lz ifjú értelmiségi - ma

n FIGYELD

lz ifjú értelmiségi - ma в

ри ад Makavejev

A beszámolót a fiatal jugoszláv írók és ért гlmiségiek Noviszádon, 1960. decemberében megtartott II. sztrazsilovói találkozóján olvasták föl. Az összejövetel szervez đinek elgondolása volt, hogy erről a témáról beszéljek. Noha ráálltam, hogy a mai fiatal értelmiségir ől szóljak, tehát részfelelđsséget vállaltam az összejövetel napirendjéért, még most, kéthónapos töprengés után sem vagyok róla meggyőzđdve, helyes-e fiatalemberek, ez esetben fiatal értelmiségiek —enyhén megborzongat ez a meghatározás összejövetelén ilyen akadémikusan, ilyen, a kategóriák által kikényszerftett, múlhatatlanul könyvszagú szakszerűséggel foglalkoznunk egy témakörrel.

—

AZ ELSб SZб : IFJÚ Az ifjúságnak mint élettani és történelmi adottságnak gyakran és ok nélkül tulajdonítunk bizonyos, helyzetébđl automatikusan ered ő társadalmi erényeket: haladószellem űséget, mun-

HSd, B

kakedvet, nagy lendiiletet, bíráló hajlamot, a változatosság utáni vágyat, bátorságot. Valóban jó volna, ha a káros tapasztalatok fékez ő erejétől mentes biológiai energia, s mindaz, amivel az ifjúság természetszer űleg rendelkezik, megfelelő, logikus folytatását a társadalmi tevékenységben, avantgardista törekvésekben, friss, akadályt nem ismer đ gondolkodásban találná meg. Gyakran állapíthatjuk meg azonban, mennyi fiatalos bátorsággal, öntudattal, bírálókészséggel és egyéb — az ifjúságnak tulajdonított — jellemvonással bírnak hazánk idđsebb emberi is, több van bennük ezekből az erényekb đl, mint sok, velünk egyívású fiatalban.

A мАSо D гк вгб : ERTELMISEGI Hogy közelebbről meghatározzam e fogalmat, abból inndultam ki, mit értünk a mindennapi beszédben ez alatt 357

a szó alatt. A

kutatást nagyon hamar befejeztem: •,értelmiségi" alatt olyan embert értünk, aki egyetemet végzett; értelmiségi — aszott könymoly, aki irattárak és könyvtárak mélyén szikkad (de tud — mondjuk — görögül); ide tartoznak még azok a kávéházi stratégák is, akik beszédüket idegen szavak halmazával telit űzdelve — minden évben látszólag új, lényegében azonban mindig egyforma elméleteket állítanak föl az életr ől, az emberiség sikereir ől és sorsáról. Ha jól megnézzük. ki büszkélkedik azzal. hogy „értelmiségi", mindjárt tisztán látjuk: a szó mögött nálunk még mindig az „úriember" fogalma lappang. Ezt a fölfogást nemcsak a hiányos műveltségű vidéki emberek vallják, akik — rendszerint — a paraszt apa verejtékkel megszerzett pénzén végezték el iskoláikat. Ha egy egészen egyszer ű lélektani kísérletet hajtunk végre, ha fölszólítunk többeket, hogy rajzoljanak egy embert, a Iegtöbben csak egy — fejet rajzolnak. Csak fejb ől áll az ember?• És az . értelmiségi — csak fej? Sokan, anélkül,. hogy tudatukat is segítségül hívnak. lám. így gondolkoznak. Mintha az á г1^mcsiikától vagy még inkább: a k ѓ '1 гiгi Кt ől lefelé nem emberi, nem intellet,zális igény ű, hanem állati zóna volna. .•tgv azután a mi az értelmis é g i ? című problémát boncolva, egy újabb témához jutunk; ennek a elme: az értelmiségi mint az ember pszichogén eltorzulása. Ha mindennek okát, gazdasági és társa гlalmi gyökerét kutatjuk, a még mindi' nagyon is érvénvben lév ő (talán n?hol már recseg đ) munlc,amegósztdshn.n találunk rájuk. Eszerint vannak. akik ásnak és vannak, akik gondolkoznak: az intellektuális munkát: a tervezést. irányítást, döntést, általában a kulturális tevékenységet egy бnmagáha zárkózott. külön foglalkozási ághoz tartozó emberek végzik. MPgis akad valaki. aki kivezet benriinlrat a zsákiiteábhl, ahova az akadémikusan meghatározott témakör juttatott henniinket: Sekou Touré, korunk egyik legokosabb embere fogalmazta meg meglen ően és szerfölött szellemesen, hogy ki az- igazi értelmiséi. Nem az. aki tanulás közben eIvesztett minden kancsolatot nénének életével, nem! Szerinte é r t el m i s éginek azt a férfit, n ő t vagy gyermeket tekinthetjük, aki 358

