HARC AZ ANGYALLAL MAJOROS SÁNDOR A kőfalhoz érve megállt. Letette a b ő röndöt, és cigarettát vett ki a zsebébő l. Annak ürügyén, hogy hátat fordít a szélnek, megnézte, nem követi-e valaki. Az utca üres volt. Most, hogy megsz űnt lépteinek kopogása, nem hallott semmit,. csak azt a furcsa zizegést, ami rádióhullámok, kozmikus és egyéb sugarak kaotikus egyvelegéb ől tevődik össze, s amit más körülmények között csöndnek szokás nevezni. Hallotta ezt a zizegést, igaz, nem olyan erősen, mint hétéves korában, amikor kétoldali tüd őgyulladása volt, de pontosan úgy lüktetett, mint az érverése, s ebb ől megállapíthatta, hogy láza van. Attól félt, a zizegés er ő södni fog, olyannyira, hogy láthatóvá válik, s akkor képtelen lesz végrehajtania feladatot. Sürg ősen találnia kellett valami hangot, amivel védekezhetett a feltörekv ő rosszullét ellen. Még emlékezett rá, hogy negyvenfokos lázzal szürke golyók halmazának t űnt a csönd, és bármennyire er ő lködött, a golyók ráfolytak mellkasára, onnan pedig a szemére. Hosszú ideig nem látott mást, csak ezt az undorító, patkányszemek halmazának t űnő mocskos állagot. Azóta, ha láza van, nem meri behunynia szemét. A fal tövében száraz juharleveleket vett észre. Olyanok voltak, mint a döglött denevérek. A nedvcseppek rátapasztották őket a kövekre, de néhányat magával ragadott a szél, és a keresztutca irányába lódította. Amíg ezt a ritmus nélküli táncot figyelte, olyasféle hangot hallott, mintha könny ű permet hullott volna a járdára. Zizegés volt ez is, de más , mint az el őbbi. Most már nyugodtan rágyújthatott. Kivett egy szál gyufát a dobozból, megforgatta ujjai között, s közben átnézett a túloldalra. A vaskerítésnél, ahol meredek ívben lejtett a talaj, kopasz galagonyabokrok sorakoztak. Távolabb, a völgy fölött, vékony ködfátylak úsztak. Részben eltakarták el őle a tornyokkal, kupolákkal, boltívekkel és erkélyekkel cifrázott épületeket. Csak a magasabb fák látszottak jól, de ezek nem jelentettek veszélyt. A völgy felől nem vehették észre.
508
HÍD
Ugy tervezte, elszívja a cigarettát, s ha addig sem jön senki, ott hagyja a bőröndöt a fal mellett. Nekid őlt a kőfalnak. Tiszta id ő ben egészen a hegyek aljáig ellátott volna, de mert egyre s űrűbb lett a köd, a formák oldódni kezdtek, megsz űnt az árnyalati élesség, és anélkül, hogy rádöbbent volna az ezzel járó veszélyékre, elveszítette tájékozódóképességét. Az a képtelen gondolata támadt, hogy ismét Dalmáciában van, és fönt ül azon a mészk ősziklán, ahonnan, a nyílt tengeren horgonyzó tankereket is megfigyelhette. Ult a sziklán, és nem gy őzött csodálkozni: a látóhatár hullámokkal csipkézett pereme egyszer űen eltűnt vagy inkább a parti sziklákig merészkedett. A fönti szürkeség, a kéknek hitt égbolt pedig összekeveredett a vízzel! A csónakok, vitorlásbárkák sem a tenger színén horgonyoztak, hanem fönt a levegőben! A Bolygó hollandi jutott eszébe, a felh ők között hújkáló kísértethajó, és elöntötte a forróság. Hiába d őlt a falnak, elt ű nt lába alóla talaj. Akár a Bolygó hollandi, ő is alárendeltje lett a patkányszemburkot mozgató er őknek. Az utca jól kivehető részletei: a közeli kandeláberek, a galagonyabokrok, a vaskerítés, de még a kő fal sem tudta szertefoszlatni ezt az érzést. Idegen, ismeretlen volt minden, s ezzel együtt félelmetes is. Félt, de ez a félelem nem pusztán a rá váró megpróbáltatás miatt éledt benne, hanem mert be kellett hatolnia ebbe az önmagába záródó, minden parányi részletében harmonikus, ám ezzel együtt semmi különöset nem jelent ő térbeli kompozícióba. Itt volt, a város egy félrees ő pontján, hál' istennek egyedül, de ez a