IX. ÉVFOLYAM 1943 FEBRUÁR
T 'ARTALOM:
'
PO SSO NYI LÁ SZLÓ: A SZAKADÉK KÉT SZÉLÉN fODOR JOZSEF: Vö r ösmart y 1850-ben LOVASS GYULA: Seherezadeés a trubad ur
THEODOR STORM verseib61 PASSUTH LÁSZlÓ: Acunha 6rgróf csodálatos története
HORVÁTH BÉLA: Versek
HEGEDŰS ZOLTAN: Keserű
THURZO G ÁBO R: Theodor Stormról
NAGY ANDRÁS: Magyar széptevés
ELVE
K
~s
MOVE
K
VAJDA ENDRE: Ignácz Rózsa : Családi mondakör; Remenyik Zsigmond: Amerikai ballada HEGEDOS ZOLTÁN : Harsányi Lajos : Esteli körmenet. VIDOR MIKLÓS : Lován Pál : Vándorút ; Kálmán Tama László : Szomjúhozom. THURZÓ GÁBOR : SZINHÁZI KRÓNIKA
SZERKESZTI:
M~CS LÁSZLO ~S POSSONYI LÁSZLO
SZEPIRODALMI ES KRITIKAI HAVI FOLYOIRAT FOSZERKESZTO:
FELELOS SZERKESZTO:
M É C S LÁ S Z LÓ
POSSOHYI LÁSZLÓ
M e g j e I e n i km; n d e n 1· é n,
é v j 5 OO o I d a l
t e r j e d e Ie mb e n
Előfizetési óra egy évre belföldön 12 P, félévre 6 pengő
Külföldre ; Romóníóban 400 lei, Szlovókíóban 60 korona, egyéb k:ülföldön 15 P Vóllalatoknak évi elóf;ze~ési díj 40 pengő.
Egyes szám ára 1"20 P. Szerkesztőség
és kiadóhivatal: Budapest, VI., Mussolini-tér 1. Telefonszóm : 12-99-01. Postatakarékpénztóri csekkszómia szóma: 20.668
KIziratokat ne.. adunk viuz.
A VIGILIA példónyonként kapható minden könyvesboltben és az Ibusz pavillonokbon.
La ptulajdonos, felel6s szerkeszt6 kiad6 l POSSOHYI LÁSZLO
II
no. BOIOO Nyomda, Rüoapaleta. r. Sarkadi
J. Alajol. 8&77
POSSONYI LÁSZLÓ:
,
,
"
A SZAKADEK KET' SZELEH "Fajából kiszakadt magyarnak" nevezte magát Ady Endre valamelyik versében. Viszont egy nyugati ismerősöm egyszer úgy jellemezte Magyarországot, hogy "Budapest is csak egy nagy jurta", azaz téli szálláshely, mint a nomád népek sátortábora. Nem tudom, hogy ebben a véleményében nem a halászbástya, vagy az állatkert és egyéb századfordulói építmények sátorformát utánzó tornyocskai erősítették-e meg, de hisz a moszkvai Kremlre méginkább ráillik a jurta hasonlat és ezek a formák nekünk kedvesek. Gyökeriinkben keletiek vagyunk valamennyien vagy egészen, vagy csak egy kevéssé, de sokkal inkább európaiak, hogysem kelet forgószél rendszereinek, legyen az mohamedanizmus vagy egyéb kereszténytelen dzsingizkáni lerohanás, odafeküdhetnénk. Csak ezer éve vagyunk itt keresztények Európában, habár már a délorosz steppén, Etelközben,' Kaukázusban érhettek keresztény kultúrbefolyások. Mégis olyan nép vagyunk, amely komolyan veszi a kereszténységet s sokszor- az újonnan jöttek elszántságával védi azt. A magyar kereszténység még távolról sem futotta ki formárt, nem teljesítette be lényegét. Még nagyon nagy jövője van. Türelmét, mindenkit magához ölelő karját, vagy a szívélyes vendégfogadó mozdulatot Keletről hozta. Pusztulván és vérét számítás nélkül ontva, sokszor nem apáról fiúra örökítette magyarságát ez a nép, hanem a véres rögökről adott kenyeret újonnanjötteknek, akiknek a java azután magyar lett. Ősi mozdulataink biztonsága azonban évezredes tapasztalatokat takar. A magyarság népi tömegeiben oly végtelen nyugalommal, mindent megemésztő, felőrlő mozdulatlansággal ül itt Európa közepén, mint aki tudja, hogy valami hivatása, kötelessége van itt, s nem akar elfutni a csoda, hogy itt vagyunk, sejteti velünk azt kötelessége elől. Az a csodát is, hogy miért vagyunk itt a természeti törvények megcsúíolására, nem éppen kényelmes helyzetünkben mégis élőn és gyarapodón, ha hullanak is rólunk a száraz ágak. A kelet-nyugati kettősség legnagyobb vértanújáról. Ady Endréről akarok itt írni vázlatszerű sorokat. Nem hiába írta Aprily Lajos Patröklos című verset, a hősét, akinek holttestéért ellenséges csoportok versengenek. A mi világunk talán abban is árnyékvilág, hogy rninél több irányból bocsátjuk a megvizsgálandó tárgy felé fénycsöváinkat, annál több árnyékalak wajang-játékja űzi előttünk a maga látszat-eposzát. Adyra azután igazán sokfelől hull a fénycsóva vagy az emlékezés petróleun1l.ángja halála utántól fogva. Némi viharok dúlnak most is, hogy sógornője, Ady Lajosné "Az Ismeretlen Ady" címmel közrebocsájtotta emlékiratait, amelyekben az érmindszenti levelesláda eddig lappangó kincseit véli világgá bocsájtani. Érmindszenten, Szilágymegyében éltek az öreg Adyék, diósadi Ady Lőrinc és tiszaeszlári Pásztor Mária, akik ezt a táltosfiút a világra hozták. Az öregek odísszeáját is ismeri már majdnem mindenki a távolba röppent fiú partonmaradt esodálkozásától kezdve az " III és szekerén" elröppent fiú távoli visszfényében tündökléséig. Mi távoli ismerősök mindnyájan apja, fia és
a
41
testvérei vagyunk "az eltévedt lovas"-nak. Babonás megilletődés sel hajolunk a kis család, az örök szerit család (bár földileg csőd bejutott) hármasa fölé. Node itt van a negyedik, a másik fiú, Ady Lajos, aki a huszas évek Jusztrumában már megtorpedózta a sajtótechníka bűvészkedései folytán kialakuló Ady-képet. Most másfélévtized multán az özvegy, Ady Lajosné Kaizler Anna, mint az utolsó családi szemtanú, lép előtérbe, hogy elmondja emlékeit a magyar irodalomtörténet huszadik századbeli rnisztériumáról, Ady Endre életéről. Szomszédfalusi Iöldbírtokosleány, beszármazott ágról eredő évszázados ósíségű valaki Szilágyban a Kaízler család Annája is, joga van szólni, elmondani a véleményét, hisz igazán közeli szemtanú. S mi több, írásbeli bizonyítékek vannak szépszámrnal a birtokában. Mégcsak nem is a szatmári béke Károlyi Sándora telepítette a Kaizlereket, régebbről ott voltak. Kis szőkeség, lágyság az arcvonásokban, meg az idegen név, ez teszi csak a megkülönböztetés alapját náluk, akik összeházasodtak a "Barla-diák" unokáival. A forrás jó és eredeti, szervesen kapcsolódó az Ady-forráshoz. Ha törvény védené az erdélyi borvizforrások presztizsét, akkor mondjuk az Ady-forrás mellett, mint fő forrásnak, a Kaizler forrásét is védenie kellene annak a törvénynek. összefolytak, elkeveredtek. Ebből következnék, hogy ismerik is egymást. Nos, éppen itt van a bökkenő. Ady Lajosné emlékirataiból kevés újat, - igaz, hogyannál több apró, lényeges vonást - tudunk meg Ady Endre életéről. Támadják is és védik is persze a napjainkban szokásos politikai tagozottság szerint, hogy lehetőleg a lényeget elkenjék mindkét oldalon, ha ugyanolyan paradicsomi állapotban élnénk manapság, hogy csak két oldala lenne nálunk a dolgoknak. Nos, Ady Lajosné mégis a dolgok egyik oldalát jelenti szimplifikálva. Ady családi. vidéki, eddig fel nem tárt életét. Ki tagadhatná, hogy ez épp olyan érdekes, jellemző és dokumentumszerű, mint azoké, akik csak röptében, korcsmázó hajnalokon, betyárbarátságokon át ismerték, de mert jobbágyai voltak atollnak, írásszolgálatukat már régen lerobotolták. Nemcsak a köteles szolgálmányokat, hanem tetézve azokat, rádupláztak és tripláztak a dolgokra. A zseni halála után úgylátszik kellemes dolog, ha életében jobbágyai lehettek valakinek. A mai emlékező könyv írója nem volt jobbágya Adynak, csak úgy mellékesen, úrian figyelte életvonaglásait. Lehet, hogy felületes sokszor és elfogult. Viszont az, hogy nem kellett hízelegnie neki életében sem, érdekes, egyéni hátteret nyujt annak, amit halála után mond és dokumentál. Ady Lajosné bizonyos, emlékirataiban is lépten-nyomon kiütköző ellenszenvvel viseltetett azok iránt az asszonyok iránt, akik Ady Endre életében nagy szerepet vittek. Természetes, hogy abból a konzervatív polgári, vidéki miliöböl tekintve a dolgokat, ahonnan származott, Anna ellenszenvet érez a Léda-Csinszka-csuka vonallal szemben. Sőt mintha egy kis szerelmes féltékenység is fűtené az egyívású sógornő megállapításait a másívású nőkkel szemben, akik Ady életét halálra szinezték. A polgári megállapodottság és prosperity-hajlam lázong benne az elemésztő, másfajta törvényű nőkkel szemben, akik a zseninek alkohol és alkaloidák mellett a harmadik termékenyítő mérget adagolták testükkel, lényükkel, izgató létezésükkel. Valóban Ady csak megújulni, sebeit, fáradtságait kiheverni járt testvére lakására, hogy ott a neki fenntartott szebában egy kis nyugalomhoz
42
[uthasson, A fajából, családi köréből kinőtt költő végső megvertségeiben sebeit nyaldosva megvonult a családi kuckóban, mint a farkas is nagy csaták után barlangvackában koplalja ki a telet. Van-e annál jellemzőbb valami, mint azok a levelek, amelyeket Ady Lajosné közöl érdekes könyvében. Találomra nyitom fel a jó négyszázoldalas könyvet. Ime egy levél, Páris, 1904 november 17-iki keltezéssel: "Édes Lajoskám, még Nizzában ért a pénz. Hálás köszönet érte. Két nap óta Párisban vagyok. Oh, rettenetes itt. Nizzában s a Riviérán 21 fok meleg van, ragyogó, csupa virágos május. l it pedig köd és hideg, akár Londonban. Budapestre erősen hívnak két helyre is. Vészihez megyek. Ma irom meg neki, hogy !küldjön előleget. Persze, haza ilyenformán nem mehetek, Tudatlak majd annak idején. ölel, csókol, Endre."
Ez egyike a szinesebb leveleknek. De ez is milyen sürgönystílus, micsoda szó- és mondatspórolós sietség, a messzire-szakadt fiú távoli-fagyöngy szívása, önmagát kiszolgáltató távirati parancsszavai csak a hozzátartozókhoz. A családjából is kiszakadt költő nek csak ilyen kevésszavú, jelbeszédes írásai röppennekszülei és testvérei felé. Legtöbbjükben csak kéri valami neki terhes apróság elintézését, csak jelez, utal idegesen róva a sorokat a levelező lapon, amelyet megereszt hazafelé, az elhagyottak felé. Csak sietve gyorsan, levetni a gondját ennek a terhes kötelességnek is, sürgönystílusban, hisz akik szeretik, úgyis megértik és cselekesznek. Új nadrágot varratnak az elszakadt öltönyhöz, gyógyszereket szereznek be, öccse eljár a nyomdákban, kiadóhivatalokban, szerkesztőségekben, vidéki összeköttetéseket ápol helyette, aki nem ér rá, sohasem ér rá, mert valami vad sarkantyús lovas-démon hajtja végigszáguldani negyvenegynéhány év alatt az egész csúnya, titánian szétzilált életet. Ebben a sietségben, eltévedettségben, hajszában még mindig a calá dnak jutott belőle a két főérdekelt asszonyon kivül a legtöbb. Ha a családnak egyik tagja most a szakadék másik széléről megszólal, az csak értékes dokumentum lehet. Ady Lajosné írása, ha egyes megállapításai később korrekciót szenvednek is, ilyenek. Ady a családban, viszonya öecséhez, ez a főtétel itt. De ha ekkora volt a szakadék testvére és annak felesége közti viszonyában, mekkora lehetett a másik generációs, falusi, érmindszenti öreg Adyak felé, akik meg sem érthették igazán azt a lázas ördögszekér-bukfencezést, amelyet a fíúk véghezvitt. Az elmúlt nyáron Váradon elolvasgattam régi ismerősöknél Ady Lőrincné egynéhány kézírásos levelét. A furcsa klenódiumok különős hatást tettek rám. Az alig betűzhető, elemi iskolás kézírású levelekböl, melyek mindennapi eseményekről szóltak, külő nös tűz, melegség, lángolás szállott felém. A levelek azt bizonyították, hogy semmi sincs kezdet, előzmény, erőgyűjtés nélkül. A nehezen olvaható szavakból felszálló mély értelem azt bizonyította, hogy Ady Lőrincnében, a zseni anyjában már készen állott jóformán az egész Adv-komplexum, A szegény, alig néhány iskolát végzett falusi asszony, mintha generációkon át gyüjtötte volna magába fajtájának élményeit, hogy ne ő saját maga, hanem a fiában fejezze ki mindazt, amit a lélek szülőkről gyermekekre szállva évszázadokon át kiizzad magából sejtelemben, istenhitben, világérzésben. A teljes, tökéletes Ady-emberség, talpraesettség, szókészség szélalt meg a kezdetleges irású levélsorokban. Az édesanya, mint azt hiszem mindig, itt is majdnem egyenértékű zseni-
43
parja az általa világrahozott fiúnak. A megdöbbentő csak az volt,
mennyire iskoláktól és szépírásóráktól független volt ez az Adynívój ú megnyilvánulás. Az édesanya messze a vílág-forgatagtöl; melynek fia megszállottja volt, kidolgozott kézzel, nehézkesen rótta a sorokat. A külső világban az észlelhető, lemérhető, hogy úgy mondjuk civilizációs dolgokban a szakadék két különböző szélén állottak. Ami azonban az ősi életérzést, a nemzedékekről öröklő dött intelligenciát, a sokezeréves kultúrát illeti, abban anya és fia méltö párjai voltak egymásnak. De hogy is lehetett volna enélkül a fia Ady Endre? Talán fölösleges is továbblebegtetnem a mísztérium felől a fátylat? "A faj ából kiszakadt magyar" sohasem szakadt el édesanyjától, s ez az anya, az érmindszenti bocskorosnemes kuria gazdasszonya minden szakadékokon. lebukásokon, pokolraszállásokon által egytőrőlfakadó lélekkel követni tudta a fiát, rejtett lelki rezgéseken át megértette azt is, amit a környülállók elfátyolozott szemekkel még ma sem értenek sokan. Ahogy a Szent Szűz állott a keresztnél, a Megszületett és küldetésében idegenné vált Gyermek sorsán jajongva és borzongva, de valami ősi vérkeringési törvény alapján mindent előre tudva, belátva és megértve, úgy áll a zseni anyja fiának végzete előtt. Más példával, mint örök Aase. "Tudom én azt, ami el van végezve, annak meg kell lenni", - írja egy helyütt 1916-ban ez az anya, míkor fia haláláról. előre ír másik fiának. Aztán megint: "Bizony, kedves
Lajoskám" nem igen érte meg anya ezt a sok fájdalmas dicsősé get, de nem irigyelni való. Nekem adta Isten." S végül 1936-ban, jó másfél évtizeddel fia halála után írja: " .... engemet nem olyan mértékkel kell elbírálni, mint más anyákat. Én más :vagyok. Az én életem, lelkivilágom, lelkiállapotom más, mint más anyáké." S másik fia haldoklásakor emlékezik az elsőre: "Oh, Istenem, elég nekem a szomorú emlék, nem voltam jó anya, elmenni, elmenni, bárhogy ottlenni, öriik vád, ő, aki olyan jó »oit mindannyiunkhoz, de mink nem voltunk jók őhozzá, elhagytuk szegényt nyomorultul, idegenekre... jaj de árva, de szegény lettem és mégis élek. Nem alszom, nem eszem, nem is élek, csak szenvedek, na· gyon, de nagyon ... vigasztalnának, ó, de nem lehet ..."
Mintha öreg-öreg siratóasszonyok vagy görög tragédiák szava szólna hozzánk Ady Lőrinczné leveleiből. Persze sok családi súrlódás, apróság, civakodás közepette, ami maga az élet. Sokan most mégis rosszalják, hogy az utolsó családi szemtanú könyve megjelent. Ha semmi más, csak az anya alakja töltené be a 400 egynéhány oldalt, máris nagyon érdemes volt megjelennie ennek a könyvnek. Néhány lapján át a zseni anyja szólal meg a zsenihez méltóan. A szakadék túlsó oldalán maradt anya levelei messzireszakadt fiához. A szakadék mélyén pedig ott tátong az egész magyar élet megoldatlan kérdéseivel. szörnyű társadalmi ellentéteivel, amelyek Ady halála óta sem lettek sokkal kisebbek. Ady éppen azért jött, hogy ezt a nagy áramfejlesztő ellentétet tudatosítsa a magyar életben, ez nagyságának, hatásának egyik titka. Miért írt volna ő az amúgyis felvilágosodott városi kultúrlényeknek, akik egyedül szerétnék magukénak tudni. Irt a magyar munkásságnak, a magyar középosztálynak, és minél jobban megérik rá, annál inkább a magyar parasztságnak is. Egy nagy ellentétet dobott közénk, hogy mire ezt felszámoljuk, meggyógyuljunk valamelyest, legalább régi bajainkból. Possonyi László.
