Hír-telen Hírlevél az alkotóművészetek szerelmeseinek 2006. I. évfolyam 2. szám
5 éves a MAIT Közhasznú Egyesület
Hornok Magdolna: Velencei laguna c. festménye
2006. április 1-jén ünnepelte alapításának 5. évfordulóját a Magyar Alkotók Internetes Társulása Közhasznú Egyesület a miskolci Csodamalom Bábszínházban. A rendezvényt az egyesület képzőművészeinek kiállításával kezdődött14 órakor, melyet Tamás István, József Attila-díjas költő nyitott meg. A kiállítók a teljesség igénye nélkül: Bor István Iván (grafikus), Mohácsi Józsefné Zsóka (festő és grafikus), Varannai Margó (festő), Mohácsy Donáth Csaba (fotós), Demény Zita (fotós), Ötvös Károlyné (üvegfestő), P. Vargáné Mohácsi Kinga (festő), Majoros Zsuzsanna (tűzzománc-készítő)… Ezután a Szabó Sándor, MAIT elnök ünnepi beszédében megemlékezett az eredményekről, valamint beszélt az egyesület jövőbeni céljairól. Az ünnepi díjkiosztón Mohácsi Józsefné Zsóka, alkotóműhely-vezető adta át Lindák Mihály-díjat, az Életmű-díjat, valamint az Alkotói közösségünkért-díjakat. 23 fő kapott a jeles napon elismerő oklevelet munkája elismeréséért. Közöttük a miskolci Civil Ház az Alkotói közösségünkért-díj ezüst fokozatát. A Lindák Mihály-díjat idén Szabó Sándor, az Életmű-díjat Bor István Iván és Somossy Katalin megosztva vehette át. A díjkiosztó után a Megszólaló Kezek Közhasznú Alapítvány neves zenészei és színészei olvastak fel a MAIT alkotóitól műveket, valamint adtak elő operett és musical részleteket, nagy tetszést aratva a műértő közönség előtt. Előadók, felolvasók voltak: Adámy Zsuzsi, Dr. Vida János, Herédy Éva, Heves i János, Kékes Zsuzsa, Lőkös Dorottya, Péva Ibolya, Simon Ildikó, Somló István és Takács Marika. A rendezvényt támogatta: Jedlik Ányos TIT – Miskolc. Szabó Sándor, a MAIT elnöke
Bor István Iván grafikája /Illusztrációk Pilinszky János verseihez, 1980/
Hír-telen
2
2006. I. évfolyam 2. szám
Költészet Napi megemlékezés – 2006 A Hegyaljai Alkotók Társulása 2006-ban is megrendezte a Szerencs Város Önkormányzatával és a Városi Kulturális Központ és Könyvtárral közösen a Költészet Napi megemlékezését 2006. április 11-én a szerencsi Rákóczi-vár Lovagtermében. Köszöntőt Dr. Gaál Ernő, a HAT elnöke mondott, majd a rendezvényt Rónavölgyi Endréné polgármester asszony nyitotta meg. Ezután Koncz Gábor, Kossuth-díjas színművész Gyorsvonat c. önálló estje következett, amely igen nagy s ikert aratott a teltházas közönség előtt. Az estet a HAT szavalóversenyének ünnepélyes díjkiosztója és az elismerő díszoklevelek átadása zárta.
Jubileumi Antológia A MAIT Közhasznú Egyesület alapításának 5. évfordulója alkalmából Nyitott szívvel címmel jubileumi antológia kiadását tervezi. A kötet jellemzői:
A/5-ös méret fekete-fehér képekkel (festmény, grafika stb.), színes kemény fedeles borító, elől és hátul egy-egy festménnyel. Elől most Mohácsi Józsefné Zsóka majd erre a célra megfestett festménye, hátul a pályázat képzőművészeti kategóriájának 1. helyezett alkotása lesz látható. A verseket és prózákat A/4-es formában, Times New Roman betűtípussal, 16-os betűnagysággal, normál sorközökkel, maximum 14 oldalig fogadjuk el. A kötetben való megjelenéshez 1 db fénykép, és (de minimum) 5-10 soros bemutatkozás szükséges!
Bekerülési költség rendes és tiszteletbeli tagoknak 500 Ft oldalanként (minimum 2 oldal esetén), nem tagoknak 750 Ft lesz egy oldal (kérhető 1 oldal is). Két oldal után fogunk kiosztani egy könyvet. Ha valaki támogatót szerez a kötet megjelenéséhez, akkor 10000 Ft-os támogatás esetén 4 oldalt, 20000 Ft után 8 oldalt, 30000 Ft és e feletti támogatás esetén pedig 10 oldalt ingyen kaphat a könyvben. Céges támogatóinknak az APEH felé igazolást tudunk adni, amely alapján a támogatás teljes összegével tudják majd csökkenteni adóalapjukat (maximum az adózás előtti eredmény 25 %-ig). Tartós adományozás (1+3 éves szerződés) esetén az adózás előtti eredményt csökkenti az adomány teljes összege, + az adomány további 20%-a (maximum az adózás előtti eredmény 25 %-ig). A művek beküldési határideje: 2006. augusztus 1. A könyvbemutató ideje és helye honlapunkon lesz feltüntetve, de mindenkit, aki a kötetben szerepel, postai úton kiértesítünk. Beküldési cím: MAIT Közhasznú Egyesület, 3516. Miskolc, Pf.: 4. Számlaszám: Sajóvölgye Takarékszövetkezet, 55400259–10002924.
Hír-telen
3
2006. I. évfolyam 2. szám
A II. Tarcali HAT–MAIT alkotótábor programterve
A tábor helye: Tarcal. Központja a Bakancsos Turista Szálló, igény esetén sátorozási helyet (1000 Ft/éjszaka) vagy magánházaknál is tudunk szállást biztosítani (2500 Ft/fő/éjszaka). Optimális létszám 40 fő (max. 50 fő). A gépkocsik zárt helyen parkolhatnak. A tábor ideje: 2006. augusztus 22–26-ig. 1. nap – kedd:
Gyülekezés, regisztráció, házirend és programismertetés 15.00-kor. 19 órától hagyományteremtő látogatás Leskó Imre, MAIT alelnök–táborvezető birtokán (borkóstolás szalonnasütéssel). 2. nap – szerda:
Bemutatkozások 9 órától 15 óráig, 11.00–11.30-ig szünettel. 18.45 a kiállítás megnyitása, zsűrizése a Művelődési Házban. 3. nap – csütörtök:
15 óráig az előző napi program. 18.30-tól ismerkedés Hegyalja szőlő és borkultúrájával Pataky Sándor Ákos polgármester úrnál – 6 féle bor, 2 féle pálinka és vacsora (2500 Ft/fő) vagy helyette a Szállón vacsora.
4. nap – péntek: 15 óráig az előző napi program. 17 óráig tarcali séta (igény esetén kopaszhegyi kirándulás). 19 órakor Gála Műsor a Művelődési Házban. Előadás után Fogadás, találkozás az Önkormányzat képviselőivel a Könyvtárban.
5. nap – szombat:
8 órakor reggeli, majd az esetleges anyagi ügyek rendezése. 9 órakor a Tábor értékelése és bezárása. Kötött programok: 8 órakor reggeli, 14 órakor ebéd, 18 órakor vacsora; kedd–péntek 9–15 óráig műhelymunka, bemutatkozások (szünet 11.00–11.30-ig). Költségek: reggeli 350 Ft/fő, vacsora 350 Ft/fő, ebéd 750 Ft/fő, szállás 1300 Ft/fő/éjs zaka (magánházaknál 2500 Ft/fő/éjszaka, sátorban 1000 Ft/éjszaka), kopaszhegyi kirándulás 8000 Ft/busz – 40 fő esetén 200 Ft/fő, borkóstolás vacsorával 2500 Ft/fő. Összes költség 5 napra:
szállón, borkóstolás nélkül 11200 Ft/fő, szállón, borkóstolással 13350 Ft/fő, sátorban, borkóstolás nélkül 10000 Ft/fő, sátorban, borkóstolással 12150 Ft/fő. A jelentkezéseket 2006. július 31-ig kérjük leadni a MAIT Közhasznú Egyesület címére. Cím: MAIT Közhasznú Egyesület, 3516. Miskolc, Pf.: 4. A költségeket aug. 22-én, kedden a regisztrációnál kell befizetni. MAI T tagok a tagsági igazolványt (kitűzőt) hozzák magukkal! A Jelentkezési lap honlapunkról (www.mait.ini.hu) letölthető. Kelt: Miskolc, 2006. április 18. Szeretettel várunk alkotótáborunkban!
Hír-telen
4
Belinszkyné Nagy Irén: Anyanyelvünk zene Anyanyelvünk zene, Száll a levegőben, Határokon által, Fagyban, napsütésben. Barátság, békesség Örök muzsikája, Vérrel, verejtékkel Gyötrődve íródott Mindenki számára. Könnyezve izzadtuk Naponta, éjente, Hogy – Szomorú dallamát A világ megértse, És hogy befogadják, Ismerjék, szeressék E sokat szenvedett Nemzetnek zenéjét. – Anyanyelvünk zene, Citerás muzsika, Őseink lelkei Zengenek húrokba, Füttyel ékesítve Minden nyelven zengi: Árpád vezér népét Az Úr Isten soha Ne hagyja elveszni.