tény nem várt bonyodalmakat okozott a környéken. Azzal, hogy végigsétálta járdán, s hogy rágyújtott, mozgást idézett el ő . Mozgást térben és id őben egyaránt. Valóságos mozdulataihoz valóságos id ő képzetek csatlakoztak. Végiga múltra gondolt, megtörtént, vagy megálmodott eseményekre, s ezzel behatolt abba a gigantikus csigaházba, aminek peremén csak egy irányba haladhat minden ember. Súlyos hibát követett el! Elképzelhet ő , hogy egy másik korban, néhány csigavonallal lemaradva, épp az a lény áll melletti, akinek bőröndjét letette a k őfal mellé! Ha nem ragaszkodik oly makacsul ehhez a helyhez, és egy másik útvonalat választ, mondjuk... mondjuk a Téglagyár utcát, lehet, hogy rég túl van az egészen. Arrafelé az emberek minden ócskaságot kiraknak a szemeteskukák mellé. Senkinek sem szúrt volna szemet az ott felejtett b őrönd. De a kő fal •már abban a pillanatban eszébe jutott, amikor megtudta, hogy az öreg meghalta kórházban. Átvette a táviratot, fölbontotta, ám a hirtelenében ráfirkantott szavak helyett egy hieroglifát látott. Hitetlenkedve bámulta. Aztán rádöbbent, hogy megcsalták az érzékei. Nem hieroglifa volt, hanem apró csillagocskák bonyolult hálózata. Hasonlított a b őrönd díszborításához. Meg kellett volna mérnie a vérnyomását, mert biztosan attól káprázott a szeme, de a finom vonalkák, az egymáshoz csatlakozó felület-
HARC AZ ANGYALLAL
509
részek valósággal megigézték. „Akár egy k őfal" — gondolta, s már itt is volt ennél a falnál. Ugyanolyan dühödt elszántsággal próbált fölkapaszkodni a tetejére, mint gyerekkorában. Újból érezte a kövekb ől sugárzó meleget még az illesztéseknél összegy ű lt nedvcseppeket, s nem értette, mi köze van az egésznek a távirathoz. Máskor is észrevette már, hogy néha — véletlenül vagy ismeretlen er ők hatására — fölcserél ődik az események fontossági sorrendje. Itta k őfal mellett a távirat például sokkal, de sokkal érdekfeszít őbbnek tűnik, mint odahaza volt. Nagy kár, hogy el sem olvasta. Most bezzeg ugyanolyan vágyat érez erre, mint megmarkolni valamit, és behajítania fal mögé. Egyszer régen meg is tette ezt, dé csalódott, mert nem hallotta a földre hulló doboz zörrenését. A perem fölött csak néhány csupasz juharfaágat látott. Ez volt az egyetlen bizonyítéka annak, hogy valami mégis van odabent. A sarkok felé haladva a kő fal szinte észrevétlenül alakult át lakóépületekké. Furesamód ha kintr ő l, a körút irányából közelített hozzájuk, eszébe sem jutott a kő fal. Csak ebben az utcában volt jelent ő sége. Nyugtalanította kicsit, de jó volt, hogy nekid őlhetett. A veszély, hogy leleplezik, szemb ől, a völgy irányából fenyegetett. Nem volt biztos benne, hogy odalentr ől nem figyelik olyan látcsövekkel, amelyek nem a fényre, hanem az emberi test melegére érzékenyek. És azt is elképzelhet őnek tartotta, hogy éppen abban a pillanatban bújik majd el ő a galagonyabokrok közül egy gyerek, amikor a b őröndöt ott felejtve lépkedni kezd a sarok felé. Három-, négy-, s őt ötfelé kellett figyelnie! Talán ha megvárná, amíg besötétedik... de addig még több mint két óra van hátra! Nem, egyszer űen itt fogja hagyni ezt a vacakot! Ennél megfelel ő bb helyet úgysem találna neki az egész városban. Itt nyugalom van, s lehet, hogy évek múlnak el, mire újból idetéved valaki. Ez az utca nem köt össze semmit semmivel! Mielő tt elindult otthonról, sokáig állt az ablaknál. A tér közepét nézte, ahol három nyílegyenes vízoszlop emelkedett a magasba. A hiábavalóság emlékműve volta szök ő kút nevet visel ő tákolmány. A víz csak egy bizonyos pontig emelkedhetett fölfelé, utána menthetetlenül visszahullott, és szétporladta