Hír-telen. Varga István könyvbemutatója. Hírlevél az alkotóművészetek szerelmeseinek I. évfolyam 3. szám. Kovács Péter festménye

Hír-telen Hírlevél az alkotóművészetek szerelmeseinek 2006. I. évfolyam 3. szám

Varga István könyvbemutatója

Kovács Péter festménye

Bor István Iván grafikája /Illusztrációk Pilinszky János verseihez, 1980/

2006. július 13-án került sor Varga István tagunk Kő ébredés című könyvének bemutatójára. A művészet iránt érdeklődők számára emlékezetes délutánt ajándékozott ez a bemutató a Civil Házban. A rendezvény rendkívül sokszínű volt, hiszen a versek életteli, izgalmas előadásán kívül gitárkíséret is színesítette Varga István verseinek egyébként is elgondolkodtató és varázzsal teli világát. A költő műveit Bukszár Anett, Szabó Zsolt (a MAIT titkára) és Dr. Vida János (a MAIT tiszteletbeli elnöke) olvasták fel, a gitárral és énekkel történő gondolatébresztésért pedig Farkas Beáta dicsérhető. A rendezvényt a Hunikó Kft. (Miskolc, Petőfi út 13.) támogatta. A műsor nyitányaként Szabó Sándor, a MAIT elnöke mondott köszöntőt, majd felolvasta Prof. Dr. Lombay Bélának a könyvhöz írt előszavát (a doktor úr sajnos nem tudott jelen lenni). Ezt követően a könyv lektora, Tamás István Pro Urbe-díjas költő tett fel kérdéseket Varga Istvánnak, jövőbeli költői terveit kutatva. A könyvbemutató második állomásán, Bőcsön a költő és poézise iránt érdeklődők száma megduplázódott: körülbelül negyvenen gyűltünk össze a bőcsi Művelődés i Házban a Kő ébredés bemutatásán. Itt tényleg minden korosztály képviseltette magát, a tizenévesektől kezdve az idősebb generációkig. Az érdeklődőknek nagyon tetszett, hogy településüknek saját költője van, kíváncsian hallgatták a bőcsi poéta alkotásait. A bemutatónak a bőcsi Művelődés i Ház nagyterme adott otthont, ahol Szabó Sándor, egyesületünk elnöke megnyitója után méltatta Varga István költészetét. Ezután Sándor kérdéseket tett fel a költőnek, érdekes beszélgetésükből az is kiderült, hogy a Kő ébredés húsz év költészetét foglalja össze, mindenféle stílusból ízelítőt ad, mellyel poétánk foglalkozott. A rövid interjú végén kiderült, hogy István jelenleg a magyar történelem verses feldolgozásán munkálkodik. Ezt követően a Bőcsi Nyugdíjas Klub tagjai és Szabó Zsolt olvasták fel a kötet néhány költeményét. Lenyűgöző volt, hogy az idős hölgyek mindegyike (köztük költőnk édesanyja is) milyen nagy lelkesedéssel, mély átéléssel és megható szeretettel adta elő a verseket. Élvezték, hogy a saját kis világuk költőjének a verseit mutatják be, életteli előadásuk során úgy tűnt, szinte ők is a magukénak érzik ezeket a műveket. Vastapssal végződött a bőcsi bemutató, sokaknak tetszett ez a meleg, ám költészettől melankolikus délután. A poézis megtörte a mindennapok monoton egymásutániságát, közelebb vitt minket a valóság és önmagunk megértéséhez. Itt nemcsak a kő ébredt fel, de az emberek költészet iránti kíváncsisága is…

Dr. Vida János verset szaval (Miskolc)

Édes Richárd, a MAIT titkár-helyettese

Varga István dedikálja kötetét (Bőcs)

Hír-telen

2

2006. I. évfolyam 3. szám

„2006 hideg nyara” Júniusban, New Yorkban, a Bartók Béla festmény átadásával kezdődött meg Simon M. Veronika festőművésznek 2006 nyara, amely a 4 alkotótábor vezetésén kívül (Bajót Millennium Ház, Magyaralmás-, Sárosd Általános Iskola és Nána Műv. Ház) is igen hosszúra sikeredett. A 2 Mesterek és tanítványaik tárlat megnyitó Kanizsa Józseffel, a Krúdy Kör főtitkárával és a tanítványaikkal (Budapest – Szivárvány Idősek Otthona, Budavár – Cáfé Komédium), érdekes színfolt volt a sok program között. Gyergyószentmiklósra 1 kiállítással és 2 előadással vitte el egy kis művész csoporttal hazánk üdvözletét. A Benczúr Gyula Házban, ahol Veronika festeni tanult, az önálló tárlatának megnyitásakor Benczúr Gyula festményt ajándékozott az őt nevelő Zilahy stúdiónak. 2006 nyarán a következő festményeket adta át közintézményeknek: – Bartók Béla (Saranac Lake), Kodály Zoltán, Szent István (New York), Szent Erzsébet (Gyergyószentmiklós), Benczúr Gyula (Benczúr Ház – Budapest), Bojothy Simon (Bajót), Kálvin János (New York 2x), József Attila (Jászfelsőszentgyörgy), Holitscher Károly (Csetény), Gróf Széchenyi Miklós Püspök (Bucsa), Tempfli József Püspök (Nagyvárad) Simon M. Veronika Uniós ösztöndíjjal 3 hetet töltött Európában, és Párizs, majd Brüsszel után a harmadik héten Salzburgban, a Leonardo Művész Akadémián kapta meg azt az oklevelet, amely igazolja azt, hogy elvégezte az Akadémiát, amelyen a ma használatos festészeti módszerrel oktatják azokat a festőművészeket, akik nemcsak felhasználják e módszereket, hanem tanítják is azokat. A sok-sok izgalmas ötletet nemcsak lejegyzetelte, hanem ott a helyszínen minta festményeket (ez 9 festményt jelent) is készített azok segítségével, ezzel is lehetőséget teremtve arra, hogy itthon még magasabb szintű előadásokat tarthasson azok felhasználásával. Veronikát Saint Michelben beválasztották abba a művész csoportba, amely az elkövetkező 7 évben, mint Európai Művész csoport tevékenykedik, segítve művészetükkel még jobban megismertetni az Unió polgárait Európával, a célokkal, a közösséggel... Enyedi Béla Dipl. Eng. Festmények az Amerikai élményekből:

A Szabadság-szobor

A világ legmagasabb lakóháza

A Ceruza

Világítótorony a Roosevelt-szigeten

Bull’s Bridge a Central Parkban

West Side Story

Hír-telen

3


A II. Tarcali HAT–MAIT alkotótábor programterve A tábor ideje: 2006. augusztus 22–26. 1. nap – kedd:  

Gyülekezés, regisztráció, házirend és programismertetés 15.00-kor. 19 órától hagyományteremtő látogatás Leskó Imre, MAIT alelnök–táborvezető birtokán (borkóstolás szalonnasütéssel). 2. nap – szerda:

 

Bemutatkozások 9 órától 15 óráig, 11.00–11.30-ig szünettel. 18.45 a kiállítás megnyitása, zsűrizése a Művelődési Házban. 3. nap – csütörtök:

15 óráig az előző napi program.  18.30-tól ismerkedés Hegyalja szőlő és borkultúrájával Pataky Sándor Ákos polgármester úrnál – 6 féle bor, 2 féle pálinka és vacsora (2500 Ft/fő) vagy helyette a Szállón vacsora. 

4. nap – péntek:   

15 óráig az előző napi program. 18 órakor Gála Műsor a Művelődési Házban. Előadás után Fogadás, találkozás az Önkormányzat képviselőivel a Könyvtárban. 5. nap – szombat:

 

8 órakor reggeli, majd az esetleges anyagi ügyek rendezése. 9 órakor a Tábor értékelése és bezárása. Kötött programok: 8 órakor reggeli, 14 órakor ebéd, 18 órakor vacsora; kedd–péntek 9–15 óráig műhelymunka, bemutatkozások (szünet 11.00–11.30-ig). Költségek: reggeli 350 Ft/fő, vacsora 350 Ft/fő, ebéd 750 Ft/fő, szállás 1300 Ft/fő/éjs zaka (magánházaknál 2500 Ft/fő/éjszaka, sátorban 1000 Ft/éjszaka), borkóstolás vacsorával 2500 Ft/fő.

Jubileumi Antológia A MAIT Közhasznú Egyesület alapításának 5. évfordulója alkalmából Nyitott szívvel címmel jubileumi antológia kiadását tervezi. A kötet jellemzői: 

 

A/5-ös méret fekete-fehér képekkel (festmény, grafika stb.), színes puha fedeles borító, elől és hátul egy-egy festménnyel. Elől most Mohácsi Józsefné Zsóka majd erre a célra megfestett festménye, hátul a pályázat képzőművészeti kategóriájának 1. helyezett alkotása lesz látható. A verseket és prózákat A/4-es formában, Times New Roman betűtípussal, 16-os betűnagysággal, normál sorközökkel, maximum 14 oldalig fogadjuk el. A kötetben való megjelenéshez 1 db fénykép, és (de minimum) 5–10 soros bemutatkozás szükséges!

Bekerülési költség rendes és tiszteletbeli tagoknak 500 Ft oldalanként (minimum 2 oldal esetén), nem tagoknak 750 Ft lesz egy oldal (kérhető 1 oldal is). 2 oldal után fogunk kiosztani 1 könyvet, 4 után kettőt stb. A könyvbemutató ideje, helye honlapunkon lesz feltüntetve, de mindenkit, aki a kötetben szerepel, postai úton kiértesítünk. A művek beküldési határideje: 2006. szeptember 1. Beküldési cím: MAIT Közhasznú Egyesület, 3516. Miskolc, Pf.: 4. Számlaszám: Sajóvölgye Takarékszövetkezet, 55400259–10002924.

