Kári Viktória. A Ragacs-tenger kalózai. Kári Viktória: A Ragacs-tenger kalózai

A Ragacs-tenger „kalózai”

Berg Judit: Rumini, Pozsonyi Pagony, 2006, 2008, 2250 Ft „Hallottatok már Pelevárról? Ott található a világ legnagyobb kikötôje és a híres bazár. Sehol máshol nem lehet zsugorító meg növesztô port kapni; van itt láthatatlanná tevô kalap, látószelence, a régi pajzsokról, késekrôl, fegyverekrôl, kincses ládákról és csodakenôcsökrôl nem is beszélve. A Szélkirálynô nevû hajó épp Pelevárba tart, fedélzetén a két mindenre elszánt hajósinassal, a két jóbaráttal, Ruminivel és Balikóval. Az út hosszú és veszedelmes, a Szélkirálynô egyik veszélybôl a másikba sodródik. Miért félelmetes hírû a Ragacs-tenger? Hogy lehet átkelni a rettegett Sárkány-szoroson? Mit rejt a lakatlan sziget, ahol vízért szállnak partra? És hová tûnt Rumini?” — olvashatjuk egy olyan könyv hátoldalán, amelyben a vizuális imagináció legalább olyan fontos szerepet nyer, mint a szöveg megalkotottsága maga. Az olvasói kíváncsiságunkat felkelteni hivatott fülszöveg alatt csodásan megrajzolt kisegér kémleli messzelátójával a tengert, háttérben piros csíkos vitorlával felszerelt hajó és vérszomjas tengeri sárkány küzdelmének lehetünk tanúi. A borító gerincén iránytû vonja magára a figyelmet, a címszereplô szó szerinti és metaforikus útkeresésének mise en abymejaként. A belsô borítókon pedig annak rendje és módja szerint megrajzolt térkép jelzi a hajó kalandozásának útvonalát, megkönnyítve a fiktív játéktérbe való bevonódás folyamatát gyereknek és felnôttnek egyaránt. (Ez a kérdés elôhívja a gyermeki és felnôtt befogadók értelmezési stratégiáinak és az idegenségnek összetett problémáját is, de ennek elemzésére az egyik nézôpont nyilvánvaló hiánya miatt nem vállalkozhatom…) A kisegér figurája régóta kedves sokunk számára, rajzokról, filmekbôl egyaránt jól ismerhetjük: kis Jerryt, a furfangost, a Macskarisztokraták közt élô hôs kis Rocquefort-ot, legutóbb pedig a rútnak tartott (ám a filmvásznon bájos) patkány bûvölte el a moziba járó aprónépet és a kritikusokat egyaránt.

Berg Judit betûi és Kálmán Anna rajzai újabb kedvencet adtak nekünk: ôk alkották meg Ruminit, a kisegeret, akinek immár legújabb kalandjai sem titkosak többé (Rumini Zúzmaragyarmaton). (Az elsô kötetet 2007ben az év gyermekkönyvének választották, s idén már a második kiadásban olvasható.) A történet in medias res kezdôdik: a Rumini címszereplô-fôhôse utcagyerekként kószál a kikötôben, és jobb híján egy rablóbandában szeretné megtalálni a helyét, mígnem egy félresikerült akciójuk során a bölcs és jószívû kapitány, Bojtos Benedek szíve megesik rajta: „azért hoztalak el, hogy lássam, tényleg jóravaló kölyök vagy-e. Elszegôdhetsz mellém hajósinasnak a Szélkirálynôre. Elôre szólok, hogy nem lesz könnyû dolgod. Sok a munka és a szolgálat nehéz. De ha becsületesen dolgozol, a végén még tengerész is lehet belôled. És a hajón igazi barátokra találhatsz.” (12.) A kapitányi ígéretet beteljesítve egérkénk végre közösségbe kerül, ahol derekasan kiállja a próbákat, mi több, barátokat is szerez. De ami a nehéz munkát illeti, Rumini olyan leleményes, mint az a bizonyos ókori hajós, így a kemény munkától legtöbbször megmenekül, a jutalom viszont nem marad el, mivel bátorsága és furfangja messzi tengereken túl is tekintélyt, és talán nem árulok el nagy titkot: némi vagyont is szerez neki. A szöveg imaginatív világa a kalandregények narratív sémáit mûködtetve próbatételek sora elé állítja hôseit, közben pedig (hiszen mesekönyv volna elsôsorban) számos csodás elemet mûködtetve teszi a szó minden értelmében varázslatossá a cselekményt. A némító kenôcs, a minden zárat megnyitó vascsöppentô, a minden ellen megvédô varázsige, amely rossz kezekben beláthatatlan károkat okoz, a mindent látó szelence, a mindent gyógyító recefice fa kérge, az azt ôrzô fabatkák, az altató hatású forrásvíz, a világító szentjánosbogár, az ágyúgolyót evô sárkány, a szigeten elrejtett kincs, a láthatatlanná tevô kalap mind-mind a mesét performáló fantasztikus elemek. A mûbeli világ megteremtésekor a szerzô voltaképpen mítoszok és napjaink tömegkul109

2008 / Nyár

Kári Viktória

Kári Viktória: A Ragacs-tenger „kalózai”

A Bakon Lesô túrájának kultikus motívumait variálja: a hajó már Homérosz óta a kalandok, illetve az életút szimbóluma, a lakatlan sziget, a kincsvadászat, a királyi igazságtevés szinte minden mese, monda, illetve kalandregény (lásd Monte-Christo grófja) sémarendszerében megtalálható, akárcsak a (többfejû) sárkány, illetve tengeri szörny (lásd még az imént említett eposzt), a varázslók pedig a Harry Potter-sorozat révén, a metamorfózis archetípusának parafrázisaként váltak újra az irodalmi divat részévé. A tengeri csata és a kalózok szerepeltetése Sparrow kapitány kalandjai és a magyar regény között teremt intermediális viszonyt (bár én inkább a könyvet ajánlanám gyerekek figyelmébe), így a témaválasztás is szavatolja a regény sikerét. A pelevári bazár pedig a keleti mesék világát idézi meg, ahol a varázslat valamennyi tárgyi, illetve nyelvi kelléke fellelhetô. Az átváltozás valóságon túli, azaz mesei-fiktív lehetôségét megteremtô eszközök mellett a nyelv mágikus, vagyis létesítô erejére is figyelmeztet ez a kaland. A legnagyobb erô éppen ahhoz a varázsigéhez kötôdik, amely a gonosz szolgálatában áll: ezt nem is teszi olvashatóvá, illetve elmondhatóvá a szöveg, az a varázsige viszont, amely a mindent látás és egyúttal a tudás létesítôje lehet, könnyen hozzáférhetô és megtanulható: „Szelence, nyíljál, hatalommal bírjál, mutasd meg sebesen, hol van, akit keresek!” (153) A bazár a labirintus archetípusa révén az emberi élet útvesztôinek kicsinyítô tükrévé is válik. A föld alatti járatok a gonosz birodalmának adnak teret (akárcsak korábban a sötét víz, illetve a tengeri köd), míg a felszínen bölcs vezetôk segítik a bûn, illetve a gonosz ellen harcoló tiszta erôket. A felsoroltak mellett új és a képzeletnek szintén teret nyitó csodás elemekkel is találkozhatunk: ilyenek például a fabatkák, a levélszerû apró lények, akik a recefice fák titkát ôrzik kis szigetükön, kezdeti ellenségbôl ôszinte segítôkké válva a hajós barátok számára. 110

Mégis: a mûben megalkotott világ a kalandok helyszíneit és a cselekménybonyolítást tekintve mesei, a szereplôk ugyanis a fabula szüzséinek megfelelôen emberi tulajdonságok birtokában vannak. Rumini és Balikó, a két szófogadatlan, csibész kölyök, Negró, a hatalmaskodó fedélzetmester, a kapitány, aki atyai tanácsokkal látja el a fiúkat, a gonosz, kapzsi és kegyetlen patkányok, továbbá a bizalmatlan, de igaz baráttá váló ürgék mind-mind az emberi magatartásminták szerint megformált alakok, akik a mesékben mûködô morális kiegyenlítettség elve alapján el is nyerik méltó büntetésüket vagy épp jutalmukat-kinek-kinek érdeme szerint. A regényben jó és rossz küzdelme határozza meg a szereplôk viszonyrendszerét. Próbatételeik során feltûnôen gyakran kell a két ifjonc egérkének pénzt szereznie, hogy elérjék céljaikat: Rumininek üres a zsebe, éhezik, így rablóbandához csapódik, Balikónak sincs semmije, amin megvegye a mindent látó szelencét, amellyel megtalálhatná Ruminit, Morti a rabszolgákra alkuszik a kalózokkal, a pele király kormányzója pedig kifizethetetlen bírsággal bünteti a hajó legénységét, amiért kisebb kár keletkezett a nekik szállított rakományban. Egyszóval a pénz, az arany mozgatta világban kell kis hôseinknek helytállnia, de mivel mégiscsak mesét olvasunk, minden jóra fordul: a kapitány megsegíti Ruminit, az okos varázsló pedig Balikót, és végül a két kisegérnek hála, elôkerül a pele király fele vagyona is, amiért megjutalmazza a Szélkirálynô legénységét, mi több, az igazságtalan kormányzó és a kalózok is megbûnhôdnek. Az egérkalandok sorrendje azonban nem cserélhetô fel, mivel mindig az egyik helyszínen nyert tapasztalat által boldogulhatnak a következôk során hôseink. Kizárólag így sikerül (többek között) legyôzni a sárkányt, visszaszolgáltatni a pele király kincseit és hazatérni Egérországba. Más poétikai megoldással bár, de a felcserélés motívuma mégis értelemképzô eljárása a regénynek, mivel számos esetben válik a gondolkodás, illetôleg a tanulás dicséretének eszközévé. (Rumini a

Kári Viktória: A Ragacs-tenger „kalózai” kapitány parancsa ellenére megszökik a hajóról, fogságba esik, s helyette Balikó veszi fel a megmentô kisegér szerepét, és sikeresen érvényesíti is a barátjától öröklött cselekvésmintákat. De a szökés mégsem lesz hiábavaló, mivel késôbb ezzel mentheti meg a pele király elôtt társai becsületét. A sárkánnyal vívott végsô harcban pedig Rumini okos tervének köszönhetôen a szörny a Szélkirálynô helyett a kalózhajót pusztítja el.) A szöveg nagyon alaposan, tudatosan átgondolt koncepciót mutat, sehol nem hagyva megoldatlan vagy függôben maradt cselekményelemet, eleget téve a fiatal olvasók elôzetes elvárásainak. A próbatételek sorozata ily módon ok-okozati sémára épül, és nem csupán a kaland-, hanem a nevelôdési regény naratívájában is értelmezhetôvé válik. Ne feledjük: a címszereplô egy apátlananyátlan kisegér, aki eredendôen jóravaló gyerek, mégis rossz útra téved, és lehet, ott is maradna, ha a felülrôl jövô hatalom nem teremtené meg a kegyelmi állapotot a regényben (lásd: Bojtos Benedek és a pele király). A kisegér a nevelôdési folyamat végére szegénybôl gazdaggá válik, a szöveg példázatszerûsége azonban mégsem a gyermeki fejlôdés terén látszik mûködni. Rumini és Balikó ugyanis nem jellemükben változnak, hanem a körülményeiket tekintve. Mindketten számtalan kalandot élnek meg együtt, de ezek mégiscsak azt a tanulságot rejtik (számukra egyébként reflektálatlanul), amit már régóta tudtak: a közösséghez való tartozás a legértékesebb. Rumini valójában azért nem jut(hat) hozzá azonnal az egész királyi jutalomhoz, mert így a szöveg azt példázhatja: a barátságnál nincs nagyobb kincs. A parabola nem a szereplôk jellembéli változásaiban, hanem a mesei világalkotás szemiózisában képez jelentést: a tudás és a szeretet által igenis legyôzhetô a világban uralkodó gonosz. A kijelentés igazságának átélô olvasói bevonódása pedig a felnôtt befogadók számára indíthatja el a nevelôdési folyamatot, hiszen a gyermeki világtapasztalatban (jó esetben) „ami látszik, az való”.

