KISEBB KÖZLEMÉNYEK. A fog segédigéről

Kisebb közlemények

451

KISEBB KÖZLEMÉNYEK A fog segédigéről Az ómagyar korszak időkerete a honfoglalástól a 16. század első harmadáig bő hatszáz év. E hatszáz év első háromszáz évéből nincs a mondattant érintő, felhasználható forrásunk. Csupán e háromszáz év végén találjuk a Halotti beszédet, és az ezt követő mintegy száz éven belül a többi kis szövegemléket (vö. Benkő 1980: 26). Ezt követően a 14. század végéről (1370 után) a Jókai-kódex latinból fordított szövege képez forrást a kutatás számára. A 15. századból is csupán az ún. Huszita biblia magyar fordításait használhatjuk, majd a század legvégéről, illetőleg a 16. század elejéről áll rendelkezésre elegendő forrás. E források közül is meglehetősen kevés a kötetlen, spontán nyelvhasználatot tükröző írás, zömükben formalizált, egyházi rendeltetésű és terminológiájú, a liturgiával összefüggő használatú szövegek ezek. A forráshiánnyal és a rendelkezésre álló szövegek jellegével függ össze, hogy a következtetéseinken alapuló visszavetítéseink gyakran bizonytalanok. E bizonytalanság egyik képviselője a fog ige, melynek a segédigei minőségű használatával (jövő idő: fog + -ni szerkezet) összefüggően néhány kérdés fogalmazódhat meg. Az első és legáltalánosabb kérdés: hogyan alakult ki a fog + -ni szerkezet a jövő idő jelölésére. Ismeretes, hogy az alapnyelvből nem örökölt a magyar se szintetikus, se analitikus kifejezési formát a jövő időre (Sárosi 2003: 150). Abaffy Erzsébet (1992: 134–135) a 15–16. századi adatok alapján egy grammatikalizálódási folyamatot ír le, melyben a konkrét jelentésű (’megfog, megragad’) szó a ’hozzáfog’ jelentésen keresztül jut el a jövő időt kifejező segédigei szerephez. Hasonlóképpen foglalt állást korábban már a TESz. is. Abaffy példái azt mutatják, hogy a fog (a kezd igével párhuzamosan) tárgyas szintagmát alkotott a főnévi igenévvel, és még múlt időben is használatos volt: pl. „haza élÐt foga úlnÿ” (PeerK. 5): „… sedere cepit” (Abaffy 1992: 134). Ez a szint már a ’hozzáfog’ szintje, melyből aztán a nyelvhasználat kiterjedhetett (és ki is terjedt) bármely ige futurum imperfectumának kifejezésére („mÿnd eʒ vilag cʒudalnÿ fogÿa [admirabitur]” 1992: 135, l. JókK. 49). A folyamat tehát a következő: ’megfog’→’hozzáfog’→’jövő időt jelző segédige’. Ezt a folyamatot Dér Csilla Ilona angol minta nyomán a be going to szerkezetet idézve tárja elénk. A grammatikalizációs folyamat lényege e mintában az, hogy egy adott ige (verbális szerkezet) speciális kontextusban használtatik, melyben benne van a szándék jelentéstöbblete is. A speciális kontextus következtében az újraelemzés kapcsán a szándék jövőre utaló jelentése kerül előtérbe, s a jelentések közül egy kiemelkedik, míg a többi jelentés háttérbe szorul. A folyamat az angol nyelvhasználatban ma is megfigyelhető az egyidejűleg kétértelmű jelentést hordozó alkalmazásban (I am going to see a doctor) (Dér 2008: 26). A magyarban Berrár Jolán a kenyeret fog | enni példával közvetlenül a hangsúly eltolódásával (hasonlóan a mondathatár eltolódásához) magyarázza a fog segédigévé válását (1956: 430). A kései ómagyar kor nyelvemlékei segítségével azonban az átmenet mindhárom fázisa bemutatható: 1. konkrét ’megfog’: „ees ottan az sÿdok meg DOI: 10.18349/MagyarNyelv.2016.4.451