Hír-telen

4

Belinszkyné Nagy Irén: Anyanyelvünk kertje Gyönyörűséges az Anyanyelvünk kertje, A jó Isten keze Munkálkodik benne. Százszínű virágok, Kövér zöld levelek Békét, szeretetet, Örömet szereznek. Magvait őseink Szórták anyaföldbe, Kötözök nektek Csokrokat belőle...


Lindák Mihály: el… elvetélt gondolatok el nem mondott szavak el sem hangzott mondatok elillanó vágyak elejtett röpke csókok elsuhanó árnyak elmaradt ölelések elhaló sóhajok elfelejtett érzelmek eltűnt pillanatok elmúlt hát életed elgondolkodhatok

Szabó Sándor: A Palabánya lábánál Vakító, forró napsugár öleli a hegyeket, vadvirágok és gombák illata bódítja a szellőket. Madárdal visszhangzik az erdőben, a Palabánya lábánál hűs vizű forrás csordogál. Lebegek a természet ölelésében, szállok a pillangók szárnyán, bokorról-bokorra libbenekó, idő ne folly tovább!

Palabányai forrás (Kisgyőr) Szabó Sándor fotója Tamás István: Gömör Szívemben hordozom a gömöri réteket. Futok velük csendben völgyeken, bérceken. Meghajlok a fákkal a patakok medrével, aranyvizű források parti fövényével. Vidám madarakkal nótázok a szélben, hűs Sajó vizében fürdök a napfényben. A görbe hátú tájon, ha megpihen szemem. halastó tükrében, Önmagam keresem! Keresem a fákban, vizekben, réteken. Sziklafalba vésem: Gömöri emlékem!

Somossy Katalin: Nyár A föld feltámadt friss tündérei, alvó nedvek víg koboldjai kiáltanak, s ringanak zöld-varázsló, virág-öntő, szalmát perzselő nyári vigalomba. Ciceregve rezzen csendet ölő új rovart szülő bogárpár násztáncban. A zöldet, önfeledt kéket, lázas sárgát, izzó lilát lehelő lombok felett, rebben a nyár varázsa, izzadt párával, utak felkavart porával, bogarak, méhek, virágok, bibék zajával gyümölcsöt adó táncba. Csirip-csirip szól a kis fiók, s felel egy szopránkar: rigók: csirip-csirip, kár, hogy elszáll a nyár!

Hír-telen

5


Édes Richárd: A lélek-ellenőrök /folytatás/ – Azt hittem, a gyomrom muzsikája sugallta neked a reggeli ötletét – mosolygott a mini mészárosra a Karvaly. – Bevállalom, együnk! De addig maga ne hallgatózzon itt, Frigyes! Menjen odébb! Most már tényleg megértem, miért helyezték magát a megsemmisítendők listájának élére. Szinte elmosódnak a határok egy bérgyilkos brutalitása és az ön mocskos magatartása között. Ami engem illet, én az azonnali kivégzésére fogok szavazni! Ez azért is fontos, mert akkor hamarabb hazamehetnék kártyázni a haverokkal. – Leülhetek.... arra a p-padra? – kérdezte Frici már erőtlen hangon, bátortalanul. – Nem! – ordított rá a magasabbik hóhér. – Támaszkodjon ahhoz a nyírfához, közben pedig dőljön féloldalt! Vágjon olyan arckifejezést, mintha kacsintana. Ha ezeket a kéréseket nem teljesíti öt másodperc alatt, én azonnal összeroppantom az agyát a szellemi erőmmel. Nyomás! Frici minden parancsot azonnal teljesített. Miközben felvette az erőltetett kacsintás arckifejezését, azt tapasztalta, hogy a fokozatos megsemmisülés felemésztő érzése már a hasánál jár, és a mellkasa felé terjeszkedik. A nyírfa kérgének fekete-fehér csíkos mintázata helyzete börtön jellegére emlékeztette, létének kilátástalanságára. A fa, a szörnyűséges kacsintás folyamatos produkálása, a kényelmetlenül oldalra dőlős testtartás, az eget rohamos gyorsasággal elborító felhők mind-mind azt sugallták, hogy egy világméretű büntetőintézet elítélt foglyává vált, ahol a szökés fogalma és lehetősége csupán egy értelmetlen, jelentés nélküli szóvá korcsosult. Közben a Kénszagú Kettős tagjai a pulthoz lopakodtak. Míg Fric i a fának dőlt, őrzői lángosokat lapátoltak magukba, nem is keveset. A Karvaly egymás után ötöt rendelt magának, a tömzsi négyet. Frici fél füllel hallotta, hogy falatozásuk közben abszolút nem az ő ügyéről diskurálnak, hanem egy múlt heti diósgyőri meccsről fecserésznek. Szakadni kezdett az eső, Frici bőrig ázott, de nem mozdulhatott a fa mellől, nem mehetett be őrzőihez a lángos sütöde előterének fedezéke alá. Facsarni lehetett volna bőréről a vizet, de Fricit már ez sem érdekelte, egyre messzebbre sodródott a világtól és önmagától. – Kacsints! – ordított Fricire a Karvaly. Kacsintott, a kontrollerek harsányan hahotáztak rajta. A lángossütős eleinte ijedten figyelte a cége mellett zajló eseményeket. A röhögő lélek-ellenőrök később már kérdő tekintettel néztek rá. Nem értették, ő vajon miért nem nevet velük áldozatuk porig alázásán és teljes kiszolgáltatottságának kifigurázásán. A lángosok létrehozója is valamiféle meghasonlást élt át magában, mert tehetetlenségének következményeként neki is búcsút kellett mondania emberségének. Gyorsan a mosoly maszkját erőltetette az arcára, nehogy őt is elítéljék bűnrészességért, netán kivégezzék vagy lecsukják részvétéért. Nem fizettek neki egy árva petákot sem, csak gúnyosan megjegyezték, hogy nagyon lehengerlő volt a lángos, majd jönnek máskor is, ha lesz kedvük és idejük. A lelkiismeret-furdalásos lángossütő tulajdonosa csak egy bátortalan „viszlát”-tal búcsúzott, mire a távozó félben lévő lélek-ellenőrök hirtelen visszafordultak felé, és szigorú szemekkel meredtek rá, mintha gyanúsítanák valamivel. A sütödés teste remegni kezdett, meg sem tudott mukkanni, mert azt hitte, azonnal összeroppantják az agyát, hallotta, nemrégiben Fricit is ezzel fenyegették. De erről persze szó sem volt, a kontrollerek csak ugratták, szórakoztak rajta, jót játszottak lángosaival és labilitásával. – Lehet, hogy egyszer érted is eljövünk! – figyelmeztette a törpe, miközben letörölte húsos ajkáról a lángoszsírt. Röhögtek rajta egyet, aztán továbbálltak: nekik csak egy újabb bábfigura kellett, akit rángatni, ugráltatni lehet. Játékot akartak, akivel packázni lehet. Elállt az eső. Kínzásokkal teli figyelmük a lángosos lealázása után ismét Fricire fókuszálódott. A kisebbik hűvösen hivatalos hangon szólalt meg: – Nem sikerült közös nevezőre jutnom kollégámmal az ön büntetésének formáját illetően. Úgy tűnik, ez további diskurzus tárgyát képezi majd, ehhez több idő szükséges. Sétálunk egyet, közben merengünk a maga rémtetteiről és annak következményeiről. A séta mindig jó ötleteket sugall számunkra. Maga előremegy, lassan vánszorog, mi meg majd hátulról figyeljük. Semmi trükk, Stricikém-Fricikém! Nyomás. A furcsa hármas sétája nagy feltűnést keltett, az utcán mindenki őket bámulta. Frici a rá és követőire vetődő tekintetekből olyan irtózatos, pokolbéli hatalmaktól való félelmet olvasott ki, amitől ez a séta a kivégzőosztag felé való menetelésként értelmeződött számára. Az emberek úgy meredtek őrzőire, mintha az apokalipszis lovasait látnák bennük, akik a végítélet borzalmainak eljövetelét hirdetik. A bámészkodók eleinte csodálattal vegyes borzongással szemlélték a káosz kettősét, aztán gyorsan elkapták róluk a szemüket, mert féltek, hogy az ő lelkükben is valami hibát találnak a kontrollerek, és a sétáló Fricihez csatlakoztatják őket. Gyorsan elmenekültek a démonikus duó és legújabb áldozatuk közeléből. A Karvaly és a Törpe élvezték, hogy feltűnést és félelmet ébresztenek. Még rá is játszottak ezekre a hatásokra, alkalmanként úgy tettek, mintha gyanakodva figyelnék valamelyiküket, máskor mérgesen meredtek egyesekre, mintha sejtenék, mi jár a fejükben és tudnák, életük folyamán mások milyen bűnöket követtek el, és a tettesek mennyiben tekinthetők ezért felelősnek. Aztán egyszer megtorpantak egy jó nő látványától. Frici a következő mondatokat hallotta a háta mögül: – Azta, micsoda bringa! Szívesen túráznék rajta! – Egy rugóra jár az agyunk, öreg, én is szívesen megbüntetném valamiért! Az ő esetében igazán könnyű lenne meghatároznunk a büntetés formáját! Ezen persze mindketten jót nevettek, belzebúbi bruhahával. Frici beleborzadt a gondolatba, hogy ezek bárkivel bármit megtehetnek, bármikor. Minél jobban megismerkedett fogvatartói lelkivilágával, annál erőteljesebben kezdett el futkározni a hátán a hideg. Fokozatosan, egyre rettenetesebb felismerés-hullámokban kellett rádöbbennie, hogy olyan emberek kezébe került, akik valójában nem is emberek, hanem csak embernek látszó létezők. Gépszerű, élettelen merevséggel mozogtak, ragadozó állatokként viselkedtek, beszéltek, gondolkodtak. Inkább állatiasak, de egyúttal mechanikusak is voltak: állatok és gépek, vagy ezen kategóriák pokoli paradoxonai. Úgy néztek a nőre, mint valami tárgyra, és Frici később megtudta, hogy hamarosan a tárgyukká is tették.

