K Achillesz Sze Gyôzô, Hubert Cs Károly P Imre, Tétény. K Sze Cs. Szo V. V Rezsô, Csenger. Zsombor. H K Sze Cs P

NOVEMBER

November



NOVEMBER

2010 • NOVEMBER • SZENT ANDRÁS HAVA

A stewardess odamegy az utashoz: – Óhajt valamit enni? – Mibõl lehet választani? – kérdezi a turista. – Igen vagy nem. ***

1

H

Mindenszentek, Marianna

2

K

Achillesz

3

Sze Gyôzô, Hubert

4

Cs

Károly

5

P

Imre, Tétény

6

Szo Lénárd

7

V

Rezsô, Csenger

8

H

Zsombor

9

K

Tivadar, Szibilla

– Nagyon hiányoztam kedvesem, amíg két hétig távol voltam? – Óh! Hát nem voltál itthon?

10

Sze Réka, Ariel

11

Cs

Márton, Martin

***

12

P

Jónás, Renátó

A kórházba sebesültet hoznak: – Nõs? – kérdezi az orvos. – Nem, autóbaleset. *** – Mit szólt a feleséged, amikor hajnalban hazaértél? – Egy árva szót sem! Azt a két fogamat meg úgyis ki akartam húzatni! *** – Drágám, mondjál nekem valami szépet! – kéri a feleség a férjétõl. – Olyanok a fogaid, mint a csillagok... – Jaj, édesem, ennél szebb bókot életemben nem hallottam. Folytasd! – ...sárgák és messze vannak egymástól.

13 Szo Szilvia 14

V

Aliz

15

H

Albert, Lipót

16

K

Ödön, Edmond

17

Sze Hortenzia, Gergô

18

Cs

Jenô

19

P

Erzsébet, Zsóka, Liza

20 Szo Jolán 21

V

Olivér

22

H

Cecília

23

K

Kelemen, Klementina

24

Sze Emma

25

Cs

Katalin, Katinka, Katrin

26

P

Virág

27 Szo Virgil *** A nagymamám hatvanéves korában elkezdett napi hét kilométert gyalogolni. Most kilencvenhat, és fogalmunk sincs róla, hol a fenében lehet.



28

V

Stefánia

29

H

Taksony, Brenda

30

K

András, Andor

jelentôs kulturális központot hozott létre. Uralkodása alatt (1613-1629) Erdély aranykorát élte.

1335. november 1. (675 éve történt) A visegrádi találkozón létrejött a cseh-magyar-lengyel szövetség. Károly Róbert magyar, Luxemburgi János cseh és III. (Nagy) Kázmér lengyel király gazdasági és politikai megállapodásokat kötöttek.

1630. november 15. (380 éve történt) Regensburgban meghalt Johannes Kepler német csillagász.

1610. november 4. (400 éve történt) Szent Károly (Borromei Szent Károly), a hitoktatás és az elsôáldozók védôszentjének ünnepe. Itáliai bíboros érsek, egyháztanító, 1610-ben avattak szentté. 1980. november 4. (30 éve történt) A republikánus Ronald Wilson Reagan gyôzött az Amerikai Egyesült Államok elnökválasztásán. 1860. november 6. (150 éve történt) Az Egyesült Államok elnökévé választották a köztársaságpárti, rabszolgaság-ellenes Abraham Lincolnt, amire válaszul 11 déli állam kilépett az Unióból, és új konföderációt alapított. 1810. november 7. (200 éve történt) Gyulán megszületett Erkel Ferenc zeneszerzô, a nemzeti opera megteremtôje, a magyar Himnusz megzenésítôje. 1940. november 7. (70 éve történt) Meghalt Pintér Jenô irodalomtörténész, az MTA tagja, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság alapító tagja, elnöke, az Irodalomtörténet c. folyóirat alapító szerkesztôje (8 kötetes Magyar Irodalomtörténet). 1840. november 12. (170 éve történt) Megszületett Auguste Rodin francia impresszionista szobrász (A csók, A gondolkodó). 1920. november 12. (90 éve történt) Olaszország és Jugoszlávia békét kötött Rapallóban. Olaszország elismerte Dalmácia jugoszláv fennhatóságát, Jugoszlávia pedig Olaszország uralmát Isztriában. Fiume szabad város maradt. 1840. november 14. (170 éve történt) Párizsban megszületett Claude Oscar Monet francia impresszionista festô, akinek „Impression, soleil levant“ („A napkelte impressziója“) címû képe az 1874-ben vele együtt kiállító mûvészek egy csoportjának adott nevet. 1580. november 15. (430 éve történt) Marosillye várában megszületett Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, aki Gyulafehérváron akadémiát és

1790. november 15. (220 éve történt) Pozsonyban magyar királlyá koronázták II. Lipótot (egyidejûleg német-római császár és cseh király). 1670. november 15. (340 éve történt) Amszterdamban 78 éves korában meghalt Jan Amos Komensky (Comenius) cseh teológus, aki a modern pedagógia megalapítója volt, és egy ideig a sárospataki kollégiumban is tevékenykedett. 1970. november 17. (40 éve történt) A Luna-17 szovjet ûrhajó a Holdra bocsátotta a Lunahod-1-et, az elsô holdjármûvet. 1820. november 18. (190 éve történt) Nathaniel B. Palmer, amerikai hajóskapitány felfedezte az utolsó kontinenst, a fagyott Antarktiszt. 1235. november 19. (775 éve történt) Árpád-házi Szent Erzsébet, a ferences harmadrend, a ciszterciek, az Erzsébet-apácák, a pékek, a koldusok, az özvegyek, az árvák, az ártatlanul üldözöttek, a csipkeverôk és a fátyolkészítôk védôszentjének ünnepe. Az 1207-1231 között élt hercegnô II. András magyar király és Gertrúd lánya volt. 1235-ben avatták szentté. 1530. november 20. (480 éve történt) Végleges formájában felépült a Kreml III. Vaszilij moszkvai nagyherceg uralkodása idején. 1890. november 22. (120 éve történt) Lille-ben megszületett Charles De Gaulle francia politikus és tábornok, aki az V. Köztársaság elsô elnöke volt 1959-tôl 1969-ig. 1970. november 9-én, vagyis 40 éve halt meg. 1985. november 24. (25 éve történt) Argentínában meghalt Bíró László József, a golyóstoll feltalálója. 1780. november 29. (230 éve történt) Meghalt Mária Terézia osztrák császárnô, Magyarország királynôje 1740-1780-ig. 1830. november 29. (180 éve történt) Lengyelországban, Varsóban a cári önkényuralom ellen felkelés tört ki.

!