452


fogak iesusth” (AporK. 208), „fogaak ottan zegenÿDkketh es kezDkkeeth labokath meg kDtDzeek” (SándK. 28), „romayaknak zolgay el jevuenek paſcaſiuſt meg fogak. es fogva ev velek chazarhoz viveek” (CornK. 204r). 2. ’hozzáfog’: e folyamatban először talán a ’fogja magát’ (= elhatároz) lehetett az első lépcső, ahol a szerkezet még tárgyas szintagma, de jelentése már elvonttá válik: „sa zent laioshoz · kih franciai kirali vala foga magat” (DebrK. 83); „tahat legiÐn bizoni hitÐnk : fogiok ioh miuelkÐdetÐkre magonkat” (DebrK. 174–175), majd előtérbe kerül az ’elkezd’ jelentés, és ennek kapcsán a főnévi igenév belépése célhatározói bővítményként indítja el a segédigévé válást: „El felede az vezedelmeket, kikben vala vettetuen minden felDl. az mezen foga ńalakodnÿa” (BodK. 15–16), „hog mikoron, a bines lelek ki fog zakadnia a testtDl” (BodK. 21), „Es azon zem pillantasba a lelek foga dićernie monduan” (BodK. 35), „keet loh nagí erÐssen kezdeh egi mast rugdosnia segíg hozzaía futuan a lonak mardosní ffoga Ðtet samahsík adzÿg rugdosa” (DebrK. 181). 3. A fog egyre inkább jövő időt jelent (l. Abaffy 1992: 135. példáit), további példák: „ſok emberek fognak meg halnÿ” (JókK. 63), „eʒ vilaagnak ſok bewlcʒekewʒewl es nemeſekewʒewl fognak yewnÿ” (JókK. 82), „Es halalatoſt fogʒ ʒolgalnod yſtennek” (JókK. 145), számos további példa található Sylvester János Újtestamentumában. Példáinkban a főnévi igenév célhatározói értelmű (melyet a -ni képző latívuszi -i eleme mintegy előrevetít, vö. HBK. „iochtotnia ilezie wt”). A folyamat (a jövő idő analitikus szerkezettel való kifejezésének folyamata) két oldalról volt tehát nyitott és potenciális: a fog absztrahálódásával és a főnévi igenévnek a szerkezetbe való alkalmasságával. A fog grammatikalizálódása tehát nem önmagában történt: szükséges volt hozzá a főnévi igenév ez irányú „nyitottsága”. E következtetés megegyezik az általános megfigyeléssel: ahogyan a be going to szerkezetben sem csak a go grammatikalizálódik, hanem az egész szerkezet kap új jelentést, úgy a fog esetében is szükséges a segédigévé váláshoz a szerkezet másik tagjának a segítsége, alkalmassága az adott irányú mozgáshoz. A tanulmány bevezetőjében említett adathiányos helyzetből következik, hogy a fog + ‑ni jövő időt kifejező szerkezet időbeli kialakulásáról szintén csak feltételezéseink vannak. A fog segédigei szerepe egyértelmű a Jókai-kódexben (l. TESz.), ugyanakkor a gramma tikalizálódás közbenső állapotát mutató jelentés (’hozzáfog’) csak a 16. század kezdetéről adatolható (TESz.). Ettől eltekintve, mivel a segédigei alkalmazás már a 14. században egyértelmű, a szerkezet kialakulását a kései ómagyar korra teszi Abaffy Erzsébet (1992: 133–135), közelebbi megszorítás nélkül az ómagyar korra Sárosi Zsófia (2003: 363). A szó határozói igeneve (fogva) azonban felbukkan a Königsbergi töredék 12. század vége/13. század elejére datálható (Dömötör 2006: 31) szövegében, mégpedig „elvont irányban megtörtént funkcióváltást” (Benkő 1980: 287) mutatván. Jelentésköre pedig nem a ’kezd’-del azonos/hasonló („kezdve”), hanem a -től fogva szerkezetben lényegesen általánosabb, és mint a kiterjedés nagyságát nyomatékosító határozószó, ’egészen, teljesen’ jelentésű (Berrár 1956: 433; TESz.). Ha viszont a szó képzős származékának jelentése már a korai ómagyarban absztrahálódott, sőt e képzős változat elindult a szófajváltás útján is – névutói szerepűvé válik (s e szerep kialakulását A. Jászó [1991: 345] nyomán D. Mátai az ősmagyar kor végére valószínűsíti: 2003: 210, 228; 2011: 135; vö. még Zsilinszky 1991: 450) –, feltételezhetjük, hogy az alapige segédigévé váló grammatikalizálódása is korábbra tehető, akár az ómagyar kor korai fázisába. Ezt feltételezve azonban megváltozik a fog/kezd igéknek a jövő idő kialakításában való szerepvállalása, annak időbeli rétegződése.