Szikszai Ilka: Nyárutó A nyárutó hűvös lépcsőin Lépkedek aléltan lefele. Bőrömbe hasít metsző köd éle. Halott virágok gyűrt bordó Szirmai intenek lelkemnek. Valami bennem is véget ért – Talán ismét az elszökő év. S érettebb, bölcsebb lettem? Nem. Csak az idő fogja kezem. Vezet mind bentebb sűrű erdőbe Nem látja vak szemem, hol van vége. Borzongva nézem a fák közt Vibráló, táncoló égi fényt, Halántékom lüktet, hallom a zubogó vért, Amint testemben kattanva idomul szét – Mert ilyenek vagyunk mi, Anyag, szövet, sejtbumeráng, Mi újra, s újra életért kiált. Szállnék most elúszó felhőkön, Szólítom magasrendű Teremtőm: S érettebb, bölcsebb lettem? Nem. Csak az idő fogja kezem. Vezet egy furcsa, ismeretlen világba, Köddé váló, akaratlan elmúlásba.
2006. I. évfolyam 2. szám
Lindák Mihály: Csak neked Csak neked szól minden szavam, mert örökül ezt hagyhattam. Testileg már eltávozok, de lélekben veled vagyok. Örökséged hát legyen a hit, mitől semmi el nem tántorít! Szilárd elvek és ideálok nyomán békédet megtalálod. Ne veszítsd el soha a reményt! Ez mutatja utadat, a fényt. Mindez beragyogja lelkedet és várt boldogságod megleled. Szeretet a legfőbb jótét. Nem érdemed, csak ajándék. Viszonozd hát önzetlenül, feletted az ég kiderül. Örökséged csupán ennyi, tanulj meg hát vele élni. Csak neked szól minden szavam, mert örökül ezt hagyhattam.
Somossy Katalin: Barátság Kézfogás a szívekben, a lélekben. Együttérzés a gondban s örömben. Segítés a bajban. Kézfogás a szívekben, a lélekben.
Varannai Margó festménye
Hír-telen
5
2006. I. évfolyam 2. szám
Édes Richárd: A lélek-ellenőrök – metafizikai párperces – MVK-ellenőrök: Jegyeket, bérleteket kérek ellenőrzésre! Lélek-ellenőrök: Lelketeket, életeteket kérem ellenőrzésre! Frici felfedezte figyelőit. Minden mozdulatát megfigyelték, megérezte. A férfi egy komor kedd reggelen a lángossütő előtt állva azzal szembesült, hogy sosem lehet többé szabad. Tudta, hogy turkálnak a tudatában, tisztában volt vele, hogy a kontrollerek keze van a dologban, illetve az agyában. Mikor elindultak feléje, Frici úgy érezte, a világ máris távolodni kezd tőle. Valóban távolodott, gyilkos iramban hősünk minden vonalat és porszemet megremegtetve élte át önmaga megsemmisülésének lehetőségét a komor kettős közeledésében. A lélek-ellenőrök Frici első látványától még megtorpantak, majd végigmérték ösztövér, beteges alakját, és szemkontaktusuk feszültsége feltárta hősünknek, hogy ezek érte jöttek, soha többé nem szabadulhat tőlük. Mikor a magasabbik Fricire mutatott, és a másik erre javarészt érzelemmentes arckifejezéssel bólintott, Frici úgy vélte, teste atomjaira esik szét, és baljós előérzettel kényszerült tudomásul venni, hogy eztán már sosem rakhatja össze önmagát egy normális Fricivé, olyanná, amilyen korábban, a kontrollerek előtt volt. Képtelenné vált összelegózni korábbi önmagát. Jöttek, az embertelen egyszerre lépés szimpla földi halandók számára szinte utánozhatatlan tökéletességével lopóztak egyre közelebb hősünkhöz. Olyan lépések voltak ezek, melyek puszta látványukkal megkérdőjelezték az emberi létet. Frici egészségtelenül egoista ember volt, mérhetetlen önimádattal szerette a saját személyiségét, melynek eljövendő szétrobbanását vélte előrevetítődni a pokoli páros szakszerű, precizitást és hallgatag perverzitást egyaránt magába olvasztó ötvözetében. A kontrollerek közeledtek. Keveset tudott róluk, de ez a minimális infómennyiség is a halál ígéretét hordozta magában. A mendemondák misztikussá, ugyanakkor ijesztően evilágivá ötvözték ördögi, ugyanakkor rettenetesen mindennapi alakjukat. Munkamódszerük a korábbi világ busz–villamos és vasút járatain feltűnő jegyellenőrökéhez hasonlított, a különbség mindössze abban rejlett, hogy a jelentéktelen külsejű, ám végzetes vagányok az utazásra jogosító papírfecni helyett az emberek lelkét és tudatát vetették vizsgálat alá. A lélekellenőrök teljes titokzatosságban dolgoztak. Mindig csak ketten voltak, nem ismerték a többi kontroller-duót, nem láthattak rá a távolabbi munkatársaik által megoldott ügyekre. Nem tudták, kik a főnökeik, mert a számukra kijelölt ügyeket csak a város különböző pontjain szétszórt postafiókokba küldött Gyanúsított-Kartotékokból értesülhettek. Frici nemrégiben azt hallotta egy füstös külvárosi kiskocsmában, hogy minden lélekellenőr -csapat más és más megközelítésben értelmezi a hatáskörükbe sodródó ügyeket. Az új világ jogrendszere ijesztően kuszává és szétesetté változott, akárcsak lakóinak lelkiállapota. Minden ellenőr eltérő módon értelmezte a társadalomban felmerülő problémákat. Volt, aki egy s ima autótolvajt azonnali kivégzésre ítélt, egy megdöbbentően megbocsátó habitusú munkatársa azonban egy tömeggyilkost engedett szabadon, mert az hitt Istenben, és előadta neki, hogy a közeljövőben új életet kezd. Az egyik magas volt, sovány és olyan keserűséggel kevert kegyetlenségről meséltek az arcvonásai, mintha valaki egy külön erre a célra kifejlesztett kínzóeszközzel percenként ráncokat vésne a képére. Megviselt, pépes volt az arcbőre, mintha élete során állandóan verték volna. Irgalmatlan szemeiből olyan bestiális kegyetlenség, olyan démoni düh sugárzott, amit Frici legutóbb ijedt remegéssel fedezett fel az állatkertben, mikor Marcikával, a kisfiával a hiénákat figyelte. A magasabbik kontroller szemei Fricit a hiénák tekintetének véréhes villogására emlékeztette, a ragadozókéra, akik a más ik lény bárminemű tisztelete nélkül marcangolták az afrikai vadonban elesett állattársaik széttépett testét. Úgy érezte, ez a nagyranőtt lélek-ellenőr még arra is képes lehet, hogy széttépje a lelkét. Karvalyorra akár a sasé, aki a csőrével a mezőn menekülő nyúl pihe-puha testébe, szívébe mar. A másik kicsi volt, egy nagy szakállú és tömzsi törpe, kevésbé kegyetlen kisugárzással, akit közönyös arckifejezése valamelyest mégiscsak megfosztott embervoltától. Mintha egy kertitörpébe oltott kisméretű kőszobor robogott volna felé, egy kő szakállas robot, aki már csak külsejében ember. Az érkező ellenőrök, de elsősorban a karvalyorrú kontroller jövetelétől Frici a világ végét élte át, érezte, ahogy az univerzum billeg-inog a szemei előtt. Vagy... ez már lelkének a vizsgálata lenne? Itt már misztikus mancsok turkálnának az agyában, ellenőrizve vétkeit és bűneit, a legaljasabbaktól a legmagasztosabbak tartalmakig ívelő gondolatait? Sejtette, most kutatják át lénye összességét, kifosztják emlékeinek és élményeinek összes rejtelmes rekeszét. Fájdalmasan tapasztalta, miként tépnek-cibálnak meg elméjében minden információt, miként csapnak le gyilkos sasként a menekülő, nyuszi-ártatlanságú titkaira is. A kontrollerek kizsigerelték, teljes mértékben ráláttak a személyiségére, ettől úgy érezte magát, mintha alaposan megverték, majd meglopták volna. Ellopták tőle létezésének titkait, ezáltal megfosztották önmagától, eltulajdonították tőle azt, ami Fricit Fricivé tette. Lelkének vizsgálata röpke tizenöt másodpercet vett igénybe. Mire a két pszichopandúr a lángossütő épületéhez érkezett, már mindent tudtak Friciről. Tudták, hogy Miskolcon született, hogy milyen rendes emberként kezdte életét, aztán az üzleti s ikerek hatására mennyire mohó és önimádó lett, tudták, hogy mindig a szőke, nagymellű és kék szemű nők voltak a kedvencei, megmosolyogták, hogy a szüzességét egy lepukkadt vidéki étterem férfi vécéjében veszejtette el egy kritikán aluli külsejű prostival. Megismerték még ezeknél is intimebb titkait. Tudták, hogy feleségét, a szép Annát hullarészegen szólította le egy nosztalgiadiszkóban, jót mosolyogtak azon, hogy melyik Frici kedvenc póza az ágyban, rájöttek, Fric i mindig azzal próbálja visszatartani az orgazmusát, hogy közben a tőzsdei árfolyam adatait pörgeti az agyában. Aztán végre rátaláltak egy számukra valódi ínyencfalatnak ígérkező bűnre. Kiderült, hogy igaz, amit a titkos postafiókban talált tájékoztató gyanított: Frici csalja a nejét egy fiatal fruskával, egy kolléganőjével. Most kiolvasták a pszichéjéből, hogy mindez az irodai asztalon történt, ahol máskor az ügyfelekkel tárgyaltak, ott üzekedtek péntekenként állati pózokban. Látták a lelkében, hogy e viszony leplezésére Frici folyamatos hazudozásra kényszerült a családja előtt. A tárgyaló asztali szexpartikat Anna előtt izzasztó munkahelyi túlórákként állította be. Az izzadás stimmelt de itt nem agymunkából adódó megerőltetésről volt szó, hanem egy egészen más területéről izzasztó izgatásáról.
