„Hol az a táj szab az életnek teret, Mit az Isten csak jókedvében teremt” Válogatás az első tizenhárom MÉTA-túrafüzetből 2003 – 2009
A kötetet szerkesztette: Molnár Csaba – Molnár Zsolt – Varga Anna
MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete Vácrátót 2010
lyekre jellemző faj fordul elő bennük (aranyfürt őszirózsa - Aster linosyris, barátszegfű - Dianthus carthusianorum, bérci és hegyi here - T. alpestre, T. montanum, borzas és kardos peremizs - Inula hirta, I. ensifolia, buglyas és szarvas kocsord - Peucedanum alsaticum, P. cervaria, erdei lednek - Lathyrus sylvestris, édesgyökerű csűdfű - Astragalus glyciphyllus, feketéllő zanót - Lembotropis nigricans, baracklevelű harangvirág – Campanula persicifolia, piros gólyaorr - Geranium sanguineum, selymes dárdahere - Dorycnium germanicum, tarka koronafürt - Coronilla varia, stb.). A rovaregyüttesek ös�szetétele az előző élőhelyéhez hasonló. A kőbánya körül gyakran megfigyelhető a vörös vércse (Falco tinnunculus) és a holló (Corvus corax). Fajszegényebbek a felhagyott és művelt szőlők mesgyéi és teraszrézsűi, élőviláguk az erős zavarás miatt elszegényedett. Degradált nedves és félszáraz gyepek és és ruderális társulások, gyomosodott legelők a hegy lábánál. Különböző jellegű irtásterületek és parlagok másodlagos szukcessziójával jöttek létre. Növényzetük a talaj nedvességétől és a degradáció mértékétől függően változó. Jellemző foltokat az alábbi növényfajok alkotnak: mezei és szürke aszat (Cirsium arvense, C. canum), útszéli bogáncs (Carduus acanthoides), gyalogbodza (Sambucus ebulus), nagy csalán (Urtica dioica), siska nádtippan (Calamagrostis epigeios). A kevésbé degradált gyeprészletek jellemző fajai: buzérképű és tejoltó galaj (Galium rubioides, G. verum), csalánlevelű harangvirág (Campanula trachelium), jakabnapi aggófű (Senecio jacobaea), koloncos legyezőfű (Filipendula vulgaris), likacsos orbáncfű (Hypericum perforatum), réti margitvirág (Chrysanthemum leucanthemum), szúnyoglábú kakukkszegfű - Lychnis flos-cuculi), vesszős kutyatej (Euphorbia virgata), franciaperje (Arrhenaterum elatius), pillás szálkaperje (Brachypodium pinnatum), réti csenkesz (Festuca pratensis) stb. A jobb állapotú foltok a gyeplakó és a magaskórósokra jellemző egyenesszárnyúak (pl. erdélyi virágszöcske, erdélyi tarsza, zöld lombszöcske, erdélyi kurtaszárnyú-szöcske, Roesel-rétiszöcske, vöröslábú hegyisáska, aranyporos rétisáska, hegyi tarlósáska stb.) és védett lepkefajok (farkasalmalepke - Zerynthia polyxena, fecskefarkú lepke - Papilio machaon, nagy tűzlepke - Lycaena dispar rutila, ezüstös nagypettyesboglárka – Maculinea arion ligurica, északi gyöngyházlepke - Brenthis ino) fontos élőhelyei. Ezért degradált állapotuk ellenére is figyelmet érdemelnek; megfelelő kezelésük elkezdődött; ez a degradációs folyamatok leküzdése érdekében fontos. A cserjésekkel, fasorokkal szegélyezett legelők gyepeiben csekély számban előfordul a fürj (Coturnix coturnix) és az egyre ritkább fogoly (Perdix perdix); gyakori a fácán (Phasianus colchicus). A legelők számos ragadozómadár (egerészölyv – Buteo buteo, néha pusztai ölyv – Buteo rufinus és kígyászölyv – Circaetus gallicus is) fontos táplálkozóhelyei. A Sár-virág nedves rétjei, mint a fokozottan védett haris (Crex crex) élőhelyei jelentősek.
