JEANNE KALOGRIDIS. Én, Mona Lisa. Csak Könyvek!

JEANNE KALOGRIDIS

Én, Mona Lisa

Csak Könyvek! http://torteneteim.ucoz.hu

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: JEANNE KALOGRIDIS I, Mona Lisa St. Martin's Press, New York, 2006 Copyright © 2006 by Jeanne Kalogridis Fordította BOZAI ÁGOTA

Hungarian translation © Bozai Ágota, 2008 Hungarian edition © Új Palatinus Könyvesház Kft., 2008

George-nak, örökké

Sok éve történt események gyakran oly közelinek tűnnek, mintha a jelenben lennének, és sok van, mi mostanában történt, mégis oly réginek tűnik, mint az ifjúság távoli napjai.

CODEX

LEONARDO DA VINCI ATLANTICUS, FOL. 29 VERSO A.

PROLÓGUS

Lisa 1490. június

I.

N

evem Lisa di Antonio Gherardini Giocondo, bár ismerőseimnek egyszerűen Madonna Lisa vagyok, a közrendűeknek pedig csak Monna Lisa. Képmásomat megörökítették fatáblán, földből ásott pigmentek és porított féldrágakövek forró lenolaj elegyével, pihe madártollból és selymes állatszőrből készült ecsetekkel. Láttam a festményt. Nem hasonlít rám. Nézem, csak nézem és nem a magam arcát, hanem szüleim arcát látom benne. Hallgatok, és az ő hangjukat hallom. Szeretetüket érzem és bánatukat, újra és újra átélem a bűnt, ami egybe kapcsolta és ami hozzám kötötte őket. Mert az én történetem nem a születésemmel, hanem gyilkossággal kezdődik, amit évekkel születésem előtt követtek el. Ezt két héttel a június tizenötödikén ünnepelt születésnapom előtt egy asztrológus fedte fel nekem. Anyám azt mondta, választhatok, mit szeretnék ajándékul kapni. Javasolta, hogy új ruhát kérjek, mert sehol máshol nem hivalkodnak annyira az emberek öltözetükkel, mint éppen szülővárosomban, Firenzében. Apám a város egyik legvagyonosabb gyapjúkereskedője volt, és üzleti kapcsolatai révén válogathattam a pazar selyem, brokát, bársony kelmék és szőrmék között. De nem ruha volt, amit akartam. Nem sokkal korábban vettem részt Lauro nagybátyám és fiatal hitvese, Giovanna Maria menyegzőjén. Az ünnepség után nagymamám keserűen megjegyezte: – Nem lesz boldog házasság. Az ifjú asszony a Nyilas jegyében született, Bika ascendenssel. Lauro pedig Kos. Folyton veszekedni fognak. – Na de anyám! – szólt rosszallóan az én anyám. – Ha te és Antonio is odafigyeltetek volna ezekre a dolgokra… – kezdte nagyanyám, de anyám feddő pillantására abbahagyta. Kíváncsivá tett. Szüleim szerették egymást, de sosem voltak boldogok. Rájöttem, hogy még sosem beszéltek velem a születési csillagjegyeimről. Amikor anyámat kérdeztem erről, kiderült, hogy az én horoszkópomat nem készítették el. Ezen felettébb csodálkoztam: jómódú firenzei családok gyakran konzultáltak asztrológusokkal fontos ügyekben, és az újszülöttek horoszkópjának elkészítése a születés körüli rítusok része volt. És én egyedi teremtmény voltam: egyetlen gyerek, családom minden reményének megtestesítője. 4

Egykeként pontosan tudatában voltam, milyen erők birtokában vagyok; addig nyafogtam és könyörögtem, míg kezdetben erősen vonakodó anyám mindig engedett. Ha tudtam volna, mi jön ezután, nem erősködtem volna oly nagyon. Mivel anyámnak nem volt biztonságos a városban járni, nem mentünk el az asztrológus házába, hanem őt rendeltük palotánkba. A hálószobámhoz közeli folyosó egyik ablakából néztem az asztrológus aranyozott hintóját, ajtaján a családi címerrel. A házunk mögötti udvarba érkezett. Két elegáns inas segítette kiszállni. Öltözete farsetto1, szorosan testhez simuló férfiruha volt, amit egyesek tunika helyett viseltek; anyaga tűzött ibolyaszín bársony, felette ujjatlan brokátköpönyeg, ugyanannak a színnek sötétebb árnyalata. Teste vézna, melle beesett, testtartása, mozgása fenségesnek tűnt. Zalumma, anyám rabszolgája indult, hogy fogadja. Zalumma akkoriban jólöltözött társalkodóhölgy volt. Rajongott anyámért, akinek nemessége, nagylelkűsége mindenkiből hűséges ragaszkodást váltott ki, és szeretett barátként bánni rabszolgájával. Zalumma származására nézve cserkesz volt, a titokzatos Kelet hegyeiből való; népe híres volt szépségéről és Zalumma – olyan magas, mint egy férfi, haja, szemöldöke hollófekete, arca fehér, mint a márvány – sem volt kivétel. Tincseit nem sütővas, hanem Isten göndörítette sűrű fürtökbe, amiért minden firenzei aszszony irigyelte. Időnként anyanyelvén dünnyögött magában, ami semmilyen általam ismert emberi nyelvhez nem hasonlított; ő „Adyghabza”-nak nevezte. Zalumma meghajolt, aztán bevezette a férfit a házba, anyámhoz. Anyám aznap reggel biztosan zaklatott volt, mert az asztrológus a város legnagyobb tekintélyű, köztiszteletben álló polgára volt, és amikor a pápa jövendőmondója megbetegedett, őszentsége is konzultált vele. Velem nem volt szabad találkoznia, meg sem pillanthatott; ez az első találkozás üzleti természetű volt, és én csak eltereltem volna a figyelmet. Elhagytam szobámat és könnyű léptekkel a lépcső tetejéhez osontam, hátha ki tudok venni valamit abból, ami két emelettel lejjebb történik. Házunk kőfalai vastagok, anyám pedig becsukta a fogadószoba ajtaját. Egyetlen hang sem hallatszott ki. A találkozó nem tartott sokáig. Anyám kinyitotta az ajtót és Zalummát szólította; az ő gyors lépteit hallottam a márvány padozaton, aztán férfihangot. Elhúzódtam a lépcsőtől, siettem vissza az ablakhoz, ahonnan az asztrológus hintaját láthattam. Zalumma kikísérte, aztán óvatosan körülpillantva átadott neki egy kis csomagot, talán pénzes erszényt. Az asztrológus először elhárította, de Zalumma komolyan, sürgetőn biztatta, vegye el. Pillanatnyi tétovázás után a férfi zsebre tette, aztán beszállt a kocsiba és elhajtatott. Feltételeztem, Zalumma azért fizetett neki, hogy készítse el a horoszkópját, bár meglepődtem, hogy egy ilyen szellemi képességű és társadalmi helyzetű ember egy rabszolga horoszkópját is hajlandó elkészíteni. Az is lehet, hogy anyám egyszerűen elfelejtett fizetni neki. Vissza, a ház felé jövet Zalumma felnézett, pillantásunk találkozott. Zavarba jöttem, hogy leselkedésen kapott, és visszahúzódtam az ablakból. Arra számítottam, hogy Zalumma, aki kedvét lelte abban, hogy helytelen cselekedeteim miatt ingerkedjen velem, később majd felemlegeti ezt, de egyáltalán szóba sem hozta a dolgot.

1

ujjas

5

II.

H

árom nappal később az asztrológus visszatért. Ismét a legfelső emeleti ablakból néztem, ahogy kiszáll a hintóból és Zalumma üdvözli. Izgatott voltam; anya megígérte, hogy hívat, amikor majd eljön az ideje. Gondoltam, időt akar nyerni, hogy a kedvezőtlen részeken csiszoljon egy kicsit és jobb színben tüntesse fel azokat. A horoszkópkészítő ezúttal igen fényűző ruhát, barna nyusztprémmel szegett fényes sárga damasztselyem tunikát viselt. Mielőtt belépett a házba, megállt és titkos beszélgetést folytatott Zalummával, aki szájához kapta a kezét, mintha megdöbbent volna attól, amit a férfi mondott. Az asztrológus ekkor valami kérdést tehetett fel. Zalumma tagadón ingatta a fejét, aztán megfogta a férfi karját, láthatólag követelt tőle valamit. Erre átadott neki egy papírtekercset, aztán ingerülten odébb lépett és bevonult a palotába. Zalumma izgatottan szoknyája ráncai közé rejtette a tekercset, aztán a férfi nyomába eredt. Elléptem az ablak mellől, a lépcső tetején álltam, hallgatóztam a rejtélyes találkozótól meghökkenten és türelmetlenül vártam, hogy szólítsanak. Összerezzentem, amikor kevesebb, mint fertály óra múltán odalent egy ajtószárnyat olyan erővel és lendülettel nyitottak ki, hogy a falnak csapódott. Az ablakhoz futottam: az asztrológus kíséret nélkül gyalogolt vissza hintájához. Felemeltem szoknyámat, futottam le, ahogy a lábam bírta, és hálát adtam, hogy sem Zalummával, sem anyámmal nem találkoztam. Lélekszakadva értem a hintóhoz, éppen akkor, amikor az asztrológus intett a kocsisnak, hogy indulhat. A lakkfényes faajtóra tettem a kezemet és a másik oldalon ülő férfire néztem. – Kérem, várjon! Intett a kocsisnak, hogy fogja vissza a lovakat; mogorván nézett le rám; arckifejezésében mégis volt valami furcsa szánakozás. – Szóval Ön a leány. – Igen. Áthatóan végigmért. – Nem árulhatok el önnek semmit, ez édesanyja kérése. Érti? – Nem. – Hm. Megértem, hogy nem érti – szólt, aztán elhallgatott, gondosan megfontolta, megválogatta szavait. – Az anyja, Madonna Lucrezia szerint Ön igényelte szolgálataimat. Igaz ez? – Igen – feleltem pirulva, mert nem tudhattam, hogy beismerésem még jobban felingerli-e. – Akkor megérdemli, hogy legalább az igazság egy részét megtudja, mert ebben a házban a teljes igazságot úgysem tudhatja meg soha. – Fellengzős ingerültsége mintha alább hagyott volna, hangja feszült és komor lett. – Az Ön horoszkópja rendkívüli. Egyesek egyenesen lesújtónak mondanák. Én komolyan veszem a mesterségemet, a horoszkópkészítés művészet, intuíció is kell hozzá, és mind a tények, mind a sejtésem azt mondja, hogy Ön akaratlanul egy erőszakkör, vér, csalás és ámítás részese. Az Ön sorsa véget vetni annak, amit mások elkezdtek. Visszahőköltem. Amikor szóhoz jutottam, teljes meggyőződéssel kijelentettem: – Nem akarom, hogy bármi közöm legyen ilyesmihez. – Az Ön csillagjegyeiben a tűz négyszer jelenik meg – közölte. – Ingerlékeny, indulatos, heves természetű, olyan kemence, melyben az igazság kardját kell edzeni. Horoszkópjában erőszakot láttam, ez a múltja és a jövője is. – De én soha nem ártanék senkinek! – Ez Isten rendelése. Istennek megvan rá az oka, hogy miért ezt a sorsot szánta Önnek. 6

Újabb kérdéseket akartam feltenni, de az asztrológus intett kocsisának és a két szép fekete ló elindult. Zavartan és nyugtalanul lépdeltem vissza a ház felé. Aztán akaratlanul felnéztem, és láttam, hogy Zalumma a legfelső ablakból néz le rám. Mire visszaértem a szobámba, Zalumma már nem volt ott. Vártam fél órát, mire anyám hívatott. Még mindig a nagy teremben ült, ahol az asztrológust fogadta. Mosolygott, amikor beléptem, nyilvánvalóan nem tudott arról, hogy találkoztam a csillagjóssal. Kezében egy köteg papírt tartott. – Gyere, ülj mellém – mondta csengő, tiszta hangon. – Mindent elmondok, ami a csillagokban meg van írva neked. Már régen el kellett volna ezt készíttetni, ezért úgy döntöttem, hogy emellett új ruhát is kapsz. Apád ma elvisz a városba, hogy kiválaszd a kelmét; de erről nem szólhatsz neki. Különben még azt találná mondani, hogy túlságosan költekezők vagyunk. Mereven, egyenes háttal ültem, kezemet szorosan összefogva ölemben tartottam. – Nézd csak ezt! – Anyám kiterítette a papírokat az ölében, ujjával az asztrológus elegáns írására mutatott. – Ikrek vagy, természetesen; levegőjegy, és Halak az ascendensed, ami víz. A holdad Kos, vagyis tűz, és a horoszkópodban a föld számos aspektusa is megjelenik, ami azt jelenti, hogy rendkívül kiegyensúlyozott életed lesz. Ez a lehető legszerencsésebb jövőre utal. Minél tovább beszélt, annál dühösebb lettem. Az eltelt fél órát azzal töltötte, hogy összeszedje magát, és ezt a boldogító hazugságot kiagyalja. Az asztrológusnak igaza volt; nem számíthatok rá, hogy itt az igazsághoz jussak. – Hosszú és jó életed lesz, gazdagságban, boldogságban telik és sok gyermeked lesz – folytatta anyám. – Nem kell aggódnod, kihez menj feleségül, mert a csillagjegyeid minden aspektusukban olyan jók, hogy… Szavába vágtam. – Nem! Négyszer tűz van benne. Életemre az árulás és vér nyomja rá bélyegét. Anyám hirtelen felállt; a papírok öléből a padlóra csúsztak és szétszóródtak. – Zalumma! – sziszegte. Szemében olyan féktelen düh villant, amilyet addig sosem láttam. – Beszéltél vele? – Nem. Magam beszéltem az asztrológussal. Erre valamelyest csillapodott, arckifejezése kifürkészhetetlenné vált. A szavakat nagy gonddal formálva tette fel a kérdést. – Mit mondott még neked? – Csak amit az imént mondtam. – Semmi többet? – Semmi többet. Hirtelen kifogyott a szóból, hátradőlt a széken. Dühöm egy pillanatra sem hagyott alább, képtelen voltam több szempontból mérlegelni a helyzetet, így nem is gondoltam arra, hogy az én nagyon, sőt túlságosan szerető anyám csak meg akart óvni a rossz hírtől. Talpra ugrottam. – Mindaz, amit mondtál, hazugság. Mondtál valami mást is hazugságon kívül? Kegyetlenség volt ezt mondanom. Szomorúan nézett rám. Sarkon fordultam és ott hagytam; szívére szorított kézzel ült mozdulatlanul. Gyanítottam, hogy anyám és Zalumma szörnyen összevesztek. Mindig a lehető legbarátibb viszonyban voltak, de az asztrológus második látogatása után anyám modora fagyos lett, valahányszor Zalumma belépett a szobába. Nem nézett rabszolganője szemébe, egy-két szükséges szónál többet nem beszélt vele. Zalumma morózus volt és szótalan. Sok hét telt el, mire visszaállt a régi baráti viszony. Anyám soha többé nem beszélt velem a horoszkópomról. Gyakran gondoltam arra, hogy megkérem Zalummát kutassa fel nekem a házban a tekercseket, amiket az asztrológus adott anyám7

nak, hogy magam olvashassam sorsomról az igazat. De valahányszor ez a gondolat felmerült bennem, visszatartott a rettegés. Hiszen máris többet tudtam, mint kívántam. Majdnem két év telt el, mire tudomást szereztem a bűnről, amihez létem és sorsom elválaszthatatlanul kapcsolódott.

8

ELSŐ RÉSZ 1478. április 26.

III.

B

ernardo Bandini Baroncelli ott állt a Santa Maria del Fiore katedrális kopár falai közt, az oltár előtt, keze nem szűnő remegését igyekezett csillapítani. Persze hiába igyekezett, ahogy a szívében rejtező sötétséget sem volt képes elrejteni Isten színe előtt. Erősen összeszorította két tenyerét, ujjait pontosan összeillesztette imára, és ajkához érintette. Remegő hangon suttogott, imádkozott, hogy sikerüljön a gonosz vállalkozás, amibe belekeveredett, és azért is imádkozott, hogy ha valóban sikerül, bűnbocsánatot nyerjen. Jó ember vagyok. Baroncelli a Mindenhatónak szánta ezt a mondatot. Mindig jól bántam másokkal. Hogy lehet, hogy ide jutottam? Nem jött válasz. Baroncelli a sötét fából faragott, aranyozott oltárra szögezte tekintetét. A kupola színes üvegablakain beáradtak a reggeli nap ragyogó sugarai, s a díszes templomi tárgyakról visszaverődve bearanyozták a porszemek táncát. A látvány a szeplőtelen Éden gondolatát idézte fel. Isten egészen biztosan jelen van, de Baroncelli nem isteni jelenlétet érzett, csak saját erkölcstelenségét. – Istenem, bocsáss meg nekem, a legnyomorultabb bűnösnek! – mormogta. Halk imája több száz elfojtott hanggal vegyült a tágas Liliomos Szűz Mária templom hajójában. Ez volt a világ egyik legnagyobb, latinkereszt alaprajz szerint épített temploma. Fent, a főhajó és a kereszthajó találkozásánál emelkedett Brunelleschi legnagyobb műve: a Duomo. Puszta terjedelme is kápráztató volt, a hatalmas kupola pedig látható támaszték nélkül állt. A város bármely részéről látszott, a narancsszín téglákból rakott kupola fenségesen uralta a városképet, és a liliom mellett Firenze egyik jelképe lett. Olyan magasra emelkedett, hogy amikor Baroncelli először látta, azt hitte, biztosan elér a Mennyország kapujáig. Baroncelli ezen a reggelen sokkal alacsonyabb szférában járt. Bár a terv elég egyszerűnek látszott, hogy véletlenül, ostobaságból se lehessen elrontani, most, hogy rávirradt a fájdalmasan fényes nap, rossz előérzete támadt, sértettség gyötörte. Utóbbi érzés mindig is jellemző volt életében: a város egyik leggazdagabb és legkiválóbb családjába született, de elherdálta örökségét és előrehaladott korára adósságokba verte magát. Bankárként élt és dolgozott, semmi máshoz nem értett. Kevés választási lehetősége volt; ezek egyike, hogy feleségével és gyermekeivel Nápolyba költözik és gazdag unokatestvérének támogatását kéri – mely választást szókimondó felesége, Giovanna rossz néven venné –, vagy felajánlja szolgálatait Firenze két legnagyobb és legtekintélyesebb bankárcsaládja valamelyikének: a Medicieknek vagy a Pazziknak. Először a legnagyobb hatalommal és befolyással bíró Mediciekhez fordult. Elutasították, s ő haragot érzett emiatt. A rivális Pazzik azonban szívesen befogadták köreikbe; és éppen ez volt az ok, amiért ezen a napon ott állt az első sorban a hívők tömegében munkaadója, Francesco de' 9

Pazzi oldalán. Francesco a nagybátyjával, Messer Iacopoval irányította a család nemzetközi üzleti vállalkozásait. Alacsony férfi volt: orra, álla, hegyes, szeme kicsinek tűnt sötét, aránytalanul dús szemöldöke alatt; a magas, méltóságteljes Baroncelli mellett rút törpének látszott. Baroncelli végül már több sértettséget táplált Francesco, mint a Mediciek iránt, mert az igen heves természetű ember lévén gyakran eresztette szabadon nyelvét, keresetlen szavakkal illette alkalmazottját és fullánkos megjegyzésekkel utalt arra, hogy saját banküzlete csődbe ment. Azért, hogy családját eltartsa, Baroncelli kénytelen volt mosolyogva elviselni, hogy a Pazzik – Messer Iacopo és az ifjú Francesco is – rendszeresen inzultálták és úgy bántak vele, mint alattvalójukkal, pedig velük egyenlő, ha nem magasabb rangú családból származott.. Így aztán amikor az összeesküvés gondolata felmerült, Baroncellinek két választása maradt: vagy az élete kockáztatásával mindent elárul a Medicieknek, vagy hagyja, hogy a Pazzik bűnrészességre kényszerítsék és pozíciót nyer magának az új városvezetésben. Most, ahogy ott állt és Isten bocsánatát kérte, jobb vállánál összeesküvőtársa meleg leheletét érezte. A mellette imádkozó férfi a vezeklők darócruháját viselte. Baroncelli balján Francesco idegesen toporgott, jobbra tekintgetett, elnézve alkalmazottja mellett. Baroncelli követte a tekintetét: Lorenzo de' Medicin állapodott meg, aki huszonkilenc éves korára Firenze tényleges ura volt. A várost hivatalosan a Signoria, nyolc idős, tapasztalt férfiúból álló tanács irányította, élén a Gonfaloniere2, a városállam kormányzatának feje állt, őket a jelentős firenzei családokból választották. A választási folyamat elvileg tisztességes volt, de érdekes mód a választottak többsége mindig Lorenzo híve volt, a gonfalonierének pedig ő mondta meg, hogy mit, mikor és hogyan tegyen. Francesco de' Pazzi rút volt, de Lorenzo még nála is rútabb. Mindenkiénél magasabb, izmos, szép testét Firenze legjelentéktelenebb arca csúfította el. Orra hosszú és hegyes volt, jellegzetesen felfelé ívelő, oldalra hajló, orrnyerge lapos, és emiatt Lorenzo furcsa orrhangon beszélt. Alsó állkapcsa pedig olyan súlyosan előreugró, hogy ha belépett egy helyiségbe, álla egy hüvelyknyire megelőzte a testét. Nyugtalanító profilját állcsontjáig érő fekete haj keretezte. Lorenzo állt, a mise kezdetét várta, egyik oldalán hűséges barátja s alkalmazottja Francesco Nori, a másikon Pisa érseke, Francesco Salviati. Fiziognómiai tökéletlensége ellenére Lorenzo személyiségéből mélyről jövő méltóság és higgadtság áradt. Sötét, kissé dülledt szemében szokatlan értelem csillogott. Ellenségeitől körülvéve is fesztelenül viselkedett. Salviati, a Pazzik rokona nem volt a barátja, mégis barátként köszöntötték egymást; az idősebb Medici fivér dühödten agitált az ellen, hogy Salviati megkapja Pisa város érseki kinevezését, és kérte, hogy Sixtus pápa inkább olyasvalakit nevezzen ki, aki a Mediciekkel szimpatizál. A pápa mintha meg sem hallotta volna Lorenzo kérését és – a generációk óta fennálló szokást felrúgva – felmondta a Medici bankházzal kötött szerződést és a Pazzi bankházra bízta a pápai vagyon kezelését, ami felért Lorenzo arculcsapásával. Ma azonban Lorenzo megbecsült vendégként fogadta a pápa unokaöccsét, a tizenhét éves Riariót, aki immár a San Giorgio bíborosa volt. A nagy Duomo alatti szentmise után Lorenzo a fiatal bíborost a Medici palotában vendégeli meg, majd körbevezeti a híres Medicigyűjteményben. Egyelőre azonban figyelmesen állt Riario és Salviati között, bólogatott időnként suttogott megjegyzéseikre. Mosolyog, miközben amazok kardjaikat élesítik, gondolta Baroncelli. Lorenzo nem öltözött hivalkodón, egyszerű kékesszürke tunikát viselt; nem vette észre a mögötte, két sorral hátrébb egymás mellett álló két fekete csuhás papot. Egyikük a Pazzi család házitanítója, akit Baroncelli csak Stefano néven ismert; a másik egy kissé idősebb férfi, Antonio da Volterra. Baroncelli és da Volterra tekintete találkozott, amikor beléptek a templomba, és gyorsan félrenézett; a pap szemében ugyanaz a düh parázslott, amit Baroncelli a vezeklőknél látott. Da Volterra minden titkos találkozón jelen volt, és ő is igen vehemensen támadta a Medicieket azért, mert „mindent imádnak, ami pogány” és élénken hangoztatta, hogy a család a dekadens művészettel „tönkretette a várost.” 2

zászlós; középkori városállamok kormányzatának feje

10

Összeesküvőtársaihoz hasonlóan Baroncelli is tudta, hogy nem lesz se lakoma, se tárlatvezetés. A bekövetkezendő események örökre megváltoztatják Firenze politikai arculatát. Mögötte a csuklyás vezeklő súlypontját egyik lábáról a másikra helyezte, aztán felsóhajtott, olyan hangon, amelynek színeit csak Baroncelli tudta értelmezni. Hangját tompította a vonásait eltakaró, szemébe húzott csuklya. Baroncelli azt tanácsolta, ne engedjék meg, hogy ez az ember segédkezzen a gyilkosságban – miért bíznánk meg benne? Minél kevesebben érintettek, minél kevesebben tudnak róla, annál jobb… de Francesco, mint mindig, ellentmondott neki, felülbírálta tanácsát. – Hol van Giuliano? – suttogta a vezeklő. Giuliano de' Medici, a fiatalabb fivér arcra annyira szép volt, amennyire rút Lorenzóé. Firenze kedvese, így hívták, azt mondták, olyan szép férfi, hogy nők és férfiak is felsóhajtottak, ha elment mellettük. Nem jó, ha csak az egyik fivér van jelen a katedrálisban. Mindkettő kell – vagy az egész műveletet le kell fújni. Baroncelli válla fölött csuklyás bűnsegédére pillantott, de nem szólt. Nem kedvelte ezt a vezeklőt; a férfiből önelégültség és vallásos vakbuzgóság sugárzott, olyan hevesen, olyan áthatón, hogy még a világias beállítottságú Francesco is kezdte hinni, hogy ezen a napon Istennek tetsző cselekedetet hajtanak végre. Baroncelli tudta, hogy Istennek ehhez semmi köze; itt a féltékenység és becsvágy az úr. A másik oldalon Francesco de' Pazzi sziszegett. – Mi az? Mit mondott? Baroncelli előrehajolt, alacsony termetű munkaadója fülébe súgta: – Azt kérdezte, hol van Giuliano. Figyelte, ahogy a sunyi képű Francesco küszködik, leplezni igyekszik döbbent arckifejezését. Baroncelli osztozott aggodalmában. A mise nemsokára megkezdődik, mert Lorenzo és vendége, a bíboros már a helyükön vannak, ha Giuliano nem érkezik meg hamarosan, az egész terv kútba esik. Túl sok forog kockán, túl sok embert vontak be az összeesküvésbe, túl sok nyelv szólhatja el magát. Messer Iacopo ötven perugiai zsoldossal vár a templom harangjának jelére. Ha a harang megszólal, elfoglalják a kormányzósági palotát és a polgárokat Lorenzóra uszítják. A vezeklő előre nyomult, míg szinte egészen Baroncelli mellé nem került; aztán felemelte a fejét, a közvetlenül az oltár felett emelkedő, szédítően magas és masszív kupola felé nézett. Daróccsuklyája kissé félrecsúszott, feltárult profilja. Ajka egy pillanatra szétnyílt, szemöldöke, szája olyan gyűlölet, olyan undor kifejezésébe torzult, hogy Baroncelli visszarettent tőle. A vezeklő tekintetében enyhült a zordság; fokozatosan az üdvözült extázis kifejezése jelent meg arcán, mintha nem a kerek mennyezet sima márványburkolatát, hanem magát Istent látná odafönt. Francesco észrevette ezt, és úgy nézett a vezeklőre, mintha prófétát látna, aki kinyilatkoztatásra készül. A vezeklő pedig valóban kinyilatkoztatást tett. – Még ágyban van. Aztán észbe kapott és gondosan visszahúzta a csuklyát, hogy elrejtse az arcát. Francesco megragadta Baroncelli könyökét, ismét odasziszegett neki valamit. Ezúttal azt mondta: – Azonnal a Medici palotához kell mennünk! Francesco mosolyogva terelte Baroncellit balra, el a zaklatott Lorenzo de' Medicitől és a néhány firenzei előkelőségtől, a hívők első soraitól. Nem a közeli északi kapun mentek ki, ami a Via de' Servire vezetett, mert kivonulásuk így nagyobb valószínűséggel kelthette volna fel Lorenzo figyelmét. Inkább végigmentek az elképesztően hosszú templomhajón, a négy emberderék vastagságú barna kőoszlopok mellett, amiket magas, fehér ívek kötöttek össze, közöttük színes üvegablakokkal. Francesco először még jóságosan mosolygott, és odabólintgatott kifele menet, ahogy az első sorokban egyik ismerőst a másik után fedezte fel. Baroncelli kábultan igyekezett üdvözléseket

11

mormogni azoknak, akiket ismert, de Francesco olyan hevesen tolta előre, hogy alig kapott levegőt. Arcok, testek százai. Emberek nélkül a katedrális végtelenül nagynak látszott; ezen a húsvét utáni ötödik vasárnapon azonban szűknek, zsúfoltnak, levegőtlennek tűnt. A Baroncelli felé forduló arcok mindegyikén gyanakvás tükröződött. Az istentiszteleten résztvevők első csoportja, akik mellett elhaladtak, firenzei gazdagokból állt: ragyogó nők és férfiak, rengeteg arany és ékszer, prémes szegélyű brokát és bársonyköntösök tömegéből. A férfiak rozmaringos-levendulás illatszere a finomabb női, rózsaolajillattal és az oltár felől fenyőtömjén és füst illatával keveredett. Francesco bársonypapucsa gyorsütemesen csosszant az intarziás márványburkolaton; ahogy az arisztokrácia sorai mellett haladtak, arckifejezése egyre komorodott. A levendulaillat mind intenzívebb lett, ahogy a selyembe, finom gyapjúszövetekbe öltözött, arannyal, ezüsttel ékesített férfiak és nők mellett lépkedtek; itt-ott gyémánt is csillant. Francesco mosolytalanul bólintott egy-két alacsonyabb rangú üzletfelének. Baroncelli levegő után kapkodott; az elé tóduló arcok – meganynyi tanú – elemi félelmet váltottak ki belőle. De Francesco nem lassított. Ahogy elhaladtak a középosztálybeli kereskedők, kovácsok és bankárok, a művészek és segédeik mellett, a finom növényi illatok helyett izzadtság szaga csapta meg orrukat, az emberek itt finom kelmék helyett durvább szövésű gyapjút és selymet viseltek. A szegények hátul, a legutolsó sorokban álltak: krónikus köhögésüket csillapítani képtelen gyapjúkártolók, sötétre színeződött kezű kelmefestők. Ruhájuk rongyos gyapjú, gyűrött lenszövet, parfümjük mocsok és verejték. Francesco és Baroncelli is önkéntelenül eltakarta száját és az orrát. Végül kiértek a nagy, nyitott ajtón. Baroncelli panaszosan nyöszörögve nagy levegőt vett. – Nincs idő a panaszkodásra! – csattant fel Francesco és magával vonszolta az utcán, a templomlépcsőn keresztbe tett lábbal ülő koldusok kinyújtott karjai előtt, jobbra el a karcsú, magas harangtorony mellett. Átmentek a nagy, nyitott piazzán, el a nyolcszögletű Szent János keresztelőkápolna mellett, ami a Duomo mellett parányinak látszott. Erős késztetést éreztek, hogy futva tegyék meg az utat, de az túl veszélyes lett volna, ám így is olyan sebességgel haladtak, hogy Baroncelli légszomjjal küszködött, annak ellenére, hogy lába kétszer olyan hosszú volt, mint munkaadójáé. A Duomo félhomálya után élesnek tűnt a napfény. Ragyogóan szép, felhőtlen tavaszi nap volt, bár Baroncelli így is, úgy is vészjóslónak találta. Északra fordultak, a Via Larga felé, amit „a Mediciek utcájának” neveztek. Lehetetlen volt úgy lépkedni kopott macskakövein, hogy az ember ne érezze, hogy Lorenzo vasmarokkal tartja kézben a várost. A széles utcát híveinek palotái szegélyezték; itt lakott Michelozzo, a családi építész, Angelo Poliziano, költő és pártfogolt. Lejjebb, de látóterükön kívül állt a San Marco templom és kolostor. Lorenzo nagyapja, Cosimo újjáépíttette a málló katedrálist, és ő alapította a kolostor híres könyvtárát; ezért a dominikánus szerzetesek mélyen tisztelték és saját cellát biztosítottak neki arra az időre, amíg az elmélkedésnek szentelte magát. Cosimo megvásárolta a kolostorhoz közeli kerteket is, ezt Lorenzo szoborkertté alakíttatta, pompázatos gyakorlóterület lett ez fiatal építészek és szobrászok számára. Baroncelli és összeesküvőtársa közeledett a Via de' Gori kereszteződéséhez, ahol Firenze legrégibb katedrálisa, a San Lorenzo uralta a nyugati égboltot. A templom összeomlott, Cosimo építtette újjá. Michelozzo és Brunelleschi munkája révén helyreállt régi nagysága. Teste itt nyugszik, márvány síremléke a főoltár előtt áll. A két férfi végül elérte célját, ahova oly nagyon igyekeztek: az erődhöz hasonlatosan sötét és komor Medici palota négyszögletes, szürke tömegét. Az építész, Michelozzo szigorú utasítást kapott, hogy az épület nem lehet díszes, különben az emberekben felmerülhet a gyanú, hogy a Mediciek az egyszerű polgároknál különbnek képzelik magukat. A szerény külső így is elég pompát rejtett ahhoz, hogy királyok és hercegek élvezhessék: VII. Károly francia király is vacsorázott a palota nagytermében. 12

Baroncelli meglepetten konstatálta, hogy az épület jelenlegi tulajdonosára hasonlít: a földszint kinagyolt, rusztikus kőtömbökből épült, az első emelet sima téglából, a második tökéletesen simára csiszolt kőből, a tetején kiugró mennyezetpárkánnyal. Ugyanilyen sima természetét mutatta Lorenzo a világ felé, ám e természet alapja, a szív érdes és elég hideg ahhoz, hogy bármit megtegyen a város fölötti uralma megtartásáért. Alig négy percbe telt, míg elértek a Medici család palazzójáig, ami a Larga és Gori utcák sarkán magasodott. Ez a négy perc úgy tűnt, mintha órák múlása lett volna; ez a négy perc olyan gyorsan telt el, hogy Baroncelli arra sem emlékezett, hogy az utcán gyalogoltak. Az épület déli sarkánál, a Duomo felőli oldalon állt a loggia. Az elemek elől fedett területen széles boltívek kínáltak menedéket. A firenzei polgárok itt szabadon találkozhattak és beszélgethettek egymással, gyakran Lorenzóval vagy Giulianóval is; sok üzletet kötöttek eme kőboltozat alatt. Ezen a vasárnap reggelen szinte mindenki a misén volt; csak két ember lődörgött a loggián, halkan beszélgettek. Egyikük – rövid ujjú gyapjúkabátos férfi, aki öltözete alapján lehetett kereskedő vagy a Mediciek egyik bankára is – megfordult, komor tekintettel nézte Baroncellit, aki behúzta a fejét, attól való félelmében, hogy meglátják és emlékeznek majd rá, hogy ott járt. Még néhány lépés és a két összeesküvő a palazzo Via Larga felőli nagy sárgaréz ajtajához ért. Francesco elszántan verte a kaput, fáradozása jutalmaként végre megjelent egy szolga, aki a gyönyörű udvarba vezette őket. Kínkeserves várakozás kezdődött, míg Giulianóért küldtek. Ha Baroncellit nem tartotta volna annyira markában a félelem abban a pillanatban, élvezte volna a környezetet. Az udvar minden sarkában nagy kőoszlop, amiket kecses ívek kapcsoltak össze egymással, tetejükön váltakozva pogány témájú medalionokkal és a Medici-címerrel díszített frízzel. A hét híres palle3, koronához gyanúsan hasonló módon volt elhelyezve. Lorenzo úgy mondta, hogy ezek a labdák Nagy Károly király egyik lovagja, a félelmetes óriással harcoló és győzedelmeskedő bátor Averardo pajzsának horpadásait jelképezik. Nagy Károlyt olyan csodálattal töltötte el ez a győzelem, hogy megengedte Averardo lovagnak, hogy a megrongálódott pajzsról mintázza címerét. A Mediciek e bátor lovagtól származtatták családjukat, és már évszázadok óta ezt a címert használták. A „Palle! Palle! Palle!” kiáltás a Mediciek melletti mozgósítás jelszava volt. Az idősebb Cosimoról úgy hírlik, még a kolostorbeli celláját is megjelölte ezekkel a labdákkal. Baroncelli lassan végignézte a medalionokat, egyiket a másik után. Ez egyiken Pallas Athéné védi Athén városát; a másik a mennyek felé szálló szárnyas Ikaroszra emlékeztetett. Végül aztán a magasból lejjebb engedte tekintetét, a kert díszére, a középen álló szoborra, Donatello bronz Dávidjára nézett. Ez a szobor mindig erősen hatott Baroncellire; túl nőiesnek találta. Dávid kalapja alól hosszú fürtök omlottak elő; ívelt, meztelen testén semmi férfias izom, sőt, könyöke behajlítva, keze lányos pozitúrában csípőjén pihen. Ezen a napon azonban Baroncellinek egészen más benyomása volt a szoborról. Dávid szemében ridegséget látott, ahogy a fiú lenézett a legyőzött Góliát fejére; szinte látta a Dávid jobb kezében tartott kard élességét. Milyen szerepet osztanak rám ma? tűnődött Baroncelli. Dávid leszek, vagy Góliát? Mellette Francesco de' Pazzi lépdelt a padozaton, keze összekulcsolva a háta mögött, apró szeme lefelé, a csiszolt márványpadlóra meredt. Jobb lenne, ha Giuliano mihamarabb itt lenne, jegyezte meg Baroncelli, különben Francesco elkezd magában beszélni. De Giuliano nem került elő. A szolga, egy tisztelettudó fiatalember, a Mediciek jól szervezett udvartartására jellemző udvariassággal közeledett. – Signori, bocsássanak meg nekem. Sajnálom, de gazdám jelenleg gyengélkedik, nem fogadhat látogatókat. Francescónak ezúttal alig sikerült félelmét kedélyességgel leplezni.

3

a firenzei Medici család címerében szereplő hét golyó

13

– Ó! Kérem, mondja meg Ser Giulianónak, hogy az ügy rendkívül sürgős. – Halkabban szólt, mintha titkot tárna fel. – Tudja, a mai ebédet a fiatal Riario bíboros tiszteletére adják, és rendkívül csalódott lesz, ha Ser Giuliano nem jelenik meg. A bíboros most a Duomóban van Ser Lorenzóval, és a gazdája iránt érdeklődik. A mise kezdetét evégett késleltetik, és attól tartok, ha Ser Giuliano nem jön velünk, a bíboros úr őeminenciája sértésnek veszi. Nem akarhatjuk, hogy Rómába visszatérvén erről beszámoljon nagybátyjának, a Pápa őszentségének… A szolga kegyesen bólintott, arcán az aggodalom halvány rezzenése látszott. Baroncelli azonban megérezte, hogy a fiatalember nem volt egészen meggyőződve arról, hogy emiatt újra zavarnia kellene gazdáját. Francesco nyilván ugyanezt érezte, mert még erősebb érvet hozott fel. – Ser Lorenzo küldött minket, és követeli, hogy fivére jöjjön velünk, mégpedig gyorsan, mert mind rá várunk… A fiatalember álla biccentésével nyugtázta az ügy sürgősségét. – Természetesen. Átadom gazdámnak az üzenetet. Amint a szolgafiú megfordult, Baroncelli munkaadójára nézett, csodálta, milyen tehetségesen tud hazudni. Hamarosan lépések hallatszottak az udvarra vezető márvány lépcsőn, és Giuliano de' Medici állt előttük. Ha bátyja vonásai nem is voltak tökéletesek, Giuliano hibátlanul szép férfi volt. Orra bár markáns volt, de egyenes és a hegyénél szépen kerekített, álla erős, szögletes; szeme nagy, aranybarna, szempillája olyan dús és hosszú, hogy a firenzei nők is irigyelték. Finom, formás az ajka, fogsora egyenletes, haja dús, göndör, középen elválasztva, hátrafésülve, hogy jobban látszszon gyönyörű arca. Huszonnégy éves volt; Giuliano kedvében járt az élet; élénk, szép arcú, szép hangú fiatalember volt. Ám jó természete és érzékenysége biztosította, hogy sosem éreztette másokkal, hogy valamiben nem tökéletesek. Valóban: vidám, nagylelkű természete miatt a firenzeiek szerették. Bár nem volt túlságosan éles elméjű a politika dolgaiban, elég okos volt ahhoz, hogy bátyja tulajdonságait felhasználva a nyilvánosság támogatását megszerezze. Ha Lorenzo meghal, Giuliano minden nehézség nélkül átveheti a hatalom irányítását. Az elmúlt néhány hétben Baroncelli keményen próbálkozott, hogy megvetést érezzen iránta, de nem sikerült. Ezen a reggelen az oszlopok alján szétterülő halvány fény felfedte, hogy Giuliano külseje erősen megfakult. Haja fésületlen, ruháit kapkodva szedte magára, szeme alja feltűnően karikás volt. Baroncelli nem emlékezett rá, hogy Giuliano ne mosolygott volna. Lassan mozgott, mintha nehéz páncélzat lenne rajta. Ikaros, gondolta Baroncelli. Túl magasra repült, és megperzselődve zuhant a földre. Mikor Giuliano megszólalt, máskor oly dallamos hangja rekedten szólt. – Jó napot, uraim! Hallom, Riario bíboros úr sértésnek veszi, hogy nem jelentem meg a misén. Baroncellinek furcsa érzése támadt a mellkasában, úgy érezte, szíve mindjárt kiszakad a helyéből. Giuliano olyan volt, mint a vágásba beletörődő barom. Tudja. Lehetetlen, hogy rájött. És mégis… tudja… – Nagyon sajnáljuk, hogy zavarnunk kell – mondta Francesco de' Pazzi, sajnálkozón tördelve kezét. – Ser Lorenzo kérésére jöttünk. Giuliano felsóhajtott. – Értem. Isten a tanúm, azon kell lennünk, hogy Lorenzo kedvében járjuk. – Halványan, de visszatért régi énje, és őszinte aggodalommal hozzátette. – Csak remélni tudom, nem késő a bíboros urat meggyőzni, hogy a legnagyobb tisztelettel vagyok iránta. – Igen – mondta Baroncelli halkan. – Reméljük, hogy nem túl késő. A mise már elkezdődött. – Akkor menjünk! – Giuliano intett, hogy induljanak a kijárat felé. Ahogy felemelte a karját, Baroncelli észrevette, Giuliano olyan sietve öltözött, hogy kardot sem kötött. Hármasban léptek ki a fényes délelőtti napsütésbe. A sötét ábrázatú férfi, aki a loggián várakozott, felnézett, ahogy Giuliano elhaladt. – Ser Giuliano – kiáltott. – Egy szóra! Rendkívül fontos! Giuliano odanézett és nyilvánvalóan felismerte. 14

– A bíboros úr! – sürgette Francesco dühödten, aztán egyenesen az illetőhöz szólt. – Jóember, Ser Giuliano késésben van egy fontos találkozóról és a megértésedet kéri. Azzal karon ragadta Giulianót és magával húzta a Via Largán. Baroncelli követte őket. Azon csodálkozott, hogy bár még mindig a rémület hatása alatt áll, keze nem remeg, szívverése, lélegzése már nem szabálytalan. Sőt, Francescóval még viccelődtek is és a jó barátok szerepét játszották. Giuliano halványan mosolygott erőfeszítéseiken, de közben folyton hátramaradt, így a két összeesküvő hol húzta, hol taszigálta őt játékosan. – Nem szabad megvárakoztatnunk a bíboros urat – ismételte Baroncelli legalább háromszor. – Könyörgök, mi van veled, jó Giuliano?! – mondta Francesco fiatal sógora ruhaujját megragadva. – Mitől sóhajtozol így? Biztosan valami hitvány némber lopta el a szívedet. Giuliano szemét lesütve ingatta a fejét; nem válasz, de legalább jelzés hogy nem kíván ilyen ügyekről beszélni. Francesco azonnal ejtette a témát, de a tempón nem lassított, és perceken belül a Duomo főbejáratához értek. Baroncelli megállt. Belenyilallt a gondolat, hogy Giuliano olyan lassan haladt, mintha súlyos terhet cipelne. Ösztönösséget színlelve szorosan megölelte az ifjú Medicit. – Drága barátom! – mondta. – Annyira aggaszt, hogy ilyen boldogtalannak látunk. Mit tegyünk, hogy felvidítsunk? Giuliano megint mosolyt erőltetett az arcára, fejét erőtlenül ingatta. – Semmit, jó Bernardo. Semmit. Azzal Francesco nyomában belépett a katedrális kapuján. Baroncellinek azonban egy aggasztó lehetőséggel már nem kellett számolnia. Giuliano nem viselt mellvértet tunikája alatt.

15

IV.

A

zon az áprilisi reggelen Giulianónak szörnyű döntéssel kellett szembenéznie: aközött kell választania, hogy összetörje a szívét a két ember közül valamelyiknek, akiket a világon legjobban szeretett. Az egyik a bátyjáé, Lorenzóé; a másik a szeretett nőé. Fiatal kora ellenére, Giulianónak számos szeretője volt. A legutóbbit, Marco Vespucci feleségét, Simonetta Cattaneót tartották Firenze legszebb asszonyának, míg két évvel ezelőtt meg nem halt. Giuliano a külseje miatt választotta Simonettát, a kecses, finom csontozató, fehér bőrű, derékon alulra érő, aranyszőke, göndör hajú nőt. Olyan szép volt, hogy fedetlen arccal vitték a sírhoz. A család és a hölgy iránti tiszteletadás miatt Giuliano csak távolból nézte a temetést, de együtt sírt velük. Akárhogy is, a férfi sosem volt hűséges. Más asszonyokkal is enyelgett, és időnként a kurtizánok körében keresett szórakozást. Giuliano életében először most kívánt csak egyetlen nőt, rajta kívül senki mást. Neve: Anna. A hölgy szép volt, de nem szépsége, hanem értelme, életszeretete és nagylelkűsége miatt esett vele szerelembe. Lassanként ismerte meg, beszélgetéssel, banketteken és mulatságokon. Anna sosem flörtölt, sosem próbálta megnyerni magának; sőt, mindent megtett, amit meg lehet tenni, hogy elhárítsa magától. De az érte versengő, tetszelgő firenzei nők közül egyik sem érhetett a nyomába. Simonetta üresfejű szépség volt; ám Annának olyan lelke volt, mint egy költőnek, mint egy szentnek. A hölgy jósága miatt ébredt rá Giuliano, hogy addigi élete milyen sivár volt. Minden más nőt elbocsátott maga mellől, nem foglalkozott senki mással, kizárólag Anna társaságát kereste, csak az ő kedvében akart járni. Puszta látása is arra késztette, hogy bocsánatáért esdekeljen az érzékiségben való korábbi tobzódása miatt. Jobban kívánta az ő kegyét, mint Istenét. És szinte csodának számított, amikor Anna végül felfedte iránta való érzéseit: hogy Isten egymásnak teremtette őket, és a sors legkegyetlenebb tréfája az, hogy már más férfi felesége. Szerelme Guliano iránt szenvedélyes volt, de még jobban szerette a tisztaságot és a tisztességet. Egy másik férfihez tartozott és nem volt hajlandó megcsalni őt. Bevallotta Giuliano iránti érzéseit, de amikor a férfi a Karnevál alatt fivére házában sarokba szorította és könyörgött neki, elutasította. Kötelesség, ezt mondta. Felelősség. Úgy hangzott, mintha Lorenzo mondta volna, aki mindig azt hangoztatta, öccse kössön előnyös házasságot, olyat, ami még nagyobb tekintélyt szerez a családnak. Giuliano megszokta, hogy megkap mindent, amit csak akar; alkudozni próbált. Könyörgött, hogy Anna csak egyetlen egyszer menjen el hozzá, legyen kettesben vele, hallgassa meg. Anna tétovázott, de végül beleegyezett. Egyszer találkoztak, a Medici palazzo földszinti appartamentójában. Anna elmerült Giuliano ölelésében, viszonozta csókjait, de ennél több nem történhetett. Giuliano könyörgött, hagyja el Firenzét, szökjön meg vele, de Anna ezt nem akarta. – Tudja – mondta elgyötört hangon. – Érted? Tudja, és én képtelen vagyok tovább kínozni. Giuliano eltökélt ember volt. Sem Isten, sem a társadalmi konvenciók nem állhatták útját, ha egyszer valamiben elhatározta magát. Annáért hajlandó volt feladni a tisztességes házasság kilátásait; Annáért hajlandó volt felvállalni az egyházi megrovást, még a kiközösítés és a kárhozat kockázatát is. Ezért igen erős érvvel állt elő: Anna menjen vele Rómába, lakjon a család egyik villájában. A Medicieknek jó kapcsolatai voltak a pápával; Giuliano kijárja, hogy érvénytelenítsék a házasságát. Elveszi feleségül. Gyermekeik lesznek.

16

Anna gyötrődött, kezét a férfi ajkára tette. Giuliano a szemébe nézett, látta a mély szenvedést, de a remény villanását is. – Nem tudom, nem tudom – mondta, és Giuliano elengedte, hogy visszamehessen a férjéhez és döntsön. Másnap felkereste Lorenzót. Korán kelt, és nem tudott visszaaludni. Még sötét volt, két órával napfelkelte előtt, de nem csodálkozott, hogy fényt látott kiszűrődni fivére előszobájából. Lorenzo az íróasztalánál ült, arcát ökölbe szorított kezére támasztva, komor ábrázattal nézte a lámpafénybe tartott levelet. Lorenzo máskor felnézett volna, mosolyt erőltetett volna arcára, köszönést mormolt volna; aznap azonban különösen rossz hangulatban volt. Üdvözlés nem hangzott el; Lorenzo futó pillantást vetett öccsére, aztán tovább olvasta a levelet. Nyilván annak tartalma volt rosszkedve oka. Lorenzo időnként őrjítően makacs tudott lenni; mindenek felett aggódott a látszat miatt, hidegen kalkulált, ha politikáról volt szó, és időnként kemény parancsokat adott, hogyan viselkedjen Giuliano, kivel mutatkozhat és kivel nem. De tudott nagyon engedékeny, nagylelkű és érzékeny is lenni öccse kívánságai és vágyai iránt. Bár Giuliano sosem vágyott hatalomra, Lorenzo mindig megosztotta vele az információkat, minden városi esemény politikai fejleményeit és következményeit megbeszélte vele. Nyilvánvaló volt, hogy Lorenzo nagyon szereti öccsét, és örömmel vonná be a város vezetésébe, ha Giuliano érdeklődést mutatna eziránt. Elég nehéz volt Lorenzónak, hogy elvesztette az apját, és fiatalon kénytelen volt magára venni a hatalom gyakorlásának felelősségét. Igaz, hogy volt tehetsége hozzá; de Giuliano azt is látta, mennyire megviseli. Kilenc év után a megerőltetés láthatóan megmutatkozott. Homlokára komor ráncok települtek, szeme alatt sötét árnyék ült. Lorenzo részben élvezte a hatalmat, és örömét lelte abban, hogy a család befolyását kiterjesztheti. A Medici Banknak kirendeltségei voltak Rómában, Brugesben, Európa majd' minden nagyobb városában. Lorenzo mégis gyakran fáradt volt a megterheléstől, amit a rá osztott gran maestro szerep miatt kellett elviselnie. Időnként panaszkodott is: „A városban egy lélek sem házasodik áldásom nélkül.” így igaz. Éppen azon a héten kapott levelet egy toszkánai vidéki gyülekezettől, akik tanácsáért könyörögtek: az egyházi elöljárók engedélyt adtak, hogy szobrot állítsanak egy szentnek, és két szobrász verseng a megbízatásért. Lenne-e olyan kegyes a nagy Lorenzo és osztaná meg velük véleményét. Ilyen levelek naponta halomszámra érkeztek; Lorenzo hajnal előtt kelt és saját kezűleg válaszolt mindegyik levélre. Úgy aggódott Firenze városáért, úgy irányította, mint apa önfejű gyermekét, és minden éber pillanatát a város jólétének és a Medici érdekek egyengetésének szentelte. Pontosan tudatában volt azonban annak, hogy őt nem szereti senki, legfeljebb a tőle várható kegyeket. Csak Giuliano imádta bátyját igazán, önmagáért. Csak Giuliano igyekezett Lorenzóval elfeledtetni gondjait; csak Giuliano tudta megnevettetni, senki más. Épp ezért Lorenzo nagyon szerette. És éppen ennek a szeretetnek az elvesztését rettegte Giuliano. Most gondolataiba mélyedt bátyját nézve Giuliano kihúzta magát és halkan köhintett. – Elmegyek – mondta elég hangosan. – Rómába. Lorenzo a szemöldökét ráncolta, felpillantott, de nem mozdult. – Szórakozásból, vagy üzleti ügyben, amiről tudnom kéne? – Egy nővel megyek. Lorenzo felsóhajtott; homloka ráncai kisimultak. – Akkor érezd jól magad, és gondolj rám, miközben én itt szenvedek. – Madonna Annával megyek – közölte Giuliano. Lorenzo ere a névre hirtelen felkapta a fejét. – Tréfálsz. – Könnyedén mondta, de hitetlenkedő kifejezéssel nézett Giulianóra. – Ugye tréfálsz? – Suttogta. – Ez őrültség… Giuliano, hiszen Madonna Anna jó családból való asszony. És férjes asszony. Giuliano nem hátrált meg. – Szeretem. Nem tudok nélküle élni. Megkértem, jöjjön velem Rómába, hogy együtt éljünk. 17

Lorenzo szeme tágra nyílt; a levél kicsúszott a kezéből és lebegve a földre esett, de nem vette fel. – Giuliano… Szívünk időnként félrevezet minket. Megigézett, rabul ejtett egy érzés; hidd el, megértem. De majd elmúlik. Adj magadnak két hetet, gondold át alaposan. Lorenzo atyáskodó, elutasító hangvétele csak erősítette Giuliano elhatározását. – Már intéztem a kocsit, kocsist, és üzenetet küldtem a római villa személyzetének, hogy készüljenek a fogadásunkra. A házassága érvénytelenítését kell kérnünk – jelentette be. – És ezt egyáltalán nem könnyelműen mondom. Feleségül akarom venni Annát. Azt akarom, hogy ő legyen a gyerekeim anyja. Lorenzo hátradőlt a széken, átható tekintettel szemlélte öccsét, mintha azt mérlegelné, nem tréfál-e. Amikor meggyőződött róla, hogy valóban komolyan gondolta, amit mondott, Lorenzo kurtán, keserűen felnevetett. – A házassága érvénytelenítését? Drága barátunktól Sixtus pápától, gondolom. Aki, ha rajta múlna, száműzne minket Itáliából. – Eltolta székét az asztaltól, felállt, odalépett öccséhez, hangja meglágyult. – Ez álomkép, Giuliano. Tudom, hogy Madonna Anna csodálatos asszony, de… már néhány éve férjnél van. Ha el is tudnám intézni, hogy a házasságát érvénytelenítsék, nagy botrány lenne. Firenze ezt soha nem fogadná el. Lorenzo már majdnem Giuliano vállára tette a kezét, de öccse hátralépett a békítő érintés elöl. – Nem érdekel, mit fogad el, és mit nem fogad el Firenze. Ha kell, Rómában maradok. Lorenzo idegesen, hangosan sóhajtott. – Sixtus nem fogja érvényteleníteni a házasságot. Hagyj fel az ábrándjaiddal: ha nem tudsz nélküle élni, feküdj le vele, de az Isten szerelmére, diszkréten csináld! Giuliano szinte tombolt. – Hogy beszélhetsz így róla? Ismered Annát, ő sosem lenne hajlandó házasságtörésre. És ha őt nem kaphatom meg, nem kell más nő. Ezennel beszüntetheted ez irányú házasságszerzői tevékenységedet. Ha nem vehetem feleségül… Ahogy kimondta, már érezte, hogy hibás az érvelése. Lorenzo tekintete furcsán fénylett: düh, indulat volt benne, az őrülettel határos fény, amiről Giulianónak az jutott eszébe, hogy bátyja kegyetlen is tud lenni. Ritkán látta ilyennek Lorenzo tekintetét, vele kapcsolatban pedig még soha, és ettől végigfutott a hátán a hideg. – És mi a szándékod? Egyáltalán nem akarsz megházasodni? – Lorenzo hevesen ingatta a fejét; egyre hangosabban beszélt. – Kötelességed van, tartozol ennyivel a családodnak. Azt hiszed, hogy szeszélyből elmehetsz Rómába, és a vérünkből fattyakat támaszthatsz? Kiközösítéssel szennyeznél minket? Mert ez történne, te is tudod; mindkettőtökkel ez történne. Sixtus nem nagylelkű hozzánk. Giuliano nem szólt; arcán, nyakán valósággal lángolt a bőr. Nem remélt sok jót, de valójában több megértésre számított. Lorenzo öccse felé nyújtott keze nem ért célt, s így mutatóujja már vádlón szegeződött előre. – Van fogalmad arról, mi történne Annával? Minek neveznék az emberek? Tisztességes aszszony, jó asszony. Tényleg tönkre akarod tenni? Elviszed Rómába. Ráunsz. Haza akarsz majd térni Firenzébe. És mi marad neki? Giuliano nyelve hegyére dühös szavak türemkedtek. Azt akarta mondani, hogy bár Lorenzo egy vén banyát vett feleségül, ő, Giuliano inkább meghal, mint ilyen szerelem nélküli házasság nyomorában éljen, és sosem lenne hajlandó gyermekeket nemzeni egy olyan asszonynak, akit megvet. De csendben maradt; már így is elég boldogtalan volt. Semmi értelme, hogy Lorenzo is szenvedjen az igazságtól. Lorenzo indulatosan mordult. – Nem fogod megtenni. Észre kell térned. Giuliano hosszúhosszú pillanatig nézett rá. – Szeretlek, Lorenzo – mondta halkan. – De megyek. Megfordult, és az ajtó felé indult.

18

– Ha magaddal viszed Annát – szólt bátyja fenyegetőn – felejtsd el, hogy a bátyád vagyok. Ne hidd, hogy tréfálok, Giuliano. Semmi közöm nem lesz hozzád. Ha magaddal viszed, engem sosem látsz többé. Giuliano válla fölött visszanézett Lorenzóra és hirtelen félelem töltötte el. Ha komoly dolgokról volt szó nem tréfáltak egymással. És soha, egyiküket sem lehetett eltántorítani adott szavától. – Kérlek, ne állíts ilyen választás elé! Lorenzo ajka keskeny vonalba szűkült, tekintete rideg volt. – Pedig most választanod kell. Később, este Giuliano a földszinten, Lorenzo lakosztályában várakozott, míg el nem jött az ideje az Annával való találkozásnak. Egész nap töprengett arról, hogy Annát tönkretenné, ha magával vinné Rómába. Először gondolt bele, milyen lenne szerelme élete, ha házassága érvénytelenítését a pápa megtagadná. Becstelennek tekintenék, megvetnék; megfosztaná családjától, barátaitól, szülővárosától. Gyermekeit fattyúnak neveznék, megtagadnák tőlük a Medici örökösi státuszt. Önző volt. Csak magára gondolt, amikor ezt az ajánlatot tette neki. Túl könnyen beszélt a házasság érvénytelenítéséről, abban a reményben, hogy ráveheti, szökjön el vele. És egészen eddig a pillanatig nem merült fel benne, hogy Anna elutasíthatja az ajánlatát, és ez a lehetőség túl fájdalmas volt, hogy belegondoljon. Most rájött, hogy a nemleges válasz egy gyötrelmes választástól mentené meg. Ám amikor az ajtóhoz lépett és az elhaló fényben meglátta Anna arcát, tudta, hogy a választás már régen megtörtént, abban a pillanatban, amikor neki adta a szívét. Anna szeméből, bőréből, arcából, minden tagjából öröm áradt; az árnyas homályban is ragyogott. A szerencsétlen körülmények súlya alatt egykor lassú mozdulatai most fürgék, könnyedek voltak. Ahogy a fejét oldalra hajtotta, ahogy felnézett rá, az ajkán viruló halvány mosoly, a kecsesség, ahogy szoknyáját felcsippentve szaladt felé, szavaknál is világosabban tudatták vele a választ. Egész lényéből annyi remény áradt, hogy Giuliano gyorsan odalépett hozzá, magához ölelte és hagyta, hogy átjárja őt is ez a reménység. Ebben a pillanatban érezte, hogy képtelen lenne Annától bármit megtagadni, és egyikük sem szabadulhat az események sodrából. Könnyei pedig nem örömkönnyek voltak; a bánattól sírt, Lorenzo miatt. Kevesebb, mint egy órát maradtak együtt; keveset beszéltek… csak annyit, hogy Giuliano majd megüzeni a helyet és az időt. Más beszédre nem volt szükség. És amikor Anna már elment, és vele együtt távozott a fény és Giuliano magabiztossága is, visszament saját lakrészébe és bort hozatott. Ágyán ülve itta meg, és rendkívüli elevenséggel jelent meg lelki szemei előtt egy gyerekkori emlék. Hatéves korában Lorenzóval és két nővérével, Nanninával és Biancával, kirándulni mentek az Arno partjára. Cserkesz rabszolganő volt velük, kocsin haladtak át a Ponte Vecchión, amit ezer éve, még a rómaiak építettek. Nannina figyelmét a hídon sorakozó aranyműves-üzletek kötötték le; nemsokára férjhez megy, már a női dolgok érdekelték. Lorenzo nyugtalan volt és morcos. Nem sokkal korábban kezdte gyakorolni a Mediciek mesterségét; már egy éve kapott leveleket, melyekben pártfogását kérték, és apjuk, Piero, már megbízta idősebb fiát, hogy Milánóba és Rómába tegyen politikai célú utazásokat. Viselkedése mesterkéletlen volt, ívelt szemöldökű, szögletes állú; barna haja gondosan nyírt vonalban hullott sápadt, alacsony homlokába; mégis, a tekintetében ragyogó érzékeny okosság tette furcsán vonzóvá. Santo Spirito idilli vidékére tartottak. Giuliano emlékszik a magas fákra, a békés folyóhoz vezető lejtőn a szél borzolta magas fűre. A rabszolganő lenvászon abroszt terített a földre, és ételt tett a gyerekek elé. Késő tavasz volt, meleg, csak néhány lusta felhő járt az égen, bár előző nap esett az eső. Az Arno napsütésben higanyezüst színű volt, felhős időben ólomszürke. Lorenzo komorsága aznap Giulianót elszomorította. Úgy találta, apjuk túl elszánt, hogy Lorenzóból idő előtt felnőttet faragjon. Ezért, hogy megnevettesse, Giuliano lefutott a folyópartra, a

19

rabszolganő haragos kiáltásait vidáman semmibe véve, és úgy ahogy volt, ruhástól, cipőstől a vízbe gázolva pancsolni kezdett. A bolondozás hatott; Lorenzo is követte nevetve, tunikában, kabátban, papucsostól. Ekkor Nannina, Bianca, és a rabszolganő már igen rosszallón kiabáltak. Lorenzo mindezt elengedte a füle mellett. Jó úszó volt, hamar elég messze került a parttól, aztán alábukott. Giuliano tétován követte, de mivel fiatalabb volt, lemaradt. Nézte, ahogy Lorenzo nagy levegőt vesz, és eltűnik a szürke felszín alatt. Nem bukkant fel rögtön. Giuliano a vizet paskolta nevetve. Arra számított, hogy bátyja alá úszik és egy óvatlan pillanatban megragadja a lábát. Hosszú másodpercek múltak el. Giuliano nevetése csenddé, aztán félelemmé változott… és testvére nevét kiabálta. A nők súlyos szoknyáik miatt nem tudtak begázolni a vízbe, rémülten kiáltoztak. Giuliano gyerek volt csupán. Még nem győzte le félelmét, hogy a víz alá bukjon, de a bátyja iránt érzett szeretet miatt rávette magát, hogy nagy levegőt vegyen és alámerüljön; a víz alatt kinyitotta a szemét és arrafelé nézett, ahol Lorenzót utoljára a felszínen látta. A víz sárral vegyült az előző napi esőtől, csípte Giuliano szemét. Semmit nem látott, csak egy nagy, szabálytalan formát nem sokkal arrébb, mélyen a víz felszíne alatt. Nem emberi alak volt, nem Lorenzo, de nem látott mást, és ösztöne azt súgta, ússzon afelé. A felszínre bukkant, levegőt vett, aztán újra alámerült. Odalent, három embernyi mélységben kidőlt, ágasbogas fa feküdt. Giuliano tüdeje égett, de megérzése, hogy Lorenzo a közelben van, hajtotta előre a néma vízben. Egy utolsó, fájdalmas csapással elérte a lesüllyedt ágakat és tenyerével végigsimította a fa síkos törzsét. Egyszerre nagyon szédülni kezdett, susogást hallott; becsukta a szemét, kinyitotta a száját, levegőért kapkodott. De levegő nem volt a víz alatt, és az Arno vizét nyelte magába. Rögtön öklendezni kezdett, és kényszerűen még többet nyelt. Giuliano fuldoklott. Bár gyerek volt, tisztában volt vele, hogy haldoklik. Erre a felismerésre kinyitotta a szemét, látni akarta az utolsó földi fényt, aminek emlékét a Mennyországba magával viszi. Ebben a pillanatban felhő mozdult el az égen, és olyan élénk napsugár hatolt a folyóba, elég mélyen ahhoz, hogy megcsillantotta a folyó hordalékát, megvilágítva a Giuliano szeme előtti folyómedert. Karnyújtásnyira volt a fuldokló Lorenzo, tágra nyílt szemmel nézett vissza rá. Tunikája és köpenye beakadt a fa egyik kiálló ágába, és eszeveszett vergődéssel próbálta kiszabadítani magát. Akkor, ott mindkét fivér meghalhatott volna. De Giuliano a gyermekek ártatlan nyíltszívűségével imádkozott: Istenem, add, hogy megmenthessem a bátyámat! És Giuliano megtette a szinte lehetetlent: kiszabadította a beakadt ruhát. És Lorenzo is megtette a szinte lehetetlent: kiszabadulván megfogta Giuliano kezét és ketten emelkedtek a felszínre. Innen kezdve Giuliano emlékei homályosak. Csak emlékfoszlányok villannak elébe: a füves parton okádik, a rabszolganő a hátát paskolja; Lorenzo vizes, lenvászon abroszba bugyolálva vacog; kiáltó hangok: Testvérem, szólj hozzám! Lorenzo a kocsiban hazafelé menet dühös és könynyeivel küszködik: Soha többé ne kockáztasd az életedet értem! Majdnem meghaltál! Apánk sosem bocsátott volna meg nekem…! De ennél erősebb volt a ki nem mondott gondolat: Lorenzo sosem bocsátott volna meg magának. Erre az incidensre visszaemlékezvén Giuliano élvezet nélkül nyelte a bort. Boldogan adta volna életét, hogy Lorenzót megmentse… olyan könnyen és gondolkodás nélkül, ahogy Lorenzo is feláldozta volna magát, hogy megmentse öccsét. Giuliano Isten kegyetlen tréfájának vette, hogy megadta neki Anna szerelmét… de cserébe azt követeli tőle, hogy fájdalmat okozzon annak az embernek, akit a legjobban szeret. Giuliano órákig ült ott, tágra nyílt szemmel nézte az éjszaka mélyülő sötétjét, s azt is, ahogy a sötétségbe lassan a közelgő hajnali szürkeség vegyül, és eljő a nap, amikor Rómába indul. Addig 20

ült ott, míg meg nem érkezett két kitartó látogatója, Francesco de' Pazzi és Bernardo Baroncelli. Nem tudta elképzelni, miért ragaszkodik az átutazó bíboros oly hevesen ahhoz, hogy ő jelen legyen a misén; de ha Lorenzo kérte, az elég ok, hogy jelen legyen. Hirtelen optimizmussal azt remélte, hogy Lorenzo meggondolta magát, haragja elszállt, és nyitott a megbékélésre. Ezért Giuliano gyorsan összeszedte magát és jó testvérként sietett eleget tenni fivére hívó szavának.

21

V.

B

aroncelli a katedrális ajtajában tétovázott, egy kis időre visszatért lelkiismerete. Halvány esély mutatkozott arra, hogy a sorsot elkerülje; mielőtt riadót fújnak, még hazamenekülhet a birtokára, lóra szállhat és elindulhat olyan királyság felé, ahol sem összeesküvőtársai, sem áldozataik nem érhetik el. A Pazzik hatalmasak és kitartók, minden követ képesek megmozgatni, hogy levadásszák, de nincsenek olyan jó kapcsolataik, mint a Medicieknek, és nem is olyan szívósak. Francesco hátrafordult, gyilkos pillantással nógatta Baroncellit. Giulianót még mindig saját bánata kötötte le, nem figyelt semmi másra, egyik oldalán a bizonytalan Baroncellivel belépett a székesegyházba Francesco után. Baroncelli úgy érezte, átlépte a józan ész és az őrület közti küszöböt. Odabent a levegő tömjéntől és izzadtságtól szaglott. A hatalmas szentélyben félhomály uralkodott, csak az oltár környéke volt világos, a kupola hosszú, íves ablakaiból káprázatos fény áradt befelé. Francesco megint a leghosszabb, legkevésbé feltűnő utat választotta; az oltár felé tartott ezúttal, mögötte szorosan Giuliano, aztán Baroncelli. Baroncelli akár csukott szemmel is megtalálta volna az utat, a dolgozók bűze, a kereskedők levendulaszaga, majd a gazdagok rózsaillata alapján tájékozódva. Baroncelli még nem látta a papot, de már hallotta a szentbeszéd szavait. A felismeréstől pulzusa hevesebben vert; majdnem elkéstek, nemsokára következik az oltári szentség felmutatása. Végtelennek tűnt a templomhajóban való menetelés, de aztán Baroncelli és társai elértek az első sorokban álló férfiakhoz. Mormolt bocsánatkérések közepette oldalaztak vissza eredeti helyükre. Pillanatnyi zavar keletkezett, amikor Baroncelli megpróbált Giuliano mellett ellépni, hogy a terv szerint a jobb oldalára kerüljön. Giuliano, nem értve Baroncelli szándékát, közelebb nyomult Francescóhoz, aki ekkor valamit súgott a fiatalember fülébe. Giuliano bólintott, hátrébb lépve utat engedett Baroncellinek; közben a mögötte várakozó vezeklő vállához ért. Francesco de' Pazzi és Baroncelli lélegzetvisszafojtva figyelték, vajon Giuliano megfordul-e, hogy bocsánatot kérjen, és felismerje a férfit. De Giuliano saját szenvedésébe temetkezett. Baroncelli a nyakát nyújtotta, a sor mentén távolabbra figyelt, hogy lássa, Lorenzo észrevettee; szerencsére az idősebb Medici fivér éppen előre hajolt, mert a családi bank irányítója, Francesco Nori magyarázatát hallgatta. Csodálatos módon minden elem a helyén volt. Baroncellinek nem volt más teendője, mint várni… és úgy tenni mintha a prédikációt hallgatná, miközben gondosan kerülte, hogy keze a csípőjén lógó tőr markolatára tévedjen. A pap szavainak értelme nem jutott el tudatáig; Baroncelli csak hallotta, de nem hallgatta a szentbeszédet. Megbocsátás recitálta a főpap. Szeretet. Szeresd ellenségeidet; imádkozz azokért, akik gyűlölnek. Baroncelli ezt mintha megértette volna. Lorenzo de' Medici választotta a papot erre a vasárnapra. Vajon Lorenzo tud az összeesküvésről? Vajon ezek a látszólag ártalmatlan szavak figyelmeztetést jelentenek, hogy ne folytassák, amit elterveztek? Baroncelli ránézett Francesco de' Pazzira. Ha Francesco fel is ismerte a titkos üzenetet, nem mutatta; egyenesen előre nézett az oltárra, tekintetét nem összpontosítva, de szeme tágra nyílt, félelem és gyűlölet csillogott benne. Keskeny állán vadul rángott egy izom. A szentbeszédnek vége volt. 22

A mise további részei szinte komikus gyorsasággal követték egymást. Elénekelték a Hiszekegyet. A főpap a Dominus vobiscumot és az Oremust kántálta. Az ostyát a Suscipe sancte Páter imádsággal szentelték meg. Baroncelli mély levegőt vett, és arra gondolt, hogy nem lesz képes kilélegezni. A szertartás hirtelen lelassult; fülébe dobszóként lüktetett szíve minden újabb dobbanása. Egy ministráns az oltárhoz közelített, hogy borral töltse meg az arany serleget; egy másik kristálykancsóból vizet töltött hozzá. Aztán a főpap végre átvette a serleget. Óvatosan emelte az ég, a Mennyország felé, mintha az oltár fölötti, megfeszített Krisztus szobornak ajánlaná fel. Baroncelli tekintete a serleget követte. Napfény csillant az aranyon, fényesen tükröződött viszsza a fém felületéről. A főpap megint kántált, a hangja remegő tenor, mintha vádlón hangzana: Offerimus tibi Domine… Baroncelli oldalra, a fiatalabb Medici fiúra nézett. Giuliano arca komor, szeme csukva. Jobb keze ökölben; baljával a jobbját fogta, mindkét kezét szorosan ajkához szorította. Fejét előre hajtotta, mintha felkészült volna a Halál fogadására. Ez ostobaság, gondolta Baroncelli. Semmi személyes gyűlöletet nem érez ez iránt az ember iránt; sőt, kedvelte Giulianót, aki nyilván nem kérte, hogy a Medici családba szülessen. Vele való vitája egyszerűen politikai természetű volt, és nyilván nem elég jelentős ahhoz, hogy azt tegye vele, amit tenni készül. Francesco de' Pazzi erősen oldalba bökte Baroncellit, ezzel tökéletesen jelezve az üzenetet: A jelet megadták! A jelet megadták! A jel! Baroncelli vonakodó, alig hallható sóhajt hallatott, és elővette a nagy tőrt.

23

VI.

E

gy pillanattal korábban Lorenzo de' Medici udvarias, de halk beszélgetést folytatott Raffaele Riario bíborossal. Bár a főpap éppen a szentbeszéd utolsó szavainál járt, Firenze vagyonosai és hatalmasai nem tartották illetlenségnek, hogy az élvezetek és az üzlet dolgairól sotto voce4 mise alatt is diskuráljanak. A társasági esemény egyszerűen túl jó volt ahhoz, hogy elszalasszák ezt az alkalmat; a papok már jó ideje hozzászoktak ehhez. A cingár fiú, Riario, fiatalabbnak nézett ki tizenhét évesnél, és bár éppen Pisa város egyetemének joghallgatója volt, egyetemi polgársága nyilvánvalóan nem a vele született intelligenciának, hanem inkább annak volt köszönhető, hogy Sixtus pápa rokona. Unokaöcsém, így nevezte Sixtus. Olyan átfedő kifejezés volt ez, amiről mindenki tudta, mit jelent: a pápák és bíborosok gyakran unokaöccsüknek nevezték fattyú gyermekeiket. A pápa rendkívül okos ember volt, de ezt a fiút nyilván olyan asszonynak nemzette, akit inkább a szépsége, mint az esze alapján választott. Lorenzo ettől függetlenül úgy érezte, kötelessége gondoskodni arról, hogy az ifjú bíboros jól érezze magát Firenze városában. Riario kifejezetten kérte, hogy találkozhassak a Medici fivérekkel és vezessék körbe a palotában, mutassák meg neki a híres műgyűjteményt; Lorenzo nem utasíthatta vissza. Elvégre Riario a pápa úgynevezett unokaöccse, akkor is, ha Lorenzónak el kellett viselnie, hogy Sixtus nyilvánosan megalázza, és kényszerítették, hogy szó nélkül viselje el, amikor a Medicieket félreállították, a Pazzi bankháznak adva át a pápai pénzügyek kezelését. Talán ez jelenti a nyitást. Talán Sixtus hajlandó békülni és ez a nyurga fiatalember a követe. Lorenzo már alig várta, hogy visszatérjenek a családi palotába, és kiderítse, valóban így van-e; különben, ha Sixtus egyszerűen csak kihasználja a nagylelkűségét, a bíboros látogatása nagyon felbosszantaná. Ez újabb sértés lenne. De arra az esetre, ha mégsem az, Lorenzo pompás lakomát rendelt, amit a mise után szolgálnak fel a bíboros tiszteletére. Ha kiderül, hogy az ifjú Raffaele tényleg csak azért jött, mert a Medici műgyűjteményt vágyott látni, akkor is azt jelentheti nagybátyjának, hogy Lorenzo bőkezűen vendégül látta és szívélyesen fogadta. Lehet diplomáciai nyitás is, amit Lorenzo teljes előnyére használhatna ki, mert elhatározta, hogy visszaszerzi a pápai pénztár ügyeinek intézését a Pazzi bankház kezéből. Lorenzo, tehát legkegyesebb modorát gyakorolta, bár Francesco Salviati, Pisa város érseke álnokul vigyorogva állt Riario másik oldalán. Lorenzónak nem volt személyes vitája Salviatival, bár hosszú és kemény harcot vívott érsekké való kinevezése ellen. Mivel Firenze alá tartozik, Pisa érsekének a Medici családból kellene származnia… Salviati pedig a Pazzi családdal áll rokonságban, akik már így is túl sok pápai kegyben részesültek. Miközben a Medici és a Pazzi család a nyilvánosság előtt barátokként ölelték egymást, az üzlet és politika arénájában náluk ádázabb ellenségeket alig lehetett találni. Lorenzo szenvedélyes levelet írt Sixtusnak, melyben megmagyarázta, miért katasztrofális hatású egy Pazzi rokon pisai érsekké való kinevezése a pápai és a Medici érdekekre is. Sixtus nemcsak hogy nem válaszolt, hanem végül felmondta a Medici bankházzal kötött vagyonkezelői megállapodást. A pápai kérést, hogy Riariót és Salviatit nagy tisztelettel, díszvendégként fogadják, sokan a Mediciek méltóságát ért fájdalmas pofonként értékelték volna. De a jó diplomáciai érzékű 4

halkan

24

Lorenzo szívesen fogadta őket. Ragaszkodott hozzá, hogy kedves barátja és a Medici Bank ügyvezetője, Francesco Nori, a sértődöttség legkisebb jelét se mutassa. Nori, aki mellette állt, most szótlan támogatással, híven védelmezte Lorenzót. Amikor Rómából megérkezett a hír, hogy a pápa a Pazzi bankházat bízta meg a pápaság pénzügyeinek intézésével, kiszorítva a Medicieket, Nori szűnni nem akaró haragra gerjedt. Lorenzo kénytelen volt lecsillapítani alkalmazottját, bár benne is tombolt a méreg, a külvilágnak ebből semmit nem mutatott és igen keveset beszélt az ügyről. Nem engedhette meg, hogy energiát pazaroljon rá. Már túlságosan lefoglalta az, hogy a szálakat szövögesse Sixtus újbóli megnyerése érdekében. Ezért udvariasan beszélgetett a fiatal bíborossal a mise alatt, és a távolból üdvözlőn mosolygott a Pazzi család tagjaira, alak a távolból feszülten figyeltek. Többségük a katedrális másik oldalán csoportosult, kivéve Guglielmo de' Pazzit, aki árnyékként tapadt az érsek oldalához. Lorenzo őszintén kedvelte Guglielmót; tizenhat éves volt Lorenzo, amikor megismerte, Guglielmo elkísérte Nápolyba, hogy találkozzon Federigo koronaherceggel. Az idősebb férfi akkor úgy bánt vele, mintha a saját fia lenne, és Lorenzo ezt sosem felejti el. Aztán Guglielmo feleségül vette Lorenzo nővérét, Biancát, ezzel megerősítve pozícióját a Mediciek barátjaként. A szertartás kezdetekor az ifjú bíboros ajkán furcsa, bágyadt mosoly jelent meg, és azt suttogta: – Az öcséd… hol van az öcséd? Azt hittem, biztosan itt lesz a misén. Annyira reméltem, hogy találkozhatok vele. A kérdés meglepetésként érte Lorenzót. Bár Giuliano udvariasan megígérte, eljön a misére, hogy találkozhasson Riario bíborossal, Lorenzo biztos volt benne, hogy senki, különösen maga Giuliano nem veszi komolyan ígéretét. Firenze leghíresebb nőcsábásza, Giuliano hírhedt volt arról, hogy nem jelenik meg hivatalos vagy diplomáciai eseményeken, hacsak Lorenzo nem ragaszkodott hozzá vehemensen (amit ez esetben nyilván nem tett). Giuliano eleve kijelentette, hogy a díszebéden képtelen részt venni. Nagyon megdöbbent az előző nap reggelén, amikor öccse közölte, hogy egy férjes asszonnyal Rómába szándékozik menni. Egészen addig Giuliano egyetlen szeretőjét sem vette komolyan; sosem csúszott ki a száján ilyen ostobaság, és bizonyosan nem beszélt soha házasodásról. Mintha mindenki pontosan tudta volna, hogy ha eljön az ideje, Lorenzo majd választ neki feleséget és Giuliano engedelmesen igent mond. De Giuliano hajthatatlan volt, azt mondta, minden áron felbontatja az asszony házasságát, – amit, ha Riario bíboros nem a pápa követeként jött –, Lorenzo képtelen lesz kieszközölni. Lorenzo nagyon féltette öccsét. Giuliano túl nagy bizalommal viseltetik minden és mindenki iránt, hajlamos a jót látni, és nem felismerni, hogy sok ellensége van, olyan ellenségei, akik gyűlölik azon egyszerű tény miatt, hogy Medicinek született. Nem fogja fel, amit Lorenzo pontosan tud; Annával való viszonyát arra használják majd fel, hogy őt tönkretegyék. Giuliano, a drága lélek csak a szerelemre gondolt. Bár szükséges lett volna, Lorenzo nem akart kegyetlen lenni vele. És nem hibáztathatta Giulianót, hogy olyan nemes nézeteket vall a gyengébb nemről. Időnként ő is vágyott arra a szabadságra, amit öccse élvezett. Ezen a reggelen Lorenzo különösen irigyelte Giulianót; bárcsak ő időzhetne egy szép nő karjában és Giuliano foglalkozna a pápa unokaöccsével… aki még mindig udvariasan bámul Lorenzóra, és arra vár, hogy megtudja, hol van a hóbortos ifjabbik fivér. Gorombaság lett volna megmondani a bíborosnak az igazat, hogy Giulianónak egyáltalán nem állt szándékában eljönni a misére és találkozni vele, ezért Lorenzo inkább kitalált egy udvarias hazugságot: – Fivérem nyilván csak késik. Biztosan hamarosan megérkezik; tudom, hogy nagyon szeretne találkozni Eminenciáddal. Ó, gondolta Lorenzo. Lehet, hogy az ifjú Raffaele érdeklődése több, mint felszínes diplomácia. Giuliano legendásan szép ember, és legalább annyi férfi, mint nő szenvedélyét korbácsolta fel. 25

Guglielmo de' Pazzi odahajolt az érsekhez és bátorítóan megveregette a bíboros vállát. – Ne aggódjon, Eminenciád. Nemsokára megérkezik. A Mediciek mindig jól bánnak a vendégeikkel. Lorenzo hálásan mosolygott rá; Guglielmo elkapta tekintetét, nem nézett Lorenzo szemébe, és elismerése jeléül bólintott, de nem viszonozta a mosolyt. A gesztus furcsának hatott, ám Lorenzo figyelmét rögtön Francesco Nori suttogása kötötte le. – Maestro… az öccse éppen most érkezett meg. – Egyedül? Nori kurtán oldalra pillantott, a szentély északi oldala felé. – Francesco de' Pazzi és Bernardo Baroncelli van vele. Nem tetszik ez nekem. Lorenzo a homlokát ráncolta; neki sem tetszett. Üdvözölte Francescót és Baroncellit korábban, még a katedrálisba érkeztekor. Diplomáciai ösztöne azonban erősebb volt; odahajolt Raffaele Riadóhoz, és halkan megjegyezte: – Látod, Eminenciás uram? Az öcsém valóban eljött. Mellette Riario bíboros előre hajolt, balra tekintett, és meglátta Giulianót. Furcsa, reszketeg vigyorral nézett Lorenzóra, aztán fejét hirtelen elkapva erőltette magát, hogy az oltár felé nézzen, ahol a főpap éppen megáldotta a szent ostyát. Olyan különös, olyan ideges mozdulat volt ez a fiútól, hogy Lorenzo halvány, kavargó gyengeséget érzett. Firenze mindig tele volt pletykákkal, ezek többségét figyelemre sem méltatta, de Nori azt mondta, hogy Lorenzo veszélyben van, hogy támadást terveznek ellene. Mint rendszerint, most sem tudott részletekkel szolgálni. Nevetséges, mordult fel a hírre Lorenzo. Szóbeszéd mindig lesz, de mi vagyunk a Mediciek. A pápa inzultálhat minket, de még ő sem mer kezet emelni ránk. Most mégis kétség járta át a szívét. Köpenye alatt kitapintotta rövid kardja markolatát, és szorosan megragadta. Alig néhány pillanattal később kiáltás hallatszott arról, amerre Riario nézett, egy férfi hangja hallatszott, szavai szenvedéllyel telik, de érthetetlenek. Közvetlenül ezután megcsendültek a Giotto harangtornyának harangjai. Lorenzo azonnal tudta, hogy Nori pletykának vélt híre igaz. Az első két sor rendje felbomlott, a helyszín testek örvénylő kavargásává változott. A közelben egy nő sikoltott. Salviati eltűnt; az ifjú bíboros az oltárhoz rohant, letérdelt, csillapíthatatlanul zokogott. Guglielmo de' Pazzi, láthatóan megrettent, kezét tördelte és jajveszékelt: – Nem vagyok áruló! Semmit sem tudtam erről! Semmit! Isten előtt, Lorenzo, teljesen ártatlan vagyok! Lorenzo nem látta a kezet, ami a háta mögött előre nyúlt és könnyeden megérintette a vállát, de úgy érezte, mintha villám csapott volna belé. Évek hosszú sorának kardforgatási gyakorlatával kecsesen, erőteljesen előre lépett, el a láthatatlan ellenség fogásából, és megpördült. A hirtelen mozdulat közben éles penge suhintotta meg a jobb füle alatt, önkéntelenül elállt a lélegzete a meglepetésről; érezte hogy finom bőre szétválik, meleg folyadék csordul le nyakán, és a válláig folyik. De talpon maradt, maga előtt tartotta kardját, készen a további támadásokat hárítani. Lorenzo két pappal nézett szembe: egyikük kis pajzs mögött remegett, lagymatagul markolta kardját, és a körülötte kavargó tömeget nézte… a többség a katedrális kapui felé tülekedett. De ez a pap kénytelen volt Lorenzo személyi szolgájára Marcóra fordítani figyelmét, aki izmos ember volt, bár nem túl gyakorlott a kardforgatásban, de brutális erővel és elszántsággal veselkedett a küzdelemnek. A második pap, vad tekintetű, elszánt ember, újabb támadásra emelte kardját. Lorenzo védett egyszer, kétszer. A beesett arcú, sápadt, borostás ellenfél szeme valósággal izzott, szája eltorzult, mintha őrült lenne. Ereje is ennek megfelelő volt, Lorenzo közelebb lépett és el-elhajlott ütései elől. Acél csattant acélnak, a hang visszacsengett a már majdnem kihalt katedrális magas mennyezetéről. 26

A két küzdő pengéje egymásnak feszült, markolat markolathoz, oly vad erővel, hogy Lorenzo keze remegett. Elszánt ellensége szemébe nézett, a lélegzet megakadt benne a tekintetében lángoló gyűlölet láttán. Ahogy ott álltak, keresztbe fogott karddal, egymás ellen, és egyikük sem akar a másiknak lehetőséget adni az újabb támadásra, Lorenzo szinte kiáltva szólt: – Miért kell ennyire gyűlölnöd? Őszintén gondolta a kérdést. Mindig a legjobbat kívánta Firenze városának és polgárainak. Nem értette, miért háborognak egyesek a Medici névnek még az említésére is. – Istenért – felelte a pap. Arca alig egy karnyújtásnyira volt kiszemelt áldozatától. Izzadtságpatak csordult le sápadt homlokán; forró lehelete megcsapta Lorenzo arcát. Orra hosszú, keskeny, arisztokratikus; bizonyára régi, köztiszteletben álló családból származik. – Isten szeretetéért! Azzal olyan hirtelen húzta vissza a fegyvert, hogy Lorenzo előretántorodott, a pengéhez vészesen közel.

27

VII.

K

orábban, amikor előhúzta hosszú kését és a feje fölé emelte, Baroncellinek eszébe jutott az a mintegy fél tucat kifejezés, amit erre az alkalomra gyakorolt be; egyik sem jött az ajkára, és amit végül kiáltott, az még az ő fülének is nevetségesen hatott. – Nesze, áruló! A templom harangjai éppen megszólaltak, amikor Giuliano felnézett. A penge láttán szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Baroncelli végül mégis az őrületnek adta meg magát, nem tétovázott. Lesújtott a penge. Lorenzo egyensúlyát vesztve dőlt ellenfele felé, és felordított az önmaga iránti megvetéstől, mikor felismerte, nem tudja olyan gyorsan felemelni a kardot, hogy hárítsa a következő csapást. De mielőtt a vad tekintetű pap újra Lorenzo vérét onthatta volna, Francesco Nori kardjával ura elé lépett. Más barátok és hívek is körülfogták az orgyilkos támadókat. Lorenzo halványan felidézte, hogy ott volt Angelo Poliziano, az öreg és pocakos építész Michelozzo, aki a szobrász Verrocchio családjából való, és ott volt az üzlettárs Antonio Ridolfo, és az előkelő Sigismondo della Stuffa is. Ez a társaság szigetelte el támadójától, és terelte a főoltár felé. De Lorenzo ellenállt. – Giuliano! – kiáltotta. – Testvérem, merre vagy? – Megtaláljuk és megvédjük. Most menjen! – biccentett Nori az oltár felé, ahol a papok riadalmukban elejtették a teli kelyhet, borral szennyezve az oltárterítőt. Lorenzo tétovázott. – Menjen! – kiáltotta Nori. – Újra itt vannak! Meneküljön, az északi sekrestyébe! Lorenzónak fogalma sem volt, kik közelednek, de engedelmeskedett. Még mindig kardját markolva átugrott az alacsony elválasztó rácson, be a faragások határolta nyolcszögletes osztató térbe, mely a kórusnak adott helyet. Angyali fiúk rebbentek szét sikítva, fehér lepel ruhájuk csapkodott, mint riadt madarak szárnya. Lorenzo, és nyomában védői átnyomultak a szétrebbent kóruson, és a főoltár felé futottak. A tömjén csípős szaga és a kiömlött bor illata keveredett; két magas, súlyos gyertya égett. A pap és a ministránsok védelmezőn fogták körül Riario bíborost. Lorenzo rájuk pillantott. A gyertya lángja elvakította, kissé megszédült és szabad kezét végighúzta a nyakán; véres volt. Ám Giuliano miatt igyekezett összeszedni magát, hogy el ne ájuljon. Pillanatnyi gyengeséget sem engedhet meg magának… addig nem, míg fivére nincsen biztonságban. Abban a pillanatban, amikor Lorenzo az oltár mellett észak felé futott, odalent a szentélyben Francesco de' Pazzi és Bernardo Baroncelli dél felé rohant, és nyilvánvalóan nem voltak tudatában annak, hogy éppen áldozatuk mellett mennek el. Lorenzo a rohanás közepette is megállt, szájtátva nézte őket, a mögötte haladók egymásnak ütköztek. Baroncelli rohant elöl, kezében hosszú tőr, érthetetlen szavakat üvöltött. Francesco erősen sántított; combja véres volt, tunikája vörös foltokkal szennyezett. Lorenzo feszülten igyekezett a tömegen átlátni, a sokaságon túlra, oda, ahol fivére állt, de a nagy kavarodásban nem láthatott semmit. – Giuliano! – kiáltott, minden erejét összeszedve, és imádkozott, hogy a pokoli lármán át is hallani lehessen. – Giuliano…! Hol vagy? Testvérem, szólj hozzám! A tömeg egyre sűrűbb lett körülötte. – Jól van – mondta valaki olyan bizonytalan hangon, hogy nem érte el a szándékozott hatást.

28

Nincs jól, hogy Giuliano hiányzik. Apjuk halálának napja óta Lorenzo testvéri és atyai szeretettel szerette öccsét. – Giuliano! – kiáltotta Lorenzo újra. – Giuliano…! – Nincs ott – felelte egy tompa hang. Lorenzo azt gondolta, hogy testvére dél felé ment, hogy őt megtalálja, visszafordult abba az irányba, ahol barátai még mindig harcoltak az orgyilkosokkal. A kisebb termetű, pajzsos pap elmenekült, de az őrült ott maradt, bár vesztésre állt Marcóval szemben. Giulianót nem látták sehol. Lorenzo éppen csüggedten fordult volna el, amikor gyorsan mozduló acél villanása vonta magára a figyelmét, és valami kényszerítő erőnek engedve visszanézett. A pengét Bernardo Baroncelli fogta. Lorenzo sosem gondolta volna, hogy ilyen gonoszság létezik; Baroncelli a hosszú kést mélyen Francesco Nori gyomrába döfte. Nori szeme kidülledt, ahogy lenézett a testébe hatoló acélra; ajka kis, tökéletes o alakot formázott, teste hátrahanyatlott, ahogy Baroncelli kardjáról lecsúszott. Lorenzo felzokogott. Poliziano és della Stuffa vállon ragadta és tolták el, az oltár mögé, a sekrestye felé. – Hozzátok Francescót!” – könyörgött nekik. –Valaki hozza Francescót. Még él! Tudom! Megint meg akart fordulni, hogy fivéréért kiáltson, de emberei ezúttal nem engedték lassítani, erőltetett menetben haladtak a sekrestye felé. Lorenzo fizikai fájdalmat érzett mellkasában, olyan brutális kínt, hogy azt hitte, szíve szétreped. Megbántotta Giulianót. A legsérülékenyebb pillanatában sértette meg, amikor öccse azt mondta, Szeretlek, Lorenzo… Kérlek, ne állíts ilyen választás elé, Lorenzo kegyetlen volt vele. Elutasította, nem segített, pedig legfőképpen ezzel tartozik neki. Hogyan magyarázhatná meg a többieknek, hogy nem hagyhatja magára az öccsét? Hogyan magyarázhatná meg nekik, milyen felelősséget érez Giulianóért, aki oly fiatalon vesztette el az apját, hogy mindig Lorenzótól várt útmutatást? Hogyan magyarázhatná meg az ígéretet, amit apjának tett a halálos ágyán? Mindenki Lorenzo il Magnifico miatt aggódott, akit Firenze legnagyobb emberének gondoltak, de tévedtek, mindenki tévedett. Lorenzót betaszították a sekrestye vastag, nehéz ajtói mögé. Majd miután valaki vállalkozott rá, hogy beviszi a sebesült Norit, becsukták az ajtót. A levegőtlen, ablaktalan kamra misebortól és a papi ruhákon megülő portól szaglott. Lorenzo megragadta mindegyik férfit, akik a biztonságba menekítették; arcukba nézett és mindannyiszor csalódott. Firenze legfontosabb embere nem volt közöttük. Baroncelli nagy, görbe tőrére, és a Francesco de' Pazzi combját, tunikáját szennyező vérre gondolt. Ezek a képek az ajtó felé taszították, az volt a szándéka, hogy feltépi az ajtót és visszamegy megmenteni öccsét. De della Stuffa megérezte a szándékát és azonnal az ajtóhoz nyomult, testével elállva a kijáratot. Az öreg Michelozzo csatlakozott hozzá, aztán Antonio Ridolfo is; a három férfi testének súlya szorosan zárta az ajtót. Lorenzo a vésett rézlemez széléhez szorult. A férfiak arca komor volt, látszott a kimondatlan, elmondhatatlan felismerés, amit Lorenzo nem tudott és nem is akart elfogadni. Hisztérikusan verte a hideg fémlemezt, míg megfájdult az ökle… és azután is ütötte tovább, míg vérezni nem kezdett a keze. A tudós Angelo Poliziano nagy nehezen letépett egy darab gyapjút saját köpenyéből, hogy a Lorenzo nyakán vérző sebet ellássa vele. Lorenzo nehezen tűrte a gondoskodást, igyekezett lerázni őt magáról, de Poliziano kitartó volt, addig mesterkedett, míg a sebet végül szorosan bekötözte. Lorenzo közben egy pillanatra sem hagyta abba kétségbeesett igyekezetét, hogy kijusson. – A fivérem! – kiáltotta éles hangon, és nem hatott rá semmi vigasztalás, semmi csitítás. – Ki kell mennem! Meg kell találnom! A fivérem! Hol van a fivérem…? Néhány pillanattal korábban Giuliano csodálkozva nézett fel, amikor Baroncelli a feje fölé emelte nagy tőrét. A penge hegye egyenesen a fiatalabb Medici fivér szívére irányult.

29

Olyan gyorsan történt, hogy Giulianónak megijedni sem maradt ideje. Ösztönösen hátralépett, testbe ütközött olyan határozottan és olyan hamar, hogy kétség sem férhetett hozzá, az illető résztevő az összeesküvésben. Giuliano a mögötte álló, vezeklőruhás férfira pillantott, elakadt a lélegzete a bordái alatt testébe nyomuló acél hideg, mégis égető éreztétől. Szörnyű sebet kapott. Orgyilkosok veszik körül, meg fog halni. Ennél a felismerésnél jobban fájt neki az, hogy nem tudja figyelmeztetni Lorenzót. Biztosan fivére a következő kiszemelt áldozat. – Lorenzo – mondta erősen, ahogy Baroncelli kése végül villámsebesen lecsapott, a pengén az oltár gyertyáinak fénye ezernyi villanásban tükröződött. De kiáltását elnyomta Baroncelli rémült, értelmetlen kiáltása: – Nesze, áruló! A szúrás a legfelső bordapár között érte Giulianót. A csont halk reccsenése után olyan képtelenül erős görcsös fájdalom tört rá, hogy nem kapott levegőt. Baroncelli simára borotvált arca nagyon közel volt Giuliano arcához; izzadtságtól csillogott. Felnyögött az erőfeszítéstől, ahogy visszahúzta a kést; sípoló hang jött a nyomában. Giuliano küszködött, hogy még levegőhöz juthasson, újra Lorenzo nevét kiáltsa; de suttogásnál is gyengébben jött ki a hang a torkán. És abban a pillanatban, ahogy nézett, csak nézett fel a késre, ahogy Baroncelli felkészült a második döfésre, Giuliano más helyre, más időbe került: az Arno folyó partjára, egy régesrégi késő tavaszi napba. Fivére nevét kiáltotta, de nem jött válasz; Lorenzo eltűnt a zavaros víz alatt. Giuliano szemét csípi a víz. Nem talál magában erőt, nem kap levegőt, de tudja, hogy muszáj. Édes Istenem, imádkozott a gyermekek ártatlan nyíltszívűségével. Add, hogy megmenthessem a bátyámat! Minden megmaradt erejével hátranyomul, a vezeklőhöz ér, a férfi kénytelen hátralépni, a hirtelen mozdulattól csuhája szegélyére lép, elesik, ruháiba gabalyodik. Giuliano szabad, menekülhet támadói elől, de tudja, hogy fő céljuk biztosan Lorenzo meggyilkolása. Lelassul az idő, ahogy aznap az Arno vizében. Giuliano bódultsága ellenére megpróbálja a lehetetlent, sorompót von támadói és Lorenzo közé. Ha nem képes fennhangon figyelmeztetni őt, legalább lassíthatja a gyilkosokat. Hallja a hangját. Giuliano! Testvérem, szólj hozzám! Nem tudta volna megmondani, hogy a Duomoból ért el hozzá a szó, vagy gyerekkorából való visszhang, a tizenegy éves fiú hangja a folyó partján. Azt akarja mondani fivérének, hogy fusson, meneküljön, de beszélni nem tud. Küszködik, hogy levegőt kapjon, langyos folyadék fojtogatja. Baroncelli próbálja megkerülni, de Giuliano szándékosan az útjába imbolyog. Francesco de' Pazzi nyomul összeesküvőtársa mellett. A vér látványától szinte elment az esze; kis fekete szeme szikrázik, szikár teste gyűlölettől reszket. Tőrét emelve (hosszú penge, majdnem olyan hosszú, vékony és éles, mint egy stiletto) ő is igyekszik ellépni Baroncelli áldozata mellett, de Giuliano nem hagyja átjutni. Giuliano kinyitja ajkát. Fájdalmas, ziháló hangot ad, pedig kiáltani akart: Sosem juttok a fivérem közelébe. Én meghalok, de Lorenzóra sosem emeltek kezet. Francesco valami érthetetlent morog, vicsorog és lesújt. Giuliano fegyvertelen, csak kezét emeli védekezésül; a penge átszúrja tenyerét, alsó karjába hatol. A mellkasában és hátában érzett fájdalomhoz képest az új sebek nem fájnak jobban egy darázscsípésnél. Baroncelli tesz egy lépést Francesco felé, hátrébb kényszeríti mindkettőjüket, ezzel is időt hagy Lorenzónak, hogy meneküljön. Francesco, gonosz kis ember, minden dühét beleadja a mozdulatba, minden gyűlöletét, amit családja a Medici család iránt érzett. Minden gondolatot újabb tőrszúrás nyomatékosít. Kurafik, ahányan vagytok! Az apátok elcsalta az apánk vagyonát!

30

Giuliano érzi a szúró fájdalmat a vállán, a felső karján, már nem tudja felemelni; karja véráztatta oldalához hányadik. A fivéred mindent megtett, amit megtehetett, hogy távol tartson minket a Signoriától. Még mélyebb sebek: megint a melle, a nyaka, tucatnyi csapás a törzsén. Francesco őrült. Keze, pengéje olyan gyorsan püföli Giulianót, hogy mindkettőjüket bíborvörös permet teríti be. Oly vadul, oly vigyázatlanul csapkod, hogy combon szúrja magát, felüvölt, ahogy vére az ellenség vérével keveredik. A fájdalom tüzeli Francesco dühét; újra és újra lesújt. Rossz hírünket keltette őszentségénél! Inzultálta a családunkat! Ellopta a várost! Giuliano fuldoklik. A fivére iránti ilyen rágalom hallatán máskor feldühödött volna, de most nem, mert már olyan helyen jár, ahol nincsenek érzelmek. A katedrális áradó vizei sötétek; alig látja támadói remegő képét a kavargó testek háttere előtt. Baroncelli és Francesco üvölt. Giuliano látja, hogy szája mozog, látja az acél csillanását, eltompítja a zavaros Arno, semmit nem hall. A folyóban néma csend van. Napfény ragyog be a nyitott ajtón, ami északra, a Via de' Servire nyílik. Arrafelé lép, Lorenzót keresi, de az áramlat már erősen viszi. Örvénylő vízben gázolni nehéz. Éppen csak nem éri el; a hollófekete hajú Anna sír, kezét tördeli, gyászolja meg nem született gyerekeiket; szerelmétől Guliano még megvonaglik. De Lorenzóra gondol utoljára. Lorenzóra, akinek szíve összetörik, amikor testvéröccsét megtalálja. Ez Giuliano legnagyobb bánata. – Fivérem! – Giuliano ajka ezt a szót formálja, ahogy térdre esik. Lorenzo az Arno partján ül, lenvászon terítőt szorít magára. Ázott, remeg, de él. Giuliano megkönnyebbül, halk sóhaj szakad ki belőle, ezen kívül nem maradt levegő a tüdejében; aztán előre merül és lejjebb, egyre lejjebb, oda, ahol a víz a legmélyebb és legsötétebb.

31

VIII. 1478. április 26. Milánó elöljáróinak Főmagasságú Uraim! Fivéremet, Giulianót meggyilkolták, és kormányom a legnagyobb veszélyben van. Itt az ideje, uraim, hogy segítséget nyújtsanak szolgájuknak, Lorenzónak. Küldjenek annyi katonát, amennyit csak tudnak, mégpedig a lehető leggyorsabban, hogy államom pajzsa és őrizete legyenek, mint mindig. Szolgájuk, Lorenzo de' Medici

32

1479. DECEMBER 28.

IX.

B

ernardo Baroncelli térdelve, ló vontatta kis kocsiban haladt végzete felé. Előtte, a széles Piazza della Signorián, terült el a hatalmas, könyörtelen Palazzo, Firenze tanácsa és az igazságszolgáltatás székhelye. Az oromzatos erőd impozáns négyszög, csak néhány kis ablaka van, egyik sarkán karcsú harangtorony. Alig egy órával azelőtt, hogy a kocsihoz vezették, Baroncelli hallotta a harang kondulását; mély, fájdalmas hang, tanúkat hív látványosságra. A hajnali fényben a Palazzo kőhomlokzata sápadt szürkének tűnt a sötétlő felhők előterében. Az épület kapujánál színes, vegyes gyülekezet, Firenze népe, gazdagok és szegények vegyesen álltak, előttük sebtében ácsolt vérpad, bitófa. Az idő csípősen hidegre fordult; Baroncelli utolsó pár lehelete ködként lebegett maga előtt. Köpenye nyakrésze nyitva, de nem tudta magán összehúzni, mert keze hátul össze volt kötve. Így imbolyogva, megtántorodva valahányszor a kerék kőbe ütközött, Baroncelli a Piazzára érkezett. Nem kevesebb, mint ezer ember gyűlt össze, hogy tanúja legyen végzetének. A tömeg szélén kisfiú, fanciulo látta meg a közeledő kocsit és gyerekes falsetto hangon kiáltotta a Mediciek jelszavát: „Palle! Palle! Palle!” Valóságos hisztéria támadt a sokaságban. Baroncelli fülében nemsokára az ezer torokból szóló kiáltás dübörgött. „Palle! Palle! Palle!” A közelben valaki követ dobott; ártalmat nem okozva csattant a macskakőre a nyikorgó kocsi mellett. Azután már csak átkokat szórtak rá. A Signoria sok lovas katonát állított a város stratégiai pontjaira, hogy egy esetleges zavargást csírájában fojtsanak el; Baroncellit lovas, fegyveres őrök vették körül. Erre azért volt szükség, nehogy a tömeg széttépje, mielőtt annak rendje és módja szerint kivégzik. Hallotta, milyen borzalmas véget értek az összeesküvés tagjai: a Pazzik által felbérelt perugiai zsoldosokat a Palazzo della Signoria nagy tornyából hajították le, az alant várakozó tömegbe estek, az emberek késekkel, kerti szerszámokkal szaggatták széjjel őket. Még az öreg Iacopo de' Pazzi sem kerülhette el Firenze haragját, pedig őt tisztelet övezte. Giotto a harang megszólalásakor lóra szállt és Popolo e liberta!5 kiáltással igyekezett buzdítani a népet. Ez a kiáltás hagyományosan a kormányzó erő, jelen esetben a Mediciek eltávolítására szólított fel. De az emberek a Palle! Palle! Palle! kiáltással feleltek rá. 5 Nép és Szabadság! Bűne ellenére a kivégzés után tisztességes temetést kapott, de a kötelet nem vették le a nyakáról. A város akkoriban annyira tele volt vad gyűlölettel, hogy Meser Iacopo nem sokáig nyugodhatott békében, a Signoria kényszerűen úgy határozott, hogy a testét exhumálják s a városfalon kívül, megszenteletlen földbe temessék el újra. Francesco de' Pazzit és a többieket hamar elérte az igazságszolgáltatás; csak Guglielmo de' Pazzi életét kímélték meg, mert Bianca de' Medici oly nagyon könyörgött férje életéért fivére, Lorenzo előtt.

33

Az igazi, tevőleges összeesküvők közül egyedül csak Baroncelli menekült meg. A Duomo harangtornyában rejtőzött el, miközben a harang zúgásától még remegett a levegő. Amikor tiszta lett a menekülési útvonal, lóháton, családjának egy szót sem szólva szökött, Kelet felé, a tengerparti Senigalliába. Onnan az egzotikus Konstantinápolyba hajózott. Ferrante király és családjának nápolyi rokonai elég ellátmányt küldtek neki ahhoz, hogy kicsapongó életet éljen. Szeretőivé tette a pénzen vett rabszolgalányokat, elmerült az élvezetekben, igyekezett mélyre temetni minden emléket, ami az általa elkövetett gyilkosságok után újra és újra felmerült. Álmaiban így is Giuliano látványa kísértette, ahogy ott áll, a megcsillanó penge láttán mozdulatlanná merevedve. A fiatalember sötét fürtjei csapzottan lógtak, ártatlan szeme tágra nyílt, arckifejezése öntudatian, és kicsit bódultnak tűnt a Halál hirtelen megjelentén. Baroncellinek több mint egy éve volt, hogy a kérdésen töprengjen: ha a Medicieket eltávolítják és a helyükbe Iacopo és Francesco de' Pazzit ültetik, jobb lett volna Firenze város sorsa? Lorenzo megfontolt, kiegyensúlyozott, óvatos természetű; Francesco forrófejű, gyorsan, sőt elhamarkodottan cselekszik. Hamar zsarnoki szintre alacsonyodott volna le. Lorenzo elég bölcs volt ahhoz, hogy az emberek kedvében járjon, hogy szeressék, ahogy az most a piazzán összegyűlt tömeg nagyságában is megmutatkozik; Francesco túl arrogáns lett volna, hogy törődjön velük. Lorenzo mindenekfölött kitartónak bizonyult. Végül Konstantinápolyig is elért a keze. Amint ügynökei beazonosították Baroncellit, arany és ékszer ajándékokkal küldött követeket a Szultánhoz. Ezzel Baroncelli sorsa megpecsételődött. Minden bűnözőt a városfalon kívül akasztottak fel, aztán sietősen megszenteletlen földbe ásták el őket. Baroncelli velük egy gödörbe kerül, de bűne súlyossága miatt kivégzését Firenze legnyilvánosabb közterén kell eszközölni. Most, ahogy a kis kocsi zörögve haladt a tömeg mellett a bitófa felé, Baroncelli hangosan felnyögött. A félelem minden fizikai fájdalomnál nagyobb kínnal markolt belé; kibírhatatlanul fázott, égető hőséget érzett, és a süllyedés szédítő érzete fogta el. Azt hitte, elájul, ám az eszméletlenség kegyetlen, nem szánta meg. – Bátorság, Signore – mondta a nero. – Isten Önnel tart. A nero, az elítélt vigasztalója a kocsi mellett gyalogolt. Firenzei polgár, neve Lauro, a Compagnia di Santa Maria della Croce, más néven Compagnia de' Neri, a fekete barátok rendjének laikus tagja. A fekete csuhát és kámzsát viselő szerzetesrend azért jött létre, hogy vigaszt és irgalmat adjon azoknak, akiknek erre szüksége van, a halálra ítéltek szenvedő lelkének is. Lauro attól a pillanattól kezdve vele volt, hogy Firenzébe visszahozták. Gondoskodott róla, hogy Baroncellivel jól bánjanak, kapjon megfelelő ruházatot és élelmet, megengedjék neki, hogy levelet írjon szeretteinek (Giovanna nem is válaszolt könyörgésére, hogy látni szeretné). Lauro jóságosan hallgatta Baroncelli könnyes beismerését, megbánását és az elítélt cellájában maradt, hogy imádkozzon érte. A Vigasztaló könyörgött Szűz Máriához, Krisztushoz, Istenhez és Szent Jánoshoz, Firenze patrónusához, hogy nyújtsanak vigaszt Baroncellinek, bocsássák meg bűneit, engedjék lelkét a Purgatóriumba, onnan pedig a Mennybe tovább. Baroncelli nem csatlakozott hozzá az imádkozásban; úgy érezte, Isten ezt személyes sértésnek venné. Most a feketecsuklyás Vigasztaló ott lépdelt mellette, hangosan beszélt, zsoltár, himnusz, ima mind fehér páraként szállt a levegőben, de a tömeg zajától Baroncelli egy szót sem hallott belőle. Egyetlen szó dübörgött a fülébe, együtt lüktetve a szívverésével. Palle! Palle! Palle! A kocsi megállt a bitófához vezető lépcső alján. A Vigasztaló karját Baroncelli hátul összekötött karjába fűzte, így karolva segítette a hideg utcakőre lépni. A rémület súlya alatt a remegő elítélt térdre rogyott; a Vigasztaló letérdelt mellé és fülébe suttogott. – Ne félj! Lelked egyenesen a Mennybe száll. Minden férfiak közül egyedül neked nincsen szükséged bűnbocsánata; amit tettél, Isten műve volt, nem bűn. Sokan vagyunk, akik hősnek nevezünk, testvér. Te tetted meg az első lépést, hogy Firenze városát nagy gonosztól tisztítsuk meg. Baroncelli hangja remegett, maga is alig értette szavát. 34

– Lorenzótól? – A zülléstől. A kicsapongástól. A pogányságtól. A profán művészet éltetésétől. Baroncelli fogvacogva bámult a barátra. – Ha te így gondolkozol, ha mások is így hiszik, miért nem mentettetek már meg? Ments meg! – Nem merjük felfedni magunkat. Nemsokára Firenze, minden itáliai városok közül legelőbb szabadul fel, aztán a miénk lesz a világ. – Te bolond vagy – lehelte Baroncelli. A Vigasztaló mosolygott. – Istenért bolondulunk. Talpra segítette Baroncellit, de az dühödten elhúzódott tőle, egyedül, segítség nélkül tántorgott fel a fa lépcsőn. A vérpadon a hóhér, egy sudár fiatalember, akinek arcát csuklya rejtette, Baroncelli és a kész hurok közé állt. – Isten előtt – mondta a hóhér Baroncellinek – bocsánatodért könyörgök a tettért, amit elkövetni megeskettek. Baroncelli ajka és szájüregének belső hártyája fogsorához tapad; nyelve oly száraz, hogy a bőr egy darabja is lehámlott vele, amikor a szót kimondta. Hangja azonban meglepően nyugodt maradt: – Megbocsátok. A hóhér halkan, megkönnyebbülten sóhajtott; talán voltak más, megpecsételt sorsú emberek, akik inkább azt kívánták, hogy az ő lelkén száradjon a vérük. Megragadta Baroncellit könyökénél fogva és a vérpad padozatának meghatározott részére, a hurok közelébe vezette. –Itt. Hangja furcsán szelíd volt. Köpönyegéből fehér lenvászon kendőt vett elő. Mielőtt szemét bekötötték, Baroncelli végignézett az egybegyűlt tömegen. Elöl állt Giovanna és a gyerekek. Távol volt ahhoz, hogy biztos lehessen benne, jól lát, de felesége mintha könnyezett volna. Lorenzo de' Medici nem volt jelen; de Baroncelli biztos volt benne, hogy nézi. Erkélyről, ablakból, vagy egyenesen a Palazzo della Signoria épületéből. Odalent, a vérpad lábánál állt a Vigasztaló, arca derűs, furcsán elégedett. Ekkor egy kegyelmi pillanatban Baroncelli rájött, hogy Francesco de' Pazzi, Messer Iacopo, Salviati érsek, mind bolondok voltak, kicsinyes ambíciójuk egy nagyobb szabású terv része volt, és ez legalább olyan rettegéssel töltötte el, mint a közelgő halál gondolata. A hóhér az elítélt szemét a kendővel bekötötte, a hurkot átvetette a fején és megszorította a nyakán. A deszka lecsappanása előtti pillanatban Baroncelli két szót suttogott, csak magának. – Nesze, áruló!

35

X.

A

mikor Baroncelli teste már nem vonaglott, a tömegben elöl álló fiatal művész munkához látott. A holttest napokig fog lógni a piazzán, míg az oszlás miatt le nem szakad a kötélről. De a művész nem várhatott; úgy akarta ábrázolni a testet, hogy az élet visszhangja még benne remeg. Ráadásul a közelgő esőtől majd felpuffad, fiatal rendbontók, a giovanik pedig hamarosan azzal szórakoznak, hogy kövekkel dobálják. A művész nyárfadeszkára fogta a papírt, hogy szilárd felületen vázolhassa fel a képet. Pennájának hegyét visszavágta, mert olyan folyamatosan húzta a vonalat, hogy a legkisebb szálka is akadályozta volna hosszú ujjainak mozdulatát; a tollat finomra, tűszerű pontban végződővé hegyezte, és rendszeresen, szinte automatikusan mártogatta a derékszíjára biztonságosan rögzített barna vasgubacs tintás fiolába. Kesztyűben nem lehet rendesen rajzolni, csupasz keze fájt a hidegtől, de nem vett tudomást a fájdalomról, mert sietni kellett, az idő sokkal fontosabb. Hasonlóképpen nem törődött a bánattal, ami fenyegetőn megrohanta, mert Baroncelli látványa mélyen fájdalmas emlékeket idézett fel benne; az előtte lógó halottra összpontosított inkább. Bárhogy igyekeztek is leplezni, a jelenlévő férfiak és nők apró jelekkel, gesztusokkal, hangokkal fejezték ki érzelmeiket. Baroncelli megbánása nyilvánvaló volt. Még a halálban is lefelé nézett, mintha a Pokolbeli szenvedéseken elmélkedne. Feje lehajtva, vékony ajkának szeglete a bűntudattól lefelé konyult. Íme az önváddal telt ember. A művész küszködött, hogy ne adja át magát a gyűlöletnek, bár nagyon személyes oka volt, hogy Baroncellire mély megvetéssel tekintsen. Ám a gyűlölet elvei ellen való volt, ezért keze és szíve fájdalmához hasonlóan erről sem vett tudomást és folytatta a munkát. A kivégzést etikátlannak tartotta, még egy olyan gyilkos kivégzését is, mint Baroncelli. Szokása szerint jegyzeteket rótt az oldalra, hogy emlékeztesse magát a rajzon nem ábrázolható színekre és textúrákra, mert jó esély van arra, hogy a vázlatból egyszer majd festmény lesz. Jobbról balra haladva írt, a hagyományos betűk tükörképeit rótta. Évekkel korábban, amikor Andrea Verrocchio műhelyében volt inas, más művészek indokolatlan, sőt jogosulatlan titkolózással vádolták, mert amikor megmutatta nekik a vázlatait, nem tudták elolvasni a hozzájuk fűzött jegyzeteket. De azért írta így, mert természetesebbnek találta; a titkosság csak mellékes haszon volt. Kicsi, rozsdabarna kalap. A toll papíron barázdál. Fekete gyapjúmellény, csíkos gyapjú ing, Bernardo Bandino Baroncelli, fekete harisnya. Baroncelli lerúgta magáról a papucsot a haláltusában; mezítláb ábrázolta a rajz. A művész összehúzta a szemöldökét, amikor Baroncelli apai nevét leírta. Autodidakta módon tanult, még küszködött, hogy levetkezze a vidéki, vinci dialektust, és a helyesírással meggyűlt a baja. Nem számít. Lorenzo de' Medici, il Magnificót a kép érdekelte, nem a betűk. A lap alján gyors, kicsi vázlatot készített, amin jobban látszott Baroncelli bánat sújtotta ábrázata. Munkájával elégedetten nekifogott valódi feladatának, a tömeg arcainak pásztázásához. Az első sorokban állók, a nemesség és a gazdagabb kereskedők már csendben és komoran távozni készültek. Apopulo minuto6, a szegények még maradtak, azzal szórakoztak, hogy gúnyos megjegyzések kíséretében köveket szórtak a holttestre. A művész gondosan megfigyelt a piazzáról távozóban lévők közül annyi embert, amennyit csak tudott. Ennek két oka volt: a látszólagos ok az volt, hogy az arcokat tanulmányozta, mint művész. Akik ismerték, hozzászoktak átható pillantásához.