Hír-telen

6


– Megbüntessük? – ismerte fel Frici a törpe vágytól eltorzult, szuszogó hangját. – Nem ér! Te még az én gondolataimat is kitalálod, pedig olyan ügyesen álcázom őket álmoknak meg lappangó idegbetegségeknek... Büntessük meg a bombázót, de addig ezt a barmot hová tegyük? A Karvaly kimért hangon szólt Fricihez: – Ne forduljon meg! Maga most előremegy abba a parkba, és ott körkörösen fog sétálgatni a fák és a játszótér között, folyamatosan, szünet nélkül, míg mi meg nem érkezünk! Néha kocoghat is a körséták közben, hogy élénkítse a testét, a vér keringését, mondjuk az agyi vérellátását is, mielőtt esetleg a szuperképes ségeink segítségével szétrobbantanánk az agyát! Frici magányosan, tűnődve sétálgatott a parkban, a körök végén mindig futott pár métert, nehogy az ellenőrök ebbe is belekössenek. Nem mert a szökésre gondolni, aggódott, hogy ezt is kiolvashatják a tudatából. A menekülés esélye azért is lehetetlennek tűnt a számára, mert nem lett volna hová futnia előlük, tudta, hogy nem semmisítheti meg, nem rejtheti el előlük a saját személyiségét, ezek mindenhol megtalálnák. Számolta a köröket, pontosan harmincötöt tett meg, mire megérkezett hozzá a karvalyorrú. Érdekes, misztikus mozzanatnak tűnt a néha-néha felpislákoló tudatú Frici számára, hogy ő is kereken 35 éves volt. A Karvaly igen dühös lett: – Micsoda hányingerkeltő egy véglény maga! Mi itt bizalmat szavazunk önnek, magára hagyjuk, míg kemény és nehéz szúrópróbaszerű személyiség-ellenőrzést végzünk az utcán, erre ön itt meg akar szökni! Elfutna előlünk, mikor én már-már megkegyelmeztem volna magának, és minden energiámat bevetve arról győzködtem a törpét, hogy ne nyírjuk ki ezt a stricit. De hát így bízzon meg az ember egy ilyen magafélében! Frici nem cáfolta az újabb vádsorozatot. Már megtapasztalta, hogy semmilyen hatással sem lehet a tényeket és a tudati információkat öntörvényesen kezelő fogvatartóira. A Kénszagú Kettős az információkat a valóság figyelembevételének teljes mellőzésével módosította, mindent a maguk szájíze szerint értelmeztek. Frici a felsorolt vádakra csak bólintott, majd bűntudatos arcot vágott, erre a Karvaly visszakézből vágta pofon, de olyan ordenáré, állatias erővel, hogy Frici nekirepült egy Miskolcot reklámozó fémtáblának, melynek éles, fémes oldala végigkarcolta a száját. A sebből azonnal vér szivárgott, Frici meg sem kísérelte elállítani a vérzést. – Remek, megérte elkenni a szádat! – kiáltotta a Karvaly. – Itt te csak akkor pattoghatsz, ha konkrétan kérdezlek valamiről. Most megtanultad. Jó is, hogy vérzik a pofád, így legalább most majd tényleg befogod! Remélem, fájt. Frici üres tekintettel meredt a semmibe, nem érdekelte a feltörő fájdalom, igazából már nem is érezte azt. Csaknem egész teste eltompult, a lelke is. Beletörődött a dolgokba, gépiessé kezdett válni, olyanná, mint amilyenné a Kénszagú Kettős mozdulatai voltak. Nem érdekelte már senki és semmi, önmaga sem. Már türelmetlenül várta, hogy végezzenek vele, lehetőleg mielőbb, hogy végre véget érjenek ezek a végtelenbe nyúló s zenvedések. Fricinek úgy tűnt, a kontrollerek nem elégednek meg lelkének teljes lealázásával, tudatának totális feltérképezésével, a testét is ízzé-porrá akarják zúzni, hogy szellemével azonos szétesettségi formába süllyesszék. Ekkor befutott a törpe, aki azonnal pofon rúgta az előbbi ütéstől még földön fekvő Fricit. – Csak hogy ne maradjak ki a jóból – magyarázkodott. – Elnézést a késlekedésért. Nagyobb mélységben sikerült feltárnom a hölgy személyiségét és bűneit, mint ahogyan azt ő szerette volna. A nők mindig sok időt rabolnak el tőlünk, ez már alapból egy lopásnak minősülő bűncselekmény, ami büntetést von maga után. A Karvaly ingerültségét kioktató hangnemmel próbálta palástolni Frici előtt: – Frigyes! Most joggal kérdezhetné, mi lesz magával, de maga mostanában megdöbbentően megkukult! Ezt a szótlanságot az ellenállás, a lázadás jelének veszem, majd ezt is beleszámítjuk valahogy az ön büntetésébe. Megmondom, mi lesz: moziba megyünk! Frici már meg sem lepődött az újabb fordulaton, így a lángos, a séta és a verés után egy olyan lerobbant, régimódi raktárépületbe vitték, ahol még sosem járt, azt sem sejtette, hogy errefelé egyáltalán mozi létezik. Halványan az is felderengett tompuló tudatában, hogy talán nem is volt itt korábban sohasem mozi, ezt is csak a Kénszagú Kettős intézhette el valahogyan, mert ezeknek olyan jó összeköttetéseik lehetnek, mindig, mindenhol, mindenkivel, hogy bármikor bármit el tudnak intézni. Percek alatt létrehozhatnak egy mozit, a semmiből, mint ahogy Isten is a semmiből hozta létre a világmindenséget. Nekik nemigen kellett hat hosszú napig várni a lényeges dolgok létrehozásáig, ők szinte azonnal elintézhettek akármit. A kontrollerek szinte korlátlan hatalommal ruházódtak fel Frici rogyadozó elméjében – és a valóságban is. Megistenültek, hiába gondolkodtak és viselkedtek állati módon. Frici rossznak érezte a világot, mert ilyen emberek uralkodhatnak törvényei felett. Félresöpörte a felmerülő problémákat, ő már túl volt mindezen, akárcsak az életen, hiszen a pesztrálására kirendelt perverzek éppen azon mesterkedtek, hogyan tüntessék el a társadalomból őt, a bűnösség megtestesült szobrát, a Tízparancsolat összes szabályának bemocskolóját. De a megsemmisítés előtt moziba vitték. – Nem is kíváncsiskodik, mit nézünk meg? – lökte oldalba Fricit vigyorogva a törpe. – Kíváncsiskodjon! – parancsolta a Karvaly, mennydörgő robajjal. – Mit nézünk meg? – kérdezte üres, gépies hangon Frici. – Egy speciálisan vágott verziót az ön életéből. Szerintem roppant élvezetes és tanulságos lesz. A film sokkolóbb volt, mint bármi, amit Frici elképzelhetett volna. A vásznon kettéosztódott a vetített kép: az egyik oldalon azt mutatták, ahogy Frici a gyönyörű húszéves szeretőjét teszi a magáévá az íróasztalon, a szétválasztó vonal más ik oldalán pedig Frici felesége, Anna vált láthatóvá, aki férje kicsapongásaival egy időben főz, mos, takarít, a kis Marcival játszik, olvasni tanítja. Néha az élet pillanatainak egészen elképesztő ellenpontjai vetítődtek egymás mellé, Frici tudata már csaknem teljesen összeomlott az egymást követő képsorok láttán. Az egyik pillanatban azt látta, hogy Anna a könnyeivel küszködve néz ki az ablakon, férje jöttét várva, miközben a más ik, párhuzamos oldal Frici izzadástól csatakos arcáról mutatott egy közelképet, mikor elélvezett, és az erőfeszítésbe olvadó gyönyör vonásai siklottak arcára az ejakuláció eksztázisában.