453

Mivel forrásaink késeiek, bennük a fog és a kezd egyidejű segédigei szerepét találjuk. Úgy tűnik, a két szó azonos időben kerül segédigei szerepbe, s Hadrovics szerint „az ember szinte a véletlen játékának tartja, hogy a jövő idő kifejezésének segédigéje nem a kezd lett” (1992: 343). Az azonos idejű adatolásból Abaffy is az egyidejű használatra következtet, és egy tág (a Jókai-kódextől az ómagyar kor végéig tartó) szinkróniában elhelyezve egy folyamatot vél felfedezni. (Amely folyamatban az időbeliség nem játszik lényeges szerepet: Abaffy az első stádiumban szerepeltet 16. század eleji példát, és a harmadik stádiumban szerepeltet 14. századi példát is. Ez azonban csak látszatra ellentmondás, ugyanis, mint Haader Lea írja, a mondattani grammatikalizációs folyamatok esetében „egyszerre van jelen a nyelvrendszerben a forrás és a végeredmény, valamint az átmenetek” [2001: 365]). Ebben a folyamatban az első állapot – állítja Abaffy – amikor a fog és a kezd is tárgyas szintagma alaptagjaként akár múlt időben is használatos lehetett (több példa is ezt mutatja). A következő stádiumban a coepi igét és a futurum imperfectumban álló incipio igét a kezd jelen idejű alakjaival fordítják, és ezzel a szerkezet jövő idejű jelentésűvé válik. Erre a vélt folyamatra Abaffy két kódexből hoz példákat, egyet a Bécsi kódexből, kettőt pedig a Müncheni kódexből. A Müncheni kódexből két példát idéz Abaffy, és ezek közül az egyik valóban az incipio futurum imperfectum alakja. A Müncheni kódexben az idézett két példa mellett még két alkalommal szerepelnek az incipio jövő idejű alakjai a főnévi igenév mellett. Vegyük sora őket: a Lk 14, 9-ben (MünchK. 73ra, Abaffy egyik példája) azt a példabeszédet olvashatjuk, amikor valaki egy menyegzőn elfoglalja az első helyet, majd a ház gazdája felszólítja, hogy adja át a helyét egy előkelőbbnek. Ebben a cselekvéssorban a latin „et tunc incipias cum rubore novissimum locum tenere” fordításaképpen „¼ tahat […] pi»onqaſſal kèʒded aʒ vtolſo hèľt ta»tanod” a történési folyamatban egy új cselekvés kezdetét és nem pedig a jövő időt jelzi (az itt idézett incipias azonban nem futurum imperfectum, hanem praesens imperfectum coniunctivi!). A Mk 13, 4-et (MünchK. 49va) megelőzően Jézus a templom lerombolását jövendöli meg, és ennek kapcsán kérdezik a tanítványok: „Dic nobis, quando ista fient? et quod signum erit, quando haec omnia incipient consummari?” Ennek magyar fordítása a kódexben: „V»am mōgadyg mdnèkDnk mico» èʒec leʒnèc ¼ meľ ièlenſeg leʒèn micor mēd èʒec keʒdnec megtDkellètniec”. A szöveg egésze egyértelműen a megjövendölt folyamat elkezdésére utal, s nem a jövő időre. Lk 21, 7 (MünchK. 80ra, Abaffy másik példája): ugyanaz a helyzet, mint Márknál, a templom köveinek lerombolásáról van szó. Itt a latin szöveg Márkhoz képest rövidebb: „Praeceptor, quando haec erunt, et quod signum cum fieri incipient?” de az egyeztetés alapján egyértelmű, hogy a fieri incipient nem a signum-ra, hanem a haec-re vonatkozik. Ennek a kódexben a fordítása: „Paranºolo micor lė˜nc èʒec ¼ mėľ ièlenſeqèc mico» kèʒdnèc lènièc”. Még ez a hibás fordítás is egyértelműen a történés megkezdésére utal (a hibára a kódex kiadója is felhívja a figyelmet: Nyíri kiad. 1971: 317). Lk 23, 29–30 (MünchK. 83ra): ebben a szövegrészben a keresztre feszítéshez támolygó Jézus szól a síró asszonyokhoz: „venient dies, in quibus dicent … Tunc incipient dicere montibus: Cadite super nos, et collibus: Operite nos.” Ennek a fordítása a kódexben: „me»t iDnc […] napoc kicbèn mōdnac […] Tahat kèʒdnc mōdani hegecnc èſſètec md reianc ¼ halmocnac fèdèʒiètecbè mūkèt”. A tágabb szövegben tehát adva van egy, a jövőben megvalósuló történés, amelyben a tahát ’akkor’ jelzi az új egység elkezdődését. Ez a példa is hangsúlyosan az elkezdődésre utal az eseménysoron belül.

