„Muzsikál az erdő” Irodalmi Pályázata, 2015 Gyermekpróza kategória helyezettjei 1. Lugosi Csenge Anna: Hegedű a tölgyek alatt 2. Tóth Kamilla: A csend hangjai 3. Szabó Sára: Fényes erdei lepkeesküvő
Lugosi Csenge Anna: Hegedű a tölgyek alatt A bácsi jó ideje magányos volt már. Két fia rég elköltözött mellőle, családot alapítottak, tőle messze éltek. Éppen nyugdíjba vonult asztalos munkájából, mikor elvesztette szeretett feleségét is, ennek már majdnem nyolc éve. Az elmúlt időkön töprengett mindig a padon ülve, a nagy tölgyfák alatt. Az erdőben egy poros kis út futott zöld, virágok borította gyeppel, mindkét oldalon vastag, öreg tölgyek szegélyezték. Ott üldögélt minden délután egy kis ideig. Végigment a fasoron, majd vissza a támlás padra. Még mindketten fiatalok voltak megismerkedtek, egymásra találtak
és boldogok, mikor
itt, a keskeny kis erdei sétányon, amely fölé
tavasztól őszig borult a fák koronája. Milyen régen volt! Lovas kocsik is jártak akkor erre, felverték a port a padokon ülő párocskákra, s zörgő zötykölődésük hallatára felrebbentek a galambok, rigók, verebek és harkályok. Hajnaltájt, mikor az első napsugarak behatoltak a védelmező ágak smaragd lombjai között, s a narancsos fényben úszó alkonyidőben is őzek rohantak el az első, és utolsó sétálók halk beszélgetésének szavára. Őszi hajnalokon, s alkonyokon még a padocskák melletti, barátságos fényű lámpák sem tudták eloszlatni a gomolygó, sűrű ködöt, a fanyar illatú, színes levelekkel borított föld leheletét. Milyen sokszor sétáltak erre a gyerekekkel! Akkor még ő is fel tudott mászni a tölgyekre a fennakadt pöttyös labdáért, s a felesége is szívesen labdázott Lapuval, a Jack Russel terrierrel. Akkor még minden szép, és jó volt. Sokan kirándultak ide. Mostanság azonban csak ő volt ott minden délután. Ő, a szél, a madarak és a tölgyfák. Csak néha űzte el a vadakat néhány rallyzni vágyó, száguldó motoros,
láncfűrész berregése vagy távoli
puskadörrenés. Minden kihaltnak tűnt a múlthoz képest. Egyre haltak ki a tölgyek is. Holnap vágják ki a harmadikat az évben, az egyik legnagyobbat. Tavasz volt, és az életnek hangja, illata, íze és képe volt. Kirobbantak a rügyek, nyüzsögtek a hangyák és a virágajkakon csüngő méhek. Fuvolázott a szél, dúdoltak a fák, ütemre lélegzett a föld, nászdalt énekeltek a békák és zenéltek a madarak is. A bácsinak szinte fájt ez a muzsika. Magányos volt és öreg, nem odaillőnek érezte magát, úgy gondolta, csak ő nem való a képbe, ahol minden éled és boldog. Sóhajtott és felállt. Botjával elcsoszogott a hatalmas tölgyig, ami a holnapi kivágásra várt. Oldalán ott vöröslött az élénk színű jelölő pötty.