az adott helyzetben éretten viselkedik. Ha a körülöttünk él ő emberek intellektuális tudatát vizsgáljuk a fekete kontinens els đ intellektueljének mércéje segítségével, tehát ennek alapján: milyen egy ember tevékenység közben, amikor döntenie k eh, s ha továbbra is az egyetemi képzettség ű emberek között mozgunk — sokáig kell még lámpával kezünkben, eredménytelenül keresgélnünk, hogy azután, ha rátérünk a gyakorlati élet útjaira (Raša Popov meg jómagam nemrég tértünk vissza egy ilyen utazásról „a gazdasági életb ől"), bevilágítson bennünket a cselekv ő intellektus igazi fénye, ami igen sok aktivista munkásból, fogyatékos klasszikus m űveltségű emberb ől sugárzik felénk, olyan emberekb ől, akik talán nem tudják csiszolt szavakkal kifejezni mondanivalójukat, de egyidej űleg gondolkoznak és éreznek, gondolataik meg érzelmeik alkotójelleg űek, s mindig a probléma központjában mozognak. Tisztában vagyok azzal, hogy egy ilyen megállapítás szervilis lehet, hiszen olyan országban élünk, amelyben éppen ezek az emberek vannak hatalmon; azt is tétovázás nélkül állíthatom, hogy amikor az igazi termel ő munkással találkoztam, nem egyszer éreztem szégyent, azért, mert mint megfigyel ő, „fölülről" jövök, egyike vagyok a „tisztakez űeknek", s azt is tudom, hogy ebben a szégyenérzetben, a polgári képmutatás kifinomult, némileg haladószellemű párlatában, van egy jó adag akadémizmus is, méghozzá a legújabb, koresagini fajtából, abból, amely eleve nem engedi meg az „értelmiséginek", hogy munkásnak és termel ő embernek érezze magát. Noha kézzel-lábbal tiltakozunk az ellen, hogy az „értelmiségi" fogalmát holmi észlény vagy kifinomult teremtés hazug polgári dicsfényével ruházzuk föl, vagy valami „úriast" és felsőbbrendűt lássunk benne csak azért, mert — mondjuk — nem néger (a mi környezetünkre alkalmazva: nem paraszt), legyünk óvatosak, és tartózkodjunk attól, hogy az értelmiségit holmi idejétmúlta baloldaliaskodásból és megokolatlan bizalmatlanságból lenézzük, hiszen ezt az országot sok értelmiségi alkotó er őfeszítése teremtette meg, olyan emberek, akik úgyszólván beépítették magukat az ország alapjaiba, olyan intellektuelek, akik ízigvérig értelmiségi munkások voltak, ér-

telmiségiek, akik az útkeresésben eggyé váltak a munkásértelmiségiekket. Ha megállapítottuk, hogy értelmiségi alatt az éretten gondolkodó embereket értjük, tekintet nélkül arra, milyen munkát végeznek, még csak azt kell hangsúlyoznunk, hogy igen sok „intellektuel", akit ez az elnevezés a munkamegosztás által neki juttatott hely alapján illet meg, gyakran válik hivatásának rabjává, gyakran torzítja el munkája éppen úgy, mint azokat a munkásokat, akik termel ő munkájukkal nem lépik túl munkahelyük igényeinek kereteit. Lrtelmiségi tehát minden szellemileg, minden valóban emberileg produktív

ember.

A HARMADIK SZ б : MA Az egész címben ez a legszebb szó. Az ifjú és öreg értelmiségi, meg az értelmiségi és a nem értelmiségi kifejezések közül ez a szó a legszebb, mert összehasonlítást követel a t e g nap és a holnap között. Mai témánknak ezt a címet is adhatnánk: szellemi tevékenységünk tegnap, ma és holnap. Az a feladatunk — az volna a feladatunk —, hogy a bennünket megelo"z ő nemzedékek szellemi tevékenységének és a jelenlegi helyzet kiértékelése után fölkutassuk a mi problémáinkat, a mi feladatainkat és a mi állásfoglalásainkat, hogy megleljük a szellemi termel őképesség, újratermel őképesség és termelni képtelenség mércéjét, hogy megfogalmazzuk akarásainkat és elégedetlenségeinket, s kijelöljük útjainkat.