454


Abaffy szerint a harmadik stádiumban valamely ige futurum imperfectumát a fog, illetőleg a kezd + -ni alakkal ki tudják fejezni. Abaffy erre is hoz a korai kódexekből példát, és, ha a kezd-del fordított jövő idő nem az incipio fordítása, hanem egy másik igéé, akkor ez valóban a kezd segédige voltát bizonyíthatja. Érdemes azonban a példaként beidézett Müncheni kódexbéli adatot jobban szemügyre venni. Ez a latinból fordított szöveg (az egész Müncheni kódex) ugyanis a latin jövő idős igealakok fordítására csak magyar jelen idejű igealakot használ, továbbá az incipio fordítására a kezd + -ni szerkezetet. Minden esetben, amint ezt Abaffy is megjegyzi. Ezek (ti. az incipio fordításai) mindegyike múlt időre vonatkozik, a fentebb említett négy kivételével, amelyekben viszont a kezdés folyamata lényeges, s nem a jövőre vonatkozás. Egyetlen ettől eltérő eset van: az Abaffy által is idézett videbitis kezd + -ni-vel való fordítása. E jelenet azonban – melyben Jézus elfogása után a zsidó főtanács előtt megjövendöli (biztos jövőként állítja) isteni voltát – a latinban is közel azonos szövegezéssel mindhárom szinoptikus evangéliumban megtalálható (Mt 26, 64; Mk 14, 62; Lk 22, 69). Ebből Lukácsnál a latinban az erit szerepel, melyet a fordító a leʒèn-nel ad vissza (82rb). Máténál (MünchK. 33va) és Márknál (51vb) azonban szinte teljesen azonos a latin szövege: „Dicit illi Iesus: Tu dixisti; verumtamen dico vobis, amodo videbitis Filium hominis sedentem a dextris virtutis Dei et venientem in nubibus caeli” (Mt 26, 64), illetve: Mk: „Iesus autem dixit illi: Ego sum; et videbitis Filium hominis sedentem a dextris virtutis Dei et venientem cum nubibus caeli (Mk 14, 62)” Márknál a videbitis-t a fordító meglaťťatoc-kal fordítja, jelen idejű alakkal, úgy, ahogyan általában a jövő időt fordítani szokta. Máténál azonban az amodo videbitis Filium hominis-t a következőképpen adja vissza: „Matolfoguā latnotoc kèʒditèc èmbe»nc fiat” (MünchK. 33va). (Az amodo-t nem ’oly módon, oly képpen’-ként fordítja.) A fordító tehát a latin szöveget kiegészíti a mától fogva időhatározóval, és – véleményem szerint – ez a betoldás indokolja a cselekvés elkezdésére utaló kezditek alkalmazását. A Müncheni kódex fordítójának tehát ezt az egyetlen, nem az incipio fordítására vonatkozó példáját nem tekinthetjük a kezd jövő idő kifejezésére kiterjesztett példájának. Az ide a Jókai-kódexből (125) felhozott példa szintén kétséges: a mondat egy eszkatologikus szöveg részlete, melyben a jövőre vonatkozó cselekvések/történések mind jelen idejűként fordíttatnak, s bennük az „Es gycʒewlkewdny keʒdnek embereknek gycʒeretyben” egy új tétel a felsorolásban, és ez indokolhatja a kezdnek-kel való fordítást. Szintén nem győz meg a kezd segédige voltáról az ide a Nagyszombati kódexből idézett mondat sem („maydan nehezebbet kezd ennel hallani micoron az igaz biro azt kezdi mondani” [NagyszK. 177]). Mindezek alapján a kezd-nek a fog-gal egyenértékű jövő idejű segédige volta kétségesnek tűnik. Az eddigieket összegezve: feltételezem, hogy a fog + -ni szerkezet a jövő idő jelölésére a korai ómagyar korban jött létre, a kezd a kései ómagyar kori példákban nagyrészt az incipio ’kezd’ ige magyar megfelelőjeként jelenik meg, jövő időre való alkalmazása csak másodlagos, a jelentésével összefüggő fordítói használatból ered. A fog viszont azért lehetett alkalmas meglátásom szerint az incipio fordítására is, mert már létezett ennek a jövőre való segédigei alkalmazása a gyakorlatban. Nem egyenrangú igék „vetélkedéséről” van tehát szó az adott korban (15. sz. vége/16. sz. eleje), hanem egy már általánosult jövő idős kifejezés speciális helyzetben való alkalmazásáról (fog), illetve egy új, becsatlakozó, a fordítás igényének megfelelő szó (kezd) szerepeltetéséről. Az ómagyar kor végi valós nyelvhasználat megismerését mégsem a kódexek fordításszövegeinek, hanem a missziliseknek az elemzése adja meg. Ezekről Abaffy azt írja,