44
fODOR JÓZSEF:
VÖRÖSMARTY 1850-BEH "Oh, messzire lökni magam, Emésztő csillag-közi ürbe! És onnan nézni, ami van, Ámulva, hűlve! De jaj, magamban hordom én, Mint a kárhozatot, a poklot, Ami ég e bús föld szinén, S kelnék slecsuklok. Mert jaj, itt vagyok, itt vagyok, Mint a gyötrelem élő képe, Kit hamvasztón dúl száz gyilok És nyelve tépve. Szememben torz kísérletek, Fülemben megszakasztó lárma, Vad szavaktól eszem beteg, S tengek, utálva. Oh, s hogy élek, s lenni tudok, Mikor érzem, hogy nem igazság, Istennek - ezt nézve, mi fog Még látni napját. És ennyi iszonyt élve itt, Lelkem, hogy senunit sem segíthet, Nern hull, széttörve ízeig E gyáva testet! Oh szakadj, ín, szűnj hirtelen Szív l vérem, csapj ki homlokomra, S válaszul rá, mi van, eszem, Roppanj halomra! S ne nézzem, balgán, nyögve, vak Táncát az Ember szégyenének Tehetetlenül, s tengve, csak Azért, hogy éljek l"
45
LOVASS GYULA:
SEHEREIADE ÉS A TRUBADÚR . .. Majd egyszer, igen, lalán, megjönnek eltünt szárn?!asaid, vadul dalolva szeirepedi tortJkkal, tán orabul, csuk az isteneknek! (Rónay György: Talán.)
MONSEIGNEUR. megbocsássa, a köszvény megint erőt vett rajtam. őszutó havában rnindig elévesz a sok nyavalya, hogy alig tudok mozdulni. Bármennyire szerétnék is' tehát kegyes Hercegemnek és szépséges nejének udvarlására lenni, nem hogy a lovagok illő, hosszúorrú cipellójében, de még paraszti saruban sem igen tudnék fölmenni a várnak szerfölött meredek lépcsőin. De mert tudom. milyen jó szívvel volt irántam Monseigneur, s mint kedveli a szép tudományokat, ime leírom, mint énekeltem ama Seherezáde nevű pogány királynő előtt, kinek különös történetét manapság Monseigneur meghallgatni szíves volt. Addig várjuk a karácsonyt, míz eljő. A hitetlenek országában volt fogságom idején gyakran gondoltam rá, hogy míg Ciprus szlgetén teleltünk a derék lovagokkal meg a bátor gróf urakkal, menynyit emlegettem én is, - fiatal legényke hadd látnék már hitetleneket, hadd forgatnám már a kardot szent hitünk ellenségei ellen. Nos, a csata elkövetkezett s Mansurah alatt úgy tetszett Istennek, hogy számtalan bűneinkért, a pogányoknak engedte a gyözelmet. Ekkor estem fogságba magam is. Nem lenne illő, hogy szenvedéseimmel és kínlahnmal untassam Monseigneurt, ki mindig olyan kegyes volt hozzám. és fti-fil jóakarómnak mutatkozott, nem lenne illő különösen, míkor a kínok már elröppentek. mint ősszel a madarak, legföljebb károgásuk hallom még messziről néha, mint most e köszvényben. Am meg kellett volna említenem rabságomat, mert annak hányattatasai közt hallottam először Seherezáde szultánáról, s mert annak vége felé éppen az ő rabja lettem. A hitetlenek Kairó nevű városa mellett egy üres palota kertjében dolgoztam. három éve egy Omár nevű tudatlan, kancsal kertész szelgájaként. Meglehetösen ismertem már az ottani virágokkal való bánás médját s azon kívül, hogy gondolataim szüntelen nagy szomorúsággal jártak szülőföldem olajfákkal borított vidékén, meglehetősen jó dolgom volt, a palota zárt ajtóival, homokkal befútt lépcsőivel közömbösen nézett le ránk. Egy napon azonban egy vén, kövér, ráncosképű eunuch érkezett, nyomában szelganépség és fekete rableányok, tisztogatni meg rendezkedni kezdtek a palotában. A kertész megijedt, s amily alázatosan hallgatta a vén eunuch parancsait, oly durván sürgetett, hajszolt aztán engem. Három napon át ástunk, ültettünk, de a parancsolt munka felével sem voltunk készen, mikor egy este kürt szólalt meg a kapuk előtt s tizenkét lovas vágtatott be az udvarra, lengö fehér köpenyegben, prüszkölő fehér paripákon.
46
A vad, de különösképp hallgatag lovasok nyomában egy fehér teve lépkedett be az udvarra, arany veretek a szijazatán, fejét féloldalra tartva különös méltósággal nézett a lebegő csillagokra. a nyergében ülő alak selymes, meleg hangján valamit mondott neki s a nagy állat térdreereszkedett. A kékbe öltözött alak lecsúszott hátáról az elébe terített szőnyegre. Többet aztán nem is láttam, mert a kertész meglepetésében és úrnője megérkezte fölött érzett hódolatában megragadta a karom, lehúzott a földre s maga is a homokba temette arcát. S aztán csak akkor engedett el, míkor az utolsó málhás teve is elért a kerti úton által a palota elé, mikor már eltűnt az úrnő, a lovasok, csak a szedelőzködő cselédség sürgött-forgott a szélesre tárt, veretes kapu nyílásán kiözönlő sárgás fényben. - Allah törje el a lovuk lábát a kutyáknak, - szitkozódott Kitapósták a mellettem a kertész a tamariszkbokor mögött. legszebb rózsatöveket! Még most újra kell ültetnünk, még most éjjel, hiszen ezek Selierezáde szultána legkedvesebb virágai. Monseigneur elképzelheti meglepetésemet. Bármerre vetett rossz sorsom a hitetlenek földjén, mindenütt volt alkalmam hallani az Ezeregyéjszaka történeteit. A városokban vak énekesek kántálták az utcán, a sivatagban a karavánok, ha éjszaka megpihentek, ezt mesélgették, ha egy kereskedő dícsérni akarta portékáját, azt mondta, Szindbáb hajójáról való. Én, megvallom, nem szerettem túlságosan ezeket a történeteket, mert bizony hitetlen és tudatlan meséknek ítéltem őket, nem kezdődnek a nép szájáról vett vagy a szentírásból merített mondással, nem tudják megmagyarázni a helyneveket oly igen bölcs és hasznos módon, mint a mi történetíróink, nincs meg bennük a szerkesztésnek egyetlen szabálya sem, melyet a költés mestersége megkövetel, véres és gonosz dolgok történnek bennük, a dzsirinek nevezett gonosz szellemek mindig beleártják magukat az emberek életébe, máskor meg éppen oly dolgokról szól a mese, aminőt igazi lovag hölgye jelenlétében nem vehet ajakára. Ezek a mesék tetszést és tapsot kelthetnek a hitetlenek műveletlen körében, de nem állnak meg a mi pallérozott ízlésünk előtt. Monseigneurnek is csak azért meséltem el, illő formára alakítva belőlük néhányat, hogy a hitetlenek különös és nevetséges gondolkozását megismerje. Ha megnevettethettem velük szépséges hercegasszonyunkat, az legyen igazi jutalmam. De akkor, amint elgondoltam, hogy ez a különös hercegnő, aki a többi; netán közrendű leányért kockára tette életét si aki ezeregy éjszakán át mesélt a vérengző Sahriár királynak, most itt él e palotában, nem mcssze tőlem, erős kíváncsiságot éreztem: mint él, mi lett Sahriár királlyal, honnan volt bátorsága Seherezáde szultánának annyi öníeláldozásra, honnan vett annyi merészséget? Am azt is eszembe vettem, hogy én a keresztény rabszolga, aligha kerülhetek közelébe a büszke és gőgös pogány királyaszszonynak, mégcsak arcát sem fogom láthatni, mert a hitetlenek asszonyai - amint Monseigneur szépséges feleségének már meséltem volt - bolondul elfedik arcukat, ha férfiakkal találkoznak. Elvetettem hát hiábavaló gondolataimat s végeztem dolgomat tovább, inkább az elmúlt időkön ábrándeztarn és tünődtem, viszontlátom-e még a Durance partjait. Igy történt, hogy néhány nap mulva, egy estefelé a rózsákat öntözgetve, bánatos szivvel dalolgattam, ama balladát mégpedig, melyet szegény jó Jehan barátom szerzett, a hazájától, hölgyétól
47
elszakadt szerelmes balladáját. Akkor halk hang szólal meg hátam mögött: - Mit énekelsz te és miféle nyelven? Egy nő állt mögöttem, égszínkék köpeny a vállán, kék selyempapucs a lábán, ezüstcsatok a köpenyen, ezüst szalag fekete haján. Arca fedetlen, szép, szabályos, tán nem oly szép, mint Monseigneur hítveséé, de azért a téres Aquitánia grófi udvaraiban sem látni hozzá hasonlót. A szeme, nagy barna szeme olyan mély és érzelemteljes, mint Ysabeau grófnőé, csak valami különös vadság van benne. Ha nem az a kék köpeny lett volna vállán, melyet megérkezésekor hordott, méltóságos nyugalmáról tán akkor is fölismertem volna benne Seherezáde szultánát. Mélyet hajoltam előtte, inkább a mi, mint a hitetlenek szokása szerint, megmondtam, frank vagyok, az aixi herceg trubadurja,s egy frank balladát énekeltem, melyben egy szerelmcs lovag siratja, hogy messzíre szakadt hölgyétól. Hosszan, érdeklődve nézett. - Az én meséimben is szerepelnek néha frankok, - mondta csöndesen, olyan halkan, mintha nem is nekem mondaná. Aztán únszolni kezdett, beszéljek róla, hol születtem, milyenek ott a várak és városok, milyenek a szokások. Először alig tudtam elkezdeni. De aztán egyre gyorsabban jöttek a szavak, oly kellemetes érzée volt visszaemlékezni ifjúságom szép idejére, oly jó érzés volt, hogy beszélhettem valakinek mindarról, ami szüntelenül a fejemben járt s buzgalmarn és [óérzésem csak akkor hagyott alább, mikor arcába tekintve úgy láttam, nem figyel rám: félig lebúnyt pillái közt valahova máshova néz és máshova gondol. Mégis, mikor - kedvetlenebbül, - azt mondtam el, mínt féltem egykor, míkor eltévedtem Vaucluse erdejében, halványan elmosolyodott. Este volt, a rózsák átható illata körülvett bennünket. Egy pillanatra elfelejtettem helyzetemet. - És te Úrnőm, nem féltél, amikor ... - Kérdezz csak, trubadur, - mondta bátoritóan. - Nem féltél, úrnőm, mikor elhatároztad. hogy Sahriár király hitvese leszel? - Nem, - mondta gyorsan, tisztán s megint elmosolyodott, álmodozó, titokzatos mosollyal s elindult visszafelé, kék köpenye belerejtette az éjjelbe, ruhája ezüstdíszei úgy derengtek, mint a világos égen a csillagok. Másnap este, mikor már leszállt a nap, vizet húztam az alacsony kútból, Omár ilyenkor szerette öntözni a virágokat. Ahogy fölegyenesedem, látom, Seherezáde ott áll mellettünk. A kertész földig hajolt éppen, úgy kérdezte, Úrnőnk meg akarja-e szenilélni a virágokat. -:- Nem - intett Seherezáde, - a frank énekessel akarok beszélni. Mig Omár elkotródott, Seherezáde a kőfalnak dölt, szemét behúnyta, látszottak hajában az ősz fürtök, mégis különösen fiatalnak tetszett, szája egyenesen a fiatal fiúk szájára emlékeztetett. - Beszélj nekem a frankok világáról, - mondta véWe. Beszéltem hát s bizony belemelegedtem, hogy megismertesBem vele a mi keresztény életünk szépségeít, beszéltem a csodálatos templomokról, az orgona, meg a hegedűk varázslatos szaváról, dicsértem a lovagi viadalokat. a hercegi udvarok fényét, a kegyes
48
hűbérurakat, a vadászatot. a szerelmi udvart s közben fékeznem kellett nyelvem, hogy el ne ragadjon vágyódó emlékezetem s úgy beszélhessek, hogy ez a hitetlen hercegnő is megérthesse. Ám megint azt kellett látnom, lasankint elfordul húnyt szemű tekintete rólam, már alig figyel rám s ahogy erre hangom elbátortalanodik, egyszerre, anélkül, hogy voltaképpen abbahagytam volna, elkezdette: - öt eunuch vigyázott rám apám házában s anyámon kívül apámnak öt felesége. Rab voltam aranyos falak között, ha félrehúztam a súlyos kínai selyemfüggönyöket, rácsokat találtam mögöttük. A kert kicsi volt, csöndes, Iülledt tavában megposhadt a lótusz, füvén lusta rabnők hevertek. Lassankint felnőttem, tudnom kellett: ílyen lesz az életem. Valaki feleségül vesz, másik börtönbe kerülök, más eunuchok és féltékenyen őrködő rabtársak közé. Ha legalább fiú lehettem volna l Éjszakánkint, mert akkor kevésbbé vigyáztak rám, felszöktem néha a házunk tetejére, s a hold ömlő fényében elnéztem Bagdad ezernyi házát. A dsulhedse hónap langyos éjszakáiri kertünkből az aloé tömött illata szállt, elkeveredett a tömérdek virágzó akácéval. Sötéten, tunyán csillogott medrében a Tigris, hajók árnya húzott át néha rajta, feltartózhatatlan biztonsággal tartottak a messzeségbe. Amecsetek kupolái, mint csillogó óriás narancshéjak szintén úszni látszottak a házak tengere fölött. Néztem a lándzsaként meredő minaréteket, mintha kimért léptekkel menetelnének, komor őrjárat, a tenger felé, néztem a Dzsamah-el-Merdzsamiah mecsetet, míg belevakult a szemem ezüstösen fénylő cirádáiba, míg úgy éreztem, űszom velük együtt én is, úszom, megszabadulok, eljutok távoli. világokba, olyan messze, hova nem jutott el Szindbáb, sőt lbn Batuta sem. Elmenni, megszabadulni, ezt akartam. A vágy csipkés fűrésze őrölte a lelkem s nem csitult fájdalmam. Valaki sikoltott as éjszakában, rémülten, döbbenetesen, mintha devet láttott volna, elcsuklóan, mintha egyszerre szállna ki belőle az élet, s én hogy cseréltem volna a gyilkosával. hogy cseréltem volna a rabságból meg magával az áldozattal, csak ebből szabaduljak! Aztán lassan megértettem. mint menekülhet legalább a lelkem. Gyermekkoromban dajkám a Kalila va dimna mcséivel altatott, volt egy egyiptomi rabnőnk, sokat mesélt Ahmed el Danafról. .. Egy nap elábrándoztam magamban: mit tettem volna, ha én vagyok a kalifa? mit feleltem volna a szegény olajárus helyében? És mi lenne, ha teljesülne a derék fegyverkovács kívánsága? - hiszen, amint Zulejka mesélte, mindig megsajnáltam és sohasem tudtam megbékülni sorsávaL Lelkem zavart lett és testem tűzben égett. Hiszen minden mesében az történhet, amit én akarok. És minden mese történhetne velem is. Amit akarok, amire vágyom, mind megtörténhet a mesében, Mint a szegényeket és szenvedőket az igaz muzulmán hitű dzsinnek, úgy elégítettem meg magam a mesékkeL Az lett a mese nekem, ami a hold az éjszakának. Szórakozott lettem, ha valaki szölt hozzám, nem feleltem. tán nem is hallottam a valóban kimondott szavakat, mert a bensőmben, a' mesékbenhangzókra figyeltem, mintha apám palotájában csak árnyképem élne már. Anyám azt hitte: a búskomorság dzsinnjei szálltak meg: ültem a szökőkút mellett vagy házunk tetején, arcom néha tüzelt, máskor sápadt volt, néha úgy elfogott az izgalom, a boldogság, hogy szaladgálni és kacagni kezdtem. Ha anyám, aki különben nem sokat törődött velem, néha
49
megkérdezte, mi bajom, belepirultam, dadogtam, szégyeltem volna rnegvallani, hogy magamnak mesélek. Esténkint, míg vizipipát szivogatva várta apám hazajöttét s az öreg Sejlával meséltetett magának, mereven ültem mellette, kezemmel térdemet szorongattam és marcangoltam, vártam és remegtem tőle, hogy egyszer azt mondja: "Most te mesélj, Seherezáde!" Minden este fájt, hogy nem gondol rá, eszébe sem jut s ha apánk megjött, mégis ujjongva ugrottam föl, mintha sikerült volna elkerülnöm, hogy fölfedezzék boldogító titkomat. Mert boldog voltam, azt hittem, a mese minden, csak sokára vettem észre, hogy néha belől fáj valami, hogy néha szerétnék igazában hajóra szállni, igazán dolgozni, aggódni és szeretni... Ilyenkor úgy vágytam, úgy akartam, hogy történjék velem valami, akármi ... Szeme égett, perzselt, majdnem megijedtem tőle. Higgye el Monseigneur, csak néztem, mint a kuka erre a furcsa beszédre. Mert nem azt mondta-e a szultána, hogy szerette volna, ha megölik, nem azt mondta-e, hogy szerette volna, ha mesélnie kell, meg hogy fél is ettől? Különös beszéd volt biz, magam is azt hinném, nem jól emlékszem rá, ha Monseígneur is nem tanúskodhatna mellettem, mily tudója voltam mindig mesterségernnek : nincs olyan ballada vagy aube, mit első hallásra meg ne jegyeznék, szöról-szóra el ne mondanék, a sirventeokat, bármily hoszszúak legyenek, elég ha kétszer hallom... Monseigneur elhiheti hát nekem, hogy Seherezáde szultána szavait tőlem telhetden híven és változtatás nélkül írtam ide, így tettem, noha nem is értettem volt egészen. Ezt be kell vallanom, mert maga a szultána figyelmeztetett rá. Míg ugyanis meglepetesemben önkénytelenűl hátrább húzódtam, Seherezáde nagyott sóhajtott s aztán azt kérdezé tőlem: Érted~e már? - Mit kellene értenem, úrnőm? - dadogtam. - Tegnap azt kérdezted tőlem, féltem-e, mikor Sahriár király felesége lettem. Nos, tán jobb is, ha nem érted... mondta, halkan kacagni kezdett, kezét homlokához. érintette - így szoktak köszönni a hitetlenek - s eltűnt. A következő napokon a kancsal Omár minduntalan ott lebzselt a sarkamban, tán azt várta, hogy a szultána, ha megint lejön a kertbe, vele is szóba elegyedik. Ottléte miatt-e, vagy más okból egy egesz holdváltozás alatt nem láttam úrnőnket. Végre egy estén, rníkor már legkevesbbé sem gondoltam volna, s inikor már Omár sem várta, mert egyedül hagyott, Seherezáde egyszerre megint csak ott termett a hátam mögött. - Milyen meleg volt ma! mondta. - A te hazádban is ilyen melegek a nappalok? De nem is várta a válaszomat. Panaszkodott a fülledt, tikkadt időre. Régen vágyott már erre a tájra, de most úgy tetszik, nem bírja elviselni száraz levegőjét. Igazában amúgyis csak éjjel érzi jól magát, a csöndben, a hűvösebb légben, a mécsek fényében. Még Bagdadban szerette meg az éjszakákat. A legszebb meséit, melyeket legjobban szeret, mind éjjel találta ki. - Az ezeregy éjszakán - mondtam rábólintva, mert megint olyan vigyázöan és kérdően nézett rám s tudtára akartam adni, hogy értem ... - Ezeregyéjszakán ? Rekedten, ingerülten nevetett. Nem is volt ezeregyéjszaka, tudd meg! Azt hiszed, ezeregy éj kel-
50
