövetett kísérletre vonatkozó szabályokat a 2009. évi LXXX. törvény vezette be. A módosítás indoka az volt, hogy az alkalmatlan módon elkövetett kísérlet értékelése eltérő volt a jogirodalomban és a joggyakorlatban. Az egyik vélemény az alkalmatlan módon történő elkövetést az alkalmatlan eszközzel elkövetett kísérlet keretében, azaz a speciális szabályok szerint [17. § (2) bekezdés] ítélte meg. Ezzel szemben a joggyakorlat – és a jogirodalom másik része – az alkalmatlan eszköztől függetlenítette az alkalmatlan módon történő alkalmazást, azaz az alkalmatlan eszközzel és az alkalmatlan módon történő elkövetést két különálló esetként fogta fel. Ennek alapján az alkalmatlan módon történő elkövetés kívül esett a kísérlet büntetendőségére vonatkozó lex specialis [17. § (2) bekezdés] szabályai alól, és ebben az esetben lex generalis [17. § (1) bekezdés] szabályait vélték alkalmazhatónak. A törvényhozó tehát lezárta az interpretatív vitát, és az alkalmatlan módon végrehajtott kísérletet a 17. § (2) bekezdése körébe vonta, azaz a lex specialis hívandó fel. Ebben az esetben a felhasznált eszköznek objektíve alkalmasnak kell lennie a szándékolt magatartás végrehajtására, illetve annak következményei előidézésére, de – ahogy fentebb láttuk – adott feltételek, körülmények között, mértékben, mennyiségben használva alkalmatlan erre. Kiemelendő, hogy az alkalmatlan módon elkövetett kísérlet mindenkor in concreto vizsgálandó.

11.2.5. A kísérlet büntethetőségének megszűnése 17. § (3) Nem büntethető kísérlet miatt, akinek önkéntes elállása folytán marad el a bűncselekmény befejezése, továbbá az sem, aki az eredmény bekövetkezését önként elhárítja. Az önkéntesség esetében – az előkészületnél tárgyaltakhoz hasonlóan – ehelyütt is kiemelendő, hogy ennek motívuma közömbös. Ám feltétele az, hogy az elkövető ne kényszer vagy közvetlen fenyegetés hatására álljon el a bűncselekmény befejezésétől. Az előkészületnél már említett okok mellett idetartozik az az eset, amikor az elkövető a külső körülmények zavaró hatásától megijedt, például távolról rendőrautó megkülönböztetett jelzését hallotta, a villanyt felkapcsolták vagy zajokat hallott. De nem önkéntes az elállás akkor, ha rákiáltottak az elkövetőre a cselekmény abbahagyása érdekében, vagy a helyszínen rendőr jelent meg, netán a sértett erőteljes ellenállásának hatására hagyta abba cselekményét, úgyszintén ha a lopás potenciális sértettje fegyveresen, felfegyverkezve riasztotta el az elkövetőt, továbbá ha leküzdhetetlen akadály állta útját a bűncselekmény befejezésének (nem tudta feltörni a zárat, a széfet) stb. Befejezetlen kísérlet büntetlenségének két feltételét fogalmazza meg a jogszabály: – a bűncselekmény befejezésének az elmaradása, – melynek oka az elkövető önkéntes elállása. Ha egyetlen elkövető cselekménye jut el a kísérleti szakig, akkor mindkét feltétel teljesülésével az elkövető nem büntethető. Amikor több elkövető vesz részt a kísérleti szakban maradt bűncselekmény megvalósításában, és egyikük önként visszalépett a bűncselekmény folytatásától, visszalépése mégsem élvez büntetlenséget, ha a többiek a bűncselekményt befejezik.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA Amennyiben a bűncselekmény befejezése elmarad, akkor is csak az az elkövető mentesül a büntetés alól, akinek önkéntes elállása volt az oka a befejezés elmaradásának. A többi elkövető az adott bűncselekmény kísérletéért felelősséggel tartozik. Ennek alapján büntetendő a felbujtó is abban az esetben, ha az általa felbujtott tettes a kísérlet továbbfolytatásától önként elállt. A tettes viszont nem büntethető, hiszen cselekménye megfelel a törvény által támasztott két feltételnek. Befejezett kísérlet esetében nem az önkéntes elállás, hanem az eredmény önkéntes elhárítása biztosít büntetlenséget. Nem az elkövetőnek kell az eredményt elhárítania – bár természetesen ez sem kizárt -, hanem olyan magatartást kell tanúsítania, amely megszakítja az eredmény bekövetkezéséhez vezető okfolyamatot, például az általa okozott sérülést ellátja, a megmérgezett sértettet orvoshoz viszi. Az elhárításnak addig kell megtörténnie, mielőtt más személy a bűncselekményt felfedezte volna. Az ún. maradék-bűncselekményről akkor beszélünk, ha a kísérlet valamely törvényben meghatározott feltétel miatt nem büntethető, ám a megvalósult magatartás megfelel egy másik törvényi tényállásnak. Ilyenkor ez utóbbi cselekményéért az elkövető felelősséggel tartozik. 17. § (4) Ha a (2)-(3) bekezdés esetén a kísérlet már önmagában is megvalósít más bűncselekményt, az elkövető e bűncselekmény miatt büntetendő. Ha például a betöréses lopás (316. §) bűncselekményétől az elkövető önként eláll, ám a magánlaksértés (176. §) vétségét kimerítette, úgy ezért (mint maradék-bűncselekményéért) felel.

11.3. A befejezett bűncselekmény A kísérlet törvényi definíciója szerint a szándékos bűncselekmény elkövetésének megkezdése, de be nem fejezése. Kísérlet esetén tehát egy bűncselekmény törvényi tényállásnak csak egyes elemei valósulnak meg, mások nem. Ha az elkövető a tényállás valamennyi elemét megvalósította, azaz a tényállást kimerítette, akkor a bűncselekmény befejezetté válik. A Büntető Törvénykönyv Különös része az egyes bűncselekmények befejezett alakzatát határozza meg. A törvényhozó a külvilágban lezajló cselekménysorozatnak egy-egy fázisát ragadja ki a védeni kívánt életviszonyokat alapul véve. A bűncselekmény befejezettségének megfogalmazása is ehhez igazodik. Elméletben tehát a stádiumok elkülönítése nem vet fel nehézségeket, ám a gyakorlatban igen. Ugyanaz a cselekmény különböző bűncselekmények eltérő stádiumait jelentheti: idegen lakásba történő jogellenes bemenetel lehet magánlaksértés (176. §) befejezett alakzata, vagy lopás (316. §) bűncselekményének kísérlete, vagy emberölés (166. §) előkészülete. A befejezett bűncselekmény alanyi oldalán feltétlen kiemelést érdemel az, hogy a stádiumok közül csak a befejezett bűncselekményt lehet gondatlanságból vagy vegyes bűnösségi alakzatban megvalósítani.

11.3.1. Sajátos befejezettségi alakzatok A befejezettség stádiuma néhány bűncselekménytípusban sajátos formát ölt: 1. A tiszta mulasztási bűncselekmények jellemzője az, hogy az elkövetőnek egy helyzet vagy időpont bekövetkeztéig kell eleget tennie egy jogszabályban megszabott kötelezettségnek. Ha a jelzett időpont vagy helyzet bekövetkezik és az elkövető nem tette meg a jogszabályban elvártakat, a tiszta mulasztási bűncselekmény befejezetté válik. A segítségnyújtás elmulasztása bűncselekménye: „172. § (1) Aki nem nyújt tőle elvárható segítséget sérült vagy olyan személynek, akinek az élete vagy testi épsége közvetlen veszélyben van, vétséget követ el...” A segítségnyújtási kötelezettség tehát fennáll mindaddig, amíg másik személy nem nyújtott tényleges segítséget vagy a sértett sérülését saját maga ellátta. De példa lehet a jogtalan elsajátítás bűncselekménye is: „325. § (1) „Aki a talált idegen dolgot. nyolc nap alatt a hatóságnak vagy annak, aki elvesztette, nem adja át, úgyszintén aki a véletlenül vagy tévedésből hozzá került


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA idegen dolgot. nyolc nap alatt vissza nem adja, vétséget követ el.” Eltulajdonítási szándék hiányában is 8 nap elteltével a befejezettség stádiumába jut a jogtalan elsajátítás. A feljelentés elmulasztása több bűncselekményhez kapcsolódik, például az állam elleni bűncselekmények majd mindegyikéhez (150. §), ha ezen cselekmények előkészületéről vagy még le nem leplezett bűncselekményről van valakinek hitelt érdemlő tudomása. A még le nem leplezett vesztegetés bűncselekményben hivatalos személyt (255/B. §) feljelentési kötelezettség terheli stb. A feljelentési kötelezettség teljesítésének a legvégső időpontja a bűncselekmény elkövetésének ideje, azaz a befejezettség ebben az időpontban következik be. 2. A tartós és állapot-bűncselekmények a befejezettség szempontjából nem mutatnak különbözőséget, mindkét esetben a jogellenes helyzet vagy állapot kialakításával a bűncselekmény a befejezettség stádiumába jut. Sajátosságuk abban rejlik, hogy a befejezettség stádiuma időben elhúzódhat, például lőszer, fegyver, robbanóanyag, robbantószer, kábítószer engedély nélkül történő tartása (rejtegetése) akár évekig lehetséges. 3. Delictum sui generis előkészület. A bűncselekmény sajátossága az, hogy a törvényhozó önmagában előkészületi magatartásokat [18. § (1) bekezdés] befejezett bűncselekményként szabályoz. Kiskorú veszélyeztetése második alapesete: „195. § (2) Ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, az (1) bekezdés szerint büntetendő az a nagykorú személy, aki kiskorút bűncselekmény vagy szabálysértés elkövetésére, illetve züllött életmód folytatására... rábírni törekszik.” (Felhívás.) Hamis tanúzásra felhívás mint önálló bűncselekmény: „242. § (1) „Aki mást büntetőügyben hamis tanúzásra rábírni törekszik, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel, aki pedig ezt polgári ügyben követi el, vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” (Felhívás.) Passzív hivatali vesztegetés alapesetének egyik elkövetési (tevékenységi magatartása: „250. § (1) Az a hivatalos személy, aki a működésével kapcsolatban jogtalan (előny). ígéretét elfogadja.” (Megállapodás.) Aktív hivatali vesztegetés alapesetének egyik elkövetési (tevékenységi) magatartása: „253. § (1) Aki hivatalos személy működésével kapcsolatban, neki vagy reá tekintettel másnak jogtalan előnyt. ígér.” (Felhívás.) 4. Sui generis ún. elősegítő deliktumok. Az ún. elősegítő bűncselekmények jellemzője az, hogy az elkövető vagy saját bűncselekményének előkészülete miatt, vagy másik személy bűncselekményéhez nyújtott bűnsegély miatt büntetni rendeltek. A törvényhozó az előkészületi és a fizikai bűnsegédi ténykedéseket befejezett bűncselekményként szabályozza. Pénzhamisítás elősegítése mint önálló bűncselekmény: „304/A. § Aki pénzhamisításhoz szükséges anyagot, eszközt, berendezést vagy számítógépes programot készít, megszerez, tart, átad, forgalomba hoz, vagy azzal kereskedik, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Jövedékkel visszaélés elősegítése mint önálló bűncselekmény: „311/B. § (1) Aki jövedéki termék előállítására alkalmas, a jövedéki adóról és a jövedéki termékek forgalmazásának különös szabályairól szóló törvényben, valamint a felhatalmazásán alapuló jogszabályban meghatározott berendezést, készüléket, eszközt, alapanyagot engedély nélkül, vagy a jogszabály megszegésével előállít, megszerez, tart, forgalomba hoz, illetve a forgalomba hozatalhoz szükséges zárjegyet vagy adójegyet engedély nélkül, vagy a jogszabály megszegésével előállít, megszerez, tart, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Tekintettel arra, hogy a sui generis bűncselekményeket a törvényhozó befejezett alakzatként szabályozta, ezért osztják a befejezett bűncselekmények jogi sorsát, ebből adódóan elvileg nem kizárt a kísérlet, illetőleg az előkészület megállapítása sem. 96 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


11.3.2. A befejezettség és bevégzettség elkülönítése A törvényhozó a cselekménysorozat egy-egy fázisát jelöli meg befejezett bűncselekményként, ám a jogtárgy elleni támadás nem minden esetben ér véget a törvényben meghatározott befejezettség stádiumánál, hanem az folytatódhat is. Ha a jogtárgy elleni támadás ténylegesen véget ért, akkor be- végzett bűncselekményről beszélünk. A befejezettség és bevégzettség elválhat egymástól, például a tartós és az állapotdeliktumokban vagy az erőszakos közösülés (197. §), a közokirat-hamisítás [274. § (1) bekezdés] bűncselekményében. A személyi szabadság megsértése esetén a bűncselekmény befejezett a személyi szabadságtól történő megfosztással, bevégzett azonban csak a személy szabadon bocsátásával válik. Közokirat-hamisítás bűntettében a hamis közokirat készítésével a bűncselekmény befejezetté válik, ám a jogtárgy elleni támadás ezt követően is folytatódhat a hamis közokirat felhasználásával. A felhasználás csak akkor büntetendő, ha a készítés elévült (1/2000. BJE). A magyar jogban jelenleg a bevégzettség fogalmát nem használjuk. Pedig a befejezettség és bevégzettség közötti különbségtétel nyomós jogkövetkezményeket vonhat maga után: 1. A befejezettségtől a bevégzettségig bűncselekményegységet képez.

tartó

cselekmény,

lévén

ugyanazt

a

jogtárgyat

sérti,

2. A jogos védelmi helyzet a bevégzettség pillanatáig is fennállhat. Gondoljunk az erőszakos közösülés bűntettére, ahol a jogos védelem lehetőségét életszerűtlen a nemi szervek érintkezéséig korlátozni. 3. Tartós és állapot-bűncselekmények esetében a jogellenes helyzet vagy állapot kialakításával a bűncselekmény befejezetté válik, ám a jogtárgy elleni támadás, azaz a bevégzettség addig tart, míg ez a helyzet vagy állapot meg nem szűnik. 4. Tartós és állapot-bűncselekményekhez bűnsegély és a tényállástól függően a társtettesség a bevégzettség stádiumáig kapcsolódhat. 5. A bevégzettségig tartó támadás, különösen annak idejére tekintettel súlyosító körülményként is értékelhető a büntetéskiszabás során.

12. 23. § A BŰNCSELEKMÉNY ELKÖVETŐI Az elkövetők fogalma, elhatárolásuk, szerepük tisztázása hosszú évszázadok jogirodalmi munkásságának eredménye. A római jog már megkülönböztette a tettest és a felbujtót egymástól, de a definícióalkotást mellőzték. A XVIII. században az okozatosság tanát alapul véve a bűnszerzőket (tettes és felbujtó) a bűncselekmény elsődleges okaként, a bűnsegédet pedig a bűncselekmény másodlagos okaként határozták meg. Mások a tettest a bűncselekmény okának, a bűnsegédet a bűncselekmény feltételének vélték. A XIX. században a szubjektivisták a szerint különböztettek az elkövetők között, hogy a bűnszerzők saját érdekükben, a bűnsegéd idegen érdekből ténykednek. Az objektivisták a tetteseket, ideértve a társtetteseket is a tényálláson belül cselekvőknek, a felbujtót és bűnsegédet tényálláson kívül állóknak tekintették. Az 1843-as Deák-féle javaslat a kor akkori felfogását követve a bűnszerző és a bűnsegéd közötti különbségtételt fogalmazta meg. A Csemegi-kódex elhatárolta a tettességet a részességtől (1878:V. tc. 69-70. §), de a társtettességet a részesek között említette. Ettől kezdve már létezik a tettesség és részesség törvényi elkülönítése. A kódexben a felbujtás a tettességgel azonosan volt elbírálandó, de a bűnsegély a tettességnél enyhébbnek ítéltetett, akárcsak a kísérlet (1878:V. tc. 66. és 69. §). A társtettesség tettesi körbe vonása végül az 1961. évi V. törvényben teljesült [1961. évi V. törvény 13. § (1)-(2) bekezdés]. Az elkövető kifejezés gyűjtőfogalom. Felöleli mindazokat, akik a bűncselekmény végrehajtásában közreműködnek. Ám szerepük a bűncselekmény végrehajtásában, ezáltal cselekményük tárgyi súlya – ebből következően büntetőjogi felelősségük – különböző lehet.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA Az elkövetői kategóriát két fő csoportra osztja a törvény: 19. § Elkövetők a tettes, a közvetett tet tes és a társtettes (tettesek), valamint a felbujtó és a bűnsegéd (részesek). Tetteseknek nevezzük azokat a személyeket, akik a törvényi tényállás akár egyetlen, akár valamennyi elemét megvalósítják. Részeseknek (bűnrészeseknek) nevezzük azokat a személyeket, akik cselekményükkel közreműködnek a bűncselekmény létrejöttében (pozitív feltétel), ám a törvényi tényállás egyetlen elemét sem valósítják meg (negatív feltétel).

12.1. A tettesek 20. § (1) Tettes az, aki a bűncselekmény törvényi tényállását megvalósítja. (1) Közvetett tettes az, aki a szándékos bűncselekmény törvényi tényállását e cselekményért gyermekkor, kóros elmeállapot, kényszer, fenyegetés miatt nem büntethető vagy tévedésben levő személy felhasználásával valósítja meg. (2) Társtettesek azok, akik a szándékos bűncselekmény törvényi tényállását, egymás tevékenységéről tudva, közösen valósítják meg. A tettesek két csoportra oszthatók: a) az önálló (egyedüli, egyedi) tettes, amelynek további két alcsoportja: – a közvetlen és – a közvetett tettes; b) a társtettes. Mivel tettesi tevékenység alapvető ismérve a törvényi tényállás elemének, elemeinek megvalósítása, a 20. § (1) bekezdésben írott feltétel a tettesség valamennyi típusára vonatkozik. A törvényi tényállásokban elkövetőként – igen kevés kivétellel – az önálló, közvetlen tettes szerepel. Mindössze néhány bűncselekmény elkövetője tartozik más tettesi típusba (többes tettesek, továbbá tömeg). A tettesség kapcsán megállapíthatjuk, hogy a bűncselekmények tárgyi elemeit általában bármely tettes megvalósíthatja. A tettességgel összefüggésben a bűncselekmények alanyi elemeiben sajátosságok mutatkoznak. A törvényi tényállásokban tettesként tipikusan az „aki” kifejezéssel utal a törvényhozó arra, hogy a bűncselekményeket általában bárki elkövetheti. Ez alól két kivétel is lehetséges: – a delicta propria esetei és – a kívülállói (extraneusi) tettesség. Delicta propriának nevezzük azokat a bűncselekményeket, amelyek tettese a törvény által előírt többlettulajdonsággal kell, hogy rendelkezzen a bűncselekmény elkövetésekor. Ilyen tettesi többlettulajdonság a magyar állampolgárság, valamely hivatás gyakorlása, hivatal viselése, terhesség, meghatározott nemhez tartozás stb. A delicta propria szabályozása javarészt kriminálpolitikai megfontolásokon alapul (például az ország függetlenségének, az igazságszolgáltatás zavartalanságának, a hivatalos személyek, ügyvédek tevékenységének kiemelkedő fontossága), részint a tényállás megvalósításának nélkülözhetetlen feltétele (például katonai bűncselekményeket csak hivatásos katonák követhetnek el, a különböző szexuális támadásokat különböző nemű személyek valósíthatják meg vagy a magzatelhajtás egyik esetét csak terhes nő követheti el).


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A delictum proprium kétféleképpen jelenik meg a Különös részben: vagy a törvényhely expressis verbis megnevezi a bűncselekmény tettesét, vagy a törvényi tényállás szövegének interpretációja révén határozható meg a bűncselekmény tettese. Így hazaárulást (144. §) csak magyar állampolgár, hamis tanúzást (238. §) a tanú, ügyvédi visszaélést (247. §) az ügyvéd (illetőleg ezzel azonos megítélés alá eső ügyvédjelölt és jogi képviseletre foglalkozásánál fogva jogosult személy), a hivatali bűncselekményeket (XV. fejezet IV. cím) a Btk. 137. § (1) bekezdésében felsorolt hivatalos személy, a katonai bűncselekményeket (XX. fejezet) csak katona követhet el. A törvény értelmezéséből adódóan erőszakos közösülés (197. §) bűncselekményének tettese csak a sértettől különnemű, a szemérem elleni erőszak bűncselekmény (198. §) tettese csak a sértettel azonos nemű személy lehet. Egy másik sajátos tettesi kategória az ún. kívülálló (extraneus) személy. E körben az adott bűncselekmény tettese látszólag bárki lehet (hiszen „aki” kifejezéssel kezdődik a tényállás szövege), ám a törvényhely értelmezése révén kiderül, hogy a tettesek köréből kimarad egy-egy személy. Így például kívülálló lehet a tettese a közlekedés biztonsága elleni bűncselekménynek, illetve a magzatelhajtás első alapesetének. A szándékos bűncselekményt bármely tettesi típusba tartozó elkövető véghezviheti. A gondatlan bűncselekményt csak a közvetlen, kivételesen a közvetett tettes valósíthatja meg.

12.2. Az egyedi tettesség A közvetlen tettes saját mozgásával, kijelentésével, fizikai erejével, eszközzel, járművel, állattal stb. valósítja a meg a törvényi tényállás tárgyi elemeit. A közvetett tettes viszont olyan személyt használ fel a bűncselekmény elkövetéséhez, aki nem büntethető. A felhasznált személy a tényállás tárgyi oldalát valósítja meg (szükségszerűen a magatartást, gyakorta a következményt, esetlegesen az elkövetés helye, ideje, módja, eszköze is szerephez jut), míg az alanyi elemek (szükségszerűen a bűnösség, esetlegesen a célzat vagy motívum stb.) a közvetett tettes tudatában vannak jelen. A Büntető Törvénykönyv közvetett tettesség fogalmában említett felhasznált személyek két csoportba sorolhatók: – Büntetőjogi felelősségre nem vonható (például gyermekkorú, kóros elmeállapotban szenvedő, kényszer, fenyegetés hatása alatt cselekvő) személyek. – Kivételesen a felhasznált személy büntetőjogi felelőssége is megállapítható, ha a közvetlen tettes – a közvetett tettes megtévesztő magatartása folytán – a bűncselekmény elkövetése során konstitutív erejű tények tekintetében tévedésben van, ám tévedése felróható, és az adott bűncselekménynek a gondatlan alakzata büntetni rendelt, akkor a tévedés (3) bekezdését alapul véve, a közvetlen tettes az adott bűncselekmény gondatlan változatáért, esetleg más bűncselekményért felelősséggel tartozik. Egy bűncselekménynek olyan személy is lehet közvetett tettese, aki egyébként közvetlen tettes – valamilyen személyi sajátosság hiánya okán – nem lehetne. Aggályos a közvetett tettességhez hasonló, büntethetőséget kizáró okként szabályozott „elöljáró parancsa” intézmény szabályozása. A Btk. 123. § (1) és (2) bekezdése szerint nem büntethető a katona a parancsra végrehajtott cselekményért, kivéve ha tudta, hogy a parancs teljesítésével bűncselekményt követ el. A honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló 2004. évi CV. törvény 107. § (1) bekezdése szerint a parancsot adó katona parancsáért felelősséggel tartozik. Ugyanezen szakasz (3) bekezdése szerint a parancsnak összhangban kell lennie a jogszabályokkal, majd az (5) bekezdés b) pontja szerint tilos olyan parancs kiadása, amely bűncselekmény elkövetésére irányul. A honvédelmi törvény a bűncselekmény elkövetésére irányuló parancskiadásért (büntetőjogi értelemben vett felbujtásért) a büntetőjogi felelősséget a parancsot kiadóra hárítja. Így a Büntető Törvénykönyv 123. §-ában a felelősség megosztása a parancsot kiadó, közvetett és a parancsot teljesítő, közvetlen tettes között vitatható. A parancsra elkövetett bűncselekményért a parancsot kiadónak közvetett tettesként kellene felelnie minden esetben. Aggályos a bírói gyakorlatban közvetett tettesség megítélése a kiskorú veszélyeztetése bűncselekményének szubszidiárius esetében [Btk. 195. § (2) bekezdés].


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA Az ítélkezési gyakorlatot úgy alakította kiskorú veszélyeztetésénél is felhívandó BKv. 34. (BK 93.), hogy ha a felhasznált személy gyermekkorú, akkor a felhasználó nagykorú személy nemcsak a kiskorú veszélyeztetetésének a közvetlen tettese, hanem a gyermekkorú által ötévi szabadságvesztésnél alacsonyabb büntetési tétellel fenyegetett bűncselekmény közvetett tettese is. A két bűncselekmény a BKv. szerint alaki, heterogén, valóságos halmazatban áll.

12.2.1. A társtettesség A társtettesség helye az elkövetők között – éppen a bűncselekményben való többes részvétel miatt – sokáig vitatott volt. A XIX-XX. század fordulójától a szakirodalom egyre inkább a tettesi alakzathoz és nem a részesség egyik típusának tartozóhoz ismerte el. A társtettesség feltételei: – több személy magatartásából álló – szándékos bűncselekmény – tényállási elemeinek – akarategységben történő – együttes megvalósítása. A társtettesség tárgyi ismérvei: Társtettesség csak aktív magatartással megvalósuló bűncselekménynél lehetséges. Mulasztásos (passzív magatartású) bűncselekmény tettese csak önálló tettes lehet, mivel a jogszabályban előírt cselekvési kötelezettség saját személyében terheli a mulasztót. Figyelemmel arra, hogy a társtettesség tettesi alakzat, társtettes is csak az lehet, aki a törvényi tényállást részben vagy egészben kimeríti. Ez megvalósítható úgy, hogy a társtettesek a tényállási elemeket vagy megosztva, vagy együttesen, egyszerre valósítják meg. Társtettesség létrejöhet úgy is, hogy az egyik társtettes kimeríti a teljes törvényi tényállást, míg a másik csupán annak egyes elemeit valósítja meg. A társtettesek nemcsak egyidejűleg, hanem egymást követően is kifejthetik tevékenységüket, ha korábban közöttük szándékegység létesült, és a tényállás kimerítése egymást követő cselekedetekkel teljesülhet. A társtettesség minősítési kérdései: Társtettesség esetén egyetlen bűncselekmény valósul meg, és a társtettesek az általuk elkövetett egész bűncselekményért felelnek. A társtettességben elkövetett lopás a létrejött kárérték szerint minősítendő, függetlenül attól, hogy melyikük, milyen értékű dolgot vett el a bűncselekmény elkövetése során. A testi sértés elbírálásakor az együttes bántalmazásból eredő sérülés miatt felelnek a társtettesek, függetlenül attól, hogy a bűncselekmény minősítését megalapozó sérülést (például a könnyű, a súlyos vagy a maradandó fogyatékosságot, súlyos egészségromlást előidéző testi sérülést) melyikük magatartása (ütése, rúgása stb.) okozta. A társtettesség alanyi ismérvei: A társtettesség alanyi oldalán a két vagy több tettes szükségszerű feltétel. Az alanyi elemek között ki kell emelni a szándékosságot mint törvényi feltételt. Valamennyi tettes tisztában van, hogy olyan cselekményt követnek el közös elhatározással, akarategységben, amely a társadalom rosszallását váltja ki, és ennek közös megvalósítását, annak következményei előidézését kívánják, vagy legalábbis közös magatartásuk véghezvitelébe, azzal előidézett következményekbe belenyugszanak. A társtettes tudata tehát átfogja a saját tevékenységét, tettestársa vagy -társai cselekedetét és a közöttük szükségszerűen fennálló okozati összefüggést.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A szándékos bűncselekményeknél az egymás tevékenységéről tudva, közös megvalósításnak nincs akadálya. Nem ilyen egyértelmű azonban a praeterintencionális bűncselekmények társtettességben történő megvalósításának a megállapítása. A praeterintentionalis deliktumok Janus-arcú bűncselekmények, azaz a jogkövetkezményeket tekintve szándékos, minősítésüket tekintve gondatlan bűncselekményekként értékelendőek. Ez utóbbira alapozva azt kellene kijelentenünk, hogy praeter intentionem eredményt nem lehet szándékegységben előidézni, ám egyes e körbe vonható bűncselekményekben a szándékon túli eredmény előidézéséért egyértelműen felelős személyt nem minden esetben lehet megnevezni, például ha két elkövető együtt, szándékegységben üti-veri a sértettet, aki a bántalmazás közben meghal, cselekményük tipikusan halált okozó testi sértés [170. § (5) bekezdés]. Ez esetben nem tudható, nem bizonyítható, hogy melyikük ütése, rúgása okozta végső soron a sértett halálát. Ám az elkövetési magatartás közös megvalósítása, egymás tevékenységéről tudottan, aggálymentesen értékelhető. A bírói gyakorlat a szándékegységben végrehajtott bántalmazásra, más közösen szándékolt tárgyi és alanyi elemekre alapozva a halált okozó testi sértés társtettességben történő megállapításától nem zárkózik el. Nem jön létre társtettesség, ha a tettesek ugyanazon bűncselekményt valósítják meg, de nincs közöttük szándékegység. Abban az esetben sem jön létre társtettesség, ha a tettesek ugyanazon bűncselekmény elkövetésében előzetesen megállapodnak, ám azt önállóan, (időben) külön-külön valósítják meg. A bűncselekmény közös kivitelezésének, azaz a tényállás tárgyi elemei együttes megvalósításának hiánya miatt nem állapítható meg társtettesség. Delictum proprium társtettességben csak abban az esetben követhető el, ha valamennyi tettes rendelkezik azzal a személyes többlettulajdonsággal, amelyet a törvény feltételként szab az adott tényállásban. Ha ez nem áll fenn, akkor több önálló tettesség állapítható meg. Ebben az esetben a többlettulajdonságokkal bíró tettes delictum propriumot követ el, az e tulajdonságokkal nem rendelkező személy egy másik – tárgyi elemeiben ugyanolyan – bűncselekményért felel.

12.2.2. A többes tettesség A többes tettesség heterogén tettesi kategória. Feltétele, hogy a törvényi tényállás elemeit több személy valósítsa meg (pozitív feltétel), és tevékenységük ne legyen társtettességnek minősíthető (negatív feltétel). A negatív feltétel két okban gyökerezhet: – a törvény tartalmaz az elkövetők számára vonatkozó speciális rendelkezést, vagy – a társtettesség valamely törvényi feltétele hiányzik. A többes tettesség alanyi oldalának sajátossága az, hogy a tettesek száma legalább két személy. Csak szándékos bűncselekmény során jöhet létre a többes tettesség. Alanyi oldalon a különböző tettesek szándékosságának foka eltérhet. Az egyik tettes egyenes szándékkal, míg a másik eshetőleges szándékkal is részt vehet a bűncselekményben, például a vérfertőzés létrejöttét az egyik tettes kívánja, míg a másik ebbe belenyugszik. E körülmény egyénre szabottan a büntetéskiszabás során értékelendő. A társtettesség és a többes tettesség együttes megállapítása eo ipso kizárt. A többes tettességnek két esete különböztethető meg. a) A szükségszerű többes tettesség. Ez a kivételes alakzat akkor jön létre, ha az adott tényállás létrejöttének törvényi feltétele két vagy több tettes együttes és egyidejű ténykedése. Ők azonban nem társtettesek, mert a törvényhozó akként alakította a törvényi tényállást, hogy ezeket a bűncselekményeket csak több személy egyidejűleg és együttesen valósíthatja meg. Egyetlen tettes cselekménye ilyenkor az alanyi oldal hiányos volta folytán nem minősülhet az adott bűncselekménynek, ám más bűncselekményben marasztalása nem zárható ki. Az ilyen deliktumokat ún. konvergens bűncselekményeknek nevezzük. A szükségszerű többes tettességnek is két típusát találjuk a Különös részben. Az egyik esetben a bűncselekmény természetéből, jellegéből következik a szükségszerű többes tettesi elkövetés. Ilyen esetekben egyetlen személy nem is képes cselekményével kimeríteni a törvényi tényállást. A vérfertőzés bűntettében: 101 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA „203. § (1) Aki egyenesági rokonával közösül vagy fajtalankodik, bűntettet követ el.” Az incestus során mindkét részt vevő szükségszerűen tettesi tevékenységet fejt ki. Hozzátesszük, hogy sértettként nem ismerjük el egyiküket sem. Ez utóbbi megállapítás alól a törvény állapít meg kivételt: ha ugyanis a leszármazó a 18. életévét nem töltötte be [203. § (3) bekezdés], akkor nem büntethető, így ez a leszármazó sértetti pozícióba kerül. Más esetekben a törvényhozó kriminálpolitikai megfontolásból rendeli büntetni több tettes együttes és egyidejű ténykedését. A fogolyzendülés bűntettében: „246. § (1) Az a fogoly, aki fogolytársaival együtt a büntetés-végrehajtás rendjét súlyosan veszélyeztető, nyílt ellenszegülésben részt vesz, bűntettet követ el.” A bűncselekmény elkövetőinek száma legkevesebb három fő. Ha csupán ketten vesznek részt a büntetésvégrehajtás rendjét súlyosan veszélyeztető, nyílt ellenszegülésben, akkor cselekményük – mivel társadalomra veszélyességét a törvény nem ítéli büntetni érdemesnek – nem minősül fogolyzendülés bűncselekményének. Ha más bűncselekmény nem jön szóba, akkor tipikusan fegyelmi vétségért felelnek a foglyok [11/1996. (X. 15.) IM rendelet 2. §]. Az erőszakos közösülés bűntettének (egyik) minősített esetében: „197. § (2) c) a sértettel azonos alkalommal, egymás cselekményéről tudva, többen közösülnek.” A szemérem elleni erőszak bűntettének (egyik) minősített esetében: „198. § (2) c) a sértettel azonos alkalommal, egymás cselekményéről tudva, többen fajtalankodnak.” Ez utóbbi két bűntett esetében a többes tettesség megállapításának nem akadálya az, hogy a bűncselekmény elkövetési magatartását megvalósító két személy egyikének büntethetőségét a kóros elmeállapot kizárja (BKv. 27. BK 71.). b)A többes tettesség egyéb esetei. Az egyéb esetek közé azokat a bűncselekményeket soroljuk, amelyek közös jellemzője az, hogy a bűncselekmény megvalósításának nem feltétele a többes tettesi tevékenység. A bűncselekményt két vagy több személy együtt és egyidejűleg követi el, ám a társtettesség törvényi feltételei nem állnak fenn. Ezen esetek a következők. – Az ún. kiegészült tettesség. Felbomlik a társtettesség, ha az egyik tettes tevékenységével túllépi a szándékegység kereteit. Ilyenkor a túllépésért a másik tettes nem felel, például mikor fegyveres rablásban állapodnak meg, de egyikük fegyverével szándékos emberölést is elkövet. – Az ún. redukált tettesség. Felbomlik a társtettesség akkor is, ha az egyik tettes bűncselekmény eredményét önként elhárítja. Ebben az esetben az a tettes, aki az eredményt önként elhárította, az ún. maradékbűncselekményért felel, míg a másik tettes a ténylegesen megvalósult bűncselekményért viseli a felelősséget. – Az ún. egymás melletti tettesség esetében ugyanazt a bűncselekményt követik el a tettesek, de nincs közöttük szándékegység, például az árvizet mint közveszélyt két tettes is a gát átvágásával idézi elő, de a bűncselekmények helyszínei között több kilométer távolság van.

12.3. A tömeg mint tettesi sokaság A „tömegzavargás” fogalma egyetlen bűncselekményben, a lázadás tényállásában szerepel. A tömeg fogalma többes tetteseknél történő tárgyalásának indoka az, hogy a tömeg valamennyi tagjának egyaránt tettesi tevékenységet kell kifejtenie, vagyis – a törvényhely szerint – erőszakkal vagy ezzel fenyegetve kell az Országgyűlést, a köztársasági elnököt, a Legfelsőbb Bíróságot, a Kormányt törvényes működésében, tevékenységében, intézkedés megtételében akadályozni, illetőleg az általuk nem kívánt vagy törvényekben nem szabályozott intézkedésre kényszeríteni.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A bűncselekmény veszélyes és feszült szituációja közepette életszerűt- len a tömegzavargásban részt vevők pontos létszámát meghatározni. Célszerűbb a bűncselekmény létrejöttéhez irányszámként – első rátekintésre – 15-20 fő jelenlétét konstatálni a bűncselekmény helyszínén.

12.4. A részesek A bűnrészesség közös feltételei a következők. – A bűnrészesek cselekménye járulékos, azaz feltételez egy olyan tettesi bűncselekményt, amelyhez a részesi tevékenység hozzájárult. Tettesi magatartás hiányában nem beszélhetünk részességről. – A bűnrészesi tevékenység kívül reked a törvényi tényállás keretein, azaz a bűnrészes tényállási elemet nem valósíthat meg. – Bűnrészesi cselekmény valamennyi tettesi tevékenységhez kapcsolódhat. – Bűnrészesi tevékenység egy másik bűnrészesi tevékenységhez is kapcsolódhat, feltéve, hogy az egy tettesi, társtettesi alapbűncselekmény bűnrészese. – Bűnrészesi cselekmény befejezett bűncselekményhez, kísérlethez vagy – ha a törvény külön elrendeli – előkészületi cselekményhez is járulhat. – A bűnrészesség minősítése általában a tettesi alapbűncselekményhez igazodik. – Delictum sui generis részesség esetében maga a részesi tevékenység képez befejezett bűncselekményi alakzatot. – A bűnrészesség csak szándékos bűncselekményhez kapcsolódhat. Fogalmilag kizárt gondatlan bűncselekményhez kapcsolódó felbujtás vagy bűnsegély. Praeterintencionális bűncselekmények esetében a bírói gyakorlat hajlik a részesi tevékenység elismerésére. – Nemcsak az alapbűncselekménynek, hanem a bűnrészességnek is szándékosnak kell lennie. Gondatlanul nem lehet valakit bűncselekmény elkövetésére rábírni, és bűncselekmény elkövetéséhez való gondatlan segítségnyújtás is fogalmilag kizárt. – A bűnrészesekre főszabályként a tettesekre vonatkozó büntetési tételt kell alkalmazni. A részesek tevékenységének megítélése között azonban egy másik törvényhely különbséget tesz. A bűnsegéd esetében kétfokú leszállás lehetséges. – Ugyanazon bűncselekményben egy adott személy csak egyetlen elkövetői alakzat miatt vonható felelősségre. Így ha a felbujtó egyben fizikai bűnsegéd is, akkor felbujtásért felel, mert a felbujtás a bűncselekményre történő szándék kialakítása miatt súlyosabbnak értékelendő, mint a fizikai bűnsegély.

12.4.1. A felbujtó 21. § (1) Felbujtó az, aki mást bűncselekmény elkövetésére szándékosan rábír. a) A felbujtó felelősségének feltétele egy tettesi alapbűncselekmény létrejötte. A bűncselekmény elkövetési szándékának kialakulását a bűncselekmény véghezvitele vagy megkísérlése, illetve – ha a törvény az előkészületet külön büntetni rendeli – valamely előkészületi cselekményt megvalósítása kell, hogy kövesse. A felbujtó és a tettes cselekménye között tehát alanyi vonatkozásban okozati összefüggés áll fenn. Ha a cselekmény nem bűncselekmény, akkor a cselekmény végrehajtására történő rábírás sem minősíthető felbujtásnak. Az alapbűncselekmény elkövetőjével szemben bizonyos esetekben büntethetőségi akadály állapítható meg. Ezek joghatása a felbujtóra nézve különböző lehet. 1. Büntethetőséget kizáró ok fennállása esetén az alábbi esetek lehetségesek: 103 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA – Ha gyermekkorút, kóros elmeállapotban szenvedő személyt, kényszer, fenyegetés miatt nem büntethető vagy tévedésben levőt bír rá szándékosan bűncselekmény elkövetésére, akkor a felbujtó mint közvetett tettes felel a cselekményéért. – Az azonnali jogos védelem és végszükség esetében a büntetlenség a felbujtóra is vonatkozik. – A megelőző védelmi eszközök alkalmazására történő rábírás esetében a felbujtó felelőssége – az azonnali jogos védelem esetéhez képest meghatározott többletfeltételek miatt – differenciált. Ha az eszközöket alkalmazó személy tevékenysége a Btk. 29/A. § keretein belül marad, akkor ezen eszközök alkalmazására történő rábírás is büntetlenséget élvez. Ha azonban a felbujtó a Btk. 29/A. § feltételeinek áthágására (például az élet kioltására is alkalmas védelmi eszköz telepítésére vagy a védelmi eszköz alkalmazására történő figyelmeztetés elmulasztására) bírja rá a védekező személyt, akkor a védelmi eszköz telepítője eshetőleges szándékkal elkövetett testi sértésért, emberölésért felel, aki erre rábírta az ezen bűncselekmények felbujtójaként büntetendő. 2. Ha az alapbűncselekmény elkövetőjével szemben büntethetőséget megszüntető ok áll fenn: – Ha a bűncselekmény elkövetése és jogerős elbírálása közötti időben bekövetkezett a tettes halála, ez a felbujtó felelősségét nem érinti. A felbujtó a létrejött bűncselekményre történő rábírás miatt az általános szabályok szerint felel. – Ha a tettesi alapbűncselekmény elévült [Btk. 32. § b) pontja], úgy időmúlás miatt a felbujtás sem büntethető. El nem évülő bűncselekmények [Btk. 33. § (2) bekezdés] eseteiben természetesen a felbujtás sem évülhet el. – Egyéni eljárási kegyelem (abolitio) esetében nem kizárt, hogy a tettes és a felbujtó felelőssége különválik. Egyikük részesülhet kegyelemben (idős életkora, előrehaladott vagy gyógyíthatatlan betegsége, netán más ok miatt), míg a másik személlyel szemben a büntetőeljárás lefolytatható. – A közkegyelmi eljárási abolició (amnestia) esetében a kegyelemnek mind a tettesre, mind a felbujtóra ki kell terjednie. – Tevékeny megbánás esetében eltérhet a tettes és a felbujtó felelőssége, például az egyikük eleget tesz a Btk. 36. § (1) bekezdésben meghatározott feltételeknek, míg a másik személy nem. – A Btk. egyéb helyein szabályozott büntethetőséget megszüntető ok a tettesi felelősség elenyészését vonja maga után. Így az Általános részben például az alkalmatlan kísérletet [17. § (3) bekezdés] a tettes valósítja meg. A Különös részben például a tartásra kötelezett tettes e kötelezettségének az elsőfokú ítélet meghozatala előtt eleget tesz, akkor nem lesz büntethető [196. § (4) bekezdés]. Ezekben az esetekben a felbujtó felelőssége követi a tettes felelősségét. A FELBUJTÓI TEVÉKENYSÉG ■ a) A felbujtó tevékenysége a rábírás. A rábírás a felbujtói magatartás sikerességét jelenti, tehát azt, hogy e pszichikai ráhatás eredményeképpen követi el a tettes bűncselekményét, vagy legalább megkezdi, illetve – ha a törvény külön elrendeli – valamely előkészületi magatartást valósít meg. A rábírás csak konkrét bűncselekmény elkövetésére lehetséges. Általában bűncselekmény elkövetésére szóló kijelentés („lopj, mert másnak már megérte!”) nem minősül felbujtásnak. A rábírás egyedüli oka kell, hogy legyen a tettesi szándék kialakításának, azaz a tettesnek korábban nem is állhatott szándékában egy konkrét bűncselekmény végrehajtása, csak a felbujtó ráhatása folytán határozta el bűncselekmény elkövetését. Felbujtásnak minősül az is, ha a tettes önmaga vagy másik személy ötlete által már mérlegeli bűncselekmény elkövetését, és elhatározásához a felbujtó szolgáltatja a döntő motívumot, így ez a döntő motívum indítja a tettest a bűncselekmény elkövetésére. Ha a felbujtó tevékenysége nem váltotta ki a felbujtani kívánt személyben a bűncselekmény megvalósítására vonatkozó elhatározást, mert akár az elkövető már döntött ebben, akár a rábírás sikertelen, akkor nem valósul meg felbujtás.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA b)A törvényhozó több esetben társadalomra veszélyes cselekményként értékeli és büntetni rendeli már a sikertelen felbujtást is. Ha tehát a felbujtás sikertelen, akkor „felhívásról”, illetve „rábírni törekvésről” beszélhetünk. A felhívás fogalmilag az Általános részben szabályozott verbális előkészületi cselekmények között szerepel. Ebből következően, ha a törvény az előkészületet büntetni rendeli, akkor a sikertelen felbujtás mint előkészületi cselekmény büntetendő. A Különös részben találunk delicta sui generis verbális előkészületi cselekményeket is, amelyek esetében a büntetendő elkövetési (tevékenységi) magatartás a „rábírni törekvés”. Néhány példa a delictum sui generis felhívásra: A hamis tanúzásra felhívás bűncselekményében: „242. § (1) Aki mást büntetőügyben hamis tanúzásra rábírni törekszik, bűntettet követ el.” A megrontás bűncselekményében: „195. § (2) Ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, az (1) bekezdés szerint büntetendő az a nagykorú személy, aki kiskorút bűncselekmény vagy szabálysértés elkövetésére, illetve züllött életmód folytatására. rábírni törekszik.” A kiskorú veszélyeztetés bűncselekményében: „201. § (2) Az a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki tizennegyedik életévét be nem töltött személyt arra törekszik rábírni, hogy vele közösüljön vagy fajta- lankodjék, bűntettet követ el.” c) A rábíró tevékenység módja, határai. A rábírás lehet egyszerű kérlelés, bármilyen előny ígérete, a tettes önbecsülésére, kettejük barátságára való hivatkozás, azonos érzelmi viszonyulás a sértett iránt, illetve bármely más motívum, indíték. Tipikus felbujtói ténykedés a tippadás, azaz vagyoni, esetleg más előnyökkel kecsegtető célpont, helyszín, sértett stb. kiválasztása, feltérképezése, az elkövetés részleteinek kidolgozása és közlése mással, másokkal. A tippadás már a szervezett bűnelkövetés irányába mutat. A rábírás alsó határa az ún. alias facturus, ami a bűnelkövetés szándékának megerősítését jelenti. Ilyenkor a tettesben már megfogalmazódott a bűncselekmény elkövetésének szándéka, és e szándék megerősítése történik. Ezt az elkövetői alakzatot pszichikai bűnsegélynek nevezzük. A rábírás felső határa a kényszer és fenyegetés. Az elkövető ebben az esetben nem képes akaratának megfelelő magatartást tanúsítani. d) A szándékosság mint a rábírás törvényi feltétele. A felbujtás feltételezi a szándékosságot. A felbujtó tudata átfogja: – saját tevékenységét, azaz hogy másik személyt bír rá bűncselekmény elkövetésére, – a tettes tevékenységét és annak következményeit, végül hogy – e magatartást vagy következményeit a felbujtó kívánja, vagy ebbe belenyugszik. Ebből következően a felbujtó csak az általa előre kívánt vagy tudomásul vett magatartás, illetve annak következményei miatt büntethető. A ténylegesen létrejött bűncselekmény és a felbujtó által szándékolt bűncselekmény különböző is lehet. Ha a tettes a rábírásnál súlyosabb bűncselekményt valósít meg (excessus mandati), a felbujtó a súlyosabb bűncselekmény miatt nem büntethető. A felbujtó büntetőjogi felelőssége szándékossága terjedelmére korlátozódik. Ebben az esetben a tettes és a felbujtó büntetőjogi felelőssége szétválik, és más-más bűncselekményért felelnek. Korábban az excessus mandati két esetét különböztették meg, és ahhoz eltérő felelősséget társítottak.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A quantitativ excessus mandati (a megbízás mennyiségi túllépése) esetében a tettes ugyanannak a bűncselekménynek egy súlyosabb változatát valósítja meg. Ez esetben a felbujtó felelősségét a tettes felelősségéhez igazították. A qualitativ excessus mandati (a megbízás minőségi túllépése) esetében a tettes más bűncselekményt követ el, mint amire a felbujtó rábírta (például a felbujtó lopásra bírta rá a tettest, aki azonban erőszakkal szerezte meg a dolgot, így rablásért felel). Ez esetben a felbujtó felelőssége szándékának terjedelméig terjed. Ha a tettes a rábírásnál enyhébb bűncselekményt valósít meg, a felbujtót csak a létrejött bűncselekmény miatt lehet büntetőjogi felelősségre vonni. Ugyanis a megvalósult bűncselekményben az objektív elemek hiányát (sérülés, kárérték nagysága) nem pótolja a tényálláson kívül eső személy szubjektív törekvése. A FELBUJTÓ BÜNTETÉSE ■ A felbujtó és általában a részesek büntetéséről a Btk. a következőképpen rendelkezik: 21. § (3) A részesekre is a tettesekre megállapított büntetési tételt kell alkalmazni. A törvényi szabályozás indoka az, hogy a felbujtás döntő hatást gyakorol a tettes elhatározására. Megfordítva a tételt, a bűncselekmény létre sem jött volna a felbujtó hathatós tevékenysége nélkül. A büntetési keretek parifikációja nem jelenti azt, hogy konkrét bűncselekmény esetében a tettesre és a felbujtóra ugyanolyan büntetés kiszabása vagy intézkedés alkalmazása, sőt ha szabadságvesztés-büntetés kiszabására kerül sor, akkor ugyanolyan büntetés-végrehajtási fokozat megállapítása lenne indokolt. A bíró a bizonyítási eljárás eredményétől függően, az egyéniesí- tés szempontjait figyelembe véve, alkalmazza a büntetőjogi szankciókat. A stádiumokra vonatkozó törvényi szabályokra tekintettel a felbujtó két esetben maradhat büntetlen: – ha a felbujtó a tettest, még mielőtt a bűncselekmény elkövetését megkezdte volna, rábeszéli az elállásra; – a felbujtó az eredményt önként elhárítja. Ahogy a bevezetőben már említést nyert, ugyanazon történeti tényállás alapján minősíthető bűncselekményben a súlyosabb megítélés alá eső elkövetői alakzatért vonják felelősségre a bűncselekményben résztvevőket. A tettes, társtettes – a tényállási elemek megvalósítása miatt – a legsúlyosabb elkövetői minőség, őt követi a felbujtó – a tettesben a bűncselekmény elkövetése szándékának kialakítása miatt -, s végül a bűnsegéd.

12.4.2. A bűnsegély fogalma A bűnsegély fogalma is sokáig vitatott volt a büntetőjog-tudományban. A XIX-XX. század fordulóján a német klasszikus iskola hatására erősödött az a felfogás, amely a bűnsegély addig egységesnek mondható fogalmát megbontotta. E tekintetben meghatározó lépésnek tekinthetjük az utólagos bűnsegély kiemelését a bűnsegély folyamatából, valamint a bűnpártolás, majd az orgazdaság önálló bűncselekménykénti definiálását. A tettesnek történő előzetes (a bűncselekmény elkövetése előtt) és egyidejű (a bűncselekmény elkövetése során) segítségnyújtás a bűnsegély keretében maradt. A törvény a bűnsegédi tevékenységet a segítségnyújtásban jelöli meg, ami már mutatja a különbséget a társtettességhez képest. A bűnsegéd nem feltétlenül kapcsolódik egyetlen tetteshez vagy egyetlen bűncselekményhez. Több bűncselekményhez, több tettesnek (társtetteseknek) nyújthat meghatározott segítséget bűncselekményük elkövetéséhez, illetve fordítva, ugyanannak a bűncselekménynek több bűnsegéde is lehetséges. Bűnsegélyként csak olyan segítségnyújtás értékelhető, amelynek szerepe van a tettesi bűncselekmény megvalósulásában. Azaz a tettesi alapbűncselekmény és a bűnsegély között okozati összefüggésnek kell lennie.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A BŰNSEGÉLY TÍPUSAI ■ A bűncselekmény elkövetéséhez többféle módon lehet segítséget nyújtani. A segítségnyújtás fizikai vagy pszichikai formában történhet. A fizikai bűnsegély lényegét az előkészület materiális magatartásaiban találjuk, azaz a bűncselekmény elkövetéséhez szükséges, illetve azt könnyítő feltételek biztosításában. A fizikai bűnsegély egyaránt lehet előzetes vagy egyidejű segítségnyújtás. Ha a bűnsegéd olyan tettesnek nyújt segítséget, akivel szemben büntet- hetőségi akadály áll fenn, a fizikai bűnsegéd felelőssége hasonlóan alakul, mint az előzőekben tárgyalt felbujtó esetében. A fizikai bűnsegély gyakori esetei valamely eszköz (például lőfegyver, szerszám), szer (méreg), gépjármű, pénz biztosítása, vírusprogram írása és átadása a bűncselekmény elkövetéséhez, őrt állás a bűncselekmény helyszínén, gépjárművezetői, szállítói szerep vállalása stb. – mindezek anélkül, hogy a bűnsegéd az általa támogatott bűncselekmény bármely tényállási elemét megvalósítaná. A fizikai bűnsegély tipikusan tevőleges ténykedés, kivételesen passzív magatartás. A bírói gyakorlatból az a mulasztás említhető, amikor a bűnsegéd azért nem teljesíti a munkaviszonyából fakadó kötelességét, hogy ezzel lehetővé tegye más számára a bűncselekmény elkövetését, például a raktáros azért nem zárja be a raktár ajtaját, ablakát, hogy megkönnyítse más számára a lopás végrehajtását. Pszichikai bűnsegély a bűncselekmény elkövetésére kialakult szándék erősítése. Általában aktivitást feltételez. A tettesben (társtettesekben) tehát már perfektuálódott a bűncselekmény elkövetésének a szándéka. Ha a tettesben a szándék még nem alakult ki, és az a bűnrészes ráhatása által keletkezik, akkor felbujtásról beszélünk. Tipikusan a támogatás, tanácsadás, bátorítás, buzdítás, ösztönzés tartozik az aktív pszichikai bűnsegély körébe. Ennek konkrét megvalósulása lehet: a bűncselekmény megvalósításához, az egyes részcselekményekhez vagy az alkalmazandó eszköz, szer használatához tanácsadás; előzetes megállapodás alapján alibi biztosítása, ígéret a bűncselekményből származó dolog, pénz rejtegetésére, majd legalizálására. A pszichikai bűnsegély is tehát tipikusan tevőleges cselekmény, emellett kivételesen passzív magatartás is lehet. Passzív pszichikai bűnsegély jön létre, amikor a bűnsegéd a tettessel szándékegységben tartózkodik a bűncselekmény helyszínen. Jelenlétével, megjelenésével a tettesre bátorító, a sértettre bénító hatással van. A bűnsegély alanyi oldala. A bűnsegéd a segítségnyújtást szándékosan fejti ki. A bűnsegéd tehát tisztában van azzal, hogy – magatartása alkalmas egy tettesi bűncselekmény előmozdítására, – a tettes valamilyen bűncselekményt fog elkövetni vagy követ el, – saját cselekménye, illetve a tettesi bűncselekmény között okozati összefüggés áll fenn. Gyakorlatban nem kizárt, hogy valaki gondatlan cselekményével segíti elő bűncselekmény elkövetését. A gondatlan segítségnyújtás nem bűnsegédi tevékenység, mert hiányzik a tettesi és a segítségnyújtó magatartás közötti összefüggés. Például a pénztáros elfelejtette bezárni a pénztár ajtaját, és ezt használta ki az elkövető a lopás (316. §) végrehajtására. A pénztáros nem azért nem zárta be az ajtót, hogy ezzel bűncselekmény elkövetését lehetővé tegye, hanem mert gondatlan volt. A BŰNSEGÉD BÜNTETÉSE ■ A bűnsegéd cselekményét a tettes által kimerített törvényi tényállás szerint kell minősíteni. A bűnsegédre is a tettesi cselekményre megállapított büntetési tétel az irányadó. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a konkrét bűncselekményben a bűnsegédet ugyanúgy kellene büntetni, mint a tettest. A bűnsegéd cselekményének enyhébb megítélésére utal az a törvényhely [87. § (3) bekezdés], amely lehetővé teszi a kétfokú enyhítést. A rendelkezés alkalmazásának – a kísérletnél ismertettek szerint – két feltétele van. A


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA bíró a büntetéskiszabásnál lásson lehetőséget az enyhítő szakasz felhívására, majd a kétszeres enyhítés alkalmazásának is legyen meg a feltétele. A bűnsegéd önkéntes elállása – ha a tettes bűncselekményt legalább elkezdi, azaz egy tényállási elemet megvalósít – önmagában nem szünteti meg a büntethetőségét, hanem csak akkor, ha megakadályozza azt, hogy a tettes a bűncselekményét véghezvigye. Ha a bűnsegéd a tettes által elindított okfolyamatot tevékenységével önként megszakítja, kísérlet miatti büntethetősége megszűnik. A tettes büntethetősége azonban fennmarad. A bűnsegély excessus mandati esetei hasonlóan ítélendők meg, mint a felbujtásnál. A bűnsegély veszélyességére utal, hogy több delictum sui generis bűnsegély található törvényünkben: A visszaélés kábítószerrel bűncselekményben: „282/B. § (5) Az a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személynek kábítószernek nem minősülő kábító hatású anyag, illetőleg szer kóros élvezetéhez segítséget nyújt...” Üzletszerű kéjelgés elősegítése bűncselekményben: „205. § (1) Aki épületet vagy egyéb helyet üzletszerű kéjelgés céljára másnak a rendelkezésére bocsát, bűntettet követ el. (1) Aki bordélyház. működéséhez anyagi eszközöket szolgáltat.” Az embercsempészés bűncselekményében: „218. § (1) Aki államhatárnak más által a) engedély nélkül, b) meg nem engedett módon történő átlépéséhez segítséget nyújt, bűntettet követ el.” Érdekesség okán jegyezzük meg, hogy ez utóbbi két delictum sui generis bűncselekmény alapcselekménye jelenleg szabálysértésnek minősül, és a szabálysértéshez nyújtott bűnsegédi magatartás minősül bűncselekménynek.

12.5. A bűnkapcsolat fogalma, fajai A bűncselekményben részt vevőket aszerint különítettük el, hogy elkövetők egy része a bűncselekmény tényállási elemeit valósítja meg (tettes, társtettesek, többes tettesek). E körön kívül állnak olyan személyek, akik tényállási elemeket nem valósítanak meg, de – a tettes személyén vagy annak magatartásán keresztül – tevékenységükkel résztvevőkké válnak a bűncselekmény elkövetésében (bűnrészesek). A bűncselekményben közreműködőkön kívül vannak olyan személyek, akik a bűncselekmény elkövetésében nem vállaltak szerepet, de tudatuk, ténykedésük folytán kapcsolatba kerülnek egy más, mások által végrehajtott bűncselekménnyel. E személyek kapcsolódása az elkövetett bűncselekményhez sokféle módon történhet (a készülő bűncselekményről feljelentés meg nem tétele, hatóság üldözése előli menekülés biztosítása, segítségnyújtási kötelezettség nem teljesítése stb.). Látható, hogy ezen ténykedések társadalomra veszélyessége (tárgyi súlya) különböző. A bűnkapcsolat sajátosságai a következők. – A törvényhozó dönti el, hogy mely magatartásukat vonja e körbe, célszerűségi szempontok mellett a társadalom demokratikus fejlettsége, a bűnözés helyzetének értékelése alapján dönt azok szankcionálásáról. – Mivel büntetni rendeltségük nem általános jellegű, ezért egyes esetei a Különös részben találhatók, konkrét bűncselekmény(ek)hez kapcsolódva vagy önálló bűncselekményként szabályozva. – A bűnkapcsolat további sajátossága az, hogy akár a bűncselekmény elkövetése előtt, akár az után is létre jöhet.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A bűnkapcsolat fajai: – a bűnös közömbösség és – a bűnpártolás.

12.5.1. A bűnös közömbösség A FELJELENTÉS ELMULASZTÁSA ■ Méltán elvárható az állampolgároktól, hogy a bűnüldöző szervek munkáját támogassák tanúzási vagy feljelentési kötelezettség teljesítésével, információk nyújtásával, bűncselekmények helyszínének érintetlenül hagyásával stb. E támogató magatartás több feltétel függvénye, így a felek jogainak, kötelezettségeinek kiegyensúlyozott törvényi szabályozása, a jogok törvényes gyakorlása, a kötelességek törvényes teljesítése, a jogellenes magatartások konzekvens megítélése és más körülmények teremthetik meg a kölcsönös bizalmat az állampolgárok és a bűnüldöző hatóságok, bíróságok között. A bűnüldöző szervek tevékenységével szemben megnyilvánuló bűnös közömbösség egyes eseteit a törvényhozó bűncselekményként értékeli, jelesül ott, ahol a támogatás elmaradása kifejezésre juttatja a személynek a társadalommal való szembenállását. A büntetőjogi értékelést igénylő közömbösség legenyhébb formája a tudomásra jutott bűncselekmény és/vagy elkövető kilétének fel nem fedése a hatóságok előtt. Ezeket a tiszta mulasztási magatartásokat „feljelentés elmulasztása” elnevezéssel találjuk a Különös részben. A feljelentés büntetőjogi szabályozása kapcsán különbséget kell tennünk két eset között: 1. A feljelentést elmulasztó személy nem volt elkövetője a bűncselekménynek. 2. A személy elkövetője volt a bűncselekménynek, és a feljelentés megtétele büntetlenséget eredményez számára. A feljelentés megtétele tehát büntethetőséget megszüntető, a Btk. Különös részben szabályozott egyéb ok. A bűnkapcsolat fajai közé azonban – értelemszerűen – azok az esetek tartoznak, amelyekben a feljelentést elmulasztó nem volt elkövetője a bűncselekménynek. A feljelentés elmulasztása büntetőjogi felelősséghez kötésének két korlátja fogalmazható meg: egy valódi demokratikus országban soha sem lehet általános, és csak a legsúlyosabb bűntetti alakzatokra terjedhet ki. A magyar büntetőjogban feljelentési kötelezettséggel terheltek: – az állam elleni bűncselekmények (150. §), –ľaz emberrablás [175. § (7) bekezdés], – a hivatali vesztegetés (255/B. §), – a vesztegetés feljelentésének elmulasztása nemzetközi kapcsolatban (258/F. §), – a terrorcselekmény [261. § (8) bekezdés], – a nemzetközi gazdasági tilalom megszegése [261/A. § (5) bekezdés]. A feljelentési kötelezettség a még le nem leplezett bűncselekményekre vonatkozik. A feljelentés kötelezettség elmulasztása büntetni rendeltségének sajátosságai: – Mindhárom stádium megvalósulását terhelheti a feljelenési kötelezettség. Az előkészületi cselekményeket is fel kell jelenteni, például az állam elleni bűncselekmények, az emberrablás, a terrorcselekmény, a nemzetközi gazdasági tilalom megszegése bűntetteiben. Az emberrablás kísérletének fel nem fedése viszont súlyosabb bűncselekmény.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A feljelentési kötelezettség a befejezett bűntettekre jellemző. – A hozzátartozókat egyes esetekben nem terheli feljelentési kötelezettség, például az állam elleni bűncselekmények, a nemzetközi gazdasági tilalom megszegése bűntettekben. A hozzátartozók fogalmát a 137. § (6) bekezdés tartalmazza. A feljelentés elmulasztásának sajátos esete a „pénzmosással kapcsolatos bejelentési kötelezettség elmulasztása” (303/B. §). A büntetni rendeltség indoka ilyenkor is a hatóságok eredményes munkájának segítése e súlyos, a nemzetközi terrorizmus finanszírozásával is gyakran összefüggő, rendszerint az országhatárokat is átlépő pénzmosás (303. §) bűntettében. Ez a vétség viszont delictum propium. Elkövetője csak a törvényben felsorolt pénzügyi szolgáltató vezetője, alkalmazottja és segítő családtagja lehet. Ilyennek minősülnek a mögöttes törvényben például banki, biztosítói, tőzsdei, ingatlanügylettel kapcsolatos szolgáltatások, játéktermek, kaszinók üzemeltetői, alkalmazottai, könyvvizsgálók, ügyvédek (a pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása megelőzéséről és megakadályozásáról szóló 2007. évi CXXXVI. törvény 23. §-a). SEGÍTSÉGNYÚJTÁS ELMULASZTÁSA ■A bűnös közömbösség második formája, amelyet a törvényhozó büntetni rendel a segítségnyújtás elmulasztása. Humanitárius gyökerű, erkölcsi, vallási parancs is egyben a tőlünk elvárható módon nyújtandó segítség olyan személynek, aki sérült, vagy akinek élete, testi épsége, egészsége közvetlen veszélyben van (172. §). Sérült az a személy, akinek testi és pszichikai épsége, egészsége hátrányosan megváltozott. A sérülés oka közömbös: előidézheti állat, természeti esemény, más személy bűnös magatartása, de maga a sértett személy is. Az élet, testi épség közvetlen (konkrét, valós) veszélye megállapítható, ha a halál vagy a sérülés bekövetkeztének a lehetősége realitás. A „tőle elvárhatóság” mint normatív tényállási elemnek a vizsgálatára csak az alábbi cselekvéseket követően kerülhet sor: – a segítségnyújtásra kötelezett maradjon a helyszínen, és – győződjön meg arról, hogy van-e helyszínen segítségre szoruló személy. Ha e két mozzanat elmarad, úgy a bűncselekmény megvalósul akkor is, ha az adott személy egyébként nem is képes segítség nyújtására. E két részcselekmény tanúsítása mindenkivel szemben elvárható, és feltétele a segítségnyújtásnak. – Az elvárható segítség körében már a jogalkalmazónak kell értékelnie azt, hogy az adott személytől milyen segítség nyújtása volt várható. Figyelembe veendő szempont a segítséget nyújtó a személy életkora, aktuális (az elkövetéskor fennálló) fizikai-pszichikai állapota, szakmai ismerete, tudása stb. – Ha az elkövető azért nem áll meg, mert abban a feltevésben van, hogy a sértett élete amúgy sem lett volna megmenthető, akkor felelőssége megállapítható. Akkor is, ha utólag bebizonyosodik, hogy a sértett élete ténylegesen nem volt megmenthető. – Ha a sértett visszautasítja a felajánlott segítséget, akkor a bíróságnak az elkövető felelősségének megállapításakor mérlegelnie kell azt, hogy a sértett által elmulasztott segítségnyújtás nem lett-e volna eredményesebb. Természetesen nem várható el az elkövető erején felüli, képességeit meghaladó segítségnyújtás (például a vízben fuldoklót úszni nem tudó személy nem köteles menteni).

