KÖTŐDÉS (I.) Helyzetjelentés kései siratбval
VARGA ZOLTÁN Matild, mint rendszerint, most is pontos. Menetrend szerint érkezik, hogy ágyba segítsen. Kulcsa csörgését tízkor hallom a zárban. Ahogy számítok is rá. Mindig, ha nem beszéltük meg másképpen. Vagy ha nem csengetem előbb át. Mert van úgy, hogy az esti film tovább húzódik. Ilyenkor el őre szólok: számítson rá idejében, hogy valamivel kés őbb szeretnék ágyba kerülni. Ámde alakulhat másképp is. Hogy a nézni kívánt adás tíz óra után kezdődik. Nem igazán „kívánt"-ként, „nézhet ő"-ként csak. De ezt, ha nézem, ágyból nézem már. Jobb oldalamon fekve, egymás fölött lévő szemekkel. Eltérően a szokványostól, két egymás melletti helyett, elképzelhet ően ez is oka lehet a hamarosan jelentkezni kezd ő kettős látásnak. Túl azon, hogy a képerny ő is jelentősen zsugorodik, jó két méterrel kerül távolabb t őlem. Fekete keretbe is, nem szívesen tévézek totálsötétben. Legfeljebb, ha más megoldás nincs. Miután a kulcs elcsörögte már a magáét. Pontosan tízkor, ahogy számítok is rá. „Ehun vagyok e!", hallom már kintr őla hangját. Eszerint ma vidám Matild lesz, állapítom meg. De hát mikor is, ha nem ma, hat hét után most. Katonafia telefonhívását követ ően, lentről a Rigómezőről, Szerbia bölcs őként elsiratandó tartományából. Ami nekem barátságos arcot jelent, számítóan megért őt, néma-mogorván, s őt marconán önfeláldozó helyett — folyamatos szövegelés kí-
KÖTŐDÉS (I.)
949
séretében. Akár még összefügg ő párbeszédet is, feltéve, hogy tudom követni. Híradását ismeretlen ismer ősökről. Miközben lemegy az esti m űsor: fogmosás, vetk őz(tet)és, tolószékb ől ágyba emelés. Két heveder és egy hidraulikus emel őkészülék segítségével. „Merre akar fordulni?", kérdezi aztán. „Kifelé", válaszolom, vagyis nem a fal felé. Tehát a jobb oldalamra. Két lehető ségem egyikeként, bal felemre egyedül nem tudnék visszafordulni. Fekhelyem elé két szék kerül hát. Részben a kellékeknek, részben, hogy le ne guruljak. Matild szerint legalábbis, mert hogy ez az ő rögeszméje. Aztán még egy gyors seregszemle: táskarádió, távirányító, kacsa, drót nélküli csengő nyomó (ha valamire netán mégis szükségem lenne), bot (valamikor apánké, aztán a tied, ra az enyém csak), telefon, minden a helyén. Ahogyan a nagykönyvben áll. Ahogy el ő van írva. Jöhet háta jó éjszakát. Meg a villany lekattintása. Mielő tt a rádió gombjáért nyúlnék. Ugyhogy megleszek, ne félts! Jobb híján a „hangos recept" kíséretében. „Itt vár egy jó kis élet", igyekszik elhitetni velem a népszer ű egészségügyi tanácsadó felvezet ő zenéje. És csakugyan, mért ne? Egy a fontos csak, egészség legyen! Utána hírek. Alkalmasint számomra hír nélkül már, majd .. . Majd... Majd enyhe sajgás. Testem súlya alatta jobb oldalamon. Nem igazán gyötrelmes, gyenge jelzés csak. Meg egy kicsit a sarkam is ég már: lejárt az adott testhelyzet szavatossági ideje, meg kellene fordulnom. De valahogy még nem akaródzik. Egyelőre talán elodázható is lehet, alapvet ő változtatás nélkül, néhány apró korrekcióval. Például úgy, hogy bal kezemre!, körmeimet térdhajlásomba mélyesztve, megpróbálom a bal lábamat feljebb húzni. Amennyire lehet, rá a jobbra, elválasztani sarkamat a leped őtől, s máris vége van az égésnek. Más valakinek talán b ővebben kellene magyaráznom ezt, s akkor is nyilván hiába, de hát te ... neked nyilván ennyire sincs szükséged. Úgyhogy, ha szerencsém lesz, helyzetváltoztatás nélkül
950
HÍD