IV. MÉTA-túra 2005. április 21–24.
Az Odvas-hegy flórája és vegetációja Dobolyi Konstantin, Erős-Honti Julianna és Rédei Tamás
Földrajzi viszonyok Az Odvas-hegy a Budai-hegység D-i peremén fekvő Farkas-hegy–Csíki-hegyek sasbércvonulat egyik legjelentősebb tagja. Nevét az oldalában található kisebb üregekről kapta. A budaörsi medencében vonaton vagy autón utazva már messziről feltűnő, uralkodó tagja a tájnak. Magassága 314,7 m. Déli és keleti oldala meredek, sziklás, erősen tagolt, a plató és az északi oldal szelídebb domborzatú. Fő kőzetalkotó anyaga a triász kori diploporás dolomit és az eocén bryozoás márga, lábához pedig jelentős mennyiségű lösz települt. Az alapkőzet (mindenekelőtt a dolomit) a természetes lepusztulás és az emberi eredetű degradáció következtében a hegy igen jelentős részén a felszínen van, vagy csak sekély váztalaj borítja. Mélyebb talaj főként a hegylábi löszszoknyán fejlődött, illetve maradt meg. Felszíni és felszín alatti vizek természetszerűleg nincsenek a hegyen, a csapadékvíz gyorsan leszalad, így a hegy szélsőségesen száraz, félsivatagi termőhelynek tekinthető. 191
A dolomit alapkőzet és a növényzet kapcsolata („dolomitjelenség”) A botanikusok előtt régóta ismert, hogy a dolomithegyek flórája és vegetációja különlegesen gazdag, ritka kincsek lelőhelye. A „dolomitjelenség” néven ismert jelenség oka – amint arra Zólyomi Bálint (1942) ráirányította a figyelmet, – a dolomit sajátos fizikai és kémiai tulajdonságaiban keresendő. Minthogy az Odvas-hegyen járva e jelenségnek közvetlenül tanúi lehetünk, érdemes az ezzel kapcsolatos tudnivalókat röviden összefoglalni. A dolomit a földtörténeti középkorban meleg beltengerekben keletkezett üledékből jött létre. Összetétele: kalcium- és magnézium-karbonát. Kémiailag alig mállik, a fizikai lepusztulás az ún. aprózódás azonban nagyon intenzív. Az aprózódás során keletkező törmelék (murva, dolomitliszt) a szél és a csapadék hatására gyorsan mozog, ami két alapvető következménnyel jár. Egyrészt a lepusztulás során a domborzat rendkívül tagolttá válik: gerincek, meredek oldalak, mély vízmosások váltakoznak sűrűn egymással, sziklakibúvások, sziklatornyok teszik még változatosabbá a felszínt, másfelől a kőzet gyors lepusztulása megakadályozza a mélyebb talaj létrejöttét. A kőzet és a sekély talaj vízmegtartó képessége csekély, a gerincek és meredek oldalak emiatt elsődlegesen fátlanok, különféle száraz gyeptársulások vagy ligetes megjelenésű gyep-erdő mozaik: karsztbokorerdő fejlődik rajtuk. (A tájhasználat ezt a hatást nagymértékben felerősítette: az erdőirtások és a legeltetés a gyepek területét jelentősen megnövelte, és fokozta az eróziót. Az így létrejött gyeptársulások sok esetben nehezen különböztethetők meg az eredetiektől, a másodlagos jellegről gyakran csak a fajszegénység árulkodik.) A változatos domborzat lehetővé teszi, hogy kis területen változatos mikroklímájú zugok, eltérő környezeti tényezőkkel jellemezhető élőhelyek gazdag sokfélesége alakuljon ki egymás közvetlen közelében. Ez jól magyarázza a flóra gazdagságát, a vegetáció változatosságát és mozaikosságát, az átmenetek sokféleségét. A makroklíma változása során a fajoknak megvan a lehetőségük arra, hogy populációik kis területen való mozgással megtalálják a nekik megfelelő környezeti feltételeket, ezért a dolomithegyek kitűnő refúgiumok.
Flóra Az Odvas-hegy a Pilis-Budai-hg. flórajárás (Pilisense) része. Budapesthez való közelsége és fajgazdagsága miatt régóta a botanikusok kedvenc kiránduló- és gyűjtőhelye volt. Flóráját a szakirodalomból, kéziratos anyagokból és herbáriumokból meglehetősen jól ismerjük. Ezideig jóval több, mint 200 edényes növényfaj került elő a hegyről. A flóra gazdagságát a fajszám mellett a különleges flóraelemek, a ritka és védett fajok nagy száma jelenti. Tekintsük át röviden a flóra értékeit flóraelemek (Rédei és Horváth 1995) szerinti csoportosításban. (A fajok felsorolásában félkövér szedéssel jelezzük, hogy az illető faj védett, aláhúzással, hogy fokozottan védett.) • Kontinentális elemek: Adonis vernalis, Allium montanum, Alyssum tortuosum, Anemone sylvestris, Astragalus onobrychis, Brassica elongata, Carex humilis, Chrysanthemum corymbosum, Phleum phleoides, Scabiosa ochroleuca, Scorzonera