NOVEMBER

Évfordulók

NOVEMBER

Lelki útravaló

Gondolatok a háláról és az örömrõl Hálálkodni, örülni – kinek és miért? Elkomorult világunkban alig ismerõs a hála és az öröm. Keserû, befelé forduló arcok, harsányan viháncoló, gondtalan fiatalok, elhanyagolt ruházatú, éhezõ és ápolatlan hajléktalanok, gondterhelten sietõ, síró gyermekeket vonszoló asszonyok, megroppant gerincû munkásemberek vagy az elsuhanó elegáns luxusautók életélvezõ utasai láttán az embernek az az érzése támad, hogy a hálának és az örömnek nincs helye ebben a világban. Miért is kellene hálásnak lennünk, ugyan minek örülhetnénk? Egyáltalán – az életnek! A napfénynek és a borúnak is, mert ha nem lennének sötét fellegek, talán nem is tudnánk érzékelni, milyen gyönyörû az ég, amikor napsugaras. Milyen hálásak lehetünk a természet csodáiért, a hegyekért és völgyekért, a selymes fûért, a virágok sokaságáért, az erdõ csendjéért. Még egy-egy szépen rendezett és gondozott parkban is átélhetjük a természet csodáit. Ha engedjük, hogy körülöleljen a természet csendje, lelkünk felfrissül, tisztább, jobb, egészebb lesz, megtermékenyíti gondolatainkat, megnyitja a szeretet rejtett erõit. Hálásak lehetünk a hétköznapokért is, hiszen tele vannak csodával: pihenten és tiszta lélekkel ébredünk, igyekezetünket olykor siker koronázza, gyermekeink, családtagjaink, még idegenek is ránk mosolyognak, kezünk nyomán tisztaság lesz a lakásban, egy tekintet, egy érintés, egy kézfogás ünneppé teszi a szürke mindennapokat. Milyen jó, hogy van, aki reggel vajas kenyeret ken, milyen jó, hogy van, akinek reggelit készíthetünk, milyen jó, hogy van, aki megcsókol, mikor elindulunk otthonról, hogy van, akit megcsókolhatunk, hogy van, aki hazavár és van, akit hazavárhatunk. Milyen jó, hogy van kirõl gondoskodnunk, hogy rólunk is gondoskodik valaki, milyen jó, hogy szerethetünk és van, aki minket is szeret. Hála a mozgás öröméért: a kézért, amellyel dolgozhatunk, amelyet mások felé nyújthatunk, amellyel simogathatunk. Hála az agyért, amelybõl jó gondolatok kelnek szárnyra, a szemekért, amelyek képesek a jó meglátására és arra, hogy a rossz ne rontsa meg szívünket. Hála a lábakért, amelyek jó útra visznek, igaz útra vezetnek. Hála az ölelni képes karokért, amelyek támaszai lehetnek a rászorulónak. Hála az ajkakért, amelyek megformálják az igaz és szeretõ gondolatokat, a mosolyokat. Hála a szívért, amely motorja az életnek és a szeretetnek. Hála a mindennapok nehézségeiért, szenvedéseiért. Milyen jó lenne, ha ezek olyan dimenziókat nyitnának meg számunkra, amelyek értelmet és célt adnak a fájdalmunknak, veszteségeinknek, gondjainknak! A hívõ ember Istennek ad hálát az életért, a napsugárért, a természet szépségéért, a mindennapok apró csodáiért, a szívben megszületõ szeretetért. Örömét Istennek köszöni, minden jóságot, emberséget, szenvedést és az emberi boldogságot is Isten kezébõl fogadja, és Neki adja vissza, amikor szeret, amikor türelmes és odaadó, amikor sorsát elfogadja, és azon fáradozik, hogy mások sorsán enyhítsen. Hívõk és nem hívõk, akarjunk melegebb és élhetõbb világot teremteni magunk körül! Legyünk a hála és az öröm forrásai családunkban, környezetünkben, az utcán, a buszon, az üzletben, a munkahelyen, mindenhol! Csak el kell kezdeni: a szeretet képes felmelegíteni a dermedt lelkeket, a mosoly mosolyt fakaszt, a jóság elõcsalogatja a mélyen elásott jóindulatot és segítõkészséget, a melegség derût és vidámságot teremt maga körül. Csak el kell kezdeni! BAJZÁK ERZSÉBET M. ESZTER iskolanôvér

"

Beszélgetés Schöpflin Györggyel Schöpflin Györggyel, a második ciklusát töltõ Európai Parlamenti képviselõvel beszélgetünk életérõl, munkájáról és nagyapjáról, Schöpflin Aladárról, a Nyugat kritikusáról. – Hol laktak nagyapjáék, a kilencedik kerületben? – Nem, a Királyi Pál utcában, a Kálvin tér mellett, ami szerintem akkor negyedik kerület volt, most ötödik, de hogyha az ember átmegy a Kiskörúton, akkor már kilencedik kerület. – Tudtommal tíz éves volt, amikor elmentek Magyarországról. – Igen, nem sokkal a háború után, és azóta Európában élek. Azt szoktam mondani, ha hazamegyek, akkor Magyarországra megyek. Hogy hol vagyok otthon, az sokkal nehezebb. Itt is, Tallinnban, Brüsszelben, Nagy-Britanniában. Ha Párizsban vagyok, vagy Rómában, Berlinben, ott is kiismerem magam. – Hol él a családja? – Lányaim Londonban élnek. Ott születtek, Édesanyjuk skót volt. – Hány lánya van? – Három. Azt mondják, õk londoniak. – Unoka? – Abból a mûfajból is van, kettõ. Az egyik hatéves, a másik most lesz három. – Örömmel vettük tudomásul, hogy ismét megválasztották Európai Parlamenti képviselõvé. – Igen, újra elszegõdtem öt évre. A legnagyobb feladatom jelen pillanatban a 2011-es magyar soros elnökség lebonyolítása. Én csak szervezek, mert ezt elsõsorban az itteni kormánynak kell ellátnia. Szervezek Brüsszelben és itt is. Mivel most ellenzékben vagyunk, csak korlátozottak az eszközeink. Kezd az egész kialakulni. 2011 június végéig sok dolgom lesz. – Reméljük, akkor már olyan kormány lesz Magyarországon, amit mi is szeretnénk. – Én nagyon nehezen tudok elképzelni bármi más forgatókönyvet, bár mint tudjuk, ez az ország mindenre képes. Mindent megbocsát, bár ezt már nagyon nehéz megbocsátani annak a négy kormánynak, amit 2002 óta megéltünk. Egy Fidesz kormány persze megkönnyíti a dolgunkat, másrészt új feladatokkal lát el. Hogyan tudjuk érvényesíteni az állam érdekeit? Most nem akarok nemzetrõl beszélni, az egy vitatottabb fogalom. Az, hogy Magyarországnak, mint államnak, mint Európa Uniós tagállamnak vannak érdekei, az számomra egészen kézenfekvõ. Azt tudom mondani az elmúlt több, mint öt évrõl, hogy ezzel a baloldali kormány nem nagyon foglalkozott. Nem tudom, mit csinál a brüsszeli állandó képviselet, példának okáért. – A Sólyom László ügy kapcsán például tesz-e valamit a Bizottság? – A Bizottság azt mondja, hogy semmi köze hozzá. Ez volt az elsõ lépés, de ezt a felkérést a sajtótól kapta, nem a kormánytól, mondhatták azt, hogy nem-nem, azonban úgy tudom, hogy ha még nem indított el a kormány valamilyen eljárást, valószínûleg átnézik azokat a cikkelyeket, paragrafusokat, amelyek alapján azt lehet mondani: Sólyom ügyében a szlovákok az európai uniós szabályok ellen cselekedtek. Nem csak a szellemérõl van szó, hanem jogilag helytelenül jártak el. Ha ez valóban így van, akkor nincs más lehetõsége a bizottságnak. A politikai oldala pedig az, hogy ha jól tudom épp ma – 2009. szeptember 4-én – a külügyminiszterek ta-