455

hogy amennyiben összetett jövőt használnak, akkor kizárólag a fog-os jövő időt használják (1992: 135). A Középkori leveleink (Hegedűs–Papp 1991) teljes anyagát átnézve a következőképpen alakul az összetett jövő idő használata: 5 iratban fordul elő a kezd + -ni szerkezet, 15 iratban pedig a fog + -ni szerkezet (a 152. és a 162. sz. levélben mindkét szerkezet előfordul, jellemzően eltérő használattal). Számarányt tekintve tehát nem nagy a különbség, semmiképpen sem kizárólagos a fog-os alkalmazás. Nem is az alkalmazás számában, hanem az alkalmazás minőségében van a különbség. Az 5 kezd-es szerkezetből négy az eseményekre való közvetlen utalást mutat: „nagy kar kezdon walany ha en hamar zembe nem lehetek kegyelmedwel” (Klev. 26), „Nem tudom mychoda lowakat kezdeel kewanny”(152), „ha Nem fizetenk keet fele ellensegewnk lezen, Mynd terek Mind ewk kezdnek Jobbaginkat fogdosny az adossag erth” (157), „es ozton a zegen nep a ki oda mielni kezd minden adoyoknak felet megengegyetek” (211). Ez a közvetlen utalás a dolgok elkezdését, elkezdődését jelöli. (Van viszont egy adat, melyben a kezd szerepel segédigeként, és a példában szereplő állítás tartós jövő időre vonatkozik: „hog oda ala kristaloczra akarnal Menny, en A tanach hog semmi keppen ne Men Mert Vram erekkewl haragudni es Nehezelni kezd rad” [Klev. 162]). Ezzel szemben a fog-os szerkezet a jövőbeli történés általánosult, biztosnak ítélt vagy szándékolt eseményeit jelöli. A példák: „mert Elwesthed wegre magadoth barathyd sem fognak haznalhathny” (Klev. 68), „ssok maghyarth fok kx yth lathny es sockal Jobban fok allany az my wrunk dolga” (68), „[királyné asszony] tha hath ew fog oda meny: es ew fogya Byrnya az or zagoth” (95), „nem fognak ilyen pinzt adnj” (97), „az my nekem azwthan fogna Jobnak thettczeny azt myelnym” (107), „nehezen fogyak Megh adnj” (109), „teneked Inkab haznalny fogh” (150), „weegre a keralne azzon kerlytkayaba fogz kewanny Jartodat” (152), „wg tertynhetyk hog Gereczbe fogom welem hozny” (154), „mert en Gereczbewl Beechbe [f]ogok Mennem” (154), „de The mondok weegre kerlytkaba fogz Jarny” (154), „Mostis Mondom hog wram Jo Newen Nem fogna wennj tewled” (162), „lasd megh mit fog Irnya a rol” (163), „Nem fogom oztan az apro embe[r]nek en azt enghednj” (168), „azt hyzem hog Nem fogok egebet tehetni Benne” (176), „ebbe sem fogh sokat Nyernj Mibe terekezik” (176), „Im az zeghin Neep kristalocz rol fel fogh Jwny Mert Nem Maradhatnak towab oth” (205), „nem todom ky foggya azt wegre fyzetni” (234), „de azon felekh hogy ha wgyan fogyak ewryzny aky kewes megh narath [!] ys hath wgyan fhognak yarny mynth az tewbbj” ( 237). E példasorozatból egyedül talán a 163. levél idézetében levő fog-ot helyettesíthetnénk be a kezddel, a többit viszont nem. A fog + -ni szerkezetes jövő idő tehát már a 16. század elején is a biztosnak ítélt, szándékolt, hangsúlyozott jövő idő kifejezője, s ebbéli tulajdonságát máig őrzi (vö. Kálmán 1974). Utolsó kérdésünk a „miért”-re vonatkozik. Miért a fog és miért nem a kezd vált segédigévé? Láttuk, Hadrovics a véletlen játékának tartja, hogy a fog és nem a kezd lett a segédige. Ő ugyanis úgy gondolja, hogy „[a kezd és a fog ige] sokáig együtt halad a jövő idő kifejezésében is, míg végre a fog győz” (1992: 364). Ezt erősíteni hivatott, kezd segédigés példái azonban 16. századiak, mindegyikükben megfigyelhető a cselekvés közvetlen elindulásának jelzése (1992: 342–343), miközben a Jókai-kódex már egyértelműen általánosabb jövő idejű használatot mutat a fog tekintetében (vö. Abaffy 1992: 135). Arra a kérdésre, hogy miért nem tudta kiszorítani a kezd a fog-ot a segédigei szerepből, részben már válaszoltunk a két – egy adott időben közel azonos funkciójú – ige segédigei szerepe időbeli egymásutániságának felvázolásával. Ebben a „quasi versengésben”