lett volna Sahriárnak, hogy megértse, ki vagyok? Azt hiszed, olyan buta volt, vagy olyan kegyetlen? Azt hiszed, meg akart öletni a századik vagy a kétszázadik éjszaka után is? Azt hiszed, mesélnem kellett volna a tizedik után, ha nem én akarom? Hiszen csak elindítani kellett, csak ez kellett: Sahriár megértse a cselt, Azt hiszed, nem ment bele szívesen? Azt hiszed, nem örült, hogy kijátszoltam egy őrült pillanata fogadását? Nem örült, hogy megszabaditottam a kegyetlenség terhétől? Azt hiszed, féltem tőle egy percig is, hogy megölet? Én csak egytől rettegtem igazán, csak egytől, hogy egyszer elakad a mesém, hogy egyszer, egy nap nem jut semmi az eszembe! Hogy amilyen csodálatosan elindult bennem a titkos forrás: hogy meséket látok és a képeket szavakra fordítom, éppolyan csodálatosan kiapad egy nap! És nem azért féltem ettől, mintha akkor Sahriár megöletett volna! Hova lett akkorra a bosszúálló Sahriár! Kezes lett és gyengéd, mindent megadott volna, amit kérek, de semmi nagyobbat nem adhatott volna annál, hogy mesélni tudok. S ha ezt elvesztem, ő sem adhatta volna vissza. Ezért féltem hát, ezért, mert a mese már jobban hiányzott volna, mint bármi ajándék, mint a szerelem vagy a szeretet, mint maga az élet. Érted-e már? És megrázta fejét, hogy sötét fürt jei szelíden röpködtek; megfelelt helyettem: - Nem érted. Te tán nem is szeréztél verseket, csak másokét énekled ? Nem érezted a boldogító izgalmat, míg magadnak is érthetetlenül szétbomlik előtted a mesék tarka szőnyege, nem érezled a szív szorongását, azt a különös vakságot, hogy nem látsz tovább, csak amit épp kimond a szád s valamiképp egészben és titkosan mégis benned van a mese, mélyebben, hogy teljesen kimondhasd. S ha befejezted, mégis úgy érzed, üres lettél. Míközben beszélsz, nem tudod, lesz-e vége, magad is félsz elébetekinteni a jövődnek, nem akarsz rá gondolni s mégis remegsz érte, hogy ez egyszer mégis befejezhessed? És bár félsz tőle, bár inkább hevernél, sétálnál, dolgoznál inkább, bár néha hosszú, üres és felesleges beszélgetésekbe kezdesz, csak hogy elodázd, közben is érzed az izgalmat, a kínt, hogy el kell mondanod, nem menekülhetsz előle. És ha nekiindultál, előre érzed az örömet is, hogy kész leszel vele, Ietudtad, túlélted. letetted a gondját; de ha valóban befejezted, mily hamar felváltja ezt az örömet az aggódás, nem, a tudás, annak. biztos tudata, hogy nem voltál képes hűen, igazán mondani el, úgy amint benned élt ... Igen, elindultam, hogy megmentsem leánytársaimat, mert történnie kellett egyszer valaminek velem is, mert életemben csak ez a kockázat, Allah akaratának ez a kihívása lehetett méltó a mesék szépségéhez s amesélés veszélyéhez. De elkezd néha a mesterember is valamit s miközben foglalatoskodik vele, elváltozik keze alatt. Azt hiszed, az első hónap végén azért meséltem még, hogy megmentsem az életemet? Azt hiszed, a második h önap végén azért meséltem, mert szerettem Sahriár királyt? Nem, trubadur, én akkor már régen magamnak meséltem, egyedül magamnak, mint ahogy magának énekel a fülemile. Kerestem a szabadulást. Én voltam Tavaddud, a rabszolganil, én voltam Badr herceg, én voltam Édes Kispajtás. én voltam maga a nagy kalifa, Harun al Rasid éSI én voltam hitvese, Zobeide, akinek sírját annyit néztem a házunk tetejéről a balzsamfa szagával. terhes éjszakákon. Míg meséimben a párbeszédek úgy vívtak, mint éles damaszkuszi pengék, hányszor szerettem volna elhányni
51
a koldusok rongyos, a királyok ékes álruháját, hányszor éreztem, hogy én magam elsikkadok a meséimben! Hogy amit érzék, nem is lehet történetekben elmondani, hogy ha Tavadduddá leszek, vagy Badr herceggé, valamit az ő lényükből, az ő sorsukból is magammal kell hordanom, nem lehetek egyedül magam... Hogy az érzések nem férnek bele a szavakba, kevés rájuk az emberi nyelv. " Dehát miféle gyöngeség ez, kérdezhetnéd. míndig magamat kergetni, csak arról vallani szüntelen, ami bennem van, képzelt, bizonytalan érzésekkel bíbelődni? Hát azt hiszed, van menekülés rajtunk kívül? Azt hiszed, nem próbáltam? Amit látok, egyetlen virág, egyetlen felhő, te, frank énekes, aki itt állsz előttem, nem vagy-e kimeríthetetlenebb és gazdagabb, hogysem száz, ezer mesével elmondhatnálak ? És mindenkiben, akiről meséltem, nem maradtam-e benne, titokzatosan, de magam számára mindig érezhetően, legyőzhetetlenül és kiirthatatlanul én magam, az ifjú hercegekben éppúgy, mint a gaz orvgyilkosokban ? Nincs hát szabadulás, frank énekes, csak az örökké kínzó vágy, a készülődés izgalma és a rövid, boldog mámor, míg a mese tart ... Megérik-e ezek a boldogságok azt a nyugtalanságot, azt a kint, belsőm nek azt a feszültségét, a holdkóros órákat, s azokat a napokat, mikor bolondabb vagyok, mint azok, akiket hetvenhét dev szállott meg? Nem tudom ... A csöndben csak az éj halk, duruzsoló neszezese hallatszott. - Ezért hagytad abba, úrnőm? - kérdeztem végre. Madár vijjogott a levegőben, fenn, magasan fölöttünk, a csönd megnövelte hangját. Sehezeráde csak sokára válaszolt: - Ezért nem hagytam abba... -- mondta s két kezét homlokára szorította, - Nem tudom abbahagyni. Elhagytam Sahriár királyt, egyedül akartam maradni, magammal, meg a világgal. Azt hittem, azok lesznek az igazi mesék, miket csak magamnak mondok, mint régen, magamnak, szavak [árma nélkül, amiket csak elgondolok, nem törődve vele, mese-e még, nem törődve vele, mennyi marad a hercegekben és a tolvajokban belőlem. De ... És most hirtelen elfordult, mintha nem merne szemembe nézni: - ... de nem tudok mesélni anélkül, hogy el ne mondjam valakinek! Olyan kétségbeesetten mondta, olyan sírós hangon, hogy önkénytelenül kinyujtottam felé a kezem. Nem is tudom, mit .akartam, csak éreztem, valami bántja, tán illő tisztelettel csak a kezét akartam bátorítólag megszorítaní, Ám kisíklott kezem közül, elfutott az úton s ahogy utána néztem, úgy tetszett, sokáig hallom még megkönnyebbült sírását. Három nap mulva, reggel arra ébredek, hogy a főeunuch hajol vackom fölé s rázza vállamat. - Ébredj, te hítetlen kutya, - vicsorogta rám,. - Sherezáde szultána ma éjjel útra kelt Bagdad felé. Ezt a zacskó pénzt hagyja neked, meg ezt a fermánt, hogy szabad vagy ... Bizony azt hittem, álmodom. De, ha nem is értettem, miért eresztett szabadon a szultána, hálás vagyok kegyéért. Az igazi jótétemények e világon, úgy tetszik nekem, mindíg érdemtelenül érnek bennünket. Ily érdemtelenül köszönöm én is Monseigneurnek irántam való sok jóságát s ily érdemtelenül remélem, hogy az én Uram megadja nékem majdan az örök boldogságot, úgy legyen. Lovass Gyula.
52
HORVÁTH BÉLA:
VERSEK 'l'UDJ ATOK MEG ...
Tudjátok meg nagy titkomat, Hogy a mennyország hivogat S úgy járok a föld kerekén. Hogy mindig odamegyek én. A tereken, az utakon Az örök-létet kutatom, A patakon, az ereszen Isten fecskéit keresem. Isten fecskéi jöjjetek, Mit vehetnek el tőletek? Csattogjon égi szárnyatok, Fejemre bátran szálljatok. Szemembe vígan nézzetek, Tudom ki őrzi fészketek, Aki teremti tollatok S világért vére ontatott. Jöjj hozzám árva fecske-nép, Már níncs, amit elvesztenék, A dolgotokat értem én, Oly árva vagyok és szegény. Egy rossz gúnyám, egy kalapom S ki tudja, holnap hol lakom, Egy menedékem lesz-e még, Mert csak az Isten keze véd. Azért vagyok itt hontalan, Mert kasszámban nem volt arany, Osak mirrha-esokor mellem en, Nyugalmam azért nem lelem. Amit szereztem, az urak Abból mulatják magukat, Ami enyém volt, nem enyém, Igy élek Isten tenyerén. A végtelenség úgy vakít, Hogy vigadni ne tudjak itt, Hát nyissad, Uram, meg Magad S nagy tűzben innen elragadj.
53
Innen elégni akarok, Küldd értem tüzes angyalod
Szent Illés Mert itt is
égő szekerén, tűzben mentem
én.
Ha éltem, azért éltem itt, Hogy keltsem a föld népeit, Röppenj te égi fecske-nép, Kelj föl te üldött nemzedék! Isten fecskéi jöjjetek, Se jogotok, se földetek, Se magatok, se táratok, Csak szárnyatok van, szálljatok! Mitvehetnek el tőletek? A tág egekbe törjetek És forradalmi csillagunk Megvallja majd, bogy kik vagyunk!
TI
ME~SZI
NEMZEDÉKEK ...
Ti messzi nemzedékek, Hogy mit reméltem vakmerőn És minek sajgott agyvelőm, Talán ti értenétek.
Te lsten csipke-bokra, Hazám, te égi üzenet, Reméltem fényes tüzedet A messzi századokra.
Ha sirom éjjelében A féreg bozsog keblemen, Kérlek, hogy higgyetek nekem. Én igazat beszéltem.
Reméltem azt a rendet, Amit a régi vértanúk. Harcoltam én, hogy igazuk Legyen a kicsinyeknek.
Reményem sírba vittem. S ha már a föld alatt vagyok, Kedves hazám, meghallgatod, Hogy mít sirattam itten?
Mig éltem, azt akartam, Hogy keljen föl az elnyomott, Szabadságot és szent jogot Hirdettem szakadatlan.
Hangos a temetőkert. , A holtak intenek, te nép, Hogy magad el ne vesztenéd, Ki eltemetted őket.
Hogy el ne ragadozzák A menthetetlen éjszakán, Nagy fényedet oltalmazárn Te drága Magyarország.
Én is tudom a gödröm. Azért e téli reggelen Minden dolgom elrendelem, Hogy úgy legyen örökkön.
Hittem a hős erényben, Hogy nem hiába szenvedek, Hogy mink is leszünk emberek, És látod, ide tértern.
Fölöttem a futó por. De műveimbe írva áll: Jöjj el szabadság vagy halál! S hallgatsz-e rám, utókor? Horváth Béla.
54
THURZÓ GÁBOR:
THEODOR STORMRÓL Képzeljünk magunk elé egy északi óriást: a régi sagák hajósaira emlékeztető arcél, erős orr, vastag szemöldök, s az időtől és széltől kicserzett arcban álmatag, messzetekintő szemek. Ez a XIX. századba tévedt viking minden idegével idegen a nagyvilágban, még Németországban sem érzi jól magát. Otthona SchleswigHolstein: szeles dünáinak szürke egével és Husumnak, szülövárosának, szürke falaival. Azt mondják róla, ha megyéjének területét elhagyta, rosszul érezte magát, idegen volt, mint a hajós, ki partra lépve egyszerre elveszti maga alól a tenger nyugtató-edző ríngatását, a védelemmé változott veszélyérzet békéjét. És mégis, férfikora legszebb éveit önkéntes száműzetésben élte le, Poroszországban, egy olyan környezetben és kényszerben. amelyet nem szokott meg sohasem. Itt buggyant ki a lirikusból, szinte véletlenül, a nagy elbeszélő, ezek a kemény és fájdalmas esztendők edzették meg stílusát, hogy el tudja viselni a próza nagyobb és kényesebb terhét is, és ezekben az években ébredt rá arra, hogy minden lirai remeke ellenére, elsősorban elbeszélő. De nemcsak az elbeszélőre volt büszke önmagában, a költőröl azt mondta, hogy korának legjobb német lirikusa. S igazat mondott. Aki hódolva elbeszélés-remekeinek, versei olvasásába fog, meghatottan ismeri fel benne a Goethe utáni német költészet legnagyobb, legbensősé gesebb Iirikusát, az álomszerű hangulatok varázsos felidézőjét. Pedig a husumi viking nem álmodó természet. A földön él, nagyon jól ismeri az évszakok és tájak örök változásait, a tengert, amely nemcsak költői hasonlatokhoz, a Végtelen ésl Mérhetetlen érzékeltetéséhez nyujt bőséges anyagot, de forrása sok-sok emberi tragédiának is. Olyan törékeny verseket ír, mint egy-egy virágszirom, de ezt a bensőséges, lehelletnyi lírát valóságos, földből táplálkozó élmények hatják át. Strom költészetét nem lehet szülő föld'jétől elválasztani. Aki verseinek varázsába kerül, néhány villanás múlva óhatatlanul is együttjár vele a homokos dünákon, az acélszürke tengerparton vele figyeli a sirályok röptét, vele látogatja meg a régi friz parasztházakat, az ő társaságában merül el ebben a középeurópai kultúrától, kereszténységtől olyannyira távoli pogány északnémet világnak babonás hangulatában. Ha verset ír, sohasem friss fájdalom, friss boldogság költője, élményeit, életét az emlékek fátylán keresztül látja, költészetét bevonja az elmúlás nyugodt, fájdalmatlan, titokzatosan közönyös párája. Nem írt sok verset, de nem írt egyet sem, amelyben szemtől szembe nézett volna az élet azon nyomban rátört élményeivel. Egy-egy tájképe sem impresszionisztikus - s épp ez a furcsa friss bájukban, - ezek az elbűvölően harmatos és illatos tájak is a multból marülnek elö, s szinte eszményi, kitisztult, emlékeken rostált benyomást adnak az északnémet világról. A kor költői szívesen hajoltak az édeskés táj- és hangulatrajz felé. Aki megpróbálná utánukrajzolni egy-egyerdőrészlet, egy-egy tengerpart képét, csüggedten látná a valóságnak elsekélyesített, vizenyős mását. De kíséreljük meg ceruzával felvázolni, vízfestékkel színe-
55
síteni azokat a táji hangulatokat, melyeket Strom versei hagytak ránk, - az északi föld lehelletét, fájdalmas költészetét. reménytelen szürkeségét hasonlíthatatlan hűséggel idéztük magunk elé. Ez a törékeny hangulatokban, érzelmes bensőségben, szelíd intimitásban gazdag poézis akkor kap meg csak igazán, ha magunk elé gondoljuk Storm korát, azt a negyven esztendőt 1848 és 1888 közt, amikor az "Immensee" és a "Der Schimmelreiter" elbeszélése és az olyan versek, mint a "Noch einmal", az "Űber die Heide", a "Verirrt", a "Schliesse mir die Augen beide" születtek. A Gartenlaube virágkora ez, ekkoriban búrjánoznak el az érzelmes családi lapok, ekkor metszik a legandalitóbb fametszeteket. A költők érzékeny versecskéket írnak csókolózó galambokat ábrároló illusztrációk alá, a novellisták a romantika halál-kultuszát elhagyott árvalányok szívettépő sorscsapásaiba csapolják. a regényírók szírupos történeteket gondolnak ki, legtöbbször olyan varrólányoktól, akik porosz katonatisztekbe szeretnek bele. Az irodalom használati eikké népszerüsül, - olyasfajta veszély fenyegeti, mínt éppen korunkban, - a "plüss-kol1SlZak" bőven ontja az epígonokat, az ízlés, amely megbékélt a piros plüssel bevont, bojtokkal díszített karosszékekkel, plüss-rémás családi képekkel,makart-csokrokkal és tarka-barka porfogó cseesebecsékkel, éppenséggel nem a legelőkelőbb. Ami a nagy német költészetben fél századdal korábban izgató esemény, egy rendkívüli kultúra eredménye, most leszáll a tömeghez, elsilányodik, elveszti férfias jellegét, édeskéssé, sirékonnyá lágyul. A tömeg mohó, de nem irgalmas: Goethe és Heine verseinek hatására megkedveli és befogadja a naptár-költészetet, Caspar David Friedrich borzongató tájképei helyett Schnerr von Carlosfeld kobaltkék egén mereng, s dalait már nem Schubert muzsikájára énekli. Storm az ízlésnek és az igénynek ezen az elsekélyesedésén szinte egymaga vezeti tovább a romantika hagyományait. Egyénisége. biedermeieres, elérzékenyült, de van benne mindig annyi démoni, ami kiemeli patriarkális hajlamaiből. Elbeszéléseiben a végzet és a pusztulás zárja le érzékeny hőseinek sorsát, semmi érzéke a humorhoz és a lágysághoz. Nagy barátja, Gottfried Keller, a mord agglegény, tele van regényes bájjal, angyali humorral, másik barátja és pályatársa, az orosz Turgenyev világfias hajlamokkal, - Storm, aki a legzártabb családi életet élte és legszigorúbban hódolt patriarkális életmódj ának, sokkal kegyetlenebb, hitetlenebb, végzethívőbb míndkettójüknél, Életének külsőséges bőségé lten és kényelmességében van valami riasztó, valami baljós, boldogeágát észrevétlenül szövi át egy zord reménytelenség. Azok, akik akkora szenvedélyességgel és kizárólagossággal élik családi életüket és hódolnak a négy otthon-fal intímitásának, mint Storm, csak azok értik meg, hogya derűs és nyugodt Storm voltaképpen rab volt s rabságából - épp. azért, mert életének kereteit képtelen volt feladni, - csak a pusztulásba, az enyészetbe talált szabadulást. Az idill, bármilyen rózsalugas övezze ís, voltaképpen tragikus, mert lezárt, önmagában feloldott. Bgy eszményi pillanatban életképpé merevedett, s attól fogva a valóságos élet már idegen, csak az emlékek kísértetjárása. Ha ebből az "idilli" szöghől figyeljük mindazt, amit korábban Storm lírájának emlék-voltáról mondtunk, meg tudjuk érteni, miért párólja élményeit emlékekből. Él a husumi négy fal között, de élete minden perce fordított anakronizmus: élete a tegnap, az a pillanat, amikor az idill megszü-
56
letett. Innen kerül verseibe és elbeszéléseibe a pusztulás babonás hangulata, valami abból, hogy a szép élet, - a szép élet, amelyet most élünk, - csak álarc, menekülés, mindaz, ami szép és igaz, odaát van, a hátunk mögött, A túlságosan élményszerű, frissen tőről lemetszett költészet hajlandó legjobban a hervadásra. Storm kortársai ezt a frisseséget utánozták. egyetlen helyzetdal ezer változatait írták, de a helyzettel együtt fakult el a vers is. Stormé időtlen maradt, az utána következő évtizedek idegrendszere éppúgy megtalálta bennük a múlhatatlanul ídöszerűt, mint kora, amely szerette és szívesen vette költészetének megtévesztő heinei epigonizmusát, Ma éppenséggel nem találjuk benne az epigont, a dal mestereként ismerjük el, természetesebb, hajlékonyabb közvetlenségű "dülnok"-nak, mint magát Heinét. S ha az emlékekből táplálkozó magatartás, a tegnapból átszűrődó napsütés arannyá ötvözí a verseit, egészen "korszerűk"-ké teszi elbeszéléseit. Azokban is verseinek tegnapja él, közvetlen mesemondását az emlékezés hangja forrósít ja át, tartja meg ébernek. Ahogy a "Der Schimmelreiter"-ben egyszerre négy különböző időben bonyolítja, hajszál-finomsággal és elképesztő . logikával a titokzatos fehér lovas történetet, ahogy Hauke alakja egyszer valóságos hőse egy valóságos mesének, majd hirtelen az északi éjszaka mitikus babonajának lovagja, - az becsületére válna a modern regény úttörőinek, az idő és tér szétzilálőínak is. Csak Storm szemlelete közvetlenebb azokénál. módszere nem módszer, hanem véletlen, s ki tagadná, hOI{Y minden regénymódszer a véletlen szülötte? Thomas Mann hívta fel először a figyelmet Storm elbeszéléseire, s közvetlen mesterének is őt nevezte meg. EIbeszélő-műve azonban nemcsak Thomas Mann művészetére hatott így, mint az első mélyen és vérből realista, átitatta a modern német elbeszélést, s nyomait Stehr, Hauptmann, Hesse művészeté ben is megtalálhatjuk. S még egyet róla: ritka szerenesés egész életműve, A fiatal, a férfi és az aggastyán Storm páratlan egyöntetűséggel, állandóan ugyanazon a színvonalon alkotott. A színvonal itt nemcsak külső, hanem tartalmi is: az érzések höfoka, az emlékezés tükrözése, a végzet-hit tiszta könyörtelensége az első remekben, az ,,Immensee"-ben ugyanaz, mint a férfi-évek egyik legszebb alkotásában, a "Carsten Curator't-ban, vagy az élte utolsó esztendejében, a haláltól színte ellop ott napokban írt "Der Schimmelreiter"-ben. Búcsúzása tükörképe ifjúságának, osak épp a tükörkép öregedett, fáradtabb és szelídebb, merevebb és messzébbtekintő lett, hisz nem egy ifjú, hanem egy aggastyán képét veri már vissza. Thurz6 Gábor.