#

NOVEMBER

Interjú egy EP-képviselôvel

NOVEMBER

lálkoznak. A svéd elnökség vezetésével találkozik a magyar és szlovák külügyminiszter. Hozzáteszem, hogy a szlovák külügyminiszter eléggé jól tudja, hogy Szlovákia milyen lehetetlenségeket követ el. Õk tudják, hogy mit szabad és mit nem, de olyan nyomás alatt vannak Slotáéktól és Ficotól, hogy nincs más választásuk, tehát õk is ilyen keskeny pallón mozognak. És azt hiszem, én mindenképpen ilyen üzeneteket kapok, teljesen informálisan, hogy nem lehet semmit sem csinálni, de azért a szlovák külügyminisztérium szeretne egy normális viszonyt létrehozni. Nem szeretnének háborút. Tíz hónappal ezelõtt találkoztunk az akkori szlovák külügyminiszterrel, Jan Kubissal, aki azóta ENSZ kinevezést kapott, ô mondta, hogy nagyon világosan látja, hogy ez egy félig hidegháborús helyzet. Õ használta ezt a kifejezést. Teljesen abnormális, szeretnének valamit elindítani, hát azóta csak rosszabb lett a helyzet. Az évek során mi nem nagyon figyeltünk oda Szlovákiára, Magyarországot nem érdekli Szlovákia. Mi elmegyünk oda síelni, megnézzük a szepességi templomokat, a városokat, aki Krúdy rajongó, otthon érzi magát Podolinban, és egyébként zavartalanul beszélünk a Felvidékrõl, a szlovákok ezt nagyon utálják. De az, hogy különösebb dolgunk lenne egyrészt Szlovákiával, másrészt a Szlovákiában élõ magyar társadalommal, nem egy központi téma. Azzal, hogy Szlovákia egyrészt megszavazta a nyelvtörvényt, másrészt nem engedte be Sólyom Lászlót, tulajdonképpen elindított egy negatív elõjellel ellátott érdeklõdést. Szerintem a magyar közvélemény most nagyon erõsen ráfigyel arra, hogy mit csinálnak, mert tényleg úgy érzik, hogy megalázták Magyarországot. Azért ez is valami. És most már nem egy ilyen kisebb vagy nagyobb lobbi ügy, hanem valamennyire az egész magyar társadalom érintve van. Az, ami tényleg érdekes, nem is emlékszem, hogy utoljára mikor állt össze az egész magyar politikai paletta a szélsõjobbtól a szélsõbalig, hogy igen, ez tûrhetetlen. Nagyon nehezen tudtam volna elképzelni, hogy Kóka ugyanazt mondja, mint Németh Zsolt és hát kb. ez van. – Nagyapja 50-ben halt meg, és jövõre lesz kerek évforduló, amikor megjelenik ez a Kalendárium. Van-e valami emléke a nagyapjáról? – Én kilencéves voltam, amikor elmentünk, emlékszem nagyapámra, emlékszem a lakásukra a Királyi Pál utcában, nagyanyám is ott élt és ott halt meg 1977-ben. Felnõtt fejjel is láttam, és arra is emlékszem, – ez 1948-ban lehetett – hogy a Baumgarten Díj utolsó kiosztásán – nagyapám volt az utolsó kurátora – beszédet olvasott fel, és nagyon hosszú volt, nagyon unatkoztam, és azt sem értettem igazából, hogy nekem miért kellett ott lennem. Van errõl fénykép, ahol ott vannak a híres írók és én is ott vagyok. Nagyon nehezen fogtam föl 8–9 évesen, hogy nagyapám rettenetesen fontos ember, mit jelent ez az irodalom egyáltalán. Kicsit fiatal voltam ehhez. Olyanokra emlékszem, hogy volt egy nagy piros karosszéke, ott ült és fölolvasott nekem a Brehmbõl. Egyetlenegy könyvet adott nekem, legalábbis ez, ami megmaradt: Mikszáth Kálmán: Magyarország lovagvárai. – Képviselõ úrnak a mai magyar irodalomból van-e kedvence, vagy inkább a klasszikusokat szereti? – Egyrészt valamennyire hadilábon állok a mai regénnyel. Na ez nem csak a magyar irodalomra vonatkozik, tehát én elfogadom azt, hogy a modern stílus idõben, térben töredezett, valamennyire a valóságot mutatja be, de én akkor is szeretek egy cselekményt. – Legyen eleje, közepe, vége? – Nem tudom ismeri-e a filmrendezõ Jean Luc Godard mondását, amikor valaki azt mondta neki, hogy „én mindenképpen szeretném, hogy legyen eleje, közepe és vége, mire õ: én is, de nem ebben a sorrendben”. Tehát én azt mondom, hogy szeretem a hagyományos sorrendet, pl. nem Proust, Joyce, vagy Musil. Magyarul soha sem olvastam Proustot. Musillal például megcsináltam, hogy egymás mellé tettem egy magyar, német, angol, amerikai fordítást. Az amerikai

$

%

NOVEMBER

fordítás az csapnivaló, semmilyen mértékben nem tükrözi az eredetit. Nagyon nehéz lefordítani az osztrák-magyar világot amerikaira. Ez tele van iróniával, tele van áthallásokkal. A közvetlen amerikai megközelítés távol áll tõle, biztos nem rossz, mert magyarra nem nehéz fordítani, és lehet, hogy a németeknek is bajuk van Musillal, mert nekik is valamennyire idegen az osztrák– magyar. Visszatérve a kérdésre: nem tudnék mondani egy kedvenc magyar írót. Lehet, hogy kedvenc írót sem tudnék mondani semmilyen viszonylatban. Nézem ezeket a Nobel-díjasokat, Le Clezio, aki most kapta meg, távol áll tõlem. Nem azt mondom, hogy rossz, csak nem melegedek hozzá. Az, amit azután nagyon nehezen tudok elfogadni, – bár tudom, hogy ez is szerves része a mai világnak – az a populáris kultúra, ez a Paul Coelho, aki szerintem egy szélhámos, de rettenetesen sikeres. Igen, tehát le a kalappal. – És a zene? – Nem merem megszámolni, de van kb. 3000 cd-m. Komolyzene nagyrészt, idõnként ebbe az irányba megyek, idõnként abba az irányba, amit egyre inkább megkedveltem az elmúlt háromnégy évben, az ún. minimalisták. Akit most fedeztem föl pár héttel ezelõtt, az egy szlovák zeneszerzõ, Vladimir Godár. Óriási hatással volt rá egyrészt Bartók, másrészt Lutoslawski. Ez egy nagyon érdekes kombináció. A másik zeneszerzõ, akit nagyon megkedveltem, akit én kései nemzeti romantikusnak mondok, az Peteris Vasks, egy lett zeneszerzõ. Õ is Lutoslawskiból indult ki. A másik véglet a nagyon korai középkor, Tehát 1100-1200. A franciák kiadtak egy gyönyörû sorozatot, nagyon-nagyon érdekes. Rekonstruált ógörög zene. Van egy lemezem, a Notre-Dameban készült XII–XIII. századi zene. Az, ami a legérdekesebb számomra, hogy úgy látszik – mert én nem tudom –, a zenészek a templom épületében külön-külön helyen vannak elhelyezve és egymásnak dobálják a hangokat. És a reneszánsz zene. Fantasztikus, milyen változatosságot tudnak kihozni abból a sokkal keskenyebb mezõbõl. Sokkal több hangszer volt, mint mostanában. Különféle nagyon izgalmas hangszerek, amelyeknek jó része a Közel-Keletrõl került be a keresztes hadjáratokkal. Ami a képzõmûvészetet illeti, egy ideig elfogadtam, hogy az absztrakt expresszionizmus a menõ, de rájöttem, hogy mégis észak-európai vagyok, és a figuratív expresszionizmust is szeretem. Nagyon érdekel még Magritte hagyománya. Az abszurd Magritte talán leghíresebb képe egy pipa, amire rá van írva, hogy ez nem egy pipa. És ezek a hagyományok szerintem a mai napig is élnek és továbbtermelõdnek. Teljesen absztrakt dolgokat látok, van ami tetszik, van ami nem. Valahol itt tartok. – Egy kérdés van még a mai Magyarországgal kapcsolatban. Bennünket – budapestieket – közelrõl érint a négyes Metró, illetve az a néhány milliárd, amivel kevesebbet kapunk Brüsszelbõl. Van esetleg még valami remény? – Több pénzt nem fogunk kapni, attól tartok. Ez visszavisz bennünket az elnökséghez. Ez azért is nagyon kellemetlen, mert lehet, hogy nem lesz vége a metróépítésnek 2011-re. Remélem a Kálvin téren 2011-re már nem lesz ilyen nagy gödör, mert azért a Ferihegyrõl érkezõ forgalom a Kálvin téren át fog menni, de hogy hogyan fog kinézni ez a város, az megint más kérdés. A metróépítés szerintem kezdettõl fogva egy elhibázott, felesleges dolog volt. Sokkal könnyebben meg lehetett volna oldani a felszínen. Én nem látom át, hogy a büszkeséget leszámítva miért kellett pont egy metrót építeni ilyen sûrûn egymást követõ megállókkal. – Köszönöm a beszélgetést. NIKODÉM LAJOS