Megsimogatta a fát, rátette a kezét, búcsúzóul átölelte. Biztos volt benne, hogy utoljára látja. A tölgy olyan volt, mint ő. Öreg, de legalább nem magányos. Ameddig élt, más fák vették körül és mókusok, madarak is. Annyi mindent láthatott! Fiókákat, rókákat, rejtett titkokat, amiket csak a lombok ismernek… A bácsi hazament. Lefeküdt a nagy, egymagának túlságosan is nagy ágyra. Éjszaka álmot látott. A felesége állt a tölgyes úton, egy lámpa mellett, megfiatalodva és mosolyogva. Ó, milyen régen is álmodott vele! Ha nem lettek volna fényképei róla, már egészen megfakult volna a fiatalkori kép az emlékezetében. Vidámnak tűnt, csak akkor komorult el az arca, mikor látta, hogy Ő milyen szomorú, s ekkor hirtelen tölgyfává, majd egy szépen faragott, kis hegedűvé változott. Korán kelt, kiment a tölgyfás útra. Éppen idejében érkezett, hogy elérje a fűrészes gyilkosokat. Az ősz, idős bácsi megkérte őket, hogy ha már kivágják a pompás fát, adjanak neki egy darabot a belőle. Éppen a fa szívét. A munkások nem ellenkeztek. Az öreg otthon kivitte a régi műhelybe, az asztalra tette. Elment beszerezni a szükséges, hiányzó anyagokat és szerszámokat, s dolgozni kezdett. Több sikertelen próbálkozás után sikerült egy egyszerű szépségű, kezdetleges hegedűt készítenie vonóval, a hangszer testén két, szépen faragott tölgyfalevéllel. Sosem tanult hegedülni. Most mégis kiment a sétányra, leült a padra, behunyta a szemét és játszani kezdett. Abban a muzsikában benne volt az ő összes öröme, fájdalma, s benne volt az egykori tölgyfa éneke. A hangszerből kiáramló hangok között bujkált a szél, ahogy suhant a fűszálakon, az ágak között; benne volt a tilinkózó madarak, a kopogó esőcseppek, és a csendülő patak hangja, nyüzsgő bogarak lágy duruzsolása, a táncoló lepkék ellibbenő szárnyának halk suhogása. Benne hallatszott, ahogy a tölgyeken ugráltak a mókusok, ahogy sírt az őzgida, mikor nem találta édesanyját, s benne volt a megroppanó tojásokból előtörő, csipogó dallam. A hegedű, a bácsi kezében AZ ERDŐ volt. Az erdő, mely körülölelte a tölgyes utat, és átszőtte az ő egész életét. Csak ült a hegedűjén játszva, míg fel nem bőgött egy elsuhanó motor…ami hirtelen lelassított, majd megállt a bácsi előtt, s csak sokára, sokára indult el újra. Minden nap többen álltak meg a fasorokon, s egyre többen jöttek. Nevetgélő családok és összebújó párok jelentek meg a tölgyek között, hallgatták a hegedűt. Néha a bácsi könnyei ráhullottak a hegedűre, s ilyenkor mindenki vele könnyezett. Mikor mosolygott, a játszó gyerekek, s a kiránduló felnőttek is mosolyogtak. Mire az erdőszéli gesztenyefák virágainak illata behatolt az erdei útra, újra olyan volt minden, mint régen. A kivágott tölgyek helyére újakat ültettek, az öreg, legnagyobb tölgy csemetéit. A bácsi minden délután ott hegedült, de már nem szomorúan, s magányosan, mint néhány hónappal ezelőtt. Legnagyobb örömére a fiai is megjelentek a virágos füvön, a
családjukkal. Egyre többször látogatták meg, unokái rajongó szeretettel gyűltek köré. Muzsikált nyáron is az árnyas lombok alatt, zenélt ősszel, a lehulló tölgyfalevelek dallamát, és a téli puha csendben, a hóesésben is hegedült. Valahányszor megszólaltatta a hangszert, mindig úgy érezte, hogy a felesége vele van és édes dalt énekel. Évekkel később, egyszer, egy gyönyörű tavaszi napon nem jött a bácsi. És nem jött soha többé… A tölgyes út ma nem zsúfolt, nem is néptelen. A vissza-visszatérő kirándulók egymásnak adják át a történetet a kedves öreg úrról, aki fiatalkorában állítólag itt ismerkedett meg szeretett felségével, s aki mindig itt zenélt azon a padon, az erdőt szólaltatva meg saját maga készítette hegedűjén. Néha, mikor feltámad a lágy szél, különös hangokat visz a hátán. Mintha egy hegedű gyönyörű melódiája szólalna meg, melybe egy távoli pár boldog nevetése szűrődik bele… Lugosi Csenge Anna – 14 éves
Tóth Kamilla: A csend hangjai Számomra a csend azt jelenti, ha egy ember meghal, valami nagy ürességet érzek a szívemben. Amikor egy erdőben heverészem a fűben, akkor sem hallok erős zajokat, csend van. Esetleg távoli zugokban mókus mocorog, vagy harkály kopácsol a fák törzsén. Hallani lehet, hogy bogarak közelítenek felém, a levelek aprókat mozdulnak a fákon. Nincsenek erős zajok. Ismerek valakit, akinek az élete csendbuborékban telik. A körülöttünk lévő neszeknek csak töredékét hallja, azt is egy hallókészülék segítségével. Rá gondolva született ez a mese. Budapest mellett egy picinyke dimbes-dombos erdőben él egy manó. Amikor erdész apukámmal arra járok, sokszor találkozom vele. Nem kell sokat utaznom, hogy odaérjek az erdő szélére, ahol már vár rám egy apró manó. Vajon honnan tudja, hogy érkezem? Az Aranypatak mellett élő szalamandrát kérem meg, hogy hajtogatott papírhajómra felszállva vigye el érkezésem hírét. A manó egy elhagyatott, mohos sziklán lakik, egészen magasan, ahonnan az erdő nagy szeletét képes belátni. A neve Tavaszhintő Zsiga, aki rengeteg mókát mutatott már nekem a természetben. Mikor lehasalok a fűbe, megmutatja a harmatcseppeket a leveleken.