MIT ÉRTÜNK A ..SZELLEMI TEVÉKENYSÉG" ALATT? Már szót ejtettünk arról hogy az ember — a klasszikus polgári felosztás szerint — emberi, gondolkodó f őre és nem-emberi, élettani testre oszlik, amely — nedveivel és kiválasztásával — sokszor juttatja abba a helyzetbe, hogy „elveszíti a fejét" (figyeljünk csak: „elveszíti a fejét" — a nyelv tisztán, szabatosan fejezi ki a dolgot), s beleveti magát a „szenvedély örvény Bibe", a „bűn szakadékaiba", az „állatiasságba", amib ől nyilvánvalóan az derül ki, hogy a „szellemi tevékenység" olyan munka, amit az ember a fejével, az eszével végez. ,

Nem tévedés ez a megállapítás, de nem is pontos. Az ember nem ember az agyveleje nélkül — mégsem csak a fej teszi az embert, hanem egész lénye, tehát a teste is. Tudjuk, hogy doktor Jekyll, ez a tekintélyes polgári személyiség rendkívül eszes, gondolkozó értelmiségi volt, de nem tagadhatjuk, hogy a benne rejt őzködő Hyde urat is bizonyos elvek vezérelték, s abban sem kételkedhetünk, hogy voltak gondolatai, vágyai, álmai, egy egész világa. Nem volnék korrekt — az igazság iránt sem —, ha azt állítanám, hogy kizárólag az önök bájos jekylli személyéhez fordulok, s közben magam is ilyen bájos jekylli arcot vágnék. Tisztában kell lennünk azzal hogy az emberek teljes lényükkel találkoznak egymással s mindazt, amit nem érkeznek elmondani, vagy amit beszédükkel igyekeznek leplezni egymás el őtt, valamilyen más módon — mégis közlik egymással. Minden, aminek nincsen közvetlen élettani vagy fiziológiai m űködése, minden individualizálódott tevékenység, amiben tehát az egész ember (az észlény, az érz ő teremtés), az ember mint egyéniség vesz részt, szellemi tevékenységet jelent. El tudom képzelni, hogy vannak emberek, akik nehezen tudják fölfogni, hogy egy autózás — mondjuk — nemcsak azt jelenti, hogy önmagunkat a város egyik végéről a másikra szállítsák, s út közben kizárólag a reflexek fiziológiai rendszerét meg az érzékszerveket (a látást, a hallást, továbbá a reflex-íveket és a pszichomotorikus reakciókat) veszszük igénybe. hanem azt is, hogy a génkocsit vezet ő emberben egyéb „fölösleges" állapotok követkéznek be; autózás közben az ember — akarata ellenére is — képzel ődik, egész élettapasztalata él benne, tudatos vagy tudattalan gondolatok, emlékek vegyülnek a kocsivezetés egészen köznapi munkájába, amihez lényegében valóban elegend ő a sofőrvizsga. Az ember tevékenysége tehát, hacsak nem gorillai vagy gépies, ha nem úgy folyik, minta folyó vize, ha nem olyan, minta növény növekedése — nem is lehet ilyen, mert az ember nem majom, nem írógép, nem folyó, nem napraforgó —, feltétlenül szellemi tevékenység, még akkor is, ha nem annak látjuk. Az ember arra van ítélve, hogy mindig ember legyen, bármenynyire is igyekszik elzárkózni e megállapítás el ől, bármilyen hévvel is állítja, hogy más véleményen van, s bizonygatja: nem is lehet mindig ember 359

— mégis az, bármennyire is tehernek érzi néha, valójában gyakorta, ha sokkal egyszerű bbnek találja, hogy állat legyen. Gyakran gondoljuk és mondjuk: amíg táplálkozom, biológiai lény vagyok: amíg automatikus mozdulatokat végzek, járok, érzékelek — gépiesen, tehát mechanikusan viselkedem. Mégis mindannyian jól tudjuk, hogy James Dean lábának egyetlen kis, teljesen gépies, kizárólag reflexes és talán tudatalatti mozdulatában, amint rálépett a gázpedálra, benne volt egy önmaga fájdalmas tudatában élő egész ember sorsdöntő cselekedete. Ez a sorsdönt ő cselekedet, maga a döntés — szellemi tevékenység.