Berg Judit regénye a mese poétikájának ôsi eljárásait irónia nélkül, de a nyelvi humor másféle kódjait felhasználva teszi lehetôvé a nevetést. A nevek szavak, illetve betûk elkülönbözôdésének játéka révén keltenek komikus hatást. Így lesznek a fa apró ôreibôl fabatkák, a rosszkedvû hajósból Negró, a falánk matrózból Dundi Bandi, a bamba tolvajból Bumbu, a fele királyságból pele. Úgy vélem, hasonló nyelvi leleménybôl néhányat elbírt volna még a szöveg, mert a humorkeltés eszközei szinte kizárólag ezen a szinten mûködnek. Ám, hogy a parabola mégse váljék terhessé vagy unalmassá a kis olvasóknak, Rumini korántsem makulátlan jellemként válik példaképpé. A huszonegyedik és egyben záró fejezet utolsó sorai is ezt tanúsítják: „-Láttátok a két nagy barna zsákot az éléskamrában? A két barát buzgón bólogatott. -Na. Hát az tele van karamellás mogyoróval. Bandi nagyot nyelt. -És az a te mogyoród, Rumini? -Hát persze. Csak megkértem Ajtonyt, hogy vigyázzon rá. -De Ajtony lelakatolta az éléskamrát-vetette közbe Roland. Erre a hírre még Balikó is eltátotta a száját. -Tehát? Hozod este a gitárt, Bandi? -De hozom ám!-buzgólkodott Dundi Bandi, Roland pedig bejelentette, hogy elôkeresi rég nem használt szájharmonikáját. -Mindenki a helyére!-harsant Negró hangja az orrvitorla mellôl. A négy cimbora sietett a dolgára. Rumini és Balikó a raktár mellé húzódtak. -Tényleg van kulcsod a kamrához, Rumini?kérdezte Balikó csodálkozva.-Mert különben ugrott a mogyorólopás. -Van hát!-vágta rá Rumini, és titokzatos arccal elôhúzta zsebébôl a vascsöppentôt. -Ez a kulcs minden lakatot nyit a világon!huncutul Balikóra kacsintott, aztán vidáman fütyörészve nekilátott a munkának.” (215.) A Rumini története ezzel lezárul, de azt bármely kezdô hajósinas tudja, hogy a tengeri vitorlásoknak nem csupán egy útjuk szo111

A Bakon Lesô kott lenni…Így hát kis barátaink élete a második kötetben ott folytatódik, ahol korábban abbamaradt: a Szélkirálynô újra vitorlát bont, de ezúttal messzi, hideg ország, Zúzmaragyarmat felé veszi az irányt. Mondanom sem kell, újra csodás lényekkel találkoznak, és újra ellenséges támadással kell szembeszállniuk, de lelemény és varázslat segítségével barátaink derekasan kiállják a próbákat. A kalandok az elsô könyvhöz hasonló narratív sémákba rendezôdnek, de az imaginatív világalkotás nagyobb teret enged a varázslat és a fantázia poétikájának — de ez már egy másik történet. Annyit azonban elárulunk, hogy Rumini újra megdicsôül: lovaggá válik és végül még Negrót is jó modorra tanítja. Aki nem hiszi, járjon utána!

Tar Ferenc

Képtelen képregénytörténet

Kertész Sándor: COMICS szocialista álruhában — A magyar képregény ötven éve. Nyíregyháza, Kertész Nyomda és Kiadó, 2007, 304 oldal, 5985 Ft - Pelikán elvtárs, magát ismét az osztályharc egyik fontos posztjára helyezzük! - Könyörgöm Virág elvtárs, ne kísérletezzenek velem, én tök hülye vagyok! - Pelikán elvtárs, szereti maga… - A mi bölcs vezérünket? Persze. - Akkor maga fogja felügyelni a magyar comics-ot! - Komics? A meg mifene? - Tudja, az újságok hátoldalán azok a rajzok, olyan buborékokkal a szájukban… - Virág elvtárs! Miért éppen komics? Miért nem képregény? - Pelikán, maga a torkánál ragadta meg a problémát! Comics? Hogy az imperialisták röhögjenek a markukba? Egy frászt! Képregény! Ez kell a dolgozónak! Idézet a Tanú címû film be nem mutatott részletébôl

112

Gyermekként, valamikor a nyolcvanas években még azt hittük, hogy ez a mûfaj csakis a miénk. A jósavárosi lakótelepen, ahol akkor még jóval több gyerek biciklizett és gördeszkázott mint ma, a parkolók még nem voltak beépítve garázsokkal, a mászókákról sem kopott le még a festék - hiszen néhány éve adták még csak át ôket - és az Eperjesben is csak egyötven volt a kisadag tekercses fagyi… Szóval azt hittük, hogy ezt csakis nekünk találták ki, hiszen Piffel, Placiddal, Múzóval, Herkulessel, Rahannal, Bobóval, Asterixszel és Obelixszel, Dr. Justicével [sic!], Arthurral csakis gyermek- és ifjúsági újságokban találkozhattunk. Meg sem fordult az a fejünkben, hogy a képregény felnôtteket is érdekelhet. Azt hiszem, sokakban idéz kellemes és régen elfeledett emlékeket a Pajtás (4 Ft), a Hahota (13,50 Ft), a Kockás (28 Ft), vagy éppen az Alfa (24 Ft) és az Ifjúsági Magazin neve is, hiszen ezek az újságok közöltek rendszeresen képregényeket. Mivel igencsak módjával adagolták a történeteket nekünk, az az érzésünk volt, hogy a rajzolók éppen most készítik az újabb és újabb folytatásokat, a fordítók pedig gôzerôvel dolgoznak a magyar verzión. Ja, persze.... És az élvezetek netovábbja volt az, amikor Rejtô Jenô figurái jelentek meg folytatásos füzetekben és végre megpillanthattuk Vanek úrat, Gorcsevvel, Senki Alfonzot, Csülököt, Galambot, és az igazi Trebisch-et és még számos furcsa alakot. Szerény véleményem szerint ma is jelentôs számú Rejtô rajongó fejében, ha kiejtik ezeknek a jellegzetes regényalakok neveit, többnyire a Korcsmáros Pál által megalkotott figurák jelennek meg, és egy-egy verekedés mindig a levegôben elszálló széklábakat, rumosüvegeket és „illetôket” idézi meg. Mit tudtuk mi, hogy ezek a képregények nem akkor, a nyolcvanas években készültek, hanem két, sôt három évtizeddel korábban debütáltak a Füles és a Rakéta újságok oldalain. Fogalmunk sem volt arról, hogy maga a mûfaj több mint száz évre tekint vissza, és már nagyapáink is olvasták gyerekfejjel a képregényeket, pontosabban, ahogy akkor nevezték, comics-okat.

Tar Ferenc: Képtelen képregénytörténet Csak halovány információink voltak arról, hogy a vasfüggöny túloldalán milyen színes képregény-élet virágzik, és szent áhitattal vettünk kézbe egy-egy hozzánk eljutott példányt, még akkor is, ha a szövegbuborékokból egy kukkot sem értettünk. Aztán egy kicsit nagyobbak lettünk, a képregények pedig pont akkor kerültek tôlünk messze, amikor igazán már semmi nem állta az útjukat, szabadon jöhettek a korábban tiltott, vagy csak tûrt alkotások magyar fordításban. Csak gyôzzön az ember válogatni…Gyerekkorom kedvencei most újból megjelennek (Talpraesett Tom vagy Villám Will, eredeti nevén Lucky Luke, vagy a Korcsmáros-féle Rejtô-képregények újraszínezve), és bár interneten bármikor elolvashatjuk, az nem nyújt akkora élményt mint ezek a színes füzetek, amiket lapozgathat, összegyûrhet az ember, és bármikor zsebrevághatja. Ezek miatt az érzések miatt is mosolyogtam rá a bejárati ajtóra valamikor tavaly ôszszel, amikor a Babóba betértem, amelyen egy plakát arról tájékoztatott, hogy Kertész Sándor, Comics szocialista álruhában — a magyar képregény ötven éve címû könyve megjelent. Rögtön sejtettem, hogy azok az emlékeket és érzéseket, amiket fentebb megpróbáltam megfogalmazni, ebben a könyvben kell keresni. Nem is gondoltam volna, hogy valaki véresen komolyan veszi ezt a mûfajt, és ekkora szeretettel foglalkozik vele. Hiszen ezt a mûfajt, legalább is hazánkban, nem veszik komolyan, másrészt pedig ami ebbôl adódik és következik, gyermekmûfajnak tekintik. Mûvelt, felnôtt ember nem olvas képregényt, az csak gyerekeknek szólhat és gyerekek olvassák. Aki ilyet vesz kezébe, az nem lehet „komoly” ember, olvassa el inkább az eredeti regényt, mint annak rövidített, képekkel elmesélt változatát! Képregényt csakis mûveletlen, félanalfabéta emberek olvasnak, akik ennél magasabb szellemi tevékenységre képtelenek. Ez a hozzáállás mai napig kísérti társadalmunkat, pedig a képregény számos gyermekrajongóján túl — már amennyire én azt megállapíthatom — fôleg a diplomások kö-

rében népszerû. Az egyetemi kollégiumban egymás kezébôl kapkodtuk ki a már-már filozofikus mélységû Garfield-eket, és egész párbeszédeket idéztünk az Alfában megjelent Asterix képregényekbôl. Izgatottan meséltük azt is egymásnak, hogy állítólag a Sorbonneon van külön képregény-olvasóterem, ahova hónapokkal elôtte be kell jelentkezni. Valaki már járt is ott! Úgy látszik, a képregényt nem nagyon érdekli, hogy mi a vélemény róla a hivatalos szerveknél, köszöni szépen, jól van. Kertész Sándor könyve igen látványosra és igényesre sikeredett, ami, szem elôtt tartva a témát igen nagy pozitívumként értékelhetô, hiszen a külcsín is támogatja azt a szerzôi szándékot, hogy a mûfaj értékeit végre elismerjék. A képregényrôl képek nélkül lehetetlen mesélni, és ha már mesélünk róla és rajongókat is akarunk toborozni, tegyük azt minél látványosabban. Kimondottan jó ötletnek tarom azt, hogy az oldalaknak nem az egész felületét foglalja el a szöveg, hanem mintegy harmadát üresen hagyva bôven ad lehetôséget a tárgyalt téma illusztrálására. Nagyon mozgalmassá tette azzal is a szerzô az oldalakat, hogy nem kezeli szentként a hasábok szélét, a képregénykockák és képregényalakok szabadon belelógnak a szövegbe, sôt nem egyszer a képeken van a hangsúly, a szöveg válik inkább illusztrációvá. Végig nagyon oda kellett figyelni, hogy egy-egy oldalnál ne ragadjak le hosszú percekre, gyönyörködve a rég nem látott képekben, hanem olvassak tovább. Az pedig kimondottan szórakoztató, hogy az illusztrációként szolgáló képregény kockákat és oldalakat is végigolvastam, sokszor megfeledkezve elôre kitûzött szándékomról. A könyv már csak belelapozva is felkelti az érdeklôdést, amit kimondottan elôsegít a sok színes kép, az viszont tény, hogy néha nincs a kép szinkronban a szöveggel, de végeredményben ez annyira nem zavaró. Mindenképpen magyarázatot igényel a könyv címe: Comics szocialista álruhában. A második világháborúig a magyarországi képregény kiadás megpróbált lépést tartani a nyugati kiadókkal, nálunk is számos ameri113

A Bakon Lesô kai és német képregény jelent meg, nagy örömére nagyapáinknak. Azonban 1945 után a mûfajt, fôleg amerikai elnevezésének és stílusának köszönhetôen egyszerûen betiltották, még a mozgalmi és osztályharcos tartalommal sem engedték megjelenni. Csak 1956 után - Gugi Sándor és Cs. Horváth Tibor munkájának hála - jelentek meg a buborékok és rajzok újból az újságok lapjain. Viszont a régi hagyományos elnevezés, a comics, továbbra is tiltólistán volt. Helyette tudatosan kezdték el használni a képregény szót, kifejezve az amerikai comics-tól való távolságtartást. A témája is különbözött a nyugati móditól, nem képregénynek írt, szánt történetekkel találkozhatott a nagyérdemû, hanem népnevelôi célzattal klasszikus regények, novellák feldolgozásait olvashatták. Szegény képregény, kapott is emiatt eleget, mai napig az egyik legsúlyosabb vád ellene az, hogy leszoktat a klasszikusok olvasásáról. A rendszer azonban csak így engedte megjelenni, egy volt ez a számtalan kompromiszszum közül, amely a Kádár-rezsim idején született. A könyv elsô fejezete (Comics) magának a mûfajnak a megjelenését, kialakulását mutatja be, egészen a kezdetektôl, természetesen kitérve a magyar képregény megszületésére is. Ki gondolná, hogy az elsô képregényrajzolónk maga Jókai Mór volt, és a magyar származású Joseph Purlitzer pedig nem csak az egyetemes újságírásért, de az egyik elsô vérbeli képregény, a Sárga Kölyök elindulásáért és sikeréért is sokat tett. Megismerhetjük röviden a legendás figurák megszületését, Supermentôl, Dick Tracy-n át egészen Batmanig, és azt, miként formálta a képregényt Amerika a saját képére. Bemutatja azt is, hogy hogyan vált nagykorúvá a mûfaj, azaz népszerûségének köszönhetôen az újságok hátoldala és mellékletei helyett önálló kiadványokban miképp jelent meg. Érdekes fejezet az európai képregény történetében a Vaillant-é, amely eredetileg a Francia Kommunista Párt kezdeményezésére jött létre, felismerve a mûfaj jelentôségét az ideológiai nevelés terén, de legfontosabb szándéka az 114

amerikai képregény-áradat megfékezése volt, természetesen francia képregények (Rahan, Pif, Hercules, Placid, Múzó, Arthur, Dr. Justice) által. Furcsa momentum, hogy amíg a francia elvtársak ösztönözték, addig a hazai elvbarátaik ’56 elôtt tiltották, míg ’56 után szimplán csak eltûrték a képregényeket. A második és harmadik fejezet (A képregény, Aranykor) dolgozza fel ezt a visszásságot. Sorra veszi a jelentôsebb újságokat (Füles, Pajtás, Magyar Ifjúság) és rajzolókat. Sajnos ez utóbbi - számomra az egyik legérdekesebb - rész sikerült a legrövidebbre. Ahogy a szerzô nevezi, az aranykor — ezen a hatvanas, hetvenes éveket érti — legmeghatározóbb rajzolói, Dargay Attila (tudják, a Vuk és a Szaffi), Fazekas Attila, Gugi Sándor, Korcsmáros Pál (a legjobb Rejtô-rajzoló), Sebôk Imre életrajzai csak nyúlfarknyira sikerültek. Pedig a rajzaik jellegzetesek, az idôsebb korosztály biztosan rájuk is ismer, csak nem tudja az alkotó nevét. Talán egy kicsit több lett volna ez a könyv azzal, ha az ô pályájukat részletesen bemutatja, amelyben megismerhetnénk jobban rajztechnikájuk fejlôdését. Mindenesetre nagyon érdekes lett volna arról bôvebben olvasni, hogy ez az öt rajzoló miként alakította ki a csak rá jellemzô stílusát, milyen alakuláson ment keresztül mûvészetük. Kertész Sándor, talán félve attól, hogy olvasói esetleg elunják a hosszas szakmai fejtegetéseket, elemzéseket, megkímélte ôket ettôl. A két utolsó fejezet (Képregénypiac, Új hullám) már az általam is megidézett nyolcvanas-kilencvenes éveket követi végig, az Alfával, a Kockással, a Mozaikkal, vagy éppen a vajdasági Asterix kiadványokkal (amelyek Jugoszláviában jelentek meg a hatvanas évektôl magyar nyelven!), de felidézi a rendszerváltással együtt megjelenô Bobo, Góliát, vagy éppen a Rózsaszín Párduc kiadványokat, és még sok másikat. Még egy dolog érdemel említést ezzel a résszel kapcsolatban. A szerzô a könyv elôszavában is, de késôbb egy egész fejezetben (lásd A képregény kritikája) taglalja azokat a képzeteket, elôítéleteket és támadásokat,