NOVEMBER

100 éve született (1910. augusztus 24.) Schöpflin Gyula író, mûfordító Schöpflin Aladár, a neves kritikus, kiadóhivatali lektor és lapszerkesztõ a fia. Schöpflin Gyula diákként kommunista szervezkedésben vett részt és ezért többhónapi fogházbüntetésre ítélték. 1933-35 között a Révai Könyvkiadó lektora volt, 1938-44-ig pedig a Budakalászi Textilmûvek tisztviselõje. Ugyanakkor a Nyugat, a Századunk, a Gondolat címû folyóiratokban publikált regényeket, elbeszéléseket, esszéket. 1945-ben õ lett a Magyar Rádió mûsorigazgatója. 1949-50-ben õ vezette Magyarország stockholmi követségét, és egyben ellátta az ország oslói és koppenhágai képviselõi tisztét is. A Rajkper miatt megtagadta a hazatérést és családjával Skóciába emigrált. 1954-62ig gépgyári tisztviselõként dolgozott, majd 1964-79-ig Londonban mûszaki fõiskolai eladóként dolgozott. Íróként a Nagypál István nevet használta. Mûvei: Budapest nem felel, A korszerû rádió, A korszerû rádió dramaturgiája, Szélkiáltó. Angliai tartózkodása idején szamizdat írásokat fordított angolra. 60 éve hunyt el Schöpflin Aladár (Maniga, 1872. október 4. – Budapest, 1950. augusztus 8.) magyar mûkritikus, irodalomtörténész, író, mûfordító Evangélikus teológiai, majd a budapesti egyetemen irodalmi tanulmányokat folytatott. Pályáját 1898-ban a Vasárnapi Újságnál kezdte, mint szerkesztõ és kritikus, majd a Huszadik Század fõmunkatársa lett. Az elsõk közt ismerte fel Ady Endre költészetének jelentõségét. A Nyugatnak kezdettõl fogva munkatársa, egyik vezetõ kritikusa volt. Dolgozott még a radikális értelmiségi Huszadik Századba is. 1909-tõl a Franklin Társulat irodalmi titkára, s a Tükör szerkesztésében is részt vett. 1941-tól (Babits halálától) a Baumgarten-díj kurátora és a Kisfaludy Társaság tagja. Több évtizedes kritikai mûködése joggal teremtette meg nagy bírálói tekintélyét, mert az esetek túlnyomó többségében igazságos ítéletet és találó képet adott az írókról és mûvekrõl. A kritikát illetõ elveit elõször 1917-ben fejti ki a Magyar írók elõszavában. Szerinte a kritikának „elõbbre való és fontosabb feladata az irodalom szociális gyökereinek megkeresése, mint a hibák és erények pontos és terméketlen méricskélése”. „Megérteni az írót, mint mûvészt – ez a kritikus igazi feladata, s abban a képben, amelyet ezzel a megértõ módszerrel rajzol a kritikus, megvan az értékítélet is.” Jelentõs része volt Ady Endre, Móricz Zsigmond és mások elismertetésében. Sokat fordított angolból, franciából, németbõl. Szerkesztette a Magyar Színmûvészeti Lexikont. 1929-ben Baumgarten-díjat, 1949ben Kossuth-díjat kapott.

&

Hol van a Külsõ-Üllõi út? Azt hiszem, komoly magyarázatra szorul a kérdés. A József Attila-lakótelepet lezáró Üllõi úti részen ugyanis nincsen ilyen szakasz, hogy „Külsõ”. Mégis van egy kicsi református egyházközség, amelynek feladata a lakótelep pásztorolása, de nem a IX. kerületben, hanem az Üllõi út másik oldalán, a Bihari utcában, ráadásul csak a Belényesi közbõl van bejárás az épületbe. Valamikor réges-régen, amikor még semmiféle lakótelep nem létezett errefelé, a Trianoni tragédiát követõen a régi Nagy-Magyarország elszakított területeirõl nagyon sokan menekültek Budapestre. Az óriási lakáshiány miatt jelentõs hányaduk akár évekig is vasúti kocsikban élt. Mire lassanként a vagonokból ki tudtak költözni, nagyon sokan a Mária Valéria-(nyomor)telepen találták magukat. Már ekkor a sok szegény ember között a Kõbányai Református Egyházközség segítségével egy kis missziói gyülekezet jött létre, és másfél évtizeden keresztül istentiszteleteket is tartottak. 1938-ban egy egyházmegyei törvény alapján azokat a gyülekezeteket, amelyek már túlságosan is nagy létszámúvá nõttek, területileg megosztották, és így kisebb, új gyülekezetek jöhettek létre: Buda református gyülekezete mellett a pasaréti, vagy Józsefváros mellett a külsõ-józsefvárosi, végül így alakult meg a Nagyvárad téri gyülekezetbõl a Külsõ-Üllõi Úti Református Egyházközség is. Egy kicsi és nagyon szegényes templomuk is volt: egy barakk. Azt tervezték, hogy új templomot építenek, mint pl. Pasarét. Meg is álmodták, hogy az Üllõi úton legyen a templom, sõt meg is rajzolták a terveket, de aztán jött a háború, s aminek még utána jönnie kellett... A hetvenes évek elejére eltûnt a régi nyomornak még az emléke is, és helyette a kor vívmánya, büszkesége: a József Attila nevét viselõ szocialista lakótelep vette körül az addigra erõsen megroggyant „barakk stílusú” templomot. Amikor a Pöttyös utcai metrómegálló épült, felrobbantották a régi, rozzant épületet. A híveket pedig a Nagyvárad téri templomba irányították... Egy évtizeddel késõbb dr. Tóth Károly püspök ösztönzésére Ablonczy Dániel lelkipásztor összegyûjtött vagy 200 hívõt, akik szerettek volna templomot a József Attila-lakótelepen. A református egyház tehát vásárolt egy régi épületet, amely elõbb hentes-, majd fodrászüzlet volt, de az akkori viszonyok miatt csak a gyülekezet területének legtávolabbi sarkában kaphatott épületet, a kõbányai Gyár-dûlõn, a Bihari utcában. Egy fiatal lelkész, Szabó István kapott megbízást, hogy pásztorolja a megmaradt 200 hívõt, és alakítson a lehetõségek szerint gyülekezetet. Az egykori fodrászüzletben tartották az istentiszteleteket, és néhány év alatt a mellékelt képen látható templom is felépült. Persze – az akkori politikai helyzet miatt – nem lehetett új templomot építeni, csak a meglévõ épület bõvítésével, a ház padlására. Ehhez a templomhoz tartoznak tehát a József Attila-lakótelep reformátusai. Istentiszteletet minden vasárnap 10 órakor tartunk. Esketést, keresztelést, temetést a [email protected] e-mailen, illetve a 30/4063036 és a 1/264-1380as telefonszámon lehet kérni. BERECZKY ZOLTÁN lelkész