57
THEODOR STORM VERSEIBÖL PUSZTAN
MÉG EGYSZER
Hallik a léptem a réten át, döngi a föld öle tompa zaját.
Még egyszer ím ölembe hull a rőt, a rózsa szenvedély; még egyszer, újra megbűvölt bolondul im egy lányszem-éj ; szívem fölött egy ifjú szív még egyszer itt dobog vadul; fejem körül a június még egyszer, újra lángragyúl.
ösz ül a tájon, tünt tavasza boldog idő is volt valaha? Pára lebeg körül, ontja ködét; pernye a fű s olyan árva az ág.
Mért vezetett ide hajdan a nyár! Életem, édesem - messzire már! TENGERPART
.Á
VÉG KEZDETE
Sirály kering a parton, kigyúl az alkonyat; rőt fény ragyogja he távol az iszapgátakat.
Csak pont, alig hogy fájdalom, Surran a szürke szárny és érzés, de színte ébredő se, a víztükörre csap; és mégis egyre közbeszól és nem tudsz nyugton élni tőle. a szigetek messze, ködben mint álom inganak. Ha más előtt panaszlanád, Fortyog a parti sár, forr nem ils tudod szavakba zárni, titkos hangjaival, mondod magadnak: "Semmiség" vándormadár sikolt fönn, és mégse tudsz már tőle válni. időtlen, ősi dal. Oly idegen lesz a világ, Borzong a szél, elalszik, reményed lassan messze lszáll el, neszét Sle hallani; míg végre, végre megtudod, megszólalnak helyette hogy a halál nyila talált el. a mélység hangjai.
VESZTE'1'T KINCS
VTTALANUL Madárka zeng kisér az úton merő seb ó a madárka zeng s én baktatok
vidáman, át; lábam, vidáman tovább.
Hová veszett az ének? Lehullt az alkonyat; homály takarja mélyen, mindent befed sötéten ki hallja kínomat? Csillag nem int az erdőn az úttalan úton át; csak a virág a lejtőn, csak a virág az erdőn nyit az éjben tovább.
58
Szívemben drága sugalom ring valamiről, mit szerettem; hogy honnan támadt, nem tudom, s hogy mi volt, azt is elfeledtem: talán - egy nyári reggel és - gyermeki szív: gyermeki bánatültünk az erdőszéli fáknak tövében együtt, kézbe kéz; a szíkla hűs forrása csobbant, dalos rigó röpült alább, szívem szelíd ütemre dobbant s mcsolygott boldog, néma szád; lomb árnya zöldelt a mohán Ha nem takarná messzeség rég, ha egyszer újra visszatérnék, ki tudja! - Ott lelném talán.
R6nay György fordításai.
PASSUTH LÁSZLÓ:
"
,
ACUNHA ORGROF CSODÁLATOS TÖRTÉNETE J.
Az erősödő mistral-szélben megborzongtak a liliomos lobogók. Hajnal felé fehér köd ereszkedett le a marselllel kikötőre, az őr tornyok tetején vigyázök előtt egybefolyt az egész látóhatár. Dél felé lehetett, amikor lassan felszakadt a pára s az első őr megadhatta a jelt, a többiek szeme is számolt: a tenger szegélyén tizenöt. .. húsz... ötven fehér pont libeg valahol. Egy óra mulva a hideg és tiszta napsütésben a partonállók is láthatták a hatalmas karéiba rendeződött gályák sokaságát, árborekosarukban lófarkok és félhold s a török sípok, dobok zagyva, keleti zenéjét már ideverte a szél. A molo közepén bibor díszsátor állt, közepén terjedelmes karosszékkel : jelképezte a legkeresztényíbb királyt. Személyét a szőke, fiatal Franeoís de Bourbon, Enghien hercege képviselte, aki csipkés kendőjét tépegetve izgatottan várt arra a pillanatra, amikor felséges bátyja nevében köszöntheti a francia liga legújabb keleti szövetségesét. Míg a tengeri emberek számolgatták. a növő vitorlák hosszából a gályák sebességet s eszerint rendezték el a logadásra készülő udvari népet, a sátorban halkan megszélalt a connétoble hangja: - Tours és Poitiers óta hét századon át elkerülték Frankhont a hitetlenek. .. A választ elnyelte az üdvözlő lövések dörgése, innen és túl száz fehér csipkefelhő szakadt fel, megmozdult a reggel óta változatlan kép, apáncélokra ráborították a csipkéket, az asszonyok bársonyán megtört a napsütés. Hosszú, vékony ezüsttrombitákkal felsorakoztak az udvari zenészek, közöttük megindult a karcsú, szőke herceg a hajóhidon. A Capitan a fedélzetéről szürke vércse-szempár fordult rá a ragyogó, partmenti sokaságra. Majdnem nyolc évtizede annak, hogy a lesbosi parasztfiúcska felkéredzkedett ef!Y kalózhajőra. Lehet, valaha, otthon más nyelven ébresztette anyja, lehet, hogy megkeresztelték, de ma Kheyr-ed-din a neve, vörös szakálla miatt Barbarossának csúfolták, személyében Algír szultánja s a török flotta első tengernagya. A vén ember előlépett, amikor megérkeztek a vendégek s száraz, eres kezével magához ölelte Enghien hercegét. A tolmácsok ajkáróllazakötésű szócifrák osontak elő, a keleti nagyúr szeme elkalandozott, látta mint teritik ki díszbeöltözött csatlósok a francia király ajándékait. A tolmácsra alig figyelt, a tengeri emberek sok nép beszédét értik s szavukat, a titokzatos lingua francál minden hajós beszéli az Aranyszarvtól Herkules Oszlopaiig. Az ünnepi lakoma késő estébe húzódott, az alkonyi imát már részeg fővel mormolták az udvari emberek... vajjon hallotta-e valaki, hogy lent, a Capitana mélységeiben a harangszóra elindult
59
a szomorú kórus, keresztény kikötőbe érkező keresztény rabok esti éneke? Barbarossa felállt az asztaltól, viharlámpát vett kezébe, görnyedt alakja még mindig biztos lépésekkel indult el a lépcsőn, mely a rabevezősökhöz vezet. Szeme átütött a sötétségén, biztosan tájékozódott a homálybavesző padsorok között, Hónapok óta ugyanazokkal az evezősökkel cirkált végig a Földközi tengeren. A rab, akit keresett, a hetedik pad szélén ült, kinyujtott lábbal, álom és ébrenlét közén, A hajdani drága köntös foszlányokban lógott róla, gondozatlan szakáll mögül kivillantak a finom, előkelő vonások, az ajak könnyed ránca, mely egyszerre mély lesz, amint felnyilik a szem s elkapja a közeledő lámpa sugarát. Kheyr-ed-din föléjehajolt: - Min gondolkoztál, Senor? Tengeri népek kevertnyelvét beszélte, a rab választékos kasztíliai szóval felelt: - Vajjon megismert volna-e Franeoís, ha keresztényi irgalma úgy kívánja, hogy meglátogassa a gályarabokat ... - Ismerted? - Toledóban kopját cseréltünk egyszer ... - Nagy úr lehettél otthon, Acunha, miért nem váltatod ki magad? - Nem terhelem az otthoniakat. Te nem bánsz rosszul az evezősökkel, enni adsz, ha van bőven a többieknek is, bort kapunk néha, ha zsákmányt szerzel. Legyőztél, elfogtad a hajómat Prevesánál. Nem váltatom ki arannyal magam. - Asszony vagy gyerek nem vár haza? - Fogadalmas lovag vagyok. Ha most elengednél. Franccis tétetne rám bilincset. Királyaink háborúban állnak. Ne törődj velem, Barbarossa ... - Igy mondod csak, a gúnynevemet ? - Ketten vagyunk az éjszakában, minek címezgessük egymást. A padtársam németalföldi, úgysem érti... N~ hidd, hogy nem hallottam rólad s a testvéredröl, Urujról, még régen. Mióta a hajódon vagyok, mindent tudok, három hónapja, amikor betörtél Regíöba , . . az újonnan idekerült evezőstársak mesélték, hogy Giulia Gonzaga egy szál ruhában szökött meg előled, gyorsabb lova volt, mint a tietek s csak a kormányzó asszonya... esett kezedbe, utána lesed a váltságot ... Tudom, ő is itt van a hajón, kihajol a kamrája ablakán, üzenni szokott a delfinekkel. Pár hete lehetett asszony, így mondják azok, akik Regióból kerültek ide, hozzánk. Hiába lettél szultán, hiába tettek meg tengernagynak, kalóz maradsz, Barbarossa ... A te csillagod pályáját ki tudná kiszámítani .«. ? - Acunha őrgróf, mit tennél, ha elengednélek ? - Csodákat csak az Úr szentjei művelnek. Mi ketten közönséges, bűnös lelkek vagyunk. Miért engednél el váltság nélkül? - Szerétnék veled békét kötni. - Erősebb vagyok nálad, uram. Ha nem kellenek a feltételeid, megmaradok rabodnak. Legföljebb megölethetsz. Én diktálok. - Hogyan kezdenéd a kontraktust? - Kheyr-ed-din, a Próféta nagyadmírálisa s Algír ura frigyet köt a vezérhajó hetedík padjának első evezősével ... - Ma te lennél Szicilia alkirálya, ha nem fogjuk el hajódat Prevesánál ? Lehet, uram, de látod, Toledo messze van, senki sem is-
60
merheti királya szándékát... te sem, Barbarossa. Rab vagyok s üres Palermóban az alkirályi palota. - Harc közben gyúlt ki hajód. Minden tengeri ember tudja, hogy ilyenkor nincs segitség. Pörkölten, sebesülten hurkoltak össze a gályád égő fedélzetén. - Mit változtat mindez sorsomon ? - Félek tőled. Ha becsapnak az evezők a vízbe, arra kell gondolnom. hogy te most ismered az irányt, kiszámitod a sebességet, kémkedsz terveim után. A hajó gyomrában tanulsz tőlem navigálni ... megtanulod azt, amire az öreg Doria nem jött rá, pedig évtizedek óta kerget a Földközi tengeren. Láncon vagy s röptében kapod el a kenyeret, de veszedelmesebb vagy, mint Doria. Befészkelted magad ahajómba, kilesed a titkaimat. Egy nap valaki elhozza a váltságdíjad, elmész, mindent megtudsz rólam. - Miért nem öletsz meg? - Ezen az éjen értünk a válaszúthoz. Békét kötünk, vagy megöletlek '? - Mit kívánsz? - Ha kiszabadulsz, Sziciliába küldenek. Hercegek és bíborosok után férfit kérnek a palermóiak. Figyelj ide, Acunha: mig te ülsz abban a városban, melyet Assd-ben-Forad hét évszázaddal ezelőtt a Próféta kedves virágoskertjének, Bulirmának nevezett a sziget partját nem fogja háborítani berber, vagy szaracén hajó. Az én szavamat egyformán hallják Kairóban és Ceutában. Ha kiáltok, elsápad az oráni helytartó s sejkek hozzák az ajándékokat a Sinai félszigetről. Míg te vagy alkirály Sziciliában, sem házad, sem földed, sem asszonyod nem lesz préda. - Mit akarsz cserébe? - Nemrég multál harminc éves. Én nyolcvanan túl vagyok. Az angyal kezében ott van a kürt, minden pillanatban szájához emelheti. A hajóimat megtartják a kapitányok, Algír a fiamé, Hasszáné marad. Ö nem jön velem a tengerre, szívesebben marad rózsafái között, Királyod hajói egyszer már szétszóródtak a matifoux-i fokon. Lehet, hogy megint összeverődnek s megindulnak Afrika északi partja felé. - Azt kívánnád, hogyeláruljam? - Nem szóltam erről. De látod, Sztambulban gyorsan fonják a selyemzsinórt s a görög orvosok pora eljut Algírba is. Ha meghalok, ne támadd meg Hasszánt s ha üldözi a Próféta szeszélye, kigyúl a föld a talpa alatt- adsz neki jó szót, darab kenyeret s egy szőnyeget, hogy leboruljon, ha imádkozik. - Láncon vagyok s te a világ dicsőségéről beszélsz, Barbarossa ... Eloidatlak ... - Nem várhatsz hajnalig? - Most kössük meg a békét. Magamhoz nem vihetlek, odafektették a részeg francia urakat. Ha bemegyünk a regiói asszonyhoz, senki sem veszi észre ... Neked hajnal előtt el kell menned a hajóról, hogy ne találjanak rád a franciák ... Ne félj, az az aszszony sohasem alszik éjjel, nem keltheted fel. A mécses égett a szűk kajütben, két ágból összekötőzött kereszt alatt. Háttal állt as~őnyegajtónak, arccal a végtelen tenger felé. Talán nem is hallotta, amikor fellebbent a bejáratnál a függöny s Barbarossa mögött jött egy koldusszegény, görnyedt, rongyosruháju gályarab. A nagyúr köszönés helyett csak intett
61
feléje "maradhatsz", Acunha kapkodott régi udvari köszönö-szék, elfelejtett üdvözlések emléke után. Az asszony felrezzent. Puha és világos volt tekintete, egyetlen ruháját viselte, amiben elfogták a martalócok. Magas volt, magasabb az aggastyánnál s annál is, akinek háta nem egyenesedhetett ki a gályapadon. Eddig csak kezét ismerte, amint átnyúlik a hajó korlátján s morzsákat szór a delfinek útjába... most arcát is látja, amint megáll előtte, riadtan, kérdően keresi szemét, A két férfi asztalhoz ült, spanyolul beszéltek, hogy az asszony ne érthesse meg a kentraktus szavát. Valaki lebotorkált a lépcsőn: Színán volt, a hajó parancsnoka. Csak annyit mondott, hogy felállt az asztaltól Enghien hercege, távozni akar. Barbarossa kiment, ketten maradtak. Az asszony szeme újra, Iürkészön, végígkutatta Acunhát s megakadt a keshedt aranyzsinóron, a fogadalmas lovagok jelén. - Érti-e kegyelmed a mi szavunkat? - Madonna, parancsoljon velem. - Úgy értem, kegyelmedet el fogja engedni az öreg sátán. Ha hiszi Krisztust s azt, hogy mi, keresztények, testvérek vagyunk: segítsen rajtam... Amikor kiszálltak Regióban, hogy elfogják Giulia Gonzagát, az uram védelmezte, megölték... engem elragadtak. Nem jön hazulról üzenet ... innen a hajó visszafordul Afrikába. Könyörgök, uram, segítsen rajtam ... Valahol messze, szürke csík szalad fel a tenger szélére. Hajnalodik. A szűk folyosón felhangzanak Barbarossa csoszogó lépései. Az asszony visszament az ablaknyíláshoz. - Elmentek a franciák, felmehetünk az én szobámba. A szőnyegajtó leereszkedett a távozék után.