Gönczy Monika: Csengô hangú bölcsesség amelyek az elmúlt fél évszázadban érték a képregényt, mint mûfajt. Ezek közül nem egyet szinte teljes terjedelmükben idéz is, érdekes adalékot szolgáltatva a kor kultúrpolitikája iránt érdeklôdôknek. Gyakorlatilag az összes vád, amit a szocialista rendszerben a képregényre zúdítottak és ennek köszönhetôen az emberek többségének fejében él róla (vagy legalább is úgy gondolja, mûvelt embernek nem lehet más errôl a véleménye…), fel van sorolva. Kezdve attól, hogy csak a mûveletlen tömegek számára lehet csak szórakoztató, vagy hogy leszoktat az olvasásról, erôszakra, agresszivitásra buzdít, vagy hogy túlontúl amerikai, vagy éppen az, hogy a klasszikus mûvek tartalmát és szereplôinek jellemvonásait csak végletesen leegyszerûsítve tudja visszaadni, és így tovább. Azonban a vádak után semmilyen cáfolat nem következik, pedig ha valahol, akkor itt lett volna ennek a terepe. A szerzô megemlíti, hogy a nyolcvanas években részt vett egy kutatásban, amely a képregénnyel és annak fogyasztóközönségével, társadalmi-szociológiai hátterével (a képregény-befogadói tudattal) foglakozott, azonban ebbôl semmit sem oszt meg velünk. Az olvasó pedig kénytelen csalódottan tudomásul venni azt, hogy ennek a mûfajnak a bírálata megalapozott, míg a képregény védelme érdekében azonban nem sok érv hozható fel. Ellenérvként az, hogy ezek ellenére is él és virágzik a mûfaj, és újabb korosztályokat bûvöl el egyszerûségével és tömörségével, számtalan kellemes percet szerezve nekik, szerintem kevés. A szerzô egy korábbi munkájában, a Szuperhôsök Magyarországon (Akvarell, 1991) címû könyvben van ennek a témának szentelve egy rövid fejezet, amely elsôsorban az oktatásban, az ismeretterjesztésben és különösen a nyelvoktatásban jelöli ki a képregény hasznosíthatósági területét. Azonban a kimondottan a szórakoztatást célul kitûzô képregények még mindig várják a használható érveket, amelyekkel létjogosultságukat alátámaszthatják és kivívhatják az ôket megilletô helyüket a képzômûvészetben. Sajnos megfelelôen, tudományos igényességgel megfogalmazott

elemzést sem a képregényrôl, sem annak társadalmi hátterérôl nem olvashatunk a könyvben, így sajnos az csak egy szimpla eseménytörténetnél — azonban igen látványosan kivitelezett eseménytörténetnél — nem több. Ideje lenne használható érvekkel és tényekkel felvértezni a képregényt, hogy mihamarabb meg tudja magát védeni (hiszen még fiatal és bohó), és nekem is lesznek akkor érveim arra, hogy miért is adok majd Asterix képregényeket a gyerekeim kezébe. Ártani biztosan nem árt…

Gönczy Monika

Csengô hangú bölcsesség

(A fülemüle - Debrecen, Vojtina Bábszínház, 2008. tavasz) Andersen talán kevésbé ismert klasszikus meséjét a nagyhatalmú, ám unatkozó, s még inkább boldogtalan, császárról meg a világ ámulatát bíró csodálatos hangú kismadárról álmodta színpadra Borbély Szilárd dramaturg és Rumi László rendezô a debreceni Vojtina Bábszínházban, kicsik gyönyörûségére és nagyok okulására. A némileg átírt történet szerint a kínai császár (Megyeri Béla) igen hatalmas, igen gazdag, az ô kívánságát lesi minden alattvalója, ôt jönnek mulattatni a majomtáncoltatók, mégis unatkozik, egyre csak unatkozik. Mígnem a japán császár könyvébôl azt olvassák fel neki, hogy a kínai császár legféltettebb kincse a fülemüle. Megparancsolja hát legbizalmasabb udvari embereinek, teremtsék elô a föld alól is a madarat. Az udvaroncok (Hajdú Péter, Kiss Gergely Máté, Reschofsky György) és a hadvezér (Balogh András) elindulnak a fülemüle keresésére, kutatják mindenütt a birodalomban. Útjuk során találkoznak rizsaratókkal, kovácsokkal, szántóvetôkkel, piaci kofákkal, vízhordókkal, dzsunkásokkal, s bár egyikük sem tudja pontosan megmondani, hol található a madár, mégis egyre közelebb kerülnek hozzá, míg végül egy kis szolgálólány (Hell Krisztina) segítségével megtalálják a ligetben. Megké115

A Bakon Lesô rik, menne velük a császár udvarába. A fülemüle eleget tesz a kérésnek, dalol az uralkodónak, s távozni készül, ám éneke annyira megtetszik a császárnak, hogy aranyos kalitkába záratja, örökre magánál akarja tartani. A fülemüle egyre kedvetlenebb lesz, s mikor a császár születésnapjára a japán király követei (Hell Krisztina, Papp Melinda) ajándékba hoznak egy ékkövekkel kirakott mûfülemülét, s az legyôzi a császári hangversenyen, mivel sosem fárad el, az igazi madárkát számûzik. A mechanikus fülemüle meg csak egyre énekel, géphangon monotonul ismételve ugyanazt a dallamot, addig, míg tönkre nem megy. Jöhetnek akár a sárkánytáncoltatók is, a császár újra unatkozik. Végül látomások, rémálmok gyötrik, s a „megfáradt lelkeket fuvarozó kocsis” is eljön érte. Elküldi újra embereit, hogy megkeressék a fülemülét, jönne el hozzá még egyetlen egyszer. Az udvari embereknek eszük ágában sincs megtalálni a madarat, másik császárt szeretnének. Ám a fülemüle meghallja a császár sóhaját, s maga megy el hozzá, hogy dalával elûzze a halált. E nem túl bonyolult, de sok bölcsességet magába foglaló tanmeséhez kínai dallamvilágot megidézô, autentikus hangszereket is megszólaltató zenét szerzett Szokolay Dongó Balázs, s professzionális látványvilágot teremtett a Vojtina Bábszínház mûhelye (Bodor Judit és társai): szônyegek, drapériák, ruhák élénk kavalkádja, álarcok, trónus, riksa, kalitka, élôalakos árnyjátékra és wayang-játékra egyszerre alkalmas paraván, kínai sárkány, táncoltatás közben testrészeire szétszedhetô óriás majombáb, rugós gólyalábon suhanó rettenthetetlen hadvezér (mint egy birodalmi lépegetô). A minden ízében keleti hangulatot imitáló zene és díszlet mellett a választott bábostechnikák és a színészi játékok is segítenek egy homogén − az európai nézô számára egzotikus − világ megteremtésében: a birodalom alattvalóinak mindennapjairól, sorsáról az élôalakos árnyjátékok és a wayangok nyújtanak életképet, a fôudvarmester (Kiss Gergely Máté) a tradicionális kínai szí116

nész mozgástechnikáját imitálja (s egyben parodizálja). A mozgatható nézôtérnek köszönhetôen a teret a szcenikus (Grosschmidt Erik) úgy rendezte be, hogy a palota belsô terébôl, vagyis a színpadról, egy kifutó szalad végig a fülemüle kertjéig, két félre osztva így a közönség sorait. A tér megsokszorozását a színpad két szélén egy-egy többfunkciós, paraván biztosítja, a terem falairól kínai kalligráfiával díszített drapériák lógnak le mindenütt. Az elképzelés jó, hisz a nézôtérre bevitt színpaddal a gyerekek máris belevarázsolódnak egy imaginárius világba, a kínai császár birodalmába. Az már viszont kérdés, hogy nem lehetett volna-e bekapcsolni ôket a játékba is, ha már a császár alattvalói lettek imigyen. Továbbá, a tér ilyes kihasználásának csapdája, hogy nem mindig látható be mindenki számára egy-egy hely, vagyis nagyon át kell gondolni a darab hangsúlyos pillanatait: pl. amikor, feltehetôen, a fülemüle sziluettjét a császár udvari emberei a kifutó közepén állva megpillantják a nézôtérrel szemben, a jobboldali paravánon, a baloldalt hátul ülôk nem látják, hogy mit látnak a szereplôk és a többi nézô. Nagy is az izgés-mozgás a sorokban, mindaddig, míg váratlanul a kifutó másik végérôl, hátulról megérkezik a fülemüle énekével. Talán szerencsésebb lett volna egy kicsit eljátszani még azzal, hogy hol az a madár, akirôl senki sem tudja pontosan, hol van, s megvillantani sziluettjét a baloldali paravánon is, mielôtt megérkezik a maga valóságában. A bábszínházba járók manapság gyakran találkoznak azzal a jelenséggel, hogy bábjáték helyett bábos technikákat, eszközöket is magukba építô mesejátékot látnak. A Vojtina esetében magyarázat lehet erre az, hogy a Bábszínház a Csokonai Színház részeként gyermek-és ifjúsági elôadások színrevitelét is vállalja. A titok valódi nyitja azonban a befogadói elvárás módosulása a változó vizuális kultúrában: a gyermekek „kérdôívezése” igazolja, hogy a hagyományos bábjátékmûfajokkal szemben a nagy látványtechnikára építô mesejátékokat, valamint a játszóház interak-

Gönczy Monika: Csengô hangú bölcsesség tív darabjait jobban kedvelik. A kihívás tehát adott: a high-tech, a mediatizáció, a vizuális impulzusokkal érzékeket manipuláló, virtuális valóságokba beszippantó kütyük korában, a piacorientált világban felcseperedô emberpalántáknak milyen alternatív értékeket tud kínálni a bábszínház. A fülemüle meséje ebbôl a nézôszögbôl is rendkívül hálás téma lehet. Kár, hogy a feltételezett dramaturgiai és szerzôi intenciók nem elég erôsek az ebben rejlô lehetôségek kiaknázásához. Mire is gondolunk? Már az eredeti Andersen-mese tanulsága is az, hogy bár a szabad lélekkel bíró élôt teljesítményversenyben ugyan legyôzheti a kiszámítható lelketlen, lélektelen élettelen — „mert higgyék el, uraim, s mindenekelôtt felséges császárom, az eleven fülemülénél sohasem lehet tudni, mit csinál a következô pillanatban, de a rugókra járó madárra mindig számíthatunk! Így meg így énekel és nem másképp!” — ám a nagy titkok megmondója mégiscsak a természeti szépség, a szabad mûvészet lesz. A császár a fülemülétôl tanulja meg, hogy az élô fontosabb az élettelennél, az állandónál izgalmasabb a változó, hogy mindent el kell engedni ahhoz, hogy megtartható legyen. Megtanulja, hogy egy másik lelket sohasem lehet birtokolni, ám szeretettel és a bizalommal a legerôsebben magához kötheti mindaddig, míg nem „verbalizálódik” a birtoklás („Ne mond el senkinek, hogy van egy madarad, aki mindent elmond neked”). Sôt még azt is, hogy a technika vívmányai jók, ha arra használjuk, amire valók, s csak annyira tulajdonítunk nekik jelentôséget, amennyit érnek (ezért nem engedi az Andersen-mesében a fülemüle, hogy a császár összetörje a kulcsrajáró madarat: „Híven végezte kötelességét, megtette, ami tôle tellett. Tartsd meg továbbra is”). A vojtinás feldolgozás hol hangsúlyosabban, hol kevésbé nyomatékosítva hozza ezeket a tanulságokat, s hogy biztos célba érjen az üzenet — talán túl didaktikusan is — a darab végén váltogatva a szereplôk szájába adja, mirôl is szólt volna voltaképpen ez az egész („Aranyért a lelket nem tudod megvenni!”