6

alacsony életszínvonalon élő nép; a középkori Firenzében a szegényebb kézművesek megnevezése

36

A komorabb ok egy közte és Lorenzo de' Medici között lezajlott találkozásból eredt. Egy különleges arcot keresett, amit hónapokkal korábban csak egy igen rövid pillanatra látott. Még az ő kiváló arcmemóriája mellett is halványodott az emlékkép; szívből kívánta azonban, hogy sikerrel járjon. Ezúttal eltökélt volt, nem hagyja, hogy az érzelem a valóság fölé kerekedjen. – Leonardo! Neve hallatán a művész meglepődött; önkéntelenül összerezzent és ösztönösen rácsapta a kupakot a tintafiolára, nehogy a barna folyadék kiömöljön. Régi barátja Verrocchio műhelyéből éppen elhagyni készült a piazzát; feléje indult. – Sandro – mondta Leonardo, amikor barátja végül előtte állt. – Úgy nézel ki, mit valami nagyúr! Sandro Botticelli vigyorgott. Harmincöt évesen korban több évvel Leonardo fölött, élete és karrierje virágában volt. Valóban impozáns öltözéket viselt: prémszegélyes, skarlátvörös köpenyt és fekete bársonykalapot, ami nagyrészt beborította a legújabb divat szerint vállig érőre nyírott aranyszőke haját. Leonardóhoz hasonlóan ő is simára borotválta az arcát. Zöld szeme súlyos pillájú, nézése modorára jellemzően kihívó. Leonardo mégis szerette; megigézte Sandro nagy tehetsége és jó szíve. Az elmúlt évben Sandro számos nagy megbízást kapott a Medici és Tornabuoni családtól, köztük a Tavasz című képet, amit Lorenzo az unokaöccse esküvőjére nászajándéknak szánt. Sandro kajánul nézte Leonardo vázlatát. – Hát így állunk. Látom, el akarod orozni a munkámat. A Palazzo della Signoria homlokzatára nemrég festett képre utalt, amit a vérpad mögött most, hogy a tömeg oszlik, részben már látni lehetett. A megrendelést Lorenzótól a Giuliano halála utáni szörnyű napokban kapta: fesse le a Pazzi-összeesküvőket úgy, ahogy a kötélen lógtak. Az életnagyságú képek valóban elérték a várt rémisztő hatást. Francesco de' Pazzi teljesen meztelen, sebzett combjára alvadt vér tapad; és ott van Salviati érseki palástban. A két halott ember a nézők felé fordul; hatásos, de nem pontos leírása a ténynek. Botticelli és Leonardo is a Piazza della Signoriában volt abban a pillanatban, amikor az ágyából kirángatott Francescót kilökték a Palazzo legfelső, íves ablakából, és az épületen kívülre lógatták, hogy mindenki lássa. Nem sokkal később Salviati követte; halála pillanatában cinkostársa felé fordult és – vagy heves, önkéntelen görcsben, vagy elkeseredett dühében – fogát nagy erővel Francesco de' Pazzi vállába mélyesztette. Bizarr kép volt, olyan szörnyű, hogy az érzelmektől feldúlt Leonardo sem vázolta fel. A többi kivégzett képe, közte Messer Iacopo halála csak részben volt kész, s egy gyilkos, Baroncelli még teljesen hiányzott. Botticelli valószínűleg maga is vázlatokat, jegyzeteket készített a helyszínen, azzal a szándékkal, hogy ő fejezi be a freskót. De Leonardo vázlatának láttán vállat vont. – Nem számít – mondta könnyeden. – Mivel elég gazdag vagyok már, hogy úgy öltözzek, mint egy nagyúr, megengedhetem magamnak, hogy egy ilyen szegény pályatársra hagyjam a munka befejezését. Rám sokkal nagyobb feladatok várnak. Leonardo olcsó, használt lenvászon anyagból készült térdig érő kézművestunikát viselt, köpenye unalomszürke. Hóna alá kapta a vázlatot, mélyen, kezével kaszáló mozdulatot téve meghajolt, hálája eltúlzott jeleként. – Túl jó vagy hozzám, nagyuram – mondta, és kiegyenesedett. – Most menj. A te ecseted felbérelhető, de én igazi művész vagyok és még sok dolgom van, mielőtt elered az eső. Leonardo mosolyokkal és kurta öleléssel búcsúzott Sandrótól, aztán rögtön visszafordult a tömeget tanulmányozni. Mindig örült, ha Sandróval találkozhatott, de most ideges volt, amiért munkáját megzavarta. Túl nagy volt a tét; tétován az övére kötött erszénybe nyúlt, és kitapintott egy arany érmét, ami akkora volt, mint egy nagy florin. A fej oldalon domborodott a „A nép gyászol” felirat. Alatta Baroncelli emeli hosszú tőrét a feje fölé, miközben Giuliano csodálkozva néz fel a pengére. Baroncelli mögött áll Francesco de' Pazzi, tőre készenlétben. Leonardo rajzolta a vázlatot, a lehető legnagyobb gondossággal adva vissza a részleteket, bár a néző kedvéért

37

Giulianót úgy ábrázolták, hogy szembenéz Baroncellivel. Verrocchio mester Leonardo rajza alapján készítette az öntőmintát és az öntvényt. Két nappal a gyilkosság után Leonardo levelet küldött Lorenzo de' Medicinek. Lorenzo Úr, rendkívül fontos ügyben kell beszélnem, Önnel. Nem jött válasz: a bánattól lesújtott Lorenzo a Medici palazzóba zárkózott, ami erőddé változott, fegyveresek hada vigyázta. Nem fogadott látogatókat; a véleményét és kegyét kérő levelek megválaszolatlanul hevertek. Miután válasz nélkül telt el egy hét, Leonardo kölcsönkért egy arany florint és megjelent a Medici erőd főkapujánál. Lefizette az egyik őrt, hogy a második levelet azonnal vigye be. Ő addig a loggián várakozott, nézte, hogy az eső veri a fényes utcaköveket. Lorenzo Úr, nem azért jöttem, hogy kegyet kérjek, és nem is üzleti ügyben akarok beszélni Önnel. Döntő fontosságú dolgot tudok fivére halálának körülményeit illetően, de ezt csak Önnek, négyszemközt mondhatom el. Jó néhány perc telt el, mire beengedték, miután alaposan átvizsgálták, nincs-e nála fegyver; ami nevetséges, mert soha nem is tartott fegyvert, és fogalma sem volt, hogy kell azzal bánni. Lorenzo sápadt volt, mint akibe csak hálni jár a lélek, dísztelen fekete tunikát viselt, nyakán még mindig ott volt a kötés. Leonardót a dolgozószobájában fogadta, páratlan műalkotások között. Bűntudattól és gyásztól homályos szemmel nézett Leonardóra, de így is látszott, mennyire érdekli a fiatal művész mondanivalója. Április huszonhatodika reggelén Leonardo az oltártól több sornyira állt a Santa Maria del Fiore katedrális főhajójában. Kérdései voltak Lorenzóhoz azzal a közös megbízással kapcsolatban, amit korábbi mesterével, Andrea Verrocchióval együtt kapott, hogy készítsék el Giuliano mellszobrát és remélte, hogy a mise után válthat néhány szót il Magnificóval. Leonardo csak akkor járt misére, amikor dolga volt; a természet világát sokkal megkapóbbnak találta, mint az ember alkotta katedrálist. Nagyon jó viszonyban volt a Medici családdal. Az elmúlt néhány évben hónapokat töltött Lorenzo házában egyhuzamban, a család sok művészalkalmazottja egyikeként. Leonardo meglepetésére azon a reggelen Giuliano késve érkezett a Duomóba, ruházata zilált volt; Francesco de' Pazzi és egyik embere kísérte. Leonardo a férfiakat és nőket egyaránt szépnek, szeretetre méltónak találta, de önmegtartóztatásban élt. A művész nem engedheti meg magának, hogy a szerelem viharai megzavarják a munkáját. Legfőképp a nőket kerülte, mert egy feleség és gyerekek követelései lehetetlenné tették volna, hogy tanulmányait folytassa, a művészetet, a világot és annak benépesítőit vizsgálja. Nem akart olyanná válni, mint mestere, Verrocchio, aki tehetségét elfecsérelve elvállal minden megbízatást, akár maszkokat kell készíteni a Karneválra, akár egy hölgy papucsát aranyozni. Mindezt csak azért, hogy éhes családját etesse. Sosem volt ideje kísérletezni, megfigyelni, a tehetségét fejleszteni. Leonardo nagyapja, Ser Antonio magyarázta először neki ezt az elvet. Antonio nagyon szerette unokáját, nem érdekelte, hogy Leonardo egy szolganőtől született fattyú. Ahogy Leonardo nőtt, növekedett, csak nagyapja vette észre a fiú tehetségét; papírt és rajzszenet adott a kezébe. Leonardo hétévesen egyszer a harmatos fűben ült, kezében ezüsthegyű karcolótű és egy durvára csiszolt deszkalap; azt tanulmányozta, hogy a szél hogyan fodrozódik egy olajfaliget fáinak levelei közt. Ser Antonio, nyolcvannyolc éve ellenére örökké tevékeny, egyenes tartású, éles szemű ember volt. Megállt a fiú mellett, és együtt nézték a csillámló leveleket. Aztán hirtelen megszólalt és azt mondta: Ne figyelj a megszokottra, fiam. Ne arra figyelj. Én fele olyan tehetséges voltam, mint te. Igen, jól rajzoltam és hozzád hasonlóan lelkesen meg akartam érteni, hogyan működik a természet világa, de apámra hallgattam. Mielőtt ide jöttem a gazdaságba, közjegyzősegéd voltam mellette. 38

Mert azok vagyunk, közjegyzőcsalád. Közjegyző nemzett engem, és az én fiamból is közjegyző lett, az apád. Mit adtunk mi a világnak? Szerződéseket és váltókat, meg aláírásokat porrá leendő dokumentumokon. De nem adtam fel mindenestől az álmaimat; még amikor a jegyzői mesterséget tanultam, rajzoltam titokban akkor is. Madarakat és folyókat bámultam, és azon tűnődtem, mitől olyanok, amilyenek. De aztán megismertem Lucia nagyanyádat és beleszerettem. Ez volt a legrosszabb dolog, ami velem történhetett, mert elhanyagoltam a művészetet, a tudományt és megnősültem. Aztán jöttek a gyerekek és nem maradt időm áfákat nézegetni. Lucia megtalálta a rajzaimat és a tűzre vetette őket. De Isten nekünk adott téged, és neked csodálatos elméd, szemed és kezed van. Kötelességed, hogy ne hanyagold el a tehetségedet. Ígérd meg nekem, hogy nem követed el azt a hibát, amit én elkövettem; ígérd meg, sosem engeded, hogy szíved magával ragadjon. Az ifjú Leonardo megígérte. De amikor a Medici család pártfogoltja és belső körének tagja lett, testileg és lelkileg is vonzalmat érzett Lorenzo ifjú fivére iránt. Giuliano végtelenül szeretnivaló volt. Nem egyszerűen a fiatalember feltűnő szépsége miatt. Leonardo sokkal vonzóbb férfi volt, barátai gyakran nevezték „szép”nek; nem a szépség, hanem lelke tiszta jósága miatt vonzódott Giulianóhoz. Leonardo ezt senkinek nem árulta el. Nem akarta, hogy Giuliano, aki csak a nőket szerette, kényelmetlenül érezze magát; nem akarta megbotránkoztatni Lorenzót, házigazdáját és patrónusát. Amikor Giuliano megjelent a Duomóban, Leonardo, aki csak két sorral állt mögötte, mert a lehető legközelebb akart lenni Lorenzóhoz, hogy a mise végén könnyebben elérhesse, önkéntelenül is a fiatalabb Medici fivérre nézett. Észrevette Giuliano lehangoltságát, és nem együttérzést, nem vonzalmat érzett, hanem a féltékenység keserűsége tört rá. Előző este a művész azzal a szándékkal indult útnak, hogy beszél Lorenzóval a megbízatásról. Befordult a Via de' Gorira, elhaladt a San Lorenzo templom mellett. A Palazzo Medici előtte balra volt, majd kilépett a palotához vezető útra. Alkonyodott. Nyugati irányban a Palazzo della Signoria magas, karcsú tornya és a Duomo nagy, íves kupolája távolinak és sötétnek hatott a korallfehéren izzó, fokozatosan levendulaszínbe, aztán szürkébe hajló megdöbbentően gyönyörű horizont előtt. A késői óra miatt nem sokan jártak az utcán, és Leonardo megállt, hogy a körülötte levő világ szépségébe feledkezzen. Nézte, ahogy kocsi gördül felé, élvezte a lovak éles sziluettjét, testük tömör feketeségét az ég ragyogó hátterében, mögöttük a Nap, így minden részlet emlékezetébe ivódott. A naplemente volt kedvenc napszaka, mert a halványodó fény minden formának és színnek gyengédséget kölcsönzött, leheletnyi titokzatosságot, amit a déli nap szétéget. Belefeledkezett a lovak testére vetülő árnyaknak, a bőr alatti izmok feszülésének, fejük fennkölt mozdulatainak megfigyelésébe; olyannyira lekötötte a látvány, hogy túl közel engedte magához a fogatot, hirtelen kellett elugrania. Feleszmélt, a Palazzo Medici déli szárnyánál találta magát; úti célja alig egy perc séta a Via Largán. Nem messze a kocsis megállította a lovakat; a hintó ajtaja kitárult. Leonardo nem mozdult, nézte, ahogy a hintóból fiatal nő lép ki. Fehér bőrét az alkony fénye szürkének mutatta, szeme ében fekete. Ruhája, fátyla szürkesége, arról árulkodott, hogy gazdag család szolgálója lehet. Járása céltudatos, tartása óvatos, ahogy jobbra-balra nézett. A palazzo oldalbejáratához sietett és sürgetően kopogott. Az ajtó kisvártatva hosszú, elnyújtott nyikorgással kinyílt. A szolgáló a hintó felé mozdult, és intett valakinek. Egy hölgy szállt ki a hintóból és kecsesen, fürgén a nyitott kapu felé sietett. Leonardo hangosan kimondta a nevét, holott nem volt szándékában. A Medici család barátai közé tartozott, gyakori vendég a palazzo falai közt; számtalan alkalommal beszélt már vele. Még

39

nem is látta tisztán, de felismerte mozdulatait, vállának ívét, feje tartását, ahogy az asszony megfordult és visszanézett rá. Leonardo közelebb lépett, és végre meglátta az arcát. Orra egyenes, nemes metszésű orrnyílása finoman öblösödő; homloka széles, nagyon magas. Álla hegyes, de arca, állkapcsa kecsesen kerek, és válla is, mely a Palazzo Medici felé mozdult, bár arcát Leonardo felé fordította. Mindig szép volt, de most, a mindent meglágyító félhomályban olyan igézően szép volt, amilyennek még sohasem látta. Mintha elolvadt volna a levegőben; Lehetetlen volt megmondani, hol végződik az árnyék és hol kezdődik a test. Ragyogó arca, dekoltázsa, keze mintha lebegne ruhája és haja sötét erdejében. Arcán titkolt öröm; szemében fenséges titok, ajkán halvány, cinkos mosoly. Abban a pillanatban több, mint emberi: isteni volt. Leonardo kinyújtotta a kezét, mintha arra gondolt volna, hogy átnyúlhat a képen, mintha a szép test csak fantom lenne, látomás. A hölgy elhúzódott, és Leonardo a félhomályban is látta szétnyíló ajkát, tekintetében a félelem apró villanását; nem akarta, hogy bárki felismerje. Ha festmény lett volna, madártollal finoman ecsetelte volna a szemöldöke közti mély vonást, így visszaadva titokzatosságát. Leonardo a nevét suttogta megint, ezúttal kérdésként, de a hölgy tekintete már a nyitott kapu felé fordult. A művész pedig követte ezt a tekintetet, és ismerős arcot látott meg a kapuban: Giuliano. Teste teljesen árnyékban maradt; ő nem láthatta Leonardót, csak a hölgyet. A hölgy pedig Giuliano láttán kivirult. Leonardo abban a pillanatban megértette a helyzetet, elfordította arcát és mély keserűség fogta el, ahogy az ajtó becsukódott mögöttük. Aznap este nem kereste fel Lorenzót. Hazament kis lakásába; rosszul aludt. A mennyezetre emelte tekintetét, és a sötétség hátteréből egy asszony finoman ragyogó arca fénylett elő. Másnap reggel, ahogy Giulianót a Duomóban figyelte, elmerült boldogtalan szenvedélyében. Újra és újra felidézte a fájdalmas pillanatot, amikor Giuliano és a hölgy tekintete egymásba fonódott, amikor rájött, hogy Giuliano szíve azé a nőé, és az a nő őt szereti; és átkozta magát, amiért sebezhető, méghozzá a féltékenység ostoba érzése okoz ekkora fájdalmat neki. Annyira elmerült merengésében, hogy csak az előtte támadt hirtelen mozgolódás riasztotta fel. Egy vezeklőruhás alak lépett előre egy pillanattal azt megelőzően, hogy Giuliano megfordult és hátranézett, már levegőért kapkodva. Ezt követte Baroncelli rekedt kiáltása. Leonardo felnézett, döbbenten látta a magasra tartott penge csillanását. A rémült hívek egy szempillantás alatt szétrebbentek, a testek árja magával sodorta a művészt. Hadonászott, igyekezett utat törni magának visszafelé, hogy elérje Giulianót és megvédje a további támadástól, de egy helyben maradni is képtelen volt. A vad kavargásban Leonardo nem látta, ahogy Baroncelli kése Giuliano testébe hatol. De látta Francesco leírhatatlanul brutális végső támadását, hogy a tőr újra és újra és újra lesújtott, Giuliano húsába vágott, ahogy majd később Salviati érsek Francesco de' Pazzi vállába harap. Abban a pillanatban, hogy felfogta, mi történt, Leonardo hangos, artikulálatlan, fenyegető, rémült kiáltást hallatott, hogy a támadókat elijessze. És végre a tömeg kitisztult körülötte; már senki nem állt közte és a gyilkosok között. Feléjük rontott, de Francesco még mindig üvöltve elfutott. Túl késő volt fedezni, védelmezni a jó Giuliano ártatlan lelkét. Térdre rogyott a sebesült férfi mellett. Giuliano féloldalvást, összegörnyedve feküdt, ajka még mozgott; vér habzott ki a száján, és ömlött sebeiből. Leonardo tenyerével szorította le a legnagyobb sebet, a Giuliano mellkasán tátongó rést. Hallotta az áldozat tüdejének gyenge, bugyborékoló zihálását, olyan volt, mintha ki akarná magából fújni a vért és levegőt szívni a helyére. De Leonardo hiába próbálta megállítani a vérzést. Giuliano halványzöld tunikáján ejtett minden egyes résből patakzott a vér. A vérpatakok szétágaztak és egyesültek, rácsos mintázatot alkottak a fiatalember testén, míg végül a katedrális márványpadozatán sötét tócsává gyűltek. 40

– Giuliano – suttogta Leonardo, ennyi szenvedés, és ennyi szépség pusztulása láttán könnyek csorogtak végig az arcán. Giuliano nem hallotta. Túl volt már az érzékelés határán: félig nyitott szemmel már a másik világba nézett. Ahogy Leonardo föléje hajolt, a sebesült száján élénk vörös, habzó vér buggyant ki; végtagjai kissé megrándultak, aztán szeme tágra nyílt. Meghalt. Lorenzo előtt állva Leonardo semmit nem mondott Giuliano végső szenvedéseiről, mert az ilyen részletek csak súlyosbították volna il Magnifico gyászát. Leonardo nem Baroncelliről, nem is Francesco de' Pazziról beszélt, hanem a harmadik férfiról, akit meg kell találni. Felidézte, hogy szeme sarkából vezeklőruhát viselő férfit látott előre lépni Giuliano jobb oldalán és az a benyomása támadt, hogy ez a férfi szúrhatott először. Giuliano hátrálni próbált Baroncelli elől, de ez az alak ott állt mögötte szilárdan, hogy az áldozat ne tudjon menekülni. A tömeg ekkor teljesen eltakarta a helyszínt Leonardo elől, ez az ismeretlen pedig nem sokkal később eltűnt, talán elesett, de sikerült újra talpra állnia. Nem hőkölt vissza, hátrébb sem húzódott, amikor Francesco vadul lecsapott tőrével, hanem a helyén maradt, egészen addig, míg Francesco és Baroncelli továbbment. Amikor Giuliano meghalt, Leonardo felnézett, és látta, hogy ez a férfi a piazzára nyíló ajtó felé igyekszik. Biztosan időzött még a kavarodásban, hogy megbizonyosodjon róla, az áldozat valóban halott. – Orgyilkos! – kiáltotta a művész. – Állítsák meg! Hangjában olyan felháborodott szenvedély, olyan nyers erő volt, hogy az összeesküvő meglepő módon megállt, és válla fölött lopva visszanézett. Leonardo a gyakorlott művész szemével pontosan megjegyezte látható arcvonásait. A férfi vezeklőruhát viselt, nyers zsákvásznat, simára borotvált arcát félig árnyékba borította a kámzsa. Csak ajka és álla látszott. Oldala mellett, kezében véres stiletto. Miután a harmadik merénylő elmenekült, Leonardo gyengéden oldalra fordította Giulianót és felfedezte a kicsiny, de mély szúrt sebet a háta közepén. Ezt mind elmondta Lorenzónak. De nem vallotta be, amit elgyötört szíve tudott: hogy Giuliano haláláért őt, Leonardót terheli felelősség. Ez a bűntudat nem irracionális. Hosszú töprengés, és a bekövetkezett események elemzésének eredménye. Ha őt, a művészt nem kötötte volna le annyira a szerelem, a fájdalom és a féltékenység érzése akkor, Giuliano talán még ma is élne. Leonardo szokása volt, hogy a tömeget figyelte, arcokat, testeket, testtartásokat, és ebből általában nagyon sokat tudott meg. Majdnem annyit lehet megtudni egy férfi hátáról, mintha az ember szemben állna velünk. Ha a művész nem merült volna annyira gondolataiba, nem Giulianóra és arra a gyönyörű nőre gondol, biztosan észreveszi a vezeklő tartásának rendkívüli feszültségét, mert az a férfi szinte közvetlenül előtte állt. Észrevehetett volna valami különöset Baroncelli vagy Francesco de' Pazzi magatartásában is, ahogy ott álltak Giuliano mellett. Megérezte volna a három ember feszültségét, és arra a következtetésre jutott volna, hogy Giulianót nagy veszély fenyegeti. Ha figyelt volna, látta volna, hogy a vezeklő lopva előveszi a stilettót; észrevette volna, hogy Baroncelli keze megfeszül kardja markolatán. És akkor lett volna esély, hogy egy lépést előre lépjen. Megragadhatta volna a vezeklő kezét. Odaléphetett volna Giuliano és Baroncelli közé. De nem. Szenvedélye ostoba szemlélődővé tette, aztán már semmit sem tudott tenni a pánikban menekülő tömeg miatt. És ez Giuliano életébe került. A bűntudat súlya alatt lehajtotta a fejét, aztán felemelte, és Lorenzo il Magnifico szomorú szemébe nézett. – Biztos vagyok benne, hogy ez az ember álruhát viselt, uram. Lorenzo kíváncsi volt. – Ezt honnan tudod? 41

– A testtartásáról. A vezeklők általában ostorozzák magukat és szőrcsuhát viselnek a ruhájuk alatt. Csoszognak, lassan, óvatosan járnak, mert valahányszor a szőrcsuha a bőrükhöz ér, fájdalom nyilall beléjük. Ez a férfi azonban szabadon mozgott; testtartása egyenes volt és magabiztos, de izmai feszültek az érzelmi gyötrelem és fáradtság miatt. Továbbá úgy gondolom, hogy ez az ember a felsőbb osztályokba tartozott, mert látható arckifejezése méltóságot és nemesi származást sugallt. Lorenzo átható tekintettel nézte a művészt. – És minderre egy ember mozgásából következtetsz? Egy vezeklőköntösbe öltözött ember mozgásából? Leonardo magabiztosan nézett vissza rá. Minden embert egyformán ítélt meg; a hatalmasoktól sem riadt vissza. – Nem jöttem volna el ide, ha nem így lenne. – Akkor az ügynököm leszel. – Lorenzo szeme a gyűlölettől és elszántságtól összeszűkült. – Segítesz nekem megtalálni ezt az embert. Ezért az elmúlt évben Leonardót sokszor hívatták a Palazzo della Signoria alagsorába, a börtönbe, hogy gondosan szemlélje meg szerencsétlen emberek állát és mozgását. Egyikük sem volt azonos a katedrálisbeli vezeklővel. A Baroncelli kivégzése előtti éjszakán Lorenzo, akit ekkor már il Magnificónak neveztek, két őrt küldött Leonardóért, hogy a Via Largai palotába kísérjék. Lorenzo testileg egy kicsit változott, kivéve a nyakán látható halvány heget. Ha láthatatlan sebe hasonlóan gyógyult, akkor ez a nap feltépte, újra friss és nyers volt a vágás. Leonardo is görnyedezett a szomorúság és bűntudat súlya alatt. Ha nem lett volna annyira komor, megengedte volna magának, hogy megcsodálja il Magnifico karakteres vonásait, különösen az orrát. Az orrnyergen a szemöldök közelében enyhén emelkedett, aztán ellapult és hirtelen eltűnt, mintha Isten hüvelykujjával hagyott volna rajta nyomot. Aztán az ív újra emelkedett, regulázatlanul, megdöbbentő hosszan, és meredeken balra dőlt. Az orr formája miatt hangja erősen nazális volt, de ennek a formának egy másik furcsa következménye is adódott. Amióta Leonardo csak ismerte, Lorenzo sohasem állt meg híres kertjében és egyszer sem emelt az orrához virágot, hogy illatát beszívja. Egyetlen alkalommal sem bókolt nőnek a parfümje illatáért, nem vett észre kellemes és kellemetlen szagokat sem; mintha váratlanul érte volna, ha a közelében valaki illatot érzett. Ennek csak egy magyarázata lehet: Lorenzónak nincs szaglóérzéke. Azon az estén il Magnifico mélykék gyapjútunikát viselt, gallérja, kézelője fehér hermelinprém. Ezen az éjszakán ő volt a boldogtalan győző, de több gondja volt annál, mintsem kárörvendjen. – Talán már sejted, miért hívattalak – mondta. – Igen. Holnap ott leszek a piazzán és keresem a harmadik embert. – Leonardo tétovázott; ő is zaklatott volt. – De előbb a segítségét kell kérnem, uram. – Kérj, és megadom. Most mát a kezemben van Baroncelli; nem nyughatok, míg a harmadik orgyilkost is el nem kapjuk. – Baroncelli meg fog halni, és az a pletyka járja, hogy kegyetlenül megkínozzák. Lorenzo gyorsan közbevágott. – Mégpedig jó okkal. Vallomásában volt a legnagyobb reményem, hogy megtaláljuk azt, aki fivéremet megölte. De azt mondta, nem ismerte azt az embert, és ha ismerné is, magával vinné a titkot a pokolba. Il Magnifico hangjának keserűsége hallatán Leonardo elhallgatott. Aztán azt mondta: – Ser Lorenzo, ha megtalálom ezt a harmadik orgyilkost, jó lelkiismerettel nem adnám hóhérkézre. Lorenzo visszahőkölt, mintha arcul csapták volna; hangja ingerülten csattant: – Te fúmi hagynád fivérem egyik gyilkosát? – Nem. – Leonardo hangja alig érezhetően megremegett. – Mindenkinél jobban becsültem Giulianót. 42

– Tudom – felelte Lorenzo halkan, mintha azt mondaná, a teljes igazságot ismeri. – Ezért azt is tudom, hogy te vagy a legnagyobb szövetségesem. Leonardo összeszedte magát, lehajtotta a fejét, majd újra felnézett. – Szeretném látni, hogy egy ilyen embert bíróság elé állítanak; megfosztják a szabadságától, arra ítélik, hogy egész hátralévő életében másokért dolgozzon, hogy élete minden napját bűnbánattal töltse. Lorenzo felső ajka láthatatlanná vált; alsó ajka úgy megfeszült az ínyén, hogy fogainak éle kilátszott. – Az ilyen idealizmus felettébb dicséretes – mondta és kis időre elhallgatott. – Méltányos ember vagyok, és hozzád hasonlóan becsületes. Ha beleegyezem, hogy ez a harmadik gyilkos összeesküvő nem kerül hóhérkézre, hanem börtönbe zárjuk, kimész a piazzára, hogy megkeresd? – Igen – tett ígéretet Leonardo. – És ha holnap nem sikerül, nem hagyom abba a keresést, míg meg nem találom. Lorenzo elégedetten bólintott. Oldalra, a falon lógó elbűvölő szépségű flamand festményre pillantott. – Tudnod kell, hogy ez az ember… – erőt vett magán, hogy ne mondja, aztán mégis újra kezdte. – Sokkal többről van szó, mint a fivérem meggyilkolásáról, Leonardo. El akarnak pusztítani minket. – Önt és a családját? Lorenzo újra szembefordult vele. – Téged. Engem. Botticellit. Verrocchiót. Peruginót. Ghirlandaiót. Mindent, amit Firenze képvisel. Leonardo szóra akarta nyitni a száját, hogy rákérdezzen Kicsoda? Ki akar ilyet tenni? De Magnifico felemelte a kezét, hogy ne szóljon. – Menj ki a piazzára holnap. Találd meg a harmadik embert. Személyesen akarom kihallgatni. Megállapodtak, hogy Lorenzo kisebb összeget fizet Leonardónak a „megbízásért,” a felakasztott Bernardo Baroncelliről készült vázlatért, nem zárva ki a lehetőséget, hogy a vázlatból egyszer majd festménymegrendelés is lehet. Így Leonardo az igazat mondta, hogy azért volt kint a Piazza della Signorián, mert Lorenzo de' Medicinek rajzolt; nagyon rosszul tudott hazudni, és nem is illett hozzá az őszintéden beszéd. Amikor azon a hideg decemberi napon ott állt a téren, ahol Baroncelli meghalt, és fürkészőn figyelte az elhaladó férfiak arcát, il Magnifico szavain tűnődött. El akarnak pusztítani minket.

43

MÁSODIK RÉSZ

Lisa

XI.

S

osem felejtem el azt a napot, amikor anyám elmesélte nekem Giuliano de' Medici megölésének történetét. Decemberi nap volt, tizenhárom és fél évvel az esemény után; tizenkét éves voltam ekkor. Életemben először álltam a nagy Duomo alatt, fejemet hátraszegve csodáltam a Brunelleschi alkotta kupola nagyszerűségét, anyám közben kezét imára kulcsolva suttogta el nekem a gyászos történetet. Hét közepén a reggeli mise után a katedrálisban alig volt ember, csak egy zokogó özvegy térdelt a bejárat közelében, egy pap pedig az oltár lámpásaiban cserélte a kanócot. A nagy oltár előtt álltunk meg, ahol a gyilkosság történt. Kedveltem a kalandos történeteket és próbáltam magam elé képzelni, a fiatal Lorenzo de' Medicit, ahogy kivont karddal a kórusba ugrik és papok mellett fut a sekrestye biztonsága felé. Megfordultam, anyámra, Lucreziára néztem és megrángattam hímzett brokát ruhája ujját. Sötét hajú, sötét szemű asszony volt, bőre oly makulátlan, hogy irigyeltem; ő azonban mintha bámulatos külsejének nem is lett volna tudatában. Panaszkodott, hogy haja egyenes, fürtökbe nem rendezhető és arcbőre olíva árnyalatú, hiába volt finom csontozatú, keze, lába, foga gyönyörű. Koromhoz képest fejlett lány voltam, már nála magasabb, hajam sprőd, göndör, barna fürtű, bőröm színe anyáméhoz hasonlatos. – Mi történt, miután Lorenzo elmenekült? – suttogtam. – Mi lett Giulianóval? Könnyek szöktek anyám szemébe. Apám gyakran megjegyezte, hogy milyen könnyen átadja magát a mély érzelmeknek. – Belehalt szörnyű sebeibe. Firenze valósággal megbolondult; mindenki vért akart. Az összeesküvők kivégzése... – Megborzongott az emlékezéstől, képtelen volt befejezni a gondolatot. Zalumma, aki anyám mellett állt, előre hajolt, és mogorva tekintettel figyelmeztetett. – És senki sem próbált meg segíteni Giulianónak? – kérdeztem. – Vagy már halott volt? Én legalább odamentem volna, hogy lássam, életben van-e. – Csitt, hallgass! – figyelmeztetett Zalumma. – Nem látod, hogy felzaklatod a kérdéseiddel anyádat? Ez valóban aggodalomra adott okot. Anyám nem volt jól, az izgalom csak rontott az állapotán. – Ő kezdte mesélni a történetet – feleseltem. – Nem én kértem, hogy mondja el.

44

– Csend legyen! – parancsolta Zalumma. Makacs voltam, de ő még makacsabb. Anyámba karolt, és szelídebb hangon azt mondta: – Madonna, ideje menni. Haza kell jutnunk, mielőtt bárki felfedezné, hogy eljöttünk otthonról. Apámra utalt, aki aznap, mint szinte minden más napon üzleti ügyeikben járt el. Megrémült volna, ha arra ér haza, hogy felesége nincsen otthon; évek óta ez volt az első nap, hogy anyám ilyen messze ment otthonról és ilyen sokáig maradt távol. Már jó ideje terveztük titokban ezt a kirándulást. Sosem láttam még a Duomót, bár úgy nőttem fel, hogy az Arno túlpartjáról, Via Maggioi házunkból néztem a téglából rakott nagy kupolát. Egész életemben a hozzánk legközelebb eső, Santo Spirito templomba jártam, és hatalmasnak gondoltam; belsejében finom szürke pietra serenából faragott oszlopok és boltozatok nyúltak a magasba. A mi főoltárunk is kupola alatt volt, amit a nagy Brunelleschi tervezett, ez volt az utolsó munkája; úgy hittem, a Santo Spirito, a maga harmincnyolc mellékoltárával hihetetlenül gyönyörű és mérhetetlenül nagy; egészen addig hittem ezt, míg ott nem álltam a hatalmas Duomo alatt. Ez a kupola igazi kihívás volt a képzeletnek. Áhítattal néztem, és csak ekkor értettem meg, hogy felépítése után, amikor az emberek először meglátták, miért vonakodtak alatta megállni. Azt is megértettem, hogy azok, akik Giuliano meggyilkolásának napján hallották a kiáltást, miért rohantak ki fejvesztve; azt hitték, a nagy kupola omlik össze. Csodálatos volt, varázslatos, hogy ilyen nagy építmény látható támaszték nélkül áll a térben. Anyám nem csak azért vitt el engem a Piazza del Duomora, hogy a kupolát csodáljam, hanem azért is, hogy csillapítsa a művészet iránti vágyamat, és az ő hasonló vágyát is természetesen. Jó családba született, tanult nő volt; rajongott a költészetért, olaszul és latinul olvasott verseket (ragaszkodott hozzá, hogy én mindkét nyelvet tanuljam). Szenvedélyesen művelte szellemét, óriási tudást gyűjtött össze a város kulturális kincseiről, és régóta szenvedett, mert betegsége gátolta abban, hogy ezeket nekem megmutassa. Így amikor azon a fényes decemberi napon erre lehetőség kínálkozott, hintóba szálltunk és Kelet felé indultunk, át a Ponte Vecchión, az öreg hídon Firenze szíve felé. Rövidebb lett volna az út, ha egyenesen, a Via Maggión haladva a legközelebbi hídon, a Ponte Santa Trinitán hajtunk át, de akkor nem tárult volna ilyen szép látvány a szemem elé. A Ponte Vecchio két szélén aranyművesek és művészek bottegái sorakoztak. Mindegyik bottega közvetlenül az utcára nyílt, a tulajdonos áruja csalogatón kitéve az üzlet elé. A legjobb prémszegélyes köpenyünket vettük fel, hogy a csípős hideg ellen védekezzünk, és Zalumma több vastag gyapjútakaróval takarta be anyámat. De én túl izgatott voltam ahhoz, hogy a hideget érezzem; kidugtam a fejemet a kocsi ablakán, szájtátva néztem az arany plaketteket, a szobrocskákat, övcsatokat, karkötőket és karneváli álarcokat, gazdag firenzeiek finoman kidolgozott, készülő márvány mellszobrait. Anyám azt mondta, régebben a hídon cserzővargák és kelmefestők dolgoztak, akik ártalmas, bűzös vegyszereiket egyenesen az Arnóba öntötték. Ezt a gyakorlatot a Medici család szüntette be: a folyó most tisztább, mint valaha, a cserzővargák és kelmefestők a nekik kijelölt városrészben tevékenykedhetnek. A Duomo felé menet kocsink megállt a nagy piazzán, a tekintélyes erőd előtt, amit Palazzo della Signoria néven ismernek, ahol Firenze város elöljárói tanácskoznak. A mellette levő épület szembetűnő homlokzatát groteszk freskó foglalta el: akasztott emberek képe. Semmit sem tudtam róluk, kivéve azt, hogy ők a Pazzi-összeesküvés résztvevői, és gonoszak voltak. Az egyik összeesküvő, alacsony termetű, meztelen férfi tágra nyílt szemmel, világtalanul bámult rám; nyugtalanító volt a hatás. Leginkább az utolsó akasztott test ábrázolása keltette fel figyelmemet. Alakja különbözött a többiektől, finomabban, részletesebben volt ábrázolva; halvány árnyékai nagy kifejezőerővel láttatták egy nyugtalan lélek bánatát és bűntudatát. És nem olyan volt, mint a többi ábrázolás, nem lebegni látszott, hanem a valóság árnyalatait és mélységét adta vissza. Úgy éreztem, mintha belenyúlhatnék a falba és megérinthetném Baroncelli kihűlőben lévő testét. Anyámhoz fordultam. Figyelmesen nézett engem, bár a freskóról egy szót sem szólt, ahogy arról sem, miért időzünk éppen ott. Ez volt az első alkalom, hogy hosszabb ideig maradtam a Piazzán, először nézhettem meg ilyen közelről az akasztott emberek képét. – Ezt az utolsót más művész festette – mondtam. 45

– A Vinciből való Leonardo – felelte anyám. – Csodálatos, mennyire tökéletes, mennyire kifinomult, ugye? Istenhez hasonlatos; életet lehel a kőbe. – Bólintott, láthatóan elégedett volt, hogy meg tudtam különböztetni a művészek keze munkáját. Intett a kocsisnak, hogy induljon tovább. Északnak vettük az irányt, a Piazza del Duomo felé. Mielőtt beléptünk a katedrálisba, megnéztem Ghiberti féldomborművét a közeli keresztelőkápolna ajtaján. Itt, az épület déli közbejárata mellett, Firenze védőszentje, Keresztelő Szent János életének jelenetei borították a falat. De szívemet leginkább a Paradicsom kapujának látványa dobogtatta meg az északi oldalon. Ott, finom, aranyozott bronzban az Ótestamentum kelt életre aprólékos részletességgel. Lábujjhegyre álltam, megsimítottam az angyal hosszú szárnya végét, aki éppen bejelentette Ábrahámnak, hogy Isten azt követeli tőle, áldozza fel fiát, Izsákot; lehajoltam, hogy megcsodáljam, ahogy Mózes átveszi a kőtáblákat az Úr kezéből. Leginkább arra vágytam, hogy megérinthessem a legfelső plaketten látható, mezőt szántó ökrök finoman megmunkált fejét és izmos lapockáját. Tudtam, hogy a bronz ökörszarvak élesek és hidegek lennének, de túl magasan voltak, nem értem fel odáig. Inkább azzal foglaltam el magamat, hogy az ajtót szegélydíszként körülvevő próféták és szibillák fejeit simogattam; a bronz úgy égetett, mint a jég. A keresztelőkápolna belseje kevésbé volt figyelemre méltó. Csak egy dolog keltette fel figyelmemet: Donatello sötét fafaragványa, életnagyságúnál nagyobb Magdalai Mária. Ijesztő, kísértetszerű látvány volt: egy megöregedett asszony, haja kusza és olyan hosszú, hogy fürtjei beborították a testét, ahogy Szent János is állatbőrökbe öltözött. Arca beesett, évtizedek bűntudata és megbánása vésett rá ráncokat. Volt benne valami lemondás, beletörődés, ami anyámra emlékeztetett. Aztán elindultunk a Duomo alá. Amint odaértünk a főoltárhoz, anyám rögtön a gyilkosságról kezdett beszélni, ami majdnem tizennégy évvel korábban történt azon a helyen. Alig néhány pillanatom volt, hogy megcsodáljam a kupola elképesztő méreteit, Zalumma máris aggódni kezdett; ideje indulni, mondta anyámnak. – Szerintem is – felelte anyám; vonakodva, de egyetértett Zalumma sürgetésével. – de előbb négyszemközt kell beszélnem a lányommal. Ettől a rabszolganő kissé zavart lett, nem esett jól neki. Homlokát ráncolta, szemöldöke egyetlen, szinte egyenes, dús fekete vonalba rendeződött, de társadalmi helyzete miatt kötelessége volt azt felelni: – Természetesen, Madonna. Így aztán hátrébb húzódott, de nem ment messzire. Amint anyám meggyőződött róla, hogy Zalumma nem figyel, ingmelléből kicsi, fénylő tárgyat vett elő. Azt hittem, pénzérme, de miután a kezembe adta, láttam, hogy arany medalion, rajta „A nép gyászol” felirat. Alatta két férfi tőrrel készül megölni a meglepett áldozatot. Kis mérete ellenére az ábrázolás igen részletes és élethű volt, olyan finoman kidolgozott, hogy Ghiberti keze munkájának véltem. – Tartsd meg. A tiéd – mondta anyám. – De ne szólj róla senkinek. Vágyakozón és kíváncsian szemléltem ajándékát. – Tényleg ilyen szép férfi volt? – Igen. A kép nagyon pontos. És rendkívül ritka. Ugyanaz a művész készítette, aki az akasztott Baroncelli képét festette. Azonnal az övemre fűzött erszénybe rejtettem az aranyat. Anyám is, én is nagyon szerettük az ilyen csecsebecséket, és a művészetet is, bár apám rosszallotta, hogy ilyen gyakorlatiatlan do lgokkal foglalkozom. Kereskedőként keményen megdolgozott a vagyonáért, és gyűlölte látni, ha bárki szerinte haszontalan dolgokra herdálta a pénzt. De engem igen fellelkesített; repestem az ilyen tárgyakért. – Zalumma – szólt anyám. – Mehetünk. Zalumma azonnal odajött hozzánk, újra belekarolt anyámba. De amikor anyám elfordult az oltártól, megállt és homlokát ráncolta. – A gyertyák – mormogta. – Az oltárterítő fogott tüzet? Valami ég… 46

Zalumma arcán először rettentő félelem tükröződött, de rögtön erőt vett magán, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, azt mondta: – Feküdjön le, Madonna. Ide, a padlóra. Minden rendben lesz. – Kezdődik újból – mondta anyám, olyan furcsa hanghordozással, hogy a hideg futott végig a hátamon. – Feküdjön le! – parancsolta Zalumma olyan szigorúan, mintha egy gyerekhez beszélne. Anyám mintha meg sem hallotta volna, és amikor Zalumma a kezét lefogta, és próbálta földre kényszeríteni, anyám ellenállt. – Kezdődik újból – mondta anyám hirtelen, kétségbeesetten. – Hát nem látod, hogy minden elölről kezdődik? Itt, ezen a szent helyen. Teljes súlyommal segítettem Zalummának; együtt küzdöttünk, hogy anyám a márvány padlóra feküdjön, de olyan volt, mintha mozdíthatatlan hegyet akarnánk eltolni, melynek egésze rázkódik. Anyám önkéntelenül a magasba emelte, mereven kitartotta a karját. Lába mintha földbe gyökerezett volna. – Gyilkosság van itt! És gyilkosság gondolata! – sikoltotta. – Ármány fonódik ármányba újra! Kiáltása érthetetlenné vált, ahogy a földre rogyott. Zalumma és én szorosan fogtuk, hogy ne essen nagyot. Anyám a katedrális padlóján vonaglott, kék köpönyege szétnyílt, ezüst szoknyái szétterültek. Zalumma keresztbe feküdt rajta; én felső fogsora és nyelve közé tettem zsebkendőmet és leszorítottam a fejét. Alig sikerült ezt időben megtennem. Anyám sötét szeme fennakadt, csak a szeme fehérje volt látható… aztán kezdődtek a görcsök. Feje, törzse, végtagjai ritmustalanul, sebesen rángatóztak. Zalummának valahogy sikerült rajta maradnia, a görcsök hullámaival együtt süllyedt és emelkedett, barbár nyelvén furcsa szavakat suttogott, olyan gyors ütemben, olyan gyakorlottan, hogy biztos voltam benne, imát mond. Én is gondolkodás nélkül imába kezdtem, hasonlóan régi nyelven: Ave Maria, Mater Dei, orapro nobispectatoribus, nunc et in hora mortis nostrae… Az anyám szájába szorított lenvászon kendőre figyeltem, erősen harapó fogsorára, a kis vérfoltokra, remegő fejére, amit már ölemben tartottam szorosan. Megrettentem, amikor egy idegen hangosan imádkozni kezdett mellettünk, szintén latinul. Felnéztem, az oltárt gondozó fekete reverendás papot láttam. Kis fiolából vizet hintett anyámra, és a kereszt jelét képezve felette imádkozott. Aztán eljött az idő, amikor anyám utolsó keserves nyögést hallatott, majd elernyedt; szemhéja csukva remegett. A fiatal, világos bőrű, himlőhelyes arcú, vörös hajú pap felállt mellőlem. – Olyan, mint az asszony, akiből Jézus kilenc ördögöt űzött ki – mondta tekintéllyel. – Megszállta a gonosz. Zalumma a küzdelemtől fáradtan, nehézkesen állt fel, és kihúzta magát. Jó tenyérnyivel magasabb volt a papnál. Éles pillantással nézett rá. – Ez betegség – közölte – amiről maga semmit nem tud. A fiatal pap megrezzent, összehúzta magát. – Az ördög szállta meg – jelentette ki, de hangja már nem volt annyira magabiztos. A papról Zalumma szigorú arcára vándorolt a tekintetem. Hozzám képest érett volt és felelősségteljes: anyám egyre gyakoribbá váló rohamai miatt sokszor kellett a ház asszonyának feladatait ellátnom, háziasszony voltam, vendégeket fogadtam, és anyám helyett társasági eseményekre kísértem el apámat. Az utóbbi három évben én jártam a piacra Zalummával anyám helyett. De a világ és Isten ismeretéhez még fiatalnak számítottam. Nem tudtam eldönteni, hogy Isten valami korábbi bűnéért bünteti anyámat, vagy rohamai valóban baljós eredetűek. Csak azt tudtam, hogy szeretem, sajnálom és nem tetszett a pap leereszkedő viselkedése és megjegyzése sem. Zalumma fehér arcbőre rákvörössé változott. Jól ismertem ezt az állapotát: csípős megjegyzést fogalmazott, és már majdnem kimondta, de aztán visszafogta magát. Szüksége volt a papra. 47

Modora hirtelen kenetteljessé vált. – Én csak egy szegény rabszolga vagyok, nincs jogom egy tanult embernek ellentmondani, Atyám. El kell vinnünk asszonyomat a kocsiig. Segít nekünk? A pap jogos gyanakvással nézett rá, de nem utasíthatta el a kérést. Így aztán én előbb kiszaladtam, hogy megtaláljam a kocsist; aztán amikor a kocsi a katedrális elé állt, a pap és a szolgánk együtt vitték ki anyámat. Kimerülten, fejét Zalumma ölébe hajtva aludt, én a lábát fogtam. Egyenesen hazahajtottunk a Ponte Santa Trinitán át; ez szép kőhíd, üzletek nincsenek rajta. Via Maggioi palotánk nem nagy, és nem hivalkodó, bár apám megengedhette volna magának, hogy díszesebb legyen. Egy évszázaddal korábban, ükapja építtette egyszerű pietra serenából, ami drága, de szerény szürke kő. Apám nem épített hozzá semmit a házhoz, nem cseréltette ki a kopott padlózatot és a deformálódott ajtókat sem; megvetette a szükségtelen díszítést. Beértünk a kapun. Zalumma és a kocsis emelte ki anyámat a hintóból. Legnagyobb rémületünkre apám, Antonio a loggián állt és minket nézett.

48

XII.

A

pám aznap korán tért haza. Mint általában, ezen a napon is sötét farsettót, bíborvörös köpenyt és fekete kamáslit viselt. Karba tett kézzel állt a loggia bejáratánál, hogy el ne mulasssza érkezésünket. Markáns arcú férfi volt, haja aranybarna, feje tetején kissé sötétebb; orra keskeny, és horgas, halvány borostyánszín szeme fölött haragos sűrű szemöldök; körszakálla és bajusza volt, míg a férfiak többsége simára borotválta az arcát vagy gondosan nyírt kecskeszakállt viselt. Ám ironikus módon nála senki nem tudott többet a firenzei divatos stílusról és az ennek megfelelő cikkek iránti keresletről. Apámnak bottegája volt a Santa Croce negyedben, a régi gyapjúcéh az Arte de Lana közelében. A város leggazdagabb családjainak szállította a legfinomabb gyapjúszöveteket. Gyakran látogatott a Medici palazzóba a Via Largára, kocsija zsúfolásig megrakva a legdrágább, szárított tetűből nyert igen élénk, karmazsinvörös chermisi, és a drága, szép, mélykék alessandrino festékkel festett kelmékkel. Néha elkísértem apámat üzleti útjaira, a kocsiban várakoztam, miközben fontos vevőivel találkozott palotáikban. Nagyon élveztem ezeket az utazásokat, és úgy tűnt, apám is kedvét leli abban, hogy megoszthatja velem az üzletmenet részleteit. Úgy beszélt velem, mintha egyenrangúak volnánk; előfordult nem is egyszer, hogy bűntudatom támadt, mert nem vagyok fiú, aki átvehetné a családi vállalkozást. Én voltam az egyetlen örököse, de lány. Isten neheztelt szüleimre, és biztosra vették, hogy ez anyám rohamai miatt van. Most nem lehetett tagadni, hogy titkolni kívánt utunk miatt kellett újabb rohamot elszenvednie. Apám jellemzően higgadt ember volt. De bizonyos dolgok kihozták a sodrából; ezek közé tartozott anyám állapota is. Előfordult, hogy csillapíthatatlan haragra gerjedt. Ahogy kiszálltam a kocsiból és Zalumma meg a többiek mögött lépdeltem, láttam a szemében a haragot és bűntudattal kaptam el róla tekintetemet. Abban a pillanatban anyám iránti szeretete erősebbnek bizonyult, mint haragja. Odafutott hozzánk, Zalummától átvéve, gyengéden fogta anyámat. A kocsissal a ház felé vitték; menet közben visszapillantott Zalummára és rám. Halkan szólalt meg, nehogy felzaklassa félig öntudatlan anyámat, de éreztem hangjában a feszültséget, a kitörni készülő dühöt. – Ti nők fektessétek ágyba, aztán beszélni akarok veletek. Ez volt a lehető legrosszabb, ami történhetett. Ha anyám nem kapott volna rohamot, azzal magyarázkodott volna, hogy már régóta nem mozdult ki, és megérdemelte, hogy egy kicsit bemenjen a városba. De rajtam erőt vett a felelősségérzet, úgy éreztem az én hibám minden, ami történt és már felkészültem, hogy rám zúdul a megérdemelt szóáradat. Anyám azért vitt be a városba, mert kedvel, és meg akarta nekem mutatni Firenze kincseit. Apám ilyesmivel nem foglalkozott; megvetette a Duomót, azt mondta róla, hogy „balultervezett,” és azt is, hogy a mi templomunk, a Santo Spirito pont jó nekünk. Így apám felvitte anyámat az ágyába. Becsuktam a spalettákat, hogy ne jöjjön be a napfény, aztán segítettem Zalummának a vetkőztetésben, hogy csak a camicia maradt rajta: hímzett fehér selyem alsóruha, olyan finom és vékony, hogy alig lehet ruhának nevezni. Amint ezzel végeztünk, és Zalumma megbizonyosodott, hogy anyám nyugodtan alszik, némán kiléptünk lakosztályának előszobájába, és becsuktuk magunk mögött az ajtót. Apám odakint várt minket. Karja, mint az előbb, most is szorosan összefonva mellkasa előtt, enyhén szeplős arca haragtól vöröslött; pillantásától tán a legfrissebb rózsabimbó is elhervadt volna. Zalumma nem rettent meg tőle. Szembenézett vele, egyenesen; udvarias volt, de nem szolgai, és várta, hogy apám megszólaljon. 49

Apám halkan beszélt, de hangja remegett. – Tudtad, hogy veszélyes. Tudtad, és mégis hagytad, hogy elhagyja a házat. Miféle hűség ez? Mi lesz, ha meghal? Zalumma hangja teljesen nyugodt volt, modora tisztelettudó. – Nem fog meghalni, Ser Antonio; a rohamnak vége és most alszik. De igaza van, az én hibám. A segítségem nélkül nem tudott volna elmenni itthonról. – Eladlak! – Apám hangjának tónusa lassan, fokozatosan emelkedett. – Eladlak és a pénzen, amit kapok érted, veszek egy megbízhatóbb, szófogadóbb rabszolgát! Zalumma félig lehunyta szemét; arcizmai megfeszültek, annyira igyekezett megtartóztani magát. Elképzeltem, mit mondana. A hölgy rabszolgája vagyok, apja házából; az övé voltam, még mielőtt ön szemet vetett volna rá, és egyedül az ő joga, hogy eladjon. De nem szólt egy szót sem. Tudtok, apám szereti anyámat, és anyám szereti Zalummát. Sosem adná el. – Menj – mondta az apám. – Most menj el! Zalumma egy pillanatig tétovázott; nem akarta magára hagyni anyámat, de a ház urának szava parancs. Ellépett mellettünk, szoknyája a kőpadlót söpörte. Csak apám és én maradtunk a helyiségben. Ösztönös daccal felszegtem az államat. Így születtem; apám és én kedély és temperamentum dolgában teljesen egyformák voltunk. – Te vagy az oka mindennek – mondta; arca még vörösebb lett. – Te, meg a szeszélyeid. Anyád azért tette, hogy a kedvedben járjon. – Igen, miattam volt. – Hangom remegett, ami zavart; küszködtem, hogy határozottan tudjak beszélni. – Anyám csak a kedvemben akart járni. Gondolja apám, én örülök, hogy rohama volt? Korábban is rájött a roham minden előzmény nélkül. Gondolja, én akartam, hogy így történjen? Apám a fejét ingatta. – Ilyen fiatal lány és milyen pimaszul tiszteletlen! Ide figyelj! Egész héten itthon maradsz anyád mellett. Nem mész misére se, piacra se. Talán nem tudod, milyen súlyos vétek ez? Talán nem tudod, mennyire megrettentem, amikor hazaérvén nem találtalak benneteket itthon? Hát nem szégyelled magad, hogy önzésedben ilyen fájdalmat okoztál anyádnak? Vagy semmit nem számít neked az élete? Egyre hangosabb lett, a végén már kiabált. – Természetesen… – szólaltam meg, de menten el is hallgattam, mert nyílt az ajtó, anyám jelent meg. Apám és én is megdöbbentünk és megfordultunk, hogy lássuk. Olyan volt, mint egy kísértet, az ajtókilincsbe kapaszkodva igyekezett egyensúlyát megőrizni; szemét a fáradtságtól alig tudta nyitva tartani. Kibontott haja sötéten omlott vállára, keblére, derekára; nem volt rajta más, csak a hosszú, buggyos ujjú, lenge camicia. Suttogva beszélt, de világosan hallatszott hangjában az indulat. – Hagyja békén. Az én ötletem volt elejétől a végéig. Ha mindenképpen kiabálni akar, velem kiabáljon. – Nem szabad felkelned, anyám – mondtam, de szavaimat elnyomta apám dühös hangja. – Hogy tehetett ilyet, amikor tudja, hogy veszélyes? Miért kell ennyire megijesztenie engem, Lucrezia? Meg is halhatott volna! Anyám beesett szemmel nézett rá. – Fáradt vagyok. Elegem van ebből a házból, ebből az életből. Azt sem bánom, ha meghalok. El akarok járni otthonról, ahogy bárki más. Úgy akarok élni, mint bármelyik átlagos asszony. Még folytatta volna, de apám a szavába vágott. – Isten bocsássa meg magának, hogy ilyen könnyedén beszél a halálról! Az ő akarata, hogy maga így éljen, az ő ítélete. Alázatosan tűrnie kell. Sosem hallottam ilyen dühöt az én kedves anyám hangjában, és sosem láttam rajta ilyen megvetést. De ezen a napon mindkettőt egyszerre tapasztaltam. 50

Ajka bal sarka megrándult. – Ne káromolja az Istent, Antonio, amikor mindketten tudjuk, mi az igazság. Apám hirtelen, dühtől elvakultan mozdult, hogy megüsse, de anyám hátra lépett. Én is ugyanilyen gyorsan mozdultam, hogy beavatkozzam. Ököllel vágtam apám vállába, kényszerítve, hogy ellépjen anyámtól. – Hogy merészeli? – kiáltottam. – Hogy merészeli?! Anyám jó és kedves, minden, ami maga nem! Apám halvány aranybarna szeme tágra nyílt, haragtól szikrázott. Visszakézről pofon ütött. Elestem. Meglepődtem, hogy a padlón kötöttem ki. Apám kiviharzott a szobából. Kétségbeesve kerestem valamit, hogy utána dobhassam, de nem akadt a kezem ügyébe más, mint a pelerin, amit még nem vetettem le; apám ajándéka, vastag gyapjúszövet, alessandrino kék. Csomóba fogtam és elhajítottam, de alig repült kartávolságnál tovább, hang nélkül a padlóra esett… hiábavaló gesztus. Aztán magamhoz tértem, anyám szobájába rohantam és az ágya mellett térdelve találtam. Felsegítettem, betakartam és fogtam a kezét míg ő, még mindig félálomban, halkan sírdogált. – Ne szólj – mondtam. – Nem így akartuk. És ki fogunk békülni. Vakon tapogatózva felnyúlt, kezemet kereste; megfogtam a kezét. – Minden kezdődik elölről – suttogta elgyötörten, és szeme végre becsukódott. – Minden kezdődik elölről… – Csitt, ne szólj – mondtam. – Csak aludj!

51

XIII.

E

gész nap ott ültem anyám ágya szélén. Alkonyatkor vékony viaszgyertyát gyújtottam és tovább maradtam. Szolga jött, apám kérésével, hogy menjek, vacsorázzak vele; nem voltam hajlandó lemenni. Nem akartam még békülni. De ahogy ott ültem a sötétben, és a gyertya halvány fényénél anyám arcélét néztem, egyre erősebb lett bennem a megbánás. Nem vagyok jobb, mint az apám; szeretetből, és mert meg akartam védeni, hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a düh. Amikor apám kezet emelt rá, bár nem hittem, hogy tényleg megüti anyámat, megütöttem, és nem csak egyszer, hanem sokszor. Pedig tudtam, hogy ezzel összetöröm anyám szívét. Rossz lányuk vagyok. A legrosszabb, amilyen gyermek csak lehet, mert bosszúálló vagyok és cselt szövök azok ellen, akik bántják azokat, akiket szeretek. Amikor tíz éves voltam, új szolgáló jött hozzánk, Evangelia; tömzsi asszony, széles, vörös arcán és állán fekete szőr. Az egyik rohamot látva kijelentette, – mint a Duomobeli pap –, hogy anyámat az Ördög szállta meg és imádkozni kell érte. Önmagában ezért a kijelentésért nem haragudtam volna, legfeljebb rosszallottam: mint mondtam, még nem tudtam eldönteni, vajon tényleg igaz-e, azt persze tudtam, hogy az ilyen kijelentések felzaklatják és sértik anyámat. De Evangelia nem hagyta annyiban a dolgot. Valahányszor anyámmal egy helyiségben tartózkodott, keresztet vetett és a gonosz tekintetek elűzésére szolgáló jelet mutatott. Nyakában amulettet kezdett viselni, aztán elkövette a megbocsáthatatlant: anyám ajtajára is hasonló amulettet akasztott. Ez állítólag arra szolgált, hogy anyám ne jöjjön ki a szobájából; amikor más szolgálók bevallották, mire szolgál az a holmi, anyám sírt. De túl kedves volt, és túlságosan szégyellte magát ahhoz, hogy bármit is szóvá tegyen Evangeliának. Kezembe vettem a dolgok irányítását; nem voltam hajlandó eltűrni senkit a háznál, aki anyámat megríkatja. Belopóztam a hálószobájába és elvettem a legszebb gyűrűjét, apám jegyajándékát, finom foglalatba rögzített nagy rubinttal. Elrejtettem Evangelia holmija közt és vártam. Aztán bekövetkezett, ami előre megjósolható volt: a gyűrűt kereste mindenki, különösen Evangelia. Rettenetére nála találták meg. Apám azonnal elküldte a háztól. Először megelégedettséget éreztem: az igazság győzedelmeskedett és anyám már nem fog a szégyentől sírni. Néhány nap után azonban lelkiismeretem gyötörni kezdett. Firenze-szerte beszéltek Evangelia állítólagos bűnéről, aki özvegy volt, és a kislányát kellett eltartania. Nem lesz olyan család, ahol felfogadják. Hogyan fog megélni? Megvallottam bűnömet gyóntatómnak és Istennek: egyiknél sem találtam megnyugvásra. Aztán anyámnak könnyek között bevallottam az igazat. Szigorú volt velem és rögtön megmondta, amit már amúgy is tudtam, hogy tönkretettem egy asszony életét. Megkönnyebbülésemre nem mondta el a teljes igazságot az apámnak, csak azt, hogy szörnyű tévedés történt. Könyörgött neki, hogy keresse meg Evangeliát és hozza vissza, hogy tisztázhassuk a nevét. De apám erőfeszítései nem jártak sikerrel. Evangelia már elhagyta Firenze városát, mivel itt nem talált alkalmazást. Akkortól fogva bűntudattal éltem. Aznap éjjel, amikor ott ültem és alvó anyámat néztem, eszembe jutott fiatalságom minden dühkitörése, minden rosszaság, amit valaha elkövettem. Sok ilyen volt; Istenhez imádkoztam, ahhoz az Istenhez, aki szereti anyámat és nem akarja, hogy rohamokban görcsöljön, és azt kértem, szabadítson meg szörnyű természetemtől. Könnybe lábadt a szemem; tudtam, hogy apám és én, valahányszor egymással csatázunk, csak anyámnak okozunk szenvedést. Ahogy az első könnycsepp legördült arcomon, anyám álmában megmoccant és mondott valamit, de nem lehetett a szavát érteni. Lágyan a kezére tettem kezemet. 52

– Semmi baj. Itt vagyok. Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, az ajtó halkan kinyílt. Felnéztem. Zalumma jött be, kezében kehely. Levette főkötőjét, kendőjét, befonta rakoncátlanul dús haját, de sápadt arcát glóriaként keretezték a zabolátlan göndör tincsek. – Italt hoztam – mondta halkan. – Ha anyád felébred, ez segít, hogy átaludja az éjszakát. Bólintottam és letöröltem nedves arcomat, remélve, hogy természetesnek hat a mozdulat és Zalumma nem veszi észre, amikor leteszi a kelyhet anyám ágya mellé. Természetesen mindent észrevett, abban a pillanatban, hogy kezemet arcomtól elhúztam, bár háttal állt nekem. Odafordult hozzám, és halkan azt mondta: – Nem szabad sírnod. – De az én hibám. Zalumma erre mérges lett. – Nem a te hibád. Soha nem is volt a te hibád. – Keserűen sóhajtott fel és lenézett alvó asszonyára. – Amit a Duomo papja mondott… Előre hajoltam, nagyon akartam hallani véleményét. – Igen? – Az egyszerűen aljasság. Tudatlanság. Érted? Anyád a legigazabb keresztény, akit ismerek – elhallgatott egy kis időre. – Amikor fiatal lány voltam… – Amikor még a hegyekben éltél? – Igen, amikor a hegyekben éltem. Volt egy fivérem. Közelebb állt hozzám, mint egy testvér. Ikrek vagyunk. – Az emlék hatására szeretetteli mosoly jelent meg az arcán. – Konok, makacs fiú volt, mindig rosszaságokon járt az esze, anyánk gyakran kétségbeesetten tördelte miatta a kezét. S én mindig segítettem neki. – A halvány, furcsa mosoly azonnal eltűnt. – Egy napon felmászott egy nagyon magas fára. Azt mondta, az eget akarja elérni. Követtem, ameddig csak tudtam, de nagyon magasra mászott, én megijedtem és nem mentem tovább. Kimászott egy vastag ágon… – hangja alig hallhatóan elszorult; pár pillanatig nem szólt, aztán nyugodtan folytatta – …de túl messze merészkedett. Leesett. A széken ültömben döbbenten megmerevítettem a hátam. – Meghalt? – Azt hittük, meghal; koponyacsontja törött és szörnyen vérzett, csupa vér lett a kötényem. Amikor jobban lett és fel tudott állni, mentünk játszani. De nem jutottunk messze, mert összeesett és rázkódni kezdett, épp úgy, ahogy az anyád. Aztán egy ideig nem tudott beszélni, csak aludt. Aztán megint jobban lett, a következő rohamig. – Éppen úgy, mint az anyám. – Elhallgattam. – És a rohamok… attól… szóval… ? – Hogy a rohamokba belehalt-e? Nem. Nem tudom, mi van vele, azóta, hogy elválasztottak minket egymástól. – Zalumma áthatón nézett, próbálta megítélni, vajon megértettem-e a történet lényegét. – A testvéremnek nem voltak rohamai, mielőtt beverte a fejét. A rohamok csak a baleset után kezdődtek. A baleset miatt. – Szóval… anyám is beütötte a fejét. Zalumma egy pillanatra elkapta a tekintetét; talán csak kitalált történetet mesélt, hogy engem megnyugtasson, de bólintott. – Gondolom, így történhetett. És… azt hiszed, hogy Isten letaszított egy kisfiút a fáról, azért, hogy bűneiért megbüntesse? Vagy szerinted annyira gyáva volt, hogy az Ördög megszállta és azért ugrott le? – Persze, hogy nem. – Vannak, akik nem értenének veled egyet. De ismerem a fivérem lelkét és az anyádét is; és tudom, hogy Isten sosem lenne ilyen kegyetlen, és sosem engedné meg a Sátánnak, hogy ilyen jó lelkekben lakozzon. Amint Zalumma ezt kimondta, a kétségeim rögtön szertefoszlottak. Evangelia és a pap hamisan állítja, hogy anyámban démonok serege lakozik. Minden nap részt vett a misén családunk magánkápolnájában; rendszeresen imádkozott és szobájában van egy ereklyetartó, benne Szűz 53

Mária virága, Firenze jelképe, a liliom. Bőkezűen segít a szegényeknek és soha senkiről nem szólt egy rossz szót sem. Számomra olyan tiszta és nemes, mint egy szent. Ez a felismerés nagy megkönnyebbülést jelentett. De egy dolog még mindig nem hagyott nyugodni. Gyilkosság van itt! És gyilkosság gondolata! Összeesküvés az összeesküvésben megint! Nem tudtam elfelejteni, amit az asztrológus két évvel korábban jósolt nekem: akaratlanul egy erőszakkör, vér, csalás és ámítás részese vagyok. Az a sorsom, hogy véget vessek annak, amit mások kezdtek. Minden kezdődik elölről! – Azok a furcsa szavak, amiket anyám kiabált – mondtam. – A te fivéred is mondott ilyesmiket? Zalumma porcelán finomságú vonásain tétovázás látszott; végül kibökte az igazat. – Nem. Anyád a rohamok előtt is mondott ilyesmit, kislánykora óta. Ő… ő olyasmiket lát és tud, amik előttünk rejtve vannak. Sok minden, amit mondott, valóra vált. Azt hiszem, Isten megérintette, tehetséget adott neki. Gyilkosság van itt! És gyilkosság gondolata! Ezúttal nem akartam elhinni, amit Zalumma mondott, inkább úgy gondoltam, hogy babonás. – Köszönöm. Nem fogom elfelejteni, amit mondtál. Mosolygott és lehajolt, kezét vállamra tette. – Ne virrassz tovább. Most rajtam a sor. Menj és egyél valamit. Elnéztem mellette, anyámra, bizonytalanul. Még mindig felelősnek éreztem magamat a délelőtt történtekért. – Menj! – mondta Zalumma ellentmondást nem tűrő hangon. – Majd én vigyázok rá. Így hát felálltam és otthagytam őket… de nem a szakácsot kerestem. Azzal a szándékkal mentem le, hogy imádkozom. A hátsó udvarba, a kertbe indultam. Hátul, elkülönített részen állt a kápolnánk. Metsző hideg volt az éjszaka, az ég felhős, holdtalan, de lámpást vittem magammal, nehogy a szoknyámban, vagy egy kőben elbotoljak. Kinyitottam a kápolna súlyos faajtaját és beléptem. Odabent sötét volt, csak a család védőszentjeinek kis képei elé tett fogadalmi gyertyák pislákoltak. A képek: Szent János, Firenze városának tiszteletére; a Liliomos Szűz, Santa Maria del Fiore, anyám legkedvesebb szentje, akiről a Duomót nevezték el; és apám névadó szentje San Antonio, aki a gyermek Jézust tartotta a karjában. A firenzei családi kápolnákban általában nagy freskók voltak, amiken gyakran szentekként és madonnákként ábrázolták a család tagjait. A mi kápolnánkból hiányzott az efféle díszítés, csak a három szent képmása lógott a falon. A kápolna legnagyobb ékessége az oltár fölé függesztett faragott feszület volt, arca olyan zavart és bánatos, mint a Duomo keresztelőkápolnájában Magdalai Mária arckifejezése. Ahogy beléptem, halk, panaszos sóhajt hallottam. A hang irányába emeltem a lámpást, sötét árnyat pillantottam meg. Az oltárnál térdelt. Apám buzgón imádkozott, homlokát erősen összekulcsolt kezére szorította. Felém fordult; a lámpa fénye megcsillant borostyánbarna könnybe lábadt szemén. – Lányom, bocsáss meg nekem! – Nem – feleltem rögtön. – Ön bocsásson meg nekem, apám. – Megütöttem Önt. Szörnyű tett, ha gyermek szülőjére emel kezet. – Én pedig ok nélkül megütöttelek. Csak anyádat akartad védelmezni. És nekem is az volt a szándékom, bár éppen az ellenkezőjét tettem. Idősebb vagyok, bölcsebbnek kellene lennem. – Felnézett a szenvedő Krisztus képmására. – Annyi év után megtanulhattam volna, hogyan uralkodjak magamon… Ki akartam vonni az önmarcangolás hangulatából. Megérintettem a karját és könnyeden azt mondtam: – Ezek szerint apámtól örököltem hirtelen természetemet. 54

Felsóhajtott, hüvelykujjával végigsimított arcomon. – Szegény gyermekem. Nem a te hibád. Térden állva összeölelkeztünk. Abban a pillanatban a medalion, amiről el is feledkeztem, kicsúszott az övemből. Az intarziás márványpadlóra esett, pontosan az élére, majd tökéletes kört írt le, aztán az oldalára dőlt. Meglepett és zavart, hogy kiderült a titkom. Apám kíváncsian nyúlt érte, felvette, megnézte… aztán szeme összeszűkült, fejét kissé hátravetette, mintha pofontól félne. Hosszú szünet után szólalt csak meg. – Tudod – mondta, hangja halk lett és szelíd. – Ez lesz a haragból. Szörnyű gaztettek és erőszak. – Igen – visszhangoztam, hogy a megbékélés melegebb érzéséhez visszatérjek. – Anya mesélt a Duomobeli gyilkosságról. Borzalmas tett volt. – Igen. Gyilkosságra nincs bocsánat, bármekkora is a provokáció. Az ilyen erőszak iszonyatos, utálatos Isten előtt. – Az arany érmét még mindig a szeme előtt tartotta. Csillogott a halvány fényben, szikrákat vetett a felülete. – A másik oldaláról mesélt anyád? Próbáltam megérteni, de nem fogtam fel szavai értelmét. Azt hittem, az érme másik oldalára gondol. – A másik oldaláról? – Lorenzóról. Meggyilkolt fivére iránti szeretete a gyilkosság utáni napokban szinte az őrületbe kergette. – Becsukta a szemét, felidézte a történteket. – Nyolcvan ember öt nap alatt! Néhányan valóban bűnösök voltak az összeesküvésben, de a többség csak szerencsétlen, ártatlan hozzátartozó. Kegyetlenül megkínozták, kibelezték, felnégyelték őket, összeszabdalt testüket kilógatták a Palazzo della Signoria ablakaiból. És amit szegény Messer Iacopo holttestével tettek… – megborzongott, túlságosan elborzadt, megrémült a gondolattól, hogy tovább folytassa. – Mind hiába, mert akármekkora vérfolyó sem támaszthatta fel Giulianót. – Kinyitotta a szemét, átható, szúrós tekintettel nézett, csak nézett rám. – Megvan benned a bosszúálló hajlam, gyermekem. Szavam ne feledd: a bosszúból semmi jó nem származik. Imádkozz Istenhez, hogy szabadítson meg a bosszúvágytól. – Azzal a tenyerembe nyomta az érmét. – Valahányszor ránézel erre, emlékezz arra, amit most mondtam. Lehajtottam a fejemet, alázatosan fogadtam ezt a feddést, és ujjaimat szorosan a kincsre kulcsoltam. – Nem feledem. Megkönnyebbülésemre végre felállt; követtem. – Apám vacsorázott? – kérdeztem. Fejét ingatta. – Akkor menjünk, keressük meg a szakácsot. Kifele menet apám elvette tőlem a lámpást és felsóhajtott. – Isten segítsen minket, leányom. Isten segítsen minket, hogy ne engedjünk többé a haragunknak. – Amen.

55

XIV.

M

ielőtt Zalumma aznap éjjel nyugovóra tért, kis szobámba csaltam. Becsuktam magunk mögött az ajtót, az ágyamra ugrottam és a térdemet átölelve ültem ott. Zalumma dús hajfonatából még több rakoncátlan tincs szabadult ki, csillogott a kezében tartott gyertya fényében, ami arcát gyönyörűségesen titokzatos, libbenő ragyogással aranyozta. Tökéletes megvilágítás a hátborzongató történethez, amit hallani akartam. – Mesélj nekem Messer Iacopóról – unszoltam hízelegve. – Apám azt mondta, meggyalázták a testét. Tudom, hogy kivégezték, de ismerni akarom a részleteket is. Zalumma ellenállt. Máskor élvezte, hogy ilyeneket meséljen nekem, de ez a téma nyilvánvalóan felzaklatta. – Szörnyű történet ez, nem gyerek fülének való. – Minden felnőtt tudja; és ha te nem mondod el nekem, Anyát kérem meg, hogy mesélje el. – Nem – mondta olyan élesen, hogy lélegzete kis híján kioltotta a gyertyát. – Ne merészeld ezzel zaklatni! – Komor ábrázattal tette le az éjjeli szekrényemre. – Mit akarsz tudni? – Mit tettek Messer Iacopo testével… és miért? Nem ő szúrta le Giulianót… miért ölték meg? Ágyam szélére ült és felsóhajtott. – Nem egyszerű a válasz erre. Az öreg Iacopo de' Pazzi, a Pazzi klán pártiarkája tanult ember volt, mindenki tisztelte és nagyra becsülte. Lovag volt, tudod, ezért hívták úgy, hogy Messer. Nem ő tervelte ki a Medici fivérek megölésére szőtt összeesküvést; azt hiszem, rábeszélték, hogy álljon melléjük, és akkor döntött így, amikor világossá vált, hogy a többiek vele vagy nélküle, mindenképpen véghezviszik. Anyád mondta neked, hogy amikor meggyilkolták Giulianót, megszólaltatták a Duomo melletti harangtorony harangjait? – Igen. – Ez volt a jel, hogy Messer Iacopo lovagoljon ki a Piazza della Signoriára és azt kiáltsa: „Popolo e liberta!”, ezzel buzdítva a népet, lázadjanak fel a Mediciek ellen. Közel száz perugiai zsoldost bérelt fel, hogy segítsenek neki lerohanni a Palazzo della Signoriát; azt hitte, a polgárok majd mellé állnak. De nem úgy történt, ahogy eltervezték. A tanács tagjai a palazzo ablakaiból kövekkel dobálták hadseregét, és a nép „Palle! Palle!” kiáltásokkal ellene fordult. Így amikor elfogták, kilógatták a palazzo egyik ablakán, ugyanazon az ablakon, ahol Francesco de' Pazzit és Salviatit is. Nemesi rangja miatt, és azért, mert életében köztiszteletben állt, megengedték neki, hogy gyónjon és felvegye az utolsó szentséget. A család Crocei sírboltjában temették el. Elterjedt azonban a szóbeszéd, hogy halála előtt Iacopo az ördögnek ajánlotta lelkét. A Santa Croce szerzetesei megrettentek, exhumálták a testet és a városfalon kívül, megszenteletlen földben temették el. Aztán néhány giovani kiásta Messer Iacopo háromhetes hulláját. Mivel kötéllel a nyakán temették el, a giovani banda ennél fogva végighúzta a városon. – Behunyta a szemét, fejét rázta, emlékezett. – Hetekig gúnyolták, mintha a teste valami báb lenne. Elvitték a palazzójához és a kapuba verték a fejét, mintha bebocsátást követelne. Én… – tétovázott, mondja-e, vagy ne, kinyitotta a szemét, de nem látott engem. – Én láttam őt és a giovani bandát is egyik nap, a piacról hazafelé menet. Az egyik szökőkút mellé állították a hullát és beszéltek hozzá: ,Jó napot, Messer Iacopo!”, „Kérem, csak Ön után, Messer Iacopo,” „És hogy van a családja, Messer Iacopo?” Aztán kövekkel dobálták meg a hullát. Szörnyű hangja volt; tompa puffanások. Négy napig esett, míg el volt temetve, és nagyon felpuffadt. Akasztása napján gyönyörű lila tunikát viselt. Ott voltam a tömegben. A tunika elrohadt, zöldesfekete nyálka borította, arca, keze olyan fehér volt, mint a hal gyomra. Szája kinyílt és feldagadt nyelve kilógott. Egyik szeme csukva, a másik nyitva, szürke lepedékes, és ez a szem mintha rám nézett volna egyenesen. Úgy éreztem, mintha a síron túlról kérne segítséget tőlem. Imádkoztam a lelkéért, bár akkor mindenki félt akár egy jó szót 56

is mondani a Pazzi családról. A giovani banda még néhány napig szórakozott a holttesttel, aztán megunták és az Arnóba hajították. Messze, Pisa városánál még látták, ahogy a tenger felé lebeg. – Elhallgatott, aztán egyenesen rám nézett. – Tudnod kell: Lorenzo sok jót tett a városért. De ébren tartotta a nép Pazzik iránti gyűlöletét. Nincs kétségem afelől, hogy legalább egy giovani zsebre tett egy-két florint, amit maga Lorenzo ejtett a tenyerébe. Bosszúja nem ismert határt, és ezt Isten egy nap még számon kéri tőle. Másnap, mintegy bocsánatkérésképpen apám magával vitt a kocsiján a Via Largára; a Medici palazzóba szállította legjobb áruját. Behajtottunk a nagy vaskapun. Mint mindig, most is a kocsiban maradtam, miközben a szolgák kikötötték a lovakat, és apám az áruit cipelő Medici-szolgák kíséretében az oldalbejáraton a palotába lépett. A szokásosnál hosszabban időzött odabent, majdnem háromnegyed órát. Nyugtalan lettem; az épület homlokzatát figyeltem, és képzeletemet kiterjesztve próbáltam kitalálni, mi lehet mögötte. Végre az oldalbejáratnál szétváltak az őrök és kijött az apám. De nem tért vissza a kocsihoz, hanem oldalra lépett és várt. Egy csapatnyi katona jött ki utána hosszú karddal. Egy pillanattal később kilépett egy férfi is, erősen támaszkodva egy másik férfi izmos karjára; egyik lábán nem volt papucs, boka felettig a legfinomabb fésűsgyapjúba volt burkolva, amilyenből csecsemők takaróit készítik. Sápadt volt, kissé szeplős, hunyorgott a fényes napsütésben. Apámra nézett, aki figyelmét kocsinkra irányította. Csodálkozva hajoltam előre az ülésen, megbűvölten. Aztán az egyszerű megjelenésű, nagy horgas orrú, rosszul illeszkedő alsó állkapcsú férfi hunyorogva felém pillantott. Egy szót mondott kísérőjének, majd közelebb jött, minden lépésnél fájdalmasan megvonaglott az arca, alig volt képes beteg lábára lépni. Mégis jött tovább, mígnem alig két férfi magasságával egyenlő távolságra megközelített. Így is ágaskodnia kellett, hogy megpillantson. Minden zavar és elfogódottság nélkül egy hosszú pillanatig néztük egymást. Áthatóan nézett, tekintetében olyan érzelem bujkált, amit nem tudtam értelmezni. Mintha remegett volna köztünk a levegő, mintha villám csapott volna belém: ismer engem, bár még sosem találkoztunk. Aztán a férfi bólintott apámnak és visszavonult erődjébe. Apám beszállt a kocsiba, és szó nélkül ült mellettem, mintha semmi különös nem történt volna. Én is hallgattam; a meglepetéstől úgysem jutottam volna szóhoz. Így ismertem meg Lorenzo de' Medici urat.

57

XV.

A

z újév jeges utakat és metsző hideget hozott. A zord idő ellenére apám elhagyta plébániatemplomunkat, a Santo Spiritót és minden nap átment az Arnón túlra, misére, a San Marcóba, amit a Mediciek templomaként ismertek. Az öreg Cosimo bőven adott pénzt a kolostor újjáépítésére, és fenntartott magának egy cellát, amit halála közeledtével egyre sűrűbben látogatott. Az új perjel, bizonyos Fra Girolamo Savonarola, kezdett prédikálni ott. Fra Girolamo, ahogy az emberek nevezték, alig két éve Ferrara városából költözött Firenzébe. Lorenzo Medici egyik bizalmas barátjára, Giovanni Pico grófra nagy hatással voltak Savonarola tanításai, és könyörgött Lorenzónak, mint a San Marco kolostor nem hivatalos vezetőjének, hogy hívassa a városba a barátot. Lorenzo teljesítette a kérését. De amint Fra Girolamo megszerezte a dominikánus kolostor vezetését, rögtön pártfogója ellen fordult. Nem számított, hogy a Mediciek pénze mentette meg a monostort az enyészettől; Fra Girolamo éles kirohanásokat intézett Lorenzo ellen; nem név szerint említve, de burkoltan célozva rá. A Mediciek által szervezett díszfelvonulásokat bűnösnek bélyegezte; Lorenzo gyűjteményét, a pogány régiségeket istenkáromlónak hirdette; azt is mondta, hogy Lorenzo és családja politikai hatalma Isten meggyalázása, mert egyedül Istent illeti a világi hatalom is. Ezen okokból kifolyólag Fra Girolamo szakított a San Marco kolostor korábbi perjeleinek szokásával: kinevezésekor nem volt hajlandó tiszteletét tenni a rend jótevőjénél, Lorenzónál. Az ilyen magatartás tetszett a Mediciek ellenségeinek és a szegényeknek is. De apámat nem ez bűvölte el, hanem Savonarolának a hamarosan bekövetkező Apokalipszisről mondott próféciái. Sok firenzeihez hasonlóan apám becsületes ember volt, aki Isten megértésére és az Istennek tetsző életre törekedett. Tanult ember lévén tudatában volt annak a fontos asztrológiai eseménynek is, ami évekkel korábban történt: a Jupiter és a Szaturnusz együttállásának. Mindenki egyetértett abban, hogy ez nagyon nagy horderejű eseményt jelez. Egyesek szerint az Antikrisztus eljövetelét jelenti (akiről széles körben azt tartották, hogy Mehmet szultánban testesült meg, aki elorozta Konstantinápolyt és most az egész kereszténységet fenyegeti), mások szerint az Egyház spirituális megtisztulásának előjele. Savonarola szerint mindkettő igaz. Apám egy reggel mise után zihálva érkezett haza; Fra Girolamo a szentbeszéd során beismerte, hogy Isten közvetlenül beszélt hozzá. – „És azt mondta, hogy az Egyházat előbb meg kell büntetni, aztán meg kell tisztítani, aztán újra kell éleszteni” – idézte apám, és arca különös fényben ragyogott. – A végső időket éljük. Elhatározta, hogy a következő vasárnap magával visz a misére, hogy halljam a perjelt prédikálni és könyörgött anyámnak, hogy ő is csatlakozzon hozzánk. – Megérintette az Isten, Lucrezia. Esküszöm Önnek, ha csak egyszer is saját fülével hallaná prédikálni, örökre megváltozna az élete. Szent ember, és ha rá tudnánk venni, hogy imádkozzon Önért… Anyám általában semmit sem tagadott meg apámtól, de ebben az ügyben szilárd álláspontot alakított ki. Azt mondta, túl hideg van, hogy kilépjen a házból és amúgy is túlságosan felzaklatja a tömeg. Ha misére akar menni, a mi templomunkba, a Santo Spiritóba megy, ami csak egy rövid sétányira van a házunktól, és Isten biztosan meghallgatja az imáit, ahogy meghallgatja Fra Girolamo imáit is. – Ráadásul – mutatott rá – Ön úgyis meghallgatja, és elmondhatja nekünk, mit hallott. Apám csalódott volt, és azt hiszem, bosszús is, de ezt anyám előtt nem mutatta. Szentül meg volt győződve róla, hogy ha anyám elmenne meghallgatni Fra Girolamo prédikációját, állapotában csodálatos javulás következne be.

58

Egy nappal azután, hogy szüleim Fra Girolamo prédikációjának meghallgatása ügyében nem értettek egyet, látogató jött palazzónkba: Giovanni Pico de Mirandolo gróf, éppen ő, aki meggyőzte Lorenzo de' Medicit, hogy Savonarolát Firenzébe hozassa. Pico gróf okos, érzékeny férfi volt, a klasszikusok és a héber kabbala tudósa. Szép volt, haja aranyszín, szeme szürke. Szüleim szívélyesen fogadták… hiszen a Mediciek belső köréhez tartozott… és ismerte Savonarolát. Megengedték nekem, hogy jelen legyek a felnőttek beszélgetésén. Zalumma sürgött-forgott, a szolgálókat igazgatta, hogy Pico gróf serlege mindig tele legyen a legjobb borunkkal. A nagy szalonban ültünk le, ahol anyám az asztrológust fogadta; Pico az apám mellett ült, szemben anyámmal és velem. Odakint az eget esővel fenyegető ólomszín felhők takarták; a levegő hideg és csontfájdítóan párás volt; jellegzetes firenzei téli nap. De a kandallóban lobogott a tűz, narancsszín fénnyel világította meg anyám arcát és Pico gróf aranyló haját is beragyogta. Ser Giovanniban, mert azt mondta, nevezzük így, melegsége és a színlelés teljes hiánya ragadott meg. A szüleimmel, és meglepő módon velem is úgy beszélt, mintha egyenlők lennénk, és hálás lenne nekünk, hogy oly szívesen fogadjuk. Feltételeztem, hogy pusztán társasági okból jött el hozzánk. Lorenzo de' Medici bizalmas barátjaként Ser Giovanni számtalanszor találkozott már az apámmal, amikor apám gyapjút árult. Ennek megfelelően a társalgás il Magnifico egészségéről való beszélgetéssel indult. Az utóbbi időben gyengélkedett; apjához, Piero il Gottosóhoz7 hasonlóan Lorenzót is szörnyen kínozta a köszvény. Fájdalmai nemrégiben oly erőssé váltak, hogy képtelen felkelni az ágyból és látogatókat fogadni. – Imádkozom érte – sóhajtott fel Ser Giovanni. – Rossz nézni, hogy szenved. De hiszem, hogy erőre kap. Három fiából merít erőt, különösen a legkisebb, Giuliano kedves a szívének, mert ez a fia minden idejét ap ja mellett tölti, amit a tanulásból nélkülözni tud. Inspiráló látni ilyen tiszteletet egy ilyen korú fiatalembertől. – Hallom, Lorenzo még mindig eltökélt, hogy bíborosi föveget szerezzen második fiának – mondta apám, hangjában a rosszallás leghalványabb árnyalatával. Hüvelykujjával, és behajlított többi ujjával szakállát simogatta, mely szokását csak akkor gyakorolta, ha ideges volt. – Giovanninak, igen – villant Pico szeme rövid, halvány mosolyra. – A névrokonom. – Láttam mind a két fiút. Giuliano szép arcú, szép alakú volt, de Giovanni úgy nézett ki, mint egy túltöltött, nyurga lábú kolbász. A legidősebb fiú, Piero az anyjára hasonlított. Apja utódaként nevelték, bár a szóbeszéd szerint fajankó, vezetőnek teljesen alkalmatlan. Pico egy kicsit tétovázott, mielőtt folytatta; arckifejezése olyan volt, mintha egyszerre kétfelé, két témáról kellene beszélnie. – Igen. Lorenzo nagyon ragaszkodik ehhez az elképzeléshez… bár Giovanni nyilván túl fiatal ahhoz, hogy számításba jöhessen. Ahhoz az kéne, hogy… megváltoztassák a kánonjogot. – Lorenzónak tehetsége van ahhoz, hogy megváltoztasson dolgokat – jegyezte meg apám elég szókimondón. Még én is eleget hallottam erről a témáról, hogy tudjam, milyen haragot váltott ez ki a firenzeiekből; Lorenzo adóemelést akart elérni, hogy fizetni tudjon Giovanni érsekségéért. Apám hangulata hirtelen vidámra változott. – Mondja meg Madonna Lucreziának, mit mondott a fiairól! – Ó! – Pico kissé lehajtotta a fejét, ajka enyhén felfelé hajlott. – Tudniuk kell, hogy ezt sosem mondja közvetlenül a szemükbe. Túlságosan szereti őket ahhoz, hogy barátságtalan megjegyzéseket tegyen nekik. – Egyenesen anyám szemébe nézett. – Ahogy Ön is nyilvánvalóan ezt teszi a lányával, Madonna. Nem értettem, miért pirult el anyám. Egészen eddig a pontig rá nem jellemzően csendes volt, bár nyilvánvalóan őt is, mint mindenkit, bűvkörébe vont a gróf. Pico mintha észrevette volna, hogy anyámat ezzel a megjegyzéssel kellemetlen helyzetbe hozta. 7

a Köszvényes

59

– Lorenzo mindig azt mondja: „A legidősebb fiam ostoba, a középső okos, a legkisebb jó.” Anyám feszülten mosolygott, aztán bólintott: – Örülök, hogy az ifjú Giuliano apja vigasza. Sajnálattal hallom Ser Lorenzo betegségét. Pico ismét felsóhajtott, ezúttal kicsit csalódottan. – Ezt nehéz megmondani, Madonna. Különösen, mióta… férje biztosan említette Önnek… Fra Girolamo tanításainak követője vagyok. – Savonarola – mondta anyám halkan, testtartása merev lett e név hallatán. Hirtelen megértettem szűkszavúságának okát. Messer Giovanni tovább beszélt, mintha meg sem hallotta volna. – Számtalanszor könyörögtem Lorenzónak, hogy küldessen Fra Girolamóért, de il Magnifico még mindig neheztel a San Marco új perjelének barátságtalan magatartása miatt. De őszintén hiszem, Madonna Lucrezia, ha Fra Girolamo engedélyt kapna, hogy kézrátétellel kezelje Lorenzót és imádkozzon érte, azonnal meggyógyulna. Anyám elfordította arcát; Pico egyre lelkesebben beszélt. – Ó, drága Madonna, ne forduljon el az igazságtól! Láttam, hogy Fra Girolamo csodákat tett. Életemben nem találkoztam még olyan emberrel, aki nála odaadóbban szerette volna Istent és ennyire őszinte lett volna. Bocsássa meg, hogy ilyen elfogult vagyok az Ön jelenlétében, de láttunk papokat, akik nőkkel enyelegnek, akik nem tartanak mértéket ételben-italban és mindenféle világi romlottságokban tobzódnak. De Fra Girolamo imái erősek, mert szándéka és élete tiszta. Szegénységben él; korbáccsal vezekel bűneiért. Ha éppen nem prédikációt tart vagy a szegényeket szolgálja, térden állva imádkozik. És Isten beszél hozzá, Madonna. Isten látomásokat küld neki. Ser Giovanni nagyon belehevült a beszédbe; szeme a tűznél is izzóbban ragyogott. Előre hajolt, megfogta anyám kezét, olyan gyengédséggel és törődéssel, amiben az illetlenségnek nyoma sem volt. Apám is előre mozdult, anyám felé, míg végül már bizonytalanul ült a szék szélén. Nyilvánvalóan éppen ezért hívta meg hozzánk Picót. – Bocsássa meg merészségemet, de férje beszélt nekem az Ön szenvedéséről, Madonna Lucrezia. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy egy ilyen szép és fiatal emberi lénytől megtagadtatik a panaszmentes élet… különösen, hogy végtelen bizonyossággal tudom, Fra Girolamo imái meggyógyíthatják Önt. Anyám megdöbbent, mozdulni sem tudott a dühtől; képtelen volt Pico szemébe nézni. Ám érzelmei hevessége ellenére uralkodni tudott hangján, és azt felelte: – Más szent emberek is imádkoztak Istenhez az érdekemben. Imádkoztam én is, férjem is, és jó keresztények vagyunk, ám Isten mégsem látta alkalmasnak, hogy meggyógyítson engem. – Végre rávette magát, hogy szembenézzen Picóval. – Ám ha annyira meg van győződve Fra Girolamo imáinak hatékonyságáról, miért nem kéri meg, hogy távolról imádkozzon értem? Szorongatott helyzetében Messer Giovanni felállt a székről, fél térdre ereszkedett anyám előtt, egyértelmű esdeklő pozícióba; annyira halkan beszélt, előre kellett hajolnom, hogy a tűz pattogása mellett meghalljam, mit mondott. – Madonna… bizonyára hallott a papa angelico próféciáról? Nem volt olyan ember egész Franciaországban és Itáliában, aki ne ismerte volna a régi-régi próféciát az angyali pápáról, akit nem bíborosok választanak, hanem Isten, aki megtisztítja az egyházat a romlottságtól és egyesíti azt nem sokkal Krisztus visszatérése előtt. Anyám a lehető leggyengébb bólintással válaszolt. – Ö az. Fra Girolamo; teljes szívemből hiszem. Nem közönséges ember. Madonna, mit árthat, ha eljön és egyszer meghallgatja őt? Elintézem, hogy a mise után személyesen fogadja Önt most vasárnap, ha hajlandó rászánni magát. Gondoljon bele: Fra Girolamo keze által maga Isten gyógyítja Önt. Nem kell többé ebben a házban raboskodnia. Csak jöjjön el, Madonna… Anyám apámra pillantott. Tekintetében először megvetés volt, mert apám a lehető legkellemetlenebb helyzetbe hozta; ám ez a megvetés enyhült, amikor meglátta apám arckifejezését. 60

Nem látszott rajta semmi konspiráció, semmi összejátszás, elégedettség vagy győzelem. Pico arcához hasonlóan apám arca is valósággal ragyogott; nem a tűz világától, nem isteni ihletettségtől, hanem a legtisztább, legodaadóbb szeretettől, amit valaha láttam. Ez volt az, nem pedig Pico meggyőző bája, aminek hatására anyám beleegyezett; és amikor végül választ adott a grófnak, apámat nézte, mindazzal a fájdalommal és szeretettel, amit eddig szívébe rejtett és ami most az arcára íródott. Szemében könnycseppek csillogtak, és amikor megszólalt, kicsordultak. – Csak egyszer – mondta apámnak, nem az előtte térdeplő Picónak. – Egyetlen egyszer.

61

XVI.

A

zon a vasárnapon kék volt az ég, de a nap túl gyenge, hogy meglágyítsa a dermesztő hideget. Legvastagabb köpenyem, a nyúlszőr szegélyű skarlátvörös gyapjú nem volt elég meleg; a hideg könnyesre csípte a szememet. A kocsiban anyám mereven, kifejezéstelen arccal ült köztem és Zalumma között, fekete haja és szeme éles kontrasztban volt smaragdzöld bársonyköpönyege fehér hermelinszegélyével. Velünk szemben apám ült, aggodalmasan nézte feleségét, a bátorítás vagy gyengédség legkisebb jelét kereste, de anyám úgy nézett át rajta, mintha ott sem lenne. Zalumma egyenesen apámra nézett, és nem is leplezte, milyen haragos azért, amit ezzel az úttal anyámnak kell elszenvednie. Pico is velünk tartott és minden tőle telhetőt megtett, hogy apámat és engem kellemes megjegyzésekkel szórakoztasson, de anyám nem titkolta sértettségét; olyan jeges és csípős volt, mint az idő. A megbeszéltek szerint rögtön a mise után találkozhatunk Fra Girolamóval és rajtunk kívül senki más nem lesz jelen, hogy a barát kézrátétellel gyógyíthassa anyámat és imádkozzon érte. Elállt a lélegzetem, amikor odaértünk a San Marco templomának kapujához. Csodálatomat nem az épület váltotta ki, az meglehetősen egyszerű konstrukció volt, ugyanabban a stílusban, mint amilyenben a mi plébániatemplomunk, a Santo Spirito épült. A sokaságon csodálkoztam; nem fértünk be a templomba. Az emberek szorosan egymáshoz nyomulva álltak az ajtóban, a lépcsőkön, egészen a piazzáig. Ha Pico gróf nem lett volna velünk, sosem jutottunk volna be. Amint kiléptünk a kocsiból, kiáltott, és kiáltására azonnal három hatalmas termetű domonkosrendi szerzetes jött elő, hogy bekísérjenek minket. Csodálatos hatást gyakoroltak a tömegre: egyszerűen szétváltak előttünk, mint viasz a gyertyalángtól. Egy pillanattal később már ott találtam magamat anyám és apám között, nem messze a főoltártól, ami alatt Cosimo de' Medici sírja volt. A hatalmas Duomóval összehasonlítva a San Marco belseje egyszerű és jellegtelen volt, oszlopsora, oltára egyszerű. A szentélyben azonban izzott a hangulat; a bénító hideg ellenére az aszszonyok legyezték magukat, izgatottan suttogtak. A férfiak toporogtak, nem a hidegtől, hanem a türelmetlenségtől; a papok hangosan mormolták imáikat. Úgy éreztem magamat, mintha karneválon lennék, és kíváncsi érdeklődéssel várnám a lovagi tornát, a fő látványosságot. A kórus énekelni kezdett, a menet elindult. A hívek elragadtatott arckifejezéssel fordultak a díszfelvonulás felé. Elöl jöttek a ministránsok, egyikük kezében nagy kereszt, a másikuknál füstölő, ezt lóbálva tömjénnel illatosította a levegőt. Őket követte a diakónus, majd az áldozópap. A menet legvégén, a főhelyen érkezett Fra Girolamo. Láttára, a hívek felkiáltottak: „Fra Girolamo! Imádkozzon értem!” „Isten áldja, Testvér!” Leghangosabban a „Babbo! Babbo!” kiáltást lehetett hallani. Ezt a kedves kifejezést csak a legkisebb gyerekek használják apjuk megszólítására. Lábujjhegyre álltam, nyakamat nyújtottam, hátha megpillantom. Csak kopott barna barátcsuhát láttam, ami lötyögött sovány viselőjén; aki a csuklyát fejébe húzva, leszegett fejjel haladt. A büszkeség nem tartozik bűnei között, gondoltam. Zavartan, ijedten ült le a ministránsokkal; az emberek csak ekkor nyugodtak meg. Ám a mise előrehaladtával nyugtalanságuk újra fokozódott. Különösen amikor a kórus a Gloria in excelsist énekelte. Elénekelték az apostoli igét, a graduálét; mire a szerpap az Evangéliumot olvasta, az emberek már folyamatosan mormogtak… magukban, egymással, Istenhez. És Fra Girolamóhoz. Olyan volt, mintha nyüzsgő rovarok zümmögését, éjszakai teremtmények neszeit hallanánk nyári éjszakán: hangos és érthetetlen.

62

Amint felment a szószékre, a szentélyben mélységes csend lett, olyan csend, hogy meghallottam a Via Larga macskakövein haladó kocsi fakerekeinek csikorgását. Felettünk, Cosimo sírja fölött alacsony, sovány, beesett arcú, kidülledt, nagy, sötét szemű férfi állt; kámzsája hátradobva, látszott sprőd fekete fürtös feje. Jelentéktelenebb külsejű volt, mint nemezise, Lorenzo de' Medici. Szemöldöke alacsony, rézsútos. Orra olyan, mintha valaki egy nagy, pata alakú húsdarabot ragasztott volna az arcára; orrnyerge szinte merőlegesen állt ki két szemöldöke közül, aztán hirtelen derékszögben meghajolva lefele indult. Alsó fogai görbültek és kifele állók, alsó ajka teljes hosszában előre nyúlt. Egyetlen messiás sem volt még ennyire előnytelen külsejű. Ám a menetben látott félénk ember és az aki a szószékre ment, nem is különbözhetett volna jobban. Ez az új Savonarola, ez a gyanított papa angelico, mágikus módon megnőtt termetében. Szeme bizonyossággal ragyogott és csontos keze isteni tekintéllyel markolta a szószék peremét. Ezt az embert nálánál nagyobb hatalom változtatta át, olyan erő, ami törékeny testéből sugárzott és átjárta a zord környezetet. Amióta beléptem a templomba, először feledkeztem meg a hidegről. És anyám is, aki az egész rituálé alatt sértetten, kimerülten, szótlanul várakozott, a csodálkozás apró hangját hallatta ekkor. Apám másik oldalán a gróf könyörgésre kulcsolt kezét emelte a magasba. – Fra Girolamo! – kiáltotta. – Add ránk áldásodat, és meggyógyulunk! Odapillantottam felfelé fordított, a rajongástól ragyogó arcára, láttam a szemébe szökő könynyeket. Azonnal megértettem, miért gúnyolta Zalumma egyszer Savonarolát és tanítványait piagnoninak, „siránkozóknak.” De a körülöttünk kavargó érzelem végtelen, vad és valódi volt. Férfiak és nők nyújtották előre karjukat, nyitott tenyérrel könyörögtek. És Fra Girolamo felelt. Végignézett rajtunk; mintha meglátott volna minket, mindegyikünket, és elismerte volna a felé irányuló szeretetet. Az érzelemtől kissé remegő kézzel formálta a kereszt jelét a tömeg felé, és miközben ezt tette, elégedett sóhajok szálltak a mennyország felé. A szentélyben végre megint csend és mozdulatlanság lett. Savonarola becsukta a szemét, várta, hogy eltöltse a belső erő, aztán beszélni kezdett. – Mai szentbeszédünket Jeremiás próféta könyvének huszadik fejezetéből vettük. – Hangja erőteljes volt, a boltozatos mennyezetről csendülő, meglepően magas orrhang. Szomorúan ingatta, aztán lehajtotta a fejét, mintha szégyellné magát valamiért. – Nevetségessé lettem minden időre, mindenki csúfol engemet... Mert az Úr szava mindenkori gyalázatomra és csúfságomra lett nékem. – Az ég felé emelte tekintetét, mintha egyenesen Istenre nézne – … De mintha égő tűz volna szívemben, az én csontjaimba rekesztetve, és erőlködöm, hogy elviseljem azt… Aztán ránk nézett. – Firenze népe! Bár mások gúnyolnak, nem tudom tovább magamban tartani az Úr szavát. Szólt hozzám, és olyan élénken belém égtek szavai, hogy ki kell mondanom, különben elemészt ez a láng. Halljátok Isten szavát: szálljatok magatokba, ti gazdagok, mert a nyomorúság lesújt reátok! Eme várost nem Firenzének hívják majd, hanem a Tolvajok, az Erkölcstelenség, a Vérontás Tanyája lészen. Akkor mindannyian szegények lesztek, mind nyomorultak… Elképzelhetetlen idők jönnek. Ahogy beszélt, hangja egyre mélyebb és erősebb lett. A levegő remegett az üvöltésétől; vibrált egy láthatatlan jelenvalóságtól, ami akár Isten is lehetett. – Ó, ti paráznák, ti szodomiták, mocsokszeretők! Gyerekeitekkel kegyetlenül bánnak majd, az utcára vonszolják és szétmarcangolják őket. Vérük vörösre festi az Arnót, ám Isten nem figyelmez nyomorú kiáltásaikra! Megijedtem, amikor egy, a közelben álló asszony gyötrődőn felzokogott; a templom falai visszhangozták keserves sírását. A lelkiismeret furdalás erőt vett apámon, tenyerébe temette arcát, Pico gróffal együtt zokogott. De anyám még merevebben tartotta magát; védelmezőn karon fogott és a haragtól sűrűn pislogva állát dacosan Fra Girolamo felé biccentette.

63

– Hogy merészeli! – mondta, és pillantását a szerzetesek elöljáróján nyugtatta, aki beszédében rövid hatásszünetet tartott. Anyám nem suttogott, elég hangosan szólt ahhoz, hogy a kesergő tömeg meghallja. – Isten meghallgatja az ártatlan gyermekek kiáltásait! Hogy állíthat ilyen szörnyűséget? Amint anyám védelmezőn karon fogott engem, Zalumma ugyanígy karon fogta anyámat. – Madonna, kérem hallgasson. Nyugodjon meg… – közelebb hajolt, anyám fülébe suttogott. Anyám méltatlankodva ingatta a fejét, átölelte a vállamat. Szorosan magához húzott, mintha kicsi gyerek lennék. Zalumma nem is figyelt a prédikátorra és a sok piagnonira, átható tekintettel figyelte úrnőjét. Én is aggódni kezdtem; éreztem, hogy anyám mellkasa gyorsan emelkedik-süllyed, éreztem a feszültséget szorításában. – Nem jól van ez így – suttogta rekedtesen. – Nem jól van ez így… Annyian kiáltoztak, sóhajtoztak, siránkoztak Fra Girolamóhoz és Istenhez, hogy még apám sem vette észre, mit mondott anyám; ő és Pico túlságosan a hitszónok hatása alá kerültek. – Ó, Istenem! – kiáltott fel Fra Girolamo élesen. A perjel összekulcsolt kezéhez nyomta fejét; keserű zokogást hallatott, aztán könnyes arcát a Mennyország felé fordította. – Uram, én csak egy szerény szerzetes vagyok. Nem kértem, vizitációdat; nem törekszem arra, hogy szólj hozzám vagy látomásokat küldj nekem. Ám alázatosan meghajlok a Te akaratod előtt. A Te nevedben, miképpen Jeremiás, azonképpen én is hajlandó vagyok elviselni a szenvedéseket, amiket az istentelenek okoztak a Te prófétáidnak. Lenézett ránk, tekintete és hangja hirtelen szelíd lett. – Sírok… ahogy ti sírtok, gyermekeim. Firenzéért sírok, és a súlyos csapások miatt, amik a várost sújtani fogják. Meddig vétkezhetünk még? Meddig botránkoztathatjuk Istent, míg jogos haragjával lesújtani kényszerül ránk? Szerető Atyaként eddig visszafogta az ő kezét. De amikor az ő gyermekei továbbra is súlyos bűnökben leledzenek, amikor kigúnyolják őt, az ő érdekükben muszáj büntetéseket kiszabnia. Nézzetek magatokra asszonyok: súlyos, csillogó ékszerek lógnak nyakatokban, fülcimpáitokról. Ha egy közületek, csak egy megbánná a hiúság bűnét, hány szegényt lehetne táplálni ékszerei árán? Nézzétek a rengeteg brokátot, bársonyt, felbecsülhetetlen értékű arany fonalat, amivel földi testeteket ékesítitek! Ha csak egy közületek egyszerűen, Istennek tetszőn öltözködne, hány embert lehetne megmenteni az éhezéstől? És ti, férfiak, akik szajhákhoz jártok és a szodómia bűnében és falánkságban és a részegeskedésben dagonyáztok: ha csak a feleségeteket ölelnétek, több lenne a gyerek Isten Királyságában. Ha ételetek felét a szegényeknek adnátok, Firenzében nem éhezne senki; ha esküvel lemondanátok a borról, nem lenne se verekedés, se vérontás. Ti gazdagok, a művészet szerelmesei, hiúságok gyűjtői: mily hatalmas bűnt követtek el azzal, hogy az embert dicsőítitek az Isten helyett, undorító és gusztustalan módon kérkedtek vagyonotokkal, miközben mások kenyér és fűtés híján pusztulnak el! Szabaduljatok meg földi vagyonotoktól, és örökkévaló kincseket keressetek! Mindenható Isten! Fordítsd el szívünket a bűntől, fordítsd szívünket Tefeléd! Szabadíts meg a kíntól, ami biztosan lesújt azokra, akik a Te törvényedet gúnyolják. Anyámra pillantottam. Merev, dühös tekintettel nézett, nem Savonarolára, hanem egy pontra valahol mögötte, a San Marco kőfala mögött. – Anyám! – szóltam hozzá, de nem hallott. Próbáltam kicsusszanni a karja alól, de egyre szorosabban ölelt, olyan szorosan, hogy felkiáltottam. Kőmerev lett, és nem eresztett. Zalumma azonnal felismerte a tüneteket és gyorsan, szelíden beszélt hozzá, hogy engedjen el, feküdjön le itt a padlóra, és minden rendben lesz. – Ez Isten ítélete! – kiáltotta anyám olyan hangosan, hogy hiába próbáltam fülemhez emelni kezemet. Fra Girolamo meghallotta. Körülöttünk a gyülekezet úgyszintén. Ők várakozással, apám és Pico elemi rettegéssel néztek anyámra és rám.

64

Zalumma átölelte anyám vállát és próbálta lefektetni a földre, de anyám sziklaszilárdan állt. Hangja mélyebb lett, csengése megváltozott, számomra is felismerhetetlenné vált. – Halljátok! – szavai olyan tekintéllyel csengtek, hogy elhallgattak a siránkozók. – Lángok emésztik ezt az embert, míg végtagjai egyenként a Pokolba hullnak. Öt fejetlen ember hajítja le!

65

XVII.

A

nyám egész súlyával nekem dőlt. Rám esett, estünkben apámba ütköztünk. Egy pillanatra láttam, hogy Pico visszahúzza apámat, mielőtt a hideg, kemény márványra estem. Oldalamra huppantam, egyszerre ütöttem be a fejemet, a vállamat és a csípőmet. Villanásokat láttam: zöld bársony, fehér hermelin, női szoknyák szegélye, férficsizmák kavargását. Suttogásokat hallottam és Zalumma kiáltását. Anyám rajtam feküdt, oldala az oldalamba nyomódott. Végtagjaival csapkodott; könyöke rángatózott, bordáim közé fúródott. Hangosan vacogott; valahányszor kinyitotta a száját, sípolva áradt a levegő a fülembe. A hang megrémített. A fejét kellett volna tartanom, hogy ne harapjon a nyelvébe vagy másféleképpen tegyen kárt magában. Zalumma hangos utasításai hirtelen érthetővé váltak: – Fogják meg a kezét! Húzzák ki! Erős kezek ragadták meg csuklómat, fejem felé emelték kezemet. Hátamra fordítottak. Anyám feje a mellemre esett; sípoló hangot hallatott, aztán fogsora vadul összecsattant. Karja egész idő alatt rángatózott, lábával rugdalt; keze az államnál csattant, körme alatt maradt húsom egy darabja. Nem láttam, de tudtam, hogy Zalumma a lábamnál van. Ő üvöltött: – Húzzák ki! Apám azonnal magához tért. Nem tudom honnan eredő hatalmas erővel ragadta meg felemelt karomat és kihúzott anyám vonagló teste alól. A mozdulatra kínzó fájdalom nyilallt a bordáimba. De amint kiszabadultam, el is feledkeztem róla. Nem is köszöntem meg apám segítségét; feltérdeltem, szenvedő anyámhoz fordultam. Zalumma már négykézláb állt, ráereszkedett, testének súlyával nyomta le úrnője rúgkapáló lábát. Köpönyegének szőrmés szegélyét nyomtam anyám vacogó fogai közé. Beavatkozásom túl késői volt: átharapta a nyelvét, aminek ijesztő következménye lett. Véres volt ajka, foga, arca, álla; arca mentén a fehér hermelinprém is bíborvörös foltokkal szennyezett. Bár szorosan tartottam a fejét, olyan erősen rángatózott, hogy kámzsája hátracsúszott. Ujjaim hamarosan lágy, sötét hajába gabalyodtak, a gondosan fésült fürtökbe, amiket Zalumma reggel szép tincsekbe rendezett. – Az Ördög! – lépett elő egy férfi, fiatal, vörös hajú, ragyás bőrű. Felismertem a Santa Maria del Fiore papját. – Már láttam a Duomóban ezt az asszonyt. Megszállott; a benne lakozó ördög nem bír Isten házában nyugton maradni. Mormogás vett körbe minket, amely morajlássá nőtt, míg felettünk Savonarola el nem kiáltotta magát: – Csendet! Mindenki rá nézett. Szemöldöke fenyegetően összerándult, a komor felháborodástól e sértő jelenet láttán. A vörös hajú pap hátralépett és eltűnt a tömegben; mások, a csendes engedelmesek sietve visszamentek a helyükre. – A Gonosz semmit sem kíván jobban, mintsem Isten szavába vágni – jelentette ki Fra Girolamo. –Nem szabad, hogy megzavarjon minket. A Jó győzedelmeskedni fog. Többet is mondott volna, de apám a pulpitus felé lépett. Tekintetét a szerzetesre szegezte, karjával szenvedő feleségére mutatott és kétségbeesetten, fájdalmasan felkiáltott: – Fra Girolamo, segíts neki! Gyógyítsd meg most! Még mindig anyám fejét fogtam, de a többiekhez hasonlóan nagy figyelemmel, lélegzetvisszafojtva néztem a San Marco kolostor perjelét.

66

Szigorú pillantása enyhült; szemében bizonytalanság villant, aztán visszanyerte teljes önuralmát és tekintélyét. – Isten segít rajta, nem én. A szentbeszéd folytatódik; a misét celebráljuk. Ahogy apám lehajtotta a fejét, Fra Girolamo jelzett Pico grófnak és a gyülekezetben álló két domonkosrendi szerzetesnek: – Vigyázzatok rá – mondta halkan. – Vigyétek a sekrestyébe. Ott várjatok meg. Aztán hangosan folytatta a prédikációt. – Isten gyermekei! Az ilyen baljós előjelek egyre gyakoribbak lesznek, míg egész városunk nem gyakorol bűnbánatot és nem fordítja szívét Istenhez; ha ez nem történik meg, olyan büntetés zúdul ránk, amilyet még nem látott a föld… Ettől a pillanattól fogva hallottam prédikációjának ritmusát és hanglejtését, de a szavak értelmét fel nem fogtam, mert két barna csuhás szerzetes jelent meg anyám mellett. Pico átvette az irányítást. – Fra Domenico – mondta a termetesebb, nagy, kockafejű, ostoba tekintetű szerzetesnek. – Eltávolítom mellőle a nőket. Aztán emeld fel Madonna Lucreziát – mutatott még mindig vonagló anyám felé – és vidd ki. Fra Marciano, segíts, ha szükséges. Se Zalumma se én nem moccantunk. – Anyámat nem lehet mozdítani ilyenkor; baja eshet – mondtam méltatlankodva. Fra Domenico csak hallgatott, aztán nyugodt, de határozott mozdulattal lefejtette Zalumma védő karját és derekánál fogva megragadta anyámat. Könnyedén emelte fel, Zalumma hátraesett. Hiába nyúltam anyám után, ahogy feje az ölemből felemelkedett. Domenico a rugdalásra ügyet sem vetve a vállára kapta anyámat, ahogy pék a liszteszsákot cipeli. Anyám lába a mellkasát, törzsét rugdalta, karja a hátát csapkodta, de a szerzetes mintha nem is érezte volna. – Álljon meg! – kiáltott Zalumma a barátra. Majdnem olyan ijesztő látvány volt, mint úrnője: kendője elcsúszott, hajtömegéből kicsúszott néhány tincs, és ami még rosszabb, szeme ütést kapott, és már tojás nagyságúra dagadt; alatta orcája fényes vörös volt, amiből arra lehetett következtetni, hogy hatalmas zúzódás lehet. – Hagyja békén! – üvöltöttem Fra Domenicóra. Próbáltam felállni, de a mellettem állók a szoknyámon tapostak, és megint elestem. – Engedjék felállni – parancsolt egy férfihang fölöttem. Az emberek helyet szorítottak ott, ahol hely alig volt. Erős kar nyúlt le hozzám, a karomnál fogva megragadott és talpra segített; felálltam, levegő után kapkodtam, és egy idegen szemébe néztem. Magas, sovány férfi volt, jellegzetes Buonomi, Jóember öltözetben, egyike a tizenkettőnek, akit kéthavonta választanak tanácsadóként a nyolc Elöljáró mellé. Furcsa felismeréssel állta tekintetemet, pedig sohasem találkoztunk azelőtt. Azonnal elléptem mellőle, követtem a kérlelhetetlen Domenicót, aki már a tömegben nyomakodott előre. Apám el is feledkezett róla, hogy Isten házában van, sietett Domenico után, és követelte, hogy bánjon anyámmal finomabban. Domenico társa, Fra Marciano felajánlotta karját Zalummának és nekem, hogy támaszkodjunk rá. Zalumma dühöngött, nem fogadta el a segítséget, bár észrevehetően sántított. Én is elhárítottam a felajánlott segítséget. De Fra Marciano törődő és kedves maradt. Törékeny volt, társánál idősebb, haja gyérülő, tekintetében szelíd jóság. – Nyugodjon meg – mondta nekem –, a hölgy Isten kezében van; ő nem hagyja, hogy baja essék. Nem feleltem. Csak lépkedtem, szótlanul, mint a többiek Fra Domenico és terhe után, míg a sekrestyébe nem értünk. Kis helyiség volt, sokkal hidegebb, mint a templomhajó, aminek levegőjét testek százai fűtötték; meglátszott a lélegzet a levegőben. Fra Domenico az egyetlen lehetséges helyre, egy keskeny faasztalhoz vitte, amire apám előzőleg ráterítette anyám finom pelerinjét.

67

Amint a szerzetes letette anyámat, apám olyan vehemenciával tolta odébb Fra Domenicót, hogy az engem is meglepett. A két férfi zihálva nézett farkasszemet egymással, színtiszta gyűlölettel; azt hittem, egymásnak esnek. Domenico tekintete villant. Végre lenézett, aztán megfordult és döngő léptekkel távozott. Fra Marciano velünk maradt, nyilván azért, hogy megadjon nekünk minden vigasztalást és segítséget, ami csak tőle telik. Út közben egyszer csak elmúltak anyám görcsei. Most, ahogy bódultan, ernyedten ott feküdt, apám levetette karmazsinvörös kabátját és betakarta. Pico gróf a vállára tette a kezét. Apám próbálta lerázni. – Hogyan hagyhatja ezt Isten? – mondta keserűen. – És miért engedte Fra Girolamo, hogy úgy bánjanak a feleségemmel, mint egy állattal? Pico halkan beszélt, de hangsúlya, hanghordozása furcsán kemény volt. – Fra Domenico mindig Fra Girolamo mellett van; ezt te is tudod, Antonio. Lehet, hogy Isten azért hagyta, hogy Madonna Lucrezia ezt a méltatlanságot elszenvedje, hogy ő annál jobban felemelje. Gyógyulása csodálatos bizonyság lesz mindannyiunknak. Legyen hited! Higgy Isten nagyságában! Nem azért hozott minket ilyen messzire, hogy csalódást okozzon nekünk. – Nem imádkozom – mondta apám. Kezével takarta el a szemét. – Nem bírom így látni. Ha megtudja, mi történt… nem lesz képes elviselni a szégyent. Szétnyitotta összezárt kezét és lenézett alvó anyámra; olyan sápadt, fakó volt az arca, mintha viászból lenne, alvadó vérrel összekenődött, befröcskölődött viaszból. Gyengéden kisimított egy kusza fürtöt a homlokából; közben sikerült a vele átellenben álló Zalummára pillantanom. Megdöbbentem az arcára kiülő gyűlölet láttán. Túlment azon a határon, ami rabszolganő esetében helyénvaló, mégis megértettem. Testvérként szerette anyámat, és ugyanilyen hévvel gyűlölte apámat. Egészen idáig azonban nem mutatta apám iránti ellenszenvét. Én egyszerűen zavart voltam. Nemrégen volt, hogy megnyugtatóan rendeztem magamban anyám rohamainak kérdését. Zalumma története a fivéréről, és hogy a fejét ért ütés következtében lettek rohamai, meggyőzött anyám betegségének természetes oka felől. Most, a Savonarola előtti félelmetes kinyilatkozás után ebben már nem voltam olyan biztos. Hogyan lehetne egy olyan kedves és kegyes lélek, mint az anyám, a Gonosz eszköze? Gondterhelten vártunk a fűtetlen sekrestyében vagy negyed órát. Szorosan köpenyembe burkolóztam, de hiába. A korábbi izgalom izzadtságának hidege csontjaimig hatolt; leheletem párája összesűrűsödött, vékony jégréteget vont a gyapjúra. Szegény anyám kábulatában reszketett, hiába takarta apám kabátja és alatta a szőrme. A súlyos ajtó végre csikorogva kinyílt; megfordultunk. Savonarola állt az ajtóban, mellette a testes Fra Domenico. A perjel sokkal alacsonyabbnak tűnt, mint amilyennek a pulpituson látszott. Apám odalépett anyám mellé, kezét a karjára tette. Tekintete szigorú volt; Fra Domenicót nézte, bár Savonarolához intézte szavait. – Nincs szükségünk rá – biccentett Domenico felé. – Ő az én jobbkezem – mondta Fra Girolamo. –Ha ő nem lép be, akkor én sem. Apám hunyorgott, lehajtotta fejét, vesztett. A két szerzetes belépett; Domenico visszafogott volt, minden rezdülésére vigyázott. Mögöttük a nyitott ajtóban a Duomo vörös hajú, ragyás arcú papja jelent meg. – Biztosan Isten küldött téged Firenze városába, Fra Girolamo! – kiáltott fel, arca pirospozsgás az áradozástól. – Nap mint nap számtalan bűnöst térítesz a bűnbánat útjára. Megváltás vagy ennek a városnak! Fra Girolamo küszködött, hogy ne hasson rá ez a nyíltszínes hízelgés. Arcát és tekintetét egy kicsit elfordította, azon őszinte igyekezetében, hogy szerénynek tűnjön, a szavakat mégis jóleső érzéssel fogadta. Magas orrhangján felelte: – Az Úr az, aki megmenti Firenzét, nem én. Rajongásodat Isten, ne ember felé fordítsd! – elhallgatott, és határozott hangon azt mondta: – Most más dolgom van.

68

Utóbbi szavainak az volt a célja, hogy elbocsássa a papot, aki elállta a sekrestye bejáratát, mintha feltett szándéka lenne, hogy nem engedi át a szerzeteseket, míg nem tesznek meg neki egy szívességet. De a fiatal pap nem távozott, hanem a sekrestyébe nézett. – Ó, ez az a nő, akiben sok ördög lakozik! Fra Girolamo éles pillantást vetett felé. – Istenre bízzuk nyomorúságának megítélését – mondta, és célzatosan Fra Domenicóra nézett, aki barátságosan hajolt a pap felé; a toronymagasságú szerzetes tétova lépést tett az ajtó felé. A pap ügyesen ellépett a nagyobb testű szerzetes mellett, be a sekrestyébe, mielőtt megállíthatták volna. – De Fra Girolamo, magad mondtad: a Gonosz próbálja megakadályozni, hogy az emberek meghallják az üzenetet, amit Isten általad küld. Senki nem ejtett volna ki olyan szavakat, amiket ez a nő mondott, ha nem maga a Sátán sugallja neki. – Fakó szeme nyugtalanító meggyőződéssel villant. – Ugyanezt tette a Duomóban; olyan szavakat kiáltozott, amiket az Ördög adott a szájába. Fra Domenico álmélkodva hallgatta; még a szelíd Fra Marciano is előre lépett mellőlünk, hogy hallja a karizmatikus fiatal papot. – Igaz, Babbo – mondta Domenico a perjelének. – Jelenléted provokálja az ördögöket. Menynyire feldühítheted őket! Mennyire retteghetnek! Íme egy esély, hogy megmutasd az Úr hatalmát! A beszélgetés fordulatával elégedetlenül, bár azt figyelmen kívül nem hagyhatva Savonarola ellépett Domenico és a pap mellett, odaért anyámhoz, vele szemben apám és Pico. – Ez igaz? – kérdezte Fra Girolamo halkan apámat. – Furcsa szavakat mondott a Duomóban közvetlenül roham előtt? Apám szótlanul, óvatosan rám és Zalummára nézett. Zalumma pimasz volt, kihívó, feje fedetlen, kékesfekete haja félelmetesen zilált, mint Medúza kígyókoronája. – Nem – hazudott. – Csak azután kezdődtek a rohamai, mikor egyszer beverte a fejét, de ez nem az Ördög műve, semmi ördögi nincsen benne. Savonarola anyám fejéhez lépett, lágyan a vállára tette a kezét; félénksége elszállt, nagy magabiztossággal szólt: – Csendben imádkozzunk! Engedelmeskedtünk, lehajtottuk fejünket; merészen kipillantottam félig csukott szemhéjam alól. Belépett a pap és Domenico, utóbbi becsukta a nagy rézveretes ajtót maga mögött. Mindketten siettek Fra Girolamo mellé állni. Odanyomakodtak anyám jobb oldalához, imádatuk tárgyához, a perjelhez, a lehető legközelebb; ezzel Zalummát és engem lejjebb, anyám lába felé kényszerítettek elmozdulni. Apám is lehajtotta a fejét, de karikás szeme nyitva volt, tekintete éber és indulatos. Anyám bal oldalán állt, mellette Pico. Hosszú szünet után Savonarola szemöldöke összerándult. – Isten szólt hozzám. Ennek az asszonynak a nyomorúságát levezekeletlen bűn okozza, mely bűn túl sokáig volt titokban és eltemetve; megfertőzte a lelkét. Imádkozni fogok Istenhez, hogy megnyissa szívét és szabadítsa meg ettől a tehertől, akkor szabaddá válhat a Gonosz befolyásától. – Felemelte arcát, halkabban feltette a kérdést apámnak: – Tud valami súlyos bűnről, amit a felesége vonakodik meggyónni? Apám őszinte meglepetéssel nézett fel rá; hirtelen annyira elárasztotta az érzelem, hogy megszólalni is képtelen volt, csak gyötrődőn felzokogott. Pico odafordult hozzá. – Antonio, barátom, bíznod kell Fra Girolamóban. Isten azért hozott minket ide. Minden Madonna Lucrezia érdekében, az ő üdvéért történik. – Van itt valaki, akiben nincsen meg a hit? Van valaki, aki inkább távozni óhajt? – Fra Girolamo végignézett mindegyikünkön. – Imádkozom az egybegyűltekkel – mondta a pap izgatottan. Savonarola figyelmeztető pillantást vetett rá. – Aki akarja, velem együtt erre az asszonyra teheti a kezét és némán követheti imádságomat. 69

– Csak azért imádkozzon, hogy ne essen baja – sürgette apám. – Csak azért imádkozzon, hogy Isten gyógyítsa meg! Savonarola olyan vádlón nézett rá, hogy azonnal elhallgatott. A pap és Fra Domenico gyorsan anyám felső karjára és derekára tették kezüket; apám és Pico a jobb karjára. Zalumma és én nem tehettünk mást, anyám bokáját fogtuk. A kistermetű szerzetes felemelte a kezét, még erősebben nyomta anyám vállára, aztán szorosan behunyta a szemét. – Ó, Uram! – kiáltott fel, azon a mennydörgő hangon, ahogy a szószékről beszélt. – Egy aszszony van előtted, nyomorult bűnös… Keze alatt anyám megremegett. Rekedten, suttogva szólt. – Antonio? Apám megfogta a kezét, halkan felelt: – Lucrezia, itt vagyok. Minden rendben lesz. Fra Girolamo imádkozik a gyógyulásodért. Pihenj, és legyen hited. Rövid párbeszédük alatt a szerzetes folytatta az imát. – … A sötétség van itt eltemetve, nyitott kapu a Sátánnak. Uram! Emiatt ellopatott a teste, kitépetett belőle… Anyám szeme tágra nyílt a félelemtől. Bár még nem tért egészen magához, érezte, hogy Savonarola egyre jobban szorítja két vállát; megmoccant, mintha le akarná magáról rázni az öszszes kezet. – Antonio! Mit mond? Mi történt? Ebben a pillanatban a pap, aki már remegett a hit igaz szenvedélyétől, felkiáltott: – Ördögök szállták meg, Ó, Uram! – Igen – morajlott Domenico mély hangja. – Ördögök, Uram! – Hagyják abba! – suttogta anyám. Zalumma szólt, hangja gyorsan, élesen, csattant, főként a paphoz, de Savonarolához is intézve szavait. Domenico nagy, széles hátának feszült, úrnőjét igyekezett elérni. – Abbahagyni! Halára rémítik! Nyugalomra van szüksége! – Minden rendben lesz, Lucrezia – mondta az apám. – Minden rendben lesz… Savonarola senkire sem figyelt; komoly beszélgetésben volt, Istenhez szólt. – Ó, Uram! Senki nem mentheti meg, egyedül csak Te! Nem vagyok érdemes arra, hogy Színed elé álljak, de alázatosan könyörgök: mentsd meg bűneitől! Gyógyítsd meg… A ragyás képű pap saját őrjöngésébe merülve folytatta az imádságot, mintha az ő imája lenne. – Szabadítsd meg a Sátán markából! Halljad Ördög! Nem én parancsolom, hanem Isten parancsolja, hagyd el ezt az asszonyt! Jézus Krisztus nevében hagyd el a testét, távozz tőle! Fra Domenico, a pap hitbuzgó szavaitól feltüzelve lehajolt és indokolatlanul nagy erővel ragadta meg anyám karját. Közvetlenül az arcába, fröcsögve, nyálasan üvöltött: – Krisztus nevében, távozzál, Ördög! – Segítség! – kiáltott fel anyám még mindig gyengén. – Antonio, az Isten szerelmére…! Ugyanekkor apám megragadta Fra Domenico vastag csuklóját, és rákiáltott: – Vedd le róla a kezedet! Ereszd el! – Savonarola hangja élesen csattant, rendreutasítva a papot, Domenicót és apámat. – Gyógyulásért, bűnbocsánatért imádkozunk. Uram, csak akkor engedi el a Gonosz szorításából ezt az asszonyt… – Hagyják abba! – parancsolta Zalumma az ima hangzavarában. – Hát nem látják, mit okoznak ezzel? Anyám teste megmerevedett. Állkapcsa újra rángatózott, végtagjai kopogtak a faasztalon. Feje egyik oldalról a másikra rángott; megsebzett nyelvéből vér fröccsent a férfiakra. Zalumma és én igyekeztünk az ilyen esetben szükséges begyakorolt mozdulatainkat tenni, de a szerzetesek és a pap nem engedtek anyám feje közelébe. Zalummával együtt ráfeküdtem anyám 70

lábára, de Fra Domenico karjának egyetlen csapásával lesöpört minket róla úgy, hogy ránk sem nézett. Apám ráhajolt anyámra, válla alá tette a karját. – Látod, Babbo, az Ördög megmutatja magát? – vartyogta Domenico diadalmasan vigyorogva. – Távozz! Itt nincs hatalmad! – Imádkozzunk Istenhez! – mennydörögte Fra Girolamo. – Ó, Uram, könyörgünk, szabadítsd meg ezt az asszonyt a bűntől, a Gonosz hatalmából; gyógyulásáért könyörgünk. Ha van valami akadálya, kérlek, fedd fel most, Uram! – Távozz, Sátán! – kontrázott a pap hasonló hangerővel és vehemenciával. – Az Atya nevében, távozz! Fra Domenico, meggyőződéstől sugárzó otromba képe a perjel és a pap között jelent meg. Elöljárója szavait visszhangozva felkiáltott: – Fedd fel, Uram! A Fiú nevében távozz Sátán! Amikor e szavakat kimondta, anyám teste görcsben vonaglott fel, olyan erővel, hogy a férfiak nem tudták megtartani. Furcsa csend következett; a pap és Savonarola megrémült, abbahagyták az imát. Mintegy erre válaszul Domenico erős tenyere teljes erejéből szívtájon csapta anyámat. – A Szentlélek nevében távozz! A váratlan csendben halk, de szörnyű hangot hallottam: a hús tompította reccsenést, anyám mellcsontjának törését. Felsikoltottam, alig hallva, hogy Zalumma is sikít, apám dühöngve üvölt. Anyám szeme kidülledt. Vér tört fel teste mélyéről, kibuggyant a száján, arcán kétoldalt lefolyt. Köhögni próbált, de vért szívott tüdejébe; erős bugyborékoló hang hallatszott, mintha kétségbeesetten levegőhöz akarna jutni, de csak folyadékot szív be. Fuldoklott. Apám addig küszködött, míg sikerült Domenicót ellöködni anyámtól, és visszalépett mellé. Gondolkodás nélkül rávetettem magamat a testes szerzetesre, ököllel vertem, alig voltam tudatában, hogy Zalumma is ugyanezt teszi. Aztán magamhoz tértem és visszaléptem apám mellé. Mélyen lehajoltam, az asztalra könyököltem, arcom anyám, apám arcához közel. Zalumma mellettem volt, válla szorosan vállamhoz ért. A szerzetesek félreálltak. Fra Girolamo levette róla a kezét, őszinte zavartsággal és rémülettel nézett le rá; a pap a félelmében és többször is keresztet vetett. Pico is távolabb állt, próbálta értelmezni az események szörnyű fordulatát. Csak apám maradt anyám mellett. – Lucrezia! – kiáltott. – Ó Istenem! Lucrezia, szólj hozzám! De anyám nem tudott szólni. Végtagjainak mozgása egyre gyengült, míg aztán teljesen leállt. Arcának színe olyan lett, mint a galambmell; vér bugyborékolt szájából, küszködött, hogy levegőt kapjon. Próbáltam segíteni az egyetlen lehetséges módon, ahogy tudtam: arcomat arcához nyomtam és azt mondtam, hogy szeretem, és minden rendben lesz. Néztem, ahogy a rémület halványodik és kihuny szemében, s vele az élet fénye is, és amikor tekintete elhomályosult, bekövetkezett az örök mozdulatlanság pillanata.

71

XVIII.

A

vérről tudomást sem véve anyám mellére hajtottam fejemet. Zalumma anyám kezét emelte ajkához; apám az arcát szorította anyám arcához. Hárman gyászoltuk egy ideig; aztán iszonyú harag öntött el. Felemeltem könnytől és vértől nedves arcomat, szembefordultam Domenicóval. De mielőtt vádló szóra nyithattam volna a számat, apám kiáltott fel, hangja artikulálatlan, torz sikollyá torzult. – Te ölted meg! – rávetette magát Domenicóra; keze, mint karom, a testes ember torkát kereste. – Megölted, és gondoskodom róla, hogy ezért felakasszanak! A szerzetes arca elkomorult; egyik kezét védekezőn emelte maga elé. Pico és a vörös hajú pap rávetették magukat apámra, de alig tudták lefogni. Én Zalummával együtt sikoltoztam, magamon kívül dühöngve. – Gyilkos! – Orgyilkos! Savonarola vigyázott, hogy kívül maradjon a dulakodáson. Amint Pico és a pap lefogták apámat, Fra Girolamo odalépett a meghunyászkodott Domenico elé. – Isten bocsásson meg nekem – nyüszögte. – Képtelen vagyok szándékosan kárt okozni; baleset volt, szörnyű baleset… Ó, kérlek, hidd el nekem, Babbo! Apám hangja szólt a hátam mögül, halkan, de kérlelhetetlenül: – Nem baleset volt. Szándékosan ölte meg… – Elég legyen – mondta Pico határozottan. – Baleset volt, semmi több. Fra Girolamo és Fra Domenico is azzal az Istennek tetsző szándékkal jött ide, hogy meggyógyítsák a hölgyet. Savonarola előre lépett, újra az a magabiztos ember volt, aki fellépdelt a pulpitusra. – Íme az Úr szava, amit nekem kinyilatkoztatott: Madonna Lucrezia megszabadult szenvedésétől. Halála órájában meggyónta bűnét, és lelke most a purgatóriumban lakozik. Örvendjetek a tudatnak, hogy nemsokára Istennel lesz. Szavai mintha kettéhasították volna apám szívét. – Igaz lehet – suttogta. – De ugyanilyen igaz, hogy Domenico gyilkolta meg. Fra Girolamo hajthatatlan volt. – Ami történt, Isten akarata volt. Fra Domenico csak eszköz volt ebben. Asszonyok! – Megfordult, hogy megintsen minket. – Szárítsátok fel könnyeiteket! Örvendjetek, hogy úrnőtök hamarosan a Menyországban lesz! Zalumma vészjóslón kiköpött felé, aztán újra gyászba süppedt. – Isten pontosan tudja, ki a bűnös – mondtam neki. – Isten tudja, milyen bűnt követtek el itt, és semmilyen szép szó nem rejtheti el ezt az ő látása elől. Ha eljő az ő ideje, igazságot vesz Fra Domenicón. – Aztán hirtelen gyakorlatiassággal, amin magam is meglepődtem, hozzátettem: – És ha a jóvátétel legapróbb gesztusát is kívánják gyakorolni, legalább arról gondoskodjanak, hogy testét a kocsihoz vigyék. – Azt megtehetjük – mondta Savonarola. – Aztán imádkozom Istenhez, hogy bocsássa meg gyűlöletteli szavaidat. Idővel majd te is elfogadod, ami történt. De előbb imádkozzunk Madonna Lucrezia lelki üdvéért, hogy csak rövid időt töltsön a purgatóriumban. Aztán hívatok egy papot – közölte, és ezt a jelenlévő pap szándékos semmibe vételének véltem –, hogy feladja neki az utolsó kenetet. – Mindannyiunkhoz szólt, de apámra nézett, aki még mindig ugrásra készen állt, és hárította Pico minden nyugtatási kísérletét. – Térdeljünk le! – mondta Savonarola. Pico, a pap és a két szerzetes engedelmeskedett. Zalumma és én állva maradtunk. Apám is állt, erősen, szilárdan, rendíthetetlenül. 72

– Ő ölte meg! – Isten keze volt – vágott vissza Savonarola indulatosan. – Isten meghallgatta imáinkat és magához szólította a te Lucreziádat; feleséged hamarosan a Teremtővel lesz, minden szenvedéstől mentesen. Ez áldás ahhoz képest, amilyen élete volt… ez a végeredmény kívánatosabb, mint az evilági gyógyulás. Hálásnak kéne lenned. – Elhallgatott, aztán megint szólt, parancsolón. – Térdelj le! Térdelj le és imádkozz velünk, hogy feleséged lelke a Paradicsomba jusson. Apám felzokogott, de zokogása üvöltésnek hatott. Talpon maradt és Domenicót bámulta, szemében a Pokol tüze villant. Domenico elöljárója mögött térdelt, aztán kinyitotta a szemét és tekintete apám tekintetével találkozott. Vonásairól félreérthetetlenül a diadal érzése sugárzott. Kárörvendő tekintet volt ez, semmi köze Istenhez vagy az igazságossághoz; számító értelem volt benne, olyan végtelenül gonosz és rideg, hogy a lélegzetem is elakadt. Aztán Fra Domenico, pillantását apámon tartva, nagyon enyhén az asztal felé hajolt, amin anyám feküdt; majd lassan, szándékosan felém biccentett. Apám látta ezt és visszahőkölt. – Térdeljen le – visszhangozta Domenico szelíden. Apám mellkasa olyan erősen emelkedett-süllyedt, hogy azt hittem, kiszakad a helyéből. Arcát kezébe temetve Pico mellett lassan térdre rogyott. Domenico vigyorgott és becsukta a szemét. De én nem hajlok meg. És Zalumma sem. Nem értettem, mi történt a nagydarab szerzetes és apám között; csak azt tudtam, hogy apám hagyta, hogy megtörjék. Anyám testébe kapaszkodtam, és sosem éreztem akkora megvetést apám iránt, mint abban a pillanatban. Tulajdonképpen nem tudtam volna megmondani, kit gyűlöltem a legjobban akkor: Istent, Savonarolát, Fra Domenicót, vagy az apámat, ezért úgy döntöttem, mindannyiukat gyűlölöm.

73

XIX.