12.5.2. A bűnpártolás A bűnkapcsolatok közül egy elkövetett bűncselekményhez a bűnpártoló kapcsolódása a legszorosabb és ezért a legveszélyesebb. A bűnpártolás lényege és társadalomra veszélyessége az, hogy a bűnpártoló a bűncselekmény elkövetőjének segítséget nyújt, az igazságszolgáltatás törvényes menetét akadályozza, elősegíti az elkövető személyének, cselekményének leplezését. A bűnpártolás feltételez egy tettesi alapbűncselekményt, azaz járulékos jellegű bűncselekmény.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA 244. § (1) Aki anélkül, hogy a bűncselekmény elkövetőjével az elkövetés előtt megegyezett volna a) segítséget nyújt ahhoz, hogy az elkövető a hatóság üldözése elől meneküljön, b) a büntetőeljárás sikerét meghiúsítani törekszik, c) közreműködik a bűncselekményből származó előny biztosításában, vétséget követ el... A bűnpártolás az igazságszolgáltatás rendjét, sikeres lefolytatását akadályozza. A bűnpártolásnak két esete van: – személyi [az a) pontban szabályozott eset) és – tárgyi [az b) és c) pontban szabályozott eset]. A bűnpártolás önálló deliktumként történő szabályozása és kapcsolata más jogintézményekkel több elhatárolási kérdést vet fel. Ezek közül tekintsünk át néhányat. – A személyi bűnpártolás és a befejezett bűncselekmény feljelentésének elmulasztása közötti különbség a büntetőjogban értékelt magatartás típusaiban ragadható meg. A feljelentés elmulasztása tiszta mulasztási bűncselekmény, a személyi bűnpártolás aktív magatartással valósítható meg. – A személyi bűnpártolás és a pszichikai bűnsegély közötti különbség alapja, hogy a személyi bűnpártolás akkor állapítandó meg, ha az alapbűncselekményt elkövető és a bűnpártoló között nincs előzetes megállapodás a később nyújtandó segítségről. Ha van kettejük között előzetes egyeztetés a későbbi segítségnyújtásról, akkor a segítséget ígérő pszichikai bűnsegéd lesz (például alibi előzetes ígéretével az elkövetőt bátorítja a bűncselekmény elkövetésében). – A tárgyi bűnpártolás és az orgazdaság közötti különbség lényege, hogy a tárgyi bűnpártolás – elvileg – bármely bűncselekményhez kapcsolódhat, orgazdaság csak a törvényben meghatározott tíz (döntően vagyon elleni) tényálláshoz társulhat (326. §). Amennyiben az alapbűncselekményhez tárgyi bűnpártolás és az orgazdaság egyaránt járulhat, akkor azt kell vizsgálni, hogy cui prodest történik az utólagos segítségnyújtás. A bűnpártoló a bűncselekmény elkövetője érdekében ténykedik. A motívum közömbös, de a haszonszerzési cél a bűnpártolás minősített esete. Az orgazda viszont saját érdekében cselekszik.

12.6. A többes elkövetői alakzatok A bűncselekmény önálló tettes által történő elkövetése – ha eltérő mértékben is – társadalomra veszélyes cselekedet. A többes elkövetői alakzatok sajátossága az, hogy a tényállást kimerítő tettes mellett más elkövetők is (tettesek, részesek) részt vállalnak a bűncselekmények elkövetésében, és ez fokozza a társadalomra veszélyességüket. a) Ha a bűncselekmények megvalósításában több személy vesz részt, akkor ez olyan erőcsoportosulást eredményez, amely megkönnyíti a sértett ellenállásának megtörését, a védelmi eszközök, berendezések eltávolítását, megteremti a lehetőséget a bűncselekmény végrehajtásának résztevékenységekre osztására, a feladatok specializációjára, a hatóság előli üldözés és menekülése megszervezésére, a bűncselekményből származó előny legalizálására, valamint más olyan aktivitásokra, amelyek a bűncselekmény társadalomra veszélyességét növelik. Erre tekintettel a törvényhozó egyes bűnkapcsolatokat tényállási elemként, tipikusan a minősített esetekben értékel, míg másokhoz speciális büntetéskiszabási szabályokat kapcsol. Ha viszont nem található törvényi utalás az erőcsoportosulásra, akkor a bírói gyakorlatban ez általános súlyosító körülmény. b) A többes bűnelkövetői alakzatok további sajátossága az, hogy az abban szerepet vállalók bármely elkövetői minőségben közreműködhetnek. c) Az alanyi oldal tipikus jellemzője a szándékosság.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA d) A többes bűnelkövetői alakzatok társadalomra veszélyességét két körülmény jelzi: a közreműködők létszáma és szervezettsége. E két szempont alapján határoljuk el a bűnkapcsolatok egyes fajtáit. Az alábbi többes elkövetői alakzatokat szabályozza törvényünk: – a csoport, – a bűnszövetség, – a bűnszervezet.

12.6.1. A csoport A csoportos elkövetés a többi elkövetői alakzatnál lényegesen gyakrabban fordul elő a gyakorlatban. A csoport fogalmának értelmezési vitáját elkerülendő a törvényhozó meghatározza azt: 137. § 13. pontja: csoportosan követik el a bűncselekményt, ha az elkövetésben legalább három személy vesz részt. A következő különös részi tényállásokban szerepel a csoportos elkövetés: – közösség tagja elleni erőszak minősített esete [174/B. § (2) bekezdés d) pontja], – magánlaksértés minősített esete [176. § (2) bekezdés d) pontja], – hivatalos személy elleni erőszak több minősített esete (229. §), – hatóság eljárásának megzavarása minősített esete [242/§ (3) bekezdés], – közérdekű üzem működésének megzavarása minősített esete [262. § (2) bekezdés], – garázdaság több minősített esete (271. §), – rendbontás minősített esete [271/A. § (2) bekezdés a) pontja], – rablás több minősített esete (321. §), – kifosztás több minősített esete (322. §). A csoport tárgyi ismérvei a következők: – A csoport bűncselekmény végrehajtására létrejött szerveződés. A csoport létrehozásának nem feltétele az előzetes megállapodás vagy más szervezettségre utaló jel, bár ezek nem kizártak. – Az erőcsoportosulásnak, erőkoncentrációnak a bűncselekmény helyszínén kell létrejönnie. Ez történhet akár spontán módon, alkalomszerűen. Ebből következően a csoport tagjainak előzetesen nem is kell ismerniük egymást (ez például a politikai, sport- vagy más tömegrendezvényen előforduló garázdaság, rendbontás, hivatalos személy elleni erőszak eseteiben jellemző lehet). – A csoportos elkövetés megállapítása szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a sértett vagy sértettek észlelik-e a csoport valamennyi tagjának a jelenlétét (2/2200. BJE). A csoport alanyi ismérvei az alábbiak: – A csoport legalább három résztvevője bármilyen elkövetői minőségbe tartozhat. Azaz tettesek és részesek egyaránt alkothatják a csoportot. A csoport tagjai közül legalább egy személynek tettesi tevékenységet kell kifejtenie. Az elkövetők számába az a személy is beszámítandó, akivel szemben büntethetőséget kizáró vagy megszüntető ok áll fenn. A büntethetőséget kizáró okok közül a kóros elmeállapot, a kényszer, a fenyegetés, a tévedés nem zárja ki a csoport megállapítását.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA Büntethetőséget megszüntető okok közül az elkövető halála vagy az egyéni kegyelem nem akadálya a csoport megállapításának. Végül megjegyzendő, hogy a csoportos elkövetés minősítésének nem feltétele, hogy minden elkövető ismert legyen. – A csoport tagjai között a bűncselekmény végrehajtására irányuló szándék, ha eltérő intenzitásban is, de értékelhető. A bűncselekmény csoportban történő elkövetésének tárgyi súlyát is figyelembe véve a törvényhozó a csoporton belül is megkülönbözteti a csoport szervezőjét, vezetőjét, és eltérő büntetőjogi felelősséget állapít meg esetükben (hivatalos személy elleni erőszak bűntettében). Az ítélet rendelkező részében, valamint a vádiratban meg kell jelölni a csoportminőséget. A bűnszövetség és a csoportos elkövetés elemei egymástól eltérőek, ezért együttes megállapításuk nem kizárt (2/2200. BJE). A törvényhozó külön fogalmat alkotott a terrorista csoportra: 261. § (9) bekezdés b) pontja: terrorista csoport: három vagy több személyből álló, hosszabb időre szervezett, összehangoltan működő csoport, amelynek célja az (1)-(2) bekezdésben meghatározott bűncselekmények elkövetése. Sajátos a csoport fogalmának értelmezése a bírói gyakorlatban a garázdaság minősített esetében. A bírósági gyakorlat szerint csoportosan elkövetett garázdaságnak minősül az az eset is, amikor három személy egymás ellen fordult (például összeverekedtek, egymást ütötték). A rendbontás bűncselekmény esetében is ez az értelmezés az irányadó. Az értelmezés azon alapul, hogy a megbotránkoztatást, riadalmat a három személy magatartása idézte elő. A három résztvevő pedig csoportot jelent, és ez már megalapozza a minősített esetet.

12.6.2. A bűnszövetség A bűnelkövetésekre szerveződő csoportok céljaikban, szervezettségükben, a konspiráció fokában, létszámukban, eszköztárukban, a legális gazdasághoz való kapcsolatukban és más kriminológiai szempontokat figyelembe véve eltérők. Erre tekintettel a büntetőjog a szerveződések két típusát határozza meg, részint hasonló, részint jól elkülöníthető elemekből álló definíciót alkotva: 137. § 7. pontja: Bűnszövetség akkor létesül, ha két vagy több személy bűncselekményeket szervezetten követ el, vagy ebben megállapodik, és legalább egy bűncselekmény elkövetését megkísérlik, de nem jön létre bűnszervezet. Míg a csoportos elkövetés alkalomszerű, spontán erőcsoportosulás is lehet, addig a bűnszövetségben már megjelenik a szervezettség eleme. A szerveződés feltétele egy megállapodás, amely a közös célként kitűzött bűncselekmények végrehajtására irányul. A büntetőjogi felelősség feltétele egy bűncselekménynek a kísérleti szakba juttatása. A bűnszövetség tárgyi ismérvei a következők: – Két vagy több személynek bűncselekmények elkövetésére irányuló szerveződése. A bűnszövetség legalább két bűncselekmény elkövetésére irányuló megállapodást tételez fel, anélkül hogy minden egyes bűncselekmény végrehajtásának a részleteit is megszerveznék az elkövetők. Az előzetes megállapodás a jövőben elkövetni szándékolt bűncselekményekre vonatkozik. Formális feltétele nincs, akár szóban vagy ráutaló magatartással is létre jöhet a bűnszövetség. Közömbös, hogy a megállapodás a bűncselekmény elkövetését mennyi idővel előzi meg. Ez idő lehet igen rövid, közvetlenül is megelőzheti a bűncselekmény elkövetését. A törvényi definíciót figyelembe véve, az adott bűncselekménynél – ha a törvény külön elrendeli – csak akkor állapítható meg társtettességben elkövetett előkészület, ha megszületik a megállapodás.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA A bűnszövetség alanyi ismérvei az alábbiak: – A bűnszövetség keretében tanúsított elkövetői magatartás minősíthető tettesi, társtettesi, felbujtói vagy bűnsegédi tevékenységnek. Valamennyiüknek tisztában kell lenniük azzal, hogy az elkövetni kívánt bűncselekményük előzetes megállapodáson alapszik. A büntetőjogi felelősség érvényesítésének szükségszerű feltétele, hogy a bűnszövetség legalább egyik tagja tettes legyen. De tettesi tevékenységet többen is tanúsíthatnak a bűnszövetségben. – A bűncselekmények kivitelezésére irányuló megállapodásra és azok elkövetésére valamennyi tagnak a szándéka kiterjed. Egyes tagok szándékának intenzitása – e körben is – eltérhet egymástól. A bűnszövetség és a csoportos elkövetés elemei egymástól eltérőek, ezért együttes megállapításuk nem kizárt. Az ítélet rendelkező részében, valamint a vádiratban meg kell jelölni a bűnszövetség-minőséget.

12.6.3. A bűnszervezet Ha a szervezett bűnözői kör vagyoni haszonszerzés és egzisztenciateremtés céljából bűnöző életformára rendezkedett be, akkor bűnszervezetről beszélünk. A bűnszervezet definíciója a büntetőtörvényben a következő: 137. § 8. pontja: három vagy több személyből álló, hosszabb időre szervezett, összehangoltan működő csoport, amelynek célja ötévi vagy ezt meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmények elkövetése. A bűnszervezet a bűnszövetség veszélyesebb változata, mivel nagyobb erőcsoportosulással, több súlyosabb bűncselekmény összehangolt végrehajtását feltételezi. A bűnszervezet tárgyi ismérvei a következők: – A bűnszervezet szerveződése megelőzi az egyes bűncselekmények elkövetését. – A hosszabb időre történő szervezettség általában több, időben egymástól elkülönülő, egymást követő bűncselekmény végrehajtásával valósul meg. Egyetlen bűncselekmény elkövetése is megalapozhatja a bűnszervezetben való elkövetést, ha bizonyítható, hogy az elkövetők több bűncselekmény elkövetését kívánták végrehajtani bűnszervezetben és más törvényi feltétel is fennáll. – Az összehangoltság értékeléséhez elegendő a bűncselekmény részcselekményeinek előzetes és tervszerű felosztása, majd az abban részt vevők együttműködésével és azok egymáshoz kapcsolódó végrehajtásával válik teljessé a bűncselekmény. A bűnszervezet alanyi ismérvei a következők: – Bűnszervezeti tagként elegendő egyetlen bűncselekményben részt venni. – A súlyos bűncselekmények kivitelezésére irányuló megállapodásra és azok elkövetésére valamennyi tagnak a szándéka kiterjed. Ha a bűncselekmény végrehajtása részcselekményekre bomlik, akkor az elkövetők szándékossága is csak saját cselekményük vonatkozásában értendő. Nem szükséges, hogy a bűncselekménysorozat egészére kiterjedjen a szándékuk. Egyes tagok szándékának intenzitása – e körben is – eltérhet egymástól. Az ítélet rendelkező részében, valamint a vádiratban meg kell jelölni a bűnszervezet-minőséget. A szervezett bűnözéssel szemben, annak rendkívüli társadalomra veszélyességét értékelve a büntető anyagi jog is igen szigorú szabályokat állít fel. Az Általános részben a bűnszervezetben végrehajtott bűncselekmény elkövetőjével a következő szabályok alkalmazhatók: – nincs helye tevékeny megbánásnak [36. § (3) bekezdés b) pontja];


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA – a szabadságvesztés-büntetés leghosszabb tartama 20 év is lehet [40. § (2) bekezdés]; – a kétévi vagy ennél hosszabb tartamú szabadságvesztést – főszabályként – fegyházban kell letölteni [42. § (3) bekezdés]; – az elkövetők nem bocsáthatóak feltételes szabadságra [47. § (4) bekezdés d) pontja]; – a foglalkozástól végleges hatállyal eltiltott elítéltet ez alól a bíróság nem mentesítheti, ha az elkövető bűnszervezetben követte el a bűncselekményt, és méltatlanság miatt szabták ki büntetését [57. § (3) bekezdés]; – az elkobzás még rendkívüli okból sem mellőzhető [77/A. § (2) bekezdés]; – el kell kobozni azt a vagyont, amelyet az elkövető bűnszervezetben való részvétele ideje alatt szerzett [77/B. § (1) bekezdés b) pontja]; – megfordul a bizonyítási teher a bűnszervezetben való részvétel ideje alatt szerzett vagyon tekintetében, azaz az elkövetőnek kell bizonyítnia az ezen idő alatti vagyonszerzése jogszerűségét [77/B. § (4) bekezdés]; – a büntetés végrehajtása nem függeszthető fel [91. § c) pontja]; – a bűncselekmény büntetési tételének felső határa kétszeresére emelkedik, de 20 évet nem haladhatja meg [98. § (1) bekezdés]; – azzal szemben, aki a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, kitiltás is elrendelhető [98. § (3) bekezdés] A Különös részben pedig bűnszervezetben történő elkövetés általános minősítő körülmény. Emellett a törvény önálló tényállásban büntetni rendeli a bűncselekmény bűnszervezetben való elkövetéséhez nyújtott előkészületi magatartásokat, illetve a bűnszervezet egyéb módon történő támogatását (263/C. §). A bűncselekményért kiszabott büntetést – főszabályként – fegyházban kell letölteni [42. § (2) bekezdés b) pontja].

13. 24. § A BŰNCSELEKMÉNYEGYSÉG ÉS A HALMAZAT 13.1. Az egység, többség, halmazat elhatárolása és a bűnhalmazat fogalmának kialakulása a büntetőjogban Gyakran előfordul, hogy egy bűncselekményt többen követnek el. Nem ritka azonban ennek az ellentettje sem, vagyis amikor egy elkövető több bűncselekményt követ el. A bűnügyi statisztika szerint általában kétszer, háromszor több az ismertté vált bűncselekmények száma, mint az ismertté vált bűnelkövetőké. Ez részben abból adódik, hogy a hatóságok nem tudják felderíteni minden bűncselekmény elkövetőjét, csak bizonyos százalékban. A másik ok viszont a halmazati bűnelkövetés, vagyis amikor egy bűnelkövetőt több bűncselekmény elkövetése miatt vonnak felelősségre. Három fogalmat kell már itt a bevezető részben egymástól elhatárolnunk. Bűncselekményegységről beszélünk, ha az elkövető egy bűncselekményt követ el, akár egy, akár több magatartással. Bűncselekménytöbbség: egy vagy több cselekménnyel több bűncselekmény elkövetése. Ez a kifejezés azonban a több bűncselekmény megvalósításán túl nem utal a büntetőjogi felelősségre vonás módjára és annak következményére, emiatt nem is tekinthető büntetőjogi szakkifejezésnek. Más a helyzet a halmazat fogalmával. Bűnhalmazat (concursus criminum) akkor jön létre, ha két feltétel együttesen megvalósul: az elkövető egy vagy több cselekménye több bűncselekményt valósít meg (tartalmi feltétel) és ezeket egy eljárásban bírálják el (formális feltétel). A bűnhalmazat jogintézménye viszonylag későn alakult ki a büntetőjogban. A legrégibb időkben ugyanis semmi okát nem látták annak, hogy másképpen bírálják el a tettes magatartásait több bűncselekmény elkövetése esetén, mintha minden egyes bűncselekmény miatt külön-külön büntetnék meg. A római jogban nem voltak külön szabályok a halmazat megítélésére. Erre nem is volt szükség, hiszen minden bűncselekmény miatt más bíróság, egymástól függetlenül szabta ki a büntetést. Minden egyes bűncselekmény miatt külön szabták ki a büntetést, a kumuláció elve alapján. Élt a gyakorlatban a quot delicta, tot poenae szabály, vagyis: ahány bűncselekmény, annyi büntetés. A későbbiekben a kánonjog sem dolgozott ki a halmazattal kapcsolatos szabályokat, és a germán népjogokban is külön-külön bírálták el az elkövető 115 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA valamennyi bűncselekményét. Csak a XVIII. század végén jelentek meg a halmazat első szabályozásai Európában. A bűnhalmazattal kapcsolatos szabályozás kialakulásának az volt az oka, hogy a büntetőjogászok abban az időben már felismerték: az elkövető több bűncselekménye között gyakran olyan összefüggések vannak, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni anélkül, hogy az elbírálás során hiányérzetet ne keltenének. Az elkövetők az esetek jelentős részében ugyanis nem egymástól függetlenül követik el a bűncselekményeiket, hanem sokkal inkább egymásra tekintettel: szoros összefüggés lehet például a végrehajtó cselekmény egysége, a hely vagy az idő azonossága, az elkövető céljának egysége stb. miatt. De mindezek mellett gyakorlati szempontok is szükségessé tették a halmazati értékelés bevezetését és alkalmazását. Ilyen szempont például az, hogy egyes büntetéseket lehetetlen együttesen végrehajtani (nem lehet például egy elkövetőn életfogytig tartó szabadságvesztést és halálbüntetést vagy két halálbüntetést végrehajtani). A bűncselekményegység és halmazat elhatárolására korábban különféle álláspontok jöttek létre. Volt idő, amikor a megsértett normák számát tekintették mérvadónak, máskor a megvalósult eredményeket vették figyelembe. Egyes szerzők a cselekmények számára figyelemmel döntöttek az egység és halmazat kérdésében, megint mások az elkövető céljának tulajdonítottak döntő jelentőséget. A jogi pozitivizmus terjedésével pedig uralkodóvá vált egy olyan álláspont, amely a megvalósított törvényi tényállások számától tette függővé a halmazat megállapítását. Mindezen nézeteknek a közös hibája az volt, hogy a bűncselekmény egyenrangú ismérvei közül ragadtak ki egyet-egyet, és annak tulajdonítottak döntő jelentőséget. Napjainkban a büntetőjog elméletileg leginkább vitatott, a gyakorlatban legtöbb problémát felvető kérdése az, hogy egy vagy több bűncselekmény miatt vonandó-e felelősségre az elkövető. Az ítélkezési gyakorlat sem egységes abban a kérdésben, hogy mikor állapítható meg halmazat, időben és térben egyaránt ingadozások figyelhetők meg. Míg a Btá. idején, az 1950-es években halmazatcentrikus gondolkodás jellemezte a bírói gyakorlatot, az 1961. évi V. törvény idején már inkább az volt megfigyelhető, hogy minél szűkebb körben állapítottak meg bűnhalmazatot, és lehetőleg egy bűncselekmény miatt vonták az elkövetőt felelősségre. Napjainkban újra a halma- zattágító gyakorlat dominanciája figyelhető meg. Nemcsak időben, de térben is eltérések figyelhetők meg a halmazati értékelés tekintetében. A bírói gyakorlat kiszámíthatatlan ingadozásának, az egységes értékelés hiányának az oka napjainkban az, hogy nincs országosan elfogadott módszer az egység és halmazat elhatárolására. Több elméleti álláspont alakult ki az egység és halmazat elhatárolására, amelyek közül kettőt az általunk elfogadott nézet bemutatása előtt ismertetünk. Az első álláspont (Tokaji Géza és Nagy Ferenc) szerint egyetlen diszpozíció megvalósítása mindig egység. A többszörös diszpozíciószerűség sem jelent feltétlenül halmazatot, mert a törvény azt gyakran az egy bűncselekményre előírt magasabb büntetési tétellel már figyelembe vette. Ha azonban az elkövető által megvalósított két diszpozíció által előírt szankció egyikében sem értékelte a törvényhozó a kétszeres diszpozíciószerűséget, akkor a halmazat megállapítása nem mellőzhető. Összefoglalva a fenti álláspontot az elvi elhatárolás alapja a kétszeres értékelés tilalma: semmi sem értékelhető kétszer az elkövető terhére, ugyanakkor semmi sem maradhat értékelés nélkül. Békés Imre szerint halmazat megállapítására vezet: a) a sértettek száma; b) ugyanazon jogtárgy többszöri sérelme; c) különböző jogtárgyak sérelme; d) bizonyos kivételektől eltekintve az üzletszerűség; e) ha a tényállások között nincs szükségszerű kapcsolat. A bírói gyakorlatban azonban nem érvényesülnek következetesen ezek az elvek. Jelen tankönyv szerzőinek közös álláspontja szerint, amelyet Földvári József dolgozott ki a múlt század második felében és amely a gyakorlatban ma a leginkább elfogadott rendezőelvnek tekinthető, a halmazat megállapításakor a bűncselekmény fogalmából kell kiindulnunk. Ezt támasztja alá az is, hogy a hatályos Btk.ban a bűnhalmazat fogalmát közvetlenül a bűncselekmény fogalma után helyezte el a törvényhozó. A bűncselekmény olyan cselekmény, amely büntetni rendelt, társadalomra veszélyes és bűnös. Ezen három megkülönböztető ismérv mindegyikének többször meg kell valósulnia tehát ahhoz, hogy több bűncselekményt 116 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA állapíthassunk meg. A technika tehát a következő: először abban a kérdésben kell dönteni, hogy megvalósult-e többször a tényállásszerűség. Ha több tényállást is kimerített az elkövető cselekménye, akkor meg kell vizsgálni, hogy ezek hány esetben veszélyesek a társadalomra. A többszörös tényállásszerűség és társadalomra veszélyesség együttes megléte esetén pedig azt kell elemezni, hogy mindazokban az esetekben, ahol a tényállásszerűség mellett a társadalomra veszélyesség is megvan, megállapítható-e az elkövető bűnössége. Ha legalább két tekintetben egyszerre megállapítható a tényállásszerűség, társadalomra veszélyesség, bűnösség, akkor kijelenthetjük, hogy több bűncselekmény valósult meg. Ezeknek egy eljárásban történő elbírálása esetén valósul meg a bűnhalmazat.

13.2. A bűncselekményegység Bűncselekményegységről akkor beszélünk, ha valakit egy bűncselekmény elkövetése miatt vonnak felelősségre. E tekintetben nincs jelentősége az elkövetők számának, egy bűncselekménynek is lehet egy vagy akár több elkövetője is. Egy bűncselekményről akkor beszélhetünk a korábbiakban kifejtett álláspontunknak megfelelően, ha a Btk. bűncselekmény-fogalmának elemei egyszer valósultak meg maradéktalanul. Az egységnek két fő típusát különböztetjük meg: a természetes és a törvényi egységet.

13.2.1. A természetes egység Természetes egységről akkor beszélünk, ha az egységi értékelés a dolog természetéből következik, tehát a hétköznapi szemlélő számára is egyértelmű, hogy egyetlen bűncselekmény történt. Természetes egység az, amikor az elkövető egy vagy több cselekménye egy törvényi tényállást egyszer merít ki, és az eset nem tartozik a törvényi egység körébe. A természetes egységnek több fajtája van. AZ EGYSZERŰ BŰNCSELEKMÉNY ■ Egyszerű bűncselekmény esetében a laikus (nem jogász) szemlélő számára sem kétséges, hogy egy bűncselekmény valósult meg. Egyszerű bűncselekmény az, ha valaki egy magatartással merít ki egyetlen tényállást, például egy lövéssel öli meg a sértettet. Ide tartozik az olyan bűncselekmény is, amikor aktusok sorozatával valósítja meg az elkövető a bűncselekményt, például 40 késszúrással öl. De ide tartozik az a bűncselekmény is, melyben az elkövető egy lakásból a vagyontárgyak sokaságát pakolja el a bőröndjébe, egyrészt azért, mert az egyes aktusok megszakítás nélkül következnek egymás után, másrészt a tevékenységsorozat összességében is csak egy tényállást valósít meg, harmadrészt pedig a bűncselekménynek egyetlen sértettje van. Természetes egységnek, azon belül egyszerű bűncselekménynek tekintjük végül azokat a deliktumokat is, amelyek esetében az elkövetési magatartás egyes részcselekményei között más cselekmények tanúsítására is sor kerül, és ezek az önálló aktusok ugyan önmagukban nem valósítják meg a bűncselekményt, de együttesen, összességükben igen. Erre példa az olyan emberölés, amikor az elkövető hetente egyszer tesz a sértett poharába kis mennyiségű mérget, amely adagok azonban a szervezetében felhalmozódva egy idő után a sértett halálát idézik elő. Ebben az esetben az egyazon eredmény okozása, vagyis a sértett halálának mint következménynek az előidézése fűzi egybe az egyes cselekményeket. AZ ÁLLAPOT-BŰNCSELEKMÉNY ■ Az állapot-bűncselekmény is a természetes egység körébe tartozik. Ebben az esetben a törvényhozó egy jogellenes állapot fenntartását minősíti bűncselekménynek. Ha valaki kábítószert tart magánál, ez a magatartása attól függetlenül egy bűncselekménynek minősül, hogy a birtoklás egy napig, egy hónapig vagy akár tíz évig tart. A bűncselekmény befejeződik a jogellenes állapot megteremtésével (vagyis amikor az illegális tárgy az elkövető birtokába kerül), de az elévülés csak akkor kezdődik, amikor a jogellenes állapot megszűnik (eredeti példánknál maradva az elkövető eldobja vagy akár elfogyasztja a birtokában lévő kábítószert). A CSELEKMÉNYEK ISMÉTLŐDÉSE ■ Természetes egység keletkezik akkor is, ha maga a törvény kívánja meg azt, hogy bizonyos cselekményekből az elkövető többet kövessen el egy bűncselekmény megvalósításához. A vásárlók megkárosítása vétségét követi például el, aki árunak közvetlenül a fogyasztók részére forgalomba hozatala során hamis méréssel, számolással vagy az áru minőségének megrontásával a vásárlókat megkárosító tevékenységet folytat. Egy bűncselekmény megvalósulásához tehát az kell, hogy többször károsítsa meg a vevőket az eladó, de annak már nincs jelentősége a bűncselekmény megvalósulása szempontjából, hogy ezt a tevékenységet mennyi ideig végzi és hány vevőt csap be. A TERMÉSZETES EGYSÉG EGYÉB ESETEI ■ A büntetőjogi elmélet és a bírói gyakorlat a természetes egység körébe sorol néhány, a fenti kategóriákba nem tartozó esetkört. Ezek közül mutatunk be néhányat.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA Természetes egységnek minősül a tiszta mulasztással elkövetett bűncselekmény, ha a törvényi kötelezettség ismételt (tehát többszöri) elmulasztásával valósul meg. Ha például valaki ugyanarra a bűncselekményre vonatkozó feljelentési kötelezettségének többször nem tesz eleget, pedig minden nap a rendőrség előtt sétálva megy be a munkahelyére, egy bűncselekmény valósul meg. Szintén természetes egységként egy bűncselekményt állapítunk meg, ha valaki a tartási kötelezettségét többször mulasztja el az arra rászoruló, súlyosan beteg szüleivel szemben. Természetes egységet alkotnak a veszélyeztetési bűncselekmények, ha a veszélyhelyzet hosszabb ideig fennáll. Ha egy nagykorú személy például rendszeresen elviszi magával lopni a 17 éves kiskorút, ettől függetlenül egy bűncselekmény (kiskorú veszélyeztetése) valósul meg. Ugyanazon cselekmény miatt, ugyanazon személy ellen, ugyanabban az eljárásban, többször is előadott hamis vád: természetes egység (BH 2001/97.). Az ugyanazon elkövetési tárgyra irányuló tényállásszerű magatartások szintén természetes egységet keletkeztetnek. Ha egy törvényi tényállás több elkövetési magatartása – amely önálló jogi értékelésre adhat lehetőséget – ugyanarra az elkövetési tárgyra vonatkozik, természetes egység jön létre (1/2000. BJE).

13.2.2. A törvényi egység A természetes egység mellett kialakultak mesterséges (törvényi) egységi konstrukciók is. Ezekben az esetekben a bírói gyakorlat egyébként halmazatot állapítana meg (vagyis a dolog természetéből a halmazati értékelés következne), ha nem lennének a törvényben olyan kifejezett rendelkezések, amelyek kötelezően előírják az egységi értékelést. A törvényi egységbe foglalás indoka egyaránt lehet a cselekmények közötti szoros (immanens) összefüggés, az együttes előfordulás gyakorisága, illetve büntetéskiszabási szempontok is, amikor nem tekinthető elégségesnek a halmazati értékelés szerint kiszabható büntetés. A törvényhozó tehát alkothat egységet olyan cselekményekből, amelyeket természetüknél fogva halmazatként kellene értékelni. Az egység ezen faját törvényi egységnek nevezzük, amelynek szintén több esete van. AZ ÖSSZETETT BŰNCSELEKMÉNY ■ A törvényi egység egyik fajtája az összetett bűncselekmény (delictum compositum). Ebben az esetben a törvényhozó külön-külön már szabályozott bűncselekményi tényállásokból alkot egy harmadikat. Olyan tényállásokból hoz létre a törvényhozó összetett bűncselekményt, amelyek egymással szoros összefüggésben állnak. Az összetett törvényi tényállás megalkotásának indoka az alaptényállások között fennálló szoros cél-eszköz viszony. Ez a viszony annyira szoros, hogy csak az ilyen egységbe foglaló szabályozás lesz életszerű. Példaként említhetjük a rablást, amely két másik, egymással cél-eszköz viszonyban álló bűncselekményből áll össze: kényszerítésből (eszközcselekmény) és lopásból (célcselekmény). Nem lenne életszerű a hétköznapi felfogás szerint sem kényszerítést és lopást megállapítani halmazatban, ha valaki például egy pisztollyal arra kényszeríti áldozatát, hogy adja át neki az arany nyakláncát. Másik példa a dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás, amely a lopás egyik minősített esete (köznapi nyelven betöréses lopásnak is nevezik). Ebben az esetben a dologrongálás (eszközcselekmény) kapcsolódik össze a lopással (célcselekmény). Egyes nézetek szerint ide tartozik a járművezetés ittas vagy bódult állapotban minősített esete is. Ebben az esetben arról van szó, hogy a szeszes italtól (meghatározott mértékben, tipikusan 0,8 ezrelék véralkoholkoncentráció felett) befolyásolt vagy a vezetési képességet hátrányosan befolyásoló egyéb szer (tipikusan kábítószer) hatása alatt például közúton személygépkocsit vezetni önmagában is bűncselekménynek minősül. Önálló bűncselekmény továbbá a közúti baleset okozása, vagyis ha valaki például közúton közlekedve gondatlanságból olyan balesetet okoz, amelyben legalább egy ember legalább súlyos (8 napon túl gyógyuló) sérülést szenved. Ha tehát valaki szeszes italtól befolyásolt állapotban vezetve gondatlanságból balesetet okoz, és legalább egy személy súlyosan megsérül a balesetben, összetett bűncselekmény valósul meg – állítják egyes szerzők, bírósági döntésekre hivatkozva. Véleményünk szerint mind az alapul fekvő bírói döntések, mind az ezen alapuló elméleti álláspontok erősen megkérdőjelezhetők, hiszen itt az esetek döntő többségében nem beszélhetünk cél-eszköz viszonyról az egyes részcselekmények között. Az ittasan vezetők döntő többsége nem azért részegedik le, és ül autóba, mert balesetet akar okozni. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy azt a már régen kialakult elvet, amely szerint felbomlik az egységi konstrukció és halmazatot kell megállapítani akkor, ha az eszközcselekmény önmagában súlyosabban


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA büntetendő, mint a két részcselekményből egybeolvadt összetett bűncselekmény. Nem lenne logikus, ha az elkövető azáltal kerülne kedvezőbb helyzetbe az elbíráláskor, hogy egy elkövetett bűncselekmény után még egy másik bűncselekményt is megvalósít. Példaként említhetjük a korábban már bemutatott dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás azon ritka esetét, amikor a rongálással okozott kár messze meghaladja az ellopott dolog értékét. Ha például valaki ellop egy legfeljebb 20 000 forint értékű (ez jelenleg a szabálysértési értékhatár a legtöbb vagyon elleni bűncselekmény esetében, így a lopásnál is) szobrot úgy, hogy ebből a célból összetöri a kirakatot, és ezzel 200 000 forintnál magasabb összegű kárt okoz, akkor a büntetése vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztés, közérdekű munka vagy pénzbüntetés lehetne, ha ösz- szetett bűncselekmény miatt vonnánk felelősségre. Igen ám, csakhogy a 200 000 forint feletti összegre elkövetett dologrongálás bűntette három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő! Ha tehát az elkövető „csak” a kirakatot töri össze, bűntettet követ el, ha viszont elviszi a 20 000 forint értékű szobrot is, akkor már csak vétséget. Ez méltánytalan kedvezmény lenne. Ezért alakult ki a fent említett elv, amely szerint ilyen esetben felbomlik az egységi konstrukció és halmazatot állapítunk meg, vagyis az elkövetőt két bűncselekmény, rongálás és lopás elkövetése miatt vonjuk felelősségre. AZ ÖSSZEFOGLALT BŰNCSELEKMÉNY ■ A törvényi egység másik formája az összefoglalt bűncselekmény (delictum complexum). Ebben az esetben a két részcselekmény közötti összefüggés általában nem szoros, sőt lehet, hogy egyáltalán nincs semmilyen összefüggés az egyes cselekmények között. Itt a törvényi egységi tényállás megalkotását nem a cselekmények közötti belső összefüggés, hanem gyakorlati szempontok indokolják. A legfontosabb gyakorlati szempont: a súlyosabb büntetés kilátásba helyezése. Ha valaki megöl egy embert 2009-ben, majd a korábbi emberöléssel semmilyen ösz- szefüggésbe nem hozható módon, teljesen más megfontolásból megöl egy másik embert 2010-ben is, akkor – noha a két emberölés között az elkövető azonosságán kívül semmilyen összefüggés nincsen – mégis egyrendbeli minősített emberölés, ún. „több emberen elkövetett emberölés” (ez az emberölés hatodik minősített esete) miatt vonjuk felelősségre. Ennek oka a következő. A halmazati büntetés később tárgyalásra kerülő szabályai szerint, ha az elkövetőt két alapeseti emberölés halmazata miatt vonnánk felelősségre, akkor a maximálisan kiszabható büntetés húsz év szabadságvesztés lenne. Az emberölés minősített eseteire azonban kiszabható az életfogytig tartó szabadságvesztés is. Ez az a gyakorlati szempont, ami miatt két, esetlegesen egymással semmilyen kapcsolatban nem álló részcselekményt egyes esetekben összefoglalt törvényi egységként szabályoz a törvényhozó. Egy bűncselekmény (minősített emberölés) valósul meg tehát, ha az elkövető kettő, de akkor is, ha kettőnél több (bármennyi) személyt megöl. Hasonlóképpen összefoglalt bűncselekmény valósul meg akkor, ha valaki úgy követ el megrontást, hogy a saját 13 éves lányával, a lány beleegyezésével közösül vagy fajtalankodik. Ebben az esetben megvalósult a vérfertőzés és a megrontás is, de a megrontás egyik minősített esete összefoglalt bűncselekményként szabályozza ezt a szituációt, és törvényi egységként súlyosabb büntetés (2-8 évig terjedő szabadságvesztés) kiszabását teszi lehetővé, mint a halmazati értékelés esetében, hiszen a halmazati értékelés legfeljebb 7,5 év szabadságvesztés kiszabását tenné lehetővé. (A halmazati büntetés kiszabásának a szabályait később tárgyaljuk.) A FOLYTATÓLAGOS BŰNCSELEKMÉNY ■ A folytatólagos bűncselekmény (delictum continuatum) Btk. szerint a törvényi egység esetei között megkülönböztetett figyelmet érdemel: 12. § (2) Nem bűnhalmazat, hanem folytatólagosan elkövetett bűncselekmény az, ha az elkövető ugyanolyan bűncselekményt, egységes elhatározással, azonos sértett sérelmére, rövid időközökben többször követ el. A folytatólagos egység kategóriája azért alakult ki, mert sok esetben maga az elkövető is egységesnek, egy vállalkozásnak tartja bűnelkövetéseit akkor, amikor például nem egyszerre sikkaszt el egymillió forintot a munkahelyén, mert tart a lelepleződéstől, hanem húsz hónapon keresztül minden hónapban ötvenezer forintot tulajdonít el. Gyakran előfordul az is, hogy valakinek lemásolják („klónozzák”) a bankkártyáját, és minden hónapban csak akkora összeget emelnek le róla, hogy a tulajdonos ne vegye észre. Így észrevétlenül élősködhetnek a bankkártya tulajdonosán, hosszú hónapokon vagy akár éveken keresztül is, mielőtt lebuknának. A folytatólagos egység jogintézménye egyike volt azon ritka kivételeknek, amelyek a bírói gyakorlatban alakultak ki és éltek hosszú időn keresztül. 1978-ig, a jelenleg hatályos Btk. megalkotásáig nem volt törvényi alapja a folytatólagos egység kategóriájának, a bírói gyakorlat azonban mégis használta szokásjogi alapon (a jogszabálytani részben már említettük, hogy ez a büntetőjogban rendkívül ritka), a büntetőjog elméletében pedig bírói egységként tanítottuk. 1978-ban azonban bekerült a törvénybe a folytatólagos egységre vonatkozó törvényi szabályozás, amely négy konjunktív feltételt tartalmaz: 119 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA a) ugyanazon bűncselekmény, b) egységes elhatározás, c) azonos sértett, d) rövid időközökben történő többszöri elkövetés. Ezek közül az egységes elhatározás alanyi feltétel, a másik három tárgyi feltételnek minősül. Mind a négy feltételt külön-külön mutatjuk be. a) Ugyanazon bűncselekmény elkövetése. Ugyanazt a bűncselekményt valósítja meg az elkövető, ha azonos tényállást merít ki többször. Ide tartozik az a szituáció is, amikor az elkövető ugyanannak a bűncselekménynek az alap-, minősített vagy privilegizált eseteit valósítja meg többször. A folytatólagos bűncselekmény mint törvényi egység minősítése a legsúlyosabb minősítő körülményt megvalósító részcselekményhez igazodik. A többszöri elkövetés pedig értelemszerűen legalább két, önmagában is tényállásszerű cselekmény kifejtését jelenti. Mivel a folytatólagos bűncselekmény törvényi egység, a részcselekmények önálló elévülése kizárt. (Megjegyezzük, hogy a korábbi bírói gyakorlat a részcselekmények önálló elévülésének elvét vallotta, arra való hivatkozással, hogy valamennyi részcselekmény önmagában is bűncselekménynek minősül.) b) Egységes elhatározás. Az egységes elhatározás a folytatólagos bűncselekmény alanyi (szubjektív) feltétele. A ma általánosan elfogadott nézet szerint csak a szándékos bűncselekmények foglalhatók folytatólagos egységbe. Az egységes elhatározás nem jelenti azt, hogy az elkövetőnek az első cselekménye előtt valamennyi cselekményét előre meg kell terveznie, azaz nem szükséges feltétel az egész cselekménysorozatra kiterjedő „előre elhatározás”. A folytatólagosság megállapítható, ha az elkövetőt ugyanaz az elképzelés, indíték, vágy vagy cél készteti a további cselekmények elkövetésére, mint ami az első cselekményére ösztönözte. Kétségtelen, hogy az elhatározás egységére vagy többségére csak következtethetünk: néha a vádlott egyéb viselkedéséből vagy az egyes cselekmények közötti rövid időközből megnyugtató következtetést lehet levonni, máskor a következtetésünk kevésbé megalapozott. c) A sértett azonossága. A sértett azonossága objektív ismérv, tehát független az elkövető tudatától. A sértett személyének elsősorban a személy és a vagyon elleni bűncselekmények esetében van relevanciája, de szerepe lehet egyéb bűncselekmények esetében is, például a hamis vád, illetve több nemi erkölcs elleni bűncselekmény esetében is. Sértett az, akinek jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette. Természetes személyek esetében a sértett azonossága általában problémamentesen megállapítható. Kicsit nehezebb dolgunk van, ha a részcselekmények közül legalább egynek több természetes személy sértettje van. A csalás esetében a megtévesztett személy elválhat a károsulttól, rablás esetében a kényszerített személy más lehet, mint akitől a dolgot elveszik. Minden esetben abból kell kiindulnunk, hogy a károsult személynek kell azonosnak lennie a folytatólagosság megállapításához. Jogi személyek esetében is felmerül egy problematikus eset. Vagyon elleni bűncselekmény esetén az tekinthető sértettnek, akinek a vagyoni érdekeit sértette a bűncselekmény. A gazdálkodó szervezetek jogi személyiséggel nem rendelkező egységei (például egy áruházlánc két különböző áruháza) nem tekinthetők önálló sértettnek, tehát a folytatólagos bűncselekmény megállapítható akkor is, ha az elkövető több különböző városban lop ugyanazon áruházlánc áruházaiból. Egy bűncselekményt külön is tárgyalnunk kell a sértett azonossága szempontjából, s ez az orgazdaság, amely az eddigiekben tárgyaltakhoz képest kivételnek számít. Gyakran előfordul, hogy az orgazda több különböző bűncselekmény különböző sértettjeitől származó dolgokat szerez meg. Abban az esetben, ha az orgazda különböző személyektől más-más vagyon elleni bűncselekményekből származó dolgokat rövid időn belül folyamatosan szerez meg, a folytatólagosság megállapítható – mondta ki a Legfelsőbb Bíróság. d)Rövid időközökben történő többszöri elkövetés. A rövid időköz az a feltétel, amelyik az elhatározás egységét bizonyítja: ha két elkövetés között hosszabb időintervallum telt el, akkor már azt feltételezzük, hogy az elkövető nem egyszerre határozta el azokat. Minél rövidebb az időköz, annál nagyobb valószínűséggel állíthatjuk, hogy az egységes elhatározás fennállt. A törvény nem határozza meg egzakt módon a rövid időköz fogalmát, és a bírói gyakorlat sem ad használható útmutatást. Annyit biztosan állíthatunk, hogy a részcselekmények közötti időintervallum növekedésével gyengül 120 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA az egyes aktusok között fennálló belső összefüggés, ezért hosszabb idő (több hónap) eltelte után már csak ritkán állapítja meg a bírói gyakorlat a folytatólagos elkövetést. Végezetül utalni szeretnénk arra, hogy a folytatólagosságnak fontos gyakorlati jelentősége is van. Egyrészt a folytatólagos elkövetés súlyosbító körülmény a büntetés kiszabásakor, másrészt a részcselekmények önálló elévülése kizárt. Emiatt a legkorábban elkövetett részcselekmény is csak akkor kezd elévülni, amikor az utolsó részcselekményt elkövették. AZ ÉRTÉK-EGYBEFOGLALÁS ■ 2010-től feléledt egy régi jogintézmény a magyar jogrendszerben, az érték-egybefoglalás. A szabálysértési jog által szabályozott ezen jogintézménynek azonban a büntetőjogban is jelentősége lehet. Az elkövetési érték, kár, illetve okozott vagyoni hátrány összegének megállapítása céljából értékegybefoglalásnak van helye, ha a szabálysértési eljárás alá vont személy a szabálysértési értékre elkövetett lopást, sikkasztást, jogtalan elsajátítást, orgazdaságot, készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel visszaélést, csalást, szándékos rongálást vagy hűtlen kezelést több alkalommal, legfeljebb egy éven belül követte el, és ezeket együttesen bírálják el. Nincs helye érték-egybefoglalásnak, ha az üzletszerű elkövetés megállapítható, vagy ha az önmagukban szabálysértést megvalósító cselekmények a folytatólagosság egységébe tartoznak. Vagyis ha legfeljebb 20 000 forint értékre követi el az elkövető ezeket a szabálysértéseket, akkor a következőképpen történhet a felelősségre vonása: 1. ha minden egyes szabálysértés után felelősségre vonják, akkor külön- külön kiszabják rá a szabálysértési szankciót, 2. ha bizonyítható, hogy az elkövető egy éven belül több alkalommal ugyanolyan szabálysértést követett el (csak azonos szabálysértések esetén van helye érték-egybefoglalásnak, tehát lopás csak lopással, rongálás csak rongálással stb. foglalható egybe), és az érték-egybefoglalás eredményeként a 20 000 forintos határon belül marad a cselekmények összessége, akkor egy szabálysértés miatt vonják felelősségre, 3. ha a 2. esetben az érték-egybefoglalás eredményeképpen az érték a 20 000 forintot meghaladja, akkor az elkövető több cselekménye törvényi egységként egy bűncselekménynek minősül, amelyet bíróság büntetőeljárás keretében fog elbírálni. A TÖRVÉNYI EGYSÉG KÜLÖNLEGES ESETE ■ Általában több sértett esetén halmazatot kell megállapítani, de vannak a Btk.-ban olyan bűncselekmények, amelyek tényállásában a törvényhozó egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy már az alapesetben is a sértettek számától függetlenül egy rendbeli bűncselekmény (törvényi egység) valósul meg. Nézzünk két példát a könnyebb megértés végett! Ha valaki a közúti közlekedés szabályainak a megszegésével más vagy mások életét vagy testi épségét közvetlen veszélynek teszi ki, egy rendbeli közúti veszélyeztetés miatt felel majd. Az egységi minősítés indoka egyrészt az, hogy még a közlekedési szabályokat szándékosan megszegő elkövető sem láthatja előre, hogy hány embert fog cselekményével veszélyeztetni, másrészről a sértettek számának megállapítása komoly bizonyítási nehézségeket eredményezne. Nemcsak a közlekedési bűncselekmények körében találhatunk példát a törvényi egység ezen speciális típusára. A nemi erkölcs elleni bűncselekmények között szabályozott tiltott pornográf felvétellel visszaélést például az követi el, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személyről vagy személyekről pornográf felvételt megszerez, tart, kínál, átad, hozzáférhetővé tesz, készít, forgalomba hoz stb. A bűncselekmény rendbelisége szempontjából a sértettek számának nincs jelentősége. Másként megfogalmazva: ha valakinél tiltott pornográf felvételeket találnak, illetve ha valaki ilyen felvételeket készít, akkor minden esetben egy bűncselekmény valósul meg, függetlenül a sértettek, illetve a felvételek számától. Ennek a fő jogpolitikai indoka az, hogy korábban tekintélyes összegű szakértői vélemények születtek olyan ügyekben, amelyekben egy lefoglalt számítógépen több ezer pornográf felvételt kellett megvizsgálni. Ráadásul az esetek egy részében ezeket a szakértői költségeket az elkövetők nem tudták megfizetni, így azokat az állam volt kénytelen viselni. A bűncselekményegység eseteit a könnyebb áttekintés elősegítése végett táblázatban is összefoglaltuk:

3.1. táblázat -



Jellemzőik

A bűncselekményegység esetei természetes egység

törvényi egység

Lényege

az elkövető egy vagy több mesterséges egységi konstrukció, a cselekménye egy törvényi dolog természetéből a halmazati tényállást egyszer merít ki, és az értékelés következne eset nem tartozik a törvényi egység körébe

Megjelenési formái

1.egyszerű bűncselekmény

1.összetett bűncselekmény

2.állapot-bűncselekmény

2.összefoglalt bűncselekmény

3.a cselekmények ismétlődése

3.folytatólagos bűncselekmény

4.a természetes egység megjelenési formái

egyéb 4.érték-egybefoglalás 5.a törvényi egység különleges esete

13.3. A bűncselekmény-halmazat Bűncselekmény-halmazat akkor jön létre, ha az elkövető több bűncselekményt valósít meg, és ezekért egyszerre vonják felelősségre. A halmazat formai feltétele az egy eljárásban történő elbírálás. Ennek konkrét módját és szabályait a halmazati büntetésről szóló részben fogjuk kifejteni. A következőkben a halmazat egyes eseteit vizsgáljuk meg. Nagyon fontos már az elején hangsúlyozni, hogy a magatartások számának a halmazat megállapítása szempontjából nincs jelentősége. Egy magatartással ugyanúgy el lehet követni több bűncselekményt, mint ahogy több magatartással is el lehet követni egyetlen bűncselekményt. A halmazat fajait két szempont szerint csoportosíthatjuk. Alaki halmazatról akkor beszélünk, ha egy magatartással valósít meg az elkövető több bűncselekményt. Anyagi halmazat jön létre, ha több magatartással valósítanak meg több bűncselekményt. Továbbá homogén a halmazat, ha ugyanaz a bűncselekmény valósul meg többször, és heterogén, amikor különféle bűncselekmények állnak egymással halmazatban. Példákat az egyes halmazati típusok részletes bemutatásakor fogunk majd látni, mindezek előtt azonban a halmazat egyes típusait egy összefoglaló táblázatban is szemléltetjük.

3.2. táblázat Magatartások száma

Tényállások egymáshoz való viszonya ugyanolyan

különböző

bűncselekmények

bűncselekmények

Egy

alaki homogén

alaki heterogén

Több

anyagi homogén

anyagi heterogén

13.3.1. Az alaki halmazat Alaki halmazatról akkor beszélünk, ha az elkövető egyetlen magatartással valósít meg több bűncselekményt. Az alaki halmazatnak két fajtája van: a homogén és a heterogén alaki halmazat. Homogén alaki halmazatról van szó, ha az elkövető egyetlen magatartással ugyanazt a bűncselekményt valósítja meg többször. Ha valaki például a kocsmában szódásüveget dob a haragosai közé, és a szétrepülő üvegszilánkok hat személynek okoznak sérülést, a testi sértés homogén alaki halmazatban valósul meg. Általában a sértettek számán alapul a homogén alaki halmazati minősítés, de egyes esetekben – ahogy a korábbiakban láttuk a 122 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA törvényi egység különleges esetének a tárgyalásakor – a Btk. egységet teremt, és halmazat nem valósul meg. Olyan bűncselekmények esetében pedig, amelyek jogi tárgya komplex, önmagában a sértettek száma nem eredményez halmazati minősülést. Erre példa a hivatalos személy elleni erőszak. Ha az elkövető a hivatalos személy elleni erőszakot több hivatalos személy ellen, azoknak egységes eljárása keretében követi el, a cselekmény nem válik több bűncselekménnyé. Itt ugyanis a sértettek védelméhez fűződő társadalmi érdek pusztán másodlagos jogi tárgy. Heterogén alaki halmazat valósul meg, ha az elkövető egyetlen magatartással több különböző bűncselekményt valósít meg. A lényeg az, hogy az elkövető egy magatartást tanúsítson, és ezzel a magatartásával különböző bűncselekményeket kövessen el. Ha például A rálő B-re, és elvéti a lövést, közben megsebezve C-t, akkor heterogén alaki halmazatban valósul meg egy szándékos emberölés kísérlete és egy gondatlan súlyos testi sértés. Ha valaki annak a tudatában, hogy nemi betegségben szenved, erőszakosan közösül egy egyenes ágbeli rokonával, és nyolc napon túl gyógyuló nemi betegséggel fertőzi meg, akkor egy magatartással három bűncselekményt valósít meg: erőszakos közösülést, vérfertőzést és súlyos testi sértést.

13.3.2. Az anyagi halmazat Anyagi halmazat akkor jön létre, ha az elkövető különböző magatartásokkal valósít meg több bűncselekményt. Először azt kell tisztáznunk, hogy mikor valósul meg egy magatartás. Földvári József álláspontját alapul véve egy magatartásnak tekintjük az aktusok azon sorozatát, amelyek megszakítás nélkül következnek egymás után, és amelyek között olyan belső – következményeik által is meghatározott – összefüggés áll fenn, hogy együttesen egy egésznek látszanak. Az anyagi halmazat tehát több ilyen önálló magatartás tanúsítását teszi szükségessé. Homogén alaki halmazat valósul meg, ha valaki több magatartással többször ugyanazt a bűncselekményt valósítja meg. A halmazatnak ez a fajtája áll a legközelebb a folytatólagos bűncselekményhez. Ha valaki például többször lop vagy többször követ el szemérem elleni erőszakot különböző sértettek sérelmére. Ha folytatólagos egységet valamelyik feltétel hiánya miatt nem tudjuk megállapítani, akkor a cselekménysorozat homogén anyagi halmazatnak minősül. A halmazat leggyakrabban megvalósuló fajtája a heterogén anyagi halmazat. Ebben az esetben az elkövető különböző bűncselekményeket valósít meg többször, több különböző magatartással. Heterogén anyagi halmazatot állapítunk meg, ha a bankrabló a rablás után eltulajdonítja a biztonsági őr lőfegyverét az abba betárazott lőszerekkel együtt. (Ilyenkor a rablás mellett a lőfegyverrel és lőszerrel való visszaélés valósul meg halmazatban.)

13.4. A látszólagos halmazat Látszólagos halmazatról akkor beszélünk, ha az elkövető egy vagy több cselekménye látszólag több bűncselekményt valósít meg, vagyis több bűncselekmény törvényi tényállása illeszthető rá egy cselekményre vagy cselekménysorozatra. A bűncselekmény egyenrangú fogalmi ismérvei közül tehát csak a tényállásszerűség valósul meg többször. (A megvalósult törvényi tényállások többsége miatt ezeket az eseteket régebben törvényhalmazatnak nevezték.) Az eddigiekben kifejtettek alapján minden különösebb magyarázat nélkül beláthatjuk, hogy a látszólagos halmazat valójában egység. Ha a bűncselekménynek nem valósul meg minden fogalmi eleme legalább kétszer, halmazatról nem beszélhetünk. Mivel a látszólagos halmazat bűncselekményegység, el kell döntenünk, hogy a több tényállás közül, amelyek az elkövető cselekményére vagy cselekményeire ráillenek, melyiket alkalmazzuk. Attól függően, hogy egy vagy több cselekménnyel valósul meg a látszólagos halmazat, két típusát különböztetjük meg: a látszólagos alaki és a látszólagos anyagi halmazatot. Mindkét változatnak több esete van, amelyeket a büntetőjog-tudomány alakított ki, hiszen a látszólagos halmazat kiküszöbölésére a Btk. semmilyen útbaigazítást nem ad, az 1961-es Btk. indokolása pedig kifejezetten a bírói gyakorlatra és a jogtudományra hárította a magyarázó elvek kialakítását.

13.4.1. A látszólagos alaki halmazat 123 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA Látszólagos alaki halmazat akkor jön létre, ha az elkövető egyetlen magatartására látszólag több bűncselekmény törvényi tényállása is ráilleszthető. A látszólagos halmazat kiküszöböléséhez ebben az esetben meg kell találnunk az alkalmazandó törvényi tényállást. Ehhez négy magyarázó elvet használunk a gyakorlatban. A specialitás elve szerint, a lex specialis derogat lege generale szabályt alkalmazva, ha az elkövető magatartása egy általánosabb tényállás mellett legalább egy speciális (az általánoshoz képest több ismérvet tartalmazó) tényállásnak is megfelel, akkor az általános tényállást figyelmen kívül hagyjuk és csak a speciális tényállás alapján vonjuk felelősségre az elkövetőt. Röviden azt mondhatjuk a latinul megfogalmazott szabályt erre az esetre lefordítva: a speciális tényállás lerontja az általánosat. Ha a hivatalos személy úgy él vissza a hivatali helyzetével, hogy eközben kényszervallatást is alkalmaz, akkor csak a kényszervallatás mint speciális tényállás alapján vonjuk felelősségre, hivatali visszaélés miatt nem. Speciális tényállás továbbá a befolyással üzérkedés a csaláshoz képest, vagyis befolyással üzérkedést kell megállapítani, ha az elkövető azzal a megtévesztő magatartással kér vagy fogad el más személytől pénzt azzal, hogy hivatalos személyt befolyásol, ám ilyen befolyása nincs, a kapott pénzt pedig elkölti. A konszumpció elve azt jelenti, hogy a súlyosabb jogtárgysértést értékelő tényállás konszumálja, azaz elnyeli az enyhébb jogtárgysértést tartalmazó tényállást. A nagy hal bekapja a kis halat, mondhatnánk az ismert formula alapján. Láthattuk korábban a jogi tárgy vizsgálata kapcsán, hogy vannak olyan tényállások, amelyek több jogi tárgy számára is védelmet biztosítanak. Gyakran előfordul olyan szituáció, amikor a cselekmény társadalomra veszélyességének minden vonatkozása hiánytalanul értékelhető a tágabb körű törvényi tényállás keretében is, ilyenkor indokolt a halmazat mellőzése. Ezen esetek mindegyikében a súlyosabb jogtárgysértést tartalmazó tényállásnál a büntetési tételnek is magasabbnak kell lennie ahhoz, hogy ezt az elvet alkalmazhassuk. Vagyis a konszumpció elvének az alkalmazása nem vezethet olyan eredményre, amely az elkövetőt kedvezőbb helyzetbe hozza azáltal, hogy a magatartására esetlegesen egy másik tényállás is ráilleszthető. Erre az esetkörre talán a legjobb példa a rágalmazás és a hamis vád egymáshoz való viszonya. Ha az elkövető valakiről más előtt azt állítja, hogy ellopta a kerékpárját, ez a becsület csorbítására alkalmas tény állításának minősül, ezáltal rágalmazás valósul meg. Ha azonban ezt az állítását a rendőrségen mondja jegyzőkönyvbe egy feljelentés keretében, akkor bűncselekmény elkövetésével vádolta meg hamisan az adott személyt, vagyis hamis vádat követett el. Erre a második szituációra még mindig ráillik a rágalmazás tényállása is, azonban csak a hamis vádat fogjuk megállapítani, hiszen a hamis vád tényállása nemcsak az igazságszolgáltatás tisztaságának, hanem az ártatlanul megvádolt személy becsületének a védelmét is célozza (kettős jogi tárgyat véd), emiatt a hamis vád törvényi tényállása konszumálja a rágalmazás törvényi tényállását. A szubszidiaritás elvével már találkoztunk a büntetőjog alapelvei között, itt azonban más értelemben fogjuk használni. A látszólagos alaki halmazat kapcsán a szubszidiaritás lényegében a konszumpció fordítottja, vagyis azt jelenti, hogy a kisegítő törvényi tényállás alkalmazására csak akkor kerülhet sor, ha az elsődlegesen alkalmazandó tényállás valamelyik ismérve hiányzik, és emiatt az nem alkalmazható. Tipikus esetben a törvény utal is erre: a szubszidiárius bűncselekmények tényállásában legtöbbször megtalálható a „ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg” kitétel. Ha tehát a szub- szidiárius tényállás mellett egy súlyosabb bűncselekmény tényállása is ráillik az elkövető magatartására, akkor csak azt fogjuk alkalmazni. Logikus lenne az a következtetés, hogy amennyiben nem súlyosabb (azaz enyhébb vagy azonos büntetési tétellel fenyegetett) bűncselekmény tényállása is megvalósul a szubszidiárius bűncselekmény mellett, akkor csak a szubszidiárius bűncselekményt állapítsuk meg. A gyakorlatban azonban ennek az ellenkezőjével találkozunk. A garázdaság tényállása kapcsán a Legfelsőbb Bíróság kimondta: ha az elkövető magatartása a garázdaság mellett egy másik, a garázdaságnál nem súlyosabb bűncselekmény (testi sértés vagy rongálás) törvényi tényállását is kimeríti, akkor ezeket a bűncselekményeket a garázdasággal halmazatban kell megállapítani. Szubszidiaritásról beszélünk akkor is, ha két konkrét bűncselekmény áll egymással ilyen viszonyban. Erre példa a hatóság félrevezetése, amely csak akkor valósul meg, ha a hamis vád nem állapítható meg az elkövető terhére. Az alternativitás a látszólagos alaki halmazat negyedik magyarázó elve, egyes szerzők azonban a szubszidiaritás egyik eseteként tárgyalják. A bűncselekmény törvényi tényállásában az „amennyiben más bűncselekmény nem valósul meg” fordulattal jelzi ezt a törvényhozó. Erre példa a kényszerítés, amely csak akkor állapítható meg, ha más bűncselekmény nem valósult meg. A másik bűncselekmény, amely a látszólagos alaki halmazatban a kényszerítés megállapítását kizárja, egyaránt lehet enyhébb és súlyosabb büntetési tétellel fenyegetett.


III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA Így például a személyi szabadság megsértésének vétsége látszólagos alaki halmazatban kizárja a kényszerítés bűntettének megállapíthatóságát annak ellenére is, hogy a büntetési tétele kisebb.