is hozzájuthatok még egy alvásszakaszhoz. Tízpercnyihez, negyedórányihoz, félórányihoz, talán egyórányihoz is. Számítva rá, hogy az el őbbinél ez már kevésbé lesz nyugalmas. Valószínűleg mozgalmasabb álmokkal benépesített. Mert azért, különösen így, „jobb oldali fekvésem" kezdeti szakaszában, szelídebb álmaim is adódnak, szépek és elvarázsolók, olykor bízvást minősíthetők „álomszépek"-nek. Nem utolsósorban a parkot, a kikindai parkot idézők, eszmélésem színhelyét, „tündöklésemét és bukásomét", mert talán így is emlegethetjük. Így is, igen, a mi parkunkat. „Megyünk a sötét parkban", ugye, emlékszel? Nem, dehogy, hogyan is emlékezhetnél? Még ha netán te mondtad is el őször ezt, én meg csak úgy, szajkózó kétévességemben vagy tán még annyiban sem mindössze, utánad mondtam, mindenesetre a sötét parkot nagyon izgalmasnak találtam, „csak" izgalmasnak, hiszen mind a ketten ott voltatok mellettem, feltehetőleg közrefogtatok, úgy vágtunk neki a feketeségnek ... Nem tudom különben, miért is mentünk; nem tudom, miért kellett mindkettőtöknek lemennetek, le a lakásból a kertészetbe, ilyen kés őn, le az üvegházakhoz, átvágnotok a „sötét" parknak azon a rövid szakaszán, amely a lakóház és a kertészet között terült el, de valamiért bizonyára fontos lehetett, hogy mind a ketten ott legyetek, én meg fenn, a házban egyedül nem maradhattam. Valahogy így, mert lehet, hogy nem is volt fontos, egyszer űen csak az örömszerzés kedvéért vittetek magatokkal, megmártóztatnia park sötétjében. Mert talán sötét volt csak, de nem késő is, ezért nem lehettem még ágyban, vagyis ősz volt, s ha ősz volt, kétéves se voltam még, mivel öcsém nincsen a képben. Vagyis nem tudom ... Úgyhogy ha megkérdezhetnélek is, nyilván hiába tenném, ez a „sötét park" tehát mindenképpen az én saját, külön bejáratú sötét parkom, alkalmasint önhatalmúlag legkorábbinak kinevezett privát emlékem. Egyedüli szereped benne, hogy te is ott voltál. Miközben én még a kis házikabátkádra is emlékszem, amit akkor magadon hordtál. Mivelhogy még elég sokáig megvolt: kis, csíkos kabátka, ujjnyi széles, szürke és fekete csíkok váltották rajta hosszában egymást, évek múlva cserélted csak le, Nagymama (számodra „Anyus") zentai temetésér ől hazatérve, ahonnan néhány egyéb rád maradt ruhadarab mellett egy hasonló kabátkát is hoztál magaddal. Majdnem ugyanolyan volt, minta tied, az a sötét parkbeli, csak éppen a csíkok rajta szélesebbek voltak, és cikcakkban mentek.
KöTŐDÉS (I.)
951
Egyszóval a mi parkunk. Jó néhány éve nem láttam már, ám amikor legutoljára jártam ott, mindennek volt mondható, csak éppen álomszépnek nem. Elhanyagolt, nyomorúságos állapotban volt, gyermekkorom emlékezetes „majomfájából", a tamariszkusz-sövénnyel körülkerített homokozó melletti, valaha sötét-s űrű tiszafából jóformán semmi sem maradt; majomfának különben azért neveztük, mert jól mászható és rugalmas ágain örökké majmok, azaz gyerekek ültek vagy lógtak, hintáztak. Valamikor én is, de nem egyedül, mivel ekkor még túl kicsi voltam, úgyhogy az egyik alacsonyabb, majdnem vízszintes ágra is egy nagyobbacska kislány, bejárón őnk, Maris néni Linka nev ű lánya ültetett föl és hintáztatott meg. Egyszer-e vagy többször is, már nem tudom, mindenesetre szegény tiszafa ágaiból, hála a kés őbbi gondviselők nemtörődömségének és az egyre fékezhetetlenebb majomnemzedékek atavisztikus szenvedélyének, mindössze csonkok maradtak; csupaszok, rajtuk néhány kétségbeesett, mindent elölr ől kezdeni kész hajtással. Siralmas látvány, arra késztet ő, hogy nyomban eldöntsem: ide bizony nem jövök többet. Minek? Még ha azóta hallok arról is, hogy a parkot „nagyon szépen rendbe hozták", úgyhogy akár ez a hír is elindítója lehetett nemrégi álmom álomszép képsorának. Mert ha ez az álompark önmaga eszményített változatává válik, f őúri kastélyok kiterjedt tartozékaihoz lesz hasonlatossá. Nem csupán vízszintesen, de függ őlegesen is túlnyúlva rajtuk. Mivel a feny ők és a japánakácok ennyire égbenéz ően magasak mégsem lehetnek. Más tehát a park, mint volt, mégis az a park, egyes részei csakugyan azok is, a platánok például ugyanott vannak, ahol voltak, a juharfák is, a főutat közrefogó vadgesztenyék úgyszintén, akár a tölgyek is a dombon, amelyet a rajta felgyüleml ő rengeteg makk miatt emlegetünk „makkdomb"-nak; túloldalán a sziklakerttel, ahol fehér mészkőtömbök közt nyaranta kisebb-nagyobb cserepes kaktuszok álltak. No meg pálmák is, főleg dézsákban, ámde olyan nagy kerámiaedényekben is, amelyek korinthoszi oszlopf őkre igyekeztek hasonlítani. De akadtak a parkunknak más részei is, ismeretlenek, de szépek, s őt szemkápráztatók, általam legfeljebb tévén vagy filmen látottak. Ahogy ismeretlen az a nagyobbacska kislány is, aki végigtol az utakon, s őt minden ismerőssége ellenére az is marad, mivel mindvégig képtelen vagyok eldönteni, a tiszafán hintáztató Linkával azonos-e vagy azzal a hasonló korú Tuschinger Trudival inkább, aki alighanem el őször ismertetett meg Krisztus keresztre feszítésének történetével, méghozzá k ő-