S

an Marco egyik papjától megkapta az utolsó kenetet, anyámat a kocsiba vitték. Akkorra már a tömeg nagy része eloszlott, de gyászomban is észrevettem, hogy a markáns arcú idegen, aki talpra segített, a templom lépcsőjén áll és figyel. A Santa Trinitá hídon hajtottunk haza. Véres hermelin és smaragdszín bársony köpenyébe csavarva anyám élettelenül hevert apám karjában az úton. Nem engedte, hogy bárki más a feleségéhez érjen. Pico ragaszkodott hozzá, hogy velünk tartson. A gróf jelenlétét sértőnek találtam, de Ser Giovanni bánata őszintének tűnt. Az események tragikus fordulata láthatóan nagyon feldúlta. De apám nem volt hajlandó Picóra nézni, és mereven ült mellette, hogy lábuk, könyökük véletlenül se érintkezzen. Halkan, gyors szavakkal imádkozott anyám lelkéért, hol az Ave Mariát, hol a Miatyánkot mondta. Amikor Pico csatlakozott hozzá, tétovázott, mintha vonakodva fogadná el barátja imáját, de aztán engedett és folytatta az imádkozást. Képtelen voltam a kocsi belsejébe nézni, az ablakon bámultam kifelé. Bántott, hogy a San Marco előtt, a Via Largán mintha semmi sem változott volna. Az emberek óvatosan lépkedtek a jeges úton, arcukat bebugyolálták, hogy ne érje őket a hideg, de gyásznak nyoma sem mutatkozott rajtuk, senki nem tisztelte a Halál mindenhatóságát. Apám iránt egyszerre éreztem sajnálatot és dühöt. Ugyanakkor erőt vett rajtam a felelősség érzése, és ez irányította cselekedeteimet, amikor végül hazaértünk. Amint a kocsi begördült az utcánkba, lassított és megállt a házunk mögött, én voltam az első, aki felállt. – Ser Giovanni – szóltam Pico grófhoz, mintha mindketten felnőttek és egyenrangú felek lennénk. –Sírásót kell fogadni még ma, papot holnapra; anyám azt akarná, hogy a Santo Spirito temetőjében nyugodjon. Megtenné, hogy… Még be sem fejezhettem a mondatot, Pico komoly ünnepélyességgel felelt: – Megtiszteltetés, Madonna Lisa. Addig is… – apámhoz fordult, aki még mindig anyám testét ölelte – Vigyük be! – Vigyék fel, a szobájába – mondtam. – Zalumma, menj előre, takard le az ágyát, hogy be ne szennyezzük, és szólj a szolgáknak, hogy hozzanak törölközőkendőket és vizet. Apám szorosan magához fogta halott feleségét. – Magam viszem. – Ugyan – csitította Pico. – Segítségre van szükséged, legalább addig, míg a kocsiból kiemeljük. Apám továbbra is távolságtartóan viselkedett Picóval, nem volt hajlandó a szemébe nézni, de bólintott. A férfiak kiemelték anyám testét a kocsiból; de amint kint volt, apám elragadta Picótól. – Innen én viszem. – Nem lehetett megbékíteni, így hát Pico elindult a Santo Spirito templom felé. Zalumma előre sietett, be a házba. Néhány lépéssel apám előtt jártam, aki szinte eszeveszetten mormogott: – Ave Maria, gratia plena Dominus tecum, benedicta tu… Mindenható Isten, engedd, hogy lelke mielőbb hozzád emelkedjen. Micsoda pokol, és kezdettől miattam van, csak miattam… Az őrület erőt adott neki. Lendületéből mit sem vesztve lépett a házba, ment fel a magas, keskeny lépcsőn. Anyám lakosztályának bejáratánál várt a kisírt szemű, de tétován nyugodt Zalumma. – A mosdatáshoz a víz hamarosan itt lesz – mondta –, de az ágyat előkészítettem. Apám végtelen gondossággal tette anyám testét a sok régi lenvászon lepedővel letakart ágyra. – Ezt… – mondtam – ... ezt vegyük ki alóla. A szép smaragdzöld bársony köpenyért nyúltam, hermelinszegélye kemény lett a sötét, alvadó vértől. Zalumma segített kihúzni anyám alól. Amikor végeztünk, apám térdre rogyott, megragadta és megcsókolta felesége kezét. 74

Siránkozás és jajgatás hallatszott odalentről, ahogy a kocsis elmondta a többi szolgának, mi történt. Hamarosan behozták a törülközőkendőket és a vizet. – Most ki kell mennie – szóltam térdelő apámhoz. – Meg kell mosdatnunk. Apám a fejét rázta, nem mozdult anyám mellől. – Imádkoznunk kell érte. Imádkozzunk, míg jelet nem kapunk Istentől, hogy a Mennyországban van és nem szenved tovább. Adveniat regnum tuum. Jöjjön el a te országod. – Elég volt az imádkozásból mára! Menjen ki innen! – Zalumma szeme dühtől szikrázott. Közéjük léptem. – Apám, ha kívánja, folytathatja az imádkozást egy másik szobában. – Óvatosan lefejtettem kezét anyám kezéről, aztán határozottan megragadtam és talpra segítettem. – Nem tart sokáig – mondtam. Kivezettem és becsuktam mögötte az ajtót. Aztán visszafordultam az ágy felé. Ekkor láttam, hogy Zalumma a legőszintébb gyásszal és szeretettel tekint le úrnőjére. Egy pillanattal később összeölelkezve zokogtunk. – Miképpen történhetett ez? – Lélegzetem el-elakadt. Állam a vállához nyomódott. – Hogyan tehetett Isten ilyen szörnyűséget? – Isten az emberekre ruházza a döntést, hogy jót vagy rosszat cselekszenek – mormogta Zalumma. –Túl gyakran választják az utóbbit. A világon legjobban anyámat szerettem; ami apámat illeti, ha éreztem is iránta szeretetet, az már örökre elillant. Most már csak Zalumma van, csak Zalumma. Anyám, és az, hogy gondozásra volt szüksége, egyesített minket; most új célt kell találnunk. Zalumma olyan gyengéden paskolta meg a hátamat, ahogy talán egy újszülöttel tette volna. – Elég, most már elég – sóhajtott. Elhúzódtam tőle és lecsillapodtam. – Nézz magadra – mondtam hirtelen, nem odaillő humorral vad hajglóriájára, arcának barnásvörös maszatolódására nézve. – A legbátrabb hőst is elriasztod! – Ezt én is elmondhatnám rólad – mondta Zalumma halvány mosollyal. – Jobb, ha előbb kezet mosunk, de aztán sietnünk kell. – Elkomorult, könnyeivel küszködött. – Most már bármelyik pillanatban beállhat a halál merevsége a testen. Az ágy másik végéhez léptünk, munkához láttunk. Előbb kifűztük a gyönyörű, arannyal hímzett brokát ruhaujjat; aztán a súlyos, szintén zöld bársony felsőruhát. A testhez álló ruha, a gamurra8 következett, és végül a befröcskölt, vérfoltos camicia, az elefántcsontszín selyem alsóruha. Minden ruhdarabot levetettünk róla, míg ott feküdt meztelenül. Ekkor Zalumma lehúzta anyám ujjáról a smaragdgyűrűt és ünnepélyesen, komoran átadta nekem. A fülbevalót és a nyakláncot is le kellett venni; semmilyen ékesség nem volt megengedett. Zalumma tiszteletből odaadta az egyik törülközőkendőt, és megengedte, hogy anyám elgyötört arcáról én tisztítsam le a vért. Újra és újra belemártottam a kendőt a tálba, míg a víz zavarossá nem lett. Zalumma észrevette. – Hozok még vizet – mondta, mert bár már majdnem végeztem az arccal, Zalumma pedig a kezével, halott anyám nyaka és keble még véres volt. Miután kiment, a szekrényből elővettem anyám legjobb fehér gyapjú camiciáját, mert az volt a szabály, hogy az elhunyt egyetlen fehér ruhát viselhet, és csak a tiszta gyapjú és len volt engedélyezett. Aztán megtaláltam a fésűjét, próbáltam kibontani a haját. Sajnos nagyon össze volt gabalyodva, de a lehető leggyengédebben végeztem a műveletet, először a hajvégeket fésültem ki és óvatosan haladtam a hajas fejbőr felé. Haja rózsavíz és sütővasillatú volt. Fürtjeit fésültem, egyik kezembe vettem a fejét, hogy elérjem a tarkója táját. Eközben finoman megemeltem a fejét, és éreztem, hogy a fésű foga bemélyed, aztán enyhén megemelkedik a bőrön.

8

antik női viselet

75

Olyan furcsa érzés volt, hogy abbahagytam a fésülést, letettem a fésűt, és bizonytalan ujjakkal kitapogattam a bemélyedést anyám koponyáján a halántéka és a bal füle között. Elválasztottam a hajat, megtaláltam a bemélyedést és a heget. Anyám mindig ragaszkodott hozzá, hogy egyik szolgáló sem, csak Zalumma fésülheti meg a haját. Még nekem sem engedte soha. Ebben a pillanatban belépett Zalumma, óvatosan lépkedett, hogy ki ne öntse a friss vizet. Döbbent tekintetem láttán tágra nyílt a szeme; anyám öltözőasztalára tette a mosdótálat és becsukta maga mögött az ajtót. – Bemélyedés van a fején – mondtam, hangom az indulattól hangosabban csengett. – Horpadás és heg. Tekintetemmel követtem, ahogy megfontoltan, sietség nélkül a vízbe mártott két törlőkendőt, aztán odalépett hozzám és az egyiket a kezembe adta. – Te tudtad – mondtam. – Mindig is tudtad. Miért nem mondtad el nekem soha? Csak utaltál rá. Te az okát is tudtad. A törlőkendő ernyedten lógott a kezében; lehajtotta a fejét, elárasztották az emlékek, az érzelmek. Amikor végül felnézett, keserű elszántság volt benne. Szóra nyitotta a száját, de mielőtt megszólalhatott volna, erősen kopogtak az ajtón. Apám nyitott be, anélkül, hogy megengedtük volna, hogy bejöjjön; amikor meglátta az ágyon halott feleségét, megvonaglott és elfordította tekintetét. – Kérem, kérem, hadd imádkozzam érte idebent. Vele akarok lenni most, mielőtt örökre elmegy. Zalumma odafordult hozzá, keze ökölbe szorult, mintha kész lenne megütni. – Hogy merészeli? – sziszegte. – Hogy merészeli, mikor ezért az egészért maga a felelős?! – Zalumma! – figyelmeztettem. Apám ostoba volt és rosszul tette, hogy elvitte Savonarolához, de azért tette, mert jót akart neki. – Pedig igazam van – harsant. – Végül csak bevégezte, amit oly régen eltervezett. Most menjen. Menjen, és hagyja, hogy megadjuk neki a végtisztességet! Apám szó nélkül kiment, becsukta maga mögött az ajtót. Zalumma még mindig az ajtó felé fordulva állt, egész teste megfeszült és remegett. Vállára tettem a kezemet, de lerázta magáról, aztán felém fordult. Sokévnyi elfojtott gyűlölet szakadt fel belőle: – Ő ütötte meg! Érted? És megesküdtem, hogy amíg él, nem mondom senkinek el!

76

XX. gy éreztem magamat, mint Szent Sebestyén, akinek testét több száz nyíl járta át, mégis túlélte. Megszólalni sem tudtam. Inkább némán, tudatosan dolgoztam, Zalumma és én befejeztük anyám halotti mosdatását, aztán ráadtuk a gyapjú camiciát, és kibontott hajára húztuk a lenvászon fátylat. Kimentünk, és hívtam a szolgákat, hogy jöjjenek érte, de szavaimra nem emlékszem. A templomudvarban a temetés alatt apám fennhangon kijelentette, hogy Savonarolának igaza volt, adveniat regnum tuum, a világvége közelg; ami jó, mert akkor ő és az ő szeretett Lucreziája hamarosan újra egyesülnek.

Ú

Aztán amikor mindennek vége volt, apám szólított. Egyedül voltam anyám szobájában, furcsa, hirtelen elhatározással úgy döntöttem, hogy az ő ágyában alszom. Kopogtak az ajtón. – Tessék! – szóltam. Azt gondoltam, hogy Zalumma az, és megint azért jött, hogy unszoljon, egyek valamit. De apám állt az ajtóban, még a bő köpeny, a gyász mantello volt rajta. – Zalumma elég dühösnek látszott – mondta bátortalan, bizonytalan hangon. – … – Mondott neked még valamit? Rólam és az anyádról? Megvetően néztem rá. – Eleget mondott. – Eleget? – a szemében vibráló aggodalom láttán még jobban gyűlöltem. – Eleget ahhoz – feleltem – hogy azt kívánjam, bárcsak ne a maga gyerekeként születtem volna meg, apám. Felemelte fejét, sűrűn pislogott. – Már csak te maradtál nekem – mondta rekedt suttogással. – Te vagy az egyetlen, amiért még levegőt veszek. Kegyetlen válaszomból nyilvánvalóan megtudta, amit akart, mert sarkon fordult és kiment. Aznap éjjel rosszul aludtam, anyámról álmodtam: hogy tévedek, hogy Fra Domenico nem ölte meg. Egyik ilyen álmom során nem az érzelem, hanem a szobában valami mocorgás ébresztett. Felemeltem a fejemet, Zalumma magas, ismerős alakját láttam a sötétben. A padlóra tett matrac felé lépdelt, mindig ott aludt anyám mellett. Végre észrevette, hogy ébren vagyok, és őt nézem. – Most már a te rabszolgád vagyok – mondta, azzal elfoglalta helyét oldalt, a padlón, és álomba merült.

77

XXI.

B

oldogtalan volt az otthonunk. Zalumma és én elválaszthatatlanok lettünk, időnket a házimunka töltötte ki, de abban is csak az üresség volt, értelem alig. Én folytattam, amit addig is: anyám helyett piacra jártam szürke téli napokon, húst vettem a hentestől és elláttam a háztartás zavartalan működéséhez szükséges feladatokat. Ilyenkor mindig velem volt Zalumma és a kocsis. De már senki sem irányított. Egyedül én hoztam a döntéseket. A lehető legnagyobb mértékben kerültem apámat. Ha együtt vacsoráztunk, kényelmetlenül éreztük magunkat; apám sok éjszakán át munka ürügyén a városban maradt, így egyedül vacsoráztam. Vágyam ellenére, hogy szeressek és megbocsássak, mint anyám, képtelen voltam elrejteni neheztelésemet; és kedves sem tudtam lenni. Egyszer sem jutott eszembe bocsánatot kérni rosszindulatú megjegyzésemért, mert a tény attól még tény maradt. Apám nyomorúságában Savonarola tanításaiba kapaszkodott: gyakran emlegette a szerzetes állítását, hogy a világ vége közelg, mert csak ez vagy a halál viheti közelebb szeretett Lucreziájához. Gondolom nem volt más választása, mint hinni, hogy Isten azért vette el a feleségét, hogy megkímélje a szenvedéstől; különben nagy bűntudatot kellett volna éreznie anyám halála miatt. Különben Savonarolát és az idióta Domenicót kéne gyilkosnak nyilvánítania. Naponta kétszer ment el a San Marco kolostortemplomba misére, mindig Giovanni Pico kíséretében. Pico gyakori vendég lett házunknál. Apám és ő egyformán kezdtek öltözködni, egyszerű fekete ruhákat hordtak, amiket papi öltözetnek is lehetett nézni, ha nem lettek volna kiválóan szabottak és finom anyagból valók. Bár apám a lehető legnagyobb vendégszeretettel fogadta a grófot, és gondoskodott róla, hogy konyhánkból mindig a legfinomabb falatokat, pincénkből a legjobb bort kapja, tartózkodó volt vele szemben, olyan hűvösen viselkedett Picóval, ahogy anyám halála előtt sohasem. Vacsoránál apám felidézte, mit mondott Fra Girolamo. Kereste a megfelelő szavakat, hogy pontosan olyan érzelmeket keltsen, melyek hatására reményei szerint megbocsátok neki és arra ösztönözzön, menjek el vele a San Marco templomba misére. Sosem reagáltam ezekre a kijelentéseire, és csak az elém tett étellel foglalkoztam. Naponta kétszer, akár esett, akár fújt, elsétáltam Zalummával közeli templomunkba, a Santo Spiritóba. Nem azért tettem, mert jámbor, istenfélő lány akartam lenni – még mindig eléggé nehezteltem Istenre, – hanem azért, mert közel akartam lenni anyámhoz. A Santo Spirito volt legkedvesebb menedéke. A hideg templomban térdeltem és a kereszthalált halt Krisztus gyönyörűen faragott, finom mívű faszobrát néztem. Arcán nem szenvedés, hanem végtelen nyugalom látszott. Reméltem, hogy anyám hasonló békességre lelt. Három nyomorúságos hét telt el így. Aztán egy este, amikor egyedül vacsoráztam, mert apám nem jött még haza, kopogtak szobám ajtaján. Anyám értékes Dante kötetét olvasgattam, próbáltam meghatározni, hogy a Mennyország melyik szférájába helyezné magát Fra Girolamo; és próbáltam meghatározni azt is, hogy én a Pokol melyik bugyrába zárnám. Zalumma velem volt. Titokban gyászolt, elrejtette könnyeit, de nálam sokkal régebben ismerte anyámat. Éjszakánként rossz álmomból riadva azt láttam, hogy mozdulatlanul ül a sötétben. Nap közben nagy lelkesedéssel szentelte nekem magát. Amikor aznap este kopogtak az ajtón, közös olajlámpánk mellett hunyorgott, zsebkendőt hímzett, ami majd a cassone, hozományládám mélyére kerül más finom hímzésekkel együtt. – Tessék! – mondtam vonakodva. Felismertem a kopogást és nem vágytam beszélgetésre.

78

Apám félig nyitott be. Még rajta volt vastag fekete köpönyege és kalapja. Az ajtófélfának dőlt és fásult hangon közölte: – A nagy szobában kelmék vannak. A szolgákkal kiteríttettem neked. Túl sok, hogy felhozzuk ide. –Indult is, mintha ezek a szavak önmagukban elég magyarázatul szolgálnának. – Kelmék? Kérdésemre megállt. – Válaszd ki, amelyik tetszik. Hozatok neked szabót. Új ruhát kapsz. A költségekkel ne törődj: a lehető legjobban kell hogy álljon. Mellettem volt Zalumma, aki anyám halála óta minden tőle telhetőt megtett, hogy semmibe se vegye apámat, most felnézett hímzéséből. – Miért? – el nem tudtam képzelni, mi késztette erre, hacsak az nem, hogy hirtelen szeretné visszanyerni a szeretetemet. De az ilyen magatartás teljes ellentétben állt Savonarola tanításaival: a szerzetes rosszallta a divatos öltözködést. Felsóhajtott. Nyugtalanította a kérdés; vonakodva válaszolt. – Fogadásra vagy hivatalos Lorenzo de' Medici házába. Il Magnifico az az ember, aki ellen Savonarola a legélesebb kirohanásokat intézi, akinek vagyona és nagy hatalma ellen prédikál. Túlságosan meg voltam lepve, hogy azonnal válaszolni tudjak. Apám sarkon fordult és távozott, gyorsan le a lépcsőn; hiába szóltam utána, nem jött vissza. Zalummával aznap este lementünk a nagyszobába, de hogy jobban láthassuk a kelméket, reggel visszatértünk, hogy napvilágnál is lássuk. A fogadószobában Firenze leggyönyörűbb kelméi voltak kápráztató elrendezésben kiterítve. Ez volt apám rejtélyes, dacos engedetlensége a város fényűzést korlátozó törvényeivel szemben; nem olyan komor színek, amik megfelelnének egy Savonarola-rajongó piagnone lányának. Ezek a kelmék pávakékek, türkizkékek, ibolyakékek, fényes sáfránysárgák, élénk zöldek és rózsaszínek; finom, „barackvirág színnek” nevezett árnyalatok, „Apolló haja” és „rózsaszín zafír.” A camiciához volt finom fehér selyem, olyan könnyű, mint a levegő, ezüst fonállal hímzett és arannyal; a kelméktől nem messze egy tál igazgyöngy, amit a kész ruhára lehet varrni. Volt fényes damaszt, dús brokát, bársony. Szememet egy cangiante9 kelme vonzotta, színjátszó moiré selyem, merev tafota beszövéssel. Amikor a fény felé tartottuk, előbb mély skarlátszínnek látszott; ám mikor lassan mozdítottuk a kelmét, smaragdszínűre változott. Zalumma és én olyanok voltunk, mint a gyerekek, akik egy egész tál édességet kaptak; átadtuk magunkat az élvezetnek, kelméket hajtogattunk ki, egymás mellé tettük őket, hogy jobban el tudjuk képzelni, milyen lenne belőle a kész ruha. Vállamon vetettem át, testem előtt, aztán anyám kézitükrében nézegettem, melyik szín illik a legjobban hozzám; Zalumma mindegyikről őszintén megmondta a véleményét. Hetek óta először nevettünk kicsit. Aztán hirtelen eszembe jutott valami és elkomorultam. Képtelen voltam rájönni, hogy az én istenfélő, jámbor apám miért engedné meg, hogy részt vegyek egy ünnepségen a Medici palazzóban. Először is, még túl kevés idő telt el anyám halála óta ahhoz, hogy estélyi ruhában lássanak; másodszor, hogy mivel Savonarola rajongó híve, aki most a Medici család ellensége (az üzleti ügyeknek természetesen semmi közük nem volt a lélek dolgaihoz, ezért továbbra is árulta nekik kelméit). Csak egy magyarázata lehet, hogy lányát csodálatos öltözékben il Magnifico palotájába küldi: Lorenzo a gazdag firenzeiek nem hivatalos házasságszerzője. A felsőbb osztályok egyetlen gyermeke sem mert házasodni jóváhagyása nélkül, és a családok többsége jobban szerette, ha Lorenzo választotta ki gyermekük jövendőbelijét. Alaposan megnéznek maguknak, mint borjút vágás előtt. De szinte minden menyasszony legalább tizenöt nyarat megélt már. Megjelenésem a Medici palotában szemrehányás az apámnak, állandó emlékeztető, hogy tönkretette anyám életét. 9

színváltoztató anyag

79

– Hiszen alig vagyok tizenhárom éves – mondtam, és elővigyázatlanul halomba ejtettem a varázslatos cangiante kelmét az ölemben. – Bár apám már alig várja, hogy megszabaduljon tőlem. Zalumma letette a szép bársonyanyagot, kezével kisimította és áthatóan nézett rám. – Túl fiatal vagy – mondta. – De Ser Lorenzo nemrégiben is nagyon beteg volt. Talán apád arra gondol, hogy kikéri a tanácsát, míg köztünk van. – Miért konzultálna vele apám egyáltalán, hacsak nem azon gondolkodik, hogy mielőbb kiházasítson? – riposztoltam. – Mi másért kérné egy Medici tanácsát? Miért nem vár, hogy az egyik piagnonihoz adjon feleségül? Zalumma egy pazar, zellerszínű damaszthoz lépett és felemelte. A napfény megcsillant a kelme fényes, sima felületén, feltárult a belé szőtt bonyolult indaminta. – Nem muszáj elfogadni a meghívást – mondta. –És mint mondod, várhatsz néhány évet, aztán feleségül mehetsz Savonarola valamelyik siránkozójához. Vagy… – oldalra fordította szép arcát és fürkészőn nézett rám. – … vagy rábízhatod il Magnificóra a választást. Ha én lennék a menyasszony, az utóbbit választanám. Ezen elgondolkodtam és félretettem a cangiante kelmét. Bár a színárnyalatok változása gyönyörű volt, az anyag túl merev, és a vörös és zöld túl élénk hozzám. Felálltam, kivettem a damasztot Zalumma kezéből, letettem egy kék-zöld átszőtt bársony mellé, szatén indák futottak a puha anyagban. – Ezt – mondtam a bársonyra mutatva – az ingvállhoz és a szoknyához, damaszttal szegendő. És a zöld és ibolyaszín brokát jó lesz ruhaujjnak. A ruhát egy héten belül elkészítették, aztán azt mondták, hogy várjak. Il Magnifico egészsége folyamatosan romlott, és az is bizonytalan volt, hogy az eseményt egyáltalán megtartják. Nagyon megkönnyebbültem. Bár nem élveztem, hogy apám házában kell élnem, még kevésbé tetszett a gondolat, hogy hamarosan egy idegen házában kell élnem. És bár az, hogy anyám lakosztályában laktam, fájdalmas emlékeket ébresztett, valahogy furcsa vigaszt is nyújtott. Eltelt még egy hét; aztán egy napon vacsoránál apám, rá nem jellemző módon, igen szótlan volt. Bár gyakran ismételte a szerzetes kijelentését, hogy Isten merő kedvességből ragadta magához anyámat a Mennyországba, tekintetében bizonytalanság és bűntudat volt, ahogy ezen az estén is. Nem sokáig bírtam nézni; gyorsan befejeztem az evést. Amikor kimentettem magamat és felálltam az asztaltól, megszólalt. – Il Magnifico hívat téged – közölte kurtán. – Holnap késő délután el kell vinnem téged a Via Largai palazzóba.

80

XXII.

A

pám többször is a lelkemre kötötte, hogy Zalummán kívül erről egyetlen szolgával se beszéljek. Még a kocsisunk sem tudhatja; apám visz el, az üzleti útjaira használt kocsival. Másnap nagyon izgatott voltam. Megnéznek maguknak, jó és rossz tulajdonságaimat feljegyzik és ezek alapján határozzák meg a jövőmet. Lorenzo tanulmányoz és kritizál és úgy gondoltam, mellette még egy csoportnyi gondosan választott előkelő hölgy is. Idegeimet az is borzolta, hogy megtudtam, Zalumma nem lehet mellettem. A ruha, mely csodálatos mód ott is nőies formákat sejtetett, ahol nem voltak, csodálatosabb volt, mint bármi, amit addig viseltem. A rövid uszályú hosszú szoknya, a szatén szőlőindákkal átszőtt mélykék bársonyból volt; az ingváll ugyanebből a bársonyból készült, de a Zalumma választotta halványzöld damasztból való betéttel. Magas derekát finoman kidolgozott ezüstlánc díszítette. Az ujjak hasítottak és összeillesztettek, színezüsttel átszőtt türkizkék, zöld és lila szálakból készült szaténból voltak. Zalumma áthúzta camiciám ujját a hasítékokon, és a divatnak megfelelően buggyosra igazította; a camiciához az ezüstfonállal átszőtt könnyű fehér selymet választottam. A hajammal csak baj volt. A szélén igazgyönggyel kirakott brokátfőkötőt viseltem, és mivel hajadon lány voltam, megengedett volt, hogy hajam szabadon vállamra omoljon. De fürtjeim rakoncátlanok voltak, szelídítést igényeltek; Zalumma forró sütővassal küszködött, hogy elbűvölő loknikat kreáljon. De a hajam nem tartotta meg a formát, és a művelet még nagyobb zűrzavart okozott. Február vége volt, ujjatlan felsőruhát vettem, széles damaszttal és fehér hermelinnel szegett brokátot. Közepén nyitott volt, hogy teljes szépségében kilátsszon alóla a ruha. Nyakamon anyám gyöngysorát viseltem, nagy akvamarin függővel; úgy méretezték, hogy az ingváll fölött lógjon, ami hidegen simult bőrömre. Végre Zalumma odahúzott a nagy állótükör elé. Alig kaptam levegőt. Sosem láttam még magamat ilyen szépnek; sosem hasonlítottam ennyire anyámra. Amikor levezetett a lépcsőn, azt hittem, apám sírva fakad. Apám mellett ültem a kocsiban, ahogy régen, amikor elkísértem üzleti útjaira a nemesség otthonaiba. A fényűzést korlátozó törvény értelmében sötétkék gyapjúköpenyt viseltem, hogy elrejtsem szép ruhámat. Út közben apám komor és tartózkodó volt; a késő téli tájat figyelte, szeme beesett, hunyorgott a fényes délutáni napon. Szokásos fekete gyapjú tunikája volt rajta, viseltes harisnya és fekete köpönyeg… egyáltalán nem megfelelő a fogadásra, ahova hivatalosak voltunk. A délutáni levegő kellemesen friss volt, keveredve az ezernyi kéményből áradó füsttel. Az; Arno mellett haladtunk, aztán át a Ponte Vecchión, ahol az üzletek többsége még nyitva volt. Eszembe jutott, milyen bőséget láttam itt legutóbb, amikor Zalummával és anyámmal hajtottunk át az óhídon, és milyen élvezettel néztem a művészek és aranyművesek gyönyörű munkáit; most, apám mellett ülve az öröm legapróbb szikráját is képtelen voltam fellelni magamban. Amikor a hídon át a széles Via Largára értünk, rájöttem, hogy ha fel akarom tenni azt a kérdést, ami oly nagyon gyötör, mihamarabb meg kell tennem, mert nemsokára megérkezünk. – Fra Girolamo nem rajong a Mediciekért – mondtam. – Miért visz el apám Lorenzóhoz? Apám az utcákat, a házakat nézte és szakállát dörzsölte. – Egy ígéret miatt. Egy réges-régen tett ígéret miatt. Tehát lehet, hogy Zalummának igaza van. Lehet, hogy anyám kívánsága volt, hogy lánya férjét a város legnagyobb házasságszerzője válassza ki, és apám, amikor még nem Savonaroláért, hanem anyámért rajongott, beleegyezett. És tudva, hogy Lorenzo egészségi állapota romlik, apám előre gondolkodott és úgy látta, hogy már korábban ki kell választani a vőlegényt. 81

Nem sokkal később apám Lorenzo palazzójának kapubejárata előtt megállította a kocsit. Fegyveres nyitotta a vaskaput, behajtottunk az istállók közelébe. Vártam, hogy apám feláll és segít leszállni, aztán karon fogva vezet be a palazzóba. Évek óta először voltam hálás, hogy mellettem van. De meglepett. – Várj! – mondta, és figyelmeztetőn nyújtotta ki a karját, amikor mozdultam, hogy felálljak. – Csak várj! A várakozás kínszenvedésével a helyemen maradtam, míg jó néhány perc elteltével a palazzo oldalbejáratának ajtaja kinyílt, kilépett egy férfi, mögötte két őr, és a férfi lassan, óvatosan, gyönyörűen megmunkált aranyberakásos fa botjára támaszkodva kisétált. Néhány hónapja láttam utoljára, azóta Lorenzo megöregedett; bár csak néhány évvel múlt negyven, évtizedekkel idősebbnek látszott. Bőre megereszkedett, sárga lett. Egyetlen testi jel mutatta csak viszonylagos fiatalságát: haja tiszta fekete, egyetlen ősz tincs sem volt benne. De még botra támaszkodva is előkelően és méltósággal járt, olyan ember nyugalmával, aki sosem kérdőjelezte meg saját fontosságát. Oldalra pillantott, az egyik őrre és bólintott; férfi előresietett karját nyújtva nekem, amit elfogadtam és hagytam, hogy lesegítsen a kocsiról. Apám is leszállt, meghajolt közelgő vendéglátónk előtt. – Isten hozta, Ser Antonio – mondta il Magnifico, amikor odalépett hozzánk. – Isten tartsa meg, Ser Lorenzo – felelte apám. – Szóval ő a mi Lisánk? – Igen. – Madonna Lisa. – Lorenzo mereven, óvatosan, vállból meghajolt. – Bocsássa meg, hogy nem tudok illő térdhajlással köszönteni egy ily szép hölgyet. – Ser Lorenzo – mély udvari meghajlással köszöntöttem, bár még rajtam volt a köpeny. – Lisa – szólt apám halkan, sietve. – Ser Lorenzo gondjaira bízlak. A kápolnában leszek, vesperáson. Majd érted jövök és hazaviszlek. – De apám!… – szólaltam meg, mielőtt azonban bármit mondhattam volna, apám megint meghajolt Ser Lorenzo előtt, aztán az egyik őr nyomában belépett a palotába. Elhagyott. Ekkor megértettem apám szándékát: senki más, csak az érdekelt felek tudhatják, hogy idehozott engem. Még azok is, akik láttak minket behajtani a kapun, még ők is azt gondolják, hogy egyszerűen üzleti ügyben jött, gyapjúszöveteket hozott Ser Lorenzónak, ahogy mindig, és útjára elkísérte a lánya. Rémülten néztem il Magnificóra. Barátságosan mosolygott. Tekintete csodálatos volt; kedves, és az én kedvemért megnyugtató, de ezen túl különös ragyogást láttam benne, az ész és érzékenység tüzét. – Ne féljen, ifjú Madonna – mondta halk, nazális hangon – édesapja személyes és vallási okokból kényelmetlenül érezné magát összejövetelünkön; jobb, ha felmentjük az ilyen kötelezettség alól, nem gondolja? Szabad karját nyújtotta felém, elfogadtam, karjába fűztem karomat, kezem könnyedén a csuklójához ért. Az ő keze göcsörtös volt, ujjai annyira eltorzultak és egymásra torlódtak, hogy alig tudta fogni a bot fejét. Arra gondoltam, biztosan már évek óta nem fogott tollat a kezébe. Elindultunk egymás mellett. Ereztem, hogy a botra helyezi testsúlyának nagy részét, ezért igyekeztem inkább támasza, mint haladásának hátráltatója lenni. – Igen – mondtam, kissé vontatottan, mert minden értelem elhagyott. – Sohasem szerette a társasági eseményeket; sőt, nem is emlékszem, mikor volt utoljára ilyen jellegű összejövetelen. – Attól tartok, a mai estén kénytelen vagyok kísérőül a terhére lenni – mondta, ahogy a bejárat felé haladtunk. – Sajnálom. Minden férjhez adandó fiatal hölgy, aki belépett palotámba, elég izgatott volt, de nekik legalább családjuk jelenléte vigaszt nyújthatott. – Édesanyjuk és nővéreik – tettem hozzá, és belegondoltam, hogy nekem sem anyám, sem nővérem nincsen. Bólintott, aztán halkan azt mondta: – Remélem, kedves Lisa, hogy ön nem érzi magát rettentően kényelmetlenül. 82

– Nagyon félek – feleltem meglehetősen őszintén, aztán elpirultam nem szándékolt szókimondásomon. Lorenzo úr az egyre halványabban világító nap felé fordította arcát és nevetett. – Tetszik, hogy őszinte, és nyíltan kimondja, amit érez, Madonna. Jobb dolga lesz, mint a többieknek. Fegyveres őrök mellett haladtunk el, tágas, csiszolt márványpadlós előcsarnokba jutottunk, falán évszázados páncélok és fegyverek; onnan egy másik folyosóra jutottunk, falait aranyozott keretű festmények díszítették. – Részvétemet nyilvánítottam anyja halála miatt az édesapjának – mondta Ser Lorenzo. – Most szeretném Önnek is elmondani, mennyire sajnálom. Kérem, fogadja őszinte részvétemet. Madonna Lucrezia jó asszony volt, nagyon szép és művelt; nála nemesebb lélek nem is volt talán. Szemem sarkából figyeltem. – Ismerte anyámat? Halványan mosolygott. – Igen. Fiatal korában jól ismertem. Mást nem mondott, mert elértünk a folyosó végére, a nagy, íves ajtóhoz; két oldalán egy-egy szolga állt; kitárták előttünk az ajtószárnyakat. Arra számítottam, hogy közepes méretű terem lesz, benne legfeljebb egy tucat firenzei nemesasszony. Azonban teljesen más kép fogadott. A teremben száznál is többen elférhettek; mennyezete nagyon magas, és olyan nagy, akár egy templom belseje. Bár a nap még nem ment le teljesen, mindenfelé fáklyák és gyertyák ragyogtak. Mérete ellenére a helyiségben elég meleg volt, három nagy kandallóban lobogott a tűz. Itt is régi páncélok és fegyverek voltak, piedesztálokon mellszobrok, és lélegzetelállító szépségű falikárpitok, ezek egyikén a Medici címer palle, palle, Firenze kék és arany színeiben. A falakat pogány témájú képek díszítették; és mindenütt szalagos koszorúk, virágfüzérek, díszes maszkok köszöntötték a karnevált. A falak mentén bankettasztalok sorakoztak, roston sült báránnyal, malaccal, mindenféle elképzelhető szárnyassal, apró süteményekkel, gyümölcsökkel, kenyérrel, sajttal, édességgel megrakva. De nem volt díszvacsora; a hatalmas ételválaszték bármikor bármelyik vendég rendelkezésére állt. Szolgák adtak tányért, kést, szolgák töltöttek kelyhekbe bort. A vendégek ételt, italt vettek magukhoz, aztán állva beszélgettek, vagy leültek a csoportokba rendezett székek valamelyikére. Én érkeztem utolsónak: a borfogyasztás láthatóan már jó ideje tartott, mert a beszélgetés élénk, vidám és elég hangos volt, a zene hangjaival vetekedve. Túlságosan elámultam ahhoz, hogy megszámoljam a vendégeket, de az volt a benyomásom, hogy legalább harmincan voltak a teremben. És én voltam az egyetlen nő a társaságban. Az volt a szokás, hogy ha férjhez adandó lányokat mutatnak be, minden beszélgetés abbamarad. Arra számítottam, hogy a férfiak mind felénk fordulnak és Lorenzo bejelenti az érkezésemet. No meg arra, hogy alaposan szemügyre vesznek majd. De Lorenzo semmit sem mondott, és amikor beléptünk a terembe, a férfiak – akik kis csoportokban állva beszélgettek, némelyek nevettek, némelyek vitatkoztak, mások történeteket meséltek – még csak ránk sem néztek. Csak bámultam a sokaságot, remélve, hogy legalább egy női arcot felfedezek közöttük, talán meglátom Lorenzo menyét, Madonna Alfonsinát, de ő sem volt jelen. Szigorúan férfiösszejövetel volt. Önkéntelenül is arra gondoltam, vajon jövendőbeli férjem is köztük van-e. – Ők a barátaim – mondta Lorenzo és igyekezett a zaj ellenére megértetni magát. – Jó ideje nem élvezhettem a társaságukat. És mivel karnevál van, gondoltam, szívesen fogadnának egy kis felüdülést. – Azzal felém hajolt és rám mosolygott. – Remélem, Ön is így van ezzel. Nem utasítottam vissza, amikor szolgát intett oda, aki gyönyörű aranykelyhet hozott, amit a legsötétebb kék lapis lazuli díszített, amit valaha láttam. Vizezett bor volt benne, aminél finomabbat még nem kóstoltam. A kehely túlságosan tele volt.

83

– Ez nagyon sok bor – jegyeztem meg, aztán kimondatlanul átkoztam magamat azért, hogy ez a mondat is kicsúszott a számon. Arckifejezése játékosan pajkossá változott. – Talán jól jön majd. Efelől kétségem sem volt. – Ön nem iszik? Fejét ingatta, mosolya félénkké változott. – Attól tartok, lejárt az idő, amikor még átadhattam magamat az élvezeteknek – mondta, aztán felnézett és hegyes állát a terem közepén ülő csoport felé biccentette. – Szeretném bemutatni néhány nagyon kedves barátomnak. Gyorsan kortyoltam a borból. Szóval mégis megszemlélnek, ráadásul Lorenzo Medici legbelső körének tagjai. Arcomon visszafogott mosollyal határozottan, vendéglátómmal kart karba öltve lépdeltem. Il Magnifico négy férfiból álló csoport felé vezetett; hárman ültek, egyikük az asztal mellett, amin étel és boros kupák voltak. Az álló férfi, aki éppen beszélt, korban a fél évszázadhoz közeledhetett. Szőke hajába ősz szálak vegyültek, teste tömzsi, simára borotvált arca felpuffadt az italtól; de így is jól látszott, hogy fiatal korában nagyon jóképű lehetett, ajka érzékien telt, szeme nagy, erős pillájú. Nyilvánvalóan vagyonos ember, mert zafírkék bársony farsettót viselt gondosan redőzött égszínkék köpenye alatt. Egyik kezében étellel megrakott tányér; a másikban roston sült szárnyas apró combja, ezt maga elé tartva beszélt, mintha a néhai fürj ezt hallaná. – Ó jaj, édes kis madár! – mondta tréfálkozva. – Mily tragikus számodra, hogy nem mentett meg téged itt jelenlévő barátunk, és mily szerencse számomra, hogy engem ismertél meg előbb! Oldalt sötét hajú, sötét szemű fiatalember ült, tizennyolc éves lehetett talán, magas szemöldöke mintha bizonytalanul ült volna arca felett, mely oly rövid volt, mintha minden fogát elvesztette volna; megjelenésében az sem volt előnyös, hogy kidülledő szeme volt, viselkedése visszahúzódó, mogorva. Boroskupát markolt, kortyolt, miközben a többiek élvezték a baráti beszélgetést. A másik férfi öreg ember volt, aszott és kopasz, csak halántékán volt némi haj. És a harmadik… Ó, a harmadik! A harmadik, a „barát,” akire a szónok utalt, harminc és negyven év között lehetett… vagy inkább kortalan, mert ruhája és megjelenése meglehetősen ódivatú volt, inkább illett az ókori Hellászba vagy Rómába. Tunikája olyan hosszú, hogy térdig ért, anyaga egyszínű rózsaszín, egyszerű szabású. Haja arany és ezüstszínű szálakkal vegyülő világosbarna, tökéletes hullámokban omlott le válláról majdnem derékig, ugyanilyen hosszú szakálla szintén göndör volt. Megjelenésének furcsasága ellenére egészen egyszerűen ő volt a legszebb férfi a teremben. Fogai fehérek, szabályosak, orra egyenes és keskeny, a szeme… Ha Lorenzo ragyogó, ez az ember maga a Nap. Tekintetében nagyfokú érzékenység és figyelem csillogott. Magamban imádkoztam: Édes istenem, ha Firenzéből való férfihoz kell feleségül mennem… add, hogy ő legyen az. Lorenzo csak addig időzött tőlük távolabb, hogy ne kelljen félbeszakítaniuk a beszélgetést miatta. Amint az első férfi befejezte mondandóját, az öreg, aki az én szép filozófusom melletti széken ült, helytelenítően húzta össze a szemöldökét. – Igaz, amit beszélnek, hogy kijársz a piacra, kalitkás madarakat veszel és szabadon engeded őket? Az én filozófusom bűbájosán mosolygott; a fürjcombot tartó férfi válaszolt helyette. – Többször elkísértem ilyen útjaira – mondta, aztán a sültet bekapta és már csak a csontot húzta elő a szájából. Tele szájjal, tompa hangon tette hozzá: – Legény korától ezt csinálja. Az öreg ember hitetlenkedve bámult a filozófusra. – És igaz, hogy nem eszel húst? – Nem, uram. Amióta felnőtt vagyok, valóban nem eszem húst – felelte a férfi egyszerűen. Hangjában nem volt sem állásfoglalás, sem mentegetőzés. Az öreg döbbenten jegyezte meg: – Micsoda szörnyű elhatározás! Hogyhogy életben maradtál?

84

– A bölcsesség tartott életben, kedves Marsilo. A bölcsesség, és leves, kenyér, sajt, gyümölcsök és finom borok – mondta, azzal szájához emelte a kelyhet és belekortyolt. – De ez biztosan megrövidíti az életedet! – folytatta Marsilo, őszinte riadalommal. – A férfinak hús kell, hogy erős legyen! Az én filozófusom az asztalra tette a kelyhet és megnyerőén előre hajolt. – Birkózzunk, hogy megállapítsuk ezen állítás igazságtartalmát? Talán nem veled, Marsilo, a te rangodban és állapotodban ez nem lenne helyénvaló, de talán Sandro örömmel megteszi helyetted. – Azzal felnézett a fürjevő terjedelmes hasára. – Sandro barátunk nyilván oroszlánrészt vállalt Firenze húskészletének felemésztésében, hiszen most is éppen azt teszi. Sandro! Le a köpennyel! Fogjunk hozzá, hogy empirikusan eldönthessük ezt a vitát! Az öregember felnevetett ilyen bolondság hallatán; Sandro tettetett érdektelenséggel reagált: – Nem lenne becsületes verseny. Te egész éjszaka lovagoltál, hogy Milánóból ideérj és találkozhass Lorenzóval, biztosan fáradt vagy. Nem visz rá a lélek, hogy kihasználjam egy öreg barátom állapotát, aki még kipihenten is elveszítené a küzdelmet. Csend lett; aztán Lorenzo lépett oda hozzájuk, karján velem. – Uraim! Felénk fordultak. Az én szép filozófusomon kívül mindenki meglepettnek látszott, hogy én is ott vagyok. – Íme egy fiatal hölgy, akit meg kell ismerniük. –Lorenzo egy lépést hátralépett mellőlem, így már nem karoltunk egymásba, és szabaddá vált kezével felém mutatott, mintha valami pályadíj lennék. – Madonna Lisa di Antonio Gherardini, a gyapjúkereskedő leánya. A fürjevő letette a tányért, mellkasára tette a kezét és széles mozdulattal meghajolt. – Sandro Botticelli, egyszerű festő. Örülök, hogy megismerhetem, Madonna. – És ő kedves barátom, Marsilo Ficino – mondta Lorenzo az idősebb úrra mutatva, aki kora és testi gyengesége okán nem állt fel; Ficino érdektelen bólintással üdvözölt. – A mi Marsilónk a Firenzei Akadémia elnöke, és a Corpus Hermeticum híres fordítója, amiért mindannyian nagyon tiszteljük őt. – Örülök, hogy megismerhettem önöket, uraim – mondtam mindkét férfinak, remélve, hogy a nagy Botticelli nem veszi észre hangom remegését. Ekkorra már megfestette legnagyobb mesterműveit: a Tavaszt természetesen, és a Vénusz születését; mindkettő Lorenzo castellói villájának falát díszítette. – Ez a fiatal legény – mondta Lorenzo halkan, és enyhe mosollyal nézett a sötét hajú, duzzogó fiatalemberre, aki alig tudta rászánni magát, hogy ránk nézzen – a tehetséges Michelangelo, palotánk lakója. Talán hallott már róla. – Igen – feleltem, és talán a fiatalember rendkívüli félénksége láttán felbátorodva azt mondtam: – A Santo Spirito templomba járok, ahol gyönyörű fa feszülete látható. Mindig is csodáltam. Michelangelo lehajtotta a fejét, hunyorgott. Talán válasz, talán nem, de annak vettem, és a többiek ezt a reakciót teljesen természetesnek találták. Ekkor az én filozófusom felállt. Sudár volt, egyenes tartású, magas; teste, mint arca, tökéletes arányú. Amikor először megpillantott, kissé visszahúzódott, mintha valami nyugtalanítaná; aztán zaklatottsága eltűnt, helyette furcsa és gyengéd melankólia látszott rajta. – Leonardónak neveznek – mondta könnyű, kellemes hangon. – A Vinci nevű kisvárosból származom.

85

XXIII.

A

lig tudtam leplezni, hogy majd elállt a lélegzetem. Eszembe jutott, hogy amikor anyám és én együtt néztük a Piazza della Signoria falára festett freskó utolsó jelenetét, Bernardo Baroncelli akasztását, amit biztosabb, elegánsabb vonásokkal festettek meg, akkor hallottam a nevét. Ö az alkotó. – Uram – mondtam elragadtatott hangon –, megtiszteltetés, hogy ilyen nagy művészt megismerhetek. Szemem sarkából láttam, hogy Botticelli oldalba böki Leonardót, mintha tréfásan féltékenységét fejezné ki emiatt. Leonardo megfogta a kezemet és olyan áthatóan nézett, hogy elpirultam; több volt ebben a tekintetben művészi csodálatnál. Mély megbecsülést láttam benne, és olyan szeretetet, amit ki sem érdemeltem. – Számomra is megtiszteltetés, Madonna, hogy élő műalkotással találkozhatok. – Azzal lehajolt, és kezem fejét ajkával érintette; szakálla olyan puha volt, mint egy kisgyerek haja. Kérlek, Istenem, mondtam magamban újra. Add, hogy ő legyen az! – Úgy tudtam, most Milánó városához köti a munkája – mondtam, és csodálkoztam, hogy miért van jelen. – Valóban, Milánó hercege a patrónusom – felelte barátságosan, és elengedte a kezemet. – Bár pályafutásom felívelését teljes egészében il Magnifico kegyének és jóakaratának köszönhetem. – A mi Leonardónk valóságos zseni – vágott a szavába Botticelli meglehetősen kimérten. – Milánóban fest, szobrászkodik, tervrajzokat készít egy fényűző palotához, gátak építését irányítja, lanton játszik és énekel… – elfordult, hogy szembenézzen régi barátjával. – Mondd csak, van valami, amit nem csinálsz a hercegnek? A kérdés feltűnően gúnyosan volt intonálva; az öreg Ficino elengedte magát, vihorászni kezdett, de hamar észbe kapott, hirtelen tudatosította magában, hogy Lorenzo és én is ott vagyunk, és elhallgatott. Lorenzo burkolt figyelmeztető pillantást küldött a két férfi felé. – Eddig terjed a tevékenységi köröm – felelte Leonardo szelíden. – Bár tényleg tervbe vettem, hogy megfordítom a Nap járását. Erre nevetés következett, Michelangelo kivételével mindenki nevetett. A fiatal művész még inkább boros kelyhébe temetkezett, mintha megijesztette volna a vidámság. – Ha valaki képes rá, akkor az te vagy – jegyezte meg csípősen Ficino. – Jó Leonardo – mondta Lorenzo, és hirtelen komolyra váltott a hangja. – Szeretném körbevezetni Madonna Lisát az udvaron, de szükségem van egy kis pihenésre, és itt az ideje, hogy magamhoz vegyem azt a förtelmes patikaszert, amit az orvosom írt elő. Lennél oly kedves és megtennéd helyettem? – Semmit sem tennék nagyobb örömmel – mondta a művész és karját nyújtotta nekem. Elfogadtam, bátortalanul, de ezt nem mutattam. Vajon ez a jel, hogy il Magnifico arra gondol, megfelelő férjjelölt lehet? A gondolat, hogy ezzel az elbűvölő, tehetséges, híres idegennel élhetek, akár távol, Milánó városában, Ludovico Sforza herceg udvarában, kellemes volt, akkor is, ha túl fiatal voltam hozzá. – Akkor egy pillanatra visszavonulok – mondta Lorenzo, és kurta bólintás után távozott. – Ez nem igazságos – mondta Botticelli, ahogy utána nézett – hogy csak egyikünk részesülhet abban az örömben, hogy elkísérje Önt. Leonardo és én távoztunk. A terem másik végében levő ajtó felé vezetett; ahogy közeledtünk, a kétoldalt álló szolgák szélesre tárták előttünk. Amikor átléptük a küszöböt, Leonardo azt mondta: 86

– Ne legyen félénk, Lisa. Úgy érzem, ön okos és érzékeny lány; egyenrangúak közt van, semmivel sem kevesebb nálunk. – Nagyon kedves öntől, hogy ezt mondja, uram, de nekem nincs tehetségem. Én csak csodálni tudom a szépséget, amit mások alkotnak. – A szépség felismerése már maga is tehetség. Ser Lorenzónak is megvan ez a fajta tehetsége. Odakint hűvös volt, de számos nagy fáklya világított és kis kőkörben tűz lángolt. – Madonna, felajánlhatom önnek a köpönyegemet? – Tökéletes arcát felém fordította; a lenyugvó nap fénye vöröses árnyalatúra színezte. A felkínált ruhadarabra néztem; vékony, sötét gyapjú volt, viseltes, foltozott. Elmosolyodtam. – Köszönöm, de inkább melegem van. – Akkor hadd vezessem körbe. – A tűz felé terelt. Mellette magas piedesztálon meztelen fiatalember bronzszobra állt; hosszú haja pásztorok jellegzetes szalmakalapja alól göndörödik, teste lágy és kerekded, mint egy asszonyé. Egyik kezét ökölbe szorítva kihívóan csípőjére tette; a másikban kard markolatát fogta, a kard éles hegye a talapzatra ért. Lábánál groteszk, levágott óriásfej. Odamentem hozzá; a tűz fénye csillogott a sötét fémen. – Ez Dávid? – kérdeztem. – Úgy néz ki, mint egy lány! – kiáltottam fel, és rögtön a számhoz kaptam a kezemet, mert zavarba jöttem meggondolatlan szavaim miatt. Ki vagyok én, hogy ilyen durván ítéletet mondjak egy remekmű felett? – Igen – mormogta vezetőm szintén kissé zavartan. Ránéztem, és láttam, hogy egész idő alatt engem figyelt, mintha soha nem látott volna még lányt. –A nagy Donatello Dávidja. – Aztán hosszú és nem tudatos hallgatás után magához tért és azt mondta: – Itt a helye; ami azt illeti, Lorenzo még kisfiú volt, amikor ez a Dávid már őrizte a kertet. De más tárgyakat is hoztak ide az ön kedvéért, Madonna. Az én kedvemért? Ezen elmerengtem egy kicsit, de aztán úgy találtam, hogy Leonardo mester hízeleg. Tovább léptünk. Két mellszobor állt előttünk, két külön oszlopon; mind a kettő olyan megkopott, hogy nem tudtam megállapítani, milyen kőből valók. – Ezek elég réginek tűnnek. – Valóban azok, Madonna. Augustus Caesar és Agrippa hadvezér korabeli ábrázolásai, a régi Rómából. Kinyújtottam a kezemet, megérintettem azt, amelyiket Augustusnak mondta. Nincs abban semmi különös, hogy az ember átmegy a Ponte Vecchión, amit római építők emeltek régesrég… de olyan műalkotást látni, amit egy több mint ezer éve halott emberről mintáztak, borzongató csodálattal töltött el. Vezetőm elengedte a karomat, hagyta, hogy szabadon megérintsem a műalkotásokat. – Lorenzo rajong a régiségekért – mondta. – Ebben a házban az antik és modern művészetek legnagyobb gyűjteménye található, ami csak a világon létezik. A következő mellszoborhoz léptem. Ez fehér kőből volt; kerek, telt orrú, körszakállas idősebb embert ábrázolt, bár a modell nem volt olyan szép, mint Leonardo. – És ő ki? – Platón. Ezt is gyengéden megérintettem, érezni akartam a hideg követ az ujjaim alatt és elképzelni az élő, lélegző embert, akiről mintázták. Volt ott egy másik szobor is, kortárs alkotás, Herculest ábrázolta. Izmos, robusztus test, a legenda szerint ő alapította Firenze városát. Egy idő után annyira lekötött a látvány, hogy letettem a kelyhet és el is feledkeztem róla. Izgalmam ellenére fázni kezdtem, és már majdnem kértem, hogy menjünk be inkább, amikor megpillantottam egy másik, életnagyságú terracotta mellszobrot a kert egyik sarkában. Szép, markáns arcú férfi, élete virágában. Szeme nagy, tágra nyílt, ajkán halvány mosoly játszott, mintha kedves barátját látta volna meg. Azonnal megszerettem. – Ismerősnek tűnik – mondtam, és nagyon törtem a fejem, próbáltam felidézni, hol láttam. 87

– Sosem találkozott vele, Madonna – felelte Leonardo; és bár igyekezett könnyedén felelni, mély szomorúságot éreztem hangjában. – Meghalt, még mielőtt Ön megszületett volna. Ő Giuliano de' Medici, Lorenzo meggyilkolt fivére. – Olyan elevennek tűnik! – Az volt – felelte vezetőm, hallhatóan nagyon szomorúan. – Ezek szerint ismerte. – Igen. Jól ismertem, amíg a Medici ház bizalmasa voltam. Nála nemesebb szívű ember nem született. – Látom a szobor vonásain is. – Megfordultam, szembenéztem Leonardóval. – Ki az alkotó? – Mesterem, Verrocchio kezdte, amikor Giuliano még élt. Én fejeztem be… a halála után. – Elhallgatott, felidézte a távoli nagy bánatot, aztán nagy erőfeszítéssel visszatért a jelenbe. Gyakorlott mozdulatokkal nyúlt a köpönyege alatt övre rejtett mappáért és tollért; hangja megélénkült. – Madonna, megtenne nekem egy szívességet? Megengedi, hogy egy gyors vázlatot készítsek önről itt, a szobor előtt? Zavarba jöttem, nagyon meghatott, hogy a Vinciből való nagy művész lerajzol engem, egy gyapjúkereskedő jelentéktelen leányát; nem találtam szavakat. Leonardo ezt nem vette észre. – Álljon ide, Madonna Lisa, kérem. Elfordulna egy kicsit jobbra? Most… jó. Igen. Nézzen rám és lazítsa el az arcvonásait. Gondoljon Augustusra és Agrippára, és arra, hogy mit érzett, amikor megérintette őket. Most hunyja be a szemét, vegyen mély levegőt, lassan fújja ki. Nem is lát engem. Inkább Giulianót nézze és idézze fel, mit érzett, amikor először meglátta. Igyekeztem eleget tenni az utasításnak, bár merészségemben képtelen voltam a szememet levenni Leonardo mester arcáról; tekintete átható és szenvedélyes, fel-le pillant, hol a rajzfelületet nézi, hol engem. A tollhegy hangosan sercegett a papíron. Volt egy pillanat, amikor tétovázott; a toll megállt a kezében: már nem művész volt, hanem férfi, vágyakozással vegyes szomorúsággal szemlélt. Aztán összeszedte magát, újra nekifogott a feladatnak; mozdulatai felgyorsultak. A nap lement, minden szürkeségbe fordult, gyorsan sötétedett; a fáklyák fényesebben ragyogtak. – Vegyen levegőt! – sürgetett a művész, és rájöttem, hogy egészen addig visszafojtott lélegzettel álltam. Nehéz volt, de sikerült erőt merítenem, hogy ellazuljak, hogy vonásaim lágyak legyenek és ne féljek. Giuliano mosolyára gondoltam, és arra, hogy ő is milyen kedvesen nézett a művészre, aki megkérte, üljön modellt neki. És amikor végül sikerült így megfeledkeznem magamról, pillantásom Leonardo vállán túlra tévedt, a nagyterem ablakára, ahol az ünnepség várt ránk. Az egyik ablakot fedő súlyos függönyt elhúzták. Egy férfi állt ott, minket nézett, jól kivehető volt a fényes háttér előtt. Bár arca árnyékban maradt, görnyedt és szomorúságot kifejező tartásáról felismertem: Lorenzo de' Medici figyelt.

88

XXIV.

A

művész és én hamarosan visszatértünk az ünneplő társaságba. Leonardónak csak annyi ideje volt, hogy vázlatot készítsen, gyors tollrajzot a legfontosabb vonásokról. Egy kicsit csalódott voltam; naivitásomban azt hittem, hogy percek alatt teljes portrét készít rólam. A rajz azonban kétségtelenül hasonlított rám, bár nem adta vissza ruhám és főkötőm szépségét. Il Magnifico közeledett felénk a terem másik végéből, mellette egy nálam pár évvel idősebb fiú és egy húsz év körüli fiatalember. Törékenysége és nyomorék volta ellenére Lorenzo meglepő fürgeséggel közeledett. Amikor odaért mellém, megfogta a kezemet és olyan melegséggel szorította, hogy nagyon elcsodálkoztam. – Lisa, kedves – mondta. – Remélem, tetszett néhány műalkotás a kertemben. – Igen, nagyon is. – Az semmi ahhoz képest, amit nemsokára látni fog – azzal a mellette álló fiatalemberekhez fordult. – De előbb hadd mutassam be a fiaimat. Ő a legidősebb fiam, Piero. Botticellit is messze felülmúló illetlen unalommal hajolt meg kissé Piero, közben halkan felsóhajtott, mintha ez terhére lenne. Magas, széles vállú férfi volt, néhai anyja arroganciáját és rossz modorát örökölte, nem volt benne semmi apja szellemességéből és kellemes vonzerejéből. Mindenki tudta Firenze városában, hogy ő Lorenzo kiválasztott utóda, és mindenki sajnálkozott is emiatt. – Ő pedig a legfiatalabb, Giuliano – hangja érezhetően lágyabban szólt. A fiatalember találó nevet kapott. Nem nagyon hasonlított apjára, mert vonásai szabályosak, orra egyenes, fogai szépek, és ugyanolyan nagy, kíváncsi szeme volt, mint néhai nagybátyjának. Ám apjához hasonlóan az ő tartása is elegáns volt és könnyed. – Madonna Lisa – szólított meg. – Rendkívüli öröm, hogy megismerhetem. És mint Leonardo, ő is lehajolt, megfogta és megcsókolta a kezemet. Amikor felegyenesedett, a szemembe nézett és olyan sokáig nem engedte el a kezemet, hogy zavaromban lehajtottam a fejemet és a tekintetemet elfordítottam. Azt hiszem, Lorenzo figyelmeztető pillantást küldött legkisebb fia felé, mielőtt folytatta. – Középső fiam, Giovanni sajnos nem lehet jelen. –Elhallgatott. – Fiúk, menjetek és gondoskodjatok róla, hogy a mi kedves Leonardo mesterünk rendesen kapjon ételt és italt, minden kényelme meglegyen, hiszen hosszú utat tett meg, hogy itt lehessen. Ön pedig, ifjú Madonna… – várt, amíg a többiek elmennek, csak akkor folytatta a mondatot. – Örömömre szolgálna, ha megszemlélné magánlakosztályom műremekeit. Hangjában nem volt semmi buja mellékzönge; nagylelkű, lovagias ajánlat volt. Mégis nagyon zavarba jöttem. Nem voltam elég előkelő születésű ahhoz, hogy legfiatalabb fia feleségül vehessen (Piero már nős volt, felesége az Orsini családbeli Madonna Alfonsina), és nem értettem mi más lehetne a bemutatás célja, ha nem puszta udvariasság. És ha azért vagyok itt, hogy potenciális férjet találjanak nekem, és különösen azt reméltem, hogy Leonardo az, miért vezet el a vendégsereg közeléből? Lehet, hogy a fondorlatos il Magnifico közelebbről kívánja szemügyre venni hibáimat és erényeimet. Zavartságom ellenére elragadtatott öröm fogott el. Nem is álmodtam volna, hogy életemben láthatom a híres Medici gyűjteményt. – Nagy örömömre szolgálna, uram – feleltem őszintén. Lorenzo köszvénytől eltorzult kezébe vette a kezemet, mintha a tulajdon lánya volnék; valami történt a vendégektől való távolléte alatt, valami felzaklatta érzelmeit, de bármi is az, igen erősen igyekezett előlem titkolni.

89

Újra karon fogtam, kiléptünk a teremből, elindultunk visszafelé a festményekkel és szobrokkal díszített folyosón, fel a lépcsőn. A lépcsőn járás nagy fájdalmat okozott neki és kimerítő lehetett, mert nehezen vette a levegőt, de összeszorította a fogait és lassú, kimért, egyenletes léptekkel haladt felfelé; a botot hóna alá fogva erősen a lépcsőkorlátra támaszkodott; én a másik kezét fogtam szorosan és tőlem telhetően segítettem neki. Végül felértük a lépcső tetejére; hosszan felsóhajtott, egy pillanatig csak állt, és erőt gyűjtött. – Kérem, bocsásson meg nekem – mondta halkan, zihálva. – Az utóbbi időben kevés lehetőségem volt a lábamat mozgatni. De minden erőfeszítéssel erősebb leszek. – Természetesen – feleltem halkan, és vártuk, míg lélegzése megkönnyebbedik. Nagy faajtóhoz vezetett. Ez előtt is őr állt, mint minden bejárat előtt a palotában. A szolga, amikor meglátott minket, kinyitotta nekünk az ajtót. – Ez a dolgozószobám – mondta, ahogy beléptünk. Hogyan írjam le ezt a szobát? Építészeti szempontból nem jelentős; mérete szerény, négy fal, alacsony mennyezet, egyáltalán nem olyan lenyűgöző, mint az én családom házának nagyterme. Ám ahová csak néztem – a falon, az intarziás márványpadlón, a polcokon és piedesztálokon – mindenütt műalkotások, ragyogó régiségek, a világ legnagyobb művészeinek remekművei. Szédültem ennyi szépség láttán egy helyen. Vállamig érő két nagy agyagedény, gyönyörű keleti mintákkal megfestett vázák mellett haladtunk el. Lorenzo közömbös mosollyal bólintott feléjük. – Ajándék Qa'itBaj szultántól. – Aztán a falra mutatott. – Egy régi barátom, Galeazzo Maria Sforza portréja. Haláláig Milánó hercege volt, utána vette át Ludovico a helyét. És ott, azt a festményt Uccello festette, azt pedig ott del Pollaiuolo, az egyik kedvencem. – Olyan nevek voltak ezek, amiket minden művelt firenzei ismert, bár kevesen voltak a szerencsések, akik munkáikat láthatták. – És ott egy szép darab, Fra Angelico remeke. Fra Angelico: ő az a híres domonkosrendi szerzetes, aki olyan gyönyörű freskókat festett a San Marco kolostorban Cosimo de' Medici megrendelésére, még a barátok celláiba is. Ahogy a festményt néztem, nem tudtam megállni, hogy arra ne gondoljak, vajon Savonarola helyesli-e az ilyen szükségtelen fényűzést. A dolgozószoba falán lógó kép Szent Sebestyént ábrázolta haláltusájában, aki megvédett minket a pestistől; nyugodt tekintetét az ég felé emelte, ahogy fához kötve haldoklott a testébe fúródott kegyetlen nyilaktól. Mielőtt elkezdhettem volna végignézni, magamba szívni ezt a csodát, Lorenzo ismét a figyelmemet kérte. Hosszú asztalhoz vezetett, amin, mint mondta „érme- és kőgyűjteményem egy része” pihent. Falilámpa lógott fölötte, a fény megcsillant a fényes érméken, ékköveken és kápráztató ragyogásban mutatta őket. Körülbelül kétszáz tárgy volt itt látható. Sosem képzeltem, hogy van ilyen gazdagság a világon, nemhogy Firenzében. – Ezek a császárkori Rómából valók – mutatott egy sor kopott, szabálytalan alakú érmére. – A többi Konstantinápolyból és Keletről. – Ügyetlenül felemelt egy fél ököl nagyságú rubintot, felém nyújtotta és nevetett, amikor látta, hogy vonakodom átvenni tőle. –Ne félj, gyermekem, nem harap. Tartsd a fény felé, és keress benne szabálytalanságokat; buborékokat vagy apró repedéseket. Egyet sem találsz. Úgy tettem, ahogy mondta, és igyekeztem nem remegni a gondolattól, hogy családom egész vagyonánál nagyobb értéket tartok a kezemben. A lámpa felé tartva belenéztem, és arcom rubinvörös fényben fürdött. – Gyönyörű. Lorenzo úr elégedetten bólintott, amikor visszaadtam neki. – Medalionjaink is vannak, legjobb művészeink munkái. Itt van egy, amit sok-sok évvel ezelőtt a mi Leonardónk tervezett. Ritka szép darab; keveset vertek belőle. – Szinte gondatlanul tette le a rubint, aztán nagyobb tisztelettel egy aranyérméért nyúlt; enyhe búskomorság fogta el. Kezembe vettem a medaliont és elolvastam a feliratot: A NÉP GYÁSZOL. Giulianót ábrázolta, ahogy hiába emeli kezét az orgyilkosok tőre ellen. Az érme szépségét csodáltam, és közben

90

megborzongtam, mert eszembe jutott, amit Zalumma Messer Iacopo holttestéről mondott. Nyolcvan ember öt nap alatt, mondta az apám. Ez a finom úr képes lett volna ilyen gaztettekre? – Kérem, fogadja el. Ajándék. – Nekem is van egy ilyen érmém – mondtam, és rögtön el is szégyelltem magamat meggondolatlan válaszom miatt, hogy visszautasítottam nagylelkű ajánlatát. – Édesanyámtól kaptam. E szavaimra Lorenzo úr nagyon átható tekintettel nézett, aztán pillantása megkeményedett, majd fokozatosan meglágyult. – Persze, el is felejtettem, hogy néhány barátomnak ajándékoztam belőle. Egy másik medaliont adott helyette, amin nagyapja, Cosimo és a Medici címer volt látható. Ezt másik művész készítette, tehetséges, de hiányzott belőle Leonardo kezének finomsága; így is egyszerűen elámultam és zavarba jöttem Magnifico nagylelkűségétől. Ezután mintha elfáradt volna, de folytatta a gyűjtemény bemutatását, a kalcedon-kámeákat mutatta, melyeknek színe a leghalványabb fehértől a legsötétebb szürkéig terjedt, és előfordult köztük ragyogó vörös és narancsszínű is. A legtöbb darab intaglio10 volt, homorúan mélyített gemma, egyes darabok arannyal berakottak, a híres Ghiberti munkái. Volt néhány serleg is drágakövekből faragott és ékkövekkel kirakott, ezüsttel, arannyal díszített darabok; de Lorenzo úr eddigre már nagyon elfáradt, ezért ezek közül semmit nem emelt fel. Inkább egy piedesztálhoz vezetett, amin egyetlen sekély, bár a vacsorához használtnál nagyobb tányér állt. – Ez is kalcedon, bár a kupa vörösesbarna – mondta, hangja rekedtes suttogássá halkult. A sötétebb háttér előtt tejszínű cameo, rajta több alak, az antik időkből származik. – Ez a legnagyobb kincsem. Ozirisz a bőségszarut tartja, ez a felesége, Izis. Fiuk, Hórusz szánt. – Elhallgatott, büszkeség áradt hangjából. – Ezt a kupát Egyiptom királyai és királynéi használták szertartásaikon. Maga Kleopátra királynő is ivott belőle. Amikor Octavianus legyőzte, egy időre elveszett, aztán Konstantinápolyban bukkant fel. Onnan Alfonso nápolyi király udvarába került és végül Rómába, ahol megvettem. – Látta rajtam az alig visszafogott lelkesedést és elmosolyodott. – Tessék! Csak érintse meg nyugodtan! Csodáltam, hogy kora ellenére milyen tökéletes; olyan kitűnő állapotban volt, hogy Lorenzo magyarázata előtt azt hittem, ez is firenzei munka. A széle hideg volt és tökéletesen sima. Mosolyogva néztem vissza Ser Lorenzóra; láttam, hogy szeretetteljes elfogultsággal és gyönyörűséggel néz, de nem a kelyhet, hanem engem. Elragadtatásomat léptek hangja zavarta meg. Megfordultam és Giovanni Picót láttam; kezében sötét folyadékkal telt kupa. Legalább úgy meglepődött, hogy ott lát, ahogy én meglepődtem az ő láttán. Megjelenése váratlanul ért, visszahőköltem. Ő udvariasan mosolygott, ám én képtelen voltam erre. – Csak nem Antonio Gherardini lánya? – kérdezte. Nem hiszem, hogy tudta a nevemet. – Hogy van, kedvesem? Lorenzo nagyon fáradtan fordult szembe vele. – Giovanni, te ismered Madonna Lisát? – Jó barátja vagyok Antoniónak. – Pico bólintással nyugtázta jelenlétemet. Udvariatlanság volt, de semmit nem szóltam. Anyám temetése óta nem láttam Pico grófot. Bár utána is gyakran jött apámhoz látogatóba, nem voltam hajlandó fogadni, ilyenkor inkább a szobámban maradtam. Mostani udvarias viselkedése ellenére biztosan tudta, hogy gyűlölöm. Pico uralkodott arckifejezésén, de nem tudta leplezni jelenlétem oka miatti kíváncsiságát; bár a Medici házhoz tartozott, nyilván nem meghívottja az aznap esti mulatságnak, és az ünneplés okába sem avatták be. – Már kerestelek, Lorenzo – korholta barátságosan. – Nem vetted be időben az orvos által előírt szert. – Sokatmondóan mosolygott rám. – Házigazdánk gyakran túlságosan lefoglalja magát mások szórakoztatásával, a saját szükségleteiről pedig megfeledkezik. 10

metszet, véset

91

Lorenzo enyhe grimaszra húzta a száját. – Ser Giovanni hosszú évekig házunk egyik legkedvesebb vendége volt. Bizonyos dolgokban nem értünk egyet… de attól még barátok maradtunk. – Akkor majd megtérítelek – felelte Pico jó humorral. Mégis, volt valami kínos nyugtalanság a levegőben, mintha barátságuk már erőltetett lenne, mintha csak azért érintkeznének, hogy rajta tartsák a szemüket a másikon, hogy tudják, mit művel. – Bocsáss meg, hogy félbeszakítottam a párbeszédet. Madonna Lisa, Ser Lorenzo, kérem ne zavartassák magukat. Várok, míg befejezik. De ne feledd, kedves Lorenzo, hogy nem szabad elhanyagolnod az egészségedet. Lorenzo észrevette, hogy kíváncsi pillantást vetettem az italra; hiszen azzal a megjegyzéssel küldött engem és Leonardót kettesben az udvarra, hogy bemegy és ezt megissza. – Más… fontosabb dolgom volt – mormogta úgy, hogy csak én halljam. – Nagyon kegyes volt hozzám, Ser Lorenzo – mondtam, arra gondolva, hogy meneküljek, mert Pico közelsége teljesen elvette a kedvemet; anyám halálának emléke még mindig túl eleven volt. – De úgy gondolom, jót tenne Önnek egy kis pihenés. Engedelmével távoznék. Talán meghallotta hangomban a zavart… vagy tényleg kimerült lehetett, mert nem tiltakozott. – Hagyd itt az orvosságot – mondta Picónak. – Menj és szólj, hogy álljon elő Ser Antonio kocsija, és mondd meg neki, hogy a lánya a kocsihoz fog menni. A kápolnában találod. Aztán menj, küldd ide Pierót. Nagy megkönnyebbülést éreztem, abban a pillanatban, hogy Pico távozott. Amint kiment, il Magnifico azt mondta: – Ser Giovanni jelenléte zaklatta fel? Fejemet lehajtva a ragyogó márványpadlót néztem. – Jelen volt, amikor anyám meghalt. – Igen, emlékszem, említette. – Összeszedte gondolatait. – Nincs annál keserűbb, mint elveszteni, akiket szerettünk. Az idő előtti halál, az igazságtalan halál a legrosszabbat hozza ki az emberből. Könnyen gyűlöletbe facsarja szívünket. – Lehajtotta fejét. – Erőt vett rajtam a bosszúállás vágya, amikor fivérem meghalt. Most ez kísért. – Elhallgatott, és arra a helyre nézett, ahol Pico állt. – Ser Giovanni olyan ember, aki végletekben gondolkodik. Nincs nála tanultabb ember, szíve most mégis Girolamo perjelé. A világ elvesztette az egyik legnagyobb filozófusát. Hallott a szinkretizmus-elméletéről? Tagadón ingattam fejemet. – Arról szól, hogy minden filozófiában és vallásban benne van az igazság csírája… és mindegyikben vannak hibák is. A mi Giovannink azt mondja, mindegyiket meg kell vizsgálni, hogy meghatározzuk a hasonló igazságokat és kiiktathassuk belőlük a téves eszméket. – Fanyar mosolyra húzta száját. – Ezért a Pápa azt a javaslatot tette, hogy máglyán kell elégetni Ser Giovannit. Két éve jött ide, hogy oltalmamat élvezze. Most pedig egy olyan embert támogat, aki a vesztemet akarja. Arca hirtelen elborult; felsóhajtott, s ez a sóhaj mintha a lelkéből szállt volna fel. – Gyermekem, kénytelen vagyok udvariatlan lenni és megkérni, engedje meg, hogy jelenlétében leüljek. Ez az este jobban kifárasztott, mint gondoltam. Egy közeli székhez támogattam. Ezúttal erősen karomra támaszkodott, nem volt képes fenntartani a látszatot, hogy már majdnem meggyógyult. Felnyögött, amikor leült a haldokló Szent Sebestyén képe alá, és a falnak támasztotta a hátát. Behunyta szemét; a fáklyafényben kétszer olyan idősnek látszott, mint amennyi valójában volt. Megijedtem, ezért megkérdeztem: – Idehozzam az orvosságot? Halványan elmosolyodott, aztán kinyitotta a szemét és gyengéd szeretettel nézett. – Ne. De megtenné, hogy fogja egy öregember kezét, míg Piero ideér? – Természetesen. – Odaléptem mellé, és kissé lehajoltam, hogy megfogjam a kezét; hideg volt és olyan vékony, hogy éreztem az eldeformálódott csontokat. Így maradtunk, csendben, míg il Magnifico halkan megszólalt: 92

– Ha megkérem, Lisa, eljönne újra? – Természetesen – ismételtem, bár el nem tudtam képzelni, mi készteti arra, hogy újra meghívjon. – A mi Leonardónk nagyon el volt ragadtatva – mondta. – Megesküdnék, hogy láttam, amint a kertben portrét vázolt fel önről. Megrendelem tőle, hogy fesse meg az ön arcképét, amikor egy időre el tud szabadulni milánói kötelezettségeitől. Nem lenne ez önnek ellenére? Úgy meglepődtem, hogy alig tudtam szólni. Apámra gondoltam legelébb. Egy ilyen megtiszteltetés nagyon megnövelné az ázsióját és igen jót tenne üzletmenetének, bár kétségeim támadtak aziránt, hogy ez többet nyomna a latban, mint a Savonarola tanításai iránti fanatikus rajongása. Annyira megszilárdítaná a Mediciekhez fűződő kapcsolatát, hogy az nyilván kivívná új társainak rosszallását. De a pillanat nem volt alkalmas ilyen kételyek megfogalmazására. Amikor végre meg tudtam szólalni, azt mondtam: – Nemhogy ellenemre lenne, maestro. Teljesen magával ragad, lenyűgöz a gondolat. – Remek – felelte, és határozottan bólintott. – Akkor így lesz. Nem beszéltünk többet, aztán nyílt az ajtó és Lorenzo legkisebb fia lépett be. – Giuliano – mondta. Hangja ingerültségről árulkodott. – A bátyádat hívattam. Hol van Piero? – Gyengélkedik – felelte Giuliano gyorsan. Arca kipirult, mintha futva jött volna apja hívó szavára; amikor engem meglátott, mintha kissé felvidult volna. – Rosszul érzed magad, apám? – körbenézett a szobában, meglátta az érintetlen orvosságot. – Már ki kellett volna innia a gyógyszert, amit az orvos felírt. Hadd hozzam ide! Lorenzo elengedte a kezemet és legyintett fia szavára. – A legkisebb fiam – mondta nekem, semmi mással össze nem téveszthető szülői rajongással – úgy siet teljesíteni a kívánságaimat, ahogy a legidősebb szándékosan semmibe veszi. Giuliano mosolygott; volt valami a gesztusában, ami a kertben álló terracotta mellszobor modelljére emlékeztetett. – Sajnálom, hogy nem tudom visszakísérni az édesapjához – folytatta Lorenzo –, de Giuliano megbízható fiatalember. Garantálom, hogy biztonságban visszakíséri. – Még egyszer a kezemért nyúlt súlyos fájdalmai ellenére. – Isten önnel, kedves gyermekem. – Önnel is, uram. Köszönöm a kedvességét, hogy meghívott az otthonába. És köszönöm, hogy megfesteti a portrét… Vonakodva engedtük el egymás kezét. Furcsa szomorúságot éreztem, ahogy elfogadtam Giuliano karját, és a szobában hagytuk apját, a törékeny, rút férfiút, akit évszázadok gazdagsága és szépsége vett körül.

93

XXV.

A

folyosón Giuliano és én még több szobor és portré mellett haladtunk el, és láttam a derekamig érő finom porcelán vázákat, és mindezt a szépet elegánsan megmunkált bronz, ezüst, arany csillárokba illesztett lámpások világították meg. Furcsa hallgatásban lépdeltünk egymás mellett. Kezemet mereven nyugtattam felső karján, ő egyenesen előre nézett és olyan természetes méltósággal mozgott, ami nála egy évtizeddel idősebbekhez illik. Apjához hasonlóan sötét, komor színű ruhákban járt, tunikája egyszerű, testhezálló, de apám legfinomabb gyapjúszövetéből készült. – Sajnálom, Madonna Lisa, hogy apám betegsége miatt félbeszakadt látogatása. – Kérem, ne szabadkozzon – feleltem. – Sajnálom, hogy Ser Lorenzo még mindig nincs jól. A remegő fényben Giuliano arckifejezése az árnyékok közt is láthatóan komorabb lett. – Apám a vendégek előtt félvállról veszi ezt, de az elmúlt néhány hónapban olyan beteg volt, hogy azt hittük, meghal. Még mindig nagyon gyenge; az orvosok azt tanácsolták, ne fogadjon vendégeket, de eldöntötte, hogy mindenképpen találkozni akar a barátaival. Különösen Leonardót akarta látni. És… nekem nem mondta, de azt hiszem, azért akart találkozni önnel, hogy jövőbeli házasságát tervezze? – Én is ezt hiszem – mondtam. A Vincibeli művész említése, aki különleges erőfeszítést tett, hogy eljöjjön erre az összejövetelre, felkavarta reményeimet. – De az ön édesapja nagyon rossz állapotban van. Mi a betegsége? – Szívbaj – felelte Giuliano és zavartan vállat vont. – Legalábbis ezt mondják az orvosok, de szerintem sokkal kevesebbet tudnak annál, amit állítanak. Apám mindig szenvedett a köszvénytől… néha olyan nagyon, hogy felsikolt a fájdalomtól, ha csak az ágynemű súrolja is a bőrét. És fájnak a csontjai is. De az utóbbi időben tucatnyi más panasza van, és úgy tűnik, az orvosok ezek egyikét sem képesek csillapítani. Gyenge, nem tud enni, nyugtalan és erős fájdalmai vannak… – Fejét ingatva megállt. – Annyira aggódom érte! Negyvenhárom éves, de öregembernek látszik. Amikor kicsi voltam, olyan erős volt, hogy velünk futkározott, és játszott, mintha ő is közénk tartozna, mintha gyerek lenne. Maga elé szokott emelni a lóra és vele lovagoltam… – Hangja megtört; elhallgatott, hogy összeszedje magát. – Sajnálom. – Nem régen vesztettem el az anyámat; pontosan értettem, milyen félelem marcangolja ezt a fiatalembert. – De már jobban van, mint volt, ugye? – Igen… – és gyors mozdulattal bólintott. – Akkor biztosan tovább javul az állapota. Reménykedniük kell. Hirtelen feleszmélt. – Bocsásson meg, Madonna! Ön a vendég, és én itt panaszkodom önnek. Nem kellene ilyen aggodalmakkal terhelnem… – Szívesen hallgatom. Ser Lorenzo olyan kedves volt hozzám; nagy fáradtsága ellenére megmutatta nekem a gyűjteményét. Giuliano szomorkás mosollyal nézett. – Ilyen az én apám. Szeret szép dolgokat gyűjteni, de a gyűjtemény nem okoz neki igazi örömöt, csak ha megoszthatja másokkal és nézheti, hogy mások milyen élvezettel szemlélik ezeket. Hallottam, mesélték, hogy üzleti és politikai ügyekben kegyetlen tud lenni, de én csak a jót láttam benne. – Elhallgatott; könnyedebb hangon folytatta. – Tetszett a tárlatvezetés, Madonna? – Nagyon.

94

– Tudom, apám szerette volna végigvezetni a gyűjteményén. Megkérhetem, tegye lehetővé, hogy ön ismét ellátogasson hozzánk és többet lásson? Talán lehetséges volna, hogy meglátogassa castellói villánkat; sok gyönyörű festmény van ott és szép kertek. – Szeretném. – Bár annyira megörültem a gondolatnak, hogy a világ is forgott körülöttem, válaszom tétova volt. Nem hittem, hogy apám megengedné, hogy másodszor is látogatást tegyek a Medici házban. Még mindig aggódtam, vajon egyáltalán megfontolja-e, hogy beengedjen egy festőt a házunkba, legyen az akár a híres Leonardo. Giuliano válaszom hallatán elmosolyodott. – Ez csodálatos lenne Madonna Lisa! Mivel apám gyengélkedik, talán megengedi, hogy én szolgáljak vezetőjéül. Hirtelen nyugtalan lettem a felismeréstől, hogy tetszem neki. Lorenzo nyilván nem azért hívott, hogy a fiának szemeljen ki feleségül… Giuliano még néhány évvel fiatalabb volt annál, hogy házasulandó korba lépjen. És ha megházasodik, felesége nyilván Itália valamelyik főnemesi családjából kerül ki. Biztosan nem egy gyapjúkereskedő lánya lesz a hitvese. Képtelen voltam megfelelő választ adni. Szerencsére ekkor már a palazzo oldalbejáratához értünk. Itt nem voltak szolgák; halványan emlékeztem rá, hogy az őrök a másik oldalon állnak, odakint a hidegben. Giuliano megállt. – Csak egy pillanatra hagyom magára itt, Madonna, míg megnézem, hogy édesapja várja-e már. Aztán visszatérek, hogy odakísérjem hozzá. Előrehajolt, váratlanul, izgatottan, és megcsókolta az arcomat. Ugyanilyen gyorsan el is sietett. Örültem, hogy elment és hogy nem volt tanúja a jelenetnek. Az arcomon és nyakamon érzett pírból ítélve biztosan olyan vörös lehettem, mint a chermisi bíbor. Gyötrődtem. Kedves, szeretnivaló fiatalember, és szép… de nem érhetek fel hozzá, csókjától mégis hirtelen szédülés fogott el. Ugyanakkor emlékeztettem magamat, mennyire megragadott Leonardo da Vinci. Jobb, és biztonságosabb is, ha felé irányítom a házasság iránti reményeimet. Bár csak egy szolgalánnyal való törvénytelen kapcsolatból született, Leonardo apja Firenze városának egyik legismertebb közjegyzője volt. Jó családból származik, körülbelül olyan tekintélye és vagyona van, mint az én apámnak. Amikor Giuliano visszatért, még mindig túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy a szemébe nézzek. Kivezetett a hideg éjszakába a oldalukon kardot viselő őrök között. Besegített a kocsiba, a tiltott csókra egy pillantással sem utalva. És amikor apám mellett ültem, egyszerűen azt mondta: – Jó éjt, Madonna. Jó éjt, Ser Antonio. Isten önökkel! – Önnel is – feleltem. Kihajtottunk a Via Largára; apám kimért, hűvös, és zaklatott volt. Az ima és az elmélkedés úgy tűnik, nem nagyon nyugtatta meg, nem csillapította a fullánkot, hogy egyetlen gyermekét, ha csak egy kis időre is, Savonarola ellenségének gondjaira kellett bíznia. Nem nézett a szemembe. – Milyen volt? – kérdezte kurtán. – Mit csináltak? Közszemlére tettek a hölgyek előtt? – Nem voltak hölgyek. Csak férfiak. – Férfiak? – Ekkor felém fordult és rám nézett. – Il Magnifico barátai. – Apám rosszallásától tartva nem akartam túl sokat elmondani, de kíváncsiságom nem hagyott nyugodni. – Sok művész. Leonardo da Vinci is. – Több eszem volt annál, mintsem megemlítsem, hogy Lorenzo megrendelte tőle a portrémat; az ilyen tárgyalást nálamnál jobb diplomatákra bízom. Elhallgattam, hirtelen elbátortalanodtam. – Nős ember? – Leonardo? – Apám nyugtalan lett, az előttünk húzódó út gyér világításánál is láthatóan grimaszba rándult az arca. – Nem. A leghírhedtebb szodomiták közé tartozik. Évekkel ezelőtt vádat is emeltek ellene; a vádakat később ejtették, de évekig együtt élt a „segédjével”, Salaival, aki minden bizonnyal a szeretője. Hangsúlyok nélkül mondta ezt, monoton hangon, ami furcsa, mert általában istenfélő rosszallással viseltetett az ilyen férfiak iránt.

95

Érezhetően nagy erőfeszítéssel tette fel nekem a megfelelő kérdéseket: Ki volt még jelen rajta kívül? Adta-e Ser Lorenzo valami jelét annak, hogy kit talál alkalmasnak férjedül? Mit csináltam odabent? Röviden válaszoltam, minden kérdésre egyre kevesebb szóval; úgy tett mintha nem vette volna észre, hogy Leonardóról való sértő megjegyzésével megbántott. Végül elhallgatott, boldogtalan merengésbe süppedt, és szó nélkül hajtottunk végig a sötét, hideg városon. Szorosan beburkolóztam prémszegélyű köpönyegembe ahogy a kihalt Ponte Santa Trinitán vitt a kocsi hazafelé.

96

XXVI.

A

következő héten újonnan támadt buzgósággal vártam, hogy apám velem vacsorázik, hátha üzenetet kapott Lorenzo úrtól. Még mindig fájt a hír, hogy Leonardo a férfiakat kedveli inkább. Részben reméltem, hogy apám tévedett, vagy esetleg hazudott, annak érdekében, hogy eltérítsen egy művésszel való házasságkötéstől, mert az ilyen embereket általában megbízhatatlan férjnek tartották. De biztosan tudtam, hogy a vonzódás szikráját láttam a művész szemében. Egy héten belül rövid levelet kaptam az úgynevezett szodomitától, amit apám tudta nélkül csempésztek be nekem. Amikor feltörtem a pecsétet, két másik papír csúszott ki és esett a padlóra. Üdvözlet, Madonna Lisa, Milánó városából. A mi jó Lorenzo urunk megbízott, fessem meg az ön portréját. Keresve sem találhatnék ennél kellemesebb megbízást; az ön szépsége szinte követeli, hogy minden időkre megörökíttessék. Amint teljesítettem néhány megbízatásomat a tiszteletre méltó Ludovico hercegnek, Firenzébe utazom és hosszabb ideig maradok. Mellékelek néhány elnagyolt vázlatot, amit az ön kedvéért készítettem. Az egyik gondosabb kidolgozású, azon vázlat alapján, amit látogatása estéjén a Medici palazzóban készítettem. A másikat saját mappámból másoltam, és különös jelentősége van a Medici család belső körében. Türelmetlenül várom, hogy elkezdjek dolgozni a festményen. Kimondhatatlanul örülök, hogy újra és többször láthatom. Jó barátja, Leonardo Felvettem a papírokat a földről és mély tisztelettel néztem a rajzokat. Megértettem, miért Leonardót bízták meg azzal, hogy Giuliano de' Medici mellszobrát posthumus, már modell nélkül befejezze: csodálatra méltó volt, ahogy emlékezett arcvonásaimra. Abból az alig felvázolt tusrajzból, amit az udvaron készített, ezüstirónnal élesen körvonalazott, finom rajzot alkotott csontszínű papírra, meglepő pontossággal visszaadva arcom, nyakam, vállam; igazabbnak, szentebbnek és profánabbnak tűnt az ábrázolás, mint amilyennek engem a tükröm valaha mutatott. Nem abban a pózban mutatott, amiben modellt álltam neki, hanem az előtte való pillanatban, amikor Giuliano terracotta mellszobrát néztem csodálattal; akkor megfordultam, vállam fölött a művészre pillantottam. Csak az arcom, háromnegyedprofilban, csak az volt kidolgozva és gondosan árnyékolva; hajamat és vállamat néhány gyors vonallal vázolta fel. Fejem mögött furcsa forma, ami lehet hajháló vagy glória is. Szemhéjam, kiugró állam, az arcom szem alatti része fehér ólom gondos felvitelével volt kiemelve. Ajkam két széle nagyon enyhén megemelkedett; nem mosoly, de a mosoly ígérete. Olyan jóság visszatükröződése volt, amit a halott Giuliano szoborszemében láttam; akár angyal is lehettem volna. Káprázattál néztem a rajzot egy ideig, majd a másik lapra fordítottam figyelmemet. Ez gyorsabb, kidolgozatlanabb vázlat volt, ami felébresztett bennem egy emléket; láttam már ezt a képet valahol, és eltartott egy ideig, míg visszaemlékeztem, hogy anyámmal együtt néztük a Palazzo della Signoria közelében egy falon. 97

Kötélről lógó férfit ábrázolt, feje leszegve, keze a háta mögött megkötve. A hátoldalára ezt írta a művész: Bernardo Baroncelli kivégzése. Félelmetes kép volt, nem illendő ilyet fiatal lánynak küldeni; el nem tudtam képzelni, mi vette rá Leonardót, hogy ezt tegye. Mi köze Baroncellinek hozzám? Maga a levél is csak növelte zavaromat. Nem tudtam mire vélni. Kimondhatatlanul örülök, hogy újra és többször láthatom… Ezzel arra utal, hogy szeret? De a levelet szokatlan egyszerűséggel Jó barátjaként írta alá. Barát, semmi több. Ugyanakkor a levél édesen borzongató érzelmeket ébresztett bennem: Lorenzo megrendelése ezek szerint valóság, és nem csak udvarlásra szánt üres beszéd. Így minden este vártam apámat, nagyon szerettem volna hallani, hogy megemlíti a portrét, vagy ami annál is fontosabb, a Castellóba való meghívásomat. Minden este csalódnom kellett. Apám nem szólt semmit a dologról, és nemleges választ adott, valahányszor meg mertem kérdezni, hallott-e valamit Ser Lorenzótól egy lehetséges házasságról. Ám egy ilyen elcsüggesztő vacsora után, amint visszavonultam hálószobámba, Zalumma várt, lámpával a kezében és bezárta mögöttünk az ajtót. – Ne kérdezd, hogyan jutott ez hozzám; minél kevesebbet tudsz, annál jobb – mondta, azzal lepecsételt levelet húzott elő ingválla alól. Gyorsan átvettem, azt hittem Lorenzo írta. A pecsétviaszban a palle címerpajzs lenyomata volt látható, de a tartalom messze volt attól, amit vártam. Zalumma lámpásának fényénél ezt olvastam: Mélyen Tisztelt Madonna Lisa! Kérem bocsássa meg merészségemet, hogy bátorkodtam azt tenni, amit tettem, amikor nemrégiben apám palazzójában járt; és bocsássa meg azt is, hogy most levelet írok önnek. Tudom, túl merész vagyok, de bátorságom abból a vágyból fakad, hogy újra láthassam Önt. Apám nagyon beteg. Mégis megengedte, hogy elvigyem Önt egy általa és egy az Ön édesapja által választott kísérő társaságában a Castellóba és megmutassam Önnek villánkat. Fivérem, Piero még ma levelet ír Ser Antóniónak és engedélyt kér, hogy Ön csatlakozhasson hozzánk. Reménnyel tölt el a lehetőség, hogy újra találkozzam Önnel. Addig is maradok Szerény szolgája, Giuliano de' Medici

98

XXVII.

A

következő néhány napban minden Leonardo da Vincivel kapcsolatos gondolatot félretettem – bár ha egyedül voltam, sokszor megcsodáltam a Bernardo Baroncelliről készült rajzot. Amilyen esztelen lány voltam, folyton arra a pillanatra gondoltam, amikor Giuliano előrehajolt, hogy megcsókolja az arcomat. Botticelli Vénusz születése és Tavasz című alkotásaira gondoltam. Csak hallomásból ismertem ezeket; most próbáltam elképzelni, milyenek lehetnek a castellói villa falán. Sőt, azt is elképzeltem, milyen lenne az én portrém mellettük. Nagyon vágytam arra, hogy még egyszer elmerüljek a szépségben, ahogy korábban Ser Lorenzo kedves vezetésével részem volt benne. Éjszaka csak feküdtem az ágyban és anyám halála óta először voltak olyan gondolataim, amik elterelték a figyelmemet magamról, apám házáról és a bánatról. Apám üzleti ügyei ezekben a napokban megsokasodtak, munkája megkövetelte, hogy a szokásosnál is később járjon haza; sokszor feladtam a reá való esti várakozást és szobámba mentem, úgy, hogy csak reggel beszéltem vele. Gyakran jött haza Giovanni Pico társaságában, bort ittak és beszélgettek, elkerülték a vacsoraasztalt. De aztán már különös elhatározás szállt meg: állhatatosan vártam rá, nem vettem tudomást gyomrom korgásáról, míg haza nem érkezett. Órákig az ebédlőasztalnál ültem. Utána sem tettem fel kérdéseket; csak ültem és ettem, minden este azzal a bizonyossággal, hogy végül említést tesz Lorenzo meghívásáról. Ezt tettem négy estén át, míg már képtelen voltam elviselni a türelmetlenség okozta kínt. Utasítást adtam a szakácsnak, hogy tartsa melegen a vacsorát, aztán leültem a terített asztalhoz. Ott ültem három órát, talán többet is, míg a gyertyák majdnem leégtek, és éhségem olyan erősen mardosott, hogy elfogott a kísértés, hogy behozassam az ételt a szakáccsal. Apám végre megérkezett, hála Istennek, ezúttal Pico gróf nélkül. A gyertyafényben arca beesettnek, haja, szakálla kuszának tűnt; felesége halála óta nem vette az időt és fáradságot, hogy lenyírja aranyfürtű szakállát. Helyenként rakoncátlan tincsek tűntek fel benne, bajsza lenőtt, alsó ajkát érintette. Csalódottnak tűnt, de meglepettnek nem, hogy meglátott. – Gyere, ülj le –, mondtam a székére mutatva, aztán kimentem, hogy szóljak a szakácsnak, hozhatja az ételt. Amikor visszaértem, apám már ült, de köpenyét nem vetette le, bár a kandallóban lobogó tűz meleget árasztott az ebédlőben. Csendben ültünk, miközben a szakács feltálalta a minestrát, a levest. Amikor elment, hagytam, hogy elteljen egy pillanat, miközben apám hozzálátott a vacsorához, aztán izgatottságomat mindenképpen leplezni igyekezvén feltettem a kérdést: – Apám kapott mostanában levelet velem kapcsolatban? Lassan letette a kanalát, csak nézett át az asztalon rám. Nem felelt. – Lorenzo de' Medicitől? – unszoltam. – Vagy esetleg Pierótól? – Igen, kaptam egy levelet – felelte, aztán lehajtotta a fejét, hogy újabb kanál levest vegyen magához. Vajon élvezi, hogy kínoz? Kénytelen voltam egyenesen rákérdezni: – És a válasza? Megállt a keze a tál fölött, aztán lecsapta a kanalát az asztalra, olyan elfojtott vadsággal, hogy megrettentem tőle. – Nem lesz válasz – mondta. – Betartottam az anyádnak tett ígéretemet: megengedem, hogy Lorenzo válasszon neked férjet. De jobb, ha valami istenfélő férfit talál neked… persze ha megéri, hogy döntést hozhasson. 99

Az ő dühe felszította az én dühömet is. – Miért nem mehetek? Mit árthat egy meghívás? Olyan boldogtalan vagyok! Ez az egyetlen, ami egy kicsit felvidítana. – Soha többé nem teheted be a lábadat a Medici házba – szemében a düh fénye villant. – Az ő idejük lejár. Isten letaszítja őket a hatalomból; bukásuk hatalmas lészen. Őrizd meg emlékezetedben mindazt a szép kincset, amit ott láttál, mert hamarosan nem marad belőlük semmi, mind hamuvá lesz. Úgy ítéltem meg, hogy papagáj módra ismétli új megváltójának szavait, tehát ezt figyelembe sem vettem. De hevesen követeltem a választ: – Honnan tudja, hogy megmutatták nekem a kincseket? Honnan tudja? Mintha meg sem hallotta volna a kérdést. – Eddig türelmes voltam veled, féltő szeretetből, és mert tiszteletben tartottam bánatodat. De aggódom a lelkedért. Holnap eljössz velem meghallgatni Savonarola prédikációját. És könyörögj Istenhez, hogy a világi dolgok felől a mennyei dolgok felé fordítsa szívedet. Azért is imádkozni fogsz, hogy Isten bocsásson meg a Fra Girolamo iránti haragodért. Kezem ökölbe szorult; az asztalra csaptam, elkeseredve a felismeréstől hogy a fényes és szép világ – amit a művészet és a Medici család, és Leonardo finom keze vonása, amivel arcmásomat felvázolta – megtagadtatik tőlem. – Magának kéne megbocsátásért imádkozni Istenhez, apám! Maga okozta felesége betegségét; maga vezette a halálba. Maga az, aki most anyám gyilkosaival tölti idejét és szemet huny bűneik fölött, hogy leplezze a magáét! Olyan hirtelen állt fel, hogy a szék hátraesett, és a padlón csattant mögötte. Szeme dühös könnyel telt meg; jobb keze megremegett, küszködött, hogy ne emelje fel, és meg ne üsse féktelen dühének kiváltóját. – Semmit nem tudsz… Semmit. Csak azért kérlek erre, mert szeretlek. Isten bocsásson meg neked! – Magának bocsásson meg Isten, apám – vágtam vissza. Felálltam, elléptem a széktől, megfordultam, szoknyáim suhogtak a gyors mozdulattól; némi örömöt jelentett, hogy elhagytam az ebédlőt, mielőtt még ő kimehetett volna. Később, éjszaka ágyamban feküdtem, hallgattam Zalumma lágy, szabályos lélegzésének hangját és saját gyomrom korgását; elmerültem csalódottságomban. Attól, hogy nem találkozhatok Giulianóval, még jobban vágytam látni őt. Abban a néhány pillanatban, amikor nem az önsajnálat emésztett, azon elmélkedtem, amit apám mondott. Csak arra utalt, hogy il Magnifico nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy megmutassa egy új vendégnek – legyen akár a legjelentéktelenebb fiatal lány – a dolgozószobájában felhalmozott pompás kincseket? Vagy több rejlik szavai mögött? Rosszul aludtam, többször felébredtem az éjszaka. Már kezdett világosodni, amikor megint felébredtem; elmém kitisztult, és egyetlen kép volt előttem. Giovanni Pico állt feketében, az orvos rendelte orvosságot vigyázva két kezében fogta.

100

XXVIII.

M

ásnap reggel, amikor Zalumma segített felöltözni, hogy a piacra menjünk, kopogtak az ajtómon. – Lisa – szólt be apám. – Siess! A kocsis vár, megyünk a misére. Szóval szándéka valóra váltani az előző este tett fenyegetést. Szívem igen hevesen kezdett dobogni. Zalumma kérdő tekintettel ráncolta szemöldökét. – El akar vinni magával, hogy meghallgassam Savonarola prédikációját – sziszegtem. – Istenemre, nem megyek! Zalumma, rendíthetetlenül mellettem állt, abbahagyta ruhaujjaim fűzését és kiszólt: – Későn ébredt, pár perc, és készen lesz, Ser Antonio. Vissza tudna jönni később? – Nem – felelte apám, hangja engesztelhetetlen, ellentmondást nem tűrő. – Itt állok, amíg ki nem jön. Mondd meg neki, hogy siessen; nemsokára indulnunk kell. Zalumma rám nézett és ujját az ajkához emelte; aztán óvatosan egy székhez lépett, és jelezte, segítsek. Együtt emeltük fel, és vittük az ajtóhoz. Úgy tettük le, hogy ne lehessen bejönni a szobába tőle, aztán halkan ráfordította a reteszt, bezárkóztunk. Aztán, mintha semmi bűnt nem követtünk volna el, megálltam, és Zalumma folytatta ruhaujjaim befűzését. Hosszú szünet után apám megint dörömbölt az ajtón. – Lisa! Nem várhatok tovább. Zalumma, küldd ki! Zalumma és én egymásra néztünk, szemünk tágra nyílt, tekintetünk elkomorodott. Az ezt követő csendet az ajtón való bejutás kísérletének zaja törte meg, aztán mormogás, aztán újra dörömbölés. – Ellenkezni mersz velem? Hogyan állsz majd Isten színe elé, ha nem engedelmeskedsz apádnak, amikor csak a te üdvösségedet akarja? Dühös szavak tolultak ajkamra. Összeszorítottam fogamat, egy szót sem szóltam. – Lisa, válaszolj nekem! – Mivel válasz nem jött, bekiáltott. – Mit csináljak? Hozzak fejszét? – Még mindig nem szóltam, bár haragom nagyon is erre késztetett. Átmeneti csend után hallottam, hogy sír. – Hát nem érted? – nyöszörgött. – Gyermekem, nem azért teszem ezt, mert kegyetlen akarok lenni. Azért teszem, mert szeretlek. Szeretetből. Olyan borzalmas elmenni és meghallgatni Fra Girolamo prédikációját, mikor tudod, hogy ezzel kedvemre tennél? Annyira szánalomra méltó volt a hangja, hogy majdnem meghatódtam, de továbbra is csendben maradtam. – A világ vége közelg, gyermekem – folytatta apám gyászosan. – A világ vége, az utolsó ítélet, és Isten jön ítélni eleveneket és holtakat. – Elhallgatott, aztán szívből jövőn felzokogott. – Érzem, hogy közelg a vég… Lisa, kérlek, téged nem veszíthetlek el… Lehajtottam a fejemet és visszafojtottam lélegzetemet. Végre azt hallottuk, hogy elmozdul az ajtótól; a lépcsőn lefelé tartó lépések dübörögtek. Egy ideig vártunk, attól tartottunk, hogy cselt vet nekünk. Végül intettem Zalummának, hogy szabadítsa fel a kijáratot. Miután megtette, kipillantott, hogy megerősítse, apám nincs az ajtó előtt, intett, hogy menjek az ablakhoz. Odalent apám egyedül ment a kocsihoz, a kocsis már várta. Ujjongásom csak időleges volt; tudtam, hogy nem térhetek ki előle örökké. Aznap este nem mentem le vacsorázni. Zalumma csempészett fel nekem egy tányér ételt, de nemigen volt étvágyam és csak keveset ettem.

101

A kopogás később jött, mint ahogy vártam; apám megint az ajtónál próbálkozott, amit előzőleg gondosan bereteszeltem. Ezúttal nem szólt, csak csendben állt egy ideig, aztán mély sóhajtással megadta magát és visszavonult. Ez több mint két hétig így ment. A szobámban étkeztem, csak akkor mentem ki, ha biztos voltam benne, hogy apám nincs otthon; gyakran egyedül küldtem Zalummát a piacra, nem tartottam vele. Egy idő után apám már nem jött az ajtóhoz, de iránta való gyanakvásom és bizalmatlanságom nem csillapult. Továbbra is kerültem őt, bezárkóztam a szobámba. Amikor misén volt, kiosontam a Santo Spirito templomba, elkéstem, persze, röviden imádkoztam és távoztam, még a szertartás vége előtt. Mint anyám, én is fogollyá váltam saját otthonomban. Három hét telt el. Eljött a nagyböjt ideje, apám hitbuzgósága csak fokozódott. Gyakran állt az ajtóm előtt és a hiúság, a falánkság és a gazdagság bűnének veszélyeiről prédikált, valamint arról hogy a karnevál és az ünneplés a gonosztól való, miközben a szegények éheznek. Könyörgött, hogy menjek vele a misére. Olyan nagy volt a tömeg, akik a lángszavú Savonarola prédikációit akarták hallgatni – némelyek a környező vidékekről utaztak Firenze városába, ahogy híre terjedt – hogy a perjel a kicsi San Marco kolostortemplom helyett a San Lorenzo hatalmas szentélyében prédikált, ott, ahol a meggyilkolt Giulianót helyezték örök nyugalomra. Apám beszámolója szerint ez a templom sem volt azonban elég nagy ahhoz, hogy a híveket befogadja; a lépcsőkön és az utcán is álltak. A firenzeiek szíve Isten felé fordult. Nem adtam fel némaságomat, amit a közöttünk húzódó vastag faajtó védett. Volt, hogy a fülemre tapasztottam a kezemet, hogy kirekesszem tudatomból komor prédikációját. Az életem olyan kellemetlenné lett, hogy kezdtem kétségbe esni. Egyetlen lehetséges menekülés a házasság, bár feladtam a reményt, hogy a Vincibeli művész lesz a férjem, Giuliano pedig magas rangja miatt elérhetetlen számomra. Ez idő alatt pedig Lorenzo úr – aki kimondhatta volna egy megfelelő vőlegény nevét – túl beteg volt ahhoz, hogy szóljon érdekemben. Ám szívem felvidult, amikor egy nap Zalumma mosolyogva tért vissza a piacról és újabb Medici-pecsétes levelet csúsztatott a kezembe. Legdrágább Madonna Lisa! Felettébb csalódott vagyok, hogy édesapja még nem válaszolt levelünkre, melyben kértük, engedje el Önt velünk a Castellóba. Csak feltételezni tudom, hogy ez nem figyelmetlenség, hanem hallgatólagos elutasítást jelent. Kérem, bocsásson meg, hogy nem írtam Önnek már korábban. Apa annyira beteg, hogy kezdem feladni a reményt. Az orvosok által felírt gyógymód, csiszolt drágakövek borba áztatása hatástalannak bizonyult. Gyenge egészsége miatt nem zavartam kérésemmel; beszéltem azonban legidősebb bátyámmal, Pieróval, aki beleegyezett, hogy a kedvemért ír egy második levelet is Ser Antóniának. Javasolni fogja, amennyiben a Castellóba tett látogatást helyteleníti, talán kedvezőbben ítéli meg azon kérésemet, hogy meglátogathassam Önt családja palazzójában; természetesen az Ön édesapja és bátyám jelenlétében. Ha ezt is elutasítaná, meg kell kérdeznem: esetleg lenne egy nyilvános hely a városban, ahol egyszer véletlenül találkozhatnánk? Elnézését kérem arcátlanságomért. Azért merészelem ezt tenni, mert felettébb kívánom Önt látni. Maradok Az ön alázatos szolgája, Giuliano de' Medici A levél egy ideig az ölemben maradt, csak ültem gondolkoztam. A piac a nyilvánvaló választás. Oda gyakran jártam, tehát senki sem furcsállaná. Ám valószínű, hogy ott véletlenül összetalálkozom egy szomszédunkkal vagy családi baráttal esetleg apám 102

valamelyik ismerősének feleségével vagy szolgájával. Zsúfolt köztér, de nem elég zsúfolt ahhoz, hogy ne legyünk kitéve a kocsis kíváncsi tekintetének és annak, hogy ismerősök meglátnak minket. Egy Medici és egy fiatal lány találkájának hamar híre megy. Nem volt más hely, ahova a kocsis rendszeresen vitt engem. Ha olyan helyre vitettem magamat, ahova nem szoktam járni, azt biztosan jelentené apámnak. Zalumma mellettem állt, furdalta az oldalát a kíváncsiság. Az udvariasság azonban hallgatásra kényszerítette; csendben várta, hogy megosszam vele az üzenet tartalmából azt, amit megosztani érdemesnek tartok. – Mennyi ideig tartana, míg a válasz eljutna Ser Giuliano kezébe? – tettem fel végül a kérdést. – Holnapra már megkapná – felelte cinkos mosollyal. Mindent elmondtam neki a Medici palazzóban történt látogatásról: Ser Lorenzo kegyességéről és gyenge egészségéről, az ifjú Giuliano merészségéről, Leonardo kedvességéről és szépségéről. Ő is ugyanúgy tudta, mint én, hogy nem lehetek Giuliano felesége, ám azt hiszem, egy kicsit ő is élvezte az illendőség semmibe vételét. Talán ő hitt abban, hogy a lehetetlen valahogy mégis lehetővé válik. – Hozz tollat és papírt – mondtam, és amikor kérésem teljesült, megírtam a választ. Aztán öszszehajtottam, lepecsételtem, és átadtam neki. Ezt követően felálltam, kireteszeltem az ajtót és lementem, megkeresni apámat.

103

XXIX.

A

pám átölelt, amikor közöltem, hogy elmegyek vele a misére. – Két napot – mondtam. – Csak két napot adjon, hogy imádkozzam és felkészítsem a szívemet, aztán elmegyek magával a misére. Boldogan beleegyezett. Másnap, ahogy Zalumma megígérte, a levelet Giuliano kezébe adták; Giuliano ismeretlen üzenetvivőmet megkérte, várjon, és még abban az órában megírta a választ. Este, hálókamrám biztonságába zárkózva újra és újra elolvastam a levelét, mígnem Zalumma sürgetett, hogy fújjam már el a gyertyát. Bár előző nap erősen esett, a második nap estéjén olyan jó idő volt, amilyet április elején remélhetünk. Amikor a San Lorenzo templom felé mentünk, a nap már alacsonyan járt, melegét hűvös szellők fújták el. Apám nem túlzott a szerzetes prédikációjának meghallgatására összegyűlt tömeg nagyságát illetően. A lépcsőkön is álltak, és a piazzán is sokan; ám ahhoz képest, hogy milyen sokan voltak, izgalomnak, élénkségnek, örömnek semmi jele nem látszott. Olyan csend ülte meg a teret, mintha temetés lenne, a csendet csak sóhajtások és mormogva mondott imák hangja törte meg. Mindenki komor, sötét ruhákba öltözött. Nem lehetett élénk színű női ruhát látni, arany és ezüst ékszer sem csillant. Mintha hatalmas csapatnyi szelídített holló gyülekezett volna a téren. Képtelenségnek tűnt, hogy átnyomakodjunk a tömegen és hallhassuk a prédikációt. Egy pillanatra szinte rosszul voltam a félelemtől: apám azt akarja, hogy kint álljunk a piazzán? Ha igen, akkor minden elveszett... Ám amikor lesegített a kocsiról, megjelent Giovanni Pico; már várt minket. Amint megpillantottam, összerezzentem, a hátamon végigfutott a hideg. Apám átölelte Picót, de jól ismertem ahhoz, hogy lássam, lelkesedése tettetett. Csak egy árnyalatnyi hidegség volt a mosolyában, ami rögtön el is múlt, amint elhúzódott… és mintha egy kicsit túl hamar húzódott volna el. A gróf átölelte apám vállát, aztán megfordult és a templom felé vezetett minket. A tömeg kettényílt előtte; a legtöbben felismerték, meghajoltak felé, ezzel elismerve, hogy szoros kötelékek fűzik Fra Girolamóhoz. Könnyen bejutott a templomba, apámat vezetve, aki belém karolva húzott maga után; Zalumma szorosan a nyomunkban volt. Legutóbb a zsúfolásig megtelt San Marco templomban hallgattam Savonarola prédikálását, de itt a San Lorenzóban az egybegyűltek minden társasági finomkodást mellőzve egymásnak nyomulva, váll váll mellé préselődve ültek, annyi helyük sem volt, hogy keresztet vessenek. Bár hűvös volt az este, a templomot a testek nagy tömege melegítette be; a levegő áporodott volt, izzadtságszagú, lélegzés, sóhaj és imák halk hangja szállt. Pico a templom elejébe vezetett minket, ahol a testes szerzetes, Domenico foglalt nekünk helyet. Elfordítottam az arcomat, nehogy ő és a többiek lássák rajtam a gyűlöletet. Nehéz léptekkel elment mellettünk, csak Picóval váltott néhány szót, aztán eltűnt a sokaságban. Csak akkor néztem körül, és vettem észre egy nyurga, hallgatag fiatalember ismerős arcát. Beletelt néhány pillanatba, amíg eszembe jutott, hol láttam: a Palazzo Medici nagytermében, szótlanul ült Botticelli és Leonardo da Vinci társaságában. Michelangelo, a szobrász. Elkezdődött az istentisztelet. A szentmise rituáléját röviden intézték, a lényegre szorítkoztak, mert tudták, hogy az emberek nem azért jöttek, hogy oltáriszentségben részesüljenek; Savonarola prédikációját akarták hallani. Savonarola pedig prédikált. E kistermetű, egyszerű szerzetes látványa, ahogy a szószék szélébe kapaszkodott, nagyobb fájdalmat okozott nekem, mint Pico, sőt a gyilkos Domenico jelenléte együttvéve. 104

Amikor a szónok szóra nyitotta száját, és reszelős hangja megtöltötte a katedrálist, nem tudtam megállni, hogy könny ne csorduljon arcomon. Zalumma meglátta ezt és erősen megragadta a kezemet. Apám is meglátta; talán azt gondolta, hogy szomorúságom a megbánás jele. Hiszen a hallgatóságból sokan – főként asszonyok, de férfiak is – elsírták magukat, amikor Savonarola kimondta első mondatát. Nemigen tudtam szavaira figyelni; csak foszlányokra emlékszem a szentbeszédből: Maga a Szűz, Istennek Szent Anyja jelent meg nekem és beszélt hozzám… Közelg az Úr haragja… Ha továbbra is szodómiában fetrengsz, ó, Firenze városa, a mocsokban, hogy férfi férfit szeret, az Úr lesújt terád! Ha továbbra is a gazdagság bűnében leledzel, ékszereket és hiábavaló kincseket imádsz, miközben a szegények kenyérért kiáltanak, az Úr lesújt terád! Ha továbbra is a pogányokat dicsőítő művészethez és ékítményekhez ragaszkodsz, és nem Krisztust imádod, Ó, Firenze városa, az Úr lesújt terád! Ha a világi hatalomhoz ragaszkodsz, az Úr lesújt terád! Leonardóra gondoltam, aki ekkorra bölcs döntéssel biztosan visszatért már Milánó városába. Lorenzóra gondoltam, akinek kötelessége volt maradni, bár saját embereinek szívét mérgezték ellene. A néhai Giulianóra gondoltam, akinek földi maradványai ebben a templomban nyugszanak, hogy vajon elborzadva néz-e a Mennyországból le arra, ami nyughelyén történik. Csapás ér, Firenze; a büntetés közelg! Eljött az idő! Eljött az idő! Megfordultam, Zalummának suttogtam. Homlokomhoz kaptam a kezemet, és megtántorodtam, mintha szédülnék. Mindez nem teljesen volt tettetett. Zalumma aggodalommal reagált. Áthajolt mellettem, és apámhoz szólt: – Ser Antonio, Lisa beteg; attól tartok, elájul. A tömeg miatt. Engedelmével kiviszem egy kicsit a friss levegőre. Apám bólintott, és gyors, türelmetlen gesztussal intett, hogy menjünk; tekintete vad, szeme csillogó, nem ránk, hanem a szószéken álló emberre figyelt. Picót is túlságosan lekötötték Fra Girolamo szavai, nem figyelmezett ránk. Megfordultam, és azt láttam, hogy közvetlenül mögöttünk egy férfi áll, magas és vékony, álla hegyes, arca mintha hirtelen kellemetlen felismeréssel töltött volna el. Bólintott, hogy felismert; döbbenten bólintottam vissza, bár nem tudtam mire vélni, mert nem ismertem. Zalumma és én átnyomakodtunk a bűnbánó lelkekhez tartozó, szorosan összepréselődött testek tömegén, először a nagy nyitott ajtókig, aztán le a lépcsőn, a piazzán álló, a templomhoz minél közelebb nyomulni igyekvő, a nagy prófétára legalább egy pillantást verni akaró sokaságon át. Amint kiértünk, nyakamat nyújtva kerestem kocsisunkat. Sehol nem láttam. Megkönnyebbülés töltött el. Intettem Zalummának, siettünk a fallal körülvett templomkert bejáratához. Odabent a halottak sírkövei és virágtalan, tüskés rózsabokrok mögött, egy rügyező fa ágai alatt két köpenyes férfi áll; egyikük magas, a másik átlagos termetű. A fény fakulni kezdett, de amint az alacsonyabbik hátrahúzta csuklyáját, azonnal felismertem. – Giuliano! – szinte futottam felé, és ő is felém. Kísérőink – az övé komor tekintetű férfi, oldalán hosszú kard – két lépéssel mögöttünk maradtak. Giuliano megfogta a kezemet – ezúttal némiképp ügyetlenül – és lehajolt, hogy megcsókolja. Ujjai hosszúak, karcsúak, amilyen apja keze lehetett, mielőtt a kortól és a betegségtől formáját vesztette. Csak néztük, néztük egymást, szóhoz sem jutottunk. Arca vörös volt, szeme kisírva. Nagy nehezen visszanyerte önuralmát és azt mondta: – Apám nagy beteg, alig tud beszélni; ma meg sem ismert. A doktorok aggódnak érte. Imádkozom, hogy Isten gyógyítsa meg. – A szentély felé biccentett. – Igaz, amit mondanak? Hogy Savonarola ellene prédikál? Hogy rosszindulatú kinyilatkoztatásokat tesz? Vonakodva feleltem. – Név szerint nem említette. De megbélyegzi azokat, akiknek vagyona, hatalma van, akik a művészetet kedvelik. Giuliano lehajtotta a fejét; állig érő göndör barna haja előre hullott. – Miért gyűlöli apát? Most olyan nagy fájdalmai vannak… Nem bírom hallgatni panaszos sóhajtásait. Miért akarná bárki is lerombolni azt, amit családunk tett Firenze érdekében? Mindezt a 105

szépséget, a filozófiát, a festményeket, s szobrokat… Apám jó ember. Mindig bőkezűen adakozott a szegényeknek… – Felemelte arcát, rám nézett. – Ön nem hisz az ilyen dolgokban, ugye Madonna? Ön is a piagnoni táborba tartozik? – Természetesen nem! – Annyira felháborított ez a feltételezés, hogy hirtelen felindultságom azonnal meggyőzte. – Egyáltalán nem lennék itt, ha nem lenne egyéb lehetőségem találkozni Önnel. Megvetem Fra Girolamót. Válla kissé lejjebb ereszkedett, mintha szavaim megnyugtatón hatottak volna rá. – Ennek örülök… Lisa – szólíthatom így? – Beleegyező bólintásom után így folytatta. – Lisa, sajnálom, hogy ezt a találkozásunkat bánatom árnyékolja be. Mert azért jöttem, hogy olyasmiről beszéljek veled, amit talán esztelenségnek tarthatsz… Mély levegőt vettem, aztán nem is mertem lélegezni. – Azon az estén, amikor látogatóban jártál nálunk… semmi másra nem tudtam gondolni, csak rád, Lisa. És bár túl fiatal vagyok, és bár apám ellenezheti, semmit nem akarok jobban, mint… – Zavarba jött, lehajtotta fejét, miközben szavak után kutatott. Részemről alig tudtam elhinni, amit hallottam, bár elég gyakran álmodtam róla. Még mindig fogta a kezemet; szorítása erősödött, ujja a bőrömet simította. Végre felnézett, és hadarva kimondta: – Szeretlek… ez borzasztó; éjjelente nem tudok aludni. Nem akarok élni nélküled. Feleségül akarlak venni. Fiatal vagyok, de elég érett ahhoz, hogy ismerjem magamat; nagyobb felelősséget viselek, mint a korombeli ifjak többsége. Apám stratégiai házasságot akar köttetni velem, ebben biztos vagyok, mint ahogy abban is, hogy ha jobban lesz, rá tudom beszélni. Talán várnunk kell egy évet vagy kettőt… – tüdejéből kifogyott a szusz, nagy levegőt vett, szeme fénylett, már nem könnyektől, hanem őszinte kétségbeeséssel. – De… előbb tudnom kell, te hogyan érzel. Tétovázás és gondolkodás nélkül feleltem: – Semmit sem akarok lelkesebben. Káprázatos mosollyal nézett rám. – És az érzéseid…? – Ugyanúgy érzek irántad, mint te irántam. De – tettem hozzá halkan – apám sosem egyezne bele. Ő tényleg a piagnoni táborba tartozik. Giuliano lelkesedése határtalan volt. – Vele tárgyalhatunk. Ha nem kérünk hozományt… Ha eleget fizetünk neki, hogy ne kelljen dolgoznia… Találkoztam Ser Antonióval. Mindig nagyon tisztelettudó volt és értelmes embernek tűnik. – Elhallgatott, gondolkodott. – Apám túl beteg, hogy ezt megfontolja… de megbeszélem idősebb bátyámmal, Pieróval. Vele lehet érdemben beszélni. Mire apám jobban lesz, bejelentjük az eljegyzést. Mindig elnéző volt velem, most sem lesz másként. Olyan hihetetlen optimizmussal beszélt, hogy azon kaptam magamat, hogy hiszek neki. – Lehetséges ez…? – Több, mint lehetséges – felelte. – így lesz: gondoskodom róla, hogy így legyen. Nem hagyom magamat eltántorítani ettől az elhatározástól. Még ma este beszélek Pieróval, és ha szükséges, reggel sem hagyok neki békét. Holnap beszámolok a sikerről. Hol találkozzunk és mikor? – Itt. – Nem tudtam ennél jobb ürügyet és rejtekhelyet találni. – Ugyanebben az időben. – Akkor holnap este. Hirtelen előrehajolt és megcsókolta az ajkamat; meglepődtem, kissé visszahúzódtam, de hazug lennék, ha nem ismerném be, hogy gyorsan viszonoztam szenvedélyességét. Ez természetesen arra késztette kísérőinket, hogy lecsapjanak ránk és szétválasszanak minket. Giulianót a várakozó hintó felé terelték, Zalumma visszavezetett a templomba. – Esztelen vagyok, vagy tényleg lehetséges ez? – kérdeztem suttogva Zalummát. Kezét a vállamra téve vezetett; pillantása a közeli-távoli tömeget pásztázta. – Semmi sem lehetetlen – felelte. Ezúttal nem kellett tettetnem lépteim ingadozását.

106

XXX.

A

znap éjjel nem jött álom a szememre; mert tudtam, hogy az Arno másik oldalán valószínűleg Giuliano is ébren fekszik az ágyában. Elmúlt minden szívfájdalmam azzal kapcsolatban, hogy Leonardo inkább a férfiakat szereti; azt mondtam magamban, hogy csodáló pillantása csak a művész tekintete volt, amivel lehetséges modelljét felméri, semmi több. Azt írta, barát, és pontosan így is értette. De Giuliano… szép, okos, megbecsüli a művészeteket és fiatal, mint én… nem is álmodhatnék jobb férjről. És irántam érzett szerelme felkeltette az én szerelmemet is. Bár el sem tudtam képzelni semmi földi jót – aranyat, ékszert, birtokot –, ami meggyőzhetné apámat, hogy egy Medici fiúhoz adjon feleségül. Aznap este imádkoztam Istenhez, adja, hogy Ser Lorenzo jobban legyen és engedélyezze, hogy Giuliano feleségül vegyen engem, és adja azt is, hogy apám szíve meglágyuljon, és lehetségessé váljon ez a házasság. Azért is imádkoztam, hogy a portré, amit il Magnifico megrendelt, elkészüljön. Nem sokkal hajnal előtt, amikor a sötétség éppen csak szürkeséggé kezdett fakulni, kellemetlen felismerés tört rám: az idegen, aki odabólintott nekem a templomban, ugyanaz volt, aki mögöttem állt és talpra segített a San Marco templomban anyám halálának napján. Aznap reggel apám örömmel hallotta, hogy ismét elmegyek vele misére a San Lorenzo templomba. Nagyon fáradt voltam a kialvatlanságtól és a kínzó nyugtalanság miatt alig tudtam enni; reméltem, nyilvánvaló sápadtságom ismét jó okot szolgáltat, hogy ismét kiosonjunk a templomból a templomkertbe. Április hatodika volt. Pontosan emlékszem a napra, különösen azért, ami később történt. A reggel tiszta volt, de alkonyatkor az égen sötét felhők gyülekeztek; közelgő eső szagát hozta a szél. Ha nem vágytam volna annyira Giulianót látni, vagy ha apám nem akarta volna oly nagyon hallani a próféta szavait, biztosan otthon maradtunk volna, hogy elkerüljük a minden percben bekövetkező felhőszakadást. A San Lorenzo templom előtt a hívők tömege még nagyobb volt, mint előző este; a rossz idő egyáltalán nem ijesztette el őket a misétől. Megint kénytelen voltam látni Pico grófot, aki a szokásos kenetteljes udvariassággal fogadott minket, és Fra Domenicót, aki foglalt nekünk helyet a szószék közelében, aztán eltűnt. Izgatottságom miatt nem sokra emlékszem a szertartásból és a szentbeszédből; de Fra Girolamo torkán olyan erélyesen szakadt ki a nyitó mondat, hogy azt sosem felejtem: „Ecco gladius Domine super terram cito et velociter!” üvöltötte olyan vehemenciával, hogy hallgatóinak elállt a lélegzete. „Imé az Úr kardja, biztos és sebes a föld felett!” A hívek hirtelen elhallgattak. A katedrálisban nem volt más hang, csak Savonarola rekedt, elragadtatott kinyilatkoztatása. Isten szólt hozzá, jelentette ki Fra Girolamo. Az éjjel a feltámadott Lázárról próbált prédikációt írni, de a megfelelő szavak elkerülték… mígnem maga Isten beszélt hozzá fennhangon a prófétáról. Isten türelme elfogyott; többé nem fogja vissza büntető kezét. Az ítélet közelg, az ítélet itt is van, és már semmi nem állíthatja meg. Csak az igaz hívők menekülnek meg. Olyan meggyőző erővel beszélt, hogy minden erőmet össze kellett szednem, hogy meg ne rémüljek. A levegő állott, fülledt, meleg volt. Behunytam a szememet és előre-hátra ingtam, aztán hirtelen erőt vett rajtam a meggyőződés, hogy ki kell szabadulnom a tömegből, különben kénytelen vagyok megadni magamat a hányingernek, ott, a templom szent helyén. Nagy kétségbeesésemben megragadtam Zalumma karját. Jelemre várt, de hiteles gyengeségem láttán nagyon megijedt.

107

– Rosszul van – mondta apámnak, de apámat annyira lekötötték a próféta szavai, hogy nem is hallotta meg. Így hát Zalumma nagy nehezen átvezetett a testek barikádján, ki a hűvös levegőre. Savonarola prédikációjának szavait suttogva, szájról szájra adták tovább, míg kiértek a templom lépcsőjére, ahol a kintlévőknek egy paraszt kiabálva közvetítette a bent elhangzottakat. Bánd meg bűneidet, Firenze városa! Anyák, sirassátok gyermekeiteket! A sötét, gomolygó fellegek éjszakai sötétté változtatták a kora estét. Az Arno felől fújó hideg szél sós szagot hozott. A szabad levegőn egy kicsit felélénkültem, bár még nagyon izgatott voltam, hogy halljam Giuliano beszámolóját. Elértünk a templomkert bejáratához; kinyitottam a kaput. Odabent sötétség, benne még sötétebb árnyak, a fák, melyeknek ágai össze-összeakadtak, a virágok szirmaikat hullatták a tomboló szélben. De Giuliano nem volt ott. Még nincs itt, mondtam magamnak határozottan, és Zalummának is hangosan, hogy a viharban is meghallja. – Várunk. Ott álltam, várakozással néztem a nyitott kapu felé, próbáltam megidézni Giulianót és testőrét az árnyékból. Zalumma nem osztozott velem ebben a reményben; arcát a csillagtalan ég felé fordította, a közelgő viharra figyelt. Távolban férfihang szállt a széllel. Ezek magának Istennek a szavai. Én csak egy méltatlan hírnök vagyok; nincs tudásom, Isten miért éppen engem választott ki. Ne gyengeségeimet nézd, Firenze, fordítsd szívedet inkább az ő hangja felé, aki most figyelmeztet téged. Vártunk, ameddig mertünk. Én tovább maradtam volna, de Zalumma megveregette a vállamat. – Ideje mennünk. Apád gyanakodni fog. Szótlanul ellenálltam, míg karon nem ragadott és nem kezdett vonszolni a kapu irányába. Lépdeltem vissza a templom felé, torkom, mellem sajgott a visszafojtott érzelemtől. Az égiháborúval fenyegető idő ellenére nem gyérült a tömeg a lépcsőkön és a piazzán; sokan fáklyákat gyújtottak, az emberár nagy, világító kígyónak látszott. Sem Zalummának sem nekem nem volt erőm, hogy benyomuljunk a templomba; nyomatékos kérésére, hogy engedjenek egy nemesasszonyt áthaladni, megvető nevetés volt a válasz. Megfordultam, arra gondoltam, hogy visszamegyek a templomkertbe, de Zalumma megragadta a karomat. – Itt maradsz! Értetted? Már nem ismétlik a szentbeszéd szavait a kintieknek. A mise mindjárt véget ér; apád nemsokára kijön. – Aztán halkabban hozzátette: – Ha el tudott volna jönni, megvárt volna. Elfordítottam arcomat, és rögtön összerezzentem a közeli villámcsapástól. A tömegben mormogás támadt; egy öregember elkiáltotta magát: „Igazat beszél! Valóban rajtunk Isten ítélete!” Megmagyarázhatatlan félelem marcangolt. Amikor apám, és nyomában Pico gróf kijött a templomból, nem szidott meg, pedig arra számítottam. Ellenkezőleg. Kedves volt hozzám. Ahogy besegített a kocsiba, azt mondta: – Tudom, hogy mostanában nem voltál jól. És azt is tudom, milyen nehéz Fra Girolamót látnod, hallanod… De idővel begyógyulnak majd szíved sebei. Bizony mondom neked – mondta, érzelmesen remegő hangon –, anyád ma este édesen mosolyog le rád a Mennyből. Alig néhány pillanattal a vihar előtt értünk haza. Aznap éjjel hatalmas égzengésre és olyan fényes villámlásra ébredtem, hogy az első villámot csukott szempillámon keresztül is láttam. A vihar erősebb volt annál, hogy aludni tudtunk volna tőle; Zalumma és én az ablakhoz mentünk, néztük a várost az Arnón túl, az égboltot megvilágító fényes íveket. Amikor végre vége lett és visszafeküdtünk, rossz álmok gyötörtek.

108

XXXI.