A SZELLEMI fINTELLEKTUQLiS) TEVÉKENYSÉG MÉRCEI Abból az állításból, hogy az ember mindig tevékeny szellemileg, egész lényével, tehát még akkor is, amikor nincs tudatúban cseledeteinek igazi értelmével, azt a következtetést vonhatnánk le, hogy az ember tevékenységét öntudatlan akarások befolyásolják, és lényegében nem áll az értelem ellenőrzése alatt. Tovább következtetve, arra a megállanításra futnánk, hogy az ember nem felel ős tetteiért. Ez, azonban tévedés volna. Ennek az ellenkez ő je az igazság. Az, amit megállapítottunk: hogy az ember mindig, egész lényével tevékeny, éppen ez teszi emberileg felel őssé minden cseledetéért. Az a polgári szájíz ű mese, amit az irányítоtt és tekintélyes doktor Jekyllről szőttek, aki mögött a fékevesztett és romlott mister H уde rejt őzködik, nemcsak egy önmagát ellen őrizni nem tudó, meghasadt én riasztó és tragikus története, hanem Jekyll er őltetetten intellektuális önigazolása. Stevensonnak a homo duplexr ől, a polgári társadalom tagjáról szóló regénye egy patt-helyzet, egy sajátakaratellenes, autodestruktfv tevékenység jekylli racionalizációfa. Ha a regény alapján ítélünk, a destruktivitás a csúf Hvde úr jellemvonása, a tekintélyes doktor tudatalattijának jelképe. Csak gondos vizsgálat után derül ki, hogy doktor Jekyll a maga állítólagos konstruktív önellen őrzésével kifejezetten autodestruktív egyéniség és a boldogtalan Hyde — szeretetre vágyó lény! Annak tudata, hogy az ember megismerheti saját lelki titkait, barátkozhat 360

önmagával, azaz létrejöhet bels ő kapcsolat lényének tudatos és tudattalan részei között, új fényt vet a JekyllHyde-i lelkialkatra. Ez még azonban nem minden. Az embert nem lehet csak annak alapján megítélni, amit beszél, amit kij elent. Az emberi cselekedetek folyamatát kizárólag akkor értékeljük hélyesen, ha figyelembe vesszük az ember egész tevékenységét, gyakorlati aktivitását. (fgy aztán meg is találjuk a választ arra a kérdésre, hogyan érnek el rendkívüli társadalmi sikereket, hogyan szereznek nagy tekintélyt ázok az emberek, akikről tudjuk, hogy nincsen szónoki képességük, nem rendelkeznek azzal sem, amit a szó klasszikus értelmében az intellektuel gondolkodókészségének tartanak. Ez azt is bizonyítja, hogy az egyéniség integrálódása, a gazdag élettapasztalatok, a bels ő biztonság és összhang sokkal fontosabbb alkotóelemei a szellemi termel őképességnek, mint a klasszikus tudás mennyisége, a gazdag szókincs és az ízes kifejezés képessége.)

MIT ÉRT EL AZ ELÓZZ NEMZEDÉK? Ha az emberi cselekedetek gyakorlati értékét akarjuk fölbecsülni, ha folytonosságot kívánunk teremteni a korábbi nemzedékek intellektuális tevékenységével, ne az írott okmányok és a felépítményhez tartozó cselekedetek vizs gálatót tekintsük els ődleges feladatunknak. (Noha éppen ez az a terület, amelyen elsősorban és gyakorlatilag is élünk, amelyben közvetlenül tevékenykedünk és a további tevékenység képletét keressük.) Ha értékelni kívánjuk azoknak a nemzedékeknek az intellektuális tevékenységét, amelynek őrökétátvettük, gyakorlati eredményeikbő l kell kiindulnunk. Nem éppen irígylésreméltó, azonban méltóságteljes helyzetben vagyunk. Ha az eddig megírt könyveket elolvassuk, ha meghallgatjuk az eddig szerzett zenét és megnézzük az eddig festett képeket, könny űszerrel állapítjuk meg, hogy kell és lehet is jobbat, szebbet, érzésben gazdagabbat kigondolni, megírni, szerezni, festeni, faragni. Ha összehasonlítjuk magunkat mindazzal, amit Marx 11. tézise szerint gyakorlatilag megvalósítottak, és szót fogadva nekik, leszállunk a katedráról, kezünkbe fogjuk a világot kimozdító ~