„Szépségét a dalnak nem lehet bezárni!” stb.). Ez már magában is mind nagyon szép és jó, ám rendkívül sajnálatos, hogy nem aknázza ki jobban azt a két lehetôséget, melyeket mégiscsak megcsillant: hogyan lehetne visszalopni a bábot a gyermekek szívébe, s hogyan is értelmezze újra magát egy bábszínház a playstationok, internetes szerepjátékok korában. Pedig ez a darab megengedi, hogy egyszerre legyen gyerekeknek mulattatásul szolgáló, értékadó történet, s metatörténet: mesejáték a bábról, a bábos létrôl — nemcsak szakmabelieknek. Hisz a darabbeli igazi fülemüle is csak egy tárgy, ugyanúgy, mint a vele versengô, diszkófényt szóró „gyémántkôvel ékesített csillibilli madárka”. Ám micsoda különbség! Az igazi fülemüle báb, akinek lelket ad a bábos, olyan báb, mely a mesebeli eleven madarat jelképezi, s ezért minden olyan értékkel felruházott, mint a mesebeli „igazi”, míg a fölhúzható fülemüle mû, tárgy a darabban s a mesében egyaránt. Ezért sajnálatos, hogy a kéz-animációs, necckesztyûs ujjasbáb fülemüle annyira jelentéktelenre, funkció nélkülire sikerült. Az ötlet alapvetôen jó: a bábfülemüle fejét a nagyujj mozgatja, törzse a kézfej, szárnytollai az ujjak — mégis rendkívül hatástalan. A hiba nem az, hogy rendkívül kicsi, dísztelen, szinte láthatatlan (ez a mese elején még indokolt is lehetne: ott van mindenütt, még sincs ott), hanem hogy mindvégig az. Mint báb nem tud életre kelni, csak egy nagyon rövid játék erejéig sikerült valóban madárrá varázsolnia a bábosnak. Még zavaróbb, hogy a fülemüle két alakban is megjelenik egyszerre: hangját a minibábot mozgató játékos adja, még táncát egy másik játékos imitálja. Ez utóbbi fülemüle el is tûnik a színpadról, mikor nincs szükség a táncmozgásra. Lehet, hogy a hófehérbe öltöztetett színészfülemüle valójában a fülemüle lelkét, szabadságát, boldogságát szimbolizálja? Ezért megy a paraván mögé, mikor a császár a madarat kalitkába zárja? Lehet, de ha így van, akkor nagyon erôltetett. Ha meg nem így van, akkor egyszerûen arról 117

A Bakon Lesô lenne szó, hogy a két színész erôsségét használja ki a rendezô: a bábnak valóban élô csengô hangot kölcsönzô Nagy Mónika énektudását, s Oláh Tímea szép, a ritmikus sportgimnasztikából hozott mozgáskultúráját (szalagtánc)? Noha a címszereplô a fôszereplô, mégis zavaró megsokszorozódása. Elég lett volna a táncos fülemüle alakítása a színpadon, s az élô hangot kaphatta volna kölcsön a paraván mögül. S ha mégis fontos szerepet szántak eredetileg a bábnak, akkor bizony más figurát, játéktechnikát kellett volna választani, s ebben az esetben a táncos fülemülét lehetett volna mellôzni. A Vojtina Bábszínház elôadása, A fülemüle, mindezek ellenére mégiscsak nagyon jó nyitánya a megôrzô megújulásnak, mert bár valószínûleg nem lesz gyôztes a rövid távú császári dalversenyen, de egészen biztos lelkeket nyert a jövônek, a mintegy ötven elôadás alatt nem is keveset...

Bódi Katalin

Gyermekké tettél

Deáki Zita — Krász Lilla: Minden dolgok kezdete: A születés kultúrtörténete Magyarországon (XVI—XX. század) Budapest, Századvég Kiadó, 2005, 383 oldal, 7875 Ft

Olyan világban élünk, ahol a hétköznapi életben a legkülönfélébb médiumoknak köszönhetôen nyíltan és kizárhatatlanul jelen van a szexualitás, ugyanakkor az arról való beszéd talán a legkevésbé sem természetes. Kifejezetten nehéz mûködtetni egy olyan természetes beszédmódot, amely sem a tudományos beszédmód idegenségét, sem az obszcén szókincs mélységeit nem visszhangozza, lehetôséget adva a mindannyiunkat foglalkoztató és meghatározó témák megvitatására. Így a születést és a hozzá kapcsolódó eseményeket (pl. fogamzást, termékenységet, szülést, fájdalmat, halált stb.) is körüllebegik ezek a diszkurzív nehézségek, amihez Foucault-val szólva a viktoriánus szégyenérzet elidegenítô tapasztalata társul. A XXI. századi civilizáltnak nevezett társadalmakban a születés, úgy tûnik, végérvényesen elveszítette 118

azt a misztikumot és egyúttal természetességet, amely évezredeken keresztül, a közösségi hagyományoknak köszönhetôen és a közösségi élet fontos eseményeként övezte. Mára már, úgy tûnik, visszafordíthatatlanul intézményesült a születés eseménye, az orvostudomány tagadhatatlan vívmányai pedig egyre inkább elidegenítik az embert a szülés természetes folyamatától, amelynek közösségi jellege így egészen átalakult, bár vitathatatlanul megmaradt középponti jelentôsége a családok életében. Ebbe az idegenné vált világba vezet vissza Deáki Zita etnográfus és Krász Lilla történész közös, gazdag képanyaggal illusztrált kötete, amely öt évszázad (orvos-, társadalom-, vallás-, mûvészet-, nevelés-, nyelv- és irodalomtörténeti, valamint etnográfiai stb.) forrásait dolgozza fel, és nem titkolt célja szerint meg kívánja mutatni az olvasónak a születés hihetetlenül gazdag kulturális gyökereit. Az illusztrációk rendkívül érzékletesen erôsítik az egyes fejezetek tartalmát, az adott résztémától függôen festmények, grafikák, demonstrációs eszközök fotói, metszetek, preparátumok stb. gazdagítják a szöveget. A könyv világosan megjelölt tematikus fejezetekre van tagolva, de kronologikusan is rendezett. Nagyszerû, ugyanakkor egyértelmû ötletként a szüléshez tartozó események idôbeli elrendezése adja meg a gondolatmenet ívét, ugyanis a két bevezetô fejezet után elôször a menstruáció és a meddôség, majd a terhesség, a születésszabályozás, a szülés, az anyává válás, és az újszülött gyermek kultúrtörténeti bemutatását olvashatjuk. Ezen felül az egyes fejezetekben érvényesül az adott résztéma történeti áttekintése az újkori Európa idôszakától a huszadik századig. A lezáró rész pedig kifejezetten a szülés intézményesülésének történetével foglalkozik, a 18. század végétôl a 20. századig tartó idôszak részletes áttekintésével. Az idôbeliség tehát többszörösen is átszövi a kötetszerkezetet, ám (szerencsés módon) nem értékkategóriaként jelenlévô szervezôelv, vagyis a múltba visszavezetô út

Bódi Katalin: Germekké tettél nem párosul hamis nosztalgiával, de a jelen felé haladás sem alkalmazza a fejlôdéselv narratíváját. A születés és a születés körüli események ugyanis nehezen minôsíthetôk egyértelmû jelzôkkel, hiszen úgy tûnik, hogy az életben betöltött szerepük nem egyértelmûen pozitív vagy negatív, sokszor egyszerre nyereség és veszteség, vagyis rendszerint ambivalens, egyértelmûen soha meg nem ítélhetô, idôrôl-idôre és (akár nem- vagy életkor alapú) értelmezôi közösségenként változó. Az idôbeliséget az értékkategóriával párosító teleológiától látszólagosan és hangsúlyosan mentes elbeszélés ugyanakkor persze egyáltalán nem céltalan, hiszen szinte bizonyos, hogy a témában személyesen érintett olvasóknak meghatározó, olykor megrázó élményt ad az olvasás. Így természetesen befogadói helyzetek sokasága rejlik a kötetben, az értelmezôi nyelvet nôként, várandósként, anyaként, társként vagy akár gyermekként mûködésbe hozó olvasás, közhely, de az önmegértés útját, a nôként való (ön)elfogadás lehetôségét nyitja meg. A bevezetô fejezet, Az embernek hét ideje alapvetôen a kötetszerkezet koncepciójába avatja be az olvasót, beszámol a kutatási módszerekrôl, a metodológiai problémákról, illetve elhelyezi a kötetet az európai társadalom- és mentalitástörténeti kutatások vonulatába, egyúttal pedig remekül felvázolja és összefoglalja a szülés körüli hagyományok összetettségét és jelentôségét. Ezt követôen a 16. századtól a 20. századig ívelô idôszak szülészettel kapcsolatos írásait veszi számba a szerzôpáros, a fôbb tudománytörténeti változások kiemelésével, illetve a szüléssel kapcsolatos írások mûfaji gazdagságával. Az olvasó rövid ismertetésben tanulmányozhatja az antik orvosi hagyományok, az úgynevezett hippokratészi-galénoszi medicina meghatározó jelenlétét — a hozzá kapcsolódó nedvkórtannal — a 19. századig, amelynek világszemléleti alapját a görög természetfilozófia hasonlóságelvû világmagyarázata adja. A 19. század második felétôl a kísérleti orvostudomány és vele párhuzamosan az intézményesülô betegápolás alapjaiban változtatja

meg a gyógyítás módjait. Ennek a rövid tudománytörténeti áttekintésnek a kötet egészében fontos szerepe van, hiszen értelmezôi hátteret ad a régiség episztéméjének megértéséhez, illetve a 19. században bekövetkezô episztéméváltás jelentôségének felismeréséhez. A mûvelt nagyközönség számára fogyaszthatóvá tett tudománytörténeti vázlat után a Minden dolgok kezdete: lányok, asszonyok és leendô anyák címû fejezet a menstruáció és a termékenység, illetve a meddôség és a terméketlenség témaköréhez kapcsolódó szokások, hiedelmek, gyógymódok világába vezet be, amelyben alapvetô szerepe van a bibliai tiltásoknak és gyógyulástörténeteknek. A következô, Terhesség: remények és gondok címû fejezetben jellemzôen a várandósság eseményeihez kapcsolódó babonákról, tabukról olvashatunk a terhesség megállapításától kezdve a gyermek nemének, tulajdonságainak meghatározásán át az állapottal kapcsolatos tiltásokig. A terhesség képzômûvészeti és jogi vonatkozásainak ismertetése különösen izgalmas része ennek a tematikus egységnek. A középkori keresztény ikonográfia szabályai szerint Jézust és Jánost kifejlett gyermekként ábrázolják a festmények édesanyjuk, Mária és Erzsébet hasában, ám a tridenti zsinat a szemérmességre hivatkozva megtiltja a 16. század végén a nyitott hasú várandósok ábrázolását. Ugyanakkor az ez idô tájt megjelenô szülészeti tankönyvek a Jézus-ábrázolás hagyományait követve, kifejlett állapotban, a fejlôdés stádiumaihoz nem igazodva jelenítik meg az embriót az anyaméhben. A terhesség idôtartamának pontos, (ám valójában rendkívül bizonytalan és hiedelmekkel terhelt) megállapításának pedig lényeges jogi összefüggése volt, hiszen a koraszülés vagy a túlhordás a törvényesség aggályait vethette fel, egyrészt a törvényes fogantatás, másrészt pedig a férj elhalálozása miatti örökösödés kérdésében. A terhesség témájához szorosan kapcsolódva ezután a Születésszabályozás problémájáról olvashatunk, amely mindenekelôtt a 119