M

ásnap reggel elmentünk a piacra. Zaklatott voltam, lehangolt, szomorú azért, mert talán Giuliano meggondolta magát, vagy apja és Piero meggyőzte, milyen ostobaság lenne rangon aluli nőt venni feleségül. Ám a kocsiban utazva is éreztem, hogy valami fontos dolog történt a városban. A bottegában, a kézművesek árujának nagy részét még nem rakták ki; azokban a boltokban, amik nyitva voltak, a tulajdonosok komoly beszélgetéseket folytattak vevőikkel. A főútvonalakon az emberek csoportokba állva suttogtak. Először a hentesnél álltunk meg. Idősebb férfi volt, erős csontú, testes, és olyan kopasz, hogy feszes, rózsaszín fejbőre csillogott a napon; nagyanyám és anyám is tőle vásárolt. Legfiatalabb fia dolgozott mellette, akinek aranyszín haja már ritkult, kopasz folt volt a feje tetején. Ezen a napon a hentest könnyed mosolya és jó humora cserben hagyta. Komor képpel hajolt előre; azt hittem, valaki meghalt. – Hallotta, Monna Lisa? – kérdezte, mielőtt érdeklődhettem volna, mi történt. – Hallotta, mi volt a Santa Maria del Fiore templomban? Fejemet ingattam. – A Duomo? – Összedőlt – mondta komoran. – Isten villámmal sújtott le rá és a nagy kupola végül összeomlott. Keresztet vetett. Alig kaptam levegőt. Micsoda rettenet elképzelni is, hogy a gyönyörű Duomo egy halom törmelékké lett. – De láttam, amikor átjöttünk a hídon – jegyezte meg Zalumma gúnyosan. – Még áll. Ha öszszeomlott volna, mind a ketten észrevesszük a hiányát. Nézze! – mutatott a Duomo irányába. – Innen is lehet látni egy részét! A hentes nagy vehemenciával kitartott állítása mellett. – A közepe. A legközepe omlott be. Amit látnak, az a külső héj. Ha nem hiszik, menjenek oda és győződjenek meg róla a saját szemükkel. Egy szemtanútól hallottam. Fia, aki éppen egy báránykoponyát hasogatott, hogy kivegye belőle a velőt, meghallotta beszélgetésünket és odaszólt nekünk: – Azt beszélik, az egész Lorenzo de Medici műve. A bűvös gyűrűjéből, amiben egy dzsinn volt csapdába ejtve, az a dzsinn tegnap este a nagy felfordulásban kiszabadult. Apja felhorkantott és fejét rázta. – Babonaság! De… meg kell vallanom, ez az esemény hitelt ad Fra Girolamo tanításainak. Én nem voltam követője, de talán ma este elmegyek a San Lorenzóba, hogy halljam, mit mond erről. Teljes valómban megreszkettem, elvittem a báránylapockát és a vesét, a velőt meghagytam másnak. Következő megállónk a péknél lett volna, de említést tettem a kocsisnak a katasztrófáról. Bár hűséges volt az apámhoz és megesküdött, hogy csak az engedélyezett helyekre visz engem, könnyen meggyőzhető volt, hogy vigyen a Piazza del Duomóra, hogy személyesen győződjünk meg a kárról. A Santa Maria del Fiore katedrálishoz vezető utcák zsúfoltak voltak, de minél közelebb értünk, annál biztosabb volt: a vörös tégla dóm még mindig szilárdan áll a Firenze város ege alatt. – Ostoba pletyka! – mormogta Zalumma. – Annak az őrültnek az elméjében erjedt vad, zagyva képzelődés!

109

Őrült, gondoltam. Tökéletes leírás Fra Girolamo esetében, de ezt nem mertem saját otthonomban kimondani… és követőinek mániás rajongása miatt az utcán sem volt biztonságos ezt hangoztatni. A piazzán rengeteg kocsi és ember nyüzsgött, akik az omlást jöttek nézni. Nem volt olyan mértékű, mint amilyennek a hentes leírta, de a villám belecsapott a nagy kupola tetejét díszítő rézlámpásba, és az megperzselődött. És valóban kár érte a szerkezetet: két kis szobor is ledőlt; az egyik megrepesztette a kupolát, a másik tátongó lukat hagyott egy közeli ház tetején. Nagy márványdarabok is estek le a szentély nyugati oldalán, a piazza kövén látható volt a törmelék. Gyalogosok gyülekeztek körülöttük, tisztes távolságban; egy gyerek meg akarta érinteni a követ, de anyja gyorsan elrántotta onnan, mintha maga a márvány átkozott lenne valamiképpen. Ősz hajú öregember mutatott nyugatra, a Via Larga irányába. – Látják? – kiáltotta, láthatóan az egész tömegnek kiáltva. – A Medici palazzo felé gördültek a kövek. Isten így figyelmezteti il Magnificot, gyakoroljon bűnbánatot és térjen jó útra, mert már nem tudja visszatartani haragját! Visszamentem a kocsishoz, aki még mindig a kocsi tetején ült és a látványt csodálta. – Eleget láttam – mondtam. – Vigyen haza! Gyorsan! Lefeküdtem, apámnak azt mondtam, beteg vagyok, nem tudok vele menni az esti misére. Aznap és másnap is vártam, hogy Giuliano levelet küld, de nem küldött. Apám külön kérésére mentem le este vacsorázni. Először azt gondoltam, megint könyörögni akar, hogy másnap reggel menjek vele misére, ettől vonakodtam, ezért igyekeztem a lehető legnyomorultabbul kinézni. Ám apám nyugtalanító híreket hozott. – Az oroszlánok a Palazzo della Signoria udvarán – kezdte. Természetesen tudtam róluk. Lorenzo ajándékai. A két oroszlánt ketrecben tartották, Firenze hatalmának szimbólumaként. – Enynyi idő után most az egyik megölte a másikat. Ezek jelek, Lisa. Jelek és előjelek. Április nyolcadika estéje volt. Levetkőztem és ágyba bújtam, de képtelen voltam elaludni; addig mocorogtam, hánykolódtam, míg Zalumma álmosan rám nem mordult. Amikor hallottam, hogy kocsi áll meg palazzónk mögött, magamra kaptam camiciámat, a folyosóra siettem, és kilestem az ablakon. Ekkorra már a kocsis kászálódott lefele a bakról; ennél többet nemigen láttam, csak a lovak körvonalát és azt, hogy a magasra tartott fáklya alatt egy férfi közeledett. A kocsis vállának dőlése, a gyors léptek arról árulkodtak, hogy rossz hírt hoz, és sürgős ügyben jár el. A loggia felé tartott. Megfordultam, sietve a lépcső tetejéhez mentem és feszülten hallgatóztam. A késői látogató az ajtón dörömbölt és apám nevét kiáltotta. Zavar támadt, álmos szolgák csoszogtak, míg végül a kocsis bebocsátást nyert. Egy idő után apám szigorú hangját hallottam, majd a kocsis érthetetlenül halk válaszát. Mire apám lépései – hirtelen ébredő, riadt ember sietős léptei – dobogtak a lépcsőn, már rajtam volt a mantello. Nem volt nálam gyertya, és apám megrezzent láttomon. Arcát kísértetiesen világította meg a kezében tartott gyertya lángja. – Hát ébren vagy. Hallottad? – Nem. – Öltözz gyorsan. Hozd a köpönyegedet. A kapucnisat. Teljesen összezavarodva léptem vissza a szobámba, és felébresztettem Zalummát. Almos volt, nem értette bizonytalan magyarázkodásomat, de segített gyorsan felöltözni. Lementem, apám lámpással a kezében várt. – Nem számít, mit mond neked – kezdte, aztán meghatározhatatlan érzelem lett úrrá rajta. – Nem számít, mit mond neked, te akkor is az én lányom vagy és szeretlek.

110

XXXII.

N

em feleltem, mert fogalmam sem volt, hogyan viselkedjem. Kivezetett a loggián keresztül a várakozó kocsishoz. Félúton megtorpantam, földbe gyökerezett a lábam, mikor megláttam a hintó ajtaján a palle címert. Giuliano? De hát ez lehetetlen… apám sosem engedné, hogy hozzá vigyenek. Apám segített beszállni a kocsiba, aztán becsukta az ajtót és az ablakon át a kezemért nyúlt. Mintha nem tudná eldönteni, velem jöjjön-e vagy se. Végül azt mondta: – Légy óvatos! Igyekezz, hogy ne lássanak meg, és ne beszélj másokkal. Senkinek ne beszélj arról, amit látsz és amit hallasz. Azzal hátralépett és intett a kocsisnak, hogy indulhat. A késői óra miatt képtelen voltam világosan és logikusan gondolkodni, de mire a hintó a Ponte Vecchio macskakövein gördült, rájöttem, hogy hívattak. Az út tovább tartott, mint számítottam. Nem a Palazzo Medicibe mentünk, hanem ki a városból, jó egy órányit haladtunk nyílt vidéken. Végül fák sötétje előtt kavicsos behajtóra értünk. Itt is mentünk egy darabig mire a kocsis a négyszög alakú kert és a ház bejárata között megállította a lovakat. Bár éjnek évadja volt, minden ablakban aranyló fény látszott; a házban senki sem aludt. A villa bejáratánál őrködő férfiak elhagyták őrhelyüket és a közelben, égő fáklyák mellett a szabad levegőn ültek le, halkan beszélgettek. Ahogy a kocsis segített kiszállni, láttam, hogy az egyik őr szemöldöke közé, orra nyergéhez szorította a kezét és hangosan felzokogott. A többiek csitították, egyikük pedig fogadásomra elém sietett. Odabent fiatal szolgáló várt a hatalmas, lélegzetelállítóan díszes fogadóteremben. – Hogy van? – kérdeztem, ahogy gyors léptekkel vezetett a folyosón. – Haldoklik, Madonna. A doktorok szerint nem éri meg a reggelt. Mintha tőr járta volna át a szívemet erre a hírre, nagyon sajnáltam Giulianót és családját. A műalkotások, amik mellett elhaladtam – az élénk színekkel festett pompás képek, a finom, aranyozott szobrok – most ijesztőnek tűntek. Lorenzo hálószobájának ajtaja csukva volt. Az előszoba, ahogy a Via Largai palotában, itt is tele volt gondosan elrendezett ékszerekkel, kelyhekkel és aranyberakásos intagliókkal. Piero felesége, Madonna Alfonsina ült az előszobában, magába roskadva, állapotosán; szépen elrendezett óarany fürtjei ellenére elesettnek tűnt. Egyszerű camiciát viselt, vállán kendő. Mellette ült Michelangelo, nagy fejét kezébe temetve, de nem nézett fel, amikor beléptem. Alfonsina azonban igen baljós, fenyegető pillantást vetett rám, amikor meghajoltam előtte és bemutatkoztam. Megvetően elfordította arcát. Nyilvánvalóan a család matriarchájának szerepében tetszelgett; inkább tűnt izgatottnak, mint gyásztól sújtottnak. Szeme száraz volt és dühös, mintha végtelenül bosszantaná, hogy apósa ilyen kellemetlenségnek teszi ki. Az idős filozófus Marsilo Ficino állt az ajtóban, kétségtelenül ő volt a közvetítő. – Madonna Lisa – mondta kedvesen, bár láthatóan küszködött, hogy visszatartsa kitörni készülő könnyeit. – Örülök a viszontlátásnak, de szomorú vagyok, hogy ennek ilyen körülmények között kellett bekövetkeznie. Belém karolt, hogy bevigyen az inner sanctum rejtekére, de lépteinket a folyosóról hallatszó kiáltások zaja rekesztette meg. Gyors lépéseket is hallottunk. Megfordultam. Giovanni Picót láttam, Savonarolát vezette felénk; mögöttük Piero és Giovanni de' Medici. Piero arca vöröslött a dühtől.

111

– Elárultál minket azzal, hogy idehoztad ezt az embert! – kiáltotta. – Ennyi erővel miért nem ütsz egyszerűen arcul, miért nem köpsz le legmélyebb gyászunkban? Még az is sokkal jobb lenne, mint ez! Ugyanakkor fivére, Giovanni hangja harsant: – Ne sérts meg minket! Távozzatok, vagy az őrséget szólítom! Ahogy Pico és Savonarola közelítettek Ser Marsilo és a csukott ajtó felé, Alfonsina felállt, észre sem véve, hogy a kendő lecsúszott a válláról, olyan erővel vágta pofon Pico grófot, hogy az egy lépést visszahőkölt. – Áruló! – sikoltotta. – Képes kigúnyolni minket azzal, hogy ezen az órán a nyakunkra hozza ezt a majmot?! Kifelé! Mindketten kifelé! Michelangelo egy gyermek tehetetlenségével figyelte a jelenetet; nem sietett Alfonsina védelmére, de nem is szólalt fel prófétája mellett. Marsilo a kezét tördelte. – Madonna, nem szabad felizgatnia magát, még… – mormogta. Pico meghökkent ilyen ellenségesség, ilyen ellenállás láttán; nyilvánvalóan kegyesebb fogadtatásra számított. – Madonna Alfonsina, nem akarok fájdalmat okozni a családjának… de azt kell tennem, amire Isten vezérel. Savonarola nem szólalt meg, tekintete befelé irányult, merev tartása elárulta, mennyire zavart. A belső kamra ajtaja kinyílt; mindenki odafordult, mintha orákulum szavára várnánk. Az én Giulianóm állt az ajtóban, szemöldöke rosszalló ráncba húzódott. – Csend legyen odakint! – Idősebbnek látszott, mint amikor legutóbb találkoztunk. Még tizenöt éves sem volt, bár bőrén és haján a fiatalság fénye csillogott, szeme és tartása sok nyomasztó gondokról árulkodott. – Mi történt itt? Amikor ezt a kérdést feltette, meglátta Savonarolát. Tekintetében gyors, apró villanás volt, aztán nyugalmat erőltetett magára. Hangja udvarias volt és nagyon aggodalmas. – Kérem! Ne feledjék, hogy Apa még hall minket. Felelősek vagyunk érte, ő is mindig felelősséggel viseltetett irántunk. Meg kell adnunk neki azt, hogy utolsó pillanatai a lehető legnyugodtabban, a lehető legnagyobb békében teljenek. Ne okozzunk neki több kellemetlenséget. Alfonsina újabb gyilkos pillantásokat vetve Pico grófra és kísérőjére, felkapta a kendőjét, és vállára terítette. Giuliano észrevette. – Piero – szólította meg fivérét könnyed hangon. – A feleséged egész nap nem evett. Megtennéd, hogy elviszed és gondoskodsz róla, hogy egyen? Apa örülne, ha tudná, hogy unokája anyja nem… Piero láthatóan feladta a harcot. Bólintott, átfogta Alfonsina vállát. Az asszony rajongással nézett fel férjére; látszott, hogy szeretik egymást. Láttam, hogy Giuliano arca erre megrezzen: meghatódott, tetszett neki, amit látott, és elégedett volt, hogy ők ketten vigyáznak egymásra. Aztán bátyjához, a bíboroshoz szólt. – Kedves bátyám, végeztél az előkészületekkel? A kövér, kócos Giovanni a fejét ingatta. Giulianóhoz hasonlóan ő sem sírt; lelki nyugalma inkább természetes visszafogottságából származott, mintsem abból, hogy másokat megkíméljen a lelki fájdalomtól. Gyakorlatias hangon beszélt, nem volt benne semmi érzelem, amitől a többiek nem voltak mentesek. – Nem sikerült tisztázni a szertartás minden részletét. A nyitó himnuszt még nem tudom… – Enyhe keserűség keveredett hangjába. – Apám nem rendelkezett mindenről, sőt, csak az evangéliumi igét adta meg és egyetlen himnuszt választott. Az ilyesmit előre és alaposan át kell gondolni, mivel tartós benyomást gyakorol a tömegre. Giuliano természetesen és őszintén beszélt. – Mindenkinél jobban bízunk benned, és abban, hogy az idő rövidsége ellenére helyesen választasz. Talán az ima segít. – Felsóhajtott. – Fivéreim, most menjetek és tegyetek meg mindent, ami tőletek telik. Tudjátok, hogy azonnal értetek küldetünk, ha apánk állapota rosszabbodik. Most hadd foglalkozzam váratlan vendégünkkel. 112

Alfonsina és a két fivér megvetéssel haladtak el Pico és Savonarola mellett. Amikor hallótávolságon kívül voltak, Giuliano nyájasan, mintha szeretett gyermekhez szólna, megszólította a művészt: – Michelangelo, testvérem, te ettél? A nagyszerű fej felemelkedett; sötét, elgyötört szemmel nézett rá. – Nem ettem. Nem fogok enni. Addig nem, amíg szenved. – Könnyebb lenne a lelked, ha imádkoznál? A fiatal szobrász a fejét ingatta. – Ott vagyok, ahol lenni kívánok. Én más vagyok, mint a többiek, Giuliano. Ne aggódj miattam, ne törődj velem. – Azzal, mintha ennek bizonyítékát akarná adni, felült és ölében összekulcsolta a kezét, küszködött, hogy higgadt ember benyomását keltse. Giuliano szája megrándult, szeretet és kétkedés volt benne, szólni akart, de nem szólt, békén hagyta a fiatalembert. Aztán Pico grófhoz és a szerzeteshez fordult. – Uraim, kérem üljenek le. Konzultálok majd apámmal, elég erős-e, hogy fogadja önöket. De előbb egy barátunkkal kell beszélnem. – Elhallgatott, majd kisvártatva folytatta: – Kedves Marsilo, megtenné, hogy gondoskodik Ser Giovanniról és Fra Girolamóról? Hosszú utat tettek meg, ételre, italra is szükségük lehet. Végül karon fogott és bevezetett a szobába, majd becsukta mögöttünk az ajtót. Volt egy pillanat, mielőtt a helyiségbe léptünk, amikor egymásra néztünk és úgy tűnt, mintha csak kettesben lennénk… de nem járt öröm ezzel az érzéssel. Giuliano arckifejezése fásult maradt, tekintetében feszültség vibrált. – Kedves volt tőled, hogy eljöttél Apa hívására – mondta, mintha kedvesen beszélne egy idegennel. – Bocsánatodat kérem, hogy nem tudtam elmenni a kertbe… – Ne is beszélj róla. Sajnálom. Nagyon sajnálom. Apád jó ember, és te is az vagy. Meg akartam fogni a kezét. Elhúzódott; nyomasztó érzelmek törtek fel benne. – Nem tehetem… – hangja elcsuklott. – Semmi sem változott köztünk, Lisa. Biztosan megérted. De erősnek kell lennem, és minden más érzelem megnehezíti ezt… Apa miatt van, ugye megérted? – Megértem. De miért küldetett értem? Giulianót mintha meglepte volna a kérdést. – Mert kedvel. Apám ilyen. És… tudod, hogy ő nevelte Michelangelót és a fiát, ugye? Egy nap meglátta a birtokunkon, ahogy egy faunt rajzolt. Meglátta benne a tehetséget. És biztosan benned is lát valamit, amit érdemesnek tart gondozni. A szoba hátsó részébe vezetett, ahol Lorenzo ült párnák közt, szőrme és bársony takarókkal letakart nagy ágyon. Tekintete kába volt, és távoli; mereven nézett, ahogy közeledtem. Rossz szag volt a szobában. Nem messze tőle széken egy másik férfi ült, kis asztal mellett, amin kehely, gemmák mozsártörő és mozsár volt elhelyezve. – Apám orvosa – mutatott felé Giuliano. – Pier Leone, Madonna Lisa Gherardini. Az orvos kurtán bólintott, de nem szólt. Arca beesett, bágyatag, egész testét lehúzta a tehetetlenség súlya, a menthetetlenség tudata tükröződött szemében. – A többiek… – szólt Lorenzo úr rekedtes hangon. Ekkor jöttem rá, hogy talán nem lát már elég jól, hogy megismerjen. Giuliano gyorsan leült az ágy mellé állított székre. – Jó kezekben vannak, Apa, gondoskodnak róluk – mondta Giuliano tiszta, vidám hangon. – Ne aggódj miattuk. Piero elvitte Alfonsinát, hogy egyen valamit, Giovanni el van foglalva a miséd intézésével, és Michelangelo… – elhallgatott, hogy kitaláljon valami kegyes hazugságot – a kápolnában imádkozik. Lorenzo néhány szót mormolt. – Igen, az előbb láttam – felelte Giuliano. – Az ima nagyon megvigasztalta. Ne aggódj. 113

– Jó fiú vagy – suttogta Lorenzo. Vakon, nagy erőfeszítéssel előrehajolt, hogy válluk majdnem összeért. – Én jó fiam… És téged ki vigasztal? – Én olyan vagyok, mint te, apám – felelte Giuliano humorral. – Úgy születtem, hogy nincs szükségem vigasztalásra. – Felemelte a hangját, lényegesen hangosabban szólt. – De tessék, látogatód van. Lisa di Antonio Gherardini. Hívattad. Közelebb léptem, csípőm az ágy széléhez ért. – A hozomány – suttogta az idős ember; lehelete a sír szagát árasztotta. – Igen, apám – Giuliano arca alig egy ujjnyira volt apja arcától. Mosolygott, és Lorenzo, aki már alig látott, halványan visszamosolygott rá. – Az egyetlen – lehelete. – Mint a fivérem. Olyan jó. – Nem annyira, mint te, apám. Nálad nincs senki, aki jobb. – Giuliano elhallgatott, aztán felém fordult és megint nagyon tisztán, hogy Lorenzo is értse, azt mondta: – Apám értésedre akarja adni, hogy intézkedett hozományod ügyében. Lorenzo zihált, levegőért kapkodott; Giuliano és a doktor gyorsan előre döntötték, ami mintha enyhítette volna kínját. Amikor jobban lett, magához intette fiát és a fülébe suttogott egy szót, amit én nem értettem; Giuliano halkan felnevetett. – Azt mondta, herceg – közölte Giuliano, és tettetett könnyedsége ellenére hangja elakadt, amint rám nézett és folytatta: – Annyi pénzt, hogy egy herceghez is feleségül mehetsz, ha akarsz. Mosolyogtam, hátha Lorenzo úr látja, de csak Giulianóra voltam képes nézni. – Ezek szerint nem választott nekem férjet? Lorenzo nem hallotta a kérdést, de fia már tudta a választ. – Nem választott neked férjet. Rám testálta ezt a feladatot. Még közelebb léptem hozzá, odahajoltam a haldoklóhoz. – Ser Lorenzo – szóltam emelt hangon. – Hall engem? Szemhéja megrezzent; gyors választ suttogott, nyelve elnehezült, száraz szája belsejéhez tapadt, nem értettem, mit jelentenek szavai. Giuliano rámnézett. – Hall téged. Merészen a kezéért nyúltam. Erőtlen volt és félelmetesen görcsös, mintha karom lett volna, mégis őszinte szeretettel és hódolattal vontam ajkamhoz. Felismerte a gesztust, véreres szemében melegséget és gyengédséget láttam felvillanni. – Ön olyan kedves volt velem, egy gyapjúkereskedő lányával; oly nagylelkű volt sokakkal! A szépség, a művészet, amit mindannyiunknak adott, Ser Lorenzo olyan adósság, amit sosem leszünk képesek visszafizetni. Szeme könnyel telt meg; halkan felnyögött. Nem tudtam, vajon a fájdalom vagy az érzelem jele, és Giulianóra néztem, hátha az orvosra van szükség; fejével nemet intett. – Mit tehetek, hogy hálámat kimutassam? Tehetek-e valamit, bármely csekélységet, hogy enyhítsem szenvedéseit? Lorenzo megint felsóhajtott; ezúttal ajka mozgásából megértettem, mit akar mondani, mielőtt fia visszhangozta volna. – Imádkozzon… – Imádkozni fogok Önért, hátralévő életem minden napján. – Elhallgattam, és megszorítottam, aztán elengedtem Lorenzo úr kezét. – Csak azt mondja meg, miért ilyen kegyes hozzám! Nagyon erőlködött, hogy tisztán ejtse a szavakat, hogy közvetlenül az ő ajkáról halljam, ne közvetítő által. – Szeretlek, gyermekem. Ezek a szavak nagyon megleptek; azt hittem, Ser Lorenzo talán félrebeszél haláltusájában, vagy nem egészen tudja, miket mond. Ugyanakkor el kellett ismernem, van benne némi igazság. Megkedveltem Ser Lorenzót az első pillanatban, amint megláttam; rögtön kedves barátnak fogadtam el. Ezért a legőszintébben válaszoltam: 114

– Én is szeretem Önt. Giuliano elfordította a fejét, apja ne lássa, mennyire küzd, hogy nagy megindultságát ne mutassa. Lorenzo, arcán a legtisztább rajongással erőtlenül mozdult, hogy fia karját megveregesse. – Vigasztald… – Vigasztalni fogom – feleltem. Aztán olyasmit mormogott, aminek nem fogtam fel értelmét. – Kérdezd meg Leonardót… Egy kicsit tátva maradt a szája, keze lehanyatlott, mintha az erőfeszítés kifárasztotta volna. Nem rám nézett, hanem valahová mögém, mintha valamit vagy valakit láma, ami vagy aki számunkra láthatatlan; erősen behunyta szemét és szomorúan elfintorodott. Hangja még mindig suttogás volt, ám az izgatottságtól annyira megerősödött, hogy minden szót tisztán értettem. – A harmadik férfi. Nem találtalak meg… Hogy mehetnék így el? Leonardo most, ő és a lány… Egy haldokló összefüggéstelen beszéde, gondoltam, de Giuliano visszafordult apja felé; szeme összeszűkült. Nagyon jól tudta, mire gondol Lorenzo, és ez eléggé felkavarta. Csillapítón tette apja vállára kezét. – Ne aggódj emiatt, apám. – Gondosan válogatta szavait. – Ne aggódj. Mindenre lesz gondom. Lorenzo alig hallható választ mormogott; úgy értettem, mintha azt mondta volna: Hogyan mehetnék el, amikor nem sikerült? Lába gyengén mozgott a takaró alatt. Giuliano felnézett rám. – Legjobb lesz, ha most egy kicsit pihen. – Isten Önnel, Ser Lorenzo – mondtam hangosan. Úgy tűnt, ezt már nem hallja. Feje a párnára hanyatlott; tekintete a múltba révedt. Felegyenesedtem, hátraléptem az ágytól. Giuliano velem tartott, együtt mentünk az ajtó és a kis előszoba felé, ami egy röpke bizalmas együttlétre adott alkalmat. Nem tudtam, milyen búcsúzás lenne az alkalomhoz illő. Meg akartam mondani neki, hogy addig a pillanatig ostoba nőszemély voltam, akinek buta elfogultsága az ő személyes varázsán és levelein alapult, és azt hitte, szerelmes, mert olyan életre vágyott, amit szépség és művészet tölt ki, melyben nincs kín és gyötrődés apja házának fedele alatt. Azt akartam mondani neki, hogy most már igazán szeretem… olyan szeretettel, mintha a testvérem lenne, mintha rokonok lennénk. És nagyon meglep, egyben alázatossá tesz, hogy egy ilyen együttérző és erős ember engem választana. Mégsem mondtam ezt neki, mert attól féltem, sírva fakad. De nem tudtam megállni, hogy meg ne öleljem, mielőtt távozom; őszinte vonzalommal és bánattal szorosan, szó nélkül egymáshoz simultunk. Kivezetett, Marsilio Ficinora bízott, aztán becsukta mögöttem az ajtót. A kocsihoz kísértek. Tiszta és hideg éjszaka volt. Kihajoltam az ablakon, a csillagokat néztem, túl szomorú voltam ahhoz, hogy sírjak. Amikor hazaértem, apám a nagy fogadószobában ült, a kandalló tüzét bámulta, elgyötört arcát korallvörösre színezte a tűz fénye. Ahogy elhaladtam mellette, talpra ugrott, odajött hozzám, arcáról egyetlen kérdés sugárzott. – Nagy hozományt hagyott rám – mondtam kurtán. Rám nézett, tekintete éles volt és kutató. – És még mit mondott? Tétováztam, aztán úgy döntöttem, megmondom az igazat. – Azt mondta, szeret. S hogy Giuliano jó. Már nem volt egészen magánál, és mondott néhány dolgot, amit nem értettem, mintha nem is lett volna értelme. Ennyi. Tekintetében kimondhatatlan gyötrelem. Lehajtotta a fejét. Őszintén szomorú volt, ezt láttam rajta. Gyászol… Aztán hirtelen felszegte fejét. – Ki volt még ott? Látott valaki? 115

– Lorenzo, természetesen. Giuliano. Piero, a felesége, és Giovanni… és Michelangelo. – Egy lépést elléptem tőle. Nem voltam abban a hangulatban, hogy akkor éjjel felidézzem az eseményeket. Aztán mintegy utógondolatként hozzátettem: – Pico magával hozta Savonarolát. A családot ez nagyon felzaklatta. – Pico! – mondta, és mielőtt visszafoghatta volna magát, rákérdezett: – Domenico is vele volt? – Nem. Majd máskor beszélek róla. Kérlek! – Végtelenül kimerült voltam. Szoknyámat felfogva felmentem a lépcsőn, nem törődve vele, hogy minden lépésemet figyeli. Zalumma már aludt. Nem ébresztettem fel, le sem vetkőztem, az ablakpárkányra hajoltam és a csillagokat néztem. Tudtam, hogy a Careggi villára is ugyanígy ragyognak, és úgy éreztem, ha az égre nézek, kapcsolatban maradok azokkal, akik most ott virrasztanak. Talán egy órája ültem így ott, amikor az égen fényesség villant, aztán gyorsan halványodó fényes sávot húzva maga után, kihunyt. Jelek, hallottam apám hangját. Jelek és előjelek. Ruhástól az ágyra feküdtem, de nem aludtam. Alig kezdett világosodni, amikor megkondultak a harangok.

116

XXXIII.

L

orenzót ugyanabban a templomban ravatalozták fel, ahol fivére végső nyughelye volt. „Egész Firenze eljött gyászolni, azok is, akik újabban Savonarola nézeteiben osztoztak, hogy il Magnifico pogány és bűnös és Isten lesújt reá. Még apám

is sírt. – Lorenzo erőszakos volt fiatal korában – mondta –, és sok rosszat tett. De idős korára jóságosabb lett. Giovanni Pico eljött a házunkba, hogy megbeszéljék a nagy veszteséget, mintha a hírnek, amit én hoztam haza, semmi jelentősége nem lenne. Nem én voltam az egyetlen, aki láttam az üstököst aznap éjjel; a Careggi-beli szolgák is látták. – Ser Lorenzo a halálos ágyán fogadta Savonarolát és nagy vigaszt nyújtott neki – jelentette Pico, szemét dörzsölve és sokszor nyúlt a borospohár után, amit apám mindig újratöltött. Meglepett, hogy ilyen keserű tépelődést okozott neki Lorenzo halála. – Hiszem, hogy szándéka volt megbánni bűneit, mert többször is megcsókolt egy ékkövekkel kirakott keresztet és imádkozott Fra Girolamóval. Savonarola aznap nem prédikált. A polgárok, akik az utóbbi időben azért tolongtak a San Lorenzo templom lépcsőin, hogy Firenze új prófétáját hallgassák, most türelmesen vártak, hogy még egy utolsó pillantást vethessenek a város legnagyobb patrónusára. Pico minden befolyása sem volt elég, hogy ne kelljen órákat állnunk a sorban a többiekkel. Nem sokkal dél után léptünk be a templomba. Lorenzo teste az oltár közelében feküdt, piedesztálon, de egyszerű fa koporsóban. Dísztelen fehér lenvászon ruhába öltöztették, kezét – ujjait kiegyenesítették, és gondosan elrendezték úgy, hogy már nem tűnt deformáltnak – szíve felett kulcsolták össze. Szeme csukva volt ajka halvány mosolyra húzódott. Már nem volt fájdalma, már nem nehezedett rá a megnyomorító felelősség súlya. Felemeltem tekintetem, Giulianót akartam látni. Nem messze a koporsótól állt, bátyja Piero és egy testőr között; mögöttük az elgyötört Michelangelo, és a Vincibeli művész szokatlanul mereven, komoran. Leonardo látása sem reményt, sem örömet nem jelentett nekem: Giuliano töltötte be minden gondolatomat, és kitartóan néztem, míg pillantásunk találkozott. A sírástól megviselt volt, és már túl kimerült ahhoz, hogy sírjon. Arckifejezése, magatartása higgadtságot mutatott, de gyötrődése meglátszott minden rezdülésében, még válla tartásában is. Amikor meglátott, tekintete felvillant. Nem volt illendő szót váltanunk, vagy akár tudomást vennünk egymás jelenlétéről, de abban a pillanatban megtudtam mindent, amit tudni akartam. Ahogy gondoltam: nem beszéltünk arról, hogy apja ráruházta a feladatot, hogy férjet válasszon nekem, nem felejtette el. Csak türelmesnek kell lennem. Másnap reggel szokás szerint elsétáltam Zalummával a Santo Spirito templombeli misére. Amikor a szertartásnak vége volt és kiléptünk a kellemes napra, Zalumma a szétszéledő tömegben még egy kicsit időzött. – Nem tudom, megengednék-e nekem, hogy megnézzem édesanyádat – mondta. Nem válaszoltam azonnal. Gyászom még túl friss volt ahhoz, hogy odamenjek, ahol anyámat eltemették. – Tedd, amit jónak látsz – feleltem. – Én itt maradok a lépcsőn. – Te nem jössz? – kérdezte Zalumma rá nem jellemző csendes vágyakozással; elfordultam és csak az égre nyúló égerfák lengedező ágait néztem. Csak akkor nyugodtam meg, amikor távolodó lépteit hallottam. 117

Csak egy pillanatig álltam ott, melegedtem a napon, próbáltam nem gondolni anyámra, amikor komoly, megfontolt hangokat hallottam, beszélgetést nem messze tőlem. Az egyik hang Zalummáé; a másik egy férfihang, kicsit ismerősnek tűnt. Megfordultam. Alig egy percnyi sétára, a kripták és fejfák, szobrok és tüskebokrok között Zalumma állt, Leonardóval beszélgetett. A művészt profilban láttam, kezében fatábla. Kicsi kerek sapkája alól hullámos haja a válláig ért; szakállát is rövidebbre és formára nyírták. Mintha megérezte volna, hogy nézem, mert megfordult, szélesen elmosolyodott, aztán meghajolt. Enyhén meghajoltam felé én is és nem mozdultam a helyemről, ő közeledett felém. Zalumma oldalt lépkedett, kissé mögötte látszott rajta, hogy a találkozás nem a véletlen műve. Tudta, hogy Leonardo várni fog minket. – Madonna Lisa – szólított meg. Bár mosolygott, komor volt, mert Firenze még gyászban volt. – Bocsásson meg nekem, hogy így betolakodok a magánéletébe. – Nem betolakodás. Örülök, hogy újra látom önt. – Én is hasonlóképp. Azonnal elindultam Milánó városából, amint megtudtam, hogy il Magnifico egészségi állapota válságosra fordult, de sajnos túl későn érkeztem. A Palazzo Mediciben kaptam szállást. Hallottam, hogy ma itt lesz. Remélem, a sajnálatos körülményeket figyelembe véve nem tekinti ezt tapintatlanságnak… Azon tűnődtem, meg tudnám-e győzni önt, hogy üljön modellt nekem. Gondolkodás nélkül beszéltem. – De Ser Lorenzo már nincs közöttünk. Vagyis a megbízás érvényét vesztette. Leonardo válasza gyors és határozott volt. – Már megkaptam a megbízás díját. Felsóhajtottam. – Nem hiszem, hogy apám megengedné. Úgy véli, a művészet ostobaság. Savonarola követője. Leonardo egy pillanatig nem szólt. – Itt van most önnel? – kérdezte aztán. A kezében tartott fatáblára néztem. Tiszta papír volt rögzítve rá. Derékszíján nagyméretű erszény. Lesimítottam hajamat, szoknyámat. – Most akar lerajzolni? Szeme sarka ráncot vetett, mintha nagyon szórakoztatónak találta volna a kérdést. – Ön tökéletes így, ahogy van. Kissé megrémültem. – Nem maradhatok sokáig. Úgy jöttem el otthonról, hogy a misén veszek részt, aztán haza kell mennem. Ha kések, a szolgáknak feltűnhet a távollétem, találgathatják, hogy hol vagyok és megemlíthetik apámnak, amikor hazajön. – Édesanyád sírját látogattuk – szólt Zalumma hangosan. Átható pillantást vetettem rá. Leonardo ekkorra már elővett valamit az erszényéből: egy darab faszenet, ami kis, érdesített pálcához volt erősítve. – Tudom, küldtem önnek egy másolatot arról a rajzról, amit a Medici palota udvarában készítettem. De az nem tetszik nekem. – Nem tetszik?! – Nyilván hasonlít önre, de én… mást, többet akarok. Nem vagyok a szavak mestere, de ha megbízik bennem… kérem, néhány percig, nem tovább, üljön modellt nekem. Nincs szándékomban gondot okozni önnek az édesapjával kapcsolatban. Szolgálója közben őrködik. Engedtem neki. Egy kicsit odébb vezetett a templomkertben, oda, ahol egy tölgyfa alatt nagy gömbölyű kő nyugodott. Leültem; arra kért, forduljak egy kicsit el, és vállam felől nézzek rá, hogy arcom háromnegyedprofilban legyen.

118

Aztán kézbe vette a faszenet – elmagyarázta, hogy fűzfaágból készítették, kemencében perzselték, míg fekete nem lett – és lenyűgözően gyors mozdulatokkal rajzolni kezdett. Először a körvonalakat vázolta fel. Egy-két percnyi csend után megkérdeztem: – Hogyhogy olyan jól emlékezett a vonásaimra, pedig csak egyszer látott? A vázlat, amit a Medici kertben készített rólam, nagyon nyers volt. Ám a rajz, amit a levélben küldött… minden részletet felidézett. Munkájára figyelt, de azért válaszolt nekem: – Az emlékezőtehetség fejleszthető. Ha emlékezni akarok egy arcra, alaposan megnézem magamnak. Aztán este, amikor ébren fekszem, minden részletet egyenként felidézek. – Én sosem tudnék ilyen tisztán emlékezni. – Pedig igazán egyszerű. Vegyük például az orrot: csak tíz orrprofil típus van. – Tíz típus! – felnevettem, de csak röviden. Erre összevonta szemöldökét; azonnal elsimítottam a mosolyt arcomon és igyekeztem felvenni az eredeti pózt. – Tízfajta orrprofil: egyenes, hegyes, horgas, lapos, kerek, kidudorodó, van, amelyiknek a közepe felett, másoknak a közép alatt van púpja. Ha ezeket a típusokat megjegyezzük, elraktározzuk, akkor van honnan elővenni, ha emlékezni kell rá. – Lenyűgöző! – Aztán tizenegy elölnézeti orrtípus van. Egyenletes vagy középen kiöblösödő, vagy a tövénél vastag vagy a hegyénél vastag… De untatom ezzel. – Egyáltalán nem. És az orrlukak? – Az külön kategória, Madonna. Nagyon igyekeztem, hogy el ne mosolyodjak. Egy idő után témát váltottam, olyasmit hoztam szóba, ami jobban érdekelt. – Szóval a Palazzo Mediciben szállásolták el. Ezek szerint nagyon közel áll a családhoz. – Amennyire egy kívülálló közel állhat hozzájuk. – Hogyan… a fiúk hogyan viselik? Halvány ránc jelent meg szemöldöke felett. – Giovanni jól, mint mindig. A világ vége sem lenne rá hatással. Piero… azt hiszem, Piero végül felismeri, milyen súlyos a helyzete. Évek óta mindenki arról beszél, mekkora felelősség nehezedik a vállára, ha apja meghal. Csak most vált valósággá a számára. – És Giuliano? – tettem fel a kérdést, kissé túl feltűnő izgalommal. Ezt ő is érzékelte. Lefele pillantott, halvány, szomorú mosollyal. – Giuliano gyászol. Lorenzo számára senki nem volt nála kedvesebb. – Nagyon jó ember. A művész arckifejezése meglágyult; elhallgatott, kezében megállt a rajzszén a papír felett. – Igen. – Hangja könnyedebb lett. – Meglehetős örömmel töltötte el, hogy szándékomban áll teljesíteni a megrendelést. – Valóban? Rosszul leplezett izgatottságom láttán elmosolyodott. – Igen. Azt hiszem, nagyra értékeli az ön barátságát. Elpirultam, képtelen voltam megszólalni. – Tökéletes! – mondta; a rajszén valósággal száguldott a papíron. – Ne gondoljon másra! Csak erre… Kínos csendben ültem. Leonardo csak figyelt és rajzolt, majd újra engem nézett egy hosszú pillanatig… Aztán valami nyugtalanító gondolat juthatott eszébe, mert elpirult és lefelé nézett. A rajzra pillantott, de nem azt látta. Észrevett valamit. Bennem látott valamit, amit addig még nem ismert fel. A gondolat felzaklatta, nem hagyta nyugodni, küszködött vele; és elfordította rólam a tekintetét, mintha attól tartana, meglátnám benne a titkot. Végül sikerült visszanyernie önuralmát és folytatta a rajzolást egészen addig, míg Zalumma meg nem megszólalt: – Ideje mennünk. Felálltam, leporoltam a szoknyámat. 119

– Mikor látom újra? – Nem tudom – felelte Leonardo. – Holnap vissza kell mennem Milánóba. Talán mire legközelebb találkozunk, sikerül olyan vázlatot készítenem, ami nekem is tetszik. Ha igen, akkor azt átmásolom fatáblára, hogy megkezdődhessen a festés folyamata – mondta, és hangja elkomorult. – Most, hogy Lorenzo nincs többé… A fiaira nehéz idők jönnek. Ha a helyzet rosszabbodik, lehet, hogy nem lesz többé előny a Medici család barátjának lenni. Ha arra gondol, hogy férjhez megy… – mintha zavarba jött volna, mintha neheztelt volna magára, hogy túl sokat mondott; elhallgatott. Visszahúzódtam, arcom megrándult; mélyen, égetőn elpirultam. Miért mond nekem ilyeneket? Azt hiszi, azért érdeklődöm Giuliano iránt, hogy előnyt, tekintélyt szerezzek magamnak? – Most mennem kell – mondtam, és mozdultam, hogy elinduljak. De egy gondolat megállított. Visszafordultam és feltettem a kérdést: – Miért akarja megfesteni a portrémat? Most ő tűnt nyugtalannak. – Azt hiszem, erre a kérdésre már válaszoltam. – Bizonyára nem a pénz miatt. Akkor miért? Szóra nyitotta a száját, aztán mégsem szólt. Amikor mégis válaszolt, azt mondta: – Talán Giulianónak. Talán magamnak. Én Szeretett Lisám! Két okból írok neked: az első, tudatni veled, hogy szándékomban áll tisztelettel megkérni bátyámat, Pierót, engedélyezze, hogy megkérjem édesapádtól a kezedet. Természetesen előbb el kell telnie az illendő gyászidőnek. És ezek után most bocsánatodat kérhetem, hogy nem voltam jelen a megbeszélt helyen és időben. Tudom, nagyon fájhatott ez neked, és emiatt talán arra gondoltál, hogy már nem szeretlek. Ennek éppen ellenkezője igaz. Másodszor köszönetet kell mondanom neked. Hálával tartozom azokért a szavakért, amiket apának mondtál arról, mennyi jót tett Firenzéért és a város népéért. Együttérző és bölcs szavak voltak, nagyon meghatották. Ha lett volna lánya, ő sem lehetett volna kedvesebb, és nem nyújthatott volna nagyobb vigaszt neki. Olyan kevesen vették figyelembe apám valódi érzéseit, bár ő még életének utolsó pillanataiban is másokra gondolt. Tudta, hogy haldoklik, ezért hívatta magához legkedvesebb barátait, és nem engedte, hogy ők vigasztalják, hanem minden igyekezetével ő vigasztalta őket. Oly kegyes volt, még azt is megengedte, hogy Giovanni bevigye hozzá a hálókamrába a szerzetes Savonarolát. Isten bocsásson meg nekem, de csak gyűlölni tudom ezt a papot, mert megrágalmazta és ócsárolja apámat mindazért a jóért, amit tett. Számos művész patrónusa volt, támogatta az Academia Platonica működését, cirkuszi játékokkal és díszfelvonulásokkal szórakoztatta a szegényeket; és ez a Savonarola azt prédikálja, hogy mindezek pogány dolgok amikért apám a Pokolban fog égni, míg bűneit meg nem bánja. Ha tudtam volna, hogy ilyen dolgokat szándékozik mondani, sosem engedtem volna meg neki, hogy apám közelébe menjen. Az undorító torz szerzetes megismételte szörnyű vádjait, és azt követelte: „Bánd meg bűneidet, mindazt a vérontást, amit okoztál!” Apám válaszul a fal felé fordította a fejét. Csak sürgetésemre és számos őr segítségével sikerült a szerzetest eltávolítani apám közeléből. Hogy lehetett olyan kegyetlen, hogy apámat gyilkosnak nevezi… apámat, aki csak önvédelemből emelt fegyvert másra? Fra Girolamo ekkor hozzám fordult és azt mondta: „Jobb lenne, ha te is bűnbánatot gyakorolnál arroganciádért és letérdepelnél, mert bátyáid úgyis hamarosan térdre kényszerítenek.” Ekkor apám hívatott, ezért siettem vissza mellé. Már kezdett összefüggéstelenül beszélni. Ugyanazt a kérdést tette fel újra és újra. „Kérlek! 120

Kérlek, kérlek, mondd meg… hol van az a férfi?” Mondtam, hogy nem értem, kiről beszél, de ha megmondja a nevét, azonnal az ágya mellé hozatom az illetőt, de apám csak hörgött és azt mondta: „Ó, Giuliano, ennyi év után nem tudom… cserbenhagytalak!” Nem sokkal ezután állapota rosszabbodott és az orvosok megpróbáltak orvosságot itatni vele, de már nem tudta lenyelni. Nyugtalanul elszunnyadt, aztán felébredt, de zavart és sokkal gyengébb volt már. Sokszor hívatott, de jelenlétem nem nyugtatta meg, hiába fogtam a kezét és próbáltam vigaszára lenni. Aztán nagyon mozdulatlanná vált, és mindenki, aki jelen volt a szobában, hallotta, hogy mély levegőt vesz, aztán visszatartja a lélegzetét; mintha nagyon figyelne valamire, mintha valami halk hangot akarna meghallani. És egy idő után mintha valóban meghallotta volna, mert elmosolyodott, és nagy örömmel suttogta: „Giuliano... Te vagy az. Hála Istennek, kiértél a partra.” Nem sokkal ezután hallottuk utolsó sóhaját. Annyira gyötör egy gyanú, hogy nem hagy nyugodni. Kezdem azt hinni, hogy az orvos által apámnak élete utolsó hónapjaiban előírt orvosság lényegesen rontott állapotán. Ezen gondolataimat nem egyszerűen a gyász váltotta ki; az a gyanúm, hogy összeesküvés történt, hogy siettessék, sőt, talán előidézzék apám halálát. Ezen gyanúmat az is megerősíti, hogy apám személyi orvosát Pier Leonét két nappal apám halála után kútba fúlva találták. Azt mondják öngyilkosságot követett el, mert magát hibáztatta páciense halála miatt. A Signoria különleges szavazással engedélyezte, hogy Piero átvegye apám helyét, annak ellenére, hogy még csak húszéves. Mostanában nagyon zaklatott és bizonytalan, ezért még nem hozakodhatok elő a házasság dolgával. Most támaszul kell szolgáljak neki, nem szabad még nagyobb gondot okoznom neki. Gyászomat súlyosbítja a tény, hogy nem beszélhettem veled apám temetésén, és nem találkozhattunk aznap este a San Lorenzo templom kertjében. Tanácsos lenne megsemmisíteni ezt a levelet; ha vannak ellenségeink, nem szeretném, ha te is célpontjukká válnál. Tudd, hogy mindig is szeretni foglak. Tudd, hogy az első adandó alkalommal beszélek Pieróval. Örökre a tied vagyok, Giuliano

121

XXXIV.

A

következő néhány hónapban, ahogy a tavasz nyárba fordult, életem a várakozás agóniájává változott. Semmit sem hallottam Leonardo felől, nem kaptam Milánóból sem levelet, sem gyönyörű rajzot. Ennél is rosszabb volt, hogy Giulianóról sem volt semmi hír. Bátyja azonban sok szóbeszédre adott okot a városban. Piero figyelmét inkább a szórakozás és a nők, mint a diplomácia és a politika felé fordította. Már régóta mondogatták, hogy apja kétségbeesett miatta, mert Pieróban nem volt meg a szükséges éleslátás és az erély. Különösen az erély, és Lorenzónak igaza lett. Alig telt el néhány hónap il Magnifico halála óta, Pierónak sikerült maga ellen fordítania apja két legközelebbi tanácsadóját, és az elöljárók többségét. Az sem használt a helyzetnek, hogy anyja, Clarice a nemes és befolyásos Orsini nemzetség tagja volt, akik hercegeknek tekintették magukat; az sem használt, hogy Piero a nápolyi Alfonsina Orsinit vette feleségül. Ezért kívülállónak tekintették, csak egyharmadban firenzeinek, és kétharmadban önjelölt királyi fenségnek. Savonarola ravaszul kihasználta ezeket a tényeket; lázította a szegényeket elnyomóik ellen, bár arra vigyázott, hogy Pierót név szerint ne említse. A Medici-ellenes érzelmek egyre növekedtek; először fordult elő, hogy a nép nyíltan szólt a család ellen kis utcákon, sőt a nagyobb tereken is. Nekem nyomorúságomban nem volt már mentségem, hogy ne látogassam Fra Girolamo miséit. Tűrtem, remélve, hogy gyermeki engedelmességem meglágyítja apám szívét és nem utasítja vissza Giulianót, ha megkéri a kezemet. Így hát azon kaptam magamat, hogy naponta kétszer hallgatom a lángszavú dominikánus szerzetest a San Lorenzo templomban. Július végén, amikor Ince pápa meghalt, Savonarola kijelentette, hogy ez Isten haragjának újabb megnyilvánulása; augusztus közepén, amikor az új pápa elfoglalta Szent Péter trónját, a szerzetes arca lángvörös lett a dühtől. Rodrigo Borgia bíboros, már VI. Sándor pápaként volt olyan merész, hogy a Vatikánba magával vitte három törvénytelen gyerekét: Cesare, Lucrezia, és Jofre Borgiát. Ráadásul a korábbi bíborosokkal és pápákkal ellentétben nem unokaöccseinek és unokahúgának nevezte őket; kihívóan követelte, hogy sajátjának ismerjék el a gyerekeit. Olyan pletykák is terjedtek, hogy szajhák bejáratosak a pápai palotába, orgiák zajlanak, és részegeskedés. Ez is bizonyíték, hogy Isten haragja közelg és lesújt. Zalumma félig csukott szemmel, távolba merengőn ült mellettem a templomban. Nyilvánvalóan nem a próféta szavain elmélkedett, mint azt a felületes külső szemlélő gondolhatta; tudtam, hogy gondolatban valahol máshol jár, talán szeretett hegyei közt, amiket még lány korában elhagyott. Én is másfelé kalandoztam, a castellói villára és a benne felhalmozott szépségre gondoltam, és felidéztem il Magnifico dolgozószobájában tett látogatásomat, a szívélyes tárlatvezetést, a nagy rubin fényességét és Kleopátra kalcedon kupájának simaságát. Ezek az emlékek gyámolítottak, miközben Savonarola szavait hallgattam; ezek az emlékek gyámolítottak akkor is, amikor esténként apámmal és Givanni Picóval vacsoráztam, aki túl sok bort ivott és a végén mindig elsírta magát. Apám ilyenkor bevitte a dolgozószobájába és késő éjszakáig beszélgettek. Eljött az ősz, a tél, az újév. És végre Zalumma becsempészett nekem egy Medici-címeres levelet, és én kétségbeesetten és egyben kitörő örömmel törtem fel a pecsétet. „Madonna Lisa” – ez volt a megszólítás, és ezzel a két szóval minden reményem összetört. Nem tudom, mitévő legyek. Piero eltántoríthatatlanul megtagadta engedélyét, hogy feleségül vegyelek; olyan feleséget keres nekem, aki növeli családom rangját és megerősíti őt pozíciójában, apánk utódaként. Csak a politikára gondol, szere122

lemre nem. Fivérem Giovanni bíboros határozottan azon a véleményen van, hogy Orsini lányt vegyek feleségül és semmi másról nem akar hallani. Ezt nem vagyok hajlandó elfogadni. Mindezt nem azért mondom, hogy elbátortalanítsalak, hanem azért, hogy megmagyarázzam hosszú hallgatásomat és csalódottságomról és eltökéltségemről biztosítsalak. Senki mást nem veszek feleségül. Az, hogy nem tudok találkozni veled, hogy nem láthattalak, cseppet sem hűtötte, sőt még jobban szította vágyamat. Naphosszat és éjszakánként te töltöd ki minden gondolatomat, és azon gondolkodom, miképpen lehetnénk együtt. Elköteleztem magamat, hogy mindenáron kitalálok valamit. Hamarosan veled leszek, szerelmem. Ebben legyen hited. Giuliano Ölembe ejtettem a levelet és vigasztalhatatlanul zokogtam. Nem volt hitem semmiben; sem Isten kegyelmében, sem Savonarola kegyetlen tanításaiban, sem abban, hogy Giuliano képes lesz elkerülni a helyzetéből adódó kötelességét és felelősségét. Én csak egy gyapjúkereskedő lánya vagyok, aki iránt Lorenzo furcsamód érdeklődést mutatott, és aki iránt Giuliano ostoba módon gyengéd érzéseket táplált… olyan érzéseket, amik nyilván nem állják ki az idő próbáját. A lámpa lángján akartam elégetni a levelet, ezer darabra tépni, a levegőbe dobni és nézni, ahogy porként leülepszik. De amilyen bolond voltam, gondosan összehajtottam és a többi kincsem mellé tettem: Giuliano medalionja, és a Cosimo-Medici címeres medalion, Leonardo rajza és levele valamint Giuliano levelei mellé; azt is megőriztem, amiben kifejezetten kérte, hogy égessem el.

123

XXXV.

L

orenzo halálát követő, 1493-as esztendő, Piero uralkodásának első teljes éve szomorúan telt számomra. Megjött a havibajom és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ezt a tényt elrejtsem apám elől, megvesztegettem a mosónőt, hogy ne tegyen említést a foltokról apámnak. Apám azonban így is szóba jöhető férjekről kezdett beszélni. Azt mondta, megtartotta anyámnak tett ígéretét, nem az ő hibája, hogy Lorenzo meghalt, mielőtt véleményt mondhatott volna, és férjet szemelhetett volna ki nekem. Sorsomat biztosan nem lehet arra a fajankó Pieróra bízni, aki Firenze házasságszerzőjeként máris haszontalannak bizonyult, mert számos olyan házasságot hagyott jóvá, ami a régi nemesi családok nemtetszését váltotta ki. Nem, apám olyan kiváló férfira gondolt, aki a firenzei társadalmi élet megbecsült tagja, mégis istenfélő ember, és ha eljön az ideje, szívesen fogadná kérőmül. Szerencsére még túl fiatal voltam, és apám férjről való beszédei csak beszéd szinten maradtak. Kellemetlen viszonyunk ellenére tudtam, hogy apám szeret, és rettenetesen hiányzik neki az anyám. Én voltam az egyetlen, aki hozzá kapcsoltam, és úgy gondoltam, ezért vonakodik megválni tőlem. Ugyanebben az évben a nem világi, nem emberi, hanem maga az Isten választotta papa angelico legendája egy másik régi történettel egyesült: Nagy Károly király második eljövetelével, aki majd megtisztítja az egyházat. Ez a Nagy Károly majd a papa angelico spirituális vezetése alatt egyesíti az egyházat, legalábbis így tartották. Nem használt, hogy a francia királyt éppen Károlynak hívták, és amikor megismerte ezeket a legendákat, a szívére vette és feladatának tekintette megvalósítását. Az sem volt jó a mi ügyünk szempontjából, hogy Károly francia király szemet vetett Nápolyra, és úgy határozott, hogy a tenger melletti déli királyság az övé. Hiszen csak egy generációval korábban ragadták ki francia uralom alól, Ferrante király apja, Alfonso Magnanimous idején. Még mindig éltek a városban franciahű bárók, és boldogan emelték volna kardjukat igazi uralkodójuk, Károly király érdekében. Savonarola megragadta ezeket a gondolatokat és saját szent víziójával egyesítette őket. Elég fondorlatos volt ahhoz, hogy kerülje a közvetlen utalást, miszerint ő lenne az angyali pápa, de arról kezdett prédikálni, hogy Károly király forgatja majd Isten bosszúálló kardját. Károly megbünteti Itáliát és térdre, bűnbánatra kényszeríti, és a hívők tárt karokkal fogadják. Lehet, hogy Fra Girolamo és legelszántabb hívei készek voltak elfogadni, hogy egy idegen király megszállja Itáliát, de akit ismertem, mind felháborítónak találta még a gondolatot is. Egyre dagadó gyászos hangulat uralkodott a városban. Az év végére Firenzében már mindenki tudta, hogy Károly francia király a következő júniusra tervezi Nápoly megszállását. – Ó, Uram! – kiáltotta a próféta az egyik adventi misén. – Úgy bántál velünk, mint haragvó apa; megvontad tőlünk jelenlétedet. Kérünk téged, siess megbüntetni minket, hogy mielőbb újra veled lehessünk! – Bárkáról beszélt, amibe a bűnbánó beléphet, és védelmet nyer az eljövendő isteni harag elől. És minden beszédét a „Cito! Cito!” azaz „Hamar, hamar!” kifejezéssel zárta, ezzel ösztönözve a híveket, hogy keressenek menedéket, mielőtt túl késő lenne. De ez az év is eltelt és eljött 1494 tavasza, ami – legalábbis nekem – új reményt hozott. Jóval azután, hogy feladtam minden reményt, hogy valaha viszontláthatom Giulianót, Zalumma ismét a Medici-pecséttel ellátott levelet dobott az ölembe. Legszeretettebb Drága Lisám! Talán most már elhiszed, hogy megtartom a szavamat. Nem adtam fel, és íme az eredmény: Fivérem, Piero végül, végre engedélyt adott, hogy megkérjem a keze124

det. Szívem repes az örömtől; e föld valóságos Mennyországgá változott nekem. Remélem, hosszú hallgatásom miatt nem kételkedtél irántad való érzelmeim mélységében, és Istenhez imádkozom, remélve, hogy a te érzéseid sem változtak irántam. Jóhiszeműleg figyelmeztetnem kell téged: nekünk, Medicieknek tudomásunk van az ellenünk szított elégedetlenkedésről és a Pierót érintő méltánytalan vádakról. A közvélekedés megfordult. Ha édesapád elfogad kérőnek, tudd, hogy olyan családba házasodsz be, melynek befolyása hanyatlik. Piero továbbra is bizakodó, hogy minden rendben lesz, de én félek az ügy másfajta kimenetelétől. Levelet kapott Károly király követeitől, melyben a franciák követelik, hogy szabad átvonulásuk legyen Toszkánán, fegyvereket és katonákat is kérnek. Piero úgy érzi, nem adhat egyenes választ. Családi kötelékek miatt támogatni köteles Nápolyt, és Sándor pápa kiadott egy bullát, miszerint Alfonso, Calabria királya uralkodik a déli területeken. Őszentsége azzal is fenyeget, hogy visszatartja fivérünk, Giovanni bíborosi kinevezését, ha Piero nem védi meg Nápolyt Károly francia király előrenyomulása ellen. Ám a Signoria minden tagját törvény kötelezte rá, hogy megesküdjenek, soha nem emelnek fegyvert Franciaország ellen és Firenze mindig is erősen függött a kereskedelemtől. Ezért legidősebb bátyám lehetetlen helyzetben találta magát. Nem segít a helyzeten, hogy tanácsadói egymásnak ellentmondó tanácsokat adnak neki. Az egyik azt mondja, tegyen úgy, mintha minden rendben lenne, ezt a képet mutassa a népnek, ezért az én bátyám labdajátékokat játszik köztereken, mindenki szeme láttára, hogy azt a benyomást keltse, mintha tényleg minden rendben lenne. Mi az eredmény? Az emberek javíthatatlan naplopónak tartják, a zuccone, tökfej nevet aggatták rá. Csak arra tudok gondolni, hogy összeesküvés áldozata, hogy hitelét veszítse és a Medici család elveszítse hatalmát. Kérlek, fontold meg ezt, mielőtt megírod nekem a választ, szerelmem. Tudasd velem, változtak-e irántam való érzéseid. És ha üzensz: megyek! Amint engedélyt kapok, hogy meglátogassam édesapádat, tudatom veled a napot és az órát. Számolom a pillanatokat, míg újra láthatlak. Boldogságom most a te kezedben van. Akár igent mondasz, akár nemet, maradok Örökké a tiéd, Giuliano Ölembe ejtettem a levelet, pírban égő arcomhoz emeltem a kezemet. Zalumma természetesen ott állt mellettem, és igencsak tudni akarta, mit tartalmaz a levél. Felnéztem rá, arcom rezzenéstelen, hangom tompa volt, a legmélyebb meghatottságtól. – Idejön megkérni a kezemet – mondtam. Hosszú ideig, tágra nyílt szemmel néztünk egymásra, aztán megragadtam a vállát, ő az enyémet és úgy kuncogtunk, mint a bakfislányok.

125

XXXVI.

A

zonnal válaszoltam Giulianónak. Oly nagy volt reményem, hogy el is feledkeztem, milyen kirohanásokat tett apám a Medici család ellen, és hogy azzal fenyegetett, egy istenfélőbb férfihoz ad feleségül. Ehelyett Giuliano ígéretében bíztam, megtalálja majd a módját, hogy mindenáron megszerezze a beleegyezését. Végül is il Magnifico fia, járatos a diplomácia és a kompromisszumok művészetében. Bíztam benne, hogy eléri a lehetetlent. És mivel én veszélyesen képzetlen voltam a diplomáciában, különösen, ha az apámról volt szó, szándékosan hallgattam, egy szóval sem említettem neki Giuliano szándékát. Eljött a nagyböjt ideje. Első péntekén Savonarola prédikált. A szentbeszéd arról szólt, hogy „új Kürosz” készül átkelni az Alpokon, nyilvánvalóan nem a régi idők perzsa királya, hanem Károly, aki kénytelen ezt az utat megtenni a Dél-itáliai tartomány felé menet. Ha az emberek korábban félelemmel vegyes tisztelettel nézték Fra Girolamót, akkor most félistennek tekinthették, mert – felfogásuk szerint – két évvel korábban megjósolta azt, amit mi „nehézség Franciaországgal” néven ismerünk. – Isten az ő vezetője – jelentette ki Savonarola erről az új Küroszról. – Erődök omlanak le előtte, nincs hadsereg, mely képes lenne ellenállni neki. És Firenze vezetője részeg emberként fog viselkedni előtte, az ellentétét teszi annak, amit tennie kéne. – Miután ezzel megvádolta Pierót, a prédikátor a Borgia-pápát vette célba: – Miattad támadt ez a vihar, ó Egyház? –Megint előhozakodott a bárka példájával, és hogy az igaz hívők menedéket találnak a közelgő áradat elől, és a ceremóniát a szokásos felkiáltással fejezte be: – Cito! Cito! Hamar! Hamar! Ez idő alatt Károly király Párizsból délre, Lyonba tette át udvarát, Toszkánához kényelmetlenül közel. Minden firenzei polgár aggódott; akik korábban gúnyolták Fra Girolamót, most hallgatni kezdtek rá. Néhány héttel húsvét előtt egy szürke és felhős reggelen Zalumma és én elég korán hazaérkeztünk a piacról; könnyű eső szemerkélt, nyirkos lett hajam, arcom. Apám már korábban bejelentette, hogy nagyböjtben nem csak a húsról, hanem a halról is lemond, és mivel mindannyian kénytelenek voltunk követni őt ebben a jámborságban, nem kellett elmennem sem a henteshez, sem a halas kofához. Ahogy kocsink befordult palazzónk hátsó bejárata előtt, megláttam egy másik kocsit, aminek ajtaját a Medici címer díszítette. Nem régóta állhatott ott; a szép fehér lovak még erősen fujtattak az Arnón való átkeléstől. A bakon ülő kocsis kedvesen, mosolyogva üdvözölt. – Isten legyen irgalmas hozzánk! – suttogta Zalumma. Lekászálódtam és utasítást adtam a kocsisunknak, hogy vigye a beszerzett élelmiszereket, a konyhába. Nagyon feldühödtem apámra; nyilvánvalóan úgy intézte a találkozást kérőmmel, hogy én távol legyek. Ugyanakkor meglepődtem, hogy egyáltalán fogadta Giulianót. Újraéledt bennem a remény, hogy jövendőbelim nem csak a bátyját, hanem apámat is meg tudja győzni. Dühöm rémületbe fordult, amint eszembe jutott, hogy nézek ki. Apám megnyugtatására nagyon egyszerű, sötét ruhákat kezdtem hordani, sőt, újra felvettem azt a régi szokást, hogy topázt viseltem, mely drágakőnek az a híre, hogy csillapítja Eros lángjait és segít a szüzeknek megőrizni tisztaságukat. Aznap magas nyakú, sötétbarna gyapjú ruha volt rajtam, ami nagyon jól illett a topáznyaklánchoz: úgy néztem ki, mint egy buzgó piagnone. Fekete fátyolszövet fátylam nem védte hajamat a nedvességtől és jó néhány göndör fürt kikandikált alóla. Megragadtam Zalumma kezét. – Muszáj megtalálnod a módját, hogy kihallgasd, mit beszélnek! Menj! Nem kellett neki több biztatás, szinte rohant, miközben én lassabban lépkedtem a ház felé, a helyzethez és képességemhez a lehető legillendőbben. A nagy terem ajtaja nyitva volt, ami annak további bizonyítéka, hogy érkezésemet nem várták. 126

Apám nyugodt és komoly hangját hallottam, ami még inkább meglepett, mert arra számítottam, hogy ellenséges lesz. Ahogy elhaladtam az ajtó mellett, felnézett. Ha több önuralmam lett volna, folytattam volna utamat, de megtorpantam, hogy Giulianóra nézzek. Apám iránti tiszteletből tartózkodó, dísztelen, sötétkék gyapjúból való öltözetet vett fel, olyan sötétkéket, hogy szinte feketének hatott. Hónapok óta nem láttam, apja temetésén találkoztunk legutóbb. Nagyon megnőtt és sokkal érettebb lett azóta. Magasabb volt, arca soványabb és szögletesebb, válla, háta szélesebb. Nagyon megkönnyebbültem, hogy láttam, apám megfelelően fogadja, bort és ételt hozatott vendégének. Giuliano rám nézett, és ragyogásától elállt a lélegzetem. – Lisa – szólított meg apám. Egy szédítő pillanatra azt hittem, behív, de azt mondta: – Menj a szobádba! Dermedten mentem fel a lépcsőn. Mögöttem Zalumma hangját hallottam; tudakolta, Ser Antonio kér-e még bort. Ő lesz odalent az én szemem és fülem, de ez nemigen vigasztalt. Szobámba mentem, de képtelen voltam pihenni, ezért kimentem a folyosóra. Nem hallottam, mi történt odalent, túl halkan beszéltek ahhoz, hogy érteni lehessen, ezért kétségbeesetten lestem ki az ablakon, a kocsist és a szép lovakat néztem. A visszafogott, halk beszéd jó ómen, mondtam magamban. Giuliano tehetséges diplomata, minden bizonnyal szót ért apámmal. Sok percen át szenvedtem így, míg végül megláttam, hogy Giuliano kilép a loggia alatt és az udvaron a hintója felé indul. Hirtelen kitártam az ablakot és nevét kiáltottam. Megfordult és felnézett rám. A távolság elég nagy volt, hogy a beszéd ne legyen lehetséges, de egy pillantásból megtudtam, amit tudnom kellett. Csüggedtnek tűnt. Kezét a levegőbe emelte, mintha értem nyúlna, aztán a szívére tette kezét. Felháborító, kimondhatatlan dolgot tettem: magasra emeltem a szoknyámat, nyaktörő sebességgel rohantam le a lépcsőn, eltökéltem, hogy utolérem Giulianót, mielőtt beszáll a kocsiba, beülök mellé és elszököm abból a házból, ahol születtem. Meg is tettem volna, de apám éppen kilépett a teremből, ahol vendégét fogadta, és felismervén, merre tartok, az ajtó előtt elállta az utamat. Mindkét kezemet felemeltem, hogy megüssem, vagy talán csak hogy eltoljam az útból. Megragadta a csuklómat. – Lisa, meg vagy bolondulva? – őszintén elképedt. – Engedjen el! – üvöltöttem kínkeserves hangon, mert hallottam, hogy Giuliano kocsija már a kapu felé dübörög. – Honnan tudod? – Hangja ámulatból vádlóvá változott. – Honnan tudod, hogy miért jött, és miből gondolod, hogy nem üzleti ügyben jött? És hogyan bolondultál bele ennyire? Hazudtál nekem, eltitkoltál előlem dolgokat! Van fogalmad arról, menyire veszélyes ez? – Hogyan utasíthattad el, ha láttad, hogy mennyire szeret? Szeretted anyát… mit éreztél volna, ha nem adták volna hozzád feleségül? Ha az apja elutasította volna a lánykérést? Téged nem érdekel az én boldogságom! Ahelyett, hogy felemelte volna a hangját, hogy ugyanúgy kiabáljon mint én, ő halkabbra vette. – Ellenkezőleg – mondta. – Csak és csakis a te boldogságodat tartom szem előtt. Éppen ezért utasítottam el. – Aztán hirtelen dühkitöréssel kérdezett, parancsolón. – Hát nem hallottad a zúgolódást az utcákon? A Medici család kihívta maga ellen Isten haragját és a nép haragját. Ha nekik adnám a lányomat, az azt jelentené, hogy közvetlen veszélynek teszem ki. Csak idő kérdése, hogy ideér a francia király, kezében Isten ostora; mi lesz akkor Pieróval és fivéreivel? Naponta kétszer jársz velem misére. Hogyhogy nem hallottad, amit Savonarola mondott? – Fra Girolamo semmit nem tud – feleltem indulatosan. – Giuliano jó ember, jó családból való jó ember, és egyszer feleségül megyek hozzá! Olyan gyorsan lendítette előre a kezét, hogy arcul csapjon, hogy nem is láttam a mozdulatot; a következő pillanatban már égő arcomhoz kaptam a kezemet. 127

– Isten bocsásson meg nekem – mondta, és legalább annyira meglepődött tettétől, mint én. – Isten bocsásson meg nekem, de te provokáltál! Hogyan juthat egyáltalán eszedbe, hogy egy Medicihez menj feleségül? Hát nem hallottad, mit beszélnek róluk az emberek? – Hallottam. – Csúf lett a hangom. – Nem érdekel mit gondol apám vagy Fra Girolamo vagy az emberek. – Megrémítesz. – Fejét ingatta. – Miattad tölt el borzadály. Féltelek. Hányszor kell még elmondanom? Veszélyes útra léptél, Lisa. A biztonság Fra Girolamo útja. A biztonság az Egyházban van. – Borzongató kép jutott eszébe, arcán gyötrődés látszott. – Imádkozni fogok érted, gyermekem. Mi mást tehernek? – Imádkozz mindkettőnkért – feleltem a lehető legdurvábban, aztán megfordultam és felrohantam a lépcsőn, a szobámba.

128

XXXVII.

Z

alummának nem sikerült az egész párbeszédet kihallgatnia, ami apám és Giuliano között zajlott, de eleget hallott ahhoz, hogy tudja, földbirtok és készpénzben tízezer florint utasított vissza. Amikor Giuliano végül megkérdezte, milyen ajánlat lenne elfogadható, és mivel bizonyíthatná szándéka őszinteségét, apám végül azt válaszolta: – Tudja, Ser Giuliano, hogy Fra Girolamo híve vagyok. – Igen, tudom – felelte Giuliano. – Akkor megérti indokaimat, miért nem adhatom önhöz a lányomat feleségül, és miért nem vagyok hajlandó engedni ebben az ügyben. Aztán apám felállt és közölte, hogy a tárgyalásnak vége. – De láttam Ser Giuliano szemét, és az arcát is, ahogy ezt a hírt fogadta – árulta el Zalumma. – Olyan, mint a nagybátyja; sosem adja fel. Soha. Azon a tavaszon és nyáron nem voltam hajlandó feladni a reményt. Biztos voltam benne, hogy újra hallok Giuliano felől. És valóban, amikor Piero harmad unokatestvérei, akik nagyon vágytak arra, hogy Franciaországtól jutalmat kapjanak, összeesküvést szőttek ellene, azt mondtam magamban, ez a legroszszabb, ami történhetett. És amikor Piero – elkerülvén azt a hibát, amit apja elkövetett a Pazziösszeesküvőkkel – a konspirátorokat házi őrizetbe záratta, ami nagylelkű gesztus volt, és célja a becsmérlők lecsillapítása, nagy megkönnyebbülést éreztem. Elkerültünk egy buktatót, gondoltam; az emberek most biztosan felhagynak azzal, hogy Piero minden lépését bírálják. De Firenze kegyetlenül ingatag volt. Hiszen ez a város száműzte Petrarcát és Dantét, akiket most legnagyobb fiaiként ünnepel. Pierót gyengének, erélytelennek, alkalmatlannak kiáltották ki. Apámmal és az egyre sápadtabb és betegesebb Pico gróffal hallgattuk Savonarola húsvéti szentmiséjét. Azt mondta, a tőle telhető legjobban átadta nekünk az Úr üzenetét, és ez az utolsó prédikációja, a következőt majd akkor mondja, ha Isten újra a pulpitusra szólítja. Minden akaraterőmet össze kellett szednem, hogy el ne mosolyodjak a megkönnyebbüléstől. – Mindenki siessen Isten bárkájának menedékébe. – Ezt mondta. – Noé hív ma minket; az ajtó nyitva áll, de eljön az idő, amikor becsukódik, és sokan fogják sajnálni, hogy nem léptek be rajta. Nem volt szándékomban sem belépni, sem sajnálni, hogy nem léptem be. Sőt, örvendett a lelkem, hogy megszabadulunk Fra Girolamo dühöngő kinyilatkoztatásaitól. Továbbra is naponta kétszer mentem misére – Zalumma és apám kíséretében, de a kenetteljes Pico nélkül – a Santo Spirito templomba, ahol anyám volt eltemetve, ahol jelenléte békével töltött el, ahol Isten csak szerető istenség, és nem a bűnösök gyötrésével, inkább a lelkek megmentésével, és a betegek vigasztalásával törődik. Nincs szükségem Istenre, hogy gyötörjön; szívem amúgyis gyötört engem. Egyik este, vacsora után szobám magányában anyám írótollával egyetlen mondatból álló levelet írtam. Miután aláírtam, óvatosan kettőbe hajtottam és vörös viasszal pecsételtem le. Átadtam Zalummának. Karba font kézzel állt. Nagyon ijesztőnek tűnt, hogy göndör fekete haja hátra volt fésülve, látni engedve arca szabálytalan vonalát, ami a gyertyafényben a hold színét vette fel. – Már nem olyan könnyű – mondta. – Apád nagyon figyel engem. – Akkor valaki más elvihetne a Palazzo Medicibe. Nem érdekel, hogyan csinálod; csak tedd meg. – Előbb meg kell mondanod, mi áll benne. Ha nem Zalumma lett volna, aki olyan gondosan ápolta anyámat betegségében, és mellettem állt, amikor anyám meghalt, rögtön emlékeztettem volna, hogy veszélyes pimaszság ez egy rab-

129

szolganőtől. Felsóhajtottam, vállamat megadóan ejtettem le, aztán kimondtam a szavakat, amik miatt annyi éjszakán át nem aludtam. – Adj egy jelet és lehetőséget és megyek hozzád. Ez irtózatos volt, több mint botrány; tisztes házasságot nem lehet az apa beleegyezése nélkül kötni. Nem csak a társadalom, hanem Giuliano nemtetszését is kockáztattam ezzel. Csak ültem és vártam Zalumma cifra szóáradatát. De nem így történt. Egy hosszú, néma pillanatig nézett, aztán halkan, de nagyon határozottan azt mondta: – Természetesen én is veled megyek. Átvette a levelet és keblébe csúsztatta. Megszorítottam a kezét. Nem mosolyogtunk; összeesküvésünk ahhoz túl komoly volt. Ha apám ex post facto elutasította, hogy áldását adja a házasságra, társadalmi helyzetem nem több, mint egy szeretőé. Legdrágább Lisám, Leveled annyira megindított, hogy sírok. Az, hogy hajlandó vagy a kedvemért a kiközösítést felvállalni, megszégyenít, és arra késztet, hogy igyekezzek hozzád méltó férfi lenni. De nem engedhetem meg, hogy most hozzám gyere. Egy pillanatra se gondold, hogy valaha is elhagynálak, vagy nem szeretnélek; mindig te maradsz a legfontosabb gondolataimban. De fel kell ismerned azt az egyszerű tényt, hogy a velem való érintkezés veszélynek tesz ki téged. És ez jobban fáj szívemnek mint a minket elválasztó távolság, amit mindketten megszenvedünk. Biztosan hallottál arról, hogy unokatestvére, Lorenzo és Giovanni megpróbálták eltávolítani Pierót a hatalomból. És helyzetünk ennél is rosszabbra fordult. Ma Piero levelet kapott lyoni követeinktől. Károly kiutasította őket; jelenleg úton vannak Toszkána felé. Bankárainkat is kiutasították. Hogy szerelmem fogyatkozott-e? Soha! De nem tudnám elviselni, hogy veszélynek tedd ki magadat miattam. Legyél türelmes, szerelmem; idő kell, hadd oldódjon meg magától a Károly királyféle ügy. Kérlek, adj nekem is időt, hogy kigondoljak valamit, amivel megbékíthetem édesapádat, mert nem kérhetlek meg, hogy gyere hozzám ilyen szerencsétlen körülmények között… ugyanakkor nagyon meghat, hogy hajlandó vagy erre. Erős lány vagy; apám nagyon büszke lenne rád. Ha bizonyos leszek biztonságod felől, érted küldetek. Addig is, maradok Örökké a tied, Giuliano Nem válaszoltam, képtelen voltam válaszolni. Mi haszna lett volna, ha kifejezem fájdalmamat, csalódottságomat, sőt haragomat, hogy nem hívott első szóra magához. Mi köze a politikának a szerelemhez? A nyár vége nyomorúságban telt. Rekkenő hőség volt. Rengeteg hal döglött meg a vízben, tetemük az Arnón úszott, rothadó húsuk ezüstösen csillogott a napon. A bűz árjárta a várost. A buzgó hívők azt mondták, ez a Halál szaga, messziről érezni, ahogy az Alpokon át közeleg. A próféta hallgatása ellenére egyre több firenzei polgár, sőt, a nemesek közül is sokan kezdtek hinni tanításaiban és lemondtak a finom ruhákról. Fekete, sötét szürke és sötét barna ruhába öltözött embereket lehetett látni az utcákon; sehol az élénk pávatollárnyalatok, a kékek, a zöldek, a lilák, a vidám sáfránysárgák és dús skarlátvörösek. Jöjjetek a bárkába… Cito, Cito!

130

A félelem uralkodott el a közgondolkodásban. Most, hogy Savonarola nem adott útmutatást arra vonatkozóan, hogy mit gondol Isten, az emberek rémülten tárgyalták a jeleket és a rossz ómeneket: Arezzo környékén kardjukat fejük fölé emelő lovas katonákat formázó felhőket láttak; a Santa Maria Novella egyik apácájára mise alatt látomás tört, vad vörös bikát látott, szarvával támadt a templomra; Pugliában szörnyű vihar volt, a sűrű sötétséget fényes villám szelte ketté, amelynek fényénél nem egy, hanem három nap látszott az égen. Apám nyilvánvalóan elfeledkezett Giuliano lánykéréséről és arról, hogy egy piagnone férjet keressen nekem. Egyre zaklatottabbá és gondterheltebbé vált. Zalumma szerint a Medici család nem hajlandó többé tőle venni a gyapjúszövetet, megszakították vele az üzleti kapcsolatot, ami Cosimo de' Medici és az én dédapám idejében kezdődött. Az üzletmenet rossz volt: bár a nemesebb piagnone öltözet a gyapjú volt, apám már nem tudott eladni élénkebb színű kelmét, és a sötétebb színekből is nehezen, mert az emberek vonakodva költöttek ruházatra ilyen nehéz időkben. Más dolgok is nyugtalanították azonban, amiket képtelen voltam felfogni. Korán elment a misére a Santo Spirito templomba, aztán rögtön az üzletébe sietett, és estig nem is láttuk; biztos vagyok benne, hogy a vesperast a Duomóban vagy a San Marco templomban hallgatta, valószínűleg barátjával, Pico gróffal találkozott ott. Erről soha nem beszélt, későn járt haza és Ser Giovannival vacsorázott és már nem érdekelte, hogy ott vagyok-e és üdvözlöm-e őket a vacsoraasztalnál. Augusztusra Károly király összegyűjtötte seregeit és átkelt az Alpokon; a hódító Kürosz megkezdte feltartóztathatatlan menetelését Toszkána felé. Mit tervez Piero de' Medici, hogy segítsen rajtunk? Ezt akarta tudni a nép. Apám rosszallóan horkant fel: – Haszontalanságokkal tölti idejét és nőkkel szórakozik, mint Néró, amikor Róma égett. Szeptemberben még nagyobb lett a közhisztéria: Torinótól és Milánótól délre a keleti parton Rapallo városát feldúlták a francia sereggel masírozó zsoldoskatonák. Nem olyanok voltak, mint a mi itáliai condottierieink, akik szabadon raboltak és letaposták a termést, de emberéletben nem tettek kárt. Nem, ezek a pénzen vett katonák vad svájciak voltak, akiknek a kincs nem volt elég: vért akartak. És vért ontottak bőven: megöltek minden élő lelket, aki csak az útjukba került. Csecsemőket szúrtak át lándzsával anyjuk kebelén; gömbölyödő hasú várandós nőket nyúztak meg elevenen. Fejeket, végtagokat nyestek le. Rapallo szörnyű sírkert lett, temetetlen, rothadó emberi húshegyek bűzlöttek a napon. A firenzeiek szinte megőrültek a félelemtől; még apám is rettegett, aki korábban olyan buzgón várta a világ végét. Az emberek megnyugtatásra vártak, de nem Piero de' Medicitől, nem is az elöljáróktól, hanem attól az egy embertől, akinek a város szíve volt a kezében: a San Marco kolostor perjelétől, Savonarolától. Olyan nagy volt a köz elégedetlenkedése, hogy Savonarola feladta önként vállalt hallgatását és beleegyezett, hogy Szent Mátyás névünnepén beszél a nagy Duomóban. Tudtuk, hogy nagy lesz a tömeg, ezért már hajnalban megérkeztünk a Piazza del Duomo közelébe, amikor a nap még nagyon alacsonyan járt, még szürkületben. Az égen vöröses árnyalatú, esőt ígérő felhők gyülekeztek. A templom lépcsőin, és a téren annyi ember volt, hogy kocsisunk nem tudott egészen bejutni a térre. Zalumma, apám és én kénytelenek voltunk távolabb kiszállni és gyalog küszködtünk előre a katedrális felé. A tömegben keresztény könyörületességnek semmi nyoma nem volt. Apám testileg erős ember lévén mentegetőzés nélkül, sőt durván nyomakodott át a tömegen, de éppen csak annyi helyet tudott teremteni, hogy Zalumma és én szorosan a nyomában haladhattunk. Jó egy órába telt, mire beértünk a templomba. Amint apámat felismerték, méltóságokként bántak velünk: domonkosrendi szerzetesek kísértek minket tovább, a templom első részébe, közvetlenül a szószék alá. A tömeg nagysága ellenére a padokat bent hagyták, és nekünk foglalt helyünk volt. Odabent várt ránk Giovanni Pico gróf. Megjelenése megdöbbentett. Az utóbbi néhány hónapban szinte minden este vendég volt nálunk, de soha nem mentem le és egyetlen pillantást sem vetettem rá. Most láttam mennyire megöregedett, sokkal öregebbnek látszott a koránál, bőre szürkés 131

és aszott volt. Erősen botra támaszkodott, próbált felállni üdvözlésünkre, amikor meglátott, de lába annyira megremegett, hogy inkább felhagyott a kísérlettel. Apám leült mellé, és sürgetőn, de halkan értekeztek. Miközben őket figyeltem, ismerős arcot láttam meg mögöttük: Michelangelót. Tiszta fekete ruhát viselt, ezek szerint nyilvánvalóan felvállalta, hogy belépett a piagnoni csoportba: ruháinak komor színe arra szolgált, hogy kihangsúlyozza szeme, haja sötétjét, halvány szemöldöke jellegzetes magas ívét és állcsontja rövidségét. Amikor meglátott engem, lehajtotta a fejét, mintha zavarban lenne. Nem tudom megmondani, meddig vártam, hogy megkezdődjék a mise; csak azt tudom, hogy sok idő telt el, és én ezalatt rengeteg imát mondtam el Giulianóért. Jobban aggódtam az ő életéért, mint a sajátomért. Végre megkezdődött a szertartás. Tömjénfüst terjengett a levegőben. A gyülekezet, a kórus, még a pap is mintha kábulatban lett volna. A rituálé mozzanatait félszívvel követtük, úgy mormogtuk a válaszokat, hogy szinte nem is hallottuk őket, nem is figyeltünk a jelentésre. Elménk egy dologra összpontosított: a próféta megjelenésére. Még én – bűnös, szkeptikus, a Medicieket és a pogány művészeteket szerető – is alig bírtam ki a várakozás kínját. Amikor a próféta végre felfele lépdelt a szószékre, én és Pico, az apám és Zalumma és mindenki más a katedrálisban, visszafojtott lélegzettel vártunk. Abban a pillanatban a csend képtelenségnek tűnt, mivel több ezer lélek ült szorosan egymáshoz szorulva a templomban, és további ezrek álltak odakint a lépcsőn és a piazzán; ám amint Savonarola végignézett az egybegyűlteken, az egyetlen hallható hang a mennydörgés távoli robaja volt. A több hónapnyi magány és böjtölés után Fra Girolamo kísértetiesen sápadt volt, arccsontja megdöbbentően kiállt. Ezen a napon tágra nyílt szemében nem volt magabiztosság, sem egyenesség, sem az igazságra való törekvés, csak nyugtalanság és szomorúság; kiugró alsó ajka remegett, mintha könnyeket fojtana vissza. Válla leesett, kezével kétségbeesetten markolta a pulpitus szélét, mintha elviselhetetlen súly alatt görnyedezne. Akármilyen szavakat akart is kimondani, számára szörnyűséges terhet jelentettek. Csontos ujjait végighúzta gondozatlan fürtjein, aztán szorosan megmarkolta haját és beletépett, mire felüvöltött. Az ezt követő hosszú csend dermesztő hatású volt. A próféta legutóbb Noé történetét mesélte, arra biztatott minket, hogy szálljunk be Isten bárkájába és ott találjunk védelmet a közelgő áradat ellen. Vajon most mit fog mondani? Végül szóra nyitotta a száját, és legalább annyira szívbe markoló, mint fülsüketítő hangon felkiáltott: – Ecce ego adducam aquas super terram. Imé, özönvizet támasztok a földön! Sikoltások visszhangoztak a hatalmas templomhajóban. Előttünk, mellettünk férfiak, asszonyok ájultak el, csúsztak a padlóra. Zalumma a kezemért nyúlt, erősen megszorította, úgy, hogy fájt, hogy magamhoz térjek, mintha azt mondaná, Ne engedd, hogy a hatása alá kerülj! Ez őrültség! Jobb oldalamon apám és Pico sírva fakadt; apám halkan, Pico hangosan, keservesen zokogott. Nem voltak egyedül; a levegő nemsokára megtelt az Istenhez szóló jajveszékeléssel, nyomorúságos siralmakkal. Még a próféta sem tudta tovább türtőztetni magát. Jellegtelen arcát kezével eltakarva sírt. Teste a nagy bánattól görcsösen rángatózott. Sok-sok idő eltelt, mire Fra Girolamo és hallgatósága képes volt összeszedni magát; hogy ezután mit mondott, arra nem emlékszem. Csak azt tudom: ekkor gondoltam először arra, hogy Firenze városa, ahogy én ismertem, eltűnhet… és vele Giuliano is.

132

XXXVIII.

A

zon az éjszakán, amikor végre képes voltam elaludni, azt álmodtam, hogy a San Marco bazilikában állok, az oltár közelében, ahol Cosimo van eltemetve. Az épület zsúfolásig megtelt, az emberek valósággal őrjöngnek, hogy a prófétát hallhassák, a testek egymáshoz nyomódnak, és hozzám, forróság van, izzadtságszag… és egyre szorosabban vesznek körül, alig jutok levegőhöz. Ebben a rendkívül kényelmetlen helyzetben felismertem, hogy a bal oldalamhoz nyomódó tömeg Fra Domenicóhoz tartozik. Próbáltam undorral elhúzódni, de arctalan alakok egyre nyomultak hozzám, lenyomták lábamat, kezemet, hogy mozdulni sem tudtam. – Engedje el! – kiáltottam, anélkül, hogy tudatában lettem volna, hogy valóban kiáltok, és nem értettem saját szavaimat, amíg ki nem mondtam… mert ezt akkor mondtam, amikor álmomban megláttam, hogy az én Giulianóm a szerzetes széles hátán van átvetve, feje Domenico térdénél lóg, arca nem látszik. A testek szorításától és a rémülettől még egyszer rákiáltottam Fra Domenicóra: – Engedje el! De a testes szerzetes mintha nem csak néma, hanem süket is lett volna. Egyenesen előre bámult, a szószék felé, miközben Giuliano, még mindig fejjel lefelé lógott, haja kusza volt, arca kipirult, felém fordította tekintetét. – Minden kezdődik elölről, Lisa, hát nem látod? – Biztatóan mosolygott. – Minden kezdődik elölről. Felriadtam, Zalumma anyáskodva, csitítva állt felettem. Kétségtelenül hangosan kiáltottam álmomban. Ettől a pillanattól fogva úgy éreztem magamat, mint a damaszkuszi Pál apostol: a hályog leesett a szememről, és már nem tehettem úgy, mintha nem látnék. Firenze a változás szakadékának szélén tántorog, és nem várhatok, hogy a körülmények biztonságosabbá váljanak. Lehet, hogy ilyen sosem lesz. A közelgő hajnal elég fényt adott már, újabb levelet írtam, ez két mondatból állt. Mondj helyet és időt… de ha nem akarsz engem, ne szólj. Akárhogy is, hamarosan elmegyek hozzád. Ezúttal még Zalummának sem mondtam meg, mi állt a levélben. Eltelt egy hét, apám, aki előszeretettel beszélt nekem Piero de' Medici hibáiról és ballépéseiről, új hírekkel szolgált. Károly egyik követe érkezett a városba és benyújtotta igényét, hogy a francia király kapjon szabad átvonulást Firenzén. Azonnali választ követelt, mivel a király hamarosan megérkezik. A Signoria azonban nem tudott válaszolni, mert a tagoknak kötelességük volt először Piero si vagy no véleményét kellett kikérniük, és Piero, aki még mindig az egymásnak ellentmondó vélemények csapdájában vergődött, nem tudott azonnal felelni. A dühös követ távozott… és másnapra minden firenzei kereskedőt kiutasítottak Franciaországból. A Via Maggio üzletei, melyek nagymértékben a Franciaországgal való kereskedelemre támaszkodtak, rögtön bezártak. – Az emberek nem tudják etetni a családjukat – mondta apám. És valóban, mióta neki sem ment jól az üzlet, kénytelenek voltunk sokkal szerényebben élni; régóta nem ettünk a húst. Munkásai, a birkanyírók, a gyapjúkártolók, a gyapjúfonók, festők és takácsok éhen maradtak.

133

És mindez Piero de' Medici bűne. A zendülés megakadályozására megkettőzte az őrséget a kormányzat épülete, a Palazzo della Signoria és saját háza előtt is. Türelmesen hallgattam apám gúnyolódását; hallottam a háztartásunkban dolgozók zúgolódását, de érzékeden maradtam rá. Még Zalumma is furcsán, nehezteléssel nézett rám, és azt mondta: – Manapság nem biztonságos a Mediciek barátjának lenni. Nem érdekelt. A tervem kész, és megvalósításának ideje hamar eljő.

134

XXXIX.

O

któber vége felé Piero – végre nem hallgatva tanácsadóira – háromnapi lovaglással északra ment; csak néhány barátja tartott vele. Úti célja Sarzana erődje, ahol Károly francia király táborozott a seregével. A néhai Lorenzo példáját követve, aki egyszer egyedül ment Ferrante királyhoz, és személyiségének igézete elég volt ahhoz, hogy elkerüljék a háborút Nápollyal. Piero azt remélte, hogy bátor gesztusa hasonlóképpen megmenti Firenze városát Rapallo sorsától. Piero távollétében a Signoria felhatalmazva érezte magát, hogy még nyíltabban adjon hangot ellenkezésének. Hét követet küldtek Piero után északra, azzal a szándékkal, hogy elmozdítják a hatalomból és minden lépését követik. Az volt az utasításuk, közöljék Károly királlyal, akármit is mond Piero, Firenze városa szívesen fogadja a franciákat. November negyedikére minden polgár tudta, hogy Piero kérés nélkül átengedte Károlynak Sarzana, Pietrasanta és Sarzanella erődjeit. Apám dühöngött. – Száz év! – tajtékzott, öklével verve az ebédlőasztalt, hogy a tányérok csörögtek rajta. – Száz évbe telt, míg meghódítottuk azokat a területeket, és ő egy nap alatt elvesztegette mind! A Signoria ugyanilyen dühös volt. Ennél az étkezésnél azt is megtudtam, hogy az elöljárók küldöttséget akarnak meneszteni Pisa városába, hogy ott találkozzanak Károly királlyal. Piero nem lesz a küldöttség tagjai között… de Fra Girolamo Savonarola igen. Ezek a hírek szédítő aggodalommal töltöttek el, de eltökéltségem soha egy pillanatra sem hanyatlott és terveim sem változtak. November nyolcadikán egyedül indultam el a kocsiban, Zalummát azzal az előre megbeszélt ürüggyel hagytam otthon, hogy beteg. Apám, mint minden jó firenzei férfi szombat reggel, a közfürdőbe ment. A kocsis átvitt az Arnón, az ősi Ponte Vecchión. A bottegák egy része a francia embargó miatt zárva volt, de mások a bármikor bekövetkező megszállás ellenére még mindig büszkén kirakták áruikat és így a hídon rengeteg lovas, gyalogos és az enyémhez hasonló kocsi állt. Végül megérkeztünk a piacra. Nem volt olyan tömeg, mint amilyen lenni szokott, de azért még nyüzsgő élet folyt a piactéren, aminek négy sarkán négy templom állt. Brunelleschi narancsszín téglakupolája a Signoria palotájának közelében magasodott az égre. Mindenfelé háziasszonyok és szolgáik, borotválatlan arcú férfiak tolongtak. Egyszerű sötét ruhában voltam, nyakamban a topáz. Keblemnél, ingvállamba rejtve, hogy szerencsét hozzanak, az aranymedalionok. Karomon a kosár, amit mindig Zalumma cipelt, bár most kelmével béleltem. Voltak itt borbélyok, mesterségük címere csillogó borotva és több tálnyi pióca, voltak patikusok, akik porokat és kenőcsöket árultak, és kofák, akik az édes gyümölcsök finomságát énekelve hirdették a vásárlóközönségnek, a pék több kosárnyi meleg, illatos kenyérrel… A távolban a hentes standja állt, ahol nyúzott nyulak és kopasztott csirkék lógtak lábuknál fogva. Soha még nem tűnt ismerős hely ilyen végtelenül idegennek. Mielőtt kiszálltam a kocsiból, megemlítettem a kocsisnak, hogy ma a henteshez is elmegyek, ahol már hetek óta nem jártunk, hogy levesbe való húst vegyek. Azt mondtam, a zöldséges standnál várjon. A kocsis megállította a lovakat és rám se nézett, ahogy kiszálltam és a hentes standja felé vettem az irányt, amire neki történetesen nem volt rálátása. Olyan egyszerű volt, igazán, olyan gyors, olyan könnyű, és olyan ijesztő. A hentes jó ember volt, jámbor, istenfélő, de nehéz és bizonytalan időket éltünk. Megkérte az árát, akkor is, ha megérezte az arany forrását.

135

Ahogy közeledtem, láttam, hogy egy fiatal lánnyal nevetgélt, akivel gyakran találkoztam piacnapon, bár sosem mutattak be minket egymásnak. Kedves arca volt és elpirult, ahogy szája elé emelte a kezét, hogy eltakarja hiányzó első fogát Amikor a hentes meglátott, arca elkomorult; gyorsan becsomagolt egy vörös ökörfarkat. – Buon apetito, Monna Beatrice; kívánom, hogy ez a hús tartsa a férjét jó formában. Isten óvja! – Azzal a másik várakozó nőhöz fordult. – Monna Cecília, bocsásson meg, sürgős dolgom van, de Raffaele a rendelkezésére áll… – Ahogy fia letette a húsvágó bárdot és megfordult, hogy kiszolgálja a vevőt, a hentes a szükségesnél hangosabban azt mondta: – Monna Lisa! Most kiváló, pecsenyének való hús van, választhat, itt hátul. Jöjjön velem… Barna ujjnyomokkal szennyezett rögtönzött függöny mögé vezetett, a bódé hátsó részébe. Szerencsére olyan kevés fény volt, hogy nem láttam a lógó tetemeket, de hallottam a ketrecbe zárt csirkék vergődését; a vér és potyadék szaga olyan erős volt, hogy kénytelen voltam befogni az orromat. Rövid sétát kellett tennem a kijáratig. A napfényben a meleg macskakő a hentes bódéjából kifolyó vértől volt iszamos; szoknyám széle a lébe merült. De undorom nem tartott soká, mert alig néhány lépésre egy másik fekete kocsi várt, de gondoskodtak róla, hogy ne legyen rajta semmilyen családi címer, ami tulajdonosáról árulkodhatna. A kocsist azonban felismertem… üdvözlésképpen megint csak mosolygott. Az a néhány lépés – jelentőségüknél és komolyságuknál fogva – Lehetetlennek, végtelennek tűnt; szinte biztos voltam benne, hogy egyensúlyomat vesztem és elesek. Mégis sikerült eljutnom a kocsihoz. Az ajtó kinyílt és valami csoda, valami varázslat révén odabent találtam magamat, Giuliano mellett ültem, a kosár a lábamhoz esett a padlóra. A kocsis füttyentett a lovaknak. A kerekek megcsikordultak és jó ütemben, nagy zörgéssel távolodtunk a hentestől, a várakozó kocsistól, apámtól, az otthonomtól. Giuliano ragyogott, olyan valószerűtlen és olyan tökéletes volt, mint egy gyönyörű festmény. Vőlegényi, karmazsinvörös, aranyfonállal hímzett farsettót viselt, nyakában nagy rubin bross. Tágra nyílt szemmel csodálkozva nézett rám – hajam sima, fátylam áttetsző fekete, ruhám egyszerű sárgásbarna, szoknyám széle vértől ázott – mintha különleges és meglepő lennék. Hadarva, kifulladón beszéltem; hangom remegését nem tudtam palástolni. – Természetesen nálam van a ruha. Ha megvagyunk, a rabszolganőmért küldetek. Most a holmimat pakolja… – mondtam, de egész idő alatt arra gondoltam: Lisa, te meg vagy bolondulva. Az apád jön, és véget vet ennek. Piero visszajön és kipenderít a palotából. Talán tovább is mondtam volna mindenféle értelmetlenséget, de Giuliano megragadta a kezemet és megcsókolt. Új, édes érzés vett rajtam erőt, köldököm táján áradó melegséget éreztem. A topáz elhalványodott, most legalább tudjuk, hogy hatásos. Hasonló szenvedéllyel viszonoztam csókját, és mire a palazzóba értünk, hajunk és ruhánk kissé zilált lett.

136

XL.

H

a életem olyan lett volna, mint más lányoké, házasságközvetítő, sensale, legvalószínűbben Lorenzo közbenjárásával mentem volna férjhez. Apám legalább ötezer arany florint fizetett volna, és ennek összegét feltüntetik a városi lajstromkönyvben, különben a házasságot nem lehet megkötni. Miután bejelentették az eljegyzést, vőlegényem ebédet adott volna, melynek során családtagok és barátok előtt gyűrűt ajándékoz nekem. Esküvőm napján káprázatos ruhát viseltem volna, amit a szokásnak megfelelően maga Giuliano tervez. Nőrokonaim gyalog követnek, én fehér lovon megyek át a Ponte Santa Trinitán a Via Largára, a Medici család otthonába. Új otthonom előtt virágfüzért feszítek ki keresztbe az utcán, amit nem merek átlépni, míg leendő ifjú férjem el nem szakítja ezt a láncot. Onnan a templomba mentünk volna. A szertartás után gyalog indulok haza apám házába és egyedül alszom. Másnap, nagy lakoma után a házasságot elháljuk. De nekem nem volt sensalém; Lorenzo meghalt, és sosem tudtam meg véleményét, milyen vőlegény illene hozzám. Csak Giuliano eltökéltsége és vágya volt az enyém. A hozományomat Lorenzo, nem az apám fizetette ki még régen, és Giuliano a vezetéssel való kapcsolatai révén elérte, hogy Antonio di Gherardini adományaként jegyeztetett be. Nincs kétségem afelől, hogy ha apám tudomást szerzett volna a csalásról, kivezettette volna az összeget a lajstromkönyvből. A ruhámat én terveztem, és három évvel korábban már viseltem a Palazzo Mediciben: sötét kékeszöld bársony, beszőtt szatén szőlőinda mintás szoknya, az ingváll ugyanebből az anyagból készült, halványzöld damaszt betétekkel. Azóta nőttem és Zalumma és én titokban kétségbeesett átalakításokat végeztünk rajta, leengedtük a szoknyát és a ruha ujját, kiengedtük a derekát, mert már nem lány, hanem női test tölti ki. Nem volt fehér ló, nem voltak koszorúslányok… még Zalumma sem, aki a legjobban tudta volna, hogyan lehet megnyugtatni engem. Giuliano egyik szolgálóleánya, – bizonyos Laura, kedves lány, talán két évvel idősebb nálam –, segített átöltözni egy lakatlan hálószobában, a szigorú arcú Clarice de' Medici portréja alatt, akit iszapszín ruhában és kötényben ábrázolt a művész; hozzá képest fejedelmien néztem ki. Ragaszkodtam hozzá, hogy Lorenzo arany medalionja a szívem közelében maradjon. Ahogy a szolgálólány áthúzta a camiciát a ruhaujj hasítékán, és ellenőrizte, hogy mindkét oldalán eléggé buggyos, Clarice félelmetes ábrázolására néztem. – Ezek az ő szobái voltak? Laura sokatmondó mosollyal nézett fel a portréra. – Igen, Madonna. Most Madonna Alfonsina használja ezeket a szobákat. Jó néhány napja Poggio a Caianoba ment. Gondolom Ser Giuliano nem beszél önről neki, míg vissza nem tér. Gyomrom összerándult; el tudtam képzelni a reakcióját. – És a többiek? – Tudja, hogy Ser Piero elment Sarzanába… – Amikor bólintottam, folytatta. – Miatta nem kell aggódnia, ő megértő és rokonszenves. De ott van őszentsége, Ser Giovanni, a bíboros. Misére és üzleti találkozókra ment. Ő semmi ilyesmiben nem vállal cinkosságot; nem hiszem, hogy Ser Giulianónak szándéka van elmondani neki, hacsak nem feltétlenül szükséges. Finom hajkefét vett a kezébe, amiről úgy gondoltam, azé a hölgyé, aki hamarosan sógornőmmé válik. – Akkor csak kifésüljük? Bólintottam. 137

Ha aznap reggel díszes frizurával megyek el otthonról, apám vagy a szolgák biztosan észrevették volna… ezért úgy viseltem a hajamat, ahogy mindig, lazán a vállamra hullott, ahogy az hajadon leányokhoz illik. Aztán helyére illesztette a brokát főkötőt, Utolsó simításként felvettem anyám igazgyöngy nyakékét, rajta nagy akvamarin függő. Megérintvén akaratlanul is anyámra gondoltam, és arra, hogy milyen rossz házasságot kötött, milyen boldogtalanul élt és halt meg. – Ó! – Laura lágyan megérintette karomat. – Nem szabad ilyenkor szomorúnak lennie, Madonna! Ön egész Toszkána legnemesebb szívű és legokosabb férfijához megy feleségül. Nehéz idők ezek, de amíg Ser Giulianóval van, nem kell félnie. Tessék! Ezt fogja látni a férje, amikor hozzá megy. Ennél szebb látványt nem is lehetne kívánni – azzal pompás, gyémántokkal berakott metszett arany tükröt adott a kezembe. Gyors, elégedetlen pillantás után visszaadtam a tükröt, és az a nevetséges gondolat jutott eszembe, hogy ruhám színei nem illenek Giuliano öltözetének arany és karmazsin színeihez. Azt hittem, hogy végeztünk, és az ajtó felé indultam. Laura azonban utánam szólt. – De hiszen még nincs kész! – azzal az egyik szekrényhez ment és hosszú fátylat fett elő. Fátyolszövetet tartott kezében, amelyre aranyfonállal egyszarvúk és mitikus kertek voltak ráhímezve. Mély tisztelettel a fejemre tette, letakarva vele az arcomat; a világ határozatlanná, csillogóvá vált. – Clarice viselte, amikor feleségül ment Ser Lorenzóhoz – mondta. – És Alfonsina, amikor Pierónak örök hűséget esküdött. Giuliano gondoskodott róla, hogy a pap újból megáldja, csak önnek. – Mosolygott. – Most már készen van! Levezetett a földszintre, a Medici család magánkápolnájába. Arra számítottam, hogy valaki vár az ajtó előtt, de a folyosó üres volt. Erre a látványra szinte rosszul voltam a félelemtől. Vakrémületben fordultam Laurához. – Zalumma – mondtam. – A rabszolganőm… Már ide kellett volna érnie a holmimmal. Úgy volt, hogy Giuliano kocsit küld érte. – Kérdezősködjek utána, Madonna? – Kérlek – feleltem. Döntöttem, és mindenképpen végigviszem, amit elhatároztam. De Zalumma távolléte nagyon nyugtalanított; számítottam rá, hogy jelen lesz az esküvőmön, ahogy anyám esküvőjén is ott volt. Laura elment, hogy megérdeklődje, mi a helyzet. Amikor néhány perccel később visszatért, azonnal tudtam, hogy nem az a válasz, amit hallani szeretnék. – Semmi hír, Madonna. A kocsi még nem ért vissza. Ujjaimmal halántékomat dörzsölgettem. – Nem tudom megvárni. – Akkor hadd legyek én a segítője – mondta Laura nyugtató, értelmes hangon. – Az egész házban senki sem kedvesebb hozzám, mint Ser Giuliano; nagy megtiszteltetés lenne, ha segíthetnék a menyasszonyának. Mély levegőt vettem és bólintottam. A helyzet megkövetelte, hogy az esketés a lehető leghamarabb megtörténjen, mielőtt felfedezik, mire készülünk. Laura kinyitotta a kápolna ajtaját. Ott állt Giuliano és a pap, az oltárnál várakoztak. Mellettük a szobrász Michelangelo, meglepetésként, mert az a hír járta, hogy összeveszett Pieróval és már egy hónapja Velencébe ment. Jelenléte felzaklatott. Az is elég rossz, hogy Picót a keblükre ölelte a Medici család. És tessék, egy újabb Savonarolát választottak, és éppen az én esküvőmre. Kínos érzésem azonnal elmúlt, amint várakozó vőlegényemre pillantottam; Giuliano örömmel, vággyal, riadalommal nézett rám. A pap kezében remegett a kis könyv. Ahogy láttam rajtuk a félelmet, saját félelmem eltűnt. Ebben a furcsa, szinte természetellenes nyugalomban lépdeltem a három férfi felé – Laura a fátylamat tartotta –, közben mindenfelől a kápolna pompás szépsége áradt felém. A szentélyben, az oltár fölött gyönyörűen kidolgozott freskó: a gyermek Jézust a Madonna és az angyalok imád-

138

ják. Balra, mellettem a meredek falon színesebb és markánsabb stílusú freskó, a Háromkirályok a Gyermek elé járulnak. A hozzám közelebbi király firenzei stílusú öltözékben, vörös és arany takarójú fehér lovon. Mögötte szintén lovon újabb alakok, akiket felismertem: az öreg Piero de' Medici és fiai, Lorenzo – még idealizált ifjúságában is kissé csúnyácska –, és a gyönyörű Giuliano. Lorenzo a szent gyermek felé néz, de fivére a nézőre, valahova a messzi távolba, arckifejezése nem jellemző módon komor. Egyáltalán nem jelentett vigaszt, hogy a fal szegletében felismertem Giovanni Pico arcának mását. Bár már dél felé járt az idő, a kápolna belsejében félhomály volt. Sok gyertyát gyújtottak meg, az imbolygó fények csillogtak a falakat díszítő tiszta aranyfüstön, és még jobban kihangsúlyozták a csodálatos színeket: az angyal és madárszárnyak rózsaszínjét, korallvörösét, türkizkékjét, zöldjét, a ruhák vörösét, aranyát, az ég kápráztató fehérjeit s kékjeit, a hegyek és fák mély zöldjeit. – Madonna, álljon meg! – A szolgálólány, Laura megtorpant, én a freskó csodálatából felriasztva zavartan néztem körül. Csak a pap intésére néztem le; lábamnál a templom padlóján száraz rózsákból és vadvirágokból készített virágfüzér volt. Giuliano letérdelt és határozott mozdulattal széttépte a füzért. Nem is lehetett volna jobban megnyerni a szívemet. Felállt, megfogta a kezemet és magával húzott, együtt álltunk meg az oltár előtt. Izgatottsága és fiatalsága ellenére Giuliano ura volt a helyzetnek; olyan ember magabiztosságával fordult Michelangelóhoz, mint aki már sokat tapasztalt életében. – A gyűrűt – mondta. Nem tudta nekem megadni a ruhát, nem tudta megadni, hogy zsúfolásig megtelt katedrálisban esküdjünk, nem tudta megszerezni apám áldását, de minden igyekezetével azon volt, hogy megadja azt, ami lehetséges. Michelangelo a gyűrűt Giuliano tenyerébe tette. Volt valami közvetlenség e két összeesküvő között, amiből arra következtettem, hogy közeli barátok, szinte testvérek, és ugyanazokért a dolgokért rajonganak, közös titkokban osztoznak. És ez is aggasztott. Giuliano megfogta a kezemet és ujjamra csúsztatta a gyűrűt. A jegygyűrű megfelelt a város vonatkozó előírásainak: dísztelen, vékony aranykarika. Nagyon nagy volt, lötyögött az ujjamon, ezért behajtotta az ujjaimat, hogy a helyén maradjon, aztán a fülembe suttogott: – A kezed még finomabb, mint gondoltam; majd rászabatjuk. Jelzett a papnak, és a szertartás elkezdődött. Semmire nem emlékszem az elhangzottakból, csak arra, hogy Giuliano határozott, erős hangon mondta ki az igent, de nekem köhécselnem kellett és meg kellett ismételnem, hogy meghallják. A faragott fa oltár előtt térdeltünk, ahol Cosimo, Piero, Lorenzo és az idősebb Giuliano is imádkozott. Én is imádkoztam, nem csak azért, hogy boldog legyek ifjú férjemmel, hanem családja biztonságáért is. Aztán vége lett, férjes asszony voltam… furcsa és bizonytalan körülmények közt, legalább Isten előtt házasságot kötöttem, akkor is, ha apám és Firenze ezt nem veszi tudomásul.

139

XLI.

A

kisszámú násznép ezután Lorenzo lakosztályának előszobájába ment, ahol három évvel korábban il Magnifico biztatott, hogy érintsem meg Kleopátra királynő kupáját. A antik ékszerek már nem voltak ott, ahogy az érmék, gemmák és arany szobrocskák sem. Csak egy doboznyi cameo és intagli maradt; a falakat még festmények borították, és a bort arannyal berakott féldrágakő kupákba töltötték nekünk. A szoba egyik sarkában két zenész lanton játszott; a virágokkal díszített asztalon füge, sajt, mandula és finom sütemények sorakoztak. Bár Laura a kezembe adott egy tányért, nem tudtam enni, és életemben először ittam hígítatlan bort. Ismét megkértem Laurát, kérdezősködjön, megjötte már Zalumma. A legszűkkörűbb ünneplésben hagyott ott, melyen csak férjem, Michelangelo és én voltam jelen; a pap már elment. Furcsamód, miután Giuliano sürgetőn oldalba bökte, Michelangelo felemelte kelyhét, amiből még nem ivott, és azt mondta: – A menyasszonyra és a vőlegényre; Isten adjon nektek száz egészséges fiúgyermeket! A szobrász egy röpke pillanatra félénken rám mosolygott. Ivott egy kis kortyot, aztán letette a kelyhet. Én is ittam… nagy kortyot. A bor nyelvemen csípősen fanyar volt, melegített, ahogy lenyeltem. – Elbúcsúzom a boldog ifjú pártól – mondta Michelangelo, aztán meghajolt és kiment, nyilván mielőbb szabadulni akart ettől a társadalmi kötöttségtől. Amint kilépett az ajtón, odafordultam Giulianóhoz. – Félek tőle. – Michelettótól? Biztosan tréfálsz! – Férjem mosolygott; sikerült visszanyernie az uralmat idegei felett és minden erejével azon volt, hogy nyugodtnak tűnjön. – Hiszen együtt nőttünk fel, mintha testvérek lennénk! – Pontosan ettől félek – mondtam. – Ez növeli a rád leselkedő veszélyt. Tudod, hogy apám kényszerít, kényszerített, hogy Fra Girolamo prédikációit hallgassam. És szinte mindegyiken ott láttam a szobrászt. A piagnonék közé tartozik. Giuliano lehajtotta a fejét; úgy tűnt, ezen nagyon elgondolkodik. – Szóval a piagnonek közé tartozik – mondta kifürkészhetetlen hangon. – Hadd kérdezzek valamit: Ha téged a piagnonek fenyegetnének, legjobban hogyan védhetnéd meg magadat tőlük? – Testőrséggel – feleltem. Több bort ittam a kelleténél és az aggodalom miatt képtelen voltam tisztán gondolkodni. Giuliano szája széle megrezzent. – Hát igen, mindig vannak őrök. De nem sokkal jobb tudni, hogy mit tervez az ellenség? És talán a saját javadra fordítani a helyzetet? – Ezek szerint – kezdtem, azzal a céllal, hogy könnyelműen kijelentem: Ezek szerint Michelangelo a ti kémetek. De mielőtt bármit mondhattam volna, kopogtak az ajtón. Reméltem, hogy Laura az, Zalumma érkezésének hírével… de egy szolga nyitott be, arcán aggodalom tükröződött. – Bocsássa meg, hogy megzavarom, Ser Giuliano. – Tapintatosan, éppen csak hallhatóan mondta. – Látogató érkezett. Feltétlenül szükség van önre… Férjem elkomorult. – Kicsoda? Utasítást adtam, hogy ne… – A hölgy édesapja, uram. – Az apám? – Alig mondtam ki ezt, a rémület torkomra forrasztotta a szót. Giuliano bólintott a szolgának és vigasztalón tette vállamra kezét. 140

– Nincs semmi baj, Lisa. Számítottam erre és kész vagyok beszélni vele. Megnyugtatom, és ha már lehiggadt, érted küldetek. Halkan utasította a szolgát, hogy maradjon velem, míg Laura visszajön és mondja meg neki, hogy várjon velem együtt. Aztán gyengéden arcon csókolt és kiment. Jobb híján fel-alá járkáltam a furcsa, de ismerős szobában; ittam még egy utolsó kortyot a gyönyörű kalcedon kehelyből, aztán letettem. Nincs annyi alkohol, amennyi félelmemet csillapíthatná. Dühöt is éreztem, amiért sorsom felett nem magam rendelkezem, hanem férfiak tárgyalják és hoznak döntést rólam, helyettem. Oda-vissza sétáltam, ruhám szegélye susogott az intarziás márványpadlón. Nem tudnám megmondani hányszor gyalogoltam végig a hosszú szobát, mire az ajtó újra kinyílt. Laura lépett be az ajtón. Arckifejezése szomorú volt… és miután a szolga elmondta neki Giuliano utasítását, még aggodalmasabb lett. A szolga távozott, Laura maradt; abban a pillanatban, hogy csak ketten voltunk, feltettem a kérdést: – Zalumma nem jött, ugye? Szánakozva nézett rám. – Nem. A kocsisunkat nélküle küldték vissza. Bocsásson meg, hogy nem mondtam el korábban, Madonna. Már a szertartás előtt tudtam… de kegyetlenség lett volna az esküvő előtt felizgatni ezzel a hírrel. A hír igen erősen lesújtott. Szerettem Giulianót és nem hagynám el a világ semmi kincséért sem, de el sem tudtam képzelni, milyen lenne az élet, ha apám megtiltaná Zalummának, hogy velem jöjjön. Ott volt, amikor megszülettem, és ő az egyetlen igazi kapcsolat az anyámhoz. Eltelt jó egy óra. Visszautasítottam, ha étellel, itallal kínált, csak ültem egy széken, Laura mellettem állt, és vigasztaló szavakat suttogott. Nem is hallottam őket: némán, konokul magammal értekeztem. Most férjem érzéseire kell gondolnom. Giuliano kedvéért megőrzöm higgadtságomat, nyugodtságomat és udvarias leszek, bármi történjen is. Eltökélt gondolataimat hangos dörrenés szakította félbe; valami csattant a spalettán, ami be volt húzva, bár az ablak mögötte nyitva állt. Laura odafutott, kinézett, aztán a következő hangos csattanásra visszahőkölt… valami az épület külső falának csapódott, nem sokkal alattunk. Felálltam, mellé osontam, hogy lássam, mi az odalent. Apám haja még vizes volt a fürdőtől, a Via Larga közepén lehajolt, készen arra hogy egy újabb követ kiemeljen az útburkolatból. Kiszállt a kocsiból, letette a kantárt. A ló zavartan tett néhány lépést előre, aztán vissza; a mögötte álló kocsi kocsisa hangosan káromkodott. – Hé maga! Adjon utat! Adjon utat! Nem hagyhatja csak úgy az út közepén a kocsit! Apám mintha nem is látta, nem is hallotta volna. Ahogy a kőért nyúlt, a palazzo egyik őre rákiáltott: – Menjen tovább! Menjen tovább, vagy le kell tartóztatnom! Számos járókelő, köztük a város egy elöljárója lóháton és egy teli kosár kenyeret vivő szolga meg egy kopott ruhájú mocskos asszony, aki hasonlóan mocskos, mezítlábas gyerekeket terelgetett, már megállt bámészkodni. Szombat dél volt, a széles úton rengeteg kocsi, gyalogos, lovas nyüzsgött. – Akkor tartóztasson le! – kiabálta az apám – Hadd tudja meg a világ, hogy a Mediciek azt hiszik, ellophatnak mindent, amit csak akarnak! Távolról is jól láttam arcán, tartásán a teljes hisztériát, köpönyeg és kalap nélkül rohant ide. Az őr elindult felé, fenyegetőn emelve kardját. Két emelettel fölöttük kihajoltam az ablakon. – Azonnal hagyják abba mind a ketten! Az őr és apám is rám bámult; a gyülekező tömeg is. Apám leeresztette a karját, az őr pedig a fegyverét. Fogalmam sem volt, mit mondjak. 141

– Jól vagyok – kiáltottam. Szörnyű dolognak számított ilyen magánjellegű ügyet világgá kürtölni. Az utca zaja miatt olyan hangosan kellett szólnom, ahogyan csak a torkomon kifért. – Apám, ha szeret, elismeri ezt a frigyet. Apám ledobta a követ és két karjával magát ölelte, mintha magában akarná tartani a kínt; aztán felemelte, és felém lendítette a karját. – Mindent elvettek, hát nem látod? – Hangja rekedt volt, artikulálatlan, egy őrült kiáltása. – Mindent elvettek, és most téged akarnak. Nem hagyom, nem hagyhatom, hogy téged is megszerezzenek! – Kérem – kihajoltam az ablakon, olyan bizonytalanul, hogy Laura megfogta a derekamat. – Kérem apám… nem hagyná, hogy boldog legyek végre? – Ha vele maradsz – üvöltött apám – az a bánat kezdete lesz neked! Nem fenyegetés volt; hangjából csak gyász hallatszott. Felém nyújtotta a kezét, a levegőt dédelgette, mintha az arcomat simogatta. – Lisa – kiáltott. – Én Lisám! Mit tehernek, hogy meghallgass?! Aznap reggel, amikor elhagytam a házat, előhívtam iránta való minden gyűlöletemet, hogy legyen erőm elmenni tőle. Felidéztem, akkor régen hogyan ütötte meg az anyámat, ami a betegségét okozta; miként kényszerítette, hogy menjen el meghallgatni Savonarola prédikációját, ami anyám halálát okozta; és ami a legrosszabb, elárulta az emlékét azzal, hogy gyilkosaival szövetkezett. Ekkorra már csak egy szánalmas embert láttam, aki az irántam való dühöngő aggodalomból nyilvánosan rekedtre ordítja magát. Szégyent egyáltalán nem éreztem emiatt. Önkéntelenül eszembe jutott azonban, hogy szemében egyértelműen szerelem csillant, amikor könyörgött anyámnak, menjen el Fra Girolamo miséjére, mert azt remélte, ettől meggyógyul. Önkéntelenül eszembe jutott az is, mennyire szenvedhetett, amikor felismerte, hogy ez a sürgetése anyám halálához vezetett. – Kérlek – kiáltott fel hozzám, karját még mindig felém emelve, mintha valahogy meg tudna érinteni. –Itt nem tudlak megvédeni! Nem vagy biztonságban; nem vagy biztonságban. – Felnyögött. – Kérlek, gyere haza velem! – Nem tehetem – feleltem. Könnyeim az utcára potyogtak. – Apám is tudja, hogy nem tehetem. Adja rám áldását; akkor fogadhatjuk, és velünk örvendhet. Ilyen egyszerű. – És valóban ilyen egyszerűnek tűnt: apámnak csak fel kell állnia, bejönni a palotába, elfogadni és átölelni minket, és az életem teljes lett volna. – Apám, kérem jöjjön be és beszéljen a férjemmel! Legyőzötten, kimerülten ejtette le a karját. – Gyermekem… gyere haza! – Nem tehetem – ismételtem, hangom olyan rekedt, olyan halk volt, hogy már nem hallott tisztán. De hangszínemből megértette, mit mondtam. Egy pillanatig ott állt, némán, elcsüggedten, földre szegett tekintettel, aztán dühösen felszállt a kocsira.

142

XLII.

L

aura becsukta a spalettákat. Ruhám szép brokát ujjába töröltem szememet. Bánatsújtottan ültem le. Olyan nagyon csak az örömömre gondoltam, hogy láthatom Giulianót, és aggodalmamra, hogy csak sikerüljön a szökésem, hogy elfelejtkeztem róla: szeretem az apámat. A Pieróval szembeni nyilvános elégedetlenség ellenére, Savonarola tanításai ellenére még ő is szeret. Valahogy nem döbbentem rá, hogy őt megsérteni olyan, mintha a saját húsomba vágnék. Laura egy kehelynyi borral jelent meg mellettem; eltoltam, felálltam. Szegény Giuliano nagyon nyugtalanító megbeszélésről térhet vissza hozzám, nem lehetett könnyű feldühödött apámmal beszélni. Elég nehéz lehetett az is, hogy kieszközölje, Piero járuljon hozzá a házassághoz, és másik fivére, Giovanni jóváhagyását még mindig nem kaptuk meg. De ami történt, megtörtént, a házasság megköttetett, és csak arra tudtam gondolni, hogy felvidítsam ifjú férjemet: örüljünk, hogy együtt lehetünk. Laura aggódó arcára néztem. – És hol a nászi hálószoba? Mintha egy kicsit meghökkent volna. Hiszen még fényes nappal volt. – Itt van, Madonna. – A belső kamrába vezető ajtóra mutatott. – Lorenzo úr hálószobája? – kissé megrendültem. – Ser Piero nem tudott itt aludni. Tudja, az ön férje volt az apja kedvence, és azt hiszem, megnyugtatónak találta, hogy átveheti apja lakosztályát. Ser Lorenzo halála óta itt alszik. Hagytam, hogy Laura bevezessen a szobába. Tágas helyiség volt, halvány, finom márvánnyal burkolt a padló, a falakat gyönyörű festmények díszítették, bár a palazzo többi részéhez viszonyítva ennek a szobának kicsit spártai hangulata volt. Az volt a benyomásom, hogy mint az előszobából, innen is sok értékes tárgyat vittek el máshova. Lorenzo kísértete ezen a napon nem jelent meg. Szárított rózsaszirmot szórtak az ágyra, kellemes illattal töltve meg a szobát. A közeli íróasztalon egy palack gránátszínű bor, két bonyolult metszésű, díszes arany kehely, egy tányér mandula és kandírozott gyümölcs. – Segíts levetkőzni – kértem Laurát. Ha meg is lepődött kérésemtől, jól titkolta. Levette főkötőmet, kifűzte ruhaujjamat, aztán az ingvállamat is; kiléptem a súlyos ruhából, néztem, ahogy összehajtogatja és számos más holmi mellé a polírozott sötét szekrénybe teszi, amiben Giuliano ruhái voltak. Csak camicia volt rajtam, olyan finom tapintású, olyan vékony, mint a pókhálószövet. Zalumma minden tőle telhetőt megtett, hogy előkészítsen a nászéjszakámra, de még mindig küszködtem, hogy ne engedjem eluralkodni magamon a félelmet. – Most magamra szeretnék maradni – mondtam. – Megmondanád a férjemnek, hogy itt várok rá? Csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Az íróasztalhoz léptem, bort töltöttem a kehelybe, kis kortyot ittam. Gondosan ízleltem, próbáltam zamatát élvezni, és ezzel előre megidézni a gyönyört és örömöt, amivel Giulianót köszönthetem. A palack mellett kis bársony erszény feküdt; felemeltem, és kemény tárgyat tapintottam benne; talán ékszer, gondoltam, ajándék a vőlegénytől a menyasszonynak, illetve férjtől a feleségnek; elmosolyodtam. Ám amint ott álltam az íróasztal előtt, nem kerülhette el figyelmemet, hogy a levél nem volt a helyén, mintha olvasóját hirtelen elszólították volna. A zöld pecsétet feltörték, a levél félig ki volt hajtva. Talán tudomást sem vettem volna róla, de elég volt egy pillantás, hogy felismerjem az írást, és nem tudtam ellenállni a kísértésnek; letettem a kelyhet és kézbe vettem a levelet. Nem volt rajta sem aláírás, sem címzett. 143

Nagyra becsülöm hajlandóságodat, mely felment minden kötelezettségem alól, hogy találjam meg a vezeklőt… akire apád a harmadik ember néven utalt. De erkölcsi kötelességem folytatni a kutatást, annak ellenére, hogy egyre kevesebb az esélye, hogy ez az ember még él. Kudarcot vallott minden próbálkozásom, hogy elhagyjam Milánót és veletek legyek. Íme az igazság Gian Galeazzo herceg haláláról: az orgyilkosok nagybátyja, Ludovico Sforza parancsára jártak el, aki meg sem gyászolta fivére halálát, máris hercegnek kiáltotta ki magát, annak ellenére, hogy Gian Galeazzo legkisebb fia a jog szerinti örökös. Most, hogy Ludovico van hatalmon, Milánó már nem barátod; ezt magától a hercegtől tudom, aki teljesen megbízik bennem. Károlyt és a követeket teljesen ellened fordította, és most azt tervezi, hogy elárul téged, abban a reményben, hogy ettől neki nagyobb hatalma lesz. Firenze iránti bizalmatlansága tanácsadói és bizonyos barátai sokévi munkájának eredménye. Ez és saját vizsgálódásom arra a megcáfolhatatlan következtetésre vezetett, hogy a mi Ludovicónkat azok befolyásolják, akik a piagnoni csoporttal szövetségesek. Az utolsó mondattól megriadtam és összezavarodtam. A piagnoni őszinte, bár túlbuzgó keresztény népség. Igaz, hogy Savonarola úgy hiszi, Károly királyt maga Isten választotta arra, hogy megbüntesse Itáliát erkölcstelenségéért… de miért akarnának a milánói hercegre befolyást gyakorolni? És egy Ludovicót Firenze ellen hangoló tanácsadó miképpen juttathatja a levél szerzőjét arra a következtetésre, hogy mindezek mögött a piagnonek állnak? De ennél is jobban felkeltette kíváncsiságomat a kézírás… jellegzetes, feltűnően egyenes, dőlésmentes, az f-ek és az 1-ek hosszúak, az n-ek laposak, szélesek, a helyesírás bizonytalan. Eltelt pár pillanat, mire végre eszembe jutott, hol láttam ezt az írást. Üdvözlet, Madonna Lisa, Milánó városából. A mi jó Lorenzo urunk megbízott, hogy fessem meg az ön portréját.

144

XLIII.

F

elnéztem az ajtónyitás hangjára, és nem sikerült letennem a levelet, mielőtt Giuliano belépett. Bűntudatos pillantást vetettem rá, és egyszerre három dolgot vettem észre: először, amikor belépett, arcán erőltetett mosoly játszott, biztosan keserves vitája volt az apámmal; másodszor azt, hogy ajka a csodálkozástól szétnyílt és szeme elkerekedett, amikor egy szál alsóruhában meglátott; harmadszor pedig, hogy meglátta a levelet a kezemben, az aggodalom és az önmaga iránt érzett harag erősebb volt, mint az előző két érzés. Azonnal kivette a levelet a kezemből. Hangja aggodalomról árulkodott. – Elolvastad? – Miért akarná a piagnoni csoport a befolyása alá vonni Ludovico Sforzát? Azt hittem, inkább Isten, mint a politika érdekli őket. Giuliano szája széle megrándult, ahogy összehajtotta és az asztalra tette a levelet. – Ostoba voltam, hogy nem rejtettem el. Bolond voltam, de hirtelen elhívtak, és úgy gondoltam, van még időm, mielőtt bejössz ide… – Megismertem Leonardo kézírását – semmit nem akartam eltitkolni előle. – Most már a feleséged vagyok, nem kell aggódnod amiatt, hogy mit tudok, és mit nem tudok. Nem vagyok fecsegős. – Nem arról van szó – kezdte. – Milánó hercege mindig is segítette a családunkat, mindig a legnagyobb szövetségesünk volt. Számíthattunk rá, ha csapatokra volt szükségünk. Amikor nagybátyámat, Giulianót megölték, apám írt a hercegnek, hogy küldjön segítséget, és azonnal meg is kapta. De most… – félrenézett, szája grimaszra húzódott, arca elkomorult. – Most elvették tőlünk ezt a támaszt, éppen akkor, amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá. – Felsóhajtott. – És mindennek a sűrűjébe hoztalak téged ide. – Nem hoztál. Jöttem volna, akár igent mondasz, akár nemet. – Az asztalon heverő levél felé biccentettem. – Ha veszélyben vagyok, már azért van, aki most vagyok, nem azért, hogy mi van a fejemben. Ez egyáltalán nem változtat semmin. – Tudom – ismerte be némi gyötrődéssel. – Rájöttem, hogy ha igazán biztonságban akarlak tudni, akkor akár a védelmembe is vehetlek. – Sikerült elmosolyodnia. – Te még nálam is makacsabb vagy. Legalább tudom, hol vagy. Tudod… Biztosan tudod… A dolgok sokkal rosszabbra fordulnak. Lehet, hogy egy időre el kell hagynunk Firenzét. Nem csak arra gondolok, hogy az egyik vidéki villánkba megyünk. Számos felbecsülhetetlen értékű kincset vitettem ki a városból, hogy megvédjem őket… és a holmimat is elcsomagoltattam, minden eshetőségre számítva… – Hátrébb lépett, Lorenzo ragyogó tekintetével nézett rám, bár volt benne valami nyíltság, ami apjából hiányzott. – Rómába megyünk, ahol Giovanninak jó barátai vannak és a pápa védelme alatt leszünk. Nagyon különbözik Firenzétől… forróbb és zsúfoltabb… – Nem számít – mondtam kedvesen. Közelebb léptem hozzá. Fél fejjel magasabb volt nálam, mellkasa vállamnál szélesebb. Még mindig a testhez álló vörös bársony farsetto volt rajta, egy herceg természetes eleganciájával viselte. Nem volt klasszikusan szép, mint ügynöke, Leonardo. Felső ajka vékony és egy kis rézsútos heg volt rajta, gyerekkori sérülés nyoma, és álla egy kicsit előre hajlott, halványan emlékeztetett Lorenzo deformitására. Orrnyerge széles, hegye felfelé álló volt; szemöldöke pedig nagyon vastag és sötét. Amikor mosolygott, bal orcáján gödröcske jelent meg. Megérintettem, mire hosszan felsóhajtott. – Hihetetlenül szép vagy – mondta. – És még gyönyörűbb attól, hogy nyilvánvalóan nem veszed észre, milyen szép vagy. Vállára tettem a kezemet.