gazdasági és anyagi emel őket, nagy m ű, nagy munka előtt találjuk magunkat. A mi nemzedékünknek az a szerencséje és szerencsétlensége, hogy olyan nemzedék után következett, amelynek volt ereje ahhoz, hogy egy rövid történelmi időszakban az ország életében jónéhány sorsdöntő fordulatot teremtsen. A polgári társadalom megdöntésére és a rendkívül bonyolult bel- és külpolitikai helyzetben végrehajtott szocialista forradalomra gondolok, továbbá arra a kockázatos, széls őségesen bátor gesztusra, amellyel kiszabadultak a szocialista államok testvéri családjának csaknem halálos öleléséb ől, végül a legkevésbé fájdalmas, viszont a legkorszakalkotóbb sikerre: arra, hogy megvesztegethetetlen önbírálattal és öntudattál fölszabadították bels ő, társadalmi erőinket az addig látszólag lerázhatatlan, állami, bürokratikus apparátus és a reakciós meg primitív elemek béklyója alól, úgy, hogy gyakorlatilag egy egész társadalmi közösség számára nyitottak utat a közvetlen termel ő k szabad egyesülése felé. Amíg a forradalom els ő idđszaka közvetlenül és elsődlegesen az országra, a Balkánra és részben Európára hatott, a második már a szocialista tömbhöz tartozó fél világra kihatott, a harmadiknak viszont a világ minden népe és minden embere számára egyetemes jelentősége van. Az előttünk lévő nemzedék folyamatosan tevékenykedett, h ű volt erkölcseihez, következetes maradt elveihez és képességeihez, s elméleti állásfoglalásainak következtetéseit helyesen, gyakorlati érzékkel vonta le. Ez a nemzedék a múltnak sok ittmaradt bogát oldotta meg, de nem elégedett meg csak ezzel. Tevékenységének eredményei már ma is messzi az ország jövője felé mutatnak, s a megkezdett folyámatok csak ezután bontakoznak ki teljesen, csak ezután hoznak gyümölcsöt. Ez a nemzedék — így — megszerezte magának az örök ifjúságot, el őre lehetetlenné tette az öregek és fiatalok szembenállását, s őt azt a kérdést idézte föl a fiatal nemzedékben, méltók tudunk-e lenni ahhoz, amit ők teremtettek. Elégedetlenek voltak a meglév ővel, gyakorlatilag megváltoztatták a világgot — s azt, amit a 27 éves ifjú, a „dühös" Marx Feuerbachról szóló 11. tételével követelt, az ország társadalmi életének szabályává avatták. Nagy esélyt

jelent éz számunkra, akik életünknek csak egy kis részével szerepeltünk országunk új történelmének els ő időszakában: tetteinkkel méltóvá válni ahhoz, ami eddig megvalósult, hogy ezután tovább folytathassuk az el őző nemzedék művét.

MIT VÁRNAK TOLUNK? A forradalom els ő időszakában elegendő volt jó hazafinak lenni, elszántan kergetni az ellenséget, hogy az ember jó harcos legyen. Maga a helyzet fejlesztette az embereket, a helyzet változtatta forradalmárokká, öntudatos emberekké a harcos hazafiakat. Az ország újjáépítésének és intenzív iparosításának id đszaka nagyobb, szélesebbkörű szocialista öntudatot követelt: lemondást. Az önz ő magánérdekek és az általános érdekek közötti összeütközések súrlódásokat, egyéni válságokat idéztek el ő, a haladás kerekei bizony gyakran meg-megcsúsztak a kisbirtokosi érdekek pocsolyájában, a golyóscsapágyakat kimarta a bürokrácia homokja, s arra kényszerftette a gépeket, hogy üresen járjanak. Az emberek, az öntudatos aktivisták nem egyszer csak szolgái, kezel ői voltak a történelem hatalmas és bonyolult gépezetének, amelynek szeszélyeit nem is ismerték teljesen, s amely néha bizony el is romlott, drótozni, foltozni kellett, ki-kirepült bel őle egy csavar, fejbevágott valakit, kiütötte a szemét. Természetes, hogy voltak dezert őrök, akik nem állták a sarat, természetes az is, hogy néhányan az ellenséghez szöktek, mások egyszer ű gépekké váltak, azonosították magukat azzal a gépezettel, amellyel dolgoztak, s amelynek tulajdonképpen őket kellett volna szolgálnia. A gazdaságilag és politikailag újraszervezett társadalom, amelynek sarokköve éppen az ember helyzetének megváltozása a termelési folyamatban, az önigazgatás elvének törvényesítése — mindez új kapukat tárt szélesre az ember és társadalom addig dermedt, megkövesedett kapcsolatai előtt. Azzal, hogy megsz űnt a tulajdonjog okozta távolság az ember és a termel őeszközök között, azzal, hogy megszabadultunk a bérmunkától, és túlhaladtunk a munkamegosztás elavult elvein, ledöntöttünk minden eddigi, örökösnek látszó gátat az emberek között.