952
HÍD
keresztet emlegetve, ki tudja, miért, talán hogy még nehezebb lehessen. „Paposkodtok?", hangzik a mellettünk elhaladva elkapott fél mondatra reagáló apai kérdés, ugye, neked is ismer ős a csengése? ...Miközben a kislány kiléte továbbra is függ őben marad, vagy az egyik, vagy a másik, pedig egyiküknek se lenne szabad itt lenni. Hacsak öregasszonyként nem, mintegy velem összhangban, lévén hogy magam is mai mivoltomban vagyok jelen, szótlan kísér őmtől eltekintve egyedül a magam parkjában, mivel a mindinkább véget nem érővé tárulkozó óriásparkban rajtunk kívül sehol egy lélek. Baljóslatú is lehetne, mégis ragaszkodom a folytatásához, ameddig lehet, igyekezve megtartani magamnak... De vannak más, hasonló álmaim is, nem igazán lidércnyomással fenyegetőek, legfeljebb a „kétszerkett ő józanságának" beállta után t űnhetnének furcsának. Amilyen a „Pinty" is volt, szintén nemrégen. Vagyis az a bizonyos lányarc valamilyen képes folyóiratban. Alatta egyetlen szóval: „Pinty", semmi több ennél. Nem „Pinty ő " vagy „Pintyőke", amint az szerepéhez inkább illene. Körülményeskedés nélkül, sallangmentesen, keményen, „mintapinty! ", semmi cirógatós, kicsinyít ő képzős becézés, holott a fénykép mellett olvasható írásból szinte nyomban kiderül, hogy ez a Pinty valamilyen nevezetes személyiség, költ ő, író, zeneszerző szintén nevezetes szerelme, valamiféle „Lilla", „Gina", „Léda" vagy „Flóra", valaki, akivel — akárcsak halhatatlanná tev őjével — máshol is találkoznom kellett vagy illett volna, lehet, hogy találkoztam is velük, csak éppen a kilétük bennrekedt az álomban. Mellesleg a képen látható lányarc szabályosan, s őt szabványosan szép, élettelenül bájos csupán, és csak keretéb ől kilépve válik varázslatos üveghanggá, kristálypohár-csengéssé. Egyetlen pillanatra mindössze, mert az egész itt marad abba. Szerencsére idejében még. Szerencsére, mivel ez a „Pinty" is nyilván azok közé az álmok közé tartozik, amelyek, ha folytatódnak, valamilyen nevetséges, képtelen és megalázó helyzettel érnek véget .. . De itt vannak a görények is. Nem is biztos, hogy azok, mert hogy menyét, hermelin, nyest, nyérc, nyuszt, coboly, és akkor még a különféle borzokról és vidrákról nem is esett szó, meglehet ősen népes a rokonsági köre az efféle kis ragadozóknak. Valamelyik ide sorolandó faj példányai kezdenek el kószálnia szobában, eleinte csak lenn, a padlón és a szőnyegen, majdnem nesztelenül, de azért hallhatóbban a macskalépteknél, becserkészve a sarkokat, majd az ágyamon is felmerészkedve, többször is átfutva rajtam. Eszemben sincs félni t őlük, inkább kíváncsian
KÖTŐDÉS (L)
953
várom csak a fejleményeket, s utólag csodálkozom csupán azon, miért nem patkányokra gyanakszom inkább. De hát én tudom, hogy ők azok: a görények. Azaz, legyenek azok, ez látszik a leginkább valószín űnek — még mielőtt selymes bundájukat és lompos farkukat a tenyeremmel is megérinthetném. Mert kés őbb már simogatom is őket, sőt játszom velük, vagy talán ők velem inkább. Valószín űleg kölykök még, ámde apró fogaik hegyesek, karmuk is szúrós. Gyengéden harapdálják a kezemet, érezhetően játékhoz visszafogottan. Baj lehetne bel őle, ha a bal kezemet, egyetlen úgy-ahogy használható végtagomat sebeznék meg. Vagy ha valamiért megrémülve a b űzbombáikat látnák jónak bevetni .. Vagyis ők azok, semmi kétség, a görényeim, meglehet ősen korán sikerült velük kapcsolatba kerülni: vérfürd ő a