austriaca, Seseli annuum, Seseli hippomarathrum, Silene otites; • Szubatlanti elem: Genista pilosa; • Atlanti-szubmediterrán elemek: Helianthemum canum, Hippocrepis comosa; • Szubmediterrán elemek: Allium sphaerocephalon, Anthericum liliago, Carex michelii, Chrysopogon gryllus, Cleistogenes serotina, Cornus sanguinea, Coronilla coronata, Festuca pallens, Fumana procumbens, Galium lucidum, Geranium sanguineum, Globularia punctata, Melica ciliata, Muscari racemosum subsp. neglectum, Ononis pusilla, Orlaya grandiflora, Quercus pubescens, Sedum album, Sternbergia colchiciflora, Stipa eriocaulis, Teucrium chamaedrys, Teucrium montanum, Tragopogon dubius subsp. major, Trinia glauca, Veronica praecox; • Pontusi elemek: Achillea pannonica, Amygdalus nana, Asperula tinctoria, Aster amellus, Campanula sibirica, Centaurea micranthos, Cerasus fruticosa, Hypericum elegans, Linaria genistifolia, Nonea pulla, Silene longiflora, Veronica austriaca; • Pontusi-szubmediterrán elemek: Allium flavum, Allium moschatum, Asparagus officinalis, Asperula cynanchica, Aster linosyris, Bothriochloa ischaemum, Carex liparicarpos, Cerasus mahaleb, Coronilla varia, Dictamnus albus, Echium italicum, Eryngium campestre, Euphor192
bia seguierana subsp. minor, Galium glaucum, Lactuca viminea, Linum tenuifolium, Orthantha lutea, Petrorhagia prolifera, Peucedanum cervaria, Polygala major, Ranunculus illyricus, Scorzonera hispanica, Seseli varium Stachys recta, Stipa capillata; • Pontusi-pannon elemek: Cirsium pannonicum, Hesperis tristis, Inula ensifolia, Inula oculus-christi, Iris pumila, Minuartia setacea, Paronychia cephalotes, Pulsatilla grandis, Serratula radiata, Stipa dasyphylla, Thymus glabrescens, Vinca herbacea, Viola ambigua; • Pontusi-pannon-balkáni elem: Minuartia setacea; • Illír elem: Bromus pannonicus; • Balkáni elem: Ornithogalum comosum; • Alpin-balkáni elem: Dorycnium germanicum; • Pannon-balkáni elemek: Bupleurum pachnospermum, Centaurea spinulosa, Euphorbia epithymoides, Euphorbia pannonica, Jurinea mollis, Onosma arenarium, Onosma visianii. A flóra különleges értékeiként tartjuk számon az endemikus fajokat. • Kárpáti endemizmus: Draba lasiocarpa; • Pannon endemizmusok: Astragalus vesicarius subsp. albidus, Centaurea sadlerana, Dianthus plumarius subsp. regis-stephani, Dianthus pontederae, Seseli osseum, Seseli leucospermum, Thalictrum minus subsp. pseudominus, Vincetoxicum pannonicum; • Adventív elemek: Ailanthus altissima, Diplotaxis tenuifolia, Pinus nigra, Sedum reflexum, Stenactis annua; • További védett fajok: Erysimum odoratum, Jovibarba hirta, Phyteuma orbiculare, Pulsatilla pratensis subsp. nigricans, Scabiosa canescens.
Vegetáció A területen Zólyomi Bálint a következő klasszikus cönológiai kategóriákat különítette el a „Budapest természeti képe” című munkájában (1958): nyílt dolomitsziklagyep, árvalányhajas sziklagyep, zárt dolomitsziklagyep, sziklafüves- és pusztafüves lejtősztyepp. Dobolyi és munkatársai 1991-ben készítettek a hegyről vegetációtérképet. Megállapították, hogy a terület flórája az erőteljes zavarás ellenére még többé-kevésbé a természetes állapotra utal, valamint elkülönítették a nyílt dolomitsziklagyepnek az Anthyllis vulneraria tömegességével jellemezhető típusát. Eredetileg a hegylábi vastag lösztakarón a löszvegetáció kiterjedése jóval nagyobb lehetett. A tatárjuharos lösztölgyes volt az uralkodó, a sekélyebb talajon pedig mészkedvelő tölgyesek fordultak elő. Az erdők felső határát cserjések szegélyezték (pl. Prunus tenella-val és Rosa spinossima-val). A lösztölgyeseket fajgazdag sztyepprétfoltok tagolták. Az erdőt kiirtották, helyét szántóföldek, szőlők és gyümölcsösök vették át. A gyengébb minőségű, sekélyebb talajon intenzív legeltetés folyt, ami a szőlők filoxéra-járvány miatti pusztulása után ezekre a területekre is kiterjedt. Mindez erős talajerózióhoz vezetett, és a dolomitsziklagyepek fajai telepíteték be az új termőhelyeket. Tehát ezek a nagy kiterjedésű dolomitkopárok másodlagosan alakultak ki (Rédei és mtsai. 