Borostyánindákon
hintázik,
medvehagyma
leveleken
ugrál,
lábnyomában fürdik, gyökerekkel mos fogat, este pedig halpikkelyre hajtja le fejét.
szarvasok
Általában ezt énekli: „Haja hó, juj de jó, erdőn élni csuda jó!” A manó neve onnan ered, hogy az egész családja a Tavaszhintő nemzetségből származik. Ők segítik tavasszal a természet ébredését; ha egy rügy elakad, kipattintják, a fészkelő madaraknak fészekrakáshoz segítenek alkalmas fát találni, a bogaraknak fűkötelet készítenek, ébresztik a növényeket, állatokat, hogy mire az első napsugár csiklandozza az erdőt, minden készen álljon a megújulásra. Ebben az erdőben találkoztam vele mikor lebukdácsolt egy levélről, amin pókhálókat horgolt. Éppen a kötényembe pottyant. Rögtön megkedveltem őt, mosolya elvarázsolt, nevetése, történetei mindig elkápráztatnak. Vérehulló fecskefűteával illedelmesen megvendégel, makkfigurákkal sakkozunk, parázson sütünk csalánchipset, harkálykopácsolást hallgatunk, fűsípot fújunk. Szeretem, mert megérti, ha szomorú vagyok, meghallgat, és sok hasznos tanácsot ad. Érti a gyerekek nyelvét, hiszen ő is egy pajkos, játékos csöppség. Az erdő varázslatait, változásait jól ismeri, és gyerekmagasságból meg tudja nekem mutatni. Ma, amikor találkoztunk, mesélt egy történetet: Egyik reggel szamóca után kutatott az erdőben. Egy tisztáson meglátott egy legényt, aki rőzsét gyűjtött. Sosem látta még ezt az embert. Köszöntötte őt: - Szép jó napot! Te ki vagy? Honnan jöttél? Választ nem kapott kérdéseire. - Hahóóóó! Te ki vagy? Én Zsiga manó vagyok a Tavaszhintő nemzetségből. Válasz ismét nem érkezett. Nem értette, miért nem szól egy szót sem a fiú. Annyira megmérgesedett ezen, hogy felrúgta a legény rőzséjét. A fiú – mivel messzebb és háttal állt, - nem vette észre a rombolást. Tavaszhintő Zsiga paprikás hangulatban elsietett a tisztásról. Rettentően felháborodott és nem is titkolta az esetet. Először elmondta a cinkének, mi történt vele. Legnagyobb meglepetésére a cinke így válaszolt: - Ismerem a rőzsegyűjtő fiút. A patak túlpartján lakik. A kertjükben madáretető van, tele finomabbnál finomabb magokkal. Zsiga másodjára a gyászcincérrel osztotta meg kellemetlen élményét. A gyászcincér a következőt mondta: - Nem tudok rosszat mondani erről a legényről. Egyszer beleestem a patakba egy csúszós faágról, és ő húzott ki. Harmadjára az őznek panaszkodott, de tőle is hasonló választ kapott: - Egyszer ő szabadított ki egy csapdából, és gyógyfüvekkel kente be a lábam, ami nagyon sajgott.