köveken. Cél és értelem nélküli körforgás. Mennyivel kifejező bb egy sima víztükör! Mára neve is sokkal megkapóbb: tengerszem. A szökő kút látszólagos mozgása olyan változásokat hirdet, amelyek nem hoznak létre semmit. A tengerszem pontosan az ellentéte ennek: a nyugalom, a várakozás, s ő t, ha úgy tetszik, a harmónia hirdet ője. De hogyan lehetne tengerszemet varázsolni ide, a varos közepébe? Marinak biztosan nem ez járt az eszében, amíg az öreg holmiját rendezgette. Az üres b őrönd úgy tátongott az ágyon, mint egy nyitott csapóajtó. Tulajdonképpen emiatt fordított hátat Marinak: nem bírta elviselni a pokolba vezet ő kazamata látványát. A szök őkútban bízott, de az sem tudta
510
HÍD
lekötni figyelmét. Valami megmagyarázhatatlan módon összeköttetésben állt a háta mögötti üreggel, s nemcsak azzal, az öreg halálával is. Rá kellett döbbennie, hogy a világon nincsenek egymástól elkülöníthet ő helyek és helyzetek. Bárhol el ő bukkanhatnak Olyan összefüggések, amelyek kellemetlen képzetek felé terelik gondolatainkat. Mari gyorsan teletömködte a b őröndöt. Gumikesztyűt húzott, bár semmi oka nem volt erre, hisz az öreg nem volt fert őző . Az ingeket, gatyákat dobálta legalulra, mert ezek voltak a legbüdösebbek. Fölülre a nadrágok meg a posztóholmi került. „A kitüntetéseivel mi legyen?" — kérdezte váratlanul. Úgy tett, mintha nem hallotta volna. Az öreg háborús érdemeiért kapta a lakást. Embereket ölt, hidakat robbantott, s közben meg is sebesült. A lövedék még most — halála után — is benne van a mellkasában. Annak idején egyik orvos sem merte eltávolítani, mert túl közel került a koszorúérhez. Alig pár milliméter volta távolság. Valóságos csoda, hogy az öreg életben maradt. De aztán a golyó betokosodott, és többé nem okozott semmi bajt. Békésen szundikált inakból, izomszálakból sz őtt börtönében. Az öreg akár száz évig élhetett volna vele. Két éve, amikor elhatározták, hogy megkötik az eltartási szerz ődést, egyik jóakarójuk figyelmeztette őket, hogy az öreg notórius alkoholista. Ő tehet arról is, hogy a felesége fölakasztotta magát. Addig szekálta szegényt, amíg ideg-összeroppanást nem kapott. Sötét gazember ez, józan gondolkodású embernek nem tanácsos szerz ődést kötni vele. Ilyen és hasonló híreket hallottak fel őle, s bizony, kevésen múlott, hogy nem léptek vissza. De amikor ellátogattak hozzá, kellemesen csalódtak. A lakás kicsit büdös volt, de várakozáson fölül tiszta, s az öreg is jámborabbnak mutatkozott, mint amilyennek hitték. Meg is állapodtak: övéké lett a térre néz ő nappali, az öregé pedig a kisszoba. Az els ő héten nem is volt semmi baj, ám egy napon az öreget holtrészegen hozták haza a nyugdíjasotthonból. Lefektette a díványra, s míg Mari lavórért szaladt, megkérdezte t őle, miért iszik ilyen mértéktelenül. Az öreg fölhördült, s csak annyit dünnyögött, hogy ha ő is átélt volna tizenhét perg őtüzet, biztosan nem kérdezne ilyen marhaságokat. Igazat adott neki, s attól a naptól egy szó sem esett közöttük az italozásról. Hagyta, hogy belepusztuljon abba a förtelmes b űzbe, amit alkoholgőz és dohányfüst keverékéb ől gyártott önmagának. Ruhái megsavanyodtak, szobájában mocsárszagú lett a leveg ő . Mari könnybe lábadt szemmel jött ki, valahányszor bement takarítani. Nem használt sem a szellőztetés, sem a drága pénzen vásárolt légfrissít ők. Az öreg posványszagú szörnyeteggé változott. Verejtéke, lábszaga, szellentése a kétségbeesés szélére sodorta ő ket. Éjjelente pokrócot tömtek az ajtó alatti résbe, mert attól féltek, megfojtja ő ket a beszivárgó miazma. De az óvintézkedés ellenére sem bírtak aludni. Hajnalig tartó vitáik során többször is fölvet ődött