Hír-telen
6
2006. I. évfolyam 2. szám
– Igazságos napot – mondta erőltetett udvariassággal a nagyorrú. – Lelkeket, életeket kérünk ellenőrzésre. Gondolom, tudja, kik vagyunk, és miért lehetünk itt. Nincs értelme tagadni, vagy az ártatlanság hiú hazugságával mentegetőzni annak érdekében, hogy elkerülhesse bűneinek következményeit. – Bűnök? – hökkent meg Frici. – Én nem öltem meg senkit, nem lopok, nem zsarolok, akkor meg mi a problémájuk velem? Egyáltalán mi az, amivel vádolnak? – Mindig ugyanaz a mondóka – nézett üres elkeseredéssel törpe társára a nagyobbik. – Mindig ugyanazok a játszmák, végeláthatatlan egymásutániságban, futószalagon. Képtelenek új érveléseket kidolgozni, azt hiszik, ártatlanok, mi bevesszük ezt, pedig ezzel mindig csak mélyebbre süllyednek a pöcegödörben a kis pimaszok! – Előzzük meg a feles leges tiszteletköröket, Frigyes! – legyintett lemondóan a kisebbik. – Az elmúlt másodpercekben teljes komplexitásában térképeztük fel az ön pszichéjét, ezáltal mindent tudunk magáról, még azokat a tudatalatti szintre száműzött infókat is, amiket még saját maga sem akar tudni önmagáról. Bizonyosak vagyunk a bűnösségében, és a törvény betűjének szigorú ok-okozatiságát betartva meg kell büntetnünk magát, hogy megtoroljuk a tetteit. A szakmában csak a Kénszagú Kettősnek neveznek minket irgalmatlan büntetés i módszereink miatt, így bizonyos lehet benne, hogy nomen est omen, maga sem menekülhet előlünk és az általunk önre kiszabott kegyetlen következmények elől. – D-de… d-de… – Frici feszültségében dadogni kezdett, mert úgy érezte, a Kénszagú Kettős egy lélektani mozsárba kényszerítette, ahol darabokra törték korábban legyőzhetetlennek hitt önbizalmát és önértékelését. – De... mik lennének ezek a bűnök? – Ha mindet fel kellene sorolnunk, karácsonyig ülhetnénk itt – mosolygott Fricire megvetően a Karvaly. – Csak a legfontosabbakat említjük meg, hiszen bűnből több billiónyi található a tudatában. Ön javarészt végigzongorázta a tízparancsolatot, a gyilkosság kivételével, ezért lehet, hogy pontosan ez, a gyilkosság lesz a maga büntetése, hogy teljes legyen a kör, mert ma ilyen kedvem van. Legkiemelkedőbb bűnei a hazugság, a felesége megcsalása, a nagyképűsége és a mérhetetlen mohósága. Önt nem is Fricinek, inkább Stricinek kellett volna nevezni! Maga megcsalta a nejét, ezáltal átvitt értelemben a gyerekét is átverte, a középiskolában verekedett egy kortársával, ráadásul öt évesen még az óvodából is megszökött... Mit mondhatnánk még ezek után? Azt egész élete egy erkölcsi fertő, ezeket a tényeket nem lehet másként értelmezni, olvastuk az agyában, már nem lehet meg nem történtté tenni a bűneit. Itt nincsenek mentő körülmények, ezt el kell ismernie. Ön elárulta a családját, és ez az árulás egy magasabbrendű értelmet hordoz magában. Aki elárulta a kedvesét, a gyermekét, az ugyanezt a bűnt az állammal is nyugodt szívvel megtenné, lelkiismeret-furdalás nélkül! Ön tobzódik a törvénytelenségben, valósággal pancsikol benne! Most már megértheti, miért nem maradhat a társadalomban. Maga túl rossz, túl veszélyes, egyszerűen nem illik ide! Likvidálnunk kell, nincs más lehetőségünk! A törpe is csatlakozott Frici erkölcsalázásához: – Nem cáfolhatja meg a tudatában lévő tényeket, ezek valódisága nem kérdőjeleződhet meg. Ezzel olyan, mintha önmagát akarná megkérdőjelezni. Most már késő búslakodni, vagy a vezeklőt játszani! Ha korábban normálisan viselkedett volna, akkor mi most nem lennénk itt. Nem hiszünk az emberek erkölcseinek radikális újjáformálásában, az emberi viselkedés megváltoztathatóságában, a rossz morál módosíthatóságában. Kollégáim, főnökeim és jómagam chat-es konferenciáink során arra a döntésre jutottunk, hogy az ilyen személyiséggel rendelkező szörnyszülöttek számára nincs és nem is lehet hely korunk társadalmában, ezért jobb lesz, ha most azonnal eltüntetjük önt ebből az életből, melyben eddig élt, hogy jobbá tegyük a világnak a mi igazságszolgáltatásunk alá rendelt szegletét. Ez a büntetésmód az ön számára első nekifutásra talán kissé kegyetlennek tűnhet, de higgye el, nincs más út ön előtt, csak az eltűnés. Az önt körülvevő emberek élete is jobb lesz, ha magát eltüntetjük! Egy ilyen moralitásában meghasonlott mihaszna hiánya szebbé, kedvesebbé teszi majd a világot mindenki, valamennyiünk számára! Frici ekkor úgy érezte: a lábai megszűntek létezni. Mintha a megsemmisülés alulról fölfelé haladva kezdte volna a befolyása alá vonni hősünk testét. A lábujjainál, majd a lábfején kezdte, a lábszárán fokozatosan felfelé kúszott, már a lágyékát csiklandozta a nemlét hidegsége. Ezt az élettelen eltompulást az tette a legkísértetiesebbé, hogy Frici teljesen elbizonytalanodott a valóság természetét illetően. A megsemmisülés-érzés realitását tekintve Frici végig kétségbeejtő bizonytalanságban vergődött: nem tudta, hogy testének elveszítése csupán illúzió, vagy a kontrollerek esetleg ténylegesen megsemmisítik őt szellemi erejükkel. Megborzongott a vészjós ló verziótól: lehet, hogy tényleg elkezdődött sejtenként, lépésenként történő szétbontódása? Frici felmorzsolódása közben azon filózott, hogy az élet felépülése hasonló lehet a végső leépüléshez. Ha biológiailag gondolunk bele, az élet felépülése is sejtről sejtre, apránként lép be a létezésbe – lehet, hogy a halál, a vele ellentétes létfolyamat is hasonlóképpen működik. Félbeszakította e1mélkedését_ megpróbálta megragadni az életet, érvelni akart, hogy megmenthesse magát és visszatérhessen a családjához, hátha ezek mégis megbocsátják botlásait: – D-de h-hát – dadogott Frici – Nekem feleségem… gyerekem van – engem… nem tüntethetnek el… – Ó, ne aggódjon, gondoskodni fogunk a családjáról – legyintett együttérzést játszva, de ezúttal még embertelenebbé válva a kisnövésű kreatúra. – Ha eltüntetünk egy családos embert, akkor magas pénzjutalomban részesítjük a családját, ezáltal honoráljuk a humanitásukat, amiért eddig is elviselték az ön tűrhetetlenül gonosz és önző személyiségét, és azért is, mert a maguk módján hozzájárultak a világ jobbá tételéhez, a társadalom tökéletesítési procedúrájához. – Így van, Frigyes, megnyugodhat Anna és Marcika sorsa felől – mondta a magasabbik. Miközben mi a maga eltüntetésén dolgozunk, kiváló kollégáink éppen az ön lakásának ajtaján kopogtatnak be, hogy elbeszélgethessenek Anna asszonnyal és kisfiukkal az igazságot illetően. Megmagyarázzák nekik, hogy igazából sosem volt szükségük magára. Megértetik velük, hogy maga csak egy szörnyszülött volt, és a család akkor járt a legjobban, mikor ön kilépett belőle. Munkamódszerünk kiváló hatékonysággal menetel, az esetek 90%-ában a családtagok elfogadják az új helyzetet, vagy ha mégsem akarják, a felkínált pénzösszeg nagysága rendszerint feledteti a hozzátartozók primitív, állati jellegű bánatát. Egy magasabbrendű szellemiségbe lépő ember a mi véleményünk szerint nem siratja meg a családi szégyen okának eltüntetését, inkább hálásnak kellene lennie, hogy mi elvégezzük helyette a piszkos munkát. – Maguk