A Bakon Lesô régiség demográfiai problémáival, mindenekelôtt a gyermekhalandósággal, illetve a család funkciójával vet számot. A családon belül sokáig ritka volt a védekezés, hiszen a számos szülés csak igen kevés életképes gyermeket jelentett, vagyis nem kívánt terhességek elsôsorban családon kívüli kapcsolatokban jöttek létre. Majd a születés kultúrtörténetének talán a legsötétebb eseményeirôl olvashatunk bôségesen, a nem kívánt gyermekek elhelyezésének megoldásairól, a fogamzásgátlás és a védekezés olykor megmosolyogtató, de sokszor egészségkárosító módszereirôl, illetve legbrutálisabb megoldásairól, a gyermekgyilkosság és a magzatelhajtás tragikus, és sokszor az anya életét is veszélybe sodró eseményeirôl. A szülés világa — személyek és eszközök a nehéz órákban, valamint A szülés ideje címû fejezetek már a gyermek világrajövetelének közvetlen körülményeit tárgyalják, orvostudományi, egészségtani és néprajzi szempontból áttekintve a századok során kialakult hagyományokat és felhalmozódott tapasztalatokat. Lényeges azt is megemlíteni, hogy a felvezetésben a szülés bibliai kontextusára hívják fel a szerzôk a figyelmet, nevezetesen arra, hogy a zsidó-keresztény kultúrában a szülési fájdalom Isten büntetése Évának és minden asszonynak az eredendô bûn elkövetéséért. A szülés persze a 20. század elejéig nemcsak fájdalmat, hanem sokáig a halál fenyegetését is jelentette, akár a gyermeknek, akár az anyának, s gyakran mindkettejüknek, így a bábák, az orvosok vagy egyéb segítôk beavatkozása a szülési folyamatba rendszerint együtt járt a hithez, a mágiához való fordulással. Különösen nagy szerepe volt a természetfeletti erôk segítségül hívásának azokban az esetekben, amikor a szülés során komplikációk merültek fel (pl. ikerszülés, megállíthatatlan vérzések, halvaszülés, téraránytalanság miatti magzatelhalás stb.). Rendkívül megrázóak, de orvostörténeti szempontból kifejezetten izgalmasak a szülés körüli haláleseményekkel és a császármetszés történetével foglalkozó alfejezetek. Az anyasággal foglalkozó rész a gyermekágyi idôszakhoz és az anyává válás esemé120

nyéhez kapcsolódó szokásokat (pl. komatál), egészségtani ismereteket írja le, és természetesen részletesen foglalkozik Semmelweis Ignác fordulatot hozó felfedezésére az évszázadokon át gyakran járványszerûen pusztító gyermekágyi láz kapcsán. Az „És világra jött a gyermek…”, a Gyermek a közösségben, illetve a Táplálás, dajkaság, csecsemôhalandóság címû fejezetek már az anya-gyermek kapcsolat és a család több évszázados történetébe és hagyományvilágába nyújt betekintést, rengeteg vallási és közösségi rituálé ismertetésével. A gyermekápolás alakulástörténetének bemutatása abból a szempontból különösen érdekes, hogy a bemutatott segédeszközök, reklámtáblák, hirdetési anyagok fotói (pl. cumisüveg, babakocsi, tápszer, szappan stb.) a tömeggyártás kezdeteit dokumentálják. Részletesen olvashatunk a lelencség intézményének kialakulásáról, a dajkaság 18—19. századi divatjáról is, ami különösen érdekes szépirodalmi vonatkozásai miatt, gondoljunk csak például Flaubert Bovarynéjára vagy Defoe Moll Flandersére, hogy még közismertebb példákat ne is említsünk. Az utolsó fejezet a jelennel köti össze a születés archaikus szokásrendjét, az Útban a modern szülészet megteremtése felé címû rész kifejezetten orvostörténeti szempontból tekint végig a 16. századtól a 20. századig történt egészségügyi és egészségpolitikai változásokon, a terhességgel, a szüléssel kapcsolatos rendeletek, a bába- és orvosképzések bemutatásával, a különféle kézikönyvek, folyóiratok ismertetésével. Itt válik világossá az is, hogy a bába szerepe mennyire átértékelôdött és alábecsült lett a 20. századra, ami sajnálatos módon egy hatalmas tudásanyag elvesztését is jelenti. Ez a fejezet egyúttal lehetôséget ad a visszatekintésre, a születés történetének régmúltjában tett felfedezô séta lezárására, múltunk és jelenünk újragondolására. A születés eseményének intézményesülése és szükségszerû uniformizálása a felbecsülhetetlen nyereségek mellett nyilvánvalóan nehezebbé tette a nôk számára az anyává válás ösztönösségének és természetességének kibontakozását. Nem túlzás azt állítani, hogy ez a kötet nagy segítség lehet a nôként való önelfogadásban.

Nagy Tünde: Sade márki, Casanova et al.

Nagy Tünde

Sade márki, Casanova et al.

Kovács Ilona: Dilettánsok az irodalomban, Máriabesnyô-Gödöllô, Attraktor, 2004., 206 oldal, 1900 Ft Már a cím hallatán elgondolkodhatunk, mitôl lehet egy író dilettáns? A szó jelentését nem egyszerû megfogalmazni, hiszen mint a legtöbb terminus, az idôk során számos változáson ment keresztül, ezeket az átalakulásokat szemlélteti Kovács Ilona a könyv elsô lapjain. A továbbiakban pedig a felvilágosodás korától napjainkig világítja meg, hogy az európai irodalomban kik és mely mûveik alapján kerültek „feketelistára”. A sikamlós témájú fejezetek hátterében a szabadosság, a libertinizmus eszméje vonul végig, ezért is indítja Laclos levélregényével a gondolatmenetét. A XVIII. századi arisztokrata mentalitás zárt, szabályok által meghatározott világát tükrözi a Veszedelmes viszonyok, az aprólékosan kidolgozott részek, a társadalmi szokások bemutatása, az emberek hatása egymásra mind szerepet játszanak a jellemek formálódásában. Magyarországi megjelentetését és fogadtatását is érdemes megemlíteni, ahol a cenzúra nem könnyen engedte szabadjára a politikai vagy erotikus színezetû mûveket. Ez az alkotás azonban mégis kivételes, hiszen „a politikai-történetírói funkciók leválásával a nyelv és a stílus új dimenziókban kezdhet mûködni, a hatalom gyakorlásának egyik leghatásosabb eszközévé válhat a nyelv virtuóz és manipulatív birtoklása.” (29.) A következô fejezetekben Casanova emberi arcát ismerjük meg, nem csupán a hódító férfit, hanem a szakértôt, házasságközvetítôt, kerítôt, a nôk megmentôjét, szaftos történetekkel fûszerezve, és számos példát idézve az Életem történetébôl és az Emlékiratokból. A kor egyik kiemelkedô alakja volt, de úgy gondolom, Kovács Ilona aránytalanul sok figyelmet szentelt neki könyvében. Casanova párhuzamba állítása Rákóczival figyelemreméltó, ám számomra

nem volt világos, kirôl szeretné bizonyítani, hogy dilettáns, a fejedelemrôl, az „olasz csábítóról” vagy mindkettôjükrôl, és ezt miért csupán a fordítással támasztja alá. Elgondolkodtató a szerzô megállapítása: „…a szélhámos meg a fejedelem egyaránt dilettánsnak tekinthetô az irodalomban, csak éppen az egyik tudatosan eljátszik egy félig igaz szerepet, a másik pedig magára kényszerít egy ilyen magatartást.” (107) Ezek a megállapítások felvetik a kérdést, hogy kit is tekintünk írónak? Kit tekintünk hozzáértô írónak? Vannak „félig” írók? A „Megszólal-e Sade márki magyarul?” kérdésre is a fordításokból kapunk választ, hiszen a magyar nyelv nem alkalmas az eredeti francia szöveg hû átültetésére. Vártam Sade sajátos történeteinek megemlítését (ahogy Casanováról is bôséggel olvashattam), melyek szinte kínálják magukat a Justine, Juliette, Filozófia a budoárban, Szodoma 120 napja rejtélyes és izgalmas lapjairól. Magyarországra a XVIII. században vajmi kevés példány jutott el, és azok is leginkább porosodtak a polcon, hiszen ez idôben a magyar nemeseket más problémák izgatták, kivéve azokat, akiknek a politika nem jelentett mást, mint szórakozást, és az élet szükségszerû velejáróját. Irodalmunk nem bôvelkedik az ilyen „dilettáns” magyar írókban, ám gróf Fekete János nevét mégis fontos megemlíteni. Hazánkban nem terjedt el a libertinizmus jellegzetes eszmevilága, de a pajkos költemények, az erotikusan túlfûtött versikék mégis színezik irodalmunkat. Fekete gróf „valóban nem nagy poéta, hanem mûkedvelô verselô és filozófus” (137), tájékozott volt az erotikus irodalomban, a filozófiai értekezések terén. Mûveltségére utal, hogy alkotásait gyakran igen pontos jegyzetekkel látta el. Meséi tematikájukkal hódítanak, amelyekbôl olvashatunk ízelítôt a könyvben, a függelékben pedig a XXIIdik János Pápának Bullája címû vers is megtekinthetô. Eugéne Sue az egyetlen író, akinek munkásságában nemcsak a téma, hanem a mûfaj, 121

A Bakon Lesô olvasóközönség, és a megjelenési forma is újdonságnak számított. A folytatásokban közölt egyszerû, elhúzott, izgalmas történetek már nem a filozófiai tartalom, vagy a rendszer elleni „lázadás” kifejezôeszközeként szolgáltak, hanem a nép igényeinek kielégítésére íródtak, és rövid idô alatt olyan sikert értek el, hogy a befogadók tábora a társadalom más rétegeire is kiterjedt. Kovács Ilona az író mûveinek színvonalát, illetve az irodalmi kánonba való beilleszthetôségét feszegeti, a Nyomorultakkal történô összehasonlítás ezt kívánja alátámasztani. Határozott az érvelése és meggyôzô, de úgy gondolom, az olvasó hangulatától függôen egy Eugéne Sue-regény is képes olyan izgalmas és irodalmi érzetet nyújtani, mint egy Balzac. Elérkeztünk a XX. századig, találó az „Otól M-ig” fôcím, amely két jelentôs, nagy vihart kavaró mûre utal. Catherine M. szexuális élete azért volt megdöbbentô, mert sokan találgatták önéletrajzi ihletésû regény-e vagy sem, illetve a Pauline Réage álnéven írt O története, amely a végletekig viszi a nô alávetettségét, megalázottságát, szánalmat mégsem érez az olvasó, hiszen a hôsnô önmaga választotta sorsát, és mindkettôjükben azonos, hogy egy idô után „mindig nyitott nôi vaginává” válnak. A libertinizmus hatása kétségtelen, de fontos, hogy „Millet szándékosan a szex-történetre helyezi a hangsúlyt, és a nagy elôdjeihez, például Sade márkihoz vagy Lacloshoz képest minimalizálja a filozófiai eszmefuttatások számát és színvonalát.” (198.) Tipográfiai szempontból a könyv tartalmához igazodva lehetett volna kifejezôbb borítót választani, ami vizuálisan is utal a sikamlós, nem hétköznapi témára. A fejezetek végén található jegyzetek pontosak, de számomra követhetôbb lett volna, ha lábjegyzeteket alkalmaz a szerzô, mert igen sok utalást, többlet információt használt, és állandóan hátra kellett lapoznom, ami nehezítette az olvasást és a gondolatmenet folytonosságát. Egy összesítô bibliográfiát is hiányoltam könyv végérôl, hiszen a felhasznált irodalom az utalásokkal együtt szerepel 122

az egyes tanulmányokat követôen. Számos nyomdahiba is elôfordul (116, 165, 182, 196…), de a legzavaróbb az utolsó rész végén lévô jegyzet számozásának elírása, amely szinte lehetetlenné tette az együtt haladást a szerzôvel. A könyv egészére tekintve a libertinizmus kialakulását, végigvonulását és hatását figyelhetjük meg, illetve a tiltott, immorális témák megjelenítését, közösség általi elfogadását Laclos-tól Catherine Millet-ig. Kiemelkedô, hogy minden témához hozzárendel a szerzô valamilyen magyar vonatkozást, szerzôt, mûvet, korszakot, felfogást, amely könnyíti, és élvezhetôbbé teszi ezt a kalandos utat az erotika és a rémregény világában, nemcsak az irodalomban jártas, hanem a hétköznapi olvasó számára is.

Bodrogi Ferenc Máté

Tarka bokréta, barázdák

Kolligátum: Tanulmányok a hetvenéves Bíró Ferenc tiszteletére. Budapest, Ráció Kiadó, 2007, 541 oldal, 3200 Ft Kazinczy a következôket írja 1831-ben Toldy Ferencnek: „A’ német Kiadók a’ Verseket chronologiai rendben szeretik eggy idô olta kiereszteni, ’s miattam teheti minden a’ mit jónak lát. De én a’ magaméit szeretném a’ szerint fûzni rendbe, a’ hogy a’ bokrétakötô a’ maga virágait: – oda mindenikét, a’ hova ôket a’ hely kívánja.” A hetvenéves irodalomtudós Bíró Ferenc tiszteletére megszületett tanulmánykötet szerkesztôi, Devescovi Balázs, Szilágyi Márton és Vaderna Gábor tulajdonképpen kazinczyánus bokrétakötôként jártak el, még ha nem is vezette ôket valamiféle összetett vagy rafinált elvrendszer a virágok rendbefûzésekor: egy negyvenegy irodalomtörténeti tanulmányból álló csokrot készítettek az ünnepelt számára. Az antológia címe — Kolligátum — utal is erre a tarka csokor-jellegre, amennyiben az egy, a könyvkötô, a gyûjtô vagy a könyvtár által összeállított kötetet jelent, melybe több, egymástól független mûvet kötöttek egybe. A borító szintén ezt érzékelteti a régi, exemp-