HARC AZ ANGYALLAL
511
a szerz ődés fölbontásának lehet ősége. Legtöbbet Mari szenvedett, mert neki kellett rendbe tenni az öreg szennyesét. Sokat sírt, és azzal fenyeget ő zött, elválik, ha nem szűnik meg az áldatlan állapot. Nem tudta megvigasztani. Hiába mondta neki, hogy jól ismeri a tüneteket: A nagyapja is tüd őrákban halt meg, s közel az id ő , amikor az öreg vért fog köhögni. Mari ettől még jobban megijedt. Egyik hisztérikus rohamában azt találta mondani, hogy ez a rozzant vénember el őbb-utóbb mindkett őjüket megfert őzi, és jobb lesz, ha elteszik láb alól. Ki tudja, mi lett volna a vége ennek az egésznek, de szerencsére az öreg néhány nap múlva vért köhögött. Most itt van a lába mellett minden, ami megmaradt bel őle. Egy ormótlan bőrdoboz pukkadásig tömve ócska gúnyával. Gyorsan meg kell szabadulni tőle. A módszer, amit választott, nem a legtökéletesebb: jobb lett volna elégetni, de Ott a szök őkút szomszédságában erre nem volt lehet őség. Az is megfordulta fejében, hogy a pakkot egyszer űen leviszi a szemétgy űjtő konténerbe. Meg is tette volna, ha nem fél a macskáktól. Ezek a dögök állandóan Ott hancúroznak a szemétben. Biztosan el őráncigáltak volna néhány ruhadarabot. Rágondolni is szörny ű , mit jelentene mindez! Ha a szomszédok fölismernék az öreg holmiját, azt hinnék, nem adta meg neki a kötelez ő végtisztességet. Ezzel pedig nemcsak az erkölcsi követelmények ellen vétett volna, hanem a lakótársi biztonság ellen is! Aki meggyalázza a halottak emlékét, az bűnöző . És ha b űnöző , akkor mielőbb el kell távolítani a becsületes emberek közeléb ől. Azt persze nem hitte, hogy a lakást szomszédi közbenjárásra is elvehetik t őle, de azt igen, hogy ezek a becsületes honpolgárok pokollá tehetik az életét! Mennyivel egyszer űbb volt az a másik eset! Hány éve is történt? Huszonöt? Harminc? Annyi biztos, hogy a kápolnában akkor még nem volt villanyvilágítás. Mikor a nagybátyja meghalt, gyertyafénynél virraszottak. Csakhogy ezek nem templomi, hanem bolti gyertyák voltak. Sisteregve égtek, és szétolvadtak még éjfél előtt. Szerencsére a rokonok közt volt egy találékony ember, aki kerített valahonnan egy cip őkrémes dobozt, megtöltötte kocsiken őccsel, belenyomott egy darab pertlit, és meggyújtotta. A mécs alig pislákolt, és füstölt, akár a gyárkémény, de jobb volta semminél. Az asszonyok fojtott hangon beszélgettek, vagy bóbiskoltak, mert a halottat nem kellett siratniuk. Kétéves korától súlyos angolkórban szenvedett, megváltás volt neki a halál. A gyerekek hamar megunták a tétlenséget. Inkább kimentek a sírkövek közé bújócskázni. Amikor ebb ől is elegük lett, belopakodtak a harangtoronyba, és rángatni kezdték a kötelet. Az öccse, Gyuri volta legcsintalanabb. O találta ki, hogy lopják el a halott cip őjét. Eleinte hallani sem akart róla, de mikor Gyuri anyámasszony katonájának nevezte, beleegyezett. Odasomfordálta nyitott koporsóhoz, s mikor Gyuri elfújta a mécset,
512
HÍD
benyúlta szemfed ő alá. A vézna tetem valósággal beleveszett a csipkék, selymek tömkelegébe. Lábujjhegyre állt, de így is csak félkarnyira hatolhatott be a halál birodalmába. Végre megtapinott valamit! Zokniba bújtatott lábfej volt! Nagybátyjuk nem tudott járni, nem kellett neki cip ő ! De ha már idáig eljutott, valamit mégis tennie kellet. A zokni! Leráncigálta a halott lábáról a zoknit! Csak a temetést követ ő éjszaka döbbent rá, .mit követett el. A temet őből hazavitt tárgy nem hagyta nyugodni a halott szellemét! Utánajött, megzörgette az ablakot, és úgy huhogott, mint egy fülesbagoly! Borzasztó volt. Hiába húzta fejére a paplant, és