a szörnyetegek, nem én! – förmedt rájuk Fr ici, túllépve eddigi félszegségén. – Nem gondolják, hogy a gyilkosság túl súlyos büntetés azért, mert ötévesen meg szöktem az óvodából, vagy mert csalom a feleségem? – A fennálló normák betartatásában és a büntetés fajtájának meghatározásában szabad kezet kapunk – nagyképűsködött az életről és halál urává emelkedett tekintélyes törpe, miközben kihúzta magát, hogy ezzel is magasabbnak tűnjék. – Mi döntjük el, hogy ölünk, verünk, száműzünk vagy esetenként megbocsátunk. Lehet, hogy sok korábbi bűnöshöz hasonlóan csak bezárjuk önt egy sötét szobába élete végéig, és enni-inni majd kap néha, de nem találkozhat többé élő emberrel, az ételt is majd az ajtó alatt vagy valami trükkös fali rekeszen keresztüllökjük be… Szóval lehet, hogy az ön eltüntetése csak az emberi társadalomból való száműzetését foglalja majd magába. Ezt még nem tudjuk, de majd most döntünk róla, miközben megeszünk egy lángost. Benne vagy egy zsíros reggeliben, kolléga? Látom az éhség lappangó csillanásait a szemedben. /Folytatjuk…/
Hír-telen
7
2006. I. évfolyam 2. szám
Szegő András: Hadifogoly voltam keleten Nagyatádon, majd úton Verőfényes, szép nyári-őszi hetek köszöntöttek ránk Nagyatádon. 1944-et írtunk. Egy iskola épületében voltunk elszállásolva. Többnyire szétszórt gyalogsági alakulatokból összeverődött, valamint különböző hadikórházakból továbbított népség voltunk. Nagyatád katonaváros volt, azonos időben három-négy alakulat is állomásozott a városban. A helyi állomásparancsnokság intézkedése folytán minden alakulat készültséget adott. A szokásjog alapján a készültségek mindig valamely másik alakulat katonáját igyekeztek befogni és az állomásparancsnokság fogdájába bekísérni. Ha járható megoldás lett volna, az ellenlábas készültséget mindenestül a fogdában éri a reggel. Meg voltak határozva a tiltott helyek, ahonnan a saját katonáinkat – ha odakeveredett – hazakísértük, hogy a másik készültség be ne gyűjtse. Kijárási tilalom volt érvényben. Az elsötétített néma városban csak a katonák bakancsainak ütemes koppanása, egyegy vezényszó, néhány puskalövés, valamint a szinte menetrendszerinti pontossággal bombaterhükkel úton lévő kötelékek tompa moraja hallatszott. Kísérteties volt. Az ellátásunk csapnivaló volt. Azt hiszem, hogy a város, de az egész környék nem tarthatott el annyi katonát elfogadható színvonalon. Az igény időtartamát sem lehetett pontosítani, voltak hetekig, de voltak csak napokig helyben maradó egységek. A teljesség kedvéért meg kell azt is mondani, hogy kiegészítő élelem gyanánt vegyes gyümölcsízt tetszés szerinti mennyiségben lehetett szerezni. Ezt katonanyelven marmaládénak hívtuk, öt kilós ládákban volt forgalmazva honvédségi használatra, a reggeli feketekávénak volt a kiegészítője olyan tízdekányi mennyiségben. Egy vagonra való volt belőle, valamely előttünk állomásozó alakulat hagyhatta az iskola egyik helyiségében, bizonyára szállítóeszköz gondja lehetett a továbbindulásnál. Egy-egy ládával biztonságba helyeztünk, de nehezen fogyott, és az édes csömör emléke máig sem múlt el, akkoriban pedig az öklendezésig kísértett, elég volt még hetek múlva is meglátni egy marmaládés ládát. Zsoldfizetés napján a környező utcákban házaltunk, ahol általában tojást lehetett beszerezni. Ezt kellő szimpátia esetén a háziasszony megsütötte kevéske főzőolaj hozzáadásával és néhány hajába főtt burgonya melléklésével tálalva, amire kenyér helyett volt szükség. Ha olaj nem jutott, úgy főtt tojás készült a szerzeményből. Nagyon hálásak tudtunk lenni minden kiegészítésért, mivel mindent csak jegyre lehetett kapni. Egyik tartalékos tisztünk legénye oldotta meg a baráti társaságunk Nagyatádon hátralévő heteinek kiegészítő élelmezését. Miska az előző életében Makón a Gödörben muzs ikált, és bevonulása alkalmával hozta magával a hegedűjét is. Napközben a szintén zenész cimboráival összejöttek a vonót koptatni. E környezetben hallott arról, hogy elmenekült környékbeli földbirtokosok tanyáin hátrahagyott állatokat – mivel úgyis közeleg a front – a gondozással megbízott cselédek kiárusítják. Szinte pár pengőért lehetett 30-40 kilós malacot kapni. A Miska kész javaslattal jött. A város szélén lévő téglagyárban talált olyan családot, ahol vállalták a malac elkészítését. Miska elvezette a jószágot, ellátta a főkóstolói teendőket, majd késő délután jött szólni, ha már ehető vacsora lett belőle. Olyan jól behegedülte magát a családnál, hogy a következőkben már csak a pénzt kellett adnunk és a beszerzéstől a tálalásig mindent a család végzett. Pörkölt készült párolt káposztával, vagy burgonyával, néha nokedlivel. Esetenként húsleves és igény alapján hurka vagy kolbász. Másnap este egy-egy tál kocsonyára mentünk el a kincstári vacsora után. Miután kívánságunkra a háziak a közelben bort is tudtak beszerezni, és a háziaknál, valamint a szomszédos téglagyári családoknál lányok és fiatalasszonyok is voltak kéznél, így nem volt nehéz harapnivalóhoz jókedvű társakat toborozni. Miska szívesen gyakorolta a vonókezelést, mi pedig táncoltunk önfeledten és a tangó ütemére dúdoltuk, hogy „csak egy nap a világ”. Az pedig, hogy „holnap mire ébredünk” ebben a mámoros búfelejtő hangulatban igazából nem érdekelt senkit sem. Szóval a háziak is jól jártak, meg mi is. Az esti kiruccanásainkról hazatérni néha elég hangosra sikerült és ez általában éjfél után történt. Egyszer a fogatolt tüzérek készültségével minden kerülőút ellenére összeakadtunk, de le kellett válniuk, mivel mi többen voltunk, mint ők, és mindannyiunknál volt fegyver. Bizonyítani sem tudták volna kilétünket, ha abban a töksötétben helyben hagyva őket reggelig az árokban pihennek. Ebben a hetekben találkoztunk úgynevezett hátratelepített leventékkel, akiket a Horthy-rezsim kivont az orosz megszállás alá kerülő területekről. Szívfájdító látvány volt. Mint megtudtuk, valamennyi katona földesúr birtokán dolgoztak egy törzsőrmester felügyelete mellett. A front vonulása miatt tovább kellett települniük, így kerültek Nagyatádra. Nyári ruhában jöttek el még otthonról, amit azóta már megviselt az idő és a munka, amit végeztek. Némelyeken a teljesen szétfoszlott ruhát, vagy cipőt használt katona felszerelés pótolta. A bőröndöt, vagy ládát karóra fűzve vállon vitték, menetelve és énekelve a város utcáján, hogy Horthy Miklós katonája vagyok. Pajtákban laktak és el voltak teljesen tetvesedve, hiszen minden tisztálkodás i lehetőségük az a gémeskút volt, amit a tanya kínált. Nagyatádon takarmányrépa-szedésre állították be őket. Az ispán naponta kétszer főzetett nekik, amit ők a határban található kukorica, répa, burgonya sütésével pótoltak. Ezek a 15-16 éves gyerekek állandóan éhesek voltak. Mielőtt Nagyatádról elvonultunk, parancsnokunk a hátrahagyásra kerülő alsó és felső ruházatból, valamint bakancsokból jelentős mennyiséget a gyerekeknek átadott. Örömmel láttak a cseréhez. A törzsőrmester parancsnokuk emberségesnek látszott, a tőle telhető módon segítette a fiukat.