Hír-telen

7


Egy következő képeken Marcika azt kérdezte édesanyjától: „Hol van apa?”, miközben a párhuzamos képen a papa a meztelen lány remekbeszabott melleit nyalogatta, követhetetlenül sebes, hipergyors nyelvpörgéssel. Frici hangosan zokogott, egész teste rázkódott a sírástól. Hóhérai kétoldalt ültek mellette a percek alatt összebarkácsolt nézőtéren, a sírás hallatán mindketten sokatmondó, gépies mosollyal meredtek Fricire, majd a vászonra. A filmben mindig a szexjeleneteket bemutató epizódokat figyelték, az Annával és Marcival foglalkozó részeket csaknem teljesen figyelmen kívül hagyták. „Széttéplek!!” – üvöltötte az éppen elélvező Frici buja szőkéje fülébe a záró kép-pároson, miközben a másik oldalon Marcika széttépett egy papír-zsebkendőt, és a szemetesbe dobta. A mozi után mindhárman szótlanul hagyták el a romos épületet. A kontrollerek nem adtak újabb parancsokat Fricinek, és nem is fecserésztek a maguk gúnyos, de szakszerűen fogalmazó stílusában, ahogyan azt eddig tették. Egymásra sem néztek, Fricire sem, de úgy érződött a légkörön, mintha a Kénszagú Kettős várna valamire, mintha nagyon számítanának egy bizonyos elkerülhetetlen esemény bekövetkezésére. Frici már teljesen esetlenül mozgott, mereven, szétesetten, mint egy olyan gép, melynél a teljes üzemzavar állapota lépett fel. Nem tudta ellenőrizni, irányítani a mozdulatait, folyamatosan remegett a keze és a lába, néha idegbeteg kacsintásokkal próbálta elnyomni ezeket az irányíthatatlanná vált rángásokat, amiket nem tudott már megfékezni. Elvesztette az önmaga feletti uralmat, és ötször is elkiabálta egymás után a lángos szót. Két kísérője meg sem mukkant, csak jelentőségteljesen meredtek Fricire, aztán egymásra. Az utca majdnem teljesen kiürült, mintha senki sem akarna részt venni egy közelgő eseményben. Mikor befordult a sarkon egy hatalmas kamion, Frici remegő, rázkódó testtel kilépett az őt kétolda1ról őrző kontrollerek közül, és a száguldó szörnyeteg kerekei alá vetette magát. Senki sem sikított. A pokoli páros szakmai érdeklődéssel párosult élvezettel nézte végig, milyen szörnyűséges átalakulások történnek Frici testével a haláleset során. Szerették a munkájukat, élvezték is azt. – Korán feladta, nem? – kérdezte Karvaly. – Ja, mások tovább kitartanak, de hát minden ember más. Pedig pont most akartam elvinni magunkkal pizzázni, vagy valami jó kocsmába... – merengett a törpe. – Pizza – az jó! Együnk az újabb sikerre. Megérdemli, hogy megünnepeljük. Jobb lenne enni, mint piálni, nem kívánom most az alkoholt. Pizzázzunk, aztán kereshetnénk egy újabb balekot. Biztos, hogy találunk, mert mindenki bűnös valamiben! – Vagy ha nem bűnös, majd azzá tesszük! – tette hozzá a törpe, már a marhahúsos pizza ízére gondolva.

Szegő András: Hadifogoly voltam keleten Nagyatádon, majd úton /folytatás/ Pár perces búcsúzásra adódott lehetőségem sorakozás közben, és amíg Irén meleg, kicsi kezét foghattam, szerettem volna bánatomat a világ fülébe ordítani. Anyjával együtt kikísértek a kapuig, és ahogy belenéztem a könnyektől csillogó szemébe éreztem, hogy ez a pillantás örökké kísérteni fog. Vezényszó hangzott, a sor megindult, kezünk szétvált és elindultunk Somogyszob felé, majd ott bevagonírozva a Balaton déli csücskéig utaztunk, hogy onnan tovább gyalogolva érjük el a kijelölt új állomáshelyünket. Én pedig vittem magammal a feneketlen nagy bánatomat, meg egy fényképet. Hónapok, esztendők teltek el, de mint egy talizmánt úgy őriztem Irén fényképét, amelyről úgy mosolygott rám, hogy az odesszai, majd később, amikor már a fényképtől is megfosztottak, még a szibériai tábor kietlen viszonyai közepette is a tavaszt tudta körém varázsolni. Mai napig meggyőződéssel hiszem, hogy ez a nagy várakozás is része volt annak, hogy elég kalandos hadifogoly éveimet épségben át tudtam vészelni. Nagyatád elhagyása után cserélődtünk, keveredtünk, különböző harci cselekmények részesei voltunk. Többen meghaltak bajtársaim közül, a magam részéről egy comblövéssel megúsztam. Többnyire hátravonuló helyzetben jártuk be szinte az egész Dunántúlt, átvészelve a sokszor a szabadban fagyoskodva az egész telet. Szalmakazlak tövében, és istállókban megbújva, szégyenkezve irtottuk testünkről és ruhánkról az elszaporodott tetveket. Esti pihenők alkalmával összejöttünk – alkalmanként a polgári lakossággal is – és ilyenkor kicseréltük ismereteinket. Ha valamely háznál módosabb és barátságosabb házigazdára leltünk még egy kancsó bor is jutott. Ez még jobban megoldotta a nyelvünket, néha még dalra is fakadtunk. Emlékszem egy nagyon barátságos házigazdára Nagypiriten, aki családjával összehúzódott, hogy nekünk a lakásán belül helyet biztosítson. Szíves szóval kínálta a ház asszonya a szerény vacsorát, és mikor elfogyott néhány pohár bor mellett énekelni kezdünk. Mai napig szívbemarkoló emlék, hogy mikor ott tartottunk: „Ott ahol zúg az a négy folyó, ott ahol szenvedni jó” a szemek könnybe lábadtak, és mire odaértünk, hogy „honvéd áll a Hargitán” akkor feltört belőlünk a zokogás. Szégyenérzet nélkül hajtottuk fejünket az asztalra és közösen sirattuk azt a magyar hazát, amelyből ekkorra már csak a Dunántúl maradt. És sirattuk elhagyott otthonainkat, kedveseinket, a szülői ház lakóit, akikről már hosszú ideje semmit sem tudtunk. Mint egy rossz álom, állandóan visszatért képzeletünkbe a szögesdróttal biztosított vagonokból álló szerelvény, amelyekben szeretteinket Szibériába szállítják... Ez idő tájt tömegével voltak találhatók ilyen témájú színes falragaszok. Nem volt nehéz odaképzelni a vagon végébe a valóságos pufajkás, géppisztolyos orosz katonát, valamint a kétségbeesett utasokat, amint rémült szemekkel lesnek ki a rácsos és szögesdrótos vagon ablakán, hiszen ilyen látványban nem túl régen volt részünk,

Hír-telen

8


csak akkor a szerencsétlen sorsú zsidó családokat szállították ilyen körülmények között ellenkező irányba, és a kísérők akkor a Werhmacht katonái voltak. Különböző hírek és rémhírek jutottak el hozzánk az oroszok által megszállt területekről, és ezek mind asszonyaink megbecstelenítéséről és munkaképes férfiak elhurcolásáról szóltak. Ezek a hírek nagyban megerősítették az előbb említett falragaszok igazságát, hitelét. Évek múlva hazámba újra hazatérve tudtam csak meg, hogy a kapott híresztelések nagyon is valóságosak voltak. A kötelék tagjai már alig ismerték egymást, a katonák állandóan cserélődtek. Ahol baj volt oda összevonták azokat az egységeket amelyek a közelben voltak. Mindegy volt, hogy milyen fegyvernemhez tartozott, honnan került elő, kapott egy géppisztolyt, vagy egy lőszeres rekeszt és beállították a sorba. Nehézfegyver század, ezred elnevezésű egységeket hoztak össze, melyeket „villámgéppuskával” láttak el. Az én szakaszom is négy ilyen fegyverrel rendelkezett, a kezelőkön kívüli többség a lőszert és tartozékokat szállító szereppel bírt. Ekkor változtattak a szervezeti formán is, egy szakasz nem három rajból, hanem négyből állt, és minden rajnak volt egy ilyen fegyvere. A fegyver kezelését is ez alkalommal kellett megtanulni. A szakaszomban alig voltak olyanok, akiket ismertem, a többségük kórházból előkerült lábadozó volt, akiket már nem lehetett alakulatukhoz irányítani, mert az vagy nem létezett, vagy nem lehetett már a tartózkodási helyét megállapítani. Az állomásparancsnokságok a náluk jelentkező, vagy a szétvert alakulatok maradékaként csellengő katonákat a területükön lévő egységekbe osztották be. Ekkorra már nem is annak a tűzerőnek volt jelentősége, amit képviseltünk, ennél jelentősebb volt az a körülmény, hogy a szervezet együtt tartotta a katonákat és kezelhetővé tette őket, mert ennek hiányában a sok kóborló és éhező katona bizonyára rabolni kényszerült volna, hogy élelmét megszerezze. Kisebb csetepatékba kerültünk ez idő tájt, de amilyen kis tűzerőt képviseltünk rendszerint az elszakadó „hadműveletet” gyakoroltatták velünk. Parancsnokaink olyan híreket hallottak, hogy alakulatok tömegesen mennek át a határon. Így nyugat felé araszolgatva különböző térségek látogatói voltunk. A sorrendiség pontossága nélkül él emlékezetemben Pápa, Hegyhátsál, Darnózseli, Mosonmagyaróvár, Csorna, Szentgotthárd, Körmend, Szombathely és még sok már elfeledett helyiség névtábla, amit a mi kis népvándorlásunk folyamán láttam. Ez utóbbinak közelről néztük végig egy éjjeli szőnyegbombázását is. Szombathely felé tartottunk, az előző térségből odairányítottak minket. Előző nap már főtt ételt nem volt hol vételeznünk. A város felé közeledve az éjszakai csöndbe belevisított a légiriadó hangja, majd rövidesen hallottuk a közeledő bombázógépek zúgását is. A sötét árokparton dőltünk végig és onnan néztük azt a szörnyű tűzijátékot, ami rövidesen bekövetkezett. Bombák robbanása, légvédelmi ágyuk torkolattüze, lezuhanó repülőroncsok látványának voltunk részesei. A megszűnőben lévő haza, és az elveszetett otthon iránt érzett keserűséggel a szívemben, egykedvűen, de zubbonyom zsebében őrzött kedvesem fényképével egy kissé mégis a jövőben bízva mentem ahová küldtek. Hol kesergő, hol reménykedő hangulatomat ez idő tájt, és ebből megmaradt néhány versem őrzi. Ezek úgy maradtak meg, hogy Nagypiriten a szállást adó házigazdánk ajánlására a magammal c ipelt csomagomat nála hagytam, amit e derék emberek, amíg én hadifogság éveit töltöttem a szüleim címére hazaküldtek. E csomagban voltak korábban megírt verseim is, zömével még a diákévekre visszanyúló időszakból is. Fogságból hazajövet megilletődve vettem kezembe, és így tudtam felidézni azt a lelkiállapotomat, amit akkor Irén elvesztésével, a tőle elvállással éreztem. Nem emlékszem, hogy melyik állomásparancsnok volt az, aki Kőszegre irányított bennünket, a város védelmébe kellett volna bekapcsolódnunk. /folytatjuk A nagy kaland kezdete c. résszel…/