Bodrogi Ferenc Máté: Tarka bokréta, barázdák lárokba rendezett textusok címlapillusztrációjával, melyeknek stílusosan a 18. századból kellene származniuk, a felvilágosodás idejébôl, melynek Bíró Ferenc avatott professzora. A bevezetôben Szilágyi Márton hosszabban ecseteli a köszöntött érdemeit. Ô egész közelrôl ismeri hajdani témavezetôjét, de jellemzô, hogy egy kicsit egyébként is minden, a korszakkal foglalkozó szakmabelinek ismerôs Bíró személye, pályafutása. Dolgozott Szauder József mellett tanársegédként, a Szépirodami Könyvkiadónál felelôs szerkesztôként, az Irodalomtörténeti Közleményeknél fôszerkesztôként, dolgozott több ízben az Akadémia Irodalomtudományi Intézetében ösztöndíjasként, az MTA Textológiai Munkabizottságának elnökeként, tartott szinte szakadatlanul egyetemi elôadásokat — többek között a Sorbonne-on —, miközben folyamatosan „olvasta” a magyar felvilágosodás kezdeteit, Bessenyei Györgyöt, majd az egész klasszikus magyar irodalmat, benne a számára oly kedves Katona Józsefet, jelenleg éppenséggel Kazinczyt. Útját tulajdonképpen három dolog vezérelte. A tanári munka, mely különbözô irodalomtörténeti tanszékek vezetését, a doktori utánpótlás gondozását és a kivételesen széles horizontú ismeretátadást egyaránt jelenti. A szövegkiadó tevékenység, a hosszútávú, szinte mindig több egyetem mûhelyeinek együttes mûködését koordináló szövegkritikai praxis, illetôleg azok a monografikus igényû kutatások, amelyek a magyar felvilágosodás irodalmi alapviszonyainak vázolását vitték véghez meggyôzô sikerrel. Saját bevallása szerint az eszmetörténet, a textológia és az irodalomtörténet-írás elméleti és gyakorlati kérdései foglalkoztatják elsôsorban. Ezek mûvelésének, boncolgatásának gyümölcse közel hetven tanulmánya, különféle szövegkiadásai, a Régi Magyar Költôk Tára — A XVIII. század költôi, illetve a Bessenyei kritikai kiadás sorozatai, a Bessenyei György és Katona József monográfiák, s persze nem utolsó sorban az alapmûvé váló „tankönyv”, A felvilágosodás korának magyar irodalma c. korszakszintézis. Mindezek eredményeképpen, a laudáló Szilágyi szavait

idézve, Bíró Ferenc „vitathatatlanul a korszakkal foglalkozó irodalomtörténeti és textológiai kutatások meghatározó figurájává vált”, aki ugyanakkor „ezt a tekintélyét mindig a munka érdekében használta fel, önzetlenül segítve fiatalabb kollégáit, vagy akár azok tanítványait.” (12.) A tematikai tarkaságot, s alfabetikus, a szerzôk neve szerinti struktúrát felmutató öt és félszáz oldalas könyv koncepciója egyszerûnek látszik, s nem is akar bonyolult lenni: célja ennek a szakmai életútnak és a mögötte álló személynek felköszöntése; az ünneplés gesztusa. Szép megjelenülése ennek a feltételezett célkitûzésnek a Tabula gratulatoria a 9. lapon, ahol a tanulmányírók (többek között Dávidházi Péter, Korompay H. János, Margócsy István, Penke Olga, Szajbély Mihály) mellett további huszonegy kolléga fejezi ki nevével nagyrabecsülését. A kötet dolgozatai a 18. század közepétôl a 19. század végéig terjedô idôszakot ölelik fel. Széles merítésû anyag állt össze, mely szerencsésen tükrözteti Bíró érdeklôdésének, látókörének tágas jellegét. Filológiai, eszmetörténeti vagy éppen líra- és drámatörténeti értelmezések, különféle újraolvasások és friss kutatási eredmények bejelentései váltakoznak a lapokon Fekete Jánostól, a Bánk bántól Kalmár Györgyön, Spielenberg Pálon át a Bölcs Náthánig, az Álmok álmodójáig ívelve, érzékletesen mûködtetve a már elôbb említett analógiát a kiadvány és a köszöntött munkásságának gazdagsága között. Az az összesen mintegy hatvan(!) név pedig, mely „in honorem” jelleggel szerepel az antológia lapjain, jele annak a valóban kivételes nagyrabecsülésnek, melyben Bíró Ferencet részelteti a magyar irodalomtörténészi szakma. A régió irodalomtörténészei közül Bódi Katalin prózapoétikai vizsgálódása, disszertációja témájának szerves világirodalmi folytatásaként, a Zaïde és a Clèves hercegné c. szövegeken keresztül a francia regény „legszigorúbban strukturált” korszakának változásait elemzi. Mind fogalomhasználatában, mind érvelési rendjében igényes tanulmányából megtudhatjuk, hogy bár a regény 123

A Bakon Lesô ekkor több jelentôs szempontból is azonos megítélési horizontba kerül a magas irodalmi mûfajokkal (pl. valószerûség-struktúrájuk, antik mûfajalakzatokhoz való viszonyuk alapján), mégsem bocsáttatik be az elismert szövegtípusok körébe. Egyfajta „oda-vissza” narratíva körvonalazódik: a Clèves hercegné új poétikuma a valószerûségtôl elfordulva a valóság illúzióját teszi meg a regény alapjává, amely viszont az elmélettôl való teljes elfordulást eredményezi. Erre következik újra az elméleti törekvés, vagyis az irodalmi mûfajként való önmegfogalmazás igénye. A változáshoz az alapot az angol regény újszerû, Spectator- és Tatler-féle hétköznapiságának befogadása adja meg, mely mégsem hoz igazi módosulást, hiszen itt is a valóság és az erkölcs lesz az a közös referencia, melyhez az új regények kapcsolhatók. Más szempontból ugyanakkor eltûnik az a játék, amely a szövegek nem-irodalmiságát volt hivatott mûködtetni, s ezáltal a regény újra irodalmi mûfajként jelenti ki magát. Borbély Szilárd a Halotti Versek interpretációjakor az ünnep, az ún. solennitas szituativitását hozza játékba, melyet — mint mondja — a szöveg általános recepciója csupán epizodikus és ahistorikus jelentôségûnek tartott. Kultúratudományi szempontokat is aktivizáló, mégis alapvetôen szövegközpontú, rendkívül koncepciózus értelmezésének kiindulópontja az a felismerés, mely szerint a halál és a temetés eseményrendjét közvetítô nyelvi és szociális reprezentáció a jelentések tulajdonképpeni szabályozója, a solennitas pedig a jelentés ezen újraértésének, a jelölô rendszer újrapozicionálásának az alkalma. Borbély tanulmányában azt vizsgálja, milyen elemek vesznek részt e folyamatban, miképp alakítják azt, s milyen szerepet kap mindebben a kapcsolódó esemény, az „ünnepség” kontextusa, mely egyszersmind a Halotti Versek elôadásának aktusa, melyet a Test egyidejû textuális és konkrét jelenléte szervez, performatív értelemben is. A test-lélek dualitás episztemológiai reflexiójának élô hagyománya helyett — mivel a szöveg által használt figuralitás retorikailag megelôzött a teológiai 124

és a bilbiai hagyomány által — a beszéd és a beszélô énjeinek játéka, valamint az élô testek és a halott test (pár)beszéde kerül elemzése fókuszpontjába. Végkövetkeztetése, hogy a beszélô megsokszorozódása és a jelentés elbizonytalanítása arról árulkodik, nem lehet eltekinteni attól, hogy a szöveg közönségét jelenlétében is megszólítja (nemcsak mint „jelentésalkotó közeget”), tehát a Halotti Versek a befogadó érzékelô testét tekinti a jelentésképzés terepének. Mintakövetés és nyelvtisztaság c. írásában Debreczeni Attila újabb tisztázó lábjegyzetet fûz a 18. század végének irodalomtörténetéhez. E munkájában a Rájnis és Batsányi között a Magyar Museum hasábjain lezajló fordításvita összefüggéseit rendezi újra. A tanulmány megidézi a deákos és a felvilágosult tudós literátori vitapozíciót és versenyzô fordításértelmezéseket, melyektôl lényegében paradigmatikusan tér el Batsányi értelmezôi iránya. Beszél a Batsányi-féle szoros fordítás mintakövetô lényegérôl, mely a tudós hazafiság diskurzusának egyik alaptétele, s a nyugati nemzetek fejlôdési útjának követését szorgalmazza. Beszél a vitairatok nyelvszemléleti hátterérôl (racionalista, individualistaempirista); az ún. nyelvtisztaság követelményérôl, melynek értelmében ideologikus alapkövetelmény megôrizni a magyar nyelv tisztaságát, s mely sajátos módon keveredik egy másik alapkövetelménnyel, az eredeti mûhöz való hûség parancsával. Ez a képlet azt fogja jelenteni, hogy a szoros fordítás célja a gyakorlatban duplikálódik: egyszerre követel mintakövetô nyelvbôvítést, és nyelvtisztítást, a kettô folyamatos egyeztetésével. Fontos figyelmeztetés, hogy a szoros fordítás elve mindig a tónus, a részben retorikailag értett stílusnem szoros követésére irányul, mintha eredetileg is magyarul készült volna a mû, tehát a nyelvtisztaság követelményének is megfelelve. A tanulmány mindezt a szerzôtôl már megszokott redundanciáktól mentes, „attikai stílusban” fogalmazza meg, világos, közérthetô, lényegretörô és pontos nyelvhasználattal. Az Etelka recepciótörténetéhez járul hozzá

Bodrogi Ferenc Máté: Tarka bokréta, barázdák Imre László, elemzésében középpontba állítva a regény általános szinkretista diszpozícióját, „forgalmi csomópont”-jellegét. Az újraolvasás a regényt a korabeli európai prózavariánsok találkozási pontjaként metaforizálja, melyek sajátos kombinációja Dugonics eredeti magyar románja. Beszédmódok, nyelvhasználatok (szegedi vásáros, rendi nacionalista, barokk-érzelmes) gyûjtôhelyeként számára az Etelka azért fontos és jelentôs a magyar epikus mûfajok történetében, mert késôbb megismétlôdô transzformációk illetve átmenetek elsô példáját adja. A mûfajpoétikai korrelációkat (eposz, pamflet, filozofikus, libertinus, érzelmes, politikai, heroikus, udvari regény) hatásos intertextuális bizonyítási eljárással katalogizáló tanulmány kitér a szöveg toposz-kezelésére, kultikus felhangjaira is. Emellett tudománytisztelô, genealógiailag berendezett világában a korabeli nyelvészeti eredményeket (finnugor rokonság) is akceptáló jellemzôire szintén. A kellemesen esszéisztikus, alapos és körültekintô írás konklúziója, hogy Dugonics regénye bizonyos megelôzô tendenciák és mûfaji indítások egymás mellett történô megjelenítésében, és messze elôre mutató vonások csíraszerû felmutatásában rehabilitálandó, például a Toldy—Kazinczy-féle, meglehetôsen történetietlen alábecsülés ellenében. A mindig egyéni stílusú Onder Csaba e kötetbeli dolgozatát is egyfajta sajátos, ironikus-önreflexív szövegszervezôdés jellemzi, a dekonstrukció „hagyatékának”, világalkotó beszédmódjának (bájainak, annál komolyabb tétjeinek), ál-asszociatív retorikai logikájának mûködtetésével. Az I. részben levelek által szituálja A’ Melancholia c. Berzsenyi költemény Bethlen Ádámné által történô recepcióját és a kôbe vésés elragadtatott grófnéi intencióját. A rövid elsô részbôl közvetlenül következô, de formailag erôsen elkülönbözôdô második egység azt az egyszerû tényt járja körül, hogy a vers teljes szövege olvasható idézetté vált a grófné angolkertjének mûbarlangjában, az ábrándozás és az olvasás megszentelt helyén. Megkonstruálni egy egy-

korvolt olvasási kontextust majdhogynem olyan, mint megkonstruálni egy angolkertet. Különösen igaz ez akkor, ha az olvasási kontextus és az olvasandó szöveg elengedhetetlen része egy angolkert, amely ma már nem létezik. Egy szövegkertet kell tehát építenünk. Ezeknek a II./1. sorszámú gondolatoknak a szellemében elemez, cincál, konstruál és dekonstruál további 90 sorszámozott etapban Onder Csaba, beszélve az angolkertrôl, Taine-rôl, a kôrôl a papírról meg az ollóról, az echinodermáról, a grottáról, és újra és újra a papírról meg az angolketrôl. Mindeközben — veszélyes játékot ûzve — a hazai irodalomtörténet-írás kreatív, formailag is invenciózus, felszabadultabb vonulatainak legjobb hagyományait folytatja, gazdagítja. S. Varga Pál Kölcsey-dolgozata egy régi és kedves témájának kiegészítése, a költô filozófiai világának alakulását szemrevételezi újra. Szauder József kutatási eredményeivel dialogizálva taglalja empirizmus és racionalizmus, metafizika és szókratikus ismeretelmélet kölcsönhatásait Kölcsey gondolkodásában, az általa kijegyzetelt mûvekre vonatkozó reflexiókat vizsgálva. Kölcsey filozófiai tájékozódásának irányait alapvetôen szabja meg a metafizikai perspektíva, melynek tétje Isten létének megfogalmazása, az értelmes gondolkodás átfogó érvényû nyelvén, melyet nála a filozófia jelent. Elsô korszakában ennek megfelelôen kemény kritikai attitûdöt érvényesített az empirista alapú filozofálás egészével szemben, az alternatívát pedig Pierre Bayle újraolvasása jelentette számára, melynek hozadéka a Görög filozófia c. traktátusban textualizálódik is. Ez a bölcseleti mû egyszersmind dokumentuma a herderiánus paradigma fokozatos átvételének is, amely szakít a szubjektumelvû gondolkodással, s felismeri a nyelv mint kollektívum és a nyelv által hagyományozódó kollektív tudás konstitutív szerepét. S. Varga narratívájában középponti szerepet játszik személyként Pierre Bayle, szövegként a Töredékek a vallásról és Görög filozófia, kontextusként pedig a hagyományelvû gondolkodás Herder-féle diskurzusa, melybe gondolkodói válsága után 125