II. Amikor elfoglalta a palermói rezidenciát, arra gondolt, hogy gyorsan ég itt a királyok gyertyája. Mióta Szicília rendjei hódoltak előtte, alig volt nyugodt napja, vagy éjszakája... A gyorsan égő gyertyára gondolt, így hajszolta magát, hogy megismerje szigetbirodalmát. Feljutott a hegyek közé, ahol még elrejtőzik egy-két mórhitű arab falu. Egy völgykatlanban kékszemű, szóke óriásokat talált, akik megőrizték normann ősatyáik nyomát. Syracusa körül görögül beszéltek a parasztok, úgy, mint egykor a meszes, sziklábavájt börtönökben sinylődő athéni harcosok. Allt azon a partszegélyen, ahol Szent Pál hajója kikötött. Nyugatabbra lovagolt, homokbasüllyedő oszlopok állták útját, az ősi, pogány templom még állt a lábán, nem tudta leverni az idő. Egy helyen azétvettetett egy kerekvonalú, furcsa dombot. Távoli világokban élt, kerekfejű ősök nyugalmát zavarta. Idegenformájú koponyáik mögött kereste őseit az alkirály. Gyerekkorára. Estramadurára gondolt. Minden megtelik hősi indulatokkal, a kasztíliai urak kardot fennek, vagy lovagregényt lapoznak, a fiú azt mondja egy reggel: hajóról álmodtam, mely elindul az Újvilág felé s másnap elindul, senki sem tudja, merrefelé.. , Milyen más itt Szícíliában, tarka kendökbe burkolt férfiak bóbiskolnak a szamárháton, ház ház ellen esküszik, csak a babonákat tisztelik, s trágár szóval illetik a Madonna legszentebb nevét. Amikor először ment keresztül fővárosa síkátoraín, úgy, hogy kiszállt hintójából s nekivágott aházrengetegnek: elíiedt tőle. A házak százév óta nem kaptak napfényt, tizenöt emberöltő piszka
62
és szennye rakódott le az utcaközökön. Egykori társa a hetedik padról, az eretnek flamandus építőmester jött kiséretében s másnap már kifeszítették a mérőlécet a lombard kőművesek. A csákány belevágott a piszoktól fekete falba. Az ősi Panormus feljajdult, amikor az időtlen szenny világába belecsapott az első éles, tavaszi napsugár. Az igaz hit latin keresztjét tervezte, ezt vágatta be a síkátorök közé: a kereszt hosszabbik szárnya a kikötőtől a palotáig érjen, végig az úton arccal felé forduljanak a .főúri házak, széles, tagozott homlokzattal, puttók okádják a friss vizeket. Napfénynél minden derűs volt, pálmák integettek, tér képző dött a királyi kastély körűl. De mihelyt leesett az este, megjelentek az "El Khaszer" régi kísértetei. Hanyattfekve nézte, mint kúsznak végig szobája mennyezéténél a kufita-betűk, nem festette be senki az arabeszkeket . " A normannok megtoldták mozaíkkal, Guiscard Róbert öccse alhatott ebben a szobában s talán innen nézte a sváb király is, a gonosz Henrik, mint botorkál a megvakított Roger a kapun túl, mint nyujtja ki a nagy királyok ivadéka kámzsájából alamizsnáért reszkető kezét. Hallja a kertből az énekes szavát. Minden lélekzetvételnél megakad, egybecsendül, nászra ölelkezik. Új nyelv, az utca nyelve, melyet felszedett s aranyos kalitkába zárt Frigyes császár. Az Imperátor áll a palota erkélyén, nézi népét, ő maga latin ősök pórnyelvén énekel ... Frigyes... mostanában vele beszélget, amikor kerüli az álom s előrehajlik karosszékében. úgy, ahogy megszekta az evezöspadon. Almaiban jelenik meg a császár: kék szeme van, szőke, tömött szakáll keriti arcát, vértelen, keskeny ajka megrándul, ha hozzáhajol. Látni akarta. Egy év telt bele, míg meggyőzte a babonásokat. A székesegyház oszlopfejéről olvasta a sekrestyés il különös, arab írást: "Istenem, te teremtetted a napot, mely eljő míndíg az éjszaka után. A te dicsőségedet szolgálják a hold és a csillagok, a Te parancsolatod szerint. Vajjon nem tied-e minden dicsöség és minden hatalom? Mindezekért dicsértessél te Örökkévaló, aki ott állsz a századok felett ..." Az oldalkápolnában állt a porfírszarkofág. Hic reg i corona datur. Itt tették Frigyes fejére Szicilia koronáját s ide hozták a zokogó familiárisok vissza Apuliából.Nem lehet ellentállni a vágynak: látnia kell a halott császárt. Palermo roskatag érseke felemelte jobbkezének két uiját. A papok felvették a félgyász lila köntösét s így állták körül, amikor felnyitották a porfír koporsó tetejét. Az Imperátor ott feküdt aranyszájú köntösében, egy negyed évezred óta háborítatlanul. Az alba fehérén végigszaladtak az aranybetűk. "Nem volt alázatos gyermeke soha az Anyaszentegyháznak", suttogta a messinai érsek, aki eljött az aktusra. Az alkirály szembenézett a fakó, különös koponyával, melyet megseíkkasztott az ídó s kicsire pácolt a balzsam, míg a test hosszú, szikár, egyenes maradt. Keze végigsiklott az ezüstpárnán. melyen a császár aranysarukba öltöztetett lába pihent. A trónköpeny lehámlott darabjáról kezébe vett egy tenyérnyirevalót: az egykori hímező még szaracén írással dícsérte az Urat. Ezt az emléket megőrizte, míg a halottra ráborították a koporsó födelét.
III. Letértek a Mondello felé vezető útról. Piníák száraz feje integetett a szélben s apró kunyhók előtt szamarak legeltek. Az erdő
63
rendje mutatta, hogy erre valamikor vadaskertek terültek el, az erdő megszólal, fácánkakas keresi párját. Mintha végtelen meszszeségben lenne a város, ahogy végiglovagolnak az avaroson. Acunha alkirály, a flamand mester s San Giovanni ifjú őrgrófja. A legfiatalabbik talál rá az útra, az erdő ritkul, cserjésbe vezet, majd eltörpül s a kibukkanó lovasok előtt hatalmas, magános épület áll, mintha valami gigászi kőműves gyúrta volna ki az agyagból. Gaz s bozót nötte körül, kerítésnek nyoma sem volt, kaktuszok őr ködtek köröskörül, a vakolat lepergett róla s a könnyen égetett arab téglák szétmálottak az első csákányütésre. - Ez a Zisa. Látja, kegyelmességed, a hagyomány azt tartja, hogy a palermói emirek itt szerétték először asszonyukat. Ez volt násepalotáiuk . .. Ma már talán száz éve, hogy nem érvényesítette senki a korona jogát. Messze van a várostól s sokba kerülne a fenntartása ... Az építőmester a bejáratot kereste. - Nem fél, messire, a rontástól ? - Az alkirály tudja, hogy én újhitű vagyok. Toledóban bizonyosan reámtenné kezét a szerit Inquisitio ... Nem félek a babonáktól. Valaha királyok s szultánok éltek ebben a palotában, ma szétesik, amikor akarom. Sic fata volunt. Engedelmükkel itt most én vezetek. - Rendbe lehet-e még hozni a bagolytanyát? - Kegyelmességed láthatja, hogy a szerkezetben nincs hiba. Tiszta elmével rajzolták meg az építők. Lám, ezt a konstrukciót nem tudták sohasem utánozni a kasztíliaiak. - A kő legyen engedelmes. Mi, spanyolok, nem leszünk sohasem az anyag rabswlgái. Sem ember, sem zúzott kő nem állhatja utamat. Törjön előre, Messer Meulen. Fekete folyosóra érnek, titokzatos résen szalad be tenyérnyi napfény. Valahol elszűkűl a járat, hajladozik a folyosó. A falon végigcsurog az eső. Lassan tágulni kezd a járat, hajlásában oszlopok bordái sejtetik a szerkezet kőbeálmodott anatomiáját. Pillérnyalábok emelkednek ki és süllyednek vissza, mintha hulIámoznék a fal. Az ívek sokasodnak, kézről-kézre adják a látogatót. Cseppnyí térre, udvarba érnek. A kő könnyet ereszt, az oszlopok tetején szeszélyesen lógnak a cseppkövek, mintha földalatti barlangban járnánk, stalachtit-világ csodái között. Mindezt emberkéz alkotta, mely valaha elindította a szökőkút vizét, az oroszlánfeje körül asszonyok táncolhattak a napsütésben. A falakon idők króníkája, Falbaágyazott fáklyatartó szeszélyesen kovácsolt mór vasa. A pincelejárónál egyszerű, normann kereszt. Lepedőnyi vérfolt, már egészen halványan, mellette a falon pörkölés nyoma. A Szícíliaí Vecsernye estéjén mulattak itt utoljára a francia urak. Lassan alkonyodik. A Zisa-kastély vérbarna . torzója lassan elmerül az árnyékok közé. Holnap majd felverik a csendet a lombard kőmívesek. * Az újjászületett Zisa-kastély bejáratánál az alkirály fogadta vendégeit. A hintök sora kikanyarodott arra az útra. melyet évtizedek óta csak vadászok használtak s a legöregebb nemes sem emlékezett arra, hogy valaha ez lett volna a nyári rezidencia. Mór ívek, áttört arabeszk-csipkék alatt vonultak az udvarra, a felcsapódó görögtűz fénye elrejtette a zenészeket. Az udvar mozaik-
64
kövein tánc kezdődött s félezer esztendő után újból halk, szerelmes sikolyok töltötték meg az éjszakát. Sziciliai este. Egy öreg dáma keresi unokáját, aki eltűnt a zizegő papirus cserjék között. Az oroszlán-kútnál szineket vált a víz, különös, sárga fényt vet egy magas, feketefátyolos dáma arcára, aki San Giovanni urának karján tűnik fel. Szava, ékszere, mozgása idegen, csak az alkirály fogadja hódolattal s végigvezeti a vendégek között. Az őrség két tisztje, aki valaha Regióban szolgált, meglepetten néz az idegen után. Acunha megint egyedül van,' tág kör képződik körülötte. E pillanatban talán már mindenki tudja, hogy az ünnepséget egyedül ő miatta, ennek az idegen asszonynak kedvéért rendezte. Fogadalmas lovag, ő maga nem táncol, csak nézi a figurák vonulását, a hajladozó csipkefátylak ritmusát, nézi a hosszú, fehér kezet, amint kinyúlik a sötét köntösujjból, nem változott azóta, gondolja, hogy a delfineknek szórta Barbarossa penészes kenyerét. Tekintete 10vaggyűrűjére esik. Nem tehetett egyebet érte, mint alkudott Színánnal, aki Kheyr-ed-din halála után drágám tartotta a vezérhajó fogoly asszonyát. Sajátjából fizette a váltságdíjat s egy kis halászhajó hozta vissza, néhány nappal ezelőtt az afrikai partokról. Messze vannak egymástól. Ö körülötte kör képződik, az aszszony a terecske másik sarkába vonul, San Giovannival beszél. Hangja, mindkettőjük hangja szeszélyesen cikázva tör utat egyiktől a másikig. Igy lesz éjfél, amikor a nápolyi rakétasok szóml kezdik szikraesőjüket, fények s árnyékok váltakozó közjátékában elsötétedik a terecske, a magas fátyolos dáma eltűnik. Nem hallotta senki a hintó zörgését, nem látta senki a csatlós lámpáját. Ki tudja, nem nyilt-e meg valahol a fal s nem tűnt-e ott el a Zisakastély különös vendégasszonya ? Nyugtalanító hírek voltak, amelyeket Afrikából kapott. Barbarossa meghalt, lázadni készülnek a tengerpatti törzsfők, akiket évtizedek óta féken tartott az öreg kalóz keze. Most szerelik a hajókat, alkalmas szélre várnak, üresek a háremek s ideje lenne már, hogy Hasszán megossza velük az összeharáesolt kincseket. Halászhajók indulnak el az éjszakában, viszik az alkirály riasztó üzenetét. A tengermenti őrtornyok tetejéről vigyázzák a tengert, mintha valami súlyos, végzetes veszedelem leselkednék. A városok, melyek megszokták már az új alkirály boldog békéjét, most riadtan készülnek rosszabb évszakokra. Agrigentum mellett, a régi templomok között mór saruk nyomát lelték meg egy hajnalen a pásztorok. Acunha a Zisába zárkózott, a palermói palota most üresen várja urát. A régi kastélyt mérföldes vadaskert veszi körül, bejáratánál kintreked a nagyvilág. Az őrtállók s a környékbeliek két ló dobogását hallják az erdőbeszaladó ösvényeken. Az egyik ló járása szelídebb, puhább.
* A Conca d'Oro bejáratához hatalmas gálya érkezik. A kikötő lobogódíszt vesz magára, mihelyt megpillantják árboeán Szent János lovagjainak vöröskeresztes zás~lóját. A Religio hajója a nagymester jelével érkezik, követe, Melchíor de Robes lovag még aznap délben felkeresi az alkirályt. A délután estébe fordul, világosak a kancellária ablakai, üzenetvivők, lovaslegények indulnak el, a langyos estében híreket lesnek a palermöíak, Melchior lovag beszél:
65
- Testvérem, kegyelmességed is tudja, hogya berber partokon teljesen felborult a rend. Mióta Kheyr-ed-din megtért hamis Prófétájához, nem lehet bízni a régi kötésekben. Hasszánt csak az ulemák kegyelete ültette apja székébe, rövidesen menekülnie kell: az algíriak midenkit gyűlölnek, aki nem született ott, az ő piszkos szurdokaik között. Hasszán perzsa versekre keres rimet, rózsafát olt, nem az ő emberük. - Hasszán üzenetét vettem. Titokban s álruhában elhagyta a várat. Szicilia felé tart a hajó, melyre felvitte drágaságait. - Barbarossa fékezte öket, de most felszabadultak, mint a démonok. A sztambuliaknak segíteniök kell, nehogy magukravegyék a gyávaság gyanúját. Barbáriában megállt az élet, mondják s most már az Öreget okolják mindenért... nyíltan beszélik, hogy Barbarossa kegyelmességeddel kontraktust kötött. A tűzcsóva felszökött a Khasba tetejére, nem lehet többé megállitani. - Mi lenne a céljuk? - Malta. Ha beveszik, innen már csak egy ugrás Szicilia. Kegyelmességed két békés esztendőt szerzett nekünk. Erősíthettük bástyáinkat, szaporithattuk a tűzszerszámokat. Erősebbek lettünk kicsiségünkben, mint egykor Cipruson, vagy első emigrációnkban, Rhodos szigetén. Most visszafizetjük Sziciliának a kölcsönt. Ha Malta elesik, a Sziget 151 elesik. A Religio ma nemcsak hát gálya s néhány száz fogadalmas testvér, hanem talán Krisztus egész földi világa, melyet elnyel, ha elveszünk, a fekete áradat. - Melchior testvér, utoljára beszélek kegyelmeddel, mínt Szicilia personalisa. Úgy veszem szavát, mint nagymesterem hívását s eszerint tettem meg intézkedéseimet. Üzenetemet elvitték Toledóba. Kértem a királyt, nézze át még egyszer sáfárkodásaim jegyzékét s engedjen el kegyelemben, hogy visszaterhessek Szent János lovagjai közé. - Miért tenné le kegyelmességed stallumát, melyet rendünk diszeként visel? - Gályapadról kerültem ide. Ketten ültünk a padon, a lánc másik végén egy eretnek, de istenfélő hollandus evezett. Igy váltottam szót Barbarossával Míg ő élt, vigyáztam Sziciliára. Mindezt tudta a király. Ezért magasztalta fel személyemet s ezért tudtam megtartani a békét. Hasszári utódját, Hamidot nem köti semmi, az erő, amit ellene vethetek, csekély. Kegyelmed szívem szerínt beszélt. Ha Malta elvész, Krisztus népére rossz napok jönnek. - Végleges határozata ez kegyelmeeségednek ? - A gyermek fecsegését rég felitta az idií... éppúgy, mint a szerelmes ifjú szavát ... - Beszélnek arról, hogy kegyelmességed újjáépíttette a normann királyok kastélyát? - A Nagymester ítélni fog tévelygéseim és gyarlóságaim felett. Ma még én vagyok itt az alkirály s úgy búcsúzom azoktól, akiket szeretek, ahogy akarok. - Bocsásson meg testvérem, mindnyájan egyforma bűnösök vagyunk ... - A kápolnában belepi a falakat a tömjén füstje, nem mondhatja senki, hogy istentelenek hajléka lett a várkastély. Egy napra kérem 'kegyelmességedet, pihenje ki fáradalmait. A Zisában van egy asszony, holnap attól búcsúzom. Estére itt 'leszek seirendezem világi dolgaimat. Megtisztel testvérem, ha mindezekről tanúságot tesz.