Mohácsi Józsefné Zsóka: Nektek, Neked üzenem Ha körülnézek e világban, a legfontosabb üzenetem csak az lehet neked, nektek, a szeretet, a békesség és a segítő készség mindenben egymás iránt. Az írók, a költők írásaikkal sokat tehetnek az emberiség érdekében. Tudnunk kell, és akarnunk kell adni magunkból másoknak, és még lényegesebb az olvasó kiérezze az alázatot, nem pedig az önteltség gőgjét. Alázatosnak lenni írásművekben nem könnyű. Persze vannak lelki gazdag emberek, akik könnyen eligazodnak az írás világában. Nekünk, nektek, neked soha nem szabad a külső látszatra figyelnünk. Az írónak, a költőnek mindig a belső lelki világ a legfontosabb. Szellemi és lelki érték szerint kell osztályozni. Tudni kell belőle csepegtetni az írásműveken keresztül, a lelki finomság és szeretet összefüggését. Tudni kell az írónak átadni az olvasónak a magyar szókincs gyarapítását, különböző kifejezéseket többféleképpen. Van egy mérnök ismerősöm, aki az egyetemen megszerezte a tudást, a műveltséget, de az intelligenciát azt nem! Abba bele kell születni. Semmi olvasottsága, ismeretsége nincs az irodalom világában, nincs háttere. Tehát az olvasó akaratlanul is de mindig tanul az írótól, akár rosszat, akár jót. Ezért az írónak fontos az értékrend felismerése és átadása. A napokban megismerkedtem egy grafikussal, tehetséges ember, pedagógus. A beszélgetés közben a vallásról volt szó. Rámnéz és azt mondja, én nem jártam hittanra, és nem jártam templomba, így nem tudok egy imát elmondani, és nem tudok semmit Jézusról. Azért említem meg, mert a gondolkodó embernek az életformájához hozzátartozik az imádság, és a Mi Urunk Jézus Krisztus ismeretsége is, és tudnunk kell, hogy az Úr Jézus volt a bűnös ember megváltója, és az író így rögtön át tudja adni a szeretetet az olvasó szívébe, mert ha szeretet van, nincs lődörgés fásultsággal, gonoszsággal az utcákon. Ezt üzenem.

Hír-telen

9

Gaál Ernő: Magyar sziget Van egy sziget Európa közepén, E szigetnek hű lakója vagyok én. Szigetemnek Magyarország a neve: A festői, kies Kárpát medence. Árpád vérrel szerezte meg e hazát. Ember fia ne vitassa igazát! Ezer éve bírjuk saját földünket... Védelmében sok hitszegőt öltünk meg. De a békés jó szándékú jövevény Támaszt talált a magyarok fövényén. Mi a másét nem kívántuk soha sem, A magunkét, védelmeztük hevesen. A magyarok igazsága olyan jog: Eddig győzött – ezután is győzni fog! Büszke népünk előre néz s nem hátra: Jövendőjét Unióban találja. Néha mégis mázsás teher súlya nyom, Melynek oka a tragikus Trianon... – Részed vagyunk, Európa, becsülj meg! Mit okoztál, talán gyógyul már a seb... Ha eltűnnek a határok egy szálig: Csonkolt hazánk balsorsától megválik. Nemzetünknek békessége helyreáll, S a Kárpátok lánca fölött Turul száll...

Szalay Anikó: Nyári este Nyugati ég szélén szétfolyó véres nap, lángszemed lehunyod álmodó alkonyat. Csend terül el, szürke szárnyú madár, fészkét, e földet ne érje vész, se gyász. Puha sötéten át ijedten ballagok, árnyék nyúlik, éhes bagoly huhog, susogó levelek, pletykáló akácok bűnbánó léleknek súgnak imádságot. Estike-illat száll, hogy szívem megremeg, harmatos fűben halk tücsökzene zeng, s amint palástod terül, lágy, neszező este, csillagtüzek lobbannak fent, messze, messze.

Erdőrész nyáron Varannai Margó festménye


Varga István: Van valahol egy ország Van valahol egy ország. Nem kisebb, s nem is oly tág, Mint egy gatyaszár. Városaik füstösek, szépek, A kocsmák alszanak. A korzók dzsungelén Pávák rajzanak. Kormos lelkű népek állnak az útszélen. Hisznek a segélyben, tisztító, mosdó kefében. Bár a kondér üres, a haj kócos, A szuvas csontjaikra varnak még pokrócot. Éjjel a magányos falak, Félelemtől sikítanak.

Popity Vargáné Mohácsi Kinga: A Világ megváltása Mint fiatal ifjú hévvel vágytam megváltani a világot, kifordítani sarkából mindent amit eddig ember alkotott. De ma már tudom, hogy mindez csak hiú ábránd volt csupán, a kitaposott út a biztos, mert a múlt szép reményei elszálltak a köd fátyolán.

Egerszegi Sándor: Tájkép A bárányszelídségű tájban vánnyadt bokrok ringatják csenevész testüket. Suta őz botorkál a karvalyok árnyékában, szédült hópihék járnak delejes táncot, fergetegként repül a szoknya nyakukban. Riadt malacfalka csörtet a csapáson, éhség kínozta pofájukból messzire világít szárcsaszárnyra emlékeztető szemük.

Hír-telen

10


Székács László: Tízparancsolatom

Papp Judit: Örömmel élni

Úr: Én az Úr vagyok, a te Istened bízva bízz, s veled leszek

Próbálj meg pozitívan élni; örülni annak, hogy kék az ég, a napsütésnek, mely melenget sugarával, a langy esőnek, mely öntözi a földet, a hótakarónak, mely védi a vetést.

ha a Mást hiszed, a zilált szajkót, az képzeted, az bárki is, egoját belőlem veszed, tudd, világodban Ember csak értem lehetsz Rajtam kívül ne legyen más istened csak akkor szólíts, ha jajgat a holnapod, de hívj, mikor lopják, tépik szellemed, kiálts, ha romjából faragod újjá az Embert Istennek nevét szádra hiába ne vedd virágzáskor áhítsd az életet, a magot, aratáskor köszöntsd az áldott Napot, világnak gyermekkel szenteld a holnapot Szenteld meg az ünnepnapot Magjából szült Tulipán, világot virágnak, törjön le szél, csapjon villám vagy balsors, Ők a világi, szellemi, s lelki irgalom Tiszteld atyádat és anyádat nem vagy az Isten, a mindenség, a legfelsőbb, nem teremthetsz Embert, sem életet, Ő is én vagyok, hát vigyázz engem, meg

Próbálj meg örülni az első zöld levélnek, hóvirágnak, illatos hunyornak, mely jelzi a tavaszt, s kibomló száz virág borítja be a fákat, csivitel sok madár. Töltse el szívedet öröm, hisz virul a határ. Sorba nyíló szebbnél szebb virágnak, hisz mindegyik más, mégis csodás. Örülj egy szép kirándulásnak, s annak ha veled tart néhány jó barát. Ámulj meseszép házakon akkor is, ha neked ilyen sohasem jutott, csodálj meg egy álomautót, melyről tudod: munkájából ilyenre Kovácsnak sem futott. Arany János bölcsessége legyen a tiéd: kinek az út szélén nyíló kis virág is elég. Kinek hőse lemossa a ráfröccsent sarat, s ki mindig vidáman várja az új tavaszt.

Ne ölj

Kádár Éva: Örökkön – örökké

kéjbe ne dobd, ne fetrengjen tiszta virágod, s ne hörögd magadévá a látszat világot, mert a kusza élv búja szellemi keserv, ezért

/Inspiráció: Bor István Iván grafikája/

Ne paráználkodj ha nappal rossz arccal, sunyin görnyedsz, kilesed a kincset, pénzt, kenyeret, a másét, tudd, rongy, fehér gallér és éjszaka sem takar Ne lopj, tiszta maradj ne lopakodj, bizony ne, hamis vágyad kötelét gáncs-szóval más nyakára ne tekerd, mert kutyák vonyítják majd szagod az égre Ne tégy hamis tanúságot felebarátod ellenére kívánd a munkát, s téglát minden napodra, neved égesd abba, legyen házad mások temploma, értem és érte építsd, a közös imára, áldozásra Házát ne kívánd, az felebarátod áldott temploma Ember asszonyt, feleséget csak emberséggel, jószágot, s egyebet csak munkájával érdemel, ezért becsüld más ember érdemét, munkáját Ne kívánd felebarátod feleségét, s tulajdonát Úr: bízva bízz, s veled leszek, Én az Úr vagyok, a te Istened

Minta gyümölcs –, mely élteti magában sejtjeit az ősi fának –, úgy adjuk át gyermekünknek génjeit Apánknak, Anyánknak. Őseink hatalma nagyobb, mint gondolod. Nemcsak a homlokod, szád, füled és orrod hasonlít reájuk –, mozdulatod, szavad, fejed biccenése: a múlt feléledése. Gyermeked fintorog, s te újra látni fogod Édesapád eltűnt különös mosolyát. Nem mindegy, hogy mindezt kinek is adod át.