1998). Az Odvas-hegy lábánál még néhány évtizede is csak a szőlők és kisebb hétvégi házak helyezkedtek el, mind a déli mind az északi oldalon. Mára már azonban különösen a déli oldal teljesen beépült, lakópark terül el a még védelmet élvező, kis méretű terület közvetlen szomszédságában. Honti Julianna egyetemi szakdolgozatának keretében részletesen vizsgálta az Odvas-hegy vegetációját (Honti 2004). Témavezetője Rédei Tamás volt. A továbbiakban az ő munkájuk eredményeit tekintjük át. Az Odvas-hegyen a terepmunka során 2002 és 2003 júniusában 315 db 2×2 m-es, a terület gyepjeit rácsszerűen lefedő, nem preferenciálisan kihelyezett cönológiai felvételt, valamint a domináns és a szubdomináns fajok elterjedésére alapozott vegetációtérképet készítettünk. A térképezés során a terület légifotója alapján dolgoztunk 1:1200-as léptékben. Munkánk során arra kerestünk választ, hogy a sok élőhely preferenciális ismerete alapján elkészített cönoszisztematikai rendszer mennyire képes tükrözni a lokális szinten megfigyelhető vegetációs típusokat. Fontos kérdésnek tartottuk, hogy az adott területen definiálhatók-e szignifikánsan együtt 193
mozgó fajcsoportok (társulások), és hogy milyen ezeknek a csoportoknak a háttérváltozókhoz való viszonya. Elemeztük, hogy a domináns és szubdomináns fajok alapján térképezhető vegetációfoltok milyen mértékben határozzák meg a kísérőfajok mintázatát. Saját vizsgálataink alapján jelenleg az alábbi vegetációtípusok különíthetők el a területen (1. ábra). A déli lejtő legnagyobb kiterjedésű vegetációtípusa a nyílt dolomitsziklagyep. A Zólyomi (1958) által leírt formában jelenik meg a területen. Sekély, nagy kőborítású, törmelékes talajon található, kevés moha és avar jellemzi. Nyílt gyep, uralkodó fajai a Festuca pallens és a Carex humilis. Gyakori faja a Scorzonera austriaca, Fumana procumbens, Helianthemum canum, Minuartia verna, Euphorbia segueriana subsp. minor, Teucrium montanum, Alyssum montanum és Carex liparicarpos. Az Odvas-hegy DNy-i oldalán egy nagy kiterjedésű, egységes és két kisebb foltot alkot az árvalányhajas dolomitsziklagyep. Kisebb lejtésű területen található, zártabb, az árvalányhajak virágzásakor gyep jellegű asszociáció. Jellemzője a Stipa eriocaulis tömeges jelenléte, és a nyílt dolomitsziklagyep fajainak nagy aránya. Viszonylag nagy borításban fordulnak elő degradációra utaló fajok, pl. Bothriochloa ischaemum. Gyakori fajai a Sideritis montana, Jurinea mollis és a Fumana procumbens, már megjelenik benne a Chrysopogon gryllus. A sziklafüves lejtősztyepp két nagyobb foltot képez a hegyen, egyrészt a nyílt sziklagyep területén, másrészt a K-i oldalon a sziklafüves- és pusztafüves lejtősztyepp átmeneti foltja felett helyezkedik el. Magasabb füvű, többé-kevésbé záródó társulás. Domináns faja a Carex humilis és a Chrysopogon gryllus. A Stipa capillata jelenléte segíti a folt elkülönítését, mert ez a társulás is gazdag sziklai fajokban. A vegetációtípus gyakori fajai a Veronica spicata, Erysimum diffusum, Bothriochloa ischaemum. A pusztafüves lejtősztyepp a déli oldal hegylábi részeit foglalja el, magas füvű, mély talajú, zárt állomány, már egyáltalán nem tartalmaz sziklás részeket. Területén terjeszkedik az Ailanthus altissima. Uralkodó fűfajai a Cleistogenes serotina, Elymus hispidus, Festuca valesiaca, gyakori a Phleum phleoides, Stipa capillata, és foltjaiban a Stipa dasyphylla is előfordul. Jellemző pusztai fajai a Chamaecytisus austriacus és Euphorbia glareosa, gyakori az Adonis vernalis, Pulsatilla grandis, Pulsatilla pratensis subsp. nigricans, Silene bupleuroides, az Orlaya grandiflora, Vinca herbacea és a Convolvulus cantabrica. A hegylábi lösz vegetációját mi a pusztafüves lejtősztyeppel azonosítottuk, amely nagy mennyiségben tartalmaz löszpusztarétre jellemző fajokat, de nem teljesen azonos vele sajátos fajkészlete pl. a sziklai fajok jelenléte miatt. Ezért ez a folttípus magába foglalja Zólyomi pusztafüves lejtősztyepprét és löszpusztarét típusát is. A löszön előforduló törpe mandulás maradványfoltjai még megtalálhatóak a hegylábi területen. A taposott, márgás pusztafüves lejtősztyepp nagyon hasonló az előző asszociációhoz, de nem a hegylábon, hanem a hegy tetején helyezkedik el, és kissé lehúzódik a DNy-i lejtőre is. Talaja alacsony humusztartalmú, erősen agyagos, sárgás színű, a dolomit rendzinánál kötöttebb. Zavarást követően erőteljesen gyomosodik. Uralkodó füve a Festuca valesiaca, de