Hír-telen
8
2006. I. évfolyam 2. szám
Amikor az idő váltott és barátságtalan hűvös, ködös reggelek köszöntöttek be, nem volt kellemes munka a répaszedés a bokáig érő sárban. Nem csoda, hogy ezeknek a répasorok között tántorgó gyerekeknek egy része negyvennégy őszén a Hunyadi páncélos alakulatok valamelyikéhez szédült. Bizonyára kalandvágyó is akadt közöttük, akiket a beígért megdicsőülés fűtött, de többségét a répaföldtől való elvállás vágya vezette a bizonytalanságba. Nagyatádon ért minket utol a szégyen, hogy Szálasi „nemzetvezetőre” esküt tettünk. A hadseregben tilos volt minden politikai megnyilvánulás, így akkor a nyilasokat nem is ismerhettük. Hogy kártékony férgek azt csak később, szerepkörükből adódóan láthattuk. Akkor mindenesetre az állomásparancsnokság egy tisztje, valamint egy nyilas egyenruhás küldött jelenlétében az alkalomnak megfelelően honvédesküt tettünk. A vezérszöveget olvasó nyilas után, amit kellett eldörmögtük. A rendszer korrupt városi tisztviselőinek jóvoltából a nyilasok a város lakói körében még bizonyos népszerűségre is szert tettek. Hosszú idő óta nem kaptak a családok cipővásárlási és talpalási utalványt. Az elsikkasztott utalványok elégedetlenséget szültek. A hatalomátvétel után a nyilasok ezt az elégedetlenséget is meglovalták. Miután magukat, illetve családtagjaikat többrendbelileg lábbelivel ellátták, a fennmaradó készletet nagy népszerűség közepette teljes egészében kiosztották. Minden cipőboltot megnyitottak, az osztás időpontját meghirdették, és sorban állás alapján az érdeklődők bemehettek és lábméretüknek megfelelő cipőt választhattak. Elfoglaltságunk a toborzás időszakában alig akadt. Heteken át a mindennap ismétlődő légiriadók jelentették a változatosságot. Ezek a légiriadók gyakran éjszaka is sorra kerültek, de nem nagyon zavart bennünket, ki sem dugtuk többnyire az orrunkat. A napközbeni riadókhoz viszont kedves emlékek kötődnek. Az iskola udvara mögötti területen szántó terült el, ahol abban az időben nagy kiterjedésű kukoricás volt. Bizonyára ez a körülmény alakíthatta ki még a mi ideérkezésünk előtti időben azt, hogy a közvetlen környék lakói a légiriadó alkalmával itt húzódtak meg. Még a nyár folyamán itt állomásozó katonák fedett árkokat, valamint néhány fő befogadására alkalmas bunkerokat építettek és a sziréna elhallgatását követően a szomszédos utcák civil lakói és mi katonák eltűntünk ezekben a létesítményekben. A katonák részéről az óvóhelyre történő elvonulás természetes volt, hiszen erre vonatkozóan állandó használatra kötelező parancs volt érvényben, de a polgári lakosság meglehetősen lazán tett eleget a megbízottak felszólításának. Ebben akkor állt be változás, amikor egy napon a Jugók irányába hazafelé tartó valamilyen nemzetiségű gépek, feltehetően maradék terhüket leszórták a városra és azok jelentős kárt okoztak a közeli konzervgyárban. Ezt követően a bunkerok látogatottabbak lettek. Az iskolával szemben lévő házban lakó családból egy leányka rendszeresen az említett óvóhelyre járt. Feltűnően csinos jelenség volt, nem lehetett nem észrevenni. Akkor már napok óta számon tartottam és vártam az alkalmat, hogy megismerkedjem vele. Az egyik légiriadó alkalmával ügyeletes voltam, az én feladatom lett az egység riasztása. Volt alkalmam megvárni, amíg mindenki elvonul az óvóhelyre, én utolsónak maradtam. Természetesen tudtam, hogy melyik bunkert kell felkeresnem. Egyszóval megismerkedtünk. A későbbiekben kiderült, hogy egymás iránti érdeklődésünk kölcsönös volt. Szobája ablaka a térre nézett és varrógépe az ablak mellé volt elhelyezve. Onnét a mi iskolából való ki-be közlekedésünket jól szemmel tudta tartani, de felfedezte az én ablakon át mutatkozó érdeklődésemet is. Ezt követően szép napokat töltöttünk el egymás közelében. Minden nap ajándék volt a sorstól, amit még Nagyatádon tölthettem. Örültem a nappaloknak, mert a légiriadók összehoztak minket. Örültem az estéknek, amikor a kivilágítatlan mellékutcákon egymás kezét fogva hosszabb sétákat tehettünk. A séták alkalmával, ahogy bakancsom koppanása visszhangzott a kövezeten, úgy verte vissza szívem dobbanását is az izgalom, hogy vele lehetek. Örültem, hogy néha ellopott szép őszi délutánokon sétálhattunk kettesben a Rinya-patak partján. Az idő múlását annyira nem tartottuk számon, hogy mire feleszméltünk a patakhoz közeli, annak folyását követő kis tavak víztükre ragyogott vissza ránk, pedig e tavacskák több kilométernyi távolságra voltak a várostól. A városbéli séták időközben egyre zavartabbak lettek. Fekete egyenruhás nyilasok kószáltak a város utcáin és friss hatalmuktól megtáltosodva ezek a suhancok unos-untalan zaklatták a katonákat is. A kötekedőbbek elvárták, hogy a katonák előre köszönjenek. Ez általában nem nagyon valósult meg, hiszen a Horthy-rendszer katonái tiszteletadása a látható rendfokozat kötelező tiszteletét jelentette, amit az alacsonyabb rendfokozatú gyakorolt az akár csak eggyel magasabb rendfokozatú felé. Ezeknek a pasasoknak látható rendfokozatuk nem volt, vagy legalábbis velük azt ismertetni senki nem tartotta fontosnak. Tisztjeink is szóvá tették, hogy az egyenruhás pártszolgálatosok útközben leszólítják őket kötekedő szándékkal. Szólóban közlekedni akkor már nem volt célszerű. Irénnel megnehezült a kapcsolat fenntartása. Az utcai séták elmaradtak, lakásukra nem voltam bejáratos, csak a légiriadók találkozásit tudtuk megnyújtani. Egy türelmetlen időszakomban valamilyen ürüggyel bekopogtam hozzájuk, az édesanyja is otthon volt, Irén bemutatott neki. Kedvesen fogadott, beszélgettünk, de elköszöntemkor újabb látogatásra nem biztatott. Utóbb Iréntől megtudtam, hogy távozásom után hosszas megbeszélés tárgya voltam az anya és lánya között. Irén anyja azt az álláspontot képviselte, hogy néhány hetes háborús ismeretségből nem várható jövőbe mutató kapcsolat, nincs értelme semmilyen biztatásnak, de kereken nem is tiltotta le az alkalomszerű találkozás lehetőségét. Az anya szemszögéből nézve talán igaza volt, de nem tudhatta, hogy ez az ismeretség mélyebben fészkel már bennem, mint a szú az évszázados fában. Bármilyen őrültséget megtettem volna akkor, ha csak egy biztató szó elhangzott volna részéről. Néhányszor találkoztunk még, rövid beszélgetésekre még nyílt alkalom, de hamarosan eljött a távozás ideje is. /Folytatjuk…/
Hír-telen
9
2006. I. évfolyam 2. szám
Gaál Ernő: Nyári zápor
Szalay Anikó: Nyílik a nyár
Kárpátok ketrece zárt gerincű katlan Tűzforró a mélység s nincs felhő odafönt Ki rendíthetetlen a napimádatban, – hisz’ ványadt testét csak e fény élteti – Az is epedve vár „újkori vízözönt”, Melynek hűvösében enyhét remélheti.
Nyílik a szivárvány nyár, mint rózsa sodrott szirma ring, édes illattal terhes a világ, álom és valóság arcon simít.
A pirosló alkony fülledt óráiban Sátram falai közt oltalmat keresek. Nem tudom, hogy sorsom tábláira mi van Hieroglifákkal jövendőmül festve, S hogy mit kódolnak e kultikus rejtjelek: Békés lesz az éj, vagy háborús az este…? Csöndes szunnyadásból alighogy fölérzek, Már csordul is a lég, rám sírva bánatát: Cikk-cakk villámfényben duhaj-vad dörgések, Őserő keltette pazar tűzijáték, Mely fölsérti az ég ónszürke kárpitját, De szívemnek gyógyír: áldott Úrajándék.
Tamás István: Az erdők királya A zöld tisztás közepén a nyúl harsogva kiáltja. Én vagyok a legbátrabb az erdők-mezők királya. Mosolyog a kis mókus fenn a tölgyfa odvába. Huncutkodva játékból makkal megdobálja. – Te kis mit ugrálsz mássz csak le a fáról. S meglátod mit kapsz majd az erdők királyától. Potyogtak a makkok sűrűn a nagy szájhősre. Messziről hallatszott a Róka, ravasz nevetése. Ki itt az erdők királya? Üvöltötte a ravaszdi. Futott is a hős nyúl azóta sehol nem látni. Figyeli a kis mókus a zöld tisztás közepét. Ha arra sétál a Róka makk koppan a fején. Örömében ilyenkor ugrál ágról ágra. Döntsétek el magatok, hogy ki az erdők királya!
Időben, térben, végtelenben fut az élet, készül a jövő, s a Te megújult szíved-lelked sejtjeidben más-más testet ölt. Zúgó vihar, kacagó napfény, vízözön és bársony fuvallat, színes tarkaság, mely eléd lép és mutat sötétet, fényt, mely ragyogtat vagy éppen eltakar. De szíved békére int a zűrzavarban. Csendje feltölt, s új embert teremt. Ugye érted a kérést? A hangok kavalkádja feléd száll sietve, és néked üzen a harmat, mely fűszálak hegyén libben, a felkelő nap, a nyugvó alkonyat, tedd amit lehet, biztos lehetsz benne: győzni fog erőd, s egy szent akarat!
Pogány Zoltán: Válassz ki egy csillagot Messze van még az alkonyat! Sárga csukában battyog a nap, lágy táncát lükteti a rét libben fűszoknya, leng virágkalap, fénycsík festeget nyúlherét. Nézd, az ég krémje ott lebeg a messzi, ringódzó tó felett vadrécék felhője vonul toronyiránt, mi most kondít delet... ...hát szíved mitől alkonyul? Nem látom én jól azt az éjt, mi búd mély sötétjén rengve kélt. Mitől lett est...? Sötéted ott miből fakad, hol Nap ragyog reményt? Ha nem látsz fényt: meg sem kapod! Válassz ki hát egy csillagot, s ha sötét rejt, hidd, hogy megkapod csillagfényétől önmagad fényét, hisz mélyed örökké ragyog...