Két hét múltán Zsiga pajtásaival játszott a tisztáson a vörösfenyők árnyékában. Vakond ásta labirintusokban bújócskáztak, gombákat kerestek, fatörzseken csúszdáztak. Zsiga tobozt szeretett volna szedni a fáról, mert azzal szívesen labdázik. Ahogy mászott felfelé a fán, beleragadt egy fenyő nyúlós gyantájába. Rettenetesen megrémült. Húzta magát kifele a gyantából, de nem sikerült. Rabul ejtette kezét, lábát a ragacs. Zsiga könnyei úgy hullottak, mint a záporeső: - „Hogy fogok innen kijutni?” – kérdezgette tehetetlenségében saját magától. Barátai, a madarak nem tudtak segíteni neki, mert féltek attól, hogy az ő tollukat is elnyeli a sárga nedv. Elszálltak segítséget keríteni. Zsiga nagyon elkeseredett. Jajgatott keservesen, végül álomba sírta magát. Úgy ébredt, hogy egy ember tenyerében feküdt. Megismerte benne a rőzsegyűjtő fiút. Nem szólt hozzá a legény, csak simogatta lágyan és közben mosolygott. Zsiga érezte a szeretetet ebből az érintésből és nem félt. Ő is elmosolyodott. A fiú kis idő múlva letette őt egy fakéregre. Füléhez, szájához mutatott, közben rázta a fejét, jelezve, hogy nem tud beszélni, és nem hall. Zsiga ezt először nem tudta mire vélni, mert erdei manóként számára oly természetes volt a hallás, hogy el sem tudta képzelni ennek hiányát. Viszont okos manó volt, s így lassacskán megértette a jeleket. Eszébe jutott, hogyan bánt a fiúval, és újra könnyesek lettek a szemei, de ezúttal a szégyen miatt. Elhatározta, hogy jóváteszi vétkét, és nagyon fogja szeretni ezt a legényt. Másnap máris hozzálátott, hogy tervét valóra váltsa, és csinos kis rőzsekupacot hordott össze új ismerősének, aki hálás mosollyal köszönte meg a figyelmességet. Ahogy teltek a napok és hetek, jó barátok lettek, gyakran játszottak, vándoroltak az árnyékos réteken, a fák között és a napsütötte tisztásokon. Csalántortát, és medvehagyma levest ettek, friss patakvízzel oltották szomjukat. Hogy miképpen beszélgettek egymással? – Öleléssel, mosolyokkal, mely mindig mindenkinek nagyon fontos. Kézmozdulatokkal próbáltak gondolatokat cserélni. Megígérte, hogy egyszer engem is bemutat neki. Remélem, hamarosan eljön az ideje. Izgatottan várom a találkozást! A szeretet varázserővel bíró fogalom, mely az embereknek nagyon fontos érzés. Menjetek, mártózzatok meg egy nagy adag szeretetben! Mert a szeretet mindennél fontosabb, és mindenen átsegít.
Szeretettel ölel Benneteket:
Tóth Kamilla Tóth Kamilla 12 éves
Szabó Sára: Fényes erdei lepkeesküvő Egyszer volt, hol nem volt, volt az Óperencián túl egy gyönyörű sziget. Ennek közepében volt a Fényes erdő. Ez a sziget messze volt minden más szárazföldtől. Az erdő pedig a közepén fényesebben ragyogott mindennél. A levegő is nagyon tiszta volt. A növények és állatok csodálatos egyetértésben éltek. Minden csak úgy ragyogott: a fák, bokrok zöldelltek és a virágok hetvenhétszer színesebbek voltak, mint képzelnénk. A sok szín szivárványként tündökölt. Ebben a mesebeli és békés erdőben éltek a szépséges énekes madarak is. Vidáman trillázó énekükkel betöltötték az egész szigetet. Hajnalban csak néhány madár feleselgetett egymással. Ahogy a természet ébredezett, úgy zengett egyre hangosabban énekük. Ebben az erdőben élt Pihe és Pepi, a két pillangó. Ők elhatározták, hogy összeházasodnak, mert sok közös tulajdonság van bennük és nagyon szeretik egymást. Az énekesmadarak jó barátaik voltak, hisz a zenéjükre szívesen táncoltak. Mikor meghallották a nagy hírt, izgatottan készülődni kezdtek. A fiataloknak szerettek volna ajándékkal kedveskedni. Ki egy fészket, ki egy dalt javasolt. A fekete rigók a Nászindulót fújták. Trillázás, csivitelés, madárfütty hallatszott az erdő fái között. Mindenki megtanulta a dalt. A mátkapár boldog mosollyal nyugtázta a kórus próbáit. A növények, különösen a színes virágok igyekeztek minél pompázatosabban tündökölni. Mikor elérkezett a nagy nap az egész erdőt először ünnepélyes csend töltötte be. Csak a szellő lágy suhogása hallatszott. Az esküvőt a folyóparton tartották. Ahogy a nap előbújt megcsillantak a fák koronáin az első napsugarak. Halkan megszólalt egy-egy madár, majd felzengett az egész kórus. Mindenki az erdei tisztásra figyelt. A rigók kórusa üdvözölte a vendégeket. Megérkezett Pihe és Pepi ragyogó ünnepi szárnyaikon. Felcsendült a kis énekesek vidám, lágy dala. A szertartás alatt a pillangók szárnysuhogása hallatszott. A dallamos zenére eltáncolták pillangótáncukat. Szemkápráztató volt, ahogy megcsillant szárnyaikon a napsugár. Kedves barátaik trillázva kísérték táncukat. Majd az egész násznép táncra kerekedett. Mindenki jól érezte magát, és az ifjú lepkepár nagyon boldog volt. Boldog, hogy ilyen különleges helyen élhetnek. Keressétek meg a Fényes erdőt, és legyetek ti is az ifjú pár vendégei! Szabó Sára, 3.A osztály