kertészetbeli tyúkólban, kell őképpen megsiratva, jaj, istenem, lehetséges, hogy a könnyeiddel szembeni allergiám gyökerei egészen idáig nyúlnak? Hogy még ez id ő tájt kezdett kialakulnia képlet, nevezetesen, hogy a baj az, amit te megsiratsz, illetve hogy nekünk azt el kell viselni, akár baromfigenocídiumról legyen is szó, akár eltört ecetesüvegr ől vagy csupán csészealjról, a többit ki lehet bírni ... Mindenesetre a tettes kiléte akkor nem lehetett kétséges, mivel egyszer az éjjeliőr is látott az udvarban felhalmozott tuskók közt bóklászó kisgörényeket, annak idején valóban félek egy kicsit, hogy tán a szobába is belopakodnak. Sokkal félelmetesebb fenevadaknak képzelem őket a valóságosnál, sokkal nagyobbaknak. Miel őtt arról hallanék, hogy odalenn a kertészlegények kutyákkal görényvadászatot rendeznek, széthányják a hatalmas r őzsekazlat is, több példányt is agyonvernek, ezek egyikét hozza be kés őbb hozzám egyikük, mármint a b őrét szalmával tömve: játékos ijesztéssel felém bök vele, de már ekkor nem találom veszedelmesnek. Mint ahogy nem találom azt a menyétet sem (mert az inkább annak látszik) kés őbb, többé-kevésbé feln őttkoromban, amelynek porhüvelyét egy reggel a tornácunkon találjuk: kutyák fojthatták meg valahol a közelben, és hozták a házhoz. Elevenen mindössze egyet látok közülük, de azt már itt, ebben a házban, a régi Schmidt-féle házban. Meleg augusztusi este van, villanyfénynél olvasok kinn a verandán, ekkor, a kapu fel ől érkezik a sötét sz őrű, bozontos kis állatka, és surran el mögöttem a fal mellett, amennyire megítélhetem, ez görény lehet. Akárcsak ezek is itt. Az ágyamon hancúrozva. Noha érezhetem őket csupán, prémjük puhaságát élvezhetem csak.
954
HÍU
Még ha nem is nagyon értem, hogyan kerültek ide, nem is érdekel különösebben. Ám amikor valamilyen asszony bukkan föl, Matild-szer űen tenyerestalpas, de mégsem ő, inkább valahonnan a múltból el őkerülő, mégis ezt kérdem tőle. „O, hát akárhonnan", hallom a választ, hiszen mindenfelé ott vannak, náluk otthona faluban is tenyésztik őket. „Bizonyára a szőrméjükért?", kockáztatom meg. Ugyan már, hát még ilyet ki hallott? Hanem amiért gyönyör űen birkóznak, élvezet nézni őket. Ezért rendezik ezeket a görénybirkózó versenyeket, régi népszokás, csodálja, hogy sose hallottam róluk. Úgyhogy a csodálkozás sora rajtam lenne most. Rajtam, ha. . . kész, vége, nem éra nevem! Mert ilyen zagyvasággal ingem álmomban se szédítsen senki! Úgyhogy akkor mégis inkábba visszafordulás verg ődése, fogcsikorgatással és káromkodással, amíg kampósbotom (korábban apámé, majd a tied) segítségével fels őtestem mögött lemaradó lábaimat átfordítom a túloldalra. Ohatatlanul átbillentve magamat is a teljesebb ébrenlét állapotába. Aminek bekövetkezte után újra az jöhet csak, ami ilyenkor szokott. Újra a Szabad Európa. Éjfélt ől ötig. Délszláv nyelven vagy nyelveken, ahogy akarjuk. Megy-e Miloševié vagy marad? Híradások hamvukba hulló tüntetésekről, lanyhuló akarásokról. Gégén ellazulni nem akaró gyűlölet-harapásokról. Micsoda ország! Rosszabb egy lidércnyomásnál! Nem lehet felébredni bel őle. Legfeljebb előle visszaaludni ... Tarkómban még ringató zsibbadást érzek: nem is lehet még igazán kés ő. Nem igazán, bár ... Mellettem hever ő táskarádióm felől halk, láthatatlan válaszfalak likacsain átprésel ődő zene-reszelékek, pusmogóra torzult beszédfoszlányok, aprócska reccsenések. Éjfél tehát elmúlt már, meg az utolsó híradás is a Kossuthon, el, a Himnusszal együtt. Mert mintha mostanában kezdenék el a koncertekbe belealudni. Bosszantana, ha rendszer lenne belőle. Talán mert ma Vivaldi volt, majd Bach, utána Purcell . .. jobbak a legmonotonabb szövegnél, ők a szépségükkel altatnak, olykor id ő előtt is ... Miközben a készülék felé tapogatok, nem vagyok még biztos benne, mit is akarok: a keres őgombhoz nyúlni-e vagy kattintani. Csak amíg valahol rá nem találok a pontos id őre, gondolom, mielőtt mégis inkább kattintanék csak.