456


azonban lényeges a jelentés és a struktúra különbsége is (vö. Benkő 1988: 86). A struktúra ugyanis kihat a jelentés alakulására, a morféma további szerepekre való alkalmasságára. Ebben a tekintetben a kezd (bár ismeretlen eredetű és a végén álló -d csak vélelmezetten képző: TESz.), őrzi a kezdés alapvető jelentését még segédigeként is, ezt erősíti a szóvégi -d más szavakban meglevő analógiája, inchoatív jellege. A fog ezzel szemben abszolút tő, nincs rajta képző, s ezért alkalmassá vált arra a jelentésbeli „kifakulásra” (bleching), mely számos szerző szerint a grammatikalizációs folyamat egyik fontos lépése (Dér 2008: 23). Kulcsszók: grammatikalizáció, jövő idő, nyelvhasználat, ómagyar kor, segédige. Hivatkozott irodalom Abaffy Csilla – Reményi Andrea kiad. 1997. Debreceni kódex 1519. A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Régi Magyar Kódexek 21. Argumentum Kiadó – Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest. E. Abaffy Erzsébet 1992. Az igemód- és igeidőrendszer In: Benkő Loránd főszerk., A magyar nyelv történeti nyelvtana II/1. A kései ómagyar kor. Morfematika. Akadémiai Kiadó, Budapest. 120–183. AporK. = Apor-kódex. Kiadása: Haader–Kocsis–Korompay–Szentgyörgyi kiad. 2014. P. Balázs János kiad. 1981. Jókai-kódex XIV–XV. század. A nyelvemlék betűhű olvasata és latin megfelelője. Codices Hungarici 8. Akadémiai Kiadó, Budapest. Benkő Loránd 1980. Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei. Akadémiai Kiadó, Budapest. Benkő Loránd 1988. A történeti nyelvtudomány alapjai. Tankönyvkiadó, Budapest. Berrár Jolán 1956. A -től fogva névutó kialakulása. Magyar Nyelv 52: 429–435. BodK. = Bod-kódex. Kiadása: Pusztai kiad. 1987a. Bognár András – Levárdy Ferenc kiad. 1967. Cornides-kódex. Hasonmás és kritikai szövegkiadás. Codices Hungarici 6. Akadémiai Kiadó, Budapest. CornK. = Cornides-kódex. Kiadása: Bognár–Levárdy kiad. 1967. DebrK. = Debreceni kódex. Kiadása: Abaffy–Reményi kiad. 1997. Dér Csilla Ilona 2008. Grammatikalizáció. Nyelvtudományi Értekezések 158. Akadémiai Kiadó, Budapest. Dömötör Adrienne 2006. Régi magyar nyelvemlékek. Akadémiai Kiadó, Budapest. Haader Lea 2001. Mikrodiakrónia és változásvizsgálat (az összetett mondatokban). Magyar Nyelvőr 125: 354–371. Haader Lea – Kocsis Réka – Korompay Klára – Szentgyörgyi Rudolf kiad. 2014. Aporkódex. 15. század első fele / 15. század vége és 1520 előtt. A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Régi Magyar Kódexek 33. Székely Nemzeti Múzeum – OSZK – ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet, Budapest–Sepsiszentgyörgy. Hadrovics László 1992. Magyar történeti jelentéstan. Akadémiai Kiadó, Budapest. Hegedűs Attila – Papp Lajos szerk. 1991. Középkori leveleink 1541-ig. Tankönyvkiadó, Budapest. A. Jászó Anna 1991. Az igenevek. In: Benkő Loránd főszerk., A magyar nyelv történeti nyelvtana I. A korai ómagyar kor és előzményei. Akadémiai Kiadó, Budapest. 319–352. JókK. = Jókai-kódex. Kiadása: P. Balázs kiad. 1981. Kacskovics-Reményi Andrea – Oszkó Beatrix kiad. 2000. Peer-kódex. A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Régi Magyar Kódexek 25. Argumentum Kiadó – Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest.