145

– A világon minden okunk megvan, hogy aggódjunk: a családod, az apád, Károly király, a Signoria, a milánói herceg, Firenze városa. De pillanatnyilag semmit sem tehetünk ezek ellen. Csak örülhetünk, hogy itt vagyunk együtt. Nem volt más választása, minthogy előrehajolt és megcsókolt. Ezúttal, nem kellett nyakatekerten ölelkeznünk, nem lihegtünk egymás karjában, ahogy a hintóban. Már férj és feleség voltunk, és komolyság volt abban, ahogy egymáshoz közeledtünk. Óvatosan az ágyra fektetett, mellém feküdt, és selyem alsóruhám alá nyúlva tenyerével végigsimított vállamon, mellemen, hasamon. Remegtem, de nem csak az átélt izgalmaktól. Vakmerőn felnyúltam, végigsimítottam bársonnyal fedett vállát, izmos mellkasát és a középen érezhető kicsi üreget. Aztán többet akartam, és ügyetlenkedve tapogattam, kerestem a módját, hogyan szabadíthatnám meg a farsettótól. Félig az ágy szélén ült. – Itt – mondta, és öltözéke magas nyakát mutatta. Gondolkodás nélkül kicsúszott a számon: – Miből gondolod, hogy tudom, hogyan kell kibontani egy férfit a ruhából? – Van apád… – Őt a szolgája öltözteti, nem én. Elragadóan, szégyenlősen nézett. – Én is így vagyok ezzel. Felnevettünk. Az ajtó felé pillantott. – Ó, ne! – mondtam. – Azt mondtad, önfejű vagyok: hadd bizonyítsam be újra. Nehéz küzdelem volt, de a végén a farsetto engedett. És Giuliano is. Gyermekkoromban egyszer megtapasztaltam ezt a melegséget, a nyitottságot, a feltétel nélküli bizalmat. Nagyon beteg voltam, olyan beteg, hogy körülöttem a felnőttek halkan, suttogva arról beszéltek, hogy meghalok. Emlékszem, mintha szörnyű súly lett volna rajtam, olyan érzésem volt, mintha saját testnedveimben megfulladnék, mintha nem kapnék levegőt. Vízforraló kannákat hoztak és egy fakádat. Megtöltötték majdnem forró vízzel, és anyám beleültetett. Amint nyakig belemerültem a vízbe, a gőz finoman kicsapódott az arcomon; hője a csontjaimig hatolt. Lenéztem vörösödő bőrömre, és arra gondoltam, ahogy a gyerek gondolkodik, hogy a bőröm megolvad, feloldódik és eggyé válik a meleggel. Behunytam a szememet, boldog voltam, és éreztem, hogy a bőröm feloldódik, míg nem volt semmi, csak dobogó szívem és a víz. Minden súly, minden, ami nehéz volt eloszlott a levegőbe. Végre éltem, lélegeztem. Ugyanilyen volt Giulianóval lenni. Forróság volt; és megnyílás, egyesülés, tudtam lélegezni. – Leonardo még megfesti a portrémat? – kérdeztem álmosan, kissé elcsigázottan. Meztelenül feküdtünk finom lepedők közt, bíborvörös takarók alatt. Már késő délután volt, a lenyugvó nap sugarai lagymatagon szűrődtek át a spalettán. Tettünk természetessége meglepett. Arra számítottam, hogy gondos utasításokra lesz szükségem, és azt hittem, ügyetlen leszek, de Giuliano magabiztossága és ösztönöm biztosan vezetett. Miután kifárasztottuk egymást, fáztam, és nagyon zavarban voltam, amikor Giuliano behívott egy szolgát, hogy rakjon tüzet a kandallóban. Takaróba burkolózva ültem, míg a szolga ki nem ment; csak ezután tudtam feloldódni, elfeledkezni magamról és Giuliano karjába feküdni. – A portrédat? – Giuliano hosszan, nyugodtan sóhajtott. – Persze, apa rendelte meg. Tudod, Leonardo szörnyű az ilyen dolgokkal kapcsolatban. A legtöbb megrendelést, amit apám kifizetett neki, sosem fejezte be. De… – gonoszkodó kis mosolyt küldött felém – Én követelni fogom. Én addig nyaggatom, míg meg nem festi. Bezárom a műtermébe! De azt akarom, hogy örökké velem legyen az arcmásod is. Kuncogtam. Giuliano kihasználta a fesztelenséget, hogy felhozzon egy kényes témát. – Az egyik legjobb ügynökünket bíztam meg azzal, hogy látogassa meg Ser Antoniót. 146

Azonnal feszültség ébredt bennem. – Apámmal nem lehet szót érteni. Giuliano gyengéden megérintette orrom hegyét, mintha el akarná vonni a figyelmemet a fájdalmas témától. – Tudom, hiszen már találkoztam vele. Ma túl zaklatott ahhoz, hogy egyáltalán beszélni lehessen vele; nagy megrázkódtatás érte. Kell neki még egy kis idő amíg megnyugszik. Az emberem vár még egy pár napot, addig figyeljük az apádat, nehogy valami meggondolatlanságot kövessen el. Kémek, tört rám a felismerés, és ettől elég kényelmetlenül éreztem magamat. Valaki ott fog ülni az apám háza előtt, figyeli, és minden mozdulatáról jelentést tesz Giulianónak. Ugyanakkor, bár ez nyugtalanított, megnyugvást is hozott. Apám legalább nem veti magát az Arnóba, vagy ha igen, valaki segítségére siet. – Az emberem idősebb, jó keresztény, és nagy tisztelettel fog bánni Ser Antonióval. Nem volt bölcs dolog tőlem, hogy azt gondoltam, apádat pénzzel és birtokadománnyal rá lehet venni, adja áldását a házasságunkra. Jellemes ember. Bár nem osztozom a Fra Girolamo iránti szeretetében, megértem, hogy azt kívánta, köztiszteletben álló istenfélő férfi legyen a férjed, és hogy ne ro mlottságban élj, hanem Istennek és a férjednek szenteld magadat. És Lisa – mondta Giuliano nagyon komolyan, megfontoltan, szép arcát felém fordítva; fejem a vállán és kinyújtott karján nyugodott. – Hiszek Istenben és a teljességre törekvésben, és ha apád azt kívánja, hogy látogassuk Fra Girolamo miséit, megteszem. Őszintesége meghatott, de utóbbi szavaira sóhajtottam egyet. – Akkor egyedül jársz azokra a misékre – suttogtam, bár szavait reménykeltőnek találtam. Ha Giuliano odáig alázza magát, hogy végigszenvedi a család halálos ellenségének prédikációit, az nyilván jó benyomást tesz apámra… és egész Firenzére. Tekintetem három táblaképre tévedt, illetve nem kellett tévednie, mert ez a három festmény betöltötte az egész szemközti falat. Korábban, izgatottságomban csak a vörös, sárga, fekete foltokat láttam: most észrevettem, hogy a kép heves csatajelenetet ábrázol. Roppant éles lándzsa döfte át egy lovas mellkasát, kiemelve a nyeregből; elesett harcosok, lovak, haldokoltak, feküdtek holtan üres sisakok és elejtett pajzsok között. A zűrzavar és tombolás szörnyű, kaotikus hatású felidézése. Felemeltem fejemet Giuliano válláról, elmerengve néztem a képet. – Ezeket is az apád rendelte meg? – Nem – felelte Giuliano mosolyogva. – Tartozás fejében szerezte meg. Ez Uccello képe, a San Romanoi csata, melyben Firenze száz évvel ezelőtt megszerezte Sienát. – De olyan erőszakos… Biztosan erre vetette első pillantását reggel, és az utolsót este, lefekvés előtt. Miért akarna valaki egy ilyen nyugtalanító képet látni a hálószobájában? Giuliano a lelkesedéstől felélénkülve meztelenül felkelt az ágyból és a középső panelhez lépett. – Apám nem az erőszak ábrázolása miatt kedvelte ezt a képet, hanem a hadvezér, Niccolo da Tolentino szellemisége miatt. Nagy hős volt. Látod? Itt, középen, ő vezeti a rohamot. – Az egyik lovasra mutatott, az egyetlenre, akin nem volt sisak, az első sorban harcolt, lándzsája ellenfele szívére irányult. – Nincs benne félelem. A nagy túlerő ellenére biztos a győzelemben, és ez a kép az új perspektíva csodálatos példája. Ide nézz! – hüvelyk és mutatóujja közt megmérte az egyik elesett katonát. – És most nézd, hogy ez a távolság hogyan aránylik a hadvezérhez. Elámultam. Az elesett katona Tolentino méretének csak töredéke volt. – Sokkal kisebb! – mondtam, és felnevettem: – De éppen így kell lennie; ha fekvő embert nézünk, a teste rövidebbnek látszik. És nézd! Azok az emberek kicsiben vannak ábrázolva, hogy távolabbinak tűnjenek. Giuliano elégedetten mosolygott. – Ha nem lennél nő, azt mondanám, művésznek kéne lenned! Nem tudtam, hogy ilyen okos vagy. Igen, ez a perspektíva mágiája. És Uccello volt az első, aki ezt alkalmazta. Apámnak csodá-

147

latos érzéke volt a széphez. Pierónak és Giovanninak fogalma sincs, milyen csodálatos művészet vette őket körül. Ez tényleg sajnálatos, sőt szégyen. Viszonoztam Giuliano mosolyát. – Ser Lorenzo biztosan nagyon szeretett téged, hogy ilyesmit is tanított neked. Lorenzóra gondoltam, és arra, hogy ellenségektől körülvéve e rég halott harcos bátorságából merített erőt. Giuliano bólintott, egy kicsit komolyabban. – A családból én értettem meg a legjobban. És ő is megértett engem. Piero inkább anyánkra hasonlít, és Giovanni… – megint, most kurtán felnevetett. – Nem tudom, ő kire hasonlít a családban. Talán Cosimo dédapánkra. Nagyon fondorlatosan és ügyesen egyengeti a maga útját. Az alkonyattal félhomályba borult a szoba; a kandalló tüzéről két gyertyát gyújtott, aztán viszszajött az ágyhoz és a kellemes fáradtság sóhajával mellém telepedett. – Miért akarnák a piagnonek a milánói herceggel együttműködve megfosztani Pierót a hatalomtól? – kérdezte halkan. Jókedve odalett. Félkönyékre támaszkodott, felém gördült, de arca árnyékban maradt. – Nem vagyok benne egészen biztos – mondta –, de azt tudom, hogy családunk bukását akarják. Apám sok nem átgondolt, sőt törvénytelen dolgot tett. Pénzt vett ki a város hozományalapjából, hogy bíborosi rangot vásároljon Giovanninak. Fiatalabb éveiben kegyetlenül bánt ellenségeivel. Mindent megtett, hogy megvédje a családunkat. Sok ember van, sok család, akinek volt oka gyűlölni őt. De titokzatos tehetsége volt ahhoz, hogy megvédje magát, szövetséget kössön másokkal, és különösen utolsó éveiben arra, hogy mikor engedjen és mikor ne vegyen tudomást azokról, akik fenyegették vagy rossz hírét keltették. – Egy kicsit elhallgatott, aztán folytatta. – Piero és Giovanni… Okosak a maguk módján, de nem olyanok, mint apám. Nem értik, milyen fontos az, hogyan vélekednek róluk az emberek. Nem tudnak… szerények lenni pozíciójukban. És Piero… Egymásnak ellentmondó tanácsokat kap tanácsadóitól, és ettől annyira összezavarodik, hogy semmit sem tesz. Én mondtam neki, hogy menjen el Sarzanába, ahogy apánk is elment Ferrante királyhoz abban a reményben, hogy sikerül elkerülni a háborút, de vele akartam menni. „Ne hallgass a tanácsadóidra”, mondtam neki. „Hadd adjak én tanácsot, hadd segítsek, hadd vezesselek!” De be akarta bizonyítani, hogy meg tudja tenni egyedül, a segítségem nélkül. Arról van szó… szóval, apánk sosem titkolta, hogy én voltam a kedvence. Mindig mondogatta, amikor végül Piero lesz a család feje, ne tegyen semmit anélkül, hogy velem meg ne beszélné. Piero emiatt mindig féltékeny volt. Nem hibáztatom… – fejét ingatta. – Hiba volt átadnia Sarzana erődjét és a másik két citadellát. Ismerem Pierót; nem tudja, kire hallgasson, ezért saját magára hallgatott, puszta indulatból cselekedett. A Signoria most tombol és Fra Girolamót küldik tárgyalni a francia királlyal. Zavaros az egész. Csak remélni tudom, hogy Piero hallgat rám abban, hogyan lehet az egészet a legjobban kiigazítani. Csalódottsága egyértelmű volt. Lorenzo gyors felfogása és névrokon nagybátyja kedvessége keveredett benne. A születési sorrend véletlene miatt nem kaphatta meg azt a pozíciót, amire természetes tehetsége volt… és emiatt minden elveszhet. – Szóval a piagnoni – mondtam, próbálva visszaterelni a témára. – Vajon Savonarolának politikai céljai vannak? Magának akarja Firenzét, és talán Milánót is? Elmélyedt, komor tekintettel nézett rám. – A dolog ennél bonyolultabb. Ügynökeim dolgoznak rajta… Többek között Leonardo. – Mennyire bonyolult? Van időm…? A beszélgetést kopogás szakította félbe. Férfihang szólt be a hálókamrába: – Ser Giuliano? – Tessék! – Testvérbátyja visszatért Sarzanából. Az ebédlőben várja. – Mondd meg neki, hogy mindjárt megyek. Én már kiugrottam az ágyból, és sietve igyekeztem magamra kapni a camiciát. 148

Giuliano rám nézett, aztán harisnyájára és farsettójára, ami laza kupacban feküdt a padlón a kandalló előtt, aztán megint engem nézett. – Küldd be Laurát és az inasomat – szólt ki. – Segítségre van szükségünk, hogy felöltözzünk.

149

XLIV.

A

mint felöltöztünk, Giuliano levezetett, végig a hatalmas, csendes palazzón; lépteink koppanása fényes márványon visszhangzott. A folyosók üresebbnek tűntek, mint amire emlékeztem: sok műtárgyat elmenekítettek. – Talán nekem nem kéne oda mennem – szóltam suttogva, ahogy egymásba karolva haladtunk. – Piero biztosan politikai ügyekről akar beszélni. – Ami azt illeti, nagyon tartottam a találkozástól. Giuliano megnyugtatása ellenére egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy az idősebb Medici fivér lelkesen egyezett bele házasságunkba. Már volt egy fájdalmas találkozásom apámmal, és nem akartam még egy hasonlót átélni Pieróval. Giuliano mintha a gondolataimban olvasott volna. – Igaz, hogy bátyám hallani sem akart arról, hogy feleségül vegyelek… amikor először említettem neki. De kitartóan ragaszkodtam hozzá. Meggyőztem, hogy nagy politikai jelentősége van. Hiszen az emberek azért zúgolódnak, hogy Piero egy Orsini asszony gyermeke és szintén Orsini lányt vett feleségül. Azt mondtam neki: „Már erős politikai szövetséget kötöttél a nemes Orsini családdal, és Giovanni bíboros lett, ami szövetséget jelent a pápával és az egyházzal. Éppen ideje, hogy a néphez is kötődjünk, hogy megmutassuk, nem tekintjük királyi fenségnek magunkat, ahogyan beszélik.” Végül elfogadta érvelésemet, hallgatott rám. És bár Alfonsina és Giovanni nem ért egyet a házasságommal… nos, nincs kétségem afelől, hogy vonzerőd meggyőzi őket. Végül megálltunk egy magas, faragott, fényes faajtó előtt. Giuliano kinyitotta és intett, hogy lépjek be. Melegség és fény fogadott. A szemközti falon tűz lobogott a hatalmas kandallóban; a hosszú ebédlőasztalon több mint egy tucat gyertyával égő karos gyertyatartó felől forró viasz illata áradt. Minden falon idilli pásztorjeleneteket ábrázoló freskók: Bacchus és szőlei, nimfák, szatírok fickándoztak, Pán a sípján játszott. Két férfi volt a helyiségben. Az egyik fel-alá járkált a kandalló előtt, kezével vadul gesztikulált. Öltözéke mint egy hercegé, lila szatén szegélyű zafírkék bársonytunika. Nyakában vastag aranyláncon nagy ametiszt lógott, és az ujján a gyémántgyűrűk a tűz fényét visszatükrözve ragyogtak. Válla széles, dereka keskeny, harisnyája erős combot, izmos lábikrát takart. Könnyen el lehetett képzelni őt, amint Firenze utcáin rúgja a labdát. – Hogy mernek így inzultálni! – tombolt keserű haraggal. – Hogy merészelnek, amikor éppen megmentettem a várost. Hősnek kijáró fogadtatást érdemlek, és ehelyett… – felnézett, megjelenésünk félbeszakította monológját, láttunkra elkomorult. A másik férfi az asztalnál ült. Érzéketlenül reagált a hallottakra, mert éppen aprólékos gonddal igyekezett lefejteni a sült fácán húsát a csontról. Bíborosi talárt viselt, vörös selyem skapulárét és gyémántgyűrűt; amint beléptünk, félig megfordult székén, hogy jobban lásson minket. Ujjai tömzsik, ajka vastag, feje széles és nagy, mellkasa még szélesebb. Letette kését, villáját és felállt. – Giuliano! Ki ez a hölgy? – Meglepett volt, de nem udvariatlan. Mély hangja, egyszerű arca és gyanakvó tekintete ellenére igézően szép férfi volt. – Amikor meglátott, felállt. – Ki ez a hölgy? – kérdezte Piero is, fivérét visszhangozva. Belépett a gyertyafénybe, láthatóvá vált arca; anyjához hasonlított inkább, ajka vékony, álla gyenge. – Piero, hiszen emlékszel. A feleségem, Madonna Lisa di Antonio Gherardini. Lisa, bemutatom a bátyámat: Piero di Lorenzo de' Medici. Férjem válaszától Giovanni megdöbbent. – Antonio, a gyapjúkelme-kereskedő lánya? Ez valami vicc? – Ne sértsd meg a feleségemet – felelte Giuliano fenyegető hangon. – A Gherardini jó család. Piero nemrégiben engedélyt adott, hogy feleségül vegyem. 150

Piero lemondón legyintett. – Valóban engedélyt adtam neked, de nem hiszem, hogy itt lenne az ideje most találkozni a fiatal hölggyel, amikor minden oldalról támadások érnek minket... – Udvariasan meghajolt felém. – Bocsásson meg, Madonna, sürgős és fontos magánügyeket kell megtárgyalnunk. Giuliano, megtennéd, hogy később mutatod be nekünk jövendőbelidet? – Nem megy sehová, bátyám. Családtag. A pap még reggel összeadott minket. Pierónak elállt a lélegzete. Giovanni hátrahanyatlott a székben, a karfába kapaszkodott. Utóbbi szólalt meg, olyan dallamos hangon, amit a beszélő izgatottsága ellenére élvezetes volt hallani. – Érvénytelenítened kell ezt a házasságot. Nem vesztegethetsz Medici magot közrendűre. Elpirultam, olyan dühös voltam, hogy korábbi zavaromat el is felejtettem. Giuliano szólt, emelt hangon. – Nem közrendű. A feleségem, és itt marad, férje házának fedele alatt. A házasságot elháltuk, és nem vagyok hajlandó erről beszélni többet. – Aztán Pieróhoz fordult. – Ami a beszélgetést illeti, már mindent tud, és itt marad. Csókoljátok meg és fogadjátok be a családba. Giovanni felállt, furcsán nézett rám, előlépett és megfogta a kezemet; lágy fogású, húsos keze volt. Hirtelen könnyed bájjal elmosolyodott ismét, és azt mondta. – Megcsókolom, mert ön oly gyönyörű, Lisa – aztán összehúzta a szemöldökét és Giulianóra gyors pillantást vetve hozzátette: – De könnyen elintézhetem, hogy… – Hallani sem akarok róla – figyelmeztette Giuliano. – Hát jó – mondta Giovanni visszafogott diplomáciai fortéllyal. – Üljön mellém, Madonna Lisa. Te is ülj le, Giuliano. Ezek szerint ez az esküvői vacsorátok, ugye? A nagy elhalás után rátok fér a lakoma. Hadd csengessek a szolgákért. Felállt, meghúzta a falból kilógó láncot, aztán visszalépett székéhez, és intett, hogy üljünk le mi is. Piero túl izgatott volt, hogy kezet nyújtson vagy megcsókoljon. Az asztal másik végén ült, Giuliano és én a bíboros két oldalán. – Az üdvözlés várhat. Most jöttem a Signoriából. – Piero elkeseredetten tárta szét a kezét, mintha azt mondaná, „én mindent megadtam nekik… mi mást akarnak?” – Megmentettem Firenze városát… mégpedig olcsón, mert csak néhány erődöt és pár dukátot kellett adni érte. – Mennyit? – követelte Giovanni a pontos összeget. Piero hangja hirtelen elhalkult. – Kétszázezret. Giuliano nem szólt, meg sem rezzent, csak merőn nézte legidősebb bátyját; nyilvánvalóan már tudta. Giovanni olyan erővel csapta az asztalra a kupát, hogy a bor kiloccsant az asztalra belőle. – Krisztus a Mennyben! – átkozódott Giovanni. – Mit gondoltál magadban? Nem csoda, hogy a Signoria szóba sem áll veled! Nem csoda, hogy ezt az ítéletnapi bolondságokat prédikáló alakot, ezt a Savonarolát küldték követségbe Pisa városába. Piero védekezőn támadott. – Savonarolát? Pisába? Most már nyíltan gúnyolnak! Giuliano hangja kimerültségről, csalódottságról árulkodott. – Nem olvastad a levelet, amit küldtem neked? Piero megint sürgősen oldalra pillantott. – Fogalmad sincs, mennyire elfoglalt voltam, milyen szorongatott helyzetem volt… Nem hibáztathatsz azért, mert egy apró részletről elfeledkeztem. – Egyáltalán nem is olvastad – jegyezte meg Giuliano nyugodtan. – Ha elolvasod, tudtad volna, hogy a Signoriát nagyon nyugtalanítja az erődök és a pénz kérdése. A franciák kinevetnek minket, bátyám. Aligha várták, hogy megkapják Sarzanát, hát még Sarzanellát és Pietrasantát meg egy halom aranyat. A Signoria joggal dühöng. Levelemben arra kértelek, hogy egyenesen ide gyere, hogy kidolgozhassunk egy stratégiát, amivel meggyőzhetjük őket. Piero magába roskadt; a diplomácia és tárgyalás finomságai távol álltak tőle, mégis maradt benne dac. 151

– Öcsém, egyedül kellett mennem. Egyedül kellett végigcsinálnom; különben ki tisztelne? Én nem vagyok apánk, Lorenzo… – Egyikünk sem az – felelte Giuliano szelíden –, de hárman együtt felérünk hozzá. – Ezt nyilvánvalóan nemeslelkűségből mondta, mert Giovanni visszatért eredeti foglalatosságához, a sült fácán boncolásához, és szenvtelenül hallgatta a további beszélgetést. A beszélgetők pedig elhallgattak, amint egy szolga lépett be. Giovanni bort és ételt hozatott „a mi két szerelmesünknek.” Amint a szolga kiment, a disputa folytatódott. Ekkorra Piero újra ingerült lett. – Megálltam palazzónk előtt, amikor beértem a városba. Nem vagyok teljesen idióta. A loggiánál tömeg volt, mindenki a beszámolómat akarta hallani. Elmondtam nekik a jó hírt, hogy Károly királlyal mindent elintéztem. Pontosan azt tettem, amit javasoltál: utasítást adtam, hogy adjanak édességet és bort a népnek, ahogy apánk tette, amikor visszatért a Ferrante királlyal folytatott tárgyalásról. De láthatóan senkinek nem volt kedve ünnepelni. Kiitták a bort, megették az édességet és közben némán bámultak rám, mintha valami rosszat tettem volna. Ezért a Palazzo della Signoriába mentem. – Az volt a szokás, hogy a firenzei kormányzat legmagasabb rangú tagjai hivatali idejükben a palazzóban laknak; ott étkeznek és ott is alszanak. – Tudod, mit tettek? Nem engedtek be! Egy szolgafiút küldtek ki az üzenettel: Jöjjön vissza holnap; most vacsorázunk.” Tettem bizonyos mozdulatot, amivel kifejeztem a véleményemet a dologról! – felhorkant. – Nem vagyok komplett hülye. Tudom, hogy az emberek zúgolódnak. Nem volt más választásom. Megállapodtam Paolóval. Nyolcszáz Orsini katona, ötszáz lovas és háromszáz gyalogos táborozik most a San Gallo kapunál, a jelre várnak tőlem, ha esetleg baj lenne. – Ki tanácsolta neked, hogy ezt tedd? – Giuliano hitetlenkedve és elkeseredve szorította kezét a fejéhez, aztán ugyanolyan gyorsan el is kapta. – Dovizi. Ser Piero Dovizi volt Piero legfőbb tanácsadója. – Megint és újra mondom, sokadszor: Nem bízhatsz meg Doviziben! Nem hiszem, hogy most is a mi javunkat akarná. Már nem. – Giuliano csalódottságának adott hangot. – Hát nem látod, milyen színezete van ennek? A Signoria és a nép már most is dühös, hogy jóváhagyás nélkül cselekedtél. Most hadsereget hoztál magaddal. Mi akadályozza meg őket, hogy ne higgyék azt, a hatalom teljes megszerzésére törekszel? – Sosem tennék ilyent! – Ezt ők nem tudják. Ellenségeink minden lehetőséget megragadnak, hogy pletykákat szítsanak. Nagyon óvatosnak kell lennünk, minden cselekedetünk utóhatásait mérlegelnünk kell. Minden paraszt, minden polgár, aki a Porta San Gallo közelében lakik, látja az ott táborozó sereget. Tudják, hogy jönnek a franciák, ott pedig Orsini katonák várakoznak. Mit fognak gondolni? – Giuliano a fejét ingatta. – Tudod, mit prédikált Savonarola? Tudod, mit mondott múlt héten, amikor mindenki megtudta, hogy a franciák bevették Fivizzanót és sok ártatlan vér hullott? Rögtön arra gondoltam, hogy Michelangelo ott ült csendben a San Lorenzo templomban, és jól odafigyelt az elhangzottakra. – Azt mondta a tömegnek, hogy ő már két évvel ezelőtt megjósolta Károly király eljövetelét, amikor azt mondta, hogy Isten lesújt a mennyekből és megsemmisít minden firenzei bűnöst. Vagyis más szóval megsemmisít minket, és mindenki mást, aki nem ért egyet Fra Girolamóval. Nem érted, hogy Savonarola a félelmükre játszik, hogy aggódjanak, hogy Firenze és Franciaország háborúba keveredik egymással? És pontosan ezt fogják gondolni, amikor meglátják a kapunál táborozó Orsini katonákat. Miért nem beszéled meg velem, mielőtt ilyen lépésekre szánod el magadat? Piero lehajtotta a fejét, a tűz felé nézett; vonásai kisimultak, nem látszott rajta sem önteltség, sem felháborodás. – Próbáltam az lenni, aminek, amilyennek apánk szánt. De akármilyen erősen próbálkozom, sosem sikerül. Azt tettem, amit mondtál: próbáltam a szabad átvonulásról tárgyalni Károllyal…

152

és most Alfonsina dühös rám, nem is szól hozzám. Az az érzésem, hogy örökre Poggio a Caianóban marad, vissza sem jön. Hazudnom kellett Paolo Orsininek, hogy megkaphassam a csapatait; nem tud arról a szándékomról, hogy át akarom engedni Károlyt. És a pápa is nagyon haragudni fog ránk, ha megtudja. Mit csináljak? – Először is uralkodj magadon – felelte Giuliano tárgyilagosan. – Ne tegyél több obszcén gesztust. Találjunk ki ma este egy tervet arról, mivel álljunk holnap az elöljárók elé, és utána együtt megyünk majd a Palazzo della Signoriába. Ami Alfonsinát, az Orsinikat és a pápát illeti, később majd bocsánatukat kérjük. Firenze az első. – Te legalább meg tudod őrizni a hidegvéredet – mondta Piero csüggedten, a kapituláció jeleként. Ekkor szolgálólány lépett be borral és serlegekkel, mögötte szolgák hada, tányérokon sülteket hoztak, szárnyast, nyulat, vadat, meg sajtokat és süteményeket, minden elképzelhető finomságot. Piero végül leült és velünk evett, de továbbra is gondterhelt volt, és meg sem próbált könnyedebb társalgásba bocsátkozni. Én is ettem, de mint Piero, én is telve voltam aggodalommal és le sem vettem a szememet Giulianóról. Azon az éjszakán egyedül várakoztam Lorenzo hálókamrájában, miközben férjem fivéreivel tanácskozott arról, hogyan tárgyaljanak a Signoriával. Kimondhatatlanul fáradt voltam, mert előző éjszaka álomtalanul feküdtem, de aludni most sem tudtam. Apám miatti szomorúságomhoz hozzáadódott, hogy rettenetesen hiányzott Zalumma, és próbáltam kitalálni, milyen büntetéssel sújtja apám azért, hogy összejátszott velem, hogy a cinkosom volt. Amiatt is aggódtam, mi történik, amikor Giuliano a fivérével a Signoria elé áll; elhatároztam, meggyőzöm, hogy ő ne menjen, Firenzét a fene egye meg, vagy engedje, hogy én is vele tartsak. Gyerekesen féltem, hogy ha elengedem, sosem látom többé. Az ágyba bújva, tágra nyílt szemmel bámultam. A lámpa még égett, a kandallóban a tűz is, a fény remegő árnyékokat vetett a falakra és a San Marcoi csatára. Sokáig néztem az ostromlott kapitányt, ahogy Lorenzo Medici nézhette hosszú éveken át. A tűz melegített – a Medici ház személyzete nem takarékoskodott a fával, megizzadtam a bársony és szőrmetakarók alatt. Felkeltem, az ablakhoz léptem, és kinyitottam. Odakint felhős volt az ég, egyetlen csillag sem látszott, esőszagú volt a hideg levegő. Kinyújtottam a kezemet, szitáló esőtől nedvesen húztam vissza. – Ecce ego adducam aquas super terram – szakadt ki a suttogás torkomon önkéntelenül, észre sem vettem, hogy kimondtam. Ímé, özönvizet támasztok a földön!

153

XLV.

G

iuliano hajnal előtt jött be hozzám. A lámpás még égett, láthatóvá tette szemének szép vonalát, ami most akár tíz évvel idősebb férfié is lehetett volna. Ekkor nem beszéltem vele politikáról és arról a tervéről, hogy a Signoriával tárgyal, és a vágyamról, hogy ne menjen. Csak megérintettem és szeretkeztünk. Megérdemelte, és szüksége is volt rá. November kilencedike volt. Reggel olyan bús volt az idő, hogy Giuliano és én csak későn keltünk fel. Arra ébredtem, hogy a haldokló Lorenzót hallom: A harmadik férfi. Nem találtalak meg… Hogy mehetnék el? Leonardo most, ő és a lány… Görcsbe rándult testem a félelemtől, eszembe jutott, milyen szóváltásunk volt apámmal; és ami a legrosszabb, eszembe jutott, hogy Giuliano megígérte, aznap elkíséri fivérét a Signoriához. Egy pillanatig nem ismertem fel a hangokat, aztán rájöttem, hogy a harangok hívják a híveket vasárnapi misére. Soha nem hallottam még ilyen hangzavart: a Santo Spirito harangjának hangjához szoktam, de itt, a város közepén a közeli San Marco, a San Lorenzo, és a Santa Maria del Fiore harangjainak hangját hallottam egyszerre. Mellettem, hason fekve, egyik karját a feje alá téve, a másikat oldalához szorítva aludt Giuliano; nem hallotta a kinti harangszót. Csendben kikászálódtam az ágyból, felvettem ezüstös camiciámat, amit ezúttal összehajtva és gondosan egy székre téve találtam meg. Megborzongtam, amikor magamra vettem. A tűz leégett, meleg hamuvá vált a fa. Óvatosan, nehogy felébresszem Giulianót, levettem egy szőrme takarót az ágyról és beburkolóztam. Kinyitottam a hálószobából az előszobába vezető ajtót, arra gondoltam, hogy kimegyek a folyosóra és szólok egy szolgának; itt meleg volt. Az ajtó előtti kandallóban égett a tűz, és az egyik széken terpeszkedve harminc év körüli férfi ült. Ilyen magas embert még sosem láttam… szinte óriás, izmos, erős csontú, oldalán a kardja, hüvelyben, markolatán narancsszínnel csillogott a tűz, mellette, a falnak támasztva hatalmas bőrpajzs. Erős kezében kisméretű könyvet tartott, középen kinyitva. Amint kinyitottam az ajtót, a könyvet bűntudatosan összecsukta. Mint a legtöbb kereskedő lánya Firenzében, én is elég jól ismertem a betűket ahhoz, hogy felismerjem Dante Isteni színjátékának Paradicsom fejezetét. Letette a könyvet maga mellé a padlóra, és felállt, lefegyverző mosollyal nézett rám. Hátra kellett döntenem a fejemet, hogy felnézzek rá. – Jó reggelt, Madonna Lisa – szólt a legmélyebb basszus hangon. – Remélem, jól aludt. Hívjak szolgálót? Valaki felszítsa a tüzet? – Csak Laurára van szükségem, kérem, és egy tálnyi forró vízre. Férjem még alszik, szóval hálás lennék, ha mindezt a lehető leghalkabban tennék… – Természetesen – mondta, meghajolt, és figyeltem a pillanatot, amikor a folyosóra vezető ajtónál le kellett hajolnia. Odakint még két fegyveres férfi állt, halkan utasítást adott nekik. Visszamentem a hálószobába; Giuliano már ébren volt. Boldogan üdvözöltem, lelkes csókokkal, mintha nem ijedtem volna szinte halálra a fegyveres őrök látványától. A családi kápolnában vettünk részt misén, Michelangelóval és a Medici család néhány közeli barátjával. Aztán későn, ráérősen ebédeltünk Pieróval, Giovannival és Michelangelóval… és most is fegyveres őrök álltak az ajtónál. A családi ebédlő felé menet Giuliano elmondta, hogy rendes körülmények között a fivérek barátaikkal és tanácsadóikkal ebédelnek, de ma nem kívántak társaságot. Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy a társaság hiánya egyúttal biztonságot jelent, mivel a folyosókat őrök lepték el. Giovanni udvariasan távolabb húzódott, és úgy tűnt, mintha nem foglalkoztatná bátyja közelgő tanácskozása a Signoriával; ha még dédelgetett terveket Giuliano házasságának érvénytelenítésé154

vel kapcsolatban, ezt nem mutatta. Michelangelo az ételre figyelt, csak időnként nézett fel, félénken nézett rám és a többiekre. Nem is gondoltam, mennyire szó szerint értette Giuliano, hogy Lorenzo saját fiaként nevelte fel Michelangelói. A fivérek láthatóan egyenrangúként bántak vele. Piero végig komor volt, folyton a nyakát simogatta, mintha fájt volna; rendkívüli feszültség sugárzott róla. Giuliano higgadt maradt, visszafogott és kellemes, nyugtatni igyekezett engem és Pierót. Felületes beszélgetés zajlott, mígnem Giuliano vidáman azt mondta: – A szerencse velünk van. Ma Antonio Loreno a proposto11 – úgy értelmeztem, hogy Loreno barát, és ez jó, mert a proposto az egyetlen elöljáró, aki napirendre vehetett egy témát. Egy napig nála van a Signoria harangtornyának kulcsa; ezzel a haranggal hívják a firenzeieket a piazzára. – Loreno? – Piero halvány reménnyel nézett fel tányérjából. Giuliano bólintott. – Gondoskodik róla, hogy beengedjenek, hogy az elöljárók meghallgassanak. – Kis időre elhallgatott. – Szerinted mi a legalkalmasabb idő, hogy elinduljunk? Talán késő délután, vagy a vecsernye idején? Akkor legalább nem lehet az a kifogásuk, hogy dolguk van vagy vacsoráznak. Piero ezen egy kicsit elgondolkodott, aztán úgy fogott az ötleten, mintha ő találta volna ki. – Igen – bólintott. – Vecsernyekor megyünk. Azt akarom, hogy gyere velem. És még vagy húsz fegyveres. És… Dovizi. Giuliano szemét az égre emelte, a nyugtalanságtól felsóhajtott. – Kire akarsz hallgatni? Rám vagy rá? Már elfelejtettél mindent, amit tegnap mondtam? Hogy minden, amit eddig neked tanácsolt, csak rontotta a ké pet, amit a nép kialakított rólad. Én mondom neked, ő már nem a barátunk. – Rád fogok hallgatni – felelte Piero határozottan. – De azt akarom, hogy ott legyen Dovizi is. A látszat kedvéért. Giuliano semmit nem szólt, de hirtelen kifürkészhetetlenné vált tekintetéből tudtam, hogy nem tetszik neki a dolog. Michelangelo törte meg a kínos csendet, egy teljesen oda nem illő, bátortalanul elsuttogott bejelentéssel. – Holnap elmegyek. Velencébe. A fivérek egyikének sem volt erre válasza. A nap gyorsan telt. Giulianónak üzleti ügyei voltak, és találkoznia kellett a bank egyik ügynökével, bár gyanítom, hogy az ügynök inkább politikai, mint pénzügyi dolgokról számolt be neki. Laura megfésülte a hajamat, majd nyakszirtemnél kontyba csavarta és Madonna Alfonsina egyik szép arany hajhálóját tette rá. – Hiszen már férjes asszony, nem hagyhatja a haját leengedve, mint a szűz lányok. Aztán körbevezetett a házban, megmutatta a konyhákat és a többi helyiséget, köztük Piero felesége, Alfonsina és gyermekeik lakosztályát. Utána a könyvtárba vezetett. A gyönyörűen faragott magas polcokon számtalan pergamentekercs és bőrkötéses könyv sorakozott. Egy Petrarca-kötetet választottam, a Canzioneret, a Daloskönyvet, benne több mint háromszáz szonett. A többi mű vagy görögül íródott (amiből semmit nem értek) vagy latinul (amiben kissé bizonytalan tudásom volt). A kis kötetet magammal vittem Lorenzo hálókamrájába, és – a rám vigyázó Góliát-méretű őrre mosolyogva leültem a frissen rakott tűz mellé. Azt hittem, Petrarca óvatos, biztos választás. Toszkán nyelven írt, amire nem nagyon kellett külön figyelnem, és szerelmi költészete emlékeztetett örömöm okára: Giulianóra. Ám ahogy gondosan lapozgattam a kötetben, csak gyötrelmet, csak kínszenvedést találtam. Egyik vers a másik után nem a szerelem szenvedélyével foglalkozott, hanem azzal, milyen szenvedést okoz. Szegény Petrarca Laurát gyászolta, soha el nem ért szerelme tárgyát: le crespe chiome d’or puro lucente e’l lampeggiar de l’angelico riso, 11

ajánló

155

che solean fare in terra un paradiso poca polvere son, che nulla sente. a göndörkés aranyhaj fényburokban s az angyali mosoly villanó sugára, mely édent bűvöl a világ sarába: érzéketlen por, elfér egy marokban.12 A szemembe gyűlő könnyek miatt, gúnyoltam és korholtam magamat, a kibuggyanó cseppeket letöröltem. Nem szoktam verstől elszontyolodni. Ám egy másik sor nagyon megzavart: Ma gli spiriti miei s'aghiaccian poi chi' veggio al departir gli atti soavi torcer da me le mie fatali stelle. Ám jéggé a vér langy párái fagynak: Mert látom válásunk mily messze tépte Szemed végzetes csillagát előlem.13. Az én végzetes csillagaim. Eszembe jutott valami, amire jó ideje nem gondoltam már: az asztrológussal való találkozás, és anyámnak címzett fullánkos szavaim, aki pedig csak az aggodalomtól akart megkímélni. Az asztrológus szavai csengtek emlékezetemben: Horoszkópjában erőszakot láttam, ez a múltja és jövője is. Eszembe jutott, hogy anyám Savonarola miatt halt meg, és hirtelen ostoba, észérvekkel indokolhatatlan félelmet éreztem, hogy Giuliano, a jövőm következő áldozata. „Ebből elég” mondtam magamnak, de hangosan, és bűntudattal néztem az ajtó felé, hátha a másik oldalon hallott az óriás. Nem volt hang, se mozgás; kicsit megráztam a fejemet, hogy kiűzzem belőle ezt a gondolatot, szemöldököm összerándult, aztán folytattam az olvasást. Elhatároztam, hogy valami boldog, valami vidám dolgot találok, jó óment, hogy ellensúlyozzam a rosszat. Újra végiglapoztam az oldalakat, és Petrarca könnyed toszkán nyelvén megtaláltam ezt a verset: e l’ vicario de Cristo colla soma de le chiavi et del manto al nido torna, sí che s’altro accidente nol distorna, vedrà Bologna, et poi la nobil Roma. Il successor di Karlo che la chioma Co la corona del suo antiquo adorna Prése a gia l’arme pe rfiacchar la corna A Babilonia, et chi da lei si noma Fején ős-diadém, harclázra gyúlva Vonul csatába Nagy Károly utódja,

12

Petrarca, Szonett CCXCII., Csorba Győző fordítása, Daloskönyv, Kriterion, Bukarest, 1989., 252.

13

Petrarca, Szonett XVII., Szedő Dénes fordítása, Daloskönyv, Kriterion, Bukarest, 1989., 16.

156

S szarvát törni fog fegyvert a bitorra, Hogy Bábelt s minden csatlósát lesújtsa, És Krisztus földi helytartója, kulcsa s palástja terhével megtér a trónra; ha vakeset útját nem torlaszolja, Bolognát s nemes Rómát látja újra.14 Becsuktam a könyvet, letettem, és a kandallóhoz mentem. A tűz élénken lobogott; karba fontam a kezemet, szorosan, mintha a félelmet akarnám benntartani. Valahogy minden mindennel összefügg: Leonardo, a harmadik férfi, Lorenzo halála, a piagnoni… És én. Amikor felnéztem, Uccello festményét, a San Marcoi csatát láttam, a zászlók lobogtak a képzelt szélben, Tolentino kapitány még mindig bátornak és eltökéltnek tűnt, de ezúttal nagyon magányosnak láttam, mint akit hamarosan eltipor az ellenség. Giuliano csak késő délután tért haza, amikor már csak olyan kevés idő volt az indulásra kijelölt óráig, hogy érte küldtem Laurát, mondja meg neki, hogy feltétlenül jöjjön be hozzám, mielőtt elmegy. Már nem látszott rajta erőltetett vidámság; tekintete komoly volt, szemöldökét kissé összeráncolta. Egy inast hozott magával, aki komor sötétszürke, szegély nélküli tunikát adott rá. Amikor az inas kiment, könnyeden azt mondtam: – Úgy nézel ki, mint egy piagnone. Nem mosolygott. – Hamarosan indulnom kell. Laura megmutatta neked, hol van Giovanni lakosztálya? – Igen. – Jó. – Mondta, és csak kicsit később szólalt meg újra. – Ha bármilyen okból Piero és én nem jönnénk vissza… ha késünk, vagy bármi olyasmi történne, ami aggaszt téged, azonnal menj Giovannihoz. Tudni fogja, mit tegyen. Ez nagyon nyugtalanított, de rosszallással és helytelenítéssel lepleztem zaklatottságomat. – Ugyan mi nyugtalaníthatna? Miért akarnék Giovannihoz átmenni? Férjem ajka kissé megremegett, mintha akkor döntötte volna el, hogy teljesen őszinte lesz velem. – Becsomagoltuk a holminkat. Giovanni tudja, hol vannak, és tudja, hova kell vinni téged. Megállapodtunk, hol kell találkoznunk. Szóval ha valami okból nem jönnénk vissza … – Veletek akarok menni. Nem tudok itt maradni. Felnevetett, de rövid nevetésében nem volt semmi jókedv. Javaslatom botrányos volt, természetesen: nő vagyok, és nőket nem látnak szívesen a Palazzo della Signoria falai között. És már elég jól ismertem Giulianót ahhoz, hogy tudjam, soha nem engedné, hogy ilyen veszélyes útra kísérjem. – Lisa! – gyengéden megfogta a vállamat. – Egyezséget kötöttünk Károly királlyal; a Signoriának ez talán nem tetszik. Ostobaság volt hagynom, hogy Piero továbbra is Dovizira hallgasson… minden, amit fivéremnek javasolt, rossz színben tünteti fel családunkat. Nem lett volna szabad hagynom, hogy idáig jussanak a dolgok; túlságosan lefoglalt a banki érdekeltségeink ügyeinek intézése, túl sokat hagytam a politikából Piero kezében. Pierónak ez nem fog tetszeni, de mától ragaszkodni fogok hozzá, hogy engem is vonjon be az ügyekbe. Dovizi ma éjjeltől nem alszik a mi fedelünk alatt. Mostantól Piero csak az én tanácsomra hallgat. Ekkor egy kicsit elhallgatott és az ablak felé nézett. Tudtam, azt hallgatja, megszólaltak-e a harangok. 14

Petrarca, Szonett XXVII., Majtényi Zoltán fordítása, Daloskönyv, Kriterion, Bukarest, 1989., 27.

157

– Most menned kell, ugye? Válaszul két tenyere közé fogta arcomat. – Szeretlek – mondta, és kis, édes csókot adott. – És nemsokára visszajövök. Megígérem. Ne aggódj! – Hát jó – mondtam. Valahogy sikerült nagyon higgadtnak maradnom és nyugodt hangon szólnom. – Egy feltétellel hagyom, hogy nélkülem menj el. – Milyen feltétellel? – igyekezett játékosan szólni. Leonardo levele és az, amit Lorenzo halálos ágyán mondott, még mindig gyötört, és attól féltem, hamar elmúlik a lehetőség, hogy ezt valaha megkérdezzem tőle. – Válaszolj egy kérdésre. Ki a harmadik férfi. A vezeklő? Keze tehetetlenül hullt oldala mellé. Ajka szétnyílt, döbbenten nézett rám. – Annyi idő elteltével… te emlékszel arra, hogy apám ezt mondta? – Aztán összeszedte magát. – Haldoklott. Nem tudta, mit beszél. – Nagyon rosszul hazudsz. Kire gondolt? Giuliano válla hirtelen leroskadt a vereségtől. – Ő az egyetlen, aki megúszta – mondta, és ebben a pillanatban megszólaltak a harangok. Egyszerre indultunk el, de én kitartóan kérdeztem tovább. Kezdtünk kicsúszni az időből, és hirtelen szenvedélyesen tudni akartam, mintha ezen múlna a sorsunk. – Mit? – Elfogtak mindenkit, aki részt vett az összeesküvésben, melyben nagybátyámat megölték. De egy ember megúszta! – Apád látta? Fejét rázta, láthatóan nagyon nyugtalan volt már, és az ajtó felé fordult. – Leonardo – mondta. – Leonardo látta; a nagybátyám az ő karjában halt meg. Lisa, mennem kell. Még egy csókot! Üvölteni akartam a mardosó aggodalomtól, de megcsókoltam. – Az őrök odakint vannak – tette hozzá gyorsan – szólnak neked, ha Giovannihoz kell menned. Maradj itt. Laura majd hoz valamit enni. – Kinyitotta az ajtót, aztán visszafordult, hogy még egy pillantást vessen rám. Arca fiatal volt, a tűz fénye játszott rajta, szeme ragyogó, tekintete aggodalmas. – Szeretlek. – Szeretlek – feleltem. Becsukta az ajtót. Az ablakhoz mentem, kinyitottam, tudomást sem véve a hidegről. Végre egy kis helyen felszakadozott a felhőzet és megláttam az alacsonyan álló, korallvörösen világító napot. Kis ideig álltam az ablakban, kihajolva, hallgattam a harangok hangját, és láttam, hogy Piero és Giuliano, mögöttük harminc férfi lóháton elindul. – Leonardo – mondtam, de senki nem hallotta. Valahogy egymáshoz kapcsolódtunk, és most biztosan közeleg a baj.

158

XLVI.

H

allgattam a templomi harangok hangjának harmóniáját, míg a legutolsó hang is elhalkult a vibráló levegőben. Úgy éreztem, le kell mennem a kápolnába, de Giovanni és Michelangelo biztosan ott van a vesperáson; úgy éreztem, imádkoznom kell anyám jóakaratú istenéhez, védje meg férjemet. De ekkor már túlságosan izgatott voltam ahhoz, hogy Istennel vagy bárki mással beszéljek. Ami azt illeti, túl izgatott voltam ahhoz, hogy szót fogadjak Giulianónak és türelmesen üljek a hálókamrában. Esküvői ruhám volt rajtam, mivel Zalumma nem jött, és nem hozta a többi ruhámat; mivel hűvös volt, felvettem a szép, prémszegélyű brokát felsőruhát. Valami miatt eszembe jutott, hogy magamhoz vegyem a két arany medaliont az asztalról, ahová Laura tette őket, amikor az előző napon levetkőztetett. Felsőruhám zsebébe tettem, és kiléptem az előszobába. Óriásom rögtön felállt. – Szüksége van valamire, Madonna Lisa? – Nem. Csak a konyhába megyek, hogy egyek valamit – hazudtam vidáman, és legszebb mosolyommal jutalmaztam. Nyugtalan lett. – De Ser Giuliano parancsot adott… Mosolyom még szélesebb lett. – Hogy maradjak a szobámban. Tudom. De azt is mondta, ha megéhezek, kimehetek a konyhába. Ráadásul unom már Petrarcát. Másik könyvet akarok hozni a könyvtárból. – Hozhatunk önnek ételt, amit csak akar. És ha megmondja, melyik könyvet… – Ó, de nem ismerem eléggé a könyvtárat, nem tudnám, melyik könyvet kérjem. – Könyörgőre fogtam. – Kérem. Egy perc, és már itt is vagyok. – Hát jó – mondta nagyon vonakodón. – De tisztelettel meg kell kérnem, ne kószáljon el. Ser Giuliano sosem bocsátaná meg nekem, ha visszatérne és nem tudnám neki megmondani, pontosan hol találja önt. Az előszoba ajtajához vezetett és megállt, halkan utasítást adott az ott álló két őrnek. Ahogy a folyosón haladtam, hallottam, hogy egyikük diszkrét távolságból követett. Felmentem, még több fegyveres őr mellett haladtam el. Természetesen nem volt szándékom a konyhába menni; csak el akartam ütni valamivel az időt. Ezért kimentem az udvarra. Majdnem olyan volt, mint amire emlékeztem; középen Donatello sima, fényes, lányos bronz Dávidja, és közelében Platón mellszobra. De sok antik darab eltűnt, és ami a legszembetűnőbb: eltűnt a néhai Giuliano terracotta szobra is. Hallottam a híres Medici-kertekről és tudtam, hogy az udvaron túl találom őket. Áthaladtam apietra serena ívvel összekötött oszlopok között, át a loggián, míg az épület két szárnya újra szétvált. Itt találtam a díszkertet; egyharmad akkora volt, mint a nagy palazzo. Elénk zöld pázsit közepén két, gyümölcsfákkal szegélyezett kövezett ösvény metszette egymást. A fák között tövises, levéltelen rózsabokrok árválkodtak a közelgő télre visszanyesve. A bokrok mögött gondosan megtervezett távolságokban és elhelyezésben magas piedesztálokon életnagyságú szobrok álltak. Leginkább a héber Judit szobra keltette fel figyelmemet, egyik keze ellensége, az elesett Holofernesz haját markolja. Másik, feje fölé emelt kezében nagy kard, kész bevégezni a szörnyű feladatot, hogy Holofernesz fejét elválassza a testétől. A falak mentén a köveken sok-sok rendezett kupacban fegyverzet és páncélzat tornyosultak: pajzsok, sisakok, buzogányok, hosszú kardok, tőrök, lándzsák, mint Uccello remekművén. E látványra megborzongtam: a Mediciek egész idő alatt háborúra készültek. 159

A közelben álló kis csoport katonára emeltem tekintetemet; tétlenül beszélgettek egymással; aztán elhallgattak, furcsa, barátságtalan kifejezéssel néztek vissza rám. Ez az egész talán egyszerűen Piero műve, annak következménye, hogy rossz előérzete van és bizalmatlan, és ezek a katonák ugyanazért vannak itt, amiért az Orsini csapatok a város San Gallo kapujánál. Talán Giuliano sosem hagyta volna ezt jóvá, vagy nem tartotta volna szükségesnek. Mindazonáltal odamentem az egyik tőr kupachoz és óvatosan kivettem az egyik tőrt, a legkisebbet, hüvelyestől. A férfiaknak ez nem tetszett; egyikük megmoccant, mintha oda akarna jönni hozzám és meg akarná akadályozni, hogy megtegyem, de a többiek visszafogták. Hiszen már a Medici család tagja voltam. Kihúztam a tőrt hüvelyéből, és a halványuló napfény felé tartottam a pengét. Tiszta acél volt, kétélű, hegye borotvaéles. Nehezen lélegezve csúsztattam vissza a bőr tokba, aztán felsőruhám belső zsebébe csúsztattam. Az őr, aki követett a házból, a boltíves folyosón várakozott. Kihívó pillantást vetettem rá, tudtam, nézte, ahogy elvettem a tőrt; de nem szólt semmit. Hagytam, hogy elkísérjen a könyvtárba. Petrarcát nem, valami érzelemmentes, száraz és megerőltető olvasmányt akartam, hogy gondolataimat mindenképpen elterelje a bajról. Ezúttal egy latin olvasókönyvet választottam. Ha minden a tervek szerint megy – ha a Signoria és Piero kibékül – szeretném fejleszteni tudásomat a klasszikusokban, és írástudókkal értekezek. Nem akarom férjemet kellemetlen helyzetbe hozni, hogy műveletien parasztnak tűnjek, amikor már aggódtam, mit gondol majd rólam a sógornőm, milyen benyomása lesz rólam. Az őrök nagy megkönnyebbülésére visszatértem szobámba és becsuktam az ajtót. Kibújtam felsőruhámból, a székre fektettem, és leültem a tűz mellé. A könyv gyerekeknek szánt bevezetés volt a latin nyelvbe; kinyitottam és ezt olvastam: Video, vides, videt, videmus, videtis, vident… Látok, látsz, lát, és így tovább. Ha nyugodt lettem volna, szinte faltam volna a betűket, egyik oldalt olvastam volna a másik után, de gondolataim úgy cikáztak, hogy csak bután bámultam a sorokat. Csak úgy tudtam koncentrálni, hogy hangosan olvastam. Monoton hangon mormoltam néhány percig, mígnem egy hang zavart meg az olvasásban, odakintről hangzott, halk, mélabús harangszó, a népnyelvben „tehén”-nek nevezték, mert olyan hangja volt, mint a tehénkolompnak. Ez a harang hívta a firenzeieket a Piazza della Signoriára.

160

XLVII.

E

lejtettem a könyvet, az ablakhoz ugrottam, kitártam a spalettákat. Még világos volt odakint, végignéztem az utcán a Piazza della Signoria irányába. A harang nyelve egyre gyorsabban vert; néztem, hogy szolgák jönnek ki a nagy palazzókból, nézik ugyanúgy az utcát, és gyalogosok állnak meg, arcukat a piazza felé fordították, rémült csodálkozással. Odalent férfiak, kisebb hadsereg rohant ki palazzónk fő és oldalbejáratán, pajzsukat mellkasuk elé tartva, kezükben kivont kard. Próbáltam értelmezni, mi történhetett. A polgárokat a piazzára szólították; nem feltételezhettem, hogy az ok Piero bukásának ünneplése. Akár a győzelmét is ünnepelhették. Nagyon sokáig néztem ki az ablakon; szomszédaimhoz hasonlóan valami jelre vártunk. Fájdalmas pillanatok teltek el, mielőtt megkaptuk a választ: kelet és dél felől, előbb távoli, érthetetlen morajlás hallatszott. Aztán egyetlen, magas, érthető hangsort hozott a szél. Popolo e liberta! Popolo e liberta! Rögtön Messer Iacopo jutott eszembe, aki egyszál magában lovagolt ki a nagy piazzára, és hiába próbálta maga mellé állítani az embereket. Csakhogy most a férjem és a bátyja is azon a piazzán van… és az ő igyekezetük ugyanúgy hiábavalónak bizonyult. Messer Iacopo felpüffedt, kék-fehér, sírból előrángatott és a város utcáin végigvonszolt holttestére gondoltam. Ablakom alatt szolgák rohantak vissza a palazzókba, ajtókat csaptak be; a gyalogosok szétszóródtak, vagy a hang felé futottak, vagy éppen ellenkezőleg, hogy azt elkerüljék. Ellöktem magamat az ablaktól, gyorsan magamra vettem felső ruhámat. Semmi mást nem hoztam magammal, és semmim nem volt, amit magammal kellett volna vinnem… de az ösztön megállított az ajtónál. Kihúztam az íróasztal fiókját, megtaláltam Leonardo összehajtott levelét, és a tűzbe dobtam. Menj Giovannihoz, ezt mondta a férjem. Kirohantam az előszobába. Az őrök már nem voltak ott. A folyosóra futottam, és azt láttam, hogy Michelangelo fut felém. Félénksége eltűnt, sürgető aggodalom látszott az arcán; ezúttal közvetlenül a szemembe nézett. Majdnem egymásnak ütköztünk, éppen csak hogy meg tudtunk állni; zilált volt, ahogyan én is. – Hol van Giuliano? Visszajött már? – kérdeztem Egyszerre szólaltunk meg. – Madonna, menekülnie kell! Gyorsan menjen Giovannihoz! – Giuliano… – Nem láttam. Nem hiszem, hogy visszaért. De tudom, azt akarja, hogy Ön menjen a bátyjával. Karon ragadott és leterelt a lépcsőn, át az udvaron, fel egy másik lépcsősoron. Gyorsabban húzott, mint amilyen gyorsan futni tudtam; kétszer megbotlottam a szoknyámban. Amikor célhoz értünk, Michelangelo hirtelen kitárta az ajtót. Giovanni, szokásos nyugodt és megfontolt mozdulatokkal magyarázta két szolgájának, hova vigyék teli ládáit. Csak amikor felnézett, láttam nyugtalanságot pillantásában, de hangja nyugodt maradt. – Mi az? – bosszúsnak, szinte ellenségesnek tűnt, hogy megzavarták. – Magaddal kell vinned Madonna Lisát – felelte Michelangelo nyersen, leplezetlen ellenszenvvel. –Megígérted az öcsédnek. Az én úti célom nem biztonságos neki. – Ó, igen – felelte Giovanni, és gyors kézmozdulattal elküldte az emelgetéstől kivörösödött arcú szolgákat. – Persze. Michelangelo hozzám fordult.

161

– Imádkozom Istenhez, hogy találkozzunk még, jobb körülmények között. – Aztán már ott sem volt, gyors léptei visszhangoztak a folyosón. Giovanni skarlátszín ruhája és vörös bársony skapuláréja makulátlan, arca frissen borotvált, ápolt volt, mintha magas rangú látogató fogadására készült volna. Túl zaklatott volt, és talán túl rémült ahhoz, hogy leplezni tudja lelkiállapotát. Minden kedvesség nélkül nézett rám. Nyűg vo ltam neki, kolonc a nyakán. – Menjen, csomagoljon – mondta. – Küldöm Laurát, hogy segítsen. Egy pillanatig sem hittem neki. Ruhámra mutattam. – Nincs poggyászom. Ez minden, amit magammal hoztam. – Ami igaz is volt, kivéve azt a szerény barna ruhát, amit apám unszolására hordtam; boldog voltam, hogy azt hátrahagyhatom. – Akkor menjen a lakosztályába. – A bíboros merőn nézett, aztán megszólalt: – Nézze, semmi különös nincs, csak néhány elöljáró próbál felkelést szítani. Ha szerencsénk van, fivéreim – tétovázott, mielőtt kimondta az utolsó szót; pontosan tudom, majdnem azt mondta, hogy Giuliano – képesek lesznek mindenkit megnyugtatni. Addig én kilovaglok, hogy segítsek neki. – Felsóhajtott, mintha beletörődne, hogy kegyesnek kell lennie. – Ne aggódjon, nem fogom itthagyni. – Köszönöm – mondtam. – Menjen. Megüzenem Laurának, hogy addig maradjon magával. Újra átmentem a palotán és visszatértem Lorenzo hálókamrájába. Nem tudtam ellenállni a késztetésnek, kinéztem a nyitott ablakon, ami a kandallóból áradó meleg ellenére hideggel töltötte meg a szobát. Már sötétedett; az alkonyatban távol fáklyák fénye csillogott. Nyugat felől jött ez a fény, a San Marco felől, a Via Largán. A fáklyákat tartók hangosan, sokszor egymás után azt kiabálták: Palle! Palle! Palle! A félhomályból kibontakozó alakokat bámultam. A legtöbben lóháton voltak, néhányan gyalogosan; vagyonosak, szolgáikkal, talán barátaikkal, családtagjaikkal a Via Larga menti palotákból, a Medici enklávéból. A fáklyák fénye finom mívű, kivont kardokon, arany ékszereken, ékköveken csillant. A Medici palotát őrzők mellett sorakoztak fel. Palle! Palle! Az ellenkező irányból, a Piazza della Signoria felől a Popolo e liberta! kiáltás kezdett hallatszani: Sötét alakok közeledtek, gyenge megvilágításban, söprűnyélre kötött égő rongyok fényénél. Abaso le palle!15 Le a labdákkal! Vagyis a Mediciekkel. Ekkor az ég sötétülő háttere előtt vasvillák kihegyezett éle, mindenféle lándzsaként használt tárgy és bunkós botok simára csiszolt vége jelent meg. Nem sokkal azelőtt, hogy a két erő találkozott, újabb csapat jelent meg a Medici támogatók között. Távoli figyelőállásomból az arcokat nem láthattam, még a lovas arcát sem, aki lámpát tartott maga elé, hogy megvilágítsa vonásait. De megismertem ruhája skarlátvöröséről, válla szélességéről, méltóságtelkes tartásáról: Giovanni lassan lovagolt ki, egy csapat fegyverestől körülvéve. – Palle! – kiáltott a közelgő veszedelem felé gyönyörű, mennydörgő hangon. – Firenze jó polgárai, figyelmezzetek rám! De Firenze jó polgárai nem figyelmeztek rá, meg sem várták, mit akar mondani. Kő repült, szelte a levegőt, Giovanni fekete lovának lapockáját találta el, mire az állat felágaskodott. Giovanninak sikerült megnyugtatnia az állatot, de döntés született: ahelyett, hogy megkísérelték volna feltartóztatni az ellenfelet, a bíboros és csapata úgy döntött, hogy észak felé vágtat el, egy sikátoron. Csak imádkozni tudtam, hogy még mindig a piazzára szándékozzon menni. Ahogy Giovanni és emberei eltűntek látóteremből, a dühös polgárok előre léptek. Mintha végtelen sokan lennének, amerre a szem ellát, mindenütt őket láttam. A gyalogosokhoz a Mediciek vagyonosabb ellenfelei lóháton csatlakoztak, kezükben buzogány, erős lándzsa, kard, török handzsár. 15

itt: Le a Mediciekkel!

162

A túlerőt felismerve sok Medici támogató ellovagolt, a palota őreire bízva a hadakozást, védjék csak meg a palotát önerőből. Ijesztő sziluetteket láttam, rettentő hangokat hallottam. Egy paraszt hasát lándzsa szúrta át, a katona így elemelte el a földtől; egy kereskedő térdre rogyott, ahogy buzogány verte be a fejét. Egy elesett őr rekedten sikoltozott, miközben egy paraszt vasvillával döfködte. Egy másik lázadó előrehajolt, megragadta az elejtett fáklyát és felgyújtotta a testet. Uccello festménye nem érzékeltetheti a szagokat, a zajt, a hirtelenséget és a zűrzavart. A háborút látványosságként ábrázolta. Én őrületként tapasztaltam. Odalentről, az egész házban visszhangzóan dühödt ütések zaja hallatszott, fém és emberi testek csapódtak fának. A lázadók egy része elérte a kaput. Laura nem jött; ekkor már tudtam, hogy nem is fog jönni. Elhatároztam, hogy távozom, és már majdnem elfordultam az ablaktól, amikor heves mozgást vettem észre a legközelebbi sikátorban, ez ragadta meg figyelmemet. A gyorsan közeledő lovasok fáklyákat és lámpákat tartottak maguk elé, hogy megvilágítsák útjukat az egyre sűrűsödő sötétben. Nyomukban dühödt, tomboló tömeg. Elfogott a reménykedés, hogy ez Giuliano. Jobban kihajoltam az ablakon. Amint a csoport közeledett a palota előtti csatához, felismertem, hogy Giovanni az. Csak akkor értettem meg kétségbeesetten kiáltásait, amikor már majdnem az ablak alatt járt. – Lemondott… Piero… Popolo e liberta! És a feldühödött polgárok, akik egészen idáig üldözték, a polgárok, akik őt és katonáit kövekkel dobálták, jogosan üvöltötték: – Áruló! Áruló! Elléptem az ablaktól. Szoknyámat felemelve rohantam le a lépcsőn, végig a folyosón, az udvarba, át a loggián, ki a kertbe. Már nem találtam ott fegyvert… csak Giovannit, kimerülten, lihegve, a palazzo felé futott, nyomában két katona. – Látta őt? – kérdeztem. A falon kívül szörnyű volt a zaj. Giovanni csak azzal törődött, ami a legsürgősebb volt; korábbi kedvessége eltűnt, helyébe hideg eltökéltség lépett. Úgy ment el mellettem, hogy egy pillantást sem vetett rám, nem is lassított, és amikor utána futottam, csak kurtán válaszolt: – Nem jutottam el a piazzára. – Akkor nem is látta őt? Látta Giulianót? – Piero itt van – mutatott mögénk. A fakerítéshez siettem, kinyitottam a kallantyús kaput; beléptem, és hatalmas, kövezetlen területen találtam magamat az istállók előtt. Trágyaszag volt és szénaillat és kihevült, tajtékzó lovak szaga. Harminc-negyven ló lehetett ott féken tartva, izgatottan topogtak; férfiak kiáltottak egymásnak, különböző stratégiákról tanakodtak, hogyan lehetne megint kitörni úgy, hogy a lehető legkevesebb sebesülést szerezzék. Végigpásztáztam arcukat, de nem láttam azt, akit kerestem. – Giuliano! – tettem fel a kérdést határozottan. –Hol van Giuliano? A legtöbben a háború zűrzavarában nem is vettek tudomást rólam; néhányan furcsán néztek rám, de nem válaszoltak. Erős kéz ragadta meg vállamat. Megfordultam, Piero állt előttem, csupa verejték volt, arca komor, tekintete vad. – Hol van Giuliano? – ismételtem meg a kérdést. – Nem jól sikerült – felelte, a kudarctól dermedten. – Az átkozott Loreno… elárult minket, nem engedett be a főkapun, nem a főkapun akart beengedni, de én csak a főkapun vagyok hajlandó bemenni. Nem tűrhettem ilyen inzultust. „Egyedül lépj be, az oldalajtón, és fegyvertelenül.” Mi vagyok én? Szolga? Elvesztettem az önuralmamat, azt mondtam nekik, hogy mind menjenek a pokolba, és Loreno, az a kurafi átadta a torony kulcsát ellenségeimnek… Megragadtam a karját. – Hol van Giuliano?! 163

Visszahőkölt. – Giuliano még a piazzán van, próbálja lecsendesíteni a tömeget. – Láthatta arcomon a kétségbeesett dühöt, mert sietve hozzátette: – Az ő ötlete volt. Én nem akartam otthagyni, tudja, hogy ha a dolgok rosszra fordulnak, a San Gallo kapunál találkozunk… Undorral fordultam el. Az istállók felé menet igyekeztem valami tervet kieszelni. – Jöjjön velünk! – kiáltott utánam Piero. – Most csomagolják a holmimat… Összecsomagolt már? Mintha meg sem hallottam volna. Hosszú volt az istállósor, ameddig a szem ellát, és szinte mindegyik lőállás üres. Idősebb férfi vitatkozott két katonával; túlkiabáltam őket. – Lovat! Azonnal szükségem van egy lóra! – Nyugalom – mondta az idős férfi, aki kétségtelenül az istállómester volt. Erélyes hangon kezdte; azt hiszem, az izgalom hevében szobalánynak nézett, de a második pillantás, amikor ruhámat is meglátta, megváltoztatta modorát. – Bocsásson meg, Madonna… ön Giuliano újasszony felesége, igaz? – Egészen biztos, hogy ő rendezte a kocsit, ami ebbe a palotába hozott engem. – Hátasra van szüksége? Ser Piero ezt tudja? Úgy gondolom, egy hintót biztonságosabbnak talált volna, és azon elvihetne a holmiját is… – Meggondolta magát – mondtam. – Nincs poggyászom. Azt mondta, hogy lóra kell szállnom, mégpedig most. – Kihívóan, parancsolóan néztem rá. Hat fegyveres férfi jött. – Meg vannak rakva a szekerek? – kérdezte egyikük az istállómestertől. – Ser Piero sok szénát és vizet akar a hosszú útra. Az öregember felemelte a kezét feléjük, aztán hozzám fordult. – Nézze, Madonna, csak ennyi lovam van… – aztán a katonáknak mondta: És csak ennyi vizem… Dühös voltam, egész testemben remegtem a zaklatottságtól, hátat fordítottam neki és elmentem; ruhám hozzáért a katonákhoz, de nem is vettem őket észre. Miközben az istállómester a férfiakkal vitatkozott, istállóról istállóra jártam. Egyik üres istállóról a másik üres istállóra mentem. De az egyikben, leghátul volt egy kanca, talán az istállómester saját lova, amit menekülésére tartogatott. Már fel volt nyergelve, zabla a szájában, és amikor felé indultam, prüszkölt, szőre szürke, pofáján fekete folt. Ahogy kinyitottam a kaput és beléptem, egy lépést hátrált, leszegte a fejét, nyugtalan, sötét szemmel nézett, kilátszott a szeme fehérje. – Nyugalom – mondtam, önkéntelenül az istállómester szavait idézve. – Ha valakinek oka van megijedni, az én vagyok. – Próbálkozásképpen megérintettem puha, remegő pofáját; szapora lélegzete melegen simogatta bőrömet. – Felülhetek rád? – kérdeztem. A gondolat is idegesített. Ahhoz szoktam, hogy hintóban, kocsiban utazom, apám szerint a nők nemigen alkalmasak lovaglásra. Az én esetemben talán igaza is volt. Nehéz dolog volt. A ló is nyugtalan, én is, és én túl alacsony vagyok; megfordított vödörre kellett állnom, csak úgy tudtam felüli a hátára, elég furcsán. Uszályos, hosszú szoknyám még inkább megnehezítette a dolgot. Amint fent voltam, ruhámmal a lehető legjobban eltakartam lábamat, a felsőruhát magam köré tekertem. A kanca az enyémnél határozottabb kézhez szokott, de rábíztam magamat, tudtam, hogy megtalálja az istállóból kivezető legrövidebb utat; szerencsére az út, amit választott, nem az istállómester mellett vezetett el. Amint kint voltunk az udvarban, továbbra is rábíztam magamat, mert ismerte az utat ki, a Via Largára is. Fegyveres őrök hemzsegtek az elreteszelt kapu előtt, ami karvastagságú vasrudakból állt és aminek tetejét halálosan éles lándzsahegyek védték. A vasrudakon át a tűz fényénél és az árnyékok játékában láttam, hogy katonák állnak ott. A férfiak nem nagyon mozogtak. Még nem harcoltak, ők az utóvéd, az utolsó védelmi vonal a tömeg ellen. Hozzám közel egy katona közvetlenül a retesz mellett állt. Odalovagoltam hozzá és lehajoltam. 164

– Te ott! Nyisd ki a kaput! Felnézett rám; a gyenge fényben sem tudta elrejteni az arcára kiülő vélekedést, hogy bolondnak tart. – Madonna, darabokra szaggatják! – Mindenki össze van zavarodva odakint. Senkinek sem fog feltűnni, honnan jövök; senki nem tudja, ki vagyok. Nincs nálam fegyver; ki támadna meg? Fejét ingatta. – Nem biztonságos egy hölgynek. Felsőruhám zsebét tapogattam, odébb toltam a tokjában lapuló tőrt, és elővettem az egyik medaliont, anélkül, hogy megnéztem volna, melyik az. Csak annyira esett rá a fáklya fénye, hogy megcsillanjon. – Nesze. Többet ér, mint egy florin. Talán sokkal többet. Elvette, jól megnézte és felismerte, mi az. Bűntudatosan nézett körül, aztán szó nélkül, elcsúsztatta a reteszt és kinyitotta a kaput… csak résnyire, mert odakint, a neki támaszkodó testektől nemigen nyílott tovább; a durva vas felhorzsolta lábszáram csupasz bőrét, szálakat húzott ki a ruhámból. Amint kint voltam, a kapu hangos csattanással becsukódott mögöttem; a retesz komor véglegességgel a helyére csusszant. A kaput őrző mintegy negyven férfi közt találtam magamat. Váll váll mellett álltak; ahogy a kanca utat tört közöttük, izzadtságtól nedves testük hozzám nyomódott. – Isten Anyja! – káromkodott az egyik. Egy másik felkiáltott: – Honnan a pokolból jött ez? Kivont kardjuk uszályomba akadt, megszaggatta szoknyámat, bőrömbe, és a kanca véknyába mart, mire az panaszosan felnyerített. De határozottan, eltántoríthatatlanul vezettem az első vonal felé. Férfiak harcoltak a palazzo falairól lelógatott fáklyák fényében. Az őrök fenyegető árnyakat vetettek a rebellis polgárokra; felemelt kardjuk sötét árnyképe a valóságosnál messze túlnyúlt, úgy tűnt, mintha távolban levő embereket szúrtak volna át. Vonakodó hátasomat túlságosan biztattam, olyannyira, hogy átléptem a biztonság határát, vészesen közel kerültünk az összetűzéshez. A levegő hideg volt, de rossz szagú. Füst, és égett, avas zsír bűze terjengett. A hangzavar őrjítő volt: a Signoria kolomphangú harangja még bongott, lovak nyerítettek, férfiak káromkodtak, mások Messer Iacopo csatakiáltását üvöltözték. De nem hallottam a Palle! Palle! választ. A testek olyan gyorsan táncoltak, kavarogtak ebben a bizonytalan fényben, hogy nehéz volt megmondani, ki a barát, ki az ellenség. Itt nem voltak színes zászlók, sem rendezett sorok, hogy meg lehetett volna különböztetni az ellenfelet, lándzsások csatasora sehol; ugyanígy nem volt a csatát vezető hős. Közvetlenül mellettem kard hasított a levegőbe, nem sok híja volt, hogy csupasz lábszáramba vágjon. Éreztem a penge felkavarta levegő fuvallatát. Hátasom és én haladtunk előre; a lépésünktől megüresedett helyet hamar egy paraszt foglalta el. Nem láttam a katonát, aki mögöttem forgatta a kardot, de az eredményt igen. A kard lesújtott, tompa puffanással a férfi húsába vágott, nyaka és válla között. A paraszt felüvöltött, olyan élesen és vadul, hogy szörnyű volt hallani. Vér ömlött a sebből és terjedt sötéten, gyorsan végig a ruháján, aztán a sötétségbe vegyült. A sebesült sikoltva térdre rogyott, a kard még a sebben; a nem látott katona erősen küszködött, hogy kiszabadítsa a fegyvert. Végre sikerült kihúznia, cuppanó hanggal, aztán lesújtott megint, ezúttal a paraszt fejére, olyan erővel, hogy egy pillanatra a vérpermet, halálos vörös glóriaként látszott egy fénysugárban. A férfi előreesett, kancám patáját súrolva. Hátrafordítottam a fejemet, és tekintetem a gyilkos tekintetével találkozott: Medici katona volt, alig annyi idős, mint Giuliano, szemében furcsa, bizonytalan rémület. Nem vette észre, hogy

165

finom öltözetű hölgy vagyok, fegyvertelen, vagy hogy a palazzo irányából jövök. Mintha csak azt tudná, hogy újra fel kell emelnie a kardját, és le kell sújtania. És útban voltam neki. Lehúztam a fejemet és vágtára ösztökéltem a kancát. Hasítottunk a tömegben; térdem, könyököm húsba, csontba, fémbe, fába ütközött. Hamarosan kiszabadultam, és keletnek tartottam a Via Largán, elhaladtam a loggia és a palazzo első bejárata mellett, ahol néhány évvel korábban Lorenzo kísért be a küszöbön. A Medici őrök még mindig harcoltak kis, szétszórt csoportokban, de a nagy bejárati ajtót nem őrizték már, és a lázadók egy csoportja azon igyekezett, hogy egy súlyos fagerendával betörjék. Azon a sikátoron lovagoltam át, amin Giovanni ment, hogy elkerülje a tömeget. Aztán elhaladtam a San Lorenzo templom, a Szent János Keresztelőkápolna mellett, át a Piazza del Duomón. Kis csoportok kóboroltak az utcákon, három lovas, két szerzetes, szegény szülők, karjukban síró gyerekekkel. Csak amikor a Duomóhoz értem, kényszerültem lassításra. Hirtelen teljesen körülvettek, két férfi égő gyertyát tartott. Magasabbra tartották, hogy jobban lássanak. Giovani. Utcai haramiák. – Szép hölgy – mondta egyikük gúnyosan. – Szép hölgy ahhoz, hogy derékig felhúzott szoknyával lovagoljon! Nézzétek, micsoda finom boka! Bosszús tekintettel, türelmetlenül néztem körül. Az igaz, hogy nagyon sokan voltak hallótávolságon belül, de a Signoria harangjának hangja itt sokkal hangosabb volt, és mindenki üvöltött és a piazza felé rohant. Semmi garancia nem volt rá, hogy meghallanák egy magára hagyott nő kiáltásait. Nem akartam kiáltani… még nem. – Engedjenek át – vicsorogtam, és kivontam a tőrt felsőruhámból; hüvelyével együtt sikerült csak kivennem. A giovani csapat gúnyosan felnevetett; nevetésük olyan volt, mint a kutyaugatás. – Nézzétek – kiáltott fel egyikük. – Nahát, Lisa di Antonio Gherardininek foga van! Éles állú, sovány férfi volt, gyér göndör fürtjei feje tetején kopasz foltba koptak. – Raffaele! – megkönnyebbülve eresztettem le a tőrt. A hentes fia volt. – Raffaele, hála Istennek. Át kell jutnom … – Át kell jutnom – visszhangozta Raffaele gúnyosan kántálva. Egyik társa vihogott. – Nézzetek rá, fiúk! Közéjük tartozik. Feleségül ment Giuliano de' Medicihez. Még két napja sincs. És már közéjük tartozik. – Egy kereskedő lánya? – kérdezte valaki. – Hazudsz! – Pedig igaz, mint az Isten – jelentette ki Raffaele határozottan. Szavai, tekintete arra késztettek, hogy kihúzzam a tőrt hüvelyéből. – Mi történt, Monna Lisa? A te Giuliod máris elhagyott? Megragadtam a tőrt. – Át fogok menni… Raffaele gonoszul vigyorgott. – Lássuk, megpróbálod-e. Valami elsüvített mellettem a sötétben; kancám felnyerített és felágaskodott. Kétségbeesetten kapaszkodtam, de egy másik kő tűzként mart csuklómba. Néma kiáltással ejtettem el a tőrt. Újabb kő talált el, és aztán még egy. A világ megbillent. Kiesett a kezemből a kantár, elvesztettem egyensúlyomat, zuhantam, alattam a ló teste és a kemény macskakő, a levegő nagyon hideg volt. Oldalamon feküdtem, émelyegtem a fájdalomtól, rettenet vett rajtam erőt, mert nem kaptam levegőt. Fejem felett tűz fénye lobogott; hunyorogva néztem, ahogy lassan forgott, vele együtt könnyezetem. A fényt hamarosan Raffaele arca váltotta fel, fele árnyékban, láthatatlanul, fele szemtelenül bámulón.

166

– Hát nem védik a hercegnőt? – jegyezte meg keserűen. – Nem tudod, hogyan kell rajta maradni a lovon és azt sem, hogyan kell fegyvert fogni. Tessék? –A tőr jelent meg szemem előtt. – Így kell megfogni a kést! Szünet. A kés úgy fordult, hogy a hegye, nem a markolata mutatott felém. – És így kell használni… Levegő. Nem annyira a tőrtől, mint attól féltem, hogy nem kapok levegőt. Bordám, mellkasom nem mozdult. A világ egy kicsit jobban elsötétedett, minden elmosódottá vált. Egy másik, siránkozó hangot hallottam: – Előbb nem szórakozhatnánk vele egy kicsit? Majd egy újabb hangot: – Itt, nyilvános helyen, ennyi ember előtt? – Senki nem törődik vele. Nézd, nem is figyelnek! Raffaele szólalt meg, undorral: – Na de éppen őt, akit nemrégen dugott meg egy Medici? A tőr, ezüstös villanás közelebb ért, torkomon éreztem a hegyét; ha nyelek, bőrömbe vág. Láttam Raffaele kezét, és a fekete bőr markolatot. Aztán a tőr eltűnt, a fény sötétségbe merült.

167

XLVIII.

M

eghaltam – tűnődtem magamban. De nem… a fájdalom visszatért, kegyetlenül vad fejfájás és hasogató válltáji fájdalom formájában. Mellkasom hirtelen megmozdult, felemelkedett, erősen, kétségbeesetten, fuldoklóként szívtam be a levegőt. Így magamba merülve nem sokat, csak homályos árnyékokat láttam, és csak időnként hallottam értelmes szót a paták dobogása, a harangzúgás és a tömeg zaja közepette. Felettem fáklyákat vivő lovasok. Tájékozódási zavaromban azt hittem, több százan lehetnek, megnyúlt fekete óriások, nagy narancsszín gyémánt alakban lobog kezükben a fáklya lángja. Az egyik lovas megszólalt; hangja magas rangról, méltóságról árulkodott. – Mit csinálnak azzal a hölggyel? Mellettem Raffaele bátortalanul válaszolt: – A nép ellensége… Giuliano felesége… kém. A lovas kurtán válaszolt. Nem értettem, mit mondott, csak a „…della Signoria… védelembe…” szavakat értettem. Felemeltek. Sebeim fájdalommal hasítottak belém, felkiáltottam. – Csitt, Madonna. Nem akarjuk bántani. Lóra lendítettek, gyomrom a nyereg bőrén, fejem, lábam a ló véknyához ért. Férfi szállt a nyeregbe mögöttem, derekamhoz, csípőmhöz nyomódott; a kantár hátamon súrlódott. Lovagoltunk. Hajam súlyánál fogva kiszabadult Alfonsina arany hajhálójából, az ékesség leesett, valami szerencsés lélek majd megtalálja. Arcom a meleg, tajtékos lóbőrhöz dörzsölődött, ajkam felrepedt; a vér sós ízét éreztem. Nem láttam mást, csak fekete kövezetet, nem hallottam mást, csak a harangzúgást és kiabálást. Mindkét hang egyre erősebb lett, aztán a harang annyira hangosan szólt, és olyan kitartóan, hogy koponyám minden kondulásnál lüktetett. A Piazza della Signorián voltunk. Próbáltam felegyenesedni, felemelni a fejemet, és zavartságomban is arra gondoltam, hogy Giuliano nevét kiáltom. De a lovas határozottan lenyomott. Ahogy átmentünk a Piazzán, felfordulás egyre nagyobb lett a tömegben, dühödt, vad kiáltások hallatszottak. – Nézzétek! – Ott van a kurafi! – Odafent! A harmadik ablakban! Hadd lógjon! – Abaso le palle! Halál a Mediciekre! Verdestem, mint hal a horgon, hajam előre hullott, eltakarta a szememet; megragadtam, elhúztam, fejjel lefelé lógó helyzetemből próbáltam látni, de hiába. Csak szorosan egymáshoz nyomódó, bizonytalan körvonalakat, homályos alakokat láttam. Pánik vett rajtam erőt, ahogy Francesco de' Pazzira gondoltam, aki ott lógott az egyik emeleti ablakban, magasan, holttestvállába mélyedve Salviati érsek foga. Apámra gondoltam, aki azt mondta erről: nyolcvan ember öt nap alatt… kilógatták őket a Palazzo della Signoria ablakain. Ernyedten feküdtem. – Giuliano – suttogtam, de tudtam, hogy ilyen hangzavarban senki nem hallja. – Giuliano – ismételtem, és sírva fakadtam. A Bargello16, a Palazzo melletti börtön egyik cellájába zártak. Kicsi, mocskos cella volt, ablaktalan helyiség, mocskos padlóval és három fallal, a sarkokban ezüstös pókhálók. A negyedik fal derékmagasságig kő volt, onnantól a mennyezetig vasrácsok; az ajtó is vasból. Szalmát szórtak a padlóra, és a szoba közepén nagy fadézsa, ami közös illemhelyként szolgált. A cellában nem volt lámpás, csak a folyosón elhelyezett fáklya fénye szűrődött be. 16

A középkori városrendőrség épülete Firenzében

168

Hárman voltunk ott: én, Laura, és egy nálam háromszor idősebb hölgy, gyönyörű, padlizsánszínű selyem és bársony ruhában. Úgy gondolom, a nemes Tornabuoni család tagja volt, azé a családé, akikhez Lorenzo anyja tartozott. Amikor az őr bevitt, hörögtem a fájdalomtól, de úgy tettem, mint aki nem ismeri fel Laurát. Órák teltek el a férfi távozása óta, de még mindig nem néztünk egymásra. Első éjjel senki nem nézett felénk. A csendőr, aki bevitt minket, eltűnt. Egy idő után azonban a fülsüketítően hangos, a szomszéd campanile magasában zúgó harang elhallgatott. Csak rövid ideig voltam hálás ezért. Utána óráról órára hallottuk, hogy odakint a tömeg hirtelen elhallgat… aztán rövid szünet után rekedten éljenez. Azt képzeltem, hogy megfeszülő kötél pendülését hallom. A Tornabuoni hölgy – bőre fehér és sima, mint a gyöngy –, zsebkendőt szorongatott a kezében és vég nélkül zokogott. A pókokkal nem törődve az egyik sarokba támaszkodva ültem, felhorzsolt lábam előttem kinyújtva, cafatos szoknyámmal betakarva. Laura mellét felhúzott térdéhez szorítva, egyik karjával átfogva mellettem ült. Amikor a tömeg rövid időre elhallgatott, halkan megkérdeztem: – Giuliano…? Aggodalmas, gyötrődő hangon válaszolt: – Nem tudom, Madonna, nem tudom… Újabb üvöltés. Megborzongtunk. Reggel elvitték Laurát és nem hozták vissza. Azt mondtam magamnak, hogy sosem végeznek ki nőt Firenzében fényes nappal, hacsak nem a legelvetemültebb gyilkos… vagy áruló. Laurát biztosan elengedték, vagy legrosszabb esetben száműzték. Vigaszt merítettem abból, hogy a tömeg odakint már nem éljenzett. A csend biztosan azt jelenti, az öldöklésnek vége. Bizonytalanul lábra álltam, felszisszentem az elmerevedett vállamba nyilalló hirtelen fájdalomtól. A legkisebb mozdulatra is mintha tőrt szúrtak volna belém. Végtagjaim meggémberedtek a hidegtől; a kőfalak és a padló olyan volt, mint a jég. De sokkal jobban bántott az, hogy elvesztettem a jegygyűrűmet és a megmaradt arany medaliont. Elléptem a Tornabuoni hölgy mellett, a rozsdásodó vasajtóhoz álltam. A hölgy már nem sírt, álltában, előre-hátra imbolygott, szinte egész éjszaka talpon volt; szemtájékon bőre fehérjén jól látszott a két seb, mélylila ruhája mellett még feltűnőbb volt. Rápillantottam, tekintetében reménytelenséget és tomboló haragot láttam; gyorsan elfordultam. Hallgatóztam, jön-e az őr. Míg Laura velem volt, suttogva sem akartam kimondani Giuliano nevét, nehogy gyanúba keverjem, de most a nyelvem hegyén volt. Amikor a börtönőr végül megjelent, halkan odaszóltam neki. – Mi hír? Mi hír Giuliano de' Medici felől? A börtönőr nem válaszolt azonnal, de odajött és megállt az ajtó előtt. A kulcsokkal babrált, fülsértően csörgött a sok kulcs a kezében, magában mormogott, aztán kiválasztott egyet a kulcsok közül, úgy döntött, azt kipróbálja. Nem nyitotta az ajtót, ezért keresett egy hasonló, berozsdásodott sötét és matt kulcsot; recsegett, csikorgott a zárban, de végül az ajtó elnyújtott, keserves nyikorgással kinyílt. – Giuliano de' Medici. – Vigyorgott gúnyosan. –Ha van valami híred arról a gazemberről, jobb, ha elcsicserged, amikor eljön az időd. Figyelemre sem méltatott. – Madonna Carlotta – mondta, nem rosszindulatúan. – Megtenné, hogy velem jön, kérem? Egyszerű ügy. Az elöljárók szeretnének feltenni önnek néhány kérdést. Nem akarnak semmi roszszat önnek. A hölgy tekintetéből, hangjából merő utálat sugárzott. – Nem akarnak… máris a lehető legrosszabbat okozták nekem! – Hívhatok őröket, hogy segítsenek nekem – közölte az őr egyszerűen. 169

Egy pillanatig egymásra bámultak, aztán az öreg hölgy kisétált és megállt a börtönőr mellett. Az ajtó hangos csattanással becsukódott, újra rám zárult. Nem érdekelt. Nem érdekelt. Ha van valami híred arról a gazemberről, jobb, ha elcsicserged. Ölelőn fontam össze karomat magam előtt, nem is éreztem sebesült vállam fájdalmát. Ilyesmit csak élőről mondanak. Giuliano elment, és nem tudják, hova. Visszamentem a sarkomba, a lehető legkényelmesebben elhelyezkedtem, úgy ültem fel, hogy a hideg fal csillapítsa a vállamba nyilalló fájdalmat. Templomi harangok hangját hallottam, és egy kicsit elszunnyadtam, nem emlékszem, hány templomban harangoztak. Amikor felébredtem, döntésre jutottam: bevallom, hogy feleségül mentem Giulianóhoz. Ilyen bűn nem feltétlenül jelent halálos ítéletet; tomboló bosszúvágyában még Lorenzo is megkímélte a Pazzi család asszonyait. Valószínűbb, hogy száműznek, ami azt jelenti, hogy szabad leszek és megkereshetem férjemet. Azon gondolkodtam, milyen szavakkal vallom ezt be az elöljáróknak. Ékesszólóan adom elő, hogy Giuliano mennyire aggódott Firenze városáért; rámutatok, hogyan és milyen körülmények között vett feleségül engem, egy kereskedő leányát, ami annak bizonyítéka, hogy közösséget vállal a kevésbé vagyonos polgárokkal. Végül meghallottam a börtönőr lépteinek zaját, a kulcscsörgést, és nagy nehezen sikerült talpra állnom. Eltökéltségem és remek tervem ellenére kezem remegett, nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. A börtönőr mellett Zalumma lépkedett, tágra nyílt tekintetében aggodalom tükröződött. Amikor meglátott, ajka szóra nyílt; megkönnyebbülés, öröm… és rémület látszott rajta. Gondolom, szörnyű látvány nyújthattam. A börtönőr cellám rácsához vezette, aztán egy lépést hátrált. Nyúltam felé, de a rácsok közt csak annyi hely volt, hogy az ujjaim kifértek. – Az érintés tilos! – mordult a porkoláb. Leejtettem a kezemet. Zalumma látására olyan erős, hangos, keserves sírás tört ki belőlem, hogy magam is meglepődtem. Úgy éreztem, képtelen vagyok abbahagyni. – Ó, ne! – Gyengéden felém nyúlt; mozdulatát a börtönőr újabb mordulása szakította meg. Hátrébb húzódott. – Nem, nem. Ez semmit sem javít a helyzeten... – Ahogy ezt mondta, könny csorgott le az arcán. Nagy nehezen erőt vettem magamon. – Jól vagyok. Csak néhány kérdést akarnak feltenni. És mivel semmit nem tudok, hamar vége lesz a kihallgatásnak. Zalumma félrenézett, tekintete kifürkészhetetlenné vált. Aztán megint rám nézett. – Bátornak kell lenned. Megmerevedtem a rémülettől. – Itt van, a börtönben, a férfiakkal. Tegnap éjjel a tömeg felgyújtotta a palotát, de a szolgáknak végül sikerült eloltaniuk a tüzet. Sok kincs megmenekült. De… – Lehajtotta a fejét; láttam, hogy könnyeit nyeli. – Istenem! Giuliano! Mondd, hogy nem esett baja! Felnézett rám, furcsa, nagyon furcsa kifejezéssel. – Giulianóról semmit nem tudok. Tegnap éjjel a Gonfaloniere és emberei letartóztatták apádat.

170

XLIX.

N

em! – Egy lépést hátráltam. – A Gonfaloniere és az emberei átkutatták a házunkat. Minden szobát feldúltak. Megtalálták a leveleket, amiket Giuliano írt neked…

– Oh, nem! – És abból kiindulva, hogy Lorenzo évekig apád legjobb vevője volt, megvádolták azzal, hogy a Medici család kéme. – Lehajtotta fejét. Hangja megremegett. – Kínvallatásnak vetették alá. Olyan önző voltam, hogy csak magamra és Giulianóra gondoltam. Tudtam, hogy házasságom összetöri apám szívét, de úgy ítéltem meg, ez az ár nem sok érte. Most önfejűségem miatt még nagyobb árat fizetett érte. – Ó, Istenem! – nyögtem. – Mondd meg nekik… mondd meg nekik, hogy vallassanak ki engem. Mondd meg nekik, hogy apám nem tud semmit a Mediciekről, de én mindent tudok. A tömeg… – Hirtelen, az ötlettől fellelkesülve nagy nehezen talpra álltam és a rácsnak dőlve igyekeztem elkapni a börtönőr fásult tekintetét. – A tömeg a Via Largán szombaton, közvetlenül házasságkötésünk után! Látták, hogy apám az utca közepéről kiabál velem. A Palazzo Medici ablakából beszéltem hozzá. Könyörgött nekem, hogy menjek haza, nem értett egyet azzal, hogy Medicihez mentem feleségül. Kérdezzék Giovanni Picót! Apám Savonarola hűséges híve. Kérdezzék… kérdezzék meg Laurát, a szolgálóleányt! Ő a megmondhatója! – Megmondom nekik – ígérte Zalumma, de hangja nagyon szomorú volt; a börtönőr közénk lépett, és intett neki, hogy menjen el. – Megmondom nekik! –kiáltott a folyosón kifelé hátrálva. A következő néhány órát egyedül töltöttem cellámban, a börtönőr jelenléte sem vonta el figyelmemet arról a gyötrődésről, hogy én vagyok a világ legrosszabb nőszemélye, nálam rosszabb lány nem lehet az apjához. Mit kellett volna másképpen tennem? Hogyan védhetném meg apámat? Vártam, nyomorúságos lelki állapotban, feszült figyelemmel várakoztam, hogy lépteket, férfihangokat, vagy kulcs fémes csörgését halljam. Végre aztán zajokat hallottam, cellám ajtajához siettem, és megragadtam a vasrácsot. A börtönőr nem egyedül jött. Pompás, fontosságát hangsúlyozó sötétkék ruhát viselő férfi volt vele, az elöljárók egyike vagy egy Buonomo, a Signoriának tanácsot adó tizenkét választott polgár egyike. Magas, sovány férfi volt, komoly, tekintélyes, negyven év körüli; haja kissé őszes, de ráncban összevont szemöldöke dús volt és nagyon fekete, orra hosszú, keskeny, álla hegyes. Én csak néztem, ő komolyan, megfontoltan szemügyre vett. Rájöttem, hogy láttam már a templomban, amikor Savonarola prédikált, amikor anyám rohama közben a tömeg szoknyám szegélyére lépett és nem tudtam felállni, ő segített talpra és tört utat nekünk. – Madonna Lisa? – tudakolta udvariasan. – Di Antonio Gherardini? Megfontoltan bólintottam. – Francesco del Giocondo vagyok. – Kis meghajlással üdvözölt. – Nem mutattak be minket egymásnak, de talán emlékszik rám. Hallottam már ezt a nevet. Ő és a családja selyemkereskedők, és apámhoz hasonlóan elég vagyonosak. – Emlékszem önre – mondtam. – A San Lorenzo templomban volt, akkor, amikor anyám meghalt. – Sajnálattal értesültem róla – mondta, mintha valami estélyen társalognánk. – Miért jött ide? Szeme halványkék, az égkékjét tükröző jég színe, sötét peremű pupillája kicsit összeszűkült, ahogy merőn nézett engem. Tunikája nyakrésze hermelinszegélyes, mely kiemelte arca fakóságát. – Azért jöttem, hogy Ser Antonióról beszéljek önnel – felelte. 171

– Minden vádpontban ártatlan – mondtam gyorsan. – Nem tudta, hogy Giulianóhoz akarok menni, csak gyapjúárut szállított a Medicieknek, mindenki tudja, hogy apám mennyire lelkes híve Fra Girolamónak és tanításainak… Megkérdezték a szolgálólányt, Laurát? Felemelte, kezét, csendre intett. – Madonna Lisa. Engem nem kell meggyőznie. Magam is biztos vagyok Ser Antonio ártatlanságában. A rácsnak dőltem. – Ezek szerint szabadon engedték? – Még nem – sóhajtott fel. – Helyzete elég komoly: bizonyos elöljárók úgy találják, szoros szálak fűzik a Mediciekhez. Mindenkit elfogott valami őrület, és ez alól sajnálatos módon a kormányzat legmagasabb rangú tagjai sem jelentenek kivételt. Tegnap éjjel az elöljárók, tanácsom ellenére felakasztották Ser Lorenzo könyvelőjét, ennek az épületnek az ablakából lógatták ki. Úgy tűnik, ez az úr segédkezett Lorenzónak abban, hogy a város hozományalapját jelentősen megdézsmálják. És gondolom már ön is megtapasztalta, mennyire hajlamos a köznép megsemmisíteni mindent és mindenkit, aki a Medici névre emlékezteti őket. A Gonfaloniere emberei minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy kordában tartsák őket, de… – újabb sóhaj – sok palotát feldúltak, sőt felgyújtottak, a Via Largán és más helyeken is. – Apám Giovanni Pico közeli barátja – mondtam, mérgesen, mert hangom remegett. – ő pedig tanúsíthatja, hogy apám nem barátja a Medicieknek. – Pico…? – mormogta. Félrepillantott, aztán merőn nézett rám. – Pico korábban Lorenzo pártfogoltja volt, ugye? Sajnos nagyon szenved valami kínzó betegségtől. Nekem azt mondták, fel sem tud kelni az ágyból, beszélni sem képes; állítólag már nem él soká. – Akkor Laura, aki itt volt velem a cellában. Ő látta… – Nem kérheti az elöljárókat, hogy hitelt adjanak a Medici szolgák szavának. – Akkor mit tegyek? Mit tehetek? Apám teljesen ártatlan. – Van némi befolyásom – mondta őrjítő nyugalommal. – Corsini és Cerpellone hallgat rám, ők pedig Piero legfőbb ellenségei. Beszélhetek velük az édesapja érdekében. – Megtenné? – Buzgón megmarkoltam a rácsot, és akkor is szorítottam, amikor egy rossz sejtelem megzavart: Vajon miért nem tette meg eddig? Finoman köhécselt. – Ez teljes mértékben öntől függ. Elengedtem a vasrácsot és egy lépést hátráltam. Addig néztem, míg a hosszú csendben kénytelen volt megszólalni. Rideg férfi benyomását keltette. Csak egy rideg ember képes ilyet mondani szemrebbenés és pirulás nélkül. – Özvegy vagyok – mondta. – Túl régen vagyok feleség nélkül. Arra vártam, hogy Isten küld nekem alkalmas leányt, jó jelleműt, jó családból valót. Fiatal, erős nőt, aki fiakat tud szülni nekem. Döbbenten, rémülten néztem rá. A feszélyezettségnek semmi jele nem látszott rajta. – Már egy ideje figyelem önt. Figyeltem, valahányszor jelen volt Fra Girolamo miséin. Tudja, ön nagyon szép. Néha a válla fölött nézett a tömegben, és azt gondoltam, felém néz, rám néz, mert tudja, hogy ott vagyok. Mert észrevett. Tudom, hogy ön nagy szenvedélyre képes, Madonna. Olvastam jövendőbeli férjéhez írt leveleit. Eddig még senkinek nincs tudomása róluk, aki kapcsolatban lenne a Signoriával. Gondoskodtam róla, hogy a fiatal hölgy, akivel celláját megosztotta, hallgasson. Senkinek nem kell tudnia, hogy önnek bármi köze volt a Mediciekhez. Megsemmisíthetem a leveleket; megvédhetem önt és édesapját bármilyen megtorlástól. Elhallgatott, nyilván valami jelre várt, hogy folytassa, de én egy szót sem szóltam. Ekkor mutatta az igazi érzelem első jelét: ajka egy kis színt kapott miközben fejét lehajtva a lábbelijét bámulta. Lába idegesen mozgott, halkan csosszant a kőpadlón. Aztán teljesen visszanyerte önuralmát, és egyenesen rám nézett. – Feleségül akarom venni önt. Bizonyos érzéseim vannak ön iránt és reméltem… 172

– Nem tehetem – vágtam a szavába; biztosan megértette, miért. Elkomorult, hidegen nézett rám. – Szörnyű következményekkel járna, ha az édesapjának további szenvedéseket kéne elviselnie. Szörnyű lenne, ha e szenvedések következtében nem csak eszméletét, hanem életét is vesztené. Ha a rács nem választott volna el minket, úgy vetettem volna magamat rá, mint egy férfi, a torkának estem volna. – A világon bármit megtennék, hogy megmentsem az apámat! De nem mehetek önhöz feleségül. Már férjnél vagyok, hites uram Giuliano de' Medici. Kurta, méltatlankodó hördülés volt a válasz; tekintete könyörtelen volt. – Giuliano de' Medici – mondta, hangja elképzelhetetlenül száraz, monoton – Giuliano de' Medici halott. A Ponte Santa Trinitán ledobta a lova. Az Arnóba fulladt.

173

L.

G

iuliano biztosan engem keresett. Biztosan sikerült kiszabadulnia a Piazza della Signorián összegyűlt ellenséges tömegből, és elindult vissza, a Palazzo Medici felé. Piero ekkor talán már elment, talán nem, de Giuliano azt gondolhatta, hogy visszamentem apám házába. Ser Francesco azt mondta, hogy az egyik őrjárat emberei halászták ki a holttestet a folyóból. Azonnal az elöljárók elé vitték, akik azonosították és eltemették a városfalon kívül, mielőtt bárkinek lehetősége lenne meggyalázni a holttestet. A sír helye titkos. Még az elöljárók sem beszélnek róla egymás között, nehogy a földi maradványok utáni kutatás újabb zendüléseket váltson ki. Nem mondhatom el, mit tettem ekkor. Nem mondhatom el, mert nem emlékszem. Azt mondják Isten az ő bölcsességében elfeledteti az anyákkal a szülés fájdalmát, hogy ne féljenek újabb gyermekeket a világra hozni. Talán ezt tette velem is, hogy ne féljek újra szeretni. Abból az estéből csak arra emlékszem, hogy üdvözöltem apámat. Alkonyat volt, és a füst még jobban elsötétítette az eget. A Piazza della Signoria kihalt volt, a téren semmi, csak egy kocsi, és senki, csak a Signoria zsoldjában álló, gyalogos és lovas katonák járőröztek. Valaki sötét festékkel fröcskölte le az összeesküvők, Francesco de' Pazzi, Salviati, és Baroncelli morbid ábrázolását. Elcsúfított, életnagyságú képeik alatt, Ser Francesco karjába kapaszkodva lépdeltem lefele a Palazzo lépcsőin a szörnyűséges új világba. A lépcső alján állt a kocsi, Ser Francesco rendelte meg, ajtaja tárva, bent ült apám. Ser Francesco támogatott a lépcsőn, keze a könyökömet támasztotta alá, tekintete hirtelen olyan félénk lett, mint egy éppen udvarolni készülő fiatal emberé. – Gondoskodtam róla, hogy étel és ital várja. Csak néztem rá, bámultam, pontosabban, még mindig túl tompa voltam, hogy reagáljak. Egy napja nem ettem, de az evés gondolata is megbotránkoztatónak tűnt. Elfordultam, beszálltam a kocsiba. Apám ott ült, egyik válla a kocsi falának nyomódott, teste átlósan megroggyant; egyik kezét óvatosan az oldalára szorította. Arcán a bőr feszes, lila, és úgy felpuffadt, hogy a szemét sem láttam. És a keze… Hüvelykszorítóval vallatták. Jobb hüvelykujja derékszögben állt el a kezétől, akkorára dagadt, mint egy kolbász; a köröm helyén vöröses fekete seb. Ugyanez történt a mutatóujjával; az is groteszk formára dagadt, egyenesen nyúlt előre, a hüvelykujjra merőlegesen. Amikor megláttam, sírva fakadtam. – Leányom – suttogta. – Hála Istennek. Kedves gyermekem! Mellé ültem, átöleltem, óvatosan, nehogy sérült kezéhez érjek. – Sajnálom – mondta, és hangja megbicsaklott. – Bocsáss meg nekem. Ó, sajnálom… Amikor ezeket a szavakat kimondta, elolvadt minden ellenállásom, haragom, dühöm, amit addig iránta éreztem. – Én sajnálom. Nagyon sajnálom. Megértettem. Nem csak jelenlegi helyzetünket bánta, és ígéretét, ami miatt kénytelen voltam elfogadni Ser Francesco ajánlatát, hogy kiszabadulhasson. Mindent sajnált, mindent megbánt: azt, hogy megütötte anyámat, hogy elvitte a San Lorenzo templomba, hogy Fra Domenico megölte, azt, hogy akkor nem vitte bíróság elé az ügyet. Sajnálta szomorú esküvőmet, és a félelmet, amit miatta éreztem előző este és a sajnálatot, amit ekkor éreztem iránta. Leginkább Giulianót szánta.

174

Másnap reggel biztonságban, saját ágyamban ébredtem, Zalumma hajolt fölém. Olyan titokzatos ábrázattal nézett, hogy elfojtottam a beszédkényszerem, még mielőtt ajkához emelte volna az ujját. Háta mögött, az ablakon besütött a nap, olyan ragyogásba vonta alakját, hogy alig láttam, mi van a kezében. Homlokom ráncba húzódott, nagy nehezen felültem, testem sajgott, fájt. Odanyomta nekem az összehajtott papírlapokat. – Feljöttem ide – súgta, olyan halkan, hogy meg kellett erőltetnem magamat, hogy halljam, mit mond, miközben halkan zizegett a papír a kezemben, ahogy ajándékomat bontogattam. – Amint a Gonfaloniere és emberei betoppantak, feljöttem, hogy elrejtsem a leveleidet. De nem volt elég idő. Csak ezeket sikerült megmentenem. Kisimítottam őket. Az egyik egy sokszor összehajtott nagyobb ív volt, a másik kicsi, félbehajtott papír. Hosszú-hosszú ideig bámultam az ölemre, ahol a finom, ezüstirónnal készített rajz, a saját portrém és a kötélen himbálózó Bernardo Baroncelli barna tusrajz ábrázolása hevert. A városban elég hamar helyreállt a rend, Lorenzo de' Medici minden szobrát ledöntötték, és az épületeket díszítő minden Medici palle jelképet levertek. Négy nappal Piero elmenekülése után a Signoria visszavonta a Pazzi család száműzetését elrendelő törtvényt, és Giuliano meggyilkolásának minden résztvevőjét visszatérésre szólította fel. Határozatba foglalták, hogy Francesco és Iacopo de' Pazzi a „nép szabadságának érdekében” cselekedett. A Mediciek Firenzéből való távozásának másnapján Savonarola találkozott Károly francia királlyal, hogy tárgyaljanak, milyen feltételekkel léphetnek be a franciák Firenze városába. Esküvőm után egy héttel Károly király diadalmasan bevonult a városba, ahol hősként fogadták. Ser Francesco nagyon unszolt, hogy menjek vele, mert az elöljárók elrendelték, hogy egész Firenzében mindenki, aki járni tud, legjobb ünneplő ruhájában legyen ott a francia uralkodó fogadásán. Nem mentem. Minden szép ruhám elégett a zavargások éjszakáján, esküvői ruhám tönkrement. Ennél is fontosabb, hogy otthon volt rám szükség. Apám keze vörös és gennyes volt, láz gyötörte. Éjjel-nappal az ágya mellett ültem, nedves ruhát raktam a homlokára, lenmagpépes meleg borogatást gennyesedő sebeire. Zalumma otthon maradt, hogy segítsen nekem, de apám új szobalánya, Loretta házunk nevében elment a látványosságra. Kedveltem Lorettát. Élénk, eszes lány, és akkor is mindig kimondta, amit gondolt, ha az nem volt kedvező. – Ez a Károly király idióta – tudósított. – Annyi esze sincs, hogy csukva tartsa a száját. Tátott szájjal bámul, nagy, görbe fogait mutogatva szedi a levegőt. Ronda… nagyon ronda! Az orra olyan horgas, olyan ragyás és nagy, hogy Fra Girolamo elbújhat mögötte. Zalumma halkan felnevetett; csitítottam. Apám hálószobájának küszöbén álltunk. Hátam mögött apám nyugodtan aludt a fájdalmaktól gyötrelmes éjszaka után; behúztam a spalettákat, hogy ne süssön be a reggeli nap. – Ó, de azért nagyszerű volt az ünnepség – mondta Loretta – amikor tegnap a San Frediano kapun belovagolt. A Signoria egy emelvényen állt, hermelinszegélyes nyakú bíbor talárban. Olyan hangos volt! A város minden harangját megkondították, és amikor a dobosok rákezdtek, azt hittem, kilukad a fülem. És sosem láttam még ilyen szépen öltözött hadsereget… ó, a gyalogosok is aranyszállal hímzett bársonyban jöttek, a lovasság pajzsain gyönyörű minták, és aranynyal hímzett zászlókat tartottak… Aztán jött Károly király. Tudtuk, hogy ő az, mert nagy fekete csődörön lovagolt, pajzsát ékkövek díszítették. Négy lovag haladt mellette, kétoldalt kettő-kettő, és selyem baldachint tartottak a feje fölé. Gyönyörű volt, egyszerűen gyönyörű, míg Károly végül meg nem állt, és le nem szállt a lováról, csatlakozván az emelvényen álló elöljárókhoz. Ő a legfurcsább külsejű férfi, akit valaha láttam. Nagy feje van, a hajának olyan a színe, mint a frissen suvickolt vörösréznek, majdnem rózsaszín, és a teste kicsi… úgy nézett ki, mint egy két lábon járó csecsemő. Két lábon járó csecsemő, akinek lópataszerű cipő van a lábán. Nem tudom, mi baja a lábának. Olyan komikus volt!

175

Mindenki arra várt, hogy Károly vagy valamelyik elöljáró beszédet mond, és a csendben egy kislány a közelemben felkiáltott: „De hiszen olyan kicsi!” És az emberek nevettek körülöttem, bár nem túl hangosan. Semmi értelme nincs, hogy bajt okozzunk. Szóval ő az, aki ennyi ideig halálos félelemben tartott minket. Egy kis ember. És a Signoria latinul szólt hozzá… de ő egy szót sem értett belőle! Egyik szárnysegédjének kellett szóról szóra franciára fordítania neki a beszédet. És tudjátok, mit mondott nekem egy férfi a tömegben? Egy művelt nemesember, nagyon finom, intelligens ember? Azt mondta, persze csak nagyon halkan, mert manapság nem lehet tudni, ki hallgatózik, hogy Károly azért akarja megszállni Nápolyt, mert hallotta, hogy jól lehet ott vadászni és mindig jó az idő, és ő nagyon de nagyon szeret vadászni. Aztán megneszelte, miket prédikál róla Savonarola, és arra gondolt, talán mégis tehetne egy kis utazást délre. Zalummát az egész nagyon érdekelte, de én elfordultam, és visszamentem apám ágya mellé. Leültem az ágy szélére. Nem akartam hallani, hogy Károly egy pojáca, aki hibát hibára halmozva nyomul előre Toszkánában, aki egy esztelen céltól vezérelve férjem halálát és a Medici család bukását okozta. Nem hagytam, hogy másra gondoljak, mint apámra. Rajta és Zalummán kívül senkim sincs. Csak ők maradtak. Nagyon féltem, hogy apám meghal. Voltak éjszakák, amikor foga vacogott és egész teste olyan erősen rázkódott, hogy bemásztam mellé az ágyba és átöleltem, remélve, hogy testem melege csillapítja kínját. Saját szobám helyett nála aludtam. Állapota lassan javult, bár jobb hüvelyk és mutatóujja nyomorék maradt, köröm helyett sötét heg képződött rajtok. Zalumma úgy követett, mint egy kísértet. Csak a szemem sarkából láttam, hogy jelen van, aggódik nemalvásom, nemevésem miatt, és mert semmi mással nem törődöm, csak apámmal. Csak neki szóltam Giuliano haláláról. Az elöljárók nem tájékoztatták a népet, nehogy a városfalon kívüli sírokat feldúlják a várost elárasztó nagy, Medici-ellenes őrületben. Ekkoriban két francia katonát szállásoltak el palazzónkban; a Signoria ragaszkodott hozzá, hogy a jómódú családok fogadják be és etessék Károly katonáit. Nem jártam a piacra, egyáltalán nem mentem ki a városba, így nem sokat láttam a francia hadseregből. Csak vendégeinket pillantottam meg apám szobájának ablakából vagy futólag, amikor ki kellett mennem a szobából. Időnként láttam őket akkor is, amikor Ser Francesco jött látogatóba. Az első napokban, amikor a városban nagy volt a felfordulás és apám beteg volt, csak ritkán jött el hozzánk. De amikor nyilvánvalóvá vált, hogy apám túléli a kínzást, Ser Francesco eljött, hogy tiszteletét tegye nálunk. Bevallom, amikor apám lagymatag szívélyességgel fogadta, magamban háborogtam. De emlékeztettem magamat, hogy az apám arra az emberre mosolyog, aki megmentette az életét. Ser Francesco segített is nekünk. Apám bottegáját tűz pusztította el, minden gyapjú áruját ellopták vagy elégett; és palazzónkat feldúlták. A földszinten minden bútor, ruháink nagy része, falikárpitjaink, vászonneműink elégtek. Ser Francesco a legjobb ételeket küldte konyhánkra, gondoskodott róla, hogy a patikus kenőcsöket és borogatáshoz használt orvosságokat küldjön nekünk, a borbéllyal kezeltette apám sebeit, és saját orvosát küldte át hozzánk, hogy piócákat rakjon apámra. Mindezt anélkül, hogy kettesben akart volna maradni velem; sőt, egyszer sem emlékeztetett alkunkra. Egyetlen alkalommal, amikor sikerült kettesben maradnia velem, amikor apám szobájának ajtajához kísértem, halkan, hogy apám ne hallja, azt mondta: – Pénzt hagytam Zalummánál, hogy új bútort vehessenek és pótolhassanak mindent, amit a zavargásokban édesapja elveszített. Nem akartam tolakodó lenni, hogy magam válasszak; ön nálam jobban ismeri édesapja ízlését. – Ekkor kis szünetet tartott. – Sajnálattal kell közölnöm, hogy Giovanni Pico gróf nemrég elhunyt. Tudom, hogy édesapja nehezen viseli majd ezt a hírt. Talán jobb lenne még nem megmondani neki, várni, míg jobban lesz.

176

Bólintottam. Szemébe néztem, jeges kék szemébe, és a vonzalomhoz nagyon hasonló érzést láttam benne, nagyon hasonlót ahhoz, amikor az ember tetszeni akar. De nem Giuliano tekintete volt, és a különbség keserűséggel töltött el. A legkisebb utalás Lorenzóra vagy Cosimóra, vagy bármire, aminek akár távolról is a legkisebb köze van a Mediciekhez, szinte összetörte szívemet. Amikor Loretta egy nap mintegy mellékesen megemlítette, hogy Károly király követeli, hogy Piero de' Medici visszatérjen a hatalomba, nekitámadtam és megparancsoltam, hogy hagyja el a szobát. Másnap, miután egész éjjel nem tudtam aludni, bocsánatot kértem tőle és a részletek, minél több részlet után érdeklődtem. – A Signoria hallani sem akar róla – mondta. Savonarola elment Károly királyhoz és azt mondta neki, Isten lesújt rá, ha a Medici családot visszatéteti a hatalomba. Két hét telt el. Károly katonái egyre követelőzőbbek és gorombábbak lettek. A firenzeiek már nem hősként üdvözölték őket, hanem nagy nyűgnek tekintették őket a nyakukon. November huszonhetedikén, tizennyolc nappal azután, hogy Giuliano felesége lettem, Savonarola ismét elment Károly királyhoz. Ezúttal azt közölte, Isten parancsa, hogy a francia sereg továbbmenjen, különben kihívják maguk ellen Isten haragját. És Károly, az idióta Károly hitt neki. Másnap a franciák tovább álltak. Eljött a december. Apám annyira felgyógyult, hogy elhagyhatta az ágyat, bár nagyon mogorva és szótlan lett, amikor Giovanni Pico haláláról értesült. Még Ser Francesco és segédje látogatásai sem vidították fel, melyek során júniusra tervezett esküvőnk részleteiről tárgyaltak. Én azonban megbetegedtem. Először arra gondoltam, a bánat miatt van. Logikusnak tűnt, hogy szívem fájdalma szétterjed testemben. Végtagjaim elnehezültek, a legkisebb erőfeszítésre is levegő után kapkodtam, arra vágytam, hogy lefekhessek végre. Mellem fájt. Étvágyam nem volt, sőt, undorodtam az ételtől, olyannyira, hogy a konyha közelébe sem tudtam menni. Egy este vacsora helyett inkább lefeküdtem, szőrmetakarókba burkolóztam, mert úgy éreztem, hogy azon a télen a hideg rendkívüli erővel mardos. Zalumma egyik kedvenc ételemet hozta: zsályával és hagymával sült fürjet. Különleges kísérő eledelként mellé tett néhány langyos, párolt fügét. Elém tette, ahogy felültem az ágyban, az orrom alá tartotta a tálcát. Lenéztem a zsiradéktól fénylő porhanyósra sült kis madárra; bőre alatt a pecsenye ízes leve. A zsálya átható illata keveredett az étel párájával… és én kikeltem az ágyból kétségbeesetten, mert nekem meg a gyomrom emelkedett, olyan gyorsan és sürgetően, amihez hasonlót még sosem éreztem. Zalumma fürgén elállt az útból, de nem értem el a mosdótálig. A kandalló füstje, az égő fa illata a fürj illatával elegyedett; térdre rogytam és erősen, görcsösen hánytam. Szerencsére aznap csak vizet ittam és egy kis kenyeret ettem. Aztán, ahogy hátammal a falnak támaszkodva, csukott szemmel, levegő után kapkodva, remegve ültem, gyorsan kivitte a tálcát a szobából. Egy pillanat múlva már vissza is jött, feltörölte a padlót és hideg borogatást nyomott homlokomra. Amikor aztán elvettem tőle a vizes vásznat, kinyitottam a szememet, megtöröltem az arcomat, nekem szegezte a kérdést: – Mikor jött meg utoljára a havibajod? Csak pislogtam rá, nem értettem, miért kérdezi. Arckifejezése komor volt, nagyon szigorú. – Két héttel… – kezdtem, aztán könnyek szöktek a szemembe. – Nyugalom, nyugalom – ölelte át vállamat. – Akkor nincs mit félned. Csak fáradt vagy, kimerültél a bánattól és azért vagy beteg, mert nem eszel… – Hadd mondjam végig… – küszködtem, hangom szinte minden szónál elakadt. – Két héttel… az esküvőm előtt. – Ó! Könnyek csorogtak arcomon, figyeltem, ahogy számol és számol. Már majdnem december közepe volt, és házasságunkat Giulianóval november kilencedikén háltuk el. 177

Öt hete. – Akkor állapotos vagy – mondta ki magabiztosan. Nagyon hosszú pillanatig némán néztük egymást. Hirtelen felnevettem, Zalumma megfogta a kezemet és mosolygott. Ugyanilyen hirtelen elfordítottam arcomat és búskomoran a tűzbe bámultam. – Látni akarom anyámat – mondtam.

178

LI.

K

ét nappal később Zalumma jól felöltöztetett a hideg ellen. Apám távollétében kocsin mentünk a Santo Spirito templom kertjébe. Ha nem tántorogtam volna a gyengeségtől, gyalog is mehettünk volna. A kocsis a templom előcsarnokában várakozott, miközben mi a templomkertbe mentünk. A hideg csípte orromat, szemem könnyezett tőle; Zalumma orra hegye, orrcimpája rózsaszín lett. Fejünkre borítottuk köpenyünk csuklyáját – új köpenyünk volt, Ser Francesco jóvoltából. A száraz füvet és leveleket zúzmara borította, csikorgott talpunk alatt a dér, ahogy oda igyekeztünk, ahova anyámat temették. Anyám rózsaszín és fehér márványból épített kriptában nyugodott; a márványkő a leggyengébb napsugárban is gyöngyként ragyogott. Anyám kívánságára síremléke az átlagosnál egyszerűbb volt: két göndör fürtű márvány kerub díszítette. Egyik a sírkövön ült, karja és arca felfelé irányult, mintha anyám halálán elmélkedne; a másik komoran nézett a szemlélőre, gödröcskés kezének mutatóujja az elhunyt nevére irányult: ANNA LUCREZIA DI PAOLO STROZZI Ha nem lett volna oly zord az idő, azt hiszem, egyszerűen leültem volna mellé a földre és megpihentem volna mellette. De nem álltam túl szilárdan a lábamon, és arra gondoltam, Anya, gyerekem lesz. Kesztyűs kezemmel megérintettem sírját; égetett, mint a jég. Arra gondoltam, milyen hidegek lehetnek nyugvó csontjai. – Három évvel ezelőtt – mondtam Zalummának hangosan. – Három évvel ezelőtt, pontosan ezen a napon vitt el a Duomóba. – Aznap is hideg volt, bár nem fájt ennyire. – A születésnapodon – mondta Zalumma. Hangja feszült volt; azt hittem, elsírja magát. – Valami nagyon különleges ajándékot akart adni neked aznap. Azt gondoltam, a bánattól lett feledékeny. Vigyáznom kell, mit mondok, szám széle remegett, könnyedre vettem hangomat. Zalumma nagyon ritkán sír, és ezen a napon nem lettem volna képes elviselni. – Ó, te buta, hol jár az eszed? Tudod, hogy júniusban van a születésnapom. Tizenötödike volt, mint ma. Zalumma mellettem állt, lehajtotta a fejét. – Anyád mindig valami különlegessel akart kedveskedni neked ezen a napon. Valamivel, amit senki más nem vett észre, de én mindig is tudtam. Felé fordítottam arcomat. Pontosan tudta, mit beszél. Egyenesen előre nézett, anyám sírját bámulta, képtelen volt a szemembe nézni. – Az lehetetlen – mondtam halkan. – Mindenki tudja, hogy júniusban van a születésnapom. – Nagyanyád vidéki házában születtél. Apád akkor küldte oda Madonna Lucreziát, amikor a terhesség jelei kezdtek láthatóan megmutatkozni rajta. És a születésed után majdnem egy évig ott is maradt – mondta, és elpirult. Ó, aki mindig nagyon magabiztos volt, most félénken beszélt, szava el-elakadt. – Anyád és apád megegyeztek ebben. És anyád megesketett, hogy soha nem mondom el senkinek. – Ha apádon múlt volna… – Szép vonásai rövid időre gyűlölettel rándultak össze. Teljesen megfeledkeztem a hidegről. – Amit mondasz, annak semmi értelme, Zalumma. Semmi értelme. Miért kéne annyi embert… – Apádnak volt már egy felesége anyád előtt – mondta gyorsan. – Fiatal teremtés volt. Négy évig voltak házasok, aztán az asszony lázban meghalt. És sosem fogant gyereket. Persze őt hibáz179

tatták. Soha senki nem gondolja, hogy a férfiakban is lehet hiba. De aztán feleségül vette anyádat. Három év telt el, gyerek nem fogant. Anyád nem fogant gyermeket, amíg… – odafordult hozzám, visszatért régi énje, elkeseredése látnivaló volt. – Ó, gyermekem, hát menj és nézz a tükörbe! Egyáltalán nem hasonlítasz Antonióra! Rajtad kívül mindenki látja… – Mit? – Szándékosan ostobának tettettem magamat, azt hiszem, talán azért, mert nem akartam megérteni, amit mond. De visszatekintve mégis, mintha egész idő alatt tudtam volna. Közel voltam a síráshoz. – Tudom, hogy nem hasonlítok az apámhoz, de… Mi az, amit rajtam kívül mindenki más lát? Végre a vállamra tette a kezét, megnyugtató gesztus, mintha felmérte volna, hogy amit mond, az fájni fog nekem. – Madonna, bocsáss meg. Bocsáss meg nekem. Anyád Giuliano de' Medicit szerette. – Giuliano… – mondtam ki a nevet, aztán elhallgattam. Azt akartam mondani, hogy Zalumma megőrült, hogy Giuliano, az én Giulianóm sosem találkozott anyámmal, és hogy anyám őt szerette volna, őrültség. Aztán eszembe jutott az a pillanat, amikor ott álltam Lorenzo udvarában Leonardóval, és a művész azt kérte, álljanak modellt neki Giuliano szobránál. És a szobor vonásai furcsamód ismerősek voltak nekem. Leonardo gyakorlott, jó szemére, tehetségére gondoltam, arra, hogy milyen gyönyörűen, milyen élethűen rajzolt le, pedig csak egyszer találkoztunk. És Lorenzóra is gondoltam, aki ott állt az ablakban és várakozott. Már tudtam, azt várta, hogy a művész jelt adjon neki. Anyámnak az elejétől fogva tudnia kellett, hogy én Giuliano gyermeke vagyok. Apám féltékenységében fogantatásom előtt hónapokig kerülte anyámat és születésem után is hosszú ideig folytatta ezt. Ez a féltékenység volt a kiváltó oka, hogy megütötte, amikor anyám bevallotta, hogy állapotos. Természetesen pletykáltak a viszonyról. Amikor Giuliano meghalt, anyám és Antonio megállapodtak, hogyan vezetik félre a közvéleményt, hogy megkíméljék apámat a szégyentől: titokban szül meg engem, anyja vidéki házában, és csak akkor tér vissza, amikor korom miatt hihető lesz a hazugság. Későn kereszteltek; hamis születésnapomat vezették be a városi lajstromkönyvbe. Így senki nem gyanította, hogy Giuliano de' Medici lánya vagyok. Senki, talán csak az asztrológus, akit Zalumma titokban fizetett ki, hogy ő és kétségbeesetten kíváncsi anyám megtudhassa az igazságot sorsomról. Senki nem tudta biztosan, kivéve Leonardót és Lorenzót, akik messziről felismerték a szeretett néhai Giuliano vonásait. Zalumma és én szótlanul ültünk a kocsiban hazafelé. – Miért nem mondtad ezt el nekem korábban? –szegeztem neki a kérdést ott, a temetőkertben. – Miért vártál ezzel mostanáig? – Azért, mert anyád megesketett, hogy ne mondjam el neked ezt a titkot, – felelte, szinte kiabálva, az érzelmektől feldúltan. Aztán azt mondta: annyira nyomorultul érezted magadat, hogy apáddal kellett laknod, semmi értelmét nem láttam, hogy még nyomorultabbnak érezd magadat, míg meg nem szabadulsz tőle. Úgy terveztem, azon a napon mondom el neked, amikor feleségül mész Giulianóhoz. Azért mondom el most, mert megérdemled, hogy megtudd az igazságot a gyermekről, akit a szíved alatt hordasz. Sírni akartam, nem is egy okból, de a sírástól elszorult a torkom. Eszembe jutott, ahogy Lorenzo azt suttogta nekem: Szeretlek, gyermekem; eszembe jutott anyám, aki emlékül adta nekem a medaliont. És most nincs meg, és semmim nem maradt, ami igazi apámra vagy férjemre, vagyis unokabátyámra emlékeztetne. Talán dühösnek kellett volna lennem apámra, vagyis Ser Antonióra, mert megütötte viselős anyámat. De csak roncsolt keze jutott eszembe, vérző ujja, ahol a körmöt letépték róla. Csak apám szavaira tudtam emlékezni, amit akkor mondott, amikor a haldokló Lorenzóhoz indultam: Nem számít, mit mond neked, te akkor is az én lányom vagy és szeretlek. Borzasztóan retteghetett, hogy aznap éjjel megtudom az igazat, mégis elengedett. 180

Amikor hazaértünk, felmentem hálószobámba és nem mentem le vacsorázni. Úgysem tudtam volna enni. Zalumma kenyeret és sót hozott nekem, hogy csillapítsa gyomrom háborgását. Még mindig nem beszéltünk. Elmém vadul dolgozott, próbáltam újraértelmezni a múltat, és Zalumma mintha megértette volna ezt. Elfújtam a lámpát és az ágyra feküdtem, de szemem nyitva maradt. Egy óráig, kettőig, háromig meredtem a sötétbe. Aztán hirtelen felültem, szívverésem hirtelen nagyon gyors lett. A Bernardo Baroncelliről készült tusrajzra gondoltam; hirtelen megértettem, miért adta nekem Leonardo. És eszembe jutott férjemmel folytatott utolsó beszélgetésem, amikor azt mondta: Leonardo. Leonardo látta; a nagybátyám az ő karjában halt meg. Leonardo látta: a férfit, aki megölte vér szerinti apámat, Giulianót. Azt, akit a haldokló Lorenzo a harmadik férfinak nevezett. Anyám kedvéért, és magam miatt, bosszút akartam. Leonardo da Vinci úrnak, Ludovico Sforza herceg úr udvarában, Milánóban Ser Leonardo, Azért írok, mert nemrégiben megtudtam bizonyos tényt… magamról, pontosabban arról, milyen viszonyban volt anyám Lorenzo de' Medici meggyilkolt fivérével, az idősebb Giulianóval. Abból, ahogy azon az estén velem a Medici palota udvarában bánt, arra következtetek, hogy ön erről már régóta tudott. Kérem, bocsássa meg merészségemet, de úgy hiszem, barátként bízhatok önben. Giuliano elmondta nekem, hogy ön jelen volt a Duomóban a gyilkosság napján és információ van a birtokában egy bizonyos férfi személyazonosságával kapcsolatban, aki szintén jelen volt a katedrálisban aznap. Úgy értesültem, ezt a férfit eddig nem találták meg. Most már különös érdekem fűződik hozzá, hogy megtalálják. Kérem, Ser Leonardo, megtenné, hogy elmond nekem róla mindent? Ha képes lenne leírni, vagy emlékezetből lerajzolni, nagyon hálás lennék. Elszántam magamat, ha még él, megtalálom. Nemigen van más, amiért élni tudnék. Isten tartsa meg jó egészségben, Lisa di Antonio Gherardini Via Maggio Santo Spirito, Firenze

181

LII.