13.4.2. A látszólagos anyagi halmazat Látszólagos anyagi halmazatról akkor beszélünk, ha az elkövető több magatartással látszólag több bűncselekményt követ el, de vagy az elő- vagy az utócselekményét büntetlenül hagyjuk. E két eset mellett külön tárgyaljuk a látszólagos anyagi halmazat harmadik típusának tekintett összeolvadást. Az elocselekmény marad büntetlenül két esetben. Először, ha ugyanazt a jogtárgyat, életviszonyt sérti ugyan, mint az utócselekmény, de kisebb mértékben. Ha valaki először megkísérli, majd egy későbbi időpontban tanúsított magatartásával be is fejezi ugyanazt a bűncselekményt ugyanarra az elkövetési tárgyra, csak a befejezett alakzat miatt vonjuk felelősségre. Ha például A meg akarja ölni B-t, de ez nem sikerül, másnap viszont véghezviszi az elhatározását és befejezett emberölést követ el B sérelmére, nem fogjuk felelősségre vonni egy emberölés kísérlete és egy befejezett emberölés halmazata miatt, csak a befejezett emberölést állapítjuk meg a terhére. Az már nem a halmazati kérdéskörökhöz tartozik, de feltétlenül megemlítendő, hogy A első cselekménye B ellen büntetőjogilag más szempontból releváns lehet: ebből lehet következtetni például az emberölés előre kitervelt módon történő elkövetésére. A fenti példával szemben nem minősül büntetlen előcselekménynek az, ha A el akarja lopni B kerékpárját, de ez nem sikerül, másnap viszont befejezett lopást követ el, csak éppen C kerékpárját sikerül ellopnia. Ilyenkor a halmazat valódi, ugyanis a bűncselekmény azonossága ellenére a különböző elkövetési tárgy (C tulajdona B tulajdona helyett) a látszólagos halmazatot kizárja. A büntetlen előcselekmény ezen esete megvalósulhat különböző bűncselekmények vonatkozásában is: ha valaki egyik cselekményével fajtalanságra kényszeríti áldozatát, majd később erőszakkal közösül vele, csak ezen utóbbi bűncselekményt fogjuk a terhére megállapítani. A büntetlen előcselekmény második esete a szükségszerű összefüggés a két bűncselekmény között. Ha egy bűncselekmény nem is valósulhat meg másként, csak úgy, hogy előtte egy másik bűncselekményt is el kell követnie az elkövetőnek, akkor vélelmezzük, hogy erre a viszonyra a törvényhozó tekintettel volt a tényállás megalkotásakor. Vagyis annak a bűncselekménynek a törvényi tényállása, amelyik szükségszerűen együtt jár egy előcselekmény elkövetésével, büntetési tételében nyilván tekintettel van erre a viszonyra. A halmazati értékelés mellőzésének az indoka ebben az esetben nem a céleszköz viszony, hanem ennek a viszonynak a szükségszerűsége. Ha csak az adott esetben áll fenn a szükségszerű kapcsolat, és nem minden esetben, halmazatot kell megállapítani. A kettős házasság nem követhető el ún. intellektuális közokirat-hamisítás nélkül. Nem fogja ugyanis az anyakönyvvezető összeadni a feleket, ha legalább az a fél, aki már fennálló házassági kötelékben él, nem tagadja le ezt a tényt. Ezáltal hamis tény kerül egy közokiratba, az anyakönyvbe. Itt azonban az intellektuális közokirathamisítást büntetlen előcselekménynek tekintjük a szükségszerű összefüggésre tekintettel. Jogosulatlan gazdasági előny megszerzése az esetek 99%-ában hamis magánokirat felhasználásával követhető el. Mivel azonban itt az összefüggés nem szükségszerű, csak rendszerinti, a halmazatot meg kell állapítanunk a magánokirat-hamisítással. A büntetlen utócselekménynek szintén két esetét különböztetjük meg. Az első szerint nem büntetjük azt a magatartást, amellyel az elkövető nem növeli, hanem csak fenntartja az előző bűncselekményével okozott sérelmet. Ha A leszúrja B-t, és B nem hal meg azonnal, miközben A végignézi B haldoklását anélkül, hogy segítséget hívna, az emberölés mellett halmazatban nem fogjuk a terhére megállapítani a segítségnyújtás elmulasztását is. Ezzel ugyanis nem növelte azt a sérelmet, amelyet az emberöléssel okozott. Más kérdés, hogy a halmazati értékelés mellőzése nem jelenti azt, hogy A-nak teljesen figyelmen kívül hagynánk ezt a magatartását. A bíróság a büntetés kiszabása körében mindenképpen értékelni fogja azt, hogy A végignézte B szenvedéseit és halálát. Adott esetben még az is előfordulhat, hogy a cselekmény emberölés alapesete helyett emiatt alakul át különös kegyetlenséggel elkövetett minősített esetté. A büntetlen utócselekmény második típusa már kicsit több magyarázatot igényel. Ebben az esetben emberiességi szempontok miatt hagyjuk büntetlenül az elkövető második cselekményét, és a halmazati 125 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. rész │ A BŰNCSELEKMÉNY TANA értékelést mellőzve csak az első bűncselekménye miatt mondjuk ki bűnösnek. Arról a szituációról van szó, amikor az elkövető csak úgy tudná elkerülni a második bűncselekmény elkövetését, ha ezzel lebuktatná magát az első bűncselekménye miatt. Az emberi természettel ellentétes lenne elvárni az elkövetőktől, hogy önmagukat buktassák le, ellenkezne tovább a büntetőjog és a büntető eljárásjog több alapelvével is (ebben a körben elég csupán az önvádra kötelezés tilalmára utalni). Ha például egy elkövető novemberben átvesz 20 millió forint vesztegetésből származó pénzt, és azt a következő év májusában beírja az adóbevallásába „egyéb jövedelem” címszó alatt, akkor nagy valószínűséggel eljárás indulna ellene a vesztegetés miatt. Ha nem szerepelteti a kérdéses összeget az adóbevallásában, akkor adócsalást követ el, hiszen minden bevétel adóköteles... Ilyenkor a második cselekménye, az adócsalás büntetlen utócselekmény marad. A büntetlen utócselekmény kapcsán utalnunk kell arra, hogy a látszólagos anyagi halmazat ezen esete alól már legalább egy kivétel szerepel a Btk.- ban, tehát nem maradéktalanul érvényesülő elvről van szó. Ha egy elkövető nagy mennyiségű készpénzbevételhez jut egy bűncselekmény elkövetése által, a pénzmosásra vonatkozó jogszabályok által előírt, a pénzintézetekre és más szolgáltatókra vonatkozó azonosítási és bejelentési kötelezettségek miatt könnyen gyanússá válhat, és a bejelentés nyomán büntetőeljárás indulhat ellene. Ha tehát el szeretné kerülni a lelepleződést az alapbűncselekmény miatt, pénzmosást kell elkövetnie. A fenti logika alapján a pénzmosásnak ilyen esetekben büntetlen utócselekménynek kellene minősülnie, de több nemzetközi egyezmény miatt a magyar Btk. minden esetben büntetni rendeli a pénzmosást akkor is, ha azt az alapbűncselekmény elkövetője követi el. Ilyenkor tehát a két bűncselekmény anyagi halmazata valódivá válik. Az összeolvadást mint a látszólagos anyagi halmazat harmadik esetét azért tárgyaljuk külön, mert ilyenkor nem a cselekmények sorrendje számít (elővagy utócselekmény), hanem a lényeg az, hogy egyik cselekmény a másikba beleolvad. Ez az eset nagyon közel áll a természetes egységhez. Összeolvadás esetén az elkövető több tényállásszerű magatartásával megvalósított, általában azonos (de legalábbis nagyon hasonló) jogi tárgyat sértő, különböző tényállások olvadnak össze olyan módon, hogy az egyik tényállás önállóságát elveszítve beleolvad a másikba. Ebben az esetben is egy bűncselekményt fogunk megállapítani. Ez az eset nagyon hasonlít a látszólagos alaki halmazat kapcsán tárgyalt konszumpcióhoz, a különbség pusztán annyi, hogy több magatartással megvalósított több tényállás olvad össze. Az ugyanazon sértettel szemben megvalósított testi sértésbe az elő- vagy akár utócselekményként elkövetett tettleges becsületsértés beleolvad. Ugyanígy beleolvad az azonos sértettel szemben, azonos alkalommal elkövetett szóbeli becsületsértés a rágalmazásba. A látszólagos halmazat esetköreit a következő összefoglaló táblázatban mutatjuk be a könnyebb áttekintés elősegítése érdekében:

3.3. táblázat Jellemzőik

A látszólagos halmazat fajtája látszólagos alaki halmazat

látszólagos anyagi halmazat

Lényege

egy magatartásra több tényállás is ráillik; ki kell választanunk az alkalmazandó tényállást, amely miatt felelősségre vonjuk az elkövetőt

több magatartással látszólag több bűncselekmény valósul meg, de csak az egyik miatt vonjuk felelősségre az elkövetőt

Esetei

1.specialitás

1.büntetlen előcselekmény

2.konszumpció

2.büntetlen utócselekmény

3.szubszidiaritás

3.összeolvadás

4.alternativitás


4. fejezet - IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK 1. 25. § A JOGKÖVETKEZMÉNYEK FOGALMA A büntetőjog fogalomrendszerében a bűncselekmény és az (ehhez szorosan hozzátartozó) elkövető mellett a harmadik meghatározó kategória a büntetés. A közmegegyezésen alapuló szabályok ellen vétőkkel szemben alkalmazandó szankciók már a történeti fejlődés kezdeteitől szerves részei, lényegi elemei voltak a társadalmi együttélésnek, azokat azonban sokáig magától értetődő módon pusztán a szokások, hagyományok alapján bűnösnek tartott tett megtorlásaként, a megsértett egyensúly helyreállításaként alkalmazták. Ekkor még az egyéni felelősséget nem keresték, a bosszú azt a közösséget sújtotta, amelynek tagját a sérelemért okolták. Ennek alapja a közösség védő, „megtartó”, az egyénért helytálló funkciója volt, s az a felismerés, hogy a megtorlás elmaradása e közösség gyengeségét, alkalmatlanságát igazolhatja. Ezt az első szakaszt nevezi a büntetőjog tudománya a kollektív bűnösség kollektív megtorlásán alapuló törzsi vérbosszú időszakának. Valamivel később, a felhalmozás s a vagyoni különbségek kialakulása nyomán alakult ki az egyéni felelősséget előtérbe állító tálió elve, amely már nem a csoportot, hanem a vétkező egyént sújtotta, ám kegyetlenségét és differenciálatlanságát tekintve alig maradt el a kollektív felelősség kezdetleges rendszerétől. A képet legfeljebb a távolról sem következetes elvi alapokon nyugvó kompenzáció, a sértettnek vagy az áldozat hozzátartozóinak nyújtható kártérítés árnyalta. Bűn és büntetés voltaképpen évszázadokon keresztül egységes elvi alapok nélkül követték egymást, a spekulatívnak tartott és általában kevés gyakorlati hatást eredményező elméletek mindig háttérbe szorultak a megtorlást igénylő pragmatikus igények és a tradíciók mögött. Bár a filozófusoknak mindig voltak a büntetőjogot érintő nézeteik is, valójában alaposan és sokoldalúan csak a XVIII. század elejétől kerültek igazán előtérbe a büntetőjogi felelősséget és annak következményeit kutató elméletek. Ezeknek annyi hasznuk mindenképpen volt, hogy megalapozták a korábban privatizált büntetés állami hatókörbe vonását. Kezdetben elsősorban a büntetendő cselekmény, a deliktum fogalmi ismérveit kutatták és elemezték. Ennek során mind árnyaltabbá váltak előbb magának a tettnek, majd főként már a XIX. században az alanyi oldalnak, a bűnösségnek a jellemző sajátosságai, végül – részben az előzőekkel párhuzamosan – a büntethetőség feltételei. Ez vezetett röviddel később a büntetőjogi joghátrány, a büntetési célok, funkciók behatóbb tanulmányozásához, amely napjainkban is a büntetőjog meghatározó kérdése. Alappal állapította meg Földvári József, hogy a bűncselekmény tanának évszázada a XIX. század volt, a büntetés tanáé a XX. és talán a XXI. század. Mára azonban már nem beszélhetünk pusztán „büntetésekről”, sőt a joghátrány, a szankció általános fogalma is átértékelődik. A tradicionális büntetéseken kívül ugyanis mindinkább előtérbe kerülnek a korábbi büntetőjogi szankciórendszer kereteit szétfeszítő újabb intézmények, amelyek gyakran együtt járnak a hagyományos büntetések átalakulásával, elhalasztásával, felfüggesztésével, a büntetőútról történő eltereléssel is. A jogkövetkezmények korábbi viszonylag zárt rendszerébe egyre inkább behatolnak azok az új eszközök, amelyek a bűncselekmény áldozatának, sértettjének kártalanítását, a bűncselekmény hatásainak enyhítését, a reparációt is a jogkövetkezmények körébe igyekeznek emelni. Ehhez a büntetőeljárási jog is hozzájárul, a mediáció (a sértett és az elkövető egyezkedése) szorgalmazásával és a jogviták büntetőútról történő elterelésének intézményrendszerével. Napjainkban tehát a büntetőjogi jogkövetkezmények összefüggő, komplex rendszerré váltak, s ezeknek csupán egyik – bár változatlanul meghatározó – eleme a hagyományos értelemben vett büntetés. A büntetőjogi jogkövetkezmények tételes jogi szabályozása, s alkalmazása mindig szorosan összefüggött a bűnözés okairól vallott felfogással. A bűnözést pusztán formálisan, a jog által definiálható jelenségek egyikének tekintő nézetek a joghátrányokat is a tételes jog keretein belül maradva, szinte mechanikusan szabályozták és kezelték. A bűnözés mélyebb társadalmi összefüggéseit elismerő irányzatok felmérték, hogy a jog s ezen belül a büntetőjog csupán az egyik, egyben a legsúlyosabb eszközrendszert nyújthatja, a sokrétűen befolyásolt és változó kriminalitás kezelésére. Ez a nézet természetesen erőteljesen hatott a büntetőjogi jogkövetkezmények körére, sajátosságaira, s ma is alakítja a Btk. szankciórendszerét.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK Szoros értelemben az anyagi büntetőjogba csak az egyes büntetések és intézkedések számbavétele, alkalmazásuk feltételeinek rögzítése tartozik, az állam büntetőhatalma konkrét érvényesülésének részleteit a büntetésvégrehajtási jog, mint az utóbbi évtizedekben önállósodott és tudományos szintre emelt jogág szabályozza. A bűnügyi tudományok rendszerén belüli elkülönülés azonban nem éles: az anyagi jog is foglalkozik végrehajtási kérdésekkel, például szabályozza, mely esetekben milyen végrehajtási fokozatban kell a szabadságvesztés-büntetést végrehajtani, vagy előírja, hogy a bírónak a közérdekű munka jellegét az ítéletben kell meghatároznia, stb. Mindez tehát azt jelenti, hogy a büntetőjog eszközrendszerének vizsgálatánál nem érhetjük be a tételes jog büntetésekre, valamint intézkedésekre vonatkozó előírásainak elemzésével. Csak átfogó, komplex szemlélet révén, például a szociológia, a pedagógia, a pszichológia, vagy – jobban közeledve házunk tájához – a kriminológia, a bűnügyi statisztika és a büntetés-végrehajtási jog eredményeit is felhasználva elemezhetjük a büntetőjogi jogkövetkezmények jellegzetességeit és hatókörét. Így alakulhat ki és formálódhat egy adott időszak jogpolitikájának meghatározó eleme, a büntetőjogi jogkövetkezmények alkalmazásának formális rendszere és tartalmi hatékonysága.

2. 26. § A BÜNTETÉS JOGALAPJA ÉS CÉLJA 2.1. A büntetés jogalapjára vonatkozó nézetek A büntetés jogalapja voltaképpen azt jelenti, milyen felhatalmazás, jogcím alapján kerülhet sor a bűncselekményt elkövető személy megbüntetésére, ki és milyen alapon rendelkezik legitimációval büntetőjogi joghátrány alkalmazására. A kezdetleges társadalmakban a büntetés alapjának kizárólag a közösség, majd az egyén valamely sérelmét tekintették, a jogalapot egyszerűen magában a sérelemben keresve, s természetesnek tartva e kézzel fogható hátrány viszonzását. Fel sem merült a legitimáció kérdése, hiszen az általános közfelfogás mindezt pótolta. A kora középkorban, alapvetően kánonjogi felfogás alapján, a büntetés jogát Istentől származtatták, s az uralkodó mint az isteni büntetőhatalom letéteményese büntethetett. A természetjogászok – akik az ember állandó és elidegeníthetetlen jogait az örök természetből származtatták – a büntetés jogalapját vagy az annak való önkéntes alávetésben látták (Grotius), vagy a természeti törvények megsértői elleni fellépés mindenkit megillető jogában (Locke). A felvilágosodás szintén elsősorban természetjogi alapokról induló „szerződéses” felfogása az állam megerősödésével, intézményrendszerének kialakulásával a büntetés jogalapját abban vélte megtalálni, hogy a polgárok rendezett együttélésük zavartalan biztosítása érdekében mintegy megállapodást kötnek az állammal, a bűnös megbüntetése tehát e „szerződésszegésből” ered. Montesquieu, majd Rousseau tehát a büntetés jogát az államra önkéntesen ruházott jogban látta. E nézetek azután a XVIII. század végén Beccariánál teljesedtek ki, aki szerint „a törvények teremtették azokat a feltételeket, amelyek mellett a független és elszigetelt emberek társadalomban egyesültek, belefáradva abba, hogy örökös harc állapotában és olyan szabadságban éljenek, amelyet megőrzésének hiábavalósága bizonytalanná tesz. Szabadságuk egy részét tehát feláldozták avégett, hogy a megmaradó részt biztonságban és nyugalomban élvezhessék. [...] Az embereket tehát a szükség kényszerítette arra, hogy szabadságuk egy részéről lemondjanak; bizonyos tehát, hogy mindegyikük csak a lehető legkisebb részt hajlandó a közös letétbe helyezni; csupán any- nyit, amennyi elegendő ahhoz, hogy a többieket ennek védelmezésére indítsa. Ezeknek a lehető legkisebb részecskéknek az összességéből alakul a büntetés joga; minden, ami ennél több, már visszaélés; tény, de nem jog.” A polgári állam további erősödésével később már nem volt szükség e „szerződéses viszony”-ra hivatkozni, az etatista felfogások szerint ugyanis az állam közösségek feletti természetéből szükségszerűen adódik annak büntetési joga, sőt ez – az anarchiát elkerülendő – egyenesen elkerülhetetlen kötelessége is. A fejlődés legutóbbi szakaszában a helyes büntetés hasznosságát hangsúlyozó pragmatikus nézetek mellett a legitimáció pusztán jogfilozófiai kérdéssé vált, s vizsgálata háttérbe szorult. Igaz, ehhez hozzájárult az is, hogy az állam büntetési jogának fokozatosan mintegy „előkérdésévé” vált a büntetőjogi felelősség alapjának vizsgálata. 128 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK Ezzel azonban nem jutott nyugvópontra a büntetés jogalapjának feltárásával párhuzamosan folyó vita, amely a büntetés célját kutatta, s teszi napjainkban is.

2.2. A büntetés céljával foglalkozó elméletek Végigtekintve a büntetésre vonatkozó felfogások csoportjain, két fő vonulat figyelhető meg: a bűncselekmény elkövetésére reagáló elmélet, illetve a jövőbeni bűncselekmény megakadályozását szem előtt tartó nézetrendszer. Az első, melyet abszolút elméletnek is neveznek (a különös, elsősorban az elkövető személyében rejlő sajátosságokat figyelmen kívül hagyó „azonos mércére” törekvés miatt), azért tartja indokoltnak a büntetést, mert bűncselekményt követtek el, a második, az ún. relatív elmélet pedig (mely relativitását a bűnt determináló körülményekben leli) azért, hogy ezután lehetőleg ne bűnözzenek. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az abszolút elméletek esetében a bűncselekmény a büntetés múltba tekintő kizárólagos oka, a relatív elméletekben elsősorban a jövőre hatni kívánó feltétele. A két elméletcsoport nem teljesen egymást követően, hanem párhuzamosan alakult ki, képviselőiket – többékevésbé következetes formában – minden történelmi korban megtaláljuk. Ennek ellenére elmondható, hogy előbb inkább az abszolút, később a relatív, végül – s napjaikban is – a közvetítő, a két elmélet pozitívnak tartott elemeinek szintézisére törekvő egyesítő elmélet hívei voltak, illetve vannak túlsúlyban. Ez ma még az egyre erőteljesebben ható „neoabszolút” irányzatok terjedése ellenére is elmondható.

2.2.1. Büntetési célok a XIX. század derekáig: az abszolút elmélet kiteljesedése és túlsúlya Arisztotetelész, az abszolút teóriák történetileg első képviselőjeként a büntetés erkölcsi alapját hangsúlyozta, s annak lényegét az igazságos, a tettel arányos megtorlásban látta. A büntetés lényege szerinte az az ésszerű és logikus harag, amelyet a jogsértés kivált, s amely bosszú formájában torolja meg azt. Ezáltal a bűnténnyel okozott fájdalomra a büntetés okozta fájdalom reagál, jótékonyan semlegesítve, sőt felülmúlva az előbbi hatását. Az általános megelőzés tehát úgy hat, hogy a büntetéssel fenyegetés – mint kilátásba helyezett fájdalomokozás – erősebb, mint a bűncselekmények elkövetése révén szerezhető élvezet. Aquinói Szent Tamás elmélete az ókori bölcsek tanításaiból merített, amikor úgy vélte: az Isten által teremtett földi rend megsértőivel szemben arányos, reparatív és elrettentő büntetésre van szükség. A büntetésnek szerinte is a megzavart erkölcsi rendet kell helyreállítania, az igazságosságnak pedig az elkövetett tetthez való arányosítást kell jelentenie. Az elmélet szerint az emberi törvények csak kiegészítik, magyarázzák az isteni törvényeket. Isten az embereknek a szabad akarat által hatalmat adott, így voltaképpen ellene vétenek, akik ezzel visszaélve bűnt követnek el. Látható, hogy ez a felfogás inkább a büntetés jogalapjára, mint annak praktikus céljára kereste a választ. A büntetési elméleteknek újabb nagy lökést a klasszikus német filozófia, elsősorban Kant és Hegel munkássága adott. Mindkét gondolkodó az abszolút teória talaján állt, voltaképpen a megtorláson alapuló büntetési rendszer elvi alapjainak kiteljesítői voltak. Kant kiindulópontként visszatért a tálió klasszikus elvéhez, hangsúlyozva a büntetés szükségszerűen megtorló jellegét, hiszen a társadalom értékrendszerének megsértésében testet öltő erőszakra csak erőszakkal szabad válaszolni. Eszerint mind a büntetési nemet, mind a büntetés mértékét a „jus talionis” határozza meg. Ez az elmélet elsősorban az értéktanon, az axiológián alapul. Sokat idézett példája szerint a tolvaj más vagyonának ellopásával tagadja e vagyon „érték mivoltát”, így szükségképpen őt magát is vagyonelkobzással kell megfosztani e vagyoni értéktől. Ugyanilyen gondolatmenttel igazolható más életének kioltása okán a halálbüntetés. Hegel hasonló alapokról indult el, gondolatmenete azonban filozofikusabb: minthogy a bűncselekmény a jog tagadása, a büntetés e tagadás tagadása, mellyel a megsértett logikai rend helyreáll. Kanttal ellentétben maga is egyetértett Beccariával abban, hogy a bűnelkövetőnek bele kell egyeznie megbüntetésébe. Ennek alapjául azonban nem a társadalmi szerződést tekintette – melynek államteremtő létezését is tagadta -, hanem pusztán az elkövetés tényét, a „malum” okozását. Úgy vélte, e tényből szükségszerűen következik annak megszüntetendősége, az erőszak erőszakkal történő viszonzása.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK Az elmélet legjelentősebb képviselője Olaszországban Carrara volt, aki a Csemegi-kódexre is nagy hatást gyakorló, 1859-ben megjelent „A büntető jogtudomány programja” című munkájában így összegezte az abszolút iskola büntetéstani elveit: „a büntetés célja nem az, hogy igazság érvényesüljön, sem hogy a sértett megbosszultassék, sem hogy a szenvedett kárért kárpótlást nyerjen, sem hogy a polgárok megfélemlíttessenek, sem, hogy a bűntettes megjavuljon. Mindezek lehetnek a büntetés mellékes oly következményei, melyek közül egyiket-másikat óhajtanunk is lehet; de a büntetés megtámadhatatlan lenne akkor is, ha mindez eredmények híjával volna. A büntetés fő célja a külső rendnek a társadalomban való helyreállítása.” Az a tény azonban, hogy az ismerősen hangzó sommás cél megfogalmazása előtt számos körülmény hosszas tagadása áll, előrevetítette annak árnyékát, hogy a jogkövetkezményeket érintő nézetrendszer átalakulás előtt áll. Összefoglalva azt láthatjuk, hogy az abszolút teóriák logikus és áttekinthető rendszere igazságosságra és arányosságra törekszik ugyan, ám nem „kezeli” a bűnt, csupán reagál rá, nincsenek tehát közvetlen távlati céljai. Közömbös a tett és a tettes társadalmi szerepe, az elkövetőt determináló vagy legalábbis befolyásoló hatások iránt, így képtelen az elkerülhetetlen differenciálásra. Nem hallgathatunk azonban arról sem, hogy – mint rövidesen látni fogjuk – egyes neoabszolút elméletek éppen az említett „egyoldalúságban” látják e teóriák értékét, s minden determinizmus talaján álló korrekciós tényezőnek torzító, az igazságosság ellen érvényesülő hatást tulajdonítanak.

2.2.2. Relatív teóriák az alkalmazott társadalomtudományok fejlődésével Az abszolút elméletek mellett, részint azok eredménytelensége, részint – ezzel összefüggésben – új kriminológiai irányzatok térhódítása folytán fokozatosan feltűntek (vagy inkább megerősödtek) a büntetési célokat más alapokról megközelítő, a megelőzés szempontjait előtérbe helyező teóriák. Ezek egyik csoportja a társadalom védelemét, a másik a speciális prevenciót, tehát a bűnöző egyén személyére gyakorolt hatást tartotta fontosabbnak. Látni fogjuk, hogy minden e körbe vonható elmélet képviselői igyekeztek individualizálni és árnyalni az abszolút teóriák „azonos mércéjét”, ám rendszerint csak egyetlen lényegesnek vélt szempontot kiemelve és meghatározónak tekintve – így egyben saját magukat is indokolatlan korlátok közé szorítva. a) A „társadalmi megelőzést” hirdető ún. „hasznossági elméletek” fő képviselői Angliában Bentham és Locke, Németországban Fichte és Feuerbach, Franciaországban Tarde, Olaszországban Ferri, Garofalo és Lombroso voltak. Kiváltképpen e körben nehéz az említett tudósok közös kategóriába sorolása, hiszen egyesek közülük antropológiai, mások társadalmi hatásokat véltek meghatározónak, s voltak, akik mindkettőnek jelentőséget tulajdonítottak. Nézetrendszerükben azonban közös, hogy a büntetést már nem valamiféle megsértett egyensúly helyreállítása, hanem a társadalom védelme eszközének tekintették, s újabb képviselőik szerint nem a büntetés a meghatározó, hanem a bűnözés okainak kutatása és feltárása, mert ez vezethet végül a bűnözés megszűnéséhez és a büntetés feleslegessé válásához. Fichte a francia felvilágosodás idején kiteljesedett „szerződéses elmélet” talán utolsó képviselőjeként 1797-ben megjelent „A természetjog alapjai” című munkájában a jogok kölcsönös elismeréséből kiindulva azt hirdette, hogy aki e konszenzust jogsértéssel tagadja, az a társadalomból kirekesztendő. Az állam polgáraival kötött szerződése a büntetések egyértelművé tételén és kihirdetésén nyugszik, ez az alapja ugyanis az ún. „bűnhődési szerződésnek”, amely egyben a büntetésnek történő önkéntes alávetést is jelenti. A büntetés megállapításánál az ún. „visszatorlásnak” kell érvényesülnie, vagyis olyan súlyú jogkövetkezmény alkalmazandó, amilyen súlyú a szándékos vagy gondatlan jogsértés volt. A javíthatatlan gonosztevőket szerinte száműzéssel kell az állam fennhatósága alól kirekeszteni. Feuerbach abból indult ki, hogy a bűncselekmények okai alapvetően a tettesek érzéki vágyaiban keresendők. A büntetést ezt a vágyat elfojtani képes pszichikai kényszernek tekintette, feltéve hogy általa nagyobb hátrány éri a tettest, mint amekkora előnyt számára a bűncselekmény elkövetése jelentett. Fő célnak az általános megelőzést tekintette, elfogadva, hogy a büntetésnek lehet számos más célja is. Feuerbach nézeteit a törvényhozásban is igyekezett érvényesíteni. A halálbüntetés mellett a teljes izolálást jelentő, életfogytig tartó – általa „polgári halálnak” nevezett büntetést is elfogadhatónak tartotta az elrettentés, végső soron a társadalom védelme érdekében.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK Bentham hasonló nézeteket vallott, bár ő nem a joghátrány pszichikai következményeit, hanem az emberi cselekedetek ellenőrizhetőségére gyakorolt hatását hangsúlyozta. A büntetőjogot a társadalom önfenntartása nélkülözhetetlen eszközének tekintette, eszerint a büntetés fő célja a társadalom közhasznának biztosítása. A prevenció mellett elismerte a büntetés reparációs funkcióját is, bár ezt legfeljebb másodlagos célként tartotta elfogadhatónak. Szót emelt a büntetés arányossága és egyéniesítése mellett. A halálbüntetést csak kivételesen tartotta megengedhetőnek, a legsúlyosabb deliktumok esetében a kényszermunka híve volt. Lombroso büntetési elmélete szerint nem a bűncselekmény elvont fogalmából, hanem a tettes személyéből kell kiindulni, s ennek alapján a bűnözők osztályokba sorolásával kell a differenciált jogkövetkezményeket megtalálni. „Született bűntettesre” vonatkozó teóriája miatt utóbb sok indokolt támadás érte, ám – túl azon, hogy elméletét idős korában módosította és árnyalta – kétségtelen érdeme, hogy az akaratszabadság igen leegyszerűsített diszciplínája mellett mind metodikai, mind tartalmi változást eredményezett az a felfogás, amely a bűncselekmény alanyi oldalának korábban elhanyagolt vizsgálatát helyezte előtérbe. Enrico Ferri megkísérelte egyesíteni a kriminálantropológiai és krimi- nálszociológiai iskolák felismeréseit. Határozottan determinista felfogása szerint a bűncselekménynek egyaránt vannak az egyénben rejlő belső és a környezetében rejlő külső okai. Ennek indoka, hogy a társadalomban zajló eseményekre, folyamatokra mindenki sajátosan reagál, mintegy átszűrve azokat egyéniségén. Ez az öröklött szűrő – az egyediségében megismételhetetlen individuum – tehát éppoly fontos, mint a külső hatás, s e kettő sajátos találkozása eredményezi a bűncselekményt. Így a büntetésre végső soron nem is kerülhet sor, ám a bűnöző egyént biztonsági intézkedés keretében, elsősorban a társadalom védelme, de javítás, nevelés céljából is ki lehet, illetve ki kell zárni a közösségből. Látható, hogy ez a nézet már szinte átvezet bennünket a hasonlóképpen számos átfedést mutató speciálpreventív elméletek körébe. b) A speciális prevenció elsődlegességét hirdető nézetek először Prótagorasz görög filozófusnál, majd Morus Tamás „Utópiá”-jában jelentek meg, később a generálpreventív felfogásokkal párhuzamosan Mittelstadt, Stübel, Grolman, Reeder és Ahrens munkássága nyomán teljesedtek ki. Szemben a társadalom többi tagjára gyakorolt hatás elsődlegességével, e tan hirdetői úgy vélték, hogy magát a bűnelkövetőt kell a további cselekményektől visszatartani. Ennek módját tekintve azonban már erősen megoszlottak a vélemények, kezdve az üdvös hatású neveléstől egészen a fizikai ártalmatlanná tételig. Ezúttal sem könnyű tehát a közös cél ellenére merőben eltérő indíttatású és módszereket, hirdető nézeteket együtt tárgyalni. A speciálpreventív teória gyökereit tehát az i. e. 480-411-ig élt Prótagorasz nézeteiben találjuk meg. O volt a relatív, hasznossági elmélet első képviselője azzal a nézetével, hogy az ésszerű büntetés nem a már elkövetett tettre reagál (azt meg nem történtté tenni már úgysem tudja), hanem a visszatartást tartja szem előtt. A büntetés célja lehet ugyan az elrettentés, ez azonban valójában nem öncél, hanem – mai szóval élve – a prevenció eszköze. Mindezek alapján határozott különbséget tett az emberhez méltatlan bosszú és az ésszerű büntetés között. Tanai később erősen hatottak Seneca munkásságára is, aki négyszáz év elteltével megerősítette Prótagorasz nézeteit. Morus Tamás az elkövetett tettel arányban álló büntetés fontosságát hangsúlyozta, ennek elsődleges céljaként pedig a tettes megjavítását jelölte meg. Az abolicionisták egyik élharcosaként azt szorgalmazta, hogy a büntetés csak a bűnt sújtsa, de a bűnöst lehetőleg „kímélje és épségben tartsa”. Úgy vélte, hogy az erkölcsi javításon alapuló büntetések leghatékonyabb módja a szabadságvesztéssel összekötött kényszermunka lehet, mely lehetővé teszi az elítélt számára, hogy jóvátegye bűnét, ráadásul úgy, hogy munkáltatása révén a társadalomnak még hasznot is hozzon. Elméletében meglepően korszerű a kiszabott büntetés letelte előtti feltételes szabadságra bocsátás ösztönző és nevelő hatásának felismerése. Több mint kétszáz évvel később, a XVIII. század utolsó éveiben Karl Grolmann abból indult ki, a jogrend magában foglalja a polgároknak azt a jogát, hogy bűncselekményektől mentes társadalomban éljenek. Ez csak akkor biztosítható, ha a jogsértés tényén kívül hiányzik a jogsértés elkövetésére vonatkozó szándék, az „akarat” mint a bűnös tett oka is. Ám ha ez így van, a jogsértés egyben a bűnös akarat bizonyítéka is, a büntetésnek tehát a jogsértés helyreállításán kívül arra is irányulnia kell, hogy ez az akarat a jövőben ne nyilvánulhasson meg. 131 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK Otto Mittelstadt 1879-ben kifejtett ún. „elrettentési elméletének” – mely a könyörtelen megtorlás talaján állt – egyedüli „erénye” következetessége és kiszámíthatósága volt. Nála a cselekmény jellege, sőt súlya is szinte közömbös, kizárólagos cél a represszió, s ez annál inkább biztosítható, minél szigorúbb a büntetés. A javítási célt kora beteges humanizmusának tartotta, a szabadságvesztést pedig felesleges büntetési nemnek a halálbüntetés és a testi büntetések mellett. Azt hirdette, hogy a büntetések között a társadalom fokozódó romlása elleni küzdelemben helyet kell kapjon (a XX. század előestéjén!) egyebek mellett a kerékbetörés, a pellengérre állítás, a testi megbélyegzés vagy a botbüntetés is. A megelőzési teóriák továbbfejlesztett változataként alakult ki a német dogmatikában az ún. „célelmélet”, amely elsősorban a XIX. század végén Ihering, majd Franz von Liszt műveiben jelentkezett. Nézetrendszerük kialakítását a szárnyaikat bontogató kriminológiai iskolák, az antropológiai és szociológiai iskola, valamint az abszolút elméletek összehangolásával kísérelték meg. Mindez sajátos, differenciált speciálpreventív megközelítést eredményezett, ami kezdetben inkább a korábbi elméletek bírálatát jelentette, mintsem egységes elvi alapokon nyugvó szintézist. Von Liszt a klasszikus iskolát az indeterminizmus és az okság túlértékelése miatt, a relatív társadalomvédelmi felfogásokat pedig a bűnelkövető sajátosságainak mellőzése miatt tartotta elégtelennek. A büntetés célja nézete szerint a jogrend fenntartása, amit olyan eszközzel kell biztosítani, ami a tettes személyiségének leginkább megfelel. A célbüntetés eszerint a tettes megjavítását, elrettentését és ártalmatlanná tételét egyaránt feladatának tekintheti, attól függően remény van-e az elkövető javulására, vagy sem. „Első sorba kell helyezni a bűncselekmények leküzdését a tettesre gyakorolt egyéniesített hatással – írta -, ez pedig azt feltételezi, hogy a társadalmi védekezés általában, a büntetés pedig, célbüntetésként különösen, mind mértékében, mind pedig módjában a tettes személyéhez igazodjék.” A célelmélet továbbfejlesztése később az ún. „közvetítő” kísérletek első formája volt, melyek a feltételes elítélés intézményének bevezetésével továbbfejlesztették a klasszikus iskola tanait, s bizonyos társadalomvédelmi elvek elismerése mellett a tettesek sajátos csoportjaira nézve – elsősorban a „szokványos” bűntettesekkel, de egyben a fiatalkorúakkal szemben is – speciális joghátrányokat szorgalmaztak. Ezzel eljutottunk a XX. század első harmadába, a közvetítő iskolák erőteljes térhódításának korszakába.

2.2.3. Az egyesítő vagy közvetítő elmélet, a hagyományos büntetéstani nézetek szintézisének megkísérlése Finkey Ferenc máig érvényes gondolata szerint a „quia peccatum est” és a „ne peccetur” (tehát a múltba néző, illetve a jövőt formálni próbáló) abszolút és relatív iskolák tanainak ellentétbe állítása indokolatlanul osztja két táborra a büntetőjogi irodalmat. Az állam ugyanis azért is büntet, mert bűnt követtek el (e nélkül nem is büntethet), s azért is, hogy a jövőben várható bűntetteket megelőzze (okos törvényhozó erre törekszik). Liszt hasonlata szerint meddő is lenne az olyan vita, amely azt vizsgálja, miért gyógyít az orvos, azért mert a páciens beteg, vagy azért, hogy meggyógyuljon. Világos, hogy ok és távlati cél szorosan összefügg. Ez a felismerés persze nem volt merőben új, a közvetítő elmélet csíráit már ugyancsak megtalálhatjuk az ókorban is. Platón időszámításunk előtt 350-ben például az elkövetett rosszból indult ugyan ki, s fontosnak tartotta a megtorlást, mert a büntetésben mint végső eszközben a megsértett harmónia helyreállítását látta. A tettel arányos büntetés követelése mellett azonban olyan joghátrány alkalmazását tartotta indokoltnak, amely képes a speciális visszatartásra is. A generális prevenció fontossága mellett lényegesnek tartotta a büntetés esetleges nevelő hatását is, amely a tettest, ha nem javítja is teljesen meg, legalább kevésbé gonosszá teheti. Később a közvetítő vagy egyesítő elméletek képviselői (például Belgiumban Prins, nálunk Angyal vagy Finkey) nem pusztán vegyítették a különféle korábbi megközelítési módokat, hanem olyan szintézist igyekeztek teremteni, melyek a büntetési célok esetleg rangsorolt, de feltétlenül egyidejű szem előtt tartásával képesek kialakítani a jogkövetkezmények következetes, de egyben differenciált tanát. Ebben a napjaikban is a leginkább követett elméletben tehát egyaránt fontos a szükségesség, az igazságosság és a hasznosság. Képviselői arra törekszenek, hogy ne maradjanak figyelmen kívül a megtorlás, a társadalomvédelem, a generális és speciális prevenció – ezen belül a nevelés – szempontjai. Nem könnyű persze és talán nem is lehetséges minden esetben érvényesíteni az elvi és a pragmatikus követelményeket. Ezért elmondható, hogy az említett szempontok egyes bűncselekmény- és tettestípusok esetében nem egyforma súllyal esnek latba.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK Bizonyos bűnözői korcsoportoknál vagy bűncselekményfajtáknál a nevelés még reális cél lehet, másokkal szemben és másutt a megtorlás, esetleg az átmeneti vagy tartós izolálás kerül előtérbe. Így a büntetéstan kérdései végső soron metodikai és büntetés-végrehajtási kérdéssé válnak. A hagyományos büntetéstani irányzatok lényegét a következő táblázatban összegezhetjük:

4.1. táblázat -

Mire reagál a büntetés?

Abszolút elméletek

Relatív elméletek

Vegyes vagy elméletek

a tettre

a tettesre

elsősorban a tettre, de fontos az elkövető személye is

Mi a büntetés filozófiai indeterminizmus (a bűn alapja és szemlélete? alapja a szabad akarat), a büntetés reakció a múltban elkövetett tettre

közvetítő

determinizmus (a bűn mindkét alap meghatározottsága), a kizárólagosságát elvetik, jövőt (az újabb bűn indeterminizmus, megelőzését) tartja szem társadalmi és egyéni előtt hatásokkal

Mi a büntetés lényege és tettarányos megtorlásként társadalomvédelmet, végső célja? előálló igazságosság általános, illetve speciális megelőzést eredményező hasznosság

igazságos megtorlás, amely alkalmas a társadalom védelmére, okulására és az egyéni megelőzésre

2.2.4. Napjaink fontosabb büntetéstani irányzatai Az utóbbi évtizedek büntetéstani nézeteiből csupán néhány máig ható irányzatot emelünk ki. Az „új társadalomvédelmi iskola” megteremtése a már említett Prins nevéhez fűződik, az elméletet a II. világháború után Grammatica fejlesztette tovább. Kiinduló tézisük az volt, hogy az államnak nincs joga a büntetésre, de kötelessége a bűntettes reszocializálása. Ez határozott tartamú gyógyító-nevelő intézkedések alkalmazásával érhető el. Az, hogy az iskola többet és részben mást tudott nyújtani, mint a relatív elméletek zárt rendszerének feladása, elsősorban Marc Ancelnek volt köszönhető, aki egyaránt fontosnak tartotta a nevelést és a közösség megvédését. A büntetés normaközpontú szemlélete helyett „rehabilitálta” az erkölcsi felelősség alapjait, s gyakorló bíróként etikai szempontokat is érvényesíteni kívánt a büntetéskiszabás folyamatában. Az elmélet az 1970-es évek elejétől kezdve fokozatosan háttérbe szorult. Ezzel párhuzamosan, hasonló elvi alapokról indult az ún. „kezelési” elmélet, a „treatment ideológiája”, amelytől különösen az USA-ban és a skandináv országokban vártak sikereket. Az alapvetően korszerűbb formában jelentkező speciálpreventív elmélet a bűncselekményt betegségként, a bűnözést járványként kezelte, s a reszocializációt egyéniesített terápiától, a hagyományos büntetés-végrehajtási eszközöktől és módszerektől való eltéréstől remélte. Az elv szintén nem tudott a gyakorlatban hosszabb időre elterjedni, nem csupán költségessége és viszonylagos eredménytelensége, hanem a mára jórészt elfogadott büntetési célok egy részének (a megtorlásnak vagy a társadalomvédelemnek) a sommás tagadása miatt, végül azért sem, mert a humánusnak állított „kezelést” olykor alapvető emberi jogok megsértésével – például elektrosokk alkalmazásával – vélték megvalósíthatónak. Napjaink büntetéstana jórészt beéri korábbi abszolút vagy relatív iskolák nézeteinek felfrissítésével, aktualizálásával, elsősorban a közvetítő teóriák eklekticizmusát, a többirányú megközelítés mellett a lényeg elveszését kifogásolva. Az első, korábban már említett irányzat a büntetés megtorló jellegét előtérbe helyező „neoabszolút” elmélet. Kétségtelen, hogy e nézet újjáéledésére erősen hatottak a bűnözés megváltozott viszonyai, a bűncselekmények számának és a bűnözés szerkezetének negatív változásai, a viszonylag alacsony felderítési eredményesség s ezáltal társadalom tagjainak növekvő érzékenysége és félelme a bűnözéstől. 133 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK Az biztos, hogy a bűnüldözéssel szembeni várakozásokat legegyszerűbb módon a kilátásba helyezett és alkalmazott büntetések szigorításával lehet teljesíteni. E nézet hibás voltára azonban már Montesquieu rámutatott, a történelmi tapasztalatok alapján merőben hasztalannak minősítve a kormányzatok azon időrőlidőre jelentkező törekvését, hogy a nemkívánatos jelenségek ellen gyors és látványosnak vélt szigorító intézkedésekkel lépjen fel. E rövid távú, tüneti kezelés ugyanis csak látszateredményekkel járhat. Pedig hasonló tendenciák ma is megfigyelhetők a tengerentúlon és számos európai ország jogalkotási és ítélkezési gyakorlatában, így – némi fáziskéséssel és talán mérsékeltebben – nálunk is. A megtorlás hosszabb időre háttérbe szoruló elvének visszatérése önmagában persze nem kifogásolható. A büntetés retorzív, a tettesnek érzékeny hátrányt okozó jellege, s ezáltal a társadalom tagjai igazságérzetének kielégítése sohasem válhat sokadrangú, periferiális céllá. Arra azonban ügyelnünk kellene, hogy kizárólagossá vagy eltúlzottá se váljék. Ami a jogalkotást illeti, indokoltan hangsúlyozza számos kriminológus, hogy a bűncselekmény határozott társadalmi elítélése mellett csekélyebb a jelentősége a szigornak, vagy azt, hogy a kilátásba helyezett kirívóan szigorú szankciók gyakran a kívánttal ellenkező hatást váltanak ki, mert a lakosság tartózkodik a feljelentésektől, a hatóságok pedig az eljárástól. Hasonló diszfunkciók fogalmazhatók meg a jogalkalmazást tekintve is. A Legfelsőbb Bíróság nálunk is több döntésében figyelmeztetett arra, hogy nemcsak a túlságosan enyhe, hanem a túlzottan szigorú ítélet is helyteleníthető. Az utóbbi ugyanis az elítélttel szemben szánalmat kelt, s ahelyett, hogy vele szemben az erkölcsi elítélés légkörét alakítaná ki, éppen ellenkező irányban és így károsan hat. Az ilyen bűncselekménynek nincs nevelő hatása, és az általános visszatartás célját sem szolgálja. Az említett neokonzervatív szemlélet mellett, erősödni látszik még egy irányzat, amely a büntetés hagyományos céljait és kereteit szétfeszíteni látszik. Ez az elv a büntetés reparatív, jóvátételi jellegének erősödése. A büntetés kárpótlási jellegét illetően a korábbi évszázadokban szintén állandó vita folyt, s általában az a nézet volt meghatározó, mely szerint a sértettnek nyújtott jóvátétel nem része a büntetésnek, legfeljebb figyelembe vehető a kiszabásánál. Mára a helyzet némileg változott. A büntetés hagyományos céljai mellé felzárkózik a reparáció, tehát az áldozat kártalanításának eszméje. Terminológiai vita persze folytatható azon, hogy a jóvátétel felfogható-e büntetési célként, hiszen a kártérítési igény alanya – a sértett – alapvetően különbözik a büntetési igény alanyától – az államtól -, s Binding a nagy német büntetőjogász is okkal hangsúlyozza a szembetűnő különbséget: a büntetés sebet üt, a kártérítés viszont sebet gyógyít. Az elméleti viták azonban mára másodlagossá váltak, annak felismerése mellett, hogy a büntetési célok mindegyike lényegében csak a reparatív következmények érvényesülése mellett lehet igazán hatékony. A sértett kárainak enyhítésében az államnak is részt kell vállalnia, alapvetően azonban a sérelem okozóját kell kézzelfogható – és számára a hagyományos büntetéshez hasonló módon „malumként” jelentkező – joghátrány révén jóvátételre kötelezni. A jóvátétel – mint azt napjaink egyes kriminológusai hangsúlyozzák – a büntetésnek tulajdonított szimbolikus funkciók ellátására is alkalmas lehet, például éppúgy kifejezheti a megsértett normában megtestesülő értékítéletet, mint például a sértettnek legfeljebb átmeneti erkölcsi elégtételt nyújtó szabadságvesztés vagy a sértett kártalanítása helyett az igazságszolgáltatás működési kiadásaira fordított pénzbüntetés. Összességében tehát: az ezredforduló büntetési elméletei korszerűbb formában szinte megismétlik a korábbi abszolút és relatív álláspontot vallók vitáit. Visszaköszönnek a büntetés tettarányosságát, megtorló, elrettentő jellegét hangsúlyozó nézetek az exkluzív vagy büntető s az tettes egyéni szükségleteit figyelembe vevő, reintegrációját szolgáló jogpolitikai megközelítések, az inkluzív vagy jóléti büntetési rendszer hívei körében. A különbség talán annyi, hogy a tetthez igazodó, arányos büntetés hívei gyakran hivatkoznak arra is, hogy bármely, a tettest előtérbe állító joghátrány az egyetemes emberi jogok (azonos) érvényesülése szempontjából is megkérdőjelezhető. Az elkövető személyére koncentráló nézetek képviselői ezzel szemben arra hivatkoznak, hogy az ugrásszerű technikai fejlődés mellett az utóbbi évtizedekben kevesebb teret kaptak a „humán tudományok”, s az individuum szerepének további kutatása aligha pótolható az emberi jogok abszolutizálásával.

2.2.5. A büntetés céljára vonatkozó hazai nézetek alakulásának vázlata Ismert, hogy a hazai büntetőjogi irodalom nem tekint nagy múltra vissza, első tankönyveink és kommentárjaink szerzői tehát már mintegy összegezhették a büntetésre vonatkozó felfogások alakulásának évszázados tanulságait. Ennek nyomán azonban voltaképpen ugyanazt az utat járták be, mint európai elődeik.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK Szlemenics Pál, az első magyar nyelvű büntetőjogi tankönyvünk írója, a XIX. század első évtizedeiben – a „társaság” védelmének elvét hangsúlyozó Bodó és az inkább Feuerbach „pszichikai kényszer”-elméletéhez közel álló Vuchetich nyomán – lényegében az akkori közfelfogással egyezően hangsúlyozta a büntetés végső, üdvös célját. Kifejtette, hogy a puszta bosszúállás az emberi elme méltóságával s a természet törvényeivel nem fér meg, ezért sem a törvényhozó a büntetés meghatározásával, sem a bíró annak kiszabásával „más cél után okosan nem törekedhetik, mintsem hogy gonosztettek ne tétethessenek, és így a haza polgárai igazaikkal minden sérelemnek félelme nélkül nyugton élhessenek”. Szokolay István 1848-ban megjelent tankönyvében határozottabban foglalt állást a büntetés tettalapú megközelítése mellett, azt hangsúlyozva, hogy bármelyik korábbi büntetési elméletet vesszük is alapul, mindegyik a bűntett által megvalósított jogtalanságra reagál. A legfontosabb kérdésnek az ősi tálió elvén túllépni képes arányosságot tartotta, mely által a tettest cselekményéhez igazodó „hason rossz éri”, miáltal „a jogok egyenlősége helyreállíttatik”. Az igazságosság elve nem zárja ki ugyan szerinte a javítás vagy az elrettentés eszméjét, ezek azonban csupán a büntetés olyan következményei lehetnek, melyek nem is a büntetőjogból, hanem a társadalom politikájából (mai terminológiával a jogpolitikából) származtathatók. Szokolay e nézetével egyes mai „neokonzervatív” elméletek előfutárának is tekinthető. Kortársa, Szemere Bertalan alapos történeti visszapillantással és kitekintéssel inkább a többes büntetési célok talaján állt, amikor a büntetés kívánatos hatásait összegezve rámutatott, hogy a helyesen megválasztott és kiszabott büntető joghátrány tanít és elrettent (mind társadalmi, mind egyéni szinten), megnyugvást kelt, ártalmatlanná tesz és javít. Szemerének a büntetés céljáról írt első átfogó magyar nyelvű monográfiája („A büntetésről, s különösebben a halálbüntetésről”, 1841) a büntetési elméletek hazai fejlődésére a mai napig hatást gyakorol. Csemegi Károly első Btk.-nk előkészítése során, néhány évtizeddel később szintén a büntetési célok komplexitását hangsúlyozta, rámutatva: minden büntetésnek, hogy célját elérje, igazságos arányban kell állnia a bűncselekménnyel, s figyelemmel kell lennie a bűnös egyéniségére és a bűnhődésének kívül rá gyakorolni kívánt hatásaira is. Így a büntetési rendszernek meg kell felelnie a humanizmus követelményeinek, ám úgy, hogy az igazságosság s a kellő szigor is érvényre juthasson. A Csemegi-kódex novellái minden esetre az elsődlegesen hangsúlyozott megtorlást némileg enyhítették, elsősorban Fayer László és a jogbölcseleti alapokról kiinduló Pikler Gyula, majd Vámbéry Rusztem kritikája nyomán, akik a megtorló jelleg elismerése mellett a speciális prevenció követelményeit helyezték előtérbe. Pikler a korábbi tettarányossági elméletet bírálva arra a következtetésre jutott, hogy csak az a büntetés megengedhető, amely kisebb rosszat ró az emberekre, mint amekkora rossztól megóvja őket a bűntettek megtorlása által. A hazai kriminológia kialakulásában is maradandót alkotó Vámbéry szemléletes kritikája szerint pedig az a büntetés, amely a bűntett s nem a tettes egyéni sajátosságaihoz alkalmazkodik, részint túllő a célon, részint azon innen marad. Ennek oka az, hogy az állam a büntetést az átlagemberre, „a bonus pater familias mintájára alkotott malus pater familiasra szabja”. Ezen kívül nem is differenciálja a büntetést a hatás szerint, amit el kíván vele érni. „Úgy jár el, mint annak az angol hadihajónak a kapitánya, aki orvos hiányában a hajópatika összes orvosságait összeöntötte, és abból adott a betegnek egy adagot abban a tudatban, hogy a betegség gyógyítására alkalmas szer is benne van a keverékben.” A hasonló pozitivista nézetek nyitottak utat a feltételes elítélés mind szélesebb körben történő alkalmazásának is. A II. világháború utáni évtizedekben elsősorban Schultheisz Emil és Kádár Miklós, később Földvári József, Horváth Tibor, Györgyi Kálmán és Szabó András hatottak, illetve hatnak ma is a büntetési elméletek további fejlődésére. Valamennyien a korábbi nézetek magasabb fokú szintézisére törekedtek, ám részben elutasítva a büntetési célok egyenértékűségének tanát. Schultheisz Emil felelevenítette a két világháború között kissé visszaszoruló pozitivista elméleteket, és merőben tettescentrikus alapokról kívánt sajátos differenciált szankciórendszert kialakítani.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK Ennek alapját többrétegű „párhuzamos” büntetések alkották volna, melyek közül a nem aszociális beállítottságú bűnözőkkel szemben szabadságelvonással nem járó joghátrányt kellett volna alkalmazni, az aszociális tettesekkel szemben személyükre szabott, de akár feltételes büntetést, ez utóbbiak visszaesőnek is minősülő csoportjaival szemben pedig szabadságelvonást. Bár reformjavaslatait nem fogadták el, kétségtelenül megelőzte korát például a mellékbüntetések önálló alkalmazhatóságának felvetésével. Kádár Miklós az 1950-es években kifejtett és sokáig egyeduralkodó doktrínájával a társadalom (a dolgozó nép) védelmét tekintette ugyan elsődlegesnek, ezen kívül azonban lényegesnek tartotta a tettes nevelése, megjavítása révén a speciális prevenció eszközrendszerét is. Kifejtette, hogy a helyes és igazságos büntetés érdekében a bíróságnak a törvényes büntetési tétel keretén belül azt a büntetést kell alkalmaznia, amely az elkövető és a cselekmény konkrét sajátosságainak megfelel. Meghatározónak tekintette a társadalomra veszélyességet, amelyet a bűntett tulajdonságán kívül a büntetés alapjaként fogott fel. A speciális prevenció kapcsán e korszak meghatározó elemzői végeredményben a „szocialista társadalom” emberformáló, tudatalakító hatását, a személyiséget „átformálni” képes mechanizmust abszolutizálták. A tudomány mai képviselői közül Földvári József az 1970-es évek elején megjelent átfogó büntetéstani monográfiájának alapelveihez hűen a büntetést a bűnözés elleni küzdelem nélkülözhetetlen, de nem feltétlenül elsődleges és biztosan nem kizárólagos eszközének tekinti, melynek a kényszer sajátossága, ám nem lényege. Napjaink neoabszolút teóriáinak térhódításában a társadalom igazságérzetének korábban gyakran nem kellő súlyt kapott kielégítését látja. E törekvés jogosságát elismeri, ám arra figyelmeztet, hogy tudománytalan minden olyan felfogás, amely kétségbe vonja a büntetéseknek a bűnözéstől visszatartó hatását. Elutasítja, hogy a speciális prevenciót vagy az általános megelőzést önkényesen kiválasztott eszközök előtérbe állítására korlátozzuk, hiszen mindkét célnak rendkívül gazdag eszköztára van. Előbbi a fizikai megsemmisítés és a teljes átnevelés között felöleli például az átmeneti vagy tartós izolálást (az elkövetés lehetetlenné tételét), a nevelést, az önkéntes jogkövetés meggyőződésének kialakítását stb. Ugyanígy a generálpreventív eszközök is gazdag tárházát nyújtják a lehetőségeknek az elrettentéstől egészen a büntetésről tudomást szerzők tudati befolyásolásáig. Nézetrendszere megalapozta azt az azóta csaknem teljes körűen elfogadottá vált szemléletmódot, amely a büntetési célok gyakran sematikus katalógusa helyett a büntetőjogi felelősség vizsgálatára s a jogkövetkezmények ehhez mért alkalmazására fekteti a súlyt. Horváth Tibor a büntetési elméletek fejlődéséről írt munkájában arra a következtetésre jut, hogy az a büntetésfogalom volt és lesz a büntetőjog alappillére, amely az egyéni felelősség etikai alapjait ötvözi az állampolgári jogok felértékelődő garanciáival. Szerinte csak az egyesítő elmélet képes a büntetés jogalapjának és társadalmi rendeltetésének kérdését megválaszolni. A büntetés szükségszerű tulajdonsága, hogy megtorló jellegét megtartva hatást gyakoroljon a társadalmi közgondolkodására, de ne mondjon le az individuum kezeléséről sem. Itt azonban ügyelni kell a kényes egyensúlyra. A büntetés szükségességét nem alapozhatja meg önmagában a speciálpreventív célkitűzésekre tekintettel megfogalmazott hasznossága. A büntetés nem azért szükséges, mert alkalmas a javításra, az állampolgárok magatartásának formálására. Szükségességét csak a társadalom védelmének igénye és a jogrend fenntartása indokolhatja. Végső soron a büntetés igazságossága, szükségessége és célszerűsége azok az alapelvek, amelyek megteremtik az összhangot a társadalom védelmének objektív igénye és erkölcsi felfogása, illetve a jogbiztonság és az állampolgári jogok védelme között. Igazságosság, arányosság és szükségesség tehát egymás rovására nem érvényesülhet. Györgyi Kálmán szerint a büntetés a bűnözés elleni küzdelem eszköze, ebben az értelemben tehát a büntetésnek nincs is „célja”. Egységes célrendszert azért is nehéz meghatározni, mert a büntetés különböző relációkban jelentkezik: szerepel a törvényben, helyet kap a bírói döntésben, s meghatározza a büntetés végrehajtásának kereteit és módját. Az elméleti viták szerinte jórészt abból fakadnak, hogy gyakran szembeállítják a jogalkotó, a bíró és a büntetés-végrehajtás által preferált közvetlen célokat. Voltaképpen pedig az egész bonyolult mechanizmus a törvényben is megfogalmazott kriminálpolitikai célkitűzést, a társadalom védelmét, a bűncselekmények megelőzését szolgálja. Ezt tartja szem előtt a jogalkotó a szankciók meghatározása és alkalmazásuk előírása útján, ez vezeti bírót a büntetés kiszabásakor, és ezt kívánja elérni a büntetés-végrehajtás is a szankció realizálása révén. A célok és az azok megvalósítását szolgáló eszközök bonyolult összefüggéséről van tehát szó.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK Ha pedig elfogadjuk, hogy a büntetés a törvényhozó, a bíró és a büntetésvégrehajtás céljának hordozója, nem juthatunk más következtetésre, mint hogy a társadalom védelme egyaránt a büntetési célok körébe emeli a megtorlást és a megelőzést is. Földvári és Horváth sok tekintetben egymáshoz közel álló nézeteivel szemben Szabó András már évtizedekkel ezelőtt abból a Györgyi által is hangsúlyozott tételből indult ki, hogy mindaz, amit a mai büntetőjog progresszív értékként magáénak mondhat, az arányos büntetések gondolatából nőtt ki. Szabó a fiatalkorú bűnözés sajátosságainak vizsgálata, majd a „tett” és a „magatartás” elhatárolása révén jut el a büntetés egy sajátos, új tettközpontú megközelítéséhez. Tagadja, hogy a kriminológiát a deviáns viselkedések szociológiájával kellene azonosítanunk, s a büntetés fogalmát ilyen szemlélet segítségével kellene értelmeznünk. Szerinte ugyanis nem lehet a bűnös cselekményt az egész életútra kivetíteni. Következtetéseiben úgy véli, hogy sem a hatásosság hiánya, sem a célra való alkalmatlanság vagy az ítélkezés eltérései, ingadozásai nem kérdőjelezhetik meg a büntetés létjogosultságát. A büntetőjogi retorzió nem képes lényegesen befolyásolni a bűnözés alakulását, mivel ezt alapjában véve a társadalom aktuális állapota határozza meg. Ebből azonban nem következik, hogy a büntetések hatástalansága, a célok beteljesítésére való alkalmatlansága vagy az ítélkezési gyakorlat eltérései miatt le kellene mondani a büntetésről általában. Nem a büntetés hatásossága, célbeteljesítő alkalmassága és egyöntetűsége a büntetés alkalmazásának alapja, hanem az az elv, hogy bűn büntetlenül nem maradhat, illetve hogy a bűn büntetést érdemel. A büntetőjogi büntetést ezért álláspontja szerint nem szükséges célkövetéshez vagy célra való alkalmassághoz kötni, hiszen attól, hogy nem hatásos vagy nem teljesít be célokat, alkalmazása még szükséges, igazságos és indokolt lehet. A büntetőjog társadalmi rendeltetése Szabó András szerint az, hogy a jogrendszer egészének szankciós zárköve legyen. Nincs önálló működési terepe, mint más jogágaknak. Ezért tér el a büntetőjogi szankció az egyéb jogágak reparáló, helyreállító vagy egyéb kötelességstatuáló szankcióitól. A büntetőjogi szankció éppen ezért büntetés, ezért hátrányokozás. Szerepe és rendeltetése a jogi és erkölcsi normák épségének fenntartása, amikor ezen már más jogági szankciók nem segítenek. Az elmélet szerint a „célra nem tekintő”, szimbolikus, jogépségi, megtorló büntetés egyet jelent az arányos büntetés elvével. Az arányos büntetés elve kizárja a célbüntetést, mert a célbüntetés nem a tett súlyához való arányítást, hanem a célhoz mért viszonyítást kívánja meg és teszi lehetővé. A jogépségi büntetés, a megtorló, arányos büntetés sokkal humánusabb a látszólag humánus nevelő célbüntetésnél, mert nem érinti a személyiséget, a személyi autonómiát és a lelkiismereti szabadságot. A büntetőjogi büntetéskiszabás logikája nem cserélhető fel a nevelés és a gyógyítás logikájával, ha meg akar maradni az igazságszolgáltatás keretei között. Az arányos büntetés elve azért is egyedül lehetséges alkotmányos jogállami büntetés, mert egyedül ez fér össze a jogegyenlőség eszméjével. Minden egyéb megközelítés a jogegyenlőtlenség deklarálása volna, hiszen szükségképpen az egyén valamilyen személyiségi állapotát vagy státusát tekintené a büntetés zsinórmértékének, és nem a tettet. E kétségtelenül logikus, bár kissé pesszimista megközelítés kapcsán talán annyi megjegyzés megengedhető, hogy a tettarányos reagálás évszázadok óta „feltalált” és feltétlenül helyes elve mellett kár lenne eleve és minden esetben lemondanunk további – akár közvetetten érvényesülhető – büntetési célok büntetőjog rendszerén belül történő megvalósításáról. Az egyéni szinten jelentkező büntetés legkülönfélébb hatásai többékevésbé egyébként is érvényesülhetnek – deklarálásuktól függetlenül. Az arányos büntetés sokszor akkor is nevel és visszatart, ha ezekre a célokra „nem tekintünk”. Szabó maga sem tagadja, hogy adott esetben a büntetés például reszocializáló funkciót is betölthet, ezt azonban nem kitűzendő célnak, hanem a jogépségi szankció esetleges következményének tartja. S bár elvi szinten nem közömbös, hogy milyen célt s milyen üdvös hatást tulajdonítunk a helyes büntetésnek, látható, hogy a probléma ettől kezdve csaknem a cél, az eszköz és az eredmény gyakorlati szempontból másodlagos terminológiai kérdésévé válik. Ezen az alapon viszont nem tagadhatók meg a célok pluralizmusát hirdető közvetítő elmélet értékei.

3. 27. § A BÜNTETÉS FOGALMA, SAJÁTOSSÁGAI 3.1. A büntetéssel szemben támasztható követelmények


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK A jogalap és az ezzel összefüggő célok áttekintése után meg kell határoznunk a büntetés (tágabb értelemben a büntetőjogi joghátrány) mibenlétét, lényegét. Mindez természetesen szoros összefüggésben áll azzal a kérdéssel is, milyen álláspontot foglaltunk el a büntetés céljait illetően. Az előzőekből is kiderült, hogy álláspontunk szerint nem szabad feladni az elvet, hogy a tettarányos büntetés igazságosságának alapvető követelménye mellett a társadalom védelme nem zárhatja ki, sőt kifejezetten indokolhatja bizonyos korrekciós, hasznossági szempontok figyelembevételét akár a tettes újabb bűncselekményeinek megakadályozása, akár tudatformálása, a társadalomba való visszavezetése érdekében. Ha ezt elfogadjuk, megfogalmazhatjuk azokat a feltételeket, amelyeknek a büntetőjogi büntetésnek meg kell felelnie ahhoz, hogy törvényes, igazságos, hasznos és szükséges legyen. a) Mindenekelőtt itt is hangsúlyoznunk kell az alkotmányos követelményeket, amelyek szerint büntetés kiszabására csak – bíró által, törvényes eljárásban, bűncselekmény elkövetése miatt, – belátási képességgel rendelkező természetes személlyel szemben kerülhet sor. (Jogi személyekkel szemben a büntetőjogi felelősségüket szabályozó törvény értelmében csak bizonyos speciális büntetőjogi intézkedések alkalmazhatók.) A büntetőjog alapjait képező ismert jogelvek mellett (nulla poena sine crimen, nulla poena sine culpa) fontos követelmény a súlyosabb büntetés visszaható hatályának tilalma vagy az írott jog törvényi eljárásban, erre feljogosított személyek útján történő alkalmazása, amely az önkény kizárását garantálja. Beszámítási képességgel nem rendelkező személlyel szemben büntetésre nem, csupán (az okkal az intézkedések között szereplő) kényszergyógykezelésre kerülhet sor. A bírói út alkalmazását az „igazságszolgáltatás gyakorlását kizárólag bíróságok útján” előíró büntetőeljárás elv is rögzíti. Hozzátehetjük azonban, hogy hatályos jogunkban egyes intézkedések ez alól is kivételt képezhetnek: megrovásra vagy a vádemelés elhalasztása melletti pártfogó felügyelet elrendelésére az ügyésznek (is) van lehetősége. b) A büntetés a tettes számára érzékelhető hátrányt, bajt, „malumot” kell jelentsen, érvényesülnie kell tehát a szankció hátrány okozásában testet öltő megtorló jellegének. Minden büntetés elsősorban úgy reagál az elkövetett tettre, hogy a tettest valamilyen előnytől, valamilyen pozitív dologtól fosztja meg, hiszen ez testesíti meg a „büntetés” fogalmi lényegét. A történelmi fejlődés során e joghátrányok (s így a büntetések) súlyuk és jellegük szerint igen eltérőek voltak. Aszerint, hogy a büntetésben megtestesülő jogfosztás miben állt, megkülönböztethetjük − a halálbüntetést, – a testi büntetéseket (például megcsonkítás, megvakítás, megbélyegzés, botozás), − a megszégyenítő büntetéseket (például „kiseprűzés”, kalodába zárás, pellengérre állítás), − a szabadságot megvonó büntetéseket (például gályarabság, börtönbüntetés), − a vagyoni jellegű büntetéseket (például jószágvesztés, pénzbüntetés), − a munkabüntetéseket (például dologház, közmunka) és − a jogfosztó büntetéseket (például száműzés, közügyektől eltiltás). A világos határvonal megvonása nem minden esetben könnyű, ráadásul az egyes joghátrányok gyakran szükségképpen továbbiakkal jártak vagy járhattak együtt. A gályarabság, a dologház (vagy legújabb kori történelmünkben a szigorított javító-nevelő munka) például szabadságvesztésnek és munkabüntetésnek is felfogható, a deportálás vagy száműzés pedig szintén több egyidejű hátrányt jelenthetett. A „fej- és jószágvesztés” a középkorban nemesekkel szemben aligha volt külön-külön alkalmazható, s napjainkban is bizonyos esetekben a szabadságvesztés mellett kötelező a vagyonelkobzás is.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK A különféle joghátrányok persze idővel szelídültek, humanizálódtak, s mai rendszerünkben büntetésként az első három helyen említett szankció már nem alkalmazható. c) Büntetőjogi büntetésnek a „nulla poena sine lege” elv elfogadása óta nem tekinthető bármely előny megvonása. Olyan előre látható, törvényben előírt (így sohasem önkényes) joghátrány alkalmazása kerülhet csak szóba, amely – éppen az állam által büntetéssé emelt, előzetesen deklarált joghát- rányi jellege folytán – állami eszközzel ki is kényszeríthető. d) A büntetésnek ki kell fejeznie a társadalom rosszallását, negatív értékítéletét, a tettel és tettessel szemben megnyilvánuló közösségi értékfelfogását. Mindez az erkölcs és a jog közismerten szoros kapcsolatából táplálkozik, de látnunk kell, hogy szemben az eddigi követelményekkel, itt már könnyen adódhatnak diszfunkciók. Helyes és feltétlenül kívánatos persze, hogy a büntetések általában egyezzenek a társadalmi közfelfogással, e nélkül ugyanis tartósan nem tölthetik be rendeltetésüket. E követelmény azonban csak a társadalom többségének szilárd elvi alapokon nyugvó erkölcsi értékrendje és következetes, szélsőségektől mentes ítélkezési gyakorlat mellett érvényesülhet. Mindez csak igen hosszú folyamat eredményeképpen alakulhat ki, és állandóan formálódik is. Ma aligha lenne tömegbázisa például a testi büntetések visszaállításáért harcolóknak, ám a közvélemény-kutatások szerint a halálbüntetés újbóli bevezetését a társadalom többsége helyesli. A büntetések alkalmazásán kívül ezért további (büntetőjogon kívüli) eszközök alkalmazása is szükséges annak elfogadtatásához, hogy a humánus, az adott körülmények között alkalmazható legenyhébb, ám a büntetési célok elérésére már alkalmas, más szóval a szükséges, de egyben elégséges büntetés találkozzék a társadalom értékítéletével. e) A büntetésnek meg kell felelnie a generális és a speciális prevenció követelményének, mind a társadalom többi tagját, mind a tettest vissza kell tartania újabb bűncselekmény elkövetésétől. Ezáltal tehát alkalmasnak kell lennie a bűnözés befolyásolására. Ennek egyik eszköze az individualizáció, vagyis a büntetés lehetőleg személyre szabott, egyéniesített volta. Mindez a tettközpontúságnak sem mond ellent. A törvény előtti egyenlőség ugyanis nem az egyenlő elbánás kötelezettségét jelenti; ellenkezőleg: mind a tett, mind a tettes sajátosságainak messzemenő figyelembevételét. Mondhatjuk azt is, hogy a „nem egyenlőkkel” nem is szabad azonos módon eljárni. Az individualizáció ugyan végső soron a büntetés kiszabásának folyamatában realizálódik, de nem indokolatlan a büntetéssel szembeni általános követelmények keretében is megemlíteni. f) Természetesen támasztható a büntetéssel szemben még számos kritérium. A teljesség igénye nélkül: legyenek például a büntetések helyrehoz- hatóak, vagyis olyanok, amelyek az ártatlanság vagy az enyhébb felelősség utólagos kiderülése esetén a rehabilitáció lehetőségét nem zárják ki, vagy legyenek lehetőleg gazdaságosak, tehát alkalmazásuk ne jelentsen tartósan nagyobb terhet az államra nézve, mint a tettek, ami miatt kiszabták azokat. E körülményeket azonban inkább kívánatos elveknek, mintsem az előzőkkel azonos súlyú követelményeknek tekinthetjük. Az, hogy adott esetben a felsorolt jellemzők közül melyik kerül inkább előtérbe, számos körülmény függvénye, melyeket elsősorban a büntetés kiszabásának felelősségteljes folyamatában értékelnek, de amelyekre hathat a jogalkotói intenció is. Általában bizonyos mértékig mindig együtt van jelen a büntetésben a tudatformáló és a kényszerítő jelleg. Az 1960-as években különös prioritást kapó „átnevelés” azonban mára – a kérdést reálisabban szemlélve – elveszítette jelentőségét, igaz, korábban is inkább ideológiai szólam, mint a joghátrány lényegének egyik kifejeződése volt. A „nevelő”, a tettesre hatást gyakorló elem aktuális büntetési céljaink között továbbra is jelen van, ám a személyiség teljes átalakítása, a büntetés révén történő gyökeres átformálása már nem reális cél. Utaltunk azonban rá, hogy fokozatosan előtérbe kerül viszont a joghátrány lehetőség szerinti reparatív jellege. Ha a jóvátételnek a büntetés körébe emelő elvi alapjai egyelőre kiforratlanok is, a joghátrány nemét és mértékét is befolyásolni képes kívánatos következményként egyre inkább számolhatunk vele. A legfontosabb elemeket összefoglalva tehát a büntetés államilag kikényszeríthető, a társadalom negatív értékítéletét valamely hátrány alkalmazásával biztosító törvényes jogkövetkezmény, amelyet bíróság a bűncselekményt elkövető és büntethető személlyel szemben megtorlásként alkalmaz, s amely igazságossága, szükségessége és hasznossága folytán alkalmas a társadalom védelmére és újabb bűncselekmények megelőzésére.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK Mindezek alapján világos különbségtétel tehető a büntetés és néhány más, szintén joghátránynak tekintett hatósági vagy közösségi aktus között is. Így például − a büntetőeljárási kényszerintézkedéseket a büntetőeljárás sikere, zavartalan menete érdekében alkalmazzák, − a fegyelmi büntetések révén nem az állam, hanem valamely kisebb közösség fejezi ki rosszallását (s ez attól független, hogy egy adott cselekmény büntetéssel és fegyelmi felelősségre vonással egyaránt fenyegetett), − a különféle pótlékok és bírságok alapja nem bűncselekmény elkövetése, s ezeket nem bíróság, hanem közigazgatási hatóság szabja ki, végül a felmerült bűnügyi költségek felfoghatók ugyan a bűncselekmény elkövetésének járulékos következményeként, alapvetően azonban magánjogi természetű kiadásokból, munkadíjakból tevődnek össze.