gyakori a Koeleria cristata és az Elymus hispidus. Sok a zavarástűrő és gyomfaj, pl. Euphorbia cyparissias, Hesperis tristis. Gyakran előfordul a Trinia glauca és a Filipendula vulgaris. Értékes védett faja a Serratula radiata, Inula oculus-christi és mint az előző folttípusnál, a kökörcsinfajok (Pulsatilla grandis, Pulsatilla pratensis subsp. nigricans). Ez a típus egy lokálisan kialakult, az adott területre jellemző asszociáció. A zárt dolomitsziklagyep az északi oldal legnagyobb kiterjedésű, legmagasabban elhelyezkedő vegetációtípusa. Domináns fajai a Carex humilis, a Festuca pallens és a Bromus pannonicus, melyek szinte teljesen zárt gyepet képeznek. Tömeges az Anthericum ramosum. Jellemző a Biscutella laevigata, gyakori a Centaurea sadleriana, a Campanula sibirica, a Genista pilosa, az Inula ensifolia és a Teucrium montanum. Asszociációjában fordul elő a hegyen a legtöbbször a Vincetoxicum pannonicum. A zárt dolomitsziklagyep az Odvas-hegyen az emberi hatás következtében nem tekinthető tipikusnak, ahogy azt Bartha és munkatársai (1998) is megállapították. Vagyis hiányzik a dealpin elemek nagy része, és homogén Bromus pannonicus állomány uralja. A félszáraz irtásrét az északi oldal lábánál a fás vegetációfoltok és a cserjés részek tisztásain található. Ez a folttípus a Horváth (2002) által leírt Euphorbio pannonicae-Brachypodietum asszociációval azonosítható, amely zárt, többszintű, széleslevelű füvek és kétszikűek uralta társulás. Domináns a Brachypodium rupestre, a Festuca rupicola, Euphorbia glareosa és a Salvia pratensis. Jellemző az erdei és erdősztyepp elemek tömeges jelenléte, pl. Peucedanum cervaria, Dictamnus albus. Az Odvas-hegyen mindezek mellett néhol gyakori az Euphorbia epithymoides. Jellemző még a Silene nutans, Chrysanthemum corymbosum és a Centaurea triumfettii. 194
A DK-i oldalon terjeszkedő bálványfás állományt, az É-i és ÉK-i oldalon ültetett feketefenyvest láthatunk, de az északi lejtőket körbeveszik a dolomittörmeléklejtő-erdő degradált maradványai. A cönológiai felvételek elemzései A tömegességi viszonyokat is tartalmazó adatsorból nem-hierarchikus osztályozást alkalmazva 5 csoportra tudtuk elkülöníteni a felvételeket. Ez alapján egyes fajok tömegességi viszonyai jól elválasztják a déli oldal nyílt dolomitsziklagyepjeit és a pusztafüves lejtősztyepp foltjait, az északi oldalon pedig megmutatják a nyíltabb zárt dolomitsziklagyeptől a hegylábi félszáraz irtásrétig való átmenetet. A prezencia-abszencia adatokból COCKTAIL-módszerrel (Bruelheide 1995, 2000) vizsgáltuk a faj-faj kapcsolatokat, melyet a nagy cönológiai adatbázisok kezelésére kidolgozott JUICE programcsomaggal végeztünk el (JUICE – szoftver, Tichý 2002). A módszer a fajokból egymáshoz való fidelitásuk alapján képez csoportokat, a csoportképzés lépései statisztikailag ellenőrzöttek. A mi vizsgálatunk során egy felvétel akkor tartalmaz egy adott fajcsoportot, ha tagjainak legalább a fele előfordul benne. A meghatározó abiotikus- és biotikus háttérváltozók adatait a terepi megfigyelések alapján összevont kategóriákba osztottuk. A cönológiai felvételeinket besoroltuk a háttérváltozók kategóriáiba, valamint az általunk rajzolt vegetációtérkép élőhelyfoltjainak típusaiba. A fajcsoportoknak a háttérváltozók által meghatározott felvételcsoportokhoz és a vegetációtérkép folttípusaihoz való viszonyát statisztikailag vizsgáltuk (G2-teszt, Freemann-Tukey-féle eltéréspróba) (Sokal és Rohlf 1981). A fajcsoportok képzése eredményeként 30, a terepi tapasztalatok alapján is biológiailag jól értelmezhető csoportot kaptunk. A fajcsoportok főkomponens analízissel kapott ordinációjának eredményeként három „pólus fajcsoportot” különíthetünk el, közös fajaik nincsenek. A többi ezek között – az átfedő fajok miatt – átmeneti helyzetben található, ezért most csak ezt a hármat mutatjuk be. A csoportok viszonyát a háttérváltozókhoz, illetve a térkép vegetációfoltjaihoz az 1. táblázatban mutatjuk be. A felvételek térképén szemléltetjük a fajcsoportok elterjedését a területen az általunk készített vegetációtérkép foltjaihoz képest (2–4. ábra). A felvételeket ábrázoló köröket a térképeken akkor töltöttük ki fekete színnel, ha a kvadrát tartalmazza az adott fajcsoportot. Orlaya grandiflora