H

ajnalban írtam a levelet. És attól a pillanattól fogva, hogy átadtam Zalummának, türelmetlenül vártam a választ és kétségbeesetten reméltem, nem kobozzák el levelemet azért, mert utalás volt benne a Mediciekre. Ezen a reggelen nagyon kellemetlen ténnyel voltam kénytelen szembenézni: Francesco és apám kitűzték az esküvőt júniusra. Jövendőbeli férjem ragaszkodott hozzá, hogy megfelelő esküvői ruhám legyen, amit ő tervez majd, és hogy Zalumma és én állítsuk össze új cassonémat, kelengyeládámat, legyenek benne új ruhák és vászonnemű, amit magunk hímzünk. Régi kelengyeládám tartalmával együtt megsemmisült a tűzben. Ráadásul Francesco igazi, hagyományos esküvőt akart, mintha szűz menyasszony lennék, mintha Giuliano soha nem is létezett volna, mintha el sem szöktem volna apám házából, hogy vele lehessek. A nyár a legkedveltebb évszak esküvőkre, mivel a nyári idő a legkedvezőbb a városon keresztül menő lassú esküvői menetre, különösen mivel a lányokat családjuk gyalog kísérte. De kétség nem fért hozzá, hogy mire júniusban fel kell ülnöm a menyasszony fehér lovára, hat hónapos terhes leszek. Francesco tudni fogja, hazudtam neki, hogy szűz maradtam. Ami még rosszabb, azt is tudni fogja, hogy a gyermek Giuliano gyermeke; amikor egy özvegyasszony újra férjhez megy, gyermekeit gyakran nem látják szívesen új férje otthonában. És nem bírtam ki a gondolatot, hogy elválasszanak Giuliano gyermekétől. Csak egy megoldást tudtam kitalálni: ha meggyőzöm Francescót, hogy a gyermek az övé. Ennek kivitelezésére pedig csak egyetlen szörnyűséges mód volt. Eltelt egy nap, mire eljött a lehetőség. Hagyományos családi összejövetelt tartottak apám házában, hogy megbeszéljék, milyen lesz az esküvői ruhám. Francesco idős apja, Ser Massimo, komor, csendes férfi és özvegy nővére, egy Caterina nevű fakó kísértet volt jelen. Vőlegényem három fivére vidéken élt, túl messze ahhoz, hogy ilyen rövid időn belül Firenzébe utazzanak, bár biztosították Francescót, hogy júniusban eljönnek majd az esküvőre. Az én családom még kevesebb taggal képviseltette magát, mert apám testvérei mind Chiantiban éltek és nem lehettek jelen, anyám két húga szülésbe halt bele, két nővérét pedig a pestis vitte el. Csak Lauro nagybátyám maradt, és felesége, Giovanna Maria. Két idősebb fiukat hozták magukkal, egy pesztrát és három torkaszakadtából bömbölő kisgyereküket. Giovanna Maria, egy holdvilágképű, dagadt nő volt és megint viselős. Lauro nyúzottnak és dühösnek tűnt, a kopaszodás jelei mutatkoztak rajta. Azt kértem, hogy az eseményre a nap második felében, lehetőleg este, vacsoránál kerüljön sor, mert a rosszulléteim reggel és délelőtt szoktak jelentkezni. Estére általában némiképp összeszedtem magamat, és úgy gondoltam, hogy bár bizonyos ételek szagától rosszul vagyok, kevesebb az esélye, hogy a vendégek jelenlétében öklendezem ki. De a sírás kerülgetett. A gondolat, hogy újabb esküvőre készülök alig egy hónappal azután, hogy elvesztettem Giulianót, a kínok kínját okozta nekem. Egész délelőtt, egész nap sírtam. Amikor alkonyatkor megérkeztek új rokonaim, üres mosollyal és kivörösödött, feldagadt szemmel üdvözöltem őket. Apám megértette. Ekkorra már teljesen meggyógyult, és hála Francesco beavatkozásának és ajánlásainak, helyreállította üzleti tevékenységét is, a sors fintoraként éppen azzal, hogy a visszatért Pazzi családnak adott el gyapjúárut. Bátran, komolyan belém karolt, ott állt mellettem, ahogy vendégeinket üdvözöltük. A vacsoraasztalnál mellém ült, ahogy anyám mellé ült volna, és megválaszolta a nekem szánt kérdéseket, amikor túlságosan zavart voltam ahhoz, hogy a válaszon gondolkodjak. Amikor egyszer felálltam és a konyhába rohantam – miután Francesco apja megkérdezte, milyen virágokból álljon az utcán kihúzott virágfüzér – apám utánam jött. És amikor látta, hogy 182

könnyeimmel küszködöm, átölelt, megcsókolta a hajamat, mire átadtam magamat a zokogásnak. Azt hitte, csak halott férjemet siratom; nem vette észre, hogy magamért is sírok, a szörnyűség miatt, amire készülök. Ragaszkodtam hozzá, hogy a szakács ne használjon zsályát az ételekhez, és sikerült ennem egy kicsit, és keveset ittam a pohárköszöntőnél. Mire a vacsorának vége lett, és az asztalt leszedték, berekedtem attól, hogy válaszokat kiabáljak Francesco süket apjának. Ekkor elkezdtünk a ruháról beszélni. Francesco bemutatta ötletének vázlatát: magas derekú ruha, négyszögletes ingvállal. A ruha ujja nem a hagyományos harang alakú; szűk, szoros, a hangsúly a camicián volt, amit a ruhaujj hasítékain hivalkodóan puffosra húznak át. A dekoltázs elég mély, a camicia ott is eléggé kilátszik. Ez meglepett. Leendő férjem állítólag hithű piagnone, mégis a legújabb spanyol divat szerinti ruhát tervezett nekem, ami nemrégiben terjedt el a Borgia-pápa botrányos udvartartásából. Francesco mellettem ült, szövetmintákat terített elém az asztalra. A kupac tetején fénylő ezüstös damaszt és vörössárga selyemszövésű cangiante. – Ha akarod, gránátkővel és gyönggyel díszíthetjük a fejdíszedet. Sem a szín, sem az ékkövek nem illettek hozzám. – Ó – mondta. – Egy szava sincs. Ezek szerint nem jó – mondta, azzal rögtön összehajtotta és félretette a kelmét. Ettől az apja feldühödött. – Nem ő választ. – Apám – szólt Caterina élesen. – Francesco azért van itt, hogy mindenki véleményét meghallgassa. Giovanna szólalt meg. – Jobb lenne valami üde szín, mint a tavaszi szirmok, vagy a kora nyári finom virágok? – mondta. – Rózsaszín és fehér. Bársony és szatén, igazgyönggyel. – Olívaszínű bőre van – felelte erre Caterina. –A halvány rózsaszíntől sápadtnak tűnne. Apám az asztal alatt megfogta és megszorította a kezemet. Ugyanolyan furcsa tartózkodással viseltetett Francesco iránt, mint Pico iránt anyám halála után. – A vázlat szép – mondta. – Tudom, hogy Lisának is tetszik. Az évek során megfigyeltem, hogy a leginkább a kék, a zöld és a lila tetszik neki, minél élénkebb a szín, annál jobb. És zafír… – hangja egy pillanatra elcsuklott, aztán hamar visszanyerte erejét. – A zafír volt az anyja kedvence, és ő is ezt szereti leginkább. Illik hozzá. És a gyémánt is. – Köszönöm – szólt Francesco. – Köszönöm, Ser Antonio. Akkor Lisa zafírt és gyémántot fog viselni. És hozzá illő mély, sötétkéket, talán egy kis lilával. – Nem kell a kedvére tenni – fortyant Ser Massimo, és többet is mondott volna, de fia egy ujjal csendre intette. – Nem kell, de a kedvére teszek – felelte Francesco határozottan. – Csak reméltem, hogy szerény, szép arcú feleségem lesz. De azt nem, hogy szerény és ragyogóan gyönyörű menyasszonyom lehet. Az ilyen szép nő érezze magát elbűvölőnek az esküvői ruhájában. Nem kevesebbel tartozom neki. Lehajtottam fejemet, az asztalt bámultam. Mások talán álszemérmességnek vélték volna ezt. – Szép beszéd – mondta húga, Caterina. Csak most visszatekintve éreztem hangjában a halvány gúnyt. – Olyan szerencsés vagy, Lisa! – kiáltott fel Giovanna Maria, és célzatos pillantást vetett férjére, Lauróra. – Szerencsés vagy, hogy egy férfi úgy udvarol neked, hogy törődik a véleményeddel! Az esemény gyötrelmesen elhúzódott, de egyszer vége lett és rajtam kívül csak apám és Francesco maradt az asztalnál, amin nem volt más, csak a gyertyatartó és boros kelyheink. Közelgett a csalás kivitelezésének ideje. Ajkamhoz emeltem a kelyhet, aztán gyorsan letettem, mert észrevettem, hogy remeg a kezem. Apám és Francesco halkan beszélgettek, két oldalamon előre hajoltak, hogy jobban lássák egymást. Francesco előtt a vázlat kiterítve. A szoknyarészre mutatott. 183

– Azt hiszem, könnyebb anyag kell – mondta. Az általános megegyezés az volt, hogy a szoknya bársony legyen, de Francesco úgy gondolta, ezt a döntést az befolyásolta, hogy ezen a decemberi napon különösen hideg volt. – Júniusban meleg lehet. Lisa, neked mi a véleményed? Hangomat meglepően hidegnek találtam. – Az a véleményem, hogy apám fáradt és le kéne pihennie. – Lisa – szólt apám enyhén dorgálón. – Ser Francesco még mindig a ruháról beszél. És joga van ahhoz, hogy nyugodtan megigya a borát. – Egyetértek. Élvezze csak tovább a bort. Neked pedig le kell pihenned. Francesco hirtelen felém fordította arcát és összevonta sötét szemöldökét. Apám hunyorgott és ásított. Egy pillanatig áthatón nézett. – Fáradt vagyok – szólalt meg végül. Az állítás teljesen hihetőnek tűnt. Karba font kézzel ült az asztalnál, könyöke szorosan az oldala mellett, mintha láthatatlan súly alatt görnyedne. A tűz fénye kiemelte hajának arany színét, de az aranyba már ezüst is vegyült. Pillantásában titkok rejlettek. Egyet ismertem közülük. Felállt, Francesco vállára tette a kezét. – Isten legyen veletek – mormogta, mintegy figyelmeztetésül. Aztán lehajolt és szomorúan megcsókolta az arcomat. Megragadtam boros kelyhemet, apám távolodó lépteit hallgattam, ahogy átment a nagy fogadószobán, fel a lépcsőn. A hang még nem halt el teljesen, amikor Francesco megszólalt: – Ajándékot hoztam neked – a kelmeminták alá nyúlt, négyszögletesre hajtott kis szaténkelmét vett elő, szalaggal átkötött csomagocskát. – Szeretnéd látni? Bólintottam. Arra számítottam, hogy átadja nekem, megengedi, hogy én bontsam ki, de meghúzta a szalagot és valami csillogót vett elő a fénylő szaténból. Francesco szeme is csillogott, furcsa, erős fénnyel. A gyertyafénybe tartotta ajándékomat: smaragd függő. A lánc felfelé fordított ujjain pihent, az ékkő lassan forgott, az arany csillogott. Tekintete átható volt. – Olyan türelmetlenül vártad, sürgetted, hogy apád elmenjen. Az volt az oka, hogy kettesben lehess velem? – Talán. – Igyekeztem, hogy halkan szóljak; talán azt hitte, szándékosan csábosan beszélek, de ha hangosabban mondtam volna, attól megdöbbent volna. Sikerült kis mosolyt erőltettem magamra, nehogy ajkam megremegjen. – Háltál vele? – kérdezte Francesco. Átható tekintettel nézett. – Apád azt mondta, kevesebb, mint egy napot töltöttél a Medici palotában. Fejemet lehajtva a kelyhet néztem, csak azt, és tagadón intettem. Ez volt az első a sok merész hazugság közül. Válaszom örömmel és izgalommal töltötte el. – Nézz a szemembe – mondta; az ékszert lóbálta előttem. – Akarod? – Mit? – A nyakláncot. – Előre hajolt, lehelete arcomba csapott; hangja keményen csengett. – Mondd, hogy akarod. Leesett az állam. Csak hebegtem. – Én… én akarom. – Mit tennél meg érte? Korbácsütésként hatottak ezek a szavak. Dühömet elnyomva csak bámultam rá. Arra gondoltam, most felállok, és azt mondom, menj el. Hívom a szolgákat. Kiutasítalak a házból, soha többé ne tedd be ide a lábadat. Arra gondoltam, ha csalódást okozok neki, elmegy, és a világ megtudja, hogy Giuliano gyerekével vagyok viselős. Ha csalódást okozok neki, újra átadja apámat a Signoriának vallatásra. – Amit csak akarsz – suttogtam. 184

– Mondd hangosabban. Látsszon, hogy úgy is gondolod. Nézz a szemembe! A szemébe néztem. Megismételtem a szavakat. Gyorsan felállt, bezárta az ajtókat. Újabb néhány gyors lépés, már mellettem állt, és egyetlen erőteljes mozdulattal elhúzta székemet az asztaltól. Aztán elém állt, lehajolt, meglengette előttem a nyakláncot. Tűzbe jött, mellkasa hevesen emelkedett, süllyedt, szeme állatiasan villogott. – Térdre! – parancsolta. – Könyörögj érte! Arcom szinte izzott a gyűlölettől. Lehajtottam a fejemet, a padlót, csak a padlót néztem és azt fontolgattam, mi mindent megtennék, hogy megvédelmezzem Giuliano gyerekét. A mi gyermekünket. Mi mindent megtennék, hogy megvédjem apámat. Lecsusszantam a székről, térdre rogytam előtte. – Add nekem. Kérlek. – Így. – Arca vörös volt, remegett, könnyelmű lett. – Akkor ez a jutalmad. Ez a jutalmad. – Laza mozdulattal elhajította a nyakláncot, a kandalló előtt a szőnyegre esett. Talpra rántott. Arra számítottam, hogy megcsókol, de az arcommal nem akart semmit. Az ebédlőasztalra ültetett, széles mozdulattal odébb tolta a kelyheket. Az egyik leesett, a márványpadlón darabokra tört. Hanyatt döntött a kemény tölgyfa lapon; lábam lelógott, papucsom sarka a padlót súrolta. Ösztönösen combomra kaptam kezemet, leszorítottam szoknyámat, de ő a lábam közé állt és olyan erővel húzta fel az anyagot, hogy finom francia lenbatiszt camiciám éles reccsenéssel elszakadt. Őrült hévvel tolta le fekete harisnyáját egyik kezével, és húzta félre alsóingét a másikkal; tunikája alatt farsettót nem viselt. Kapálódzásom csak még jobban felszította buzgóságát; ezt felismerve minden erőmmel rávettem magamat, hogy hátradőljek, ernyedten, engedelmesen feküdjek hanyatt, akkor is, amikor fejem fölött nagy erővel összefogta csuklómat. Szerelem nélkül, állati módon tett magáévá. Olyan durván hatolt belém, hogy fájdalmamban felkiáltottam. Aztán csak hagytam magamat. Már nem a testemben voltam, hanem a mennyezeten játszó puha fények és árnyak között, a fejemhez vészesen közel égő gyertyák szagában, a kandallóból áradó melegben. Én erőd voltam; ő faltörő kos, aki le akar rombolni. A végén én győztem. Giuliano és a gyermekünk biztonságban volt a másik oldalon. Arra eszméltem, hogy meleg folyadék ömlik belém, ömlik ki belőlem. Levegőért kapkodtam, ahogy elhúzódott, éppoly gyorsan, ahogy belém hatolt. Lábam közé kaptam kezemet és rájöttem, hogy megsebzett. Lassan felegyenesedtem és ingatagon, de lábra álltam. Még mindig szaporán szuszogva tűrte vissza alsóingét a harisnyájába, eligazgatta tunikáját, derékszíját. Látta, hogy ott állok mellette és elmosolyodott. Vidám volt, eleven, hangja játékos. – Lisa, Lisa. Micsoda finom kis Jezebel vagy te. Menj, szedd fel a jutalmadat. Arcom megmerevedett; elfordultam tőle. – Menj! – szólt rám, s hangja kissé vészesen csengett. – Vagy most hívjam a szolgákat, hogy takarítsák fel a kelyhek maradékát? Vagy inkább az apádat hívjam és mondjam meg neki, mit csináltál? Némán, magamba zárkózva lassan odasétáltam a nyakláncért és felvettem a padlóról. Az ékkő meleg volt a tűz közelségétől. Mély, sötét színe volt, örökzölden csillogott. Ennél rondábbat még sosem láttam. Odalépett hozzám, nyakamba akasztotta. Amint együttlétünk befejeződött, Francesco teljesen megváltozott, szinte barátságos, féltőn gondoskodó lett. – Hát, mielőtt hívnád a szolgákat – mutatott a padlón heverő üvegszilánkokra – hadd segítsek. Az én hibám, hogy a hajad és a ruhád ilyen zilált lett. Hagytam, hogy megérintsen; selyem hajhálómba visszadugta a kiszabadult rakoncátlan tincseket, lesimította szoknyámat.

185

– Sajnálom, hogy a camiciád elszakadt. A lehető leghamarabb küldök neked másikat, még finomabbat. A konyhai szolgálót hívtam remegő hangon. Miközben az üvegcserepeket seperte fel, Francesco saját ügyetlenségével viccelődött. Én semmit nem szóltam. Amikor megint magunkra maradtunk, nem kísértem az ajtóhoz. Nem válaszoltam, amikor lágyan meghajolt és jó éjszakát kívánt. Felmentem szobámba és Zalumma segítségével levetettem ruháimat. A camiciát az egyik sarokba dobtam. Örültem, hogy elszakadt; úgyis eldobtam volna. Francescótól bűzlött. Zalumma mosdótálat és mosdókendőt hozott, hogy megmosakodhassak; amikor megláttam, elsírtam magamat. Magához ölelt, hátamat simogatta, ahogy anyám, amikor kicsi voltam. Zalumma nem hagyta, hogy eldobjam a pecsétes camiciát. Sőt: megszúrta az ujját és vércseppeket ejtett az elejére és a hátuljára ott, ahol ölem volt; élénk vörösen izzott a vakító fehéren. Gondosan összehajtogatta, vászonba csomagolta, összekötötte és Francesco városi bottegájába küldette.

186

LIII.

F

rancesco két nappal később megint eljött hozzánk, látszólag azért, hogy a ruha előkészületeit megtárgyalja velem és megbeszéljük a ruhapróbát. Ezúttal ő volt az, aki felvetette, hogy apám hagyjon magunkra minket. Nem tiltakoztam. Tudtam, hogy meg fog történni. Megbeszéltem ezt Zalummával, aki egyetértett abban, hogy a gyermek érdekében nincs más választásom, mint a kedvére tenni. Minél gyakrabban adom oda magamat Francescónak, annál jobban elmélyül meggyőződése, hogy a gyerek az övé. Ezúttal fülbevalót hozott nekem, gyémánt és opál ékszert, ami könnycseppként hullt le nyakam alá. Francesco hamarosan már nem is keresett ürügyet látogatásaira, és rendszeres vendég lett vacsoraasztalunknál. Sok ékszert gyűjtöttem így össze, bár ajándékai egyre szerényebbek lettek. Apám is megtanulta, hogy korán álljon fel az asztaltól, már nem is kellett mondani neki. Nem beszéltünk egymással Francescóról. Külön-külön szenvedtünk mindketten magányos szféránkban. Két hét múlva, egy újabb brutális alkalom után mintegy véletlenül megemlítettem Francescónak, hogy nem jött meg a havibajom. Úgy horkant fel, mint akinek nagy tapasztalata van az ilyesmiben, de már kielégült és nem volt durva velem. – Még túl korán van ahhoz, hogy biztos legyen, Lisa. Ne aggódj. Biztosan az idegesség az oka. Majd meglátod. Hagytam, hogy elteljen még egy hét. Aztán a szakáccsal kedvenc ételemet készíttettem el. Fürjet hagymával és zsályával. Vacsoránál, amikor az ételem megérkezett, Francesco mellett ültem. Az aranybarnára sült, ropogós madár fölé hajoltam és mélyen belélegeztem illatát. Az eredmény kielégítő volt. Szám elé kaptam a kezemet és rohantam el az asztaltól; nem értem ki időben a szobából. Ott, apám és Francesco szeme láttára a falnak dőlve hevesen hánytam. Kétségbeejtő állapotomban is hallottam a szék reccsenését, ahogy gyorsan eltolták az asztaltól. Amikor levegő után kapkodva végül képes voltam elfordítani könnyben úszó arcomat, azt láttam, hogy apám ökölbe szorított kézzel mered leendő férjemre az asztal másik oldalán. Ezúttal meg sem próbálta elrejteni dühét és gyűlöletét. Szolga jött, hogy eltakarítsa a mocskot és megmossa arcomat; apám utasítást adott, hogy vigyék ki a tányérokat és szellőztessék ki a szobát. Amint visszaültünk az asztalhoz és jobban lettem, azt mondtam: – Nem akarok júniusi esküvőt. Inkább legyen március. Apám szeme felvillant, aztán oldalra pillantott; számolgatott. Aztán Francescóra nézett, olyan átható pillantással, mintha egészen a lelkéig belelátna. Úgy láttam, vagy csak képzeltem, hogy Francesco kicsit megremegett. – Március ötödikén – mondta apám, olyan vészjósló és ellentmondást nem tűrő hangon, hogy sem jegyesem, sem én nem tudtunk szólni. Apám egy hétig nem volt hajlandó vacsora után kettesben hagyni minket. De nem sokkal később valószínűleg sikerült egyezségre jutni Francescóval, mert újra kiszolgáltatott jövendőbelim kénye-kedvének. Most, hogy Francesco biztosan tudta, hogy terhes vagyok, az ajándékok elmaradtak. Most azt követelte, hogy a nemi aktusért könyörögjek, mert állapotom nyilvánvalóan féktelen vágyam eredménye. Szörnyű neveken kellett neveznem magamat: kurva, szajha, céda. Attól féltem, hogy összeomlók. Félelemmel vártam a március ötödike eljövetelét.

187

Túl hamar eljött. Nedves, hideg nap volt, de lényegesen melegebb, mint a szörnyű hideg tél napjai; kövér felhők úsztak a szürkéskék égen. Akár fehér lovon is mehettem volna át a hídon Francesco palazzójába, mivel hideg napra számítottunk, én, apám, és Zalumma hintóban utaztunk; Lauro nagybácsi, a felesége és gyerekei mögöttünk jöttek, külön kocsiban. Ruhám élénk kék bársony volt, ugyanilyen színű vastag brokát övvel; vastagodó derekam miatt az övet közvetlenül mellem alatt kötöttem meg. Zalumma meggyőzően azt mondta, úgy néz ki, mintha így tervezték volna. Francesco arany és zafír nyakláncot adott nekem, és egy olyan drága fejéket, hogy viselésétől ideges lettem; a legfinomabb aranyszállal összefűzött kis gyémántokból álló hálót. Valahányszor elfordítottam a fejemet, a nap megcsillantotta a gyémántokat és szemem sarkából szivárványszínű felvillanásokat láttam. Fényes délelőtt volt. Émelyegtem. Kihajoltam az ablakon, hogy friss levegőt lélegezhessek be. Elhagytuk a Via Maggiót és keletre tartottunk a Borgo Sant'Iacopón, magunk mögött hagyva legszűkebb pátriámat, a Santo Spirito negyedet. Aztán a nyüzsgő Ponte Vecchión haladtunk át. Férfiak és fiúk látták fehér szaténnal bevont hintónkat, és oda-odakiáltottak nekünk; néhányan tréfálkozó, mások gratuláló megint mások sikamlós szavakat. Én választottam az útvonalat. A kocsisnak alkalmasabb lett volna a Ponte Santa Trinita felé menni, de nekem elég volt már csak arrafelé nézni is, megpillantani az Arno vizét annál a hídnál, és arra gondoltam, hogyan halt meg Giuliano. A belváros, a Santa Maria Novella negyed felé tartottunk, a Via Por Santa Marián keletre fordultunk a Via Vaccherecciára, a selyemárusok bottegáihoz ahol Francesco üzlete is volt. A standok az Arte della Seta, a selyemkereskedők céhének tornya alatt álltak. Férjem palazzója egy mellékutcában állt, fekete vaskapuk mögött; kifejezetten neki és első feleségének épült. Klasszikus római stílusban alkották, olyan világos szürke kőből, hogy fehéren csillogott a napon. Négyszögletes, erős és ridegen elegáns volt. Négy emelet magas, homlokzata észak felé nézett, háttal korábbi családom otthonának. Ekkor láttam először. Ahogy a kapuhoz közeledtünk, kiáltást hallottam. Francesco a ház előtt állt, tenyere előre nyújtva, ujjai széttárva, jelezte, hogy meg kell állnunk. Mellette fekete mantellóban állt meggörnyedt apja és három középkorú, sötét hajú férfi: a fivérei. Kilestem az ablakon, az útra. Szatén szalagokból font kék-fehér füzér feküdt a macskaköveken, az utca egyik végétől a másikig. Márciusban még nem lehetett virágokat találni. Fivérei éljeneztek és fütyültek, Francesco pedig zavart mosollyal előre lépett és meghúzott egy fonalat. A füzér hirtelen szétnyílt középen, és fivérei tapsa közepette sietett elhúzni a füzér két szélét, hogy kocsink átférjen a résen. Nagy tehetsége volt az ilyesmihez; hiszen eleget gyakorolta. Én voltam a harmadik felesége. Az első gyermekágyban halt meg, a második lázban. Megértettem, miért vágytak a nyugodtabb életre; inkább jobblétre szenderültek. Kinyílt a vaskapu. Francesco és fivérei lóháton jöttek, családtagjaik két hintóban követték őket. Elődeimhez hasonlóan az én esküvői kocsim is kelet felé tartott, a hatalmas, feltűnő, narancsszínű téglakupolás Santa Maria del Fiore katedrálishoz. Megint kihajoltam az ablakon, hálás voltam a friss levegőért, ami az idő előre haladtával egyre hűlt. Az eget súlyos esőfelhők töltötték meg. Apám megeresztette a régi mondást: – Az ázott menyasszony boldog menyasszony – vagyis ha az esküvőn esik az eső, az szerencsét jelent. Menetünk végre a Piazza del Duomóra ért és megállt. Vártunk egy ideig, míg Francesco és családja bement előttünk a San Giovanni keresztelőkápolnába, amit egy Mars istennek szentelt régi templom romjaira építettek. A jó firenzeieket itt keresztelték csecsemőként, és felnőttként itt eskették. Amíg jövendőbelim és vendégeik elfoglalták a helyüket odabent, számomra véget nem érő várakozás kezdődött, idegeimmel és a hányingerrel küszködtem; szinte biztos voltam benne, hogy 188

rosszul leszek, amikor megadták a jelet és kénytelen voltam összeszedni magamat. Zalumma tartotta az uszályomat és elindultam. Apám, gyötrődő és szerető apám, karon fogva vezetett az oltár elé. Vele együtt lépkedtem el Ghiberti csodálatos ajtói mellett. Egész életemben a városban éltem, mégis, csak egyetlen egyszer léptem be ennek a kő nyolcszögnek a belsejébe. Griffmadarakkal és spirálisokkal díszített márványpadlón, aranyozott falak között jártam, felnéztem az aranyló kupolára, a ragyogó gyertyatartókra. A pap és Francesco – méltóságteljesen és tisztelettudóan – a fehér márvány oltár előtt vártak. Bevonulásom az érzetek kavalkádja volt: mögöttem a hosszú bársony uszály súlya, a gyémántok szikrázó ragyogása, ruhám ujjának mélykékje, a buggyosra húzott selyemfátyol szövet ragyogó fehérsége. A mozaikokon Krisztus kékekben, vörösekben és kápráztató sáfránysárgában tündökölt ellenpontként az Utolsó ítéletkor a pokolban senyvedő bűnösök, kínzóikkal, az ördögökkel. Apám szorosan magához fogott, nagyon is szorosan, míg eljött az idő, hogy átadjon vőlegényemnek. Ahogy átadott Francescónak, hátralépett és sírt. Véget nem érőnek tűnő mise következett. Kerestem a szavakat olyan imáknál, amiket gyerekkorom óta ismertem, úgy hallgattam a pap beszédét, hogy egy szót sem értettem belőle. Minél hosszabb ideig álltam ott, annál jobban rettegtem, hogy elájulok; valahányszor letérdeltem, szinte biztos voltam benne, hogy képtelen leszek felállni. – Akarod-e…. – tette fel végre a kérdést a pap. Francesco rozmaringszagú volt. Ránéztem, megtévesztően kedves arckifejezését figyeltem, és előre láttam sötét, boldogtalan jövőmet. Láttam, hogy megszületik a gyermekem, apám megöregszik. Láttam, hogy Giuliano emléke egyre halványodik. – Igen – feleltem. Magam is meglepődtem, hogy hangom milyen erővel, milyen meggyőzően csengett. Igen, míg apám él. Ha apám meghal, én és a gyerekem elmenekülhetünk. Gyűrű került elő, újabb egyszerű, vékony karika, amely megcsillant a gyertyafényben. Túl szoros volt, de Francesco erővel az ujjamra húzta. Szemrebbenés nélkül tűrtem, fájdalmat nem mutattam. Francesco csókja visszafogott, bátortalan csók volt. Aztán voltak más csókok is, sok-sok ajak adott csókot, sok elmormolt szót hallottam. Férjembe karolva léptem ki a nagy piazzára és mélyeket lélegeztem. Szürke délután volt; köd ülte meg a levegőt. Lágyan, ahogy a langy vízpára száll fel, megült arcomon, de érintése hideg volt.

189

LIV.

A

z esküvő után társaságunk új otthonomba tért meg. Hintóm ezúttal dübörögve behajtott a nyitott vaskapun, az újonnan kövezett kör alakú kis térre, patkó alakban ültetett zsenge babérbokrok között álltunk meg. A bejárati ajtó dúsan faragott volt és hatalmas. A főbejárattól keletre loggia nyúlt el, ahol jobb időben vendégeket lehet majd fogadni. A kocsi megállt, és Francesco segített kiszállni; Zalumma nagy uszályommal törődött. Magas piedesztálon két fenséges kőoroszlán őrizte a ház küszöbét. Közéjük léptünk, és az ajtószárnyak, mintegy varázslatra kinyíltak. Szolga vezetett be minket a bal oldali helyiségbe: hatalmas csarnok volt, a falak hófehérek, a padló csillogó fehér, klasszikus minták díszítették fekete kőből. A terem végéből, boltíves folyosón át jutottunk az ebédlőbe. A hosszú asztal felülete egyáltalán nem látszott, olyan sok étellel megrakott tál és tálca állt rajta. A szobák mérete jobban illett volna egy herceghez és kíséretéhez, mint kis társaságunkhoz. De az ebédlő kandallójának melege sem tudta egészen eloszlatni a hűvösséget. Hideg, rideg hely volt. Új férjem, úgy tűnt, nagyon gazdag ember. Életemet addig több mint egy évszázados házban éltem, dísztelen falak és egyszerű bútorok között. Megszoktam a nemzedékek koptatta egyenetlen padlót, a középen homorúra csoszogott lépcsőket, a számtalan érintéstől megsötétedett szélű ajtókat. Ez a ház alig egy évtizede volt használatban, a padlók tökéletesen laposak, simák, fényesek, az ajtókon egy karcolás sincs, a vasalatok fényes fémből valók. Ez egyáltalán nem tetszett nekem. Apám vidéki rokonai közül senki nem jött el az esküvőre, de Francesco fivérei a feleségüket és gyermekeiket is magukkal hozták. Egyik családtagja bekísért minket és Lauro nagybácsi családját, így az épület már kevésbé tűnt üresnek, bár a beszéd visszhangzott a falakról. Amikor felszolgálták a bort, a csevegésbe nevetés is vegyült, helyenként hangos és érdes nevetés. A szokás azt diktálta, hogy fehér lovon ülve menjek esküvőmre, és onnan gyalog térjek meg apám házába, ahol egyedül, szűzen töltöm az éjszakát. A házasságot csak a második éjszakán, egynapi lakomázás után hálták el. De az első és a második esküvőmön is semmibe vettem a hagyományt. Nem ültem fehér lóra, sőt lóra sem. Nem is gyalogoltam vissza apám házába, mely döntésemet három tényező befolyásolta: az előző héten lázam volt, aminek következtében még mindig gyengélkedtem, az idő rossz volt, és állapotos voltam. Ez utóbbiról nem beszéltek nyíltan, de derekam annyira megvastagodott, hogy a násznép többsége nyilvánvalónak vette. Ez azonban csak tűnő aggodalom volt, mert a hivatalos eljegyzést a megkötött házassággal egyenértékű köteléknek tartották. Sok firenzei menyasszonynak kellett kiengednie esküvői ruháját, mielőtt a San Giovanni kápolnába lovagolt, és senki nem gondolt rosszat róluk ezért. Elöljárókat és Buonomókat üdvözöltem, Francesco barátait. Hamarosan feltálalták az esküvői vacsorát, amit Savonarola mértéktelensége miatt kipellengérezett volna: roston sült ürü, két egész disznó, szintén roston, három lúd és egy hattyú, számtalan fácán, rengeteg nyúl, halak tucatszám; leves és sütemény és díszes édességek, hat különbözőféle tészta erőlevesben, sajtok, dió, mogyoró, mandula, szárított gyümölcsök. Az étel szagától még mindig émelygés fogott el, alig mertem szóra nyitni a számat. Ám annyit mosolyogtam, hogy belefájdult az arcom. Vagy százszor hallottam, hogy én vagyok a legszebb menyasszony, akit Firenzében valaha láttak. Válaszolgattam, mindig megfelelő, udvarias választ adtam, de egy pillanatig sem gondoltam komolyan.

190

Voltak pohárköszöntők, köztük az újházasoknak szóló népszerű szöveg is, miszerint nászéjszakámon teherbe kell esnem. Ajkamhoz emeltem a kelyhet, de a szám szorosan összezárva maradt; a bor illata olyan hányingert okozott, hogy visszatartottam a lélegzetemet. Nem ettem, csak egy kis kenyeret és egy darab sajtot, bár tányérom tele volt. Ügyesen úgy tologattam az ételt, hogy úgy tűnjön, többet fogyasztottam. Az evés után tánc következett, a zenét egy kvartett szolgáltatta, akiket Francesco fogadott. Most, hogy túl voltam a rituálén és az étkezésen, ideiglenesen megkönnyebbültem. Nagyon fáradt voltam, de nevettem, játszottam, táncoltam új unokatestvéreimmel és új reménnyel néztem rájuk. Egyszer apám felé fordultam, láttam, ugyanazt érzi, amit én. De amikor alkonyodni kezdett, az ünneplők távoztak, és apám is hazament a házába, ahol már csak ő maradt a családból… Zalumma is elköltözött tőle. A fénnyel bátorságom is egyre csökkent. Alig álltam a lábamon, szinte kába voltam, amikor Francesco bemutatta néhány szolgáját: szobalányait, Isabellát és Elenát; inasát Giorgiót; a szakács Agrippinát; egy konyhalányt, Silvestrát; és a kocsist, Claudiót. Legtöbbjük a konyhával szemben aludt, a konyha pedig a palazzo délnyugati szárnyában volt, a hátsó traktusra nyílt. Hangosan ismételtem a neveket, bár tudtam, hogy képtelen leszek megjegyezni, sokáig kell tanulnom őket; szívem túl hangosan kalapált ahhoz, hogy saját hangomat halljam. Voltak mások is, akikkel ekkor nem találkoztam; istállófiúk és az istállómester, egy másik szakács, aki éppen beteg volt és egy kifutófiú. Elena, egy kedves arcú, gesztenyebarna hajú, derűs, Madonnatekintetű nő, vezetett fel engem és Zalummát a lépcsőn, a második emeletre, el Francesco első emeleti szobái előtt a hatalmas lakosztályba, ami ettől a naptól fogva az enyém. A lámpát magasba tartva először a gyerekszobába vezetett; a falat merev tartású Szűz Mária és felnőtt férfiszerű gyermek képe díszítette. Onnan a dajka szobájába mentünk; ez annyira hideg volt, hogy arra gondoltam, itt még soha nem gyújtottak tüzet a kandallóban. Aztán a nappaliba értünk, ahol asztal volt, székekkel, az asztalon égő lámpás, és volt íróasztal is, könyvespolc, rajta hölgyek ízlésének megfelelő könyvek: szerelmi költészet, zsoltárok latinul, bevezetések klasszikus nyelvekbe, tanácsadók, hogyan vezesse a ház asszonya a házat, hogyan viselkedjen férjével és vendégekkel, hogyan kell gyógyítani a gyakoribb betegségeket. Itt sem égett tűz, de a szoba melegebb volt, mivel két szinttel lejjebb az ebédlő kandallójában lobogó tűz, és egy szinttel Francesco lakosztálya felett volt. A nappali és a gyerekszoba a ház utcára néző részén volt, ablakai északra néztek; Zalumma szállása (amin Elenával és Isabellával osztozott) és az én lakosztályom is a ház hátsó része felé nézett, déli tájolású volt. Elena elvitt minket a szolgák szobáihoz és megengedte, hogy gyors, futó pillantást vessek rájuk, mi van odabent; otthon a saját hálószobám nem volt ilyen nagy és jól berendezett. Aztán átmentünk a folyosón és Elena kinyitotta a ház asszonya, vagyis az én szobám ajtaját. A szoba hangsúlyozottan nőies volt. A falak fehérek, a padló tarka, krémszínű, rózsaszín és zöld márvány, a kandalló és a kandallópárkány fehér gránit, mely csillogott a lobogó tűz fényében. Két szép női karosszék volt bent, a kandallóval szemben, kárpitjuk halványzöld brokát; a szemközti falon nagy falikárpit, narancsszedő nőket ábrázolt. Az ágyat szétszórt rózsaszirmok borították, a bojtos ágytakaró ugyanabból a kék bársonyból való, mint a ruhám. Hozzá illő aranyszegélyű függönyök függtek az ébenfa baldachinon; a dúsan, gyönyörűen redőzött belső függönyzet tiszta fehér sifon volt. A szoba déli oldalán üvegezett ajtó, úgy gondoltam, erkélyre nyílik. Az ágy másik oldalán asztalok álltak; egyiken virágmintás fehér mosdótál, benne illatos rózsavízzel, felette ovális tükör. A másik asztalon lámpás, ezüsttányéron mazsola, egy palack bor és egy ezüst kehely. A szoba berendezése olyan új volt, annyira nyilvánvalóan hozzám illő, hogy nehéz volt elhinni, nem én vagyok az első lakója.

191

Elena megmutatta az ágy közelében a mennyezetből lógó vasláncot, amit ha meghúzok, csengő jelez a szolgák szállásán a folyosó másik végén. – Köszönöm – mondtam, ezzel elbocsátva. – Mindenem megvan, amire szükségem van. Most levetkőzöm. Ajka halvány mosolya a házbejárás során sosem lanyhult, most sem változott. A lámpást még mindig kézben tartva pukedlizett, aztán kiment, becsukva maga mögött az ajtót. Ott álltam a szobában, hallgattam lépteit, ahogy a márványpadlón távolodott, a folyosó végén egy ajtó nyílt, csukódott. Zalumma kifőzte ingvállamat és ruhám ujját. A súlyos ruha és nehéz uszálya a padlóra esett, és egy szál csillogó camiciában, mély sóhajjal, kimerülten kiléptem belőle. Nyugtalanul ültem az ágy szélén, néztem, ahogy Zalumma gondosan összehajtogatja a ruha ujjait, a ruhát, és a nagy szekrény egyik polcára teszi. Gondosan levette rólam a gyémántos hajhálót, és a dobozba tette a többi ékszer mellé. Aztán elfoglaltam helyemet a tükör előtt és hagytam, hogy kibontsa hajamat. Tükörképemet néztem és anyámat láttam; ilyen lehetett fiatalon, állapotosán, a jövőtől rettegve. Zalumma is őt látta bennem. Kézbe vette a hajkefét, végighúzta hajamon, aztán szabad kezével simította le. A kefe minden húzását kézzel való simítás követte; vigasztalni akart, és csak így tudott. A kefe végül megállt a kezében. Megfordultam, szembenéztem Zalummával. Arckifejezése olyan volt, mint az enyém: színlelt bátorság, a másik felvidításának szándéka rejlett benne. – Ha bármire szükséged van… – kezdte. – Nem lesz gond. – … itt leszek az ajtónál és várok. – Bejössz utána? – kérdeztem. Rettegésem ellenére észrevettem, hogy Francesco egy kérésemet nem vette figyelembe: a szobámban nem volt ágy Zalumma számára. Bár az volt szokásban, hogy a szolgák nem alszanak gazdájuk mellett, Zalumma mindig matracon aludt anyám ágya közelében, arra az esetre, ha anyámnak rohama lenne. Anyám halála után Zalumma jelenléte vigasz volt nekem. És vigasz lenne itt is, ebben a szívtelen házban. – Ez a szoba túl nagy, és ez az ágy is; nem bírom ki, ha egyedül kell aludnom. – Jövök. – mondta. Bólintottam. – Hívni foglak. Elfordultam, hogy kimehessen. Francesco negyed órával később érkezett. Tétován kopogtatott; mivel nem válaszoltam azonnal, benyitott és a nevemen szólított. A kandalló előtt ültem, a tüzet bámultam, összekuporodtam, államat térdemen nyugtattam, csupasz lábam a meleg, érdes grániton pihent. Ha még annál is közelebb ültem volna, a hőség megégette volna a bőrömet; de a lobogó tűz sem melegítette fel azt a hideget, ami körülvett. Felálltam, felé indultam. Férjem még mindig borvörös esküvői ruháját viselte; kedvesen, szégyenlősen mosolygott, ahogy megálltam tőle két karnyújtásnyira. – Az ünnepség egészen jól sikerült. Úgy vélem, vendégeink elégedettek voltak. Mit gondolsz erről? – Igen, szerintem is elégedettek voltak. – Kielégítőnek találod a lakosztályodat? – Felülmúlja minden várakozásomat. – Remek – mondta, aztán kisvártatva folytatta. –Ajándékot hoztam neked. – Azzal selyemtasakot húzott elő a zsebéből. Érte nyúltam és átvettem. Ujjaim esetlenek, merevek voltak, mintha jeges vízben nyúlkáltam volna, ügyetlenkedtem a zsinórral. Francesco halkan nevetett és meglazította nekem a húzózsinórt; a zacskó tartalma a tenyerembe hullt. Női bross volt. Nagy, bükkmakkméretű gránátkő, körülötte gyöngyök, ezüst foglalatban.

192

– Ez… családi ékszer – mondta Francesco, hirtelen kényelmetlenül érezve magát. Háta mögött összekulcsolta kezét. – Anyámé volt, és a nagyanyámé. A kő homályos volt, a darab érdektelen, kivéve, hogy nagyon régi. Fekete patina tapadt meg makacsul minden gyöngy körül, bár az ékszert nemrégiben polírozták. Hagyomány, gondoltam. Mindkét előző felesége viselte. – Köszönöm – mondtam feszülten, előre felkészülve a következő rémségekre. De valami olyasmi következett, amit addig teljességgel lehetetlennek hittem; Francesco arckifejezése szelíd, szinte unott maradt. Ásítást fojtott el. – Nagyon szívesen – mondta szerényen, visszahúzódón. – Hát akkor – furcsán körülnézett, aztán megint rám mosolygott. – Biztos vagyok benne, hogy fárasztó nap volt ez neked. Reggel találkozunk. Jó éjszakát. Hitetlenkedve néztem fel rá. Feszengett, izgatott volt, minél előbb el akart búcsúzni tőlem. – Jó éjszakát – mondtam. Elment. Gyorsan letettem a brosst, fülemet a csukott ajtóra tapasztva hallgatóztam; hallottam a folyosón távolodó, a lépcsőn lefele haladó lépteit. Amint biztos voltam benne, hogy elment, kinyitottam az ajtót, hogy Zalummát hívjam, és meglepődtem, hogy már ott is volt. A sötét lépcső felé bámult. – Visszajön még? – suttogta. – Nem. – Behúztam a szobába. Leesett az álla a csodálkozástól, szeme tágra nyílt. – Mi történt? – Semmi. – A felismerés, hogy ma estére vége a jelenésemnek, lenyűgözött. Hirtelen kimerültséget éreztem, és alig értem az ágyhoz, lábam felmondta a szolgálatot. Leültem, hátamat a maszszív fejtámlának támasztottam, lábamat kinyújtva magam előtt; szórakozottan megfogtam egy rózsaszirmot, azzal játszottam. Zalumma fogta a boros palackot és teletöltötte az ezüstkupát, aztán a kezembe adta. Aromája meglepően kellemes, ahhoz képest, hogy a nap folyamán olyan rosszul voltam. Kis, óvatos kortyot ittam, nyelvemen ízlelgettem; a legfinomabb borok közé tartozott, amit valaha ittam, olyan jó, amilyen a Mediciek asztalára került. Aznap először nyugodtam meg annyira, hogy foglalkozzam Zalummával. Az ágy mellett állt, szemöldökét összehúzta, úgy figyelte, hogy ízlik az ital, hogy nem vagyok-e tőle rosszul. Aznap nagyon csinos volt; az utóbbi időben annyira aggódott miattam, hogy kissé lefogyott, ettől sötét, mandulavágású szeme alatt kiállóbb lett az arccsontja. Arcát keretező tintafekete haját szépen befonta, és krémszínű selyemfátyollal fedte be; ruhája sötétbarna gyapjú volt, aranyszínű szalaggal szegve. – Mit mondott? – kérdezte, amikor már nem bírta tovább a csendet. – Ajándékot adott – feleltem, az éjjeli szekrényen heverő bross felé bólintva. – Odaadta az ajándékát, aztán azt mondta, biztosan fáradt vagyok, kimentette magát és elment. A brosst nézte. – Őrült. – Lehet, hogy az – mondtam. – Vagy talán ő is fáradt ennyi előkészület után. Nézd meg az ágyat. – Zalumma a hímzett bársonytakarót, a hozzá illő függönyöket nézte. – Ezt mind értem, miattam tette. – Ez a legkevesebb, amit megtehetett – jegyezte meg feszült, kemény hangon. Újabb óvatos kortyot nyeltem a borból és rájöttem, hogy farkaséhes vagyok. A mellettem álló tányérnyi aszalt szőlőre néztem és elfintorodtam. A szolgák biztosan úgy gondolták, hogy pukkadásig eszem magamat az egész napig tartó lakomán, és csak ezt a borhoz illő édességet hagyták itt; nem tudták, hogy nem szeretem a mazsolát. Zalumma azonnal megértette, mi a helyzet. – Éhes vagy? Ma nem is ettél. – Egy kis kenyeret és sajtot kívánnék. 193

– Megyek, szerzek neked. Egy kicsit vártam. – Hozz egy másik poharat… magadnak. És bármit, amit csak akarsz. Nem akarok egyedül enni. – Francesco ezt nem tartaná helyénvalónak, de én nem bántam. Szédültem a megkönnyebbüléstől, és nagy fáradtságom ellenére hirtelen kedvem támadt egy kis ünnepléshez. Mert legalább egy éjszakára megmenekültem Francesco brutális figyelmességétől. – Biztos vagy benne, Madonna? A kérdést méltatlannak találtam, nyelvemmel mérgesen csettintettem és intettem neki, hogy menjen, menjen már. Míg odavolt, csukott szemmel ültem. Kimondhatatlanul hálás voltam, hogy békén hagytak második nászéjszakámon. Nem akartam megszentségteleníteni az első emlékét. Hangosan ígértem meg Giulianónak: „Mindent elmondok rólad a gyerekednek, arról, hogy milyen jó voltál, és milyen jó volt az apád. Mesélek neki a nagybátyádról, az apámról. Megtanítok neki mindent, amit a szeretetről és a jóságról tudok.” Becsuktam a szememet és láttam, ahogy Giuliano ott térdel a kápolna padlóján, miután szétszakította a virágfüzért, és felnézve mosolyog rám. Én is elmosolyodtam. És amikor Zalumma megjelent az ajtóban, egyik kezében a tálcát egyensúlyozva, még mindig mosolyogtam. A tálcán három különböző sajt, és egy kerek cipó fele. Örömmel láttam, hogy hozott még egy boroskelyhet. – Jobban vagy – jegyezte meg elégedetten. – Sosem láttam még ilyen konyhát. Az ember azt hinné, egy egész hadsereget vártak mára. – Hangjában furcsa mellékzöngét véltem felfedezni. – Mi az? – tudakoltam. Tudtam, hogy felfedezett valamit, meglátott valamit. – Mi történt? Gondosan odébb nyomta a lámpást és az éjjeliszekrényre tette a tálcát. – Ser Francesco – mondta, úgy, hogy hangjából csak úgy áradt a csodálkozás –, szóval, amikor lementem a konyhába, fáklyák fényét láttam a bejárati ajtó előtt és férfihangokat hallottam. – És? – Az ablakhoz léptem; nem volt nálam gyertya, így nem láthattak. Az istállófiú kinyitotta a kaput. Ser Francesco lovon ült, egyedül. Az istállófiúval beszélt. Azt hiszem, azt mondta neki, mikorra várja vissza. Úgy nézett körül, mintha attól tartana, valaki megláthatja. „Szóval elment” – mondtam magamban, és próbáltam kitalálni, vajon mit is jelenthet ez. Talán aggódnom kellett volna, de egyszerűen boldog voltam, hogy elment. – Nem baj – mondtam hangosan. –Tessék! – felemeltem a borospalackot. – Igyál velem és együnk. Túléltem az első itteni éjszakámat. Ettünk, ittunk. Amikor elfáradtunk, ragaszkodtam hozzá, hogy Zalumma mellém feküdjön. Rabszolgaként ódzkodott attól, hogy úrnője ágyára feküdjön, zavarban volt; nem akarta, hogy olybá tűnjön, elfelejtette, hol a helye, és tudta, hogy Isabella és Elena észreveszi, ha nem a szolgák szállásán, a saját ágyában alszik. De végül elaludt. Egy kicsit én is elszunnyadtam. Azt álmodtam, hogy tévedésből vagyok ebben a házban, ezzel a férfival; a gyász felébresztett. Arra ébredtem, hogy Zalumma halkan hortyog mellettem, még nappali gyapjúruhájában, de fátyla félrecsúszott; a kandalló tüze már csak parázslott. Aztán elért a tudatomig, hogy törvényesen Francesco felesége lettem, Giuliano halott, és ezeken a tényeken nem változtathat semmi. Tudtam, hogy sírni fogok, zokogni, csillapíthatatlanul, hangosan, és nem akartam, hogy ezt bárki lássa, hallja. Kikászálódtam az ágyból, és a hidegtől remegve gyorsan, csendesen kiosontam a szobából. Becsuktam magam mögött az ajtót és a lépcsőhöz szaladtam, félútig futottam, aztán leültem az egyik lépcsőfokra. Mielőtt az első keserves, rekedt hang elhagyhatta volna torkomat, zajt hallottam: tétova, nehéz léptek közeledtek felém. Sárgás lámpafény imbolygott messze lent, fokozatosan világította meg a falat, mintha vásznat terítenének rá. Mielőtt megláttam volna, már tudtam, hogy a férjem az. Ingadozó léptekkel jött, meg-megállt, hogy összeszedje magát. A lépcsőfordulón állt, alig néhány foknyira tőlem. 194

– Francesco – mondtam halkan. Pedig csak gondolatnak szántam. Nem akartam, hogy észrevegyenek, főleg nem ő. De meghallotta és csodálkozva nézett fel rám. – Lisa – motyogta. Nagyon részeg volt. Feltartotta a lámpát, hunyorgott rám. Ziláltan állt rajta a fekete mantello; ahogy felemelte a lámpát, a fénykör alján láttam, hogy esküvői tunikája és harisnyája van rajta. Jobb csípője táján a tunika szegélye csomóba gyűrődött, harisnyája kissé lecsúszott, és alsó ingének széle fehér zászlóként lebegett. Csodálkozva felhördültem a látványra, és amikor újra levegőt vettem, olcsó levendula illatszer szaga csapta meg orromat. Ereztem már ilyen illatot néhányszor a piacon erkölcstelen öltözetű, arcukat erősen pirosító nőkön, akiktől Zalumma mindig elterelt. Eszembe jutott Francesco hangja, lelki szemeim előtt láttam kéjvágyó, csillogó tekintetét. Kurva. Szajha. Céda. De aznap reggeltől már tiszteletre méltó férjes asszony voltam. És szabad. – Nem tudtam aludni – mondtam gyorsan. – De azt hiszem, most már tudok. Jó éjszakát! – Jó éjszakát! – felelte Francesco álmosan, és ahogy futottam felfele a lépcsőn, hallottam, hogy morog, nyöszörög. Amikor visszaértem a szobámba, becsuktam magam mögött az ajtót, háttal nekidőltem, és úgy nevettem, hogy felébresztettem Zalummát.

195

LV.

E

ljött a tavasz, meleg lett. Ezekben a napokban kinyitottam az üvegezett ajtót és kiültem az erkélyre. Balra az istállók és a levendula és rozmaringsövénnyel szegélyezett konyhakert. Közvetlenül az erkély előtt kövezett ösvényű díszkert, fiatal babérfákkal és gondosan formára nyírt bukszusokkal. Reggelente egyedül sétáltam a kertben, el az üvöltő kőoroszlán előtt, melynek tátott szájából egy kőkútba frissítő vízsugár csurgott. Mögötte íves, rácsos lugasra futó tövises vadrózsa nőtt, melyen át a Szűz Máriának szentelt kis grottához lehetett jutni; a Szűz tárt karokkal fogadta a hozzá folyamodókat. A gyermek a hasamban növekedett. Áprilisra derekam félreérthetetlenül megvastagodott; állam, és arcom vonalai meglágyultak. Hányingerem helyébe olyan éhség lépett, hogy tányéron ételt készíttettem be éjjeliszekrényemre, és gyakran éjszaka is felkeltem enni. Francesco úgy gondoskodott rólam, mintha nem is a férjem, hanem az apám lenne; utasítására Agrippina minden nap bekészített nekem egy sajtárnyi habos, még tőgymeleg tejet. Férjem egy ujjal sem nyúlt hozzám. Úgy viselkedtünk egymással, mint két távoli, de szívélyes ismerős; megadott mindent, amit csak kértem. Nem tiltakozott, amikor az volt a kérésem, hogy Zalumma számára tegyenek be egy ágyat a szobámba. De nagyrészt a foglya voltam: már nem járhattam a piacra. Elmehettem meghallgatni Savonarola prédikációit, vagy ha akartam, családi kápolnánkba, a Santissima Annunziatába. Minden más úthoz férjem külön, kifejezett engedélyére volt szükség. Francesco és én általában naponta egyszer, vacsoránál láttuk egymást. Apám csatlakozott hozzánk. Úgy látszott, különösen élvezi a társaságomat, és felvidult a gyermek közelgő születésének hírére. De annyira lefogyott, hogy aggódni kezdtem egészségi állapota miatt; és amikor asztalhoz ült, hogy Francescót hallgassa, észrevettem, hogy valami titkos gond emészti. Az volt az érzésem, hogy sosem lesz már boldog. És én sem, bár életem nem vált olyan pokollá, mint amennyire féltem. Francesco reggelente járt Savonarola miséire, kurváit pedig éjszakánként látogatta; ha törődött is a nyilvános és magánélete közti ellentmondással, nem mutatta. Munkanapja végeztével, amit a bottegában és a Palazzo della Signorián töltött, ahol Buonomo volt, élvezte a vacsorát és figyelmes hallgatóságát. Apám és én figyeltünk, ám keveset beszéltünk, amikor Francesco a nap híreit mesélte. Sok változás következett be Fra Girolamo miatt, aki úgy ítélte meg, Istennek mélyen be kell avatkoznia a Signoria munkájába. Törvényeket fogadtak el: a szodómia büntetése máglyán való elégetés, a mély dekoltázs megtorlása nyilvános megszégyenítéssel és pénzbüntetéssel jár. A költészetet és a szerencsejátékokat törvényen kívül helyezték. A házasságtörők reszkettek a félelemtől, hogy megkövezés általi halálra ítélik őket. (Francesco mindezt a legnagyobb komolysággal mondta el nekünk; mintha nem is ő lett volna a legnagyobb házasságtörő.) Azok a férfiak és nők, akik ékszert mertek viselni, azt kockáztatták, hogy elvesztik őket, mert az utcán most a perjelhez hű fiatalok járőröztek, eltökélten arra, hogy az egyház részére „adomány”ként elkobozzanak minden „szükségtelen” vagyontárgyat. A polgárok igen óvatosan jártak az utcákon; aggódtak, hogy egy meggondolatlan lépés felhívja rájuk a figyelmet, vagy egy elejtett megjegyzést az Isten iránti közömbösség jelének vesznek. Mindannyian féltünk. Ugyanakkor az Úr azt is diktálta, hogy Firenzét ezen túl ne a gazdagok kormányozzák. Szintén az Úr azt javasolta, hozzanak létre velencei mintára Nagytanácsot, ellenkező esetben megsemmisíti a várost. Isten Anyja is érdeklődést mutatott a politika iránt. Megjelent a perjelnek és ékes toszkán nyelven reform szükségességéről beszélt. Savonarola igen vehemensen kezdett prédikálni Róma és Sándor pápa botrányos viselkedése ellen, aki magával vitte túlontúl fiatal szeretőjét, hogy vele lakjon a Vatikánban. 196

Francesco új kifejezést tanított nekem: Arrabbiati17, a veszett kutyák. Ők voltak azok, akik vicsorogtak Savonarolára, akik azt mondták, hogy a szerzetesnek semmi köze a politikához, legalábbis nem lenne szabad, hogy legyen. Francesco csak megvetéssel beszélt róluk. Apám, aki korábban a szerzetes nyílt híve volt, most a megfelelő szövegrészeknél halványan elmosolyodott vagy összehúzta a szemöldökét, de nem sokat beszélt. Teljesen elhagyta a tűz, a lelkesedés, bár továbbra is eljárt Francescóval meghallgatni Savonarola prédikációit. Már az is bosszantott, ha a prófétát szóba hozták. Miséiről már kizárták a nőket – mivel többnyire politikai ügyekről beszélt – kivéve szombatonként, amikor kifejezetten a gyengébb nem tagjaihoz intézte szavait. Kötelező volt ezeken a szombati miséken részt vennem; hiszen a férjem Buonomo. Zalumma és én merev csendben ültünk és hallgattunk. De időnként szóltam Istenhez. Apám felgyógyulása után bizonyos mértékig megbocsátottam neki. De csak családi kápolnánkban, a Santissima Annunziatában imádkoztam, ahol nyugodt lehettem. Szerettem, hogy minden olyan régi, kicsi és egyszerű. Ez idő alatt Károly francia király leért Nápolyba, ott azonban végül vereséget szenvedett. Hadserege újra észak felé indult, akadálytalanul haladt át Rómán, míg alig kétnapi járóföldre ért Firenze városához. Savonarola mindannyiunkat figyelmeztetett, hogy bánjuk meg bűneinket, különben Isten Károly király alakjában lesújt ránk. Ekkor a szerzetes elment Siena városába, meggyóntatta Károlyt, kiszolgáltatta neki a szent ostyát, és személyesen fenyegette meg Isten lesújtó haragjával arra az esetre, ha nem szerzi meg nekünk Pisa városát. Károly nem nyilatkozott e tárgyban; Savonarola válasz nélkül tért vissza, és mi, firenzeiek egyre jobban aggódtunk, miközben a franciák Siena városában időztek. Én azonban nem voltam képes emiatt izgatni magamat. A balkonon üldögéltem és néztem, hogy nyílnak a fehér liliomok. Májusban áradás pusztította el az Arno partjára vetett sarjadó gabonát. A próféta szerint ez jel Istentől, hogy ha nem bánjuk meg bűneinket, legközelebb Károlyt küldi a nyakunkra. Néztem, ahogy a babérfák kilombosodnak, leveleik ezüstösen remegnek a szélben; és néztem, ahogy a szürke esőben meghajolnak. Júniusban a rózsákat néztem, élénkvörösen virítottak a mélyzöld pázsit előtt; beszívtam a széllel áradó édes illatukat. A víz megnyugtató, monoton csobogással folyt az oroszlán szájából. Augusztusban igen nagy forróság volt, szörnyen éreztem magamat. A hőségtől, a gyermek nyugtalan rugdalózásától és hátfájásomtól nem tudtam aludni. Feküdni is kényelmetlen volt, ülni is, állni is; már nem láttam a lábamat, nem tudtam levenni a cipőmet, alig tudtam felállni az ágyról, a székről. Jegygyűrűm úgy az ujjamra szorult, hogy fájt. Zalumma bőven beszappanozta, és amikor végre sikerült lehúznia, sikítottam. Zalumma és én számoltunk, és arra jutottunk, hogy a gyermek a hónap első vagy második hetében fog megszületni. A hónap utolsó hetére Zalumma elégedett volt: a gyermek késése csak még jobban megerősíti Francescót abban a hitében, hogy az övé, de én túlságosan el voltam keseredve ahhoz, hogy értékelni tudjam jó szerencsémet. Szeptember elsejére már mindenkivel házsártos voltam, Zalummát is beleértve. Már nem jártam le vacsorázni; Francesco apró ajándékokat küldött fel, de túl ingerült voltam, hogy megköszönjem. Azon a héten egy különösen forró éjszakán hirtelen, furcsa éberséggel felriadtam. Patakzott rólam a verejték. Feltűrtem hálóingemet, párnám alá nyomtam; az átizzadt lenvászon olyan szorosan a testemre tapadt, hogy láttam a gyermek mozgását. Esetlenül felkeltem, magamra vettem ruhámat. Zalumma halkan hortyogott az ágyán. Olyan könnyedén lépdeltem, amennyire terhem, testem tömege engedte, és halkan kiosontam az ajtón. Szomjas voltam, friss vizet akartam inni, és az alsóbb, hűvösebb emeleten hűsölni egy kicsit. Szemem alkalmazkodott a szürkülethez, nem vittem magammal gyertyát. 17

magas rangú firenzeiek befolyásos csoportja

197

Amint elindultam lefelé a lépcsőn, láttam, hogy fény közeledik az ellenkező irányból. „Francesco,” gondoltam. Jó feleségként megfordultam, feltűnés nélkül vissza akartam menni lakosztályomba, de valami nőies kíváncsiság arra késztetett, hogy megállják, hátamat szorosan a falnak nyomva testemet kívül tartsam a közelgő fény udvarán, és lenézzek. A lépcsőfordulón Isabella állt, a fiatal és szép Isabella, fehér lenvászon camiciában, egyik felemelt kezében kulcs, a másikban gyertya. Hátrahajolt egy férfi ölelésében, aki melle alatt ölelte át és húzta közelebb magához, aztán arcát a lány nyakához nyomta. Csókolta, és Isabella igyekezett elfojtani kitörni készülő nevetését, és amikor ez nem sikerült, a férfi csitította, és a lány elhúzódott tőle, és kinyitotta férjem lakosztályának ajtaját. Odabent lámpás égett, férjem visszatértét várva. Francesco – gondoltam –, és Isabella. Egy-két órával korábban jött haza; talán valamelyik szajhája megbetegedett, különben kiszámítható időben járt haza. Nem voltam egészen meglepve, nagyon sértve sem éreztem magamat ettől a dévajkodásától, bár némiképp csalódtam Isabellában. Ám a férfi, aki felemelte arcát, nem a férjem volt. Csak egy pillanatra láttam villanó mosolyát, mielőtt elvette a kulcsot Isabella kezéből. Sötét hajú férfi volt, velem egykorú, tizenhat év körüli lehetett. Még sosem láttam. Vajon Isabella tolvajt engedett be a házba? Ott álltam, mozdulatlanul, csak a gyermek rugdalózott bennem. Magam sem értem, miért, nem féltem ettől a férfitól. Isabella megfordult és szenvedélyes csókot adott neki; ahogy elhagyta a férfit, hogy menjen le a lépcsőn, és magával vitte a gyertyát, a férfi hangtalanul fenéken paskolta. Aztán ez a férfi egyedül lépett be Francesco lakosztályába, a bent égő lámpás fénykörébe. Léptei szokatlan hangját figyeltem. Aztán minden könnyedségemet összeszedve óvatosan lementem a lépcsőn, el a behatoló mellett, aki férjem dolgozószobájában időzött. A konyhai kandallóhoz mentem, felkaptam a nagy piszkavasat, aztán csendben felmentem a lépcsőn, Francesco dolgozószobájához. Árnyékba húzódva néztem, ahogy az idegen ott áll Francesco íróasztalánál; az asztalra tette az égő lámpást, amit férjem hálószobájából hozott ki. Az asztal fiókja kihúzva, a kulcs mellette; az idegen kihajtott egy ív papírt és szemöldökét ráncolva nézte, olvasta, ajka némán formálta a szavakat. Szép fiatalember volt, orra nagy, erős, szemét szénfekete pillák ovális arcát göndör, sötétbarna fürtök keretezték. Művészruhában volt: majdnem térdig érő szürke tunikában, foltozott fekete harisnyában. Ha férjem ékszereit, aranyainkat, ezüstneműnket vette volna el, kiáltottam volna a szolgákért. De csak az érdekelte, amit olvasott. Nem látott meg, míg előre nem léptem a sötétségből és nem szóltam rá parancsolón: – Mit keres itt? Megdermedt, aztán meglepetésében felszegte állát, és amikor megfordult, hogy rám nézzen, a papír kiesett a kezéből. Valami csoda folytán kinyúltam és elkaptam lebegés közben, mielőtt a földre esett. Mozdult, mintha el akarná venni tőlem, de fenyegetőn emeltem fel a piszkavasat. Meglátta nálam ezt a fegyvert és telt ajka széles mosolyra húzódott. Mintahogy én nem féltem, ő sem. Hozzám hasonlóan ő is pontosan tudta, hogy csak néhány lépést kell hátralépnie, hogy a kandalló kihunyt tüze mellől elvegye a piszkavasat. Arrafelé pillantott, aztán elvetette az ötletet. – Monna Lisa – szólított meg. Hangja úgy csengett, mintha kicsit meglepődött volna, hogy egy jó ismerősével találkozik, olyan helyen, amire nem számított. Úgy nézett ki, mint egy szegény inas, beszéde kereskedőre vallott. – Kicsoda maga? – szegeztem neki a kérdést. – Magam vagyok az ördög – felelte. Mosolya megremegett; pillantása kissé zavart volt és kihívó, mintha nem ő, hanem én lennék, aki tilosba tévedt. Szemtelen, kedves bűnöző. – Honnan tudja a nevemet?

198

– Férje nemsokára hazaér. Nem gondolja, hogy távoznom kéne? Különben mindketten elég nagy bajba kerülünk. Igen korai még, hogy önt hálóingben egy fiatalemberrel kapják rajta. – A piszkavasat nézegette, úgy ítélte meg, hogy nem fogom használni, és kezét a nálam lévő összehajtott papírért nyújtotta. – Az időzítés nem volt a legszerencsésebb. Ha még egy pillantást vethetnék arra az iratra… kérem, nem többet, csak egy percet, aztán örömmel visszaadom önnek, és már itt sem vagyok. És úgy tehet, mintha sosem látott volna engem… Ujja hozzáért a papírhoz. Egy pillanat és elragadja tőlem; döntöttem. – Segítség! – kiáltottam hangosan. – Tolvaj! Tolvaj! Mosolya még szélesebb lett, kilátszott fehér foga, a két középső között kicsi rés. Arra számítottam, hogy újra megpróbálja elragadni tőlem az iratot, de nem tette. Szeme felcsillant, megértette taktikámat. Újra kiáltottam. – Akkor búcsúzom – mondta, és meglepően könnyű léptekkel lerohant a lépcsőn. Testem tömegéhez képest a lehető legfürgébben követtem, és figyeltem, ahogy kitárja a bejárati ajtót. Nyitva hagyta maga mögött, és én csak néztem eltűnő alakja után, ahogy a kövezett úton futva eltűnt az éjszakában. Végtelenül döbbent és kíváncsi voltam. És amikor Claudio és Agrippina válaszolt kiabálásomra, összehajtottam a papírt és hónom alá rejtettem, úgy, hogy hálóruhám ráncai közt nem lehetett észrevenni. Amikor a szolgák rémülten, a futástól zihálva megérkeztek, azt mondtam: – Biztosan álmodtam. Azt hittem, van itt valaki… De senki. Fejüket ingatták, ahogy visszaküldtem őket a szobájukba; Claudio mormogott valamit a terhes nőkről. Amint elmentek, visszamentem Francesco dolgozószobájába és a lámpafénybe tartottam a papírt. Levél volt, háromrét hajtva, a fekete viaszpecsét feltörve. Az írás erősen jobbra dőlt, a vonalak vastagok, mintha valaki nagyon rányomta volna a tollat. A papír kopott volt, mintha hosszú utat tett volna meg. Aggodalmaid, hogy Sándor bosszút áll, hogy megbüntet, megalapozatlan; a kiközösítés csak pletyka. Ha ennél rosszabbra fordul, saját javunkra fordítjuk. Addig továbbra is biztasd csak arra, hogy prédikáljon Róma és az Arrabbiati ellen. És küldd el nekem az összes Bigi nevét… Bigi. A szürkék, általában idősebb és megállapodott, vagyonos polgárok, a Medici család támogatói. Hallottam már ezt a kifejezést férjem és apám ajkáról. …de ennél többet ne tegyél; még korai lenne a csapás. Azt kutatom most, mik Piero tervei az invázióra. Egyelőre Rómában van, és találtam ügynököket, akik hajlandók vele foglalkozni, ahogy te tetted Picóval. Ha ezt sikerül teljesítenünk, a Bigik nem jelentenek jelentős fenyegetést. Segítségedet, mint mindig, ezúttal is számon tartjuk és jutalmazzuk. Összehajtottam a levelet, visszatettem az íróasztalra, oda, ahol Francesco a lezárt fiókban a levelezését tartotta. Egy pillanatra megálltam, a kulcsot nézegettem. Isabella adta oda a betörőnek; vajon a férjemé vagy másolat? Kezemben fogtam a levelet. Ha Francesco hiányolja, Isabellának kell magyarázkodnia, nem nekem. Aztán visszatértem hálószobámba. Zalumma félálomban valami olyasmit motyogott, hogy hangokat hallott odalentről. – Semmi. Aludj csak nyugodtan – mondtam és ő hálásan szót fogadott.

199

Nem feküdtem le, inkább kimentem az erkélyre gondolkodni. A levegő fullasztóan meleg volt, súlya volt, mint a víznek; belélegeztem, és éreztem, hogy elnehezedik bennem, megüli tüdőmet, szívemet. …továbbra is biztasd csak arra, hogy prédikáljon Róma és az Arrabbiati ellen. Arra gondoltain, Francesco milyen hűségesen részt vesz Savonarola minden miséjén. Minden szavára gondosan figyel. Aztán hazajön fényűző palotájába, kényeztet és ékszerekkel halmoz el. Aztán éjszakánként kilovagol a kurváihoz. … találtam ügynököket, akik hajlandók vele foglakozni, ahogy te tetted Picóval. Picóra gondoltam, kezében a kehely, ahogy Lorenzóra mosolyog; a mélyen ülő szemű, sápatag, komor Picora. Francesco, aki szépen beszélt Picóról? Pico korábban Lorenzo pártfogoltja volt, ugye? Sajnos nagyon szenved valami kínzó betegségtől. Nekem azt mondták, fel sem tud kelni az ágyból, beszélni sem képes; állítólag már nem él soká. Azt hittem, a legnagyobb veszély rám és az apámra nézve az, hogy Francesco egyszerűen kinyitja a száját, és felfedi a Mediciekhez fűződő kapcsolatomat. Ha beszél. Szörnyű következményekkel járna, ha az édesapjának további szenvedéseket kéne elviselnie. Szörnyű lenne, ha e szenvedések következtében nem csak eszméletét, hanem életét is vesztené. Azt hittem, ismerem a férjemet. De semmit nem tudok róla. Az éjszaka forró volt, súlyos, fojtogató. Térdemre hajtottam a fejemet, de nem kaptam levegőt, hogy sírjak. Testem felnyílt; folyadék loccsanását hallottam, és rájöttem, hogy tőlem ered. Székem, lábam, hálóingem csurom víz lett, és amikor felálltam, megrémültem, mert olyan erős görcs szorított, mintha ki akarnának fordítani. Felkiáltottam, megragadtam az erkély korlátját, és amikor Zalumma tágra nyílt szemmel és levegő után kapkodva megjelent, kértem, hogy hozza a bábát.

200

LVI.

F

rancesco a kisfiúnak a Matteo Massimo nevet adta: Massimo, mint Francesco apja, és Matteo, mint a nagyapja. Kötelességtudóan elfogadtam a patriarchális névadást. Tudtam, hogy nem nevezhetem Giulianónak. És örömmel tudtam meg, hogy a Matteo név jelentése: Isten ajándéka. Isten nem is adhatott volna nekem szebb ajándékot. Matteo csodálatos volt és gyönyörű, és visszaadta a hitemet. Nélküle nem bírtam volna ki, amit megtudtam férjem dolgozószobájában; nélküle nem lett volna erőm bátornak lenni. De az ő kedvéért nem vesztettem el józan eszemet és csak Zalummának említettem a levél tartalmát… muszáj volt, mert megtalálhatja nálam a kulcsot, amit megtartottam, amiről Francesco soha nem tett említést. Amikor a Picóra vonatkozó sort idéztem neki, azonnal megértette a helyzet súlyosságát, és félelmében keresztet vetett. Matteót születése másnapján a San Giovanni kápolnában keresztelték, ott, ahol második házasságomat kötöttem. A hivatalos keresztelőt két héttel később, a Santissima Anmmziata templomban tartottuk, a San Giovannitól északra fekvő negyedben. Francesco családja nemzedékek óta tartott fenn ott magánkápolnát. A templom a tér egyik oldalán állt, vele szemben az Ospedale della Santa Maria degli Innocenti18 árvaház. Az épület kecsesen ívelő oszlopsora – minden oszlopon Michelozzo keze nyoma – az utcára nézett. Megnyugtatónak, vigasztalónak találtam ezt a kápolnát, a szenvedő Krisztust ábrázoló bronz feszületen kívül. Fehérre meszelt falak magasodtak merészen a sötét fából faragott oltár fölé, mindkét oldalon két álló vas gyertyatartó, kétszer olyan magas és széles, mint én. Huszonnégy gyertya ragyogása igyekezett oszlatni az ablaktalan félhomályt. A helyiségnek por, fa és kő szaga volt, tömjén és gyertyaviasz illatozott, és évszázadnyit mormolt imák visszhangoztak benne. Fiam születése óta távolságot tartottam Francescótól; gyűlöletem, undorom, félelmem olyan nagy volt, hogy ránézni is alig tudtam. Modora változatlan maradt, gondoskodó és barátságos volt velem, de amikor alaposabban megnéztem, olyan embert láttam benne, aki képes volt meggyilkoltami Pico grófot és talán Lorenzo urat is. Olyan embert láttam, aki segédkezett Piero kiűzésében, és ezzel nem is oly közvetve az én Giulianóm halálát okozta. Próbáltam rávenni magam, hogy anyai rajongásom felülírjon minden olyan gondolatot, hogy férjemnek sötét ügyletei vannak Savonarolával, mintha ez a ránemgondolás megvédhetné tőlük Matteót. Próbáltam, de ahogy ott ültem a kápolnában és gyermekemre mosolyogtam, a tudattól, hogy Francesco mellettem ül, valósággal rosszul voltam. Lauro nagybácsi és Giovanna Maria voltak a keresztszülők. Matteo rendkívül elégedett, nyugodt csecsemő volt; a szertartás nagy részét végigaludta, és amikor felébredt, mosolygott. Ültem, mert még mindig kimerült voltam a hosszú vajúdástól, és örömmel néztem, ahogy apám a keresztvíz alá tartotta a gyermeket és Lauro válaszolt helyette. Utána, ahogy apám büszkén vitte fiú unokáját végig a padsorok között, és a jelenlévők követték, én hátra maradtam, hogy átvegyem Matteo keresztlevelét a paptól. A pap fiatal volt és ideges; hangja többször elcsuklott a szertartás alatt. Amikor átadta az iratot, nem ment el, hanem t itokban a többiek felé pillantott; amikor megbizonyosodott arról, hogy el vannak foglalva a csecsemővel, odasúgta nekem: – Éjjel. Csak éjjel olvassa ezt el… ma éjjel, amikor egyedül van. Visszahőköltem… aztán lenéztem a kezemre. Nem egyetlen pergament adott át; a keresztlevél alatt gondosan összehajtott levél rejtőzött. 18

Aprószentek kórháza Firenzében, amely Európa első árvaháza, illetve a Reneszánsz építészet egyik első műve. 1419-ben tervezte Filippo Brunelleschi.

201

Azt hittem, meg van bolondulva, gyorsan elléptem mellőle, siettem a többiek után. Odakint, a piazzán már majdnem csatlakoztam a társasághoz, amikor egy fiatal pap állta utamat. A Mária Szolgálóinak fekete csuháját viselte, azét a szerzetesrendét, melynek kolostora a Santissima Annunziata templomhoz tartozott. Csuhájának kámzsáját a fejére húzta, szemöldöke, szeme árnyékban maradt; karján nagy kosár tojást tartott. Ahogy elhaladtam mellette, halkan odasúgta nekem: – Szép gyermek, Monna. Megfordultam, hogy rámosolyogjak, de rádöbbentem, hogy a titokzatos betörő, az Ördög mosolyog rám. – Maga az? – suttogtam. A felismerés láthatóan megelégedéssel töltötte el. A fénybe hajolt, csodálkozó öröm látszott tekintetében, élvezetet lelt a kockázatban, hogy férjem észreveheti. – Ma éjjel – mondta halkan. – Egyedül. Azzal elfordult és fürgén továbbment. Amikor csatlakoztam a többiekhez, akik Matteo fölé hajolva beszélgettek és gügyögtek neki, mielőtt Francesco visszatért üzletébe, szelíd, szórakozott tekintettel felnézett vélelmezett kisfiáról és azt kérdezte: – Ki volt az? – Senki – feleltem, és mellé léptem. Szorosan fogtam a keresztlevelet, biztos kézzel, hogy teljesen eltakarja a belecsempészett levelet. – Az égvilágon senki. Senkinek nem szóltam a levélről, még Zalummának sem. De miután délben lement, hogy a többi szolgával étkezzen, és Matteóval egyedül hagyott a balkonon, kibontottam a pergament. A nap magasan járt a felhőtlen égen, de nem tudtam várni… nem láttam okát, miért kéne várnom. Matteo langyos, meleg teste testemhez simult. Keveredhetnék-e ennél is nagyobb csalásba? Amikor a pergamenre pillantottam, a harag kurta hangja szakadt fel belőlem. Üres volt, teljesen üres. Az Ördög tréfát, keserű tréfát űzött velem. Ha tűz égett volna a kandallóban, behajítottam volna. De legyűrtem haragomat, kisimítottam a gyűrődéseket és fiókomba tettem. Levelezésre szántam, mert jó minőségű, szépen vágott, fehérített papírlap volt. Aznap késő éjjel arra ébredtem, hogy Matteo sír távolabb, a gyerekszobában; a sírás hamar abbamaradt, amint a szoptatós dajka felkelt táplálni, de én nem tudtam visszaaludni. Az évszakhoz képest rendkívül meleg volt az idő; izzadtan feküdtem ágyamon, és nyugtalanul mocorogtam, miközben Zalumma az ágyában aludt. A pap szavai jutottak eszembe: Éjjel. Csak éjjel olvassa ezt el… ma éjjel, amikor egyedül van. Felkeltem. A sötétben óvatosan, lassan mozogtam, annak ellenére, hogy Zalumma nehezen ébred fel. Gyertyát gyújtottam, nagyon lassan kihúztam éjjeliszekrényem fiókját, kivettem belőle a paptól kapott tekercset. Ostobának éreztem magamat és féltem, de a gyertyaláng felé tartottam. A fehér felületet néztem, homlokom ráncolva próbáltam kitalálni, mit is jelenthet ez a dolog… amikor hirtelen ötletem támadt. Közelebb tartottam a papírt a lánghoz, olyan közel, hogy a láng közvetlenül mögötte lobogott és kezdett sötét füstöt verni. Szemem előtt betűk jelentek meg, átlátszó és vizenyősen barna betűk. Hang nélkül, lassan lélegeztem, alig kaptam levegőt a csodálkozástól. Üdvözlet. Sajnálom, hogy korábban nem tudtam válaszolni. Holnap a hatodik órában menjen, és kíséret nélkül kérje Istentől a választ.

202

A hívők évszázadok óta imaórákra osztották a napot: a legismertebbek: matins, ez hajnalban van, és a vesperás, ami este. Hajnal után jött a reggel harmadik órája, a terce, és a hatodik óra, sext, délben. Az írást néztem, csak néztem, a tökéletesen függőleges betűket, az elnyújtott, buja f-eket és leket és a lapos m-eket, a gondatlan helyesírást. Csak kétszer láttam életemben, de azonnal felismertem. Üdvözlet, Madonna Lisa, Milánó városából…

203

LVII.

A

z éjszaka hátralévő részében képtelen voltam aludni, csak feküdtem az ágyban és a – levél tartalmán töprengtem. Azt mondta, menjek imádkozni. Kíséret nélkül. Ez természetesen azt jelenti, hogy el kell hagynom a palazzót; de Firenzében van vagy száz templom. Melyikbe menjek? Sok töprengés után arra jutottam, hogy logikusan csak egyetlen hely jöhet számításba: a Santissima Annunziata, családi kápolnánk, ahova könnyen elmehetek matins vagy sext idején, anélkül, hogy bárkiben is gyanút keltenék. Ez az a hely, ahol legutóbb az Ördöggel találkoztam. Reggel, amikor felkeltem egy szót sem szóltam Zalummának, de megérezte izgatottságomat és megkérdezte, mi bánt. Amikor említettem neki szándékomat, hogy imádkozni akarok, mégpedig egyedül, mogorva tekintettel nézett rám. Ritkán mozdultam ki nélküle. – Ez biztosan azzal a levéllel kapcsolatos – mondta. Szavaira megdöbbentem, sőt, megriadtam, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy arra a levélre utal, amit a fiatal, ördögi behatoló ejtett el, amiről szóltam neki. – Tudom, hogy nem akarsz megijeszteni, Madonna, de attól még nagyon aggódom. Nem szeretném azt hinni, hogy veszélyes ügyekbe bonyolódsz. – Sosem tennék semmi ostobaságot – mondtam, de magam is bizonytalannak hallottam hangomat. Fejét ingatta. – Akkor menj csak egyedül – mondta komoran, feszegetve a határt, mit engedhet meg magának egy rabszolganő az úrnőjével. – Csak azt ne feledd, hogy gyermeked van. Válaszom kissé hevesre sikerült. – Azt sosem felejtem el. A kocsis elvitt a Santissima Annunziata templomba. Utasítottam, hogy a templom előtt, a nyílt téren várjon, a lelencház kecses oszlopsora előtt. Amint a harangok megszólaltak, hogy imára szólítsák a híveket, átléptem a templom előcsarnokának küszöbét, elhaladtam a főhajóba tartó szerzetesek és hívek csoportjai mellett és a kis családi kápolnába tartottam. A helyiségben nem volt senki, ami egyszerre töltött el csalódottsággal és okozott megkönynyebbülést. Nem várakozott odabent pap; a gyertyák nem voltak meggyújtva, a levegőben nem szállt tömjénillat. Nem üzentem, hogy ide akarok jönni, csak Zalumma és a kocsis tudta, hogy jövök. Bizonytalan léptekkel az oltárhoz mentem és letérdeltem. A következő néhány percben a rózsafüzér recitálásával nyugtattam magamat. Aztán amikor végre könnyed, gyors lépteket hallottam a hátam mögött, megfordultam. Ott állt az Ördög, szervita szerzetesi csuhában. Kámzsája a fejére húzva; keze fekete kelmét markolt. – Monna Lisa – mondta –, kérem jöjjön velem. Igyekezett játszani a szerepét, udvarias és elővigyázatos akart lenni, de nem tudta teljesen elrejteni a hangjában, tekintetében bujkáló ravaszságot. Válaszul felálltam. Ahogy közelebb léptem hozzá, felém nyújtotta a fekete anyagot; a hajtások kibomlottak; bő köpeny volt. – Ez ostobaság – mondtam, inkább magamnak, mint neki. – Egyáltalán nem az – felelte, és kitárva tartotta nekem a köpönyeget, egész idő alatt a kápolna ajtaja felé pillogva. – Hamarosan megérti, mi értelme van. Hagytam, hogy rám terítse a köpenyt, hagytam, hogy fejemre igazítsa és előre húzza a kámzsát annyira, hogy főkötőmet és fátylamat eltakarja, arcom nem látszott. A fekete pamutanyag lelógott egészen a földig, eltakarta szoknyámat is. – Jöjjön – mondta. 204

Visszavitt az utcára, biztonságos távolságban attól a helytől, ahol kocsim várakozott; a piazzán nyüzsgő tömeg, férfiak, gyerekek, árusok; senkinek nem tűnt fel két szerzetes. Oszlophoz kikötött rozoga kocsihoz vezetett, ami elé öreg, csapott hátú ló volt fogva. – Hadd segítsek – intett, hogy másszak be az ülésre. – Nem. Hirtelen eszembe jutott, hogy ez a fiatalember képes volt arra, hogy tolvajként törjön be a házamba. Hogyan lehetek biztos abban, hogy nem akar elrabolni és kivallatni férjem titkos tevékenységével kapcsolatban? Őszinte ártatlansággal felemelte és széttárta a kezét. – Akkor ne jöjjön. Menjen vissza a szép palotájába. Ki se nyissa többé a szemét. Komolyan gondolta, amit mondott; egy lépést távolodott tőlem. Ha akartam volna, otthagyhattam volna és visszamehettem volna a kápolnába. Átmehettem volna a téren a kocsisomhoz. – Segítsen – mondtam. Segített, aztán eloldotta a köteléket és felmászott mellém. – Előbb egy kis elővigyázatosság. Az ülésen köztünk heverő kendőért nyúlt. Gyorsan és gyakorlott kézzel kirázta a hajtásokat és benyúlt a fejembe húzott kámzsa alá. Ujjaival gyorsan és ügyesen szemem elé fogta az anyagot és mielőtt észrevettem volna, mit csinál, már meg is csomózta. Bekötötte a szememet. Pánik vett rajtam erőt, felemeltem a kezemet. Nyelvével csettintett, mintha állatot csillapítana. – Csitt. Semmi bántódása nem fog esni. Ez nem az én, hanem az ön biztonsága érdekében kell. Megborzongtam, mert valami puha ért az arcomhoz és visszahúzódtam, amikor éteztem, hogy betömi a fülemet. Nem hallottam semmit. A tömeg zaja érthetetlen monoton mormogássá változott, de hallottam, hogy az Ördög beszél, kétségtelenül hangosan, a kedvemért. – Rendben. Hamar ott leszünk… A kocsi nagy nyekergessél elindult; imbolyogtam, az ülés szélébe kapaszkodtam, hogy megtartsam egyensúlyomat. Hosszú percekig tartott az út. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kihallgassam, merre megyünk, de már tudtam, miért pontosan délben rendeltek oda. Minden templomi harang elhallgatott már, mindegyik a maga sajátos hangján szólt, abból lehetett volna tudni, a város melyik részén járunk. Aztán végre megálltunk. A fiatal Ördög hangja arra utasított, hogy forduljak jobbra. Mozgást hallottam, felém nyúló kezeket éreztem; segítségükkel bekötött szemmel is le tudtam szállni a kocsiról. Karonfogott, és sürgetett, hogy siessek, csak keveset kell menni; felemeltem szoknyámat, mert féltem, hogy elbodom benne. Bekötött szemmel, bedugott füllel is éreztem a változást, ahogy a nap melegítette szabadból bementünk egy épületbe, ahol a levegő állottabb és hűvösebb volt. Ujjak ragadták meg a karomat, kényszerítettek, hogy megálljak; vezetőm halkan füttyentett. Szünet, aztán újabb hang, halk suttogás, és elfojtott hangok, de a fülembe tömött gyapjútól érteni semmit sem lehetett. Valaki állt előttem, aztán elfordult. Az Ördög volt az, és én követtem. Rövid léptekkel haladtunk, aztán lépcsőn mentünk fel. Megint megálltam, súlyos faajtó nyikorgását hallottam, kőpadló súrlódását, mintha falat húztak volna el. Enyhe légmozgás támadt, ahogy egy ajtó kinyílt. Egy pillanatra kényelmesebben, lassabban haladtunk homokkal felszórt padlón. Elég festőműhelyben jártam már ahhoz, hogy felismerjem a forró lenmagolaj és az égetett mész illatát. Vállamat lenyomva alacsony hátú székre ültettek. Az Ördög magabiztos, vidám hangon szólt valakihez, elég hangosan ahhoz, hogy minden hangot tisztán halljak. – Kérj és adatik. – Idehoznád, amit kértem? – Ha muszáj. Azután mennyi időm van? – A biztonság kedvéért adj fél órát, nem többet. –A hang lágy, férfias volt. – Figyelj, hogy ne csússzunk ki az időből. 205

A hang hallatán a szememre tett kötésért nyúltam és lehúztam. Az Ördög már elment, léptei a folyosón hangzottak. Az előttem álló férfi velem egy időben nyúlt a szememet fedő kelméért. Simára borotvált arcú, vállig érő, barnásvörös tincsű középen elválasztott hajú férfi volt. Ö is a Mária Szolgálói rend ruházatát viselte. Egy pillanatig tartott csak, míg felismertem. Szakáll nélkül álla élesnek, meglepően hegyesnek tűnt, arccsontja, állkapcsa szögletesebbnek; a szórt fényben haja inkább ezüstősznek látszott. Még mindig szép férfi volt; ha vonásai tökéletesebbek lettek vonna – szeme kevésbé mélyen ülő, orrnyerge kevésbé kiugró, felső ajka nem annyira keskeny – egyenesen bájos lett volna. Leonardo kissé mosolygott zavaromon, amitől szeme sarkában még markánsabban mutatkoztak meg a ráncok. Kivettem a gyapjút a fülemből, kimondtam a nevét. Ösztönösen felálltam. Látására Giuliano és Lorenzo emléke idéződött fel bennem. Eszembe jutott Giulianónak írt levele, melyben tájékoztatta a milánói herceg szándékáról, és hálás voltam neki. Kedves barátként, családtagként akartam átölelni. Ö is ugyanígy érzett irántam. Láttam ragyogó, bizonytalan mosolyában, karján, mely az oldalához simult, de feszült a vágytól, hogy felemelje, megérintsen és megöleljen. Ha képes lett volna, felemelte volna kezét az arcomhoz, végigtapogatta volna kontúrjait. Szeretett, és nem értettem, miért. Mögötte vászonnal takart ablak; a vásznat pontosan az ablak méretére szabták, rúdról lógott és kötelek voltak hozzá csatlakoztatva, melyek segítségével feljebb vagy lejjebb lehetett ereszteni. Amikor a vászon fel volt húzva, láthatóvá vált mögötte egy réteg vastag olajos papír, eléggé opálos ahhoz, hogy ne lehessen átlátni rajta, de elég áttetsző ahhoz, hogy sárgás, szűrt fényt engedjen be. – Kérem, üljön le – mondta és egy zsámolyra mutatott. – Megengedi? Bólintottam, mire odébb húzta a széket a kövön és leült velem szemben. Mögötte festőállvány, rajta nagy fatábla; előre hajoltam, megláttam a nagy krémszínű papírt, amit a deszka felső szélére hajlítottak és a festőállványhoz szorítottak, hogy a helyén maradjon. Az állványtól balra kis asztalon lámpás égett, mellette rajzszéndarabok és egy kis kupac pihés tyúktoll. Mellette a padlón egy kosár tojás, egy bedugaszolt palack olaj és néhány gyűrött, foltos rongy hevert. – Madonna Lisa – mondta szívélyesen. A szerzetesi csuha komor feketéje kihangsúlyozta arcának beesettségét. – Régen nem láttuk egymást. – Hirtelen furcsa meghatódottság vett erőt rajta. Elkomolyodott; hangja tartózkodóbbá vált. – Kérem, bocsássa meg a titokzatos körülményeket. Remélem, Salai nem ijesztette meg önt. Salai: Kis ördög. Tökéletes becenév. Felnevettem, de szinte azonnal abba is hagytam. – Nem. Nem nagyon. Csodálkozó arckifejezésem láttán felderült. – Gian Giacomo az igazi neve, de nemigen illik hozzá. Ez a fiú javíthatatlan. Utcai csavargóként jött hozzám; az elmúlt jónéhány évben legjobb tudásom szerint igyekeztem kikupálni. Megtanult írni, bár nem jól, de művészsegédnek egész tűrhető. Még mindig bánom azonban, hogy nem tanítottam meg illedelmesebb viselkedésre. De abszolút hűséges, ezért nagyon hasznos – mondta, és hangja újra kedvessé vált. – Jól néz ki, Madonna. Az anyaság illik önhöz. Salai azt mondja, szép kisfia van. – Igen, Matteo – feleltem ragyogva. – Találó név. Egészséges? – Nagyon! – Képtelen voltam visszafogni lelkesedésemet. – Folyton eszik, és egyre többet akar. És mindig mozog, kivéve, amikor alszik … – Önre hasonlít? – Azt hiszem. Kék a szeme, mint az achát, de biztos vagyok benne, hogy hamar besötétül. És olyan sok haja van, olyan lágy kis fürtjei, és a fejére teszem a kezemet, így, és az összes haját egy nagy göndör tincsbe simítom… – Elakadt a lélegzetem, amikor rájöttem, mit mondtam. Frances206

co szeme jégkék, haja egyenes. Majdnem bevallottam, hogy fiam az apjára hasonlít… a haja göndör és a szeme biztosan sötét lesz. Már majdnem arról beszéltem, milyen gödröcske van az arcán… Giuliano gödröcskéje. Hangom hűvösebb lett. – Úgy tűnik, sokat tud rólam és férjemről – mondtam. – Visszajött Firenzébe? Azt hittem, Ludovico herceg udvarában, Milánóban van. Arca ismét kifürkészhetetlenné vált. – Igen, ott vagyok. De egy kis időre, egy kis pihenésre átjöttem Firenzébe. – És pontosan miért is hozatott ide ilyen titokzatos körülmények között… ? Nem válaszolt, mert Salai jött be egy tálcával, rajta bor, sajt, dió, mandula, mogyoró. Leonardo felállt, átvette tőle, aztán kiküldte segédjét; a tálcát arra a hosszú, keskeny asztalra tette, ami a mögöttünk álló fal teljes hosszában végigért. Elég nehezen tudott helyet csinálni a tálcának. Megfordultam, arra gondoltam, hogy segíthetnék neki, de annyira elbűvölt, amit láttam, hogy felálltam és odamentem megnézni, mi az. Az asztalon ráspolyok és hosszú, hegyes végű fapálcák sorakoztak; több kupacnyi szürkésfehér hermelinprém, mindegyiken lukak, ahonnan a szőrt gondosan kiszedték, szinte szálanként és egy olló mellé halmozták. Voltak madártollkupacok is, a legnagyobb, legsötétebb keselyűé, a halványabbak lúdtollak, a legkisebbek, legfinomabbak galambtollak, és áttetsző, merev disznósörte is volt köztük. Az asztal túlsó végén mészcsíkos, vászonnal letakart fadézsa állt; alatta a padló gipszfoltos. Mellette gondos sorokban kis színgolyók – fehér, fekete, sárgásbarna, meleg rózsaszín – száradtak törlőruhán egy nagy mozsár és mozsártörő mellett, melyben csillogó malachitdarabkák voltak. Láttam egy nagy tábla vörös követ is, amin sötét sárgásbarna por volt, meg egy tenyér méretű őrlőkövet és egy vékony, hegyes élű fa spatulát. Számos festőecset hevert a készítés különböző fázisaiban: egy keselyűtoll lefosztva, hegye levágva. Vastag disznósörteköteget illesztettek be óvatosan a nyílásba és viaszos cérnával erősen megkötötték. Volt egy pár nagyon vékony orsó alakú fapálca; egyiket madártoll szárába illesztették, hogy a toll kibírja a művész kezének nyomását. – Festőműterem – mondtam magamnak elragadtatott boldogsággal. Leonardo letette a tálcát és engem nézett, csodálkozva, ahogy bort töltött a kehelybe. – Bizonyos mértékig; ez csak ideiglenes műterem. A milánói sokkal szebb. Tessék, nézzen csak meg, érintsen meg mindent, amit csak akar. Kérem. Nagy lélegzetet vettem. Egy félig kész ecsetért nyúltam, aminek nem volt fogantyúja. Galambtollból készült; készítője gondosan fehér hermelinszőrt illesztett az egyenesre vágott szárba szálanként, és hihetetlenül hegyesre nyeste az ecsetet. Ujjammal megérintettem a selymes pontot és elmosolyodtam. Ezzel az eszközzel a legfinomabb részleteket is meg lehet festeni: egyetlen hajszálat, egyetlen szempillát. Letettem és a szárított golyócskákra mutattam. A színek csodálatosan egyenletesek voltak. – És ezek hogyan készültek? És mire használják? Letette a kelyhet, a következőbe töltött bort; kérdéseim elégedettséggel töltötték el. – Látja az okkert ott, a porfíron? – mutatott a vörös kőtáblára. – A legjobb okkert a hegyekben lehet találni. Ezt a Milánó melletti erdőből szereztem. Ott, ha az ember leás, fehér, sárga és vörös okker ereket lehet találni minden árnyalatban, a feketétől a vörösesbarnáig. Az ásványt többször átmossuk, aztán többször megőröljük, míg csillogó és nagyon tiszta nem lesz. Aztán összedolgozzuk lenmagolajjal, vagy vízzel, ha úgy tetszik, és kiszárítjuk. Ez a különleges fekete nem okker, hanem égetett mandulahéjból készül, ami nagyon szép, jól munkálható festéket alkot. – És ez. Vörös okker? – mutattam egy rózsaszín gömböcskére. – A cinabrese19? Mésztej és egy nagyon halvány vö rös okker keveréke. Az emberi bőr színéhez kell. Ha kész vagyok festeni, lenmag olajban eldörzsölök egy morzsányit, csak annyit, amire szükségem van. – Elhallgatott, furcsán kíváncsi, kutató pillantással nézett rám. – Tudom, hogy sok dolgot kell megbeszélnünk, Madonna. De reméltem… –

19

cinóberfesték

207

Kezembe adta az egyik pohár bort. Túl feszült voltam, hogy kívánjam, de udvariasságból elvettem, és belekortyoltam, hogy ő is nyugodtan ihasson. Alig kortyolt, máris letette. – Reméltem, lazíthatunk egy kicsit, mielőtt nehezebb témákra térünk. És reméltem, beleegyezik, hogy ha csak egy kicsit is, de modellt ül nekem ma. – Ülni? – Modellt. A portréjához. Felnevettem, alig akartam hinni a fülemnek. – Mi értelme? – tettem fel a kérdést kihívóan. –Lorenzo halott. És Giuliano… – nem fejeztem be a mondatot. – Mégis szeretném befejezni a munkát. – Biztosan nem azért teszi, mert kötelezettséget érez halott embereknek tett ígérete teljesítésére. Nem válaszolt rögtön. Az olajos papírral bevont ablak felé fordította arcát, vonásai vajszínű fényben fürödtek. Szeme tiszta volt, mint az üveg, majdnem színtelen, fénnyel teli. – Láttam az édesanyját – mondta. Olyan halkan beszélt, hogy nem voltam biztos benne, jól értetteme. Felkaptam a fejemet. – Ezt hogy érti? Ismerte anyámat? – Ismertem őt. Ő és az ön… a férje, Ser Antonio akkoriban gyakori vendégek voltak a Medici Palazzóban. Mielőtt az ön édesanyja gyengélkedni nem kezdett. Ser Antoniónak sosem mutattak be, elég visszahúzódó volt és gyakran inkább kint maradt a kertben vagy az istállófiúkkal találkozott. De kétszer Madonna Anna Lucretia mellett ültem és karneváli ünnepségeken gyakran beszéltem vele. Önhöz hasonlóan neki is jó szeme volt a művészethez. Nagyra értékelte és értett hozzá. – Igen – mondtam, de suttogásnál több nem fért ki torkomon. – Tehát anyám gyakran járt a Medici palotában? Lassan bólintott. – Lorenzo nagyon el volt ragadtatva tőle… mint baráttól. Megmutatta neki a gyűjteményét, nagyon adott a véleményére. Az ön édesanyjának a családja mindig is jó barátságban volt a Tornabuonikkal, vagyis Lorenzo édesanyjának családjával, így ismerték meg egymást. És persze Lorenzón keresztül ismerte meg Giulianót. – És… mindenki tudta, hogy viszonyuk van? Leonardo szemhéja lejjebb ereszkedett. – Nem, Madonna. Az ön édesanyja nagyon erényes asszony volt. Őszintén, nem hiszem, hogy ő és Giuliano… – Hirtelen elhallgatott; legnagyobb meglepetésemre elpirult. – Nem hiszi, hogy együtt… voltak… amíg? – tettem fel a kérdést váratlanul. Nem akartam zavarba hozni, de évek óta vártam, hogy megtudjam az igazat anyám életéről. Felnézett, de nem közvetlenül rám. – Egészen addig az éjszakáig, ami után Giulianót meggyilkolták… Láttam Madonna Annát a Via de' Gorin a Medici Palazzo előtt. Giulianót ment meglátogatni; sugárzott az örömtől, olyan nagyon boldog volt! És … a fény nagyon lágy volt, nagyon gyengéd. Alkonyodott, és ő kilépett az árnyékból. Én… – hangja kifáradt; megviselte a feladat, hogy felidézze, amit akkor látott, azt a nagyon rejtélyes, röpke pillanatot. – Nem voltak éles kontúrok, nem volt világos körvonal a bőre és az arcát körülvevő levegő közt. A sötétből lépett ki, mégsem különült el a sötéttől, sem az égtől, sem az utcától, sem az épületektől. És olyan volt… mintha kívül lett volna az időn. Csodálatos pillanat volt. Többnek látszott, nem nő, Madonna volt. Angyal. A fény… rendkívüli. – Elhallgatott, aztán hétköznapibb hangon folytatta. – Bocsásson meg ezért az ostoba, összefüggéstelen beszédért! – Egyáltalán nem ostoba beszéd. Olyan, mint a költészet. – Tudja, hogy milyen szép volt. – Igen.

208

– Képzelje el százszor gyönyörűbben. Képzelje el, hogy belülről ragyog. Nagyon meg akartam festeni, de… Giulianót meggyilkolták. És akkor Anna Lucrezia megbetegedett. – Nem beteg volt – mondtam. – A férje nem tudott neki gyermeket nemzeni. Megütötte, amikor anyám terhes lett. – Furcsa érzés volt ilyen távolságtartón, ilyen tárgyilagosan, ilyen hidegen beszélni apámról, amikor bűnei ellenére szerettem. Leonardo szeme megvillant a dühtől és a fájdalomtól, mintha őt érte volna az ütés. – Szóval mindig is tudta. – Mindig is tudta. Hosszú pillanatig tartott, mire összeszedte magát. – Sajnálom. Azon az éjszakán határoztam el, hogy megfestem édesanyja portréját. Meg akartam ragadni azt a csodálatos pillanatot, és vidámnak mutatni, boldognak. Amilyen akkor volt, amikor Giulianóhoz ment, nem amilyen utána lett. Természetes szépség sugárzott belőle… és Önből is, Madonna Lisa. Őt látom önben. És ha megengedné, hogy ezt megörökítsem... – Elhallgatott. – Aztán meg tudom, nagyon furcsa, hogy most modellt üljön nekem, de megtapasztaltam a sors szeszélyességét. Aznap este Giulianóval volt, és boldog volt. És másnap Giuliano már nem élt. Ki tudja, hol lesz ön vagy én holnap? Folytatta volna, hogy érvekkel hasson rám, de kezemet kezére téve elhallgattattam, jelezve, nem kell tovább magyarázkodnia. – Hova üljek? Előbb megengedte, hogy megnézzem a festőállványra rögzített vázlatot. Arról a rajzról készítette, amit a Santo Spirito templom kertjében vázolt fel, a Lorenzo temetése utáni napon. Ezen már nem a vállam fölött néztem, mint az ezüstirónos rajzon; teljesen a néző felé fordultam, vállam és testem csak enyhén fordult el. Már nem csak a fejemet ábrázolta: vállam, főkötőm nem volt elnagyolva; volt hajam, hosszú és kibontott, ahogy a fiatal lányok viselték, és olyan dekoltázsom volt, ami kihívta volna Savonarola és vakbuzgó kerubjainak haragját. Volt kezem és a testemen látszott, hogy ülök. Ott álltam Leonardo mellett, a festőállványra rögzített rajzot néztem; a mester rám pillantott, elégededenül morrant, és azonnal elvett egy csirketollat a kis asztalról és nagyon könnyedén megérintette vele a papírt. A toll vége megsötétedett; a papírról eltűnt a szén nyoma. – Üljön le – mondta teljesen belefeledkezve. – Az álla. Az állát ki kell igazítanom. Leültem. A toll még mindig a kezében volt, odalépett hozzám és nagyon aprólékos gondossággal beállított: állam tökéletesen egyenes, se fel, se le nem irányul, fejem pontos szögben fordul el testemtől. Ekkor nem törődött kezem helyzetével. Sőt, kezembe adta a poharat, és ragaszkodott hozzá, hogy igyak egy kicsit, mielőtt elkezdjük. Szó nélkül ültem, míg befejezte a hiba eltüntetését; aztán egy darab faszenet rögzített fapálcára, és gyors, lendületes mozdulatokkal kiigazította az állat. Aztán engem nézett merőn. Csak nézett és ellenőrizte, megfelelő-e az orrom a rajzon, és a jobb szemem, és a bal, a szemöldököm. Nyugtalan voltam, tekintetem elkalandozott: a festőállványhoz közeli falra tévedt; egy kis fatábla volt gipsszel alapozva, száradni tették a fal mellé. Mellette éles fadarab, amivel nyilvánvalóan a fatábla felületét vakarták simára. – Erre fogja festeni… a képet? – kérdeztem. Összehúzta szemöldökét, kicsit bosszantotta, hogy megzavartam a munkában, – Igen. Pár napig száradnia kell. – Az alapozás csak gipsz? – Gipsz. Egyfajta gipsz. Nagyon finom gesso sottile20, párizsi gipsz, és egy kis saját hamisítvány. Először jön a fehér nyárfa. Arra jó lenvásznat ragasztunk, ez lesz a gesso alapja. Aztán nagyon finomra, elefántcsont simaságúra dörzsöljük. Ha megszárad, átviszem rá a vázlatot. – Átmásolja? 20

vékony gipsz

209

– Ahhoz túl lusta vagyok. Fogom a cartonet, hozzáillesztem a gessózott fatáblához és porított faszenet hintek rá. Így nagyon gyorsan megy. Aztán elkezdjük festeni a képet. Erre legközelebbi találkozásunkkor kerül sor, ha a sors megengedi. – Felsóhajtott. – Kérem, igyon még egy kis bort, Madonna. – Le akar itatni – mondtam. Tréfának szántam, de amikor a szemébe néztem, nem nevetett. – Elég komoly dolgokról kell beszélnünk, nem gondolja? Válaszul nagyot kortyoltam a borból. Olcsó, kissé savanyú ital volt. – Akkor miért nem beszélünk róluk? Belefáradtam már, hogy elégedettnek és angyalinak tűnjek. – Néztem, csak néztem rá. – Ugye nem csak azért hozatott ide, hogy megfesse a portrémat és boldogabb időkről beszélgessünk. Hangja elkomorult. – Hát jó. Mondja meg az igazat, Madonna. Láttam önt… Francesco del Giocondo mellett… Folytatni akarta, de a szavába vágtam. – Mikor? – A gyermeke keresztelőjén. Szóval figyelt, amikor Salai elintézte, hogy megkapjam az üzenetet. Aztán folytatta. – Szereti őt? Hangjába keserűség vegyült. Arcom égett; lehajtottam fejemet, a kőpadlót néztem. Alig hallható sóhaj hagyta el ajkát, aztán szelídebben szólt. – Tévedek, vagy jól látom, hogy feszült önök között a viszony, legalábbis az ön részéről? Felkaptam a fejemet. – Ezt honnan tudja? Válaszom mintha elégedettséggel töltötte volna el. – Egyszerű megfigyelés. Nagyon nehéz teljesen leplezni érzelmeinket. És nem vettem észre nagyobb fokú vonzalmat az ön gesztusaiban férje iránt. Nem ez az első alkalom, hogy sikeresen felfedeztem… egy házaspár közti boldogtalanságot. – Én… – Bűntadat hasított belém. Eszembe jutottak azok a szörnyű napok, amikor Matteo kedvéért feláldoztam magam Francescónak, amikor hagytam, hogy kurvának nevezzen. – Apámat letartóztatták. Francesco felajánlotta, hogy megmenti, ha… Nem tudtam befejezni a mondatot. Bólintott, jelezve, hogy erre nincs szükség. – Akkor fel kell tennem a kérdést, hogy ön hű-e még Giulianóhoz. A Mediciekhez. Hirtelen megértettem. Sehogy sem tudhatta, hogy kényszerítettek a Francescóval való házasságra; nem tudhatta, cinkos vagyok-e Francesco politikai cselszövéseiben, hogy egyetértek-e vele. – Sosem árulnám el Giulianót! Szerettem… – Szabad kezemet arcomra szorítottam. Mozdulatlanul állt a festőállvány előtt, a rajzszén megállt a rajz fölött. – Még szereti? – Igen – feleltem. Könnyek gyűltek a szemembe, szabad folyást engedtem nekik. – Természetesen igen. Amikor megtudtam, hogy meghalt, én is meg akartam halni, meg akartam ölni magamat, és meg is tettem volna, ha nem lettem volna tőle áldott állapotban… – Pánik tört rám a nem szándékolt beismeréstől. – Ezt nem szabad senkinek elmondania… még Salainak sem! Ha Francesco tudomására jut, elveszi tőlem… – Giuliano… halott. – Nagyon lassan letette a rajzszenet a kis asztalra, anélkül, hogy ránézett volna. – Ezt a hírt így kevesen hallották. A többség úgy tudja, hogy Giuliano életben van. – Nem. Francesco mondta nekem. A holttestét az Arnóban találták meg… Az elöljárók elvitették és titokban temettették el a városfalon kívül. Attól tartottak, hogy az történne vele, mint Messer Iacopóval. Leonardo mérlegelte ezt az információt. – Értem. Ez sok mindent megmagyaráz. – Hosszú, rettenetes pillanatig, olyan hosszú ideig, hogy nagyon kellett erőlködnöm, hogy visszanyerjem önuralmamat, hogy elnyomjam a gyászt, 210

amit sosem élhettem meg teljesen, Leonardo szótlan maradt. Aztán nagyon megfontoltan azt mondta: – Szóval még mindig hűséges a Mediciekhez. És nem tartózkodna attól, hogy segítsen Pierónak visszaszerezni Firenzét? Tud hallgatni? – Igen, mindkét kérdésre. Bármit megtennék, ami nem veszélyezteti fiamat, Matteót. – Letöröltem könnyeimet, és felnéztem rá. Még mindig gondterhelten nézett rám, de a kettőnk közti válaszfal kezdett leomolni. Rájöttem, hogy nem tudta. Nem volt tudomása arról, hogy én úgy tudtam, Giuliano halott. Talán azt hitte, képes vagyok elárulni őt, hogy férjhez megyek Francescóhoz, annak ellenére, hogy első férjem még életben van. Mégis szívélyesen, kedvesen bánt velem; arra is megkért, hogy üljek modellt neki. – Higgye el nekem, megértem, amikor a gyermekkel kapcsolatos aggodalmairól szól. Sosem kérnék olyasmit, amivel közvetlen veszélybe sodorná. –Elhallgatott. – Eléggé meglepődtem, amikor megkaptam levelét – mondta szelíden, mintegy sírós hangulatomhoz alkalmazkodva. – Okkal… gondoltam, hogy ön meghalt azon az éjszakán, amikor a Medici fivérek elhagyták Firenzét. Tudja, nem ismertem a kézírását. Ezért nem válaszoltam. Később megtudtam, hogy Francesco del Giocondo felesége lett… – Olvastam a levelet, amit Salai elejtett – vágtam a szavába. – Amit a férjemnek írtak. Nekem… egészen addig az éjszakáig fogalmam sem volt, hogy férjemnek köze van Savonarolához. Azt sem tudom, ki küldte neki azt a levelet. – Csak néztem Leonardót. Még mindig gyanakvó figyelemmel szemlélt engem; igyekezett kételkedni a szavaimban, de valami visszatartotta. – Igaz – mondta, inkább magának, mint nekem. – Amikor a keresztelőn meglátta Salait, megmondhatta volna a férjének, hogy Salai vette el a levelet az íróasztala fiókjából. De úgy tűnik, ön ezt nem tette. – Természetesen nem tettem. Mit szeremé, mit tegyek? Okkal hozatott ide. – Piero de' Medici szeremé beszélni önnel – közölte. Mintha villám csapott volna belém, szájtátva bámultam. – Piero? Piero itt van? – Szándéka visszafoglalni a várost. És szüksége van az ön segítségére. Számíthat rá? – Természetesen. Ellépett az állványtól és odajött hozzám. – Jó. Három nap múlva menjen el a Duomóba, pontosan délben. Az északi sekrestyében találkoznak majd. Ezt meg kell fontolnom. – Egy nő egyedül a sekrestyében… Ez felkelti a papok gyanakvását. Ha meglátják, hogy ott várakozók… – A papok tudják, mit kell tenni. Mondja meg nekik, hogy Gian Giacomo küldte. Elvezetik egy titkos átjáróhoz, ami csak a sekrestyéből megközelíthető. – Miért nem mondja meg Piero egyszerűen önnek, hogy adja át nekem az üzenetét? Miért kockáztatja, hogy személyesen találkozzon velem? – Én csak közvetítő vagyok, Madonna. Nem feltételezem, hogy teljesen megértem őt. Felállt, Salait hívta, aztán egy bólintással elbocsátott. Salai megint a szememre kötötte a kendőt, és úgy vitt vissza a Santissima Annunziata templomba, ahogy elhozott onnan. Zalumma a szobámban várt. Nem is akartam leplezni nyugtalanságomat; a szagról megérezte, hogy Leonardóval találkoztam, mintha rózsaolaj illatom lett volna. De már eldöntöttem magamban, hogy nem mondok el semmi részletet, mégpedig az ő érdekében. De mielőtt megszólalhattam volna, nagyon halkan, hogy ha bárki is állna az előszobában, ne hallhassa, azt mondta: – Tudom, azért mentél el, hogy találkozz valakivel, és ennek ahhoz a levélhez van köze, amit a behatoló talált. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy kérdezzek. De itt vagyok melletted, amiben csak tudok, segítek. Csak mondd meg, mit tegyek.

211

Megfogtam a kezét és úgy csókoltam meg, mintha nem a rabszolgám, hanem a nővérem lenne. De semmit nem mondtam neki Leonardóról, sem Pieróról; ezek a nevek az életébe kerülhettek volna. És az én életembe is. A gyerekszobába mentem, és sokáig ültem Matteót tartva a karomban, végighúztam a kezemet finom, érzékeny fejbőrén, nagyon finom haján. Megcsókoltam lágy, tej és szappanszagú arcocskáját. A három nap hamar eltelt. Claudio rosszallóan nézett rám, a szokatlan kérés hallatán, hogy a Duomóba vigyen. Olyan hirtelen mondtam, mintha csak pillanatnyi szeszély lenne, mintha nem telt volna el több év első és utolsó ottani látogatásom között. Pontosan délben, amikor a harangok fülsüketítően zúgni kezdtek, elhaladtam a masszív, építészeti képtelenségnek tűnő kupola alatt és a sötét fából faragott, arannyal díszített oltártól nem messze letérdeltem. Imákat mormoltam, mint mások, gyerekkorom óta ismert szavakat mondtam, csak mondtam egymás után; aztán térdeltemből felfelálltam, és az ima megadott szöveghelyein keresztet vetettem. Kevesen voltak a katedrálisban, mert most a hívők többsége a San Marco templomát és híres szónokát részesítette előnyben, vagy a San Lorenzót, ahol szintén gyakran prédikált. Amint a rituálénak vége volt, sietős léptekkel a templomhajó északi részéhez mentem, ahol a fő sekrestye állt; az a helyiség, ahol az ifjú Lorenzo biztonságban volt fivére meggyilkolásának délelőttjén. Az ajtó vésett bronzból készült, nagyon magas, és olyan súlyos, hogy hiába akartam kinyitni, alig mozdult. A második kísérletnél lépéseket hallottam a hátam mögött és megfordultam. Két pap, egy fiatal és egy ősz hajú, megfáradt tisztelendő közeledett a sekrestyéhez; kezükben arany kehely és kristálykancsóban víz, amivel a bort hígították. – Lelki vigaszra van szüksége, Madonna? – Hangjában visszafogottság hallatszott; furcsa, hogy egy nő időz a sekrestye közelében, de láthatóan jó családból való voltam, ezért udvarias volt velem. Nem tudtam megszólalni, csak miután köhécseltem egy kicsit. – Gian Giacomo küldött ide. – Ki? – kissé gyanakvón húzta össze szemöldökét. – Gian Giacomo – ismételtem. – Azt mondta, önök tudni fogják, miről van szó. Fejét rázta és hirtelen nyugtalan pillantást vetett társára. – Sajnálom, Madonna. Nem tudom. Miért küldte volna valaki ide? – Gian Giacomo – mondtam, hangosabban. – Talán van egy másik pap, aki tudna segíteni nekem… Mindkét pap komoran nézett. – Senkit nem ismerünk ezen a néven – mondta az idősebb pap határozottan. – Sajnálom, Madonna, de most dolgunk van. – Azzal szabad kezével kinyitotta az ajtót, csak annyira, hogy társa belépjen, aztán ő is követte, azzal a sekrestye bronzkapuját becsukta az orrom előtt. Kis ideig felalá járkáltam, remélve, hátha egy másik pap is arra jár. Senki nem kapta meg az üzenetet? Pierót elfogták? Leonardónak biztosan nincs oka csapdába csalni engem… A papok kijöttek a sekrestyéből, és még ott találtak. – Menjen haza! – utasított a fiatalabbik dühösen. – Menjen haza a férjéhez! – Ez valószínűtlen, Madonna – szólalt meg az öregebbik. – Miért jött ide egy férfiről kérdezősködni? Hol a kísérője? Csak ekkor jutott eszembe, olybá tűnhet, hogy Gian Giacomo a szeretőm neve, akivel titkos találkát szándékoztam lebonyolítani. Ezekben a napokban, Savonarola uralmának idején a házasságtörés vádja ugyanolyan veszélyesnek számított, mint igazi küldetésem; elnézést kértem és kisiettem a templomból. Elbátortalanodva, zaklatottan mentem haza. Leonardo bolondot csinált belőlem, és fogalmam sem volt, hogy miért. 212

LVIII.

A

mint hazaértem, egyenesen a gyerekszobába mentem és ott ültem Matteóval a karomban. Nem akartam találkozni Zalummával, nem akartam szembenézni néma, fürkésző tekintetével, úgy, hogy dühös vagyok és hajlamos arra, hogy beszéljek. Elküldtem a dajkát, és fiamat ringattam. Amikor Matteo kezecskéjével felnyúlt és meghúzta egy kilógó hajtincsemet, olyan erősen, hogy tényleg fájt, megengedtem magamnak, hogy sírjak egy kicsit. Egészen eddig nem is értettem, milyen nagyon akarok tenni valamit, amivel Giuliano emlékének tiszteleghetek. Halála óta kénytelen voltam egy szót sem szólni róla, úgy tenni, mintha nem is kötöttem volna vele házasságot. Most reményeim szörnyű, kegyetlen módon megsemmisültek. Már majdnem egy órája egyedül voltam a fiammal, amikor Zalumma csendben odajött és az ajtó mellé állt. – Gondoltam, biztosan éhes vagy – mondta halkan. Tagadón ingattam fejemet. Megfordult, kifele indult, aztán megállt és a küszöbön át az előszobába kémlelve meggyőződött róla, hogy senki nincs ott. – Valaki levelet hagyott neked – közölte hirtelen, sietve. – Az ágyad melletti asztalon van. Elena vagy Isabella nemsokára bejöhet és észreveheti. Szó nélkül átadtam neki Matteót, a szobámba mentem, és becsuktam magam mögött az ajtót. A papír érintetlen fehér volt, szépen vágott szélű, és mielőtt még felnyitottam volna, tudtam, hogy teljesen üres. Hűvös reggel volt, a kandallóban még égett egy kis tűz. Odaléptem és a lángok közelébe tartottam a papírt, és leguggoltam, hogy elolvashassam a halvány barnán megjelenő betűket: Bocsásson meg. Isten megmagyarázza önnek holnap, amikor délben imádkozni megy. A tűzbe dobtam a papírt, néztem, ahogy elég. Zalummának semmit sem szóltam. Másnap délben elmentem a Santissima Annunziata kápolnájába imádkozni. Ezúttal, amikor a szerzetes képében megjelenő ördögi Salai megközelített, ragyogóan mosolyogtam rá. Amint a kocsiban voltunk, a kendőt a szemem köré kötötte, és azt suttogta: – Ezúttal valóban az ön védelme érdekében van, Monna. Én nem szóltam egy szót sem. Amikor a kendőt végül levették, és ott álltam Leonardo előtt, a szemébe néztem, de nem mosolyogtam. Hangja, modora visszafogott volt és együttérző. – Nagyon sajnálom, Madonna Lisa – mondta. Szikár és magas volt szerzetesi öltözetében; a papírral fedett ablak előtt ált. Már nem volt borostás; frissen borotválkozott, arcbőrén még látszott a borotva vörös nyoma. A festőállvány üres; a fatábla, amire a rajzot rögzítették, most fekete korommal borítottan feküdt a hosszú asztalon. – Kegyetlen próbatétel volt, de helyzetünk rendkívül veszélyes. – Hazudott nekem. Piero nem is volt a Duomóban! – Hideg haraggal néztem rá. – Nem, nem volt ott. – Hozzám lépett, kartávolságba állt tőlem; fakó szemében őszinte együttérzést láttam. – Higgye el, egyáltalán nem való kedvemre, hogy bizalmatlan legyek. De próbára kellett tennem. – Miért? Miért nem bízott bennem? – Azért, mert a Mediciek egyik fő ellenségéhez ment feleségül. És mert, bár régóta ismerem önt, nem ismerem elég jól. És… és az a tény is szerepet játszik, hogy önnel kapcsolatban nem bízhatok saját ítélőképességemben. Nem vagyok… elfogulatlan. Méltatlankodó hangot hallattam. 213

– Kérem! Ne higgye, hogy megtéveszthet azzal, hogy azt mondja, bizonyos érzésekkel viseltetik irántam. Tudom, hogy sosem tudna szeretni… úgy. Tudom, mivel vádolták. Tudok a Salaival való viszonyáról. Szeme hirtelen elkerekedett, aztán összeszűkült, és haragtól csillogott. – Tudja… – Összeszedte magát; láttam, hogy keze ökölbe szorul, aztán lassan kinyílik. – Nem Salai, hanem Saltarelli. – Kicsoda? – Iacopo Saltarelli. Huszonnégy éves koromban szodómiával vádoltak… úgy tűnik, önnek ezen egyszerű szó kimondásával gondjai vannak. Mivel annyira érdeklik a részletek, hadd meséljem el. Az éjszakai őrjárat tisztjei tartóztattak le és a Bargellóba vittek, ahol közölték velem, hogy névtelen denuncia, feljelentés érkezett ellenem. A gyanú szerint én és két másik férfi, Bartolomeo de' Pasquino aranyműves és Lionardo de' Tornabuoni többször is bűnös szexuális cselekményeket folytattunk Iacopo Saltarellivel. Saltarelli ekkor tizenhét éves volt. Az biztos, hogy kicsapongó, erkölcstelen életet élt, és valószínűleg joggal vádolták… de az is igaz, hogy a bátyja segédje volt, aki rendkívül sikeres aranyművesként működött a Via Vaccarechián. Pasquinónak is bottegája volt ugyanebben az utcában és mindkét üzletet gyakran látogattam, mert festőként gyakran kaptam megbízásokat tőlük. Gondolom, hallott már arról, hogy a sikertelen iparosok úgy igyekeznek megszabadulni riválisaiktól, hogy jól időzített denunciókat nyújtanak be ellenük? – Hallottam ilyesmiről – feleltem, nem túl kedvesen. – Az utcában dolgozó boltosok szerint feljelentésemet bizonyos Paolo Sogliano írta. Ez az ember történetesen a Via Vaccarechia egyik aranyművesének, Antonio del Pollaiuolo festője és segédje volt. A vádakat bizonyíték hiányában ejtették, annak ellenére, hogy számos lehetséges tanút meghallgattak. Néhány év múlva Sogliano utcára került. – Ezek szerint nem voltak igazak a vádak – fejemet lehajtva kezemet néztem. – Nem voltak igazak a vádak. Kérem, gondoljon bele, hogyan érezte volna magát az én helyzetemben. Milyen érzés lett volna, ha éjjel kirángatják az ágyából és beviszik a börtönbe kihallgatásra. Mit érzett volna, amikor meg kellett volna mondania az apjának. Mit érzett volna, ha a Lorenzo de' Medicivel való kapcsolatára kellett volna támaszkodnia, ha az ő segítségét kellett volna kérnie, hogy elengedjék és a saját ágyában alhasson, ne a börtönben. Dante szerint a szodomiták büntetése az, hogy örök időkig tüzes sivatagban kell vándorolniuk. Én vagyok a megmondhatója, nincs rosszabb sivatag a Bargello celláinál. – Harag már nem hallatszott hangjában; a következő szavak tétován, félénken szóltak. – Ez nem jelenti azt, hogy sosem voltam szerelmes férfiba. És azt sem jelenti, hogy sosem voltam szerelmes nőbe. Továbbra is a kezemet nézte. Arra gondoltam, milyen lehet egy fiatalember számára elmondani az apjának, hogy ilyen bűn gyanújával tartóztatták le. Belegondoltam, milyen dühös lehetett az apja, és elpirultam. – Ami Salait illeti… – hangjába újra felháborodás vegyült; szavai korbácsként hasítottak a levegőbe. – Mint bizonyára észrevette, ő még csak fiú. Önnel egykorú, de viselkedését tekintve akár tíz évvel fiatalabb is lehetne önnél; mint láthatja, éretlen, mint egy gyerek. Még nem elég idős ahhoz, hogy tudja, mit akar. Én pedig felnőtt férfi vagyok, és a gyámja. Csak utalni is arra, hogy bármi más lehetne a kapcsolatunkban… azon kívül, hogy rettentően bosszús vagyok, elítélendő. Amikor végre meg tudtam szólalni, azt mondtam: – Bocsánatot kérek bántó szavaim miatt. Tudom, milyen a Bargello. Engem is oda vittek Giuliano halálának éjszakáján. Apám is ott volt. Csak Francesco miatt engedtek ki minket. Arckifejezése azonnal meglágyult. – Ön tényleg azt hitte, hogy a Duomóba magammal viszem Francescót? – kérdeztem, de hangomban nem volt indulat. – Hogy letartóztassa Pierót? Hogy letartóztassa Önt? Fejét ingatta.

214

– Igazából nem hittem, hogy ezt tenné. Úgy ítéltem meg, hogy ön megbízható. Mint mondtam, saját ítélőképességemet kellett próbára tenni. Én… – Vonásain megrándult a fájdalom. – Az, hogy szabadjára engedtem érzelmeimet, egyszer már szörnyű tragédiához vezetett. Nem engedhettem meg, hogy ez még egyszer megtörténhessen. – Odalépett hozzám és megfogta a kezemet. – Amit tettem fájdalmas volt, de szükséges. Teljes szívemből a bocsánatát kérem. Megbocsát nekem, Madonna Lisa, és elfogad engem újra barátjának? Barátjának, azt mondta, de szemében az érzelem mélyebb érzésről árulkodott. Mielőtt beleszerettem Giulianóba, könnyen odaadtam volna a szívemet ennek az embernek; most túlságosan sértett voltam ahhoz, hogy ebbe egyáltalán belegondoljak. Óvatosan kiszabadítottam a kezemet. – Hiszen tudja, hogy szerettem Giulianót. Azt vártam, hogy ezek a szavak egy kis fájdalmat okoznak, hogy felcsillan a szeretet a szemében. De nem így volt. – Nem kétlem – mondta vidáman és várakozásteljesen nézett rám. – Megbocsátok – mondtam, és komolyan is gondoltam. – De egészen mostanáig csak a fiam létezett számomra. Most már ez is. Ugye érti? Ne tagadja meg tőlem, hogy hasznos lehessek. – Nem tagadom meg – mondta szelíden. – Nagy hasznunkra lehet a segítsége. – Piero nincs is itt Firenzében? – Nincs, Madonna. És ha az ön férje úgy gondolta volna, hogy itt van, biztosan tett volna róla, hogy meggyilkolják. Nem hagytam, hogy ezek a szavak megrémítsenek. – Tehát mit tegyek? – kérdeztem. – Mit tegyek, hogy segítsek? – Először is megmondhatná mire emlékszik abból a levélből, amit Salai olvasott, amikor ön meglepte Ser Francesco dolgozószobájában. Elmondtam mindent, amire emlékeztem. Azt is, hogy férjemnek az a feladata, hogy összegyűjtse a Mediciek összes támogatójának nevét és arra biztassa Fra Girolamót, hogy Róma ellen prédikáljon. Úgy tűnt, Salai gyengén olvas és még gyengébb az emlékezete. Én sokkal jobb informátor lennék. Az volt a feladatom, hogy lehetőleg minden éjjel bepillantsak Francesco íróasztalába, és ha valami fontosat fedezek fel, azzal jelezzem, hogy a könyvtárból egy bizonyos könyvet az éjjeliszekrényemre helyezek. Nem kérdeztem, miért: teljesen nyilvánvaló volt. Isabella, aki beengedte Salait a dolgozószobába, minden reggel takarította a hálószobámat és esténként ő gyújtott nálam tüzet. Nem hittem, hogy pontos tudomása van róla, mibe keveredett, vagy hogy Salai elmondott neki bármit; valószínűleg azt hitte, csak egyik Buonomo kémkedik a másik után. Egy nappal azután, hogy jeleztem a könyvvel, pontban délben a Santissima Annunziata templomba kellett mennem imádkozás ürügyén. Két érzés viaskodott bennem: az egyik mélységes bánat a Mediciek emléke iránt; a másik megkönnyebbülés, hogy végre tehetek valamit Savonarola elmozdításáért, azért, hogy Francesco kikerüljön a hatalomból és újra Piero legyen Firenze ura. – Van még valami, amiben segíthet – mondta Leonardo. A festőkellékekkel telerakott hosszú asztalhoz vezetett. A gessózott nyárfatábla az asztalon hevert, rajta a faszénnel rajzolt karton rólam. A papír sarkait négy sima kővel nyomtatták le a fára; az egész rajz be volt hintve csillogó faszénporral. – Egy kis varázslat – mondta Leonardo. – Tartsa vissza a lélegzetét! Elmozdította a köveket, nagyon óvatosan megfogta a papír bal felső és jobb alsó sarkát, és függőlegesen felemelte a fatábláról. Igen nagy elővigyázatossággal ellépett a fatábla mellől és a rajzon levő port egy, a padlón álló vödörbe öntötte. Finom szemcséjű fekete por ült arcára és ruhájára, mint vékony réteg korom. Én a fatábla mellett maradtam, az asztalnál, még mindig lélegzetvisszafojtva álltam. És ott voltam a panel elefántcsont simaságú felületén is, vonásaim halványak, szürkék, kísértetiesek voltak, várták, hogy életre keljenek.