Kö тŐ DÉS (I.)
955
Úgy döntve, hogy egyelő re változatlan testhelyzetben maradok, nem hátrálok meg. Jöjjetek, ha úgy gondoljátok! Gyász-hitelező ként behajtania tartozásomat. Rajtam, bár ti hagytatok itt. Utolsónak, engem, egyedül ... De talán ne így! Semmi szükség önsajnálatra! Különben sem rólam van szó, hanem rólatok. Lényegében mindhármatokról. Mivel az is megeshet, hogy mind a hárman eljöttök, mind a hárman egyszerre. Ez a jobbik eset is, ez számít kevésbé veszedelmesnek. Mert ilyenkor többnyire „csak úgy" vagytok jelen, mintha mi sem történt volna, elmaradhatatlan tartozékaiként valamikori környezetemnek. Úgyhogy ilyenkor az álmom is a múltban játszódik, bizonyára menet közben is tisztában lennék vele, ha egyáltalán eszembe jutna erre gondolni. Ám ha egyedül érkezik valamelyiktok, fő leg, ha valami különös intenzitással is van jelen, annyira háromdimenziósan és precíz kidolgozásban, hogy minden hajszála vagy szakállsz őre, arcának minden ránca, orrának pórusa külön is látszik. S őt önálló életet is látszik élni, oly valóságfelettien, hogy jelenlétéhez szemernyi kétség sem férhet, úgyhogy ... úgyhogy éppen ezért kezdek el kételkedni magamban: miért hittem egyáltalán, hogy okom lehet ittlétének jogosultságát kétségbe vonni. Emiatt is szánom rá magamat a kérdésre. Apánk esetében is, bár ő inkább megelő z a magyarázattal: megesik, hogy egyeseket hétvégére hazaengednek, ne lep ő djünk meg túlságosan, ha máskor is eljön. „Ha ki nem dobtok", teszi még hozzá. Miközben én nem is ezen ütközöm meg leginkább, hanem hogy szavai nyómán a viccek túlvilágának intézményessége elevenedik meg, hasonlítson bár büntet őintézetre vagy szanatóriumra, mindenképpen valamilyen változataként az internáltságnak. Bármi másnak inkább sejtetve a Léten Túli Lét világát, semmint a Szabadság Birodalmának. Ez is teszi végül a helyzetet megnyugtatóan komolytalanná. Am öcsémnek fel is teszem a kérdést: „Te most meghaltál, vagy nem? Mondd meg őszintén!" Öcsém válasza meg, stílusbeli hűségén túl, mintha tényleg őszinte lenne: „Mi közöd hozzá?" De velük nincs is különösebb baj. Fő leg miután belefakultak az ismétlődésbe. Veled ellentétben, mivel te el se mentél igazán, meglapulsz valahol egy sarokban, vársz a magad pillanatára. Amíg csak nyöszörögni nem
956
í íÍí)
kezdek, mint régen, jelezve, hogy ideje mára másik oldalamra fordítani, te meg felkelve elindulsz az ágyam felé, közös életünk legutóbbi szakaszában mára botod segítségével. Annak az ősidők óta tartó gyakorlatnak megfelelően, ami helyett végül mégiscsak sikerült egy nélküled is m űködő forgolódási stratégiát kidolgoznom, ennek köszönhet ő tán, hogy combnyaktörés nélkül megúsztuk. Még ha ez nem is akadályoz most téged abban, hogy meg ne kérdezzed: „Jöjjek?" „Kösz, nem kell", felelhetem hát, „egyedül is boldogulok". Csak hát te tovább er ősködsz, szóljak nyugodtan, ha kell a segítség, s őt kászálódsz is ki már az ágyból. Úgyhogy részemről jöhet a „Maradj ott, ahol vagy! Az kellene még, hogy elessél!", részedr ől meg az „Ugyan már! Miért esnék el?", mintha kutya bajod se lenne. Én meg nem is tudom, erre mit is feleljek. Részben tapintatból, de részben elbizonytalanodva is, mert mintha elfelejteném, hogy nem is lehetsz ott, az ágyadban, amely maga is átengedte már helyét az egyik szekrénynek. Rémlik ugyan valami, de hát mosta hangod a valóságosabb. Szelíd szóval meggy őzni a valós helyzetr ől meg éppenséggel nem tudlak, azt követ őleg se mindjárt, hogy ugyanazt a kérdést teszem föl neked is, amit korábban a másik kett őnek: „Több mint egy éve már, tényleg nem érted? Megmutathatom a halotti bizonylatodat!" De mintha ez se használna: „Akkor is! Miért zavar, ha mégis itt vagyok?" Nem „zavar", csak valahogy még sincsen rendjén, hiszen ... nem tudom, folytathatnám-e úgy, hogy mi már elbúcsúztunk egymástól, nem tudom, mit is értsek itt búcsúzáson. Mert ha netán e téren mulasztottam volna valamit, hát igen, de. . . most illesselek szemrehányással? Azért, ami nélkülem is éppen eléggé bántott? Hogy amikor Apát a kórházból hazahozták, meg se nézted, pedig a halottszállítók kérdezték is t őled ezt, mielőtt a koporsót lezárták volna. Én meg mintha épp ezt szerettem volna elkerülni, ezért is tolattam vissza magamat Matilddal még egyszer a szobába, amikor eljöttek érted. Miután az öltöztetésednél is ott voltam. Ott, mert az így is van rendjén. Nemcsak azért tehát, mert Matild minden edzettsége ellenére egyedül fél a halottól. Vagy tán fájna, hogy a várt fájdalom végül is a várakozás érzéstelenít ő hatásának esett áldozatául. „Alig vártad már, ugye?" „Nem alig, felkészülten. Ez csak dönt ő különbség!" Es hát te tettél mindig úgy, mint aki elszörnyed, sose hitted volna, hogy megéred a kilencvenet is, képtelenség ennyi ideig élni, vagy ha mégsem, hát te éppen miattam, csakis miattam.. . Innen kezdve aztán a folytatás többirányú is lehet. Mert van úgy, hogy sírva könyö-
KÖTŐ DÉS (I.)