3.2. A büntetés fogalma és célja a hatályos Btk.-ban A büntetés lényegéről megfogalmazott legfontosabb elvek a Btk. 37. §-ában olvashatók: 37. § A büntetés a bűncselekmény elkövetése miatt a törvényben meghatározott joghátrány. A büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el. A Btk. tömör megfogalmazásából sem következik, hogy a helyesen kiszabott büntetés azonos módon és mértékben szolgálja az egyéni és a társadalmi megelőzés elveit is, sem pedig az, hogy a joghátrány súlyossága arányban áll a megelőzés hatékonyságával. A különféle büntetési célok egymást kiegészítve, egymást erősítve hathatnak, és különféle módokon érhetők el. Az általános visszatartás legfontosabb eszközei a tett büntetéssel fenyegetése – ilyen értelemben tehát a jogalkotásnak is lehet preventív hatása – és a kiszabott büntetésekkel történő elrettentés. A speciális prevenció eszköze a nevelés, a büntetés egyéni visszatartó hatásának felkeltése – vagyis annak tudatosítása, hogy nem rentábilis újabb bűncselekményt elkövetni -, végső soron pedig az ártalmatlanná tétel. A II. világháborút követő első büntető jogszabályainkban sokáig a nevelést, a „megjavítást” hangsúlyozták, a szankció „joghátrány jellegéről” kezdetben hallgattak, s a generális prevenciót sem célként, hanem inkább a büntetés kívánatos következményeként fogták fel. Az 1978. évi IV. törvény alkotói nem mondtak ugyan le a nevelés révén elérhető reszocializációról, ám ezt már nem a speciális prevenció kizárólagos eszközének, csupán egyik, lehetséges formájának tekintették, így kifejezett büntetési célként történő nevesítését nem is tartották szükségesnek. Napjainkban ismét erőteljes prioritást kapnak a társadalomvédelem szempontjai, s a legsúlyosabb bűncselekmények kapcsán sűrűn felvetődnek az „ártalmatlanná tétel” lehetséges módozatai is. Ennek ma végleges formája az ún. „tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés” melynek problematikájáról – a halálbüntetéssel is összefüggésben – később még szó lesz. Az új Btk. előkészítése során felvetődött az a gondolat is, hogy a megtorlás – eddig csak a törvényi fogalomba „beleérthető” – elvét kifejezett formában is a definíció elemévé kellene tenni.

4. 28. § A SZANKCIÓRENDSZEREK FONTOSABB ELVI KÉRDÉSEI ÉS JELLEMZŐ VONÁSAI 4.1. Szankciófajták és azok meghatározása Azt a rendszert, amely a jogkövetkezményeket tekintve vagy csak büntetések, vagy csak intézkedések (például gyógyítás, nevelés, biztonsági intézkedés) alkalmazását tartja szükségesnek, monista rendszernek, amely pedig büntetések és intézkedések – akár egyidejű, akár egymást kizáró – alkalmazásának lehetőségén alapul, dualista szisztémának nevezzük. A szankciók meghatározottságát tekintve elvileg a következő változatok lehetségesek: 140 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK − abszolúte meghatározott, − abszolúte határozatlan, − relatíve meghatározott és − relatíve határozatlan szankciórendszer. A felosztás végeredményben azt juttatja kifejezésre, miként oszlik meg a szankció előírása a jogalkotó és alkalmazása a jogalkalmazó között. Az abszolúte meghatározott rendszerben az adott bűncselekményre csak pontosan meghatározott nemű és mértékű szankció alkalmazható. Ha a jogalkalmazó megállapítja a bűncselekmény miatt az elkövető felelősségét, nincs egyéb dolga, mint mechanikusan előírni e szankció alkalmazását. Büntetőjogunk korai korszakában ez a mód általánosan elfogadott volt: a hűtlen- ségi esetek büntetése például az egyéniesítés legcsekélyebb lehetősége nélkül mindig kizárólag „fej- és jószágvesztés” volt. Ma nálunk ilyen – egyelőre kivételesnek tekinthető – abszolúte meghatározott szankció az erőszakos többszörös visszaesés legsúlyosabb eseteire mérlegelést nem tűrően előírt tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés [Btk. 97/A. § (1) bekezdés]. Az abszolúte határozatlan szisztéma mintegy az előbbi ellensúlyaként fejlődött ki. Sem a büntetés nemét, sem kereteit nem írta elő, mindezeket – a felelősség megállapítása esetén – „a bíróság bölcs belátására” bízta. Ezt a rendszert általában az önkényes büntetéskiszabás lehetősége miatt bírálták. A relatíve meghatározott rendszerben a törvényhozó a büntetés lehetséges nemét vagy nemeit, illetve a büntetési kereteket határozza meg, a többi a jogalkalmazó dolga. A bíró tehát kötve van a büntetés neméhez, valamint annak alsó és felső határához, s e kereteken belül szabja ki a büntetést. Alapvetően ez jellemző a hatályos magyar Btk.-ra azzal, hogy a jogalkotó helyenként, bizonyos feltételek mellett előírja egyes büntetetési vagy intézkedési nemek kötelező alkalmazását (például a pénzbüntetés vagy a vagyonelkobzás esetében), s kivételesen – mint láttuk – a büntetés mértékét is. Végül a relatíve határozatlan rendszerben csak a büntetés vagy intézkedés neme adott. Uralkodó felfogás szerint a törvényből ezen kívül tudható még annak vagy alsó, vagy felső határa, esetleg megjelölik az alsó és felső kereteket is. Ha azonban ez valóban mindig így lenne, a szisztémát aligha tudnánk megkülönböztetni a relatíve meghatározott rendszertől. Ezért helyesebb, ha azt mondjuk, hogy a relatíve határozatlan rendszer – persze törvényi felhatalmazás alapján, de – a büntetés kiszabásakor tér el markánsan a korábbi szisztémától. A bíró ugyanis e rendszerben a büntetést határozott tartam megjelölése nélkül szabja ki. Ezt gyakran úgy teszi, hogy a törvényi előírások figyelembevételével utal a kiszabott büntetés legalacsonyabb vagy legmagasabb mértékére (például az USA-ban, ahol a vádlottat adott esetben „legkevesebb 10 évi fegyházra” ítélik). Máskor a várható mértékre a bíróság nem is utal (például Angliában, amikor a vádlottat „ő felsége tetszésének megfelelő ideig tartó” büntetésre ítélik). Ilyenkor a büntetés kiállásáról később vagy maga a bíróság dönt, vagy ezt igazgatási szervekre bízzák. Az Európai Emberi Jogi Bíróság e rendszer kapcsán több ítéletében állást foglalt a büntetések időszakonkénti, előre látható érdemi felülvizsgálata, s így a szisztéma relatíve határozott rendszerhez való közelítésének szükségessége mellett. A felsorolt rendszerek egy-egy ország jogalkotásában párhuzamosan is előfordulhatnak. A magyar Btk. egyik fiatalkorúakkal kapcsolatos korábbi rendelkezése például azt tartalmazta, hogy „a javítóintézeti nevelés tartamát a bíróság nem határozza meg, legrövidebb tartama egy év”, s 1999-ig nem szabályozta a törvény a kiutasítás mellékbüntetés tartamát sem. Ekkor tehát a magyar büntetőjog a relatíve határozott és relatíve határozatlan rendszer elemeit – igaz, igen szűk körben – vegyesen alkalmazta. Utaltunk rá, hogy ma az alapvetően relatíve határozott hazai rendszerben is előfordul abszolúte határozott elem.

4.2. A magyar Btk. jogkövetkezményeinek általános rendszere Szankciórendszerünk még pár évtizede is igen színes és változatos képet mutatott. Csúcsán az elvileg több tucat bűncselekmény – de a gyakorlatban szinte csak a többszörösen minősülő emberölések miatt alkalmazott – halálbüntetés állt, helyet kaptak köztük a különféle munka jellegű büntetések, vagyoni jellegű szankciók, sőt a felsorolt büntetési célok egy részével igen nehezen összeegyeztethető biztonsági intézkedések is.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK Mára a Btk. szankciórendszere látszólag némileg leegyszerűsödött, eltörölték a halálbüntetést és a munka jellegű büntetések hagyományos formáit. A fő- és mellékbüntetések korábbi markáns megkülönböztetése fokozatosan elveszítette a jelentőségét s igen széles körű az intézkedések önálló alkalmazásának lehetősége is. Hatályos szankciórendszerünket tehát formálisan hármas (valójában azonban kettős) felosztás jellemzi, a büntetések és a mellékbüntetések mellett a hagyományos értelemben büntetésnek nem tekinthető intézkedések képezik a joghátrányok harmadik pillérét. Mindezek alapján elmondható, hogy a Btk. rendszere alapvetően a büntetések és intézkedések együttes alkalmazását is lehetővé tevő dualista szankciórendszer, amit a törvény a következőképpen szabályoz: 38. § (1) Büntetések a) a szabadságvesztés, b) a közérdekű munka, c) a pénzbüntetés, d) a foglalkozástól eltiltás, e) a járművezetéstől eltiltás, f) a kiutasítás. (2) Mellékbüntetések a) a közügyektől eltiltás, b) a kitiltás. Az egyes büntetések általában egymás mellett is alkalmazhatók (akár több is), a törvény csak a szabadságvesztés és a közérdekű munka együttes alkalmazását, illetve kiutasítás mellett közérdekű munka vagy pénzbüntetés alkalmazását tiltja. Ugyanakkor bizonyos körben generálissá vált a szankciók alternatív alkalmazhatóságának lehetősége: legfeljebb háromévi szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények esetén mindig mód van szabadságvesztésnél enyhébb büntetési nem alkalmazására. 70. § (1) Intézkedések 1. a megrovás, 2. a próbára bocsátás, 3. a kényszergyógykezelés, 4. (hatályon kívül helyezve) 5. az elkobzás, 6. vagyonelkobzás, 7. a pártfogó felügyelet, 8. a jogi személlyel szemben alkalmazható intézkedések. (2) Az (1) bekezdés 1-3. pontjában felsorolt intézkedések önállóan, büntetés helyett, a 4. pontjában megjelölt intézkedés büntetés mellett, az 5. és 6. pontjában megjelölt intézkedés önállóan, és büntetés vagy intézkedés mellett is, a 7. pontjában megjelölt intézkedés büntetés, illetve intézkedés mellett alkalmazható. (3) Az (1) bekezdés 8. pontja szerinti intézkedésekről külön törvény rendelkezik.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK A magyar törvény ritka kivétellel a relatíve meghatározott rendszer talaján áll, vagyis a törvényhozó előírja az egyes büntetésekre alkalmazható büntetési nemet (mint láttuk, olykor alternatív módon többet is), valamint azok alsó és felső határát. A határok kijelölése történhet a Különös részben a konkrét bűncselekmény szankciójának meghatározásakor, de történhet az Általános Részben is, például a szabadságvesztés ún. „generális minimumának” előírásakor – ez érvényesül, ha a Különös rész egyes bűncselekményeinél csak a szabadságvesztés felső határa szerepel – vagy a pénzbüntetés esetében. A határok közötti konkrét joghátrány mértékét (olykor a nemét is) a bíróság az egyedi ügy sajátosságaihoz mérten állapítja meg. Ennek szempontjairól a büntetés kiszabásáról szóló részben lesz szó.

5. 29. § AZ EGYES JOGKÖVETKEZMÉNYEK 5.1. A büntetések 5.1.1. A halálbüntetés ébren tartott problematikája A büntetőjog történetében a legtöbb vita mindig is e legsúlyosabb büntetési nemet övezte, ami nem véletlen. Fayer László a XX. század első éveiben „százados vergődésnek” nevezte a halálbüntetés jogossága körül folyó vitát, s ez a sokszor kegyetlen módon kivégzettek tömegeinek tényleges vergődését tekintve a szó szoros értelmét tekintve is helytálló. A kezdeti, kíméletlen megtorlást, bosszút hirdető irányzatok után azonban a gondolkodóknak szembe kellett nézniük azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy a halálbüntetés a büntetési célok egy részével igen nehezen egyeztethető össze. Teljesen lemond ugyanis az individualizálásról, a nevelési és az egyéni visszatartási célról, a speciális prevenciót tehát igen sajátos „végső” módon, az elkövető likvidálásával véli megvalósíthatónak. De a pragmatikus gondolkodók tudták már évszázadokkal Dickens megfogalmazása előtt is, hogy sohasem veszi az állam polgárainak rosszabbul hasznát, mint akkor, ha felakasztatja őket. A társadalmi szerződés talaján álló nézetek persze még találtak e büntetési nemet igazoló okot. Rousseau így ír erről: „...minden gonosztevő, amennyiben a társadalom jogát megtámadja, bűnténye által lázadóvá és hazaárulóvá válik; annak jogát megsértve megszűnik tagja lenni, sőt hadat üzen ellene. Ekkor az állam létfeltételei összeférhetetlenek az övéivel; egyiküknek vesznie kell, így ha a bűnöst kivégzik, ezt nem annyira a polgáron, mintsem az ellenségen hajtják végre. A peres eljárás, az ítélet annak bizonyítására szolgálnak, hogy az illető megsértette a társadalmi egyezményt s ennélfogva nem tagja többé az államnak. S minthogy ő már ilyennek vallotta magát, ha csak tartózkodási helye által is; őt onnan el kell távolítani, akár száműzetés útján, mint szerződésszegőt, akár halál által, mivel az állam ellensége.” A hasonló gondolatok azonban már a felvilágosodás korában komoly kritikában részesültek azok részéről, akik nem tekintették a szerződés részének valamennyi jog, így az élethez való, legértékesebb jog átadását. Úgy gondolták, az élet kioltásával éppen az állam szegi meg egyoldalúan a szerződést olyan érték megvonásával, amely fölött nincs rendelkezési joga. Ezekkel a nézetekkel indult útjára az abolicionista mozgalom, hogy azután – például Beccaria tanaival megerősítve – további érveket találjon a halálbüntetés tarthatatlansága mellett. Nálunk a Csemegi-kódex megalkotásakor a halálbüntetés fenntartását merőben praktikus okokból, az ország közbiztonsági viszonyaira tekintettel és nemzetközi tapasztalatokra hivatkozva mégis támogatták. Pedig az abolicionizmusnak – elsősorban Szemere Bertalan munkássága nyomán – már nálunk is komoly hagyományai voltak (e büntetési nemet már II. József szükségtelennek tartotta és a híres 1843. évi büntetőjogi javaslat is mellőzte). Ezeknek az előzményeknek legfeljebb annyi hatása volt, hogy Csemegi a halálbüntetés alkalmazhatóságát csak az előre kitervelt emberölésre és a király elleni gyilkosság kísérletére korlátozta. Lényeges áttörés ezután csaknem száz évig nem történt. Az abolicionis- ták fontosabb érveivel szemben (a halálbüntetés jóvátehetetlen, nem az állam erejének, hanem tehetetlenségének, gyengeségének jele, nem igazságos és nem megfelelő eszköz a társadalmi rend fenntartására) mindig erősen hatottak az ellenérvek: a jogos védelem az egyént is feljogosíthatja más életének kioltására, az elrettentő hatás pedig kedvezően befolyásolhatja a bűncselekmények alakulását. Tény azonban, hogy 1945 és 1990 között fokozatosan csökkent a halálbüntetéssel (is) fenyegetett deliktumok száma, 1971-től például vagyon elleni bűncselekmény miatt már ki sem lehetett szabni. A tényleges kivégzések száma az 1960-as években 6 és 10, az 1970-es évek kezdetétől általában évi 4 és 12 között mozgott.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK Az 1978. évi IV. törvény előkészítése során a halálbüntetés kivételes jellegét már nem csupán elvi síkon hangsúlyozták, s 1989-ben az állam elleni bűncselekmények köréből – mint a politikai leszámolások rossz emlékű eszközét – ki is iktatták. A végső szót mégsem a törvényhozás mondta ki. Az Alkotmánybíróság a 23/1990 (X. 31.) AB számú határozatával a halálbüntetést alaptörvényünkkel ellentétesnek minősítette, és a Btk. ezt lehetővé tevő rendelkezéseit megsemmisítette. Fontosabb indokai a következők voltak: „Alkotmányunk az »Általános rendelkezések* c. I. fejezetében kinyilvánítja, hogy »a Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége* [8. § (1) bekezdése]. Az »Alapvető jogok és kötelességek* c. XII. fejezetben pedig megállapítja, hogy »a Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani* [54. § (1) bekezdése]. A 8. § (4) bekezdése szerint az élethez és az emberi méltósághoz való jog olyan alapvető jognak minősül, amelynek gyakorlása rendkívüli állapot, szükségállapot vagy veszélyhelyzet idején sem függeszthető fel, illetve nem korlátozható. Az Alkotmány idézett rendelkezéseinek összevetéséből megállapítható; hogy Magyarországon az élethez és az emberi méltósághoz való jog – állampolgárságra tekintet nélkül – minden embernek veleszületett, sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető joga. A magyar államnak az élethez és az emberi méltósághoz való jog tekintetében is elsőrendű kötelessége, hogy ezeket tiszteletben tartsa és védelmezze. Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése azt állapítja meg, hogy az élettől és az emberi méltóságtól »senkit nem lehet önkényesen megfosztania. E tilalom megfogalmazása egyúttal nem zárja ki az élettől és az emberi méltóságtól történő nem önkényes megfosztás lehetőségét. A halálbüntetés törvényi megengedése alkotmányosságának megítélésénél az Alkotmány 8. §-ának (2) bekezdése az irányadó, amely szerint »a Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem kor- látozhatja«.” Az Alkotmánybíróság tehát úgy ítélte meg, hogy a Btk.-nak és a kapcsolódó hivatkozott jogszabályoknak a halálbüntetésre vonatkozó rendelkezései az élethez és az emberi méltósághoz való alapvető jogot indokolhatatlan módon korlátozzák, sőt felszámolják. Az élettől és az emberi méltóságtól halálbüntetéssel való megfosztásra vonatkozó rendelkezések ugyanis e jog lényeges tartalmát nemcsak korlátozzák, hanem az életnek és az emberi méltóságnak, illetve az ezt biztosító jognak a teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését engedik meg. Ezért megállapította alkotmányellenességüket és megsemmisítette ezeket. Ennek során figyelemmel voltak arra is, hogy az emberi élet és az emberi méltóság minden mást megelőző érték. Az emberi élethez és méltósághoz való jog olyan egységet alkotó, oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb alapjognak forrása és feltétele. Az emberi élethez és méltósághoz mint abszolút értékhez való jog tehát határozott és áthághatatlan korlátot jelent az állam büntetőhatalmával szemben. Szólnunk kell végül azokról a halálbüntetés kérdésével kapcsolatos fontosabb nemzetközi egyezményekről, melyeknek mi is részesei vagyunk, s melyek jól érzékeltetik az Európában zajló hasonló folyamatok tendenciáit. A polgári és politikai jogok nemzetköri egyezségokmánya 6. cikkének (1) bekezdése szerint „minden embernek veleszületett joga van az életre. E jogot a törvénynek védelmeznie kell. Senkit sem lehet életétől önkényesen megfosztani.” A (6) bekezdés pedig megállapítja, hogy „e cikk egyetlen rendelkezésére sem lehet hivatkozni avégett, hogy késleltessék vagy megakadályozzák a halálbüntetésnek az Egyezségokmányban részes valamely állam általi eltörlését”. Ezt az egyezményt még az 1976. évi 8. tvr.-rel kihirdettük. Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én aláírt egyezmény 2. cikkének (1) bekezdése eredetileg még igen szűk körben ugyan, de jogosnak ismerte el a halálbüntetést, az 1983. április 28-án elfogadott 6. kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikke viszont már kategorikusan úgy rendelkezett, hogy „a halálbüntetést el kell törölni. Senkit sem lehet halálbüntetésre ítélni és halálbüntetést nem szabad végrehajtani.” 1992 őszén az Európai emberi jogi egyezményt is fenntartás nélkül ratifikáltuk. Végül az Európa Parlament 1989. április 12-én elfogadott „Az alapjogokról és alapvető szabadságokról” szóló dokumentumának 22. §-a szintén nem hagy kétséget a halálbüntetés megengedhetetlenségéről. A magyar törvényhozás érzékelhető, de nemzetközi szerződések esetében nem szokatlan fáziskéséseitől függetlenül tehát az Európában zajló folyamat töretlen, s ma már nincs is európai ország, amely e büntetési nemet fenntartaná.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK Nem hallgatható azonban el, hogy a mai világ mégis megosztott a halálbüntetés kérdésében. Az állampolgárok fizikai megsemmisítésének jogát az USA tagállamainak többsége éppen a demokratikus értékek fenntartása érdekében tartja legitimnek, másutt (például Kínában) elsősorban a bűnözés súlyával és összetételével indokolják, fundamentalista iszlám országokban pedig a Koránra hivatkozva. A szervezett bűnözés és a terrorizmus térhódításával szemben határozottabban fellépni kívánó „neokonzervatív” irányzatok is táplálják azokat a törekvéseket, amelyek Európában, így nálunk is időről időre napirendre kívánják tűzni az abolicionizmus feladását, s amelyek egyébként a közvélemény többségének támogatását is élvezik. Ám ez sem újdonság. Vámbéry a XX. század első évtizedeiben így írt erről: „nem kis mértékben erősíti a halálbüntetés híveinek álláspontját a kriminalitásnak általános emelkedése és különösen az ipari központokban összegyülemlett társadalmi söpredék cynikus félműveltségének rémtettei (anarchista merényletek). Ezek hatása a kultúrnépekben is oly idegességet ébresztett, amely lehetővé teszi, hogy az érzelmi motívumok az értelmi okokat háttérbe szorítsák. Karr Alfonz francia újságírónak az abolícióról mondott oktalan tréfája: »Kezdjék a gyilkos urak!* érthető visszhangra talált a tömegekben, bár ha a józan megfontolás azt tanítja is, hogy az ördögöt Belzebubbal alig lehet elűzni.” A következtetés egyértelmű: a halálbüntetés szükségessége vagy szükségtelensége olyan összetett elvi kérdés, amit sem a kriminalitás alakulása, sem az ennek nyomán módosuló közhangulat – mint a büntetés kétségtelenül egyik, de nem egyedüli komponense – alapvetően nem befolyásolhat. Nem szabad végül azt sem figyelmen kívül hagynunk, hogy a halálbüntetés társadalomvédelmi szerepét (erre vonatkozó egyes állítások ellenére) a kriminálstatisztikai kutatások vagy egyáltalán nem, vagy csak igen elvétve igazolták. A halálbüntetés eltörlésével sehol sem nőtt számottevően és tartósan azoknak a bűncselekményeknek a száma, amelyeket korábban halállal fenyegettek, s ugyanígy a bevezetés vagy az újbóli bevezetés sem csökkentette a legsúlyosabb kriminalitást. Magyarországon a halálbüntetés eltörlése utáni években egy ideig valamelyest nőtt ugyan a súlyosan minősülő emberölések száma, néhány év után azonban stagnálást, majd számottevő csökkenést mutattak ki. (Ugyanakkor a halálbüntetés eltörlése előtti 5 éves időszakban a halálbüntetéssel is fenyegetett bűncselekmények miatt összesen 58 életfogytig tartó szabadságvesztést és 12 halálos ítéletet szabtak ki. 1990 és 1995 között az említett, de halálbüntetéssel már nem fenyegetett kategóriában csak 46 életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabására került sor.) Ilyen körülmények között ma a puszta megtorlás, a kizárólagos ártalmatlanná tétel előtérbe állítása sokkal inkább anakronisztikus gondolatnak hat, mint Szemere korában. Ezért – az egyébként is alkotmányellenesnek minősülő – népszavazások felvetése helyett inkább azokat az eszközöket kell megtalálnunk és tökéletesítenünk, melyekkel a büntetési rendszeren belül a halálbüntetés eltörlésével keletkezett esetenkénti kétségtelen aránytalanságok kiegyenlíthetőek.

5.1.2. A szabadságvesztés A szervezett szabadságvesztés-büntetés annak ellenére viszonylag későn fejlődött ki, hogy már Platón helyeselte, sőt szinte különböző végrehajtási fokozatokat is javasolt. Sokáig érvényesnek tekintették Justinianus intelmét, aki szerint a börtönnek a bűnösök összegyűjtését, nem pedig megbüntetését kell szolgálnia. Ennek ellenére elmondható, hogy a szabadság büntetésképpen történő elvonására – nem csupán bűnözőkkel, hanem adósokkal szemben is – már az ókorban sor került. A szabadság elvonásának első tömeges formái még nem a hagyományos börtönök keretében, hanem gályarabság és száműzés, a gyarmatokra történő szállítás formájában valósultak meg. Ezeket azonban alappal tekinthetnénk a munkabüntetések kezdeti formáinak is, hiszen céljuk az elítéltek „gazdaságosabb” kihasználása volt. A voltaképpeni bebörtönzés kezdetben inkább az uralkodók politikai ellenfeleinek elszigetelésére fejlődött ki. Később a relatív büntetéstani teóriák első megjelenésével olyan intézeteket hoztak létre, ahol a csavargókból s a háborúkban elnincstelenedett tömegekből álló bűnözők foglalkoztatását, munkával való ellátását igyekeztek a büntetési célok szolgálatába állítani. Ekkor alakultak ki egyes, részben máig ható börtönügyi alapelvek: a differenciált bánásmód, az elkülönítés és a munkáltatás. Az említett elvek bölcsője azonban először nem Európa, hanem az Amerikai Egyesült Államok volt a XIX. század elején. Itt a szabadság elvonásának keretében az idők folyamán kísérletet tettek a magánelzárás, később a közös munkavégzés, de eközben hallgatás előírásának bevezetésére, majd mindezeknek az elítéltek különböző


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK fokozatokba sorolásával való kombinálására. Ezek a törekvések Európában is éreztették hatásukat, sőt a tapasztalatok nyomán rövidesen kontinensünk állt a börtönügy élére. Az ún. „ír rendszer” például a közös munkán alapuló elzárás és a feltételes szabadságra bocsátás közé ún. „közvetítő intézetet” iktatott be, ezáltal segítve az elítéltek reszocializálását. A XIX. század végétől – a speciálpreventív teóriák ismételt megerősödésével – az ún. „javító rendszer” alkalmazására tettek kísérletet, melyek különböző kedvezmények, előnyök kilátásba helyezése révén, az elítéltek ösztönzésével erősítették a differencált bánásmódot. Ezzel egyidejűleg korszerűsödtek a börtönök építészeti megoldásai és humánusabbá váltak az elhelyezési körülmények. Magyarországon a középkorban a szabadságvesztés-büntetés nem volt meghatározó büntetési nem. Jellemző, hogy még Hajnóczy XVIII. század végi, egyébként progresszív alkotmánytervéből is a justinianusi formula köszön vissza: „a börtönök olyan átalakítását kívánom, hogy a letartóztatottak érezzék: oda mintegy őrizet céljából kerülnek, míg el nem ítélik, vagy fel nem mentik őket”. A várbörtönök és úriszéki tömlöcök szétszórt és szabályozatlan rendszere után a magyar börtönügy is alig 150 évvel ezelőtt indult fejlődésnek, hogy azután némi fáziskéséssel és jóval visszafogottabban kövesse az ígéretesnek tartott külföldi példákat. Figyelemre méltó azonban, hogy a például Csemegi-kódex a szabadságvesztésnek öt különböző súlyú alakzatát különböztette meg (a fegyházat, a börtönt, a fogházat, az államfogházat és az elzárást), s minthogy ezek alkalmazását a büntetés súlya szerinti végrehajtási rendszerrel is kombinálta, felülmúlta számos európai ország differenciálási lehetőségeit. A liberalizálási törekvések mintegy betetőzéseként a múlt század közepétől megjelent a „nyitott” vagy „félig zárt” börtön teóriája is, ez azonban a bűnözés intenzív mennyiségi és minőségi változásai folytán az utóbbi évtizedekben visszaszorult. A szabadságvesztés-büntetés alkalmazási aránya napjainkban ismét nő (100 000 lakosra mintegy 110 szabadságvesztést töltő jut), bár e büntetési nem évszázadokig tartó első helyét nem szerezte vissza, s ez nem is várható. A növekvő igények kielégítése céljából azonban egyre inkább terjed a magánbörtönök ideája is. A jövőt illetően számos reformgondolat fogalmazódik meg. Ezúttal csak annak az elképzelésnek az ismertetésére szorítkozunk, hogy a különböző végrehajtási fokozatokat egységes szabadságvesztés válthatná fel. Az intézeteken belül a kellően differenciált végrehajtás érdekében négy különböző zártságú és rezsimű végrehajtási rendet alakítanának ki: a szigorúan zárt, a zárt, a félig zárt és a nyitott részleget. Ezek a fokozatok a végrehajtás során az intézet döntése alapján „átjárhatóak” lennének. E javaslat képviselői okkal vetik fel, hogy a kiszámítható, ösztönző, de fegyelmezni is képes szabadságvesztési szisztémának ma gyakran gátját képezi a Btk. által erősen determinált fokozatrendszer, amitől a büntetés-végrehajtási jog nagykorúvá válván már elszakadhatna. Félő azonban, hogy ez az elszakadás háttérbe szoríthatja az ítélkező bírónak a végrehajtás módjában is indokoltan kifejeződhető értékítéletét. Ezért – noha kétségtelenül bonyolult szisztémát eredményez – támogatható olyan elképzelés is, amely formálisan fenntartja a fokozatokat, s azokon belül létesít különböző meghatározottságú életrendet biztosító részlegeket. Ugyan nem a büntetési nemekhez, hanem a büntetés kiszabásához kapcsolódik, de itt kell megemlíteni a szabadságvesztés-büntetéshez szorosan kapcsolódó ún. „feltételes elítélés” intézményét. Ennek két történeti formája ismert. Az angol-amerikai rendszer esetében a bíróság a bűnösség megállapítása után a büntetés kiszabását függeszti fel próbaidőre (a tény- és jogkérdések e rendszerbeli elválasztása erre kézenfekvő lehetőséget kínál). A belga-francia rendszerben a kiszabott szabadságvesztés végrehajtása felfüggesztésének lehetősége szintén a speciálpreventív teóriák megerősödésének hajnalán, a XIX. század utolsó évtizedeiben vetődött fel. Az első, 1888-as belga törvényt rövidesen számos európai ország követte, köztünk Magyarország 1908-ban. Látni fogjuk, hogy hatályos jogunk mind a két rendszer továbbfejlesztett változatát alkalmazza, mind fiatalkorúakkal, mind felnőttekkel szemben. S noha hangsúlyozzuk, hogy a „próbaidőre (részben vagy teljesen) felfüggesztett szabadságvesztés-büntetés” nem önálló büntetési nem, csupán a jogalkalmazó számára bizonyos körben nyitva álló lehetőség, a gyakorlat valójában azt mégis ennek megfelelően kezeli. A SZABADSÁGVESZTÉS FAJTÁI, VÉGREHAJTÁSI FOKOZATAI ■ Hatályos jogunkban a szabadságvesztést a törvény a következőképpen szabályozza: 40. § (1) A szabadságvesztés életfogytig vagy határozott ideig tart. 146 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK (2) A határozott ideig tartó szabadságvesztés legrövidebb tartama két hónap, leghosszabb tartama tizenöt év; életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntetendő bűncselekmény, bűnszervezetben, különös vagy többszörös visszaesőként történő elkövetés, továbbá halmazati vagy összbüntetés esetén húsz év. (3) Életfogytig tartó szabadságvesztés azzal szemben szabható ki, aki a bűncselekmény elkövetésekor a huszadik életévét betöltötte.

A szabadságvesztések lehetséges hatályos rendszerét (formáit) a következő ábrán szemléltetjük. A magyar relatíve meghatározott rendszerben a szabadságvesztés tételkeretei a következőképpen alakulnak: − (két hónaptól) egy évig terjedő szabadságvesztés (például ittas járművezetés alapesetében), − (két hónaptól) két évig terjedő szabadságvesztés (például segítségnyújtás elmulasztása alapesetében), − (két hónaptól) három évig terjedő szabadságvesztés (például kényszerítés esetében), − (két hónaptól) öt évig terjedő szabadságvesztés (például hamis tanúzás alapesetében), − egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés (például jelentős értékre elkövetett lopás esetében), − két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés (például rablás alapesetében), − öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés (például emberölés alapesetében), − öt évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés (például alkotmányos rend erőszakos megváltoztatása esetében), − tíz évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés (például emberölés minősített esetei elkövetésekor). Szó volt már róla, hogy a legfeljebb háromévi szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények esetén – ha a szabadság elvonása akár annak felfüggesztése mellett sem indokolt – általánosságban lehetőség van közérdekű munka vagy pénzbüntetés kiszabására [38. § (3) bekezdés]. Az imént vázolt tételkeretekből látható az is, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés a büntetési rendszerünkben mindig alternatív (határozott ideig kiszabható szabadságvesztéssel vagylagos) büntetés. Így elmondható, hogy büntetési rendszerünk mind „alul”, mind „felül” generális alternativitást kínál: enyhébb esetekben a büntetési nemeket illetően is, a legsúlyosabb esetekben pedig általában az életfogytig tartó szabadságvesztés kiváltásának lehetőségét illetően. A szabadságvesztést a bűncselekmény súlyától függően különböző végrehajtási fokozatokban: fegyházban, börtönben vagy fogházban kell végrehajtani. Az enyhébb fokozatok több kedvezménnyel (látogató, csomag, a személyes szükségletekre fordítható pénz nagyobb hányadának felhasználhatósága, külső munkavégzés, eltávozás, kimaradás stb.) járnak. Ennek részletes szabályait a Büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. tvr. (Bvtvr.) határozza meg.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK Az egyes fokozatokban végrehajtandó büntetéseket a következő táblázat szemlélteti:

4.2. táblázat Fegyház a) életfogytig szabadságvesztés

Börtön

Fogház

tartó a)minden más bűntett b)vétség, ha az elkövető visszaeső

b) legalább háromévi szabadságvesztés a törvényben felsorolt súlyos bűncselekmények (például állam elleni bűncselekmények, emberölés alapesete, bűnszervezetben részvétel) esetében

vétségek esetében – ha az elkövető nem visszaeső (ide jellemzően a gondatlan bűncselekmények elkövetői kerülnek)

c) legalább kétévi szabadságvesztés többszörös visszaesőkénti vagy bűnszervezeti elkövetés esetében A törvény módot ad arra, hogy a bíróság ítéletében eleve eggyel enyhébb vagy súlyosabb fokozatot állapítson meg, de a büntetés végrehajtása alatt tanúsított magatartás függvényében a végrehajtás folyamán is sor kerülhet eggyel enyhébb vagy szigorúbb fokozatba helyezésre. A FELTÉTELES SZABADSÁGRA BOCSÁTÁS ■ A határozott idejű szabadságvesztésre ítélt személy az egyes végrehajtási fokozatoknak megfelelően a büntetés bizonyos hányada után bocsátható feltételes szabadságra (Btk. 47. §). A letöltendő idő fegyházban a büntetés 4/5-e, börtönben 3/4-e, fogházban 2/3-a. Három évet meg nem haladó szabadságvesztés kiszabása esetén – különös méltánylást érdemlő esetben, s kivéve, ha az elítélt többszörös visszaeső – a bíróság ítéletében úgy rendelkezhet, hogy az elítélt a büntetése fele részének letöltése után feltételes szabadságra bocsátható. Nem bocsátható azonban feltételes szabadságra, tehát a teljes büntetést le kell töltenie: − akit olyan szándékos bűncselekmény miatt ítéltek szabadságvesztésre, amelyet korábbi végrehajtandó szabadságvesztésre ítélése után, a végrehajtás befejezése előtt követett el, − aki a szabadságvesztésből legalább két hónapot nem töltött ki, − aki erőszakos többszörös visszaeső, − aki a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, − aki a szabadságvesztés letöltését önhibájából nem kezdte meg. Ha az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt esetében a bíróság a feltételes szabadságra bocsátást nem zárja ki, akkor az ítéletben – legkevesebb 20 évben, el nem évülő bűncselekmények esetében 30 évben – meghatározzák azt a legkorábbi időpontot, amikor az elítélt feltételes szabadságra bocsátható. Erről a meghatározott idő elteltével – az elítélt büntetés-végrehajtás során tanúsított magatartását mérlegelve – a büntetés-végrehajtási bíró dönt. A törvény részletesen szabályozza a feltételes szabadság lehetséges időpontjának módosulását az életfogytig tartó szabadságvesztés előtt vagy alatt elkövetett újabb bűncselekmények esetén (47/B-C. §). A feltételes szabadság tartama azonos a szabadságvesztés hátralévő részével, de legalább egy év, életfogytig tartó szabadságvesztésnél 15 év. A bíróság a feltételes szabadságot megszünteti, ha


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK − az elítéltet az ítélet jogerőre emelkedését megelőzően vagy azt követően elkövetett bűncselekmény miatt a feltételes szabadság alatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik, − az elítéltet a feltételes szabadság alatt elkövetett bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik. Ha az elítéltet egyéb büntetésre ítélik vagy ha a magatartási szabályokat megszegi, a bíróság a feltételes szabadságot megszüntetheti.

5.1.3. A közérdekű munka A munkabüntetések önállósodása sajátos utat járt be. A rabok munkáltatása kezdetben a szabadságelvonás sajátos formája volt (gályarabság), ezután a kényszerű munkavégzésnek a szabadság elvonása teremtette meg a kereteit (dologházak), később a munkavégzést a szabadságvesztés büntetési céljainak egyik eszközeként deklarálták (a rabok rendszeres foglalkoztatása). A munkabüntetések körében játszott növekvő szerepét kezdetben merőben hasznossági szempontokkal magyarázták. Locke például a XVII. század végén azt szorgalmazta, hogy a zárt dologházakban munkáltatott csavargókat és nincsteleneket bérbe kell adni munkáltatók részére, akik fizetik minimális fenntartási költségeiket, de jogosultak munkájuk eredményével rendelkezni. E lényegében határozatlan tartamú büntetés szükségességét a bírák negyedévenként vizsgálták volna felül. A munka – mint a büntetés része – a következő évszázadokban is csak az elítéltek elfogadott vagy szorgalmazott foglalkoztatása kapcsán vetődött fel. A munkát önálló büntetésként először a Szovjetunióban, közmunka formájában deklarálták, ez később – a büntetési ideológiának megfelelően – a „javító-nevelő” munkával egészült ki. Ez utóbbi lényege szerint az elítélt kijelölt munkahelyen a közösség irányítása, felügyelete mellett végzi a munkáját, s béréből meghatározott hányadot a büntetés tartama alatt le is vonnak. Ezt a büntetési nemet – igaz először nem büntetésnek, hanem intézkedésnek nyilvánítva – hazánkban az 1950. évi II. törvény (Btá.) vezette be. A rendszerbeli elhelyezés indoka az volt, hogy míg a büntetés céljai összetettek, e jogkövetkezmény „kizárólag a javításra s a nevelésre irányul”. A munkabüntetések köre 1984-ben a „szigorított javító-nevelő munkával” bővült. Ennek elfogadásával a jogalkotó ismét a szabadságvesztés és a munkabüntetés nehezen megrajzolható határvidékére lépett, minthogy ez a büntetési nem lényegében nappal kijelölt munkahelyen való munkavégzést, éjjel pedig kijelölt szálláshelyen való tartózkodási kötelezettséget, s a szálláshely rendjének megtartását jelentette. Az elítéltek csak évi 15 nap pihenőidejüket tölthették e „szálláson” kívül. Noha e büntetési nemet munkabüntetésként deklarálták, hozzátéve, hogy „félszabad jellege folytán átmenetet is jelent a szabadságvesztés felé”, gyakorlatilag alig különbözött a legenyhébb végrehajtási rezsimben töltött és folyamatos munkavégzéssel járó szabadságvesztéstől. Ugyanakkor felelevenítette a rossz emlékű internálások és „munkatáborok” emlékét, valamint európai normákkal is ütközött. Így 1993-ban kiiktatták a Btk. büntetési rendszeréből. Időközben a javító-nevelő munka korábban deklarált értelmét is egyre többen kétségbe vonták, s hiába nyerte el immáron büntetésjellegét, alkalmazási aránya az 1970-es évektől fokozatosan néhány százaléknyira csökkent. Mégis reménykedtek a rövid tartamú szabadságvesztések kiváltására képes hatásában, s ezt azzal is igyekeztek fokozni, hogy alkalmazási lehetősége 1987-től kibővült a ma is hatályos közérdekű munkával. Volt tehát egy rövid időszak 1987-től 1993-ig, amikor a magyar büntetőjogban háromféle munkabüntetés is szerepelt. 1993 óta azonban a hagyományos javító-nevelő munka is a jogtörténet részévé vált, így ma egyetlen munkabüntetésünk a közérdekű munka, amit az elítélt heti pihenőnapján vagy szabadnapján díjazás nélkül végez. Sokáig úgy tűnt, hogy ez a munkabüntetés is elődeinek sorsára jut. Már születésekor erősen kompromittálódott, hiszen több mint öt évig együtt szerepelt a javító-nevelő munkával és a szigorított javító-nevelő munkával, s az utóbbi két büntetés nyilvánvalóan túlhaladott jellege általában negatívan hatott az új munkabüntetés megítélésére is. 149 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK A szankció „megbélyegző”, a büntetés tényén túli negatív értékítéletet hordozó jellege nálunk – szemben a fejlettebb nyugati demokráciákkal – a kényszerből végzett „közmunkáknak” a közvélemény tudatában sokáig élő formái miatt is igen erős volt. Később a munka büntetéskénti elfogadását nehezítette az a tény, hogy néhány évtizede még éppenséggel a munkakerülés puszta ténye szolgált alapul a büntetésre, az általános munkakötelezettség tehát mintegy természetes társadalmi állapotként funkcionált, s a munkának e jellegéből nehéz néhány év alatt szankciót faragni. Végül felvetődött az is, hogy napjainkban éppen a helyzet ellenkező előjelű változása jelenthet problémát: idestova azoknak sem mindig könnyű munkát találniuk, akik soha nem kerültek összeütközésbe a törvénnyel, hogyan várható tehát el, hogy a munkabüntetések végrehajtására egyáltalán megfelelő munkahelyek álljanak rendelkezésre. Nagyobb hagyományokkal rendelkező, stabilabb piacgazdasági viszonyok között a munka valóban becsület és tisztesség dolga, a köz érdekében végzett önkéntes munkát pedig általában elismerés és tisztelet övezi. Aki számára pedig – kisebb súlyú szabályszegések szankciójaként – ilyen munka végzését előírják, azt nem közösíti ki a társadalom, megérti, elfogadja, el is várja a hasonló „jóvátételeket”. Persze az sem jellemző, hogy e büntetési nemet szinte kizárólag a társadalom perifériáján, egyik napról a másikra élő, lecsúszott alkalmi munkásokkal, alkoholistákkal szemben alkalmazzák. Különösen a skandináv államokban és Angliában olykor ismert művészeket, politikusokat is közmunkára ítélnek, s ez nyilvánvalóan erősíti a társadalom demokratikus kohézióját, a tényleges törvény előtti egyenlőség eszméjét és gyakorlatát. Emellett kielégíti azt a társadalmi igényt is, hogy ne lehessen magas pozíciók bástyái mögé bújva megúszni a felelősségre vonást. Az itthoni szemlélettel ellentétben nem a kiközösítés, a szégyen, hanem a joghátrány elfogadása és a reparáció iránti igény, illetve annak természetes kielégítése dominál. Mindezek ellenére a hazai jogalkalmazás nem a könnyebb ellenállás irányát választotta, s a kezdeti idegenkedés után ma már bátrabban alkalmazza ezt a büntetést. Magyarországon a közérdekű munka összes büntetés közötti aránya minden évben folyamatosan növekedve ma már 7% körüli. Igaz, nagyon mélyről, 0,2%-ról indult. A közmunka mint büntetés végleges „megmeneküléséről” azonban csak akkor beszélhetünk, ha sikerül az imént vázolt szemlélethez közelíteni, s – tegyük hozzá – ha megfelelő, rendszeres állami dotációval tudjuk támogatni azokat a munkahelyeket, ahol ilyen elítélteket is foglalkoztatnak. A büntetés hatályos szabályozása a következő: 49. § (1) A közérdekű munkára ítélt köteles a részére – a bíróság ítéletében – meghatározott munkát végezni. Az elítélt személyi szabadsága egyébként nem korlátozható. (2) Közérdekű munkaként olyan munka végzése határozható meg, amelyet az elítélt – figyelemmel egészségi állapotára és képzettségére – előreláthatóan képes elvégezni. (3) A közérdekű munkát az elítélt – ha jogszabály másként nem rendelkezik – hetenként legalább egy napon, a heti pihenőnapon vagy a szabadidejében díjazás nélkül végzi. (4) A közérdekű munka tartamát órákban kell meghatározni, legkisebb mértéke negyvenkettő, legnagyobb mértéke háromszáz óra. 50. § (1) Ha az elítélt a munkakötelezettségének önként nem tesz eleget, a közérdekű munka, illetőleg ennek hátralévő része helyébe szabadságvesztés lép. Ezt a szabadságvesztést fogházban kell végrehajtani. (2) A közérdekű munka, illetőleg ennek hátralévő része helyébe lépő szabadságvesztést úgy kell megállapítani, hogy hat óra közérdekű munkának egy napi szabadságvesztés felel meg. Az átváltoztatás után fennmaradó közérdekű munkának egy napi szabadságvesztés felel meg. (3) A közérdekű munka helyébe lépő szabadságvesztés két hónapnál rövidebb is lehet. A munka jellegét, természetét az ítélkező bíró határozza meg (például könnyű fizikai munka), a konkrét munkahelyet azonban a büntetés-végrehajtási bíró jelöli ki. A közérdekű munkavégzéssel, kapcsolatos részletes szabályokat a Bvtvr. határozza meg. Az itt szereplő rendelkezések közül kiemelendő, hogy a közérdekű munka végrehajtása során a napi munkaidő legalább négy óra, legfeljebb nyolc óra. A munkát a büntetés-végrehajtási bíró a pártfogó felügyelő útján ellenőrzi.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK A bírói gyakorlat hangsúlyozza, hogy a közérdekű munka büntetésnek nem a munkára nevelés az elsődleges célja, így alkalmazására sor kerülhet munkaviszonyban álló személyekkel szemben is.

5.1.4. A pénzbüntetés A vagyoni érdekeket érintő büntetések első megjelenési formája a kompenzáció, a sértettnek, illetve hozzátartozójának fizetett megváltás volt, s szinte ezzel párhuzamosan alakult ki a kora középkorban a „vérdíj”, illetve a „főváltság”, amellyel a tehetős bűnös bizonyos feltételek mellett megválthatta az életét. A vagyoni jellegű szankciók azonban a munkabüntetésekhez hasonlóan kezdetben nem önálló formában jelentkeztek, a középkor büntetési rendszerében például az élet elvesztését szükségképpen vagyonelkobzás (jószágvesztés) kísérte. A XIX. századot megelőzően a pénzbüntetés önálló alkalmazása csak elvétve fordult elő. Első, 1795-ös büntetőkódex-tervezetünk készítői is úgy vélték, hogy az „sohasem engedhető át a bíró hasznára és általában büntetésként nem is róható ki”. Ennek ellenére néhány esetben mégis alkalmazhatták, legtöbbször azonban a szabadságvesztés megváltásaként. Az 1843- as javaslat már szélesebb körben megengedte, itt azonban a gondolatmenet megfordult: a meg nem fizetést fogházbüntetés követhette. Ezzel világosan kifejezték a pénzbüntetés kompenzációtól eltérő közbüntetésjellegét. A Csemegi-kódex szemlélete szerint a pénzbüntetést főbüntetésként ugyan alig néhány, mellékbüntetésként mintegy 70 esetben lehetett alkalmazni, a törvénynek a büntetések lehetséges enyhítésére vonatkozó szabályai azonban lehetővé tették, hogy e büntetési nem az I. világháborút megelőző évekre megközelítse a szabadságvesztés alkalmazási arányait. 1928-ban, a II. Büntetőnovella azután „legalizálta” ezt a tendenciát, a pénzbüntetést valamennyi vétségre és kihágásra lehetővé téve. 1950-ben a Btá. gyakorlatilag visszatért a Csemegi-kódex elveihez, s a pénzbüntetést ismét mellékbüntetéssé fokozta le, megszüntetve annak általánosan alkalmazható jellegét. Most az 1961. évi V. törvényen volt a sor, hogy a II. Bn. progresszív elveihez visszatérjen. Ha ezt hivatalosan nem is tette meg, az enyhítő szakasz alkalmazásával az 1960-as évek közepétől a pénzbüntetés aránya ismét meghaladta a 30%-ot. Az 1978-as Btk. előkészítése során a pénzbüntetések hatékonyságát erősítendő, kidolgozták, majd az 1978. évi IV. törvényben elfogadták a többnyire német nyelvterületeken már sikerrel alkalmazott napi tételes pénzbüntetés rendszerét. Ez a szisztéma – a tetthez igazodó napok és a tettes vagyoni viszonyait figyelembe vevő egynapi összeg meghatározásával – egyrészt valóban egyéniesíthető vagyoni szankció alkalmazására kínál lehetőséget, másrészt a figyelembe veendő napok meghatározásával egyszerűsítette a meg nem fizetett pénzbüntetés fogházbüntetésre történő átszámítását. Noha napjainkban a pénzbüntetés őrzi vezető helyét a szankciórendszerben, e körben is egyre inkább kiütköznek bizonyos problémák. Évről évre növekszik a pénzbüntetést meg nem fizetők aránya, s ez ma már eléri az elítéltek 20%-át. Az egységes vagyonnyilvántartás hiánya nehezíti a helyes egynapi összeg megfelelő megállapítását, s a bíróságok okkal kifogásolják, hogy esetenként alaposabb vizsgálatot kell folytatni a valós jövedelmi viszonyok feltárása érdekében, mint a bűncselekmény bizonyítása körében. Ezeken a gondokon csak részben lehet segíteni büntetőjogi eszközökkel, mindenesetre a szankciók utólagos „átrendezését” el kellene kerülni azzal, hogy a pénzbüntetés átváltoztatása ne lehessen hosszú távon rentábilis elítélti stratégia. Ma még az sem mérhető pontosan fel, milyen hatása lesz a kiszabható egy napi összeg 2009. évi LXXXVII. törvénnyel történő drasztikus felemelésének. A hatályos szabályozás a következő: 51. § (1) A pénzbüntetést úgy kell kiszabni, hogy – figyelemmel a cselekménnyel elért vagy elérni kívánt anyagi előnyre is – meg kell állapítani a pénzbüntetés napi tételeinek számát és – az elkövető vagyoni, jövedelmi, személyi viszonyaihoz és életviteléhez mérten – az egynapi tételnek megfelelő összeget. (2) Akit határozott tartamú szabadságvesztésre ítélnek, és megfelelő keresete (jövedelme) vagy vagyona van, ha a bűncselekményt haszonszerzés céljából követte el, pénzbüntetésre is kell ítélni.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK (3) A pénzbüntetés legkisebb mértéke harminc, legnagyobb mértéke ötszáznegyven napi tétel. Egy napi tétel összegét legalább kettőezerötszáz és legfeljebb kettőszázezer forintban kell meghatározni. (4) A bíróság az ügydöntő határozatában – az elkövető vagyoni, jövedelmi viszonyaira tekintettel – rendelkezhet úgy, hogy az elkövető a pénzbüntetést legfeljebb két éven belül havi részletekben fizetheti meg. A pénzbüntetés összege tehát szorzás eredménye: a szorzó a tett súlyához, a szorzandó lényegében a tettes körülményeihez igazodik. Világos az is, hogy ily módon minimum 75 000, maximum 108 millió forintos pénzbüntetés szabható ki. A (2) bekezdés a pénzbüntetés sajátos kötelező esetét szabályozza. A büntetési célok hatékony elérése érdekében a haszonszerzés végett elkövetett cselekmény terheltjétől nem csupán a szerzett nyereséget szükséges elvonni (a sértettnek megítélt polgári igény vagy az államnak fizetendő vagyonelkobzás formájában), hanem vele szemben ezen felül megfelelő vagyoni természetű szankciót is alkalmazni kell. A napi tételek számának megállapítása általában nem okoz gondot; a körültekintően felderített tett többékevésbé jól elhelyezhető a lehetőségek adta képzeletbeli skálán. Bonyolultabb az egynapi összeg meghatározása. A gyanúsítottak nyomozás során történő kihallgatását rögzítő jegyzőkönyv alapján elvileg pontos jövedelemfelmérésre kerülhet sor. Az esetleges hiányok olykor pótolhatók a tárgyaláson, hacsak – mint sűrűn megesik – nem tárgyalás mellőzésével születik a döntés. Mindezek alapján megkísérlik megállapítani, mennyi a gyanúsított családjában az egy főre és egy napra eső összeg. Ez úgy számítható ki, hogy a család havi összjövedelmét osztják a családtagok létszámával, majd ezt az összeget osztják 30-cal, a napok átlagos havi számával. Az ítélkezési gyakorlat a pénzbüntetéssel érintett napokra az egynapi jövedelem kb. 50%-tól kb. 80%-ig terjedő hányadának elvonását tartja indokoltnak. A megfelelő hányad elvonásának megállapításakor figyelembe vehető a családtagok száma, az, hogy a pénzbüntetéssel érintett személy az egyetlen kereső-e – tehát, hogy az elvonás elsősorban őt vagy másokat sújt – és nyomatékkal (láttuk, ezt a törvény is kifejezetten előírja) a vádlott életvitele, általános életszínvonala, vagyis az a tény, hogy az elvont összeg mennyire tekinthető a számára egyáltalán büntetésnek. A pénzbüntetést természetesen nemcsak az elítélt, hanem bárki megfizetheti (vagyis, mint a vagyoni jellegű szankciók általában, nem kifejezetten a terhelt személyéhez kötött joghátrány), a büntetés azonban állami kényszerrel nem hajtható be. Végrehajtásra tehát nem kerülhet sor, a büntetés átváltoztatására azonban igen. 52. § (1) Ha az elítélt a pénzbüntetést nem fizeti meg, illetve részletfizetés engedélyezése esetén egyhavi részlet megfizetését elmulasztja, a pénzbüntetést vagy annak meg nem fizetett részét szabadságvesztésre kell átváltoztatni. (2) A meg nem fizetett pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztést úgy kell megállapítani, hogy egy napi tétel helyébe egy napi szabadságvesztés lép. Ilyenkor a szabadságvesztés két hónapnál rövidebb is lehet. (3) Ha a pénzbüntetést végrehajtandó szabadságvesztés mellett szabták ki, vagy a felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtását elrendelték, a pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés végrehajtási fokozatára a szabadságvesztés fokozata az irányadó. (4) A (3) bekezdésben meghatározott eseten kívül a pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztést fogház fokozatban kell végrehajtani. Meg nem fizetés esetén a szabadságvesztésre átváltoztatásról az ügyben első fokon eljárt bíróság határoz. Fiatalkorúak esetében az átváltoztatásnak csak eredménytelen behajtás esetén lehet helye. A részletfizetés engedélyezésétől a fizetési hajlandóság növekedését, az átváltoztatások csökkenését várják.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK

5.1.5. A foglalkozástól eltiltás Tevékenységtől történő eltiltás büntetésként Magyarországon kifejezett formában először az 1843. évi büntetőjavaslatban fordult elő, amely főbüntetés mellett a hivatalvesztés kiszabását tette (volna) lehetővé. A Csemegi-kódex már a jogfosztó büntetések egész járulékos arzenálját a jogkövetkezmények körébe sorolta: szabályozta például a hivatalvesztést és a politikai jogok gyakorlásának felfüggesztését, a szakképzettséget kívánó foglalkozás gyakorlásától eltiltást, a viselt hivatal vagy állás, illetve az ügyvédi tevékenység gyakorlási lehetőségének elvesztését. A II. világháború után hiába enyhítettek a túlzottan kazuisztikus rendszeren az „állásvesztés” egységesítésével, a szisztéma bonyolultsága nem csökkent. A Btá. a profiltisztítás mellett a közügyektől eltiltást és a foglalkozástól eltiltást általában mellékbüntetésként, de (szűk körben) főbüntetésként is kiszabhatóvá tette. Ez a lehetőség azonban nem vált gyakorlattá, így az 1961. évi V. törvény meg is szüntette. Önálló alkalmazásuk a szankciórendszer szélesítése érdekében csak az 1970-es években merült fel ismét. A hatályos előírás a következő: 56. § (1) Foglalkozásától azt lehet eltiltani, aki a bűncselekményt a) szakképzettséget igénylő foglalkozása szabályainak megszegésével követi el, vagy b) foglalkozásának felhasználásával, szándékosan követi el. (2) Foglalkozásától el kell tiltani azt, aki a közélet tisztasága elleni bűncselekményt foglalkozásának felhasználásával, szándékosan követi el. (3) A foglalkozástól eltiltás mellékbüntetés alkalmazása szempontjából foglalkozásnak minősül az is, ha az elkövető a gazdálkodó szervezet általános vezetését ellátó szerv tagja, illetve igazgatója; a szövetkezet igazgatóságának vagy felügyelőbizottságának tagja; a gazdasági társaság vezető tisztségviselője, illetve felügyelőbizottságának tagja vagy egyéni vállalkozó. (4) Az (1) bekezdés a) pontja azzal szemben is alkalmazható, aki a bűncselekmény elkövetésekor a tevékenységet nem a foglalkozásaként gyakorolta, de rendelkezik annak a foglalkozásnak a gyakorlásához szükséges szakképesítéssel, amely szabályainak megszegésével a bűncselekményt elkövette. Foglalkozásnak tekintendő minden olyan tevékenység, amelyet valaki élethivatásszerűen, megélhetésének biztosítása végett, kereseti céllal folytat, továbbá amelyet törvény kifejezetten foglalkozásként szabályoz. A foglalkozástól eltiltást lehetővé tevő egyes fordulatok látnivalóan nem azonos kört ölelnek fel. Az (1) bekezdés a) pontjában szabályozott fordulat esetében nem maga a szakképzettség a feltétel (a szakképzettség viszont az alannyá válás tekintetében pótolhatja a hiányzó konkrét foglalkozást is). E körben akár szándékos, akár gondatlan bűncselekmény alapul szolgálhat a büntetés alkalmazására. Az (1) bekezdés b) pontja részben szűkíti, részben bővíti a büntetés alkalmazhatósági körét. E fordulat értelmében a foglalkozástól azt lehet eltiltani, aki a bűncselekményt foglalkozásának felhasználásával szándékosan követi el. Itt tehát a szakképzettség nem követelmény, az azonban igen, hogy a munkakör világosan körülhatárolható, pontosan megjelölt legyen (BKv. 18.). Foglalkozása felhasználásával az cselekszik, aki a foglalkozás nyújtotta lehetőséget közvetlenül kihasználva valósít meg szándékos bűncselekményt. Az tehát e körben nem elegendő, ha valaki például bizonyos foglalkozás gyakorlása során általában nagy kézügyességre, jó műszaki érzékre stb. tett szert. A folytatólagos sikkasztást elkövető pénztáros esetében azonban vitán felül indokolt lehet e büntetés alkalmazása (BH 1992/70.). Itt is találhatunk egy kötelezően alkalmazandó esetkört, ami a korrupciós cselekmények elleni hatékonyabb küzdelem jegyében került a törvénybe. A gazdasági élet szereplőire vonatkozó fontos rendelkezés, hogy foglalkozásnak minősül az is, ha az elkövető a gazdálkodó szervezet általános vezetését ellátó szerv tagja, illetve igazgatója; a szövetkezet igazgatóságának vagy felügyelőbizottságának tagja; a gazdasági társaság vezető tisztségviselője, illetve felügyelőbizottságának tagja.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK Az eltiltás végleges hatályú vagy egy évtől tíz évig szabható ki, ebbe (az esetleges) szabadságvesztés tartama nem számít bele. Határozott ideig tartó eltiltás esetén a szakképzettséget igénylő foglalkozás újból való gyakorlása attól tehető függővé, hogy az eltiltott a foglalkozás gyakorlásához szükséges jártasságot az eltiltás tartamának letelte után meghatározott módon igazolja. A végleges hatályú eltiltás alól a bíróság az eltiltottat kérelemre mentesítheti, ha az eltiltás óta tíz év eltelt, és az eltiltott a foglalkozás gyakorlására alkalmas, illetőleg arra érdemes. Nem mentesíthető, aki a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, és méltatlanság miatt a bíróság a foglalkozástól véglegesen eltiltotta.

5.1.6. A járművezetéstől eltiltás 58. § (1) A járművezetéstől el lehet tiltani azt, aki az engedélyhez kötött járművezetés szabályainak megszegésével követi el a bűncselekményt, vagy bűncselekmények elkövetéséhez járművet használ. A járművezetéstől eltiltás meghatározott fajtájú járműre is vonatkozhat. 59. § (1) A járművezetéstől eltiltás végleges hatályú vagy határozott ideig tart. Végleges hatállyal az tiltható el, aki a járművezetésre alkalmatlan. A határozott ideig tartó eltiltás legrövidebb tartama egy év, leghosszabb tartama tíz év. (2) A foglalkozástól eltiltás tartamának számítására [57. § (2) bekezdés], valamint a foglalkozáshoz szükséges jártasság igazolására és a végleges eltiltás alóli mentesítésre vonatkozó rendelkezést [57. § (3) bekezdés] a járművezetéstől eltiltás esetén megfelelően alkalmazni kell. (3) A járművezetéstől eltiltás tartamába be kell számítani azt az időt, amelynek tartamára az elkövető vezetői engedélyét – a járművezetéstől eltiltásra ítélését megelőzően – a bűncselekménnyel összefüggésben visszavonták. Az (1) bekezdés első fordulata az eltiltás feltételeként engedélyhez kötött jármű vezetése szabályainak megszegéséről rendelkezik. Kerékpáros eszerint súlyos következményekkel járó durva szabályszegés esetén sem tiltható el a jármű vezetésétől. Az eltiltásra okot adható szabályszegés nyilvánvalóan elsősorban a gépjárműveket vezető személyek cselekménye által, a közlekedés során valósul meg, de elképzelhető más elkövető esetében is, például járművezetés tiltott átengedése kapcsán vagy nem kifejezetten közlekedési, ám mégis a közlekedéssel összefüggő bűncselekmény, például segítségnyújtás elmulasztása körében. Ha azonban az elkövető magatartása – noha bűncselekmény megállapítására alkalmas – csak közvetve, áttételesen kapcsolódik a vezetéssel megvalósuló közlekedési bűncselekményhez, vele szemben foglalkozástól eltiltás alkalmazására kerülhet sor. Azt lehet tehát mondani, hogy a járművezetéstől eltiltás speciális büntetés az általánosabb foglalkozástól eltiltáshoz képest, az mindazonáltal elképzelhető, hogy a bíróság mindkét büntetést egyidejűleg alkalmazza, anyagi halmazatban álló különböző jellegű bűncselekmények megállapítása esetén. Az járművezetéstől eltiltás soha nem „kötelező”, a bíróságnak gondosan mérlegelni kell a szabályszegés jellegét, súlyát, következményeit, s nyilván szerephez jut az elkövető „közlekedési előélete” is. Az ítélkezési gyakorlat az eltiltást szándékos közlekedési bűncselekmények esetén – ittas járművezetés elkövetésekor az ittasság fokának és az esetleges következményeknek a függvényében – általában nem tartja mellőzhetőnek. A második fordulat legalább két bűncselekmény („bűncselekmények”) megállapítását feltételezi, és az eltiltás indoka az, hogy a jármű e bűncselekmények elkövetését, leplezését, az elkövető menekülését, a bűncselekmény tárgyának elrejtését, őrzését szolgálja. Az ítélkezési gyakorlat „több bűncselekményen” legalább két térben és időben egymástól elkülönülő önálló cselekményt ért (BH 1994/446.). Nem feltétel, hogy az ismétlődő alkalmak során a jármű ugyanazt a funkciót töltse be, s nyilván az sem, hogy ugyanolyan vagy hasonló bűncselekmények elkövetéséhez kötődjék. „Használónak” nemcsak a jármű vezetője tekinthető, hanem valamennyi olyan elkövető, aki a járművet a bűncselekmények kockázatmentesebb, gyorsabb, hatékonyabb elkövetése érdekében akár csupán utasként veszi igénybe.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK A 38. számú büntető kollégiumi vélemény értelmében ennek a büntetésnek az alkalmazása akkor indokolt, ha a közlekedési bűncselekmény elkövetési körülményeiből vagy az elkövető személyiségéből arra kell következtetni, hogy az elkövetőnek a közlekedésben járművezetőként való részvétele a közlekedés biztonságát, mások életét vagy testi épségét veszélyezteti, illetve ha bármely bűncselekmény elkövetésével kapcsolatban az ún. mozgó bűnözés hatásos megelőzésére e büntetés kiszabása szükségesnek mutatkozik. Végleges hatállyal annak az elkövetőnek az eltiltása indokolt, aki biztonságos vezetésre személyi adottságai miatt – életkora, betegsége, a vezetésre kiható súlyos jellembeli fogyatékossága, a vezetési képesség hiánya folytán – alkalmatlan (például BH 1993/590.). A határozott időtartamra való eltiltás mértékének a megállapításánál a bűncselekmény jellegének, tárgyi súlyának, az elkövető közlekedési előéletének és a bűnösség fokának van meghatározó jelentősége. A járművezetéstől eltiltás érvényesülési körét a bíróság korlátozhatja a közlekedés egyes ágazataira, egyes járműkategóriákra, járműfajtákra, amire méltányossági okokból kerülhet sor, s azt szolgálja, hogy a büntetés ne váljék adott esetben foglalkozástól eltiltássá. Azok a foglalkozástól eltiltás körében megismert szabályok, amelyek az eltiltás után az ismételt engedélyezést a jártasság igazolásától teszik függővé, itt is érvényesek.