215

Fél óránál többet nem maradhattam, nehogy Claudio gyanút fogjon. Leonardo a festőállványhoz vitte a felkontúrozott fatáblát. Azt akarta, hogy azonnal leüljek a zsámolyomra, de én ragaszkodtam hozzá, hogy előbb láthassam az eszközöket. A festőállvány melletti kis asztalon most három karcsú hermelinszőr-ecset volt, mindegyik különböző méretű, finom hegyes, olajjal félig telt bádogedénykébe állítva. Kis fapalettán szárított festékgolyók sorakoztak, némelyikből darabkák összezúzva; mellettük három bádog edény, egyikben fekete, a másik kettőben zöldesbarna sárszín. – Az ott mandulahéj-fekete és verdaccio – közölte. – A feketével a vonások körvonalait festjük, a másikkal az árnyékokat adjuk hozzá. A verdaccio nem más, mint sötét okker, cinabrese, mésztej, és egy kis fekete keveréke, mely utóbbiból csak annyi kell bele, amennyi egy palettakaparó kés hegyén elfér. – Ha a körvonalakat viszi fel, miért kell modellt ülnöm? Úgy nézett rám, mintha nagyon ostoba kérdést tettem volna fel. – Látnom kell, hogyan esnek az árnyékok. Hogy arcának kontúrjai miképpen emelkednek ki, süppednek be a síkba. És élőben kell látnom az arcát, ezer különböző kifejezéssel, ahogy gondolatai felmerülnek és elenyésznek. Különben hogyan ábrázolhatnám, eleven nőként? Hogyan mutathatnám meg másképp az utókornak? Hagytam, hogy leültessen a zsámolyra és gyakorlott, finom érintéssel beigazítsa a kezemet, fejemet, testemet a kívánt, pontos szögbe. Amikor ezzel a művelettel végzett, visszament a festőállvány elé. Szemöldökét ráncolva nézett. – Túl sötét – mondta. – Nem kedvelem az éles fényt, ami ellopja a lágyságot, de több fény kell… – azzal odalépett az ablakhoz és a kötél és csiga szerkezettel egészen felhúzta a vászonrolót. Amint a fényerősséget megfelelőnek találta, hangosan tűnődött azon, vajon le kéne-e engednem a hajamat, mert nem lehet biztos benne, vajon így jó lesz-e, de elég ferdén nézhettem rá, mert elhallgatott. El tudtam képzelni, mire gondolt volna Claudio, ha zilált hajjal megyek ki a kápolnából. Végül kézbe vette az ecsetet. Hosszú ideig mozdulatlan maradtam, hallgattam a száradt gipszen futó nedves ecset súrlódását, és nagyon igyekeztem, hogy ne vakarjam meg az orromat és ne is mocorogjak. Leonardo elmélyülten dolgozott, mintha megszűnt volna körülötte a világ; csak a munkára figyelt. Arcomat nézte, látott minden ívet, vonalat, árnyékot, de nem engem látott. Végül feltettem a kérdést: – Piero részére lesz? Neki adja? Szemöldökét ráncolta, de nem hagyta, hogy ez a közbeszólás megzavarja. – Még nem tudom, kinek fogom adni. Lehet, hogy senkinek. Erre én ráncoltam homlokomat. Rögtön megdorgált. – Nem, nem… Most csak mosolyogjon. Gondoljon valami szépre, ami örömet okoz. – Milyen örömre? Semmi öröm nincs az életemben. Felnézett a munkából, fakó szemében némi csodálkozással. – Hiszen van egy kisfia. Ez nem elég öröm? Kurtán, zavartan felnevettem. – De, valóban. Több is, mint elég. – Jó. És vannak emlékei Giulianóról, igaz? Bólintottam. – Akkor képzelje azt… – hangja szomorú lett. – Akkor képzelje azt, hogy újra Giulianóval van – mondta olyan reménytelen vágyódással, hogy úgy éreztem, inkább magához, mint hozzám intézi e szavakat. – Képzelje azt, hogy bemutatja a gyermekének, Madonna. Eleresztettem szomorúságomat, és elképzeltem a jelenetet. Éreztem, hogy vonásaim meglágyulnak, de nem tudtam mosolyogni. Úgy távoztam, hogy hajlandó vagyok bármit megtenni, ami segíti Piero előrejutását, de a Leonardóval való találkozásom után tilalmas éjjeli kutatásaim sorra hiábavalónak bizonyultak: a régi levél eltűnt Francesco íróasztalából, de új nem jelent meg a helyén.

216

A hetedik éjszakán azonban találtam egy háromba hajtott levelet, rajta feltört fekete viaszpecsét. Remegő kézzel nyitottam ki, és ezt olvastam: Piero érintkezésbe lépett Virgines Orsinival, nápolyi katona-unokatestvérével. Úgy tűnik, csapatokat gyűjt, látszólag Sándor pápa felhívására, hogy megvédjék Pisa városát és lakóit Károly király visszatérésétől. De ki a biztos megmondhatója annak, hogy ha egyszer a sereg összegyűlt, nem fordul más szándékkal Firenze felé? Giovanni bíboros természetesen fivére ügyét támogatja, minden módon mellette érvel. A pápa figyelmez rá… de ugyanúgy rám is. Őszentsége levelet írt, amit hamarosan kézbesítenek a Signoriának. Kiközösítéssel fenyegette meg Károly királyt, ha seregével nem hagyja el Itália földjét, és Firenzét ugyanezzel fenyegeti arra az esetre, ha a város nem hagy fel Károly támogatásával. Azt is elrendelte, hogy a próféta hagyjon fel a prédikálással. Ez utóbbit ne vedd figyelembe, és bízz bennem. Sőt: prófétánknak most meg kell kettőznie dühét, különösen a Mediciek ellen. Gondoskodom róla, hogy őszentsége enyhítsen álláspontján. Károly vonatkozásában a szerzetes jobban tenné, ha kezdene elhatárolódni tőle. Írtam Ludovicónak. Nem bízhatunk meg benne, de számíthatunk arra, hogy embereket kapunk tőle arra az esetre, ha Piero úgy dönt, hogy a közeljövőben kísérletet tesz a város visszaszerzésére. Nagyra becsülöm meghívásodat, de korai lenne még Firenzébe látogatnom. Előbb lássuk, mit tervez Piero. Üdvözlöm unokatestvéreimet…milyen jó otthon tudni őket annyi év után, és elégtételt jelent a tudat, hogy Messer Iacopo halála megbosszultatott. Firenze mindig is az otthonunk volt és az is marad. Unokatestvéreimet… Messer Iacopo halála megbosszultatott. Emlékezetem éveket suhant vissza, felidéztem, ahogy anyám ott állt a Duomóban és sírva mesélte el szeretett Giulianója halálának történetét. És felidéztem az asztrológust is, amint hintójába szállt. Horoszkópjában erőszakot láttam, ez a múltja és jövője is… mind a tények, mind a sejtésem azt mondja, hogy Ön akaratlanul egy erőszakkör, vér, csalás és ámítás részese. Az Ön sorsa véget vetni annak, amit mások kezdtek.

217

LIX.

A

levelek írója… a Pazzi család tagja – mondtam. Leonardo rendkívül jól tudott uralkodni érzelmein. Mégis, miközben ezt elmondtam neki egy esős őszi napon, két nappal azután, hogy megtaláltam a levelet, láttam, mennyire nyugtalan. Gondos beállításban ültem a zsámolyon, ő a festőállvány fölé hajolt. Ragaszkodtam hozzá, hogy lássam a portrét kezdeti stádiumában, mielőtt leültem volna. Vonásaim feketével voltak körvonalazva, a szélek sárszínű verdaccio rétegekkel lágyítva, árnyékokkal jobb állcsontom alatt, jobb orcám gödröcskéjénél, jobb orrlukam alatt. Nyugtalanítóan üres, fehér szemmel néztem a világba. Hajam egyenletes feketével volt kitöltve. Elcsodálkoztam, amikor ezt láttam, mert bár mindig kontyba tekerve, feltűzve hordtam, és általában fátyollal takartam, Leonardo pontosan emlékezett, milyen volt évekkel korábban, amikor lányosan kibontva hordtam, ahogy a Palazzo Mediciben megjelentem. Nagyon eltalálta a hullámosságát és csak sejtette, hogy a hajam vége göndörödik. Aznap öt kis bádogedény volt az asztalkán; egyikben olaj volt és az ecsetek, a másikban verdaccio, a többi háromban a terre verte nevű szürke különböző árnyalatai. Ez utóbbiakat vitte fel a fatáblára finom, egyenletes mozdulatokkal, hogy mint mondta, megmutassa „az árnyékok közti árnyékok árnyékait.” Előbb a sötét színeket kell felvinni, utána a középárnyalatokat, és csak utána a legvilágosabbakat, rétegről rétegre. Emlékezetből idéztem Francesco titokzatos levelezőtársának szövegét. Fáztam, remegtem; szoknyáim nedvesek voltak az esőtől, hiába terítette rám Salai a fekete köpönyeget. A helyiség sötét volt délben is, bár lámpás fénye vetült az ablakot fedő olajos papírra. A kandallóban égett a tűz, de még ez a tűz sem volt képes elűzni a hideget és a félhomályt. Fenyegetőn közelgett a tél. Leonardo felnézett, elgondolkodva simított végig állán, mintha még mindig szakálla lenne. – Ez veszélyes – szólalt meg végül. – Veszélyes, ha értelmezi, amit olvasott. – Tévednék? – A válasz erre a kérdésre nem fontos. Ami valóban fontos, az az ön biztonsága. – Az nem érdekel – feleltem. – Piero jön. Hadsereget toboroz. És ha ideér, minden megváltozik. – Lehet, hogy jön. Lehet, hogy nem… Valóban azt hiszi, hagyná, hogy a Pazzik értesülést szerezzenek szándékairól és lépéseiről? – Leengedte az ecsetet tartó kezét és áthatón nézett rám. Akart még mondani valamit, de szavába vágtam. – Ez az egész réges-régen kezdődött, ugye? Még Lorenzóval? Hunyorgott, ebben az apró gesztusban tartózkodást és helytelenítést láttam. – Lorenzo nagy hibát követett el, amikor fivére meggyilkolása után szabadjára engedte gyűlöletét és bosszúvágyát. Élete utolsó éveiben ez kísértette. Halála után a fiait gyötörte ez az érzés. Az a kérdés, hogy az erőszak körét meg lehet-e állítani. – Ön tudja, hogy ki vagyok – mondtam. – Ön közölte Lorenzóval. Jelt adott neki azon az estén a Palazzo Medici kertjéből, amikor megmutatta nekem Giuliano mellszobrát. Erre homlokát ráncolta. – Ön túl jó megfigyelő, Madonna. – Az én… az én Giulianóm ezt tudta? – A házasságkötéskor még nem, de… – összeszedte magát. – Vigyáznia kell, hogy érzelmeit ne fedje fel mások előtt. – Újra felemelte az ecsetet, aztán nagyon halkan, mintha magának mondaná, megjegyezte. – Néha azt kívánom, bárcsak ne fedezte volna fel Salait a házukban akkor éjjel. 218

– Nem fognak elkapni. – Talán nem. Csak most látom, hogy ön olyan okos, mint az édesapja. Túl okos. Ismét nyomatékosan kérem, ne sokat meditáljon felfedezésén. Ha ezt teszi, azzal azt kockáztatja, hogy rajtakapják, ami az életébe kerülhet. Érti? – Tudok hallgatni – feleltem, kissé élesen. – Most mondta, okos vagyok. Nem kapnak rajta. Hiszen egy olyan férfival élek, akit megvetek… és ő nem tudja, milyen érzésekkel viseltetek iránta. – De én igen. Láttam az arcán, minden gesztusában. Ki mondhatja meg biztosan, hogy mások ezt nem fedezték fel? Elhallgattam. Hangja könnyedebb lett. – Na tessék! Nem könnyítem meg a dolgomat, ha komor dolgokról beszélek. Ami még roszszabb, ezzel azt értem el, hogy az arcáról eltűnt a mosoly. Tudom, hogy ön bölcs lesz és tapintatos. Beszéljünk inkább valami vidámabb dologról. Talán a kisfiáról? Biztos vagyok benne, hogy önre hasonlít. Szavai elérték a szándékolt hatást. Matteóra gondoltam és felvidultam. – Nagyon nő. Már négykézláb mászik – mondtam büszkén. – Gyorsabban, mint ahogy én járni tudok. És valóban olyan, mint én. Sötét a szeme, nagyon hosszú a szempillája és az ajka olyan, mint a nagymamájáé… És amikor ránézek, természetesen az apját látom benne… bár a haja puhább és göndörebb. Kinézett a festőállvány mögül, halványan mosolygott. – Ön is? – tettem fel hirtelen a kérdést. – Mit én is? – Amikor rám néz, ön is az apámat látja bennem? Az igazi apámat? Elkomorult, sötét, kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám, aztán végül válaszolt. – Igen. De többnyire az édesanyját látom. Ugyanilyen szomorúságot láttam rajta, amikor… – Amikor? Látta valaha a Palazzo Medicin kívül is? Hunyorgott, elfordította tekintetét. A portrét nézte, nem engem. – Néhányszor láttam Giuliano halála után. A Santo Spirito templomban. Előre hajoltam, kíváncsian. – Mit keresett az Arno másik partján? Vállat vont. – Az egész városban voltak megbízásaim, sok templomban. A domonkosrendi perjellel volt dolgom, a kápolna oltárképének elkészítését kellett megbeszélni… – Anyám imádkozott? Misén? – Éppen távozott a miséről. A férje nem volt vele, de a szobalánya… – Zalumma. – Akinek olyan csodálatos haja van? Nagyon szerettem volna lerajzolni… Igen, a szobalánya volt vele. És önnel volt viselős. Megigézve néztem. – Milyen volt? – Gyönyörű, és bánattal sújtott – mondta édes-emlékezőn. – Nagyon bánatos, mégis valahogy reménykedő. Úgy gondolom, ön adott értelmet annak, hogy tovább éljen. Elfordítottam arcomat, a papírral fedett ablak és a halovány fény felé néztem. – Sajnálom – mondta Leonardo újfent felnézve rám. – Nem volt szándékomban elszomorítani. Vállat vontam, és nem fordultam vissza az ablaktól. – Folyton azon gondolkodom, Ser Antonio elengedte-e anyámat Giuliano temetésére. – Nem tudta otthon tartani – felelte hirtelen olyan vehemenciával, hogy visszafordultam, és csak néztem. – Ott is látta anyámat? 219

– Igen – felelte és elpirult. Belegondoltam, milyen lehetett. Két ember, akik ugyanabba a férfiba szerelmesek. Az jutott eszembe, vajon anyám tudta-e, vajon beszéltek-e valaha erről. Szóra nyitottam a számat, kérdezni akartam valamit, de Leonardo óvatosan letette az ecsetjét egy kis olajos edénybe és kilépett a festőállvány mögül. – Majdnem egy órája itt van; veszélyes lenne tovább maradnia – mondta határozottan. – Madonna, egy időre vissza kell mennem Milánóba. Kötelességeim vannak patrónusom, a herceg iránt, és van egy megrendelésem az Utolsó vacsora jelenetre egy kolostor ebédlőjébe… – Elhagyja Firenzét? – Képtelen voltam eltitkolni hangomban a csalódottságot; felálltam. Salai nedves fekete köpönyege a székre esett a vállamról. – Természetesen visszajövök, bár pontosan nem tudom megmondani, mikor. Addig Salai itt marad. Minden úgy lesz, ahogy eddig volt, kivéve, hogy ezentúl neki mondja majd el a felfedezett levelek tartalmát. Ő majd továbbítja nekem az üzenetet. – De… mi van akkor, ha Piero megérkezik? Akkor mit csináljak? Erre szelíden mosolygott. – Ha Piero megjön, nem kell aggódnia. Az ön biztonsága és gyermeke biztonsága is garantált. De addig is… Sok olyan dolgot tudhat meg, ami majd aggasztja, sőt feldühítheti. Kérem, értse meg, sok dolog van, amit nem mondok el önnek most, mert azzal csak növelném az önre… és az ön szeretteire leselkedő veszélyt. – Ha visszatér Milánóba, és sokáig nem találkozunk… most kell megkérnem, válaszoljon a levélre, amit olyan régen küldtem önnek. Pontosan tudta, mire gondolok, de vonakodott válaszolni. – Az orgyilkos a Santa Maria del Fiore katedrálisban, Giuliano halála napján – emlékeztettem. – Az első támadó, aki elmenekült. Az én Giulianóm, a férjem említette nekem. Azt mondta, ön tájékoztatta Lorenzót arról, hogy mit tett ez a férfi. Hogy ön ott volt a katedrálisban, amikor az idősebb Giulianót megölték. – Vezeklőruhában volt – felelte Leonardo kurtán. – A csuklya a fejébe húzva, nem láttam tisztán az arcát. – De egy részletét igen. Az én Giulianóm azt mondta, hogy ön látta azt az embert. És azt is mondta, hogy a nagybátyja az ön karjaiban halt meg. – Én… csak az arca egy részét láttam. De már több mint tizenöt éve; és csak egy pillanatra láttam. Nem várhatja el tőlem, hogy emlékezzek. – De emlékszik – mondtam. – Emlékezett az arcomra, pedig csak egyszer látott, a Palazzo Mediciben. Tökéletesen lerajzolta emlékezetből. És azt is elmondta, hogyan lehet emlékezni az arcokra: biztosan ugyanezzel a technikával emlékszik erre a férfira is. Mindig van magánál rajzeszköz és vázlatpapír. Nem tudom elhinni, hogy sosem készített vázlatot erről az arcról… legalább arról a részéről, amit látott. Léptek hangzottak a folyosón; megfordultam, Salait láttam az ajtóban. – A hölgy nem maradhat már sokáig. Sötét felhők gyülekeznek, nagy vihar közeleg. – Értem – felelte Leonardo és egy bólintással elbocsátotta a fiút. Visszanézett rám, sóhajtott. – Most el kell búcsúznunk. Elég mogorván szóltam hozzá: – Amikor először találkoztunk itt, azt mondta, hogy Piero akar találkozni velem. És annyira akartam hinni önnek, hogy nem vettem észre: hazudik. De most nagyon jól látom, hogy nem őszinte. Készített vázlatot a vezeklőről, ugye? Biztosan évekig kereste. Jogom van látni annak a férfinak az arcát, aki az apámat megölte. Miért nem mutatja meg nekem? Arca merev lett, szinte elutasító; várta, hogy befejezzem, amit mondani akartam, aztán egy hosszú pillanat múlva azt kérdezte: – Soha nem gondolt még arra, Madonna, hogy jobb, ha bizonyos dolgokat nem tud? Szóltam volna, de megálljt parancsoltam magamnak.

220

– Giuliano meggyilkolása régen történt – mondta. – Fivére, Lorenzo is halott. A Medici családot száműzték Firenze városából. Az orgyilkos, ha még él, biztosan nem él már sokáig. Mi haszna lenne, ha azzal foglalkoznánk, hogy megtaláljuk ezt az embert? És mit gondol, mit tehetnénk, ha valóban megtalálnánk? Erre sem volt válaszom. – A bosszúval nem szolgálnánk nemes ügyet. Csak a régi sebet szakítanánk fel, a régi gyűlöletet gerjesztenénk újra. A régmúltban elkövetett hibák csapdájába estünk. Remélnünk kell, hogy nem követjük el újra ezeket. – Akkor is jogom van tudni – vágtam vissza hasonló modorban. – És nem akarom, hogy hazudjon nekem. Erre hirtelen felkapta a fejét. – Sosem hazudnék önnek. Ebben biztos lehet. De ha úgy gondolom, hogy az a legjobb Önnek, természetesen elhallgatom ön elől az igazat. De megvallom, nehezemre esik. Ne feledje el, hogy ön egy Medici örökös édesanyja. Ez rendkívül nagy teher és felelősség. Önt és a gyermeket védeni kell. És megesküdtem, hogy ezt teszem, és akkor is ezt tenném, ha a szívem nem ezt diktálná. Csak néztem rá. Dühös voltam, csalódott; mégis megbíztam benne, annyira, amennyire megbíztam abban a férfiban, aki saját lányaként nevelt fel. – Mennie kell – mondta halkan, kedvesen. – A kocsisa biztosan gyanakszik. És hamarosan eső lesz. Bólintottam. Felemeltem a nedves köpönyeget a székről és a vállamra kerítettem. – Nem akarok ilyen rossz hangulatban elbúcsúzni. – Nincs semmi baj, csak féltem önt. – A festmény felé biccentett. – Magammal viszem, és dolgozom rajta, ha képes leszek rá. Talán lesz még rá mód, hogy modellt üljön nekem. – Biztos vagyok benne, hogy így lesz. Előreléptem, megfogtam a kezét; érintése kellemes volt, szorítása határozott. – Jó utat! Vigyázzon magára. És minden jót kívánok! – Önnek is, Madonna Lisa. Tudom, hogy nehéz időket él át. Csak azt ígérhetem, hogy a végén nagy boldogságban lesz része. Hangja meggyőzően csengett, de nem találtam benne vigaszt. Az én Giulianóm nincs többé; a boldogságot számomra… ahogy anyám számára is… eltemette a múlt. Salai újra a szememre kötötte a sötét kendőt; újra kártolatlan gyapjúval tömte be a fülemet. Könyökömnél fogva vezetett, lassan, bizonytalan léptekkel haladtam a rövid folyosón, aztán megálltam, amikor egy nagy fatábla, talán ajtó vagy egy méretes falburkolatlemez a kőpadlón hangosan súrlódva elfordult előttem. Lépcsőn mentünk lefelé. Én ingadozó léptekkel, egyik kezemmel hosszú szoknyámat, súlyos felsőruhámat, a köpeny földet seprő szegélyét fogva fel. Aztán jött a szokásos megállás, minek során Salai várta az őrszem jelentését, hogy szabad az út. A jelet megkaptuk, és sima padlón siettünk tovább. Aztán, titkos útjaink során először tétováztunk… biztos vagyok benne, hogy kapualjban voltunk, mert kissé távolabb, arcomtól alig pár könyöknyire sűrű eső esett. Szél futta eltévedt falevelek csapódtak arcomba. Olyan erősen mennydörgött, hogy talpam alatt a föld megremegett. Éreztem, hogy mellettem Salai felkészült a távozásra, és megragadta felső karomat. – Fusson! – parancsolta és magával húzott. Vakon rohantam, és alig kaptam levegőt, ahogy a jeges égi víz elért. Az eső vadul, vízszintesen a csuklyám alá, vert; elfordítottam arcomat, és lefelé néztem, próbáltam védeni magamat, de szememen a kötés hamar átázott; a víz csípte a szememet, igyekeztem szabad kezemmel eltakarni. E mozdulat közben megbotlottam köpönyegem ázott szegélyében. Elestem, kiszakadtam Salai szorításából, négykézlábra estem. Küszködve próbáltam felállni; tenyerem a hideg, csúszós macskakőnek nyomódott. Ugyanekkor kezemet felemelve megtöröltem égő szememet. 221

Az elázott kötés elcsúszott, leesett. Egyszerre csak Salai szép fiatal arcát láttam magam előtt, pánik fogta el. Mellettünk a ló és a kocsi várakozott. Mögötte feltűntek a nagy kolostor masszív falai, amit nagyon is jól ismertem. Salai értem nyúlt, próbált visszatartani, de már túl késő volt: elfordítottam a fejemet és a szürke esőn át a messze mögöttem álló piazzára néztem. Az utca másik oldaláról az Ospedale degli Innocenti, a lelencház kecses oszlopsora nézett vissza rám. Távolabb, tőlem balra, olyan messze, hogy légynél nem tűnt nagyobbnak, kocsisom Claudio a loggia alatt keresett menedéket. Salai és én a templom északi oldalán voltunk; Claudio a térrel szemközt, a nyugati oldalon várt. Valahányszor Leonardóval találkoztam, végig a Santissima Annunziata kolostorában voltam.

222

LX.

S

alaival nem beszéltünk; az iszonyú eső és bedugaszolt fülem lehetetlenné tették. Talprarántott, a köpönyeg kámzsáját visszahúzta a fejemre, és megint futottunk, ezúttal vissza a kolostor védelmébe. Az előcsarnokban, amit a barátok hálótermeihez vezető folyosó előttinek véltem, kimerülten pihegtünk. Térdem és bal könyököm fájt, biztosan lehorzsolódott, de a sérülés nem volt súlyos. Salai nem is próbálta visszatenni a szememre a kötést; sőt, intett, hogy vegyem ki fülemből a gyapjúpamacsot. Olyan közel volt hozzám, hogy testünk érintkezett, és közelről fülembe súgott. – Most lehetősége van arra, hogy eláruljon minket. Várjon itt. Senki nem fog jönni. Ha mégis jönne valaki, ne beszéljen. Ha visszajövök, kitalálok valamit. Vártam. Salai alig egy perc múlva már vissza is jött, nagy törlőruhával. Lesegítette rólam az ázott fekete köpenyt és nézte, ahogy a lehető legjobban megszárítkozom. – Jó – mondta, amikor visszaadtam neki a törlőkendőt. – Aggódtam, hogyan magyarázza meg… az átázott ruhákat a kocsisának. – Ezt nem kell elmondania Leonardónak – mondtam. – Mármint azt, hogy tudom, hol vagyunk. Felhorkant. – Nem mintha bármit is el lehetne előle titkolni, Monna. Úgy megérzi a hazugságot, ahogy mi a hentesen a vérszagot. Ráadásul már unom, hogy a fél városon végig kell kocsikáztatnom. Jöjjön. Lépcsőn vezetett fel, aztán folyosók labirintusán át, és le, egészen addig, míg elértük a templom főhajójába vezető előcsarnokot. Azzal otthagyott, vissza sem nézett. Kisétáltam, az eresz védelmében tettem néhány lépést és integettem a loggia alatt várakozó Claudiónak. Aznap éjjel, miután Matteo végre elaludt a gyerekszobában, Zalumma vetkőztetett. Kíváncsi voltam, beszédes hangulatban. – Ismerted Giulianót? – kérdeztem. – Lorenzo fivérét? Nyugtalan volt, zaklatott; ázottan értem haza, hajam csurom víz. Leonardóhoz hasonlóan neki is volt érzéke, hogy felismerje a hazugságot. És amikor Giulianóról kérdeztem, hangulata még komorabb lett. – Nem ismertem jól – mondta. – Párszor találkoztam vele. – Oldalra pillantott, mintha távoli múltba tekintene, és hangja ellágyult. – Nagyon szép férfi volt; az a néhány ábrázolása, amit láttam, közel sem adja vissza szépségét. Nagyon boldog volt, nagyon kedves, mint egy gyermek, a legjobb értelemben. Akkor is szívélyes volt az emberekkel, amikor nem kellett volna annak lennie. Kedves volt velem is, rabszolgával. – Kedvelted? Szomorkásan bólintott, miközben ruhaujjamat hajtogatta össze és a szekrénybe tette, aztán visszafordult hozzám és a ruhámat kezdte kifűzni. – Nagyon szerette édesanyádat. Madonna Anna nagyon boldog lett volna vele. – Volt egy férfi. A Duomóban – mondtam. – Azon a napon, amikor Giulianót meggyilkolták. Valaki… valaki látta, hogyan történt. Nem csak Baroncelli és Francesco de' Pazzi volt a gyilkos. Volt egy harmadik férfi is, aki csuklyával takarta el az arcát. Ő szúrt először. – Volt egy másik férfi is? – kérdezte döbbenten. – Igen. Ő elmenekült. És sosem találták meg. Lehet, hogy még mindig Firenzében van. Ruhám a földre hullt, kiléptem belőle. Mérgesen felmordult.

223

– Anyád az életénél is jobban szerette Giulianót. Amikor meghalt, azt hittem… – fejét ingatta, felvette ruhámat. Nagyon halkan azt mondtam: – Azt hiszem, hogy… valaki más, valaki itt Firenzében… tudja, ki az az ember. És eljön az idő, amikor én is meg fogom tudni. Azon a napon végre utoléri a büntetés… és remélem, az én kezem által. – Mi jó származna abból? – tette fel a kérdést ingerülten. – Már túl késő. Giuliano meghalt, senki nem támaszthatja fel, ahogy anyádat sem. Előző éjjel nála járt. Ezt tudtad? Elszánta magát arra, hogy elhagyja apádat és elszökik Giulianóval Rómába. A tervezett nap előtti éjszakán elment hozzá, hogy tudassa vele elhatározását… A kandalló elé álltam, hogy megmelegedjek. Aznap este már nem szóltam Zalummához. Ahogy a lángokat néztem, anyám tönkrement életére gondoltam, és megfogadtam, megtalálom a módját, hogy bosszút álljak anyámért és mindkét Giulianóért. A tél lassan telt. Leonardo távollétében szinte mindennap elmentem imádkozni a Santissima Annunziata kis kápolnájába. Hiányzott nekem a művész: ő volt az egyetlen kapcsolatom igazi apámhoz és az én szeretett Giulianómhoz. Tudtam, hogy hozzám hasonlóan ő is gyászolja halálukat. Szinte minden éjjel, amikor szabadon tehettem, vagyis amikor Francesco kurvázni volt, lelopakodtam a dolgozószobába, és íróasztalában levelek után kutattam. Hetekig nem találtam semmit. Azzal vigasztaltam magamat csalódottságomban, hogy arra gondoltam, Piero hamarosan jön. Piero el fog jönni, és akkor elhagyhatom Francescót és Matteóval, apámmal és Zalummával a Medici családnál kérhetek menedéket. De Piero nem jött el. Egy magas rangú piagnone feleségeként továbbra is kötelességem volt jelen lenni Savonarola szombati, nőknek szóló prédikációin. Zalummával mentem a San Lorenzo templomba és a főoltárhoz és a szószékhez közel foglaltunk helyet, ott, ahol a prófétával közeli kapcsolatban levők ülhettek. Úgy bírtam ki ezeket a szertartásokat, hogy elképzeltem, elmegyek Leonardóhoz és gyönyörű síremléket rendelek tőle az én Giulianómnak. De figyelmemet elvonta Fra Girolamo egyre emelkedő, egyre dühödtebb, vitriolosabb hangja, ahogy a néma csendben ülő gyülekezethez szólt: – Piero de Medici és fivérei, Giuliano és az úgynevezett Giovanni bíboros szeretői… Zalumma és én egyenesen előre néztünk; nem mertem felé fordulni. Elvakított a fájdalom és a düh. Hallottam a próféta szavait, de nem láttam az arcát. Megbolondult, gondoltam. Nem tudja, hogy Giuliano halott… – Isten tudja, kik ők! Isten látja lelküket! Bizony mondom néktek, akik továbbra is szeretik a Medicieket, semmivel sem jobbak náluk: gazdagok, bálványimádók, akik a szépség ideálját, a pogány művészetet, a pogány kincseket imádják. És miközben ők arannyal és ékszerekkel csillognak, a szegények éheznek! Isten hirdette nekem ezt… nem a magam gondolatait mondom: Ímé, akik ilyen bálványokat imádnak, megérdemlik, hogy megtapasztalják a hóhér bárdjának csapását nyakukon. Úgy cselekszenek, mint a fejetlenek, akik semmibe veszik Isten törvényét, és nem éreznek könyörületet a szegények iránt. És ezért valóban fejetlenekké fognak válni! Nem szóltam semmit, de magamban szitkozódtam, mert eszembe jutott egy sor a Francesco dolgozószobájában talált legújabb levélből: Sőt: prófétánknak most meg kell kettőznie dühét, különösen a Mediciek ellen. Magamban dühöngtem és remegtem és imádkoztam, hogy Piero jöjjön minél hamarabb. Ebben az időszakban csak egy levelet találtam Francesco dolgozószobájában… megint ugyanazzal a nehézkes, esetlen kézírással. A kiközösítéstől való félelmed alaptalan. Már mondtam, hogy legyen hited! Hadd prédikáljon csak félelem nélkül! Ne tartsd vissza. Meg fogod látni. Sándor pápa megengesztelődik. 224

Egyik év a másikba fordult. 1496 legelső napján Ludovico Sforza, Milánó hercege cserbenhagyta Firenzét. Az egyik ékkő, amit Károly francia király délre való menetelése során ellopott Firenzétől, Pisa erődje volt. Pisa mindig is Firenze uralma alatt állt, de már régen önállósodni akart. A megszállás óta a várost a franciák uralták. De Ludovico megvesztegette a pisai erőd francia kapitányát, hogy adja át a kulcsokat maguknak a pisaiaknak. Ezzel az egyszerű lépéssel Pisa elnyerte szabadságát… Károly királytól és Firenzétől is. Ludovico, a fortélyos férfiú azon mesterkedett, hogy ezt a fejleményt titokban tartsa. Ennek eredményeképpen a firenzeiek úgy hitték, hogy Károly király önrendelkezési jogot adott a pisaiaknak. Károly, akit Savonarola prédikációiban Isten bajnokának hirdetett, és azt jövendölte, hogy nagy dicsőséget fog hozni a városnak, dicsőség helyett elárulta Firenzét. És az emberek ezért Savonarolát hibáztatták. Magasztalásuk először fordult elmarasztalásba, és a próféta iránti elégedetlenségbe. Salai volt az, aki – nem lévén képes visszatartani lelkesedését – egy nap, amikor imádkozás után éppen elhagyni készültem a családi kápolnát megsúgta nekem az igazat. Mosolyogtam. Ha ez Leonardo tevékenységének eredménye, akkor könnyebben, vidámabban viselem hiányát. A tél tavaszba fordult, a tavasz pedig kiadós, bő esőket hozott. A város alacsonyabban fekvő részeit árvíz öntötte el; sok kézműves-műhely tönkrement, köztük sok kelmefestő boltja, mely azt eredményezte, hogy késett a haszon Francesco selyem és apám gyapjúüzletében. Egyelőre, különösen Francesco kapcsolatai miatt bőven volt ennivalónk. Ezekben a napokban férjem különösen vidám volt. Nem tudtam mi az oka ennek, mígnem egy este vacsoránál, különösen beszédes lett. A vihar szüntelen szemerkéléssé szelídült. Hetek óta borongós volt az idő, palazzónk huzatos és hideg volt, ezért mind a hárman – apám, Francesco és jómagam – a lehető legközelebb ültünk a tűzhöz. Francesco a Palazzo della Signoriában töltötte a délutánt; ezért a legjobb lucco volt rajta, hoszszú burgundi vörös, ujján és nyakán barna cobolyprém szegélyes tunika. Mosolyogva jött haza, és megérkezése után vidámsága mintha még növekedett volna. Mire asztalhoz ültünk – rögtön felszolgálták a bort – Francesco képtelen volt tartóztatni magát. – Jó hírek, Ser Antonio! – mondta, apámhoz intézve szavait, az én sápadt, meggyötört apámhoz, akivel egyidős volt, de aki nála sokkal öregebbnek látszott. Francesco szeme csillogott; arca és orra hegye még vörös a hűvös, nedves levegőben való sietségtől. Ezüstös hajában apró izzadtsággyöngyök csillogtak a tűz fényében. – Biztosan emlékszik a pápa tavalyi rendeletére, amiben megtiltotta, hogy Fra Girolamo prédikáljon. – Emlékszem – felelte apám, lelkesedés nélkül. Savonarola a tilalom ellenére is misézett és prédikált. Voltak, akik szerint a kiközösítés már nem lehet messze. – Őszentsége a kérdés alapos tanulmányozása után felismerte e kérés méltánytalanságát. Ma a Signoria értesítést kapott, hogy Fra Girolamo visszakapja prédikálási jogát, feltéve, ha beszédeiben nem kritizálja Rómát, különösen őszentségét – közölte Francesco ragyogó mosollyal, aztán fejét hátravetve nagyot kortyolt a borból. Meghallgattam, amit mondott, de udvarias, érdektelen arckifejezéssel ültem. Magamban azon tűnődtem, hogy Francesco ezt valóban a Signoriától, vagy titokzatos levelezőtársától, tudósítójától tudja. Elhatároztam, hogy aznap éjjel, ha módomban áll, átkutatom íróasztalát. – Hát, az jó, hogy nem önti Rómára a haragját. Tudja, az emberek már kezdtek aggódni – jegyezte meg apám. – Az ilyen aggodalmak megalapozatlanok – jelentette ki Francesco. – És az emberek hajlamosak elfelejteni, mi mindent tett Fra Girolamo Firenzéért. Károly király feldúlta volna a várost, ha a barát nem avatkozik közbe. 225

Apám erőtlenül bólintott, aztán zavartan bámult a tűzbe. – És mi van azzal a pletykával – szólaltam meg ártatlanságot színlelve – hogy régebben elfogtak egy levelet, amit Fra Girolamo… Franciaországba, Károly királynak küldött? Férjem hirtelen felém fordult. – Honnan hallottál te ilyesmit? – Agrippina mondta, hogy a piacon hallotta. Azt mondják, a barát könyörgött Károly királynak, jöjjön sereggel Itáliába, hogy Firenze elhiggye a próféciáit. – Tudom, miről van szó. Hogyan vagy képes elhinni egy ilyen nyilvánvaló hazugságot? – Azért említettem, mert tudom, hogy te biztosan tudod az igazságot – mondtam olyan behízelgően, hogy magam is meglepődtem. – Azt is hallottam, hogy a Pápa őszentsége azt fontolgatja, kilép a Szent Ligából. A Szent Ligát Sándor pápa hozta létre Nápoly, Milánó és a Szent Római Császár támogatásával azzal a céllal, hogy kiűzzék Károly francia királyt Itáliából. Savonarola természetesen ellenezte ezt, de Róma nagy nyomást gyakorolt Firenzére, hogy csatlakozzon ehhez a szövetséghez. Ez a megjegyzésem megnyugtatta Francescót. – Ezt nem hallottam. De nagyon is lehetséges. Nyilvánvalóan jó hír lenne számunkra. – Azzal elhallgatott, megint kortyolt a borból, aztán sunyi pillantást vetett apámra. – Ser Antonio, arra gondoltam, éppen ideje lenne, hogy újabb unokáknak örvendezhessen. – Pillantása felém cikázott, aztán borospoharába vigyorgott. – Nem vagyok már fiatal ember. Fiakra van szükségem, akik átvehetik tőlem a családi üzletet. Mit gondol erről? Rosszul voltam, lehajtottam fejemet, csak a bor színét néztem poharamban. Legszívesebben belefulladtam volna a vöröslő folyadékba. – Azt gondolom – felelte apám lassan, csendesen – hogy nekem csak egy gyerekem van. És soha nem éreztem, hogy több kéne. Nagyon büszke vagyok a lányomra. – Igen, mindannyian így vagyunk ezzel – vágta rá Francesco; beszédes hangulatát semmi sem ronthatta el. – És természetesen nem helyes, hogy ilyen témát hozok fel anélkül, hogy előbb megbeszéltem volna szeretett feleségemmel. Kiitta a borát, és hozatott még, aztán hirtelen témát váltott, a kedvezőtlen időjárás lehetséges következményeiről kezdett beszélni. – Minden nagyon meg fog drágulni – mondta apám. – Már volt ilyen, még gyerekkoromban. Ha nem áll el az eső, nem lesz termés. És ha ez így lesz, az éhezők biztosan fellázadnak. – Nem kell aggódnunk – jelentette ki Francesco határozottan. – Isten mosolyog Firenze városára. Az eső el fog állni. Apámat ez nem győzte meg. – És mi van, ha mégsem? Mi van akkor, ha egyáltalán nem lesz termés? Legjobb lenne, ha Savonarola azért járna közbe, hogy újra süssön ránk a nap. Francesco mosolya kissé halványodott; fürkészőn nézte apámat. – Ki fog sütni a nap, Ser Antonio. Megígérem, hogy ragyogni fog ránk a nap. – Az árvíz pestist hoz – mondta apám. – Az éhség nyomorúságot hoz. Már átéltem ilyet… Matteóra gondoltam és megborzongtam. Apám látva ezt, megenyhült, megfogta a kezemet. – Nem akartalak megijeszteni. Minket sosem érne el a pestis, Lisa. – Biztosan nem – jegyezte meg Francesco hangjában némi fenyegetéssel. – Minket itt nem veszélyeztet sem az árvíz, sem az éhínség. Az én házamban soha senki nem lesz éhes. Apám hallgatólagos beleegyezéssel bólintott, de nem emelte fel a fejét. A vacsora alatt alig beszéltünk, kivéve Francescót, aki panaszkodott, hogy a parasztok még mindig nem ismerik fel az igazságot: hogy a milánói herceg, Ludovico Sforza, nem pedig Fra Girolamo adta a pisaiak kezébe erődjük kulcsait. Ez elég szerencsétlen kavarodást okoz, mert az emberek hangos szóval beszélnek az ellen, aki a legjobban szereti őket és igen lelkesen imádkozott Istenhez az érdekükben. Francesco szerint ez az egyetlen lehetséges oka annak, hogy egyre

226

növekszik az Arrabbiati mozgalom, melynek tagjai közel állnak ahhoz, hogy Savonarolával és a piagnonikkal szembeni politikai erővé váljanak. Aztán Francesco széles mosollyal kijelentette, hogy fáradt és én is fáradt vagyok, és korán lefekszünk; apám, aki általában tovább maradt és élvezte unokája társaságát, értette a célzást és távozott. Amikor kimentettem magam, és kijelentettem, hogy visszavonulok lakosztályomba, Francesco felállt és célzatos pillantást vetett rám. – Menj a szobádba – mondta barátságosan. – Mondd meg Zalummának, hogy vetkőztessen le. Mindjárt jövök. Olyan mély undorral engedelmeskedtem, hogy a hányinger kerülgetett. Ahogy Zalumma kifűzte ruhámat, ugyanolyan félelemmel néztünk egymásra, amit utoljára az esküvői lakoma estéjén éreztünk. – Ha bánt téged… mormogta Zalumma komoran. Fejemet ingattam, hogy elhallgattassam. Ha bánt, semmit nem tudok tenni, és ő sem tud semmit tenni. Néztem, ahogy a szekrénybe teszi ruhámat, aztán türelmesen tűrtem, hogy kifésülje és befonja hajamat. Végül elbocsátottam. Nem volt rajtam más, mint camicia; az ágy szélén ültem és Giuliano bocsánatát kértem. Azt mondtam neki, hogy Francesco csak a testemet érinti. Az irántad érzett szerelmemet sosem érintheti meg. Nyomorultul vártam egymagamban az ágyon vagy két fertálynyit. Amikor nyílt az ajtó, felnéztem. Francescót láttam, szeme véraláfutásos, csillogó, egyensúlyát alig volt képes megtartani. Kezében egy pohár bor. – Szeretett feleségem – mormogta. – Mit mondasz vágyamra, hogy újabb fiam legyen? Nem néztem a szemébe; azt hihette, hogy szerénységből, félénkségből kerülöm tekintetét. – A férjem vagy. Nem harcolhatok vágyad ellen. Leült mellém, teljes súlyával lehuppant az ágyra, borospoharát az éjjeliszekrényre tette; a bor kiloccsant a peremén, megillatosította a levegőt. – Neked nincsenek vágyaid? Biztosan akarsz még gyermeket. Melyik anya nem akarna? Képtelen voltam ránézni. – Természetesen akarok még gyereket. Megfogta a kezemet; hagytam, hogy petyhüdten lógjon szorításában. – Nem vagyok ostoba, Lisa. E szavakra felállt a szőr a hátamon, a nyakamon. Vajon tudja? Felfedezte, hogy kutakodtam a dolgozószobájában? Claudio meglátott valamit? De folytatta: – Tudom, hogy nem szeretsz, bár reméltem, hogy meg fogsz szeretni. Szép nő vagy és okos. Büszke vagyok rá, hogy a feleségemnek nevezhetlek. És reméltem, azzal hálálod meg jóságomat, hogy sok örökössel ajándékozol meg. – Természetesen – ismételtem. Felállt. Hangja gyakorlatias, hideg, kissé ijesztő lett. – Akkor feküdj hanyatt! Hanyatt feküdtem. Személytelen művelet volt. Teljesen felöltözve csinálta, csak a szükséges mértékig húzta le a harisnyáját. Óvatosan, de nem gyengéden állt a lábam közé, felemelte camiciámat és belém hatolt. De nem volt teljesen felkészülve az aktusra; ami azt illeti, hozzám való közeledésére elhagyta minden hév és elhúzódott. Egy pillanatra mozdulatlan maradt, zihált, aztán hirtelen a matracra nyomta a tenyerét, felemelte felsőtestét. Azt hittem, ki akarja húzni magát belőlem. Rögtön megmoccantam, remélve, hogy beismeri a vereséget és távozik. – Azt mondtam, feküdj le! – Egyik kezét felemelte, kézfejét felém fordította, mintha visszakézből meg akarna ütni. Megrándultam, elfordítottam az arcomat.

227

Ez mintha elégtétellel töltötte volna el. Megduzzadt bennem; és közben becsukta a szemét és magában suttogott: – Kurva! Pimasz szuka…! Semmit nem gondoltam. Hagytam, hogy fejem az ágytámlán kopogjon. Hallgattam, ahogy a falnak ütődik. Így ment ez hosszú, fájdalmas pillanatokig; nehéz volt neki, de ocsmány szavakkal ösztökélte magát, míg végül elérte célját. Amikor végzett, ellökte magát tőlem, gyorsan összeszedte magát és szó nélkül kiment. Becsukta maga mögött az ajtót. Zalummát szólítottam. Egy jó feleség ott feküdt volna az ágyban és hagyta volna, hogy teherbe essen. De én rögtön felkeltem, és amikor Zalumma bejött, rögtön azt mondtam: – Nem hordom ki a gyerekét! Érted? Nem! Zalumma megértette. Másnap reggel egy kancsó teát hozott, és elmondta, hogyan kell használni.

228

LXI.

A

pám figyelmeztetése profetikusnak bizonyult: az eső nem csillapodott. A hónap közepén az Arno megáradt, elmosta az összes termést. Június elején a Rifredi folyó is kilépett medréből, és megsemmisítette azt a kevés növényt, ami a földeken még megmaradt. Mire az ég nyáron kitisztult, a város lakossága már láztól szenvedett. Matteo érdekében nem engedtem látogatókat a gyerekszobába, és azt sem hagytam, hogy elhagyja a palazzót. Ekkor kezdte megtenni az első tétova lépéseket; minél jobban néztem az arcát, annál inkább az apját láttam benne. Ritkán hagytam el a házat. Amikor a láz még jobban elterjedt a városban, megtiltottam Zalummának, hogy Agrippinával a piacra menjen, és én is csak ritkán és rendszertelenül jártam a Santissima Annunziata templomba, mert ezekben a hetekben nem találtam új levelet Francesco íróasztalában. De mivel jó feleségnek akartam tűnni, továbbra is látogattam Savonarola szombati, nőknek szóló miséit. Továbbra is nagy hévvel prédikált a Mediciek és követőik ellen, de ebbe újabb kényszerképzet vegyült: az, hogy Sándor pápa a Vatikánban együtt él fiatal szeretőjével Giulia Farnesével és a Szentatya előszeretettel hív prostituáltakat fogadásaira. – Ti, az Egyház romlott vezetői! – szónokolt magából kikelve. – Minden éjjel ágyasaitokhoz mentek, és minden reggel magatokhoz veszitek a szentségeket; kihívtátok Isten haragját. Ti ringyók, ti nyomorult stricik, ringyók tanyájává változtattátok templomaitokat! – És amikor a bíborosok felszólamlottak, hogy nem kéne így beszélnie a pápáról, kijelentette: – Nem én fenyegetlek, Róma, hanem Isten! Róma bármit tehet, ezt a tüzet soha ki nem oltja! Több éjszaka elteltével, miután férjem elment meglátogatni ágyasait, és minden szolga lefeküdt, behatoltam Francesco dolgozószobájába. Az íróasztalban elrejtve panaszos levelet találtam. Azt mondtam, hogy hadd szítson a Mediciek ellen. De arra nem biztattam, hogy támadja meg Sándort! Messze nem erről volt szó! Tönkreteszi a gondos munkámat, amit itt Rómában végeztem. Tedd abszolút világossá minden érintettnek: ha nem hagyják abba ezt az őrültséget azonnal, drágán megfizetnek érte! Időközben az emberek éhsége elégedetlenségbe torkollhat. Ezt meg kell akadályozni. Tereljétek el figyelmüket a gyomrukról, a Mennyországra és Fra Girolamóra figyelmezzenek. Magamban ismételtem a szavakat, egyenként jegyeztem meg őket, megtanultam az egész szöveget, hogy ha szükséges, pontosan tudjam felidézni. Másnap reggel éjjeli szekrényemen hagytam a könyvet, hogy Isabella lássa. Másnap pontosan délben a Santissima Annunziata templomba mentem. Salai már nem is keresett búvóhelyet. Mária Szolgálói mind imádkoztak, hamarosan a refektóriumban ebédelnek; tiszta volt a levegő. A kápolnából keskeny folyosóra jutottunk, aztán spirális kőlépcsőn haladtunk felfele. A tetején üres fapalánk; Salai a sarokba ment és fütyült, halkan, búgón, mint egy galamb, mire a faburkolatban kinyílt egy rés, amin beléptünk. Hosszú, festékfoltos tunikát viselő fiatal festőművész csukta be mögöttünk az ajtót. Hosszú folyosón mentünk végig, melyből három ajtó nyílt: szerzetesi cella, benne priccs; egy nagyobb szoba, ahol két hosszú kötényes fiatalember freskót készített, arcukon friss gipsznyom. A harmadik az a szoba volt, ahol Leonardóval találkoztam. 229

Portrém még mindig a festőállványon nyugodott; Salai közölte, hogy Leonardo a nagy sietségben elfelejtette magával vinni. Egyre csak néztem: a kontúrok és árnyékok kivételével bőrömet csak a gesso tábla jelezte. Úgy néztem ki, mint egy félig kész kísértet. Mosolyogtam a festményre. És mosolyogtam Salaira is, ahogy szóról szóra visszamondtam neki a levél tartalmát. Lassan írta le a szavakat, vesződségesen, többször is megállt és megkért, ismételjem, amit mondtam. Könnyű szívvel léptem ki a templomból. Leonardo erőfeszítései eredményre vezettek, gondoltam. A pápa most már biztosan elhallgattatja Savonarolát. A Mediciek ellenségei kapkodnak, hadonásznak, és csak idő kérdése, hogy újra üdvözölhessem Pierót. Mosolyogtam, mert tudatlan voltam. Mosolyogtam, mert nem ismertem fel, hogy a levél fenyegetést jelentett mindenre, ami szívemnek kedves. Ősszel eljött a pestis. Savonarola még mindig prédikált, de Francesco megengedte, hogy otthon maradjak. Nem kapott újabb levelet Rómából, mely miatt el kellett volna mennem családi kápolnánkba. Megfosztattam a Santissima Annunziata templomba való kiruccanásaimtól és az egyre rosszabbodó időjárás miatt a balkonra sem ülhettem ki, a kertben sem sétálhattam. Ingerült voltam. A tavaszi termés elvesztése letarolta Toszkánát. A gazdák és parasztok elhagyták a kopár földeket és tömegesen menekültek a városokba élelem reményben. Férfiak és nők lepték el az utcákat, maradékot, alamizsnát koldultak. A templomok lépcsőin aludtak, üzletek ajtaiban; Francesco egy reggel boltja küszöbén egy halott anyát és két halott gyermeket talált. Ahogy az éjszakák egyre hidegebbek lettek, fagyhalál is előfordult, de a többség az éhezés és a pestis miatt pusztult el. Minden reggel annyi új holttestet találtak, hogy Lehetetlen volt eltüntetni mindegyiket. Firenze városa bűzleni kezdett. Francesco vagyona és kapcsolatai ellenére mi is megéreztük a szükséget. Agrippina először kenyeret nem kapott, aztán a liszt is elfogyott, és kénytelenek voltunk nélkülözni a szokásos tésztát a húslevesből; a vadászok hoztak nekünk vadat, azt ettük, míg már a látványát sem bírtuk. Mire beköszöntött a tél, már a gazdagok is kétségbeestek. Elmúlt a karácsony és az újév. Eljött a Karnevál ideje… ez egykor ünnep volt, díszfelvonulásokat és mulatságokat, lakomákat tartottak, de Savonarola útmutatása szerint az új Signoria törvényen kívül helyezte az ilyen pogány parádékat. Végre megérkezett a hír, hogy a Signoria úgy döntött, az állami gabonatartalékokból tisztességes áron adni kell a lakosságnak, a Piazza del Granón, február hatodikán, kedden reggel, a karnevál utolsó napján. Másnap már kezdődött a nagyböjt. Agrippina, a szakácsnő csak néhány nappal korábban vesztette el egyik unokaöccsét, aki pestisben halt meg. Attól félvén, hogy a betegséget behurcolná a házba, nem vett részt a temetésén, de fennhangon annak a véleményének adott hangot, hogy szeretne elmenni a közeli Duomóba, hogy gyertyát gyújtson az emlékére és imádkozzon a lelkéért. Természetesen az ő kötelessége volt, hogy gabonát és kenyeret szerezzen be nekünk. Ésszerűnek tűnt, hogy elmenjen a Duomóba és imádkozzon, aztán megtegye a rövid távolságot a Piazza del Granóig és megvásárolja, ami kell. Én pedig, amilyen nyughatatlan vagyok, előadtam Francescónak érvemet, hogy elkísérjem Agrippinát a Duomóba. Egyáltalán nincs messze; nem sokan lesznek; és én már nagyon sóváran várom, hogy ott imádkozhassak. Legnagyobb örömömre, beleegyezett. Ezért a megjelölt kedden Agrippinával és Zalummával kocsiba szálltam és Claudio kelet felé, a narancssárga téglakupola felé vitt minket. Az ég tiszta volt és rikító kék. A levegő mozdulatlan, és amíg képes voltam mozdulatlanul ülni egy napfényfoltban, éreztem enyhe melegét; de az árnyékban iszonyú hideg volt. Kifelé néztem a kocsiból, a boltokat, a házakat, a templomokat, az utcákon lassan mozgó embereket figyeltem. Mielőtt Savonarola elragadta Firenze szívét, a karnevál csodálatos időszak volt; gyerekként végigkocsikáztam a várost és szájtátva néztem, hogy az épületek korábban dísztelen és szürke homlokzatát vörös-fehér lobogókkal, aranyfonállal szőtt kárpitokkal és élénk papírvirágfüzérekkel dí230

szítették. Férfiak és nők táncoltak az utcákon arannyal és gyémántokkal ékesített festett maszkokban; a Medici állatkertből oroszlánokat és tevéket vonultattak fel a polgárok szórakoztatására. Most a próféta haragja miatt az utcák megint csendessé és unalmassá váltak. Zalumma és a szakácsnő nem beszélt egymással. Agrippina ősz hajú, paraszti származású nő volt, nem volt hozzászokva, hogy olyanokkal társalogjon, akiket magánál különbnek tartott. Tömzsi, tenyeres-talpas nő volt, széles arcú, vastag csontú, gyér fogazatú. Szeme barna volt, de egyik szemgolyója hályogos. Jó szemével az ablakon bámult kifelé, hozzám hasonlóan ő is mohón nézte az újfajta városképet. Megegyeztünk, hogy legjobb lenne később imádkozni és előbb az élelmet megvenni, mielőtt a készlet megfogyatkozik. Ezért elgördültünk a Duomo mellett, dél felé haladtunk, a Palazzo della Signoria tornyának nagy, csipkés oromzata felé. A Piazza del Grano szerény méretű tér, a Palazzo mögött a keleti oldalon helyezkedik el. A Palazzóval határos fal mellett hatalmas gabonahombárok voltak elhelyezve erős fakerítés mögött; ezek előtt rögtönzött standok álltak, az asztalokon mérleg az árusítás lebonyolítására. A standok előtt alacsony kapu, ami zárva maradt, míg a kereskedők tanácskoztak. Claudio a tér külső szélén állította meg a kocsit; nem tudtunk beljebb menni. Számítottam tömegre, de arra nem, amit láttam: a tér zsúfolásig megtelt, rengeteg ember, olyan sok, hogy egy búzaszemet sem lehetett leejteni. Több száz fedetlen fejű, sártól mocskos arcú, megfeketedett kezű paraszt. Rongyos gyapjúba burkolózva kiabáltak kegyelemért, alamizsnáért, egy maroknyi gabonáért. Mellettük prémbe, bársonyba öltözött nemes asszonyok, akik nem bíztak rabszolgáikban, hogy azok élelmet visznek haza nekik, és komor arcú szolgák, akik könyökkel törtek utat maguknak a hasonlóan elszánt szegények között. Kihajoltam a kocsiból; abból a magasabb nézőpontból láttam, hogy a standokon a még zárt kapuk mögött férfiak tanakodnak. Megérezték az egyre növekvő nyugtalanságot, ahogy lovaink is; idegesen fújtattak, toporogtak. Egyikünk sem várt ilyen korai órán ekkora tömeget. Claudio leugrott a bakról, kezét a kocsi ajtajára tette, de nem nyitotta ki. Káromkodott. – Talán inkább nekem kéne mennem – mondta. –Agrippina kis termetű; képtelen odaküszködni magát a kapuhoz. Agrippina felmordult, jó szemével bosszúsan nézett le Claudióra. – Negyven éve gondoskodom róla, hogy ez a család el legyen látva élelemmel. Nincs olyan tömeg, ami megállíthatna. Claudio rám nézett. – Menjenek ketten – mondtam. – Így jobbak az esélyeik. Zalumma és én a kocsiban várunk. Claudio kurtán bólintott és kinyitotta az ajtót Agrippinának, aki némi nehézség árán kikászálódott; fele olyan magas volt, mint a kocsis, megfordult és mellette lépdelt. Claudio hosszú kése markolatán tartotta a kezét. Néztem őket, ahogy eltűnnek a sokaságban… egészen addig, míg hirtelen egy arc jelent meg a kocsi ablakában. Megriadtam. Az ablakban megjelenő nő fiatal volt, nálam nem idősebb; fedetlen haja csimbókos, kék szeme vad. Beesett szeme alatt koromfolt. Mellén kendőbe kötve szótlan csecsemőt tartott. – Könyörüljön, Madonna – mondta rekedt, bárdolatlan hangon. – Krisztus nevében, könyörüljön rajtam! Egy kicsi pénzt, egy falat ételt a gyermekemnek…! Zalumma arca szigorú-merev lett; kezét ingvállához emelte. – Menj innen! El a kocsinktól! A koldusnő vörös karikás szeme és orra folyt a hidegtől. – Madonna, Isten küldte önt ide nekem! Krisztus szerelméért… Ha nem lett volna a gyerek, elővigyázatosabb lettem volna. Így azonban a derekamra kötött erszényért nyúltam, kihúztam egy soldit21. Mocskos, kesztyűtlen kezébe akartam tenni, de Matteo és a pestis gondolatára felé dobtam. 21

korabeli pénznem

231

Megpróbálta elkapni megmerevedett, ügyetlen ujjaival; a kocsi ablaka alatt esett le, és lehajolt, hogy megkeresse. Ezzel nem volt egyedül. A közelben álló paraszt meglátta, rávetette magát a nőre; a nő felsikoltott és hamarosan mások is csatlakoztak hozzá. – Menjetek el! – kiáltotta Zalumma. – Hagyjatok minket békén! Ám még többen jöttek, férfiak és fiatal fiúk. Egyikük ütlegelni kezdte a fiatal koldusasszonyt, aki hevesen kiáltozott, aztán egyszer csak hirtelen baljóslatúan elhallgatott. – Egy pénz volt nála… biztosan van ott több is? – szólalt meg valaki. Lovaink felnyerítettek, hirtelen előretörtek; a kocsi megrándult és himbálózni kezdett. – Halál a gazdagokra! – kiáltotta egy férfi. – Elveszik tőlünk az ételt, semmit nem hagynak nekünk! Mocskos arcok töltötték be az ablakot; kezek nyúltak be és rángattak. Valaki kinyitotta az ajtót. Mellettem Zalumma ingvállából keskeny, kétélű kést húzott elő. A hadonászó kezek felé vágott; egy férfi felüvöltött a fájdalomtól és átkozódott. Aztán a tömeg irányából mennydörgésszerű kiáltások hallatszottak, fa reccsenése, és olyan morajlás, mintha a föld sóhajtott volna fel. A kocsinkat támadó koldusok úgy fordultak el, mint virágok a napfényre; egy pillanat múlva már ők is a hang irányába rohantak, gyorsan otthagytak minket. A kocsi nyitott ajtajának keretébe kapaszkodva kinéztem. A tömeg áttörte a lezárt kaput és a standokhoz nyomult; azt láttam, hogy rárontottak a gabonahombárokat védő kerítésre és lerombolták azt. Két férfi, egyikük még legény, kiütötte a hombárok oldalát és két kézzel szórta a magot az elkeseredett tömegnek. Az éhezők tömege előrelendült; számtalan kéz nyúlt az ég felé, igyekezett gyűjteni a tápláló magvakat. Az őrület kellős közepén kiáltások hangzottak fel, ahogy a gyorsak és erősek letaposták a lassúakat és gyengéket. És ahogy a férfiak magasabbról dobták a magot az elgyötört arcok tengere felé, lassú, ritmikus kántálást hallottam, előbb halkan, aztán egyre hangosabban és hangosabban; futótűzként terjedt az őrjöngő tömegben: – Palle, palle, palle…! Megragadtam Zalumma karját, erősen szorítottam; hangosan zokogtam, de könnyem nem hullt. Aznap több tucat ember halt meg. Letaposták őket vagy megfulladtak az élelemért való küzdelemben. Minden katonát, minden csendőrt odarendeltek, hogy elfojtsák a lázadást és hazaküldjék az embereket, már akinek van otthona. Agrippina a mellkasán és lábán sérült meg, Claudio sántítva, karjában hozta a kocsiig. Csodálatos módon sikerült összegyűjtenie egy szütyőre valót a lopott gabonából. Arra számítottam, hogy Francesco követeli majd, szolgáltassuk vissza, hiszen végső soron rablásból származik, de férjem nem szólt semmit. Mindenki azt beszélte, hogy a tömeg a Medicieket kívánta vissza hangosan. Még szolgáink közt is beszédtéma volt, és amikor Francesco aznap hazajött az üzletéből, arca komor volt, és rá egyáltalán nem jellemzően igen szótlan hangulatban volt. Amikor értesült Agrippina sebesüléséről, bement hozzá a szolgák szállására, az ágya mellé állt és vigasztaló szavakat mondott neki, aztán saját orvosát hívta hozzá. Sosem láttam még ilyen dühös, őrjöngésközeli hangulatban. Amikor Elena félénken meg merte kérdezni, hallotta-e, hogy a nép a "Palle!" kiáltást vette az ajkára, odafordult hozzá és elég durván ráförmedt: – Ha még egyszer kimondod ezt a szót ebben a házban, menten az utcán találod magadat! Aznap este apám nem jött vacsorára és Francesco ezt inkább nem hozta szóba, azt mondta, a Signoriába megy. Zalumma és én alig beszéltünk. De amikor a hálószobában nyugovóra tértünk, ő a priccsén, én a nagy ágyban, a sötétben halkan azt mondtam: – Volt késed. Én is szeretnék egyet. 232

– Odaadom neked az enyémet – mondta. És reggel valóra váltotta ígéretét. Másnap hamvazószerda volt. Délben Francesco, az apám és én elmentünk a San Lorenzo templomba, hogy meghallgassuk Fra Girolamo nyilvános miséjét. Felnéztem a szószéken álló prófétára, sovány, csúnya arcára, sasorrára, és azon tűnődtem, vajon tudja-e, hogy látomása nem isteni forrásból ered. Semmit nem mondott Sándor pápáról, de beszélt „azokról a hitvány főpapokról, akik Istenről nyekegnek, mégis ékszerekkel és prémekkel ékesítik magukat.” És vehemens támadást indított azok ellen a nők ellen, akik „szemérmetlen” ruhákban parádéznak, amik olyan drága kelméből készültek, hogy ha csak egyet is eladnának ilyen ruhákból, abból sok szegény éhezőt lehetne táplálni, akik pedig ebben a szent pillanatban is haldokolnak Firenze utcáin. Oldalra pillantottam, férjemre. Francesco, úgy tűnt, figyelmesen hallgatja a szentbeszédet, homlokán az egyetértés barázdái, tekintetében a képmutató ártatlanság. Napnyugtakor Zalumma egyszerű szürkésbarna ruhát és sima főkötőt adott rám. Nem vettem fel ékszert; hónapok óta nem viseltem ilyesmit, a fanciulli22 csapattól való félelmemben. Ezek Savonarola „hadseregének” tagjai: jellemzően tíz év körüli fiúk, de voltak köztük fiatalabbak is, és Firenze utcáin fehér karingben járőrözve figyelték, melyik asszony sérti meg a szemérmetlen öltözködés ellen hozott törvényeket. A kebleket sejtető ingváll viselése, arany vagy ékkövek csillanása bűncselekménynek számított. A nyakláncokat, fülbevalókat, brossokat a szegényeknek való „felajánlásként” elkobozták. A megelőző hónapokban a könyörtelen kerubok házról házra jártak a városban, festményeket, szobrokat, régiségeket koboztak el, bármit, ami ezen a hamvazószerdán tanulságul szolgálhat azoknak, akik a vagyonnal való hivalkodás bűnébe estek. De a mi palazzónkba nem tették be a lábukat. Amikor teljesen felöltözve készen voltam, vártam, hogy Francesco szólítson. Amint lefelé mentem a lépcsőn, végignézett egyszerű öltözetemen, jellegtelenül feltekert hajfonatomon, szerény fekete fátylamon, és csak annyit mondott: – Jó. Aztán átadott nekem egy festményt. Olyan széles volt, mint az alsó karom könyöktől az ujjaimig. – Szeretném, ha ezt felajánlanád ma éjjel. Rápillantottam. Már láttam ezt a képet: a gyerekszoba közelében a folyosón lógott. Fatáblán Francesco első felesége, Nannina portréja, Athena istennőként ábrázolva. Melle profilból látszott; fején kis ezüst sisak, mely alól hosszú, gondosan bodorított fekete tincsek látszottak ki. A művész stílusa nyers, semmi mélység nem volt benne. A hölgy bőre természetellenesen fehér, szeme élettelen, testtartása merev volt, pedig méltóságteljesnek szánták. Sok pogány témájú festmény volt nálunk a házban… az egyik Francesco dolgozószobájában meztelen Vénuszt ábrázolt,… mégis ezt az ártalmatlan képet választotta, talán azt akarta ezzel sugallni, hogy nálunk ez volt a legbűnösebb kép. Aztán kivette a szépen megmunkált ezüst keretből. Megjegyzés nélkül átvettem, nem szóltunk egymáshoz az úton… Francesco még mindig igen rossz hangulatban volt. A Piazza della Signoriára mentünk. Csillagtalan, holdtalan éjszaka volt, az ég felhős, de ahogy a zsúfolt tér felé közeledtünk, fényességet láttam. Kocsink a Signoria palotája előtt állt meg. Mindenütt fáklyák; fáklyák a magas emelvény mellett, ahol a próféta és a fehér karinges fanciulli sereg ült; fáklyák a Palazzo della Signoria bejáratának mindkét oldalán; fáklyák a nézelődők kezében; mind a négy oldalon fáklyák: a Hiúságok hatalmas máglyája. A Palazzo minden ablaka, a környező épületek emeleti ablakai is gyertyafényben fürödtek, az emberek lefele néztek, a téren zajló látványosságra. Francesco és én kiszálltunk a kocsiból és csatlakoztunk a máglya előtt álló tömeghez. Férjem fontos ember volt a tanácsban; akik felismerték, utat engedtek neki, hogy bejuthasson a legbelső körbe. 22

gyermek

233

A máglya masszív farakás volt, majdnem olyan magas és széles, mint egy emeletes bottega, vagy egy kereskedő szerényebb háza; nyolc réteg volt egymásra szögelve, mint egy rögtönzött, nyitott lépcső, hogy a gyerekek könnyen fel tudjanak menni az alsó szintről a felsőre. Csúcsán Karnevál Király kövér, festett vászonfejű szalmabábúja trónolt. Arca nem a jó szándékú uralkodóé, amit elmúlt karneválokon láttam, inkább félelmetes, vérvörös szemű démoné, aminek szájából agyar tört elő. A frissen ácsolt, festetlen fa tákolmány mellett felhalmoztak minden hiúságot, amit a szerzetes kis katonái az előző hónapokban összegyűjtöttek: arany nyakláncokat, gyöngyöket, hímzett bársony, szatén és moaré selyem sálakat, aranyozott kézitükröket, ezüst fésűket és hajkeféket, aranyszálból kötött hajhálókat, falikárpitokat, Perzsiából való szőnyegeket, vázákat és kerámiákat, szobrokat, festményeket. Zeusz, Mars, Apolló, Erosz, Athena, Héra, Artemisz, Vénusz és Herkules szobrait, Firenze erejének szimbólumait. Festmény festmény után, fatáblán, vásznon, kövön; ezüstirónnal, vörös krétával, tustintával készült rajzok. A bűn ugyanaz volt: pogány témák és meztelenség. Úgy éreztem magamat, mint amikor először léptem be Lorenzo dolgozószobájába: elámultam ennyi szépség, ennyi gazdagság láttán. Trombiták harsantak; lantok pendültek. Francesco oldalba bökött, a kezemben tartott festményre bólintott. Más előkelő polgárokkal együtt lépdeltem felfele, akik szintén nyilvánosan akarták kimutatni jámborságukat. A máglya lépcsői tele voltak rakva különféle tárgyakkal; a nyers deszka terpentinnel volt átitatva; elfordítottam arcomat a lángoktól és Nannina portréját oldalvást csúsztattam két magas, súlyos gyertyatartó közé, melyeknek bronz alapja felemelt kezű meztelen nőket formázott. Ahogy elfordultam, beleütköztem valakibe, és felnéztem. Testes, idősebb férfi volt, magas nyakú fekete köpönyegben; ahogy megláttam, visszahőköltem. Életének hatodik évtizedében járt, vörös karikás szeme sápadt, püffedt arcban ült; markáns álla alatt bőrlebeny. Sandro, hallottam Leonardo hangját emlékezetemből, és felidéztem ezt az embert sok évvel fiatalabban, ahogy a sült fürjcombot fogta ajkához, vigyorgott és pajkosan szellemes megjegyzéseket tett: Ó jaj, édes kis madár!… Sandro most nem mosolygott; beesett szemében végtelen gyötrelmet mutatott a fáklyák szikrázó fénye. Rám nézett, de nem ismert meg; figyelmét a kezében tartott festmény kötötte le. Női képmás volt, karcsú, hosszú combú, fehéren izzó gyöngyházszín bőrű asszony. Meztelen volt, csak egyik keblét fedte borostyánszőke haj. Egyik karja a végtelen ég felé nyúlt. A festő lenézett rá, gyengéden, gyásszal a szemében, aztán az hirtelen elhatározással ellökte magától, a legközelebbi lépcsőre dobta, egy nagy urnára, amin a kép bizonytalanul megállt. Figyeltem, ahogy eltűnik a tömegben, aztán visszamentem férjemhez. Ahogy a Palazzo tornyának harangja megcsendült, a fanciulli négy vezetője lelépett az emelvényről és kézbe vették az odakészített fáklyákat. A máglya alá szalmát és gyújtóst halmoztak négy helyen is: elöl és hátul, középtájt egyet-egyet, kettőt a két végén. Trombiták zengtek, lantok pengtek, cintányérok csendültek; a tömeg elcsendesedett, a fehérbe öltözött fiúk összegyűltek a próféta körül és csengő, fiatal hangjukon himnuszt énekeltek. A szalma gyorsan lángra kapott, fekete füstindák kúsztak felfelé a tűzben. A deszkák lassabban fogtak tüzet, orrfacsaró, gyantás szag áradt belőlük; a hiúságok elhamvadtak, nem maradt utánuk más, csak keskeny fekete füstgomolyok. Két órán át álltam Francesco mellett és néztem a máglya hamvadását, néztem, ahogy Botticelli gyöngyistennője elenyészik. Kezdetben toporogtam a hideg miatt, de ahogy a felső rétegek elégtek és a parázs lezuhant, a tűz hirtelen fellángolt. Lazítottam mantellómon; arcom úgy égett, hogy kesztyűtlen kezemmel csillapítottam a hőséget.

234

A végén a nagy meleg miatt kénytelenek voltunk hátrébb lépni. Francesco karon fogott, de egy pillanatig nem mozdultam, mintha odafagytam volna, a rózsaszínné váló ég előtt tomboló narancsszín lángokat néztem. A hiúságok sötéten zsugorodtak a lángok között. Izzadtam, kivert a víz, amikor visszatértünk a kocsinkhoz. A hazaúton szél kavargott; csillogó szentjánosbogarakként vörös szikrák cikáztak a levegőben, az épületek homlokzata előtt. – Lehet, hogy ma éjjel nagy tüzek lesznek – jegyezte meg Francesco. Nem feleltem. Arcomat a kocsi ablakának nyomva figyeltem, ahogy a hamu leülepszik, kihúnyva, szürkésfehéren, mint a hó.

235

LXII.

P

iero bármelyik pillanatban támadhat. Azt mondják, Észak felől akar közeledni; Siena is valószínűnek tűnik. Készüljetek erre… de ne tűnjetek túl riadtnak. Csak az Orsiniak támogatják és zsoldosokat fogadott, azt mondják, összesen vagy ezerháromszázán lehetnek. Nem elég. Ha elbukik, lehetőségünk lesz kihirdetni az új tanács összetételét. Az Arrabbiati csoportnak túl nagy a hangja, és Bernardo del Nero meg a Bigi is túl hangos. A tanácsnak le kell törnie őket. A Santissima Annunziata kolostorban levő titkos műteremben idéztem fel a levelet Salainak. Leírta, ahogy diktáltam, esetlenül, őrjítő lassúsággal, többször visszakérdezve, mit mondtam. Amikor mozdultam, hogy elvegyem tőle a tollat és én folytassam az írást, elhúzódott. – Nem, Monna! Az ön kézírását felismerhetik. Amikor végre befejezte és felállt, hogy kikísérjen, nem mozdultam. – Gondolja, van esélye, hogy Piero terve sikerül? Hogy képes lesz visszafoglalni Firenzét? Salai elfintorodott, és tréfásan kétségbeesést színlelve végigsimított rövid fekete fürtjein. – Semmit nem tudok a politikáról, és még kevesebbet a hadviselésről. De azt tudom, hogy ha van valaki, aki szeretné letaszítani a trónról ezt az őrült prédikátort, és tűzokádó kölykeit, fegyvert ragadok mellette és csatlakozom hozzá. – Tudja, hogyan kell tőrt használni? – kérdeztem, ő pedig fanyar mosolyra húzta a száját. – Mintha azzal születtem volna. Ügyetlenül, de óvatosan, hogy meg ne vágjam magamat, elővettem Zalumma kétélű kését az ingvállamba rejtett tokból. Salai grimaszt vágott. – Nagyon nőies. Ha az elején nem vágja magát cafatokra, akkor az ellenfele kétrét görnyed a röhögéstől, míg ezt a tőrt ön előszedi. – Ne gúnyoljon. Mutassa meg, hogyan kell használni. – Tudja, hogy ezt Leonardo sosem engedné – ingerkedett; még mindig mosolygott. – Arra is képtelen voltam rábeszélni, hogy kézbe vegyen egy tőrt. Ilyen dolgokban rosszabb egy nőnél. – Leonardo nincs itt. – Kitűnő érv. – Nevetett. – Először is ne az ingvállában tartsa. Ez hanyagság, és lelassítja. Látja, fel kell nyúlnia, hogy elérje. Az övén, deréktájt kell tartania. – De nem mindig viselek övet. – Ha tőrt akar magával vinni, akkor fog. Szép széleset. Hát nem ez a divat mostanában? Alá kell eldugni. De kérem, ne úgy tartsa, mintha enni készülne vele. Lenéztem a kezemben tartott fegyverre. – Engedelmével – mondta. Azzal odalépett hozzám, mögém állt, jobb vállamhoz, és kezemre tette a kezét. Szorosan, mereven fogtam a tőrt; addig ütögette a csuklómat, míg szorításom egy kicsit lazult. – Ne így! – rendelkezett. – Rosszul tartja, a hegye lefelé mutat. Éppen fordítva kell: úgy, hogy a hegye felfelé mutasson. De csak egy kicsit felfelé. Így. Elmozdította a kezemet, úgy, hogy a tőr hegye felfelé mutasson; meleg lehelete a fülemet csiklandozta. Bor és lenmagolaj szaga volt. Visszanéztem rá, és először vettem észre, hogy éretlensége ellenére kész fiatalember, az én korombeli és jóképű; teste feszes és erős. Amikor tekintetünk találkozott, cinkos mosollyal nézett rám. Elpirultam, zavarba jöttem a testemet elöntő forróságtól, és elkaptam tekintetemet. De már értettem, mivel bűvölte el Isabellát. 236

– Helyes – mondta halkan. – Jó, hogy dupla élű; kevesebb dologra kell figyelnie. Most mutassa meg, hogyan támad. Tessék, szúrjon le valakit! Egy lépést tettem előre és a késsel előre döftem. Salai vihogott. – Ez így jó, nagyon jó, feltéve, ha az ellenfelei teljesen mozdulatlanok és ön éppen csak egy karcolást akar rajtuk ejteni, hogy aztán elfuthassanak. Így kell! Villámgyorsan mellém lépett, köpenye alól hosszú, vékony pengéjű tőrt vett elő. Mielőtt meglepetésemben egyet pillanthattam volna, egy lépést előre ugrott és a kést alacsonyan maga előtt döfte képzelt ellensége testébe; aztán vad mozdulattal felfelé rántotta a levegőben. – Látja? – fordult felém, a kés még mindig felemelve kezében. – Alacsonyan kell belé szúrni, a beleknél; az a legsérülékenyebb pont. És még egy gyenge lány is át tudja szúrni. A szív, a tüdő táján sokkal több a csont, ahhoz nagyobb erő kell. Csak a hasra célozzon, majdnem lágyéktájon, aztán, hogy biztosan ne legyen esélyük még több gondot okozni önnek, húzza fel nagy erővel a pengét. Egészen addig, míg a bordában nem akad el. Ez felszakítja a létfontosságú szerveket. Ennyi megölni egy embert. Kivérzik és meghal, majdnem olyan gyorsan, mintha a torkát vágnánk el. – Mosolygott és eltette a kését. – Most ön csinálja! Alig mondta ki, máris előreugrottam, olyan gyorsan, hogy visszahőkölt. Felfelé tartottam a pengét. Nem felejtettem el alacsonyan szúrni, aztán felvinni a pengét, egyenesen és vad erővel. Salai csodálkozó elégedettséggel csettintett. – És ön egy jó családból származó nemesasszony? Gyorsan tanul, Monna Lisa. Úgy csinálta, mint egy született utcagyerek. Aznap este vacsora után egyedül mentem ki az erkélyre. A fegyvert a kezemben hegyével felfelé tartva gyakoroltam. Egyik lábammal előrébb lépve szúrtam a késsel; felrántottam, hallottam, ahogy a penge suhogva szeli a levegőt. Újra és újra döftem. Forgattam a kést. Sebesítettem, öltem. Ismételten, többször a Pazzik gyomrába, a harmadik férfi lágyékába döftem. Piero nem jött. Két héttel azután, hogy átadtam az üzenetet Salainak, Zalumma szomorú hírekkel lépett szobámba, ami már elterjedt a városban. Piero és emberei Siena felől jöttek és San Gaggióig jutottak. De útközben megnyíltak az ég csatornái, és a sűrű eső miatt a hadsereg kénytelen volt menedéket keresni és kivárni a vihar végét, és ennek az lett az eredménye, hogy elvesztették az éjszaka menedékét. Emiatt hírük megelőzhette őket, eljuthatott az északon, Pisa városában állomásozó firenzei csapatokhoz. Piero kénytelen volt visszavonulni, hogy megelőzze a túlerőtől elszenvedendő vereséget. Savonarola követői természetesen azt mondták, hogy Isten szólt hozzájuk. Mi, a többiek nagyon elcsüggedtünk és beszélni is féltünk. Keserű hangulatom volt. Keserű, mert tudtam, hogy férjem és a Pazzik miatt sosem tudjuk meg a teljes igazságot. Nappal gyermekemet tartottam a karomban; éjjelente a tőrt öleltem. Arra számítottam, hogy Francesco a Medici támadás bukása miatt jó hangulatban lesz, sőt kárörvendő vidámsággal viselkedik. De másnap este vacsoránál feltűnően aggodalmasnak tűnt, és semmit nem mondott arról, hogy Piero sikertelenül próbálta meg bevenni a várost. – Hallom, hogy az újonnan választott Signoria tagjai kivétel nélkül az Arrabbiati csoportból kerültek ki – jegyezte meg apám közömbösen. – Fra Girolamo biztosan nagyon csalódott. Francesco nem nézett rá egyenesen, de azért válaszolt. – Maga jobban tudja, mint én. – Aztán kilábalt ebből a duzzogó hangulatból és hangosabban azt mondta: – Nem számít. A Signoria tagjai jönnek-mennek. Tán két hónapig küszködünk az Arrabbiati csapattal. Ki tudja? A következő választást mind Piagnonek nyerik. Akárhogy is, a Signoria nem okozhat sok gondot. Hála a nemrégiben minket ért csapásnak, sikerült elfogadtatnunk, hogy létrehozzák a Nyolcak Tanácsát. Pillantásom az elém tett ételre szegeződött. Tudtam, hogy Pieróra gondol; talán azért nem mondta ki sógorom nevét, hogy ne bántson meg engem. – Nyolcak? – kérdezte apám semleges társalgási hangon.

237

– Nyolc férfi, akiket arra választottak, hogy fenyegetettség esetén fenntartsák a rendet a városban és irányítsák azt. Különleges figyelemmel kísérik Bernardo del Nerót és a Bigi pártot. És szigorú intézkedéseket hoznak a kémkedés ellen. Minden levelet, ami Firenzébe érkezik, és ami innen kimegy, visszatartunk és elolvasunk. A Mediciek támogatói előtt bezárulnak a megszokott utak. A tányéromon heverő sült nyúl darabbal foglalkoztam. A gabona még mindig nagyon drága volt, Agrippina – nyomorék lett a Piazza del Granón töltött szörnyű nap után, sántított – nagyrészt a helyi vadászok zsákmányából töltötte meg éléskamránkat. Lehántottam a húst a csontról, de nem ettem. – És mit mond erről Fra Girolamo? – érdeklődött apám. Csodálkoztam, hogy feltette ezt a kérdést. Naponta járt a szerzetes szentbeszédeire; néha a mise után beszéltek is. Biztosan tudja. Francesco tömören, velősen felelt. – Ami azt illeti, éppen az ő javaslata volt. Csendben fejeztük be az étkezést. Francesco szokásos nyájas mosolya ezen az estén elmaradt. Aznap éjjel is kiosontam szobámból, Zalumma mellől, hogy lemenjek Francesco dolgozószobájába. Örültem, hogy a szerencsétlen teherbe ejtési kísérlet után férjem többet nem látogatott meg szobámban; láthatóan igen nagy ellenérzéssel viseltetett a házasság szentségében való közösülés iránt. Késő tavasz volt, kellemes idő; az ablakok nyitva, a levegőben rózsaillat szállt, bogarak cikáztak. Mégsem leltem élvezetet az éj szépségében; nem tudtam aludni a gondolattól, hogy Pierónak esetleg végleg nem sikerül elfoglalni a várost, hogy itt öregszem meg és itt halok meg Francescóval egy őrült vezette városban. Beléptem férjem dolgozószobájába. Sötét volt, csak a másik szobában égett lámpás. Gyorsan kinyitottam az íróasztalt, arra számítottam, hogy nem találok semmit, és gyorsan visszamegyek a szobámba, bebújok az ágyba. De a fiókban ott volt egy levél, amit még nem láttam, pecsétje frissen feltörve. Szemöldököm összerándult a bosszúságtól. Jobb lett volna, ha nincs ott. Nem volt kedvem Piero kudarcáról beszélgetni Salaival. De kénytelen voltam kivenni, és férjem hálókamrájába lopni, mert a dolgozószobában nem volt fény… ott a lámpáshoz tartottam. Úgy tűnik, a mi prófétánk még mindig vehemensen prédikál Róma ellen a szószékről. Őszentségét ezzel megharagította, és jelenleg nemigen tudok többet tenni, hogy lecsillapítsam. Ez az egész tervünket alapjaiban veszélyezteti! Kinek a rovására írjuk ezt a hatalmas hibát? Az volt a szándékom, hogy szabad kezet adunk a prófétának, de csak a Mediciek elleni kirohanásaiban… hogyan érthetted félre? Tudod, hogy évekig dolgoztam azon, hogy bejárást nyerjek a pápához, hogy elnyerjem bizalmát… És te ezt most mind lerombolnád? Vagy rólad továbbra is a legjobbakat feltételezve inkább Antoniót bízzam meg a feladattal? Ha a próféta valóban hallgat rá, biztosan nagy hatással van rá. Figyelmeztesd, hogy minden erejével dolgozzon a meggyőzésén. Ha nem jár sikerrel – mert a próféta már nem bízik bennem, vagy mert Antonio elvesztette eltökéltségét – a te döntésed, hogyan szabadulj meg szolgálataitól, vagy használd fel ellene lányát és unokáját. Ezt rád bízom, mivel egyáltalán nem vagy érdektelen fél. Ha Antonio meghunyászkodik, számíts ismét Domenicóra, aki már régen is bizonyságát adta, hogy képes megtenni azt, amit meg kell tenni. Ha Sándor pápa valóban lépéseket tesz a perjel ellen, nincs más választásunk, rendkívül szigorú intézkedéseket kell hoznunk. Talán Bernardo del Nero és a Bigi párt tagjai elrettentő például szolgálhatnának a népnek. „Antonio” – sóhajtottam fel. Kinyújtottam a kezemet, az éjjeliszekrényre támaszkodtam. Csak néztem, és újra és újra végigolvastam a levelet. 238

Őszintén azt gondoltam, Francesco azért vett feleségül, mert szép vagyok. Ha Antonio meghunyászkodik, számíts ismét Domenicóra, aki már régen is bizonyságát adta, hogy képes megtenni… Apámra gondoltam, az én szerencsétlen, sorvadozó apámra. Eszembe jutott az a szörnyű pillanat, réges-rég, ott a San Marco templom sekrestyéjében, amikor Fra Domenico az anyám teste felett állt. Miután tekintete apám tekintetével találkozott, igen furcsán, gyűlölettel nézett rám. Fenyegetőn. És apám letérdelt. A düh fojtogatta, de letérdelt. Eszembe jutott, hogy később könyörgött nekem, menjek vele, hallgassam meg Savonarola prédikációit. Amikor erre nem voltam hajlandó, sírt. Ahogy sírt azon a napon is, amikor feleségül mentem Giulianóhoz, amikor kétségbeesetten, szinte őrjöngve mondta, hogy nem tud megvédeni. Eszembe jutott, hogy hűlt ki fokozatosan Pico gróffal fennálló barátsága anyám halála után. Pico halálára gondoltam, és apám jelenlegi kényszeredett barátságára férjemmel. ...használd fel ellene lányát és unokáját… Nem tudtam sírni. Túlságosan sértett voltam, túlságosan rémült, egészen elborzadtam. Kihúztam magamat; nehezen vettem levegőt, minden szót külön, alaposan megnéztem magamnak, emlékezetembe véstem. Amikor végeztem, visszamentem férjem dolgozószobájába, visszatettem a levelet az íróasztalba és bezártam. Aztán felosontam hálószobámba, megtaláltam a kést és övembe csúsztattam. Így felfegyverkezve a folyosón át a gyerekszobába mentem. Matteo a kiságyában aludt. Nem ébresztettem fel, leültem mellé a padlóra, és ott maradtam, amíg hallottam, hogy Francesco visszatér, hallottam, hogy lefekszik, és a ház elcsendesedik, aztán felkelt a nap, hajnalodott.

239

LXIII.

A

znap korán reggel Zalummát gyalog küldtem el apám műhelyébe, hogy mondja meg neki, beszélni szeretnék vele, négyszemközt. Alig két óra múlva visszatért, azzal, hogy apám nincs jól, egyenesen hazament és reméli, hogy meg tudom látogatni otthon. Természetesen nem volt rosszul; és ahogy Zalumma – a kis Matteót térdén egyensúlyozva – mellettem ült a kocsiban és apám háza felé zötykölődtünk, rendületlenül nézett, míg végül ki nem böktem: – Apám is benne van. Semmi értelme nem volt, hogy elhallgassam az igazságot. Már elmondtam neki, mi állt az első levélben, amit Francesco dolgozószobájában felfedeztem; tudta, hogy férjemnek köze van Savonarolához, tudta, hogy valamiképpen köze van Pico halálához is. Egyik reggel ott talált aludva Matteo ágya mellett és nem volt ostoba. Amióta elküldtem azzal, hogy beszélni akarok apámmal, arra várt, hogy megmagyarázzam, mi történt. Úgy tűnt, szavaim nem hatnak rá meglepetésként. – Francescóval? Bólintottam. Arca elkomorult, vonásai merevek lettek. – Akkor miért mész el hozzá? – Valósággal sütött hangjából a bizalmatlanság. Kinéztem az ablakon, de nem válaszoltam. Apám a nagy szobában várt minket, ahol Giulianót fogadta azon a napon, amikor megkérte a kezemet, abban a szobában, ahol anyám az asztrológussal találkozott. Nem sokkal múlt dél, a függönyök el voltak húzva, hogy besüssön a nap; apám arcára vetült a fény. Amikor beléptem, felállt. Nem voltak mellette szolgák, Zalummát a másik szobába küldtem, hogy vigyázzon Matteóra. Apám arca elgyötörtnek tűnt. Nem tudom, Zalumma pontosan milyen szavakkal adta át az üzenetemet, vagy mire számított apám. Arra biztosan nem, amit mondtam neki. Abban a pillanatban, hogy Zalumma becsukta maga mögött az ajtót, kihúztam magamat, és a köszönéssel sem bajlódva azt mondtam: – Tudom, hogy te és Francesco befolyásoljátok Savonarolát – hangom meglepően nyugodt volt. – És tudok Picóról. Arca hirtelen megnyúlt; ajka szétnyílt. Előre akart lépni, hogy megöleljen; most egy lépést hátralépett, visszaroskadt a székébe. – Édes Jézus! – suttogta. Kezét végighúzta az arcán, aztán döbbenten nézett rám. – Ki… ki mondta el ezt neked? Zalumma? – Zalumma semmiről nem tud. – Akkor Francesco egyik szolgája? Fejemet ingattam. – Tudom, hogy Savonarolához jársz. Tudom, hogy arra kell biztatnod, prédikáljon a Medici család ellen, de hagyja békén Sándor pápát. De nem végzel valami jó munkát ebben. – Ki mondta? Kitől hallottad ezt? – Aztán, amikor nem szóltam, arcán rémület tükröződött. – Kém vagy. A lányom a Mediciek kémje… – Nem vádlóan mondta; fejét a kezébe temette, még a gondolatra is elborzadt. – Senkinek nem vagyok kémje – feleltem. – Nem érintkeztem Pieróval azóta, hogy Giuliano meghalt. Csak azt tudom, amit most elmondtam. Véletlenül jutottam ehhez az értesüléshez. Felnyögött; azt hittem, sírva fakad.

240

– Tudom… tudom, hogy azért tetted mindezt, hogy megvédelmezz. Nem azért jöttem, hogy vádoljalak. Azért vagyok itt, mert segíteni akarok neked. Megragadta és megszorította a kezemet. – Sajnálom – mondta. – Annyira sajnálom, hogy meg kellett tudnod. Én még mindig… Fra Girolamo őszinte ember. Jó ember. Isten akaratát akarja végrehajtani. Őszintén hiszek benne. Olyan reményeim voltak... De gonosz emberek veszik körül. És túl könnyen meginog. Régebben a bizalmasa voltam, megbízott bennem, de ebben most már nem vagyok olyan biztos. Szorosan fogtam a kezét. – Nem számít. Csak az számít, hogy akik utasításokat adnak neked, elégedetlenek veled. Veszélyben vagy. El kell mennünk. Te, Matteo és én… el kell hagyjuk a várost. Nincs ok, hogy tovább itt maradjunk. – Sosem voltál biztonságban – nézett fel apám kétségbeesetten. – Tudom. De most már te sem vagy biztonságban. Térdre rogytam mellette, még mindig a kezét fogva. – Azt hiszed, én nem gondoltam a menekülésre? Évekkel ezelőtt… amikor anyád meghalt, arra gondoltam, elviszlek Giovanni fivéremhez vidékre, hogy ott te meg én biztonságban lehessünk. Rájöttek. Egy gazembert küldtek a fivérem házába aki késsel fenyegette meg; ugyanezt tették velem is. Figyelnek minket. Még most is, amikor kikísérlek a kocsihoz, Claudio az arcodat fogja figyelni. Ha izgatott vagy, mindent, mindent elmond Francescónak. – Mély, fájdalmas sóhajt hallatott. – Vannak dolgok, amiket nem mondhatok el neked. Érted? Olyan dolgok, amiket nem tudhatsz, Claudio miatt és Francesco miatt, mert ők meglátnák a tekintetedben. Mert meggondolatlanságot követhetsz el, ha ezeket tudod, és azzal mindannyiunkat veszélybe sodorsz. Matteót is. Tétováztam. – Nem hiszem, hogy Francesco megengedné bárkinek is, hogy bántsa Matteót. Férjem őszinte szeretetet tanúsított a kisfiú iránt; legalábbis ezt kellett hinnem, hogy megőrizzem elmém épségét. – Csak nézz rá – mondta apám, és először nem értettem, kire gondol. – Még kisfiú, de én is látom az arcán, ki az igazi apja! Szavai belém hasítottak; hirtelen elhallgattam. Aztán azt mondtam: – És amikor rám nézel, kinek az arcát látod? Gyötrődő szeretettel nézett rám. – Egy nálam sokkal szebb férfi arcát látom… – kezemet ajkához vonta és megcsókolta; aztán felállt és engem is magával vont. – Nem bánom, ha engem fenyegetnek, de te és a gyermek… megtalálom a módját. Mindenütt kémeik vannak, egész Firenzében, Milánóban, Rómában… De találok magunknak egy biztonságos helyet valahol. – Egy pillanatig gondolkodott, aztán megkérdezte: – Látta valaki más is, hogy Zalumma eljött hozzám az üzletbe? Fejemet ingattam. – Claudio otthon volt. Mindenkinek azt mondtam, hogy a patikushoz küldtem. Ésszerű alibi volt; a patikus üzlete ugyanabban az utcában volt, ahol apámé. Bólintott, fontolgatta a választ. – Remek. Akkor mondd azt nekik, hogy Zalumma benézett hozzám és megtudta, hogy beteg vagyok és hazamentem… ezért jöttél el meglátogatni. Gondoskodj róla, hogy Zalumma is pontosan ezt mondja. És most boldog vagy, mert meglátogattál és tudod, hogy semmi komoly bajom sincs. Hirtelen erősen megölelt. Szorosan tartottam. Nem az ő vére voltam, de inkább volt apám, mint bármelyik férfi. Aztán elhúzódott, és gondtalan arckifejezést, könnyed hangot erőltetett magára. – Most mosolyogj. Mosolyogj, és légy boldog Matteo kedvéért és az én kedvemért. Mosolyogj és legyél vidám, amikor Claudio rád néz, és amikor hazamész, mert abban a házban nincs senki, akiben megbízhatsz. 241

Bólintottam; arcon csókoltam, aztán Zalummát szólítottam. Amikor Matteót terelgetve bejött, közöltem vele, hogy már nem sokáig kell Francesco házában maradnunk… de addig is boldognak kell tűnnünk. Így mentünk ki a kocsihoz, Zalumma és én, Matteo bizonytalan léptekkel tipegett közöttünk. Fogam fehérjét kivillantva mosolyogtam fel Claudióra. Aznap nem volt más választásom, mint könyvet hagyni az éjjeliszekrényen, ahol Isabella meglátja. Bár féltem Salaival találkozni, az értesülés, amit megtudtam, sokkal fontosabb volt annál, semhogy figyelmen kívül hagyhatta volna: ellenségeink kezdik elveszteni a befolyásukat a pápánál és a prédikátornál… és ami ennél is fontosabb, azt fontolgatják, hogy fellépnek a Bigi csoport ellen. De nem volt szándékomban a teljes igazat elmondani. Azon az éjszakán ébren feküdtem, magamban a levél szövegét gyakoroltam, úgy, hogy kihagytam belőle minden utalást Antonióra, a lányra, és az unokára. Ezzel nem árthatok; Leonardo és Piero így is minden fontosat megtud. És Salai, a gondatlan legény nem tudja meg, hogy eltérés van a leírt és a mondott szöveg között. Reggel még álmosan, gondolkodásomban meglehetősen tompán közöltem Zalummával óhajomat, hogy Claudio vigyen el a Santissima Annunziata templomba. Zalumma nem kérdezett, de komor tekintete arról árulkodott, gyanítja, miért megyek. Május első hete volt. A kocsiban mogorván ültem, hunyorogtam a napsütésben, és erősen az ajtókeretnek dőlve utaztam egészen a templomig. Salai jelent meg a kápolna ajtajában; biztonságos távolságban követtem végig a folyosón, fel a kanyargós lépcsőn, és vele együtt vártam, ahogy kopogott a falba illesztett fatáblán, ami elfordult és beléphettünk mögé. Elhatároztam, hogy gyorsan felmondom a szöveget, hogy egyáltalán nem bocsátkozom vele beszélgetésbe, és kimerültségre hivatkozva sietek haza. De Salai megtörte a szokást, vagyis nem ült le azonnal Leonardo kis asztalához, amiről eltávolították a festőszerszámokat, és egy fiola tintát, írótollat és papírt tettek rá. Nem ült neki, hogy írnokként rögzítse, amit előző éjjel megtudtam. Most az alacsony támlájú székre mutatott, mosolygott, egy kicsit izgatott volt. – Ha megtenné, Monna Lisa… Az úr azonnal jön. Az úr. Megriadtam, lélegzetem is elállt, körülnéztem. Portrém újra a festőállványon állt; mellette kis asztal, rajta új ecsetek, kis bádogedények, egy labdacsnyi porított cinabrese az arc festéséhez, egy tarkányi terre verte, és egy tálkányi melegbarna. Vállamhoz emeltem kezemet. Semmi nem változott, mondtam magamnak. Minden ugyanúgy van, mint volt. Leonardo itt van, és örülsz, hogy viszontláthatod. És mosolyogni fogsz, és pontosan azt fogod elmondani, amit terveztél. És modellt ülsz neki. Alig egy perc múlva Leonardo mosolyogva állt előttem. Kipihentnek tűnt; arcát sok napfény érte. Haja hosszabb volt, válláig ért, és újra szakállt növesztett; rövid volt, gondosan nyírt, szinte teljesen ősz. Visszamosolyogtam rá. A gesztus egy kicsit erőltetett volt, de biztosan őszintébb, mint amivel Claudióra mosolyogtam. – Madonna Lisa! – mondta előttem állva, és megfogta a kezemet. – Nagyon örülök, hogy újra látom! Remélem, jól van! – Igen. Nagyon. Ön jó színben van; Milánó biztosan jót tesz önnek. Régóta van Firenzében? – Egyáltalán nem. És hogy van a családja? Matteo? –Mindenki jól van. Matteo csak nő és nő. Már tud szaladni. – Felnevettem, remélve, hogy Leonardo azt hiszi, kimerültségem az anyaság miatt van. Elengedte a kezemet, egy lépést visszalépett, figyelmesen nézett. – Remek. Minden nagyon jó. Salai azt mondja, van valami, amiről ma be akar számolni. Legyünk túl rajta mielőbb? – Karba fonta a kezét. Salaival ellentétben, aki mindent szóról szóra leírt, Leonardo csak hallgatta, ahogy felmondtam a levél tartalmát. 242

– Igen, így jó lesz. – Köhécseltem; arcomon hirtelen forróságot éreztem, és legnagyobb rémületemre rájöttem, hogy elpirultam. – Sajnálom – mondtam félénk mosollyal. – Nem aludtam jól az éjjel, és elég fáradt vagyok, de… igyekszem. – Természetesen – felelte. Figyelt. Határozott, mély levegőt vettem és belekezdtem. A levél első hét mondata könnyű volt; lelki szemeim előtt láttam a sötét, nehézkes kézírást, ahogy a papíron megjelent. Aztán anélkül, hogy szándékomban lett volna, belekezdtem a következőbe: És te ezt most mind lerombolnád? Vagy rólad továbbra is a legjobbakat feltételezve inkább… Elhallgattam, teljesen pánikba estem. Tudtam, hogyan folytatódik a mondat: Antoniót bízzam meg a feladattal? De nem mertem kimondani apám nevét; ám muszáj volt befejezni a gondolatot. – Elnézést – mondtam, és folytattam: – barátunkat bízzam meg a feladattal? – Innentől kezdve annak érdekében, hogy a levél egységes egésznek tűnjön, beleillesztettem minden mondatot, ami az apámra vonatkozott, csak a nevét helyettesítettem be a „barátunk” kifejezéssel. És minden erőmmel azon voltam, hogy ne remegjen meg a hangom amikor kihagyom a „vagy használd fel ellene lányát és unokáját''' kifejezést. Amikor végeztem, Leonardóra néztem. Nem is reagált; csak állt ott és engem nézett, arca nyugodt volt, közömbös, tekintete komoly. A hosszú csend meglepett. Valósággal beleszédültem. Lehajtottam fejemet és rosszul voltam, amikor rájöttem, hogy megint elvörösödök. Végül lágy, szemrehányástól teljesen mentes hangon megszólalt: – Ön rosszabb kém, mint amilyennek gondoltam, Lisa. Nem képes elrejteni a tényt, hogy hazudik. – Nem hazudok! – mondtam, de képtelen voltam ránézni. Felsóhajtott; hangja szomorúan csengett. –Hát jó. Akkor másképpen fogalmazom meg: elrejti az igazságot. Szerintem pontosan tudja, kit takar a „barátunk” szó. Talán meg kéne kérnem, újra és újra idézte fel nekem azt a bizonyos sort… míg végül pontosan idézi, ami a levélben írva volt. Dühös voltam magamra, és szégyelltem magamat: saját ostobaságom miatt elárultam azt az embert, akinek a legnagyobb szüksége volt a bizalmamra. – Elmondtam, amit tudnia kell abból a levélből. Nem lehet… azt hiszi, mindent tud, de nem. Nyugodt maradt és szomorú. – Madonna… Semmi olyasmit nem mondana, amit már ne tudnék. Megértem, hogy védi, de ahhoz már túl késő. Behunytam a szememet. Amikor kinyitottam, azt mondtam: – Meg kell ígérnie, hogy senki nem bántja. Hogy nem éri semmi bántódás… Ha tudnám, hogy ön… hogy Piero… veszélyt jelent rá, én… – Lisa… – mondta éles hangon. – Olyan embert védelmez, aki nem érdemli meg, hogy védje. – Az ablak felé fordult. – Reméltem, hogy ez a perc sosem jön el, hogy ettől sikerül önt megkímélni. Most már persze látom, hogy csak idő kérdése volt. – Ha bántja, nem segítek önnek – mondtam remegő hangon. – Salai! – kiáltott, olyan hangosan, hogy megrezzentem; először azt hittem, rám kiabál. – Salai! A szólított egy pillanat múlva már meg is jelent az ajtóban, vigyorogva; amint meglátott minket, jókedve azonnal elpárolgott. – Vigyázz rá! – parancsolta Leonardo. Elhagyta a szobát. Egy pillanat múlva hallottam, hogy a másik szobában matat, keres valamit. Amikor visszatért, fólió volt a kezében; Salait egy bólintással elküldte. Aztán a fal melletti hosszú asztalra tette a fóliót, kinyitotta és a rajzok között keresgélt. Néhány rajz szénnel készült, mások tustintával, de a legtöbb gyönyörű, finom vonalú vörösesbarna krétával. Aztán megtalálta, amit keresett. Határozottan, vádlón mutatott rá, ujja a papírhoz ért. 243

Odaálltam mellé; lenéztem a rajzra. – Igaza volt – mondta. – Az esemény után azonnal vázlatot készítettem, és nagyon hosszú ideig megőriztem. Ezt nemrégiben Milánóban készítettem. Miután megkért, rájöttem, itt az ideje, hogy ön is meglássa. Férfifej volt, egy kicsit látszott a nyaka és válla is. A rajzon hátranézett, válla fölött messze, nagyon messze a háta mögé. Kámzsa volt a fején, eltakarta a haját, a fülét, és arca nagy részét árnyékban hagyta. Csak orra hegye, álla és szája volt látható. A férfi ajka szétnyílt, szája egyik széle lejjebb állt, ahogy arca elfordult; gondolatban hallottam, hogy elállt a lélegzete. Bár a szem a sötétben maradt, rémülete, emésztő dühe, ébredő megbánása hűen volt ábrázolva abban az iszonytató, rémült rezzenésben, ahogy alsó ajka lefittyedt, nyakának megfeszülő izmaiban. A férfi rajzát néztem. Úgy éreztem, ismerem, de még sosem láttam. – Ő a vezeklő – mondtam. – A férfi, akit a Duomóban látott. – Igen. Felismeri? Tétováztam, aztán végül így feleltem: – Nem. Szabaddá tett egy részt az asztalon, kivette a rajzot a fólióból és letette elém. – Amit mutatni fogok, azt csak nemrégiben tudtam meg. Fogott egy darab málló vörös krétát és intett, hogy álljak szorosan mellé. Azzal rajzolni kezdett, olyan természetes könnyedséggel, ahogy más sétál vagy lélegzik. Könnyű, szaggatott vonásokat tett először az állkapcson, aztán az állon; beletelt egy pillanatba, míg felismertem, hogy a hajat, a szakállat rajzolja. A vezeklő vonásai egyre lágyabbak lettek; felső ajka eltűnt a bajusz alatt. Újabb néhány vonal, és a férfi ajka hirtelen petyhüdtebb lett a kortól. Keze alatt lassan olyan ember arca jelent meg, akit ismerek, olyan ember arca, akit életem minden napján láttam. Elfordultam. Behunytam a szememet és nem akartam többet látni. – Most már felismeri. – Leonardo hangja nagyon lágy és boldogtalan volt. Behunyt szemmel, vakon bólintottam. – Nem véletlenül keveredett az ügybe, Lisa. Az elejétől kezdve benne volt az összeesküvésben. Nem jámbor hittel, hanem féltékenységből, gyűlöletből csatlakozott az összeesküvőkhöz. Nem érdemli senki védelmét. Ő tette tönkre Anna Lucreziát. Miatta halt meg. Hátat fordítottam neki, a rajznak. Egy lépést tettem. – Elment hozzá, Lisa? Mondott neki valamit? Beszélt neki rólam, Pieróról? Székemhez mentem és leültem. Összefontam kezemet, előre hajoltam, összekuporodtam. Rosszul voltam, gyomrom kavargott. Aznap is nálam volt a kés, alig vártam a pillanatot, hogy szembetalálkozzak a harmadik emberrel. Leonardo az asztal mellett maradt a rajznál, de felém fordult. – Kérem, válaszoljon. Olyan emberekkel van dolgunk, akik nem riadnak vissza a gyilkosságtól. Mondott neki valamit? Mondott valamit bárkinek? – Nem. Féligazságot mondtam Leonardónak, azt, hogy nem szóltam neki Francesco leveleiről. Talán a féligazság látszott az arcomon, mert Leonardo nem tett fel újabb kérdéseket. De még ő sem tudott meggyőzni, hogy aznap modellt üljek neki, és arra sem tudott rávenni, hogy beszélgessünk, mi minden történt legutóbbi találkozásunk óta. Korán hazamentem. Francesco későn ért haza az üzletéből. Nem állt meg a gyerekszobánál, hogy üdvözöljön engem és Matteót; lakosztályába ment és ki sem jött onnan, míg vacsorához nem szólították. Apám is későn érkezett vacsorára, és ő sem a gyerekszobába jött először, pedig ez volt a szokása. Amikor az asztalhoz értem, láttam, hogy Francesco merev arccal, leverten, a tehetetlen dühtől marcangoltan ül. Halkan kimondta a nevemet, és kurta bólintással üdvözölt, de arcizma sem rezdült. 244

Apám igyekezett legnyájasabb mosolyával felderíteni… de amiatt, amit Leonardotól megtudtam, nekem is nehezemre esett a szemébe nézni. Amint az ételt felszolgálták, Matteo egészsége és az én hogylétem iránt érdeklődött; furcsa visszafogottsággal feleltem. Miután kifogytunk a szokványos udvariasságokból, politikáról kezdett beszélni, ahogy ő és Francesco gyakran tették, olyan stílusban, hogy én is értsem. – Fra Girolamo egy apológián dolgozik éppen, címe A kereszt diadala. Vannak, akik eretneknek mondják, az Egyház elleni lázadónak, de ez a munka megmutatja majd, milyen igazhitű. Kifejezetten őszentségének írja, válaszul az ellene gáncsoskodók által felhozott vádakra. Oldalvást pillantottam, Francescóra, aki éppen a minestra levessel foglalkozott és nem igyekezett véleményt nyilvánítani az ügyben. – Hát – szóltam tétován – az bizonyos, hogy igen buzgón prédikált Róma ellen. – A bűn ellen prédikál – mondta apám, szelíden szembehelyezkedve azzal, amit mondtam. – Nem a pápaság ellen van. Írásai megmutatják majd, hogy a pápaság intézményét nagyon is tiszteli. Nekem erről bővebb információim voltak, de eszem is volt, ezért fejemet lehajtva a tányéromat néztem és nem válaszoltam. – Szerintem bölcs dolog, hogy Fra Girolamo foglalkozik ezekkel a kérdésekkel – mondta; és amikor sem én, sem Francesco nem feleltünk azonnal, feladta és csendben ettünk. Pár pillanat múlva, meglepetésemre Francesco hirtelen, hideg, fanyar keserűséggel megszólalt. – Hadd írjon a próféta, amit csak akar. Egyesek szerint igen kevés esélye van, hogy megbékítse őszentségét. Apám ijedten nézett fel tányérjából; Francesco jeges tekintetével találta magát szemben, ezért gyorsan elkapta pillantását, megint lefelé nézett. A vacsora végéig egyetlen szó sem esett. Aztán apám azonnal távozott… ennek örültem, mert annyira felzaklatott, amit megtudtam róla, hogy képtelen lettem volna jól érezni magamat vele. Francesco a szobájába vonult. Én felmentem a gyerekszobába és Matteóval játszottam, nagyon fel akartam vidítani magamat, kiűzni gondolataimból a képet, hogy apám Giuliano hátába döfi kését. Csak akkor értettem meg Francesco haragját, amikor lefektettem kisfiamat és visszamentem hálószobámba. Még el sem értem a kilincset, kinyílt az ajtó, Zalumma megragadta a karomat és berántott. Gyorsan bezárta mögöttünk az ajtót, aztán háttal nekidőlt; szeme csillogott, izgatott volt, de óvatos. – Hallottad? Hallottad, Madonna? Isabella az előbb mondta… ma éjjel az egész városban gyorsan elterjed majd a hír! – Mit kellett volna hallanom? – Savonarola. A pápa végre megtette: kiközösítette!

245

LXIV.

A

nyár magával hozta la moria23, a fekete halál újabb ádáz támadását. Firenze súlyos csapást szenvedett: mindenütt hordágyakat lehetett látni; a kórházakba szállították azokat a gyalogosokat, akik hazafelé, az üzleteik felé vagy templomba menet estek össze. A Santissima Annunziatába tett látogatásaimmal teljesen felhagytam. Még ha vállalkoztam volna is arra, hogy kimerészkedek a pestis sújtotta utcákra, nem volt hír, amit megoszthattam volna Leonardóval, mert már nem jutottam hozzá férjem leveleihez. A fertőzéstől való félelmében Francesco felhagyott éjszakai portyázásaival, lakosztályában maradt, gyakran a dolgozószobában ült; csak közeli üzletébe ment ki, és ritkábban, a legsürgősebb ügyekben a Palazzo della Signoriába. Ám a moria ellenére minden addiginál több látogatót fogadott: elöljárókat, Buonomókat, és más férfiakat, akiket nekem sosem mutattak be, akik felől sosem kérdezősködtem. Savonarola politikai veszélyben volt, és Francesco nagyon meg akarta menteni. Hogy elkerülje az Arnón oda-vissza való átkelés veszélyét, apám egy időre hozzánk költözött. Miután látogatói távoztak, Francesco gyakran behívta apámat dolgozószobájába, és a két férfi hosszan beszélgetett egymással. Nem akartam kihallgatni ezeket a beszélgetéseket, de alkalmanként hallottam, hogy halkan beszélnek, hallottam társalgásuk hangszínét, hanglejtését. Francesco mindig vitatkozott, ellentmondást nem tűrőnek tűnt; apám egyszerűen boldogtalannak. Egyszer, amikor egy elöljáró szokatlanul korán jött és nagyon sokáig maradt, távozása után Francesco és apám reggel lejöttek enni. Az asztalnál ültem, Matteo az ölemben mocorgott; ez volt az első alkalom, hogy levittem enni, de már majdnem kétéves volt, és arról álmodtam, hogy megtanítom kanállal enni. Amikor a két férfi belépett, Matteo boldogan ütögette az evőeszközzel Francesco szép, fényesre csiszolt asztallapját. Arra számítottam, hogy férjem ezért megharagszik, hogy éles szavakkal felcsattan, mert az utóbbi időben elég haragos volt. De Francesco ezekben a napokban első alkalommal elmosolyodott. Apám mellette állt, mogorván, elővigyázatosan. – Micsoda remek hír! – kiáltott fel Francesco, hangját csak annyira felemelve, hogy Matteo dobolásától halljuk; túl jó hangulatban volt ahhoz, hogy a csörömpölés zavarja. – Most kaptunk el egy Medici kémet! Levegőt akartam venni, de képtelen voltam; kihúztam magamat, és alig tudtam elkapni fejemet Matteo vadul csapkodó karja elől. – Egy kémet? Apám mintha megérezte volna hirtelen félelmemet; széket húzott ki és leült mellém. – Lamberto dell’Antellót. Már hallottál róla: Piero egyik barátja volt – mondta halkan, a fülembe. – Elment Pieróval egészen Rómába. Rajtakapták, amint egy levelet akart becsempészni Firenzébe… Francesco ott állt velünk szemben és mosolygott; csillapítón lefogtam Matteo csuklóját, és nem vettem róla tudomást, amikor nemtetszésének adott hangot. – Igen, Lamberto dell”Antello. Tegnap fogták el, most vallatják. Ezzel a Bigi pártnak vége. Lamberto beszél, sorolja a neveket – mondta, és a konyha felé indult. – Hol van Agrippina? Ételt akarok, és gyorsan. El kell mennem a Palazzo della Signoriába ma délelőtt. A Bargello börtönben tartják. – Gondolod, hogy biztonságos elhagyni a házat? – kérdeztem aggódón nem Francesco, hanem a látszat kedvéért. 23

a járvány

246

– Nem számít, hogy biztonságos-e vagy sem… túl fontos ahhoz, hogy ne legyek ott. – Azzal eltűnt a konyhában. – Agrippina! Amint kitette a lábát az ebédlőből, apám fürkészőn figyelt. Minden erőmmel azon voltam, hogy érdeklődést mutassak a Lambertóval kapcsolatos hírek iránt, és az látsszon rajtam, hogy izgő-mozgó gyermekem köti le a figyelmemet. Igyekeztem, de gyanítottam, hogy apám látta rajtam a félelmet. Tudom, hogy rajta is félelmet láttam. Amint Francesco evett és kocsin elhajtott, apám és én kivittük Matteót a palota mögötti kertbe szaladgálni. A kert zöld és friss volt, az oroszlános szökőkútból lágy, hűvös pára terjedt. Apám mellett lépdeltem, hagytam, hogy kisfiam előttünk szaladjon, és egyfolytában rá kellett szólnom, hogy ne tapossa le a bukszusokat, ne nyúljon a tüskés rózsabokrokhoz. Ennyi erővel azt is mondhattam volna neki, hogy ne legyen kisfiú. Még mindig dühös voltam az apámra. Tudtam, hogy sosem ártana nekem, de valahányszor ránéztem, a vezeklőt láttam benne. Mégis aggódtam érte. – Félek – mondtam. – A kiközösítés… Francesco azt fogja mondani, hogy neked nem sikerült meggyőznöd. Vállat vont, hogy éreztesse, nem komoly az ügy. – Miattam ne aggódj. Beszéltem Fra Girolamóval… én is és mások is. Végül elismeri, hogy helyesbítenie kell. Tudja, hogy ostobaságot követett el… hogy nem sikerült parancsolni a nyelvének, és a szószéken úgy beszél, mint egy megszállott. De megírja az apológiáját. Már küldött magánleveleket őszentségének, és bocsánatáért könyörgött. Sándor pápa meg fog békülni. – És mi van akkor, ha mégsem? Apám előre nézett, jó kötésű, élénk unokáját figyelte. – Akkor Firenzét pápai interdiktummal sújtják. Egyházfegyelmi büntetőintézkedés; misetilalom; szentségektől való eltiltás; templomból való kizárás. Egyetlen keresztény város sem kereskedhet velünk, amíg nem adjuk át Savonarolát, hogy megbüntessék. De ez nem fog bekövetkezni – kezemért nyúlt, hogy vigasztaljon. Nem akartam elhúzódni, de önkéntelenül azt tettem. Szemében mély sértődöttség látszott. – Haragszol rám. Nem hibáztatlak, mert… szörnyű dolgokat tettem. Olyasmiket, amik miatt imádkozva kérem Isten bocsánatát, bár már régen feladtam a Mennyország iránti reményt. – Nem haragszom – feleltem. – csak egy valamit akarok: hogy Matteóval hagyjuk el Firenzét. Nem bírok tovább itt lenni. Egyre veszélyesebb. – Az igaz – ismerte be szomorúan. – De egyelőre lehetetlen. Amikor elfogták Lamberto dell'Antellót, az elöljárók nagyon feldühödtek. Most mindegyikük piagnone, és vért akarnak. Bezáratták a város mind a kilenc kapuját: senki nem mehet ki, senki nem jöhet be; minden levelet elfognak, a Nyolcak Tanácsa elolvassa. Mindenkit kihallgatnak, Medici kémeket keresnek. Ha nem lennék hasznos Francesco számára, minket is kivallatnának. – Hangja rekedtes lett. – Tönkreteszik a Bigi párt tagjait… mindenkit, aki valaha kedvesen nézett Lorenzóra vagy a fiaira. És Bernardo del Nero fejét veszik. – Nem! – szakadt ki a suttogás torkomon. Bernardo del Nero Firenze nagyrabecsült polgára volt, Lorenzo de' Medici régi barátja. Erős volt, józan gondolkodású, tiszta fejű, hetvenöt éves, gyermektelen, özvegy, ezért a város kormányzásának szentelte életét. Kitűnően szolgált mint Gonfaloniere, és feddhetetlenül becsületes volt. Annyira közkedvelt, hogy még a Signoria is respektálta és tolerálta politikai hovatartozását, és hogy ő a Bigi párt vezetője. – Nem mernék bántani! Ezt egyetlen polgár sem tűrné! De még jobban aggódtam Leonardo miatt, aki gyakorlatilag csapdába esett a városban, és képtelen, volt kapcsolatot teremteni a külvilággal. Apám a fejét ingatta. – El kell viselniük. Lamberto dell'Antello pere minden piagnone szívét félelemmel töltötte el. A Piazza del Granoi éhséglázadás után a Signoria eltökélte, hogy minden „palle, palle” kiáltást csírájában fojt el. 247

– De amikor Pierót száműzték – mondtam – Savonarola kegyelmet kért a Medici ház minden barátjának. Kitartott amellett, hogy mindenki kapjon kegyelmet, mindenkinek bocsássanak meg. Apám végignézett a kerten, végig a virágzó rózsabokrokkal és nyírt bukszusokkal szegélyezett kövezett úton; unokáját figyelte, aki éppen egy szerencsétlen bogárral játszott. A látvány örömet kellett volna okozzon neki; de zaklatott lett. – Most már nem lesz kegyelem – mondta olyan ember meggyőződésével, aki titkok tudója. – És remény sem. Csak vér lesz. Sok vér. Kétségbeesetten el akartam jutni a Santissima Annunziata templomba, hogy figyelmeztessem Leonardót, milyen veszély fenyegeti Bernardo del Nérót és politikai pártját, de Francesco hallani sem akart arról, hogy imádkozás céljából elhagyjam a házat, különösen nem engedélyezte, hogy a családi kápolnába menjek, ami az Ospedale degli Innocenti árvaházzal szemben volt, ahol sok beteget helyeztek el. És semmilyen érv nem győzte meg Claudiót, hogy gazdája parancsának ne engedelmeskedjen. Így hát kényszerűen a házban maradtam. Francesco leveleiben a Bigi pártot megfékezendő ellenségként írták le; most már az is világos volt, hogy el kell pusztítani őket. Reméltem, hogy Leonardo többet tud a veszélyről, mint én. Közben egymagamban kilopóztam az erkélyre és kihúztam hüvelyéből a tőrömet. Ellenfelem már nem a harmadik férfi volt, igazi apám gyilkosa. Francesco volt az és a levelek szerzője… az én szeretett Giulianóm gyilkosai. Éjszakáról éjszakára forgattam a pengét. Éjszakáról éjszakára megöltem mindkettőjüket, és ebben vigaszt találtam. Letartóztatások történtek; a vádlottakat kínvallatásnak vetették alá. A végén öt embert tartottak fogva és állítottak a Signoria és a Nagytanács elé, hogy ítéletet mondjanak felettük: a tiszteletre méltó Bernardo del Nerót; Lorenzo Tornabuonit, Piero fiatal unokatestvérét, aki bár névleg a Bigi párt vezére volt, köztiszteletben álló polgár és jámbor piagnone; Niccolo Ridolfit, aki idősebb férfi volt, de a fia Lorenzo lányát, Contessinát vette feleségül; Giannozzo Puccit, Piero egyik fiatal barátját; és Giovanni Cambit, akinek sok üzleti ügye volt a Mediciekkel. Sajnálatos ügyek! kiáltották a támogatók, és biztosak voltak benne, hogy a vádlottak enyhe ítéleteket kapnak és Bernardo del Nero esetében pénzbüntetésre változtatják. A vádlottak mindanynyian köztiszteletben álló, becsületes polgárok voltak; vallomásaikat – miszerint aktívan részt vettek a szervezkedésben mellyel az volt a céljuk, hogy Piero de' Medicit visszasegítsék a városba, hogy újra Firenze önmaga által kinevezett ura legyen – a legbrutálisabb kínzásokkal csikarták ki tőlük. Az emberek Savonarolától várták az útmutatást. A szerzetes biztosan most is a megbocsátást, a türelmet hirdette volna. De Fra Girolamo túlságosan elfoglalt volt saját erőfeszítéseivel, hogy a haragvó pápát megbékítse. Nyilvánosan kijelentette, hogy ne zaklassák már politikai ügyekkel. – Haljanak meg, vagy száműzzék őket. Nekem mindegy. Szavait ezerszer ismételték zaklatott tekintetű hívei halkan suttogva. Augusztus huszonhetedikén három órával hajnal előtt Zalumma és én arra riadtunk, hogy valaki dörömböl szobánk ajtaján. Zalumma lekászálódott az ágyáról, és amikor ajtót nyitott, Isabella állt odakint, ziláltan, a kezében tartott gyertya fényében hunyorogva. Álomittasan botorkáltam az ajtóhoz és csak bámultam rá. – A férje hívatja, asszonyom – mondta. – Azt mondja, szomorú esemény történt, öltözzön fel gyorsan és menjen le. Homlokom ráncoltam, szememet dörzsöltem. – És Zalumma? – Hallottam, hogy mögöttem matat, a tűzkövet keresi, hogy lámpást gyújtson. – Csak ön jöjjön. Miközben Zalumma fekete fonallal hímzett szolid szürke selyemruhába öltöztetett, aggodalom fogott el. Milyen „szomorú esemény” lehet az, ami miatt éjnek évadján fel kell kelnem? Talán valaki meghalt; azonnal apámra gondoltam. Savonarola kiközösítése miatt kegyvesztetté válhatott feljebbvalóinál. Vajon végül parancsot adtak, hogy meg kell szabadulni tőle? 248

A levegő áporodott volt, meleg és mozdulatlan; a hőség miatt csak felszínesen aludtam. Mire teljesen felöltöztem, mellem és hónaljam csurom víz lett. Otthagytam Zalummát és lementem a lépcsőn, de egy emelettel lejjebb megálltam a vendégszobáknál, melyek egyikében most apám lakott. A csukott ajtónál megtorpantam… de kétségbeesésem minden udvariasságot felülírt. Kinyitottam az ajtót, de csak annyi időre, hogy benézzek az előszobán át és láttam, hogy a hálószobában apám alszik. Csendesen, hálásan becsuktam az ajtót és lementem Francescóhoz. A főbejáratnál járkált fel-alá, nyugtalanul. Nem mondhatnám, hogy boldognak tűnt, de arckifejezése és szeme ideges diadalról, sötét örömről árulkodott. Aztán amikor Claudiót vártuk, rájöttem, valami olyan fontosságú dolog történik, ami miatt Francesco hajlandó kitenni magát és feleségét a pestisnek. – Valaki meghalt? – kérdeztem a jó feleség aggodalmával. – Nincs értelme most erről beszélni; csak felizgatnád magad, ahogy a nők szokták ilyen esetekben. Hamarosan meglátod, hova megyünk. Csak azt kérem, hogy viselkedj, mégpedig a lehető legbátrabban. Azt szeretném, hogy büszke lehessek rád. Ébredő félelemmel néztem rá. – Igyekszem. Zordon, szűk mosolyra húzta a száját, azzal a kocsihoz vezetett, Claudio és a lovak már vártak. A levegő fullasztó volt, hűvösségnek semmi nyoma. Útközben egy szót sem szóltunk egymáshoz. Kibámultam a sötét utcákra, félelmem egyre erősödött, ahogy kelet felé, a Duomo irányába, aztán egyenesen dél felé tartottunk. Behajtottunk a Piazza della Signoriára. Az elöljárók palotájának ablakaiban lámpás égett… de nem ide jöttünk. A szomszéd épületnél állt meg a kocsink: a Bargellónál, a börtönnél, ahol engem fogvatartottak, ahol Leonardót elfogta az éjszakai őrjárat. Félelmetes, csipkés oromzatú, négyszögletes épület volt. A súlyos bejárati ajtó két oldalán nagy fáklyák lobogtak. Ahogy Claudio kinyitotta a kocsi ajtaját, szívem a torkomban dobogott. Elfogták Leonardót, gondoltam. Francesco mindent tud. Azért hozott ide, hogy kivallassanak... De kifelé semmit nem mutattam gyötrődésemből. Rezzenéstelen arccal fogadtam el Claudio karját és könnyeden leléptem a kövezett térre. Futólag Zalumma tőrére gondoltam. Otthon maradt, a matrac alatt. Francesco kilépett utánam a kocsiból és karon fogott. Ahogy az ajtó felé vezetett, a közelben várakozó kocsikat pillantottam meg… ötöt, egy csoportban, komor, fekete ruhás emberek álltak körülötte. Éles hang ütötte meg a fülemet, megfordultam: fekete fátylas nő állt egy kocsi tetején, és olyan erősen zokogott, hogy leesett volna, ha a kocsis meg nem fogja. Bementünk. Arra számítottam, hogy cellába vagy vádló elöljárókkal teli terembe vezérnek. Fegyveres őrök figyeltek minket ahogy az előcsarnokon áthaladtunk, onnan ki a nagy udvarra. Az udvar négy sarkában négy magas oszlop állt, ugyanabból a fakó barna kőből, amiből az épületet emelték; mindegyik oszlopon fekete vasgyűrűk, mindegyik gyűrűben rebbenő narancsszín fényt árasztó fáklyával. A távolabbi fal mentén balkonról levezető meredek lépcső, a lépcső alján frissen ácsolt emelvény, szalmával vastagon beszórva. A frissen fűrészelt fa és a szalma illatába gyenge, de bűzös emberi ürülékszag keveredett. Francesco és én nem voltunk egyedül. Más magas rangú piagnonek is jelen voltak: hét verejtékező elöljáró skarlátszín tunikában, néhány Buonomo, és a Nyolcak Tanácsának tagjai. A legrangosabb az egyik Gonfaloniere volt, Francesco Valori, aki már harmadszor töltötte be ezt a pozíciót; szúrós tekintetű komor, dús fehér hajú férfi; ő követelt halált a Bigi párt megvádolt tagjaira. Elhozta fiatal feleségét, egy aranyló fürtű szép, fiatal teremtést. Szó nélkül, bólintással üdvözöltük egymást, aztán csatlakoztunk az alacsony emelvény előtt álló tömeghez. Megborzongtam, megreszkettem, és megkönnyebbülten sóhajtottam; tanú vagyok, nem fogoly… egyelőre. Az emberek halkan beszélgettek egymással, de menten elhallgattak, amint egy férfi jelent meg a vérpadon: a hóhér, kezében bárd. Egy másik férfi is vele jött, ő összeszabdalt tőkét tett a szalmára. 249

– Ne! – suttogtam magamnak. Eszembe jutottak apám szavai, amit a Bigi párt megvádolt embereivel kapcsolatban mondott; nem akartam hinni neki. Ha megtaláltam volna a módját, hogy találkozzam Leonardóval, vajon megelőzhettem volna ezt? Francesco felém fordította a fejét, jelezve, hogy nem értette, mit mondtam, ismételjem meg, de nem tettem. A többiekhez hasonlóan én is a vérpadot néztem, a hóhért, a szalmát. Előbb lánccsörgést hallottunk; aztán az elítéltek megjelentek a balkonon. Csípőtájt hosszú kardot viselő férfiak kísérték, támogatták őket. Bernardo del Nero volt az első. Mindig méltóságteljes, ősz hajú férfi volt, tekintete komoly, orra markáns, egyenes. Szeme most feldagadt, alig tudta kinyírni; orra elgörbült, piszkos a rászáradt vértől, és hatalmasra dagadt. Már nem tudott egyenesen állni, erősen őrére támaszkodott és a lépcsőn lefelé minden lépésnél megállt. Társaihoz hasonlóan őt is kényszerítették, hogy vesse le cipőjét és mezítláb menjen a vesztőhelyre. A fiatal Lorenzo Tornabuonit nem ismertem meg; orrnyerge teljesen összezúzva, arca olyan sebes és dagadt volt, hogy egyáltalán nem látott. Úgy kellett levezetni a lépcsőn. Aztán jött a másik három fogoly: Niccolo Ridolfi, Giannozzo Pucci, Giovanni Cambi, mindhárman megtörten, sorsukba beletörődve. Mintha egyikük sem vette volna észre a kivégzésükre összegyűlt tömeget. Amikor a legutolsó elítélt is a vérpadra lépett, a Gonfaloniere felolvasta a vádakat és az ítéletet: kémkedés és árulás, fővesztéses halál. Bernardo del Nero abban a kegyelemben részesült, hogy elsőként halhatott meg. A hóhér a bocsánatát kérte, és gyenge hangon, nehezen forgó nyelvvel mondva kapta a választ, hogy bocsánatot nyert. Aztán felénk, a kisszámú egybegyűltek felé tekintett és azt mondta: „Isten bocsásson meg nektek is!” Túl gyenge volt ahhoz, hogy segítség nélkül letérdeljen; egy őr segített, hogy állát a tőke sötét foltos mélyedésébe helyezze. – Üss pontosan! – sürgette a hóhért, ahogy az felemelte a bárdot. Nem érdekelt, hogy Francesco büszke lehet-e rám vagy sem; arcomat elfordítottam, szememet becsuktam. De menten kinyitottam, megrettentem a meleg permetre és a tömeg felhördülésére. Szemem sarkából láttam, hogy Bernardo térdelő teste oldalra dől, fejeden nyakából vastag sugárban lövell a vér, és láttam, hogy egy őr előlép és vörös, kerek valamit szed fel a szalma közül. És hirtelen eszembe jutott. Eszembe jutott az a nap, évekkel ezelőtt, a San Marco templomban, amikor anyám felakadt szemmel, elborzadt tekintettel bámulta a szószéken álló Savonarolát. És azt kiáltotta: Lángok emésztik ezt az embert, míg végtagjai egyenként a Pokolba hullnak. Öt fejetlen ember hajítja le! Öt fejetlen ember. Hátraléptem, véletlenül éppen egy elöljáró papucsos lábára. Francesco karon ragadott és szilárdan tartott. – Az idegei – suttogta a megsértett úrnak. – Bocsáss meg neki, csak az idegei miatt van. Fiatal, nem szokott az ilyesmihez; semmi baja. Őrök jöttek, elvitték a holttestet; aztán Tomabuonit nyomták előre, kényszerítették, hogy kimondja a megbocsátás szavait, letérdeljen és meghaljon. Őt még ketten követték. Giovanni Cambi volt az utolsó. Összeesett a félelemtől, úgy kellett odavonszolni a tőkéhez; sikítva halt meg. A végén a szalma iszamos volt. A frissen fűrészelt fa illatát elnyomta a vér és a vas szaga. Amikor Francesco és én hazafelé mentünk a kocsiban, a sötétség még nem kezdett oszlani. Szótlanul ültünk, míg Francesco hirtelen meg nem szólalt. – Így járnak a Mediciek támogatói. – Áthatón figyelt. – így járnak a kémek. Talán sápadtságom lett gyanús; talán egyszerűen a politikai győzelem iránti vágy beszélt belőle. Akármi is volt az oka, nem feleltem neki. Anyám szavaira gondoltam. És apámra gondoltam, meg arra, mi lesz vele, ha a prófétát letaszítják.