hiába mondta el az összes imát, amit tudott, semmi sem használt. Reggelre fölszökött a láza, és olyan gyenge lett, hogy alig bírt kikászálódni az ágyból. De még így, lázas betegen is rögtön a temetőbe ment. A keresztnél letérdelt, elmondott három miatyánkot, utána pedig ráhúzta a zoknit nagybátyja fejfájára. A bőrönd persze nem hasonlítható össze a zoknival, ez nyilvánvaló. Ám mincsenek egymástól elkülöníthet ő helyek és helyzetek. Bárhol el őbukkanhatnak olyan összefüggések, amelyek kellemetlen képzetek felé terelik gondolatainkat. Elég csak ránézni erre az ütött-kopott ócskaságra, s máris az elmúlás, az elkerülhetetlen vég jut eszébe. Jó lenne tudni, miként került az öreg tulajdonába. Amikor el őször megpillantotta, fönt porosodott a ruhásszekrény tetején. Rögtön ki akarta hajítani, de aztán kiderült, hogy tömve van birsalmával. Mari kiválogatta a legszebbeket, sajtot f ő zött bel őlük, a b őröndöt meg bedugták az öreg ágya alá. Csapóajtó lett bel őle, a szó igazi értelmében: arra rendeltetett, hogy egy adott pillanatban kitáruljon, és elnyelje hajdanvolt gazdája holmiját. Igen ám, de ez a holmi az öregé volt! Az öregé, aki nemrég távozott el az élő k sorából! Gúnyája immár kapcsolatba hozható azzal a bizonyos zoknival: ha meztelenül temették el — márpedig ez cseppet sem lehetetlen —, akkor biztosan visszajön felöltözni! Elejtette a cigarettát. Igen, visszajön, de vajon hova? Ide, a k őfal mellé, vagy a térre néz ő nappaliba? Ez látszik valószer űbbnek. Rágondolni is borzasztó: a lakás ismét megtelik savanykás b űzzel, s mert a lélek egy rongyos hálóinget sem talál, amibe belebújhat, büdös marad örökkön-örökké! Ostoba gondolat volt, s őt egyenesen nevetséges, de nem elhanyagolható. Rég megtanulta már, hogy a döntés el őtt minden elképzelhet ő lehetőséget mérlegelni kell. Kivett egy újabb cigarettát, meggyújtotta, és ráült a b őröndre. Ez volt az a testtartás, amit régóta keresett: messzir ől úgy festett, mint egy fáradt utazó, aki éppen autóbuszra vár. Ebben a helyzetben senki fia nem gyanakodhatott rá. Kár, hogy el őbb nem jutott eszébe. Sok fölösleges gyaloglástól mentette volna meg. Amikor elbúcsúzott Maritól — még kora délel őtt —, az
HARC AZ ANGYALLAL
513
üzletnegyed felé indult, s azóta szinte állandóan mozgásban volt. Egyszerű en nem mert megtorpanni, mert azt hitte ezzel fölhívja a kapualjakban rejtőzködő spiclik figyelmét. Kiváltképp a magas, sovány férfiaktól tartott. Tudomása szerint így néztek ki valaha azoka fickók, akik a halottkém szerepét töltötték be az ispotályokban. Egy ilyen halottkém rögtön rájött volna miben sántikál, mert a b őröndb ől szivárgó b űz halottb űz volt, s mint ilyen semmiképp sem tartozhatott őhozzá. Még jó, hogy csak a belvárosban mászkáltak gyanús alakok. A sikátorokban alig járt valaki, és a köd is egyre jobban s űrűsödött. Már odahaza is sejtette, hogy nem lesz könny ű dolga az öreggel, de ilyen küzdelemre nem számított. Jákob harca lehetett ilyen, amikor elfogadta az angyal kihívását. Ott sem a gy ő zelem ténye volt a fontos, hanem az elhódított tér mélysége. Jákob igyekezett visszaszorítani az angyalt abba a kevéssé ismert tartományba, ahonnan évezredeken át csak reszketeg fénysávok bújtak elő , de az angyal nem hagyta magát. Egyenl ő ek voltak, küzdelmük pedig értelmetlen. Egyikük sem hajlotta kompromisszumra, pedig nem volt kétséges: ebben a küzdelemben nem lehetett másmilyen végkifejlet, csak kompromisszum. Az öreg meghalt. Átköltözött egy olyan tartományba, ahonnan nem bújhat ki semmilyen fénysáv. Nem maradt utána semmi, csak néhány viseltes ruhadarab. És mégis: ebben a néhány