Hír-telen

11


Farkas Eleonóra: Pihentető

Varga Ibolya: Rekviem

Ha nyár felé hajt az idő, virágszirmot ereget ő. Víg dalt csobog cserfes patak, arany csend cseng kertek alatt.

Fekete vázában egy szál szegfű lankad. Gyönge arculcsapása törvénynek és sorsnak. Megtépázva, árván, egyedül-maradtan. Észre sem veszik, hogy ő még él, hogy ott van. De hiába frissül a víz rajta naponta, úgy fest, mintha szét lenne taposva. Ráncos szirmaira gyűrt percek tapadtak, magányos percek, mik vele maradtak. Megfakult tűz-színe, levele sincs már. Csak emlékeztetőnek feledte itt a nyár. Illata rég elszállt, meghajolva áll ott, talán egy kis fényre, talán társra vágyott? Feledték, ki kapta. De azt is, aki hozta. Fekete vázában haldoklik kifosztva.

Pénzünk kevés, nem tévedés. Tovarepít a nevetés... Az öreg hegy hátára fog, gombák kínálnak étlapot. Minden madárka hangicsál: kezdi a tücsök és bogár, hiszen kint fényfürdőt vehet... Mi tart hát vissza titeket? A fa sátort kínál -ha nincsminden levél éltető kincs. Bokor gyümölcsöt rejteget, hagy legyen friss desszertetek. Előfutnak kis állatok, hogy velük egy jót játszatok. Lustán hevernek ez ebek, vadászösztönük szendereg. A természet miénk marad. Pihenni ingyen is szabad!

Lászki Erzsébet: Eső után Eső után kivirulnak a fákon a levelek. A cserép a háztetőkön élénkebb lett, színesebb. Piros labda fűben ázott, s olyan most, mint egy virág. Felfrissülve nyújtózkodnak bajuszos kukoricák. Frisset, üdét lehel a föld a nagy „fogmosás” után. Elszabadult csikó a Nap széjjelrúgott felhők hátán.

... Várj csak, fényre viszlek, az ablakba. Így ni! Szirmodon egy vízcsepp. Megtanultál sírni?

Jeney András: Útra ha keltek Új tömlőben a bor, kosarak teletöltve reménnyel, Tiszta, fehér kendőbe takarva, házi kenyérrel. Szív-batyutokban a fűszer, cukrotok is, meg a sótok; Angyalok óvjanak, el sose fogyjon az útravalótok.

Leskó Imre: Hangulat Nem rohanok a vesztőhelyre. Utánam az élet nagyja, Nem vágyom senkitől se kegyre, Ha jön az ítélet napja. Esély kell a kiábrándulásra, Elindulok vándorbot nélkül. Olcsó életnek magas az ára. Itt vagyok aprópénz nélkül. Terebélyesedő álom lakik Álmatlansághoz szokott nyoszolyán, Nagy messzeségből ide hallik, Mire is intett jó anyám. Tárogató hangja zúg a hegyről, Zempléni bércek hangja szól, Kilépnek az üdvhadseregből, De nem látom, ki és hol? Nyakamra ülnek árnyképesek, Reám röhög a tetszhalál, Konganak távolodó lépések Öregségem zord hajnalán. Álnokokat látok álmok helyett, Agyamra tétlenség tapad, Belém most önt furcsa kedvet Elhaló, ködbevesző szavad.

Mohácsi Józsefné Zsóka festménye

Hír-telen

12


Varga István: Bartók Béla és kora /folytatás/ Bartók a népzenei terepmunkával azonban itthon már 1918-ban felhagyott. Az első világháború és a 18-as események alatt is szép sikereket ért el. Fából faragott királyfi (1914–1917), Kékszakállú herceg vára (1911) lehetővé tette, hogy kora vezető magyar komponistájának ismerjék el nemzetközi szinten is. Jelentősebb műveit a bécsi zeneművészeti kiadó: Universal Edition is közre adta. Majd a két világháború között rendszeresen koncertezik Párizsban, Londonban és Európa más nagyvárosaiban. 1923-ra esik válása első feleségétől. Majd fiatal zongorista tanítványát Pásztory Dittát veszi nőül. Az Egyesült Államokban tett látogatása alkalmával fogalmazódik meg benne, hogy talán eljön az idő, mikor nem csupán koncert körútra jön a tengerentúlra. Bár kerülni igyekszik, a fasizmus elterjedése nem hagyhatja érintetlenül lelki világát. Mindinkább nyugat felé törekszik. Ausztria német megszállása után művei kiadását a londoni Boosey & Hawkes cégre bízza. 1940-ben feleségével az Egyesült Államokba utazik, munkát keres és talál magának a Columbia Egyetemen. Itt díszdoktorrá avatják. Emigrálása ezzel beteljesedett, de nem felhőtlen. Hamar jelentkezik nála végzetes betegsége, a leukémia. A kór elhatalmasodik nála, és 1945-ben meghal. Művei ma is mérték adóak, elévülhetetlenek, a magyar zenei kincs remekművei. Több zongoraművet hagyott ránk és az ifjú korosztályra. Ezek közül néhány: Allegro barbaro (1911) Mikrokosmos (1932–39) Szabadban (1926) Concerto (1943) Szólóhegedű Sonata (Yehudi Menuhin számára) (1944) Feleségének szánt Harmadik zongoraverseny (1944–45) Halála előtt több népzenei gyűjteményt is előkészített kiadásra.

Varga István Sélley Attila: Az a pirosra festett citera /Elnémult a hangszer Hargitán/ Három év telt el azóta, hogy megismertem Csíki János gyergyócsomafalvi öreg barátomat. Akkori látogatásom alkalmával tudtam meg, hogy itt van egy ember, igazi székely, aki citerakészítéssel foglalkozik. A fa szeretete és a több éves gyakorlat mesterré és művésszé faragta őt. Az első találkozásunk alkalmával csak kóstolgattuk egymást, vagyis ismerkedtünk. – Aztán honnan is jöttél kedves barátom? – kérdezte érdeklődőn, mikor felkerestem a csomafalvi házában, műhelyében. Bemutatkozásom után elmondottam hol lakom, hogyan kerültem Csomafalvára és mi az, ami ide vezetett hozzá. Szó szót váltott, a szimpátia közös volt és barátok lettünk. Bizony nemsokára előkerült az első házból (tisztaszobából) a pirosra festett citera. Rövid hangolás után a kezek gyors mozdulatai alatt zenét élesztett a száraz fa hasából, húrjaiból. Rövid pengetés, hangok fogása után felcsendült a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország” című szívet melengető, dobogtató dal. Nemsokára az első dalt követte a többi, csárdás és igazi székely népdalok. Csodálatos volt hallani a népi hangszer hangzását és nem utolsósorban a zenész virtuóz játékát. Sokat beszélgettünk a magyarok történelméről, szenvedéseiről és fájó Trianonról, ez bizony Erdélyben szívet hasogató tragédia volt, és az is maradt még máig is. Én úgy érzem, a fájás közös és az is marad, amíg igaz magyar ember él a földön. Búcsúztunk, megígértem, hogy a következő nyáron ismét meg fogom látogatni. – Kedves öcsém, te igaz magyar ember vagy, téged mindig szívesen látunk, bármikor jössz, haza jössz. Isten áldjon. Eltelt egy év, jött a nyár, már alig vártam, hogy az erdélyi utamra elindulhassak. Tudják, Erdély egy olyan szakrális hely, ha valaki egyszer odalátogat, belékóstol levegőjébe, visszavágyik, így jártam én is, és azóta csak vágyom, és vágyom. Eljött az áldott nap, az indulásom napja. Alig várom ilyenkor, hogy találkozzam erdélyi barátaimmal, testvéreimmel. Hisz’ nekem testvéreim azok az igaz emberek. A monda szerint Csaba vezér a csillagok útján száguld paripáján és védi hűséges népét. Mert ne feledjük, a székely nép a leghűségesebb barát. Sokfelé jártam Erdély szerte, gyönyörűbbnél gyönyörűbb tájakat, városokat láttam és kerestem fel. Élményeimet gazdagította a Hargita és a Csíki hegyek látványa. Persze nem feledkeztem meg kedves barátomról, János bátyámról. Ahogy az ajtójához értem, szorongással fogtam meg a kilincset, a találkozás öröme torkomba gombócot dagasztott. Beléptem – lám ugye itt vagyok! Újságoltam és „adjonisten” üdvözléssel beljebb léptem. János bátyám ott ült a megszokott székén és sakkozott, hisz’ sakkozni nagyon szeretett. Látásomra felvidult, öröm öntötte el arcát, felállt, üdvözölt őszinte baráti kézfogással és öleléssel:

Hír-telen

13


– Foglalj helyet nálunk, Isten hozott, hazajöttél. – Igen hisz’ emlékszel tavaly megígértem, és íme itt vagyok. – Örülök, hogy eljöttél. Egy pillanatig néztük egymást, hallgattuk szusszanásaink zörejét. Arcába néztem és a pillantása valahogy fájó volt, kissé keserű. – Kedves bátyám csak nincs valami baj? – kérdeztem. Halkan azt válaszolta: – Tudod a legnagyobb, hogy megöregedtem és a velejáró betegségek. Szomorúan nézett, mint aki utoljára jól megnézi barátját, hogy odaát is emlékezzen rá. Közöltem vele, hogy szeretnék tőle egy citerát vásárolni, persze nem most, majd a jövő évben ismét jövök és akkor. Búsan maga elé nézett, majd felemelte fejét és halk fáradt hangon így felelt: – Tudod Attikám, mi már jövőre nem találkozunk. Én már nem várlak meg. Biztatón szemébe néztem, mint valami táltos és így szóltam: – János bátyám, én tudom, hogy meg fogsz várni és találkozni fogunk a jövő nyáron, mert én jövök, és Te vársz. Így történt. Elbúcsúztunk, a viszontlátás reménye itt lebegett előttem. – Isten áldjon. 2005 nyara pünkösd, és íme a pünkösdi búcsú, ami vonzott és hívott Erdélybe. A megígért találkozás megvalósulásának reménye gondolataim között első helyett foglalt el. Alig vártam, hogy lássam öreg barátomat. Kérdeztem magamtól: vajon, hogy lehet? Jól van? Vár? A találkozás öröme mindig szép, ha őszinte. Én úgy gondolom, hogy ez az volt a javából, barátság mindhalálig. Eljött az idő, amikor mentem János bátyámékhoz. Ahogy beléptem az ajtón a levegő megállt, csak erős hangom törte meg a csendet: – Hát itt vagyok, megjöttem, ugye vártál? Én megmondtam és tudtam, hogy várni fogsz. A találkozás öröme, könnyet csalt szemünkbe, beszélgetni kezdtünk. A szó oly’ nehezen gördült ki torkáról, hogy néha azt hittem: ott is marad, csak görgette, bele is fáradt nagyon. – Tudod, pihenni kell, fáradok. Leült és halkan mesélt: – Az elmúlt karácsonykor nagyon beteg voltam, már néha át is látogattam, de csak itt vagyok. A beszéd nagyon fárasztotta, sokszor belepihent gondolatai szövésébe. – Egy utolsó erőt veszek magamon és mesélek. A kezem ügyében volt a kis magnóm, és így sikerült megörökíteni, rögzíteni utolsó találkozásunk mondatait. Fáradtan, de mondta. Életének, gyermekkorának, nem utolsó sorban katonaéveinek történetét. A szép az egészben csak az volt, hogy a második világháborúban a magyar hadsereg székely hadosztályában harcolt. Itt szűkebb pátriánk területén Tokaj, Tiszalök, Tiszadada, Tiszadob környékén, a Tisza mentén vonultak, majd Sajószentpéternél szovjet fogságba került. Ennek következtében öt évet töltött hadifogságban, Szibériában. A kegyetlen öt év most jelentkezett az egészségében. Sajnos felemésztette élete egy részét. A beszélgetés közben lehetett érezni a fáradtság utolsó hangját: pihenni kell. Rövid pihenő után így szólt: – Hé, anyjuk, azt a piros citerát vedd elő! Hadd játsszak még egy kicsit. Nehezen tápászkodott fel az ágyról, melyen pihent. Hangolt és ujjai alatt sírt a citera. Felhangzott a dal: A maros menti fenyves erdők aljában. Ezt követte még három-négy dal. – Fáradt vagyok, nagyon – mondta. – Tudod, most leteszem, mert pihenni kell, nem bírom még magamat sem tartani, nem hogy még játszani. S ekkor úgy éreztem: ez az utolsó játék. Áltattam magam. Nem, az nem lehet. Ilyen könnyen nem adhatja meg magát egy ember. Biztató szavakkal köszöntem meg a beszélgetést és a játékot. Nem akartam elhinni, reménykedtem, hogy ez a délután nem az utolsó volt kettőnk találkozásában. Erős akarattal és hittel a jövő találkozásunk reményében búcsúztunk el egymástól. Láttam a fáradt testet, a megtört lelket, de nem akartam elhinni: ez volt az utolsó közös délután. Átöleltük egymást és könnyáztatott szemmel búcsúztunk a viszontlátás reményében. Hazaérkezésünk után telt az idő, az itthoni ismerősöknek elmeséltem találkozásunk örömét. Elmondtam, hogy megvárt János bátyám. Az egyik nap jött a szomorú hír: János bácsi meghalt, a citera örökre elnémult a Hargitán. Itt hagyott, nem szól a zene, nem játssza többé soha: „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország”. Isten áldjon János bátyám! Egy ember, aki apa, nagyapa, férj, barát hiányzik, nagy űr maradt utána, melyet már senki nem tud betölteni. Azt a piros citerát senki nem fogja úgy megszólaltatni, mint ő tette ott, a Hargitán.

Sélley Attila fotói

Hír-telen

14


Édes Richárd Szabó Zsolt, az értelem és érzelem poétája /Előszó a Végtelen vizeken c. ciklus verseihez/

„Mi a költő? Szerencsétlen ember, aki mély kínokat rejt szívében, de ajkai úgy vannak formálva, hogy miközben sóhajok és kiáltások hagyják el, mindez úgy hangzik, mintha szép muzsika lenne.” (Soren Kierkegaard: Vagy-vagy) A 19. századi dán gondolkodó, Kierkegaard mellett ma, a 21. század merengői közül is sokan gondolják, hogy az írói-költői létnek fájdalom és mély érzelem a motorja. Én is hajlok e nézet felé, mert roppant valószínű, hogy a művészi-poétai életnek valóban ezek lehetnek a leglényegesebb lét-meghatározottságai, de Szabó Zsolt esetében ehhez az emocionális háttérhez a lelki fájdalmak filozófiai vizsgálata is társul. Költőnk kiváló érzékkel kezeli az emberben rejlő és benne állandóan konfrontálódó kettősséget, a Ráció és az Emóció egymásra vonatkozását, folyamatos feszültségét. Sokat tanultam Zsolt verseiből. Régebben azt gondoltam, hogy az értelem és az érzelem egymástól elkülöníthető területek, de mostanában – többek közt e versek hatására – rájöttem, hogy a kettő szimbiózisa mélyebb együttélésről tanúskodik. Zsolt lírája a szenvedélyről és a róla való gondolkodás állandó feszültségéről, harcáról szól, és e kettő kompromisszumává válik a művészete. Verseiben folyton mereng, elemzi önmagát, de legtöbbször az érzelmeire reflektál. Racionalizáló poéta, de mindig az érzelmek lüktetnek az elemzés felszíne alatt. Alkotásait többnyire két csoportba sorolhatjuk, a szerelem és a szellem halmazaiba, de ezek a kategóriák mindig áthatják egymást. Ráció és Emóció mindig harmonikus egységet alkot Zsolt műveiben, és az olvasót is a Szerelem és a Szellem emberévé teszi. Terjedelmi okokból nem elemzem végig költőnk eddigi összes művét, inkább azokról az alkotásokról mondom el a véleményemet, melyek a legjobban tetszettek nekem, rövid kommentárral karöltve, hogy elmesélhessem, miért is tetszettek ennyire. Filozófusként és a pszichológia iránt is élénken érdeklődő emberként elsősorban az emberi gondolkodással és a szellemi mozgásokkal kapcsolatos versek tették rám a legerőteljesebb benyomást. Egy villanásnyi időre megpróbálom röviden elemezni Zsolt szerelmi költészetét, utána pedig ennél jóval bővebben kapcsolok át költőnk gondolati lírájának tárgyalására. Tehát kezdjük a Szerelemmel, úgyis mindig ezzel kezdődik az ember igazi ébredése. A szív szavai – Zsolt verseiben mindig mély érzelmek jelennek meg, de itt az is kiderült számomra, hogy költőnk nem ragad le más, megszokott, sztereotipikus szerelmi szüzsék egymás mellé sorakoztatásánál, mint oly sok szerelmi költő. Képes túllendülni ezen a szinten, és egy magasabb, elvontabb szféra keretén belül is értelmezi az emberek egymás iránti vonzódását. Ebben a műben Zsolt nemcsak a szerelem tisztaságáról és szépségéről szól, itt a szerelem ambivalenciája, többértelműsége is az értelmezési mező középpontjába kerül. Megmutatkozik a szerelem megmagyarázhatatlan misztikussága, a szerelmes-rajongó férfiú vívódása, önbizalom-keresése, zavara, az imádott másik személy lelkének vizsgálata, a románcok kegyetlensége, melyek során úgy érzi, kedvese felemészti, kitépi belőle lénye egy részét. A költő feltárja a női lélek megközelíthetőségének és „ad hoc” megérthetőségének paradox jellegét. Itt Zsolt nemcsak azt érzi és írja le, hogy szerelmes, de önmaga szerelemhez vis zonyuló lelkiállapotáról is irodalmilag-lélektanilag roppant érdekes és átfogó leírást ad. Pszichológiai értelemben véve ez egyik legönelemzőbb, legreflexívebb verse. Folytassuk a Szellemmel. Miért? – Ez Zsolt egyik filozófia felé közelítő versének címe. Az ember természete alapvetően olyan, hogy mindig kérdések izgatják a fantáziáját, állandóan válaszok után nyomoz. Nemcsak a külvilágban zajló történések okai és hátterei motiválnak minket a válaszkeresésekre, igazi tétje inkább azoknak a kérdéseknek lesz, melyeket önmagunknak teszünk fel. Zsolt ehhez hasonló hangulatban írhatta meg ezt a verset, indítékokat, okokat keres arra, miért lett költő, miért lett a poézis lényének egy olyan sine qua non-ja (elválaszthatatlan alkotórésze) ami nélkül nem lenne az, aki. Mint az életben oly sokszor, ezúttal sincs egyértelmű válasz arra, miért döntött pont a költői szerep mellett, de Zsolt leírja, hogy elkötelezte magát emellett az életforma mellett, és szíve összes ékes dallamát versbe önti majd. A költészet általában a költők fájdalmait formálja verssé, s így gyógyító, terapeutikus jelleget is ölthet a szerzők számára. Ez a medicinaszerű művészet értelmet ad az alkotói életnek, és felrázza az embert mélabújából. A vers a művészet öngyógyító jellegét szemléleti, és a lét művészet általi megszépítésének esélyét mutatja be.