66
A bencések priorja érkezett. A nép utat nyit a palota előtt s hireket vár. Háború lesz-e, talán össze akarják hívni a rendeket... lehet, hogy házasodni kíván az alkirály, talán Toledéból érkezett hirvivő s új urat kap megint az El Khaszer? A nagyasztal mellett ülnek, mely, úgy mondják, még Frigyes császár idejéből maradt meg. Amikor búcsúzik valaki, ilyen kis, világi semmiségekre is ügyel. San Giovanni mellett Melchior de Robes áll parádés köntösében, a prior messze húzódik az eretnek flamandtól. Acunha hangját hallják. Magas, zengő, tiszta férfihang. Leteszi alkirályi méltóságát, ám mindaddig, míg' megjő a felség új parancsa - a főhatalom San Giovanni kezében marad, - Atyám, minden világi javamat testálni kívánnám. Maltára csak vitézi öltözetet viszek. Szegénységemet meg fogja bocsájtani a nagymester. - Kegyelmességed rendelkezik ... - Zísa az enyém. Felmutatom a felség donációs levelét. Én tetlem megint emberek szállásává. hogy csillogjon. ragyogjon régi fényessége szerint. - Hirlik, valamikor démonok tanyája volt... Úgy mondják, néha hallani az Apocalypsis lovasait. .. - Azok négyen vágtatnak. Mi csak ketten lovagoltunk. Világi javaink felett hagyakozunk, atyámnak még várnia kell, míg kiróhatja a pentenciát. Én úgy kívánnám, hogy a kastély minden tartozékával együtt szálljon rá San Giovanni őrgrófjára . .. Ám lenne egy kikötésem, szeretném, ha ebben segítene atyám. - Szent Benedek fiai nem először írnak testamentumot. - Irja főtisztelendőséged, hogy az adományozó megtévedett. bűnös lélek, akinek, ha el is kerüli a gyehennát, mindig lészen bőven mit vezekelnie. Vétessék írásba, hogy attól a naptól kezdve, mikoron megjő halálomnak hire, barátom San Giovanni, majd ivadéka s ivadékának késő ivadékai, míg nemzetségének magva nem szakad - mondasson naponta szentmisét esendő lelkem üdvéért a Benedekrend templománál. Ha megszegné valaha valaki e kondiciót, avagy családjának kiégne gyertyája - szálljon rá a Zisa magára a kolostorra. Mindezeknek okából a Zisa részükről el nem adható, hypothecába nem vehető... Igy szél végső akaratom. Hosszú ideig csend volt. A prior lúdtolla nekíkanyarodott a pergamennek. Míg a szolgák nagy ezüsttálcákon behozták tS- kivitték a hideg sülteket - hosszú-hosszú oszlopokon kergette egymást az egyházi s világi juss. Mindnyájan értettek latinul, nyomon követték a prior szavát, amikor formábaöntve felolvasta a terjedelmes szöveget. Búcsúzok mindazoktól, akiket a vér köteléke Iolytán, férfiúi barátságból, vagy hívságos vágyakozásból szerettem ... így kezdődött az első passzus. Acunha az erkélyajtóhoz ment. Nagy, homályos foltok váltak el az éjszakában, lent állhatatosan kitartott a várakozó tömeg. Igy figyelte a papi-ember hangját, mely lassan elhalt a terem bolthajtásai között. Melchior lovag odalépett az alkirályhoz, köpenye egyik szárnyával eltakarta a vállát. - Kegyelmességed e perctól fogva a miénk ... Minden megtelt az égő viasz szagával. Egymásután vonták Ie ujjukról a gyűrűt, titokzatos állatok tülekedtek az anyag puha párnái között. Csak a flamand dagadt, bütykös ujjáról nem jött Ie a gyűrű, vagy talán szégyelte, hogy nincs benne címerpajzs. Ujjá-
67
val együtt nyomta rá a kontraktusra s a pörkölt bőr szaga végigterjengett a szobán. A prior arcán végigrebbent a mosoly: - Égnek mégis az eretnekek..• Mintha csodálatos szertartás lenne, úgy vetette le Acunha fl nehéz aranyláncot, az aranybrokát palástot, méltóságának külsö jeleit. Egy székről felvette a fogadalmas lovagok egyszerű, fehér köpenyét. Mindenkit sorban ölelt. Utolsónak a flamand maradt. Előbb felemelte kezét, megtapogatta a veres heget, melyet az evezőspad lánca a csuklóján hagyott. Halk szóval mondta San Giovanninak : - Viseld neki is gondját, hited szerint.
IV. Zisa ura s úrasszonya várták a fogadószobában, hogy megérkezzék a prior. Az ólomkarikákon keresztül beszűrődött a napfény. Mindketten gyászolók, sápadtak voltak. Először a férfi kezdett beszélni: - Atyám, Acunha kérése volt, hogy a Religio nagymestere hozzám juttassa el a hírt, ha megtér övéi közé. Jean de la Valette levelét te~nap hozta egy genuai hajó. Megírta, hogy Acunha fogadalmás testvérre bízta Szent Elmo erődjének védelmét. Három hónapíg tartott Malta ostroma, lélek nem suhanhatott el a szigetről, köröskörül százával tanyáztak az ottomán hajók s talán még az Archipelagoson is látták a felvillanó ágyúk tüzét. Míndezt azért mondom, mert bizonyítanom kell, hogy nem a mi hibánk a késedelem ... Két teljes hónapja, hogy szegény barátomat derékon kapta két láneos golyó s nagymestere fogta le aznap szemét. Kérem atyámat, az első requiemet mondja el még ma a boldogult emléke felett. - Feketével áthuzatom az oltárt. .. - Jelöljön ki atyám helyet valamelyik kápolnában, hogy az idők végezetéíg reggelről reggelre mindíg fekete koporsó hirdesse barátom és jótevőm emlékezetét. A nap betört az ablakon, különös, sárgás aureolát vetett rá az asszonyra, akí férje mellett az első padban térdreereszkedett. A templomhajó lassan megtelt s egymásután jöttek elő a népek, jórészt öreg asszonyok s emberek, hogy néhány cseppnyi szenteltvizet hintsenek egykori kegyes alkirályuk emlékére, a felállított fekete koporsó előtt. A gyászmise végén a legtöbben eloszlottak. A fiatal lovag megérintette az asszony kezét. A fekete fátyol lehajlott a fínom, sápadt arcra, így mentek a hintójukhoz, mely a homálybavesző erdei úton visszavitte őket a Ziaa-kastély felé...
v. A villamosvezető lassított. A trópikus koraőszben megállt a hang a szürke, fájdalmas bérkaszárnyák között, Keze kinyúlt a forgó-a blakon. - Látja, ez a Castello Zisa! Szomorú kertecske. túl a kertajtón. néhány napraforgó, aszott virág. Mögöttük hatalmas, furcsaidomú, barnáló épülettömeg. melyről szüntelen pereg a vakolat. Sehol sincs tábla, mely megmondaná merre vezet a műemlékhez az út? Kinyitom a kaput, tétovázok, bekopogok az első ablakon. A szoba mélyén megmozdul egy feketeruhás asszony, kulcsait megcsörrenti, kijön. Szemben
68
lakik az őr, mondja, ő szokta megmutatni a látnivalókat... ám gyásza van ma az őrnek, temetésre ment... Elköszönök, kimennék, d-e megállít a hangja. Ön idegen, messzíröl jött. azért, hogy a Zisát láthassa. Az én lakásomból is van bejárás, ha kedve tartja, megmutatom. Idősebb hölgy, lehet, talán az őr kérte meg erre vagy régi árnyék, akit ittfeledtek azok, akik már rég elköltöztek. A ragyogó napsütés után nyirkos, ódon feketeségbe lépek, a homály szürke hályogként fogja le a tekintetet. A folyosó elhajlik, lejt, kiszélesedik, az asszony megy előttem, szőke haja néha a szellőzőablakok mentén aranyreliefet kap. Most le kell hajolni, majd kinyit egy kis ajtót; szembekerülök a nappal, azt hiszem, megvakulok. Idegen világba jutottam, talányos mór udvarra, talán az egyetlenre, mely az Alhambrán kívül még megmaradt. Oszlopok hajtják előre hagymafejüket, köröskörül ezüstbetűs kufitairás, arabeszkek futnak végig a falon, cseppkövek hangolják barlangszetűvé a képet, mintha könnyeket faragott volna ki márványból az idő. Az asszony, kegyes kalauzom, megsimogat egy lehajló kőfürtöt, hátrahúzódik, ostendesen nézi a fénybeborult kis teret. Most látom arcát, ősz haj keretezi, bőre lágy és rózsás.Valaha szép lehetett. Egy percig zavartan állunk a napsütében. - Űljön le egy percre nálunk, a szobában! A szem megszokja lassan a tárgyakat. Régi ,s~egletek elevenednek meg, az empire-bútorok merev szegletén végigtáncol a por. Nevem mondom. Az asszony elmosolyodik. - Ön most San Giovanni örgrófnőiénél van. E házban négyszáz esztendeje lakunk. A Zisa kastélya mienk. . Kint hallom az elinduló villamost. Minden valószlnűtlen, fátyolos s az utas úgy érzi, különös világba került, a mesemondó beszédébe belefér a legenda szava. Donna Ifigenia kit:ekint a S1Zomorú, ápolatlan kertre, melyet elhanyagol, széttapos a néhány ittlakó, szegény rokon. Mintha Ingadosnék. vajjon hogyan kapcsolja egybe vendégének a hajdani időket s mindazt, amit megláthat a vendég e prózai délután fényes napsütésében. Hangja elhalkul, fátyolos lesz, ahogy mondja, mintha maniákus kezdené el megint az ezerszer hallott különös mesét: - Látja, barátom.'. minden csupa gond, özvegyasszony terhe, akinek mindezzel meg kell birkóznia... Lássa, itt vannak mindenféle középkori terhek... Közöttük egy különös szolgalom... Hogy megértse azt, miért kell mindennap gyászmisét mondatnom a kolostorban a bencéseknél Acunha alkirály lelkeüdvéért. aki négyszáz esztendeje halálozott el... tudnia kell, hogy mindezt valaki egyszer testamentumba foglalta s úgy mondta, ha elmarad a misemondás, a Zisa IS' minden ingósága egyenest a kolostorra száll ... Nem, nem mondom, hogy mindez éket vert közénk s a kolostor közé, de egyezkednünk kell míndenkor a barátokkal, a kegyeletnek taksája van s mi nem mehetünk más templomba, meg kell maradnunk abarátoknál ... - Maradt valami emléke az alkirálynak ? - A férjem, szegény, emlékezett még arra, hogy gyermekkorában látott egyszer egy fára festett, szomorú spanyol arcot. Azóta elkallódott, talán a padlásra került. Nem tudom, miféle ember lehetett, de sok bajt hagyott reánk a jámbor lélek, amikor nem engedte, hogy feledésbe menjen a neve ... - Ki tudna valamit mondaní erről az alkirályról ? Maradt-e
69
róla feljegyzés, maradt-e nyoma annak, hogyan lett az övé az arab emirek kastélya? - A fiam az utolsó San Giovanni. Ha hazajön az irodából. estefelé. .. mindazt, ami megmaradt, megmutatja. De a legtöbb papirost azétrágták rég az egerek... De lehet, hogy ő tudja, ki volt ez az Acunha, hogyan jutott a kastélyhoz s miért mondják istentelennek, talán azért, mert ő nyittatta ki Frigyes császár koporsóját ... Este tovább kellett utaznom. Nem láthattam sohasem a titokzatos pergameneket s nem hallottam mást a legendából, csak anynyit, amennyit Donna Ifigenia mondott el egy koraőszi délutánon. Máshol, könyvek közt kellett Acunha nyomát keresnem, akinek fáradt, irónikus arcát elsuhanni láttam egy szeszélyes oseppköoszlop mögött. Mindez rég volt. Por s feledés szállt rá a könyvekre s a palermói délután emlékére, ma már senki sem tudná megmondani, mi igaz a Zisa kastély legendájából, melyet szeszélyes módon torzítottak el a századok? Passuth László.
..
,
HEGED US ZOLTAN:
KESERO Ereim tágak. Bőven öntözi a vér tagjaimat. Bőröm már sárgul. Keserűbb barna szememben az öntudat. Elnézlek hosszan. Annyira fáj most, hogy az idő veled is: játszik, mert elmúlt már az, mi múlóba van, elevennek is hiába látszik. Majd feleszmélhetsz, s ijedten nézed, mi hát ami megmarad? Már árnyékunk is görbül, s eleven csak egy régi szó, a szavad. Hogy szóltál hozzám, és szóltam hozzád, valamit adtunk száj a szájba, hogy hittem benned, és hittél bennem, s ha nem lennél társam, az fájna. Hogy veled vagyok és több vagyok így, ennyi csupán a kapcsolat, bőröm már sárgul s keserűbb barna szememben az öntudat.
70
, HAGY
AHDRAS:
MAGYAR SZÉPTEVÉS A népiség imádatának és fajképelemzésnek korszakában sokféleképpen próbálják megállapítani, ki milyen fajhoz tartozik. Nem beszélve a vizsgálódás oly felületes módjairől, mint a névelemzés, - mely egyébként legtöbbször éppen azokat hagyja cserben, kik legjobban esküsznek rá - komolyabban értékelendők az embertani bizonyítékok, mint a koponyamérés, termetarány, színkomplexum stb. Nem szándékom most avval foglalkozni, hogya származás ezen vitathatatlanul bizonyító értékű perdöntőit mennyire óvakodnak figyelembe venni a fajképek politikai eélú elemzői. Hiszen ha ezeket figyelembe vennék, talán a magyar volna az egyetlen faj kép Európában, melyben nem okozna végzetes zűr zavart ez, legfeljebb bizonyos számú áthasonulttal lenne szegényebb a néptest, de fajkép végül megmaradna. Legtöbb európai népnél a fajkép halálához vezetne a szigorúan vett elemzés, viszont a magyarságnak vannak olyan szigetei, ahol éppen semmi zavart nem okozna, mint például a székelyek. Míndegy, most nem erről kívánok beszélni, hanem a figyelmet felhívni arra, hogy a fajképhez tartozás bizonyítékai között a folklorisztikus elemek, (népművészet, ruházkodás, zene stb.) - melyeknek a kutatók előtt ma is aranyértéke van - rnélyebb forrásokból: lélektani adottságokból táplálkoznak. Úgy is mondhatnám ezt, hogy mindenki úgy zenél, úgy öltözködik, ahogy az idegrendszerébe. lelkivilágába szerkezetiIeg beépített fajiság meghatározza. Legkirívóbb bizonyítéka ennek a cigányok közismert e1őszeretete a tarka és kirívó színek iránt, vagy a skandináv népek zenéjének különbözősége a belcantótóI. Nevet változtatni könnyű, egy-két évtized mulva senki sem emlékszik rá. Beütések révén a testi fajkép a felísmerhetetlenségig médosulhat és minthogy ennél mindig a nagy egész egyszerre jön számításba (az embert úgy tekintem, ahogy látom, nem is ismerem, de nem is győzöm belőle kielemezni testi mivoltának minden összetevőjét és azok eredetét) - előbb-utóbb elveszti bizonyító értékét, mert kielemezhetetlenné válik. Azon sajátságok azonban, melyek lélektani adottságokban, lélek-szerkezeti jeIlegzetességekben gyökereznek, egyenkint és külön-külön, időben is megnyilatkoznak, tehát bizonyíthatnak akkor is, mikor a testi vonások már semmit sem mondanak vagy éppenséggel félrevezetnek. Vannak fajok, melyeknek a magántulajdon fogalma iránti érzéketlensége közismert. Ez adott pillanatban a legmegváltozottabb külső dacára is kiütközhetik az utódban. Miért mondom el ezeket? Hogy kihangsúlyozzam : hogy a folklorísztikus jellegzetességeknek is csak azért van bizonyító értéke, meri lélektani adottságokra mutatnak vissza. Valaki azért muzsikál magyarosan (vigyázat! Nem cigányosan!!), mert magyar a lelke, vagyis ma is az a seerkezete, mely évezredekkel ezelőtt valahol Ázsiában azt a bizonyos pentatónikát zenévé énekelte. Van tehát magyar lélek és van faji lelkiSég. Fajkép pedig csak akkor van, ha ez a faji lelkiség ép, beütések és keveredések révén át nem alakult. Nagyvárosaink és a magyar vidék között az eltagadhatatlan szakadék éppen avval magyarázható, hogy előbbi oly sok
71
beütésnek lett idők folyamán talaja, hogy magyar faji ielkiségét őrző családtörzse talán nincs is. Egyes magyar vidékek exotikussága viszont, kirívó tulajdonágai miatt a nagyvárosok által "simulékonyság hiányának" nevezett merevsége pedig éppen a faji lelkiség épségével magyarázható, ahol az illető népcsoport faj isága lelkivilágában oly egyöntetű, keményen kirajzolt, azonos tartalmú és szerkezetű, hogy alkalmazkodni nem képes, de nem is kíván, mert ennek a belső tájnak egyensúlya a környezettel oly befejezett, hogy bármennyire értehetetlen is ez a nyugtalan keveredettek számára, változást nem ís igényel. E hosszúra nyúlt bevezetés után rátérek arra, hogy a faji lelkiségnek vannak oly kirívó, figyelemre eddig kevéssé méltatott vonásai, melyeknek alapján komoly gyanút foghatunk ahovátartozást és származást illetőleg. Önmagunk kifejezése, akár szöban, akár tettekben vagy művészi megnyilatkozásokban történik, bizonyos fokig megmutatja, mi vagyok. Amit magamról mondok, hazugság is lehet, vagy jóhiszemű öncsalás. öltözködésemet nevelkedésern, környezetem, foglalkozásom, anyagi helyzetem egészen eltérítheti faji lelkiségemből származó izlésem törvényeitől. Éppen igy vagyok zenével, építkezéesel és minden egyébbel. Viszont vannak olyan megnyilatkozási területek, ahol önmagam kifejezésében az őszinteség - ez alatt lényemnek valósághű kivetítését értem nemcsak kötelező, hanem a dolog lényegénél fogva magától értetödík, Ilyen a nemiséggel összefüggő minden vonatkozás. "Én nem tudok szeretni másként, csak a magam törvénye szerint", írja egyik magyar költő. A szerelern és az avval összefüglgő dolgok ha nem is önismeretet, de legalábbis önmagával való leszámolast igényelnek. A szerelern nem sokáig tűri a hazugságot vagy az öncsalást, aki ezekre épít, hamar leszerepel Ezért tartom a faji lélek leghűbb és leqpontosabb, éS mert a szerelem megnyilatkozásai végül elég kevés östormára zsugorodnak össze - ugyanakkor a legállandóbb
megnyilatkozásának a szépteoé» módját,
eszközeit.