'

NOVEMBER

Budapest Külsõ-Üllõi Úti Református Egyházközség

NOVEMBER

Berki Viola Egy „kegyetlen kor” festõmûvésze Született 1932. május 5-én, Kiskunhalason. Apja Berki Andor agrármérnök, anyja Gyenizse Katalin. A család kunoknak tartotta ôseit, bár a felmenôk a török hódoltság után települtek Baranyából a Kiskunságba. A famíliában jogászok, papok, földbirtokosok voltak és néhány ismertebb történelmi, mûvészeti személy. Például Köpeczi Balázs, a 40 protestáns gályarab egyike, Bulcsu (Palcsó) Károly, 1848/49-ben Komárom várában szolgáló hadnagy, költô, késôbb református lelkész. Közeli halasi rokonuk volt Thorma János festômûvész, a nagybányai festôiskola egyik alapítója. Berki Viola a család ’Halas melletti tanyáján nôtt fel, még az igazi, vidéki életközösség tagjaként, amelynek néprajzi világa egész életét, jellemét, gondolkodásmódját meghatározta. Kisgyermek korától szenvedélyesen rajzolt és kapott bíztatást iskolai tanítóitól, Thorma János özvegyétôl és Pándy Lajos grafikusmûvésztôl. A háború és rendszerváltás után a család minden ingó és ingatlan vagyonát elkobozták, földönfutókká váltak, az apát börtönbe zárták. Viola Pestre költözött, a Ferencvárosba. A Kinizsi utca 31-ben lakó nagynénje, Bauer Rudolfné (Berki Jolán), a diszkoszvetô olimpiai bajnok özvegye vette pártfogásba. Ô is „osztályellenség” volt ugyan, a kitelepítés Damoklesz kardjával feje felett, de megosztotta Violával lakását és szegénységét. Viola a Szépmíves Líceumba járt (a mai Képzô- és Iparmûvészeti Szakközépiskolába) a Török Pál utcába. Ott szobrászatot és grafikát tanult. 1951-ben felvették a Magyar Viola 10 évesen, Sóséren Képzômûvészeti Fôiskolára, festô szakra, ahol Fónyi (dr. Misley Károly diája) Géza növendéke lett. 1954-ben az ÁVH nyomozott utána, és 1 évre a fôiskoláról kizáratta Violát, mert elhallgatta „rovott múltú, polgári, reakciós” származását. Berki Viola ekkor budapesti terekre kerti segédmunkásnak szegôdött, majd levélben tudatták vele: az ország összes egyetemérôl és fôiskolájáról is kitiltották. Egy év után visszakerült a képzômûvészeti fôiskolára, de innentôl kezdve életét végigkísérte a „rossz káder” megbélyegzettsége. 1956. október 23-án ô is ott volt a Mûegyetemrôl vonuló fiatalok között, a fegyveres harc viszont már félelemmel töltötte el, így Kiskunhalasra utazott. Novemberben Pestre és a fôiskolára visszatérve tudta meg, hogy fôiskolás osztálytársai is estek el a szovjetekkel vívott harcokban, az ô osztályából jó barátja, Csûrös Zoltán. Berki Viola 1958-ban végzett a fôiskolán, és két évig Szentendrén dolgozott. Sok mûvész-kollégával került kapcsolatba, akik hatottak festôi világára, többek között Korniss Dezsô, Anna Margit, Barcsay Jenô, Miháltz Pál. Pesten és különbözô mûvésztelepeken szakmai, baráti kapcsolatai alakultak Molnár C. Pállal, Bernáth Auréllal, Kokas Ignáccal. Saját korosztályában két mûvésztárs, barát gyakorolt rá életre szóló hatást: Gross Arnold és Kondor Béla. 1962-ben, édesapja halála után anyjával a Ferencvárosba, a Fe-





NOVEMBER

renc körút 21. bérházába költöztek. Ott, a harmadik emeleten volt elsô önálló mûterme is. Hét évi szorgalmas, keményen megharcolt, önmaga stílusát keresô idôszak után 1965-ben a budapesti Mednyánszky-teremben rendezte elsô önálló kiállítását. A szakma és a közönség felfigyelt az átlagostól eltérô hangú festômûvésznô képeire. Sorra szerepeltek aztán mûvei egyéni és csoportos kiállításokon, itthon és külföldön. Berki Viola munkássága kezdettôl fogva az állam mûvészetpolitikája által „megtûrt” kategóriába tartozott, nem a szocialista társadalmat éltette, tehát az alkotót semmilyen támogatásban nem részesítette. A mûvészetkritika azonban számontartotta és egyre pozitívabban értékelte mûveit. Mûvészetének jellemzésére a legtöbbet leírt vélemények voltak: alkotásai a festészet dekoratív-narratív, naiv ágához tartoznak, amelynek elôzményei a trecento, quattrocento mûvészete, az ikonfestészet, a keleti díszítô mûvészet, a prae-raffaeliták, vámos Rousseau, Gulácsy Lajos és Csontváry. Színvilága költôi, lírai, a naiv festôk aprólékos kidolgozása hatott rá, és dekoratív expresszionista hangja van. Képeit, rajzait intellektuális szellemiség, néha ironikus humor lengi be. Bukolikus hangulat. Témáit a világtörténelembôl, a magyar történelembôl, az ôsi hitvilágból, a kereszténységbôl, népmesékbôl, népdalokból, balladákból meríti. Életét, pályáját alakító élményei voltak az utazások. Lehetôségei a közeli és „baráti” (szocialista) országokig terjedtek. Többször járt például Oroszországban (akkor Szovjetunió), ahol áhítattal merült el az ikonok, régi elárvult orosz templomok és ortodox katedrálisok mûvészi világában, keresztény szellemiségében. Késöbb a nyugati világban is megfordult turistaként. Pályájának kiemelkedô csúcspontjai lettek a murális mûfajban való munkálkodásai. Több velencei üvegmozaikos, kerámia falas és olajjal festett pannó falképet készített. Így többek között a budavári Tárnok utcai általános iskolába a török világról (1971) a Soproni Óvónôképzô Intézetbe, (1974), a debreceni Kölcsey Ferenc Mûvelôdési Központba Csokonairól (1982), a pesti Heim Pál gyermekkórház aulájába (1985), a kiskunhalasi házasságkötô terembe (1986). Debreceni mûvét 2001-ben az épülettel együtt lebontották, és Csokonais mozaikja a pincében várja feltámadását. 1972-ben Nagy László költô egy szeretetteljes verset írt Violáról egyik kiállítása megnyitójára. Munkásságában jelentôs szerepet kaptak a grafikák. Sokat rajzolt, ceruzával, tussal, akvarellel, és készített sokszorosított grafikákat. Újságok számára dolgozott, és könyvekhez készített nagy élvezettel illusztrációkat, pl. a Székely népballadákhoz, Arany, Csokonai, Petôfi verseskötetekhez, Kármán: Fanni hagyományaihoz, a Magyar széphistóriákhoz. Kondor Béla segítségével, az ô mûterme mellett az V. kerület Bécsi utca 1. bérház hatodik emeletén lett mûterme 1971-tôl. Az 1990-es évektôl egy kis kertes házat vettek édesanyjával Máriaremetén, és édesanyja ott élt. Viola is sokat dolgozott ott, fôleg jó idô esetén. Berki Viola sohasem ment férjhez, gyermeke sem született. 1975-ben Munkácsy-díjat kapott, 1978-ban és 1980-ban a Szegedi Nyári Tárlat díját, 1984ben Érdemes mûvész lett, 1994-ben a Magyar Köztársaság Tiszti Keresztjének polgári fokozatával tüntették ki. Kiskunhalas díszpolgárává avatták 1995-ben, majd 1999-ben a Magyar Mûvészeti Akadémia tagjává választották. Kiskunhalason Berki Viola Közalapítványt hozott létre, amely pénzösszeget évente egyszer, 60 év feletti, szûkösen élô magyar képzômûvészek pályázhatnak meg. 2000-ben súlyos idegi alapú betegség támadta meg, több hónapot kórházban töltött, és körülbelül egy évet még élt megnyomorodva mûtermében. Festeni, rajzolni már nem tudott. Meghalt 2001. március 26-án Budapesten, Kiskunhalason temették el. Minden maga ôrizte alkotását és mûterme minden tárgyát a kiskunhalasi Thorma János múzeumra hagyta. Emlékkiállítása volt Budapesten az Ernst múzeumban 2001. október 14. és november 11. között. Kiskunhalason Berki Viola állandó kiállításának megnyitására a Gyûjtemények Házában