ruhadarabban ugyanolyan reszketeg fénysávok tündökölnek, mint amilyeneket Jákob látott ellenfele testén! Egy kabát, egy nadrág: akár ő maga is lehetne. Ha kiszedné a holmit, és szétszórná az úttesten, egész hadsereggel találná magát szemben. B űzölgő , borostás kép ű hadsereggel, mint Thészeusz, amikor megvívott a sárkányfogakból lett katonákkal. Ez a helyzet mégis más. A holmi csak addig titokzatos, amíg megtartja örökölt jellemző it. Onnálósága megszakad, mihelyt egy másik él őlény fönnhatósága alá kerül. A kabát, a nadrág nemcsak testre, lélekre szabott burok is, vagy, ha úgy tetszik, érzékelhet ő határ két tartomány között. Egy ilyen tartomány most elt űnt, ám határa még létezik, s ha így van, joggal hihető , hogy a tartomány is létezik valamiképp! Kétségbeejt ő helyzet! Hogyan harcoljon egy angyallal, ami nem is angyal, hanem egy ingek és gatyák közé illesztett tartomány?! Lehajolt, kipattintotta a zárat. A b őrönd tartalma nyomban szétszóródott a járdán. Találomra fölelemelt valamit. Elny űtt posztókabát volt, az öreg bevásárolni járt benne. Kicsit rázogatta, megnézte van-e a zsebében valami, aztán letette a fal mellé. Nem törekedett rá, hogy hajszálpontosan rekonstruálja az öreget: az els ő keze ügyébe kerül ő nadrágot illesztette hozzá, meg egy kockás inget, amit sosem viselt a kabáttal együtt. Az alsónemű vel még kevesebb gondja akadt. A térdig ér ő vászongatyák legfeljebb
514
HÍD
a rájuk varrt foltokban különböztek. Még egy pár zokni, cip ő, az agyonviselt ballonkabát, a posztókalap, és ellenfele ott feküdt lábainál. Nem tűnt félelmetesnek. A halálról sokféle mendemonda kering: Örök sötétség, végs ő megsemmisülés meg hasonló badarságok. Pedig a halál nem más, mint rejtőzködés: hasonló ahhoz a bújócskához, amit vaksötétben játszottak nagybátyja temetésén. Aki nyugton marad, tökéletesen rejtve van a mocorgók elől. Nem talál rá senki, legfeljebb az, ki maga is vállalja a hoszszan tartó mozdulatlanságot. Azonos szerepkörben mindenkire azonos feltételek érvényesek. A halott teste szétporlad, de egykor volt tartományának határát híven meg őrzi ruházata. Elég csak birtokba venni ezt a határt, és az időn kívüli birodalom menthetetlenül szertefoszlik. Elhajította a cigarettát, és levetette felölt őjét. Hideg volt, de nem törődött vele. Kilépett cip őjéből, letolta nadrágját, alsónem űjét, és kibújt ingjéből. A két burok egymás mellett feküdt a k őfal tövében. Most még választhatott: vagy visszalép saját birodalmának határai mögé, vagy behatol a másikéba, és testének melegével, kipárolgásaival, s azzal, hogy megmozdítja, irányítja ezt a szövetekb ől, cérnaszálakból, gombokból; cipzárakból létrehozott rendszert, ki űzi belőle egykor volt gazdája emlékezetét. Ez volt az a pillanat, amikor Jákob — fájós derékkal, megsántulva — eltávolodott az angyaltól. A küzdelem eldöntetlenül végz ődött, vagy ha úgy tetszik, kett ős vereséggel, s Jákobnak be kellett érnie azzal, hogy eldicsekedhetett utódainak végbevitt h őstettével. De ő nem elégedhetett meg ennyivel! Nem mesélni akart, hanem birtokolni. A burok szétzúzásának csak az els ő lépésnek kellett lennie. Sokkal fontosabb volt ennél a lakás! Maga is elcsodálkozott, milyen pontosan illik rá az öreg holmija. Kisebbnek, vékonyabbnak képzelte, és rongyosabbnak is. A ruha kényelmes volt és meleg. Sokkal melegebb, mint az övé. Lehet, hogy eddig tévesen kormányozta birodalmát? Lám, egy halottól is tanulhat az ember. Osszeszedte a levetett holmit, belegyömöszölte a b őröndbe, és megindulta keresztutca irányába. A kőfal végéhez érve még eszébe jutott a szag, de hiába szimatolt, nem érzett semmit.