Nem kell külön mondanom, ez is csak egy a faji lélek számtalan megnyilatkozásai kőzül, de megérdemli külön tanulmányban foglalkozni vele, mert ennek nyomán legbiztosabban találok vissza a különbözö hatásoktól mélyre temetett faji lélek szerkezetéig. Mondd meg, hogyan udvarolsz és megmondom, hogy ki vagy. Helyesebben: mi vagy. Magyar vagy német, francia vagy angol. Balkáni vagy keletázsiai. Kell ezt külön bizonygatni? Hiszen többé kevésbbé erről példáz még a közismert adoma is az elefánt-próblémáról, melyet mindenki a lelkéhez legközelebb álló szemszögból mérlegel. Tetszeni ritkán lehet - ingyen. Jóllehet a szerelern. a tetszés ajándék annak a részéről, akitől kiindul, viszont kiérdemelni kívánt nyereség, annak, aki pályázik reá. Ebben gyökerezik a szerelem minden ösztönnél nagyobb ereje felfelé vagy lefelé vinni az embert aszerint, hogy milyen az a másik, kinek a tetszését kiérdemelni kívánja. Jellemző most már a fajra az, hogy mivel akar tetszeni. Nyilván avval, amit magában a legjobbnak tart, azt kívánja magából felszínre hozni, tökéletesíteni. Meg akarja magát mutatni, hogy látva-lássák. Ez is egy magyarázat arra, hogy valaki tökéletesedhetik a szerelemben mint ember, ha megvan benne a
72
H!!~UUllatásllak .az a
CSll'aJR, mely képüSé teszi őt megkülönb&tetni a valódi jót a talmitél. és hogy korunk szerelme miért vitie annyira lefelé az embereket, elhomályosodván ·az erkölcsi jó fogalma a civilizációs termékek mögött. És ezért van, hogy az ős népeknél -- viszonyaink között a falvak népénél - aránylag gyakoribb a szerelemben felemelkedés esete, mint városokban. Eszmény kérdése ez és a nevelésé is, mellékesen. Ha eflY nemzedéket a hősi erények csodálatában nevelnek, természetes, hogy a tetszeni vágyó ifjú hősnek fogja magát mutatni ideálja előtt, sőt esetleg azzá is lesz. Diákgyerekeinkben még csorbítatlanul él a kor ízléséhez szabott hősi ideál, csak később lesznek ismét a korszak ízlése szerint -- kiábrándult világfiak. Az első világháború után a leányeszmény a görl-flapper név alá álcázott titkos prostituált volt, mert igy kívánta a minden frontot megjárt katona és annak a kornak a hőse: a sikereket arató valutasíber.
De ezen túl és ennél mélyebben van az a lélektani réteg, melyb6l az 6smegnllilatkozási formák táplálkoznak annál a néprétegnél,
melyhez sem a Nick Carter, sem a Szinházi Élet nem jutott el. Nálunk leginkább a székelység világtél messze élő, zár! e~ységíí tömegeinél. Izlés dolga is, hogy ki mivel akar tetszeni, -- és éppen ez az izlés tükrözi a fajiBágot. Nézzük meg székely fajiségunk legjelleg-
zetesebb kifejezőit. A művészi teljesítmény, a pszichoanalízis nem egészen oktalan állítása szerint, maga sem más, mint az exhíbíciö egy formája. Valaki tetszeni akar, nem egy bizonyos személynek, hanem tetszö akar lenni önmagában, önmagáért, és ezért kénytelen - belső kényszer nyomása alatt - kihozni magából olyan adottságokat, melyek lénye legmélyéról jönnek, így az örök embernek képei. "Irni annyi, mint ítélőszéket tartani magunk felett." Nézzük székely íróinkat, mínt a magyar fajiság Erdélyben kiteljesedett megtestesítöít. Keressük müveikben a jellegzetes vonásokat. A humor és humorosságra törekvés uralkodik náluk. Gondoljunk Tamási Abeljére vagy Nyirő halhatatlan alakjára: Uz Beneére. A humor több náluk, mint írói fogás. Kifejezője annak, ahogy a vérségileg is székely író látja a 'világot. Igy látják alakjai, így beszélnek, így cselekszenek, de különösen - így teszik a szépet. Még ha bohóckodássá fajul is itt-ott, nyilván bizonyítja, hogy székely és magyar [ellemvonás, hogy ha tetszeni akar, mulatságoB akar lenni. Nekünk, magyaroknak ez annyira természetes, hogy nem is vesszük észre, mennyire nincs így másoknál. Vagy melyik irodalomban találunk humoristát, akinek művében világkép, alapszín a humor? Vagy melyik nép udvarol - humorizálva? Más népeknél a humor -- gúnyolódás. Daumier fonákságokat ostoroz, Hogarth az emberi torzet rajzolja, Dickens ha békés is, mégia gúnyolódik. De ha tetszeni akar, távolról sem arra törekszik, hogy malassanak rajta, sőt, ellenkezőleg, hogy nagyonis komolyan vegyék ... Bohóckodás ez 'l Sajátságos, hogy mégsem az. Méltóságát megörízve mulattatni és mulattatva tetszeni: falusi legénynél éi magas körök nagyuránál egyformán fellelhető készség ez, annyira jellegzetes a magyarra, hogy utánozhatatlan. Két IlHet említettem az előbb, bizonyára a legjobbakat és li legigazabbakal. De ha valaki fennakadna azon, hOiY miért teszQIIl
73
székelY8eget a ma8J'lf fajlMg kifeie~6jé,.é, 9OndelkorÁ!'I nélkül felelem, hogy a magyarság igazi taíképeí: Arany János ragyogó humorral rendelkezett és sohasem bánta, ha az embereknek mosolyogva tetszett. Móra Ferenc és Mikszáth Kálmán ősi ízű derűje közismert. Csokonai ugyancsak mulattatott, amikor a szépet tette. Még az olyan, egészen tárgyilagosságáról híres magyar, mínt Deák Ferenc, jó adag humorral bírt és bizalmas körben ő is adomázó öreg úr volt. Figyeljük meg ezzel szemben, hogy magyal' irodalmunk és művészetünk áthasonuit nagyjaiból mennyire hiányzik ez a sajátság! De ha csak arra gondolunk, hogy kevéssé ismert nev ű irók, félben maradt, pályafutásukat nem teljesített, de határozottan kivetítő tehetséggel bíró ismeretleneink, azok a bizonyos adomázó öreg urak, ha nyilvánosság elé lépnek, nem a páthosz, a szenvedély, nem is a komor és tárgyilagos igazság erejével, hanem kedélyeségükkel kívánnak hatni és tetszeni - vagy ha arra gondolunk, hogy diákgyerekeink (míg ily hajlamukat meg nem hamiIl1tja idegen vérségű nevelöík cicerói nagyképűsége vagy gerrnános páthosza) első szerelmüknek élcek mcsélésével akarnak tetszení - vagy ha arra gondolunk, hogy erdőn-mezőn járó székelyeink, öregek és fiatalok, ha idegennek feltűnni akarnak, mókázó kedvüket veszik elő, annyira, hogya székely mökázás közmondásossá lett: eléggé bizonyítottam, hogy a magyar faji "att'itude" tetszeni li
'/!(J9yáskor: rnulatságosnak lenni.
Mit csinálnak ezzel szemben más népek fiai hasonló körülmények között? Természetesen, míndenki olyant akar mutatni, ami meggyőződése szerint a meghódítandó személy szemében a legtöbbet jelent. Vagyis körülbelül a kor, nép, táj eszményét játssza meg. Hogy ez fajonként különbözik, éppen ez adja meghatározó ériékét. A német például (poroszra gondolok, hiszen a németség önszántából ezt kiáltotta ki faji eszményének) hősi arcot ölt, amiben sok 'van a Nibelungokból Wagner nyomán. Lehetne mókázní ebben a mezben? Hiszen a legsúlyosabb csőd érné az ily merész ifjút: nem venné komolyan ideálja! És ez nekik valóban így jó. Visszás csak akkor lenne, ha magyal' fiú akarna meghódítani magyar leányt Siegfried komol' és számunkra kissé nagyképű páthoszával. Azért a németségen belül is vannak különbségek, ahogy anthropológusok szarint sem egységes a fajkép. A dínári bajor vagy az alpesi osztrák sokkal lágyabb, széptevése a közismert bécsies érzelmesség húrjain szél, ami ugyan hatott reánk, magyarokra is, de szerencsére végleg reánk nem ragadt. Aliroli kedélyes', de vidámsága nem humoros. Ezzel szemben a szász ífjú pontos gazdasági tájékozottságával vagy kereskedelmi megbízhatóságának bizonyításával 'számíthat meghallgatásra a "tüchtige Jungfrau" részéről. Magyaros kedélyesség vagy éppenséggelsiZékelyes mókázás ott legfeljebb szélhámossá. Eulenspiegellé tehetné az embert, ahogy - borzalom! -- egyík teuton vérű kritikusunk annak idején nem is talált nagyobb elismerést Uz Bence számára, mínt azt, hogy ő a - magyar Eulenspiegel! A skandináv népek eszményét Ibsen és Grieg tették ismertté. Az Ingridek és Solvejgek, újabban a Kristinek iskolát teremtettek és csak azon néptáj alaposabb ismerői mondhatnák meg, hogy előbb akadtak-e olyan tökéletes Solvejgek arrafelé, vagy csak az-
74
óta. Milyen lenne ott a magyar leány szfnes é~ \ idám tetszeni akarása? Jó hírbe nem keverné, az biztos. A francia férfi, ha tetszeni akar (és mikor nem akar?) fínoman szellemes, nagyvonalú, középtengeri értelemben nagyvilági, vagy Chevalier-szerűen párisi akart lenni. A nyilt eretikának nagy szerepe van eszközei között és ahogy a magyar szeptevés dacára népünk közismerten szabados kifejezéseinek _. mikor komolyra fordul a sor, féltékenyen szűzies, az erotíkát még célzásban sem érinti, addig a francia ugyan nem fél nevén nevezni a dolgokat, annyira, hogy ha nem teszi, nem ifi értik meg, mit akar. Az angolok széptevését a tárgyilagosság jellemzi. Angol nőnek unalmas szokott lenni a magyar férfi rajongó és kedélyes imádása, hosszadalmas és talán túlságosan is félénk. unatkozó misszek érdektelenségét mi megközelíthetetlenségnek nézzük, holott csak a mí stílusunk számára süket, mialatt gyorsan és kevés szóval értik meg a maguk körein belül egymást azok, akik tetszeni akarnak. A Balkánon ismét más a stílus. A miénkben az ottani ég alatt túlsok a szöveg és túlságosan lassú az iram. Szláv népeknél --- ámbátor ily fajképet az embertanhoz értök nem ismernek, csak a politikusok - a komor és ködös, szinte önkínzó szenvedély csak az igazi, kiegészítve némi alkohulízű duhajsággal. Aki tréfál, ezeknél egyiknél sem hat. Hogy még megemlítsem. Lin Yu Tang nyomán úgy látszik, hogy Kínában sem volna sikere nőknél a vigadva síró magyarnak.
"Z
És így tovább. Ha összefoglaló képet akarnék adni arról, amit itt futólag érintek. tudásomat meghaladó feladatra vállalkoznék. De egy meglátásra felhívni a figyelmet ennyi is elég. Arra, hogy ami "sex-appeal" tulajdonságunk a kedéiuessé« és ez faji lelkünkre annyira jellemző, hogy értelmiségi műveltségünket irányító áthasonultjaink sem tudták megváltoztatni, hanem inkább átvettek belőle maguk is sokat. Igaz, hogy az ő vérükben a mókás kedélyesség sokszor cínizmussá vál t, máskor szarkazmusba vagy akasztófahumorba csapott át. Kiegészltve cigánnyal, az úgynevezett "magyaros mulatás" szetb-Bácskából behozott duhajsága alakult ki belőle. Máskor viszont eltűnt, németes komolykodásnak vagy bécsi érzelmességnek adott helyet. A skandináv ködnek és a franciás malackodásnak színtén akadtak bőven utánzói. De talán mindezeknél erősebben hatott a pesti körút nyálkás erotikája, mely elmosta a kedélyességet, humort, mókát és helyette az kedélyesség sokszor cinizrnussá vált, máskor szarkazmusba vagy legjellegzetesebb példái: "Lesz maga juszt is az enyém" és a "Szomorú vasárnap". Szerencsére ezek nem jutottak el mindenüvé, bár költséget és fáradságot nem kímélt a rádió ... Még vannak olyan népi területeink. ahol tisztán láthatjuk önmagunkat. És ott, aki tetszeni akar, tréfál. Ha szive fáj, akkor is kedélyesnek igyekszik mutatkozni. És ez ad a magyar egyéniségnek olyan sajátságos, minden mástól elütő, de mindig rokonszenves zamatot. Lehet, hogy ez sok tekintetben teher is, hiszen a mai világban más tulajdonságokkal jobhan lehel érvéuyesülni. De nekünk mégis őriznünk kell ezt a sajátságunkat Ts, merl bármilven lesz is a világ, mi mindig csak a magunk süvegével Jogunk köszönni. N 6!111 ArnWás.
75
EL V E K o
ÉS M Ü V E K
IGNACZ RÚZM: CSALADI MONDAKöR. (Dante kiadds.) Az ember emlékei két csoportra oszIanak. Az egyik az egyéni élmények zárt gyiirújével van körülhatárolva, a másik belenyúlik a közösségbe, nagy része nem is közvetlen, hanem sokszor hagyományon alapuló, folyton csiszolódó, mesévé kerekedő, anekdotíkusan csattanó anyag. Aki leírja ezeket, gyakran nem csinál egyebet, mint odakölcsönzi írótollát az élőszónak. hogy véglegesen meg-kösse az egyes nemzedékek emlékezése közt természetszerűen lazuló szálakat. Ignáez Rózsa a Osalddi mondakör "feljegyzéseivel" megmentette a jövl) számára egy erdélyi család néhány kikristályosodott történetét. alakokat és eseményeket sorakóztatva egymás mellé, látszólag tervszerütlenül, de az egymásba kapesolödö elbeszélések egyre inkább kibontakozó teljességének és mind otthonosabb atmoszférájának varázsával. A könyvnek talán egyik szerencséje, hogy alaprajza később, utólag keletkezett. Igy a felbukkanó emlékek üdeségát nem tompította el semmiféle rendszer. Újságok vagy folyóiratok lapjairól gyűltek össze kötetbe s még- mag-ukon viselik az aktuális pillanat követelményét, néha csak egyetlen rövidlélekzetű történetkét mondanak el. máskor tanulmányszerúen felvázolt környezetképet adnak, sokszor pedi/( szabályos novellává épülnek ki. Legértékesebb réteg a könyvben az anekdotikus életkép. Ebben a klasszikusan magyar műfaí ban ott él az erdélyi emlékezők változásokra figyelő, éber és elálmodozó pillantása, a világot a társadalom és az ember közös reményei vagy esalatkozásaí fe161 szemlélö bölcsesér;( és kiváncsiság. A pályakezdő müvek nagy átfogó kompoziciói után es a kedvesen összekötött virágcsokor pihenőt jelent az írónő útján, de korántsem eIfáradást, ha. nem lélekzetvételt. Az írók általaban a gyermek- és ifjúkor tapasztalataiM1 táplálkoznak; ekkor taBulják meg, hogy élményeikből anyanyelvet alkOlJ!lllllak JIl~ szá.
76
mára. Amit kétlőbb gyüjtenek, legtöbbször csak· idegen szerzemény, ha nem épül bele a kezdeti emlékek sejtrendszerébe. A Osaládi mondakör visszamenően is igazolja az írónő többi művét: megmutatja, hová nyúlnak el tápláló gyökereik. De a könyvről is sokat lehetne beszélni. Nem utolsó érdeme az általános érdek, a sokat vitatott erdélyi lélek és életforma új adaléktára. Fogarastól a Szilágyságig terebélyeseduek a családfa lombjai es nem hiányzik a székelyföld. Szamosvölgy vagy Mezőség sem, sőt az utálásokban Ielcsendíll a messzí Moldova neve is. A szellemi középpont valahol Enyeden van. Földbirtokosok -- kicsik és nagyok - papok, katonák, hívatalnokok, iparosok, művészek a könyv szereplői. Alakjuk történelmi idők háttere előtt áll; az első vílághaború izgalmas-borús eseményei és az impériumváltozás nehéz évei adják meg a kereteI. Mindez fínoman lehalkul az emlékek pasztelIényében, a családkultusz biadermeieres melegségében. Amikor például a felekezeti kérdést egy csokor ibolya szeurlélteti (Fogarasi ibolyák), II nemzedékek váltását három Iurcsa özvegy, a háborút eg-y ajándékba hozott szalmakalap, akkor az olvasó érzi, hogy otthon van, róla van szö, mint a magyarság nagy családjának egyik tagjáról. VaJda Endre, REMENYIK ZSIGMOND: AMERIKAJ BALLADA. (Antiqua kiadM.) Eg-y Író látszólaz akármennyire távol áll nemzedékétől. írói fejlődé sében és műfajaiban legtöbbször meg lehel találni azokat az alkati sajátságokat, melyek kortársaihoz kapcsolják. Remenyik Zsigmondnak például megvoltak a .vándoréveí", igaz, hogy sok ImI szinesebbek és ziláltabbak. mint a művelt nyugatot járó generáeíöé - Vész ils K (J. tatul eímü könyve az akkor még hőskorát (;lö fiatal Délamerikába vezet, ahol az államépítést a Romulus asilumának befogadottjaihoz hasonló nép akkor már lavéban 8 egy kissé brutálill6D is vég'ezte -
és most, "őrjáratár61" hazatérve megírta az Amerikai Balladdt, kétéves tartózkodásának történetél fl háború felé rohanó Egyesült A1Iamokban. Egy író 1939 tavaszán, a vándorösztöntől hajtva útrakel a tengeren. Csomagjait nem lopják el, mint hajdan, nem hányódik proletár-entellektüelként rikitónépű városok és kétes szállásadókközött, hajófűtőnek sem kell elmennie, de ehelyett .nyitva van a szeme és amit lát. érett megfontolással raktározza el tudatában. Bár könyve melyet nem szakszerű útleírás, statisztikai oszlopokkal támogat, de megfogja benne a dolgok lelkét, az idegen világ eidoszának nyugodt immanenciáján át éppenúgy, mínt a pillanat élményétől hevítve. Igy lesz könyve ballada, egy ember __ El ha jelzőt akarnánk hozzátenni: magyar ember -- költői látomása a - valóságról. A nagyközönség számára nem utolsó érdek ű az a tény, hogy Remenyik az utolsó szemtanú, aki őrjáratáról visszatérve hireket hoz a felhősödő eg'Ű messzi kontinensről. Nemcsak a meginduló gépezet dübörgését hallja ki füle az élet zajlásából. hanem az emberi idegekben feszülő ízgatottságot és haragba vagy gyűlöletbe csapó ingerlékenységet is kielemzi. A történelmi helyzet Amerikáián kivül feltárja a másikat. az örököt is, melynek óriási metropoliszaival és üzemeivel lal án csal, még ma is érintetlen ősrenzotezei versenyeznek. A kellő perífértáján, vadon és felhőkarcolók kőzt, a farmokon él az amerikai farmer. a hirodalom alapja és egyúttal tartaléka, Az ő életformáját vették fel azok a magyarok, akik legmaradandóbb és legel1enállóképesebb rétegként olvadtak be az Unióba. Mert a könyv harmadik nagy értéke az. hogy a magvarsau tudata számára közelebb hozza, sőt sok szempontból irodalmilag meg is őrzi kivándoroltjaink életlormájanak és sorsának képét. Ez utóbbi időben nem adtak keresztmetszetel. mely ilyen sok tekintetre kiterjedjen és ilyen lényegetátfogóan megörökítse az ott élő magyarságol népi, gazdasági és szellemi vonatkozásban. Remenyik A könyv múdszere o
ismert stílusával ...,- valóban balladaszerű. A kifejezés fanyar ereje, sejtető lebegése és éles preeizítása egyesülnek benne, hogy kihozzáJk a fény és árnyoldalakat, egy nagy nép tündöklését és nyomorát. Hiteles és sokatjárt szemtanú írta meg, aki ült a mostani elnök asztalánál is, de felkereste a külvárosok és messze gyártelepek proletárhadát is. Plátói beszélgetések és kísérteties láltatóképességgel megrajzolt jellemző esetek vannak a könyvbe szőve, az egész rnű felett pedig a harcos' humanizmus levegŐ,Íe árad, melyet magyarr á tesz a hűség, mely az irót a válság pillanatában ismét szülőföldjére parancsolja. Vajda Endre. HARSA NYI LAJOS: ESTELI KöRMENET. (Szent István Társulat kiadosa.) Abban a nemzedékben, amelyhez Harsányi Lajos is tartozik, az ő költői hangja a legtisztábban érzelmi szárnyalású. Köteteinek növekvő számával mind tisztábban, mind szélesebb határok közt tárult elénk egész gondolatvilága, de nincs egy sora, egy képe, mely pusztán a gondolatközlés racionális öröméből merítené erejét. Pedig szemléleti eredetisége. egy-egy gondolatának ereje a maga értékével is alkalmas lenne arra, hogy alappillére legyen Harsányi verseinek. Költőjüket azonban tisztán érzelmi erők hozzák az irás indulatába. ezek ludják a közlés szükséges feszültségét megteremteni bene. Új kötete, az Esteli körmenet, ezeknek az érzelmi erőknek a megsűrüsödését mutatia, De ez a megfáradás is lírai érzelem - a versek tanúskodnak róla, formáinak és témáinak szekott változatossága elárulja, hogy emögött az őszintén megélt mezfáradás mögött elevenség, lírai ját ék, mozgékonyság rejlik, Hiába mondja, fiatal önmagát idézve. olvan elhíletőn:
Tsuiom, hog/! elment, " rWIII .iii" -viSsza már. Én mégis cfll/re váirom. Olyan vagyok, mint ködlJefulladl hegyteUJn fJf!!1 t'égi vár-rom"
(A fehér k ísértel.j inert
hogy a
nungyárt \ÚHOIII
elárulja magát. csak külsö szem-
77
lélet megjelenése, mögötte a lélek eleven élete folyik: a húszéves ifjú, aki fáj az öregedő költőnek, szerelmi hangokra tudja fakasztani: Miattad szökik ég felé A vig pacsirta nyáron. Jrliattad kerüli ssemét A csillagnak az álom. (Szép tavasz.)