fajcsoport tagjai: Silene bupleuroides, Orlaya grandiflora, Cleistogenes serotina, Phleum phleoides, Elymus hispidus, Thymus odoratissimus, Eryngium campestre, Falcaria vulgaris, Cirsium arvense, Vinca herbacea, Chamaecytisus austriacus, Stipa capillata, Convolvulus cantabrica, Ononis pusilla, Inula oculus-christi Odontites lutea fajcsoport tagjai: Odontites lutea, Acinos arvensis, Minuartia verna, Minuartia setacea, Silene otites, Alyssum montanum, Carex liparicarpos, Fumana procumbens, Seseli leucospermum, Chrysopogon gryllus, Stipa eriocaulis, Stachys recta, Reseda lutea, Festuca pallens, Bothriochloa ischaemum, Sedum album, Centaurea micranthos, Allium flavum, Jovibarba hirta, Euphorbia seguierana subsp. minor, Ornithogalum comosum, Helianthemum canum, Scorzonera austriaca, Erysimum diffusum Campanula rotundifolia fajcsoport tagjai: Campanula rotundifolia, Bupleurum falcatum, Euphorbia glareosa, Genista pilosa, Campanula glomerata, Viola rupestris, Chamaecytisus hirsutus, Seseli annum, Chrysanthemum corymbosum, Peucedanum cervaria, Biscutella laevigata, Bromus pannonicus, Asperula tinctoria, Inula ensifolia, Silene nutans, Anthericum ramosum, Festuca rupicola, Salvia pratensis, Centaurea triumfetti, Erysimum odoratum, Filipendula vulgaris, Polygala major Az Orlaya grandiflora csoportot elsősorban szikla- és pusztagyepi, szárazgyepi, valamint szárazgyepi generalisták alkotják. A fajcsoport a délies kitettségben, közepes lejtésnél jelenik meg. A kis kőborítást kedveli, a nagy kőborítást kerüli. Az évelő fű-sás borítástól független csoport. Szignifikánsan kötődik a pusztafüves lejtősztyepp vegetációfoltjához (1. táblázat és 2. ábra). Az Odontites lutea csoport a legnagyobb kiterjedésű, a déli kitettséghez leginkább kötődő fajcsoport, nagy lejtésnél és 10% feletti kőborításnál fordul elő. A közepesnél alacsonyabb évelő fű-sás borítást kedveli. A nyílt dolomitsziklagyep foltjaiban található elsősorban, de szignifikánsan kötődik a sziklafüves lejtősztyepphez, a nyílt sziklagyep- pusztafüves lejtősztyepp átmenethez és az árvalányhajas dolomitsziklagyephez is (1. táblázat és 3. ábra). A Campanula rotundifolia fajcsoport a szikla- és pusztagyepi, valamint szárazgyepi fajok mellett több száraz erdőszegélyhez és tölgyeshez kötödő fajt is tartalmaz. Északi kitettségben előfordu195
ló, 30–40°-os lejtést, magas évelő fű-sás borítást és alacsony kőborítást kedvelő fajcsoport. A zárt dolomitsziklagyep, a félszáraz irtásrét és ezek átmeneti foltjait lefedő sok fajból álló csoport. Az átmeneti folthoz mutatja a legnagyobb preferenciát (1. táblázat és 4. ábra). A három pólus-fajcsoport a fajok számát tekintve a három legtágabb fajcsoport. A többi, kevesebb és néhány, az előbbiekkel közös fajt tartalmazó fajcsoport elterjedése a területen a finomabb átmeneteket és a kisebb vegetációs foltokat rajzolja ki a hegyen. Eredményeink alapján a dominanciaviszonyok felderítésére használt partícionáló módszer nagyobb léptékben adja meg a vegetációs egységek határait, míg a fajok prezencia-abszencia adatait használó COCKTAIL-módszer a finomabb foltmintázat megrajzolására alkalmas. A munkánk során kapott vegetációtípusok többnyire megfeleltethetők a korábbi társulástani eredmények alapján vártaknak, de egyúttal finomabb átmenetek felderítésére is lehetőséget adnak. A fajcsoportok viselkedése elsősorban az abiotikus háttérváltozókkal magyarázható, de fontosak a szomszédsági viszonyok és egyéb tényezők is (pl.: zavarás). Egyes fajok (pl.: Seseli leucospermum) (5. ábra), melyek az adott társulásban karakterfajnak számítanak, jelentős borítással képviseltetik magukat más asszociációkban; ez a terjedés főleg a magasabban fekvő területekről a hegylábi zónák felé irányul. Egész fajcsoportok is viselkedhetnek hasonlóan. Ezt a jelenséget a gravitáció meghatározta magterjedési lehetőségek mellett a stressztűrő sziklai fajok bolygatott, erodált foltokban való jó megtelepedési és túlélési képessége okozhatja. Ennek a területnek a kapcsán elmondható, hogy a lokális körülmények formálta társulási szabályok nyomán kialakuló vegetációs állapotok nehezen illeszthetők be a sok termőhely preferenciális ismerete alapján, nagyobb régiókra felállított cönoszisztematikai rendszerekbe.