Hír-telen
10
2006. I. évfolyam 2. szám
Mohácsi Józsefné Zsóka: Nyitott szívű maffiózók Anni felvette a telefont, kellemes női hang arra invitálta, hogy másnap reggel Miskolcon a sportcsarnok előtt festmény bemutató lesz, aki részt vesz, kap egy szép festményt, és autóbusz kiránduláson vehet részt Miskolc környékén, majd egy finom ebéddel is vendégül látják. Anni másnap elkészítette az ebédet, és azt mondta férjének és két gyermekének, hogy fél tízkor lesz a bemutató, gondolom egy óra, fél kettő körül otthon lesz. – Elmegyek, mert egy szép festményt akarok a szobámba. Gergő, a nagyfia felállt és azt mondta: – Veled megyek anya! Nagyon sokan részt vettek a kiállításon, vagy hat gyermek is volt, olyan 6-7 évesek lehettek. A kiállítás után két autóbusz telt meg az érdeklődőkkel. A ragyogó napsütésben jó kedvűen indultak útnak, a buszon halk zene szólt. Váratlanul felszállt tíz fekete kosztümös, fehér blúzos, szép szőke hölgy, olyan húsz év körüliek lehettek. Az utasokat üdítővel és vodkával kínálgatták, kedvesen érdeklődtek a családjukról, munkahelyükről, lakásukról, megélhetésükről, kedvenc szórakozásukról. Közben a busz ment előre, gyorsan, ki a városból. Dél lett, majd egy óra, de a busz csak ment, robogott előre. Az utasok kezdtek nyugtalankodni, a gyerekek éhesek voltak, szerettek volna már hazamenni. Az ég beborult, dörgött és villámlott. Egyre többen kérdezgették: – Hová megyünk? – A paradicsomba megyünk, ahol egy szép és fimon ebéd vár minket. – felelték a kosztümös lányok. A busz nagy sokára, valahol a szlovák határ környékén egy erdő melletti, gyönyörű kastély előtt megállt, fél négy volt már. A tíz nő katonásan, köszönés nélkül levonult a buszról, helyüket tíz fekete öltönyös férfi vette át, és udvariasan tessékelték be őket a káprázatos, csillogó-villogó paradicsomba. A fáradt és éhes, többnyire melegítőbe öltözött, reklám szatyros utasok esetlenül botorkáltak a fényűző kastély bordó szőnyegén. Mindenfelé mesterséges egzotikus fák és virágok voltak. Egy lépcsőn lementek egy terembe, ahol egy háromdimenziós vetítés várta őket. Az erdő közepén vaddisznók csörtettek félelmetes en feléjük, majd tűntek el a semmiben. Énekes madarak röppentek fel mellőlük, lenyűgöző volt, a gyerekek tapsoltak örömükben. A látványtól részegülten szálltak be egy üveg liftbe, amely felvitte őket az emeletre, ahol hat darab úszómedence kéklett, körülötte pálmafák lengedeztek, halk zene szólt a háttérből. A termet tükrök vették körül, ezekkel is felerősítve a hatást. Rövid ismertető után végre ebédhez invitáltak mindenkit. Természetesen az ebédlő is luxust és gazdag kényelmet árasztott magából, szegény miskolciak szinte leülni sem mertek a bordó kárpitos székekre. Minden asztalhoz két vendég és két feketeruhás férfi ült. A finom ebéd közben burkolt beszélgetés folyt, meggyőző, kicsit erőszakos indokok hangzottak el a feketeruhások oldaláról, hogy itt a nagy lehetőség, a nagy üzlet a vendégek előtt… a kastély külföldi tulajdonosa befektetőket keres, akik társtulajdonosai lehetnek az ehhez hasonló a közel jövőben épülő kastélyoknak… sok kedvezmény, nyerési lehetőségek stb., az idegenforgalomnak jó borsos áron kiadnák a szobákat, csak úgy dőlne a pénz… Az utasok közül kb. tízen bedőltek a kecsegtető üzleti ajánlatnak és aláírták sebtiben a szerződést is. A feketeruhások ezután, munkájukat elvégezve eltűntek. A busz már zuhogó esőben indult el Miskolc felé. Anna a gépkocsivezetőt megkérte, hogy álljon már meg a Cementgyárnál, vagy az SZTK-nál, mert már 11 óra volt, a buszok is ritkábban jártak, na meg esernyő sem volt náluk. A buszvezető azonban kérlelhetetlen volt: – Csak a Búza-téren állhatok meg. – és robogott tovább. A buszvezetőt megkérdezték: – Mi lesz, ha valaki nem tudja fizetni a részleteket, vagy nem lesz elég turista, nem lesz bevétel. Mi lesz akkor? – Jelzálog a lakásra, ott van a szerződésben. Aláírták! Megérkeztünk a Búza-térre, mindenki kapott egy képeslap nagyságú festményt. Sokan szitkozódva, de a nők közül többen sírva szálltak le a buszról. Annáék éjfél után, átázva értek haza. Ők szerencséjükre nem írtak alá semmit… Azt hiszem érdemes elgondolkozni ezen a történeten, ne dőljünk be a látszólag nyitott szívvel közeledő feketeruhás maffiózóknak.
Mohácsi Józsefné Zsóka festménye
Hír-telen
11
Farkas Eleonóra: Ki vagy te? A gondolat csupán fogoly míg agyunk mélyén bujdokol. Amint kifejezésre jut: építő, s rontó alagút. Beszédünk is csak néma hang amíg bennünk buzog alant, s falat emel, vagy döntve szól: mikor ítél, vagy igazol. Szívünk az érzelem folyam... Ember alkotta medre van. Telíti sok kis könny patak, olykor meg mosolyívet rak. A kéz ellenség és barát. Szabad döntéssel bízza rád a dolgok rejtett menetét... Néha utolsó menedék. A szemed saját ablakod. Belőle lelked láthatod. Bezárhatod, hogy a világ ne sértse félénk dallamát. A lábad szilárd sziklakő, hegyeket mozgató erő. Elsegít bármerre haladsz a fényben váltó nap alatt. Ezek a szolgakész jelek gyúrják át testté lényedet. Te meghúzódhatsz e mögött, mint eseménytől üldözött. „TERVEZTEK” mindezek fölött, a perctelen idő között.
2006. I. évfolyam 2. szám
Okányi Kiss Ferenc: Az a szó... /orynak/ Azt a szót amely életkedvet fakaszt megvetem. Azt a szót amely érzelmet dagaszt elátkozom. Azt a szót amely szenvedélyes szeretetre ingerel eltiprom. Azt a szót amely reményemet temeti megalázom. Azt a szót amely vérlüktetésem ébreszti szívemből kiszakítom. azt a szót amely érzelmem nevetségesé teszi gyehennánk démonjainak adom. Azt a szót amely jó tettre szólít ellene istenekkel perlekedem. Azt a szót amely életem disz-koronája volt eltüntetem. Azt a szót amely balgaságom gyötrelme ki kell mondanom, azt a szót amely szeretettel éget nevetségessé teszem. De tudom... mellette kell MARADNOM! E szó a SZERETET!
Papp Judit: Tévedés A beléd álmodott világot szerettem, de te nem az voltál akit én kerestem. Ma már tudom egy álomképet kergettem, de valójában nem téged, az „ÁLMOT” szerettem.