457

Kálmán Béla 1974. A jövő idő kifejezései a magyarban. In: Imre Samu – Szathmári István – Szűts László szerk., Jelentéstan és stilisztika. Nyelvtudományi Értekezések 83. Akadémiai Kiadó, Budapest, 234–236. Klev. = Hegedűs–Papp szerk. 1991. D. Mátai Mária 2003. Szófajtörténet In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc szerk., Magyar nyelvtörténet. Osiris Kiadó, Budapest, 204–233. D. Mátai Mária 2011. Magyar szófajtörténet. Argumentum Kiadó, Budapest. MüchK. = Müncheni kódex. Kiadása: Nyíri kiad. 1971. NagyszK. = Nagyszombati kódex. Kiadása: T. Szabó kiad. 2000. Nyíri Antal kiad. 1971. A Müncheni kódex 1466-ból. Kritikai szövegkiadás a latin megfelelővel együtt. Codices Hungarici 7. Akadémiai Kiadó, Budapest. PeerK. = Peer-kódex. Kiadása: Kacskovics-Reményi– Oszkó kiad. 2000. Pusztai István kiad. 1987a. Bod-kódex. XVI. század első negyede. A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Régi Magyar Kódexek 2. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest. Pusztai István kiad. 1987b. Sándor-kódex. XVI. század első negyede. A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Régi Magyar Kódexek 3. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest. SándK. = Sándor-kódex. Kiadása: Pusztai kiad. 1987b. Sárosi Zsófia 2003. Morfématörténet In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc szerk., Magyar nyelvtörténet. Osiris Kiadó, Budapest, 352–371. T. Szabó Csilla kiad. 2000. Nagyszombati Kódex 1512–1513. A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata. Régi Magyar Kódexek 24. Argumentum Kiadó – Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest. Zsilinszky Éva 1991. A névutók. In: Benkő Loránd főszerk., A magyar nyelv történeti nyelvtana I. A korai ómagyar kor és előzményei. Akadémiai Kiadó, Budapest. 442–460.

On the Hungarian auxiliary fog ‘will’ It is due to lack of sufficient sources and the character of the texts that are available from the Old Hungarian period that our conclusions and the back-projections based on them are often vague. One of the cases in point is the verb fog ‘hold’ whose auxiliary use (future: fog + infinitive) raises a number of issues. In the early sixteenth century, fog and kezd ‘begin’ occur in an auxiliary role in all but identical circumstances. The paper argues that fog is earlier in an auxiliary role than kezd; on the basis of spoken-language data, fog refers to a general and intended future action in this period whereas the use of kezd has to do with its inchoative character and its instances refer to the actual beginning of the action. An analysis of examples drawn from ecclesiastical texts fails to support the earlier claim that the two verbs had co-existed in identical roles. Our conclusions are further corroborated by a structural analysis of the two words concerned.

Keywords: grammaticalization, future tense, language use, Old Hungarian period, auxiliary. Hegedűs Attila Pázmány Péter Katolikus Egyetem

KISEBB KÖZLEMÉNYEK. A fog segédigéről

Recommend Documents