Természetvédelmi jellemzés Az Odvas-hegy a Budai Tájvédelmi Körzet fokozottan védett területéhez tartozik. A védettséget indokló természeti értékek részletes felsorolásától eltekintünk, a sor igen hosszú lenne. A tájképi, geológiai értékek, a rendkívül gazdag flóra és fauna, a védett fajok nagy száma, valamint a vegetáció értékei az ország egyik gyöngyszemévé teszik a hegyet. A fokozott védettség ellenére a természeti értékek védelme korántsem megoldott. Budapest (és Budaörs) közelsége miatt a turistaforgalom olyan mértékű taposást eredményez, ami a vegetáció folyamatos degradációjával jár. A taposás mellett veszélyt jelent az Ailanthus és a feketefenyő terjedése, újabban pedig a hegytető DK-i részén rendszeressé vált siklóernyőzés. A Duna–Ipoly Nemzeti Park megbízásából 1996 és 2001 között sziklagyep-monitorozó vizsgálatokat végeztünk a Csíki-hegyek négy pontján (Odvas-hegy, Szekrényes, Farkas-hegy, Kő-hegy), amelynek keretében a vegetáció degradálódásának kvantitatív mérésére is sor került (Dobolyi 2001, 2002). A vizsgálatok rögzített cönológiai felvételek megismétlésével és statisztikai elemzésével történtek a fajok jellemző tulajdonságai (flóraelem, cönológiai karakter, szociális magatartástípus, természetességi érték) (Borhidi 1995) alapján. Az Odvas-hegy esetében a következő eredmény született: – az átlagos természetvédelmi érték 4,58-ról 4,48-ra csökkent; – a specialisták aránya csökkent, miközben a kompetitorok, természetes pionírok, zavarástűrők és gyomok aránya növekedett; – a speciális flóraelemek (köztük a pannon endemizmusok) aránya csökkent. Hasonló degradáció volt kimutatható a másik három helyen is. (Megjegyzendő, hogy a felvételek nem a taposásnak leginkább kitett területeken, hanem a viszonylag kevéssé degradált gyepekben lettek kihelyezve.)
196
197
-
-
+
+
+
-
Orlaya g. cs.
Odontites l. cs.
Campanula r. cs.
-
-
-
-
-
-
-
-
+
+
+
-
-
+
-
0-10 10-20 20-30 30-40 40-
Lejtés (°)
+
-
+
0-1
-
-
+
-
+
-
-
+
-
-
+
-
1-10 10-25 25-40 40-
Kőborítás (%)
-
+
0
0-5
-
+
0
-
-
0
+
-
0
+
-
0
5-15 15-30 30-45 45-
Évelő fű-sás borítás (%)
-
-
+
1
-
+
-
2
-
+
-
3
-
+
-
4
-
+
-
5
-
-
-
6
-
-
-
7
Vegetációs foltok száma
A táblázatban a + jelek pozitív kapcsolatot, a 0 jelzések függetlenséget és a – jelek negatív kapcsolatot ábrázolnak. A nem szignifikáns kapcsolatot jelző cellák szürkék.