957
rögsz, ne küldjelek el, nem szólsz egy szót se, csendben meghúzod magad. De el őhozakodni is ilyenkor szoktál, így utólagosan is, az ajánlatoddal, amiért is óhatatlan begorombulásom következtében huzakodásunk is többnyire itt marad abba. Nem végleg, mert te szívós vagy és kitartó, megesik, hogy hátulról támadsz. Jóval régebbi id ősíkból is bújva elő, a klasszikus hálószoba-berendezés rétegéb ől még, amikor a fekhelyemül szolgáló sezlon keresztben állta kett ős hitvesi ágy végénél, innen nyújtod ki a kezedet, nem a valamikorit, hanem a mostanit, azaz a legutóbbit, az aszottat és csontosat, vele ragadva meg a vállamat, többször is, mert megpróbállak lerázni, de te mindig újra elkezded. Miközben ütemesen ismétlődő sistergést hallok. Mintha söpörne valaki az ablak alatt, valószín ű leg Matild az, ha kiáltanék, nyilván meg is hallaná: elég lenne a villanyt felkattintania, hogy a szoba száznyolcvan fokos fordulata nyomán hátam mögött újra falat találjak. Csak háta hangom nem fér ki a torkomon, szétrepeszt vagy megfullaszt, különben is, mért söpörne Matild az éjszaka kell ős közepén, s miért egy induló g őzmozdony hangerejével? Azéval, amely az el őttünk húzódó vágányon közeledik, fenyegetően, sistergőn, sötétben is jól kivehet ő, fehér pöfetegeket kilövellve. „Ne félj tőle, nem bánt. A mozdony szereti Zolikát, a mozdony szeret téged", hallom közben Sári néném hangját mellettem. „Szereti a mozdony Zolikát, szereti a mozdony Zolikát! ", nyugtatom hát magamat, amíg csak a hatalmas gép távolabb nem kerül t őlünk ... Hangrobbanásomat követően pár pillanatig még azután is tovább ordítok, hogy ráébredek: szerencsésen sikerült újra a felszínre jutnom. Torkom szakadtából, mintha csak annak örülnék, hogy ismét rátaláltam a hangomra. Vagy amiért megtehetem: magam vagyok, nem zavar senkit. Akad azonban másmilyen, kevésbé drámai lefutású változat is, élethűbb, hasonlatosabb az eredetihez. Ilyenkor alapjában ugyanúgy pergeted le valamelyik szalagodat, pardon, szalagunkat, mint azel őtt, amikor rajta tárolt indítványod — elvben legalábbis —akár még megvalósítható is lehetett volna. Hiszen mindenben rád szorultam, rád vagy másokra. Szüntelenül „ministrálhattál" hát nekem, hogy apánk szavát használjam. Kezdve, mondjuk, egy hajnali „Istenem, mi lesz velünk?"-kel. Bár ennek van egy rosszabb változata is, amikor a kérdést közvetlenül hozzám intézed, tőlem várva rá választ. Mert hogy honnan tudhatnám? Vagy ha tudnám is, amíg lehet, kivárok, semmiféle visszavonhatatlan lépésre nem kívá-
958
HÍD
nom magamat elkötelezni. Különben szünet nélkül kezem ügyében a telefon, ha valami baj van, bármikor hívhatom, aki éppen kell, vagy akit éppen találok: szomszédokat, barátokat, ismer ősöket, mentőket, rendőröket, t űzoltóságot ... A többi ahogy lesz, ragaszkodom a szabadsághoz. Úgyhogy ami téged illet, részleges válaszaim is többnyire ezen a síkon mozognak. Tudva jól, hogy számodra megnyugtatók nem, legfeljebb leszerelők lehetnek. Fő leg, ha a „mi lesz velünk?" átvált „mi lesz veled?"-re. Máris el őlegezve az „utána következ ő ket". Emiatt is jön az „Épp eleget tettél értem, hogy azutdn mi lesz, ne érdekeljen"-t vagy az „Ez már nem tartozik rád"-ot követ ő en a „Hagyjuk a témát! ", a „Ne kezdd már megint! ", a „Ne jöv őzz! ", a „Le van szarva a jöv ő ! ", esetleg a „Dögöljön meg a jöv ő ! ", egészen a tömören kinyilatkoztatásszer ű „Jövő nincs!"