NOVEMBER

2004. június 10-én került sor. Mûvei fellelhetôk számos magyar és külföldi magán- és közgyûjteményben, Budapesten a Magyar Nemzeti Galéria 12 festményét ôrzi (Kis templom, 1514, Éjszaka, Régi orosz város, Kioszk, Dózsa, Régi gáztartály, Dózsa beszéde, Régi magyar vadászat, Rezervátum, Török fürdô, Hellasz). * 1969-ben nôsültem egy Nyár (olajfestmény) olyan famíliába, ahol feleségem másodfokú nagynénje volt Berki Viola festômûvésznô. Én a képzômûvész pályára készültem, ô már ott volt, ezért is, meg a rokonsági kötelék miatt is sokszor találkoztunk vele. Több mûvének „rabszolgamunka” részében segítettem neki, pl. a Tárnok utcai mozaik rakásánál, a Heim Pál utcai kerámiafal tervrajzának felnagyításában, festésében, mûvei fuvarozásában. Így mondhatni az évek során változatos Viola-arcot ismerhettem meg. Rendkívül határozott egyéniség volt, és mindenkivel szemben nagyon óvatos. Valószínûleg az élete folyamán az ôt ért sérelmek tették ilyenné. Többször eszembe jutott róla Jézus egy tanácsa a tanítványokhoz: „Legyetek szelídek, mint a galambok, és okosak, mint a kígyók!” Alakja, járása mindig kimért, kicsit tétova, kicsit mackós volt, mintha a földön is az általa alkotott képek álomvilágában sétált volna. Szeme mindig mindent fürkészett. Beszélgetés közben is, ha ôt érdeklô dolgok kerültek szóba, mindig felcsillant és ragyogott fürkészô szeme. Lázba jött, ha citeraszót hallott, szerintem élete végéig ez volt számára a világ legszebb hangszere és legszebb zenéje. Öröm volt a „Kecskebéka felA budapesti Heim Pál gyermekkórház fali kerámiája (1985) mászott a fûzfára” kedvenc nótáját pengetnem, mert hihetetlen gyermeki öröm uralkodott el rajta. Viola furcsa keveréke volt a gyermeki léleknek és a világ dolgait megoldani muszáj gyakorlatiasságnak. Infantilis elménckedéseken tudott órákig nevetni, és a legnagyobb kifinomultsággal spórolni, fogához verni a garast. A körülötte élô emberek egy részét nagyon tudta szeretni, másokat nagyon gyûlölni. Erélyesen elítélt egyes mûvészeket, stílusokat, törekvéseket, ugyanakkor



!

NOVEMBER

másokról, mûveikrôl szinte vallásos imádattal beszélt. Kritikája sokszor elérte a kinyilatkoztatás szintjét, amit öntudattal fel is vállalt. Jellemzô példája lehet ennek, amit az önéletrajzában írt a modern mûvészetrôl: „(régebben) a mûvészi munkához elsôsorban a tehetség volt fontos. Azután a rajztudás és a mesterségbeli tudás. Szakma volt a mûvészet is, csak abban különbözött más szakmáktól, hogy tehetség nélkül ebben eredményt elérni nem lehetett. Közben ezt valahol arisztokratizmusnak tartották, amibôl a széles tömegek ilyen ósdi felfogás mellett kizáródnak. Kinyilatkoztatták, hogy mûvésznek lenni emberi, állampolgári jog.” Mindenki mûvész, aki magát annak tartja, és minden mûalkotás, amit az alkotó annak tart. „Szakmánkat szakmátlanították. A mûvészettörténészek siettek egymást túllicitálva elismerni az új törekvéseket. Igyekezetüket azzal a félelemmel lehet magyarázni, hogy nem akartak abba a hibába esni, amibe hajdani kollégáik, amikor az impresszionistákat nem ismerték el.” Az idézetbôl kiderül az is: Viola a mûvészetet, a hagyományos értelemben vett képzômûvészetet végtelenül komoly dolognak tartotta. Egész életét úgy alakította, hogy ô az ideális „festômûvész” fogalomnak megfeleljen. A családjában – vele együtt – úgy tartották, csak az lehet mûvész, aki nem a hagyományos polgári életformát folytatja. Nem lehet családja, gyermeke, mert mindkettô elveszi azt az energiát és idôt, ami a mûvészethez kell. Viola is eképp cselekedett. Édesanyja, Katus néni is ezért szolgálta haláláig Violát, hol fôzéssel, hol pénzzel, hol Viola önbizalmát növelô dicséretek halmazával, és az ismerôsök körében kifejtett ajnározásával. „Viola mostani képe valami csudálatos!” – szokta mondani, majd néha még erre is rátett: „Azt hittem, Viola már nem tud szebbet festeni, de amit most csinál!!!!” – és üdvözülEmlékezés (olajfestmény) ten mosolygott hozzá. (Megjegyzendô ugyanakkor, hogy Viola mellôl a szóba jöhetô férjjelöltek elüldözésének feladatkörét is magára vállalta.) Így aztán, amikor egyszer úgy alakult, hogy ismerôsömnek adódott egy elajándékozni való majomkölyke, Viola a lehetôségre így reagált: „Nem lehet nagyobb boldogság az életben, mint egy majom!” – s ezen akkor már meg sem lepôdtem. Nehezen szokta meg a halasi tanya után a pesti nagyvárosi életet. Mesélték, hogy még évekig „ôzve” beszélt, ahogy a Kiskunságban az szokás. Csizmában ment mindenhova, az egyik csizma talpára ráírta „pesti fiúk”, a másikra pedig „pesti lányok”. Mikor én megismertem Violát, már inkább csak jókedvében, viccbôl „ôzött”, bár mulatságos volt, amikor egyszer Verescsagin festô nevét mégis „Vöröscsagin”-nak mondta. Mûtermében sok néprajzi tárgyat halmozott fel, plafonjáról egy szürkemarha szarvából készült óriási kürt lógott le. Mûtermében gyakran tartottak református bibliaolvasó összejöveteleket egyes ismerôseivel, és Katus néni által sütött mennyei szilvalekváros-tepertôs táskával és pogácsával. Viola vallásos ember volt, és soha egyetlen trágár