A Bakon Lesô Kölcsey is becsatlakozik, s mellyel a tanulmány is csatlakozik tágabb kontextusához, a szerzô nagydoktori értekezésének impozáns építményéhez. A Bíró Ferenc iránti elismerést már korábban is több fórum kifejezésre juttatta: az Akadémiai Kiadó nívódíját 1976-ban, az Akadémiai Díjat 1997-ben kapta meg. A valódi visszaigazolást, az igazi ajándékot azonban mégis más jelenti számára. Szilágyi így ír errôl: „Tôle hallottam annak idején azt a gondolatot, hogy a jó irodalomtörténeti munkák legfôbb felismeréseinek az a sorsuk, hogy beépülnek a korszakról szóló gondolkodásunkba, úgy, hogy eredetükre, elsô megfogalmazójukra már alig-alig emlékszik valaki; nos, Bíró megállapításainak egy része már kétségtelenül eljutott ebbe a fázisba.” (13.) Az elméletével többek között Hans-Georg Gadamerre és Julia Kristevára is ható Mihail Bahtyin úgy tartja, hogy ha akármilyen megnyilatkozást jobban szemügyre veszünk, benne mindig különbözô idegenségfokú, félig vagy teljesen burkolt más beszédelemek sorát találjuk, melyek szintén egykori válaszok egykori megnyilatkozásokra. A megnyilatkozásokat a beszédalanyok váltakozásának és a „dialogikus felhangoknak” a távoli, alig hallható „hangbarázdái” mintázzák. A megnyilatkozások sohasem közömbösek egymás iránt, nem állnak önmagukban, hanem tudnak egymásról és kölcsönösen belejátszanak egymásba, sôt jellegüket épp az ilyen egymásba játszások határozzák meg. Minden megnyilatkozás tele van más megnyilatkozások „tükörképeivel” és „visszacsengéseivel” a dialogicitás örökös létmódjában. Szilágyi Mártonnak kétségkívül igaza van: amikor a felvilágosodás irodalmának különféle tudományos kérdéseivel hoz minket össze a sors, reflektáltan vagy reflektálatlanul, de meglehetôsen sokszor szembesülünk Bíró Ferenc megnyilatkozásainak tükörképeivel és visszacsengéseivel, melyek építô módon befolyásolhatják a mi potenciális „megnyilatkozásunkat” is. Nem biztos, de talán ez a hatástörténeti siker esz126

szenciája. Kazinczy egy másik, 1808-as Fáynak szóló levelében szintén bokréta-nyelven beszél verses szövegek kapcsán. Az eredeti kontextusától itt és most elidegenítendô egyik szöveghely így hangzik: „igen nagy örömöm volt; mert ez a’ kis bokréta, hogy az allegoria mellett maradjak, azt igéri, hogy kertésze a’ tavasz’ szép holnapjaiban a’ legkedvesebb formájuakat ’s szagúakat fogja elôttünk kirakni…”. Az allegória mellett maradva mi is fogalmazhatunk hasonlóan: bokrétakötôk és kertészek tarka csokra a Kolligátum esetében olyan gratulációt eredményezett, mely méltó formája egy ilyen hetvenedik születésnapnak.

Bódi Zsuzsa

Egy úrileány vallomásai

„…kacérkodni fogok vele.” Slachta Etelka soproni úrileány naplója, 1-4. kötet, Mediawave Alapítvány, Gyôr, 2004-2007. Közreadja és az elôszót írta: Katona Csaba 2004-tôl évente egy-egy kötetben jelentette meg a Magyar Országos Levéltár levéltárosa, Katona Csaba, Slachta Etelka soproni hajadon 19. századi 15 kötetben fennmaradt naplóját. Mint az elsô kötet bevezetôjébôl kiderül, a naplóíró, zadjeli Slachta Etelka, Slachta Ferenc és báró Hauer Teréz lánya Temesváron született 1821-ben. Hivatalnok édesapja 1837-ben elhunyt. Lánya 9 évesen kezdte írni naplóját, de a leközölt kötetek csak a 4. füzettel indulnak, 1838-cal, mikor édesapja halála után Etelkáék a megözvegyült édesanyjával Sopronba költöznek. A napló eddig sem volt teljesen ismeretlen a kutatók számára, hiszen 1943-ban a Soproni Szemle VIII. évfolyamában Csatkai Endre a napló soproni vonatkozású részeit közzétette. Az életrajzi adatok mellett az olvasónak tudnia kell, Etelka nem átlagos leány volt. A kor szokása szerint Biedermeier ízlés szerint öltözve, 18 évesen négy idegen nyelven beszélt, olvasott, esetenként irodalmat fordított, kiválóan zongorázott, képzett hangja volt. Sokat olvasott, ismerte a kor politikai eszméit, a reformkor hazafiai voltak

Bódi Zsuzsa: Egy úrileány vallomásai példaképei, emellett szép volt, okos és kacér. Naplójának egyik különössége a kiváló megfigyelôképesség és stílus, ahogy a társasélet apró rezdüléseit elemzi, nem mellôzve némi nôi rosszmájúságot sem. A napló több szempontból is érdekes lehet a mai olvasó, kutató, történész számára. A fiatal lány szemszögébôl fest képet a kor egyik szabad királyi városáról, Sopronról, annak lakóiról, polgárairól, a vármegyei nemesekrôl, arisztokratákról és katonatisztekrôl. Arról a világról, ahol mindennapjait élte, kisebb-nagyobb eseményeivel, titkaival és nem utolsó sorban érzéseivel, gondolataival, vágyaival, mindezt megejtô és meglepô ôszinteséggel. A közreadó a bevezetôben hû képet fest a napló hangulatáról, stílusáról és Etelka személyiségérôl. Az önsajnálatra, tépelôdésre, olykor ömlengésre hajlamos lány nem csak az élete eseményeirôl, hanem érzéseirôl is gyakran ír. A naplót olvasva egy érzékeny, összetett személyiségû, intelligens lány képe rajzolódik ki, akit nemegyszer írja, hogy ôt senki nem „foghatja fel”. Az emberi természet, a fiatalság örök jellemzôivel találja szembe magát az olvasó, melyek majd 170 évvel késôbb is éppoly elevenek, mint mikor papírra vetették ôket. Ahogy a közreadó is írja, tény, hogy a soproni, késôbb pedig a pest-budai társaséletet, a mindennapok számtalan apró rezdülését idézhetjük vissza a leány sorai segítségével, ám ez több olyan naplóról is elmondható, amelyet a reformkor éveiben vezetett tulajdonosa. Slachta Etelkáénak azonban van egy sajátossága: az a finom és ôszinte intimitás, ahogy érzelmi dolgait kezeli, nem hiába emlegetik az elsô magyar erotikus nôi napló szerzôjeként is. Jól érzékelteti ezt az alábbi részlet: „Este Chernel s Ignác voltak itt. Midôn elment, Chernel még egy fertályig maradott, s valóban oly meglepô, oly egészen más volt — tán a hollandi tea tüzesítette annyira? Nyakamra akart csókolni, s minekutána azt óvakodva nagy kendômbe burkolám, kezemet fogá, mondva, hogy ezt csak szabad csókolnia. Én, ki eddig mindent tréfára fordítottam, történetesen szemébe néztem. Ô ekkor kezemet szívére tette — s nagy Isten!

Szeme oly komoly, keserû, szemrevetô kifejezésû volt, hogy szinte elijedtem! Gyorsan máshová néztem, mert nem állhattam ki pillantását. Nékem még senki sem csinált ily komolyan szerelmi nyilatkozást — oly zavarban voltam.” (elsô kötet, 76.) A napló elsô kötete az 1838-40 közötti idôszak eseményeit mutatja be, a soproni mindennapokkal, ahogy azokat a város polgárai töltötték. Beszámol a sétákról, a rokoni és baráti látogatásokról, a színházi estékrôl, bálokról, arról a korlátokkal teli világról, mellyel mindennap szembesül, melyben ugyan jól mulat, de lélekben egyedül érzi magát. Ahogy Gyáni Gábor fogalmazott: „… Etelka túlfûtött, különösen felfokozott érzelmi várakozások közepette, az identitáskeresés lázas állapotában élte soproni leányéletét. […] Etelka érzelmi túlfûtöttsége abból ered, hogy mohó kapcsolatteremtési törekvései — értékelése szerint — rendre sikertelenek.” Gyáni Gábor, Nôi identitás egy reformkori napló tükrében = Évek és színek. Tanulmányok Fábri Anna tiszteletére hatvanadik születésnapja alkalmából, Szerk. Steinert Ágota, Budapest, 2005. 34.) A korlátok szellemi korlátok, hiszen a jó képességû, kiválóan éneklô lány több nyelven beszél, komoly zenei és irodalmi mûveltséggel rendelkezik, így a társaság közkedvelt alakja lesz. Számos udvarlója akad, élvezi a férfiak rajongását, de fontos számára az udvarló mûveltsége. A korlátok erkölcsi korlátok is, a közerkölcs korlátai, melyeket legalább látszólag be kell tartani, vagyis mindenki tud mindent, de mindenki hallgat. Etelka azonban tiszta, kacérkodik udvarlóival, szédíti ôket, féltékenykedik, de megtartja az illô távolságot, miközben keresi a nagy ôt. A korlátok társadalmi korlátok is, hiszen a társaság vegyes, nemes és polgár, civil és katona, magyar és nem magyar, azaz nem homogén. Végül meghatározó korlátok a tér és az idô korlátai, az, utazás, a posta lassúsága, ami ma már szinte felfoghatatlan, ráadásul együtt járt az összezártsággal-bezártsággal. A kiadott második kötet a VII., VIII., IX. és X. füzetek anyagát tartalmazza, amelyek bejegyzései 1840 márciusától decemberéig 127

A Bakon Lesô születtek. Ezt az idôszakot Etelka szintén fôleg Sopronban töltötte, bár tett egy hoszszabb utat Pestre, két rövidebbet pedig Bécsbe, mivel anyagi helyzetük édesanyjával egy uralkodói kegydíjnak köszönhetôen jelentôsen javult. Az érzékeny és bájos lány hasonló problémákkal küszködik. Gondolatait elsôsorban udvarlói töltik ki: a legfontosabb, Riefkohl Rudolf hannoveri ulánushadnagy, valamint a Sopronban állomásozó katonaság tisztikara. A harmadik kötet egyenes folytatása az elôzônek, vagyis a XI., XII. és XIII. füzeteket tartalmazza az 1940. december 26. és 1941. augusztus 3. közötti bejegyzésekkel. Etelka életében fontos idôszak ez, mert ekkor ismerkedett meg késôbbi férjével, Szekrényessy József pesti ügyvéddel, illetve árván hagyta ôt özvegy édesanyja: ”Én megvallom, érdekel ez ifju. Oly mély érzés, oly valami fájdalmas fekszik minden szavában. S emellett mily szép ô! - s mily lélek, mennyi szellem lakik benne. Érzékiségem fel van ingerülve. Jó, hogy távozik, különben bolondságot követhetnék el...” (136.) A napló elején új udvarló bukkan fel a színen, Augusz Antal tolnai földbirtokos, akinek jelenléte teljesen eluralja lelkét, figyelmét, mindennapjait. Döntô változást hoz azonban 1841 nyara, mikor édesanyjával a kor divatos fürdôhelyére, Balatonfüredre utazik, ahol, kiszakadva addigi környezetébôl, új élmények érik. Sok új ismerôsre tesz szert és aktív résztvevôje a báloknak, kirándulásoknak. A napló augusztus 3-án, édesanyja halálakor félbeszakad, s csak a következô év tavaszán folytatódik, mikor már a Füreden megismert ügyvéd, Szekrényessy József menyasszonya. A negyedik megjelent kötet tehát az 1842. márciusa és 1843 közötti idôszak bejegyzéseit tartalmazza, a XIV. és XV. füzeteket. Ez a kötet meghatározó, hiszen Etelka életében döntô változások következtek be. Férjhez ment Szekrényessy Józsefhez, ezáltal pedig Pestre került. Aktív részese lett a város élénk társadalmi és kulturális életének amelyet közelebb érez magához, mondhatni, méltóbb128

nak személyéhez. Megtalálja helyét ebben a szellemi és kulturális közegben, végre otthon érzi magát a világban. Addig nem látott távlatok nyílnak meg elôtte. Ugyanakkor boldog feleség, szerelmes aszszony válik belôle. Megismeri a testi szerelmet, amelyrôl merészen, de finoman ír naplójában: „Ni, hogyan remeg a kezem, egész napon át már kiállhatlan szívdobogás üldöz. A kedves! Ô fel nem foghatja harcom, állásom, helyzetem! Más a szenvedélyes némber, mely alig várhatja az egyesülése percét, s más a tiszta érzésû lény, ki összeborzad. Az én delicate Józsim nemigen mert, nemigen tudott errôl velem szólani: „Majd meglátod! Oly természetes minden, s aztán majd úgy hozzám szoksz, hogy el sem lehetsz nélkülem – hisz csak azt fontold meg, hogy erre teremtve vagyunk, ember csak ember!” Istenem!” (56.) Hamarosan áldott állapotba kerül és naplója gyermeke születésekor abba is marad. A negyedik kötet elejét fontos adalék teszi még érdekesebbé. Szekrényessy Attila, a család leszármazottja ad áttekintést a család történetérôl, valamint Etelka életének további eseményeirôl, majd gyermekei sorsáról. A közlés a naplót a mai magyar helyesírásnak, központozásnak megfelelôen adta ki. A sajtó alá rendezô érzékelteti ezzel kapcsolatos dilemmáját, mert mint írja: „Tény, hogy a betûhív közlés sajátosságai is információt hordoznak a napló írójáról, mûveltségérôl, a kor írójáról, mûveltségérôl, a kor írásbeliségérôl stb., míg a mai helyesírásnak megfelelô állapot viszont csak a jelen helyesírási szabályait tükrözné, s mivel ez állandóan változik, néhány évtized (évszázad) múlva már ez sem lenne/lesz „naprakész”. A kor hangulatához is közelebb visz a közlésnek ez a módja, így kárpótolva az olvasót a nehezebb szövegértésért.” (elsô kötet, 13-14.) Bôséges, információval teli, a megértést könnyítô lábjegyzetelés segíti az olvasót, aki a kötet végén személy- és helynévmutatót is talál. E nélkül nehéz lenne eligazodni Etelka világában.A naplóíró által használt idegen nyelvû (francia, német, latin, olasz és angol) kifejezések fordítását szintén a lábjegyzetekben találhatja meg az olvasó.