-ig. Ami szerinted akkora butaság, hogy valójában nem is érted: olyan ember, mint én, hogy mondhat ilyet. Szerintem viszont csak egy, de egyetlenegy nagyobb butaság létezik nála: az a szüntelen rettegés a jövőtő l, amiben te hosszú évtizedek óta szenvedsz és szenvedtetsz (vagy legalábbis szenvedtettél) másokat is, legf őképpen persze engem, a neked kiszolgáltatottat. Emiatt is vagyok kénytelen az idejekorán való letorkolással megpróbálkozni. Bár megesik, hogy elaltatod az éberségemet, fellazítasz, elöljáróban arra kérve, hogy ne haragudjak. „Rendben, nem haragszom, mondd! ", válaszolom. Csakhogy máris haragszom. Még mielő tt a folytatást is hallanám: hogy én, aki olyan okos vagyok, bizonyára tudnék találni valamilyen megoldást. Kigondolni, hogy halhatnánk meg. Jó hát, ha viszonylag mérsékelt hanger ővel jön ki a számon az „Eszemben sincs meghalni! ", lehet őleg nem úgy folytatva, hogy „Veled együtt nem! Akárki mással, de veled nem! Vedd tudomásul!" Idejében váltva át a káromkodásra. T őlem telhetően ügyelve rá, hogy elsöprő , szennyes szóáradatom közvetlenül ne téged érjen. Merthogy a Teremtő háta szélesebb, emellett amint azt Heinét ől tudjuk, merő mesterségbeli rutinból még meg is bocsáthat. Ennek ellenére te mégis: „Istenem, hogy miket mondasz te nekem! Hogy is tudsz ennyi rondaságot összeszedni?" „Volt kit ől tanulnom, mintha nem tudnád? Ki mástól, ha nem az apámtól? Épp elégszer hoztad őt is ki a sodrából!" Pedig te ő t nem is annyira, Ómama inkább. Csakhogy míg neked felelek, apánkat hallom. Arról, hogy igen, őt, az apját, mármint az övét, tehát az apai nagyapámat, az általam nem ismertet, szintén ki tudta hoznia sodrából. „Egyszer a cilinderét törte össze,
KÖTŐDÉS (I.)
959
egyszer meg az óráját!", hallom tehát máris a hangját, s nyomban utána Omama könnyektől fuldokló replikáját is: „Nem a cilinderét, a szalmakalapját ..." Bocsánatot kellene kérnem tehát, de nem megy, ennyi őszinteség után semmi esetre ... Kés őbb viszont te kezdesz mentegetőzni: „Borzasztó! Hogy lehetek én ennyire gonosz? Mert az vagyok, direkt gonosz. Egy ilyen beteg emberrel ..." Erre már nem felelek, bár gondolatban azért helyeselhetek. Mivel a forgatókönyvnek ennél egy agresszívabb változata is forgalomban van. Ahol már a beleegyezésemet se kéred az indítványodhoz, mindössze azt tudatod, hogy —amennyiben a gyakorlati teend őkkel tisztában lennél — mit tennél velem. Illetve értem. Így, igen, mert szilárd meggy őződésed, hogy amit velem tennél, nem csupán a kett őnk közötti határ kisajátító öntudattal történ ő egybemosása, hanem az én legszemélyesebb érdekem is egyúttal. Jól felfogott érdekem, ha úgy tetszik, hiszen ha annyira józan ésszel tudnám felmérni a helyzetet, mint amennyire nem, magam is belátnám, hogy nincs más kiút számomra ...Egyel őre tehát nincs is még szó a gonoszságodról, azt majd csak kés őbb fedezed fel magadban, miután a menetrendnek megfelelően az önvád szakaszához érkeztél. De hát egyel őre nem ott tartunk még. Dehogy is, jelenleg még éppen ellenkez őleg. Ezért is emlegeted W. Sommecset Maugham Szent láng cím ű drámáját, amelyet valamikor, még lánykorodban láttál Pesten Varsányi Irénnel a főszerepben, azaz annak az anyának a szerepében, zki azért szenderíti jobblétre lel őtt gépét bénán túlél ő pilóta-fiát, nehogy tudomást szerezzen hitvestársa (egyebek mellett dramaturgiailag is indokoltnak mondható) hűtlenségéről. Emlékezetes színházi élmény, elképzelhet ő, miként is vált számodra utólag el őjelzéssé. Eltekintve attól, hogy a mi életünkben szó sem volt soha semmiféle kirobbanással fenyeget ő titokról, amitől te meg szerettél volna kímélni. Nem, nem, másról volt itt szó, arról, hogy te mindentől, az „egészt ől" szerettél