Kovács Péter festménye
Hír-telen
12
2006. I. évfolyam 2. szám
Varga István: Bartók Béla és kora Az 1880-as években járunk. A kiegyezés megtörtént és több éve Tisza Kálmán a miniszterelnök Magyarországon. Ez az időszaka az országnak az integrálódás ideje volt Magyarország több nemzetiségű, több vallású, nevében mégis egy nyelvű ország volt. Az asszimiláció időszaka nem erőszakosan telt. Nem beolvasztásról, hanem önkéntes beolvadásról volt szó. A Benes-korszakkal ellentétben azonban nem erőszakos beavatkozásról, önkéntes asszimilálódásról volt szó. Az országot tájegységenként különböző nemzetiségű, német, orosz, szláv, zsidó ajkú emberek lakták és fokozatosan olvadtak a magyarság soraiba a saját kultúrájukból is egy darabkát beleolvasztva a miénkbe. Tisza Kálmán erről így fogalmazott: „Nem voltam és nem leszek az erőszakos magyarításnak híve soha, mert meggyőződésem, hogy a nemzetiséget vagy nyelvet terjeszteni erővel nem lehet.” Ebben a korban született meg Bartók Béla, és ebből a korszakból merítve erőt szívta magába az emberszeretetet, mely nem ismerhet nációt, etnikumot, nyelvet. Ezzel az érzéssel szerette az országot színes és gazdag kultúrájával együtt. 1881-ben Nagyszentmiklóson született Bartók Béla, a későbbi zongoraművész, zeneszerző és néprajzkutató. Édesapja korai halála után édesanyja, Voit Paula városról városra vándorolva nevelte fiát és kisebbik lányát. Pozsonyban letelepedve zenei tanulmányokat folytatott az ifjú Bartók, és gimnáziumi tanulmányait is itt fejezte be. Később a Budapesti Királyi Zeneakadémián tanult, ahol Ham Koessler zeneszerző tanítványa lett. Az első zenekari szvit megírása után felfedezte a parasztzenét. Az eltelt időszak történései közül fontosnak találva megemlítem az igazságszolgáltatás fejlődését, nyitását a köznép felé. Hisz nagyszerű rendeletek és törvénybe lépő cselekedetek voltak azok. Először említsünk egy nemzetközi hírű pert: Dreyfus kapitány perét. E közben a magyarság fokozatosan fogadja be az Oroszországból érkező zsidó származású tömegeket. Lassan elkezdődik e népesség asszimilációja. Az 1895. évi 42. törvénycikk az izrealita vallást törvényesen bevett vallássá nyilvánította. Nagyban hozzájárult ehhez Eötvös Károly államügyész küzdelme a vallásszabadság mellett. Tisza István teljes Simon M. Veronika festménye erejéből ellenezte és fékezni próbálta az antiszemitizmust. Még Kossuth Lajos is hallatta szavát Torinóból ez ügyben. A nemzeti egyenjogúságért folytatott harc elkötelezettje volt Eötvös Loránd vallás és közoktatásügyi miniszter ki törvényerejűvé tetette a felsőházzal a vallásfelekezetek egyenjogúsítását, a születés és a házasság kötelező anyakönyvezését. Folytathatnánk a sort Kállay Béni kitűnő fordításaival, Baross Gábor, Wekerle Sándor, Szilágyi Dezső nézeteivel. E korszellemmel találkozott az ifjú Bartók, erről hallott nap mint nap az utcán mint közeli múltról és a jelenről. Ó is hasonló gondolatokkal élhetett, ha meglátta a nép szavában azt a művészi őserőt és kincset, melyet meg kellett, hogy örökítsen. Bartók rendszeres népzenegyűjtésbe fogott. Kísérleti kompozícióival meglepte környezetét és újszerű megközelítése modern keretek közé szorította kialakuló stílusát. Egy évtizeden át szorgalmasan jegyzetelte a népzenei motívumokat, népdalokat. De más is szerepet játszott az életében, mégpedig a szerelem. Egyéni stílusában nagy szerepe volt a szerelemnek is, az érzelmi válságnak, melyet Geyer Stefi hegedű művésznő okozott. 1909-ben feleségül vette Zeigler Mártát, kitől első fia született. Ebben az időszakban különösen a parasztmuzsika archaikus vonásai érdekelték. 1906-tól szoros együttműködés alakult ki közte és Kodály Zoltán között. Az ősi zene 1913-ban Bartókot Algériába vezette, majd 1936-ban Törökországba. De erről majd legközelebb. /Folytatjuk…/
Popity Vargáné Mohácsi Kinga: Egy megdöbbentő igaz történet 2006. március 17. háromnegyed tizenkettő. Esős, hűvös nap volt. A hideg szél gomolygó felhőket űzött az égen. A természet már sóvárogva várta a tavasz közeledtét. Itt-ott hókupacok jelezték, hogy a tél nehezen adja meg magát, de már madarak éneke is szállt a széllel, biztos jeleként a tavasz közeledtének. Este, tanítás után fázósan bandukoltam hazafelé az iskolából. Mivel lekéstem a buszt, a minap történt megdöbben tő történet kavargott a fejemben. A miskolci Csabai kapui Semmelweis Kórházban egy néhány nappal ezelőtt szült barátnőmet akartam meglátogatni. Az SZT K előtti Hírös pogácsa sütő és árusító bódénál friss, sajtos pogácsát akartam venni a barátnőmnek, mert tudtam, hogy nagyon szereti. Gondoltam még tanítás előtt meglátogatom, mivel a családja csak este tud bemenni hozzá. A süteményesnél csak néhányan álltak a sorban, mert egymás után jöttek a buszok a megállóba s a hidegben inkább mindenki oda igyekezett. Mögöttem is csak egy 75 év körüli bácsika állt bottal a kezében, elsős unokáját akarta megörvendeztetni a tegnap kapott piros pontokért, kevés pénzecskéjét neki adva, hogy vegyen magának belőle pogácsát vagy süteményt.
Hír-telen
13
2006. I. évfolyam 2. szám
Az ablaktól már kicsit félreálltam, hogy elpakoljam a vásároltakat, mikor hangos ordításra lettem figyelmes. A kislány kikérte a túrós rétecskéjét, s boldogan köszönve kínálta volna a nagypapáját. A kis öreg az ablaknak háttal, kissé távolabb állt, figyelte a zebrán átsiető tömeget, mikor bentről a 28-30 év körüli szőke, magas árus fiatalember hangos szitkozódó ordibálására ő is „felkapta a fejét”. – Na mi lesz már öreg? Miért nem mondod már végre, hogy mit akarsz? Ilyen hülye minden vén nyugdíjas! Csak arra jók, hogy a tizennegyedik havi nyugdíjat követeljék, és elszedjék tőlünk a fizetésünket! Csak a markukat tudják tartani a segélyért, meg koldulni! Minden nyugdíjast ki kellene nyírni, nem még folyton nyugdíjemelést, meg tizennegyedik havi nyugdíjat adni nekik! Mi bezzeg sosem kapunk emelést! – mondta ordítva a Hírös pogácsaárus fiatalember. Szegény kisöreg botos bácsika a megdöbbenéstől majdnem sírva húzta el az ablaktól kis unokáját és szégyenkezve mondta nekem: – Ő most miről beszél? Hisz háttal álltam az ablaknak! A kis unokám vásárolt, nem én. Azért mert megöregedtem, így belém kell taposni? Nem tehetek róla, hogy megöregedtem, 42 évig tisztességesen, becsületesen dolgoztam a gyárban. Én nem kértem sem a 13., sem a 14. havi nyugdíjat, miért adják? Ha szegényen is, de megélek a saját kis nyugdíjamból! Az öreg már csak teher, akit ki kell dobni, vagy belerúgni! – mondta. – Szegény nagyapó, én nagyon, nagyon szeretlek Téged, gyere menjünk haza. – vigasztalta az unokája. Mint külső szemlélő, nem tudtam szó nélkül megállni ezt a nem minden napi esetet, és felháborodva visszaléptem az ablakhoz: – Szégyellje magát! – mondtam – Miért megy az ilyen ember eladónak, aki ilyen pimaszul beszél egy idős vevővel? Ezt nem fogom szó nélkül hagyni! – mondtam és „faképnél” hagytam a meglepődött árust. Még jó, hogy a mai fiatalok nagy része tisztelettudó, s nem így gondolkodik, mint ő – töprengtem eltűnődve.
Timkó Gábor: Utolsó kívánság A betegség, mely megtámadta előbb megalázta, aztán megnyomorította. Vidám, életerős fiatal volt, a kézilabda nagy szerelmese. Rajongott ezért a sportért, rengeteg érmet nyert, melyek a szobája falán díszlettek. Aztán egyik napról a másikra leépült. Tolószékbe kényszerült és testileg teljesen nyomorék lett. Remény nem volt a gyógyulásra, mert a betegség a lelkét is emésztette. Meghalni akart. Érezte napról napra, estéről estére rosszabbodik az állapota, mitől szülei is lelkileg megtörtek. A teste már nem volt az övé, de a lelke igen és a kézilabda iránt érzett szeretete ugyanúgy megmaradt, mint a betegsége előtt. Teltek-múltak a hónapok és a fenti szobában már nem egy ember lakott, hanem egy élőhalott. Arca beesett, szemei kidülledtek, bőre elhalványult és felrepedezett, és a betegséget egy megnevezhetetlen bűz is kísérte, mely örökre beivódott a szoba falaiba. Később elvesztette hallását és beszélni sem tudott már. Viszont a szeme olyan éles volt, mint a sasé. Etették, itatták, pelenkázták, s titkon mindenki azt kívánta, bárcsak vége volna... A könyvek világában élt, a külvilág elveszett számára. A könyv volt az egyetlen menedéke, ahová elbújhatott maga elől. Néha az újságba is belenézett, de mivel abban csak „emberi” dolgok voltak, mindig félredobta. Ám ezen a napon talált valami érdekes cikket: az ő városában rendezik meg az országos kézilabda bajnokságot. Az éjszaka, az ágyában egész idő alatt a versenyre gondolt, majd hajnalban elszenderült. Álmában egy angyal látogatta meg és közölte vele, hogy van egy utolsó kívánsága, mert holnap meghal. A fiú azt kérte, hogy mehessen el a versenyre. Másnap boldogan kelt fel, mert tudta este már nem alszik itt, hanem egy másik világban... Megnézte jól a szobáját, mely annyi sok emléket adott neki. Elbúcsúzott a testvérétől és szüleitől, akik nem értették őt, hiszen sohasem búcsúzkodott. A versenyre és utolsó útjára az édesanyja kísérte el, aki nem sejtette, hogy nélküle tér haza. A nézőtér legelején adtak nekik szabad helyett, hogy a fiú legjobban láthassa a mérkőzést. A verseny elkezdődött, és ő fürge szemekkel nézte a labda útját és a két csapat játékát. Egyszer csak fentről egy hosszú lángoszlop ereszkedett le, melyet senki sem látott, hiszen nem evilági volt. A sötét láng a fiúra hullott, átölelte, s testét felemésztette, majd ahogy jött úgy el is tűnt. A nézők észre sem vették, hogy az a tolószékes fiúcska eltűnt. Az anyja pillantotta csak meg az üresen álló széket, de őt valamilyen földöntúli erő nyugtatta, és tudta: ennek így kellett történnie. Üresen tolta haza a széket, és most már tudta, miért búcsúzkodott a fia. A házuk előtt a fiú bátyja várta őket, de mikor meglátta, hogy a szék a testvére nélkül gurul, anyját kérdezte: „hol van ő?” Anyja válaszolta: „ő most már nincs többé, soha”. Az apa is kijött és mikor megtudta mi történt, visszament a házba és keservesen sírt. Az anya utoljára felvitte a széket fia szobájába, ahol a bűz még mindig ott terjengett, majd örökre lezárta a szobát. Mindhárman tudták, hogy a fiú eltávozott, de érezték a jelenlétét. Néha nyögéseket és a tolókocsi kerekeinek nyikorgását hallották a fenti lezárt szobában. A fiú aznap mikor meghalt visszaröppent a házukba, és egy-két napig lebegett ott mindenütt. Boldog volt, mert szabad volt, mint a madár és könnyű, mint a levegő, és az a világ, ahová most költözött, a legszebb és a legboldogabb volt. Szülei és testvére álmában újra elköszönt tőlük, és mondta nekik, hogy nagyon boldog és ne aggódjanak, mert a halál után mindenkire egy szebb és csodálatosabb élet vár. Az ember a földön is élhetne ilyen boldogan, de az anyagi világ miatt a lelki értékek megsemmisülnek. Aztán elröppent fel-fel táncolva, mosolyogva, mert hívta vissza az a világ, mely most már az ő otthona volt.