811

Azzal, hogy félreállítottuk az embereket versengésre, elszigeteltségre, misztifikációkra kényszerít ő anyagi adottságokat, megteremtettük az emberek új viszonyának és az emberek szabadságának kezdetét. Ez az eljárás sok új érintkezési felületet létesít az emberek között, új emberiességet, melegséget, gondoskodást visz a hajdan hivatalos és könyörtelen üzleti viszonyok közé, s azt követeli, hogy az engedelmesség helyére a gondolkodás és az önálló dönteni tudás kerüljön. A közvetlen termel ők közös határozatai új lehet őséget jelentenek az emberi együttműködés és szolidaritás számára, új eshet őségeket a szellemi tevékenység és termelékenység részére. Így jutottunk el a problémáig, amelynek lényege: az anyagi és gazdasági viszonyok reformja az ember reformját követeli meg. Az önigazgatás rendszere egyéni síkon önigazgató embereket igényel, olyan lényeket, akik teljes egyéniségükkel és tudatosan, egész érz ő lényükkel, gyakorlatilag tevékenykedjenek. Mert az egyén személyes érdeke egyik legfontosabb tényez ője és előfeltétele az általános társadalmi haladásn ők. A világ történelmében el őször nálunk lett minden ember társadalmi feladata, hogy teljes, egyéni, gyakorlati életet éljen! Az előttünk álló feladat abban áll, hogy gondoskodjunk önmagunk pozitív kialakításáról, hogy megtaláljuk a gyakorlati utakat az eddig ki nem bontakozott ember számára, az eddig megvalósulatlan emberi álmok számára. Lássuk csak, mi vár ránk ezen az úton?

HOGY IS ALLNAK A DOLGOK? Amint megkísérlem, hogy a helyzetr ől áttekintő képet nyújtsak, beleütközöm egy szóba, s úgy megakadok benne, minta halszálka a torkomban. Hajdan gazdag tartalmú szó volt ez, a forradalom aktivistáié volt. Azután, a gyakori használat folytán ürülni kezdett, felfuvalkodott, kiigazításokat szenvedett, misztikus dicsfényt kapott, mint Marinkovi ć Glóriája, aki szeplőtelen sz űz anyává vált, akihez csak imádkozni lehet, akit csak félni és szolgálni szabad. Ez a szó, amelyt ől én is még mindig rettegek egy kicsit, amellyel olyan nagy el őszeretettel b űvészkedneК a hivatalnokok meg az eszHelyzetleltár:

362

téták, mert igen alkalmas erre a célra is, s mert még mindig szerepel a politikai terminológiában, ez a kísértet-szó a mi valóságunk. Ű jra fölveszem a beszélgetés fonalát Dobrica Gosié-csat, aki Sveta Lukié Razlozi című munkájának megjelenése után fölvetette a kérdést, honnan ered az ellenszenv az úgynevezett szocialista terminológiával szemben. Dobrica Čosić szemére vetette Sveta Lukiénak, hogy vonakodik a maguk nevén nevezni a dolgokat. A hosszú és gyakori használat azonban annyira elkoptatott és üressé tett egy-egy szót, hogy mielőtt újra visszaillesztenénk a mindennapi, illetve a gondolkodó beszéd szótárába, vissza kell adnunk a színét, ha van rá lehet őség — gondolatátömlesztést kell rajta végrehajtanunk. Annál is inkább, mert egy-egy ilyen szóval sokáig babráltak esztétikai vonalon egy destruktív csoport tagjai, akik bizonyos fogalmak és szavak körül mindent elkövettek, hogy minél tovább meg őrizzék számukra a szentség bürokratikusan vallásos dicsfényét, hogy elrettentsék és elriasszák velük azokat az embereket, akiknek más esztétikai nézeteik vannak. Ezek közül a szavak, illetve fogalmak közül van most egyre szükségem, és nem használhatom addig, amíg el nem végzem ezt az alapos misztifikáció-romboló, vagy ha akarják — karneváli DDTszertartást. Azért, hogy visszaadjam ennek a szépen hangzó, de szörnyen fölfújt szónak, amely már annyira mindenkié, vált, hogy senkié —Egerié szavaival élek — az értelem energetikai magvát. Ha a valóságos, pozitív életet választjuk parancsoló szükségletnek, tehat a gyakorlati életet a mai, a mi valóságunkban, föltétlenül nyílt szívvel kell ehhez a valósághoz nyúlnunk, szeretnünk kell úgy, ahogy van, és el kell fogadnunk olyannak, amilyen, ha meg akarjuk váltožtani, ha fejleszteni, gyarapítani, szépíteni akarjuk. Nem nyúlhatunk hozzá hátsó gondolatokkal, a hátunk mögé rejtett festékes kannával, se riadtan, se durcásan, előre elkészített lelki spanyolfalak mögül, hogy, ha nem felel meg kívánságiinknak, ne lássuk meg. Az igazság gyakran fájdalmas, hangja gyakran kellemetlen csikorgás fülünknek, néha sötét is, minta szakadék, amibe belenézni is félünk, sőt bűzlik is néha, azonban az igazságot mindig szépnek látja a bátor, aki az életet szereti.