250

LXV.

A

z idő hűvösre fordultával csillapodott a pestis szorítása a városon. Apám viszszatért a házába, Francesco újra prostituáltakhoz járt, én pedig a lehető leggyakrabban mentem a piacra és a templomba. Egyik reggel éjjeliszekrényemre helyeztem a könyvet, bár nem találtam új levelet Francesco íróasztalában, és másnap elmentem a Santissima Annunziata templomba. Leonardo, legnagyobb megkönnyebbülésemre, jól volt. Sőt, a festményen is dolgozott. Arcom határozott körvonalai és árnyékai meglágyultak a cinabrese, a bőr áttetsző fátylának felvitelétől. Kezdett emberi formám lenni. De amikor elmondtam neki apám figyelmeztetését, hogy a Bigi párt tagjai a vérükkel fognak fizetni, és hogy mennyire aggódtam, hogy nem tudtam eljönni figyelmeztetni, azt mondta: – Ne terhelje bűntudat, mert nem követett el bűnt. Jóval azelőtt tudtunk a veszélyről, hogy apja említette ezt önnek. Ha valaki hibát követett el, az én vagyok. Nem voltam képes időben befolyásomat latba vetni. És az volt az egészben a legszörnyűbb, hogy még ha el is tudtuk volna intézni, hogy megmentsék őket… – Képtelen volt befejezni a mondatot. – Még ha meg is lehetett volna őket menteni… nem lett volna jó – fejeztem be helyette. – Igen – mormogta. – Ez az egészben a legszörnyűbb. Jobb, hogy meghaltak. Ez igaz volt; a kivégzések hírére egész Firenze felháborodott, még a piagnonek többsége is úgy gondolta, hogy a szerzetes prófétának ugyanazt a megbocsátást kellett volna kiterjesztenie rájuk, amit oly nagylelkűen hirdetett nem sokkal Piero száműzetése után. Isabella, Elena, sőt, még az istenfélő Agrippina is, aki sosem merte volna kockáztatni, hogy férjem rosszallását magára vonja, most már nyíltan bírálta Fra Girolamót. – Anyám azt mondta… – kezdtem, aztán zavartan elhallgattam, mert nem tudtam, hogyan fejezzem ki pontosan gondolataimat, úgy hogy ne tűnjek őrültnek. – Sok-sok évvel ezelőtt anyám azt mondta nekem… hogy Savonarolát letaszítják a hatalomból. Öt fejetlen ember taszítja le. – Az anyja? Az anyja évekkel ezelőtt beszélt önnek Savonaroláról? – Tudom, hogy ez nagyon furcsán hangzik. De… Hiszem, hogy amit mondott, igaz volt. Úgy vélem, ez okozza majd Savonarola bukását. Sőt, azt hiszem, bukásába bele fog halni. Nem mozdult, igen nagy érdeklődéssel figyelt. – Az édesanyja mondott valaha mást is Fra Girolamóról? – Úgy vélem, róla beszélt, amikor azt mondta: Lángok emésztik ezt az embert, míg végtagjai egyenként a Pokolba hullnak. Öt fejetlen ember hajítja le! Attól, amit erre felelt, teljesen elképedtem. – Akkor tűz által fog meghalni. És ezek a kivégzések okozzák a bukását. Számítani fogunk rá, és felkészülünk. – Hisz nekem? – Az anyjának hiszek. Olyan hosszan néztem rá, hogy lehajtotta a fejét és váratlan szelídséggel azt mondta: – Említettem, hogy láttam az édesanyját, amikor áldott állapotban volt. – Igen. – Azt mondta ekkor, hogy lánygyermeket hord a szíve alatt. És azt is mondta, hogy meg fogom festeni az ön portréját. – Tétovázott. – Tőlem kapta a medaliont a meggyilkolt Giuliano arcmásával. Megkértem, adja át önnek emlékül. Hirtelen sírás környékezett. Kezéért nyújtottam kezemet.

251

A Signoria elkeseredetten igyekezett visszanyerni az emberek szeretetét Savonarola iránt. Megrendeltek egy érmet Fra Girolamo tiszteletére, melynek egyik oldalán a szerzetes nyugtalanító profilja, a másikon kardot tartó testetlen kar, az Ecco gladius Domini super terram cito et velociter felirat alatt. Ennél is rosszabb volt az a döntésük, hogy arra biztatták a prófétát, hogy a pápai paranccsal szembehelyezkedve továbbra is prédikáljon. Így történhetett, hogy Francesco bejelentette, együtt megyünk meghallgatni a próféta szentbeszédét. Apám gyengélkedett, és inkább úgy döntött, otthon marad. Az elöljárók úgy döntöttek, hogy Savonarola visszatérésére a legalkalmasabb hely a Duomo lenne, hogy befogadja a várt tömeget; de amikor Francesco és én beléptünk a katedrálisba, meglepetéssel tapasztaltam, hogy félig sem telt meg hívekkel. Úgy tűnik, nem mindenki volt hajlandó a haragos pápa általi kiközösítést kockáztatni. Francesco döntése, hogy jelen legyünk a misén, felkeltette érdeklődésemet. Az öt Bigi kivégzése után igen tartózkodó lett, amikor Savonarola vagy a vele kapcsolatos ügyek szóba kerültek. Már nem hirdette fennhangon a piagnonek sikerét, és nem beszélt izzóan lelkes szavakkal a prófétáról, és amikor Agrippina véletlenül bíráló megjegyzést ejtett el a szerzetesről, férjem egy szót sem szólt. De az, hogy részt vettünk ezen a misén, a leglelkesebb támogatás jele volt. Vagy, ami még valószínűbb, Francescónak az a vágya nyilvánult meg benne, hogy ellenőrizze szószólóját és azt, hogyan reagál rá a nép. Aznap a Duomóban nem volt sírás, nem volt heves érzelemnyilvánítás, a polgárok higgadtak, elővigyázatosak voltak, és amikor Savonarola felment a szószékre, várakozásteljes csend állt be. Fra Girolamo megjelenése meglehetősen nyugtalanító volt. A hallgatás hónapjaiban böjtölt, és még elgyötörtebbnek tűnt, mint korábban; sötét szeme csillogó üregnek tűnt megsárgult elefántcsontszín arcában. Megragadta a szószék peremét és a gyülekezetre bámult áthatón; vibráló gyötrelem áradt belőle, olyan mélységes elszántság, hogy azt vagy megosztja másokkal, vagy megbolondul. Olyan nehezen és dühösen szedte a levegőt, hogy ültő helyemből láttam mellkasa emelkedését-süllyedését. Amikor végre megszólalt, megriadtam: már el is felejtettem, milyen metsző és rekedtes a hangja. Halkan kezdte, szinte alázatosan recitálta a szöveget: – Uram, kínzóim száma megsokasodott. Mily sokan kelnek fel ellenem! Egy teljes percre lehajtotta a fejét, túlságosan megrendült volt, hogy folytassa. Aztán azt mondta: – Én csak eszköz vagyok Isten kezében. Nem vágyom hírnévre, dicsőségre; könyörögtem Istennek, hogy az egyszerű szerzetesek életét élhessem, és hallgatási fogadalmat tehessek, hogy árnyékom szószékre többé ne vetüljön. Akik bíráltok engem, akik azt mondjátok, hogy az utóbbi napokban be kellett volna avatkoznom Firenze történéseibe: hát nem látjátok, hogy nem kegyetlenségből, hanem alázatból nem tettem ezt? Nem én fogtam a bárdot, nem én… – Erősen becsukta a szemét. – Ó, Uram! Engedd, hogy szememet behunyjam, és engedd, hogy megpihenjek! Engedd élveznem a csendet! De… Isten nem hallgat meg. Nem hagy pihennem! Azzal a szerzetes mély levegőt vett, ami szaggatott zokogást váltott ki belőle. – Isten nem hagy pihennem. Az ő akarata, hogy szóljak… felszólaljak e világ fejedelmei ellen a bosszútól való félelem nélkül. Mellettem Francesco igen feszült lett. – Vajon nem tisztelem a pápaságot? – tette fel a kérdést Fra Girolamo. – Nem! Az Isten intézménye. Vajon nem azt mondá-e Jézus: „Erre a sziklára építem egyházamat”? És valóban, minden jó kereszténynek tisztelnie kell a pápát és be kell tartania az egyházi törvényeket. De egy próféta, ahogy egy pápa is pusztán eszköz Isten kezében, nem imádandó bálvány. És a próféta, ha hagyja, hogy befogják a száját, már nem lehet eszköz… Ahogy a pápa is, aki semmibe veszi Isten törvényeit, törött eszköz, semmit érő szerszám. Ha szíve gonoszsággal telik meg, ha nincs már füle a hallásra, hogyan vehetné hasznát Isten? Nem veheti hasznát! Ezért a jó keresztényeknek különbséget kell tenni Isten és ember törvényei közt.

252

Sándor pápa tört eszköz, és az, hogy engem kiközösített, eretnekség. Ti, akik ma eljöttetek ide, szívetek mélyén ezt ismertétek fel. Akik a pápától való félelmükben távol maradtak, gyávák és az Úr majd elbánik velük. Férjemre pillantottam. Francesco hideg, merev szemmel bámult egyenesen maga elé. A Duomo szokatlanul csendes volt, Savonarola szavai a kupola magasából visszhangoztak. A prédikátor felsóhajtott és szomorúan ingatta fejét. – Igyekszem jól beszélni Őszentségéről, de amikor ide, Isten szent helyére jövök, kénytelen vagyok az igazságot mondani. Azt kell vallanom, amit maga Isten mondott nekem. Így szólt hozzám: „Girolamo! Ha kiátkoznak a földön, ezerszer áldott leszel a Mennyországban.” A próféta a mennyezet felé emelte karját, és felfelé mosolygott, mintha Istennel beszélne; és amikor Isten befejezte a vele való szólást, a szerzetes válaszul felkiáltott. – Ó, Uram! Ha valaha a kiközösítés alóli felmentésemért folyamodnék, küldj egyenesen a Pokol legmélyebb bugyrába! Mozgolódást, sustorgást éreztem a katedrálisban. A hallgatóság soraiból jött, mindenki felháborodásának adott suttogó hangot. Francesco is. Aztán a szerzetes alázatosan lehajtotta a fejét. Amikor újra felnézett és a gyülekezetet szemlélte, értelmes, nyájas hangon szólt. – De mit mondjak bíráimnak, akik azt állítják, nem Isten szól belőlem? Most megmondom. Az Úr az ő végtelen bölcsességében jelet fog küldeni, mely mindnyájukat örökre elhallgattatja majd. Nincs szándékomban Istent kísérteni… de ha rákényszerülök, megadom a várt csodajelet Firenze városának. Francesco a kocsihoz visszafelé menet zaklatott és feszült volt. Annyira elmerült gondolataiban, hogy amikor hozzá szóltam, egy pillanatra csak nézett, mintha nem ismert volna meg. – Fra Girolamónak csodára van szüksége – mondtam óvatos tisztelettel. – Reménykedjünk, hogy Isten hamarosan csodát tesz. Férjem fürkésző pillantást vetett rám, de nem válaszolt. Átkozott Ascanio Sforza és fivére, Ludovico! És átkozott a próféta levele, a hercegekhez! Ludovico egyik ügynöke találta meg, és Ascanio bíboros egyenesen a pápa buzgó kezébe kézbesítette. Nem sokáig tudjuk már megtartani a Signoria feletti ellenőrzést. Most már a piagnonek is megosztottak. Ha a szerzetes úgy folytatja, ahogy mondod, a pápai interdictum Firenze ellen elkerülhetetlen. Próbáltam úgy kezelni Őszentségét, mint Picót. De Sándor túl ravasz, túlságosan jól őrzik. Nincs remény arra, hogy szándékainknak jobban megfelelő embert állíthatunk a helyébe. A próféta ideje túl gyorsan kezd lejárni, és még nem jött el az én időm. Már nem számíthatok a pápai csapatokra; nincs elég barátom a Signoriában. De nem adom fel a reményt! Még mindig van mód és lehetőség. Hadd tegyen a szerzetes csodát. Ha belebukik, gyorsan meg kell találnunk a módját, hogy a Signoria elfogadja, és a nép is megeméssze, amit akarunk. Ha Savonarolára az ördög szerepét osztjuk, akkor nekem megváltóként kell megjelennem. Gondold ezt át és oszd meg velem véleményedet. A Santissima Annunziata műtermében bámultam a festőállványon álló képet. A festék még száradt… a leghalványabb rózsaszín réteg, ami finom pírt vitt arcomra, ajkamra… ezért, bár ujjam remegett a nyaknál egy homorú pont felett, és nagyon vágytam, de nem mertem megérinteni. – Van itt egy kicsi kék – mondtam. És zöld; a bőr alatt húzódó véredényre való halvány utalás. Ujjammal követtem a vonalat; úgy éreztem, hogy ha megérinthetném a fatáblát, érezném pulzusom lüktetését. – Olyan, mintha élnék. Leonardo mosolygott. – Nem vette még észre? Időnként olyan érzésem van, mintha lüktetni látnám. A bőre itt elég áttetsző. 253

– Nyilván nem vettem észre. Sosem bámultam magamat a tükörben ilyen hosszan. – Kár – mondta, és hangjában nem volt semmi gúny. – Úgy tűnik, hogy azok, akik a legszebbek, a legkevésbé értékelik ezt. Olyan őszintén beszélt, hogy zavarba jöttem; rögtön témát váltottam. – Most modellt ülök. És mint mindig, mielőtt leültem, felmondtam a levél szövegét. Meghallgatta, homlokát ráncolva kissé, és amikor befejeztem, azt mondta: – Kétségbe estek. Ha Savonarola nem adja meg az ígért csodát, a farkasok elé vetik és más stratégiával próbálkoznak. Sosem adja fel. – És ő, akárki is a levél írója, a Firenze feletti uralmat akarja. – Elhallgattam. Aztán folytattam. – Kicsoda ő? Azt már tudom, hogy a Pazzi család tagja, de meg akarom érteni, miért akarja a hatalmat. Leonardo nem felelt azonnal. Győzködtem. – Mit árthat, ha tudom ezeket a dolgokat? Ha elfognak, így is úgy is megölnek, mert tudomást szereztem ezekről a levelekről. Hiszen azt is megtudtam, hogy ez a férfi meg akarta ölni a pápát; és tudom, hogy Ascanio Sforza és fivére Ludovico is benne van. Egy pillanatig merően nézett, aztán felsóhajtott. Mindketten tudtuk, hogy igazam van. – A neve Salvatore. Francesco de' Pazzi törvénytelen fia – felelte. – Giuliano meggyilkolása idején tíz éves lehetett. Sok családtagját kivégeztette Lorenzo, a többieket száműzte. Mindent elvesztettek: a vagyonukat, az ingóságaikat, a birtokaikat… ő és az anyja Rómába menekültek. A Pazzi család tagjainak többsége jó, tiszteletreméltó ember; Lorenzo nagyon rosszul bánt velük és ez nagy hiba volt. De ők egyszerűen vissza akartak térni Firenzébe, őseik otthonába. Salvatore azonban más. Anyja rendkívül nagy gyűlöletet és keserűséget csepegtetett bele kicsi korától fogva. Koraérett és ambiciózus fiatalember volt; igen zsenge korában elhatározta, hogy bosszúból visszaszerzi Firenzét a Pazzi családnak. – Minden elölről kezdődik – mondtam. – Lorenzo bosszút állt, és most a Pazzik akarnak boszszút állni. – Nem minden Pazzi. Csak Salvatore. Kihasználta a család pozícióját, mint pápai bankár, és így a pápa bizalmába férkőzött. Döbbenten hajoltam előre. – Akkor miért… miért foglalkozik Savonarolával? Leonardo leült a velem szemközti székre. – Ez nagyon hosszú történet. Még Giovanni Pico gróffal kezdődött. Fiatal korában nagy nőbolond és tehetséges filozófus volt. A pápa mindenáron ki akarta közösíteni, sőt, azt is fontolgatta, hogy máglyán égetteti el szinkretista eszméi miatt. Lorenzo de' Medici mentette meg, diplomáciai kapcsolatainak és tehetségének felhasználásával, még 1490-ben, jóval azelőtt, hogy a Mediciek és a pápa kapcsolata megromlott. Picónak azonban rossz volt az emlékezőtehetsége. Szeretője Pazzi hölgy volt, aki Lorenzo ellen fordította. Amikor Giuliano meghalt és Lorenzo szörnyű bosszút állt a Pazzi családon, Pico azon mesterkedett, hogy megtalálja a módját, hogyan lehetne az embereket a Medici család ellen fordítani és visszahozni a Pazzikat. Amikor Pico elment Ferrarába és ott meghallgatta Savonarola prédikációját, nagyon karizmatikus embert látott benne, aki a vagyonosok és korruptak ellen prédikál. Lehetőséget látott arra, hogy általa Lorenzo ellen fordítsa a népet. És Fra Girolamo rendkívül hiszékeny, féktelen ember. Pico helyesen ítélte meg, hogy meg tudja győzni Savonarolát, prédikáljon a Mediciek ellen, és mindezt úgy állítsa be, hogy a szerzetes azt higgye, ő találta ki. Közbeszóltam. – Savonarolának tudomása van a Pazzi család érdekeltségéről? Erről a Salvatore nevű emberről? Fejét ingatta. – Egyáltalán nem. Savonarola az apádra hallgat és Fra Domenicóra. De ez a történet másik szála. Ami Pico grófot illeti… Szeretője révén ismerte meg Francesco de' Pazzi természetes fiát, 254

Salvatorét. És amikor a Pazzi családot száműzték Firenze városából, Pico levelezni kezdett Salvatoréval. A Mediciek túlkapásairól szóló történetekkel felszította a fiú dühét. Részletesen szólt arról, hogy lopnak a közvagyonból. Mire Salvatore elérte az ifjúkort, már az volt a célja, hogy kicsavarja Firenze kormánypálcáját a Mediciek kezéből. És Pico gróffal konzultált arról, hogyan lehetne megnyerni a várost. Pico javasolta, hogy használják fel Savonarolát a közvélemény befolyásolására… és az ő ötlete volt, hogy lassan ölő mérget adagoljanak Lorenzónak. Pico eléggé bejáratos volt a Mediciekhez ahhoz, hogy pontosan tudja, Piero soha nem ápolta apja politikai kapcsolatait, ezért gyenge lesz, és a hatalomból könnyen eltávolítható. Az eredeti terv az volt, hogy megölik Lorenzót, száműzik Pierót, és Salvatorét iktatják be Firenze új vezetőjeként. Sajnálatos módon, vagy ha úgy tetszik, szerencsére azonban, Lorenzo még az előtt meghalt, hogy Salvatore megfelelő hadsereget tudott volna toborozni… vagy elég támogatót tudott volna szerezni a Signoria tagjai között. De Salvatorénak sikerült megszereznie egy magas rangú kormányzati ember, a Pazzi család pártolója, bizonyos Francesco del Giocondo támogatását. És összehozta Francescót feltetlen hívével, Giovanni Picóval. Együtt tervelték ki, hogyan lehet Firenzét a Mediciek ellen fordítani. Biztos vagyok benne, hogy ez sokkal jobban sikerült, mint arról valaha álmodtak. Egy idő után azonban Picóban feltámadt a lelkiismeret és erős bűntudatot érzett Lorenzo meggyilkolása miatt. Végül az történt, hogy nagyon a szívére vette Savonarola szavait a bűnbánattal és gyónással kapcsolatban. Ezért veszélyessé vált. Ha meggyónja bűneit, az nagyon veszélyes lett volna. Ezért megölték. – Apám ölte meg – mondtam nyomorult, gyötrődő hangon. – Antonio di Gherardini ölte meg – igazított ki határozottan, de hangja kedves maradt. – Antoniónak megvolt a maga oka, hogy a Pazzikat támogassa. Nem akart a politikai összeesküvés csapdájába esni. Lenéztem a kezemre. Megszokásból egyik a másikon nyugodott, ahogy Leonardo a képhez beállította. – És Francesco azért vett feleségül, hogy befolyásolja az apámat. Leonardo erre igen hamar felelt. – Ne becsülje le magát, Lisa. Ön nagyon szép hölgy. Ezt a férje is tudja; láttam, hogyan viselkedett az ön jelenlétében a keresztelőn. Leráztam magamról a széptevést. – És mi van próféta levelével? Hogyan tette tönkre a terveiket? Halványan mosolygott. – Savonarola furcsa eset, igen nehéz visszafogni. Egy önimádó pillanatában levelet írt Európa hercegeinek, többek között a francia Károlynak, a spanyol Federicónak, és Maximilián császárnak, sürgetve őket, hogy egyesítsék seregeiket és taszítsák le a pápát Szent Péter trónjáról. Azt írta nekik, hogy Sándor nem keresztény és nem hisz Istenben. Alig kaptam levegőt. – Meg van bolondulva. – Valószínűleg. – És bizonyára ön is érintett volt az ügyben – mondtam. – Valaki eljuttatta a levelet Ludovico hercegnek, aki aztán fivérének, Sforza bíborosnak adta, aki a pápa kezébe juttatta. Nem válaszolt. Csak csodálattal nézett. – De ha ez az úgynevezett csoda nem sikerül… Ha az emberek nem lesznek hajlandók Savonarola mögött felsorakozni… Akkor mi következik? – Erőszak – felelte. – Ha nem lesz más választásuk, mint az, hogy hagyják Savonarolát tönkretenni… ha meggyilkolják vagy másképpen intézkednek, hogy meghaljon… akkor apámnak már semmi hasznát nem veszik. Mert Antonio…

255

Arckifejezése meglágyult; sajnált, de látszott, hogy fenntartásai vannak az üggyel kapcsolatban. – Mit tehetek? – Teljes szívemből hittem anyám próféciájában, hogy a próféta erőszakos halált fog halni. – Minél tovább maradok, annál nagyobb veszélyben van az apám. Segítenie kell nekünk. Vigyen ki minket Firenzéből. Vigyen magával minket Milánóba! – Lisa… – Szánalom volt a hangjában. – Ha tehettem volna, már régen elmentem volna. De ez nem olyan könnyű. Ön, az apja, a gyermeke… és gondolom a rabszolganője. Négy ember. És bizonyára tudja, hogy figyelik, hova megy és mit tesz. Ezért vagyok itt, a Santissima Annunziata kolostorban, mert ebbe a templomba rendszeresen eljárhat imádkozni anélkül, hogy bárkiben gyanút ébresztene. De amíg a férjének befolyása van a városban, sosem jutna ki a városkapun. – Szóval itt kell maradnom, amíg túl késő lesz, és az apám meghal? – kérdeztem keserűen. Szavaim láthatóan fájdalmat okoztak neki, de hangja barátságos maradt. – Az ön apja nem elveszett, nem tehetetlen ember. Sok mindent túlélt. És még él. És hamarosan eljön az ideje, hogy elmehetnek innen. Ezt megígérem. Eljön az ideje. – De nem elég hamar – mondtam. Bárcsak tévedtem volna ebben.

256

LXVI.

F

irenze nagyon várta már Savonarola beígért csodáját; így jött el az esemény, amit Istenítéletként említenek. Fra Girolamo hallgatása idején Fra Domenico vette át a helyét a San Marco templom pulpitusán. Önfejű és kissé együgyű lévén nem volt olyan népszerű, mint mestere… de rendkívül kitartó volt, és Savonarola fanatikus híve. Konokul hangoztatta, hogy minden szó, ami elhagyta Fra Girolamo ajkát, magától Istentől való. Mások is prédikálni kezdtek… többek között egy szókimondó ferences rendi szerzetes, Fra Francesco da Puglia a Santa Croce templomban. Ő igen merész kihívást fogalmazott meg: – Hajlandó vagyok tűzön átsétálni bárkivel, aki szeretné bebizonyítani, hogy Savonarola próféta, és Isten igazságát hirdeti. Mert hiszem, hogy Fra Girolamo hazug és eretnek… és ha valaki mást híve lép be a tűzbe, meghal. Én sem remélném, hogy életben maradok… de bizonyos, hogy aki élve átjut a lángokon úgy, hogy Fra Girolamónak hisz és őbenne bízik, meggyőződhet arról, hogy a perjel igazat beszél. Domenico is hallott a kihívásról. És egyik vasárnap a San Marco templom szószékén kijelentette, hogy hajlandó tűzbe menni mesteréért. Szenvedélyes kijelentése annyira meghatotta a gyülekezetet, hogy a megjelent férfiak és nők ujjongva kijelentették, hogy vele tartanak. Vad lelkesedés terjedt el a városban. Ez egyszer az Arrabbiati és a piagnoni csoport egyetértett: Savonarolának el kell fogadnia a kihívást, és minden kétséget kizáróan be kell bizonyítania, hogy Isten kiválasztottja. Mindkét fél beterjesztette javaslatát a Signoriának. A Tanács azonnal jóváhagyta az eseményt, és bejelentette, hogy emelvényt kell ácsolni a Piazza della Signorián, és a látványosságra szombaton, április hetedikén a dél utáni órában kerül sor. Mindenki nagyon kíváncsi volt a versengésre. Mint a köztiszteletben álló Arrabbiato, Leonardo Strozzi mondta: – Gyors tisztázást követelünk Savonarola sugalmazásának forrását illetően: Isten vagy Sátán. Mindenki nagyon várta az eseményt, kivéve Savonarolát. Sajnálatát fejezte ki, hogy követői olyan próbába bocsátkoznak, ami egy másik ember halálát okozhatja; bizonyos, hogy már bőven van bizonyítékuk sugallatának eredetéről, és nincs szükség újabb megerősítésre. Nyilvánosan korholta Domenicót, hogy olyan helyzetbe hozta őt, „ami mások számára veszélyes lehet.” Sikertelenül próbálta meggyőzni a piagnoni híveket, hogy a tűzpróba hasztalan, dölyfös kihívás. De megakadályozni nem tudta. – Ha mesterem nem lép a lángok közé – mondta Domenico okosan – akkor belépek én, és bebizonyítom, hogy ő Isten választottja. Így hát április hetedikén szombaton, délelőtt tíz órakor férjem és én kocsin a Palazzo della Signoriára hajttattunk. Rendkívüli óvintézkedéseket tettek: a külföldieket kiutasították és a város minden kapuját bezárták. Egész Firenzében kis szomszédsági őrjáratok vigyázták a rendet, az utcákon rengeteg piagnone sietett gyalog a tér felé. Három útvonal kivételével piazza minden bejáratát lezárták, a három nyitott utcát a Signoria saját katonái vigyázták. Nőknek nem engedélyezték az esemény megtekintését… legalábbis olyan nőknek nem, akiknek nem volt befolyásos férjük és kocsijuk. Férjem most Firenze egyik legnagyobb hatalmú embere volt: végre megválasztották elöljárónak a következő terminusra. Ünnepséget rendeztünk a hírre… elég pazar ünnepséget, amit érdekes mód egyetlen piagnone barátja sem kifogásolt. Francesco nagyon büszke volt, hogy a Prior hosszú skarlátszín tunikáját viselhette, és ezen a délelőttön sem volt ez másképp. Amint az őrök meglátták ezt a tunikát, mélyen meghajoltak. Francesco udvarias, leereszkedő kézmozdulattal üdvözölte az őröket, ők pedig intettek, hogy menjünk tovább. Férjem az úton egyenlő arányban hol jószándékú, nyugodt mosollyal nézett, hol 257

homlokát ráncolva hallgatott. Úgy gondolom, olyan reményeket táplált, hogy a körülmények valamiképpen Savonarolára nézve kedvezően alakulnak. Úti célunk a Palazzo volt, ahol Francesco kimentette magát, azt mondta, csatlakoznia kell az elöljárókhoz, akik a ringhierán, mellvéddel körülvett kövezett teraszon ültek a Palazzo előtt. Onnan nyílt a legjobb kilátás a térre. Én kis távolságban ültem, egy diszkrét kis loggián, ahova a vezetők feleségeinek székeket tettek ki. Négyet. Társaságunkban volt Francesco Valori aranyhajú ifjú felesége, Violetta. Az ő férje volt az, aki oly hevesen követelte Bernardo del Nero fejét. Hűvös reggel volt, de Violetta legyezőt hozott, idegesen mozgatta, és a biztosan bekövetkező csodáról beszélt. Milyen csodálatos, mondta, hogy az Arrabbiati párt végül kénytelen lesz elhallgatni. Én a környezettel, a látvánnyal foglaltam el magamat. Az elöljárók, köztük Gonfaloniere Valori és a férjem a masszív kőoroszlán, a Donatello faragta királyi Marzocco mellett ültek. Az oroszlán közelében volt a hosszú faemelvény egyik vége. Magasan a talaj fölé emelkedett, de nem volt elég széles ahhoz, hogy két férfi egymás mellett végigmenjen rajta. Alatta árok, benne rőzse és gallyak; fölötte szép sorokban kiégetetlen tégla, nehogy az emelvényt eleméssze a tűz. Ez a különös szerkezet tiszteletre méltó hosszúságban húzódott, a piazza egyik végétől majdnem a másikig. A hangulat majdnem karneváli volt. Az idő szép volt, felhőtlen, napos, derűs. A térre korán érkezett gyalogosok ujjongtak. A piagnonek azzal jelezték hűségüket, hogy kis piros kereszteket hoztak és himnuszokat énekeltek; az Arrabbiati és az állást nem foglalók trágár dalokat énekeltek és vaskos tréfákat kiabáltak egymásnak. Bár Savonarola felszólította a híveket, hogy böjtöljenek, szolgák léptek ki a Palazzóból és nekünk, hölgyeknek kenyeret, sajtot és bort kínáltak, mintha lovagi tornán lettünk volna. Végül két férfi jelent meg kancsókkal, erősen belocsolták a deszkázatot, és a gallyakat olajjal. Más férfiak jöttek, égő fáklyákat hoztak; a tömeg éljenzett. Fekete füst szállt a mennyek országa felé. Mialatt a tűz fellobbant és elharapózott, az emberek egy órán át még kedélyesen, izgatottan várakoztak… aztán az izgalom tetőfokára hágott. Újabb óra telt el; unalmunkat a ferences rendi szerzetesek megjelenése csillapította: együtt jöttek, szürke csuhában, rendetlenül, szétszóródott galambcsapatként. Szószólójuk azonnal a ringhierán ülő elöljárókhoz sietett. Csoportba tömörülve tanácskoztak. Közben a többi ferences szerzetes elfoglalta helyét a loggián, velünk szemben. Violetta mindannyiunkat megijesztett; letette a legyezőjét, odament kőkorlátunkhoz, és átsziszegett a ferences szerzeteseknek: – Miért diskurál velük? Tán a testvéretek nem lép a tűzbe? Erre egy fiatal szerzetes megvető pillantást vetett rá, és az idősebb testvérek tanácsa ellenére odafordult hozzá és válaszolt. – Be fog lépni. Nem fél. De jó okunk van azt hinni, hogy Fra Domenico – mert ő volt az, nem pedig mestere, Savonarola, aki rendületlenül kitartott amellett, hogy belép a tűzbe – megigézett ruházatot visel. – Hazugság! – vágott vissza Violetta. Én és egy Buonomo felesége rángattuk vissza, hogy üljön le. A domonkosrendiek késtek; a Signoria vonakodva jogarvivőt küldött értük, hogy a Piazzára kísérje őket. Igen hatásos belépővel jelentek meg: Fra Domenico jött elöl, vállán mártírkereszt, majdnem akkora, mint ő maga. Savonarola követte, kezében kis ezüst szentségtartó, benne Szent ostya, mert kitartott amellett, hogy Domenico nincs biztonságban, ha nem viszi magával a Szent ostyát a tűzbe. Mögöttük a San Marco templom gyülekezetének férfi tagjai, kezükben fáklya, és kis piros keresztek, azután a többi szerzetes következett. A tömeg sziszegéssel, pisszegéssel, kifütyüléssel, örömujjongással és zokogással fogadta a menetet. A férfiak átkokat, áldásokat, imákat és sértéseket kiabáltak. A szerzetesek, a ferencesek és a domonkosrendiek is énekelni kezdtek.

258

A San Marco társasága végül elfoglalta a helyét, biztonságos távolságban a ferencesektől; aztán Francesco Valori, a Gonfaloniere intett Domenicónak és Savonarolának, hogy lépjenek oda a ringhierához. Nem hallottam, de láttam a diskurzust: Valori mondott valamit Savonarolának, aki dühödt gesztussal válaszolt. Domenico, aki addigra már letette a keresztjét, kezét mestere vállára téve próbálta csitítani. Aztán Valori és a férjem Domenicót a Palazzo della Signoriára vezette. A tömeg felmordult. Sokáig vártak, és nem értették Domenico hirtelen eltűnésének okát. De mi nők értettük, és nem lepődtem meg, amikor nem sokkal később Domenico ferences rendi csuhában jött vissza. Violetta oldalba bökött és elég hangosan ahhoz, hogy a ferencesek is meghallják, azt mondta: – Látod? Ha a ruhái meg lettek volna bűvölve, nem egyezett volna bele ilyen könnyen és gyorsan, hogy másba öltözzön. Ő nem fél a tűzbe menni. Fra Domenico és Savonarola elindultak a tűzpróba emelvényének feljárata felé, ahol két katona állt és Fra Giuliano, a fiatal ferences rendi szerzetes, aki önként vállalta, hogy belép a tűzbe Domenicóval. Aztán a fiatal ferences szerzetes előre lépett és megállt… mire Domenico és Savonarola visszafutottak a ringhierához. A tömeg ingerülten morajlott. Valori, a férjem és két másik piagnone elkapták Domenicót és valamit hevesen magyaráztak neki. Domenico undorodva rázta a fejét, de megint megengedte, hogy a Palazzóba vezessék. Mellettem Violetta becsapta a legyezőjét, a székére ejtette és a loggiával szemközti korláthoz lépett. – Na, most mi van? – szólt kihívóan. – Gondolom, most azt mondják, hogy maga Domenico van megbabonázva, ezért képtelen bemenni a tűzbe! Egy idősebb ferences rendi szerzetes fordult oda hozzá. – Természetesen nem mondjuk ezt, Madonna. De nem lehet, hogy Fra Domenico alsóruhája ugyanúgy meg van bűvölve, mint a felső? Ön talán nehezen érti meg, de vannak köztünk olyanok, akik őszintén hiszik, hogy Fra Girolamo ereje nem Istentől, hanem sokkal sötétebb erőtől ered. – Ez képtelenség! – szólt Violetta a korláton áthajolva. – Csak azért húzzák az időt, mert félnek! – Természetesen félünk – felelte a szerzetes nyugodtan. – Tudjuk, hogy Fra Giuliano meghal, ha belép a tűzbe. Csak egy kérdésünk van. Violetta fintorogva várta a folytatást. – Ha Fra Girolamo nem fél, és biztosan tudja, hogy Isten megkíméli őt és kinyilvánítja próféta mivoltát, miért nem lép be menten a tűzbe, hogy rögtön eldöntse ezt a vitás kérdést? Violetta visszahúzódott; leült és hevesen legyezgette magát, a ferencesek tisztességtelenségéről hadoválva magában. De tekintetében a kétség villanását láttam. Fátylamat hűvös szellő borzolta. Felnéztem a korábban tiszta, felhőtlen égre. A hirtelen támadt szél gyors esőszagot hozó felhőket fújt az ég boltozatára. Domenico újra megjelent, valószínűleg levetette kifogásolt alsóruháit. Végül megfogta a nagy keresztet, amivel a térre lépett. Gonfaloniere Valori vállon veregette és intett, hogy tegye le a keresztet. Domenico aggodalmasan engedelmeskedett. A tömegben néhányan undorral fujjoltak. Ekkorra újabb szerzetes csatlakozott a fiatal Fra Giulianóhoz, és ketten már harmadszor mentek a kormányzat tisztviselőihez a ringhierához. Savonarola ott várt, a szentostyát tartalmazó ezüst szentségtartó mellett, amit tisztelettudóan egy asztalra helyezett. Amikor a két ferences a tisztségviselőkhöz szólt, Savonarola üvölteni kezdett. Indulatosan mutatott az ezüst szentségtartóra, a többi szerzetesre, férjemre és Francesco Valorira. Aztán Domenicóhoz fordult és Domenico remegő fejéből ítélve nyilvánvaló volt, hogy zsákutcába jutottak. Patthelyzet alakult ki. – Mi az? Mi történt? – kérdezte Violetta. 259

A szerzetesek alattunk nem válaszoltak, de én Savonarola határozott gesztusából ítélve arra jutottam, hogy a szentségtartóhoz van köze. – Nem akarják, hogy Domenico magával vigye az ostyát. Ez volt az a pont, amiben már az elején megegyeztek. Egy domonkosrendi barát azt álmodta, hogy Domenico sértetlenül átlépdelt a tűzön, mert szentelt ostyát tartott magánál; Savonarola ragaszkodott hozzá, hogy Domenico eszerint járjon el. A ferencesek eddig nem emeltek kifogást ez ellen. Domenico dühödten a piazzára lépdelt, konokul megállt az istenítélet emelvénye előtt, a lángokba bámult; dühös viselkedése éles ellentétben volt a rendtársai énekelte ékes himnuszokkal. A szél lebegtette csuháját lába, felsőteste körül. Az ég egyre sötétedett. Az idősebb ferences, aki korábban Violettával beszélt, megfordult és szembenézett velünk, asszonyokkal. – Aliért van az – kérdezte szelíden –, hogy Fra Domenico fél a szentelt ostya nélkül belépni a tűzbe? Talán a hite nem elég, hogy megvédje? És miért nem vet véget Savonarola a vitáknak? Ha nem ért egyet kéréseinkkel, miért nem sétál be egyszerűen a tűzbe ő maga? Violetta nem felelt. A ringhiera24 felé nézett haragosan, ahol férje és a ferencesek álltak és Fra Girolamóval vitatkoztak. – Gyáva! – kiáltotta valaki. Tétova cseppekben eleredt az eső. A loggia menedékében, biztonságból néztem, ahogy az esőcseppek a korlátra hullanak. – Gyáva! – ordított egy másik hang. – Lépj be a tűzbe! – Fél! – szólt egy másik férfi. – Nem látod? Hiszen fél! Villám csapott le, félelmetesen közel; Violetta megrettent, megragadta a karomat. Domenico csak állt, szilárdan és rendíthetetlenül a sűrűsödő esőben, miközben Savonarola továbbra is az elöljárókkal vitatkozott. Megint villámlott aztán valaki kiáltott: – Hazudott nekünk! Mindig is hazudott nekünk! Hatalmas szürke vízfüggönyök zúdultak alá, gyorsan elárasztva a piazzát. Villám csapott le. Mi, feleségek elhagytuk székeinket és a loggia közepére siettünk. Kilestem a térre: Domenico nem mozdult. Meglepő módon a tömeg sem. Azért jöttek, hogy tanúi legyenek, ahogy a prófétáról kiderül az igazság, és elhatározták, nem mennek el, míg kielégítő választ nem kapnak. A tűz, mely egy pillanattal korábban még vadul lángolt, már kialudt; a rőzse, a fa nem olajban, hanem vízben ázott. Az emberek lelkesedése ugyanilyen gyorsan kialudt. A férfiak túlüvöltötték az esőt: – Maga Isten helyteleníti! – Fra Girolamo idézte elő a vihart, nehogy kiderüljön hazug volta! Férjem és Valori követet küldött az esőbe, üzenettel a katonák vezetőjének. A katonák sürgetni kezdték a közönséget, hogy oszoljanak, menjenek haza. De a piazzára gyűlt férfiak, akiknek többsége eddigre már elhajította kis piros keresztjét, nem volt hajlandó távozni. – Miért nem mész be a tűzbe? – Szodomita! – Eretnek! – Hazug! A feleségek megrettentek; siettek a ringhierára, férjeik mellé. Én is odaálltam Francesco mellé. Savonarola a közelben volt, nem is ázott át nagyon, ruhája elég száraznak tűnt, de egész testében remegett, mintha bőrig ázott volna. – Nem távozhatok kíséret nélkül! A ferencesek ellenem fordították a népet! 24

korlát

260

– Intézkedem – mondta Valori, és eltűnt a Palazzóban. Francesco szolgát küldött a piazzára, hogy keresse meg Claudiót. Hazafelé mentünk, amikor az özönvíz, amilyen gyorsan jött, el is állt. Francesco kinézett az ablakon, és furcsa megjegyzéssel sóhajtott fel. – Vége.

261

LXVII.

H

azatértünk. Francesco aznap éjszaka nem ment el otthonról. Parancsot adott, hogy zárják be a kaput és kardokkal felfegyverkezett istállófiúkkal védette; aztán dolgozószobájába ment és vacsorázni sem jött le. Apám sem jött vacsorára, ami aggodalommal töltött el. Napok óta nem láttam, de Francesco megtiltotta, hogy aznap éjjel bárki elhagyja a palazzót. A mi utcánk szerencsére csendes volt, de nyugat felől fáklyák fényét láttam, onnan, ahol a San Marco templom volt. Aznap reggel Isabella izgatottan várta a San Marco templom gyülekezetének asszonyaival – kíváncsiságból, nem hitből – a tűzpróba eredményét. Isabella arról számolt be, hogy amikor Savonarola megérkezett, azt mondta, a ferencesek úgy húzták az időt, hogy azzal kihívták Isten haragját, aki vihart küldött rájuk. Az asszonyok kétkedtek, és még jobban kétkedtek, amikor megérkeztek a prófétára igen dühös férjeik. Isabella azt mondja, az egyházközség tagjai nekiestek a szerzeteseknek, ezért ő félelemből inkább hamar távozott. Másnap Virágvasárnap volt. Francesco nem ment a templomba, ismét úgy döntött, hogy otthon marad és az egész háznépnek megtiltotta, hogy elmenjünk. Ezen a napon azonban látogatókat fogadott, egyenként, mindenkit más időpontban. A piagnonék vezére, Francesco Valori, korán reggel jött és négyszemközt beszélt férjemmel dolgozószobájában; elkeseredett ember benyomását keltette érkezéskor és távozáskor is, úgy nézett ki, mint aki rájött, hogy minden aranya homokká változott. A második látogató fiatal hírnök volt, levelet hozott; férjem ragaszkodott hozzá, hogy személyesen neki kézbesítsék. A harmadik látogató az Arrabbiati párt egy prominens tagja, bizonyos Benedetto de' Nerli. Éjszaka érkezett, vacsora után, és szabadkozott a késői óra miatt, de mint mondta sürgősen beszélnie kell Ser Francescóval. Férjem a nagy fogadószobában fogadta. Hallottam a zajokat és lementem; bár nem volt szabad a férfiakkal egy társaságban ülnöm, a nyitott ajtó körül ólálkodtam és hallgatóztam. Ser Benedettónak mély, zengő hangja volt és nagyon tisztán, artikuláltan beszélt, amiért hálás voltam. – Rossz híreket vagyok kénytelen közölni – kezdte Ser Benedetto. Francesco hangja halk volt, kissé gúnyos. – El nem tudom képzelni, hogyan lehetne a helyzet a jelenleginél is rosszabb. Ser Benedetto mintha meg sem hallotta volna ezt a megjegyzést, határozottan folytatta. – A piagnonek elvesztették vezetőjüket. Francesco Valorit ma éjjel megölték. Csend lett, férjem igyekezett megérteni a tragikus hírt és következményeit. – Hogyan történt? – A San Marco templomban vesperáson vett részt. Egy csoport garázda fickó félbeszakította a szertartást és azzal fenyegették, hogy felgyújtják a házát. Nagyon elfajult a helyzet; erővel magukkal hurcolták, de sikerült elmenekülnie. Amikor hazaért, egy szekrényben bújt el; a garázdák követték és íjjal fejbe lőtték a feleségét. Aztán megtalálták Valorit és a Signoria felé vonszolták… – Ostoba lépés, ha ártani akartak neki – vágott közbe a férjem. – Ott menedéket talált volna. Ser Benedetto hangja hirtelen rideg lett. – De lehet, hogy nem. – Elhallgatott, szünetet tartott, hogy burkolt célzása célt érjen, aztán folytatta: – A Signoria felé menet találkoztak Vicenzo Ridolfival és Simone Tornabuonival… Ismertem ezeket a neveket. A lefejezett ötök közül kettővel Lorenzo Tornabuonival és Niccolo Ridolfival rokonságban álltak.

262

– ...Nem igazán hibáztathatok, hogy bosszút akartak állni Valorin, akinek nagy szerepe volt abban, hogy szeretteiket halálra ítéljék és lefejezzék. Az utcára mentek, ahogy sokan mások, akik Savonarola letartóztatásában reménykedtek. Tornabuoni kezében ágnyeső kés volt … Behunytam a szememet. – …és kettémetszette Valori koponyáját, és Ridolfi közben azt kiáltotta: „Többé nem leszel hatalmon!” Tudomásom szerint Valori teste még mindig az utcán hever. – Miért mondja ezt el nekem? – kérdezte a férjem. Hangja nem volt sem elutasító, sem védekező, ahogy arra számítottam; volt benne némi aggodalom. – A tanács jelenlegi összetétele, mint tudja az, hogy az ön pártja és az én pártom tagjai egyenlő számban vannak. Ha ez továbbra is így marad, nincs törvényes mód Savonarola ügyének megoldására. Akkor az utcákon fog eldőlni az ügy, vérontás lesz, és minden polgár megszenvedi. – De ha… Férjem közbevágott: – De ha csak egy piagnone elöljáró megváltoztatja lojalitását és átáll az Arrabbiati oldalra… – Pontosan. Akkor gyorsan működésbe léphet az igazságszolgáltatás és sok élet megmenekül. – Ser Benedetto – mondta férjem ugyanolyan szívélyességgel, amivel minden kedves vendéget fogadott – gondolkodni fogok azon, amit mondott. És reggel, a Signoria ülésén tudatom a választ. – De ne később – mondta Ser Benedetto, és mintha figyelmeztetést, sőt, fenyegetést éreztem volna benne. Hallottam a fenyegetést és örültem. Azt akartam, hogy Fra Girolamo máglyára kerüljön. Sőt, azt akartam, hogy Domenico is ott égjen vele. Hétfőn reggel férjem azt mondta nekem, készíttessem elő a házat a szolgákkal egy nagyon fontos, tekintélyes vendég fogadására. Közölte, hogy a vendég néhány hétig nálunk fog lakni. Azzal elment a Signoria ülésére. Bár az utcák, hála a rendet fenntartó szomszédsági őrjáratoknak, már nyugodtabbak voltak, nem ment egyedül: Claudiót kérte meg, hogy vigye el, és két fegyveres ült mellette a kocsiban. Kénytelen voltam otthon maradni, mert elvitték a kocsit. Zalumma és én lóháton is elhagyhattuk a házat, ha nagyon muszáj… de biztonságosabb, ha férfi kísérettel megyünk, és ez rendes körülmények között is így volt, nemhogy ilyen bizonytalan időkben. És minden szolga, aki kísérőként szóba jöhetett volna, nagyon el volt foglalva Francesco parancsának teljesítésével, hogy a vendég fogadására rendbe tegye a palazzót. Nagyon vágytam apámat látni. Elhatároztam, hogy amint Francesco visszatér, követelni fogom, hogy meglátogathassam apámat, és meggyőződjek róla, hogy jól van. Elképzeltem, milyen párbeszédet kell folytatnom Francescóval: elutasít, mondván, nem biztonságos, én ragaszkodom a kérésemhez és azt mondom, hogy Claudio és a két fegyveres ember majd megvéd. Zalumma és én kihoztuk Matteót a gyerekszobából és levittük a kertbe, mert szép napunk volt. Fogócskát játszottunk és nevettünk; összefogtam a kezét és a csuklójánál fogva körbe forogtam vele, míg a lába nem érte a földet. Az volt a szándékom ezzel, hogy mindketten jól elfáradjunk. Nem ismertem más módját annak, hogy felvidítsam magamat. De ekkor fordult elő először, hogy Matteo nálam hamarabb fáradt ki. Félrebillent a feje, elaludt a karomban. Már olyan nehéz volt, hogy alig tudtam vinni. Zalumma mellett lépkedtem, a rózsabokrok között. Zalumma halkan beszélt. – Szerinted mi történik Savonarolával? – Azt hiszem, Francesco csatlakozik az Arrabbiati párthoz – feleltem. – És Savonarola meg fog halni. Máglyán égetik el, ahogy anyám mondta. Igaza volt az öt fejetlen emberrel kapcsolatban. Emlékszel? – Igen. – Zalumma egy távoli olívaligetet nézett a hegyen, elgondolkodva, titkolt emlékeken merengett. – Sok mindenben igaza volt. – Hangja élessé vált. – Örülök, ha meghal. – Ez nem változtat semmin – mondtam. Felkapta a fejét, hitetlenkedve nézett rám. – Ezt hogy érted? Mindent megváltoztat! Felsóhajtottam. 263

– Ugyanazok az emberek kormányozzák Firenzét. Semmi, de semmi nem változik. Később, amikor Matteo a gyerekszobában aludt és a szolgák lent, a konyhában ettek, Francesco dolgozószobájába mentem. Ostobaságot követtem el, hogy fényes nappal bementem oda, de nagyon nyugtalan voltam és aggodalom gyötört. És arra sem gondoltam, hogyan jutok el Leonardóhoz, ha új levelet találok. Ideje csatlakozni az Arrabbiati párthoz és feláldozni a prófétát. Javaslatod alapján már elindítottuk a folyamatot, hogy Firenzébe csaljuk Pierót és nyilvánosan elrettentő példát statuáljunk vele a népnek. A nép még mindig dühös; odavetünk nekik egy másik bűnbakot. Különben úgy, hogy Savonarola eltűnik, túlságosan megenyhülhetnek a Mediciek irányába. Messer Iacopo tervét vesszük mintául: tettenéréssel leplezem le az árulót, közszemlére tetetem a piazzán, és erősítésként a zsoldos csapatokra támaszkodom. Ezek a zsoldos csapatok évekkel ezelőtt cserbenhagyták Messer Iacopót… de biztosíthatlak arról, hogy a mieink nem hagynak cserben minket. Popolo e liberta! Keress olyan elöljárókat, akik támogatnak minket ebben a tervünkben. Jutalmazd őket bőségesen. Ígérj nekik fontos szerepet a következő kormányban; de rangban te következel utánam. Ne szorítkozzunk csupán Piero nyilvános feláldozására. Meg kell szabadulnunk az összes Medici fiútól – mert ha csak egyikük is túléli, nem lehetünk nyugodtak, örökös veszélyt jelentenek ránk. Giovanni bíboros jelenti a legkisebb veszélyt, és ügynökeim Rómában ezt megoldják. De a legfiatalabb… ő a legveszélyesebb, mivel megvan benne az intelligencia és a politikai éleselméjűség, ami bátyjaiból hiányzik. És a te házadban alszik a tökéletes csalétek, hogy Firenzébe jöjjön. Összerogytam, némán, mintha orgyilkos pengéje szúrt volna le, csak ültem ott a padlón, szoknyám gyűrötten hevert körülöttem, ölemben a hihetetlennek tűnő levél. Túlságosan döbbent voltam, hogy megjegyezzem tartalmát. Nem mertem. Apámnak igaza volt: ha a teljes igazságot tudtam volna, Francesco és Claudio az arcomról, minden gesztusomról leolvasta volna. Apám és a gyermek kedvéért maradtam kábult, érzéketlen. Nem engedhettem meg magamnak, hogy gondolkozzak vagy érezzék. Nem engedhettem meg magamnak sem a reményt, sem a dühöt. Remegő lábbal álltam fel, aztán gondosan összehajtottam a levelet s visszacsúsztattam a helyére. Felmentem a lépcsőn, szobámba. Lassan, megfontoltan elővettem a könyvet és éjjeliszekrényem lapjára tettem, ahol Isabella biztosan meglátja. Gyors léptek hallatszottak a lépcsőn, a folyosón; az ajtóhoz léptem, de Zalumma megelőzött, ő nyitotta ki. Nem vette észre, mennyire zaklatott vagyok, milyen sápadt, szemem mennyire tágra nyílt. Fekete szemöldökén, ajkán a bánat kemény vonásai. – Loretta itt van. – mondta. – Apád házából. Gyere gyorsan! Loretta azt mondta, apám haldoklik. Három napja vért hány, sem enni, sem inni nem tud. A láztól gyakran félrebeszél. Nem pestis, bizonygatta. A pestissel nincs vérhányás. Már két napja hívat. És Loretta mindig eljött, de Claudio vagy Francesco vagy ez egyik fegyveres mindig elküldte. Loretta kocsival jött. Egy pillanatig sem gondolkodtam, nem kérdeztem helyese vagy sem; senkinek nem mondtam semmit. Azonnal a kocsihoz mentem és beszálltam. Zalumma velem jött. Loretta a bakra ült és elindultunk. Szörnyű utunk volt, át az Arnón, a Ponte Santa Trinitán, a zavaros víz felett, ott, ahol Giuliano állítólag megfulladt. Próbáltam meggátolni a folyton elmémbe tóduló szavakat, de képtelen voltam másra gondolni. De a legfiatalabb… ő a legveszélyesebb. És a te házadban alszik a tökéletes csalétek…. 264

– Képtelen vagyok – mondtam hangosan. Zalumma aggódón nézett rám, de nem szólt. A levél biztosan csapda; Francesco felfedezhette, hogy kutatok az íróasztalában, vagy Isabella elvesztette a fejét és mindent bevallott. Persze, hogy ez Lehetetlen. Nem lehet, hogy mindenki tudta, hogy életben van, csak nekem nem mondta meg senki. Mély lélegzetet vettem, és emlékeztettem magamat, hogy apám haldoklik. Talpam alatt imbolygott a föld, kapkodva kerestem támasztékot. Alig volt rá példa, hogy apám, Antonio hálókamrájában megfordultam volna. Egyedül soha. Dél volt; odakint hűvös szellő fújt. Apám szobájában sötét volt, a tűztől meleg; a levegő kimondhatatlan dolgoktól bűzlött. Antonio meztelenül feküdt kopott takaró alatt, az ágy nedves volt a tisztítástól. Szeme csukva; a félig behúzott spalettákon beszűrődő fényben szürkésfehérnek tűnt. Nem is vettem észre rögtön, mennyire lefogyott; meztelen mellkasán a bordák úgy kiálltak, hogy egyenként meg tudtam számolni őket. Arca olyan volt, mintha a bőr leolvadna róla. Odaléptem az ágyhoz. Kinyitotta a szemét. Tekintete réveteg, szeme láztól csillogott, szeme fehérje besárgult. – Lisa – suttogta. Lehelete visszataszítóan émelyítő szagú volt. – Apám! – feleltem. Loretta széket hozott. Megköszöntem, aztán megkértem, hogy menjen ki, de Zalummát maradásra kértem. Leültem, megfogtam apám kezét; túl gyenge volt, hogy viszonozza szorításomat. Gyorsan, felületesen lélegzett. – Nagyon hasonlítasz az anyádra… de még szebb vagy. – Szóra nyitottam a számat, hogy ellentmondjak neki, de ő összehúzta szemöldökét. – Igen. Szebb vagy… – Körbenézett a szobában. – Matteo itt van? Bűntudat tört rám; hogyan tagadhattam meg tőle egyetlen örömét, az unokáját? – Sajnálom – mondtam. – Aludt, amikor eljöttünk. – Jó. Szörnyű hely ez egy gyereknek. Nem néztem Zalummára. Le sem vettem apámról a szememet. – Szóval megmérgeztek. – Igen. Hamarabb, mint gondoltam… – Hunyorgott, ferdén nézett rám. – Alig látlak. Az árnyak… – Arca grimaszba torzult a fájdalomtól, aztán amikor a roham elmúlt, bocsánatkérőn nézett rám. – Ki akartam csempésztetni magunkat Firenzéből. Volt egy kapcsolatom, azt hittem, segíthet nekünk… Ők több pénzt adtak neki, mint én. Sajnálom. Ezt sem tudom megadni neked… – A beszéd nagyon kifárasztotta; lihegve csukta be a szemét. – Egy valamit még adhatsz nekem – mondtam. – Az igazságot. Résnyire nyitotta a szemét és oldalvást pillantott rám. – Tudom, hogy te ölted meg az idősebb Giulianót – mondtam. Mögöttem Zalumma ajkát a meglepetés és harag hangja hagyta el; apám mentegetőzni próbált. – Kérlek, ne izgasd fel magadat. Nem kérem, hogy magyarázkodj. Azt is tudom, hogy te ölted meg Picót. Tudom, hogy azt tetted, amit Francesco mondott, mindent megtettél, csak hogy biztonságban legyek. De ezzel a titkoknak még nincsen vége. Még van valami, amit el kell mondanod. Az első férjemmel kapcsolatban. Az egyetlen férjemmel kapcsolatban. Arca eltorzult; halk, nyöszörgő hangot hallatott, ami lehetett akár zokogás is. – Ó, leányom – mondta. – Majd' megszakadt a szívem, hogy kénytelen voltam mindvégig ilyen kegyetlenül hazudni neked. – Ezek szerint igaz. – Becsuktam a szememet, szitkozódni akartam, szabad folyást engedni dühömnek, aztán nagy örömömnek, és gyászomnak, de hang nem jött ki a torkomon. Amikor újra kinyitottam a szememet, a szobában minden másnak tűnt. – Ha megmondtam volna az igazat – suttogta – megpróbáltál volna eljutni hozzá. És megöltek volna. Megölték volna a gyermeket is. És ha ő megpróbált volna eljutni hozzád, őt is megölték volna.

265

– Giuliano – suttogta Zalumma. Megfordultam, ránéztem. – Nem tudtam – magyarázta. – Sosem voltam benne biztos. Valaki a piactéren egyszer mondott valamit, ami elgondolkodtatott, hogy talán… De aztán arra gondoltam, hogy talán megbolondultam. És alig akadt ember Firenzében, aki ki merte ejteni a Mediciek nevét, kivéve, ha ócsárolták őket. A jelenlétemben soha senki nem mert mondani semmit, mert te Francescóhoz mentél feleségül. És Francesco megparancsolta az összes többi szolgának, hogy soha ne ejtsék ki Giuliano nevét, nehogy felizgassanak téged. Rájöttem, hogy Francesco mellett mennyire korlátozva voltam szabadságomban: csak a szolgákkal találkoztam, férjem vendégeivel, üzlettársaival, csak templomokba jártam. És abban a házban soha senki nem beszélt Giulianóról. Francesco kivételével senki nem beszélt a Mediciekről. Visszafordultam, apámra néztem és leplezetlen a fájdalommal azt mondtam: – Miért nem jött el hozzám? Miért nem keresett? – Megtette. Küldött egy embert; Francesco megölte. Levelet küldött; Francesco kényszerített, írjam meg neki, hogy meghaltál. Nem hiszem, hogy elhitte; Francesco azt mondta, valaki elment a keresztelőkápolnába és megtalálta a házassági bejegyzést. Salai. Leonardo. Talán Giuliano megtudta, hogy férjhez mentem és ellenőriztette; talán azt hitte, azt akarom, hogy halottnak higgyen. Akkor képzelje azt, hogy újra Giulianóval van – ezt mondta Leonardo. – Képzelje azt, hogy bemutatja a gyermekének, Madonna. – Az igazságot akarod… – suttogta Antonio. –Van még valami. Az ok, amiért olyan dühös voltam az anyádra… Hangja elcsuklott; közelebb hajoltam, hogy halljam. – Nézz az arcodra, gyermekem. Az arcodra. Nem látod benne az én arcomat. Én ezerszer néztelek, és nem láttam benned Giuliano de' Medici vonásait sem. Volt egy másik férfi… Ez utóbbi állítást nem vettem figyelembe, a delírium jelének tudtam be; nem fontolgathattam sokáig, mert apám mély gurgulázással köhögni kezdett. Vér habzott fel a száján. Zalumma rögtön mellettem volt. – Ültessük fel! Karja alá nyúltam, felemeltem, előre nyomtam; a mozdulatra sötét vér ömlött szájából az ölébe. Zalumma kisietett, hogy Lorettát hívja, miközben én egyik kezemmel apám vállát, másikkal a fejét tartottam. Egy pillanatra elállt a vérzés, aztán élénkebb vér következett; ettől mintha megkönnyebbült volna; nehezen lélegezve ült. Meg akartam kérdezni, kinek az arcát látta bennem, de tudtam, hogy erre már nincs idő. – Szeretlek – súgtam a fülébe. – És tudom, hogy te is szeretsz. Isten bocsássa meg a bűneidet. Hallotta. Felnyögött és megpróbálta felemelni a kezét, hogy megsimogassa a kezemet, de már nem volt hozzá elég ereje. – Hamarosan elhagyjuk a várost Matteóval – suttogtam. – Megtalálom a módját, hogy eljussak Giulianóhoz, mert Francesco most már kevés hasznomat veszi. Ne aggódj miattunk. Biztonságban leszünk és mindig is szeretni fogunk. Izgatottan rázta a fejét. Beszélni próbált, de beszédhang nem, csak köhögés jött ki a torkán. Loretta jött törlőruhákkal, aztán ahogy a legjobb igyekezetünk szerint sikerült megtisztogatnunk, visszafektettük apámat. Már nem volt képes összefüggően beszélni. Szeme elhomályosult, nem reagált hangomra. Nem sokkal később lehunyta a szemét, és olyan volt, mintha aludna. Egész délután ott ültem mellette. Ott ültem alkonyatkor, és akkor is, amikor leszállt az este. Amikor Francesco megérkezett, dühét, hogy elszöktem a palazzóból, hamis együttérzés váltotta fel, nem engedtem be apám szobájába. Éjfél utánig maradtam mellette, amikor rájöttem, hogy egy ideje már nem lélegzik. Lorettát és Zalummát hívtam, aztán lementem, az ebédlőbe, ahol Francesco várt és bort ivott. – Meghalt? – kérdezte nyájasan. Bólintottam. Szemem száraz volt. – Imádkozni fogok a lelkéért. Miben halt meg? Lehet tudni? – Lázban – mondtam. – Bélgyengeség miatti lázban. 266

Francesco figyelmesen nézte az arcomat, és mintha elégedett lett volna azzal, amit látott. Lehet, hogy mégsem hazudok olyan rosszul. – Részvétem. Vele maradsz? – Igen. A temetésig. Beszélnem kell a szolgákkal, új helyet kell találnom nekik nálunk vagy más családoknál. És vannak egyéb ügyek is, amikkel foglalkoznom kell… – Haza kell mennem. Várom az üzenetet vendégünk érkezéséről és sok más teendő is van a Signoriával kapcsolatban. – Igen. Tudtam, hogy Savonarolát, hála Francesco gyors átállásának az Arrabbiati táborba, letartóztatták. Legalább nem kell már színlelnem, hogy férjem és én jámbor, istenfélő pár vagyunk. – Akkor találkozunk a temetésen? – Természetesen. Isten adjon nekünk erőt! – Igen – mondtam. Erőt akartam. Szükségem volt erőre, hogy megöljem Francescót.

267

LXVIII.

A

znap éjjel apám házában maradtam, anyám ágyában aludtam. Zalumma viszszament Francesco palazzójába, elhozott néhány személyes holmimat, meg egy gyászruhát és fátylat a temetésre. Kérésemre elhozta azt a nagy smaragdot is, amit Francesco adott nekem az első éjszakán, amikor hagytam magam meggyalázni általa, valamint elhozta a gyémántokkal és opállal kirakott fülbevalót is. Matteo otthon maradt a dajkával; nem volt szívem ilyen szomorú helyre hozni. Miközben Zalumma visszatérésére vártam, nem néztem, ahogy Loretta a halott-mosdatást végzi. Inkább apám dolgozószobájába mentem, találtam egy ív pergament, tollat és tintát. Giuliano di Lorenzo de' Medici Róma Szerelmem, Szerelmem! Hazudtak nekem, azt mondták, meghaltál. De szívem soha nem változott irántad. Figyelmeztetés: Salvatore de' Pazzi és Francesco del Giocondo ide akarnak csalni téged és Pierót, hogy megöljenek. Hadsereget gyűjtenek Firenzében. Meg akarják ismételni, ezúttal sikerrel Messer Iacopo de' Pazzi tervét, hogy a Piazza della Signoriára szólítsák a népet a Mediciek ellen. Nem szabad idejönnöd! Abbahagytam az írást. Ennyi idő elteltével hogyan ismerhetné fel a kézírásomat? Mit mondhatnék, hogy bizonyos lehessen a levél eredetiségéről? Csak kérek, ahogy korábban: Mondj helyet és időt… de ha nem akarsz engem, ne szólj. Akárhogy is, hamarosan elmegyek hozzád. Ne írj a hagyományos módon… leveledet elkoboznák és elolvasnák; és én és a gyermekünk, a te fiad, veszélyben lennénk. Szörnyű hazugsággal választottak el tőled. Most, hogy tudom az igazságot, egy pillanattal sem, bírom tovább, hogy távol vagyunk egymástól. Szerető feleséged, Lisa di Antonio Gherardini Amikor Zalumma visszajött, átadtam neki az összehajtott papírlapot. – Nem küldhetem el ezt levélként – mondtam. –A Nyolcak Tanácsa elfogná és a fejemet vennék. Meg kell fizetnem valakit, aki hajlandó elrejteni a ruhájában és egészen Rómáig viszi, és gondoskodik róla, hogy személyesen adják át. – Megmutattam és átadtam neki a smaragdot és a fülbevalót. – Te vagy az egyetlen, akiben bízhatok. Azt hittem, bízhatok Leonardóban; most már képtelen vagyok harag nélkül kimondani a nevét. Szándékosan elhallgatta előlem az egyetlen dolgot, ami begyógyította volna szívem minden sebét. Giuliano… halott. Ezt a hírt így kevesen hallották. A többség úgy tudja, hogy Giuliano életben van. Már nem szereti? Azért volt tartózkodó első találkozásunkkor, mert azt hitte, feleségül mentem egy másik férfihoz abban a tudatban, hogy első férjem még életben van. Képesnek tartott az árulásra… mert ő maga is képes rá. Zalumma átvette az ékszereket és óvatosan a ruhája ráncai közt rejtőző zsebbe tette. 268

– Ha egyáltalán lehetséges – mondta – gondoskodom róla. Megegyeztünk, hogy korán reggel elindul és keres egy megbízható futárt. És íme a hazugság, amit kitaláltam: annyira lesújtott a gyász, hogy a patikába megy valami idegcsillapító szerért. Olyan korán volt, és annyira nyomorult állapotban voltam, hogy nem akartam megvárni, míg Claudio felkel és előkészíti a lovakat, ezért küldtem gyalog. Szörnyen féltettem, hogy ilyen veszélyes feladattal bíztam meg; egy dolog különösen aggasztott: – Nem hoztam el a tőrömet – mondtam. Ha elhozom, odaadtam volna neki. Mosolya halvány, ám sokatmondó volt: – De én igen. Aznap éjjel nem gyászoltam. Anyám ágyában feküdtem, Zalumma a lábamnál a matracon, amit apám nem vitetett ki. Nem tudtam aludni. Most, hogy Antonio halott, Francesco már nem veszi hasznomat… kivéve csalétekként, de ezt a szerepet én képtelen lennék eljátszani. Eljött az idő, hogy elmeneküljünk; úticélom Róma. Számtalan módra gondoltam, hogyan juthatnék át a városkapun… de egyik sem volt biztonságos vagy kivitelezhető, egy nyughatatlan kétéves kisfiúval. Csak egy dolgot határoztam el: hogy mi hárman – Zalumma, Matteo, és én – még hajnal előtt elindulunk, miután Francesco hazatér a dorbézolásból, részegen ágyba fekszik és én megölöm. A reggel csendjében, amikor még mindenki aludt, eljött az idő, hogy Zalumma elinduljon. Megfogtam a kezét és arcon csókoltam. – Még találkozunk – ígérte meg. – Ha előbb nem, apád temetésén. Ha elkések, a templomban megtalállak. – Könnyed léptekkel ment az ajtóhoz; aztán egy gondolat megállította, és válla fölött visszanézett rám. – Sok mindent megbocsátottál apádnak. Túl sokat. Talán én is megpróbálok megbocsátani neki. Amint elment, apám hálószobájába mentem. Ridegnek és boldogtalannak tűnt fehér vászon ingében, keze a kis piros keresztre kulcsolva. Kivettem a kezéből és a szekrénybe rejtettem egy stósz tunika alá, ahol Loretta nem találja meg; amint ott matattam egy arany markolatú tőrre bukkantam, míves és halálos fegyver volt. Övembe bújtattam. A temetés a none25 után, kora délután volt a Santo Spirito templomban. Loretta korán reggel elment intézkedni; mivel a pestisjárvány már nem tombolt olyan nagy erővel, a vártnál könnyebb volt sírásókat fogadni. Az apámért mondott mise rövid és szomorú volt. Francesco is eljött, türelmetlenül ülte végig a szertartást, aztán hirtelen távozott, mondván, hogy sürgős ügyet kell tárgyalnia a Signoriában. Megkönnyebbültem; már szinte lehetetlen volt elrejtenem iránta érzett gyűlöletemet. Kevesen álltak apám sírjánál, csak Lauro nagybácsi, a felesége és a gyerekei, Loretta, apám lovásza, a szakácsa meg én. Matteo otthon maradt a dajkával. Amint az első marék földet dobtam apám koporsójára, amit anyám gyönyörű kőkerubjai mellé eresztettek le, nem ejtettem könnyet. Talán a félelem lopta el a könnyeimet: Zalumma nem jött vissza. Hiba volt, mondogattam magamban, hogy ilyen drága ékszerekkel kíséret nélkül küldtem el, különösen azon a korai órán, amikor az utcákon még nemigen járnak. Ha rabló támadt rá, ki hallja meg segélykiáltását? Eljött az idő, hogy visszatérjünk apám házába a halotti torra. Lauro nagybácsi és a többiek rá akartak beszélni, hogy gyalogoljak vissza velük szüleim házához, de erre nem voltam hajlandó. Egyedül akartam maradni egy kicsit apámmal és anyámmal; maradni még a sírnál, arra az esetre, ha Zalumma végül mégis visszajön. Amikor a többiek elmentek, egy ideig egyedül voltam. Aztán a Santo Spirito ágostonrendi szerzeteseinek egyike jött oda hozzám. Rendjének hagyományos öltözetét viselte, a kámzsáját mélyen szemébe húzva, vállán ráncokba szedve. Előre, csak apám sírjára néztem; nem akartam beszélgetni. De ő mellém lépett és halkan azt mondta: 25

az idus előtti kilencedik nap, a XIV. század táján

269

– Madonna Lisa. Borzasztóan sajnálom. Hangja undorral töltött el. Elfordítottam arcomat. – Jelzett a könyvvel, hogy levelet talált – mondta. – De nem jött el, és aggódni kezdtem. Szomorúan hallom, hogy Antonio halála volt az ok. – Menjen innen! – csattant a hangom. – Menjen innen, soha többé nem akarom látni! Látásom perifériáján észleltem, hogy Leonardo lehajtja fejét. – Igaza van, hogy dühös: nem tudtam megmenteni, bár ön könyörgött nekem. De nem találtam rá módot. Olyat nem, ami ne lett volna veszélyes önre és Matteóra. Talán, ha gyásza csillapodik, megérti… – Azt tudom, hogy maga hazug, és az elejétől fogva az volt. Tudta… – Próbáltam kimondani a szavakat, de a sírás fojtogatott; nekitámadtam. – Giuliano él. És maga hagyta, hogy végig bánatban, gyászban éljek. Jó besúgóként szívtelenül kihasznált! Felszegte állát; kiegyenesedett. – Régen megmondtam, hogy nem mondhatok el mindent, mert azzal veszélyeztetném. Nem használtam ki önt. Jobban törődök önnel, mint gondolná. – A pokollal törődik, nem velem! Azért bámul úgy, hogy a drága kedves elvesztett Giulianójáról ábrándozzon. Erre megváltozott az arcszíne, össze kellett szednie magát. – Honnan tudta meg, hogy életben van? Ezek szerint a levélből? – És apámtól, a halálos ágyán. Hirtelen, nem helyénvaló bizalmassággal, mintha férjem vagy testvérem lenne, könyökömnél karon ragadott. Tiltakoztam, de nem engedett el. – Akkor mondja meg, kivel beszélt erről? Francescónak van fogalma arról, hogy tudja, Giuliano életben van? Próbáltam kirángatni kezéből karomat; még szorosabban fogott. – Nincs. Olyan nagyon bolond nem vagyok. Miért nem mondta el nekem? Miért hagyta, hogy ennyi ideig szenvedjek? – Nézzen magára – mondta, olyan éllel és ridegséggel, amilyent sosem hallottam tőle. – Az megválaszolja a kérdését. Az ember azért öl és hal meg, mert képtelen uralkodni érzelmein. Nem ismert engem jól, amikor először találkoztunk a Santissima Annunziata kolostorban. Nem volt semmi oka, hogy bízzon bennem. Ha elmondom, hogy Giuliano él, azonnal írt volna neki. Vagy megpróbál eljutni Rómába, hogy megkeresse. Nem tudtam volna semmi olyat mondani, amivel megállíthatom. És ön vagy ő vagy mind a ketten meghaltak volna. Ha pedig neki elmondom, hogy azért ment feleségül Giocondóhoz, mert abban a hiszemben tartották, hogy ő meghalt… – Eljött volna hozzám, ugye? Szóval neki is hazudott. Miért kéne megbíznom magában? – Arcom eltorzult a kíntól; az oly sokáig visszatartott könnyek hirtelen megállíthatatlanul folytak arcomon. – Miért szólnék a levél tartalmáról? Én magam figyelmeztetem a veszélyre… – Istenem! – suttogta, s arcán olyan rémület jelent meg, hogy menten elhallgattam. – Lisa! … Esküdjön meg, hogy nem próbált kapcsolatba lépni vele! – Nem esküszöm meg semmire! – Hangom indulatos volt. – Ide akarják csalni őt és Pierót, hogy megöljék. Azt akarják, hogy minden megismétlődjön… a Mediciek ellen akarják uszítani a népet, hogy valóra váljon Messer Iacopo terve, de ezúttal sikerüljön. Azt hitte, vagyok oly éretlen, és hagyom, hogy Giuliano veszélybe sodorja magát? Megírtam neki, hogy ne jöjjön. Azt írtam neki, hogy maradjon távol Firenzétől. – Erősen rángattam a kezemet. – Eresszen el! Megint megragadott; egy lépést hátraléptem, a sírásók felé. – Lisa… Rájönnek. Megölik magát. – Nem jönnek rá. Arról gondoskodtam. Valaki messziről a nevemen szólított. Megfordultam, Lorettát láttam. Felénk futott.

270

– Lisa, kérem! – Sosem hallottam ilyen elkeseredést a hangjában. – Nem mehet vissza vele… csapdába ejtik, megpróbálják megölni vagy Giuliano ellen felhasználni. Mit tegyek, hogy meggyőzzem…? Minden, amit tettem, az ön és a gyermeke biztonságáért volt. – Tekintete furcsán csillogott; meglepetéssel láttam, hogy könnyek gyűltek a szemében. Remek előadás, mondtam magamban. Loretta még túl messze volt, hogy hallja, amit beszélünk, de elég közel ahhoz, hogy lássa a riadalmat az arcomon; Leonardo kénytelen volt elengedni a karomat, különben Lorettának feltűnhet, hogy szerzeteshez képest igen gyanúsan viselkedik. – Ha meg akar győzni, gyorsan tegye, mert hazamegyek. Azzal hátat fordítottam neki és egy lépést tettem Loretta felé. – Lisa, szeretlek – mondta ki rögtön. Vállam fölött visszanéztem rá. – Nem annyira, mint amennyire Giulianót szerette – jegyeztem meg utálatosan. – Jobban. Még jobban, mint ahogy anyádat szerettem. Lassítottam. Megálltam. Felnéztem rá. – Nem Giuliano de' Medici volt az apád. Én vagyok az. – Madonna Lisa! – kiáltott Loretta. Lélekszakadva rohant, arca vörös volt, a temetőkert kapujánál járt. – Matteo beteg! Nagyon beteg! Azt mondják, la moria! Claudio itt van, hogy hazavigye! – Matteo beteg – mondtam. Szóra nyitotta ajkát, újra felém nyúlt, de mielőtt elérhetett volna, felkaptam a szoknyámat és rohantam Loretta felé. Futottam palazzónk főbejáratához, és rohantam volna fel a lépcsőn, de férjem az ebédlőből kiszólt. – Lisa! Gyere, ismerkedj meg a vendégünkkel! Francesco megjelent az ajtóban, arcán a szokásos álságos mosoly, keményen karon ragadott. – Gyere csak! – mondta, és magával húzott, mielőtt tiltakozni lett volna időm. Hosszú ebédlőasztalunk közepénél egy férfi ült; amikor megpillantott, felállt és meghajolt. Egy jó fejjel alacsonyabb és húsz évvel fiatalabb volt, mint Francesco. Rövid tunikája, hegyes kecskeszakálla és akcentusa Római hatásról árulkodott. – Madonna Lisa, ugye? – Uram! Bocsásson meg. A fiam nagyon beteg. Hozzá kell sietnem. Francesco mosolya nem is rebbent. – Nem kell sietned. Gyere, ülj le velünk. Higgadt, nyugodt arckifejezése teljesen rendellenes volt; pánik vett rajtam erőt. Vajon meghalt a gyermekem, és Francesco így akar nyugtatni? Vajon ez az idegen orvos, és azért jött, hogy nyugtasson? – Hol van Matteo? – követeltem. – Biztonságban – felelte, és ez az egyetlen, éles szó kétélű volt. Meg sem próbált megállítani, ahogy szoknyámban botladozva rohantam fel a lépcsőn. Amikor feltéptem a gyerekszoba ajtaját, megláttam, hogy üres. Matteo holmiját eltávolították, és a dajka szobáját is kiürítették. A kiságyon, a bölcsőben nem volt ágynemű. Őrültként rohantam le a lépcsőn. Francesco a lépcsőfordulóban várt, szobája előtt megállított. – Hol van? – rivalltam rá, forrongva, remegve. –Hova vitetted? – Mind a dolgozószobában vagyunk – mondta nyugodtan, és megmarkolta a karomat egy pillanattal azelőtt, hogy a tőrért tudtam volna nyúlni. Tekintetem végigpásztázta a dolgozószobát: gyermekem nem volt ott. A vendégünk ült a szoba közepén álló kerek asztalnál, a kandalló előtt. Két ember állt mellette: Claudio, és az egyik katona, aki Savonarola tűzpróbája után a házunkat őrizte. A katona kést tartott Zalumma torkához. – Hogy teheted ezt? – sziszegtem Francescóra. – Hogyan vagy képes ezt tenni a gyermekünkkel? Undorral horkant fel. 271

– Van szemem. Az anyjára hasonlít: megkérdőjelezhető örökség. Az én rideg Francescóm. A vendégünkkel szemközti székhez vezetett; leroskadtam, rémülten bámultam Zalummát. Arca érzéketlenül merev, tartása büszke volt. Aztán lenéztem: az asztalon kiterítve a levél, amit Giulianónak írtam, hogy könnyen olvashassam. Mellette toll, tinta és egy ív pergamen. Francesco mellettem állt, vállamra tette a kezét. – Van egy kis gond ezzel a levéllel. Át kell írni. Mintha a világ omlott volna össze bennem. Zalumma szemébe néztem: mélységes mély, fekete tükör. Nagyra becsült vendégünk apró biccentéssel jelzett a katonának, aki tőre hegyét rabszolganőm fehér torkának nyomta, míg elállt a lélegzete. Sötét vér fakadt a húsából, csorgott le, és nyaka gödrében megállt. Félrenézett; nem akarta, hogy lássam, az arcát, rajta a roppant félelmet és a halál bizonyosságát. – Ne! Írok, amit akarnak – végigmértem a katonát, Claudiót és a kecskeszakállas embert az asztal másik oldalán; a mellettem álló Francescóra pillantottam. Ha az övembe rejtett stiletto felé nyúlok, lefognak, mielőtt átjutok hozzá, és Zalumma meghal. Francesco kecses gesztussal intett a kecskeszakállas férfinak. – Ser Salvatore, parancsoljon. Salvatore az asztalra könyökölt, előrehajolt. – Az első két sort másolja le – mondta. – Úgy kell hangozzon, mintha maga írta volna. A tintatartóba mártottam a tollat és karcosan, körmölve leírtam: Szerelmem, Szerelmem! Hazudtak nekem, azt mondták, meghaltál. De szívem soha nem változott irántad. – Nagyon jó – mondta Salvatore, aztán lediktálta a következő sorokat. Fiad és én halálos veszedelemben vagyunk; ellenségeink tartanak fogva. Ha te és fivéred Piero nem jelentek meg a Santa Maria del Fiore katedrálisban május huszonnegyedikén a nagymisén, megölnek minket. Ha csapatokat küldesz vagy mást magad helyett, megölnek minket. Szerető feleséged, Lisa di Antonio Gherardini – Giocondo, mondta, de ezt nem írtam le. Francesco összehajtotta a levelet és átadta Claudiónak, aki zsebre tette. – Most pedig – mondta állítólagos férjem felém fordulva – beszéljünk a kémkedésedről! – Nem akartam kémkedni! – mondtam. – Csak kíváncsi voltam és csak azt a levelet olvastam… – Kíváncsi. Isabella nem ezt mondja. Azt mondja, az éjjeli szekrényeden hagysz egy bizonyos könyvet jelként, mire neki meg kell mondania bizonyos Giancarlónak, hogy másnap imádkozni mész. Salvatore hangja könnyed, szinte barátságos volt: – Kivel találkozik a Santissima Annunziata templomban, Lisa? – Csak Giancarlóval – feleltem gyorsan. – Elmondom neki, mi áll a levélben. – Hazudik! – Francesco hangja kegyetlen volt; használta már ezt a hangot, amikor a szajha szót kimondta. Salvatore nagyon, túlságosan nyugodt volt. – Azt hiszem, a férjének igaza van, Madonna Lisa. És azt hiszem, abban is igaza van, amikor azt mondja, ön nagyon szereti a rabszolganőjét. Az édesanyjáé volt, ugye? Lefelé néztem az asztalra. 272

– Egy kémmel találkozom – mondtam. – Idősebb ember, ősz hajú. Nem tudom a nevét. Egyik éjjel a dolgozószobában találtam Giancarlót a levéllel, és kíváncsi voltam. Elolvastam. – Ez mikor történt? – kérdezte Salvatore. – Nem tudom. Egy éve. Talán kettő. Azt mondta, a Medicieknek dolgozik. Elhatároztam, hogy megteszem, amit kér… elmegyek a Santissima Annunziata templomba és elmondom az öreg embernek, mi áll a levelekben. Salvatore hátrapillantott, a Zalummát tartó katonára. Csak rá nézett és felemelte egyik ujját. Követtem a pillantását. A katona tőre rövid, gyors mozdulatot tett Zalumma állkapcsa alatt. Gyors, kicsi és egyszerű mozdulat volt; fröccsenő folyadék hangját hallottam. Zalumma összerogyott volna, de a katona elkapta és fékezte esését. Erőtlenül és kecsesen, haldokló hattyúként rogyott le. – Hívjanak egy szolgát – szólt Salvatore a katonának. – Takarítsák fel ezt itt! Felsikoltottam, hátrahőköltem; Francesco székestől visszanyomott. Salvatore a szemembe nézett. – Ön hazudik, Madonna Lisa. Pontosan tudja, hogy a fiatalember neve nem Giancarlo; hanem Gian Giacomo. És tudja az öreg nevét is. Zokogtam, hisztérikusan zokogtam; képtelen voltam abbahagyni; képtelen voltam beszélni. Zalumma halott, és én is meg akartam halni. Francescónak nagyon hangosan kellett szólnia, hogy a síráson túl meghalljam. – Ugyan, Lisa! Idehozassam a kis Matteót? Őt is idehozathatjuk. Vagy megmondod az öregember nevét? – Hozasd ide – kapkodtam levegő után. – Hozasd ide, és mutasd meg, hogy él. Mert ha nem, kénytelen leszel megölni. Francesco igen ingerülten felmordult, de Salvatore bólintott neki, hogy hagyja el a szobát. Pár perccel később visszatért, mögötte a rémült dajka, előre görnyedve vezette kézen fogva Matteót. Gyermekem felnevetett és hozzám akart jönni; kinyújtotta felém a kezét. De amikor meglátta Zalummát a padlón, és látta, hogy sírok, ő is sírva fakadt. Felé nyúltam, ahogy Francesco felemelte és visszaadta a dajkának; ujjaimmal végigsimítottam gödröcskés keze fejét. – Rendben – mordult Francesco, és az ajtó becsukódott mögöttük. Ö is és Salvatore is felém fordult. – A nevet, Lisa – szólt Francesco. Nem láttam az asztal másik oldalán a padlóra holtan rogyott Zalummát, de éreztem teste jelenlétét, ahogy az ember a tűz melegét érzi. Lehajtottam fejemet, kezemre néztem és nagyon halkan kimondtam: – Leonardo da Vinci.

273

LXIX.

N

em néztem Zalummára, miközben kivezettek; nem úgy akartam emlékezni rá, mint anyámra, üveges szemű, véres testként. Francesco és Salvatore beszélgettek, miközben Claudio kivezetett; Salvatore indulatos hangon szólt: – Módosítanunk kell a tervet? Ha erről beszélt másoknak, ha ez a Leonardo tudomást… Francesco nyugodt volt. – Isabella azt mondja, nem volt ideje elmenni a Santissima Annunziata templomba. Nem sokkal azelőtt fedezte fel a levelet, hogy elment az apjához; azóta sehol sem volt, csak az apja házában és a temetésen. Véletlenül elkapott szavak, amik akkor semmit nem jelentettek nekem. Később értettem csak meg jelentőségüket. A következő néhány hétben szobámban tartottak fogva. Váltott emberek álltak őrt a folyosón, ajtóm előtt. Francesco azt mondta az őröknek, rám bizonyították, hogy a Medicieknek kémkedek, és hogy a Signoria még nem döntötte el, vádat emeljenek-e ellenem; jóindulatból megengedték neki, hogy szoros őrizet alatt a palazzónkban tartson. Az első napon rám zárták az ajtót. Egy óráig egyedül voltam, és a mardosó gyász ellenére felismertem, hogy el kell rejtenem apám stilettóját, mielőtt megmotoznak vagy levetkőztetnek. Mélyen matracom tollrétege alá csúsztattam, a fal mellé, és amikor azon az éjszakán Elena egy tálca ételt hozott, és le akart vetkőztetni, aggodalom nélkül álltam elé. Elena mindig derűs pillantása és mosolya eltűnt; jelenlétemben zavart volt és nem tudott a szemembe nézni. Nagyon küszködtem, hogy összefüggően, könnyek nélkül tudjak beszélni. – Meg akarom mosdatni – mondtam. Elena a kandalló melletti asztalra tette a tálcát, rám pillantott, aztán hirtelen elkapta pillantását. – Szólt, Madonna? – Meg akarom mosdatni. Zalumma holttestét. Nagyon kedves volt nekem. És… – hangom elcsuklott. – …gondoskodni akarok arról, hogy méltó temetést kapjon. Ha megkérnéd Francescót… küldhet velem őrt. Zalumma ott volt, amikor megszülettem. Kérlek… ha megtennéd… Szomorúan hajtotta le a fejét. – Megkérdezem, Madonna. Nincs szíve, és úgysem engedi meg, de megkérdezem. A hideg kandalló előtt, karosszéken ültem, behunytam szememet, kezemet összekulcsolva ajkamhoz húztam, de túlságosan zaklatott voltam ahhoz, hogy imádkozni tudjak. Elena odalépett hozzám, és egy pillanatra finoman megérintette karomat. – Mindent megteszek, hogy meggyőzzem, Madonna. – Tétovázott, folytassa-e. – Szörnyű, amit Zalummával tettek… Azt mondják, veszélyes kém volt, de én tudom, amit tudok. Nem mindig itt, Ser Francesco háztartásában szolgáltam. Asszonyommal, Madonna Nanninával kerültem ide. Nagyon szerettem, és amikor meghalt… – fejét ingatta. – El akartam menni egy másik házba. Bárcsak elmentem volna. Félek tőle. – És Matteo – szóltam gyötrődve. – Bárcsak tudnám, vajon… Arca felderült; szemembe nézett. – A gyermeke jól van, Madonna. Nem bántották… azt hiszem, ez olyan szívtelenség lenne, ami még Ser Francescónak sem jutna eszébe. Lent tartják, a szolgák szállása közelében. Szívem fájdalma kissé csillapodott; mellkasomra simítottam kezemet. Felbátorodva rákérdeztem. – És Isabella? 274

– Eltűnt. Elmenekült… – nem mondta tovább, rájött, hogy veszélybe sodorhatja magát. Kifűzte ruhámat, a szekrénybe tette. Egyedül maradtam. Odakint a folyosón szék nyikorgását hallottam; nehéz test huppant le rá. Claudio, gondoltam, vagy a katona. Kába voltam ezen az első éjszakán, lesújtott a bánat. Nagy veszteséget szenvedtem el: anyám, Giuliano, apám… De Zalumma mindig ott volt, gondoskodott rólam. Zalumma, aki tudta volna, hogyan vigasztaljon most, hogy Matteót elvették tőlem. Folyton azt ismételgettem magamban, hogy Salvatore talán bántani akarja Matteót, de Francesco sosem hagyná. De a gyermekemért való reménykedésem vékony fonal: ha túlságosan belekapaszkodom, elszakad. Nem feküdtem nagy, tollmatracos ágyamba, hiszen oda rejtettem a tőrt. Inkább Zalumma kis ágyára kuporodtam és álomba zokogtam magamat. Francesco természetesen hallani sem akart arról, hogy segédkezzek Zalumma kegyeleti ellátásában vagy jelen legyek a szertartáson; kegyetlen titokként őrizte azt, hogy miképpen szabadult meg a holttesttől. Míg apám és Zalumma élt, míg Matteót nem vették el tőlem, nem tapasztaltam, mennyire képes felemészteni a szívet a gyűlölet. Úgy gyötört, ahogy apámat, Antoniót gyötörhette, a gondolat, hogy elvesztheti feleségét egy másik férfi miatt. Gyilkosságról álmodtam; tudtam, nem nyughatok addig, míg nem látom apám tőrét mélyen, markolatig Francesco mellébe nyomódni. Ingerlékeny, indulatos, heves természetű – mondta réges-régen az asztrológus. – Olyan kemence, melyben az igazság kardját kell edzeni. Nem érdekelt az igazság. Bosszút akartam. A hosszú, magányos órák alatt többször elővettem a stilettót és megtapogattam; meggyőztem magamat, hogy ez volt a tőr, amivel az idősebb Giulianót megölték, s amit apám a bűnére való emlékezés miatt tartott meg. Minden kezdődik elölről suttogta anyám, és végre megértettem. Nem arra gondolt, hogy mind a ketten Giuliano nevű férfit szeretünk, vagy hogy gyermeket szülünk, akinek nem látszólagos apja volt nemzője, és férjünk bebörtönöz. Ön akaratlanul egy erőszakkör, vér, csalás és ámítás részese. Az Ön sorsa véget vetni annak, amit mások kezdtek. A tőr halálosan éles és fényes hegyére helyeztem ujjamat, hagytam, hogy hang nélkül, élesen belém hatoljon. Vér serkent ki, sötét gyöngy, számba vettem, mielőtt szoknyámra cseppenne. Fémíze volt, mint a pengének; azt kívántam, bárcsak Francesco vére lenne. Mi kezdődik elölről? Minek kell véget vetnem? Legjobb tudásom szerint igyekeztem felidézni, mit mondott anyám pontosan Giuliano halálával kapcsolatban; minden egyes lépést külön emlékezetembe idéztem. A Duomóban a pap felemelte a borral telt kelyhet, Istennek ajánlotta, áldásra tartotta; ez volt a jel, hogy az orgyilkosok lecsapjanak. A szomszédos campanile harangja megszólalt; ez volt a jel Messer Iacopo számára, hogy vágtasson a Piazza della Signoriára, ahol bejelentheti a Mediciek uralmának végét, és csatlakoznak hozzá a zsoldosok, akik segítenek neki elfoglalni a Palazzo della Signoriát… gyakorlatilag megdöntik a kormányt. Messer Iacopo terve azért bukott meg, mert a zsoldosok cserben hagyták, és mert a nép hű maradt a Mediciekhez. A Duomóban azonban a terv részben sikerült. A felemelt kehely jele előtt egy pillanattal apám, Antonio lesújtott, hátán sebesítve meg Giulianót. Baroncelli szúrása következett; harmadikként pedig Francesco de' Pazzi őrült, brutális támadása. De Lorenzo, aki a templom másik oldalán állt, gyorsabb volt, mint az orgyilkosok. Csak könnyű sérülést szenvedett, és megvívott támadóival, visszaverte őket testőrei pedig az északi sekrestyébe menekítették. Ha Piero és Giuliano eljön, fivérekként viselkednek. És kétség nem férhet hozzá, hogy Francesco és Ser Salvatore gondoskodik róla, hogy számos orgyilkos várja őket a katedrálisban. Salvatore nyilvánvalóan arról álmodott, hogy Messer Iacopo szerepét veszi át, és ezúttal győze-

275

delmesen lovagol be a Piazza della Signoriára, hogy közölje a tömeggel, éppen most mentette meg Firenze városát a Mediciektől. De mi az én szerepem? Nem ülhetek tétlenül, nem várhatom, hogy megöljenek; tudtam, hogy függetlenül a terv kimenetelétől az életem semmit nem ér. És a kisfiamé sem, hacsak nem teszek valamit, hogy megvédjem. Aztán rájöttem a megoldásra: én leszek a vezeklő, akit nem politikai, hanem személyes düh vezérel. Én adom az első döfést. Gyakran gondoltam Leonardóra. Könnyeim azokban a napokban sok forrásból eredtek. Isabella eltűnt a palotából és Elena nem mondott róla semmi mást; reméltem, hogy elmenekült és figyelmeztette Salait és mesterét. Csak remélni tudtam, hogy jóval azelőtt elhagyták a Santissima Annunziata templomot, mielőtt Salvatore emberei megérkeztek oda. Eszembe jutottak hozzám intézett utolsó szavai. Nem Giuliano de' Medici volt az apád. Én vagyok az. Lisa, szeretlek. Ezt mondta. Hangja egy másik hangra emlékeztetett, ami oly régen szólt hozzám, de elég sokat kellett gondolkodnom, míg sikerült felidéznem, ki mondta ezt így. Lorenzo de' Medici a halálos ágyán, amikor megkérdeztem tőle, miért olyan jó hozzám. Mert szeretlek, gyermekem. Azt hitte, hogy a nagybátyám? Vagy Leonardo megmondta neki az igazat? Felemeltem kézitükrömet, belenéztem. Hazudtam Leonardónak, amikor azt mondtam, nem nézem gyakran saját tükörképemet. Amikor megtudtam, hogy anyámnak viszonya volt Giulianóval, gyakran kerestem arcomon a mosolygó fiatalember vonásait, amilyennek Leonardo terracotta mellszobrán láttam. Magamon sosem ismertem fel ezeket. Most, hogy a tükörbe néztem, Leonardo nézett vissza rám, beesett, bagolyszerű arccal. Május huszonharmadikán későn keltem fel. Másnapra tervezték, hogy Giuliano találkozik velem a Duomóban. Rosszul aludtam az éjszaka, arra ébredtem, hogy odalentről Matteo tompa sírását hallom; én is sírtam, egészen hajnalig, aztán mély, könnyes, kábult álomba merültem. Felkeltem, kimentem az erkélyre, a napra hunyorogtam, és meglepődve láttam, hogy már magasan jár, kicsit túl a zeniten, nyugat felé; már délután volt. Az ég nagyon kék volt és felhőtlen… csak egy kis fekete füstcsík látszott keleten. Néztem, csak néztem megigézve, aztán Elena jött be. Visszaléptem a szobába; letette az asztalra a tálcát. Kenyér és gyümölcs volt rajta. Felnézett, ahogy felegyenesedett, arca komor volt. – Ezek szerint látta a füstöt. – Igen – mondtam halkan, még mindig kábán az alvástól. – Csak nem…? – Savonarola – felelte. – Szóval megégették. Az utóbbi két hétben, azóta, hogy hallottam, Savonarolát letartóztatták, nem jutottak el hozzám a hírek. De amint a füstöt megláttam, rögtön tudtam. – Előbb felakasztották – felelte gondterhelten. –A piazzán, ugyanott, ahol a hiúságok máglyája állt, és ahol a tűzpróbát tartották. Ott voltam ma reggel. Ser Francesco biztatott minket, hogy menjünk el megnézni. – Mondott valamit? – Fra Girolamo? Egy szót sem. Egy szál gyapjú alsóingben volt. Csúnya látvány volt. Kerek vérpadot építettek, arra raktak tüzet, telerakták gyújtóssal és a közepén fagerendából oszlopot emeltek, olyan hosszút, hogy hosszú létrát kellett mellé rakniuk, hogy fel lehessen menni a tetejére. A hóhér vitte fel és a nyakába akasztotta a hurkot. Egy kicsit kapálózott, nem halt meg azonnal. Aztán meggyújtották a tüzet. Valami bolond petárdákat tett a gyújtós közé, és először mindenki nagyon megrémült. A szerzetesekre láncot tekertek, hogy amikor a hurok elég, a testek ne essenek s tűzbe, hanem lassan pörkölődjenek meg. A Signoria látványosságot akart. – Megborzongott. – A szerzetesek kezdtek megfeketedni; aztán egy giovano az egyiket megdobta kővel, mire a

276

belek véres tömegben kirobbantak belőle… Aztán a lángok olyan forrón perzseltek és olyan magasra hágtak, hogy a testek teljesen átsültek és a lábaik kezdtek leesni… Behunytam a szememet. – Igen – mondtam. – Így kellett lennie. – Elenára néztem. – Azt mondtad, „szerzetesek”… Tehát nem csak Savonarolát végezték ki? – Nem. A testes barátot is megégették vele, aki a tűzpróbát kezdte… Hogy is hívták?… Domenico. Fra Domenico is vele halt. – Köszönöm – mondtam. – Most megeszem a reggelimet. Hívlak majd, ha kész vagyok felöltözni. Elena magamra hagyott. Nem ettem; inkább kimentem a balkonra, ültem a napon és néztem a Menny felé szálló füstcsíkot. Úgy történt, ahogy gondoltam: ha Savonarola nincs többé, Fra Domenico is teher Salvatore és Francesco számára. Zalummának ez biztosan elégtétel lenne.

277

LXX.

M

ásnap reggel, amikor Elena bejött, hogy felöltöztessen, kis bársony erszény volt nála. Amikor kinyitotta, a zafír nyaklánc és a gyémántokkal ékesített hajháló esett ki belőle, amit azon a napon viseltem, amikor Francesco felesége

lettem. Nem az én szekrényemben voltak. Fogságom második napján kinyitottam a szekrényemet és rájöttem, hogy minden ékszert elvettek tőlem; azzal a szándékkal kerestem őket, hogy megvesztegetem Elenát, és elmenekülök Matteóval. Francesco jól ismert. De nem tudott mindent. Elena a szekrényemhez ment. elővette az élénk kék esküvői ruhát és a legszebb ingemet. – Ser Francesco azt mondta, ma különösen szépnek kell lennie. Ezek szerint csalétek leszek. Semmit nem szóltam, miközben a ruhámat összefűzte rajtam; ezúttal alacsonyan viseltem a brokát övet, hogy könnyen egy gyors kézmozdulattal elérhessem. Szótlanul viseltem azt is, hogy Elena megfésülte a hajamat. De amikor nagy gonddal a gyémántfényesen szikrázó hajhálót elrendezte rajta, megszólaltam: – Ezek szerint nem segítesz Matteóval megszököm. Láttam az arcát a tükörben. A hangjából is ugyanaz a rémület áradt. – Nem merek. Emlékszik, mi történt Zalummával… – Igen – feleltem kemény hangon. – Pontosan emlékszem, mi történt Zalummával. Gondolod, hogy ugyanez nem történhet meg a kisfiámmal? Szégyenkezve hajtotta le a fejét, és ezután már nem nézett rám és nem is szólt hozzám. Amikor végzett, én pedig elkészültem, az ajtóhoz lépett, hogy kinyissa. Utánaszóltam: – Várj! – Elena tétovázott. – Mégis van valami, amit tehetnél értem. Egy pillanat. Csak egy pillanat kell, hogy összeszedjem magamat. Vonakodva fordult szembe velem. – Nem hagyhatom magára, Madonna. Ser Francesco kifejezetten megtiltotta… – Nem kell magamra hagynod – mondtam gyorsan. – Kint hagytam a sálamat a balkonon. Behoznád nekem? Tudta. Felsóhajtott, beleegyezőn bólintott, aztán lassan a balkonra ment, vigyázva, hogy mindvégig hátat fordítson nekem. Én gyorsabban, halkabban mozogtam, mint valaha is hittem volna, hogy erre képes vagyok. Kihúztam apám tőrét a matrac alól, és övembe csúsztattam. Elena lassan jött vissza az erkélyről. – Nincs ott a sála – mondta. – Köszönöm, hogy megnézted – feleltem. A katona, aki megölte Zalummát – ellenszenves, ragyás arcú fiatal ember – a kocsihoz vezetett, amiben már Francesco és Salvatore de' Pazzi vártak. Francesco a legjobb elöljárói ruháját öltötte fel; ismeretségünk kezdete óta először láttam, hogy hosszú tőrt visel az oldalán. Salvatore tompa sötétzöld luccót viselt, olyan elegáns de egyszerű tunikát, amit Lorenzo de' Medici választott volna. Nála is volt fegyver, míves kard lógott oldaláról. – Szép, nagyon szép – mormogta Salvatore, amikor meglátott. Előre hajolt a kocsiban, kezét nyújtotta, hogy felsegítsen; nem fogadtam el felém nyújtott kezét és leráztam a mögöttem jövő katona szorítását is. Az ajtókeretbe fogódzkodtam és felkapaszkodtam nehéz, súlyos uszályú ruhámmal. – Szép látvány, ugye? – jegyezte meg Francesco büszkén, mintha ő teremtett volna. – Valóban – felelte Salvatore rátarti mosollyal. 278

A katona mellett ültem. Claudio hajtott; egy másik kocsi követett minket, kihajoltam az ablakon, hogy lássam, ki ül benne. De csak árnyékokat láttam. – Ülj vissza, Lisa – mordult rám Francesco élesen, úgyhogy visszafordultam és ránéztem, ahogy a kapun át az utcára gördültünk. – Ne legyél kíváncsi! Hamarosan sokkal többet megtudsz, mint valaha tudni akartál volna. Tekintete csillogott az izgalomtól. Mereven néztem, éreztem apám tőrének súlyát az övemen. Meleg nap volt, túl meleg a súlyos bársonyruhához, mégis fáztam és dermedt voltam. A levegőben még érezni lehetett az előző napi tűz füstjének szagát. A fény túl éles volt, a színek túl élénkek. Ruhám ujjának kékje olyan harsánynak tűnt, hogy valósággal sértette a szememet. Hunyorogtam. A Piazza del Duomón nem volt nagy tömeg; gyanítottam, hogy a San Marco templomban még kevesebben vannak. Francesco és Salvatore fogott közre, mögöttem a katona. Elmentünk a nyolcszögletű Szent János keresztelőkápolna mellett, ahol az esküvőm volt és ahol fiamat keresztelték. Francesco karon ragadott és egyenesen előre lendített, hogy ne lássam, kik szállnak ki a mögöttünk jövő kocsiból. A Duomo belseje hűvös volt és homályos. Ahogy átléptem a küszöböt, a jelen körvonalai a múltba olvadtak. Nem tudtam pontosan megítélni, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik. Együtt mentünk végig az egyik oldalhajóban: Salvatore a bal oldalamon, távolabb, Francesco szintén balról, közvetlenül mellettem. Jobb felől a gyilkos fiatal katona. Gyors léptekkel haladtunk; próbáltam hamis férjem, és Salvatore mögé látni. Kétségbeesetten kutattam, hogy megpillantsak egy szeretett arcot… imádkoztam, hogy lássam, és hogy ne lássam. Nem is sokat láthattam, ahogy könyörtelenül meneteltünk az oltár felé. Csak halvány benyomásaim voltak. A templom alig egyharmadig telt meg. Koldusok, fekete fátylas apácák, kereskedők; két szerzetes csitított egy csapat nyugtalan, különböző korú utcagyereket. Amint elhaladtunk a nemesek mellett, hogy elfoglaljuk a helyünket, az oltártól a második sorban, a fakorlátos kórus felőli oldalon Francesco mosolygott és ismerőseinek biccentett. Követtem pillantását, és elöljárókat láttam, hatan voltak körülöttünk különböző helyeken. Azon tűnődtem, kik a cinkosok és kik az áldozatok. Végül megálltunk a masszív kupola alatt. Férjem és a mogorva katona fogott közre. Jobbra fordítottam a fejemet, és megláttam, hogy egy csoport közeledik a mi irányunkba. Matteo. Matteo erős kis lábain jött felém, a görnyedt dajka kezébe kapaszkodva. Makacs fiúcska; nem engedte, hogy felvegye. Ahogy közeledett, felkiáltottam az örömtől. Francesco megragadta a karomat, de másik karommal nyúltam fiam felé. Meglátott engem, ragyogó mosollyal szólított, és én is őt. A dajka megragadta, felkapta az ölébe és vitte, vitte, amíg oda nem ért a sorompóként köztünk álló katona mellé. Matteo kapálózott, tekergőzött, próbált hozzám férkőzni, de a dajka erősen tartotta és a katona egy lépést előre lépett, hogy ne érinthessem meg gyermekemet. Gyötrődve fordultam el. – Úgy gondoltuk, az lesz a legjobb – szólt hozzám Francesco –, ha az anya láthatja fiát. Hogy minden pillanatban a szemem előtt legyen, és folyamatosan észben tartsa, mi a gyermek érdeke. A katonára néztem. Azt hittem, azért jön, hogy őröm és gyilkosom legyen. Most ránéztem és láttam, hogy fiam mellett áll hosszú tőrével; elviselhetetlen gyűlölet feszített belülről. Egyetlen cél vezérelt, hogy eljöjjek a Duomóba: hogy megöljem Francescót, mielőtt megadják a jelt. Most meginogtam. Hogyan menthetem meg gyermekemet és ölhetem meg kínzómat? Csak egy döfésem lehet. Ha a katonát szúrom le, Francesco biztosan leszúr engem… és Salvatore de' Pazzi is kardnyújtásnyira volt Giuliano örökösétől. A gyermeked már halott, mondtam magamban, és te is. Nincs számunkra megváltás; csak egy esélyem van… nem a menekülés, hanem a bosszú. Kezemet, amivel Matteo felé nyúltam, most könnyedén derekamra vontam, ahol a tőrt rejtettem el. Azon csodálkoztam, hogy képes lennék elhagyni fiamat a gyűlölet miatt; mennyire hason279

lóvá lettem apámhoz, Antonióhoz. De neki csak egy veszteséget kellett elszenvednie, érveltem makacsul. Nekem sokat. Ujjaimmal az övemet tapogattam, és nem tudtam, mit tegyek. Megkezdődött a mise. A pap és a ministránsok előléptek az arannyal díszített sötét oltárhoz, melynek tetejét míves faragvány, a kereszten haldokló Krisztus koronázta. A füstölőkből tömjénes füst áradt az árnyas félhomályba, elmosódtak az alakok körvonalai és az idő határai is. A kórus a mise bevezető énekét és a Kyriét énekelte. Mögöttünk kuncogó árvák csoportja nyomakodott a templom első részébe, a megbotránkozott nemesek közé keveredve. Egy szerzetes követte őket, korholó szavakat pisszegve. Mocskos gyerektestek savanyú szaga sodródott felénk; Francesco rosszallóan zsebkendőt emelt orrához. Dominus vobiscum, az Úr legyen veletek, mondta a pap. Et cum spiritu tuo, felelte Francesco. Miközben a szerpap az apostoli levelet kántálta, szemem sarkából mozgást láttam. Valami, valaki, sötét, csuklyás alak oldalazva közelített meg, és mögém állt. Mintha hallottam volna a lélegzését, mintha éreztem volna melegét a vállamon. Tudtam, hogy miattam jött. „Még nem sújt le”, gondoltam, bár erős volt a késztetés, hogy fegyveremért nyúljak. „Nem öl meg, míg jelet nem kap.” Francesco oldalt, válla fölött nézett a csuklyás gyilkosra; helyeslés villant tekintetében. Tervének része volt ez is. Ahogy visszafordult, meglátta, hogy őt figyelem, és örömét lelte félelmemben. Hideg, álságosán jóságos mosollyal nézett rám. A kórus a graduáléba kezdett: Serkenj fel Uram, szent haragodban! Kelj fel ellenségeim dühe ellen! Távolabb, bal oldalamon mozgolódás indult meg az elöljárók és nemesek soraiban és a hullámzás elérte Salvatore de' Pazzit, aki odafordult férjemhez és súgott neki valamit. Nagyon figyeltem, hogy meghalljam. – … látták Pierót. De nem… Francesco hátrahőkölt, és önkéntelenül is nyakát nyújtogatta, balra nézett, a tömeget pásztázta tekintetével. – Hol van Giuliano? Megfeszültem, gyötrőn tudatában voltam, hogy az orgyilkos ott áll a hátam mögött, a katona pedig gyermekem mellett. Ha Giuliano nem jött el, azonnal megölnek minket. Mögöttünk két utcakölyök valami viccen röhögött; a szerzetes csitította őket. Nem hallottam az Evangéliumot. Hallottam, hogy a pap végigmormolja a szertartást, de szavait nem értettem. Jobb kezemmel övem szélénél mattam. Ha a katona vagy gyilkosom moccan, vakon szúrok. Újabb suttogáshullám indult meg Salvatore felé. Megint súgott valamit Francescónak, állával egy távoli pont felé biccentett. – Itt van… Itt van. Itt, valahol a közelemben, úgy, hogy nem látom és nem hallhatom, nem érinthetem meg halálom pillanatában. Nem kiáltottam fel, hogy megtudtam, de meginogtam a tudat súlya alatt. Lehajtottam a fejemet, a márványpadlót néztem a talpam alatt és fohászkodtam. „Ne essen bajod. Maradj életben. Ne essen bajod…” A pap az Oremust kántálta, fogta a szentelt ostyát és felajánlásként emelte a megfeszített Krisztus felé. Offerimus tibi Domine… Salvatore kardja markolatára helyezte kezét és Francesco felé hajolt. Ajka egy szót formált: Mindjárt. Miközben ezt tette, orgyilkosom rögtön előrehajolt, simán, uszályomra lépve, hogy ne tudjak elhajolni, és fülemhez nyomta ajkát.

280

– Monna Lisa – suttogta. Ha nem mondja a nevemet, előkaptam volna a tőrt. – Ha jelzek, essen össze. Alig kaptam levegőt. Ajkam szétnyílt, a számon át vettem levegőt és figyeltem, ahogy a szerpap az oltárhoz lépett és bort kezdett tölteni a kehelybe. Francesco keze csípőtájt időzött. A második szerpap lépett elő egy kancsó vízzel. – Most! – súgta Salai, és valami kemény és tompa tárgyat nyomott a hátamhoz, a bordák alá, mintha halálos szúrást kaptam volna Szótlanul a hideg márványra zuhantam. Mellettem Francesco, épp amint tőrt rántott, felkiáltott és térdre esett; a tőr csörrenve hullt mellette a földre. Nagy nehezen felültem. Salai utcakölyök-serege előrenyomult, körbevették a katonát. Egyikük hátba szúrta és a földre teperte, hogy a másik el tudja vágni a torkát. Az egész templomot sikoltások kórusa töltötte meg. Feltápászkodtam, Matteo nevét kiáltottam, átkoztam összegabalyodott szoknyáimat. Az árvák elözönlötték gyermekemet és dajkáját; elővettem apám tőrét és feléjük botorkáltam. Kisfiam az Ospedale degli Innocenti egyik szerzetesének karjában volt. – Lisa! – kiáltott. – Lisa, gyere velünk! Megcsendült a campanile harangja. Őrjöngő nemesember futott el melletünk a feleségével, majdnem fellökött. Álltam már, amikor a rémült hívek újabb hulláma követte őket. – Leonardo, vigye el! – kiáltottam. – Én is megyek, követem majd… csak menjen! Vonakodva megfordult és futott. A rohanó tömeg ellenére tartottam a helyemet, és visszafordultam Francesco felé. Oldalára esett, a csípőjére; Salai megsebesítette és elrúgta a tőrét. Fegyvertelen volt és kétségbeesett. – Lisa – szólt. Tekintete vad, halálra rémült. – Mire jó ez? Mire jó? Tényleg, mire jó? Leguggoltam, fejem fölé emeltem a tőrt, de rossz irányban. Salai nem helyeselte volna. Úgy akartam lesújtani rá, ahogy Francesco de' Pazzi szúrta le Lorenzo fivérét: vadul, semmivel sem törődve, a düh görcsében, vérvörös sugarat fakasztva, minden gonosztettért ezer döféssel. Húsa egyetlen porcikáját sem kíméltem volna. „Tőrbe csaltad apámat. Meggyilkoltad szeretteimet. Elloptad az életemet és a gyermekemet.” – Nem vagy a férjem – mondtam keserűen. – Sosem voltál az. Igazi férjemért most megöllek! – Előre lendültem. Ő szúrt először. Az öklébe rejtett kis pengével. Bal fülem alatt hatolt a húsba, és jobb fülemig vágott volna. De mielőtt középre ért, döbbenten visszahőköltem, a földre huppantam. – Kurva! – kiáltotta rekedten. – Azt hitted, hagyom, hogy mindent tönkretegyél? – Összegörnyedt, még élt, gyűlölettel bámult rám. Torkomra kaptam kezemet és elhúztam. Gránátkő színe volt… sötét nyakék, Francesco utolsó ajándéka. „Lehet, hogy itt vérzem el”, gondoltam. „De beteljesedhet a bosszúm. Megölhetem Francescót most, és kivérzek, és meghalok, és itt találnak majd meg, holtan a holttestén.” Úgy döntöttem, nem ölöm meg. Dörömbölő hangot hallok fülemben, áradás hangját. Mint Francesco hazugságában Giuliano, én is fuldoklóm, olyan biztosan, mintha a Ponte Santa Trinitáról estem volna az Arno vizébe. Beleestem és lesüllyedek, egyre lejjebb. Olyan helyre merülök végre, ahol az érzelmek már nem számítanak. Nem aggódom Matteo miatt. Tudom, hogy biztonságban van nagyapja karjában. Nem aggódom magam miatt sem, nem próbáltam támadóim elől elmenekülni; tudtam, hogy már nem va-

281

gyok célpontjuk. Nem aggódtam Francesco, sem az iránta való gyűlölet miatt. Hagyom, hogy Isten és a hatóságok ítéljenek felettem; ez nem az én dolgom. Már tudom, hol a helyem. „Édes Istenem”, fohászkodom. „Add, hogy megmentsem Giulianót!” Valami csoda folytán képes voltam felállni. Testem kínzón nehéz, mintha vízben járnék, de megkísérlem a Lehetetlent: arra megyek, amerre Salvatore de' Pazzi ment, keresem szeretett férjemet. A stiletto nehéz; kezem remeg az erőfeszítéstől, hogy markomban tartsam. Hallom a hangját. – Lisa! Lisa, hol vagy? „Jövök, férjem!” Számat szóra nyitom, kiáltani akarok, de csak fájdalmas zihálás hagyja el ajkamat, hangom az üvöltő árba vész. A katedrálisban áradó sötét vizek; alig látom a támadók remegő képét a menekülő ártatlan emberek kavargó háttere előtt. Itt voltak az árvák – mocskos kis legények, kezükben kicsi, fényes penge – és a kardforgató férfiak, parasztok, papok, nemesemberek, de nem értem, mi történik. Hallásom tompul, míg a harangok őrült kondulása is a semmibe süllyed. A folyóban néma csend. Napfény árad be a Via de' Servire nyíló kapun, és ebben a sugárban látom őt: Giuliano. Szerzetesi csuhát visel. Kámzsája hátravetve, láthatóvá válik sötét, göndör haja, és szakálla, amit még sosem láttam. Kezében hosszú kard, hegye a föld felé mutat, és Giuliano előre rohan. Kész férfi; míg nem volt mellettem, megembereseett. Vonásai gyönyörűen szabálytalanok, feszesek, enyhe keserűség látszik rajta. Csodálatos férfi, és visszaadja a szívemet. De már nem azért vagyok itt, hogy átadjam magamat az érzelemnek, hanem, hogy jóvá tegyem mások bűneit. Azért vagyok itt, hogy beteljesítsem, amit majdnem két évtizeddel ezelőtt meg kellett volna tenni: megakadályozni ártatlanok legyilkolását. És meglátom: Salvatorét, Francesco de' Pazzi fiát, ahogy utat tör magának a kifelé rohanó hívek áradatában, kardja az oldala mellett, és Giuliano felé tart. De Giuliano nem látja. Giuliano csak engem lát. Szeme távoli part fénye; arca jelzőtűz. Nevemet formálja az ajka. Vágyom, hogy hozzá menjek, de nem követhetem el azt a hibát, amit Anna Lucrezia, Leonardo, és az idősebb Giuliano elkövetett. Nem adhatom meg magamat a szenvedélynek. Erőnek erejével szakítom el pillantásomat Giuliano arcától és már csak Salvatorét nézem. Nem lehet lépni, mögötte támolygok mégis, talpon maradok, a menekülő tömeg sodrása ellenére. Isten csodát tett: nem estem el. Nem haltam meg és nem is ájultam el. Majdnem futok. Ahogy a két férfihoz közeledek, Giuliano vidám ragyogása aggodalommá, aztán riadalommá válik. Meglátja, hogy torkomból vér folyik, ingmellem vértől vörös. Nem látja, hogy oldalról Salvatore közelít felé; csak engem lát. Nem látja, hogy Salvatore már kartávolságra van tőle, a kardját emeli, hogy lesújtson, és megölje Lorenzo legkedvesebb fiát. De én láttam. És ha lett volna erőm, testemet a két férfi közé vetettem volna. Felfogtam volna a kedvesemnek szánt vágást. De nem érek oda időben; nem léphetek közéjük. Csak vetődni tudok a tüdőmben maradt utolsó levegővel, és hátulról elérem Salvatorét. És abban a pillanatban, hogy felemeli a pengét, egy pillanattal azelőtt, hogy lesújtana Giulianóra, tovább nyújtózkodom, mint lehetséges. Tőröm éppen Salvatore bordái közt hatol be, belemélyed a húsba. Eszembe jut a Bargello falára festett kép, Bernardo Baroncelli. Eszembe jut a róla készült tusrajz, ahogy a hóhérkötélen lóg, feje leszegve, még látszik rajta a bűntudat. És suttogok: – Nesze, áruló! Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Giuliano él, tarka napfényben áll az Arno partján, tárt karokkal vár. Karjába merülök, és le, le, még lejjebb, ahol a víz a legmélyebb és sötétség van.

282

EPILÓGUS

Lisa 1498. július

LXXI.

N

em haltam meg. Francesco is életben maradt. A szúrástól, amit Salvatore testén ejtettem, Pazzi a földre rogyott, ott feküdt és vérzett, de nem az én tőrömtől halt meg. Zsoldosai, akik a harangzúgásra kilovagoltak a Piazza della Signoriára félelmetes ellenállással találták szembe magukat. Miután Pieróval és csapataival kellett küzdeniük, és miután megtudták, hogy Salvatore nem jön a tömeget a Mediciek ellen uszítani és a Palazzo lerohanását, a Signoria elmozdítását vezetni, ezek a zsoldosok megfutamodtak. Nem álltak bosszút Messer Iacopoért. Férjem azt magyarázta, nincs itt az ideje, hogy a Mediciek visszatérjenek Firenzébe, a hatalomba; nincs elég támogatójuk a Signoriában. Piero megtanulta a türelem bölcsességét. De eljön majd az idő. Eljön az idő. Legnagyobb mulatságomra megtudtam, hogy Francesco mindenkinek azt mondta Firenzében, hogy még mindig a felesége vagyok, csak vidékre mentem egy kicsit a gyermekemmel, mert az idegeimet nagyon megviselték a Duomóban történtek. Kapcsolataival és eszével sikerült elkerülnie a kötél általi halált, de elvesztette minden hitelét. Sosem kerül vissza a hatalomba. Én végre Rómában élek Giulianóval és Matteóval. Itt melegebb van, kevesebb a felhő és az eső. A köd és a pára nem olyan gyakori, mint Firenzében; a nap mindennek éles, határozott körvonalat ad. Leonardo eljött meglátogatni minket most, hogy már visszanyertem egy kicsit az erőmet. Újra modellt ülök neki, annak ellenére, hogy kötés van még a nyakamon, és kezdem azt hinni, hogy sosem lesz elégedett a képpel. Folyton változtat rajta, most azt mondja, az, hogy újra együtt vagyok Giulianóval, látszani fog arckifejezésemen. Megígérte, hogy nem marad örökre Milánóban; amikor eleget tett a hercegnél vállalt kötelezettségeinek, Rómába jön, és Giuliano lesz a patrónusa. Nem sokkal Leonardo érkezése után, amikor először ültem neki modellt Giuliano palazzójában, anyámról kérdeztem. Amint közölte velem, hogy az ő gyermeke vagyok, tudtam, hogy igaz. Mivel mindig más férfi arcát kerestem arcvonásaimban, az övét sohasem ismertem fel. Ám az ő vonásainak női mását láttam, valahányszor rámosolyogtam a fatáblán formálódó képmásomra. 283

Leonardo valóban szerelmes volt Giulianóba… amíg Lorenzo révén meg nem ismerte Anna Lucreziát, anyámat. Sosem fejezte ki érzéseit iránta, mert megesküdött, hogy sosem nősül meg, mivel a házasság nem tenné lehetővé sem művészetét, sem tanulmányait. De az érzelem leküzdhetetlen volt, és amikor rájött, hogy anyám és Giuliano szeretők – azon az estén, az árnyékokba burkolózó Via de' Gorin, amikor először vágyott lefesteni – őrült féltékenység vett rajta erőt. Bevallotta, hogy abban a pillanatban saját kezével tudta volna megölni Giulianót. És másnap reggel a Duomóban ez a féltékenység vonta el a figyelmét, ezért nem érezte meg a közelgő tragédiát. Ezért nem beszélt senkinek felfedezéséről – nem sokkal azután, hogy a Mediciek ügynökeként a Santissima Annunziata kolostorba jött –, hogy apám volt a vezeklő a Duomóban. Hogyan tartóztathatott volna fel egy férfit, aki féltékenységből bosszút esküdött, amikor őt is annyira marcangolta ez a kín? Semmi értelme nem volt; és annak sem volt értelme, hogy szükségtelenül fájdalmat okozzon nekem. Amikor a gyilkosság megtörtént, Leonardo teljesen összeomlott. És Giuliano temetésének napján képtelen volt a San Lorenzo templomban maradni, feldúltan ment ki a templomkertbe, hogy csendesen gyászoljon. Ott találta síró anyámat és megvallotta neki bűntudatát és szerelmét. A közös gyász egymáshoz fűzte őket és elmerültek ebben az áradó érzésben. – Látod, milyen nyomorúságot okozott a szenvedély anyádnak. És neked is. – kérdezte. – Nem hagyhattam, hogy elkövesd ugyanezt a hibát. Nem kockáztathattam, hogy megmondjam neked, Giuliano életben van, mert attól féltem, hogy megpróbálsz kapcsolatba lépni vele, és ezzel veszélybe sodrod őt és magadat is. Az ablakon bámultam kifelé, néztem a napfényben fürdő várost. – Miért nem mondtad el nekem ezt már az elején? – kérdeztem szelíden, de állhatatosan. – Miért hagytad, hogy azt higgyem, Giuliano gyermeke vagyok? – Mert azt akartam, hogy teljes jogú Medici legyél; ők jobban tudtak gondoskodni rólad, mint egy szegény művész. Senkinek nem ártott, és Lorenzónak örömet jelentett a halálos ágyán – mondta, és vonásain lágy szomorúság áradt szét. – És legfőképpen nem akartam elhomályosítani anyád emlékét. Nagyon erényes asszony volt. Bevallotta nekem, hogy míg Giulianóval volt, egyszer sem háltak együtt, bár az egész világ azt hitte, hogy igen. Ennyire hűséges volt férjéhez; és szégyene, amikor velem megtette, így még nagyobb volt. Miért vallottam volna be, hogy ő és én, én, a szodomita, szeretők voltunk, ezzel kockáztatva, hogy elveszítse a neki járó tiszteletet? – Én emiatt nem tisztelem kevésbé – mondtam. –És mindkettőtöket szeretlek. Ragyogó mosollyal nézett rám. Elküldöm a portrét Leonardónak, amikor visszatér Milánó városába. És ha befejezi – ha valaha befejezi – sem én, sem Giuliano nem fogadjuk el. Azt akarom, hogy megtartsa a képet. Mert neki csak Salai van. De ha nála lesz a kép, anyám és én is mindig vele leszünk. Nekem pedig itt van Giuliano és Matteo. És valahányszor a tükörbe nézek, anyámat és apámat fogom látni. És mosolygok.

284

Időrendi mutató a firenzei Medici családról 1478. április 26. Lorenzo öccsét, Giuliano de' Medicit meggyilkolják a Santa Maria della Fiore katedrálisban. 1479. december Leonardo da Vinci vázlatot készít a kivégzett Bernardo Baroncelliről. 1479. március 15. Lisa di Antonio Gherardini bejegyzett születésnapja. 1482. Leonardo elhagyja Firenzét és Milánóba megy. 1492. április 8. Lorenzo de' Medici meghal. 1494. november 8. Piero de' Medicit és fivéreit száműzik Firenzéből A Medici fivérek Rómában telepednek le. 1494. november 17. VIII.. Károly francia király és hadserege bevonul Firenzébe. 1495. március 5. Lisa Gherardini feleségül megy Francesco del Giocondóhoz. 1497. február 7. Savonarola „hiúságok máglyája.” 1498. április 7. A hírhedt „tűzpróba.” 1498. május 23. Savonarolát kivégzik. 1503. december 28. Piero di Lorenzo de' Medici belefullad a Garigliano folyóba. 1512. augusztus Giuliano di Lorenzo de' Medicit örömmel fogadja vissza Firenze városa vezetőnek. 1513. március 11. Giovanni di Lorenzo de' Medicit pápává választják (X. Leó). 1516. Leonardo Franciaországba utazik. I. Ferenc francia király megvásárolja a Mona Lisa festményt. A kép ma is Franciaországban, a Louvre Múzeumban található.

285

A Palatínus Kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Kiadónk könyvei kaphatók: 1118 Budapest, Rahó u. 16. Tel: 3193020, tel./fax: 319-3019 Könyveinket megtalálja az interneten: http://www.palatinuskiado.hu Email: [email protected]

ISBN 978 963 274 015 7

Kiadta az Új Palatinus Könyvesház Kft. 2008-ban A kiadásért az ügyvezető igazgató felel Szerkesztő: Lengyel Tamás Tipográfia: Neyer Éva Szedés, tördelés: MARK KOMM Nyomás: Séd Nyomda Kft., Szekszárd Felelős vezető: Katona Szilvia

286