5.1.7. A kiutasítás A kiutasítás az egyetlen olyan büntetés, amely csak külföldi állampolgárokkal (vagy hontalanokkal) szemben alkalmazható, magyar állampolgárral szemben nem. Menekültek kiutasítására nem kerülhet sor, a 2007 évi LXXX törvény alapján velük azonos védelmet élveznek az oltalmazottak vagy menedékesek, így kiutasításukra velük szemben sincs mód. Alkotmányunk 58. § (1) bekezdése szerint mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország területén – törvényben meghatározott esetek kivételével – megillet a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga. E büntetés nyilvánvalóan az említett állampolgári jog Btk. által történő korlátozása vagy elvonása, ezért alkalmazására csak valóban indokolt esetben, a közbiztonság és a társadalom védelme érdekében kerülhet sor. Különösen tüzetesen szabályozza a törvény a végleges hatállyal történő kiutasítás eseteit, amelyre – egyebek mellett – csak a tételesen felsorolt, kiemelten súlyos bűncselekmények elkövetése esetén van mód. 61. § (1) Azt a nem magyar állampolgár elkövetőt, akinek az országban tartózkodása nem kívánatos, a Magyar Köztársaság területéről ki kell utasítani. A kiutasított köteles az ország területét elhagyni, és a kiutasítás tartama alatt nem térhet vissza. (2) Nem utasítható ki az, aki a külön törvényben meghatározottak szerint menedékjogot élvez. (3) A kiutasítás végleges hatályú, vagy határozott ideig tart. Végleges hatállyal az utasítható ki, akit legalább tízévi szabadságvesztésre ítélnek állam vagy emberiség elleni bűncselekmény (X. és XI. fejezet), emberrablás (175/A. §), emberkereskedelem (175/B. §), terrorcselekmény (261. §), nemzetközi gazdasági tilalom megszegése (261/A. §), légi jármű, vasúti, vízi, közúti tömegközlekedési vagy tömeges áruszállításra alkalmas jármű hatalomba kerítése (262. §), visszaélés robbanóanyaggal vagy robbantószerrel [263. § (2) bek.], visszaélés lőfegyverrel vagy lőszerrel [263/A. § (2) bek.], visszaélés kábítószerrel (282-282/B. §), illetve bűncselekménynek bűnszervezetben (137. § 8. pont) történő elkövetése miatt, és – figyelemmel az elkövetés jellegére, az elkövető kapcsolataira – az országban tartózkodása a közbiztonságot jelentősen veszélyeztetné. A külön törvény szerinti szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személy végleges hatállyal nem utasítható ki. (4) A határozott ideig tartó kiutasítás legrövidebb tartama egy év, leghosszabb tartama tíz év. A kiutasítás tartama az ítélet jogerőre emelkedésével kezdődik. A kiutasítás tartamába nem számít bele az az idő, amely alatt az elítélt a szabadságvesztés-büntetését tölti. (5) A végleges hatályú kiutasítás alól a bíróság a kiutasítottat, kérelmére mentesítheti, ha arra érdemes és a kiutasítás óta tíz év eltelt.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK (6) A külön törvény szerinti szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személy, valamint a Magyar Köztársaság területén letelepedettként vagy bevándoroltként tartózkodási joggal rendelkezővel szemben kiutasításnak csak olyan bűncselekmény elkövetése miatt lehet helye, amely ötévi vagy azt meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő. (7) Kiutasításnak csak tízévi vagy azt meghaladó tartamú szabadságvesztés kiszabása esetén lehet helye azzal szemben, a) aki a Magyar Köztársaság területén legalább tíz éve jogszerűen tartózkodik, b) aki fiatalkorú, c) akinek a családi élet tiszteletben tartásához való joga sérülne feltéve, ha az elkövetőnek az országban tartózkodása a közbiztonságot jelentősen veszélyeztetné. A kiutasítás büntetésének megsértése önálló bűncselekmény a Btk. Különös részében: az a kiutasított vagy beutazási és tartózkodási tilalom hatálya alatt álló külföldi, aki külön engedély nélkül tartózkodik a Magyar Köztársaság területén, vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő (Btk. 214. §).

5.2. A mellékbüntetések A hatályos törvény két mellékbüntetése esetén közös, hogy azok alkalmazására csak főbüntetés mellett kerülhet sor: a közügyektől eltiltás csak szándékos bűncselekmény miatt végrehajtható szabadságvesztéssel büntetett személyt sújthat, a kitiltásra pedig csak szabadságvesztés – de nem feltétlenül végrehajtandó szabadságvesztés – kiszabása esetén, a törvény Különös részében egyes bűncselekmények kapcsán adott külön felhatalmazás alapján kerülhet sor.

5.2.1. A közügyektől eltiltás A jogfosztó, illetve korlátozó büntetések e formáját abból a meggondolásból alkalmazzák, mivel a súlyos, szándékos cselekmények elkövetőinek egy része a büntetés kiállása után sem válik nyomban méltóvá arra, hogy a közügyek intézésében aktív vagy passzív alanyként részt vegyen. Hangsúlyozni kell, hogy nem pusztán valamiféle erkölcsi jellegű többletbüntetésről van szó, hiszen a gyakorlati tét sem csekély: a közügyektől eltiltott a mellékbüntetés lejártáig nem mentesülhet a büntetett előélethez fűződő hátrányos következmények alól, ez pedig – erkölcsi bizonyítvány vagy útlevél hiányában – akár a megfelelő munkavállalását vagy szabad mozgását is korlátozhatja. 62. § (1) Azt, akit szándékos bűncselekmény elkövetése miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélnek, és méltatlan arra, hogy a közügyekben részt vegyen, azok gyakorlásától el kell tiltani. (2) A közügyektől eltiltott a) nem vehet részt népképviseleti szerv tagjainak választásában, népszavazásban és népi kezdeményezésben, b) nem lehet hivatalos személy, nem működhet népképviseleti szerv testületében (bizottságában), d) nem viselhet tisztséget társadalmi szervezetben, köztestületben, közalapítványban, nem érhet el katonai rendfokozatot, nem kaphat belföldi kitüntetést és külföldi kitüntetés elfogadására engedélyt. (3) A közügyektől eltiltott az ítélet jogerőre emelkedésével elveszti a) mindazon tagságát, állását, tisztségét vagy megbízatását, amelynek elnyerését az (1) bekezdés kizárja, b) katonai rendfokozatát, továbbá belföldi kitüntetését és azt a jogát, hogy külföldi kitüntetést viselhessen. 156 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK 63. § (1) A közügyektől eltiltás legrövidebb tartama egy év, leghosz- szabb tartama tíz év. A közügyektől eltiltás tartama az ítélet jogerőre emelkedésével kezdődik. Ebbe nem számít bele az az idő, amely alatt a közügyektől eltiltással érintett jogok a 41. § (3) bekezdése értelmében szünetelnek, valamint amíg az elítélt kivonja magát a szabadságvesztés végrehajtása alól. Ha a feltételes szabadságot nem szüntetik meg, a feltételes szabadságon töltött időt a közügyektől eltiltás tartamába be kell számítani. Látható, hogy a közügyektől eltiltásnak három konjunktív feltétele van: − szándékos bűncselekmény elkövetése, − emiatt végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása, − a közügyek gyakorlására való átmeneti méltatlanság. Eszerint mégoly súlyos gondatlan bűncselekmény sem lehet alapja e mellékbüntetésnek, s utóbb nem alkalmazható akkor sem, ha az eredetileg felfüggesztett vagy részben felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtását elrendelik. Az ítélkezési gyakorlat a méltatlanságot töretlenül megállapítja a súlyos, erőszakos bűncselekmények, a közélet tisztasága elleni vagy súlyosabb vagyon elleni bűncselekmények esetében. A közügyektől eltiltás sajátos kettős joghátrányt jelent, egyrészt megfosztja az elítéltet bizonyos jogosítványaitól, másrészt a mellékbüntetés tartamára eltiltja őt bizonyos jogok megszerzésétől. Mindezt természetesen csak a jogerős ítélet alapozza meg, a letartóztatásban lévő gyanúsítottak eszerint például gyakorolhatják választójogukat. A közügyektől eltiltás révén megvont jogosítványok adott esetben bizonyos foglalkozás gyakorlását is megakadályozhatják. Ilyenkor e mellékbüntetés egyben értelemszerűen „foglalkozástól eltiltás” is, ennek kifejezett kimondása szükségtelen. A közügyektől eltiltás tartama, az ítélet jogerőre emelkedésével kezdődik, de nem számít bele a végrehajtás töltésének ideje. A Btk. 41. § (3) bekezdése alapján ugyanis a szabadságvesztés végrehajtása alatt szünetelnek az elítéltnek azok az állampolgári jogai, amelyekre a közügyektől eltiltás kiterjed. Szintén figyelmen kívül kell hagyni azt az időt, amelyet az elítélt szökésben vagy más ügyben előzetes letartóztatásban töltött, és nem számít be az utóbb megszüntetett feltételes szabadság ideje sem.

5.2.2. A kitiltás Bizonyos bűncselekmények elkövetése esetében mind védelmi, mind preventív célokat szolgálhat, ha az elkövető meghatározott területen való tartózkodása, s ezáltal újabb hasonló bűncselekmények elkövetése megakadályozható. Hangsúlyozni kell azonban, hogy nem valamiféle „biztonsági intézkedésről” van szó: a kitiltás a bűncselekményhez kötődő, annak sajátosságaira reagáló joghátrány, s bizonyos idő elteltével remélhető, hogy csökkenhet, megszűnhet a bűnözésre korábban alkalmat adott vagy ösztönzött terület kriminogén jellege. 64. § (1) A törvényben meghatározott esetekben azt, akit szabadságvesztésre ítélnek egy vagy több helységből vagy az ország meghatározott részéből ki lehet tiltani, ha e helyeken tartózkodása a közérdeket veszélyezteti. (2) A kitiltás legrövidebb tartama egy év, leghosszabb tartama öt év. A foglalkozástól eltiltás tartamának számítására vonatkozó rendelkezést [57. § (2) bekezdés] a kitiltás esetében megfelelően alkalmazni kell. Kitiltásra a Btk. Különös része a következő esetekben nyújt lehetőséget: az állam elleni bűncselekmények (Btk. X. fejezet) a kitartottság (206. §), az embercsempészés (218. §) a tiltott szerencsejáték szervezése (267. §), a garázdaság (271. §), a rendbontás (271/A. §) és az uzsora (330/A. §).

5.3. A büntetés végrehajtását kizáró okok


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK Korábban a büntethetőség – az elkövetett, de még el nem bírált bűncselekmény – elévüléséről mint büntethetőséget megszüntető okról már volt szó. Itt, a büntetések és mellékbüntetések kapcsán azt kell megvizsgálnunk, meddig hajtható végre egy már kiszabott büntetés. 66. § A büntetés végrehajtását kizárja a) az elítélt halála, b) az elévülés, c) a kegyelem, d) a törvényben meghatározott egyéb ok. A végrehajtást értelemszerűen kizárja az elítélt halála (csak a vagyonelkobzás mint intézkedés hajtható végre). Ugyancsak kizárja a végrehajtást az erre vonatkozó kegyelmi rendelkezés, amit Országgyűlés közkegyelem, a köztársasági elnök egyéni kegyelem formájában gyakorol. A törvény egyes büntetési nemek kapcsán egyedi körülményeket is megemlít, amelyek bizonyos büntetések végrehajtását kizárják. Így például életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a már korábban kiszabott határozott tartamú szabadságvesztés vagy közérdekű munka végrehajthatósága kizárt. Ugyancsak nem hajtható végre a próbaidőre felfüggesztett büntetés, ha a próbaidő eredményesen letelt. A büntetés elévülése részletesebb vizsgálatot igényel. A már kiszabott büntetés elévülése természetesen csak akkor értelmezhető, ha a büntetést még nem vették foganatba, végrehajtása, illetve annak megkezdése bármely okból elmaradt vagy megszakadt. Bizonyos idő elteltével ugyanis a büntetési célokat a végrehajtás általában már nem szolgálja. Az elv alól azonban – mint látni fogjuk – vannak kivételek. 67. § (1) A szabadságvesztés végrehajthatósága elévül a) tizenöt évi szabadságvesztés vagy ennél súlyosabb büntetés esetén húsz év, b) tízévi vagy ezt meghaladó tartamú szabadságvesztés esetén tizenöt év, c) ötévi vagy ezt meghaladó tartamú szabadságvesztés esetén tíz év, d) öt évet el nem érő tartamú szabadságvesztés esetén öt év elteltével. (2) A közérdekű munka, a pénzbüntetés és a kitiltás végrehajthatósága öt év elteltével évül el. (3) A foglalkozástól eltiltás, a járművezetéstől eltiltás, a kiutasítás és közügyektől eltiltás végrehajthatósága a) ötévi vagy ezt meghaladó tartam esetén tíz év, b) öt évet el nem érő tartam esetén öt év elteltével évül el. (4) Nem évül el az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerőre emelt és az 1440/1945. (V. 1.) ME rendelettel módosított és kiegészített 81/1945. (II. 5.) ME rendelet 11. és 13. §-ában meghatározott háborús bűntettek miatt kiszabott tizenöt évi szabadságvesztés vagy ennél súlyosabb büntetés, valamint az emberiség elleni egyéb bűncselekmény (XI. fejezet) miatt kiszabott büntetés. 68. § (1) A büntetés elévülésének határideje a büntetést kiszabó határozat jogerőre emelkedésének napjával, ha pedig a szabadságvesztés végrehajtását részben vagy egészben felfüggesztik, a próbaidő leteltének a napjával kezdődik.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK (2) Ha az elítélt a szabadságvesztés végrehajtása alatt megszökik, az elévülés határideje a szökés napjával ismét elkezdődik. (3) A szabadságvesztés mellett kiszabott büntetés elévülésének határideje a szabadságvesztés végrehajtása befejezésének, illetőleg a végrehajthatósága megszűnésének napján kezdődik. 4) Az elévülést félbeszakítja az elítélt ellen a büntetés végrehajtása végett tett intézkedés. A félbeszakítás napjával az elévülés ismét elkezdődik. A törvény láthatóan valamennyi büntetés elévülési idejét szabályozza, a pénzbüntetés és a közérdekű munka elévülési idejét a szabadságvesztés legenyhébb tartamával összhangban. Nemzetközi kötelezettségeinknek megfelelően kizárt az elévülés a háborús és az emberiség elleni bűntettek miatt kiszabott legalább 15 évi szabadságvesztés esetén, az ilyen büntetés tehát az elítélt életében bármikor foganatba vehető. Az elévülési idő kezdete általában a büntetést kiszabó határozat jogerőre emelkedésével kezdődik, félbeszakad azonban az elítélt ellen a büntetés végrehajtása iránt tett intézkedés (például elfogatóparancs kibocsátása) esetén. A büntetés végrehajtását kizáró okként figyelembe jövő elévülést azonban kizárólag az olyan hatósági intézkedés szakítja félbe, amelyet az arra illetékes hatóság kifejezetten és közvetlenül a büntetés végrehajtásának az érdekében tesz, tehát az ügyviteli jellegű hatósági intézkedésnek nincs elévülést félbeszakító hatása (BH 2000/188.).

5.4. Az intézkedések A korábbi monista (kizárólag büntetéseket ismerő) szankciórendszert a XVIII. és XIX. század fordulóján váltotta fel az intézkedéseket is a büntetőjog részévé tevő dualista jogkövetkezménytan. Az intézkedések kezdetben kizárólag biztonsági okokból, később gyógyító-nevelő célokat is figyelembe véve kerültek a büntetőtörvényekbe, esetleg más jogszabályokba. Az intézkedések kialakulásának szakaszában tehát e jogkövetkezményeket kizárólag társadalomvédelmi, izolálási, ellenőrzési céllal alkalmazták – ilyenek voltak a különféle, elsőször csak elmebetegekkel, később más veszélyesnek tartott bűnözőkkel szemben alkalmazott biztonsági őrizetek, amelyek vagy helyettesítették, vagy követték a kiszabott büntetést – következetlenül sorolva ezeket a szankciórendszerbe, vagy mellőzve, esetleg átcímkézve azokat. A második szakaszban – párhuzamosan egyes a büntetés értelmét is tagadó teóriákkal – ezeket a továbbra is létező, különböző szisztémák szerint fel-feltámasztott jogkövetkezményeket kiegészítették bizonyos kifejezetten gyógyító-nevelő eszközökkel. Az intézkedések fogalmát – szemben a büntetésfogalommal – nehéz pontosan meghatározni, inkább néhány jellemző ismérv emelhető ki. Valamennyi intézkedésben közös, hogy – szemben a büntetésekkel – nem feltétlenül büntethető személlyel szemben kerülnek alkalmazásra, elegendő a jogellenes magatartás megállapíthatósága. Egyes esetekben hiányozhatnak bizonyos, a büntetés fogalma kapcsán említett kritériumok, például a negatív értékítélet kifejeződése. A büntetésekhez hátrányos jogkövetkezmények fűződhetnek, az intézkedések alkalmazása azonban soha nem eredményez büntetett előéletet. Az intézkedések általában a Btk. jogkövetkezmény-rendszerének részét képezik, tágabb értelemben azonban ide sorolhatók a másutt szabályozott, de fogalmilag e kategóriába instrumentumok is (például korábban az azóta hatályon kívül helyezett rendőrhatósági felügyelet vagy a bűnmegelőzési ellenőrzés). Az intézkedéseket csoportosíthatjuk aszerint, hogy − gyógyító jellegűek (kényszergyógykezelés), − nevelő, reszocializációs jellegűek (megrovás, próbára bocsátás, pártfogó felügyelet) vagy


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK − társadalomvédelmi célokat szolgálnak (például korábban a szigorított őrizet, ma az elkobzás és a vagyonelkobzás). Itt tesz említést a törvény a jogi személyekkel szemben alkalmazható intézkedésekről is. A büntetésekhez hasonlóan ezúttal sem merevek a határok: egy-egy intézkedés több célt is szolgálhat. A pártfogó felügyeletnek vagy a kényszergyógykezelésnek például lehet társadalomvédelmi funkciója is, a vagyonelkobzás büntetési vagy intézkedési jellege pedig egészen a legutóbbi időkig vitatott volt.

5.4.1. A megrovás A megrovás általában a bagatell kriminalitás kezelésére hivatott olyan intézkedés, amelyet a bíróságon kívül – az eljárás a vádemelést megelőző szakaszában – ügyész is alkalmazhat. Éppen ezért felvetődik, hogy a szabályozás nem sérti-e azt az elvet, hogy igazságszolgáltatási funkciót kizárólag bíróság láthat el. Ezek az aggályok azonban általában háttérbe szorulnak, mert a megrovás tényleges, kézzelfogható joghátrányt nem jelent, csupán lényegében „erkölcsi feddéssel” jár, emellett jelentős mértékben tehermentesíti a bíróságokat. Ugyanakkor nem sérti a bírósági eljáráshoz való jogot sem, eljárásjogi szabályaink értelmében ugyanis, ha a gyanúsított az ügyészi megrovás ellen panasszal él, az ügy vádemeléssel bíróság elé kerül. 71. § (1) Megrovásban kell részesíteni azt, akinek a cselekménye az elbíráláskor már nem veszélyes, vagy oly csekély fokban veszélyes a társadalomra, hogy a törvény szerint alkalmazható legkisebb büntetés kiszabása, vagy más intézkedés – ide nem értve az elkobzást és a vagyonelkobzást – alkalmazása is szükségtelen. (2) A megrovással a hatóság a rosszallását fejezi ki, és az elkövetőt felhívja, hogy a jövőben tartózkodjék bűncselekmény elkövetésétől. Noha az intézkedés jellemzően a csekély tárgyi súlyú bűncselekmények kezelésére alkalmas, a jogalkalmazó mérlegelésétől függően elvileg bármely bűncselekmény elkövetése esetén alkalmazható. Megrovás alkalmazása ügyészi szakban a nyomozás megszüntetésével jár, bírósági szakban a megrovást bűnösséget megállapító ítélet keretében mondják ki. Az ügyész által foganatosított megrovás korábban a gyanúsított személyes jelenlétében történt, ma a határozat közlésére írásban is sor kerülhet.

5.4.2. A próbára bocsátás A próbára bocsátás intézménye az Amerikai Egyesült Államokban honosodott meg, először Bostonban, 1878ban szabályozták. Ezután rövidesen az egész angolszász jogterületen elterjedt. Lényege, hogy a bizonyítási eljárást lefolytatják, a vádlott felelősségét megállapítják, de az ítélet meghozatalát – amely a szankciót is előírná – próbaidőre elhalasztják, hogy a terheltnek még egy esélyt adjanak. A felfüggesztett szabadságvesztés és a próbára bocsátás között tehát az a különbség, hogy az első esetben kiszabott büntetés végrehajtását halasztják el, a másodikban a kiszabást magát. (A büntetőeljárás további differenciálást tesz lehetővé, amikor bizonyos esetekben lehetőséget nyújt a vádemelés elhalasztására is.) Nálunk a próbára bocsátás intézményét a Csemegi-kódex I. novellája vezette be (1908). Eszerint a fiatalkorút, ha nem mutatott erkölcsi romlottságot, nem jelentkeztek nála a züllés jelei, a bíróság, függetlenül az általa elkövetett cselekmény súlyától, ítélethozatal nélkül, komoly figyelmeztetés után egyévi próbaidőre, megfelelő felügyelet mellett, feltételesen szabadlábon hagyhatta. Kizárta azonban az intézmény alkalmazását, ha a fiatalkorút korábban egy hónapot meghaladó szabadságvesztésre ítélték. Ma a próbára bocsátás fiatalkorú és felnőtt terhelttel szemben egyaránt alkalmazható, fiatalkorú esetben bármely bűncselekmény, felnőtt esetében csak bizonyos enyhébb súlyú bűncselekmények esetén. A hatályos szabályozás a következő: 72. § (1) A bíróság a vétség, valamint a háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűntett miatt a büntetés kiszabását próbaidőre elhalaszthatja, ha alaposan feltehető, hogy a büntetés célja így is elérhető.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK (2)-(3) (4) Nem bocsátható próbára a) a többszörös visszaeső, b) aki a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, c) aki a szándékos bűncselekményt a szabadságvesztésre ítélése után, a végrehajtás befejezése előtt követte el, d) aki a szándékos bűncselekményt a szabadságvesztés felfüggesztésének próbaideje alatt követte el. (5) A próbaidő tartama egy évtől három évig terjedhet; a tartamot években kell meghatározni. (6) A próbára bocsátott pártfogó felügyelet alá helyezhető. Ha a próbára bocsátott visszaeső, pártfogó felügyelet alatt áll. 73. § (1) A próbaidő egy ízben, legfeljebb egy évvel meghosszabbítható, ha a próbára bocsátott a pártfogó felügyelet magatartási szabályait megszegi. (2) A próbára bocsátást meg kell szüntetni, és büntetést kell kiszabni, ha a próbára bocsátott a pártfogó felügyelet magatartási szabályait súlyosan megszegi, vagy a próbaidő alatt elkövetett bűncselekmény miatt, valamint ha a próbaidő előtt elkövetett bűncselekmény miatt a próbaidő alatt elítélik. (3) A (2) bekezdés esetén kívül a próbaidő elteltével az elkövető büntethetősége megszűnik. A próbára bocsátás kimondására szintén bűnösséget megállapító ítélet keretében kerül sor.

5.4.3. A kényszergyógykezelés A kóros elmeállapot – mint a büntethetőségi akadályok körében láttuk – általában büntethetőséget kizáró ok. Előfordul azonban, hogy kóros elmeállapotú személyek súlyos, erőszakos bűncselekményt követnek el, s tartani lehet ennek ismétlődésétől. Mivel belátási képességgel nem rendelkeznek, büntetés nem szabható ki velük szemben. Indokolt azonban társadalomvédelmi szempontból átmeneti izolálásuk, s egyben gyógyításuk megkísérlése. Nyilvánvaló az is, hogy miért intézkedésről, s nem büntetésről van szó: a kóros elmeállapot kizárja az alannyá válást, büntetni pedig csak olyan személyt lehet, aki mind a tettét, mind annak következményeit képes belátni, reálisan értékelni. 74. § (1) Személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó büntetendő cselekmény elkövetőjének kényszergyógykezelését kell elrendelni, ha elmeműködésének kóros állapota miatt nem büntethető, és tartani kell attól, hogy hasonló cselekményt fog elkövetni, feltéve, hogy büntethetősége esetén egyévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetést kellene kiszabni. (2) A kényszergyógykezelést az erre kijelölt, zárt intézetben hajtják végre. (3) A kényszergyógykezelés legfeljebb az (1) bekezdés szerinti cselekményre megállapított büntetési tétel felső határának megfelelő ideig, életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntetendő bűncselekmény esetén legfeljebb húsz évig tart. Ha ezt követően az egészségügyről szóló törvényben meghatározott feltételek fennállása miatt szükséges, a kényszergyógykezeltet pszichiátriai intézetben kell elhelyezni. (4) A kényszergyógykezelést a (3) bekezdésben meghatározott tartam előtt is haladéktalanul meg kell szüntetni, ha szükségessége már nem áll fenn. A kényszergyógykezelés alkalmazási feltételei tehát a bűncselekmény jellegéhez, súlyához és egy feltehető prognózishoz igazodnak, az intézkedés csak e három feltétel együttes megléte esetén alkalmazható.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK A személy elleni erőszakos bűncselekmények fogalmát korábban az ítélkezési gyakorlat alakította ki, ma az e körbe vonható bűncselekmények – az erőszakos többszörös visszaesés kapcsán – már a Btk. értelmező rendelkezéseiben pontosan szerepelnek (137. § 17. pontja). A kényszergyógykezelés legfeljebb azon büntetendő cselekmény büntetési tételének felső határáig tarthat, amely az elrendelésének az alapjául szolgált. Életfogytig tartó szabadságvesztéssel is fenyegetett büntetendő cselekmény esetén ez a maximális időtartam húsz év. Ha az intézkedés fenntartását a kezelt egészségi állapota – az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvényben meghatározott feltételek fennállása miatt – a maximális tartamot követően továbbra is szükségessé teszi, akkor a kényszergyógykezeltet (polgári) pszichiátriai intézetben kell elhelyezni. Büntető eljárásjogi előírásaink értelmében a kényszergyógykezelés felülvizsgálatára félévente hivatalból sor kerül, ám az ilyen felülvizsgálatnak az ügyész, a kényszergyógykezelés alatt álló, annak házastársa, törvényes képviselője vagy a védő indítványára, továbbá a kényszergyógykezelést végrehajtó intézet vezetőjének az előterjesztésére ennél sűrűbben is helye lehet. A felülvizsgálat során az ügyész és a védő részvétele kötelező, s azon – ha állapota megengedi – a kényszergyógykezelt is részt vesz.

5.4.4. Az elkobzás Az elkobzás – egyes bűncselekmény elkövetésével összefüggő tárgyak büntetőeljárás keretében történő elvonása – lényegében büntetésként is felfogható, hiszen adott esetben a tettest saját tulajdonától fosztja meg, némely esetben érzékeny veszteséget is okozva a számára. Minthogy azonban ez az elvonás nem büntethető elkövetővel szemben is alkalmazható, helyesebb az intézkedések közé sorolni. A vagyonelkobzástól elsősorban az intézkedés körébe vonható tárgyak jellege különbözteti meg. Az elkobzás alá eső tárgyak nem elsősorban valamely vagyon, érték elsődleges hordozói, megtestesítői, hanem jellemzően a bűncselekmény eszközei vagy nem közvetlen vagyoni mivoltukban jelentős produktumai. 77. § (1) El kell kobozni azt a dolgot, a) amelyet a bűncselekmény elkövetéséhez eszközül használtak, vagy arra szántak, b) amelynek birtoklása a közbiztonságot veszélyezteti, vagy jogszabályba ütközik, c) amely bűncselekmény elkövetése útján jött létre, d) amelyre a bűncselekményt elkövették, vagy a bűncselekmény befejezését követően e dolog elszállítása céljából használtak. (2) El kell kobozni azt a sajtóterméket, amelyben a bűncselekmény megvalósul. (3) Az (1) bekezdés a) és d) pontja esetében az elkobzást nem lehet elrendelni, ha a dolog nem az elkövető tulajdona, kivéve, ha a tulajdonos az elkövetésről előzetesen tudott, feltéve, hogy az elkobzás mellőzését nemzetközi jogi kötelezettség nem zárja ki. (4) Az elkobzást akkor is el kell rendelni, ha az elkövető gyermekkor vagy kóros elmeállapot miatt nem büntethető, vagy ha az elkövetőt megrovásban részesítették. (5) Nincs helye elkobzásnak a cselekmény büntethetőségének elévülésére megállapított idő, de legalább öt év elteltével. (6) Nem lehet elrendelni annak a dolognak az elkobzását, amelyre a vagyonelkobzás kiterjed. (7) Az elkobzott dolog tulajdonjoga törvény eltérő rendelkezése hiányában az államra száll. 77/A. § (1) A 77. § (1) bekezdésének a) és d) pontjában meghatározott esetben az elkobzás kivételesen mellőzhető, ha az elkövetőre vagy a tulajdonosra a bűncselekmény súlyával arányban nem álló,


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK méltánytalan hátrányt jelentene, feltéve, hogy az elkobzás mellőzését nemzetközi jogi kötelezettség nem zárja ki. (2) Az (1) bekezdés nem alkalmazható, ha az elkövető a bűncselekményt bűnszervezetben követte el. Az elkobzás eszerint bizonyos feltételek esetén kötelezően alkalmazandó, és egyaránt kiterjedhet a bűncselekmény eszközére (például bűnözést szolgáló célszerszámok), tárgyára (például a birtokban tartott kábítószer, elpusztított különösen védett állatok) vagy produktumára (például hamis pénz, másolt szoftver). Elkobzás tárgyai lehetnek bűncselekmény megállapítására alkalmas tartalmat közlő sajtótermékek és olyan dolgok is, amelyek a közbiztonságot veszélyeztetik vagy amelyek birtoklását jogszabály tiltja. A közbiztonságra különösen veszélyes eszközöket a 175/2003. (X. 28.). Korm. rendelet melléklete sorolja fel. Ide tartozik például a gázspray, a boxer, a rugóskés, a gumibot vagy a bilincs. A „dolog elszállítása céljából” használt eszköz elkobzásának előírása elsősorban a „mozgó bűnözés” elleni hatékonyabb fellépés érdekében került a törvénybe. Különösen e körben indokolt azonban az arányosság gondos vizsgálata. Ezt szolgálja egyébként más esetekre is kiterjedően a 77/A. § méltányossági szabályrendszere. A méltányosság körében annak lehet jelentősége, hogy milyen a bűncselekmény súlyának, valamint az elkobzás, a tényleges elvonás okozta hátránynak a viszonya. Nagy súlyú, önmagában jelentős következményekkel járó bűncselekmény megvalósítása esetén nagyobb értékű dolog elkobzása sem tekinthető aránytalannak, kisebb tárgyi súlyú bűncselekmény megvalósulása esetén az elkobzás akár mellőzhető is.

5.4.5. A vagyonelkobzás A vagyonelkobzás évtizedekig a bíróság mérlegeléshez kötött büntetés (mellékbüntetés) volt a magyar büntetőtörvényekben. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ma már – helyes természetét felismerve – kötelezően alkalmazandó intézkedéssé vált. A bűncselekmény révén, illetve kapcsán igazolhatóan szerzett vagyonnövekedés elvonása ugyanis nyilvánvalóan nem büntetés, csupán sajátos reparatív, a megsértett helyzetet formálisan helyreállítását szolgáló intézkedés. Törvényi szabályozása a következő. 77/B. § (1) Vagyonelkobzást kell elrendelni arra a) a bűncselekmény elkövetéséből eredő vagyonra, amelyet az elkövető a bűncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett, b) a vagyonra, amelyet az elkövető bűnszervezetben való részvétele ideje alatt szerzett, c) a vagyonra, amely a bűncselekmény elkövetéséből eredő, a bűncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett vagyon helyébe lépett, d) a vagyonra, amelyet a bűncselekmény elkövetése céljából az ehhez szükséges vagy ezt könnyítő feltételek biztosítása végett szolgáltattak vagy arra szántak, e) a vagyonra, amely az adott vagy ígért vagyoni előny tárgya volt. (2) A vagyonelkobzást el kell rendelni arra a bűncselekmény elkövetéséből eredő, a bűncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett vagyonra is, amellyel más gazdagodott. Ha gazdálkodó szervezet gazdagodott ilyen vagyonnal, a vagyonelkobzást vele szemben kell elrendelni. (3) Ha az elkövető, vagy a (2) bekezdés szerint gazdagodott személy meghalt, illetőleg a gazdálkodó szervezet átalakult, a vagyonelkobzást a jogutóddal szemben kell elrendelni arra az (1) bekezdés szerinti vagyonra, amelyre a jogutódlás történt. (4) Az (1) bekezdés b) pontja esetében, az ellenkező bizonyításáig vagyonelkobzás alá eső vagyonnak kell tekinteni a bűnszervezetben való részvétel ideje alatt szerzett valamennyi vagyont. (5) Vagyonelkobzás nem rendelhető el


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK a) arra a vagyonra, amely a büntetőeljárás során érvényesített polgári jogi igény fedezetéül szolgál, b) arra a vagyonra, amelyet jóhiszeműen, ellenérték fejében szereztek, c) az (1) bekezdés b) pontja esetében, ha a vagyon törvényes eredete bizonyított. 77/C. § (1) A vagyonelkobzást pénzösszegben kifejezve kell elrendelni, a) ha a vagyon már nem lelhető fel, b) ha a 77/B. § alapján vagyonelkobzás alá eső vagyon az egyéb vagyontól nem különíthető el, vagy az elkülönítése aránytalan nehézséget okozna, c) a 77/B. § (5) bekezdésének b) pontjában meghatározott esetben. (2) A vagyonelkobzást akkor is el kell rendelni, ha az elkövető gyermekkor vagy kóros elmeállapot miatt nem büntethető, vagy ha az elkövetőt megrovásban részesítették. (3) Az elkobzott vagyon törvény eltérő rendelkezése hiányában az államra száll. (4) A 77/B. § és a 77/C. § alkalmazásában vagyonon annak hasznát, a vagyoni értékű jogot, követelést, továbbá bármely pénzben kifejezhető értékkel bíró előnyt is érteni kell. A vagyonelkobzás körébe tehát minden olyan vagyontárgy, vagyoni érték vagy vagyoni jog beletartozik, mellyel az elkövető akár közvetlenül, valamely bűncselekmény elkövetése folytán, akár közvetve – például az elkövetésért utólag kapott vagyoni előny – formájában gazdagodott. A polgári jogi igény – a sértett büntetőeljárásban érvényesített kárigénye – azonban megelőzi a vagyonelkobzást. A bűnszervezeti tagság alatt szerzett vagyon bűnös eredete lényegében sajátos törvényi vélelem, amely megdönthető, a bizonyításra azonban rendszerint nyilván csak a vagyontárgy birtokosának van lehetősége. Itt tehát – először áttörve a büntető eljárásjog bizonyítási teherre vonatkozó rendelkezéseit – adott esetben megfordulhat a bizonyítási teher. Körültekintően szabályozza a törvény a bűnös vagyon átruházása esetén követendő teendőket. A vagyonelkobzásnak nem akadálya az elkövető vagy a vagyonnal gazdagodott személy halála, a vagyonban részesült gazdasági szervezet átalakulása, s természetesen a bűnös úton szerzett vagyon átruházása sem. Ez utóbbi esetben rosszhiszemű szerzés esetén a vagyont megszerzővel szemben van helye az intézkedésnek, jóhiszemű, ellenérték fejében történt szerzés esetén pedig az átruházót kell meghatározott pénzösszeg fizetésére kötelezni. A vagyonelkobzás hatékony alkalmazása érdekében két jogegységi döntés is született. A vagyonelkobzás eljárásjogi biztosítására elsősorban a zár alá vétel mint a vagyoni jogokat korlátozó büntető eljárásjogi kényszerintézkedés szolgál. A 2/2008. BJE számú jogegységi határozat szerint a zár alá vétel vagyonelkobzás érdekében elrendelhető ismeretlen vagy felelősségre nem volt személy vagyonára is. Az 1/2008. BJE számú jogegységi határozat értelmében kábítószerrel visszaélés esetén a vagyonelkobzás nem korlátozható a forgalmazó nyereségére, az intézkedés alkalmazásakor a teljes ráfordítást figyelembe kell venni.

5.4.6. A pártfogó felügyelet A pártfogó felügyelet sajátos, kétarcú, járulékos intézkedés. Egyrészt reszo- ciatív célokat szolgál: segíti a függő helyzetben lévő elkövetőt a társadalomba való visszailleszkedésben, másrészt sajátos ellenőrzést, felügyeletet is jelent. Attól függően, hogy milyen prioritásokat élvez egy adott korszak büntetőpolitikája, az egyik vagy a másik törekvés kap nagyobb hangsúlyt. 82. § (1) Pártfogó felügyelet rendelhető el a) a vádemelés elhalasztásának tartamára, b) a feltételes szabadság tartamára, c) a próbára bocsátás próbaidejére, 164 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK d) a szabadságvesztés felfüggesztésének próbaidejére, ha annak eredményes elteltéhez az elkövető rendszeres figyelemmel kísérése szükséges. (2) Pártfogó felügyelet alatt áll az a visszaeső, akit feltételes szabadságra bocsátottak, próbára bocsátottak, vagy akivel szemben a szabadságvesztés végrehajtását felfüggesztették. Kiutasítás mellett pártfogó felügyelet elrendelésének nincs helye. (3) Az (1)-(2) bekezdésben meghatározott pártfogó felügyelet tartama azonos a feltételes szabadság, a próbaidő, illetve a vádemelés elhalasztásának tartamával, de legfeljebb öt év. A (2) bekezdésben meghatározott eseteket kivéve a pártfogó felügyelő a pártfogó felügyelet fele részének, de legalább két év eltelte után pártfogó felügyelői véleményében javasolhatja a pártfogó felügyelet megszüntetését, ha annak szükségessége már nem áll fenn. (4) A pártfogó felügyelet alatt álló személy köteles a jogszabályban és határozatban előírt magatartási szabályokat megtartani, a pártfogó felügyelővel rendszeres kapcsolatot tartani, és részére az ellenőrzéshez szükséges felvilágosítást megadni. (5) A bíróság, illetve vádemelés elhalasztása esetén az ügyész határozatában a pártfogó felügyelet céljának elősegítése érdekében külön magatartási szabályként kötelezettségeket és tilalmakat írhat elő. A bíróság, illetve az ügyész elrendelheti, hogy a pártfogolt a) a bűncselekmény elkövetésében részt vett, meghatározott személlyel ne tartson kapcsolatot; b) a bűncselekmény sértettjétől, illetőleg annak lakásától, munkahelyétől vagy attól a nevelési-oktatási intézménytől, ahová a sértett jár, tartsa távol magát; c) meghatározott jellegű nyilvános helyeket és nyilvános rendezvényeket, továbbá meghatározott közterületeket ne látogasson, d) nyilvános helyen ne fogyasszon szeszes italt; e) meghatározott helyen és időközönként, meghatározott szervnél vagy személynél jelentkezzék; vegye fel a kapcsolatot az állami foglalkoztatási szervvel, vagy az önkormányzatnál közmunkára jelentkezzen be; g) meghatározott tanulmányokat folytasson; h) – hozzájárulása esetén – meghatározott gyógykezelésnek vagy gyógyító eljárásnak vesse alá magát. (6) A bíróság, illetve az ügyész az (5) bekezdésben felsorolt magatartási szabályokon kívül más magatartási szabályokat is előírhat, különös tekintettel a bűncselekmény jellegére, az okozott kárra és az elkövető társadalmi beilleszkedésének esélyeire. Az intézkedés fakultatív és kötelező eseteit a következő táblázat mutatja be:

4.3. táblázat A pártfogó felügyelet fakultatív

kötelező

−vádemelés elhalasztása esetén (az ügyész dönt)

−fiatalkorú esetén, a fakultatív körben, valamint javítóintézetből történő ideiglenes elbocsátáskor

−feltételes szabadságra bocsátás esetén

−visszaeső felnőtt esetén, a fakultatív körben, kivéve a vádhalasztást

−próbára bocsátás esetén −(részbeni) felfüggesztés próbaideje alatt (a bíró dönt)


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK A pártfogó felügyelet során a pártfogolt köteles bizonyos általános és – ha ilyet elrendeltek – különös magatartási szabályokat betartani. Ezeket szintén szemléltetjük.

4.4. táblázat A pártfogó felügyelet során követendő magatartási szabályok kötelező

fakultatív

Btk. 82. § (4) bek. (kapcsolattartás, felvilágosítás)

Btk. 82. § (5) bek.

Ezeket a Bvtvr. 96. §-a részletezi:

−távoltartás

A pártfogolt köteles:

−látogatási tilalom (rendezvények közterületek)

a)a pártfogó felügyeletet elrendelő határozat jogerőre – italfogyasztási tilalom emelkedése, illetve a szabadságvesztésből szabadulása után a jogszabályban meghatározott időben az állandó – jelentkezés, munkára bejelentkezés lakóhelye szerint illetékes rendőrkapitányságon és a – tanulmányok folytatása pártfogó felügyelőnél jelentkezni; b)ha munkaképes – a jogszabályban meghatározott –gyógykezelés (hozzájárulással) kivétellel, a lehetőségekhez képest – munkaviszonyba Ezen kívül további szabályok előírhatók [82. § (6) állni vagy egyéb kereső foglalkozást folytatni; bek.]. c)a munkahelyének és a lakóhelyének megváltoztatására irányuló szándékát a pártfogó Sajátos fakultatív magatartási szabályok vádhalasztás esetén: felügyelőnek előzetesen bejelenteni; d)a pártfogó felügyelőnek a magatartási szabályok Az ügyész a gyanúsított részére kötelezettségként megtartására és ellenőrzésére vonatkozó rendelkezéseit írhatja elő, hogy teljesíteni; a)részben vagy egészben térítse meg a sértettnek a e)a jogszabályban vagy a bíróság határozatában előírt bűncselekménnyel okozott kárt, egyéb kötelezettséget megtartani;

b)más módon gondoskodjék a sértettnek adandó f)a pártfogó felügyelet tartama alatt a pártfogó jóvátételről, felügyeletet elrendelő határozatot magánál tartani, és c)Ömeghatározott célra anyagi juttatást teljesítsen, ha a rendőrség igazoltatja, a határozatot a vagy a köz számára munkát végezzen (a köz javára személyazonosító igazolvánnyal együtt bemutatni. teljesített jóvátétel), d)pszichiátriai vagy alkoholfüggőséget kezelésben vegyen részt

gyógyító

[Be. 225. § (2) bek.]. A magatartási szabályainak megszegéséhez fűződő következmények attól függnek, mi adott okot az intézkedés elrendelésére. Feltételes szabadságon lévő személyek kötelességszegése a feltételes szabadság bírói megszüntetéséhez, vádhalasztás esetén a hasonló magatartás vádemeléshez, felfüggesztett szabadságvesztés vagy próbára bocsátás hatálya alatt álló személy esetében a végrehajtás elrendeléséhez, illetve az eljárás folytatásához vezethet.

5.4.7. A jogi személlyel szemben alkalmazható intézkedések A kollektív büntetőjogi felelősség problémája már a XIX. század végén megosztotta a jogtudósokat. Liszt például a magyar büntetőjogra is igen nagy hatást gyakorló tankönyvében azt írta, hogy „a testületek büntetőjogi felelősségének elismerése nem csak lehetséges, hanem célszerű is”, mert „ugyan igaz, hogy a cselekvés 166 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK fogalmát testületekre csak közvetve lehet alkalmazni... ám ha ez a cselekvés a magán- vagy közjog területén alkalmas joghatások kiváltására, akkor a büntetőjog területén sem lehet alkalmatlan erre”. Hasonló elvi álláspontot képviselt itthon – a kérdés bővebb vizsgálata nélkül – Angyal Pál és Finkey Ferenc is, mások viszont, például Pauler Tivadar, Kautz Gusztáv, Edvi Illés Károly vagy Vámbéry Rusztem, nem ismerték el a felelősség általánosíthatóságának lehetőségét. A II. világháború után a jogtudomány hazai művelői egyöntetűen és határozottan arra az álláspontra helyezkedtek, hogy „a szocialista büntetőjogban uralkodó felfogás az egyéni bűnösségre alapítja a büntetőjogi felelősséget. Ebből következik, hogy a büntetőjogi felelősség individuális felelősség, azaz az ember általában csak saját tetteiért felelős.” A reform hívei a rendszerváltást követően ezzel szemben felelevenítették azokat a Nyugat-Európában már évtizedekkel korábban hangoztatott érveket, hogy a gazdálkodó szervezeteknek az egyes őket alkotó személyek érdekeitől eltérő, sajátos érdekeik lehetnek, a szervezet felerősítheti, megsokszorozhatja az egyéni cselekvések és gondatlanság hatását, ugyanakkor a szervezet keretében kifejtett bűnös tevékenységért felelős személy vagy személyek pontos körének tisztázása gyakran nem oldható meg. Megfogalmaztak emellett olyan szempontokat is, melyek szerint „a szervezet felelősségre vonása során. a sértettek érdekei jóval könnyebben érvényesülhetnek” és „a bizonyítási nehézségek elkerülésével. rendkívül sok pénzt és energiát kímélnek meg, amellyel rendszerük további hatékonyságához járulhatnak hozzá”. A szemléletváltozás igényét tehát praktikus, célszerűségi szempontok is erősítették. Tény továbbá, hogy az Európa Tanács az 1980-as évektől kezdve több dokumentumban a bűnözés formáinak minőségi változására tekintettel is sürgette a vállalatok felelősségének megteremtését, és a jogi személyek büntetendővé nyilvánítására vonatkozó ellenvéleményeket (elsősorban a „nulla poena sine crimen” elvének sérelmével vagy az egyes jogágak felelősségi formáinak összemosásával kapcsolatos aggodalmakat) az EU gyakorlatához képest „túlhaladottnak” minősítette. A büntetőjogi megoldások a lényeget nem érintő eltérésektől és részletszabályoktól eltekintve a jogi személyek felelősségének gyakorlatilag három formáját ismerik: − a szervezet ún. objektív (eredmény)felelősségen alapuló elmarasztalhatóságát, − a jogi személyt megtestesítő vezetőre áthárított felelősségi rendszert és − a jogi személy érdekkörében eljáró vezetők, illetve vezető testületek döntéseiért viselt kollektív felelősség rendszerét. A három szisztéma nem zárja ki egymást, egymás mellett is létezhet, egy ország jogrendszerén belül is. A magyar kodifikáció – legalábbis az a túlsúlyba került irányzat, amely a kérdést a büntetőjog (ám mégsem a Btk.) rendszerén belül is megoldhatónak tartotta – lényegében bizonyos korrekciókkal ez utóbbi megoldást fogadta el. A kérdést szabályozó 2001. évi CIV. törvény a jogi személyekkel szemben alkalmazható jogkövetkezményeket nem büntetésként, hanem – a bűnösség megállapítása nélkül alkalmazható – intézkedésként szabályozza. Így a jogi személy esetében „elkövetőről”, „terheltről” nincs, nem is lehet szó. Az intézkedések – a pénzbírság, a tevékenység korlátozása vagy legsúlyosabb esetben a jogi személy megszüntetése – a bűncselekménnyel szerzett vagyoni előny elvonását s a további jogsértések megelőzését szolgálhatják. E büntetőjogias intézkedéseket tehát nem a Btk. egyéni felelősségen alapuló rendszerébe, hanem külön törvénybe foglalták, amely anyagi jogi és eljárásjogi rendelkezéseket is tartalmaz. További fontos elv, hogy a jogi személyek felelőssége főszabályként származékos, vagyis csak egyéni felelősség megállapítása mellett érvényesül. Hogy mindez végleges vagy megnyugtató megoldás lehet-e, gyakorlati tapasztalatok nélkül ma még nem mérhető fel. A hatályos törvény kétségtelen előnye, hogy a kívánt célt a Btk. felelősségi és szankciórendszerének megbontása nélkül kívánja elérni. A jövő – reméljük hamarosan – eldönti, hogy ez a megoldás inkább a probléma megoldását, mint megkerülését jelenti-e.

5.5. Az egyes büntetések és intézkedések alkalmazási gyakorlata 167 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK A büntetések és intézkedések elvi és szabályozási kérdéseinek áttekintése után indokolt megvizsgálni a gyakoribb joghátrányok arányainak tényleges alakulását. Természetesen csak a fő tendenciáik rövid felvázolására van módunk. Büntetési rendszerünket évtizedeken keresztül a jelenleginél erőteljesebben érzékelhető szabadságvesztéscentrikusság jellemezte. Az 1950-ben hatályba lépett Btá. mintegy 10 éve alatt volt olyan időszak, amikor a szabadságvesztések jelentették az összes joghátrány háromnegyedét. Felfüggesztésre csak e büntetések alig több, mint egy negyedében került sor, javító-nevelő munkát pedig alig 5-8%-ban alkalmaztak. Pedig elvileg már ekkor lehetőség lett volna egyes mellékbüntetések főbüntetés formájában történő kiszabására, ezzel azonban a gyakorlat sohasem élt. Az 1961. évi V. törvény első évtizedében a szabadságveszések aránya 55 és 59% között mozgott, s ezeknek már mintegy 40%-át felfüggesztették. Az ekkor prosperáló „javító-nevelő munka” a büntetések között mintegy 15%nyi aránnyal volt jelen, a pénzfőbüntetések pedig nem haladták meg a szankciók egyharmadát. Az arányokban számottevő változás csak az 1970-es évek közepétől következett be, ekkor a szabadságvesztés vezető helyét átadta a pénzfőbüntetésnek, igaz ez a javító-nevelő munka fokozatos háttérbe szorulásával is összefüggésbe hozható. Az 1978. évi IV. törvény hatálybalépésével jogalkotásunk a merészebb kísérletezgetés szakaszába lépett: a büntetések és intézkedések arányaira némi hatással volt például a szigorított őrizet néven szereplő biztonsági intézkedés alkalmazása, s utóbb hiábavalónak minősülő áttörést reméltek a szigorított javító nevelő munka bevezetésétől is. Néhány év elteltével valamennyi említett intézmény a történelem süllyesztőjébe került, s a büntetőjogászoknak ismét azzal a régi dilemmával kell szembenézniük, hogy nagyon nehéz a szabadságvesztésbüntetés kiváltását újszerű s a büntetési céloknak, valamint a nemzetközi normáknak is megfelelő szankciókkal megoldani. Az utóbbi másfél évtized főbb jogkövetkezményeket érintő büntetéskiszabási arányait a következő oldalon található táblázatok szemléltetik (a Legfőbb Ügyészség adatai alapján). Az egyes szankciók arányai figyelemre méltó kiegyensúlyozottságot mutatnak, úgy tűnik, nem volt számottevő hatása az egymást követő kormányok jogalkotásban jelentkező eltérő büntetőpolitikai kísérleteinek. A legnagyobb arányban alkalmazott főbüntetés a pénzbüntetés (aránya kb. 40-45%), ezt 30% körüli részesedéssel a szabadságvesztés követi, ám e büntetések mintegy 60%-át évről évre próbaidőre felfüggesztik. A táblázatokból nem tűnik ki, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztések száma az utóbbi évtizedben évenként 8 és 12 között volt. (Az előző húsz évben a bíróságok összesen 220 életfogytig tartó szabadságvesztést szabtak ki.) A közérdekű munka egyenletesen növekvő aránya cáfolni látszik azokat a pesszimista becsléseket, amelyek e büntetési nem néhány éven belüli elhalását várták. Ennek ellenére a 7%-ot el nem érő részesedés továbbra is arra utal, hogy ez a büntetés széles körű alkalmazhatósága ellenére még mindig nem képes más joghátrányokkal szemben valódi alternatívát kínálni.

4.5. táblázat Vád 1993 lotta k és szám % szan kció k

1994

1995

1996

1997

1998

1999

2000

szám %

szám %

szám %

szám %

szám %

szám %

szám %

Öss 73 zes 361 meg bünt etett vádl ott

82 073

83 608

99 222

98 313

103 154

96 198

100

100

100

100 86 967

100


100

100

100


Sza bads ágv eszt és (ebb ől felf ügg eszt ett)

22 31 486 (11 615)

24 40 30 0

244 4 29 54

(13 880)

(14 591)

30 31 832 (18 617)

26 31 927 (16 348)

30 31 966 (19 227)

33 65 33 0 (20 826)

32 33 158 (20 009)

Köz 138 érde kű mun ka

0,19 390

0,48 774

0,93 1374 1,4 1600 1,8

1874 1,9

2689 2,6

2893 3,1

Pén 32 zbü 519 ntet és

44

36 577

44,5 37 200

44,5 41 431

42

37 670

43

43 043

44

44 109

43

41 093

43

Öná 18 lló 218 mell ékb ünte tés és inté zke dés

25

20 706

25

25

26

20 770

24

22 430

23

22 706

22

20 054

21

21 180

25 585

4.6. táblázat Vád 2001 lotta k és szám % szan kció k Öss 97 zes 681 meg bünt etett vádl ott Sza bads ágv eszt és (ebb

2002

2003

2004

2005

2006

2007

2008

szám %

szám %

szám %

szá % m

szá m

szá % m

szá % m

98 100 561

97 100 302

87 100 744

85 100 274

29 8 29 69

29 31 156

26 4 30 27

26 8 31 20

(19 971)

(19 399)

(17 560)

(17 726)

100 99 109

100 93 699

100 96 280

32 54 33 0

31 61 32 1

30 92 33 6

(19 800)

(19 711)

(19 448)

100

30 31 296 (19 846)


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK ől felf ügg eszt ett) Köz 3458 3,5 érde kű mun ka

4163 4,2

3991 4,2

4508 4,6

494 5,0 6

558 5,7 4

541 6,1 3

574 6,7 8

Pén 40 zbü 912 ntet és

42

42 346

43

39 478

42

40 813

42

43 44 120

42 44 858

39 45 288

36 42 104

Öná 20 lló 758 mell ékb ünte tés és inté zke dés

21

20 989

21

19 325

21

19 920

21

19 20 948

19 20 141

16 19 250

162 19 15

Ami a bíróság által önállóan alkalmazott intézkedéseket illeti: számuk évente némi hullámzással 20 000 körül mozgott (az utóbbi években mintha lassú csökkenés lenne megfigyelhető), ezek közel 90%-a minden évben próbára bocsátás, a többi csaknem kizárólag megrovás. (Az ügyészi megrovásokszáma ezen kívül évi tízezres nagyságrendű). A többi büntethető személlyel szemben önállóan kiszabott intézkedés (például javítóintézeti nevelés, elkobzás) összesen nem érte el az 1%-ot. Kényszergyógykezelés elrendelésére évente néhány esetben kerül sor.

5.6. A szankciórendszer lehetséges jövője Az új Btk. ezekben az években zajló előkészítése során, az említett európai folyamatokat figyelembe véve, a szankciórendszert illetően is alapos viták folynak. Néhány tendencia már most kirajzolódni látszik. Nem kizárt, hogy az új kódex a büntetés vitatott „célja” helyett beéri annak egyszerű fogalmi meghatározásával, hogy „a büntetés a bíróság által bűncselekmény elkövetése miatt kiszabott törvényben meghatározott joghátrány”. A lehetséges célok vagy hatások vizsgálata ezzel nem válik feleslegessé, de nem annyira az anyagi büntetőjog, mint inkább a kriminológia hatókörébe kerülhet. Új büntetési nemre belátható időn belül nem számíthatunk, a következő évek eldönthetik, mennyire válik be a gyakorlatban a szankciók nemrégiben bevezetett párhuzamos, kombinatív alkalmazhatósága vagy a részben felfüggesztett szabadságvesztés. A letöltendő szabadságvesztés-büntetést illetően a tényleges életfogytig tartó izolálás előzetes kimondása alkotmányossági szempontból igen aggályos, és mértékadó nemzetközi szakmai körök sem helyeslik. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy valaki évtizedekig vagy akár örökre ne maradhasson a fegyházban. Az életfogytig kiszabott szabadságvesztés fenntarthatóságát (adott esetben akár folyamatosan), illetve a feltételes szabadlábra helyezést helyesebb lenne meghatározott idő eltelte után alaposabb, érdemi vizsgálathoz, esetleg különböző szakterületek képviselőinek (jogászok mellett például kriminálszociológusok, pszichológusok, pedagógusok) felülvizsgálatához kötni, amely az elítéltre nézve kedvezőtlen döntés esetén meghatározott időszakonként ismétlődne. Ez egyben a feltételes szabadságra bocsátás első felülvizsgálatához szükséges, ma túl szigorúnak tekinthető kötelező várakozási idő bizonyos lerövidítését is eredményezhetné.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK Továbbra is kívánatos cél a rövid tartamú szabadságvesztések számának csökkentése. Ennek érdekében például folyamatosan vizsgálni kell azoknak az államoknak a gyakorlatát is, amelyek az elektronikusan ellenőrzött házi őrizetet nem csupán büntetőeljárási kényszerintézkedésként, hanem sajátos, a tradicionális szabadságvesztést kiváltó „félszabad” végrehajtási formaként kezelik. A közérdekű munka elrendelését indokolt a terhelt beleegyezéséhez kötni, ám egyidejűleg keresni kell szélesebb körű alkalmazási lehetőségét. A pénzbüntetés napi tételes rendszere fenntartandó, az nem annyira a büntetőjogra tartozó kérdés, hogy meg kell végre teremteni individualizált alkalmazhatóságának (a tényleges jövedelmi-vagyoni viszonyok reális feltárhatóságának) mögöttes feltételeit. A tradicionális intézkedések köre sem bővíthető, néhány e körben alkalmazott instrumentumot azonban körültekintően át kell gondolni, szoros összefüggésben például az elterelés intézményrendszerével. A pártfogó felügyelet új szabályozása a megelőzés és a reszocializáció összhangja megteremtésének jegyében megkezdődött, s az integrált pártfogói szerepkör erősítése – szemben egyes olyan véleményekkel, melyek az intézményt a büntetőjog rendszerében „testidegennek”, ezért feleslegesnek minősítik – a hatékonyabb, szervezettebb s a jelenleginél több jogosítvánnyal rendelkező utógondozói hálózat működéséből indul ki.

6. 30. § A BÜNTETÉS KISZABÁSA 6.1. A büntetés kiszabásának elméleti kérdései Kétségtelen tény, hogy a büntetés kiszabása a büntetőjogi felelősségre vonás legmeghatározóbb pillanata, végső soron az egész büntetőeljárás arra irányul, hogy elkövetővel szemben az általa megvalósított bűncselekmény miatt a bíróság valamilyen törvényben meghatározott jogkövetkezményt alkalmazzon. Hangsúlyozzuk, hogy bár a törvény – és ennek megfelelően e tankönyv is – a büntetés kiszabásának szempontjait tárgyalja, e szempontok az intézkedések alkalmazására ugyanúgy alkalmazandók.

6.1.1. A büntetés kiszabása a büntetőeljárás folyamatában A büntetés kiszabására és végrehajtására a büntetőjogi felelősségre vonás során, a büntetőeljárás keretei között kerül sor. Az eljárás három fő szakaszát különböztetjük meg, ezek a nyomozás, a bírósági eljárás és a végrehajtás. A nyomozás legfőbb feladata, hogy összegyűjtse a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személy elleni bizonyítékokat. A bírósági eljárás során a vádhatóság ezeket az ítélkező bíróság elé tárja, felsorakoztatja a felelősségre vonás szükségességét alátámasztó indokokat. Ebben a szakaszban van a terheltnek a legtöbb lehetősége védekezésének előterjesztésére, melyek után döntés születik a büntetőjogi felelősségéről. Ezt követően kerül sor a terhére megállapított jogkövetkezmény végrehajtására. A büntetőeljárás egyes szakaszai egyaránt fontosak, egymással szoros összefüggésben vannak. Bármelyik sikere feltételezi a korábbi eljárási szakaszok sikerességét: a végrehajtás csak akkor érheti el végső célját, ha a kiszabott büntetés vagy intézkedés megfelelő és igazságos volt, ez pedig csak akkor lehetséges, ha a bíróság előzőleg helyesen állapította meg a történeti tényállást. Nyilvánvaló, hogy erre csak akkor kerülhet sor, ha rendelkezésére álltak azok a bizonyítékok, amelyek kétséget kizáróan igazolják az elkövetést. Ez eredményes nyomozati munkát feltételez. A büntetőeljárásban kiemelkedő szerepe van a bírósági eljárásnak. A bírósági eljárás során kell tisztázni, hogy követtek-e el bűncselekményt, ha igen, ki volt az elkövető, illetve az elkövető milyen mértékű megbüntetése szükséges a büntetési célok eléréséhez. A bírósági eljárás is több mozzanatból áll, ezek a következők: a tényállás megállapítása, a cselekmény minősítése, a büntetés kiszabása. Ezek a mozzanatok egymással szerves összefüggésben vannak, egymástól nem választhatók el. A korábban a büntetőeljárás egészére vonatkozó megállapításaink itt is helytállóak: az egyes eljárási mozzanatok sikeressége megalapozza a további mozzanatok sikerességét. A tényállás valósághű megállapítása a feltétele annak, hogy a bíróság az elkövető cselekményét a jogszabályoknak megfelelően, törvényesen minősítse, a helyes minősítés pedig a célszerű büntetés kiszabásának alapja.

6.1.2. A büntetéskiszabás feladatának megoszlása


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK Korábban láttuk, hogy a büntetőtörvényünk a relatíve határozott szankciók talaján áll, melynek lényege, hogy a törvényhozó meghatározza az adott bűncselekményre alkalmazható szankciót vagy szankciókat, illetőleg ezek mértékének alsó és felső határát. Ugyanakkor a törvény széles körű mérlegelési lehetőséget biztosít a bíróságnak az alkalmazandó szankció megválasztásában is. Már ebből is kitűnik, hogy az elkövetővel szemben alkalmazható jogkövetkezmény meghatározásában mind a törvényhozónak, mind a jogalkalmazónak szerepe van. Valójában a büntetéskiszabás törvényi szabályozását sajátos funkciómegosztásként foghatjuk fel a törvényhozó és a jogalkalmazó között. A törvényhozó feladata, hogy az egyes emberi cselekménytípusokat általánosan értékelje, melynek során figyelembe veszi azok társadalmi jelentőségét, veszélyességét. Az értékelés alapján meghatározza a büntetési tételeket, kereteket ad a bíróság számára a konkrét büntetés mértékének eldöntéséhez. Hangsúlyozzuk, hogy a törvényhozó által felállított keretek nem szűkíthetők le a büntetési tételekre: ide sorolhatunk olyan további rendelkezéseket is, amelyek a büntetés kiszabásánál alkalmazhatók. Példaként hivatkozhatunk a büntetés enyhítésére, felfüggesztésére és részbeni felfüggesztésére vonatkozó szabályokra, továbbá azokra a rendelkezésekre, amelyek a különös részi büntetési tétel felső határának felemelését írják elő. A bíróság feladata, hogy a törvényes keretek között, az elkövetett cselekményt értékelve, az elkövető személyére is tekintettel meghatározza a konkrét esetben alkalmazandó szankciót. A törvényhozó és a bíróság közötti e sajátos feladatmegosztás igen érzékeny, sok vitára alapot adó pontja a büntetőpolitikának. Abban általában egyetértés van, hogy a törvényhozó joga a büntetési keretek meghatározása, mint korábban láttuk, egyedül ez felel meg a törvényesség körében tárgyalt nulla poena sine lege elvnek. Az azonban már vita tárgyát képezheti, hogy a bíróságnak biztosítsunk több jogot a büntetés mértékének meghatározásában, vagy ellenkezőleg, a törvényhozó kapjon nagyobb szerepet e tekintetben. Ha ugyanis a bíróság számára szűkebb mérlegelési lehetőséget biztosítunk, ez egységesebb bírósági gyakorlathoz vezet, azonban a nem kellően differenciált ítélkezés szükségképpen igazságtalanságokhoz vezet. A nagyfokú kötetlenség a körülmények szélesebb körű mérlegelését teszi ugyan lehetővé, azonban ez könnyen az ítélkezési gyakorlat egységének rovására mehet, amely végső soron szintén igazságtalan döntéseket eredményezhet. A leghelyesebb, ha a törvényhozó közepes távolságú, egymással arányos határvonalakat szab meg, lehetőséget teremt azonban arra, hogy a bíróság e határokat bizonyos esetekben mind a büntetési tétel felső, mind alsó határa vonatkozásában átlépje.