Nos, lássuk, - hogyan jutottam közel a mi, 1960-as valóságunkhoz. Egy nagy, vagy tízezer munkást foglalkoztató .vállalatban eltöltött gyakorlati munka után érkeztem el hozzá. A munkások között van néhány mérnök és húsz-harminc technikus is, akik közönséges termel ő munkásként tanultak, végezték el iskoláikat. A vállalat — mondhatnám — legfelel đsségteljesebb vezető helyén egy olyan ember áli, aki végzettsége szerint közönséges gyári munkás. S ez az ember nagy felelősséggel járó munkát végez, szakszerűen dolgozik, ,,intellektuális m űveltség" nélkül olyan munkát végez, amelyben egy egyetemi képzettség ű, iskolás sablonokkal teli, a gyakorlati smunkához azonban nem ért ő polgár százszór is megbotlana és ezerszer is hibázna. Az említetteken kívül legalább száz olyan emberrel találkoztam ott, akiket á mi életünk emelt magasra, közvetlen termel đkkel, akik fölényes hozzáértéssel dolgoznak milliárdos összegekkel, és döntő fontosságú. határozatokkal fejlesztik vállalatukat, s mindezt szakszerűbben és jobban csinálják, minta legcsavarosabb eszű kapitalista munkaadó. De van közöttük egy olyan munkás is, aki bizony képes zsákjába dugni és kicsempészni a gyárból egy villanymotort, vagy titkon elvágja a hajtószíjat, és bocskort varr magának belőle. Olyan munkás is dolgozott ebben a vállalatban, aki részegen állt munkahelyére, és belefulladt a szennyvíz-medencébe. A munkástanács ülésén mutattak egy munkavezetőt, akiről mindenki tudja, hogy megvesztegetteti magát, de senki sem tudja tettenérni. Az is köztudomású, hogy a felesége a vállalatból kicsempészett vasúti talpfákkal tüzel. Mindenki csak így beszél róla: „Az? Nem riad vissza semmit ől sem, ha arca pirulásáért nem kell nagy árat fizetnie!" Van tehát a mi valóságunkban sok minden, ami nem a m i e n k, s mégis a mienk. Nem hunyhatunk szemet ez előtt sem, és nem szüntethetjük meg mindezt egyszerűen azzal, hogy megállapítjuk: „Ez az ő valóságuk maradványa", mert mai helyzetünk egy és oszthatatlan, éppen az, ami valójában létezik és ami ma követeli meg tevékenységünket. A hangversenyeket látogató f őnök, aki elvárja, hogy alkalmazottai mindig csak mosolyogjanak rá, valamint a

gyári . munkás, aki rendesen fizeti a szakszervezeti tagdíjat, akinek lakásó lemzseg a gyerekekt ől, aki nem tud elszakadni a falusi szegénységt ől, s fogalma sincs a tiszta jövedelem elosztásáról, de malacot meg bort visz a munkavezetđ nek, hogy jobb helyre ossza be, oda, ahol télen nem vág úgy a huzat, továbbá az öntudatos aktivista, aki — mert elhagyta a felesége — inni kezdett, mind-mind együtt dolgoznak abban a nagy gyárban, amely egy-kett őre visszafizeti a befektetett pénzt, s mindazok, akik az esti, szakképesítő tanfolyamot látogatják, akik összejönnek a választók gy űlésén, mindannyian: a szebb életr ől álmodó aktivista, a könyökl ő, karrierista f őnököcske, meg a falun él ő munkás (kétlelkű ember a maga kisparaszti szöszmötölésével és fejletlen munkásszokásaival: munka után már meg~ nosdik, iskoláztatja gyermekét, kónfekciós ruhát vásárol) — mindannyian egységesen és együtt a mi valóságunkat j elentik. Nem kell szégyenkeznünk vagy nyugtalankodnunk e valóság láttán; amely sokkal bonyolultabb, mint amilyennek első pillantásra látszik. A mi mánk nagyon nagy és nagyon kicsiny. Nagyon magasztos és nagyon is földhözragadt. A mi mánkban sokkal több a szeretet, mint tegnapunkban volt, sokkal több az ész, a tudás, a birtok, de az ember felszabadításáért végzett munka leleplez egynéhány, eddig teljesen ismeretlen, a társadalmi fejl đdés számára eddig jelentéktelen sötét foltot is. Vegyük csak kézbe a legújabb Dugát, s olvassuk el annak a szerelmi tragédiának történetét, amely három emberéletet pusztított el: egy tizenhét éves hivatalnokn ő (a városka legszebb lánya) és két jóbarát (az egyik közülük nős ember, két gyerek apja) veszítették életüket. A lány — Bertának hívták — szeretett kacérkodni, szerelmeskedni, fölt űnni, szép volt az arca, rejtélyes a lelke. Tagja volt az ifjúsági szervezetnek, szeret ői és gyilkosai pedig a szakszervezetnek, s lehet, hogy Anton — a két gyermek apja — tagja . volt a gyermekbarátok egyesületének is. Azt mondják, magánügy? Ne piszkáljuk, ne firtassuk más baját, semmi közük hozzá. Várjunk csak! Hogyhogy nincs hozzá semmi közünk? Három emberéletr ől van szó! S ehhez ne lenne közünk? És ki tartja majd el azt az apátlanul maradt két gyermeket? És miért nem lett abból 363