f,s miután így a bántó szomorúságot, a nyugtalanító érzést ily szépen a csillagokra hárította, az objektív világra, tisztán látja vágyódása lényeget, melyet egy gyönyörű képben tesz örökre élhetővé: Olyan vagy, mint a hattyú, lllikor a lóra száll. (A megszépítő messzeség.)
Hangja gazdag és érett. Talán sehol sem ennyire lágyzengésű. mint ebben a kötetében. Nyelvi ereje, képgazdagsága teljesen kibontakozott, Változatossága kimeríthetetlen. Jól ismeri önmagát és eszközeit. Bár tematikájában sokoldalú - az élet minden vonatkoZása érdekli -- hangütése az dső pillanattól önmaga érzelmi indulatára utal, anélkül, hogy a tárgyi világ egy vonalnyit is elterttené ettől. Elfogult a maga világa iránt ?s ez az egyik legnagyobh ereje. Soha nem kísérti Illeg II szándék, hogy magát a dol,1.;0 t mondja ki. Tudja ezt és belenyugszik ebbe. Már nem telelek. Osak megyek. :-; eltiinök, mint a lCék hegyek. Bnrátaim: /lir/ls fúklyákkal Jin már az ('ff felé megyek.
(Esteli körmenet.) A lemondásnak ez a lágy patetizmusa, ez az izgató Iényü színpadiasság jellemző ma rá, de jelzi is, hogy a lemondás csak megnyugvás, belenyugvás egy alig érthetö, az emberinél nagyobb erőbe. Vállalja ezt és ha néha kitörne, eleve tudja, hogy lehetetlen. Ezért meg sem kísérli és ez ad valami a}apvető szomorúságot hangjának. utját egyáltalán nem érzi lezártnak, hisz tudja, hogy az emberi és vé~elen. Ssembe néz önmagával. Ezért tud mr!! váltnsatoe lenni. fri!'!' flepdlll ~l ~Ühlí lj ~ai.JI"
78
kórusra
hangszerelt, erős zengésű versei mellett, Eddig' látta a világot önmagában. Most felfedi magát a világban. Hegedűs Zoltátl. LOVASZ PAL: VANDORÚT. (Janus Pannonius TársaSág.) Az útmenti fák, bokrok, rétek, a pitymallat, a rózsa, a komondornk, libák szölalnak meg a kötet fínom nipp-darabjai kö~t. 'De sikerült miniatüröket hozott magával a költő vándorútjáról, a magyar vidék emberéről.' asszonyáról épúgy, minI az öregekről, vagy a gyerekekről. Szép, mPlpg' pillanatok ezek, egy buborék, egy fuvallat az egész vers, de ize visszahozza a valónak képét "égi másán" keresztül. A költő nem lép elő túlságos igénnyel, nem is tesz az olvasóra nagyon mély hatást, de amire vállalkozott, annak megfelelt. Havas László szép fametszetei díszítik az ízléses kötetet. KALMA.N TOMA LASZLó: SZOMJÚHOZOM. (Cserepttüci.) - Nyugtalan strófák, békél-, megállapodást- vagy talán csak önmagát-kereső ember versei. Az egész kötet erjedő érzések, kiforró sarok lárháza. Az erő nem hiánvzik halőlük sokszor formai lendiÚettel, sodró elánnal" pótolja meg mpgis a költő. Ép ezek a versei adják a t!\üitemény saine-javár. (Bizonyíték Hetvenhétszálú hágcsón). Mondanivalóban sem szűkölködik Kálmán Toma László: igazi intellektuális, problémák-izzltotta líra ez. Meglepöen öntudatos. tiszta formaérzékű s ami mécr örvendetesebb tisztafelü en~er költészete. Ami elnehezíti néha: a gondolati tartalom súlyos meztömőrü iése - ez bizony ·gyakratÍ.~ földrehúzza a vers szárnvait. Bonyolult, pgyszer-kétszer a gyalogos próza problémakörúbo esií gondolatok nehezítik el a verset, .Iözsef Attila ízei suhannak át egész eszmevilágán, ami még nem volna haj néhány verse azonban méltatlanul másodpéldányává lelt József Atti1a költészetének, (Szeress még!) Mél.(is az utóbbi évek nagyon kevés jó verseskönyve közé soroljuk Kálmán Torna kötet"1 s további érést, tisztulast várunk tőle. Tehetséges költő beesületes írásai. I idor ;lt oa«.
lHUlI6 G~Kl\\ "
,
;
SZINHAZI KRONIKA Aki a dramaturgia évesredes törvényei szerint próbál Jean Giraudous: valamelyik színpadi művéhez közeledni, hiába keres szígorú szerkezetet, a hely és idő egységének logikáját, párbeszédekből elénk táruló lélekrajzot, mert Giraudoux-t nem lehet szabályok közé szorítani, rajta nem lehet hag'yományt követelni. Drámái első sorban játékok, az ember nagy, egyetemes játék-ösztönéből születnek. Úgy bomlanak ki meséi a a rögtönzések. színpadon, mint Mintha egy canavas állna csak a színészek rendelkezésére, s ezt töltenék ki tarka arabeszkekkel, a színekben gyönyörködve, a szeszélyes alakzatokat kedvelve. A "Se/UJ" is a [átékosság szülötte, semmi köze a valósághoz, semmi köze az orthodox színpadhoz, Színle minden fordulata esetlegesség, a játék és játszadozás tréfája. Játék a mese is, melyben De la Motte Fouqué, a német romantika egyik nagymesterének Undinéja kél mulatságos, lírai, tréfás életre. A "tréfa" a Sellő esetében nem jelent viccet, falrengető hahotát, ez a tréfa a rögtönzés, a belülről vagy éppenséggel a felület ről felösszeszövődése. villanó fények Hogy mit akar vele kifejezni, nem tudjuk, talán maga Giraudoux sem tudja. A játék magáért van, a költészet villódzik itt a maga kötetlen törvényei szerint. Aki tehát eszmei magot keres. azt kutatja, mi van az intellektuális Iíntorok, szeszélyes bakugrások. lírai ellágyulások rnélyén, hiábavalóra vállalkozik, s legfeljebb azt árulja el, hogy kihalt belőle a nagy játék-ösztön, amely a világ nagy drámairóinál és ősi közönségénél mindig megtalálható. Ha őseit keressük, gondoljunk Ar is. tophanésre, a misztériumokra, az olasz barokk mesterműveíre: Gozzi maradt dapantomim-vázlalnak rabjaira, Goldoni hazugjára. a német középkor bábjátékaira. Minden. ből van benne valami, éppolyan "logikátlan", ha úgy tetszik, s éppolyan frissen leng benne az ember
csúfolódó, elmélyülő, esodalkosö kedve. Igy figyelve a "SeHő"-t, hamarosan megérezzük igazi ízét, a lélek egy serdületlen, áhítatos, izg-uló állapotába tévedve vissza színte ott vagyunk a komédia születésénél. Műfaja szerint tündérjáték ez, az olyan kötellen színpadi költemények, mint a Csongor és Tünde vagy az osztrák Mozart és Raimund bobózatos tündérmeséí kélnek új életre benne. Ez a tündériség szabja meg színpadí elő adásának lehetőségeit is. Előadbat ják fantasztikus színpadi gépezetek segitségével, ahogyaVarázsfuvolát játszották sokáig, vagyis a barokk színpad minden fortélyával. s elő adhatják lemeztelenítve, a szemnek szóló látványosság helyett a szellem látványosságát hangsúlyozvaahogy Jouvet rendezte. Kiemelheti II rendező mindazt belőle, ami szem-szájnak ingere, de' kiemelheti azt is. ami a szívé és szellemé. A Nemzeti Szinh.«: mozarti mesének fogta fel, s a költői lélekállapot közölnivalóit eléggé operettes zenével, rejtélyes vetített díszletekkel. elképesztőn színes kosztümökkel, balettél rejtegette. Igy is rendjén van, legfeljebb a rendezö-logíkát hiányoljuk. Igaz, hogy ehhez rendkívüli rendezői gyakorlat szükséges, mert Girmulou« szövegei szinte minden szerzői instrukció nélkül készülnek, a commedia del'arte szellemében a színiátszőkra bizva a mű gyakorlati elképzelését és megoldását. Hogy az előadás nem rossz, sőt egyes pontjain határozottan érdekes, Fábr,!! Zoltán rendezésének érdeme. Kár, hogyaboi a legkevésbbé szokványos a mű, a második felvonásban, - nebezen tudta a fordulatokat világossá tenni. Szörényi Éva sellöje érzelmes német leányzó volt, Luise MilIer tündérruhában. mindössze a figura lényege hiányzott belőle: az az "elbiscb Wesen", ahogy Tbomas Mann a hasonló irreális-reális alakokat elkeresztelte. Ungváry Lász/ó a lovagot rendkívüli becsvággyal játszotta és sikerült is Giraudoux
79
~z1\vegét érthetően tagolDl8. A
tOb-
biek szépen alkalmazkodtak a já~ ték tündéri mivolttiboz és síkeresen olvadtak bele az tiltlll1ános balett- és pantomim-hangulatba, Ismerjük Theodor Slorm harcát a halállal - a müért. Az aggastyánt az orvosok halálra ítélték, de csak a test volt gyenge, a szellem még friss, akkoriban kezdte meg a ,.Der Schimmelreiter't-t, életműve koronáját, az európai próza egyik leg-Iökéletesebb remekét. Hogy a mü megszülethessék, környezete csellel azt bizonyította az írónak, hogy az orvos tévedett. hosszú és szép élet vár még rá. És Storm egy haláltél, minden emberi számítás ellenére, - ellopott esztendőben megalkotta a remekmű vet, hogy kihullva az alkotás feszültségéböl, rövidesen befejezze életét. Ez a feszültség, ez a szenvedély Illés Endre új darabjának, a "Méreg"-nek alapgondolata. Azt kérdezi a halálraítélt művésztöl, mi fontosabb ösztönzője az alkotásnak, - a békesség-e vagy a szenvedély, a méreg, amely állandö izgalomban, feszültségben kerget fi mű befejezése felé? S mínt egy színpadi "disputatio corporis et animae"-ban, megtestesíti a békét és az áldást két asszony-alakban. Megkezdődik a harc a művész utolsó esztendejéért, már-már az első feleség győz, a békét-hozó, kinek békéjében azonban a mü elreked, de a végső pillanatban a második asszony ösztönző, igzató mérge megmenti a művészt élele utolsó esztendejének és megmenti a műnek. Szépen és fínoman, a dialektikai és logikus szerkesztés igazán nemes eszközeivel írta meg Illés Endre darabja első felvonását: minden szö, minden vessző a maga helyén, semmi sincs elhanyagolva, míndent okosan használ ki, elhelyezésének a pontos-vesszők művésze, ahogy Mangham írta egyik alakjáról. Később elerőtlene dik: ugyanazok a motívumok bukkannak fel, más és más szavak, aforizmák, költői hasonlatok köntösében. Itt a tételt bontja ki s ez nem míndig sikerül a dráma szabályai szerint, az akció költői
80
elemzések kedvéért lneiMI, a két asszony nem kap elég szerepet. A harmadik felvonás újra dráma: két dialógusa meglep tartózkodó fínomságával, bensőségével. A Pe8ti Színház előadása a lehetőségekhez képest híven szolgálja az írót és a művet. Ajtay Andor, Mezey Mária és Sándor Izabella jó játéka állandóan pezsgésben tartja a párbeszédeket, bár némi Iombík-hangulatot nem tudnak elkerülni. (A szünetekben Ember Sándor zongorázík, Hogy kinek van rá szüksége, nem tudjuk. Ha muzsíkusröl szó16 darab szünetében zongoráznak, legköZf~lebb Herczeg Ferenc. vígjátéka kosbeu, melynek hír szermt "Fecske és denevér" a címe, madarakat bomak a sugólyuk elé és esetleg madárhangutánzó füttyművésznőt léptetnek fel. Varieté-ötlet).
A nicdern háznak olyan vékony a fala, mínt eg-y cípöskatulyáé, Nem is lehet csodálni, hogy egyik lakásból áthallatszanak a másikba Ravel Belerójának hangjai. Ha a másik lakásban is muzikálisok laknak, a dologból nem lesz bohózat, mivel azonban Michel Duran fiatalembere nem szereti a zenét, kitör egy pezsgő, friss, nem mindig előkelő, de isléses bohózat. Hogy mí történik a "Balera" színpadán, nehezen lehetne elmondani, de egy figyelemreméltó vonása még-is van: a nyugati dráma áthangszerelése a jáMkos.ságra benne megnemesiti a bohözatí hangot. Ez is újfajta commedia del'arte, mint Giraudoux vagy Pirandello darabjai, csak éppen a vastagabb végénél fogva meg. Mulattatni akar, s ezt meg is cselekszi. Mért követeljünk tőle többet, ha közben a színpadí ipar beoltására is kisérlet történik, természetesen mértékkel, amennyit belőle az ipar elvisel. lVakaJJ Margit stupid hölgye remek karríkatura, ugyancsak karríkaturát rögtönöz, tán tudtán kívül - Rápolthy Anna; TőkéS Anna bensőségével hódít, J dvor Pál kamaszos lendületével. Kellemes összjáték az alapfeltétele az efféle művek sikerének, s mível a Nemzeti Kamara Színház elő adásában ez megvan. a siker nem is lehet kétséges. Th 111'::'; Gúbor
A SZENTISTVÁNI ÁLLAMESZMÉ'NEK KOR8ZERt! ÉRTELMEZÉSÉN MUNKÁI,KODIK
Al ORSZÁG UTJA
ALLAM- ÉS NEMZETPOLITIKAI HAVI FOLYÚIRAT Szerkesztik: BARANKOVICS ISTVÁN ÉS DESSEWFFY GYULA GROl' Előfizetési
ára egy évre HP, félévre 4 P, egyes szám ára 80 f. Szerkesztll.ég és kladóhiva· tal: Budapest, VI.. Aradi· utca 8. - Telefon: 12-07-26
,
,
A FIATAL KATOLIKUS NEMZEDÉK LAPJA AZ
UJ
aur
KA TOLlKUS SZOCJÁLlSÉS VILÁGNÉZETI HA VI SZEMLE
SZERKESZTI ANDRAS KÁROLY FELELŐS SZERK.: SINKO FERENC
Szerkesztöség és kiadóhivatal: Budapest, Il., Margit-krt 36. I. 3
ÉVI ELŐFIZETÉSI DIJ g-60 PENGŐ
JUHÁSZ VILMOS:
/
/
1'1;.\ GY
1-1 OD'~rO~{ SARGON, NAGY SÁNDOR, SClPIO, HANl'lIBAL, CAESAR, ATTILA, DZSINGISZKÁN, NAGY FRIGYES, NAPOLEON, A MODERN GYARMATI HODITOK REGENYES ELETE
MODERN SZEMPONTÚ VILÁGTÖRTENELEM 750 NAGY OLDAL. SZAMOS lERKEPPEL
es
ILLU5ZTRÁClOVAL.
ARA FOZVE 21'80. KÖTVE 24'80 PENGO.
~!
~
(.Ca.H.Cia j)(j&.etoieV!..~
~
(/~etj'f~~.
Ht~ ~ (/atj// ae ~ előeete6 ~ kiadéIdv~.
&eIdd-