6.1.3. A bíróság feladata a büntetéskiszabás során Fentebb láttuk, hogy a bíróság joga, hogy meghatározza a konkrét esetben alkalmazandó szankciót. Ez korántsem egyszerű feladat. A büntetés kiszabása során ugyanis a bíróságnak mérnie kell a mérhetetlent: egyrészt figyelembe kell vennie az elkövetett bűncselekmény súlyát, az elkövető személyét, a javára és a terhére szóló körülményeket, másrészt prognózist kell adnia arra vonatkozóan, hogy az elkövető milyen mértékű megbüntetése szükséges a büntetési célok eléréséhez. Ehhez nemcsak magas fokú jogi ismeretekre van szükség, hanem szilárd jellemre, tapasztalatra és emberismeretre is. A büntetéskiszabás lelki folyamatában három tényező együttesen vesz részt. Kétségtelen, hogy a legfontosabb szerepe a logikai elemnek van: a bíró a logikai szillogizmus módszerét alkalmazza a konkrét jogkövetkezmény megállapításakor. A logikai szillogizmus sémájában elsőként az alsó tétel megállapítására kerül sor: ez a történeti tényállás, a megtörtént események rögzítése. Ez szubszumálandó a felső tétel, vagyis az alkalmazandó jogszabály alá, végül a konklúzió levonása, vagyis a jogszabályban meghatározott szankció kiválasztása történik. Hozzá kell tennünk, hogy mind az alsó, mind a felső tétel megállapítására tényeken alapuló következtetések előzetes levonásával kerülhet sor. A büntetéskiszabás lelki hátterében további fontos tényező a teleológiai elem. Az alkalmazandó helyes szankció kiválasztása nagymértékben függ a meghatározott jövőbeli céloktól. E szempont kirekesztése ugyanis ahhoz vezethet, hogy logikus, de helytelen, igazságtalan és célszerűtlen büntetés kiszabására kerül sor. Végül nem hagyható figyelmen kívül a büntetéskiszabás axiológiai eleme. Értékelésre az ítélethozatal minden mozzanatában szükség van, elég csak arra gondolnunk, hogy a tényállások nemcsak deskriptív, hanem értékelést igénylő normatív elemeket is tartalmaznak. A bírói értékelés részben tudatosan, részben tudat alatt megy végbe, ez utóbbin keresztül jut szerephez a bíró jogérzete, erkölcsi felfogása. A szubjektum szerepét nem lehet teljesen 172 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK kiszűrni az ítélethozatal során, de erre alapvetően nincs is szükség. A bíró is tagja a társadalomnak, értékelése a társadalom, a közösség értékelését közvetíti. Ha ez nem így van, az két okra vezethető vissza: elképzelhető, hogy jogérzete, erkölcsi felfogása nem eléggé fejlett, de az is, hogy ezeket dogmatikusan alkalmazza a büntetés kiszabása során.

6.2. A büntetés kiszabásánál irányadó szempontok 83. § (1) A büntetést – céljának (37. §) szem előtt tartásával – a törvényben meghatározott keretek között úgy kell kiszabni, hogy igazodjék a bűncselekmény és az elkövető társadalomra veszélyességéhez, a bűnösség fokához, továbbá az egyéb súlyosító és enyhítő körülményekhez.

6.2.1. A büntetési keretek A büntetés kiszabásánál a kiindulási pontot a törvényben meghatározott büntetési keretek jelentik. Ezen nem kizárólag az egyes bűncselekményekre a törvény Különös részében meghatározott büntetési tételeket kell érteni, hanem az Általános rész valamennyi olyan rendelkezését is, amelyek e határok átlépésére biztosítanak lehetőséget. Az alsó határ átlépését teszik lehetővé a büntetés enyhítésére vonatkozó szabályok, a felső határ átlépése halmazati büntetés és bűnszervezetben történő elkövetés esetén, valamint többszörös (erőszakos többszörös) és különös visszaesővel szemben lehetséges.

6.2.2. A büntetés célja A büntetés kiszabásánál megkülönböztetett jelentőséggel bír, minden más szempont elé helyezendő a büntetés célja. A további körülmények értékelése, a büntetés mértékére való befolyásuk döntően attól függ, milyen összefüggésben állnak a büntetés céljával, rájuk tekintettel milyen következetés vonható le a büntetés céljainak megvalósíthatóságára. A büntetés céljának szem előtt tartása azt jelenti, hogy a büntetés kiszabásánál a társadalom védelme, a generális és a speciális prevenció szempontjai jutnak jelentőséghez. A törvényben felsorolt további körülmények között rangsor már nem állítható fel.

6.2.3. A cselekmény társadalomra veszélyessége Ez a büntetés kiszabásánál irányadó szempont a proporcionalitás elve gyakorlati alkalmazásának a lehetőségét jelenti. A társadalomra veszélyességet absztrakt módon értékeli a törvényhozó az egyes bűncselekmények büntetési tételeinek meghatározásánál, a bíróságnak azonban az adott deliktum konkrét társadalomra veszélyességét kell megítélnie a büntetés kiszabása során. A cselekmény társadalomra veszélyessége objektív jellegű sajátosság, értékelése is szigorúan objektív alapon történik. Az elkövető tudata, szándéka itt figyelmen kívül hagyandó. Az elkövető tudati állapota mint a bűnösséggel összefüggő körülmény, annak kapcsán értékelendő. Ezért mondhatjuk, hogy kisebb a cselekmény társadalomra veszélyessége, ha például a vagyon elleni bűncselekmény esetében az elkövetőtől függetlenül megtérül a kár, viszont nagyobb, ha a cselekménynek további súlyos következményei vannak, még ha ezek bekövetkezésében az elkövetőt bűnösség nem is terheli (például az erőszakos közösülés sértettje öngyilkos lesz). Amikor tehát a cselekmény társadalomra veszélyességéhez igazítja a bíróság a büntetés mértékét, csak az objektív jellegű körülményekre van figyelemmel. A cselekmény társadalomra veszélyességét a bírói gyakorlat a bűncselekmény tárgyi súlyának is nevezi.

6.2.4. Az elkövető társadalomra veszélyessége A kiszabott büntetésnek igazodnia kell az elkövető társadalomra veszélyességéhez is. A bűncselekménnyé minősülésnél nincs jelentősége a szubjektív társadalomra veszélyességnek, a büntetést azonban mindig az elkövetővel szemben alkalmazzák a cselekménye miatt, ezért indokolt a személyének is jelentőséget tulajdonítani a büntetés kiszabása során. Az elkövető társadalomra veszélyessége azt jelenti, hogy adott elkövetőtől személyiségének alkotóelemei miatt nagyobb valószínűséggel várható törvényellenes magatartás. A bűnelkövető azonban nem általában, hanem elkövetett cselekménye kapcsán jelent veszélyt a társadalomra. Az elkövető társadalomra veszélyességének mértékére a leghatározottabb következtetést az elkövetett bűncselekményből, annak jellegéből, az azt jellemző körülményekből lehet levonni. Az elkövetés módja (például különös kegyetlenség) nemcsak a cselekmény súlyának vizsgálatánál jut szerephez, hanem egyúttal 173 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK következtetés vonható le az elkövető olyan személyiségi vonásaira is, amelyek miatt az újabb bűncselekmények elkövetésének nagyobb a valószínűsége. Az elkövető társadalomra veszélyességét tehát nem a különös kegyetlenség növeli, hanem a különös kegyetlenségben megnyilvánuló agresszivitás, érzelemnélküliség.

6.2.5. Az elkövető bűnössége A büntetésnek igazodnia kell az elkövető bűnössége mértékéhez is. A törvény 10. § (1) bekezdése szerint általában csak a szándékos elkövetés büntetendő, a gondatlanságból elkövetett cselekmény pedig csak akkor – mégpedig mindig enyhébben -, ha a törvény Különös része így rendelkezik. Ezen túlmenően is jelentőséget kell tulajdonítani annak, hogy a szándékosságnak, illetve a gondatlanságnak melyik alakzata valósult meg. A bűnösség foka tehát a szándékosságon, illetőleg a gondatlanságon belül vizsgálandó és hat ki a büntetés mértékére. Mind a szándék, mind a gondatlanság nagyobb vagy kisebb fokára tárgyi körülményekből lehet következtetni. Mint a miniszteri indokolás is rámutat, a bűnösség fokával függ össze a bűncselekmény indítéka és célja is; így a büntetés mértékének meghatározásánál e körülményeket is figyelembe kell venni.

6.2.6. Egyéb enyhítő és súlyosító körülmények A büntetésnek igazodni kell az egyéb enyhítő és súlyosító körülményekhez is. A törvény szóhasználatából kitűnik, hogy az előzőekben tárgyalt körülményeknek is vagy enyhítő, vagy súlyosító hatásuk van. Erre utal az „egyéb” súlyosító vagy enyhítő körülmények kitétel. Ha a bíróság valamely körülményt figyelembe vesz a büntetés kiszabásánál, az vagy enyhítő, vagy súlyosító körülmény. Így tehát enyhítő vagy súlyosító körülmény a cselekmény és az elkövető társadalomra veszélyessége és a bűnösség foka is. Ezen túlmenően „egyéb” enyhítő és súlyosító körülmények is léteznek, amelyek a büntetés céljának megvalósulása szempontjából jelentőséggel bírnak. A törvény sem kimerítően, sem példálózóan nem sorolja fel az enyhítő és súlyosító körülményeket, mert azok köre állandóan változik. A társadalmi viszonyok átalakulása folytán új körülmények születhetnek, mások pedig megszűnnek. Ugyanakkor a törvényhozó azzal, hogy az egyes bűncselekményeknél meghatározza a minősítő és a privilegizáló körülményeket, támpontot nyújt a jogalkalmazónak. E rendelkezések utalnak arra, hogy a törvényhozó milyen körülményeknek tulajdonít súlyosabb vagy enyhébb büntetést igénylő hatást. Az itt felsorolt és ezekhez hasonló körülmények rendszerint más bűncselekmények körében is értékelést igényelnek, mivel feltételezhetően összefüggnek a büntetés céljának a megvalósíthatóságával. Mindazonáltal a Legfelsőbb Bíróság 56. számú büntető kollégiumi véleménye iránymutatást ad és jelentős segítséget nyújt a büntetéskiszabási gyakorlat egységesebbé tételéhez az enyhítő és a súlyosító körülmények értékelésénél. A büntetést befolyásoló alanyi tényezők igen változatosak, hiszen az elkövető személyével összefüggésben lévő minden körülmény itt kerül értékelésre. Így többek között az elkövető életkora, előélete, büntetést elviselő képessége, értelmi színvonala, szakképzettsége, illetve ennek hiánya, a környezeti körülmények, a bűncselekmény elkövetésének az indítéka, az elkövetőnek a bűnelkövetés után tanúsított magatartása. A büntetés mértékét súlyosíthatják vagy enyhíthetik tárgyi körülmények is. Ezek az elkövetett cselekménnyel kapcsolatosak, így például az elkövetés módja, a bűncselekménnyel okozott következmény, az okozott kár megtérülése stb. A büntetés kiszabásával összefüggésben két alaptételt kell leszögeznünk. Az egyik: ha a bíróság valamely körülményt figyelembe vesz a büntetés kiszabásánál, az vagy enyhítő, vagy súlyosító körülmény. A bíróság által figyelembe vett, de a büntetést nem befolyásoló körülmény nem létezik. A másik: bármilyen körülmény figyelembevételének alapja csak az lehet, hogy belőle következtetést lehet levonni a büntetés céljainak a megvalósítására. Az enyhítő és súlyosító körülmények figyelembevétele nem mechanikusan, számuk alapján, hanem értékelve történik. Itt hívjuk fel a figyelmet arra, hogy a büntetést súlyosító és enyhítő körülményektől meg kell különböztetni a minősítő, illetve a privilegizáló körülményeket. A minősítő és privilegizáló körülményeket a törvényhozó állapítja meg a törvényi tényállásban, míg az enyhítő és súlyosító körülmények – mint fent kifejtettük – nem nyertek törvényi szabályozást. A minősítő, illetve privilegizáló körülmények jogi természetét vizsgálva azt is mondhatjuk, hogy itt olyan, tipikusnak mondható súlyosító és enyhítő körülményekről van szó, amelyeket – súlyosabb vagy enyhébb büntetési tételkeret meghatározásával – maga a törvény értékel.



6.3. A büntetés kiszabásának további elvei 6.3.1. A kétszeres értékelés tilalma A törvényben nem értékelt enyhítő és súlyosító körülményekkel van összefüggésben egy olyan büntetéskiszabási elv, amelyet a törvény ugyan külön nem említ meg, jelentősége és gyakorlati érvényesülése miatt mégis indokolt külön is tárgyalni. Ez a kétszeres értékelés tilalma. A kétszeres értékelés tilalma mindenekelőtt azt jelenti, hogy a bíróság általában nem értékelheti súlyosító, illetőleg enyhítő körülményként a törvényhozó által minősítő, illetőleg privilegizáló körülményként már értékelt körülményeket. Három kivételt azonban ismer a bírói gyakorlat, amikor a törvényhozó által értékelt körülmény enyhítő vagy súlyosító körülményként való értékelésére is sor kerülhet: − ha az elkövető cselekménye többszörösen is minősül, azt lehet súlyosító körülményként értékelni; − súlyosító körülmény, ha a vádlottal szemben két ok miatt is (halmazat, különös és többszörös visszaesői minőség) felemelt büntetési tétel az irányadó; − ha a törvényhozó által értékelt körülmény adott esetben az átlagot meghaladó vagy azt meg sem közelítő fokban vagy súlyban jelentkezik, szintén sor kerülhet a súlyosító vagy enyhítő körülményként való értékelésére.

6.3.2. A középmértékű büntetéskiszabás 83. § (2) Határozott ideig tartó szabadságvesztés kiszabásakor a büntetési tétel középmértéke irányadó. A középmértéket akként kell megállapítani, hogy a büntetési tétel alsó határához a felső és az alsó határ közötti különbözet felét kell hozzáadni. (3) Ha e törvény a büntetés kiszabása esetén az e törvény Különös Részében meghatározott büntetési tételek emelését írja elő, a (2) bekezdésben meghatározott számítást a felemelt büntetési tételekre tekintettel kell elvégezni. (4) Ha a bíróság szabadságvesztést szab ki, a büntetés mértékét a végrehajtás felfüggesztése, illetőleg a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének a figyelmen kívül hagyásával állapítja meg. A büntetés kiszabásánál irányadó fentebb ismertetett szempontok mellett a törvény a középmértékű büntetéskiszabás elvét is megfogalmazza. Ennek eredete még a Csemegi-kódex miniszteri indokolására vezethető vissza, amely szerint a büntetést befolyásoló különleges körülmények hiányában a büntetés tartamát az alsó és felső határ közötti „középszámban” kellett meghatározni. A középmértékű büntetéskiszabás gondolata abból a feltevésből ered, hogy a törvényhozó a büntetési tétel megállapításakor az életben rendszerint előforduló, átlagos cselekményre van figyelemmel. Ha sem a büntetést enyhítő, sem azt súlyosító körülmény nem állapítható meg, logikus, hogy a büntetési tétel alsó és felső határának átlagát szabja ki a bíróság. A törvény hatályos szabályozása szerint határozott ideig tartó szabadságvesztés kiszabásakor a büntetési tétel középmértéke az irányadó. A középmértéket úgy kell kiszámolni, hogy a büntetési tétel alsó határához hozzá kell adni a felső és az alsó határ közötti különbözet felét. Így például rablás esetén az alaptényállásban értékelt cselekmény büntetési tétele kettőtől nyolc évig tartó szabadságvesztés. A kettő közötti különbözet hat év, melynek fele három év; ezt kell hozzáadni a két évhez, így megkapjuk a középmértéket, azaz az ötévi szabadságvesztést. A középmértékű büntetéskiszabás törvénybe iktatásának legfontosabb következménye, hogy a középmértéktől való eltérést a bíróság indokolni köteles. Tekintettel arra, hogy a kétszeres értékelés tilalma miatt ugyanazt a körülményt a bíróság nem veheti figyelembe a középmértéktől való eltérés és a büntetés esetleges felfüggesztése vagy enyhítése megokolásakor, a büntetéskiszabás e sajátos elvétől az ítélkezési gyakorlat szigorítását várja a törvényhozó. Kétségtelen, hogy a középmértékű büntetéskiszabás – a fentebb írtaknak megfelelően – szűkebben állapítja meg a bíróság mérlegelésének lehetőségét, ám a bírói függetlenség megsértéséről e szabály törvénybe iktatása kapcsán indokolatlan beszélni.



7. 31. § A HALMAZATI BÜNTETÉS ÉS AZ ÖSSZBÜNTETÉS A halmazati büntetés és az összbüntetés két, egymástól alapvetően eltérő kategória. A halmazati büntetés kiszabására egy lényeges minősítésbeli kérdés – a bűnhalmazat megállapítása – után kerülhet sor, ezzel szemben az összbüntetés pusztán jogtechnikai eljárás, amelyet méltányossági szempontok miatt iktatott a Btk.-ba a törvényhozó.

7.1. A halmazati büntetés Halmazati büntetés kiszabására akkor kerülhet sor, ha a bíróság egy eljárásban több bűncselekmény elkövetésében találja a vádlottat bűnösnek. A halmazati büntetés kiszabásának tehát anyagi jogi és eljárási feltétele van. Anyagi jogi szempontból előfeltétel a bűnhalmazat megállapítása, amely az elbírált cselekmények jogi minősítésének körébe tartozik, eljárási szempontból pedig előfeltétel, hogy a több bűncselekmény elbírálására egyazon eljárás keretében kerüljön sor. A halmazati büntetés egyszeri elítélést jelent, ebből az is következik, hogy a több bűncselekmény miatt kiszabott halmazati büntetés utólagos felbontására nincs lehetőség, illetve az sem vizsgálható, hogy a halmazati büntetés keretében mely bűncselekmény miatt milyen tartamú büntetésrész kiszabására került sor. Az a tény, hogy a halmazati büntetés kiszabása egyszeri elítélést jelent, nyilvánvalóan kihat a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli mentesítésre is. A halmazati büntetés kiszabásával kapcsolatban a büntetőjog fejlődése során különféle elvek alakultak ki. A kumuláció elve szerint egy eljárásban is mindegyik bűncselekmény miatt külön-külön szabták ki a büntetést, és ezeket – ha egyáltalán lehetséges volt – összeadták. Ezután egymást követően végrehajtották a kiszabott büntetéseket. Ennek az elvnek az alkalmazása egyrészt néha nem is volt lehetséges (például három halálbüntetést nem tudtak egy személyen végrehajtani), másrészt sokszor indokolatlan szigorhoz vezetett. Az ebből az elvből kifejlődött mérsékelt kumuláció elve a büntetések halmozódását áthághatatlan felső határ megvonásával korlátozza. A kumuláció szigorúságának az elkerülése végett alakult ki egy ellentétes büntetéskiszabási elv, az abszorpció elve. Ez azt jelenti, hogy az elkövetett bűncselekmények közül csak annak a büntetési tételét alkalmazták, amely a legszigorúbb volt. A legsúlyosabb bűncselekmény büntetési tétele tehát abszorbeálta, elnyelte a többi bűncselekmény büntetési tételét. Ennek az elvnek a következetes alkalmazása azonban méltánytalanul nagy kedvezményt jelentett a bűnelkövetőknek, hiszen egy súlyosabb bűncselekmény után korlátlan számú enyhébbet is elkövethettek, a büntetést csak a legsúlyosabb bűncselekmény büntetési tétele alapján szabhatta ki a bíróság. A fentiekben bemutatott két elv ellentmondásainak a kiküszöbölésére alakult ki az aszperáció elve. Eszerint a bíróság bűnhalmazat esetén a halmazatban álló bűncselekmények közül a legsúlyosabb bűncselekmény büntetési tételének alapulvételével szabja ki a büntetést, de lehetősége van a legsúlyosabb bűncselekményre megállapított büntetési tétel felső határának az átlépésére. A hatályos magyar Btk. az abszorpció és az aszperáció elvét kombinálja, amikor a halmazati büntetéssel kapcsolatban az alábbi rendelkezéseket tartalmazza: 85. § (1) Bűnhalmazat (12. §) esetén egy büntetést kell kiszabni. (2) A büntetést a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények büntetési tételei közül a legsúlyosabbnak az alapulvételével kell kiszabni. (3) Ha a törvény a bűnhalmazatban levő bűncselekmények közül legalább kettőre határozott ideig tartó szabadságvesztést rendel, a (2) bekezdés szerinti büntetési tétel felső határa a felével emelkedik, de az nem érheti el az egyes bűncselekményekre megállapított büntetési tételek felső határának együttes tartamát. (4) Ha a bűnhalmazatban levő bűncselekmények közül legalább három a 137. § 17. pontjában meghatározott személy elleni erőszakos bűncselekmény, a (2) bekezdés szerinti büntetési tétel felső határa a kétszeresére emelkedik. Ha a büntetési tétel így felemelt felső határa a húsz évet meghaladja, vagy a törvény szerint bármelyik bűncselekmény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni. 176 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK 85/A. § (1) A tárgyalásról lemondás (Be. XXVI. fejezet) esetén a § (1)-(2) bekezdéseinek rendelkezései irányadók azzal, hogy a büntetést a bűnhalmazatban lévő bűncselekményekre a 87/C. § alapján kiszabható büntetések közül a legsúlyosabbnak az alapulvételével kell kiszabni. (2) A tárgyalásról lemondás esetén (Be. XXVI. fejezet), ha a törvény a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények közül legalább kettőre határozott ideig tartó szabadságvesztést rendel, a 87/C. § alapján kiszabható legsúlyosabb büntetési tétel felső határa a felével emelkedik, de az nem érheti el az egyes bűncselekményekre a 87/C. § alapján kiszabható büntetések együttes tartamát. 86. § (1) Bűnhalmazat esetén a bűnhalmazatban levő bármelyik bűncselekmény miatt alkalmazható mellékbüntetést ki lehet szabni. (2) A mellékbüntetés halmazati büntetés esetében sem haladhatja meg a törvényben meghatározott legmagasabb mértéket, illetve tartamot. A törvénynek a halmazati büntetésre vonatkozó első szabálya az abszorpció elve szerint kimondja, hogy a halmazati büntetést a bűnhalmazatban álló bűncselekmények közül a legsúlyosabb büntetési tételének az alapulvételével kell kiszabni. Az, hogy melyik bűncselekmény büntetése a súlyosabb, a büntetések Btk.-beli sorrendjére figyelemmel kell megállapítani. Ha azonban a Btk. a bűnhalmazatban álló bűncselekmények közül legalább kettőre határozott ideig tartó szabadságvesztést rendel, az aszperáció elvének megfelelően a legsúlyosabb büntetési tétel felső határa átléphető. A főszabály az, hogy a több (legalább két) határozott ideig tartó szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény büntetési tételei közül kiválasztjuk a legsúlyosabbat, és e büntetési tétel felső határát a felével megemeljük. Ezután ellenőriznünk kell, hogy nem éri-e el az így megállapított felső határ a büntetési tételek felső határainak összegét. Ha igen, akkor a halmazati büntetés felső határa a büntetési tételek felső határai összegénél egy hónappal rövidebb lesz. Utolsó lépésben ellenőrizni kell azt is, hogy a kiszámított felső határ nem haladja-e meg a 20 évet. Ha igen, akkor a Btk. 40. § (2) bekezdésére figyelemmel a halmazati büntetésben kiszabható felső határ 20 év lesz. Példaként nézzük meg azt az esetet, amikor három bűncselekmény áll halmazatban: az elsőre 2-8 év, a másodikra 1-5 év, a harmadikra pedig 3 évig terjedő szabadságvesztést rendel a törvény. A halmazati büntetést tehát a 2-8 év alapulvételével szabjuk ki, a felső határ pedig 4 évvel emelkedik, azaz 12 év lesz. Mivel ez nem éri el a felső határok összegét (8 + 5 + 3 = 16), és nem haladja meg a 20 évet, a törvény szerint megfelelő. A halmazati büntetést tehát 2-12 év között kell kiszabni. Második példánkban két bűncselekmény áll halmazatban, az elsőre 2–8 év, a másodikra 3 év a büntetési tétel. A felső határ 12 év lenne, ez azonban magasabb a felső határok összegénél (8 + 3 = 11), így a felső határ 10 év 11 hónap lesz. A halmazati büntetés tehát törvényesen csak 2 év és 10 év 11 hónap között szabható ki. Harmadik példánkban három bűncselekmény áll halmazatban, az elsőre 2–8 év, a másodikra 1-5 év, a harmadikra 5-15 év a törvény szerinti büntetési tétel. A halmazati büntetés felső határa a felével történő megemelés után 22 év 6 hónap lenne (15 év + 7 év 6 hónap), amely ugyan megfelel annak a szabálynak, hogy nem érheti el a felső határok összegét (15 + 8 + 5=28), de a 20 évet meghaladja, ami nem lehetséges. 20 év a generális maximum, így a halmazati büntetést 5-20 év között kell majd kiszabni. A főszabály alól két kivételt tartalmaz a törvény. Az első szerint, ha legalább három, a Btk. 137. § 17. pontjában meghatározott személy elleni erőszakos bűncselekmény áll halmazatban, akkor a legsúlyosabb bűncselekmény büntetési tételének a felső határa a duplájára emelkedik. Ebben az esetben a felső határok együttes tartamát is meghaladhatja a halmazati büntetés, tehát nem érvényesül a főszabály kapcsán bemutatott kumuláció tilalma. Ha az így megemelt felső határ meghaladná a 20 évet, a bíróságnak nincsen mérlegelési lehetősége: abszolút határozott szankcióként életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabnia. Például a három személy elleni erőszakos bűncselekmény büntetési tétele 2–8 év, 5–10 év, illetve 1–5 év. Ebben az esetben a 10 év a legsúlyosabb felső határ, ez 20-ra emelkedik. A felső határok együttes tartamának összegét ebben a 85. § (4) bekezdése által meghatározott kivételes esetben a halmazati felső határ meghaladhatja.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK A második kivétel a tárgyalásról lemondás intézményével kapcsolatos. A törvény lehetőséget ad bizonyos esetekben arra, hogy a terhelt lemondjon a tárgyalásról. A közvetlenség büntető eljárásjogi elve ilyenkor nem érvényesül, a bíróság csak az iratok alapján dönt. Ennek ellentételezéseként a kiszabható büntetés maximuma nyolc év szabadságvesztés helyett három év, öt év helyett két év, három év helyett hat hónap. Ha a bíróság halmazati büntetést szab ki tárgyalásról lemondás esetén, akkor ezeket a maximumokat kell figyelembe vennie. Ha tehát a halmazatban álló bűncselekmények közül egyre 2–8 év szabadságvesztést rendel a törvény, a többi csak pénzbüntetéssel büntetendő, akkor 2 hónap és 3 év között szabható ki a büntetés. Ha pedig halmazatban áll két 2–8 év szabadságvesztéssel büntetendő és három 1-5 év szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény, akkor tárgyalásról lemondás esetén ezen öt bűncselekmény miatt halmazati büntetésként 2 hónap és 4 év 6 hónap között lehet kiszabni a büntetést, hiszen a hároméves felső határ a felével emelkedett. (Az már más kérdés, hogy ilyen súlyos esetben engedik-e majd a terheltnek, hogy éljen a tárgyalásról lemondás kedvezményével.) A halmazati büntetés kiszabásakor alkalmazandó szabályokat a könnyebb áttekintés elősegítése végett egy ábrán is bemutatjuk:

Megjegyezzük, hogy a halmazati büntetés gyakorlati alkalmazása kapcsán figyelemre méltó az a statisztikai adat, amely szerint a bíróságok az esetek 99%-ában akkor is az eredeti büntetési tételkeretben szabják ki a büntetést, amikor a legsúlyosabb bűncselekmény büntetési tételének a felső határa a felével emelkedik. Vagyis az esetek 1%-ában használják ki a megemelt felső határ által adott lehetőséget a súlyosabb büntetésre. Azt mondhatjuk tehát, hogy a gyakorlatban a kirívóan súlyos esetektől eltekintve a hazai bíróságok 99%-ban az 178 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK abszorpció elvét alkalmazva, több szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény halmazata esetén is a legsúlyosabb bűncselekmény büntetési tételének a keretei között szabják ki a büntetést.

7.2. Az összbüntetés Míg a halmazati büntetés több bűncselekmény miatt kerül kiszabásra, de egyetlen ítélettel, addig az összbüntetésbe foglalás előfeltétele több ítélet, vagyis ebben az esetben ítélethalmazatról van szó. Halmazati büntetés kiszabására akkor van lehetőség, ha az elkövetőt egy eljárásban több bűncselekmény miatt vonják felelősségre. Ez azonban nem valósítható meg mindig, két okból: 1. Lehetséges, hogy a már jogerősen elítélt elkövetőről utóbb kiderül, hogy korábban másik bűncselekményt is elkövetett. (Nem várhatjuk el tőle, hogy beszámoljon még fel nem tárt bűnelkövetéseiről is.) 2. Lehetséges az is, hogy különböző bíróságok előtt folyik eljárás az elkövető ellen, amelyek miatt több ítélet születik. A külön ítéletekkel kiszabott büntetéseket tehát sok esetben utólag össz- büntetésbe kell foglalni. Ennek a jogintézménynek a célja az, hogy az elkövető lehetőleg ne kerüljön kedvezőtlenebb helyzetbe, mintha vele szemben halmazati büntetést szabtak volna ki. Az összbüntetéssel kapcsolatban a Btk. a következő rendelkezéseket tartalmazza: 92. § (1) Ha az elkövetőt több, határozott ideig tartó szabadságvesztésre ítélik, és az elkövető valamennyi bűncselekményt a legkorábban hozott ítélet jogerőre emelkedését megelőzően követte el, a jogerősen kiszabott büntetéseket összbüntetésbe kell foglalni. (2) Összbüntetésbe csak olyan végrehajtandó szabadságvesztések foglalhatók, amelyeket az összbüntetésbe foglaláskor még nem hajtottak végre, vagy amelyeket folyamatosan hajtanak végre. (3) Ha felfüggesztett szabadságvesztést kell utóbb végrehajtani, azt az összbüntetésbe foglalás szempontjából a továbbiakban végrehajtandó szabadságvesztésnek kell tekinteni. (4) A pénzbüntetés és a közérdekű munka helyébe lépő szabadságvesztés (50. §, 52. §) összbüntetésbe nem foglalható. 93. § Az összbüntetés tartamát úgy kell meghatározni, mintha halmazati büntetést szabnának ki. Az összbüntetés tartamának azonban el kell érnie a legsúlyosabb büntetést, de nem érheti el a büntetések együttes tartamát. 94. § (1) Különböző fokozatban végrehajtandó szabadságvesztések összbüntetésbe foglalása esetén az összbüntetést abban a fokozatban kell végrehajtani, amelyik közülük a legszigorúbb. Ha azonban az összbüntetés mértéke három év vagy azt meghaladó tartamú, illetőleg többszörös visszaesőnél két év vagy ezt meghaladó tartamú, az össz- büntetés végrehajtási fokozatát ennek figyelembevételével kell meghatározni. (2) Ha az (1) bekezdés alkalmazásával megállapítandó végrehajtási fokozat az elítélt számára méltánytalan hátrányt jelentene, eggyel enyhébb fokozat állapítható meg. 95. § 96. § (1) Ha a foglalkozástól eltiltást, járművezetéstől eltiltást vagy kiutasítást szabadságvesztés mellett szabták ki, és a szabadságvesztésbüntetéseket összbüntetésbe foglalták, akkor több, azonos tartalmú foglalkozástól eltiltás, járművezetéstől eltiltás vagy kiutasítás közül azt kell végrehajtani, amelyik az elítéltre hátrányosabb. (2) Mellékbüntetések nem foglalhatók összbüntetésbe. Azonos tartalmú mellékbüntetések közül azt kell végrehajtani, amelyik az elítéltre hátrányosabb. Összbüntetésbe foglalni kizárólag végrehajtandó vagy végrehajtásában részben felfüggesztett szabadságvesztéseket lehet, felfüggesztett szabadságvesztést főszabály szerint nem. De ha a felfüggesztett szabadságvesztést végre kell hajtani, akkor az összbüntetésbe foglalás szempontjából ez végrehajtandó szabadságvesztésnek tekintendő, tehát összbüntetésbe kell foglalni. A törvény szerint csak akkor van lehetőség a


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK kiszabott szabadságvesztések összbüntetésbe foglalásra, ha valamennyit a legkorábban meghozott ítélet jogerőre emelkedése előtt követte el a terhelt. Ez azt jelenti, hogy amennyiben az elkövető egy már jogerőssé vált ítélet után követ el újabb bűncselekményt, és emiatt újabb szabadságvesztésre ítélik, ez már nem foglalható összbüntetésbe. Ha valaki egy jogerős ítéletben kiszabott szabadságvesztés tudatában újabb súlyos bűncselekményt követ el, akkor számolnia kell azzal, hogy vele szemben a két szabadságvesztést kumulálva, azaz összeadva fogják végrehajtani. Összbüntetésbe csak olyan végrehajtandó szabadságvesztések foglalhatók, amelyeket az összbüntetésbe foglaláskor még nem hajtottak végre vagy amelyeket folyamatosan hajtanak végre. Ez azt jelenti, hogy amelyik bűncselekmény miatt a kiszabott szabadságvesztés végrehajtását már befejezték, már nem foglalható összbüntetésbe. A 2/2006. büntető jogegységi határozat kiegészíti ezt a törvényi szabályozást azzal, hogy az összbüntetésbe foglalásnak nem feltétele a büntetések folyamatos végrehajtása. Ha terheltet a korábbi büntetéséből már feltételes szabadságra bocsátották, és végrehajtandó vagy végrehajtásában részben felfüggesztett szabadságvesztésre ítélik olyan bűncselekmény miatt, amelyet az előző ítélet jogerőre emelkedése előtt követett el, a két ítéletet összbüntetésbe kell foglalni. Az összbüntetésbe foglalásnak az sem akadálya, ha az újabb büntetést még nem vették foganatba. A pénzbüntetés és a közérdekű munka helyébe lépő szabadságvesztés nem foglalható összbüntetésbe. Az összbüntetésbe foglalás úgy történik, hogy a már kiszabott büntetéseket vesszük alapul, és az összbüntetést úgy kell megállapítani, hogy az elérje a legsúlyosabb büntetést, de ne érje el a büntetések együttes tartamát. Például ha két ítélet által kiszabott végrehajtandó szabadságvesztést, 7 évet és 3 évet foglalunk összbüntetésbe, akkor a gyakorlat szerint a kisebbik fele elengedhető, így 8 év és 6 hónap lesz az összbüntetés. Ha pedig 7 évet és 5 hónapot kell összbünte- tésbe foglalni, akkor, mivel a kisebbik oly csekély, akár teljesen elenyészhet, tehát az összbüntetés lehet akár 7 év is. Az összbüntetésbe foglalt szabadságvesztések végrehajtási fokozata nem lehet kedvezőbb, mint az összbüntetésbe foglalt szabadságvesztések végrehajtási fokozatai közül a legszigorúbb. (Szigorúbb viszont lehet, ha az összbün- tetés mértéke három év vagy azt meghaladó tartamú, illetőleg többszörös visszaesőnél két év vagy ezt meghaladó tartamú.) A bíróságnak azonban korrekciós szabályként méltányosságból lehetősége van eggyel enyhébb végrehajtási fokozatot megállapítani. Az összbüntetésbe foglalt szabadságvesztések mellett kiszabott, azonos tartamú foglalkozástól eltiltás, járművezetéstől eltiltás és kiutasítás közül az elítéltre kedvezőtlenebbet kell végrehajtani. Hasonló előírás vonatkozik a két mellékbüntetésre is.

8. 32. § Büntetéskiaszabás AZ ÜZLETSZERŰ ÉS AZ ISMÉTELT BŰNELKÖVETÉS ESETEIBEN 8.1. Az üzletszerű bűnelkövetés 137. § 9. üzletszerűen követi el a bűncselekményt, aki ugyanolyan vagy hasonló jellegű bűncselekmények elkövetése révén rendszeres haszonszerzésre törekszik...

8.1.1. Az üzletszerűség fogalma Az üzletszerűség körében a Btk. azt a társadalmat fenyegető többletveszélyt értékeli, amely általában a bűnismétlésben, a több bűncselekmény megvalósításában vagy pedig ennek a lehetőségében rejlik. A bűnözésre történő berendezkedés, a bűnözés mint életforma és az ehhez kapcsolódó életvitel feltétlenül nagyobb veszélyt jelent a társadalomra nézve. Az üzletszerűség megállapításának két együttes feltétele van: – a tárgyi oldalon az ugyanolyan vagy hasonló bűncselekmények megvalósítása, – alanyi oldalon pedig ezek révén rendszeres haszonszerzésre törekvés.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK 1. Annak megítélésében, hogy az üzletszerűség megállapítása szempontjából mely cselekmények ugyanolyanok vagy hasonlóak, az ítélkezési gyakorlat egységesnek mondható. Ugyanolyannak tekinti a gyakorlat az azonos különös részi törvényi tényállást megvalósító cselekményeket, függetlenül attól, hogy azok alap-, minősített vagy privilegizált esetéről van szó, azokat az elkövető befejezett bűncselekményként vagy kísérletként, tettesként vagy részesként valósítják meg. A hasonló bűncselekményekre nézve a Legfelsőbb Bíróság 39. számú büntető kollégiumi véleménye ad eligazítást. A kollégiumi vélemény négy bűncselekmény-kategóriát jelöl meg, amelyek a gazdálkodás rendjét, illetve a pénzügyi érdekeket, a vagyoni viszonyokat, a prostitúcióhoz való szoros kötődést és a közélet tisztaságát érintik. A kollégiumi állásfoglalás hangsúlyozza, hogy a felsorolás nem jelent ta- xációt, ezért a példálózó felsorolásban nem szereplő más bűncselekmények jelleghasonlóságának a megállapítására is sor kerülhet, ugyanakkor – indokolt esetben – a bíróság a jelleghasonlóság hiánya okán, a felsorolt bűncselekményeknél is mellőzheti az üzletszerűség megállapítását. A törvény szövegéből adódóan az üzletszerűség megállapításának alapjául rendszerint több bűncselekmény szolgál. Az üzletszerűség általában bűncselekmények sorozatos, rendszeres elkövetésével valósul meg, megállapítható azonban akkor is, ha az elkövető egyetlen bűncselekményt valósított meg, de az ismétlődő és rendszeres haszonszerzésre törekvő akaratelhatározás egyértelműen felismerhető. Ugyanakkor ennek hiányában nincs alap az üzletszerűség megállapítására – mivel ez a bűnözésre mint életformára berendezkedést teszi kérdésessé -, még akkor sem, ha rövid idő alatt megvalósított bűncselekmény-sorozatról van szó. Ez a rövid időszak pár nap vagy éppen – mint arra a gyakorlatban volt példa – másfél hónapos időtartam is lehet. 2. Az üzletszerűség megállapításának alanyi feltétele a rendszeres haszonszerzésre törekvés, amelyhez azonban nem szükséges, hogy az elkövető ténylegesen hozzájusson a vagyoni haszonhoz, elegendő ha arra törekszik. Az üzletszerűség a törvényi tényállásban nem az eredményben, hanem a célzatban jelentkezik. A Legfelsőbb Bíróság több iránymutató eseti döntésében is kifejtette, hogy az azonos vagy hasonló bűncselekmények rendszeres haszonszerzés céljából történő elkövetése nem azonos az anyagi előnyért, nyereségvágyból, haszonszerzés céljából történő elkövetéssel, és nem elegendő hozzá a bűncselekmények ismétlődő elkövetése. A célzat e bűncselekmények kapcsán magában foglalja azt az elhatározást, hogy az elkövető berendezkedik a bűncselekmények elkövetéséből történő megélhetésre. A rendszeres haszonszerzésre törekvés nem jelenti azt, hogy a bűncselekmények elkövetésének az elkövető egyetlen vagy legalábbis fő jövedelemforrásának kell lennie, elegendő, ha azt rendszeres mellékkereset biztosítása végett űzi. A bíróságnak ahhoz, hogy az elkövető cselekményeit üzletszerűen elkö- vetettnek minősítse, fel kell tárnia azokat a körülményeket, amelyekből következtetést vonhat le a rendszeres haszonszerzésre törekvés megállapíthatóságára. Így például abból a tényből, hogy a terhelt az általa megvalósított nagyszámú bűncselekmény elkövetése idején egyáltalán nem dolgozott, az üzletszerűségre vonható le következtetés.

8.2. Az üzletszerűen elkövetett bűncselekmény minősítése A Btk. Különös részében az üzletszerűség csak egyetlen bűncselekmény – a zugírászat – esetében szerepel az alaptényállás elemeként, egyéb esetekben a minősített esetek között található. A Legfelsőbb Bíróság 37. számú büntető kollégiumi véleménye szerint az üzletszerűen elkövetett – ugyanolyan vagy hasonló – cselekmények esetében bűnhalmazatot kell megállapítani, ha az üzletszerűség a bűncselekmény minősítő körülménye, vagy ha a szabálysértési értékre elkövetett cselekmény az üzletszerűség folytán bűncselekmény. Nincs helye viszont bűnhalmazat megállapításának, ha a) a cselekmények a folytatólagosság egységébe tartoznak, b) az üzletszerűség az alaptényállás eleme vagy c) az elkövetési magatartás folyamatos jellegű. ad a) Nem kerülhet sor bűnhalmazat megállapítására, ha a cselekmények a Btk. 12. §-ának (2) bekezdésében foglalt folytatólagosság egységébe tartoznak. Ha azonban a folytatólagosan elkövetett cselekmény egyúttal üzletszerűen megvalósítottként is minősül, a folytatólagosság mellett az üzletszerűséget is meg kell állapítani. 181 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK ad b) Nincs helye a bűnhalmazat megállapításának, ha az üzletszerű elkövetés az alaptényállás eleme. Ebben az esetben bűncselekményegység valósul meg, mivel az üzletszerűség a büntetőjogi felelősségre vonás feltétele. Ilyen bűncselekmény a zugírászat (Btk. 248. §). ad c) Vannak olyan cselekmények, amelyeknél a törvényi tényállásban írt „folytat” elkövetési magatartás teremt egységet. Ilyenkor az üzletszerűen elkövetés minősítő körülményének fennállása sem változtat az elkövetési magatartás folyamatossága miatt létrejött egységen. Ilyen bűncselekmény a vásárlók megkárosítása (Btk. 328. §). Amikor a törvény az üzletszerű elkövetést a bűncselekmény minősített eseteként szabályozza, a már megvalósult bűncselekmény elkövetéséhez többletként olyan alanyi ismérv is társul, amely súlyosabb megítélést von maga után. Az üzletszerű elkövetés tehát ezekben az esetekben a fokozott társadalomra veszélyességet fejezi ki, s hatásában ugyanolyan, mint az egyéb minősítő körülmények. Az üzletszerűség megállapítása szempontjából a tárgyi oldalon jelentkező körülményeken felül jelentősége van az elkövető személyiségének is. A rendszeres haszonszerzésre irányuló bűnözésre – mint életformára – számos együttható tényezőből kell következtetést levonni: a haszon nagyságán, a megvalósított elkövetési cselekményeken kívül az elkövetés időtartama, gyakorisága, az elkövető vagyoni helyzete, életvitele, családi és személyi körülményei is vizsgálandók.

8.3. Az ismételt bűnelkövetés A jelenlegi Btk. hatálybalépését megelőző időszak törvénykönyveinek általános része a visszaeséséről nem rendelkezett, csupán a Különös rész néhány tényállásában szerepelt minősítő körülményként. Ami a visszaesés büntetőjogi megítélését illeti, a törvényi rendelkezésekből jól látható, hogy egyre tágabb körben kerülhet sor ennek megállapítására, és hogy fokozódik a visszaesőkkel szemben alkalmazható jogkövetkezmények szigora. Hatályos Büntető Törvénykönyvünk – eltérően a korábbi kódexektől – a visszaesést és annak jogkövetkezményeit az Általános részben rögzíti. Az ismételten bűncselekményt elkövetők két csoportba sorolhatók: – egyszerű bűnismétlők, – visszaesők, különös visszaesők, illetve többszörös visszaesők, erőszakos többszörös visszaesők.

8.3.1. Az egyszerű bűnismétlő Egyszerű bűnismétlésről akkor beszélünk, ha nem állapítható meg visszaesés. Ilyen esetek: – vagy a jelenlegi, vagy a korábbi bűncselekmény gondatlan volt; – a korábbi bűncselekménye miatt nem végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték; – a szándékos bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték ugyan, de a büntetés kitöltésétől vagy végrehajthatóságra megszűnésétől az újabb bűncselekmény elkövetéséig három év már eltelt. A bűnismétlés ezen eseteiben az elkövető korábbi elítélését súlyosító körülményként lehet értékelni. Figyelemmel a 100. § (3) bekezdésére, ez a lehetőség olyan esetekben is fennáll, amikor az elkövető már mentesült a korábbi elítéléshez fűződő hátrányos következmények alól. A visszaesés megalapozására nem alkalmas korábbi bűnelkövetés súlyosító körülményként való figyelembevétele a bírói mérlegelés körébe tartozik. Ennek során gondosan vizsgálni kell a korábbi és a jelenlegi bűnelkövetés jellegét, a kettő közötti összefüggést, a korábban kiszabott büntetés nemét és mértékét, a büntetés végrehajtásának esetleges felfüggesztését, a próbaidő elteltének módját, a büntetés kiállásától az újabb bűncselekmény elkövetéséig eltelt idő tartamát.

8.3.2. A visszaeső


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK 137. § 14. visszaeső a szándékos bűncselekmény elkövetője, ha korábban szándékos bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték, vagy annak végrehajtását részben felfüggesztették, és a büntetés kitöltésétől vagy végrehajthatósága megszűnésétől az újabb bűncselekmény elkövetéséig három év még nem telt el... 1. A visszaesés megállapításához a következő három feltétel szükséges: − mind a korábbi, mind a jelenlegi bűncselekménynek szándékosnak kell lenni. Az ún. praeterintencionális bűncselekmények a visszaesés megállapítása szempontjából szándékosnak tekintendők; − a korábbi bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztést szabtak ki az elkövetővel szemben;

szabadságvesztést

vagy

részben

felfüggesztett

− a büntetés kitöltésétől vagy végrehajthatósága megszűnésétől az újabb bűncselekmény elkövetéséig három év ne teljen el (e feltétel megvalósulásánál vizsgálni kell a feltételes szabadságra vonatkozó rendelkezéseket is). A szabadságvesztés végrehajtásának befejezése előtt megvalósított az újabb bűncselekmény, ha azt a végrehajtandó szabadságvesztést kiszabó ítélet jogerőre emelkedése után, akár a végrehajtás megkezdése előtt, akár a végrehajtása alatt, akár a feltételes szabadság próbaideje alatt követik el. Amennyiben a feltételes szabadság időtartama eredményesen telik el, a büntetést azon a napon kell kitöltöttnek tekinteni, amikor a feltételes szabadság lejárt. Ha a szabadságvesztés hátralevő része egy évnél rövidebb és a végrehajtását nem rendelték el, a büntetést a feltételes szabadság letelte után a hátralévő rész utolsó napjával kell kitöltöttnek tekinteni. 2. A visszaesés megállapításának jogkövetkezményei: − szigorúbb büntetés-végrehajtási fokozat megállapítása, azaz börtönben kell végrehajtani a szabadságvesztést, ha vétség miatt szabták ki; − próbára bocsátás és a szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztése esetén a visszaeső pártfogó felügyelet alatt áll; − általában súlyosító körülményként kell értékelni.

8.3.3. A különös visszaeső 137. § 15. különös visszaeső az a visszaeső, aki mindkét alkalommal ugyanolyan vagy hasonló jellegű bűncselekményt követ el. Tekintettel arra, hogy a különös visszaeső is visszaeső, rá is vonatkoznak a fentiekben megfogalmazott követelmények. A különös visszaesés szempontjából annak van döntő jelentősége, hogy az elkövetőnek mindkét bűncselekménye ugyanolyan vagy hasonló jellegű. Ugyanolyan a bűncselekmény, ha a korábbi elítélés alapját képező bűncselekmény és az elbírálás alatt álló újabb bűncselekmény is a Különös rész azonos törvényi tényállásában van meghatározva. Nem zárja ki az azonosságot: − ha bármelyik cselekmény alap-, minősített vagy privilegizált esetként értékelhető; − ha az egyik esetben bűntettnek, a másik esetben vétségnek minősül a cselekmény; − ha az elkövetési stádiumokban vagy az elkövetői alakzatokban van különbség; − ha a korábbi bűncselekmény mint összefoglalt törvényi egység magában foglalja az utóbbi bűncselekmény törvényi tényállását is. A különös visszaesés megállapítása szempontjából kizárólag akkor hasonló jellegűek a bűncselekmények, ha a Btk. Különös része így rendelkezik. Ilyen szabályt találunk az alábbi esetekben:


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK − az emberölés [166. § (5) bekezdés], − visszaélés robbanóanyaggal vagy robbantószerrel [263. § (4) bekezdés], − visszaélés lőfegyverrel vagy lőszerrel [263/A. § (5) bekezdés], − fegyvercsempészet [263/B. § (4) bekezdés], − visszaélés nemzetközi szerződés által tiltott fegyverrel [264/C. § (6) bekezdés], − a vagyon elleni bűncselekmények [333. § 4. pont]. A különös visszaesést a törvény egyes bűncselekményeknél minősítő körülményként szabályozza. Különös visszaeső elkövető esetén nincs helye a tevékeny megbánásra vonatkozó rendelkezések [Btk. 36. § (1)-(2) bekezdés] alkalmazásának.

8.3.4. A többszörös visszaeső 137. § 16. többszörös visszaeső az, akit a szándékos bűncselekmény elkövetését megelőzően visszaesőként végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek, vagy annak végrehajtását részben felfüggesztették, és az utolsó büntetés kitöltésétől vagy végrehajthatósága megszűnésétől a szabadságvesztéssel fenyegetett újabb bűncselekménye elkövetéséig három év még nem telt el … A meghatározásból következik, hogy a többszörös visszaesés megállapítására csak a harmadik szándékos bűncselekmény elkövetése esetében kerülhet sor. A többszörös visszaesés jogkövetkezményei: − fegyházban kell végrehajtani a kétévi vagy ennél hosszabb tartamú szabadságvesztést, ha az elítélt többszörös visszaeső; − a többszörös visszaeső a feltételes szabadságra bocsátás esetén ki van zárva az ún. feles kedvezmény lehetőségéből [Btk. 47. § (3) bekezdés]; − a többszörös visszaeső nem bocsátható próbára; ha az összbüntetésként megállapított büntetés tartama 2 év vagy ezt meghaladó tartamú, a büntetés-végrehajtási fokozat fegyház; − nincs helye a tevékeny megbánásra vonatkozó törvényi rendelkezések alkalmazásának [Btk. 36. § (3) bekezdés]. A többszörös visszaesői minőséget az ítélet rendelkező részében fel kell tüntetni, ha pedig a többszörös visszaeső egyben különös visszaeső is, a többszörös visszaesői minőség megjelölése szükséges. Ilyen esetekben a különös visszaesés súlyosító körülmény.

8.3.5. Az erőszakos többszörös visszaeső 137. § 17. erőszakos többszörös visszaeső az a többszörös visszaeső, aki mindhárom alkalommal személy elleni erőszakos bűncselekményt követ el. E pont alkalmazásában személy elleni erőszakos bűncselekmény az alkotmányos rend elleni erőszakos szervezkedés [139. § (1)- (2) bekezdés], a lázadás [140. § (1)-(2) bekezdés], a népirtás (155. §), az apartheid (157. §), a polgári lakosság elleni erőszak (158. §), a bűnös hadviselés (160. §), a hadikövet elleni erőszak (163. §), az egyéb háborús bűntett (165. §), az emberölés (166. §), az erős felindulásban elkövetett emberölés (167. §), a testi sértés (170. §), a kényszerítés (174. §), a lelkiismereti és vallásszabadság megsértése (174/A. §), a közösség tagja elleni erőszak (174/B. §), az egyesülési, a gyülekezési szabadság, valamint a választási gyűlésen való részvétel jogának megsértése (174/C. §), a személyi szabadság megsértése (175. §), az emberrablás [175/A. § (1)-(5) bekezdés], az emberkereskedelem (175/B. §), az erőszakos közösülés (197. §), a szemérem elleni erőszak (198. §), a bántalmazás hivatalos eljárásban (226. §), a hivatalos személy elleni erőszak (229. §), a közfeladatot ellátó személy elleni erőszak (230. §), a hivatalos személy támogatója elleni erőszak (231. §), a nemzetközileg védett személy elleni erőszak (232. §), a terrorcselekmény [261. § (1)- (7) bekezdés], a légijármű, vasúti, vízi, közúti tömegközlekedési vagy tömeges áruszállításra alkalmas jármű hatalomba 184 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK kerítése [262. § (1)- (3) bekezdés], az önbíráskodás (273. §), a rablás (321. §), a zsarolás (323. §), a zendülés minősített esetei [355. § (2)-(4) bekezdés] és az elöljáró vagy szolgálati közeg elleni erőszak (355. §). Az erőszakos többszörös visszaeső olyan többszörös visszaeső, akit korábban kétszer személy elleni erőszakos bűncselekmények elkövetése miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek, és ismételten elkövet egy személy elleni erőszakos bűncselekményt. Az ilyen elkövető fokozottan veszélyes a társadalomra, így indokolt, hogy szigorúbb szabályok vonatkozzanak rá. A törvény értelmében tehát az erőszakos többszörös visszaeső olyan többszörös visszaeső, akit mindhárom alkalommal személy elleni erőszakos bűncselekményt követett el. Azt, hogy mely bűncselekmények alapozzák meg az erőszakos többszörös elkövetői minősítést, a törvény a 137. § 17. pontjában taxatíve felsorolja. Tekintettel arra, hogy az erőszakos többszörös visszaeső a többszörös visszaesés egy speciális esete, így értelemszerűen rá is vonatkoznak azok a joghátrányok, amelyek a többszörös visszaesőnél felsoroltunk. Ezen túlmenően a törvény a 97. és a 97/A. §-ban külön büntetéskiszabási szabályt állapít meg a különös, a többszörös és az erőszakos többszörös visszaesőkre. 92. § (1) A különös és többszörös visszaesővel szemben – ameny- nyiben a törvény másként nem rendelkezik – az újabb bűncselekmény büntetési tételének felső határa szabadságvesztés esetén a felével emelkedik, de nem haladhatja meg a húsz évet. Halmazati büntetés esetén a 85. § (2) bekezdése szerinti büntetési tételt, a tárgyalásról lemondás esetén a 87/C. § szerinti büntetési tételt kell a felével emelni. (2) A különös és többszörös visszaesővel szemben a büntetés a 87. § (2) bekezdése alapján csak különös méltánylást érdemlő esetben enyhíthető. Azzal szemben, aki erőszakos többszörös visszaesőnek minősül, a büntetés enyhítésének nincs helye. (3) Az (1) bekezdésben meghatározott súlyosabb jogkövetkezmények nem alkalmazhatók, ha e törvény Különös része a különös visz- szaesőként történő elkövetést a bűncselekmény súlyosabban minősülő eseteként rendeli büntetni. (4) Az erőszakos többszörös visszaesővel szemben a 38. § (3) bekezdése alkalmazásának nincs helye. 97/A. § Az erőszakos többszörös visszaesővel szemben az erőszakos többszörös visszaesőkénti minősítést megalapozó személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetése esetén a büntetési tétel alsó határa a) egy évnél rövidebb tartamú szabadságvesztés esetén egyévi szabadságvesztésre, b) egyévi szabadságvesztés esetén kétévi szabadságvesztésre, c) kétévi szabadságvesztés esetén háromévi szabadságvesztésre, d) ötévi szabadságvesztés esetén hétévi szabadságvesztésre, e) tízévi szabadságvesztés esetén tizenkét évi szabadságvesztésre emelkedik. A Btk. 97. § (1) bekezdés második mondatában foglalt szabály, mely szerint a halmazati büntetés esetében a Btk. 85. § (2) bekezdése szerinti büntetési tételt kell a felével emelni, vagyis a főbüntetést a bűnhalmazatban levő bűncselekmények büntetési tételei közül a legsúlyosabbnak az alapulvételével kell kiszabni, kizárólag azokra az esetekre vonatkozik, amikor az elkövető különös visszaesői minősége a súlyosabb büntetési tétel alá eső bűncselekmény tekintetében állapítható meg. A különös visszaesésre vonatkozó kötelező rendelkezések ugyanis megelőzik a halmazati büntetés kiszabására lehetőséget adó és a Btk. 85. § (3) bekezdésében megfogalmazott szabályokat. Ha viszont a különös visszaesés nem a súlyosabb büntetési tétellel fenyegetett bűncselekménnyel kapcsolatos, meg kell állapítani a különös visszaesőként megvalósított bűncselekmény büntetési tételét (Btk. 97. §), és ezt kell figyelembe venni a halmazati büntetés kiszabásánál. Ilyen esetben nem kizárt a különös visszaesésre és a halmazati büntetésre vonatkozó szabályok együttes alkalmazása. Amennyiben a különös és többszörös visszaesővel szemben halmazati büntetést szabnak ki, kétszeres emelésre nem kerülhet sor (egyszer azért, mert bűnhalmazat valósult meg, másodszor pedig azért, mert az elkövető különös vagy többszörös visszaeső), hanem ilyen esetben a 97. § (1) bekezdésének második fordulata szerint a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények közül a legsúlyosabbat kell alapul venni. 185 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


9. 33. § A BÜNTETÉS ENYHÍTÉSE A magyar büntetőjog főszabály szerint relatíve határozott büntetési rendszert alkalmaz (kivéve a már említett „három csapás” törvény alapján bevezetett kötelezően alkalmazandó életfogytig tartó szabadságvesztés két esetét). E rendszerben a kiszabható büntetés alsó és felső határát (speciális minimum és maximum) is meghatározza a törvényhozó az egyes bűncselekményekhez hozzárendelt szankcióban. Ha az alsó határ kifejezetten nincsen meghatározva, akkor a speciális minimum helyébe a generális minimum lép, amely a törvény szerint két hónap (fiatalkorúak esetében egy hónap) szabadságvesztés. A törvényhozó a büntetési tételek meghatározásával véleményt nyilvánít az egyes bűncselekmények társadalomra veszélyességéről is, vagyis állást foglal abban a kérdésben, hogy adott bűncselekménnyel – a tettarányos büntetést figyelembe véve – általában milyen büntetés áll arányban. Előfordulnak azonban a gyakorlatban olyan atipikus esetek, amikor az alsó, illetve a felső határ átlépése indokolt lehet. A büntetés enyhítése a törvényben az adott bűncselekményre meghatározott alsó határ lefelé történő átlépését jelenti. Az enyhítést néhány kivételtől eltekintve engedélyezi a törvény, a jogalkalmazó tehát indokolt esetben felülbírálhatja a törvényhozónak a bűncselekmény büntetési tételében meghatározott, a bűncselekmény társadalomra veszélyességére vonatkozó értékítéletét. A büntetés enyhítésének egyes eseteit a részletes tárgyalásukat megelőzően a következő ábrán foglaltuk össze:

A büntetés enyhítésére 2010 óta nem ad lehetőséget a törvényhozó a következő két esetben: 1. Bűnhalmazat esetén, halmazati büntetés kiszabásakor, ha a bűnhalmazatban levő bűncselekmények közül legalább három, a Btk. 137. § 17. pontjában meghatározott személy elleni erőszakos bűncselekmény, és a legsúlyosabb büntetési tétel felső határa a kétszeresére történő felemelés esetén a húsz évet meghaladná. (A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a felső határ legalább tizenöt év.) 2. Ha az elkövető erőszakos többszörös visszaesői minőségét a bíróság megállapítja. Az első esetben azért nincs lehetőség a büntetés enyhítésére, mert a jogszabály abszolút határozott szankcióként kötelezően írja elő az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását. A második eset az erőszakos többszörös visszaesők által elkövetett bűncselekmények szigorúbb üldözése miatt került a törvénybe. A felsorolt esetek mellett a visszaesés másik két, súlyosabban minősülő alakzatára, a különös és a többszörös visszaesőkre vonatkozóan kimondja a törvény 97. § (2) bekezdése, hogy a büntetés enyhítésére az ő esetükben csak különös méltánylást érdemlő esetben kerülhet sor. Minden más esetben van lehetőség a büntetés enyhítésére. A büntetés enyhítése lehet korlátlan és korlátozott. A korlátlan enyhítésre a 87. § (4) bekezdése ad lehetőséget, amely szerint bármely büntetési nem legkisebb mértéke is kiszabható, ha a törvény korlátlan enyhítést tesz lehetővé. Mivel a korlátlan enyhítés a jogalkalmazó 186 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK számára rendkívül tág mérlegelési lehetőséget biztosít (ad absurdum 10 év szabadságvesztés mint alsó határ helyett elméletileg akár 75 000 forint pénzbüntetés is kiszabható), ezért annak alkalmazását a törvény csak a külön taxatíve meghatározott esetekben biztosítja. Mind az Általános, mind a Különös rész tartalmaz korlátlan enyhítést lehetővé tevő rendelkezéseket. Ezek a következők. 1. Az Általános részben: a) az alkalmatlan kísérlet, b) csökkent beszámítási képesség, c) a végszükség határainak korlátozott felismerési képesség miatti túllépése, d) a kényszer vagy a fenyegetés az elkövetőt korlátozza az akaratának megfelelő magatartásban. 1. A Különös részben, a következő bűncselekményekkel kapcsolatos egyes esetekben a) emberrablás, b) közlekedés biztonsága elleni bűncselekmény, c) tartás elmulasztása, d) hamis vád, e) hamis tanúzás, f) fogolyzendülés, g) közveszélyokozás, h) terrorcselekmény, i) légi jármű, vasúti, vízi, közúti tömegközlekedési vagy tömeges áruszállításra alkalmas jármű hatalomba kerítése, j) vagyon elleni bűncselekményekkel kapcsolatban tevékeny megbánás esetén (például a tolvaj utóbb visszaadja a lopott dolgot), k) honvédelmi bűncselekményekkel kapcsolatos tevékeny megbánás esetén (ha a bűncselekmény elkövetője az elmulasztott kötelezettségének önként eleget tesz), l) szökés, m) zendülés. A korlátozott enyhítésnek két fajtája van. Az egyfokú leszállás jelenti a főszabályt, amire a törvény – a már tárgyalt két kivételtől eltekintve – mindig lehetőséget ad. Ráadásul a büntetés kiszabásakor az egyfokú leszállás alkalmazásához nincs szükség arra sem, hogy különös méltánylást érdemlő esetről legyen szó (kivéve a már szintén tárgyalt különös és többszörös visz- szaesőt, az ő esetükben csak különös méltánylást érdemlő esetben lehet szó egyfokú leszállásról). Az egyfokú leszállás törvényben szabályozott esetei a következők: 87. § (1) A büntetési tételnél enyhébb büntetés szabható ki, ha annak legkisebb mértéke a 83. § rendelkezéseire figyelemmel túl szigorú. (2) Az (1) bekezdés alapján, ha a büntetési tétel legkisebb mértéke a) tízévi szabadságvesztés, ehelyett legkevesebb ötévi szabadságvesztést; b) ötévi szabadságvesztés, ehelyett legkevesebb kétévi szabadságvesztést; c) kétévi szabadságvesztés, ehelyett legkevesebb egyévi szabadságvesztést; d) egyévi szabadságvesztés, ehelyett rövidebb tartamú szabadságvesztést; e) egy évnél rövidebb tartamú szabadságvesztés, ehelyett büntetést a 38. § (3) bekezdése alapján 187 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK lehet kiszabni. Magyarázatképpen idézzük a Btk. 38. § (3) bekezdését, amelyre az e) pont utal: 38. § (3) Ha a bűncselekmény büntetési tételének felső határa háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabb, akkor szabadságvesztés helyett közérdekű munka, pénzbüntetés, foglalkozástól eltiltás, járművezetéstől eltiltás vagy kiutasítás, illetőleg e büntetések közül több is kiszabható. Kétfokú leszállásra csak két esetben van lehetőség: kísérlet és bűnsegély esetén. Ebben a két esetben lehetőség van tíz évről két évre, öt évről egy évre, két évről a szabadságvesztés generális minimumáig, egy év szabadságvesztés helyett pedig más büntetésre leszállni. A fentebb már elemzett 87. § tartalmazza a kétfokú leszállással kapcsolatos szabályokat. Kísérlet és bűnsegély esetében, ha a (2) bekezdés a)-d) pontjai alapján kiszabható büntetés is túl szigorú, a büntetést a (2) bekezdés soron következő pontja alapján kell kiszabni.

10. 34. § A SZABADSAGVESZTES VÉGREHAJTÁSÁNAK FELFÜGGESZTESE Es RÉSZBENI FELFÜGGESZTÉSE A feltételes elítélés gyökerei a középkorba nyúlnak vissza. Az angol „békekezesség”, a francia „biztosíték”, a magyar „bíróság előtti megkövetés” mind azon a gondolaton alapultak, hogy az első ízben megtévedt elkövetőket nem szükséges büntetésekkel sújtani. A klasszikus iskola a feltételes elítélést nem fogadta be a rendszerébe. A XIX. század utolsó harmadában jelentek meg azok az intézmények, amelyek a mai feltételes elítélési formák előzményei, megalapozói. Az angolszász jog a próbára bocsátás, a francia-belga büntetőjog a büntetésvégrehajtás feltételes felfüggesztése szabályrendszerét munkálta ki. Az egyesült államokbeli Bostonban az 1878. április 25-i törvénnyel létrehozták a próbára bocsátás (placing on probation) intézményét. Lényege az, hogy a bíróság marasztaló ítélet mellőzésével mind fiatalkorú, mind felnőtt korú elkövetők mellé – mai fogalmainkkal – pártfogó felügyelőt (probation officer) rendelt ki. Később Angliában először az egyesült államokbeli szabályokhoz hasonló feltételekkel hozták létre az intézményt 1887ben, majd az ottani intézményrendszert teljes körben átvevő szabályokat alakítottak ki 1907-ben. Európában első ízben Belgiumban jelent meg törvény a hathavi fogház büntetést meg nem haladó büntetések felfüggesztésének lehetőségéről 1888-ban, később Franciaországban a fogház- és a pénzbüntetések feltételes felfüggesztésének szabályait iktatták törvénybe 1891-ben. A XIX-XX. század fordulóján a német nyelvterület kivételével szinte valamennyi európai országban megjelent az intézmény. Mint látható, a büntetés feltételes felfüggesztésének lehetősége a magyar 1878. évi V. törvénycikk megszületése után egy évtizeddel jelent meg, így Csemegi-kóde- xen nem lehet számon kérni ennek az intézménynek a hiányát. (Ugyanez vonatkozik az évtizedek múltán kialakított fiatalkorúakra vonatkozó külön rendelkezésekre és a mentesítés intézményére is.) A magyar jogban az 1908. évi XXXVI. törvénycikk (I. Bn.) a felnőtt korúakkal szemben a büntetés feltételes felfüggesztésének, a fiatalkorúakkal szemben a pártfogó felügyeletnek a lehetőségét teremtette meg. A büntetés részbeni felfüggesztése 2009-től alkalmazható Magyarországon, ám Dániában, Hollandiában Belgiumban, Franciaországban, Ausztriában és másutt már bevett intézmény hosszú évek óta. A feltételes elítélések kriminálpolitikai céljai ma sem fogalmazhatók meg másként, mint azoknak az elkövetőknek a szabadságvesztéssel járó jogi, erkölcsi, családi és anyagi hátrányoktól való távoltartása, akiknek nem túl súlyos bűncselekmények elkövetése esetében a személyi körülményei ezt indokolják. A reszocializáció nyilvánvalóan akkor kecsegtet eredménnyel, ha az elkövetőnek nem kell büntetés-végrehajtási intézménybe bevonulnia vagy ott hosszabb időt eltöltenie. A hatályos szabályok szerint a kiszabott szabadságvesztés-büntetés akár teljes időtartamban, akár részlegesen felfüggeszthető. A feltételes felfüggesztés két lehetősége között a bíróság által kiszabott ítélet időtartama szerint tesz különbséget a törvény. 188 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


10.1. A szabadságvesztés végrehajtása felfüggesztésének esetei 10.1.1. A szabadságvesztés végrehajtásának teljes felfüggesztése 90. § (1) A két évet meg nem haladó szabadságvesztés végrehajtása próbaidőre felfüggeszthető, ha – különösen az elkövető személyi körülményeire figyelemmel – alaposan feltehető, hogy a büntetés célja annak végrehajtása nélkül is elérhető. (2) A próbaidő tartama – ha e törvény eltérően nem rendelkezik – egy évtől öt évig terjedhet, de a kiszabott szabadságvesztésnél rövidebb nem lehet. A próbaidőt években és hónapokban kell meghatározni. A szabadságvesztés végrehajtásának teljes felfüggesztése a feltételes elítélés egyik formája. Alkalmazásával kiválthatóak a csekély súlyú bűncselekmények miatt kiszabott rövid tartamú szabadságvesztés-büntetéssel együtt járó, a terheltet érő börtönártalmak, a családját, környezetét megviselő és megbélyegző szabadságelvonás. A büntetés felfüggesztésének kimondására csak akkor kerülhet sor, ha alaposan feltehető, hogy a büntetés célja (37. §) a szabadságvesztés végrehajtása nélkül is elérhető.