Drótos Richárd: Bioblogok és digitális állatkertek A köteteket elolvasva bebizonyosodik, hogy pótolhatatlan forrást jelentenek a kutató számára, egyben a nagy igényességgel közreadott és gondozott naplók méltán tarthatnak igényt a szélesebb közönség érdeklôdésére is. A napló a Múltkor címû folyóirat portálján, a www.multunk.hu - n is hozzáférhetô.

Drótos Richárd

Bioblogok és digitális állatkertek

Egyre inkább úgy érzem, hogy a lap kialakulóban lévô szerkezeti profiljában rám osztódott a szerep, hogy rajta tartsam az ujjam az internetes naplók ütôerén, pontosabban, hogy figyeljem, mint a pók a hálón, hogy mikor mi rezdül, és ha éppen szükséges, akkor rámozduljak a zsákmányra. Ezek a hasonlatok − tudjuk − csalnak (és hazudnak), mivel butaság lenne az internetet afféle jól szervezett állatként elképzelni, aminek szíve (azaz valamiféle központi szerve) van, amelybôl hol lassabban, hol gyorsabban vérként lüktet elô az információ. A pókháló szélén a vadászó pókkal már életszerûbb, de még mindig nem megfelelô a szókép. A világméretû számítógépes információs rendszer leírására alkalmas a háló metaforája, ám azt legkevésbé sem a pókéhoz hasonló centrális hálóként kellene elképzeljük − ha igen sem egyetlen centrummal, hanem sokmillióval. A leghelyesebb talán az (ha már állatvilági hasonlatot keresünk), ha az internetet és a rajta, benne íródó naplókat afféle telepes élôlényként (szivacsként vagy korallként) gondoljuk el, amelynek minden egyes sejtje különkülön is él, s együtt mégis egy új minôséget, egy új élôlényt alkotnak. Az élôvilágot kasztokra és szervezôdési szintekre osztó, rendszerezô ember szemével nézve az internet (a benne élô blogszféra és a többi web2.0 alkalmazás) a legelemibb szinten együttmûködô élôlények (baktériumok és egysejtûek) telepeként, szedercsíra állapotként halmozódik s úgy mûködik mint a „Gaia hipotézis” szerint1 ökölógiai értelemben egységes lénynek tekintett Föld. Ehhez hinnünk kell a szervezettségben, hogy ne emberteremtette káosznak tekintsük az internetet. A biológiai hasonlatok nem véletlenül ke-

rültek a bevezetôbe, mivel a témám − ahogyan a címbôl valószínûleg már sejthetô − az élettannal és az állatokkal foglalkozó webnaplók. Természetesen − nem lévén biológus − a válogatás ezúttal is teljességgel szubjektív és minden szorosabb értelemben vett szakmai szemponttól mentes lesz; arról írok majd, amit keresôsávomba sodor a digitális szél, és amit elég érdekesnek találok ahhoz, hogy megosszam az olvasókkal. Természetesen a világ nyugatibb (értsd: angolszászabb) vidéke gazdagabb a blogszférában ügyködô biológusokban és egyéb állatés élôvilág-imádókban. Nem kellett sokat keresgélnem, elég volt csak az egyik legismertebb keresômotorban rákattintani a „bioblog” kifejezésre, máris több mint tizenkilencezer találatot hozott ki. A magyar neten böngészve szerényebb lett ez a szám, ám minden kételytôl mentesen úgy érzem, hogy a színvonal tekintetében nem kell szemlesütve toporognunk a csatornán- és a tengeren túli blogkínálattal szemben. A honi biobloggerek igenis vannak olyan jók, mint az angolok és az amerikaiak, sôt… Erre a sôtre még visszatérek. A honi palettán elsôként a Freeblog nevû szolgáltató felületén futó Critical Biomass2 társasági webnaplót veszem szemügyre. Ez egyike a magyar nyelven blogokat olvasók között legnépszerûbb naplóknak, ezt bizonyítja az is, hogy tavaly a hvg.hu által szervezett Goldenblog versenyen (itt a bloggerokból álló zsûri meg az olvasóközönség szavazatait is figyelembe véve állapították meg a nyertest) Techblog kategóriában második helyezést ért el.3 Dobogós vetélytársai mindketten információtechnológiai naplók voltak (a Webisztán4 és a 5 Szoftverszuperszájt ), amelyek a szoftvertechnika iránt mélyebben érdeklôdô blogger közönség figyelmét feltehetôen könnyebben magukra vonták. A blog designja egyszerûségében is nagyszerû: a fejléc − talán a darwinista alapállást jelzendô − egy állát fogva gondolkodó csimpánz profilja és a blog kalligrafikus címe sötétzöld alapon. A szövegbox és a linkfal fehér, téglalap alakú; itt találhatóak az informatív bejegyzések, a külsô és belsô hivatkozások: a linkek, a kategóriák és az archívum. A lap önmeghatározása szerint: „A Kritikus Biomassza egy fôként biológusokból álló baráti társaság blogja, ahol megmondjuk a véleményünket min129

A Bakon Lesô denféle biológiával kapcsolatos témáról és nemcsak...”. Ez a felütése a 2005. novemberében kezdôdô (tehát „már régi”) blognak, s korábbi bejegyzései között kutakodva az élettan valóban nagyon érdekes témáiról találhatunk eleinte kicsit furcsa, mégis szórakoztató modorban írt, ismeretterjesztési célú, tudományos igényû cikkeket. Az egyedi hangvételû írások keresésének élvezetét zavarja, hogy az archívum éppen nem látszik megfelelôen mûködni. A linkfalon csak 2008. januárjáig lehet visszakeresni. Az ezek alatt található „Az összes” archív íráshoz vezetô linket követve pedig egy ún. blank site-ra, azaz olyan oldalra jutunk, ahol a fejléc és a linkfal megvan, csak a szövegdoboz (vélhetôen az archív bejegyzések linkjei) hiányoznak.6 A nem megfelelô HTML-kód használata lehet a ludas, de ebbe most inkább nem mennék bele (mivel programozó sem vagyok). E javítható hibától eltekintve a blog ruhája is, tartalma is színvonalas. A kategóriák között kereskedve feltûnik, hogy az “Evolúció” mellett található a legmagasabb szám: 168. Tehát már ennyi bejegyzés született, amelyet ide soroltak a szerzôk, akik az ismeretterjesztés mellett az áltudományok és a tudományos köntösbe bújtatott biológiai blôdlik ellen is felveszik a harcot a blogjukban. Ez utóbbiakban nincs hiány, számos olyan Bibliára alapozott hivatkozás vált ismertté mostanában, amelyek fundamentalista módon a Teremtés könyvét szó szerinti értelemben kívánják igazolni. Ôket a nemzetközi tudományos szlengben kreacionistáknak hívják. (Felhívom a figyelmet a velük folytatott vita egyik produktumára, Harun Yahya orvos, evolúciót cáfolni igyekvô elôadásának kritikájára.7 A blog egyik szerzôje, Dolphin, a cikkében kimerítô részletességgel diszkreditálja a kreacionista oldal nézeteit, mégpedig igen szórakoztató módon.) Ha már szó esett a kreacionizmusról, akkor nem árt egy pillantást vetni a magyar háló egyik teremtéspárti oldalára is. Az ÉRTEM (Értelmes Tervezettség Mozgalom)8 talán a legtekintélyesebb ilyen, amit formailag ugyan nevezhetnénk akár blognak is, de valójában nem errôl van szó. A szájt inkább online hirdetôtábla nagyon sok külsô linkkel, videóval, viszont elenyészôen kevés bejegyzéssel. Az egyes posztokat nem lehet kommentálni (ezáltal a szerzôk elzárkóznak a visszacsatolás mellett a vita lehetôsége elôl 130

is). Az erre a célra megteremtett Olvasói levelek fül pedig félrevezetô, mert az olvasói levelek nem, csupán az azokra adott válaszok érhetôk el.9 A mozgalom céljai között kiemelt helyen szerepel annak elérése, hogy hazánkban az intelligens tervezés elmélete (ez a fundamentalista kreacionalisták teljes teremtéselméletének egy tudományosabban védhetôbb, csupán az evolúció tervezettségét állító változata) is részét képezze a közoktatási tananyagnak − éppen úgy, ahogyan az Amerikai Egyesült Államokban is. (Nem árt azonban megjegyezni, hogy a tengerentúlon a mózesi Ótestamentum teljes elsô könyvét szó szerint vevô nézet is katedráról oktatandó „tudományos” anyagnak számít.) A vajszínû árnyalat címû webnapló Amerikában élô szerzôjének egyik bejegyzésérôl is itt szólok. A képzômûvész hölgy ebben tavaly nyári élményét meséli el. Egy ottani kreacionista „állat- és emberkertet” látogat meg, ahol együtt láthatóak a dinoszauruszok Ádámmal és Évával, és ahol rácsodálkozhatunk a fundamentalista kreacionizmus, a Biblia, mint szó szerint veendô élettani és paleontológiai forrásmû nézetrendszerének visszásságaira. Ezt a bejegyzést nem kritizálom, a szerzô iránti elfogulatlanság látszatát ôrizendô csupán linkként osztom meg az olvasóval: http://avajszinuarnyalat.freeblog.hu /archives/2007/06/25/Kreativ_muzeum latogatas. Ha másért nem, hát a stílus okán érdemes elolvasni. Ha már szó esett az online állatkertekrôl és az áltudományokról, akkor még legalább egy bloggal illene foglalkoznom. A kriptozoológiát, a rejtôzködô, mitológiai vagy létezésükben is megkérdôjelezett, ám egyesek által mégis látni vélt állatok tanát mûvelôk csoportja (tisztelet a kivételnek) éppúgy a biológiatudomány eretnekének számít, mint a kreacionisták. A kreacionizmus és kriptozoológia viszonyáról a Kriptozoológia blogon10 olvastam nagyon jó összefoglalást. A „rejtett állattan” darwinista alapokról indulva próbál jórészt hiányos adatokból következtetni olyan állatokra, amelyek élôhelyük elzártsága vagy életmódjuk rejtôzködô mivolta okán ritkán válnak kutathatóvá a tudósok számára, esetleg kutathatóak lettek volna valamikor, de mára kihaltak. Ilyen állatokról és efféle kétes észlelésekrôl olvashatunk abban a netes naplóban,11 amelynek szerzôje − a Nyíregyházi Fôiskola egykori hallgatója, aki jelenleg

Drótos Richárd: Bioblogok és digitális állatkertek

könyvtáros egy országos tudományos intézetben − kimerítô részletességgel tárgyalja a témát. Az oldal designja már-már az igénytelenségig egyszerû: fehér alapon fehér szövegdobozban találhatók a bejegyzések, mellettük jobbra a linkfal és a legújabb kommentek hivatkozásai találhatók, alattuk az archívum. Nincs sem fejléce, se más olyan grafikai eleme, amely az oldal védjegyéül szolgálhatna, a bejegyzések azonban kevés kivétellel mind gazdagon illusztráltak − talán a blog ruhájának dísztelenségét ellensúlyozandó. A cikkek jórészt angol szakpublikációk feldolgozásai, de akad nem egy olyan bejegyzés is, amelyben a kül- és belföldrôl szerzett adatok alapján a szerzô egymaga foglal állást a jelenség valószínû volta mellett, vagy rántja le a leplet egy-egy sokakat megtévesztô átverésrôl. Ilyen például az a 2007. májusi két poszt, amelyik egy állítólag az amerikai polgárháborúban lelôtt pterodactylus dagerrotípiáját buktatja le.12 A napló sajnos idén február óta

nem frissült, pedig ûrt töltött be az e diszciplína iránt érdeklôdôk megismerés-horizontján. Szerintem azóta sincs a magyar nyelvû interneten rendszeresen vezetett kriptozoológiai oldal.

(jegyzetek: 1 Íme az első “bloghivatkozás”, ezúttal angolul: http://en.wikipedia.org/wiki/Gaia_hypothesis 2 http://criticalbiomass.freeblog.hu/ 3 http://hvg.hu/print/20070711_golden_blog_ 2007_gyoztesek.aspx 4 http://webisztan.blog.hu/ 5 http://szoftverszuperszajt.buzz.hu/ 6 http://criticalbiomass.freeblog.hu/archives/ 7 http://criticalbiomass.freeblog.hu/archives/2008/03/02/A_Harun_Yahya_lufi/ 8 http://ertem.hu/ 9 Egy példa: http://ertem.hu/content/view/75/19/ 10 http://kriptozoologia.freeblog.hu/archives/2007/05/22/kreacionizmus_es_kriptozoologia/ 11 http://kriptozoologia.freeblog.hu/ 12 http://kriptozoologia.freeblog.hu/archives/2007/05/13/Pterodactylusok_az_amerikai_polgarhaboruban/)

131