volna megóvni. „Én azért csodálom, hogy neked van kedved élni", hallom többször is t őled. „Mintha az élet lehetne? Micsoda élet?" „Engedd meg, hogy én döntsem el, hogy milyen. És hogy van-e kedvem tovább folytatni! ", védem ilyenkor a magam integritását. Mert hogy: „Utálom a giccset! Semmi kedvem ilyen befejezéshez!" Semmi kedvem, csakugyan, mert ... mert én éppen ezt, ezt a „szegény, szerencsétlen, együtt ment el az anyjával"-t érzem giccsnek, megengedhetetlenül ízléstelennek. „Miért giccs? Tragédia! ", mondod eközben. Olyanféle válaszokba kergetve, hogy a tragédiát a
960
HÍD
színpadon szeretem csak, vagy hogy így is, úgy is az lesz, minden élet tragédia, mivel halála vége. Vagy miel őtt azt ismételném el, ki tudja, hanyadszor már, amit magam is csak némi csúsztatással érzek igaznak. Mármint hogy sikeres öngyilkosságot elkövetni valóban tragédia, sikertelent komédia, csak beszélni róla viszont giccs, giccs a javából. Így, igen. Ilyenféle félszeg oldalazásokkal igyekszem szökni. Semmi értelmét se látva bármilyen további fejtegetésnek. Mert hát csakugyan, mért ne lehetne tragédia, hogyha úgy tetszik? Azzal a megjegyzéssel, hogy a tragédiaírók rendszerint csak egy meghatározott eseménysor végét alkalmazzák színpadra. Holott a tragédia lényege az elején van, a dolgok indulásakor, amir ől a színpadon inkább csak beszélni szokás, hogy a közönség az el őzményekb ől is tudjon valamit, a látványos és katartikus halál okáról. Arról, ami a magunk általad indítványozott, s talán őszintén is kívánt tragédiánk esetében nyilván én lennék. Mivel egyéb magyarázatra miért lenne bárkinek is szüksége. Csak hát itt volt az a nyúl is, itt, méghozzá el őbb, előbb semhogy én lettem volna. Az a nyúl, igen, az a bizonyos, apánk által gyakran emlegetett nyúl, rendben van, tudom, hogy tudod. Az a bizonyos l őtt nyúl, amelyet valamikor, még a házasságotok kezdetén kapott, és amelyet annak rendje és módjá szerint megnyúzva és kizsigerelve adott át neked, hogy azután, pár órával kés őbb visszatérve, téged továbbra is ott találjon mellette. Sírva, mivel eddig ilyet sose csináltál. Mert azon a nyúltetemen egyik hártya követtea másikat, véget nem ér ő sora a húst burkoló hártyáknak, de hiszen tudod, ezt már magad mesélted. Vagyis apánk itt érzett meg talán valamit az egészb ől, első ízben mindabból, amit. amit mi, gyerekek kés őbb szintén éreztünk: hajlamodat az örömrontásokra. Mert valahányszor valami számunkra örömteli izgalmat ígér ő történt, cséplés, szüret, disznóölés, részedr ől az ideges könnyek sohasem hiányozhattak, képtelen voltál velünk örülni, örülni az örömünknek, úgy tenni se nagyon, mintha örülnél. Kés őbb már az ünnepeknek se, karácsonynak, húsvétnak se, hónapokkal el őbb kezdve rettegni közeledtüktől, legkevésbé tőlem képesen eltitkolni, mennyire gy űlölöd őket, énelőlem, aki mindig melletted voltam, egyre inkább megfert őzve ingem is a rettegéseddel. Rettegéseddel az elrontott ünnepi süteményekt ől, amelyek a végén annyira mindenképpen sikerültek, hogy ne kelljen kidobni őket. Gyakran meg nem is volt semmi hibájuk. Ám te akkor is rengeteg kivetnivalót találtál bennük. Olyanféle kitörésekre ragadtató-
961
KÖTŐDÉS (I.)
kat, hogy „Jaj, mért nem tudok én a föld alá bújni?", vagy: „Istenem, de jó is volna elszökni innen!" Vagyis az a nyúl, az a bizonyos, sok mindent előlegezett, nem csupán az „el őéletedet", nem csupán téged, hanem másokat is, akik el őtted jártak, akiket a génjeiddel hoztál magaddal. Az író hagyatékából közzéteszi SZLOBODA János
(Befejez ő része a következ ő számunkban)