10.1.2. A szabadságvesztés végrehajtásának részbeni felfüggesztése 91. § (1) A két évet meghaladó, de öt évnél nem hosszabb tartamú szabadságvesztés kiszabása esetén a szabadságvesztés fele részének végrehajtása próbaidőre felfüggeszthető, ha – különösen az elkövető személyi körülményeire figyelemmel – alaposan feltehető, hogy a büntetés célja annak végrehajtása nélkül is elérhető. (2) A próbaidő tartama két évtől öt évig terjedhet, de a felfüggesztett résznél rövidebb nem lehet. A próbaidőt években és hónapokban kell meghatározni. A próbaidő a végrehajtandó rész letöltése után kezdődik. (3) A szabadságvesztés végrehajtandó részéből az elítélt nem bocsátható feltételes szabadságra. A büntetés végrehajtásának részbeni felfüggesztése bevezetésének indoka az elkövető személyi körülményeinek nyomatékos, fokozott figyelembevétele, még egy viszonylag súlyosabb bűncselekmény elkövetése esetében is. A büntetés végrehajtásának felfüggesztése mindkét esetének törvényi feltétele, hogy a bíróság a büntetés célját szem előtt tartva a bűncselekmény tárgyi súlyára és jellegére tekintettel, az elkövető személyi körülményeit értékelve jut arra a következtetésre, hogy a felfüggesztés kedvezményét alkalmazza. A büntetéskiszabás során tehát a speciálpreventív szempontok dominálnak. A bíróság a személyi körülmények értékelésekor figyelembe veheti azt, hogy az elkövető büntetlen élőéletű, a bűncselekmény elkövetése alkalmi jellegű (és nem hosszas megfontolás alapján, előre eltervezett) volt. Ezen túlmenően más, az elkövetőhöz kapcsolódó tényezők figyelembevétele is lehetséges, így családi viszonyai, családfői kötelezettsége, betegsége. Mindezen körülmények mérlegeléséhez a törvényhozó tág teret biztosít a bíróságnak, hiszen a végrehajtás felfüggesztésének mindkét esetében akár ötéves próbaidőről is rendelkezhet. A büntetés végrehajtásának teljes felfüggesztése csak a kiszabott kétévi szabadságvesztés-büntetésnél nem súlyosabb büntetések esetén, míg a részbeni felfüggesztés a két és öt év közötti időtartamra szóló büntetések esetében áll fenn, kivételes lehetőségként. A felfüggesztés próbaidejét években és hónapokban kell meghatároznia a bíróságnak, mely teljes felfüggesztés esetében egy évtől öt évig, részbeni felfüggesztés esetében kettőtől öt évig terjedhet. A próbaidő a kiszabott szabadságvesztés-büntetés mértékénél nem lehet rövidebb. Tehát a próbaidő mértéke – elvileg – ugyanannyi is lehet, mint a kiszabott büntetés vagy a szabadságvesztés kitöltése után a még hátralévő büntetés ideje. A rövidebb próbaidő értelmetlen, hiszen a kiszabott büntetés teljessége joghátrányként nem érvényesülne.

10.2. A felfüggesztés tilalma 91. § (1) A szabadságvesztés végrehajtása nem függeszthető fel, ha az elkövető


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK a) erőszakos többszörös visszaeső, b) a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, c) a szándékos bűncselekményt a szabadságvesztés végrehajtásának befejezése előtt vagy felfüggesztésének próbaideje alatt követte el. E rendelkezésben a jogalkotó szerint érdemtelen elkövetők köre került felsorolásra. De természetesen a jogalkalmazás során a bíróság e körön kívül más elkövetők esetén is dönthet úgy, hogy nem függeszti fel a szabadságvesztés végrehajtását. Az erőszakos többszörös visszaeső és a bűnszervezet fogalmát az értelmező rendelkezések között találjuk. A c) pontban említett kizáró ok két feltételt foglal magában, az egyik a bűnösségi alakzathoz, a másik az elkövetés idejéhez kapcsolódik. 92. § (2) Ha az elkövetőn olyan szabadságvesztést hajtanak végre, amely miatt a felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtását nem lehet elrendelni, akkor a próbaidő a szabadságvesztés tartamával meghosz- szabbodik. (3) A (2) bekezdés szerinti rendelkezést a közérdekű munka és pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés esetén is alkalmazni kell. (4) A (2) és (3) bekezdés esetén a próbaidő tartama az öt évet meghaladhatja. (5) Ha az elkövetőt többször ítélik próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztésre, és a szabadságvesztések próbaideje még nem telt el, valamennyi próbaidő párhuzamosan telik. (6) A szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztésével egyidejűleg az elkövető pártfogó felügyelet alá helyezhető. Ha az elkövető visz- szaeső, pártfogó felügyelet alatt áll. E szakaszban a végrehajtás felfüggesztésének sajátos eseteit gyűjti egybe a törvényhozó. A (2) bekezdés arra az esetre nyújt megoldást, ha az elkövetőn a felfüggesztett büntetés végrehajtása alatt szabadságvesztést hajtanak végre, és a felfüggesztett büntetés végrehajtását nem lehet elrendelni. Ilyenkor a próbaidőbe a szabadságvesztésben töltött idő nem számít be, annak időtartamával a próbaidő meghosszabbodik. Az (5) bekezdés szerint, ha az elkövetőt többször ítélik próbaidőre felfüggesztett büntetésre, a próbaidők párhuzamosan telnek. Ha az elsőként kiszabott büntetés próbaideje előbb telne el, mint a másodikként kiszabotté, az első büntetés próbaideje az utóbbi, azaz a másodikként kiszabott próbaidő leteltéig meghosszabbodik. A másodikként kiszabott büntetés próbaideje viszont hamarabb is eltelhet, mint az elsőként kiszabott büntetésé, hiszen ilyen esetben az ítélkező bíróság már a korábban kiszabott büntetés ismeretében látott indokoltnak rövidebb próbaidőt megállapítani. A próbaidő eredményes leteltének segítésére pártfogó felügyelet is elrendelhető, ha az elkövető visszaeső, akkor pedig kötelező elrendelni.

10.3. A végrehajtás elrendelése A szabadságvesztés-büntetés felfüggesztésétől is a büntetés céljának megvalósulását reméljük. Az esetek zömében ez a pozitív elvárás – figyelemmel az elkövetőt érintő nagyfokú kedvezményre – teljesül. Ám számolnunk kell azokkal a lehetőségekkel is, amikor az elkövető figyelmen kívül hagyja a számára biztosított kedvező lehetőségeket, és ezzel a reá kiszabott büntetés, illetőleg a még hátralévő büntetés végrehajtására sor kell, hogy kerüljön. 91/A. § A felfüggesztett szabadságvesztést végre kell hajtani, ha a) a próbaidő alatt megállapítják, hogy a szabadságvesztés végrehajtását a 91. § (1) bekezdésében foglalt kizáró ok ellenére függesztették fel, b) az elkövetőt a szabadságvesztés végrehajtandó része alatt elkövetett bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik, 190 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK c) az elkövetőt a próbaidő alatt elkövetett bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik, d) az elkövető a pártfogó felügyelet magatartási szabályait súlyosan megszegi. 91/B. § A büntetés végrehajtásának kegyelemből történt felfüggesztése esetén a végrehajtás elrendelésére a felfüggesztett büntetés végrehajtására vonatkozó rendelkezést (91/A. §) megfelelően alkalmazni kell. A felfüggesztett szabadságvesztés-büntetés végrehajtását el kell rendelni a következő esetekben. a) Természetesen végre kell hajtani a büntetést, ha a büntetés végrehajtásának felfüggesztését a törvényben meghatározott kizáró ok ellenére állapították meg. b) Az elkövető saját magatartásával fosztja meg magát a kedvezményektől, ha: – akár a teljes, akár a részbeni felfüggesztés próbaideje alatt vagy – a részbeni felfüggesztés esetén a szabadságvesztés végrehajtandó része alatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik. E két esetben az elrendelés kötelező. c)Az elkövető a pártfogó felügyelet szabályait súlyosan megszegi. A bíróságnak kell mérlegelnie azt, hogy mikor tekinti a pártfogó felügyelet szabályainak megsértését olyan súlyosnak, ami a felfüggesztett büntetés végrehajtásának elrendelését indokolja Például az elkövető többszöri felhívás esetén sem jelentkezett az állami foglalkoztatási szervnél vagy közmunkára az önkormányzatnál, többszöri figyelmeztetés ellenére alkoholt fogyasztott a számára tiltott nyilvános helyen, önhibájából nem folytatta a számára előírt tanulmányokat, önhibájából nem vetette alá magát gyógykezelésnek, többszöri felhívásra sem jelent a pártfogó által szervezett foglalkozásokon, bűncselekményt követett el a pártfogó vagy más sérelmére. A szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának kegyelem által történt felfüggesztése esetén a végrehajtás elrendelésére a 91/A. § rendelkezéseit kell alkalmazni.

11. 35. § MENTESÍTÉS A BÜNTETETT ELŐÉLETHEZ FŰZŐDŐ HÁTRÁNYOK ALÓL 11.1. A mentesítés fogalma, módjai A mentesítés sajátos reszociatív intézmény: azt a célt szolgálja, hogy bizonyos idő eltelte után a bűnelkövetők ne szenvedjék tovább bűncselekményük következményeit, ne kelljen számot adniuk korábbi elítélésükről, büntetlen előéletűeknek lehessen őket tekinteni. A jogi szakzsargon a „rehabilitáció” kifejezést – a korabeli magyar jogi irodalom nyomán – gyakran a mentesítés szinonimájaként kezeli, ami nem szerencsés. A rehabilitáció ugyanis – például ha perújítás vagy felülvizsgálat alapján, esetleg általános hatályú semmisségi törvényekkel utóbb ártatlannak minősítenek korábban elítélteket – olyan helyzetet igyekszik teremteni, mely eltörli a korábbi (eredeti) elítélést, mintegy visszamenőleg próbál jóvátételt adni. Ilyen értelemben a korábban alaptalanul megvádolt személy számára utólagos jóvátételt, erkölcsi elégtételt jelent. Ezzel szemben a mentesítés nem a korábbi elítélést, csak annak bizonyos időn túl tovább gyűrűző következményeit igyekszik enyhíteni, illetve megszüntetni. Nem utólagos ártatlanságot állapít meg, hanem a társadalom „megbocsátását” jogi formában fejezi ki. A mentesítés szabályai a Csemegi-kódexben még nem szerepeltek, az intézményt szabályozó első törvény – egy 1914-es törvénytervezet után – 1940- ben született. A II. világháború urán a Btá. a törvény rendelkezéseit kiegészítette és a büntetőrendelkezések körébe emelte. Azóta eldőlni látszik az a vita, hogy a Btk. a büntetés végrehajtása utáni egyes kérdéseket is szabályozhat-e. A mentesítésnek igen nagy a gyakorlati jelentősége, mert egyre több jogszabály írja elő például foglalkozási feltételként a büntetlen előéletet (például ügyvédek, közalkalmazottak, köztisztviselők, gazdasági társaságok vezető tisztségviselői, de akár kereskedelmi dolgozók esetében is), a mentesítés pedig korábbi bűnelkövetés esetén formálisan e büntetlen előélet visszanyerését deklarálja.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK 100. § (1) A mentesítés folytán – törvény eltérő rendelkezése hiányában – az elítélt mentesül az elítéléshez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól. (2) A mentesített személy büntetlen előéletűnek tekintendő, és – törvény eltérő rendelkezése hiányában – nem tartozik számot adni olyan elítéltetésről, amelyre nézve mentesítésben részesült. (3) Újabb bűncselekmény elkövetése esetén a mentesítés nem terjed ki azokra a hátrányos következményekre, amelyeket e törvény a korábbi elítéléshez fűz. Lényeges hangsúlyozni, hogy a mentesítés a törvény szerint csak a büntetőjogon kívüli következményeket érinti, tehát a mentesült személy büntetlen előéletét például civiljogi, munkajogi, társasági jogi értelemben, „polgári jogi státuszát tekintve” nyeri vissza. Újabb bűncselekmény elkövetése esetén a korábbi elítéléshez fűződő büntetőjogi következmények (például a visz- szaesői minőség megállapíthatósága szempontjából) felélednek, s az újabb büntetőeljárásban természetesen nem minősül enyhítő körülménynek az ilyen személy „büntetlen előélete” sem. A mentesülés ugyanis még hosszú évekig nem érinti a bűnügyi nyilvántartásban szereplő adatokat, amelyet a büntetőügyekben eljáró hatóságok újabb bűncselekmény gyanújának felmerülésekor beszereznek. A bűnügyi nyilvántartási rendszerről szóló 2009. évi XLVII. törvény részletes előírásokat tartalmaz arra nézve is, hogy a mentesített személyekre vonatkozó korábbi hátrányos jogkövetkezmények adatait – azok súlyának megfelelően – bizonyos ideig meg kell őrizni és újabb bűncselekmény gyanújának felmerülésekor a hatóság rendelkezésére kell bocsátani. A törvény vonatkozó rendelkezései a következők: „18. § (1) A hátrányos jogkövetkezmények alatt álló, büntetlen előéletű személyek nyilvántartásába felvett adatokat szándékos bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása esetén, a) ha a büntetés határozott tartamú, aa) öt évet el nem érő szabadságvesztés esetén a mentesítés beálltától számított tíz évig, ab) ötévi vagy azt meghaladó szabadságvesztés esetén a mentesítés beálltától számított tizenkettő évig vagy b) életfogytig tartó szabadságvesztés esetén az elítélt személy halálát követő tizenkettő évig kell nyilvántartani. (2)A hátrányos jogkövetkezmények alatt álló, büntetlen előéletű személyek nyilvántartásába felvett adatokat szándékos bűncselekmény miatt kiszabott közérdekű munka vagy pénzbüntetés esetén a mentesítés beálltától számított öt évig kell nyilvántartani (3) (+) A hátrányos jogkövetkezmények alatt álló, büntetlen előéletű személyek nyilvántartásába felvett adatokat szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, de végrehajtásában felfüggesztett vagy részben felfüggesztett a. szabadságvesztés esetén a mentesítés beálltától számított nyolc évig, b) kell nyilvántartani. (4) A hátrányos jogkövetkezmények alatt álló, büntetlen előéletű személyek nyilvántartásába felvett, a mellékbüntetésre vonatkozó adatokat szándékos bűncselekmény miatt kiszabott mellékbüntetés esetén a mellékbüntetés végrehajtása befejezésétől vagy végrehajthatóságának megszűnésétől számított öt évig kell nyilvántartani. 19. § (1) A hátrányos jogkövetkezmények alatt álló, büntetlen előéletű személyek nyilvántartásába felvett adatokat gondatlan bűncselekmény miatt szabadságvesztésre ítéltek esetén a. végrehajtandó szabadságvesztés büntetés kiszabása esetén a mentesítés beálltától számított nyolc évig, b. a szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztése esetén a mentesítés beálltától számított öt évig 192 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK kell nyilvántartani. (2) A hátrányos jogkövetkezmények alatt álló, büntetlen előéletű személyek nyilvántartásába felvett adatokat gondatlan bűncselekmény miatt közérdekű munkára vagy pénzbüntetésre ítéltek esetén a mentesítés beálltától számított három évig kell nyilvántartani. (3) A hátrányos jogkövetkezmények alatt álló, büntetlen előéletű személyek nyilvántartásába felvett, a mellékbüntetésre vonatkozó adatokat gondatlan bűncselekmény miatt kiszabott mellékbüntetés esetén a mellékbüntetés végrehajtása befejezésétől vagy végrehajthatóságának megszűnésétől számított három évig kell nyilvántartani. 20. § A hátrányos jogkövetkezmények alatt álló, büntetlen előéletű személyek nyilvántartásába felvett adatokat a. megrovás alkalmazása esetén az ítélet jogerőre emelkedésétől, ügyészi megrovás esetén a határozat kihirdetésétől, b. próbára bocsátás alkalmazása esetén a próbaidő, annak meghosszabbítása esetén a meghosszabbított próbaidő elteltétől, c. kényszergyógykezelést megszüntető végzés, elkobzás, vagyonelkobzás elrendelése esetén a jogerőre emelkedéstől, d. javítóintézeti nevelés esetén az intézkedés végrehajtásának befejezésétől, e. büntetés kiszabásának mellőzésével hozott, bűnösséget megállapító jogerős ítélet esetén az ítélet jogerőre emelkedésétől számított három évig kell nyilvántartani.” Mindez tehát gyakorlatilag azt jelenti, hogy a mentesült személyeknek például az elhelyezkedéshez beszerzett hatósági erkölcsi bizonyítványában a „bűntettesek nyilvántartásában nem szerepel” bejegyzés olvasható, újabb bűncselekmény elkövetése esetén azonban a bűnügyi hatóságok meghatározott ideig mentesülés esetén is megkapják a teljes és részletes „priuszt”. A mentesítésnek (mentesülésnek) három módja lehetséges: – törvény erejénél fogva, – bírói határozat alapján, – kegyelmi elhatározás alapján. Enyhébb elítélések esetén a mentesülés a törvény erejénél fogva (anélkül, hogy ezt kérelmeznék vagy akár tudnának róla) bizonyos idő elteltével beáll. A törvényi mentesítés várakozási ideje a büntetési nemhez és annak mértékéhez igazodóan növekszik. Bírói mentesítésnek csak kérelemre van helye. E mentesítési mód a törvényi mentesítéshez szükséges idő felének letelte után kérhető, s a bíróság akkor dönt pozitívan, ha az elítélt a mentesítésre érdemes. Végül a kegyelmi mentesítés kollektív formája az Országgyűlés hatáskörébe tartozik, egyéni kegyelem keretében pedig a köztársasági elnök részesítheti a kérelmezőket mentesítésben. Többszöri elítélés esetén a várakozási idő elteltét minden egyes ítélet esetében külön kell vizsgálni, akkor is, ha az ítéleteket utóbb összbüntetés- be foglalták. A törvényi mentesítés várakozási ideje alatt elkövetett újabb bűncselekmény a mentesítéshez szükséges időt nem hosszabbítja meg. Életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személy csak kegyelmi úton mentesülhet.

11.2. A törvényi és a bírói mentesítés, a mentesítés egységessége 102. § (1) A törvény erejénél fogva áll be a mentesítés


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK a) közérdekű munka, pénzbüntetés, foglalkozástól eltiltás, járművezetéstől eltiltás és kiutasítás esetén – foglalkozástól eltiltás vagy járművezetéstől eltiltás esetén a foglalkozás vagy a járművezetés gyakorlásának joga kivételével – az ítélet jogerőre emelkedésének napján; b) felfüggesztett szabadságvesztés esetén a próbaidő leteltének napján; c) gondatlan vétség miatt kiszabott szabadságvesztés esetén a büntetés kitöltésének, illetőleg végrehajthatósága megszűnésének napján; d) szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, egy évet meg nem haladó szabadságvesztés esetén a büntetés kitöltését, illetőleg végrehajthatóságának megszűnését követő három év elteltével; e) szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, egy évet meghaladó, de öt évnél nem hosszabb szabadságvesztés esetén a büntetés kitöltését, illetőleg végrehajthatóságának megszűnését követő öt év elteltével; f) szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, öt évet meghaladó, határozott tartamú szabadságvesztés esetén a büntetés kitöltését, illetőleg végrehajthatóságának megszűnését követő tíz év elteltével. (2) Az (1) bekezdés b) pontja esetében a mentesítés nem áll be, illetőleg hatályát veszti, ha a büntetés végrehajtását elrendelik. Ilyenkor a mentesítésre a fel nem függesztett büntetés szabályai az irányadók. Jól nyomon követhető az említett progresszivitás: a mentesítés a jogerőre emelkedés napján, a próbaidő leteltének napján, a kitöltés napján, majd 3, 5, illetve 10 év eltelte után következik be. A legenyhébb, a „jogerőre emelkedés napján” beálló mentesülés voltaképpen nehezen is értelmezhető, hiszen a jogerős döntésig a terhelt még nem büntetett előéletű, a jogerős döntés napján azonban máris mentesül (nem teljesen világos, milyen hátrányos következmények alól). E kételyeket félretéve azonban a lényeg nyilván az, hogy az ilyen személy várakozási idő nélkül, már az elítéléssel visszanyeri „büntetlen” státuszát. A bírói mentesítésnek két formája van, az előzetes és az utólagos bírói mentesítés. 103 § (1) A bíróság a szándékos bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltet, kérelemre, mentesítésben részesítheti, ha erre érdemes, és a szabadságvesztés kiállásától, illetőleg végrehajthatósága megszűnésétől a 102. § (1) bekezdésének d), e), illetve f) pontjaiban meghatározott idő fele már eltelt. (2) Az érdemesség elbírálásánál figyelembe kell venni az elítéltnek a büntetés kitöltése óta folytatott életmódját, továbbá azt, hogy – ameny- nyiben erre módja volt – jóvátette-e a cselekményével okozott sérelmet. 104 § (1) A bíróság előzetes mentesítésben részesítheti az elítéltet, ha a szabadságvesztés végrehajtását felfüggeszti, és az elítélt a mentesítésre érdemes. (2) Az előzetes mentesítés hatályát veszti, ha a felfüggesztett büntetés végrehajtását elrendelik. Az előzetes mentesítés tehát csak a felfüggesztett szabadságvesztésre vonatkozhat, s hatása abban áll, hogy az elkövető – ha arra érdemes – az ítélkező bíró döntése alapján nem a próbaidő leteltének napján mentesül (mint ezt az általános szabályok előírják), hanem már korábban: az ítélet jogerőre emelkedésének napján. A bíróság – az érdemesség körében – vizsgálja az elkövető személyiségét, életvitelét, a bűncselekmény jellegét, az elkövetés valamennyi körülményét és indítékát. Az utólagos mentesítés kimondása – a törvényi mentesítéshez megkívánt várakozási idő felének eltelte után és érdemesség esetén – kérelemre, az ügyben korábban első fokon ítélkező bíróság határozatával történik. A bíróság a döntés előtt beszerzi az ügyész támogató vagy ellenző nyilatkozatát. A bírói gyakorlat szerint az érdemesség körében az elítélt életmódja a büntetés kiállásától vizsgálandó, s azt hivatott feltárni, hogy a kérelmező reszo- cializációja sikeresnek mondható-e, például mindent megtett-e annak érdekében, hogy képzettségének és képességeinek megfelelő munkát végezzen, betartja-e az együttélési szabályokat, felmerült-e vele szemben fel lakó- vagy munkakörnyezetében súlyos vagy visszatérő kifogás. A mentesítés megadásához azonban különleges érdemek nem szükségesek. Nem zárja ki például automatikusan a mentesítés megadását még a várakozási idő alatt történt pénzbüntetésre ítélés sem.


IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK A mentesítés egységessége azt jelenti, hogy mellékbüntetés alkalmazása esetén az elítélt az elítéléshez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól mindaddig nem mentesül, illetőleg nem mentesíthető, amíg a mellékbüntetés végrehajtása be nem fejeződött vagy végrehajthatósága meg nem szűnt. Mindez gyakorlatilag azzal jár, hogy ha például valakit a szabadságvesztés mellett a közügyektől is eltiltottak, mindaddig nem mentesülhet, illetve nem mentesíthető, amíg a mellékbüntetés végrehajtása be nem fejeződött.

11.3. A kegyelmi mentesítés A kegyelmi jogkör gyakorlója az elítéltet akkor is mentesítésben részesítheti – közkegyelem vagy egyéni kegyelem formájában –, ha ennek a törvény szerint egyébként nincs helye. Indokolt azonban arra felhívni a figyelmet, hogy a kegyelmi jogkör gyakorlója által a büntetés elengedésére vagy csökkentésére irányuló kegyelmi rendelkezés nem jelent egyben kegyelmi mentesítést is: a büntetlen előélet visszanyerése érdekében a kegyelmi döntésnek tehát kifejezetten a mentesítésre is ki kell terjednie. A kegyelmi mentesítést a törvény semmilyen módon nem korlátozza, s az vagy csökkenti a mentesítés beálltához szükséges várakozási időt, vagy el is engedheti azt, nyomban megadva a büntetlen előélet kedvezményét.

11.4. A mentesülés, illetve a mentesítés összefoglaló táblázata A jobb áttekinthetőség érdekében végezetül szemléltetjük a mentesítési módokat.

4.7. táblázat Felnőtt korú elítélt

Közérdekű pénzbüntetés, foglalkozástól járművezetéstől kiutasítás

Törvényi

Bírói

Kegyelmi

mentesítés

mentesítés

mentesítés

nincs

nincs

munka, a jogerő napja eltiltás, eltiltás,

Felfüggesztett szabadságvesztés

a próbaidő leteltének napja előzetes mentesítés lehet (kivéve, ha a végrehajtást lehetősége (ekkor a jogerő elrendelik) napja)

Gondatlan vétség miatt a kitöltés napja, illetve a nincs kiszabott szabadságvesztés végrehajthatóság megszűnésének napja Szándékos bűncselekmény a kitöltéstől illetve miatt 1 évet meg nem végrehajthatóság haladó szabadságvesztés megszűnésétől számított 3 év után

lehet

a kitöltéstől, illetve lehet bármikor végrehajthatóság megszűnésétől számított 1 év 6 hónap után

Szándékos bűncselekmény miatt 1 évet meghaladó, 5 évnél nem hosszabb szabadságvesztés

a kitöltéstől, illetve a kitöltéstől, illetve lehet bármikor végrehajthatóság végrehajthatóság megszűnésétől számított 5 megszűnésétől számított év után 2 év 6 hónap után

Szándékos bűncselekmény miatt 5 évet meghaladó, határozott ideig tartó szabadságvesztés

a kitöltéstől, illetve a kitöltéstől, illetve lehet bármikor végrehajthatóság végrehajthatóság megszűnésétől számított megszűnésétől számított 5 10 év után év után 195 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. rész│A BÜNTETŐJOGI JOGKÖVETKEZMÉNYEK Mindez fiatalkorúak esetében a következők szerint módosul (csak a felnőtt korúaktól eltérő, enyhébb szabályok):

4.8. táblázat Fiatalkorú elítélt

Törvényi

Bírói

Kegyelmi

mentesítés

mentesítés

mentesítés

a jogerő napja

nincs

nincs

Szándékos a kitöltés napja, illetve nincs bűncselekményért végrehajthatóság kiszabott 1 évet meg nem megszűnésének napja haladó szabadságvesztés

lehet

Szándékos bűncselekmény miatt 1 évet meghaladó, 5 évet meg nem haladó büntetés

lehet

Felfüggesztett szabadságvesztés

a kitöltéstől, illetve a kitöltés után kérheti végrehajthatóság megszűnésétől számított 3 év

Szándékos bűncselekmény miatt 5 évnél hos szabb szabadságvesztés

kitöltés után kérheti


lehet

5. fejezet - V. rész │A FIATALKORUAKR A VONATKOZÓ KÜLÖN RENDELKEZÉSEK 1. 36. § A FIATALKORÚAK BÜNTETŐJOGÁNAK SZABÁLYOZÁSI MODELLJEI ÉS TÖRTÉNETE 1.1. A fiatalkorúak büntetőjogának szabályozási modelljei A XIX. és a XX. század fordulója óta a büntetőjog-tudomány meghatározó gondolata, hogy a felnőtt bűnelkövetőkhöz képest a fiatalkorúaknál más elbánásra, más szabályokra van szükség. E megítélés központi gondolata, hogy a fiatalkorúak esetén megtorlás helyett a megelőzésre kell helyezni a hangsúlyt, és törekedni kell a még változó személyiségű elkövetők nevelésére, megjavítására. Nem vitás, hogy az eltérő célok eltérő büntetőjogi szabályokat, másfajta büntető igazságszolgáltatási rendszert igényelnek. Az eltérő szabályok kivétel nélkül jelen vannak az európai jogrendszerekben, az egyes államok szabályozási modelljei között azonban lényegi különbségek tapasztalhatók. A szabályozás módszerét tekintve két nagy modell között tehetünk különbséget. A legtöbb európai állam jogrendszerében a fiatalkorúak büntetőjogát az önállóság jellemzi. Eszerint a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezéseket külön törvény tartalmazza, amelynek végrehajtása a felnőtt korúak büntető igazságszolgáltatási szervezetétől többé-kevésbé független intézményrendszer feladata. Vannak államok, ahol a fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatási törvénye nemcsak anyagi jogi, hanem eljárási és végrehajtási szabályokat is tartalmaz (Ausztria, Svájc), máshol a kódex családjogi és gyermekvédelmi rendelkezésekkel is kiegészül (Németország). Előfordul, hogy az anyagi jogi, az eljárási és a végrehajtási szabályok nem egy, hanem több törvényben találhatók (Franciaország, Olaszország, Egyesült Királyság). Az önálló szabályozási modell legfontosabb erénye az a megközelítés, hogy a fiatalkori bűnözés egy sajátos társadalmi és nem jogi probléma, amely komplex szemléletet igényel. A külön törvényi szabályozás a szankciók alkalmazása, majd később a végrehajtás során kifejezésre juttatja a fiatalkorúakkal szembeni másfajta elbánás követelményét, a felelősségre vonás eltérő céljait. Ez a modell feltételezi a fiatalkorúak ügyészségét, bíróságát és speciális büntetésvégrehajtási intézményeket. Az önálló szabályozás modelljével szemben létezik egy másik megközelítés is, az egységes büntetőjogi szabályozás módszere. Ennek lényege, hogy a büntető törvénykönyvben és a büntetőeljárási törvényben meghatározott szabályok a fiatalkorúakra is vonatkoznak, azonban e jogszabályok kiegészülnek rájuk vonatkozó a privilegizáló jellegű rendelkezésekkel. A büntetőjogi felelősségre vonás általános szabályai és a szankciók tehát alapvetően megegyeznek a felnőtt elkövetőkre irányadó rendelkezésekkel, különbség leginkább az alkalmazható szankciók szigorában van. Ebben a modellben az intézményrendszer sem differenciált olyan mértékben, mint azt az önálló szabályozási módszer kapcsán fentebb kifejtettük. Hazánk büntetőjogát az egységes megközelítés jellemzi. A fiatalkorúakra vonatkozó külön rendelkezések legnagyobb része a szankciók alkalmazásában rejlő különbségeket rögzíti, a törvény kevés figyelmet szentel a fiatalkorú bűnelkövetőkkel szembeni komplex megközelítésre. Ami az elkülönült intézményrendszert illeti: teljes önállóság csak a büntetés-végrehajtás területén létezik. Magyarországon jelenleg négy olyan intézet működik, ahol kifejezetten fiatalkorúakra kiszabott szabadságvesztést hajtanak végre (Tököl, Kecskemét, Pécs, Szirmabesenyő). Az ügyészségek és a bíróságok vonatkozásában relatív önállóságról beszélhetünk: az egységes szervezeti kereteken belül a fiatalkorúak büntetőügyeiben a fiatalkorúak ügyésze jár el, az ítélkező tanács elnöke a fiatalkorúak ügyeire kijelölt bíró, egyik tagja pedig pedagógus ülnök az elsőfokú eljárásban.

1.2. A hatályos szabályozás történeti előzményei A Csemegi-kódexben nem voltak külön rendelkezések a fiatalkorúak büntetőjogi felelősségre vonásával kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy – kevés kivételtől eltekintve – a fiatalkorúakra is ugyanazon szabályokat


V. rész │A FIATALKORUAKR A VONATKOZÓ KÜLÖN RENDELKEZÉSEK kellett alkalmazni, mint amelyek a felnőtt elkövetőkre vonatkoztak. A kódexben csupán néhány olyan szabályt találunk, amelyeket kizárólag a fiatalkorúakkal kapcsolatban lehetett alkalmazni. Ezek a törvény VII. fejezetében, a beszámítást kizáró vagy enyhítő okok között találhatók. A törvény a büntethetőség alsó életkori határát tizenkét évben állapította meg. Fiatalkorúnak azt az elkövetőt kellett tekinteni, aki a bűncselekmény elkövetésekor a tizenkettedik évét már meghaladta, de a tizenhatodik évét még nem töltötte be. Azonban a büntethető fiatalkorú elkövetővel szemben is csak akkor lehetett büntetést kiszabni, ha rendelkezett a cselekménye bűnösségének felismeréséhez szükséges belátási képességgel. Akinél ez hiányzott, azt csupán javítóintézetben lehetett elhelyezni, legfeljebb húszéves koráig. A cselekmény elkövetésében bűnös fiatalkorúakkal szemben alapjában véve ugyanazokat a szankciókat lehetett alkalmazni, mint a felnőttekkel szemben. Különbség csupán a büntetések mértékének meghatározásában, és abban volt, hogy fiatalkorú elkövető halálbüntetéssel és fegyházzal nem volt büntethető, vele szemben mellékbüntetésként sem a hivatalvesztés, sem a politikai jogok gyakorlásának felfüggesztése nem volt alkalmazható. A büntetés nemét és mértékét egyedül az elkövetett tett súlya határozta meg. Ezek a szabályok nem jelentettek különleges elbánást a fiatalkorú elkövetőkkel: a törvény alapján ugyanazokat a büntetéseket ugyanolyan elvek alapján kellett velük szemben alkalmazni, mint a felnőttekkel szemben. Így a Csemegi-kódex felfogása szerint a fiatalkorúság nem más, mint csupán egy törvényben nevesített enyhítő körülmény. A századfordulót követően drámai változáson ment át a fiatalkori bűnözés: a fiatalkorú elkövetők száma ugrásszerűen – a harminc évvel korábbi adatokhoz képest ötszörösére – megnőtt. Ez a rendkívül kedvezőtlen változás reformot sürgetett: széles körű kriminológiai és szociológiai kutatások kezdődtek, és megindult egy elméleti előkészítő munka is, amelynek célja a fiatalkorúakra vonatkozó büntetőjogi szabályok megváltoztatása volt. A változást igénylő hazai szakemberek számos új eszmét és külföldön már kipróbált jogintézményt kívántak meghonosítani a törvény módosítása útján. A legjelentősebb reformgondolat a bűncselekmények megelőzésének szükségessége volt. „Jobb, okosabb és olcsóbb a büntetendő cselekményeket megelőzni, mint büntetni” – írta Balogh Jenő 1909-ben. Felismerték, hogy ezt a célt nem lehet megvalósítani pusztán a büntetések szigorításával. A bűnözés elleni küzdelem leghatékonyabb eszköze a jó szociálpolitika: a kedvezőtlen helyzetben lévők felkarolása, az értelmi, erkölcsi és gazdasági viszonyok javítása. Az állami és társadalmi megelőző tevékenység legfontosabb területe a veszélyeztetett gyermekek és fiatalkorúak oltalma, pártfogásba vétele lett, amelyet akkor patronage-nak neveztek. A reformeszmék közül kiemelkedő jelentőségű volt az egyéniesítés követelményének elismerése. „A nem egyenlőkkel egyenlően elbánni, a legnagyobb igazságtalanság” arisztotelészi eszméjén alapuló osztályozás és individualizáció célja a fiatalkorú egyéniségének, testi és szellemi adottságainak, erkölcsi fejlettségének a megismerése és ez alapján a vele szemben alkalmazható leginkább célravezető eszköz kiválasztása volt. Az egyéniesítés során tekintetbe kellett venni az összes olyan körülményt, amely a teendő intézkedés alapjául szolgálhatott, figyelemmel arra, hogy egyes tényezőknek döntő befolyásuk lehetett a fiatalkorúra. A reformerek nem kímélték a szankciórendszert sem. A korábbi szabadságvesztés-büntetést nem tartották alkalmasnak a büntetés céljának megvalósítására: felismerték, hogy a fiatalkorúakkal szemben kiszabott rövid tartamú szabadságvesztésnek nincs visszatartó ereje, de nem alkalmas arra sem, hogy a végrehajtás alatt nevelési feladatokat végezzenek. Hátrányai azonban szembeötlők: a fiatalkorút számos negatív hatás éri a büntetés végrehajtása alatt, és igen jelentős a megbélyegző hatása is, amellyel a sokszor csak megtévedt fiatalnak a társadalomba való visszailleszkedéskor kell szembesülnie. Nevelés alatt egyébiránt nem csupán az értelem fejlesztését, a szellemi képzést értették, hanem az akarat és a jellem helyes irányú alakítását, az erkölcsi érzék fejlesztését is. Az átalakító nevelést családi környezetben vagy zárt intézetekben tartották megvalósíthatónak. A Csemegi-kódex hatálybalépését követően szerzett gyakorlati tapasztalatok és a reformerek gondolatai már 1888-ban arra ösztönözték az igazságügyi kormányzatot, hogy kezdeményezze a törvénykönyv kiegészítésének és módosításának előkészítését. A munka eredménye az 1908. évi 36. törvénycikk (I. Büntetőnovella) lett, a fiatalkorúakra vonatkozó új rendelkezések 1910. január 1-jén léptek hatályba. Az I. Bn. értelmében gyermekkorú volt az, aki a bűntett vagy vétség elkövetésekor tizenkettedik évét még nem haladta meg. Az ilyen gyermek magatartása értelmi és erkölcsi fejlettségének alacsonyabb foka, önálló akaratának hiánya miatt nem minősülhetett bűncselekménynek, ezért ellene sem vádat emelni, sem bűnvádi eljárást lefolytatni nem lehetett. Ha a gyermek bűntettet vagy vétséget követett el, az a hatóság, amely elé került 198 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. rész │A FIATALKORUAKR A VONATKOZÓ KÜLÖN RENDELKEZÉSEK (rendőri hatóság, rendőrbíróság, ügyészség, bíróság), átadhatta a házi fegyelem gyakorlására jogosított személynek vagy az iskolai hatóságnak. Ez utóbbi a gyermeket megdorgálhatta vagy iskolai elzárással büntethette. Az erre vonatkozó részletes szabályokat a vallás- és közoktatásügyi miniszter külön rendeletben állapította meg. A törvény fiatalkorúnak tekintette azt, aki a bűntett vagy vétség elkövetésekor a tizenkettedik életévét már meghaladta, de a tizennyolcadik évét még nem töltötte be. A fiatalkorúakat két csoportra osztották: az egyikbe azok tartoztak, akiknek nem volt meg a büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettségük. Őket nem lehetett büntetőjogi felelősségre vonni, de a bíróság elrendelhette, hogy az ilyen fiatalkorúakat törvényes képviselőjük, hozzátartozójuk vagy más alkalmas egyén házi felügyelet alatt tartsa; továbbá házi, illetőleg iskolai fenyítést rendelhetett el. Aki pedig környezetében erkölcsi romlásnak volt kitéve vagy züllésnek indult, azt a bíróság javító-nevelő intézetben helyezhette el. A másik csoportba azok tartoztak, akiknek megvolt a büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettségük. A törvény nem határozta meg, hogy ez mit jelent, azonban az általános nézet szerint akkor lehetett megállapítani a meglétét, ha a fiatalkorú különbséget tudott tenni jó és rossz, megengedett és büntetendő, erkölcsös és erkölcstelen között, és képes volt arra, hogy a vágyait és a szenvedélyeit fékezni tudja, a rossz példának ellenálljon. A büntetőjogi felelősségre vonható fiatalkorúakkal szemben a következő szankciókat lehetett alkalmazni: dorgálás, próbára bocsátás, javító nevelés, fogház- vagy államfogház-büntetés. Pénzbüntetés kiszabására nem volt lehetőség, azonban alkalmazhatóak voltak a mellékbüntetések a hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlásának felfüggesztése kivételével. A bíróságnak a rendelkezésére álló jogkövetkezmények közül azt kellett kiválasztania, amelyik alkalmazása a fiatalkorú terhelt jövőbeli magaviselete és erkölcsi fejlődése szempontjából kívánatosnak mutatkozott. A kiválasztásnál figyelembe kellett venni a fiatalkorú egyéniségét, értelmi és erkölcsi fejlettségének fokát, életviszonyait és az eset összes körülményeit. Az I. Bn. rendelkezései megváltoztak és kiegészültek az 1913. évi 7. törvénycikk elfogadásával. A fiatalkorúak bíróságáról szóló törvény módosította a szankciórendszert: bevezette a pénzbüntetés alkalmazását a tizenötödik életévét betöltött és megfelelő vagyonnal vagy keresettel rendelkező fiatalkorúakkal szemben, és egy új nevelőintézkedés alkalmazását tette lehetővé, amely alapján a bíróság a fiatalkorút az épületének valamely helyiségében akár tizenkét órán keresztül felügyelet mellett őrizetben tarthatta, az élelmezés korlátozásával vagy elvonásával. A második világháborút követően megalkotott Btá. alig tartalmazott szabályozást a fiatalkorúakra vonatkozóan, csupán rögzítette, hogy nem vonható felelősségre, aki a bűntett elkövetésekor a tizenkettedik életévét nem töltötte be. Az érdemi rendelkezéseket az 1951. évi 34. tvr. (Ftvr.) tartalmazta, amely hatályon kívül helyezte az I. Bn. rendelkezéseit, és azokat új szabályokkal váltotta fel. A felelősségre vonásnak nem volt feltétele többé a büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettség, azonban ennek hiányában lehetőség volt a büntetőeljárás mellőzésére, megszüntetésére vagy a felmentő ítéletre. Az értelmi fogyatékos fiatalkorúak számára bevezette a gyógypedagógiai nevelést, a fogház és az államfogház helyébe pedig – az általános szabályoknak megfelelően – a börtön lépett. Az Ftvr. módosítására az 1954. évi 23. tvr.-rel került sor, amely szerint a 12-14 éves fiatalkorúval szemben csak intézkedést lehetett alkalmazni, és csupán a 14 év feletti fiatalkorúakra lehetett büntetést kiszabni. Az 1961. évi V. törvény legfontosabb módosítása az volt, hogy a büntethetőség alsó határát 14 évre emelte fel. A miniszteri indokolás szerint erre azért volt szükség, mert az oktatási rendszer első szakasza a 14. életévvel zárul, ekkor hagyja el a gyermek az általános iskolát. Ekkorra szerzi meg a társas együttéléshez szükséges alapvető ismereteket, ekkor kerül ki először a családi körből a társadalmi életbe. A törvény fiatalkorúnak tekintette a 14–18 éves korosztályt, rájuk – a korábbi szabályozáshoz hasonlóan – külön rendelkezések vonatkoztak.

2. 37. § A FIATALKORÚAKRA VONATKOZÓ HATÁLYOS SZABÁLYOZÁS 2.1. Általános rendelkezések Hatályos Büntető Törvénykönyvünk a VII. fejezetben külön szabályokat tartalmaz a fiatalkorú elkövetők felelősségre vonására vonatkozóan. Ez azt jelenti, hogy a fiatalkorúakra a törvény rendelkezéseit a VII. fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni.


V. rész │A FIATALKORUAKR A VONATKOZÓ KÜLÖN RENDELKEZÉSEK

2.1.1. A fiatalkor fogalma 107. § (1) Fiatalkorú az, aki a bűncselekmény elkövetésekor tizennegyedik életévét betöltötte, de a tizennyolcadikat még nem. A törvény a gyermekkor felső és a fiatalkor alsó határát a tizennegyedik életévben határozza meg. Tizennegyedik életéve betöltése előtt senkit sem lehet büntetőjogi felelősségre vonni, mint ahogy azt a gyermekkor mint büntethetőséget kizáró ok kapcsán korábban részletesen kifejtettük. A fiatalkor felső határa a tizennyolcadik életév, amely összhangban áll a polgári jog nagykorúságra vonatkozó szabályaival. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy amíg a Polgári Törvénykönyv szerint a tizenhatodik életévet betöltött, házasságot kötött személy nagykorúvá válik, addig ez a tény a büntetőjogi megítélésen nem változtat, tehát előfordulhat, hogy az egyébként nagykorú személy büntetőjogilag fiatalkorúnak számít. Az említett határidők anyagi jogi természetűek, tehát az elkövető a tizennegyedik születésnapján még gyermekkorú, a tizennyolcadikon pedig még fiatalkorú. A fiatalkor megállapítása szempontjából a bűncselekmény elkövetésének időpontja az irányadó. A fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezéseket akkor lehet alkalmazni, ha a törvényi tényállás teljes egészében fiatalkorban valósul meg. Folyamatos vagy folytatólagos bűncselekmények, illetve eredménytényállások esetén, amennyiben bizonyos részcselekmények megvalósítására vagy az eredmény bekövetkezésére felnőttkorban kerül sor, az elkövető az általános szabályok szerint felel.

2.1.2. A tevékeny megbánás 107/A. § Nem büntethető a fiatalkorú, ha a személy elleni (XII. fejezet I. és III. cím), közlekedési (XIII. fejezet) vagy vagyon elleni (XVIII. fejezet) vétség vagy ötévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűntett elkövetését a vádemelésig beismerte, és közvetítői eljárás keretében a sértett által elfogadható módon és mértékben a bűncselekménnyel okozott sérelmet jóvátette. Mint korábban láttuk, a törvény bizonyos bűncselekmények esetén lehetőséget biztosít a büntetőjogi útról való elterelésre, amelynek anyagi jogi szabályai büntethetőséget megszüntető okként kerültek megfogalmazásra. A közvetítői eljárás igénybevétele és annak sikeressége esetén az elkövető tevékeny megbánása alkalmas arra, hogy a bűnelkövető személyiségének fejlődését helyes irányba befolyásolja. Különösen igaz ez a fiatalkorúak esetén, akik nem rendelkeznek rögzült viselkedésformákkal, így személyiségük még formálható. Ebből a megfontolásból ered a törvény megoldása, amely kiterjeszti a közvetítői eljárásra utalás lehetőségét fiatalkorúak esetében. A tevékeny megbánásra irányadó általános szabályok természetesen a fia- talkorúakra is alkalmazandók. Különbség csupán abban van, hogy a fiatalkorú által elkövetett élet, testi épség és egészség elleni, szabadság és emberi méltóság elleni, közlekedési vagy vagyon elleni bűntett elkövetése esetén akkor is lehetőség van közvetítői eljárásra, ha a megvalósított bűncselekményre irányadó büntetési tétel felső határa nem haladja meg az ötévi szabadságvesztést.

2.1.3. A büntetés és intézkedés alkalmazása 108. § (1) A fiatalkorúval szemben alkalmazott büntetés vagy intézkedés célja elsősorban az, hogy a fiatalkorú helyes irányba fejlődjék, és a társadalom hasznos tagjává váljék. (2) Büntetést akkor kell kiszabni, ha intézkedés alkalmazása nem célravezető. (3) Szabadságelvonással járó intézkedést alkalmazni vagy büntetést kiszabni csak akkor lehet, ha az intézkedés vagy a büntetés célja más módon nem érhető el. A fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezések között kiemelt elméleti jelentőséggel bírnak a büntetés és intézkedés céljával, illetőleg ezek alkalmazásával kapcsolatos szabályok, ugyanis ezekben fejeződik ki igazán a másfajta megítélés, bánásmód követelménye. Mint korábban láttuk, a szankciók alkalmazásának célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el. Ez a rendelkezés természetesen általános érvényű, és szem előtt kell tartani a fiatalkorúak büntetőügyeiben is. Tekintettel azonban az elkövetők változó személyiségére, indokolt a generális prevencióról a speciálisra, a represszió helyett a valódi megelőzésre


V. rész │A FIATALKORUAKR A VONATKOZÓ KÜLÖN RENDELKEZÉSEK helyezni a hangsúlyt. Ez fejeződik ki abban a törvényi rendelkezésben, hogy a fiatalkorúval szemben alkalmazott büntetés vagy intézkedés célja elsősorban az, hogy a fiatalkorú helyes irányba fejlődjék és a társadalom hasznos tagjává váljék. E cél elérése érdekében a törvény mintegy rangsort állít a különböző szankciók között: elsőbbséget élveznek az intézkedések a büntetésekkel szemben, a szabadságelvonással nem járó szankciók a szabadságelvonással járókkal szemben. Így a törvény alapján a bíróságnak mindenekelőtt szabadságelvonással nem járó intézkedést kell alkalmaznia (megrovás, próbára bocsátás), ha ez nem célravezető, szabadságelvonással nem járó büntetést kell kiszabnia (mindenekelőtt közérdekű munkát vagy pénzbüntetést, de természetesen nem kizárt a járművezetéstől eltiltás, a foglalkozástól eltiltás, a kitiltás, illetve a felfüggesztett szabadságvesztés sem). Amennyiben ezek a szankciók nem elégségesek a büntetési cél megvalósításához, lehetőség van a szabadságelvonással járó javítóintézeti nevelés alkalmazására. Csak végső esetben, kiemelt tárgyi súlyú bűncselekmény elkövetése esetén indokolt a végrehajtandó vagy részben felfüggesztett szabadságvesztés kiszabása.

2.2. A fiatalkorúkkal szemben alkalmazható büntetések speciális szabályai 2.2.1. A szabadságvesztés időtartama és végrehajtása 110. § (1) A fiatalkorúra kiszabható szabadságvesztés legrövidebb tartama bármely bűncselekmény esetén egy hónap. (2) A bűncselekmény elkövetésekor tizenhatodik életévét betöltött fiatalkorúra szabadságvesztés leghosszabb tartama

kiszabható

a) életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmény esetén tizenöt év; b) tíz évet meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmények esetén tíz év. (3) Az életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmény elkövetésekor tizenhatodik életévét be nem töltött fiatalkorúra kiszabható szabadságvesztés leghosszabb tartama tíz év. (4) A (2) és (3) bekezdés esetén kívül a fiatalkorúra kiszabható szabadságvesztés leghosszabb tartama öt év akkor, ha a bűncselekmény öt évet meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő. (5) A büntethetőség elévülése határi dejének számításánál és a vis szaesőkre vonatkozó rendelkezések szempontjából a (2)-(4) bekezdésekben meghatározott időtartam az irányadó. Fiatalkorúval szemben életfogytig tartó szabadságvesztés nem szabható ki. A fiatalkorúra kiszabható szabadságvesztés generális minimuma bármely bűncselekmény esetén egy hónap. A szabadságvesztés leghosszabb tartama két tényezőtől függ: egyrészt attól, hogy a fiatalkorú a bűncselekmény elkövetésekor betöltötte-e a tizenhatodik életévét, másrészt attól, hogy az általa elkövetett bűncselekményre a Különös rész rendelkezései milyen tartamú szabadságvesztést írnak elő. Ha a fiatalkorú a bűncselekmény elkövetésekor betöltötte a tizenhatodik életévét, büntetése életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmény esetén legfeljebb tizenöt év lehet. Ha tíz évet meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekményt követett el, a rá kiszabható szabadságvesztés leghosszabb tartama tíz év. Ha a bűncselekmény öt évet meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő, a büntetés legfeljebb öt évig tarthat. Ha a megvalósított bűncselekményt a törvény ötévi szabadságvesztésnél rövidebb büntetéssel fenyegeti, a Különös rész rendelkezéseit kell alkalmazni, ebben az esetben tehát nincs változás. Ha az elkövető még nem töltötte be a tizenhatodik életévét a bűncselekmény elkövetésekor, az életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmény miatt kiszabható szabadságvesztés leghosszabb tartama tíz év. Amennyiben az ilyen fiatalkorú olyan bűncselekményt követ el, amelyre a törvény öt évet meghaladó szabadságvesztés kiszabását rendeli, a büntetés legfeljebb öt évig tarthat. Egyéb esetekben az általánosan megállapított büntetési tétel irányadó. 111. § (1) A fiatalkorú szabadságvesztését a fiatalkorúak büntetésvégrehajtási intézetében kell végrehajtani. 201 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. rész │A FIATALKORUAKR A VONATKOZÓ KÜLÖN RENDELKEZÉSEK (2) A fiatalkorúak börtönében kell végrehajtani a szabadságvesztést, ha a) a fiatalkorút bűntett miatt kétévi vagy ennél hosszabb tartamú szabadságvesztésre ítélik, b) az egyévi vagy ennél hosszabb tartamú szabadságvesztésre ítélt fiatalkorú visszaeső vagy szándékos bűncselekmény elkövetését megelőzően szándékos bűncselekmény miatt javítóintézeti nevelésre ítélték. (3) A (2) bekezdés esetén kívül a szabadságvesztést a fiatalkorúak fogházában kell végrehajtani. [...] (5) Ha az elítélt a szabadságvesztés megkezdésekor huszonegyedik életévét betöltötte vagy a végrehajtás alatt tölti be, a bíróság a 42-44. §-ok alapján határozza meg a szabadságvesztés végrehajtásának fokozatát. 112. § (1) A fiatalkorú a szabadságvesztésből akkor bocsátható feltételes szabadságra, ha a) a fiatalkorúak börtönében végrehajtandó büntetésének legalább háromnegyed részét, b) a fiatalkorúak fogházában végrehajtandó büntetésének legalább kétharmad részét kitöltötte. A fiatalkorúval szemben kiszabott szabadságvesztést az erre a célra felállított speciális létesítményben, a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetében kell végrehajtani. Eltérés a felnőttekre vonatkozó szabályokhoz képest, hogy fiatalkorúak esetén a törvény csak két büntetés-végrehajtási fokozatot ismer: a fiatalkorúak börtönét és a fiatalkorúak fogházát. A két fokozat között a Btk. a bűncselekmény súlya, a kiszabott büntetés mértéke és a fiatalkorú előzetes büntetettsége alapján tesz különbséget. Speciális szabály, hogy a huszonegyedik életév betöltése után a szabadságvesztést a felnőttekre előírt végrehajtási fokozatban kell végrehajtani. A feltételes szabadságra bocsátással kapcsolatos rendelkezések az általános szabályoknak megfelelően alakulnak.

2.2.2. A közérdekű munka 113. § Fiatalkorúval szemben közérdekű munkát akkor lehet kiszabni, ha az ítélet meghozatalakor a tizenhatodik életévét betöltötte. A hatályos szabályozás értelmében közérdekű munkára az a fiatalkorú ítélhető, aki a jogerős ügydöntő határozat meghozatalának napján a tizenhatodik életévét betöltötte. Az életkor elbíráláskori értékelése lehetőséget teremt ezen szankció alkalmazására akkor is, ha a fiatalkorú a másod- vagy a harmadfokú eljárás alatt tölti be a tizenhatodik életévét. A korábbi szabályozás ugyanezt csak a tizennyolcadik életévét betöltött elkövető esetén engedte meg. Ez indokolatlanul szűkítette le a közérdekű munka alkalmazásának lehetőségét. A jelenlegi szabályozás összhangban van továbbá a munkajogi szabályokkal, hiszen a Munka Törvénykönyve szerint munkaviszonyt munkavállalóként az létesíthet, aki a tizenhatodik életévét betöltötte.

2.2.3. A pénzbüntetés 114. § (1) Fiatalkorúra pénzbüntetést akkor lehet kiszabni, ha önálló keresete (jövedelme) vagy megfelelő vagyona van. (2) A pénzbüntetést behajthatatlansága esetén kell szabadságvesztésre átváltoztatni. Fiatalkorúval szemben pénzbüntetés kiszabására csak akkor kerülhet sor, ha önálló keresettel, jövedelemmel vagy megfelelő vagyonnal rendelkezik. Önálló keresetről vagy jövedelemről akkor beszélhetünk, ha a fiatalkorú képes saját bevételéből a büntetés kifizetésére. Fiatalkorúval szemben pénzbüntetés kiszabásának nincs helye, ha az alkalmi munkavégzés mértéke nem biztosítja ennek a büntetésnek a saját keresményből való kifizetését. A pénzbüntetés kiszabása esetén a megfelelő vagyon lehet ingó vagy ingatlan, értékpapír vagy egyéb vagyoni értékkel bíró dolog, melyek adott esetben végrehajtás tárgyai lehetnek. A szülei háztartásában élő eltartott vagy a családi gazdaságban segítő családtagként dolgozó fiatalkorúnak a szülőktől kapott juttatása pénzbüntetés kiszabásának alapjául nem szolgálhat, ez ugyanis nem tekinthető önálló keresetnek.


V. rész │A FIATALKORUAKR A VONATKOZÓ KÜLÖN RENDELKEZÉSEK Speciális szabályok alkalmazandók a pénzbüntetést meg nem fizetése esetén: először ugyanis a pénzbüntetés behajtását kell megkísérelni, és csak annak behajthatatlansága esetén lehet azt szabadságvesztésre átváltoztatni.

2.2.4. A kitiltás 116. § A megfelelő családi környezetben élő fiatalkorú nem tiltható ki abból a helységből, amelyben családja él. A fiatalkorúakra vonatkozó büntetési célok elérésének, helyes irányú fejlődésük, a társadalmi beilleszkedésük alapvető feltétele a megfelelő családi környezet. A Btk. éppen ezért úgy rendelkezik, hogy a fiatalkorút ebből a környezetből nem lehet kiragadni; ez nemcsak ellentétes lenne a büntetés céljával, hanem éppen az ellen hatna. Megfelelő családi környezetről beszélhetünk, ha biztosítva van a fiatalkorú ellátása, felügyelete, taníttatása, illetve munkaviszonyban álló elkövető esetében a körülmények alapján a családi környezet rendezettnek tekinthető.

2.3. A közügyektől eltiltás 115. § Fiatalkorút csak egy évet meghaladó szabadságvesztés kiszabása esetén lehet a közügyektől eltiltani. A Btk. 53. §-ban írt közügyektől eltiltás mellékbüntetés kiszabásának a fiatalkorúak esetében az a további feltétele, hogy a bíróság a vádlottat egy évnél hosszabb tartamú végrehajtandó szabadságvesztésre ítélje.

2.4. A fiatalkorúkkal szemben alkalmazható intézkedések speciális szabályai 2.4.1. A próbára bocsátás 117. § (1) Fiatalkorúval szemben próbára bocsátásnak bármely bűncselekmény esetén helye van. (2) A próbaidő tartama egy évtől két évig terjedhet; a tartamot években és hónapokban kell meghatározni. (3) A bíróság a 73. § (2) bekezdés esetén javítóintézeti nevelést rendel el vagy büntetést szab ki. A fiatalkorúak büntetőjogának legfontosabb rendelkezése a próbára bocsátáshoz kapcsolódik: a törvény ezen intézkedés alkalmazását bármely bűncselekmény elkövetése esetén lehetővé teszi. A többszörös visszaeső fiatalkorú nem bocsátható próbára. A próbára bocsátott fiatalkorú a törvény erejénél fogva pártfogó felügyelet alatt áll. A próbára bocsátás időtartama az általános szabályokhoz képest eltérést mutat: egy évtől két évig terjedhet. A teljesebb körű individualizáció érdekében és annak elkerülésére, hogy csak egy vagy két évre lehessen próbára bocsátani a fiatalkorút, a törvény lehetővé teszi, hogy a bíróság a próbaidő tartamát hónapokban is meghatározza. A próbaidő a határozat jogerőre emelkedésével kezdődik, és a tizennyolcadik életév betöltése után is folytatódhat. A próbára bocsátás megszüntetésére és a próbaidő meghosszabbítására vonatkozó általános szabályok a fiatalkorúakra is irányadóak. Az esetleges magatartási szabályszegést nem szabad önmagában nézni, hanem azt is vizsgálni kell, hogy milyen okokra vezethető vissza. Az eset összes körülményét meg kell vizsgálnia a bíróságnak ahhoz, hogy megállapíthassa, a fiatalkorú felelős-e, és ha igen, milyen mértékben a magatartási szabályok be nem tartásáért. Ha a bíróság a próbára bocsátást megszünteti, vagy büntetést szab ki, vagy elrendeli a fiatalkorú javítóintézeti nevelését.

2.4.2. A javítóintézeti nevelés 118. § (1) Javítóintézeti nevelést a bíróság akkor rendel el, ha a fiatalkorú eredményes nevelése érdekében intézeti elhelyezése szükséges. (2) A javítóintézeti nevelés tartama egy évtől három évig terjedhet. 203 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. rész │A FIATALKORUAKR A VONATKOZÓ KÜLÖN RENDELKEZÉSEK (3) A bíróság azt, aki a javítóintézetben legalább egy évet eltöltött, ideiglenesen elbocsátja az intézetből, ha a kiszabott javítóintézeti nevelés felét már letöltötte és alaposan feltehető, hogy az intézkedés célja további javítóintézeti nevelés nélkül is elérhető. Az ideiglenes elbocsátás tartama azonos a javítóintézeti nevelés hátralevő részével, de legalább egy év. (4) A bíróság az ideiglenes elbocsátást megszünteti, ha a fiatalkorút az ideiglenes elbocsátás alatt elkövetett bűncselekmény miatt szabadságvesztésre ítélik vagy javítóintézeti nevelését rendelik el. Ha a fiatalkorúval szemben a bíróság más büntetést szab ki vagy intézkedést alkalmaz, illetve a fiatalkorú a pártfogó felügyelet szabályait megszegi, a bíróság az ideiglenes elbocsátást megszüntetheti. (5) Az ideiglenes elbocsátás megszüntetése esetén az ideiglenes elbocsátáson töltött idő a javítóintézeti nevelésbe nem számítható be. (6) Azt, aki a tizenkilencedik életévét betöltötte, a javítóintézetből el kell bocsátani. A javítóintézeti nevelés csak fiatalkorúakkal szemben alkalmazható, szabadságelvonással járó intézkedés. Elrendelésének feltétele, hogy a fiatalkorú eredményes nevelése, a büntetési célok elérése érdekében szabadságelvonással nem járó intézkedés vagy büntetés nem lenne elégséges, szükséges az elkövető környezetéből történő kiemelése és speciális intézetben történő elhelyezése (Aszód, Rákospalota, Budapest, Debrecen). A javítóintézeti nevelés tartama egy évtől három évig terjedhet. Ideiglenesen elbocsátható az intézetből, aki a kiszabott javítóintézeti nevelés felét már kitöltötte és az intézetben legalább egy évet eltöltött, ha alaposan feltehető, hogy az intézkedés célja további javítóintézeti nevelés nélkül is elérhető. Az ideiglenes elbocsátás tartama azonos a javítóintézeti nevelés hátralevő részével, de legalább egy év. Amennyiben ez eredményesen eltelik, illetőleg ha ennek ideje alatt az elkövető betölti a tizenkilencedik életévét, az intézkedés befejeződik; az illetőt a javítóintézetből el kell bocsátani. Az ideiglenes elbocsátás megszüntetésének van kötelező és mérlegelésen alapuló esete. Kötelező megszüntetni, ha a fiatalkorút az ideiglenes elbocsátás alatt elkövetett bűncselekmény miatt – akár végrehajtandó, akár felfüggesztett vagy részben felfüggesztett – szabadságvesztésre ítélik, illetve javítóintézeti nevelését rendelik el. Az ideiglenes elbocsátás megszüntethető, ha a fiatalkorúval szemben a bíróság más büntetést szab ki vagy intézkedést alkalmaz, illetve a fiatalkorú a pártfogó felügyelet szabályait megszegi.

2.4.3. A pártfogó felügyelet 119. § A felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt, a próbára bocsátott, a feltételes szabadságra bocsátott, a javítóintézetből ideiglenesen elbocsátott és az a fiatalkorú, akivel szemben a vádemelést elhalasztották, pártfogó felügyelet alatt áll. Eltérően a felnőtt korúakra vonatkozó szabályoktól, a fiatalkorúak pártfogó felügyeletének elrendelése nem a bíróság vagy az ügyész mérlegelésétől függ, a törvényben felsorolt öt esetben a fiatalkorú ex lege ezen intézkedés hatálya alatt áll.

2.4.4. Egyéb szabályok A fiatalkorúakra vonatkozó külön szabályok között találunk speciális rendelkezéseket a halmazati és az összbüntetéssel, valamint a mentesítéssel kapcsolatban is. A halmazati büntetés legmagasabb tartama húsz, tizenöt, illetve hét és fél év a korábban ismertetett tizenöt, tízés ötéves maximumokra tekintettel. Javítóintézeti nevelés és szabadságvesztés találkozása esetén összbüntetésként a szabadságvesztést kell végrehajtani. Ennek tartamát a bíróság legfeljebb egy évvel meghosszabbíthatja, ha erre a büntetés céljának elérése érdekében szükség van. A meghosszabbítás tartama azonban a javítóintézeti nevelés hátralevő részét nem érheti el. A fiatalkorúak mentesítésének eltérő szabályait a tankönyv 356. oldalán található táblázat foglalja össze.


6. fejezet - VI. rész │NEMZETKÖZI ÉS EURÓPAI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS 1. 38. § A NEMZETKÖZI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS 1.1. A nemzetközi büntetőjog fogalma A bűnözés nemzetköziesedése a bűnüldöző hatóságokat arra ösztönözte, hogy közös erővel lépjenek fel az országhatárokat átlépő bűncselekmények elkövetőivel szemben. Ennek az összefogásnak az eredményei – s ez korántsem tekinthető lezárt folyamatnak – a különböző nemzetközi bűnügyi egyezmények. Amennyire egyetértés alakult ki a jogtudományban arra nézve, hogy mit kell büntetőjog és nemzetközi jog alatt érteni, annyira eltérőek az álláspontok a tekintetben, hogy mi is az a nemzetközi büntetőjog. Nézetünk szerint a nemzetközi büntetőjog a nemzetközi jognak és a nemzeti büntetőjognak egy olyan közös metszete, amelyben helyet kapnak a nemzetközi bűnügyi együttműködés intézményei és a nemzetközi bűncselekményekre vonatkozó szabályok is.