É
D
Kitettség
+
-
-
8
A fajcsoportok és a biotikus- és abiotikus háttérváltozók, valamint a térképi vegetációtípusok kapcsolatának statisztikai értékelése
+
-
-
9
+
-
-
10
198
4. ábra. A Campanula rotundifolia fajcsoport elterjedése
2. ábra. Az Orlaya grandiflora fajcsoport elterjedése
5. ábra. A Seseli leucospermum elterjedése
3. ábra. Az Odontites lutea fajcsoport elterjedése
Irodalom Bartha S., Rédei T., Szollát Gy., Bódis J. és Mucina, L. (1998): Északi és déli kitettségű dolomitsziklagyepek térbeli mintázatainak összehasonlítása. – In: Csontos P. (szerk.): Sziklagyepek szünbotanikai kutatása. – Scientia Kiadó, Budapest, pp. 159–182. Borhidi A. (1995): Social behaviour types, the naturalness and relative ecological indicator values of the higher plants in the Hungarian Flora. – Acta Bot. Hung. 39: 97–181. Borhidi A. (2003): Magyarország növénytársulásai. – Akadémiai Kiadó, Budapest. Bruelheide, H. (1995): Die Grünlandgesellschaften des Harzes und ihre Standortsbedingungen. Mit einem Beitrag zum Gliedelungsprinzip auf der Basis von statistisch ermittelten Artengruppen. – Diss. Bot. 244: 1–338. Bruelheide, H. (2000): A new measure of fidelity and its application to defining species groups. – J. Veg. Sci. 11: 167–178. Dobolyi K., Kováts D., Szerdahelyi T. és Szollát Gy. (1991): Vegetation studies on the rocky grasslands of Odvas Hill. – Annls. hist.-nat. Mus. natn. hung. 83: 199–223. Dobolyi K. (1996): A Csíki-hegyek botanikai állapotfeltárása. – (Kézirat, kutatási jelentés a Budai Tájvédelmi Körzet számára), Budapest, 116 pp. Dobolyi K. (2001): Sziklagyep-monitorozó vizsgálatok a Csíki-hegyek (Budai TK) területén. – (Kézirat, kutatási jelentés a Budai Tájvédelmi Körzet számára), Budapest, 25 pp. Dobolyi K. (2002): Studies of vegetation dynamics on the rocky grasslands in Csíki Hegyek (Budaörs, Hungary). – Studia bot. hung. 33: 83–96. Honti J. (2004): A fajkészlet eloszlása egy több gyeptársulás alkotta mozaikban. – (Egyetemi diplomamunka, ELTE), Budapest, 71 pp. Horváth A. (2002): A mezőföldi löszvegetáció términtázati szerveződése. – Synbiologica Hungarica 5. Scientia Kiadó, Budapest, 174 pp. Pécsi M. (szerk.): Budapest természeti képe. – Akadémiai Kiadó, Budapest, 496 pp. Rédei T. és Horváth F. (1995): A flóraelemek kategória-rendszere. – In: Horváth F., Dobolyi Z. K., Morschhauser T., Lőkös L., Karas, L. és Szerdahelyi T. (szerk. 1995): Flóra adatbázis 1.2. – MTA ÖBKI, Vácrátót, pp: 35–37. Rédei T., Barabás S. és Csecserits A. (1998): A hegylábi löszvegetáció maradványai a Budai–hegységben. Tájtörténeti rekonstrukciós kísérlet. – Kitaibelia 2: 319–320. Sokal, R. R. és Rohlf, F. J. (1981): Biometry. The principles and practise of statistics in biological research. 2nd edition. – W. H. Freeman and Company, New York. Tichý, L. (2002): JUICE, software for vegetation classification. – J. Veg. Sci. 13: 451–453. Zólyomi B. (1942): A középdunai flóraválasztó és a dolomitjelenség.– Bot. Közlem. 39: 209–231. Zólyomi B. (1958): Budapest és környékének természetes növénytakarója. – In: Pécsi M. (szerk.): Budapest természeti képe. – Akadémiai Kiadó, Budapest, pp: 509–642.
IV. MÉTA-túra 2005. április 21–24.
„Hadiállapot” a Tétényi-fennsíkon Részletek egy 2003-ban készített kutatási jelentésből Kun András
0. Előhang. A Budai-hegység déli előterében, a hegység és a Mezőföld síkvidéke határán elterülő fennsík több szempontból is egyedülálló tulajdonságokkal rendelkezik. Fő felépítő kőzetei a harmadkori sekély tengerben lerakódott szarmata- és lajta mészkövek. Ezek porózus és ezért viszonylag gyorsan málló kőzetek, könnyű megmunkálhatóságuk miatt kedvelt építőkövek is. A 19. század közepe-végén Nagybudapesten fellendülő építkezéseken nagy mennyiséget használtak fel belőlük, bányászatuk nyomán a Tétényi-fennsík diósdi és sóskúti részein tájsebek keletkeztek. A fennsík az őskor óta lakott terület, majd a római kortól kiterjedt szőlő- és gyümölcstermesztő táj. Erre haladt több hadiút, Érdnél fontos dunai kikötővel. A szántóföldi művelés a sekély és szárazköves talajokon szinte lehetetlen, ezért a gyümölcsök termesztése mellett főként állattartás-legeltetés volt jellemző. Az erdők közel minden foltját sok évszázaddal ezelőtt kiirtották (ma Biánál, Törökbá-
199