Hír-telen
14
Leskó Imre: Akit szeretsz
2006. I. évfolyam 2. szám
Sélley Attila: A költő /Akác István sírjánál, 2005/
Az ember él, érez és alkot, akkor is, ha háta már hajlott. Teremt magának, de másnak is, ha csalódik olykor, bánja is... Az ember szeret, mert lelke van. Szíve dobban de halkabban. Kár, ha üteme halkan, elvész az örök tavaszban. Ha a magány, fojtogató már. Ha üres szobád valakire vár... Gondolj bele: változást ígér, de több kell érte a semmiér’. Akit szeretsz, ne csak szeresd. Gondolatait, vágyait is keresd! Az élethez tartozik az is, naponta hozz áldozatot is. Ne mondj le, önző se legyél. Küzdj meg társad kegyeiért. Ha nem jut eszedbe semmi más, egy lencseleves is alkotás! Minden élményt, együtt megosztva, ránézni virágzó bokorra, s ha látod a borult eget, űzd el a zordon fellegeket! Bízva várj meg holnapot, jövőt, az alkotni vágyás ad erőt. Bukdácsolva de lankadatlanul, míg él az ember mindég tanul.
Poéta sorsa a szenvedés, Halk szavak suttogása. Kottád, melyből játszottál, Élet írta, hisz tanítód volt. Írtál kemény, Sorsidéző verseket. Fájó élet volt a tiéd, Költő voltál és vagy, hisz’ idézünk. Tested elragadta a halál, Szenvedésed folytatod odaát. Sorsod zengi dalod, Fájásod síron túli. Mi szólunk hozzád, Lassú álmodó zenével. Zenénk egy húron pendül, Hisz’ sorsunk összeforrt a tiéddel. Porrá őrölte testedet a föld. Csontod ül koponyád körül, Melyre babérokat rakott A magyar sors kegyetlenül.
Székács László: Vajk fiai, vigyázzátok!
Vigyél magaddal álmaidba! Kísérlek ijesztő utakon, s ha jön a rém –, csápokkal hadonászva, megóvna tőle két karom.
szólongat a tárogató, visszhangzik hegyek között, lecsap a völgyekbe, szabadul a magasba, s elterül a síkon, lágyan hullámzik a rónán, ott síró hegedűszó kereng, ölelgetik, csavarják egymást, magukat egymásba furják, furulya futamokkal színezve a szíved tárogatják, felverik mélyről érzelmedet, lüktetik, hajszolják, nézz körül, láss, hallj, emeld hát arcod, hangod, ébredj fel, ébredj, ébredj, mint régen, most se hagyd álnok veszésbe szabadságod, ...
Nincs már mitől félnem e-világon. Bátorságom néked fölajánlom, álmaidban hasznát veheted… Nyújtsd hát kezedet!
Vajk fiai, vigyázzátok, s adjátok tovább, s tovább, a zászlót, pajzsot, s velük az élő szabadságot!
Nálad akkor én is tanultam, hogy meg ne tagadjam múltam. Hozzám, csak felzárkózni lehet, velem csak az foghat kezet.
Kádár Éva: Bohókás ajánlat
A szakadékon átröpít a szándék. Súlyom sincsen, leszek csupán egy árnyék, mely eltűnik amikor akarod. Kinek nincsen már mit veszíteni.
Hír-telen
15
2006. I. évfolyam 2. szám
Varga Ibolya: Magány
Lászki Erzsébet: A búzaszem
Hogy milyen nap van Mindegy a magánynak A homokóra percek Oly üressé válnak Az jó, ha néha Valami egy pillanatra A napokat Változatossá teszi Egy elmaradt Reggeli Egy kapcsolathiány Egy szundítás A mindegy ebéd után Egy áramszünet Vagy víznélküliség Váratlan hideg Száraz kiflivég Csak egy jelző: kis Helyett a nagy S észre sem venni Hogy már ott se vagy.
Egy búzaszemben ott az egész nyár. Benne lüktetnek arányló táblák. Rejti millió magvető arcát, mozdulatát, kaszasuhogás ősi zenéjét, kipergő kalász mámorosító szép muzsikáját. S pirosan izzó forró kemencék, kenyér illatát. Frissen szelt cipók mennyei ízét. S rejti dagasztásban fáradt nagyanyám szelíd mosolyát, s izzó kemencénél forróbb ölelését.
Egerszegi Sándor: Kilátástalanság A szuronyok árnyékában nem terem virág. Hervad a határ, nincsen szerelem, minden gyötrelem. Nincsen tudomány. Sápadt a leány, elhalkul a szó, minden borzasztó. Megbénul a nyelv, nem elv már az elv Arat a halál.
Demény Zita: Fehér rózsaszál Körül nem fogható, de mégis benned van, önmagadból adhatod, nem földi kincs, melyet a tolvaj elvihet, vagy a moly, rozsda emészt meg. Nem pártol el tőled, kedves, fehér rózsaszál, mely felszárítja könnyeidet, bekötözi a sebeidet. Nem kér tőled, mégis ad, s betölti szíved árkádjait. Kitárhatod, kérhetsz belőle, ám még nincs arra szó, mily boldogság megérezni, másoknak odanyújtani azt a tiszta szeretetet, a krisztusi szeretetet, mely a legnagyobb kincs a világon.
Nem bújhatsz el, nincs esélyed rád is rád talál. Nincs nevetés, minden szenvedés. Megszűnik a tánc, csörög a rablánc. Minden tettetés, nő a rettegés szorít a bilincs semmi jogod nincs.
Sélley Attila fotója
Hír-telen
16
2006. I. évfolyam 2. szám
Szabó Sándor: A vers Gejzírként tör fel a sötét mélyből, forró testéből a vörös naplementében millió csillogó föld-könnyet permetez az alvó világ kihunyó fátyolos tekintetére. Szépsége elkápráztat, minden egyes cseppjében megpihen a pillanat, majd utat tör a fellegekbe, sodrása magával ragad, lebegsz érzelmeidben, a remény és a kéj forgatagában, míg el nem ereszti kezed, hogy felébredj a mában.
Varga István: A való világ közepén Rideg házfalak szürke szívvel dohognak, Álmos villamosok vassíneken morognak. Az ólom súlyú időben mantrákat rezegnek, homályos szemmel kiutat keresnek. A szelíd bonchok a megváltással hálnak. Kifutott tejszagú reggellel várnak. Hárpia mód verdesnek iromba kotlósok. Kasszát nyitnak a csemegés árusok. Fakerítés fogai törve, izzadt kezekkel megzsinegelve. Az autópályák hangosan zokognak, a gépcsodák nesztelen suhannak, A hulló halál ladikján állva sok ezer lélek szürkére ázva. Gyenge madárhang csipogó szívvel, éhesen kopogtat elvásott csőrrel a való világ közepén.
Kedves Olvasó! Lapunk következő rendelési határideje: augusztus 1. Következő lapzárta: augusztus 15. Emlékeztető! – A Nyitott szívvel című pályázatunk beadási határideje 2006. június 1-je (volt). – A Nyitott szívvel című jubileumi antológiánk bekerülés i határideje: 2006. augusztus 1. – A II. Tarcali HAT–MAIT Alkotótábor jelentkezés i határideje: 2006. július 31. – június 8-án; július 13-án és augusztus 10-én alkotóműhelyt tartunk a miskolci Civil Ház Klubtermében 15 órától. Programjainkra mindenkit sok szeretettel várunk!
Simon M. Veronika festménye
Szabó Zsolt: Végtelen vizeken /Simon M. Veronika Sétahajó c. festménye alá/ Semmi közepén vak sétahajó Imbolyog sodorja útján a szél Mámora megérint felkavaró Orkáni hangja fájdalmat mesél Nem pihen az élet – tengeri táj Monoton morajlik egyre hány-vet Vitorlád vásznára fest a homály Eszményi lélek-leple eltemet Ringató bölcsőjébe a magány Olyan mint óceáni hableány Néma hangja múlttá fagyva sokat Ihletett szomjas szívemen villant Kezed varázsa lelkemben a lant Aléltan csobbant hullám-sorsokat
Hír–telen Hírlevél az alkotóművészetek szerel meseinek
Kiadja a Magyar Alkotók Internetes Társulása Közhasznú Egyesület Felelős kiadó: Szabó Sándor, a MAIT elnöke Főszerkesztő: Szabó Zsolt Szerkesztők: Édes Richárd, Szabó Sándor és Varga István Szerkesztőség: 3516. Miskolc, Pf.: 4. Honlap: http://mait.ini.hu E-mail:
[email protected] Megjelenik az NCA támogatásával