1.2. A nemzetközi büntetőjog története A nemzetközi büntetőjognak több jogi matériához hasonlóan fellehetők gyökerei az ókorban (például a kalózok elleni fellépés), de ténylegesen a középkortól voltak hatályban olyan normák, melyek legalább részben megfelelnek annak, amit ma nemzetközi büntetőjog alatt értünk. A nemzetközi büntetőjog tételeinek kimunkálásában elévülhetetlen érdemeket szerzett Bartulus de Sassoferato (1314–1357) és tanítványa Baldus de Ubaldis (1327–1400), akik szerint ha külföldi személy belföldön követett el bűncselekményt, akkor vele szemben általában a belső jogot kell alkalmazni, kivéve ha az elkövető a büntetőtörvényt nem ismerte és tartózkodási helyét figyelembe véve nem is kellett ismernie. Hugo Grotius (1563–1645) korszakalkotó munkájában, „A háború és béke jogában” (De jure belli ac pacis libri tres) azt fejtette ki, hogy az államhatalom saját védelme érdekében alkalmazza büntetőhatalmát, amely az emberi közösség ellen irányuló bűncselekményekre terjed ki. A bűncselekmény elkövetőjének az elfogása még nem teremt jogot az elítélésre is. Az állam vagy megbünteti az elkövetőt, vagy kiadja annak az államnak, amely meg akarja büntetni (aut dedere, aut punire). 1863-ban Lincoln elnök rendeletben szabályozta az USA hadseregének háború idején tanúsítandó magatartását (Instructions for the Government of Armies of the United States in the Field). A rendelet kidolgozójáról, Francis Lieber jogászprofesszorról Lieber-kódex néven vált közismertté, s kimondta, hogy büntetendő a megszállt területek lakossága ellen elkövetett minden önkényes erőszak (emberölés, erőszakos közösülés, csonkítás), valamint jogellenesnek minősítette a polgári javak megsemmisítését, illetve fosztogatását. Az 1899. évi első hágai békekonferencián elfogadott II. egyezmény és az 1907. évi második hágai békekonferencián elfogadott IV. egyezmény a szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól kialakította az úgynevezett hágai jogot. 1906-ban újabb genfi egyezmény született a szárazföldi háborúk sebesültjei és betegei sorsának megjavításáról. Az 1929-ben született genfi egyezmény a hadifoglyokkal való bánásmóddal kapcsolatban rögzítette a jogellenes magatartások körét. Ezt a joganyagot szokás genfi jognak nevezni. 1923-ban a bécsi kongresszus életre hívta a Bűnügyi Rendőrség Nemzetközi Bizottságát (International Criminal Police Commision), majd 1956-ben megalakult Bécsben a Nemzetközi Bűnügyi Rendőrség Szervezete (International Criminal Police Organisation), közismert nevén az Interpol.


VI. rész │NEMZETKÖZI ÉS EURÓPAI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS A nemzetközi bűnügyi együttműködés legmagasabb foka a nemzetközi büntetőbíráskodásban csúcsosodik ki. A Nemzetközi Büntetőbíróság Statútumát 1998. július 17-én Rómában az ENSZ Diplomáciai Konferenciáján fogadták el, mely 2002. július 1-jén lépett hatályba.

1.3. A nemzetközi bűnügyi jogsegély Hazánk az államok többségéhez hasonlóan már hosszabb ideje felismerte, hogy a büntető igazságszolgáltatás működésének elősegítése érdekében célszerű más államokkal bűnügyi jogsegélyszerződéseket kötni, illetőleg a bűnügyi jogsegély különféle formáit szabályozó, többoldalú nemzetközi szerződésekhez csatlakozni. Magyarországnak igen nagyszámú állammal van ilyen tárgyú két- és többoldalú nemzetközi szerződése. A bűnügyi jogsegélyszerződések jelentős száma ellenére nyilvánvaló, hogy valamennyi olyan állam viszonylatában, ahol felmerülhet a bűnügyi jogsegély kérésének vagy nyújtásának szükségessége, célszerűtlen is, lehetetlen is nemzetközi szerződéseket kötni. Ez tette indokolttá olyan korszerű, a nemzetközi büntetőjogi együttműködés iránt nyitott magyar törvény létrehozatalát, amely alapján nemzetközi szerződés hiányában is mód nyílik bűnügyi jogsegély nyújtására és kérésére. A nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló 1996. évi XXXVIII. törvény (Nbj.) megszabja a büntetőügyekben folytatott együttműködés korlátait: együttműködésre csak olyan mértékben kerülhet sor, ameddig az nem csorbítja a magyar szuverenitást (felségjogot), nem veszélyezteti az állam biztonságát vagy sérti közrendjét (ún. közrendi záradék). Az Nbj. megköveteli továbbá, hogy az olyan jogsegélykérelmeket, melyek eredményeként a külföldön folyó eljárás, kiszabott büntetés, illetve annak végrehajtási módja ellenkezhet a magyar alkotmányos jogállami alapelvekkel vagy sértené az emberi jogokat, csak feltételekhez kötötten szabad teljesíteni, ennek hiányában meg kell tagadni. Ez azt jelenti, hogy ha Magyarországnak az adott kérdést rendező nemzetközi szerződése van, a szerződés, nem pedig a törvény rendelkezéseit kell alkalmazni. A törvény azonban nemzetközi szerződés megléte esetén is alkalmazásra kerülhet az olyan kérdésekben, amelyekre nemzetközi szerződés nem terjed ki. A bűnügyi jogsegély teljesítésének feltételéül szabja a törvény azt, hogy a cselekmény, amely miatt kérik vagy nyújtják a jogsegélyt, mindkét állam törvényei szerint büntetendő legyen. A kettős büntetendőség követelményének az ad létjogosultságot, hogy alkotmányos és emberi jogi szempontból is aggályos volna a magyar büntetőhatalom „mozgásba hozatala” olyan cselekmények kapcsán, amelyeket a magyar törvények nem rendelnek büntetni. Nem teljesíthető jogsegély politikai vagy tisztán katonai kötelezettségek megszegésére vonatkozó bűncselekményekkel összefüggésben. Az Nbj. rendelkezései szerint a cselekmény nem tekinthető politikai bűncselekménynek, ha annak elkövetésénél, figyelemmel az összes körülményre – így a bűncselekmény által elérni kívánt célra, a bűncselekmény indítékára, az elkövetés módjára, a felhasznált vagy kilátásba helyezett eszközökre -, a bűncselekmény köztörvényi jellege túlnyomó a politikaihoz képest. A szándékos emberölés, illetve a szándékos emberölést is magában foglaló bűncselekmény köztörvényi jellege a politikaihoz képest mindig túlnyomónak tekintendő. A büntetőhatalom gyakorlása más állam érdekében csak abban az esetben ésszerű, ha a jogsegélyt kérő állam is kész hasonló magyar kérést teljesíteni (viszonosság). Viszonossági nyilatkozat kérésére és a külföldi állam kezdeményezésére viszonossági nyilatkozat megtételére a közigazgatási és igazságügyi miniszter (a továbbiakban: miniszter) jogosult. Viszonosság hiányában a jogsegély iránti külföldi megkeresés teljesítéséről a miniszter, illetőleg a legfőbb ügyész a külpolitikáért felelős miniszterrel egyetértésben dönt. A jogsegély iránti megkeresés teljesítését a miniszter, illetőleg a legfőbb ügyész megfelelő garanciákhoz kötheti, a garanciavállalás elutasítása esetén pedig megtagadhatja a teljesítést, ha feltételezhető, hogy a külföldön folyó eljárás, a várható büntetés vagy annak végrehajtása nincs összhangban az Alkotmánynak, továbbá a nemzetközi jognak az emberi jogok védelmére vonatkozó rendelkezéseivel és alapelveivel. A más állam által a magyar bűnügyi jogsegélykérelem teljesítéséhez megkövetelt azon feltételeket, melyek e törvény alapján a külföldi jogsegélykérelmek teljesítésének feltételéül szabhatók, a Magyar Köztársaság nevében a miniszter, illetőleg a legfőbb ügyész vállalhatja. A külföldi állam által a jogsegélykérelem teljesítéséül szabott és a Magyar Köztársaság által vállalt feltételeket teljesíteni kell.


VI. rész │NEMZETKÖZI ÉS EURÓPAI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS Amennyiben a jogsegély iránti megkeresésnek helyt adnak, az útlevél-, vízum-, deviza- és vámjogszabályok rendelkezései nem képezhetik akadályát a személyek ki- és beutazásának (például a letartóztatásban lévő személyek határátlépése), valamint a tárgyak átadásának és átvételének (például muzeális értékű tárgyak átadása). Az Nbj. nem csupán büntető anyagi jogi, hanem büntető eljárásjogi rendelkezéseket is tartalmaz. Mivel e szabályozás nem teljes körű, a jogszabály kimondja, hogy törvény eltérő rendelkezésének hiányában a Büntető Törvénykönyvet és a büntetőeljárásról szóló törvényt a nemzetközi bűnügyi jogsegélyforgalomban is megfelelően alkalmazni kell. Az Nbj. a bűnügyi jogsegély alábbi formáit szabályozza: − a kiadatás; − a büntetőeljárás átadása, illetve átvétele; − a szabadságelvonással járó büntetés vagy ilyen intézkedés végrehajtásának átvétele, illetve átengedése; − a vagyonelkobzás, az elkobzás, illetve ezzel azonos hatású büntetés vagy intézkedés végrehajtásának átvétele, illetve átengedése; − az eljárási jogsegély; − a feljelentés külföldi államnál. Az Nbj. a nemzetközi bűnügyi jogsegély ez idő szerint leggyakoribb formáit szabályozza, ám ha az együttműködés újabb formái honosodnak meg (például a külföldi büntetőbírói ítéletek hazai elismerése), akkor sor kerülhet e törvény módosításával az újabb és újabb együttműködési formák szabályozására.

1.3.1. A kiadatás A KIADATÁS MAGYARORSZÁGRÓL ■ Az Nbj. kimondja, hogy kiadatásnak külföldi állam megkeresésére büntetőeljárás lefolytatása és külföldi bíróság által kiszabott szabadságvesztés-büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából van helye. A magyar jogalkotó a kiadatást csak bizonyos súlyossági fokot elérő bűncselekmény, illetőleg büntetés kapcsán teszi lehetővé. Ezért a törvény szerint – a Magyarország által kötött kiadatási szerződések nagy része által alkalmazott megoldást követve – büntetőeljárás lefolytatása céljából akkor van helye kiadatásnak, ha az a cselekmény, amely miatt a kiadatást kérik, mind a magyar törvény, mind a megkereső állam törvénye szerint egy évet meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő; szabadságvesztés-büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából pedig akkor, ha a kiszabott szabadságvesztés vagy az alkalmazott intézkedés még végrehajtható része hat hónapot meghalad. Az Nbj. szerint nincs helye kiadatásnak (ún. abszolút kiadatási tilalom) ha: − az a bűncselekmény, illetőleg az a büntetés, amely miatt a kiadatást kérik, akár a megkereső államban, akár Magyarországon elévült, − a kiadni kért személy e bűncselekményre vagy büntetésre nézve kegyelemben részesült, − a megkereső államban a büntetőeljárás lefolytatásához szükséges magánindítványt vagy más ezzel azonos hatályú indítványt nem terjesztették elő, illetve hozzájárulást nem adtak meg, − magyar bíróság a kiadatás alapjául szolgáló cselekményt jogerősen elbírálta. Magyar állampolgár kiadatásának csak akkor van helye, ha a kiadni kért személy egyidejűleg más állam állampolgára is és a Magyar Köztársaság területén nem rendelkezik lakóhellyel (ún. relatív kiadatási tilalom). Általában meg kell tagadni a menekült személyek kiadását (ún. relatív kiadatási tilalom), kivéve ha azt a menedékjogról szóló törvényben meghatározott biztonságos harmadik ország kéri. A menedékjogról szóló 2007. évi LXXX. törvény 6. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság menekültként ismeri el azt a külföldit, aki faji, illetve vallási okok, nemzeti hovatartozása, meghatározott 207 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. rész │NEMZETKÖZI ÉS EURÓPAI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS társadalmi csoporthoz tartozása, politikai meggyőződése miatti üldöztetése vagy az üldözéstől való megalapozott félelme miatt származási országán kívül tartózkodik, és nem tudja vagy az üldözéstől való félelmében nem kívánja a származási országa védelmét igénybe venni. Az üldözéstől való megalapozott félelem alapulhat olyan eseményeken is, amelyek azt követően következtek be, hogy a külföldi a származási országát elhagyta, vagy a külföldi olyan tevékenységén, amelyet a származási országa elhagyását követően fejtett ki. Figyelemmel arra, hogy Magyarország nemcsak hazai jogrendjében szüntette meg a halálbüntetést, hanem el is fogadta Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény 6. jegyzőkönyvét és a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya 2. fakultatív jegyzőkönyvét is a halálbüntetés eltörléséről, újabban kötött kiadatási szerződéseivel összhangban a külföldi államban halálbüntetéssel fenyegetett cselekmények miatti kiadatást a miniszter csak abban az esetben engedélyezheti, ha a megkereső állam kellő biztosítékot nyújt arra, hogy amennyiben a kiadott személlyel szemben halálbüntetést szabnak ki, azt nem hajtják végre. Ha ugyanazon személy kiadatása iránt több állam terjeszt elő kérelmet (például nagy veszélyességű nemzetközi terrorista bűnözők esetében), a kiadatásról szóló döntésnél figyelemmel kell lenni különösen az elkövetés helyére, a kiadni kért személy állampolgárságára, a megkeresések érkezési sorrendjére, és ha a megkeresések különböző bűncselekményekre vonatkoznak, azok súlyára. A kiadatás iránti megkereséseket a miniszter fogadja, és ha közrendi záradék [Nbj. 2. § (1) bekezdés] nem zárja ki teljesítését, haladéktalanul megküldi a Fővárosi Bíróságnak. A Fővárosi Bíróság egyesbíróként jár el. Határozata ellen – ha az Nbj. nem zárja ki -, fellebbezésnek van helye, melyet a Fővárosi Ítélőtábla bírál el tanácsülésen. A fellebbezésnek nincs halasztó hatálya. Ha a kiadni kért személy ismeretlen helyen tartózkodik, a Fővárosi Bíróság elrendeli a felkutatását. Ha ez az intézkedés sikerre vezet, a rendőrség a kiadni kért személyt őrizetbe veszi, és a Fővárosi Bíróság elé állítja. A kiadatási őrizet legfeljebb hetvenkét óráig tarthat [Nbj. 19. § (1) bekezdés]. Az Nbj. szabályozza az ún. egyszerűsített kiadatást. Ez a magyar jogban új intézmény. Lényege az, hogy ha a kiadni kért személy úgy nyilatkozik, hogy élni kíván az egyszerűsített kiadatási eljárás lehetőségével, átadására gyorsabban kerülhet sor. Az egyszerűsített kiadatási eljárás lehetősége elsősorban a kiadni kért személy érdekét szolgálja. A KÜLFÖLDI ÁLLAM MEGKERESÉSE KIADATÁS IRÁNT ■ A magyar kiadatási kérelmek teljesítésének feltételeit értelemszerűen annak az államnak a jogszabályai határozzák meg, melyhez a kiadatási kérelmet intézik, a magyar törvénynek csupán azt kell meghatároznia, hogy milyen célból lehet kiadatási kérelmet előterjeszteni. Az Nbj. kimondja, hogy kiadatási kérelmet büntetőeljárás lefolytatása, szabadságvesztés-büntetés, illetőleg szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása érdekében lehet előterjeszteni. Ha külföldön tartózkodó olyan terhelt ellen kell büntetőeljárást lefolytatni, akivel szemben kiadatásnak van helye, a bíróság nemzetközi elfogatóparancsot bocsát ki, és az iratokat megküldi a miniszternek. Ha jogerősen kiszabott szabadságvesztést külföldön lévő terhelttel szemben kell végrehajtani, a büntetésvégrehajtási bíró nemzetközi elfogatóparancsot bocsát ki. A nemzetközi elfogatóparancs hatálya kiterjed a Magyar Köztársaság területére is.

1.3.2. A büntetőeljárás átadása és átvétele; feljelentés külföldi államnál A BÜNTETŐELJÁRÁS ÁTADÁSA ■ Az Nbj. lehetőséget teremt a Magyarországon folyó büntetőeljárás átadására külföldi állam igazságszolgáltatása részére. Az Nbj. a büntetőeljárás átadásának fakultatív (37. §) és kötelező (37/A. §) eseteit szabályozza: „37. § (1) A büntetőeljárás átadható, ha célszerű, hogy azt más állam hatósága folytassa le. (2) A büntetőeljárás átadása – a sértett jogos érdekeit is mérlegelve – különösen akkor célszerű, ha a) a Magyarországon tartózkodó terhelt annak az államnak az állampolgára, amelynek részére az eljárás átadása történik, vagy abban az államban van az állandó lakóhelye, illetve a szokásos tartózkodási helye, 208 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. rész │NEMZETKÖZI ÉS EURÓPAI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS b) a terhelt az eljárás során külföldön tartózkodik, kiadatásnak nincs helye, kiadatását megtagadták, vagy kiadatási kérelem előterjesztésére nem kerül sor. 37/A. § A büntetőeljárás átadása kötelező, ha a magyar büntető joghatóság alá tartozó ügyben (Btk. 3-4. §), a külföldi által a) belföldön, valamint b) a Magyar Köztársaság határain kívül tartózkodó magyar hajón vagy magyar légi járművön elkövetett bűncselekmény üldözéséről a Magyar Köztársaság törvénnyel kihirdetett nemzetközi szerződésben lemondott.” Az eljárás átadását a vádirat benyújtásáig az ügyész, ezt követően a bíróság kezdeményezi. Az eljárás átvétele érdekében a külföldi állam megkereséséről a közigazgatás és igazságügyi miniszter, illetőleg a legfőbb ügyész dönt. Ha a döntés nemleges, az eljárást folytatni kell, ellenkező esetben az átvétel érdekében megkeresett állam válaszáig függő helyzet keletkezik. Ha a válasz igenlő, a magyarországi eljárást megszüntetik, a terheltet (ha nincs előzetes letartóztatásban) ún. átadás céljából történő letartóztatásba helyezhetik, mely legfeljebb három hónapig tarthat. Erről a külföldi hatóságot értesíteni kell. A terhelt átadásáról az Interpol a rendőrség közreműködésével gondoskodik. A BÜNTETŐELJÁRÁS ÁTVÉTELE ■ Az Nbj. 43-44. §-a szabályozza a külföldön folyó büntetőeljárás átvételét. Külföldi állam igazságügyi hatósága előtt folyó büntetőeljárás e hatóság megkeresésére akkor vehető át, ha a terhelt magyar állampolgár vagy Magyarországra bevándorolt nem magyar állampolgár. Az eljárás átvételéről a legfőbb ügyész dönt. Ennek az az indoka, hogy az eljárás átvételét követően megindított nyomozást az ügyészség vagy felügyelete alatt a rendőrség folytatja le, és az ügyészségnek kell döntenie arról, indokolt-e vádat emelni a terhelttel szemben. Helyzeténél fogva a legfőbb ügyész tudja leginkább megítélni, célszerű-e a külföldi eljárás átvétele. Ugyancsak a legfőbb ügyésznek kell a külföldi hatóságot a magyarországi eljárás eredményéről értesítenie. Ha az átvett eljárás során a terhelttel szemben a bíróság büntetést szab ki vagy szabadságelvonással járó intézkedést alkalmaz, ennek tartamába be kell számítani a külföldön végrehajtott előzetes fogva tartást [Nbj. 44. § 3. bekezdés]. A FELJELENTÉS KÜLFÖLDI ÁLLAMNÁL ■ Amennyiben az eljárás külföldön tartózkodó terhelt ellen folyik és kiadatásának nincs helye, illetőleg a kiadatást megtagadták, valamint a büntetőeljárás átadására sem került sor, és az ügyész nem indítványozta, hogy a tárgyalást a terhelt távollétében tartsák meg (Be. 532. §), a vádirat benyújtásáig az ügyész a legfőbb ügyésznél, azt követően a bíróság a közigazgatási és igazságügyi miniszternél kezdeményezheti feljelentés megtételét az ügy elbírálására joghatósággal rendelkező más államnál. A feljelentés megtételéről a legfőbb ügyész vagy a közigazgatási és igazságügyi miniszter dönt. A feljelentés megtételéről az ügyészt, illetve a bíróságot értesíteni kell. Az ügyész, illetőleg a bíróság az értesítés alapján az eljárást megszünteti. Ha a terhelt külföldön tartózkodik, és kiadatásának vagy az európai elfogatóparancs alapján történő átadásának nincs helye, illetőleg kiadatását vagy az európai elfogatóparancs alapján történő átadását megtagadták, és a büntetőeljárás átadására sem került sor, az ügyész a vádiratban indítványozhatja, hogy a tárgyalást a vádlott távollétében tartsák meg [Be. 532. § (1) bekezdés].

1.3.3. A szabadságelvonással járó büntetés vagy ilyen intézkedés végrehajtásának átvétele, illetve átengedése A SZABADSÁGELVONÁSSAL JÁRÓ BÜNTETÉS VÉGREHAJTÁSÁNAK ÁTVÉTELE ■ Az Nbj. lehetővé teszi az állandó magyarországi lakóhellyel rendelkező magyar állampolgárok, bevándorolt külföldiek külföldi bíróság által kiszabott szabadságvesztése végrehajtásának átvételét. A végrehajtás átvétele számos, időigényes eljárási cselekmény elvégzését teszi szükségessé. Miután az átvétel mögött az a feltételezés áll, hogy az elítélt reszocializációjára a hazai börtönkörnyezet alkalmasabb, mint a külföldi, e jogintézmény alkalmazása csak akkor indokolt, ha az elítéltnek még nem jelentéktelen tartamú büntetést kell letöltenie. Külföldi bíróság által kiszabott, végrehajtandó szabadságvesztés végrehajtását át lehet venni, ha az elítélt a végrehajtás átvételéhez hozzájárult, és az átvétel iránti kérelemnek a közigazgatási és igazságügyi miniszterhez 209 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. rész │NEMZETKÖZI ÉS EURÓPAI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS történő érkezésekor az elítéltnek legalább egy év letöltendő büntetése van hátra, vagy ha a büntetés határozatlan időre szól, feltéve hogy az elítélt magyar állampolgár és állandó lakóhelye Magyarországon van, illetőleg Magyarországra bevándorolt, letelepedett vagy a Magyar Köztársaság által menekültként elismert nem magyar állampolgár. Azt a külföldi bíróság által végrehajtandó szabadságvesztésre elítélt magyar állampolgárt, illetőleg Magyarországra bevándorolt, letelepedett vagy a Magyar Köztársaság által menekültként elismert nem magyar állampolgárt, aki a büntetés végrehajtása előtt Magyarországra visszatért, úgy kell tekinteni, mint aki a végrehajtás átvételéhez hozzájárult. Ha az elítélés alapjául szolgáló cselekményt magyar bíróság már jogerősen elbírálta, a külföldi ítélet végrehajtása nem vehető át: ha az ítélet felmentő, akkor azért nem, mert megengedhetetlen olyan ember szabadságát elvonni, akivel szemben felmentő ítélet született, ha elítélték, akkor pedig a külföldi ítélet ezzel együtt járó honosítása a többszöri elítélés tilalmába ütközne. A külföldi büntetését töltő személy átvételét az Interpol bonyolítja le. A SZABADSÁGELVONÁSSAL JÁRÓ BÜNTETÉS VÉGREHAJTÁSÁNAK ÁTENGEDÉSE ■ Az Nbj. lehetőséget biztosít a magyar bíróság által jogerősen kiszabott szabadságvesztés végrehajtásának más állam részére történő átadására is, feltéve hogy a következő két feltétel megállapítható: − a külföldi állam kötelezettséget vállal a büntetés még végre nem hajtott részének végrehajtására, − az elítélt a végrehajtás átengedéséhez hozzájárult. E hozzájárulás nem vonható vissza. A magyar állampolgár terhelttel szemben kiszabott szabadságvesztésbüntetés végrehajtása átadásának további feltétele az, hogy állandó lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye külföldön van. A végrehajtás átadása iránt a közigazgatási és igazságügyi miniszter keresi meg a külföldi államot. A szabadságvesztés végrehajtásának átadása esetén az elítélt átadásáról az Interpol a rendőrség közreműködésével gondoskodik. Ha a végrehajtást átvették, az elítélttel szemben a büntetés végrehajtását csak akkor lehet Magyarországon folytatni, ha a végrehajtást átvevő államban az elítélt kivonta magát a végrehajtás alól. Ha a végrehajtás átengedését követően az ítéletet perújítás vagy felülvizsgálat folytán megváltoztatják, vagy a végrehajtás közkegyelmi rendelkezés alapján nem folytatható, illetve a büntetés tartama csökken, az átvevő államot erről értesíteni kell. A nemzetközi bűnügyi együttműködés keretei között röviden ismertetjük a külföldi ítélet elismerésének érvényét, melyet korábban a Btk. szabályozott. A külföldi bíróság jogerős ítélete a magyar bíróság ítéletével azonos érvényű, ha az elkövetővel szemben külföldön folyamatban volt eljárás, valamint a kiszabott büntetés, illetve alkalmazott intézkedés nem ellentétes a magyar jogrenddel. A KÜLFÖLDI BÍRÓSÁG ÁLTAL ELRENDELT SZABADSÁGELVONÁSSAL JÁRÓ INTÉZKEDÉS VÉGREHAJTÁSÁNAK ÁTVÉTELE ÉS A MAGYAR BÍRÓSÁG ÁLTAL ELRENDELT SZABADSÁGELVONÁSSAL JÁRÓ INTÉZKEDÉS VÉGREHAJTÁSÁNAK ÁTENGEDÉSE ■ A végrehajtandó szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának átvételére és átadására vonatkozó szabályok értelemszerű alkalmazásával a külföldi bíróság által elrendelt szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtását át lehet venni, illetve a magyar bíróság által elrendelt ilyen intézkedés végrehajtását át lehet adni. A külföldi bíróság által elrendelt intézkedés akkor vehető át, ha a magyar jog ismer azonos vagy hasonló intézkedést, illetve büntetést.

1.3.4. A vagyonelkobzás vagy az elkobzás végrehajtásának átvétele, illetve átengedése A VAGYONELKOBZÁS VAGY AZ ELKOBZÁS VÉGREHAJTÁSÁNAK ÁTVÉTELE ■ A külföldi bíróság által kiszabott végrehajtható vagyonelkobzás, illetőleg elkobzás végrehajtását nemzetközi szerződés alapján, erre vonatkozó megkeresés esetén át kell venni. 210 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. rész │NEMZETKÖZI ÉS EURÓPAI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS A bíróság az Nbj. vonatkozó rendelkezései, valamint a nemzetközi szerződések alapján megvizsgálja, hogy a vagyonelkobzás vagy elkobzás végrehajtásának átadása iránti megkeresés teljesítésének feltételei fennállnak-e, és ennek alapján rendelkezik a vagyonelkobzásra vagy elkobzásra vonatkozó külföldi ítélet elismeréséről és végrehajtásának átvételéről. A bíróság a jogerős határozatot a külföldi bíróság értesítése végett megküldi a közigazgatási és igazságügyi miniszternek. A határozatról a miniszter értesíti a megkereső külföldi államot. A külföldi ítélet alapján elrendelt végrehajtást haladéktalanul meg kell szüntetni, ha a külföldi ítélet végrehajthatósága megszűnt. A VAGYONELKOBZÁS VAGY AZ ELKOBZÁS VÉGREHAJTÁSÁNAK ÁTENGEDÉSE ■ A magyar bíróság által jogerősen elrendelt vagyonelkobzás, illetőleg elkobzás végrehajtása – ha azt nemzetközi szerződés lehetővé teszi – azon külföldi állam részére átadható, amelynek területén a vagyonelkobzás alá tartozó vagyon vagy az elkobzás alá eső dolog található. A bíróság a vagyonelkobzást, illetőleg elkobzást elrendelő jogerős határozatának külföldön történő végrehajtására irányuló, a vonatkozó nemzetközi szerződésben meghatározott feltételeknek megfelelő kérelmét a külföldi államhoz történő továbbítás végett megküldi a közigazgatási és igazságügyi miniszternek. A végrehajtás átadása iránt a miniszter keresi meg a külföldi államot. Ha a végrehajtás átadását követően a terheltet rendkívüli jogorvoslat folytán felmentették, vele szemben az eljárást megszüntették, illetőleg az ennek folytán hozott határozat vagyonelkobzást, illetőleg elkobzást nem vagy alacsonyabb mértékben tartalmaz, az átvevő államot erről értesíteni kell.

1.3.5. Az eljárási jogsegély Az eljárási jogsegélyt a másik állam megkeresésére nyújtják. A megkeresés szabja meg a jogsegély terjedelmét, ezért vagy az ország belső jogának, vagy nemzetközi szerződésnek kell részletesen rögzítenie a megkeresés elengedhetetlen feltételeit. AZ ELJÁRÁSI JOGSEGÉLY NYÚJTÁSA KÜLFÖLDI HATÓSÁG RÉSZÉRE ■ Az Nbj. feljogosítja a magyar hatóságokat arra, hogy külföldi hatóság megkeresésére eljárási jogsegélyt nyújtsanak. Az eljárási jogsegély a bűnügyi jogsegély leggyakoribb formája. Mivel ez igen sokfajta eljárási cselekmény elvégzésére irányulhat, a törvény csak példálózó jelleggel sorolja fel a gyakorlatban leggyakrabban előforduló formákat. Az eljárási jogsegély kiterjedhet különösen nyomozási cselekmények teljesítésére, bizonyítási eszközök felkutatására, a terhelt és a tanú kihallgatására, a szakértő meghallgatására, a szemlére, a házkutatásra, a motozásra, a lefoglalásra, a Magyarországon való átszállításra, a büntetőeljárással kapcsolatos iratok és tárgyak megküldésére, iratok kézbesítésére, külföldön büntetőeljárás alá vont magyar állampolgárnak a bűnügyi nyilvántartási rendszerben, illetve a bűnügyi és rendészeti biometrikus adatok nyilvántartásában szereplő személyes és egyéb adatairól való felvilágosítás adására, az ideiglenes átadásra. Az eljárási jogsegély a kettős inkrimináció hiánya esetén is teljesíthető, feltéve hogy a megkeresett állam e tekintetben is biztosítja a viszonosságot. Az eljárási jogsegély teljesítése során a magyar büntetőeljárási szabályok szerint kell eljárni. A megkereső hatóság kérelmére más eljárásmódot is alkalmazni lehet, ha ez nem összeegyeztethetetlen a magyar jogrendszer alapelveivel. Az eljárási jogsegély iránti megkereséseket a legfőbb ügyész fogadja, és – ha a jogsegély teljesítésének e törvényben meghatározott előfeltételei fennállnak – gondoskodik azoknak az általa a jogsegély teljesítésére kijelölt ügyészhez történő eljuttatásáról. A KÜLFÖLDI HATÓSÁG MEGKERESÉSE ELJÁRÁSI JOGSEGÉLY IRÁNT ■ A külföldi igazságügyi hatósághoz intézett megkereséseket a bíróság a közigazgatási és igazságügyi miniszternek, az ügyész a legfőbb ügyésznek küldi meg továbbítás végett. Az eljárási jogsegély következtében a büntetőügyekben eljáró magyar hatóság idézésére külföldről megjelenő tanú vagy szakértő ellen büntetőeljárás nem indítható, illetve nem folytatható azon cselekmény miatt, amelyet az országba történő beutazása előtt követett el. Ez a mentesség azonban nem illeti meg a tanút, a szakértőt 8 nappal 211 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. rész │NEMZETKÖZI ÉS EURÓPAI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS azt követően, hogy a tanú vagy a szakértő az eljáró hatóság beleegyezésével az ország területét elhagyhatta volna, továbbá ha később ide önként visszatért. Ha a külföldön tartózkodó személy a magyar bíróság vagy az ügyész idézésére nem jelenik meg, a büntetőeljárási törvénynek az idézéssel szembeni mulasztásra vonatkozó rendelkezései nem alkalmazhatók. A bűnügyi jogsegély iránti megkereséseket írásban, diplomáciai úton kell előterjeszteni. A közigazgatási és igazságügyi miniszter, illetve a legfőbb ügyész a nem diplomáciai úton előterjesztett megkeresést is elfogadhatja; ugyanilyen módon maga is terjeszthet elő megkeresést. Ha az Nbj. eltérően nem rendelkezik, a megkeresésnek tartalmaznia kell –a megkereső igazságügyi hatóság megnevezését, –a megkeresés tárgyát, –az eljárás tárgyát képező bűncselekmény leírását és a bűncselekmény jogi minősítését, a terhelt vagy az elítélt személyi adatait, beleértve állampolgárságát is.

2. 39. § AZ EURÓPAI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS 2.1. Az európai büntetőjog fogalma Az európai büntetőjogot a magunk részéről egy sui generis, folyamatosan változó és megújuló tartalmú, az európai jogfejlődési folyamatokat érintő és meghatározó büntetőjogi, büntető eljárásjogi és büntetés-végrehajtási jogi vonatkozású normaanyagnak tekintjük.

2.2. Az európai büntetőjog története Az európai büntetőjog csírái az Európa Tanácsban 1950-ben megindult bűnügyi együttműködésre vonatkozó kodifikációban fedezhetők fel. Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerződés eredetileg nem rendelkezett a bel- és igazságügyi együttműködésről, ehhez szükséges jogi alapot nem tartalmazott. Az 1992. február 7-én aláírt Maastrichti Szerződés intézményesítette a bel- és igazságügyi együttműködést. Az európai bűnügyi együttműködés napi gyakorlatában mindenképpen megemlítendő az ún. Schengeni Megállapodás (Schengen Agreement), amelyet 1985. június 14-én a luxembourgi Schengenben írt alá Franciaország, Németország, Belgium, Luxemburg és Hollandia. A Schengeni Megállapodás a személyek belső határokon való ellenőrzésének megszüntetéséről szólt, melyet 1990. június 19-én kibővítettek a Schengeni Végrehajtási Egyezménnyel (Convention implementing the Schengen Agreement). A végrehajtási egyezmény a Schengeni Megállapodás megvalósításának folyamatát rögzítette. A Schengeni Megállapodás és a végrehajtási egyezmény 1995-ben lépett hatályba. A Schengeni Végrehajtási Egyezmény hatálybalépésével a részes államok között megszűnt a belső határok ellenőrzése; az ellenőrzés a külső határokra került át, ami közös vízum-, menekültügyi és határellenőrzési szabályok elfogadásával járt együtt. Az Amszterdami Szerződés az Európai Unióról szóló szerződésbe illesztve az unió egyik alapvető célkitűzéseként határozta meg „a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésén alapuló térség” (area of freedom, security and justice) fokozatos megteremtését, és ezzel radikális változások előtt nyitotta meg az utat a nemzetközi bűnügyi együttműködés területén is. E folyamat egyik legelső lépéseként az Európai Tanács tamperei ülésén döntöttek arról, hogy az Európai Unió tagállamai között a formális kiadatási eljárást el kell törölni, és azt fel kell váltani egy gyors átadási eljárással. Ekkor határozták el, hogy a nemzetközi bűnügyi együttműködésben érvényesülnie kell annak az elvnek, igénynek, miszerint „a bírói határozatok és ítéletek kölcsönös elismerésének kell a büntetőügyekben is az igazságügyi együttműködés alapkövévé válnia”. Ami a kiadatást illeti, a kölcsönös elismerés elvének megvalósítása azt jelenti, hogy minden tagállam igazságügyi hatóságának – meghatározott feltételek mellett – el kell ismernie a másik tagállam kijelölt igazságügyi hatósága által hozzá eljuttatott, valamely keresett személy átadására vonatkozó kérelmét. Ez a jogi megoldás megkönnyíti a tagállamok közötti „határokon” átmenően is a bűnüldözést és az igazságszolgáltatást. 212 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. rész │NEMZETKÖZI ÉS EURÓPAI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS Az Európai Unió Tanácsa 2002. június 13-án ezen elv megvalósítása érdekében kerethatározatot fogadott el az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásról. Az európai elfogatóparancsot – teljesen új jogintézményként – az unió tagállamainak 2004. január 1-jétől kellett alkalmazniuk. Az európai elfogatóparancs rendszerének, működésének alapja a tagállamok közötti teljes bizalom a politikai megbízhatóságukra, illetve a jogrendszereik minőségére nézve. Az európai elfogatóparancs alapvető gondolata az, hogy ha valamely tagállam igazságügyi hatósága az általa kibocsátott jogi aktus alapján valamely büntetőeljárás alatt álló vagy már elítélt személy átadását kéri, e határozatát az Európai Unió egész területén végrehajtják, és a személyt a lehető legrövidebb időn belül részére átadják. Az új eljárási rendszerben az államközi kapcsolatokat lényegében felváltják az igazságügyi hatóságok közötti kapcsolatok. Az európai elfogatóparancs végrehajtása ugyanis elsődlegesen az igazságügyi hatóságok közötti eljárásra épül, és megszűnik a klasszikus kiadatási eljárásban jelen lévő közigazgatási és politikai döntési szint. A 2001. február 26-án aláírt Nizzai Szerződés a tamperei csúcson elhatározott Eurojust felállítását rendelte el. A 2007. december 13-án aláírt Lisszaboni Szerződés alapjaiban módosította az Európai Unióról szóló szerződést. Az Európai Unió hatáskörének gyakorlása érdekében az intézmények rendeletet, irányelvet, határozatokat, ajánlásokat és véleményeket fogadnak el. A rendelet általános hatállyal bír. Teljes egészében kötelező és közvetlenül alkalmazandó valamennyi tagállamban. Az irányelv az elérendő célokat illetően minden címzett tagállamra kötelező, azonban a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyja. A határozat teljes egészében kötelező. Amennyiben külön megjelöli, hogy kik a címzettjei, a határozat kizárólag azokra nézve kötelező, akiket címzettként megnevez. Az ajánlások és vélemények nem kötelezők. Az Európai Parlament és a Tanács rendes jogalkotási eljárás keretében elfogadott irányelvekben szabályozási minimumokat állapíthat meg a bűncselekményi tényállások és a büntetési tételek vonatkozásában olyan különösen súlyos bűncselekmények esetében, amelyek jellegüknél vagy hatásuknál fogva több államra kiterjednek, illetve amelyek esetében különösen szükséges, hogy az ellenük folytatott küzdelem közös alapokon nyugodjék. Irányelvben szabályozható bűncselekményi területek: a terrorizmus, az emberkereskedelem, a nők és a gyermekek szexuális kizsákmányolása, a tiltott kábítószer-kereskedelem, a tiltott fegyverkereskedelem, a korrupció, a pénz és egyéb fizetőeszközök hamisítása, a számítógépes és a szervezett bűnözés.

2.3. Az európai bűnügyi együttműködés formái Az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2003. évi CXXX. törvény (Eub.) szabályozza a büntetőeljárás megindítását követően, az Európai Unió tagállamaival folytatott igazságügyi hatóságok közötti bűnügyi együttműködésre vonatkozó rendelkezéseket. A büntetőeljárás megindítását megelőzően, a bűnüldöző szervek közötti együttműködés részletes szabályairól a 2002. évi LIV. törvény rendelkezik. A törvény szabályozási területe kettős: egyfelől az európai elfogatóparancsnak és átadási eljárásnak megfelelő belső eljárási rendet alakítja ki, másfelől pedig az Európai Unió tagállamai által a határon átnyúló bűnözés elleni hatékonyabb fellépés elősegítése, a büntetőügyekben történő együttműködés eredményesebbé, gyorsabbá és főként egyszerűbbé tétele érdekében elfogadott egyezményekkel bevezetett új szabályozási elvek és együttműködési formák alkalmazásához szükséges belső jogi hátteret teremti meg. A bűnügyi együttműködés tárgyában született egyezmények közül kiemelendő a 2000. május 29-i egyezmény az Európai Unió tagállamai közötti kölcsönös bűnügyi jogsegélyről, annak 2001. október 16-án kelt kiegészítő jegyzőkönyve, valamint az Európai Unió Tanácsának 2002. június 13-i kerethatározata a közös nyomozócsoportokról.


VI. rész │NEMZETKÖZI ÉS EURÓPAI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS A törvény szabályozási és alkalmazási köre eltér az Nbj. hatályától, jóval szűkebb annál. Az új együttműködési formák csak az Európai Unió tagállamaival folytatott igazságügyi hatóságok közötti bűnügyi együttműködés során alkalmazhatók, míg az Nbj. szabályai az államok jóval szélesebb körére nézve kerülnek alkalmazásra, akár nemzetközi szerződés vagy viszonosság hiányában is. Ugyanakkor az Nbj. mind az európai elfogatóparancs intézményének, mind a bűnügyi jogsegély új formáira vonatkozó végrehajtási rendelkezéseinek közös háttérszabálya, és a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvénnyel együtt rendelkezéseit akkor kell alkalmazni, ha a törvény másképpen nem rendelkezik.

2.4. Az európai elfogatóparancs Az európai elfogatóparancs egy igazságügyi hatóság által hozott olyan, a kerethatározatban és az Eub. 2. számú mellékletében meghatározott formai és tartalmi követelményeknek megfelelő határozat, amelyet egy tagállamban bocsátanak ki annak érdekében, hogy egy másik tagállam a keresett személyt elfogja és a kibocsátó igazságügyi hatóságnak átadja. Célja a keresett személynek az egyik tagállamból a másik tagállamba büntetőeljárás lefolytatása vagy szabadságvesztés-büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása végett történő kényszerátadása. A kibocsátó igazságügyi hatóság határozatát végre kell hajtani az Európai Unió egész területén. A végrehajtást csak abban az esetben lehet, illetve kell megtagadni, ha fennáll a mérlegelhető, illetve a kötelező megtagadási okok valamelyike. Az európai elfogatóparancs alkalmazási területe lényegében megegyezik a kiadatásról szóló, Párizsban 1957. december 13-án kelt európai egyezmény alkalmazási területével: az európai elfogatóparancs kibocsátásának olyan bűncselekmények esetén van helye, amelyek büntetési tételének felső határa a kibocsátó tagállam belső joga szerint legalább tizenkét havi szabadságvesztés-büntetés; elítélés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása, alkalmazása esetén pedig a jogerősen kiszabott szabadságvesztés, illetve a szabadságelvonással járó intézkedés időtartama legalább négy hónap. A Tanács 2002/584/IB kerethatározatának 2. cikk (2) bekezdésében felsorolt 32 bűncselekményfajta vonatkozásában a kettős büntethetőség nem mérlegelhető, ha azon bűncselekmények büntetési tételének felső határa – a kibocsátó tagállam joga szerint – legalább háromévi szabadságvesztés vagy egyéb szabadságelvonással járó intézkedés. Az európai elfogatóparancsot a 32 bűncselekményfajtába tartozó bűncselekmények esetén a végrehajtó tagállamban kiszabható büntetés mértékétől függetlenül végre kell hajtani. A törvény 1. számú mellékletében felsorolt olyan bűncselekmények esetén, amelyek büntetési tételének felső határa a kibocsátó tagállam joga szerint nem éri el a háromévi szabadságvesztés-büntetést, illetve a fel nem sorolt bűncselekmények esetén továbbra is vizsgálni kell a kettős büntethetőség meglétét. Az európai elfogatóparancsot, sürgős ügyként kezelve, az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok védelméről szóló nemzetközi jogi dokumentumok rendelkezéseinek maradéktalan tiszteletben tartásával, az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásról szóló 2002/584/IB tanácsi kerethatározatban (a továbbiakban: kerethatározat) biztosított garanciákra tekintettel és a végrehajtó tagállam igazságszolgáltatási érdekeit is figyelembe véve kell végrehajtani, ha nem áll fenn a kötelező, illetve mérlegelhető megtagadási okok valamelyike. Az Eub. 4. §-a szerint: „4. § Az európai elfogatóparancs végrehajtását meg kell tagadni: a) ha a keresett személy gyermekkor miatt nem büntethető (Btk. 23. §); b) ha a 3. § (3) bekezdésében említett valamely esetben az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény a magyar törvény szerint nem bűncselekmény; c) ha a magyar törvény szerint a büntethetőség vagy a büntetés elévült, feltéve, hogy az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló bűncselekmény magyar joghatóság alá tartozik (Btk. 3. és 4. §); d) ha egy tagállamban a keresett személy ellen az európai elfogatóparancs kibocsátásának alapjául szolgáló cselekmény miatt már olyan határozatot hoztak, amely a büntetőeljárás megindításának akadályát képezi, vagy amely alapján a büntetést már végrehajtották, annak végrehajtása folyamatban van, vagy a jogerős ítéletet hozó tagállam joga szerint az nem hajtható végre;


VI. rész │NEMZETKÖZI ÉS EURÓPAI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS e) ha a keresett személyt egy harmadik államban ugyanazon cselekmény miatt jogerősen felmentették, vagy jogerősen elítélték, feltéve, hogy a büntetést már végrehajtották, annak végrehajtása folyamatban van, vagy a jogerős ítéletet hozó állam joga szerint az nem hajtható végre; f) ha az európai elfogatóparancs kibocsátásának alapjául szolgáló cselekmény miatt a keresett személy ellen a Magyar Köztársaság területén büntetőeljárás van folyamatban; g) ha a magyar igazságügyi hatóság (bíróság, ügyész) vagy nyomozó hatóság az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló bűncselekmény miatt a feljelentést elutasította, vagy a nyomozást, illetve az eljárást megszüntette; h) ha az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló bűncselekmény magyar joghatóság alá tartozik (Btk. 3. és 4. §), és a bűncselekményre a magyar törvény szerint közkegyelem terjed ki.” Az európai elfogatóparancs az uniós (állam)polgárság elvét veszi figyelembe; a kerethatározat rendelkezéseiből kitűnik, hogy nem alkalmazhatók az egyes tagállamok saját állampolgáraira vonatkozó – a hagyományos kiadatási eljárásban lehetőségként biztosított – kivételek, így főszabályként nem tagadható meg a saját állampolgár átadása. Ha az európai elfogatóparancsot büntetőeljárás lefolytatása céljából olyan magyar állampolgárral szemben bocsátották ki, aki a Magyar Köztársaság területén lakóhellyel rendelkezik, akkor az átadás feltételéül kell szabni az arra vonatkozó jogi garanciaadást, hogy abban az esetben, ha a büntetőeljárás eredményeként a keresett személyt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik, illetve vele szemben szabadságelvonással járó intézkedést szabnak ki, kérelmére őt a büntetés vagy intézkedés végrehajtására visszaszállítják Magyarországra. Ha a kibocsátó tagállami igazságügyi hatóság nem nyújt erre vonatkozóan megfelelő garanciát, úgy az elfogatóparancs végrehajtását meg kell tagadni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a keresett személy mentesül a büntetőjogi felelősségre vonás alól. A törvény háttérjogszabálya, az Nbj. 28. §-a alapján ugyanis ebben az esetben a büntetőeljárás megindításának vagy egyéb intézkedésnek a megfontolása céljából a közigazgatási és igazságügyi miniszter megküldi az iratokat (az európai elfogatóparancsot) a legfőbb ügyésznek. A végrehajtó igazságügyi hatóság, a Fővárosi Bíróság dönthet arról, hogy megtagadja-e az európai elfogatóparancs végrehajtását, ha a bűncselekményt részben vagy egészben Magyarországon követték el. Ha a szabadságvesztés-büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést kiszabó határozat meghozatalára olyan tárgyaláson került sor, amelynek időpontját és helyét a keresett személlyel előzetesen nem közölték („in absentia” ítélet), a határozat végrehajtására irányuló európai elfogatóparancs esetén az átadásra csak akkor kerülhet sor, ha a kibocsátó tagállami igazságügyi hatóság megfelelő jogi garanciát nyújt arra, hogy a keresett személy kérheti az ügye újratárgyalását. Ilyen esetben elegendő az arra vonatkozó garancia, hogy a személynek a kibocsátó állam joga szerint lehetősége van az újratárgyalást kérni. A Be. 392. § (1) bekezdés e) pontja és 395. § (3) bekezdése alapján, valamint a Be. 531. § (6) bekezdése szerint a terhelt távollétében lefolytatott büntetőeljárás jogerős határozattal történő befejezése után a terhelt javára perújítási indítványt lehet előterjeszteni – azaz az ügy újratárgyalását indítványozni – a terhelt tartózkodási helyének ismertté válása esetén. A fenti rendelkezéseknek megfelelő, a terhelt távollétében tartott tárgyaláson hozott jogerős ítélettel szemben előterjesztett perújítási indítvány alapján így a perújítási eljárást – a Be. 397. § (4) bekezdése szerint soron kívül – le kell folytatni. Az „in absentia” ítéletek természetesen nem foglalják magukban azokat a határozatokat, amelyeket olyan személyek ellen hoztak, akiket a határozatot hozó állam jogának megfelelően, szabályszerűen, kellő időben idéztek a tárgyalásra, és akik szándékosan nem tettek eleget megjelenési kötelezettségüknek anélkül, hogy képviseletükről gondoskodtak volna, illetve távolmaradásuk nekik fel nem róható okból következett volna be.

2.4.1. Az Európai Unió tagállamaival büntetőügyekben folytatott eljárási jogsegély A jogsegélykérelmek elintézésének gyorsabbá, hatékonyabbá tétele a törvény egyik legfontosabb célkitűzése. Az Eub. írja elő a területileg illetékes igazságügyi hatóságok közötti közvetlen kapcsolattartást az eljárási jogsegély iránti megkeresések tekintetében.


VI. rész │NEMZETKÖZI ÉS EURÓPAI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS A törvény pontosan meghatározza, hogy az eltérő eljárási szakaszokhoz (felderítési szak, majd a büntetőeljárási szak) kapcsolódó nemzetközi együttműködés során mely belső jogszabályt kell alkalmazni. A büntetőeljárás megindítása előtt (felderítési szakasz) a tagállami bűnüldöző szerv által megküldött, illetőleg a magyar bűnüldöző szerv által előterjesztett „jogsegély” iránti megkeresés fogadására és teljesítésére, illetve előterjesztésére a bűnüldöző szervek nemzetközi együttműködéséről szóló 2002. évi LIV. törvény rendelkezéseit kell alkalmazni. Ha a büntetőeljárás megindítása előtt előterjesztett megkeresés végrehajtása során az ügyben a büntetőeljárást megindítják, az együttműködést a továbbiakban csak a törvény rendelkezései szerint, mint eljárási jogsegély iránti megkeresés teljesítését lehet folytatni. Az új jogsegélyformákra vonatkozó részletes szabályokat az egyezmény tartalmazza, a törvény így csak az egyes jogintézményekre vonatkozó, a magyar jogalkalmazás szempontjából lényeges, az egyezmény által részletekbe menően nem rendezett kérdéseket szabályozza. Az Eub. főszabályként az igazságügyi hatóságok (bíróság, ügyész) közötti jogsegélyforgalmat szabályozza. A törvény szerint az Európai Unió tagállamai igazságügyi hatóságainak a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező magyar igazságügyi hatóságok közvetlenül küldik meg, és az említett szervektől közvetlenül fogadják a jogsegélykérelmeket. Tekintettel arra, hogy az eljárási jogsegély iránti megkeresésben megjelölt cselekmény elvégzése a Be. szerint bizonyos esetekben a nyomozó hatóság hatáskörébe is tartozhat, a törvény egyes eljárási jogsegélyformák esetén a nyomozó hatóságok számára is jogkört biztosít az eljárási jogsegély iránti kérelem előterjesztésére, illetőleg annak teljesítésére. Az Európai Unió több tagállamának belső joga szerint a büntetőügyekben a bírósági eljárást megelőző szakban (vizsgálat, nyomozás) bűnüldöző szervek is terjeszthetnek elő, illetőleg teljesíthetnek eljárási jogsegély iránti megkeresést, ezért az igazságügyi hatóságok közötti kapcsolattartás főszabályától eltérve lehetővé teszi a törvény, hogy a magyar igazságügyi hatóságok – nemzetközi szerződés alapján és ha a tagállam belső joga is biztosítja azt – a tagállamok bűnüldöző szerveitől is elfogadjanak, illetve közvetlenül e szervekhez is intézhessenek eljárási jogsegély iránti megkeresést. Az Eub. a büntetőügyekhez kapcsolódó nemzetközi jogsegélyforgalomban mindeddig nem vagy csak igen szűk körben alkalmazott új eljárási jogsegélyformáit szabályozza, melyek a következők: − közvetlen tájékoztatás, − tárgyak visszaadása, fogva tartott személyek ideiglenes átszállítása, − kihallgatás zárt célú távközlő hálózat útján, − kihallgatás távbeszélő-készülék útján, − közös nyomozó csoport létrehozása, − fedett nyomozó alkalmazása, − ellenőrzött szállítás, − bírói engedélyhez nem kötött titkos információgyűjtés, − bírói engedélyhez kötött titkos adatszerzés. A magyar igazságügyi hatóságnak a megkereső tagállami igazságügyi hatóság által kifejezetten megjelölt formai előírások és eljárási szabályok szerint kell teljesítenie a jogsegély iránti megkeresésben foglalt intézkedést, kivéve ha azok ellentétesek a magyar jogrendszer alapelveivel. E törvényi megoldás szakít a büntetőügyekben nyújtott eljárási jogsegély területén eddig uralkodó „locus regit actum” hagyományos elvével. Az eljárási jogsegély keretében az érintett személy tanúként vagy terheltként történő kihallgatásakor a magyar és – erre vonatkozó kérelem esetén – a megkereső tagállam jogának a kihallgatásra, a vallomástétel megtagadására, illetve a vallomástételi mentességekre és akadályokra vonatkozó rendelkezéseit is alkalmazni kell.


VI. rész │NEMZETKÖZI ÉS EURÓPAI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS A magyar igazságügyi hatóság a hivatalos iratot az Európai Unió tagállamában tartózkodó címzett részére közvetlenül, posta útján, kézbesítési bizonyítvánnyal, zárt iratban kézbesíti. A hivatalos iratot – ha a címzett a magyar nyelvet nem ismeri – le kell fordítani a címzett anyanyelvére, illetőleg az általa ismertként megjelölt más nyelvre vagy – ha ezek a magyar igazságügyi hatóság által nem ismertek – a címzett tartózkodás helye szerinti tagállam hivatalos nyelvére vagy hivatalos nyelveinek egyikére. Az irathoz a címzett által ismert nyelven mellékelni kell az eljárási jogairól és kötelességeiről szóló tájékoztatást.


7. fejezet - IRODALOM Akácz József – Berkes György – Belegi József – Katona Sándor – Kónya István – Márki Zoltán – Mészár Róza – Molnár Gábor – Rabóczki Ede (szerk.): Magyar büntetőjog Kommentár a gyakorlat számára. Budapest, 2009, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Angyal Pál: A magyar büntetőjog tankönyve. Budapest, 1920, Athenaeum. Asztalos László – Gönczöl Katalin (szerk): Felelősség és szankció a jogban. Budapest, 1980, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Balogh Ágnes – Kőhalmi László: Büntetőjog I. Általános rész. Budapest-Pécs, 2010, Dialóg-Campus Kiadó. Balogh Jenő: Fiatalkorúak és büntetőjog. Budapest, 1909, Athenaeum. Bárd Károly – Gellér Balázs – Ligeti Katalin – Margitán Éva – Wiener A. Imre (szerk.): Büntetőjog Általános rész. Budapest, 2003, KJK-Kerszöv. Békés Imre: Magyar büntetőjog I. Általános rész. Budapest, 1973, BM Kiadó. Békés Imre: A gondatlanság a büntetőjogban. Budapest, 1974, Közgazdasági és Jogi Kiadó. Békés Imre – Földvári József – Gáspár Gyula – Tokaji Géza: Magyar büntetőjog. Általános rész. Budapest, 1980, BM Kiadó. Béli Gábor: Magyar jogtörténet. A tradicionális jog. Budapest-Pécs, 2000, Dialóg Campus Kiadó. Belovics Ervin: A büntetendőséget kizáró okok. Budapest, 2009, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Belovics Ervin – Békés Imre – Busch Béla – Molnár Gábor – Sinku Pál – Tóth Mihály: Büntetőjog Általános Rész. Budapest, 2002, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Belovics Ervin – Békés Imre – Busch Béla – Domokos Andrea – Gellér Balázs – Margitán Éva – Molnár Gábor – Sinku Pál: Büntetőjog. Általános Rész. Budapest, 2009, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Berkes György: A beszámíthatóság és az ittasság büntetőjogi értékelésére vonatkozó kodifikációs elgondolások. Magyar Jog, 1977/12. 1049–1055. o. Blaskó Béla: Magyar Büntetőjog Általános rész. Budapest, 2002, Rejtjel Kiadó. Czine Ágnes – Szabó Sándor – Villányi József: Az előzetes döntéshozatali eljárás a büntető ügyszakban. Budapest, 2006, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Domokos Andrea: A büntetőpolitika változásai Magyarországon. Budapest, 2008, KGRE ájk. Dörömbözi János: A filozófia története és elmélete. Budapest, 2000, Nemzeti Tankönyvkiadó. Edvi Illés Károly: A büntetőtörvénykönyv magyarázata. Budapest, 1894, Révai. Erdősy Emil: A kényszerítés kettős alakja a magyar büntetőjogban. In TÓTH Mihály – Herke Csongor (szerk.): Tanulmányok dr. Földvári József professzor 75. születésnapja tiszteletére. Pécs, 2001, PTE ÁJK. Fantoly Zsanett: A jogi személy büntetőjogi felelőssége. Budapest, 2008, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Farkas Ákos: Büntetőjogi együttműködés az Európai Unióban. Budapest, 2002, Osiris Kiadó. Fayer László: A magyar büntetőjog kézikönyve. Budapest, 1895–1896, Franklin. Fehér Lenke: A beszámíthatóság szabályozása az európai szocialista országok büntető törvénykönyveiben. Állam- és Jogtudomány, 1977/4. 575–592. o.


IRODALOM

Fehér Lenke: A kóros elmeállapotok szociológiai, pszichológiai, pszichiátriai és büntetőjogi megközelítésének néhány aspektusáról. Jogtudományi Közlöny, 1982/10. 790–798. o. Fehér Lenke: Elmebetegség-büntetőjog-beszámíthatóság. Budapest, 1993, MTA Állam- és Jogtudományi Intézete – Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Fekete Mária – Grád András: Pszichológia és pszichopatológia jogászoknak. Budapest, 2002, HVG-ORAC Lapés Könyvkiadó Kft. Fenyvesi Csaba – Herke Csongor – Tremmel Flórián: Új magyar büntetőeljárás. Budapest-Pécs, 2004, Dialóg Campus Kiadó. Filó Mihály: A jogi tárgy fogalmáról. In Ligeti Katalin (szerk.): Wiener A. Imre 70. születésnapjára. Budapest, 2005, KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó. Finkey Ferenc: Büntetés és nevelés. Budapest, 1922, MTA. Finkey Ferenc: Büntetéstani problémák. Budapest, 1933, A Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Bizottságának kiadványsorozata, 4. szám. Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve. Budapest, 1909, Grill. Földvári József: A büntetés tana. Budapest, 1970, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Földvári József: Az egység és a halmazat határesetei a büntetőjogban. Budapest, 1962, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Földvári József: Kriminálpolitika. Budapest, 1987, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Földvári József: Magyar büntetőjog. Általános rész. Budapest, 2006, Osiris Kiadó. Fülöp Ágnes – GRÁD András – MÜLLER Mária: Droggal és alkohollal összefüggő bűncselekmények. Budapest, 2000, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Gaskó Béla – Kelemen Géza: A rehabilitáció (Ki tekinthető büntetlen előéletűnek). Budapest, 1963, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Görgényi Ilona: Kárjóvátétel a büntetőjogban, mediáció a büntetőügyekben. Budapest, 2006, HVG-ORAC Lapés Könyvkiadó Kft. Görgényi Ilona – Gula József – Horváth Tibor (szerk.) – Jacsó Judit – Lévay Miklós – SÁNTHA Ferenc – VÁRADI Erika: Magyar büntetőjog. Általános rész. Budapest, 2007, Complex. Györgyi Kálmán: A büntetőjogi okozatosság kérdéséhez. Jogtudományi Közlöny, 1968/6, 361-370. o. Györgyi Kálmán: Büntetések és intézkedések. Budapest, 1984, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Hacker Ervin: A magyar büntetőjog tankönyve. Általános rész. Miskolc, 1936, Ludvig István Könyvnyomdája. Hajdu Lajos: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex-tervezet. Budapest, 1971, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Heller Erik: A magyar büntetőjog általános tanai. Budapest, 1945, Grill. Holé Katalin: Europol és jogállam. Biztonságunk ára. Budapest, 2008, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó. Hollán Miklós: A vagyonelkobzás. Budapest, 2008, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Horváth Tibor: A büntetési elméletek fejlődésének vázlata. Budapest, 1981, Akadémiai Kiadó. Huszár Ilona – Gábor István: A krónikus alkoholizmus néhány aktuális elmeszakértői vonatkozása. Magyar Jog, 1966/2. 102–106. o.


IRODALOM

Huszár Ilona – Kuncz Elemér: Igazságügyi pszichiátria. Budapest, 1998, Medicina Könyvkiadó Rt. Irk Albert: A büntetőjog racionális és irracionális elemei. Budapest, 1938, MTA. Irk Albert: A magyar anyagi büntetőjog. Pécs, 1933, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó. Kabódi Csaba – Mezey Barna: A büntető rendszer alapfogalmai. Budapest, 1997, ELTE Jogi Továbbképző Intézet. Kádár Miklós: A gondatlan bűnösség és a gondatlanságból elkövetett bűncselekményért való felelősség. Jogtudományi Közlöny, 1961/1. 1–11. o. Kádár Miklós – Kálmán György: A büntetőjog általános tanai. Budapest, 1966, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Karsai Krisztina: Az Európai Bíróság büntetőjogi ítélkezése. Szeged, 2007, Szegedi Tudományegyetem Államés Jogtudományi Kar. /Szegedi Európa-jogi Szakkönyvtár./ Karsai Krisztina: Az európai büntetőjogi integráció alapkérdései. Budapest, 2004, KJK- Kerszöv Jogi és Üzleti Kiadó Kft. Kis Norbert: A bűnösségi elv hanyatlása a büntetőjogban. Budapest, 2005, unió. Körinek László: Bűnözési elméletek. Budapest, 2006, Duna. Körinek László: Kriminológia I-II. Budapest, 2010, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó. Lévay Miklós: A büntetőjog társadalmi szerepének változása Magyarországon 1985- től 2005-ig. Magyar Jog, 2006/12. 705-715. o. Losönczy István: A korlátozott beszámítási képesség néhány kérdése a törvény és a gyakorlat szempontjából. Pécs, 1967, Jubileumi Kiadványok. Losönczy István: A mulasztás. Pécs, 1937, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó. Losonczy István: A tettesség és a részesség a büntetőjog rendszerében. Budapest, 1966, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Loughlin, John: Regional Autonomy and State Paradigm Shifts in Western Europe. Regional & Federal Studies, Vol. 10, No 2, Summer 2002. Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről és teljes anyaggyűjteménye I. és II. kötet. Budapest, 1880, Pesti Könyvnyomda-részvény-társaság. Lukács Tibor: A bűn és a büntetés. Budapest, 1980, Minerva. M. Nyitrai Péter: Nemzetközi és európai büntetőjog. Budapest, 2006, Osiris Kiadó. Nagy Ferenc: A magyar büntetőjog általános része. Budapest, 2008, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Nagy Ferenc: Gondolatok a jogi tárgyról. Büntetőjogi Kodifikáció, 2008/1. 3–8. o. Nagy Ferenc: Gondolatok és kérdések a jogellenesség és a jogi tárgy köréből. Bűnügyi Szemle, 2009/1. 10–28. o. Nagy Ferenc: Intézkedések a büntetőjog szankciórendszerében. Budapest, 1986, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Nagy Ferenc – Tokaji Géza: A magyar büntetőjog Általános része. Budapest, 1998, Korona Kiadó. Pauler Tivadar: Büntetőjogtan I. kötet. Bevezetés. Anyagi büntetőjog általános része. Pest, 1869, Kiadja Pfeifer Ferdinand.


IRODALOM

Rendeki Sándor: A büntetés kiszabása. Budapest, 1976, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Sántha Ferenc: A jogi személy büntetőjogi felelősségéről. Budapest, 2002, KJK-Kerszöv Jogi és Üzleti Kiadó Kft. Schultheisz Emil: Az alkalmatlan kísérlet. Miskolc, 1942, Ludvig István Könyvnyomdája. Szabó András: A bűntett és büntetése. Budapest, 1980, Gondolat Könyvkiadó. Szabó András: A beszámíthatóság és a korlátolt beszámíthatóság kodifikációs kérdései. Jogtudományi Közlöny, 1956/2. 138–150. o. Szabó András: A fiatalkorúak és a büntetőjog. Budapest, 1961, Közgazdasági Kiadó. Szemere Bertalan: A büntetésről és különösebben a halálbüntetésről. [Buda, 1841.] Budapest, 1990, Halálbüntetést Ellenzők Ligája – Skíz Kiadó. Szomora Zsolt: A jogi tárgy funkciói és a jogtárgyharmonikus értelmezés. Bűnügyi Szemle, 2009/2. 11–17. o. Szomora Zsolt: A közvetett tettesség de lege ferenda. Büntetőjogi Kodifikáció, 2002/4. 25–28. o. Tokaji Géza: A bűncselekménytan alapjai a magyar büntetőjogban. Budapest, 1984, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Tóth Mihály: Bűnszövetség, bűnszervezet. Budapest, 2009, Complex. Traytler Endre: Rehabilitáció. Budapest, 1945, Márkus ny. Tringer László: A pszichiátria tankönyve. Budapest, 2001, Semmelweis Kiadó és Multimédia Stúdió. Vámbéry Rusztem: Büntetőjog. Budapest, 1913, Grill. Váradi Erika: A gyermekkorúak és a bűnözés. Publ. Univ. Miskolc. Sect. jur. et pol. Tomus 17. Miskolc, 2000. Viski László: A veszélyeztetés mint materiális bűncselekmény. Állam és Jogtudomány, 1968/1. 56–99. o. Viski László: Szándékosság és társadalomra veszélyesség. Budapest, 1959, Közgazdasági Kiadó. Vókó György: Büntetőjogi rehabilitáció és a bűnügyi nyilvántartás. Budapest, 2009, Ügyészek országos Egyesülete. Wlassics Gyula: A bűnkísérlet és a bevégzett bűncselekmény I-II. Budapest, 1885–1887, MTA. Zöldy Miklós: A halmazat büntetőjogi alapelmélete, különös tekintettel az egység-többség gyakorlati tanára. Gyula, 1931, Kultúra Könyvnyomda.


Magyar büntetőjog. Általános rész Balogh, Ágnes Tóth, Mihály

Recommend Documents