á csinos fruska lányból csinos fiatalasszony, feleség és anya? Miért játszotta a műkedvelő utcalány, a nagystílű csábító szerepét? Nem gondolják, hogy valamelyik szocialista vállalat kiadásában megjelent ponyvaregényben olvasott ilyesmiről? Vagy pedig a puritán klerikális nevelés ellen lázadt? Avagy: a magánosság és alacsonyabbгendűség érzését akarta így ellensúlyozni? Ki tudja? Nos, hogyan is állnak a dolgok? Miről is tanúskodik a helyzetleltár? A történelmi pillanat magaslatán áll-e az egyén? A társadalom gazdasági változásai, az ember mind nagyobb szabadsága nem hoz automatikus változásokat a fölépítményben, és az emberek egyéni életében. A szabad és teljes emberi élet kérdését csak most vetjük föl, és csak akkor oldjuk meg egyéni síkon, ha általánosságban is, gazdasági, politikai, társadalmi síkon is sikerül rendeznünk. Az egyén és a társadalom ellentmondásai új fényben t űnnek föl. A társadalom (a humanizálódó, emberi méreteire rátaláló, az emberekhez tartozó társadalom) az ember felé vezet đ útján tüskésdrótokba ütközik: a fejletlen, öntelt, elszigetelt, bizalmatlan, tanulatlan, gyenge öntudatú, társadalmilag csak itt-ott tevékeny és termelékeny életet élő egyén korlátjaiba. Ez az új ellentmondás olyan, mintha a réginek a negatívja volna: azelő tt az ember a szabadságról álmodott forradalmi álmokat, s a társadalom — rendő rséggel, magántulajdonnal, paragrafusokkal szállt szembe vele. Mosta társadalom ad alkalmat, lehető séget az embereknek, rendelkezé-

364

sükre áll, s az emberek állnak ellen, mert szű kkeblűek, hiányzik az öntudatuk, az érdeklődésük. A forradalom levette a n đk arcáról a fátylat, és szavazati jogot adott nekik, törvényes egyenjogúságot és egyenlđséget a munkában. Mégsem vesznek részt tömegesen a politikai életben (a JKSz tagjainak 83 százaléka férfi), nem szereznek szakképesítést, és anyagilag, sőt testileg is továbbra is teljes mértékben férjükt ől függnek. Egy szövőgyárban, amelyben ezer n đ és húsz-harminc férfi dolgozik, a n đkbđl álló választótestület kizárólag férfiakat választott a munkástanácsba, egyetlen n őt sem! (Az ingatag öntudatról és az elferdült látóhatárról szóló mese így folytatódik: Az említett természevállalatba ellátogat egy tesen — szocialista újságíró. Ir az ott tapasztaltakról és a helyzetért — a férfiakat teszi fesel őssé, đket bfráija, tehát továbbra is a férfiak felel đsek azért, mert a n ők nem vállalnak felelősséget.) Valóságunkban mind gyakrabban találkozunk azzal a látszólag ellentmondó jelenséggel, hogy a történelem haladóbb szeflemti és humánusabb az egyéneknél. Egyszerű a válasza kérdésre, miért van ez így. A történelem eddig még sohasem követelte meg az embert ő l, hogy éretten gondolk o z z é k. Mindig az volta fontos, hogy minél jobban. működő csavar legyen a munkamegosztás folyamatában, s a háborúban szabadjára engedje agreszszív hajlamait és szükségleteit (tehát másodlagos indítékait). Bodrits István fordítása —