Hír-telen

15


A Gondolatok című versében az eszmék létmódjáról ír. Zsolt elmeséli, hogy folyamatos egymásutániságban táncolnak a régi és új gondolatok az emberi elmében, az állandó egymásba-alakulás dance-ében váltakoznak, miközben az egyik elolvad, máris megszületik a másik. Az olvadás és keletkezés mozzanata arra utal, hogy az eszméink világában is állandó átalakulás van, így belvilágunkat is hasonló változás jellemzi, mint külvilágunkat. A legtöbb Zsolt-vershez hasonlóan itt is a Ráció – Emóció szintézise jelenik meg: az agyban lüktető valamennyi gondolatot a vele összekapcsolt szív olvassa le, ezért mondhatjuk, hogy az emberi lény értelem és érzelem ötvözete. Az Álom című verse a fikció és a valóság egymásra hatásáról szól. Nietzsche szerint az álom a művészet egyik leglényegesebb motiválója, az apollóni ember alapvetően az álmait írja ki magából, és így hozza létre a saját művészetét (idézet A tragédia születéséből). Érdekes kapcsolatrendszer tárul fel Zsolt e négysorosában, mely Freud álomelméletével is interpretálható. Itt a merengés és a szerelem mámora egymással párhuzamosan fut végig a versen. Freud szerint az ember a valódi életben elérhetetlennek bizonyuló vágyait az álom világába vetítve próbálja megvalósítani. Szerinte az ember az álmokban korlátlanul megvalósítja önmagát, ezzel lépheti át a valóság kínzó korlátját. Zsolt versében ez a határátlépés a szerelem témájánál jelenik meg: a realitás a szerelmi búsongás, a kételkedés szomorúságát jelenti, csak az álom adhat reményt arra, hogy még felébresztheti választottjában a szerelem érzését. Villámok tüzében – A 2001. szeptember 11-i amerikai tragédiáról szóló vers nagyon szomorú és megható, a drámai eseményekre emlékező tartalmon túlmenően gyönyörködtető gondolatasszociációk formájában jelenik meg, pl. „az Ég a Föld kezét kérte, / S villámmal fizetett érte”. Zsolt már ebben a két verssorban is meggyőzött arról, hogy verseiben rendkívül sokat képes feltárni az emberi életet meghatározó tényezők, a halál és a szépség kapcsolatáról. A vers optimista jövő-latolgatással zárul. A mezőn a köd komorságát már nem oszlatja el a Nap (e merénylettel ember ember ellen, Kelet Nyugat ellen fordult), de a szív és az ész még reményt adhat mindannyiunknak. Az utolsó mosoly című vers Fehér Miklós emlékére íródott. Költőnk itt az emberi lét ellentmondásos jellegét elemzi, ez a halál és az emberi végesség verse. Az ember mindig létezni szeretne, küzd, harcol, eredményeket akar elérni, de élete végén kénytelen szembesülni a metafizikai drámával: teljesen kiszolgáltatott a halálnak (ami „limitál, likvidál, befed, eltakar”). Zsolt e versben szomorúan döbben rá, hogy az életet nem c supán a sport szeretete, a dinamizmus és a lüktetés jellemzi, de a halál hidegsége, állandóan jelenlévő lehetősége is meghatározza mindennapjainkat. Végtelen vizeken. Mit jelent a világ végtelensége, kaotikussága és az ember végességének, értelem-keresésének konfliktusa? Ez a vers egy monumentális gondolatgörgeteg a végtelenről, az emberiség és az egyén sodródásáról valami cél felé, amiről ő maga sem tudja, hogy pontosan micsoda. Nem véletlen, hogy a sétahajó vak, mert még ő sem tudja, mit akar, ez az ember bizonytalanságát is kifejezi. Kezdetben minden ember a semmi közepén, a meghatározatlanságok metafizikai tengerén ring. Mindenkinek meg kell valahogyan valósítania a sorsát, valamivé kell tennie a sorsát, mindenki értelmet akar adni életének. A versben a szél mámora felkavarja, ugyanakkor meg is érinti a hajót: ez arra is utalhat, hogy az élet nehézségei, a próbatételek sok fájdalommal szembesítik az embert (tehát magát költőnket is), de még ennek is lehet pozitív hozadéka számunkra. Folyamatosan fájdalmas élményekkel randizunk, de csak ezen lépcsőfokok leküzdése által válhatunk önmagunkká, ha az élet negatív oldalaival is megismerkedünk, és levonjuk e találkozások tanulságait. Az embert hányja-veti az élet, mint a hajót a hullámok, melyek itt a sors bizonytalanságát szimbolizálják. A vers az ember magányáról és kiszolgáltatottságáról szól, az élet élhetősége fölötti merengésről mesél, hasonlóképpen, mint Kierkegaard egzisztencialista filozófiája. A maga módján tehát Zsolt is valamiféle filozófussá fejlődik verseiben: az értelem és érzelem összeegyeztetési kísérleteinek mesterévé. Érdemes elolvasni ezt a versgyűjteményt, mert úgy érzem, nem csupán Zsolt gondolatvilágához viszik közelebb az olvasót, de az élet és önmagunk lényegébe is mélyebb belátásokat és megvilágosodásokat nyerhetünk, ha megízleljük e költeményeket. Zsolt költeményei igen sokat mesélnek az élet szépségéről, de az élet igazságainak kegyetlenségéről is, minden verse egy-egy létről szóló tézist fogalmaz meg, melyet az értelem és érzelem érveivel véd, vagy cáfol. Versei olvasása által egyre szomjas abbá válunk az igazságra, mint egy nagy korsó hideg sörre a fullasztó nyári hőségben. Igazság iránti szomjúságunk azonban egyre erősebb lesz költőnk verseinek olvasása közben, mert én úgy érzem, az igazság olyan, mint a kóla, minél többet iszunk belőle, annál szomjasabbá válunk rá...

Édes Richárd Író, filozófus, a MAIT titkár-helyettese

Hír-telen

16


Szilágyi Kiss Margit: Remény

Szikszai Ilka: Rejtélyes költészet

Rozsdamart páncélba rabként bezárt szívek Acélrács ablakán kémlelik az eget Félbeszakadt sóhaj vacogva didereg Fojtó kínmagányban izzító fényt keres Ködhomályos égbolt haláltáncát járja Törtderekú jégcsap könnyezését várja Fészkén gubbasztó csíz dermedt szárnyát tárja Halál-fagyos párját vijjogva siratja Tört szavak cserepe csörömpöl az éjben Megtört lelkek jaja hullámzik a szélben Fullasztó lélek-szmog aszfaltútra hajol Földreborult arccal várja az új napot Az éj-sötét homályt feloldja az új fény A hajnali sugár szétfeszíti az éjt Fagyos téli magány szétfoszlik az éjben Naphévben oldódik a szív ridegsége.

Egy darabot, kis részecskét Átadni Istentől, magunkból, Ez az írás, a mű, ami Rólunk szól. Megjeleníteni gondolatainkat Ég és föld között, lelkünk Misztikussá vált, mert Így örök... A fájdalom fölé emelkedni; Gyönyörködtetni embertársainkat, Megértetni, átlényegíteni, Adni vigaszt!

Szabó Zsolt: A hívogató Magány

Átfogóan látni a világot, Saját magunkat hátrahagyva, Lényünket tálcán, kedvesen Odanyújtva.

Fájón merülök pszichémbe vakon, lassú, tétova ólomlábakon haláltáncot lejt lelkemen a múlt, a Nő sóhaja, sorsomhoz simult.

Nem félni attól, hogy mindenki más, A halandóságot elfogadni; De az életszeretetet tiszta Mederben tartani.

Lényét elmossa szememben az éj, tengerébe torkolló könny-fekély fájdalma vulkán-keblemig vezet – hamuvá hervad az emlékezet…

Nagy gondolkodók félbehagyott Szavait úgy folytatni, Mintha sosem akarnánk Abbahagyni.

Monoton bánat, mit fejfámra hány, szirénként hívogat, hajt a Magány, Szerelem, már nem csábít szív-szavad, Ámor nyila mellettem elhalad. –

S az utókornak is utat mutatni, Nyomdokainkban tudjanak haladni. Álszerénység nélkül elismerni Az adományt,

Fényként folyik szemembe az álom. Vizében még halványan, ha látom, mint szomjas szívem nyílik, harmatos hóvirág – majd az Élet rátapos…

Odaátról kérni magunkra az áldást!

Hír–telen

Kedves Olvasó!

Hírlevél az alkotóművészetek szerel meseinek

Lapunk következő rendelés i határideje: október 24. Következő lapzárta: november 10.

Kiadja a Magyar Alkotók Internetes Társulása Közhasznú Egyesület

Emlékeztető! – A Nyitott szívvel című jubileumi antológiánk bekerülés i határideje: 2006. szeptember 1. – szeptember 14-én alkotóműhelyt tartunk a miskolc i Civil Ház Klub-termében 15 órától.

Felelős kiadó: Szabó Sándor, a MAIT elnöke

Programjainkra mindenkit sok szeretettel várunk!

Főszerkesztő: Szabó Zsolt Szerkesztők: Édes Richárd, Szabó Sándor és Varga István Szerkesztőség: 3516. Miskolc, Pf.: 4. Honlap: http://mait.ini.hu E-mail: [email protected]

Hír-telen. Varga István könyvbemutatója. Hírlevél az alkotóművészetek szerelmeseinek I. évfolyam 3. szám. Kovács Péter festménye

Recommend Documents