NOVEMBER

szó vagy káromkodás nem hagyta el száját. Valami ösztönös vonzódással (vagy együttérzéssel?) bírt az elmebetegek iránt. Évente ellátogatott naiv képzômûvészeti kiállításukra és vásárolt mûdarabokat. Egy onnan szerzett ormótlan fekete kerámia víziló díszelgett polcán, egyes látogatóknak kellôképpen borsóztatva hátát. Nem szívesen, de idônként mesélt képzômûvészeti harcairól, megpróbáltatásairól. Hogyan szórták vissza éveken keresztül rajzait, képeit, hogyan csalták el dipNagy László: lomáját, nem kapott Derkovits-ösztöndíjat, kizárták Viola rajzai mûvésztelepi, kiállítási lehetôségekbôl és a szentendrei festôk körébôl. „Nekem Berki Viola ne idétlenkedjen” – Úgy láthatok Violára mondta képérôl egyik zsûror elvtársnô. Violától hallothogyha nézek írott képre, tam elôször a szocialista mûvészetpolitika 3 T-s világákitálalva itt a hattyú ról, tehát hogy vannak támogatottak, tûrtek és tiltottak. feketére sütött vére. A megfogalmazás találó volt, a fiatalabb, ezt meg nem élt korosztály kedvéért hadd idézzem Viola önélatrajzi Föltekintve tornyos fára könyvébôl, amit a támogatottakról írt: „A támogatott ahány asszony, annyi szoknya, körbe tartoztak a jó politikai háttérrel rendelkezô kollécifra zsivány függesztette gák. Elôttük minden kapu nyitva volt már a Fôiskola elhogy lábukkal harangozna. végzése után. Azok is ebbe a körbe tartoztak, akik hajdan a fôiskolai felvételinél a felvetteket lekáderezték. A Hó nem lehet egymagában fôiskola után azonnal kaptak mûteremlakásokat... a kormot fújnak rá a kürtök, Képcsarnok minden munkájukat átvette, közülük kerülcsípôk, hajak farsangjára tek ki a mások munkáiról döntô zsûrorok. A Mûvészek hág a csonka gyász-csütörtök. Szövetségénél, a Szakszervezetben, a Mûvészeti Alap mellett vezetô tisztségeket töltöttek be. ... A mézes-máViola a bibliásom, zos szocreálban (azaz a rákosista szocialista realizmustábor indul, mennyi lábnyom, ban) gyökerezô kritika magasztalta alkotásaikat. Hatalgöndör fôkön ül Jehova, muknál fogva egymást tolták elôre. A kiállításokon ôk ring, mint ruganyos díványon. Tart a menet mindörökké, megtûzdelve tôrrel, érccel, fegyverek közt érvelünk mi az Énekek Énekével. Higgyük-e, hogy itt a hajnal ha jön felnyitott erekkel? s fölfordul az üveghintó nagy kokárda-kerekekkel? Nyúlfület a holdvilágba, bölényt a megbontott ágyba, drámát agyvelônkre hímez Viola kezének árnya.

Dinyés László: Berki Viola (bronzplakett, 2001)

"

1972.

Viola festô-hercegnô Vergôdô lepkehercegnô fejét kôpárnára ejtette.

Csukott szárnya szorongatta, szállni már nem engedte önmaga bábteste.

S mégis szétszórta színeit lelke legszebb csillámló hímporára festve. DINYÉS LÁSZLÓ

#

NOVEMBER

rendszerességgel díjakat kaptak, szinte úgy tûnt, mintha a bérletüket vitték volna lyukasztani... Állami kitüntetésekben – noha itt azért értékek is becsúsztak – ôk részesültek, többszörös Munkácsy-díjasok, háromszoros Kossuth-díjasok, Érdemes és Kiváló mûvészek lettek.” Viola bizony mindig a második Tésekhez tartozott s mindenért keményen meg kellett küzdenie. Valamelyik beszélgetésünk alkalmával „egy kegyetlen kor festôjének” nevezte magát. Festeni tanulni konkrétan nem igazán lehetett tôle, mert ösztönösen, lassan dolgozó, minden képpel sokat küszködô típus volt, és mindig elégedetlen saját produkciójával. Inkább gondolatai maradtak bennem, amelyekre ma is szívesen emlékszem. „Ha egy képen határozottan állítunk valamit, ha az nem is hagyományos szépség, a nézô elfogadja azt.” Egy tantörténetre: a festônövendék egy nap mesteréhez megy, s mondja neki: – Mester, jó a színérzékem, tudok rajzolni, A bôrdudás (tusrajz, 1969) komponálni, úgy hiszem, jó festô leszek! Mire a mester: – Igen, én is úgy gondolom, jó festô lesz. Másnap újra megy a mesterhez: – Mester, talán nem is annyira jó a színérzékem, sem a rajzaim, sem a kompozíciós készségem... azt hiszem, mégsem leszek jó festô! A mester rábólintott: – Igen, én is úgy gondolom, nem lesz jó festô! Elméláztam történetén: milyen egész életre szóló tépelôdést is vállalunk fel a mûvészpályával! S a kegyetlen vég: körülbelül egy évig élt halálos betegen, megnyomorodva, negyven kilósra fogyva, járókerettel, beszédképtelenül, nyílt sebbel az oldalán. Türelemmel és méltósággal viselte a Teremtô akaratát, mint gályarab ôse. Hétvégeken feljártam hozzá Kondor régi mûtermébe, ahol évek óta Viola lakott. Írásban lehetett vele társalogni, kis füzetben, mint annak idején Beethovennel. Megmutatta azt az ablakot, ahonnan még 1961-ben Sarkadi Imre író lépett ki a halálba. Viola szelleme mindazonáltal friss volt, mindenféle régi családi történeteket, s még vicceket is „meséltünk” egymásnak. Könyvekbôl olvastam fel neki, és zenész gyermekeim egy esti Bach-Mozart élô koncerttel ajándékozták meg Violát. Szemei éppúgy lelkesen csillogtak, mint valamikor régen. Egy bronzplakettet készítettem róla, amivel még meg tudtam ajándékozni, s kivívni elismerését. Aztán meghalt, de még halála után is irányította dolgait: csak az általa összeállított névsorban szereplôk vehettek részt kiskunhalasi temetésén. S irányítja továbbra is az élôket képeivel, a szépségbe és jóságba vetett hitével. Nekünk Ferencvárosiaknak illô lenne egy dombormûves táblával megtisztelnünk emlékét a Ferenc körút 21. számú házon, ahol egy nagy mûvész, Berki Viola élt és dolgozott. Egy verssel búcsúztam tôle halálakor:

NOVEMBER

Nagycsaládosok a Ferencvárosban „Közösségben az öröm fokozódik, a bánat oldódik.” Minden társadalom alapja a család, hacsak nem akarja kizárni az egyéni boldogulás érvényre jutását. A szocializmus évtizedei megmutatták ennek a modellnek minden „szépségét”. A megelégedett családi közösség mintája a társadalmi együttélésnek. Különösen vonatkoztatható ez a nagycsaládokra, ahol szükségszerûen alakül ki a megfelelés a közösségi normáknak, ahol az egymásrautaltság nem teher, hanem a kölcsönhatáson alapuló szeretet, megértés forrása. Nem nehéz felismerni azt, hogy milyen természetességgel és spontán alakul ki egy-egy nagycsaládban a célravezetõ pedagógia. A nagycsalád nagyon fontos funkciója a nemzeti reprodukció segítése. Szabó Endre, a nagycsaládos szervezõdés vezetõje szellemesen jelentette ki, hogy 15-20 éven belül a népesség jelentõs részét a nagycsaládok gyermekei fogják kitenni. Felismerve a szervezõdésben rejlõ elõnyöket a Nagycsaládosok Országos Egyesülete (NOE) 1987-ben alakult. Az Alapszabályban rögzített célok azóta is érvényesek: az élet és az anyaság tiszteletére nevelés, a házasságért és a jövõ generációért érzett felelõsség erõsítése, a nagycsaládok sajátos érdekeinek képviselete és szolgálata, a nagycsaládok egymást ismerõ és segítõ közösségekké szervezése. A NOE tagjai azok lehetnek, akik háztartásukban legalább három gyermeket nevelnek vagy neveltek fel, az egyesület céljaival és feladataival egyetértenek, és lehetõségeik szerint részt vesznek azok megvalósításában. A NOE pártoktól, felekezetektõl, ideológiáktól mentesen tevékenykedik. A sokszínû tagságot összetartó közös érték a család. Az egyesületnek jelenleg kb. 15.000 család a tagja, akik közvetlenül vagy tagegyesületen keresztül tartoznak a NOE-hoz. Szerte az országban több mint 300 helyi közösségük tevékenykedik. Hét regionális központ mûködik: Felsõ-Duna (Gyõr), Közép-Magyarország (Monor), Dél-Alföld (Orosháza), Al-Duna (Pécs), Felsõ-Tisza (Püspökladány), Észak (Fót), Balaton (Nagykanizsa). Az egyesületben folyamatosan kb. 1500 önkéntes dolgozik. Az egyesület saját belsõ folyóirattal rendelkezik, amelynek NOE Levelek a címe. Ez szolgálja a kapcsolattartást a tagsággal, és tartalmaz minden fontos információt a közösségi életrõl, a törvényi tudnivalókról, az akciókról, programokról, pályázatokról stb. A NOE kiemelten közhasznú szervezet. Anyagi támogatás nyújtására az egyesület nem képes, de jelentõs tevékenysége az adományok gyûjtése és szétosztása. A NOE fontos szerepe a kapcsolattartás hasonló érdekeltségû szervezetekkel, pl a mozgáskorlátozottakkal, tagság közös érdekeltségû nemzeti vagy nemzetközi szervezetekben. A NOE helyi szervezõdése tagegyesületekbõl és tagcsoportokból áll, mely utóbbiak az egyesület helyi képviseletét látják el. A helyi tevékenység és kapcsolattartás a csoportokban folyik. A kapcsolattartás más szervekkel és intézményekkel az egyesület minden szintjén folyik. A belsõ Ferencvárosban mûködõ csoport életébe a csoport vezetõje, a 8 gyermekes családanya Gere Edit ad bepillantást. A csoport 1989-ben alakult. Jelszavuk az lett, hogy „közösségben az öröm fokozódik, a bánat oldódik”. A csoport minden hónap második hétfõjén, felváltva mindig másik családnál jön össze. A csoportban egyéni kezdeményzések alapján alakulnak a programok, rendszeres tevékenységek. A kezdeti cél természetesen a baráti kapcsolatok kialakítása volt. Mára 27 család vesz részt a csoportban. A csoportok nagy értéke a sokféleség. Az összejöveteleknek elõre meghatározott programja van. Így elõre kiválasztott témában elõadásokat hallgatnak meg, amelyeket meghívott elõadók vagy erre vállalkozó tagok tartanak meg. A csoportban rendszeresen folyik ruhagyûjtés és egyéb akciók. Nagy erõssége a csoportnak az egymás se-

$

Ferencvárosi emléktáblák RÁDAY IMRE (1905–1983) színmûvész emléktáblája a Ráday utca 14. alatt Még középiskolai tanulmányainak befejezése elõtt beiratkozott Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába. 1923-ban a Veszprém-Székesfehérvári Színház tagja, innen került Kaposvárra. A fehérvári esztendõ után, 1924-ben, a kaposvári Csiky Gergely Színház tagja lett, ahonnét Forgács Rózsi kamaraszínházához szerzõdött mint hõsszerelmes színész. Itt figyelt fel rá a német UFA Filmgyár magyarországi képviselõje. A berlini UFA Filmgyár 1927-ben kezdte a „Csárdáskirálynõ” forgatását. Ennek külsõ felvételeihez Magyarországra jöttek és itt is keretnek szereplõket ehhez a némafilmhez. Egyebek közt eljutottak Rózsavölgyi Kálmánhoz is, aki Ráday Imrét ajánlotta Boni gróf szerepére. A próbafelvétel után szerzõdteték Rádayt. Így lett elsõ UFA-filmszerepében az akkori világsztár, Liane Haid partnere. A nagy siker után az UFA Filmgyár szerzõdtette, három esztendõ alatt összesen hét hosszú játékidejû némafilm címszerepét forgatta le, többek között az ifj. Johann Strauss életét feldolgozó film fõszerepét is. Hazatérése után 1930-tól a Magyar Színházban játszott, itt drámai szerepek mellett zenés vígjátékokban is fellépett. 1935-ben a Vígszínházhoz szerzõdött. Itt bontakozott ki jellemábrázoló tehetsége. 1945-46-ban a Nemzeti Színház tagja volt, majd tíz éven át különbözõ fõvárosi színházakban játszott (Pesti Színház, Fõvárosi Operettszínház). 1957-ben a József Attila Színházhoz szerzõdött, ahol nemcsak játszott, de rendezett is. Egyike volt a legszebben beszélõ színészeknek. 1967-ben õ volt az elsõ színész, akit kitüntettek a szép magyar beszédért járó Kazinczy-díjjal.

%

NOVEMBER

gítése a bajban. Ennek egyik nagyon szép megnyilvánulása egy csoportóvoda megszervezése és fenntartása volt. A tagok minden nap másik családhoz vitték el a rászoruló óvodáskorú gyerekeket, ahol a befogadó család anyukája látta el az óvónõi szerepet és szervezte a napi foglakozást. Ez több évig igen hasznosan mûködött. A csoport az ünnepeket közös programokkal igyekszik meghitté tenni. Ez természetesen elsõsorban a Karácsonyra vonatkozik. A kerületi Önkormányzat anyagi támogatását élvezve a csoport rendszeresen szervez külföldi társasutakat, amelyek úticélja fôleg a Kárpát-medence magyarlakta területei, de jártak már Svájcban is. A kerületi nagycsaládos együttmûködés elõsegítésére, az eredeti és újabb célok elérésére szükség van újabb csoport(ok) szervezõdésére. Ehhez Gere Edit minden segítséget megad. A NOE elérhetõsége is segítséget adhat a www.noe.hu honlapon. LÁSZLÓ GYÖRGY

NOVEMBER

B. L.

holnap mi, akiknek ezerszeresen fáj minden elvesztett szó; mi, akiknek szemébõl könny csordul a szívünkben megbújó mindennapi karácsonytól mi, akik félünk a sötétben, és elveszünk a forgatagban; mi, akik a kandalló elõtt térdelve sírunk és melegszünk egymagunkban mi, akik félünk élni, és rettegünk meghalni; akik szorongásból mégis mindazt összegyûjtjük, mirõl tudjuk, hogy talmi mi, akik elfutnánk inkább, amíg képesek vagyunk lépni; akik tanultunk sokat, láttunk eleget, és sokszor képtelenek vagyunk szeretni mi, akiknek a dolgok végig idegenek maradtak, s akik dacból, gátlásból vagy megvetésbõl sosem léptünk be a körbe, holnap elmegyünk (talán örökre)

B. L.

életünk a jót nem érhetem el sohasem; mint egy könnycseppet, markomban tarthatom; végül szétporlad, ha megérintem nem fájt, mért is fájt volna, hisz oly csendben, szinte megszólalt az Isten: meggyikoltak! túl kicsi papír, felróni minden hibát, túl hosszú mondat, túl nagy hazugság... mondj el értem egy imát!

&