Haa a magasban ELÔADÁSOK A SZENT ISTVÁN TÁRSULATNÁL XX.
TOMKA FERENC
Halálra szántak, mégis élünk! Egyházüldözés (1945–1990) és az ügynökkérdés
TOMKA FERENC
Halálra szántak, mégis élünk!
SZENT I STVÁN TÁRS ULAT az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Budapest 2005
Sorozatszerkesztô Farkas Olivér és Sarbak Gábor Köszönöm szépen a meghívást!
© Tomka Ferenc, 2005 © Szent István Társulat, 2005 ISBN ISSN - Szent István Társulat Budapest, Kossuth Lajos utca . Felelôs kiadó: Dr. Rózsa Huba alelnök Felelôs kiadóvezetô: Farkas Olivér igazgató
Nagy szeretettel és tisztelettel köszöntöm mindnyájukat, mindnyájatokat! Nagyon sok ismerôs arcot látok köztetek, köszönöm, hogy elfáradtatok az elôadásra! Elôre bocsátanám, hogy a most kifejtett témáról hamarosan könyv jelenik meg a Szent István Társulatnál. Mi a témája tehát ennek az elôadásnak, mit szeretnék most kifejteni? Elôször is áttekintést szeretnék nyújtani arról, hogy mit élt át, milyen üldözéseknek volt kitéve a Magyar Katolikus Egyház a kommunista diktatúra alatt 1945 és 1990 között. (Az egyház fogalmán természetesen a keresztények egész közösségét értjük: hívôket, papokat, szerzeteseket és püspököket együttesen!) Ennek a korszaknak a mélyreható vizsgálatakor szinte lépten-nyomon találkozunk az egyház hôseivel-vértanúival, hitvallóival, börtönben vagy börtönön kívül üldözött és hitben megmaradó keresztényeivel, közösségeivel. Találkozunk a diktatúra embertelenségével, változó módszereivel, illetve láthatjuk az egyházüldözés különbözô „stílusú” korszakait. És szembe kell néznünk a tény
nyel, hogy létezett ebben korban (mint minden korban) a keresztények között is egy bizonytalan, olykor megalkuvó magatartás, amely – bár az üldöztetés kínjai között alakult ki, és sokféle árnyalata van – nem követendô példa. Fiatalok, felnôttek, teológiai hallgatók ismételten kérték, hogy ajánljak nekik olyan kézikönyvet, amelynek segítségével betekinthetnek az elmúlt 50 év egyházának és egyházüldözésének történetébe. Az egyház és a diktatúra történetének egy-egy eseményérôl, korszakáról sok jó és szakszerû könyvet és cikket ismerek. Ezek azonban a témának csak részterületeit dolgozták fel. Olyan kötetet viszont, amely egy átlagos (a részletkérdésekben elmerülni nem tudó) állampolgár vagy keresztény számára áttekintést nyújt e korszakról, és a ma gyakorta felvetett problémákra vagy támadásokra válaszolna, nem találtam. Ezzel szemben a média, amely a mindennapok emberét eléri, gyakran ugyanolyan hamisan mutatja be e kor történelmi és egyházi eseményeit – olykor tudatlanságból, máskor a tények tudatos torzításával –, ahogyan azt a kommunista korszak tette. Akik elkötelezett katolikusként élték át ezeket az évtizedeket, emlékeznek a történtekre; de közülük is sokak számára homályban maradt annak számos eseménye. Hiszen a diktatúrának sok embertelenséget sikerült titokban tartania a társadalom és a világ elôtt. Kevesek számára ismerôs, amit az 1990-es
fordulat utáni kutatások kezdtek feltárni: hogy a kommunista rendszerek tudatos tervszerûséggel és háttérmunkával (szovjet mintára és irányítással) készítették elô egyházellenes támadásaikat, koncepciós pereiket, papi gyilkosságaikat, a társadalom és a hívôk megfélemlítését. (Elég csak Mindszenty bíborosra, vagy a sok börtönbe zárt, vagy megkínzott szerzetesre, papra és világira gondolni.) Még kevesebbek elôtt ismeretes, hogy az egyház üldözése valójában nem 1964-ig vagy 1972ig tartott, hanem a diktatúra teljes bukásáig; és módszerei ma, 2005-ben is megjelennek. A 2002-es politikai fordulat után médiában szinte hetente megjelent a vád az egyházak, kiemelten a katolikus egyház vezetôi ellen. Eszerint az egyház legtöbb vezetôje saját hasznát keresve állt szóba a diktatúra funkcionáriusaival, titkosrendôri szerveivel, sôt: az egyházüldözô állam és rendôrség „ügynökévé” vált. Az egyház pedig – folytatta a vád –, elzárkózik e kérdés megvizsgálása elôl. A múlt rendszerrel együttmûködô egyházi vezetôk az állásukban maradhattak.1 A téma napjainkban, 2005-ben újra felizzott. Az ügynökkérdésre – az állammal való együttmûködés szempontjaira – visszatérünk még. Ezzel kapcsolatban emlékeznünk kell a sokszor fájó tényekre és bûnökre is,
1
Magyar Hírlap 2002. szept. 30.; Népszabadság 2002. szept. 3., szept. 28., nov. 3. stb.; vö. Népszava 2003. márc. 17.; Magyar Hírlap 2003. márc. 11. stb.
2004 decemberében a baloldali sajtóorgánumok napokon belül az egyházi ügynökök feldobott vádjával foglalkoztak. Budapesti Reggel dec. 9.; Népszava dec. 10. (két írásban is); Vasárnapi Hírek dec. 12.; Népszava dec. 13.; több rádiós és televíziós csatorna.
rendszer utódai el akarják terelni valamirôl a társadalom figyelmét (például a nagyon rosszul álló gazdaságról), akkor egy kiélezett témát vetnek fel, és arra igyekeznek irányítani az érdeklôdést. 2004-ben a katolikus iskolaügy tudatosan hamisított adatokkal való támadása volt a program, 2005 elején a fôpapok III/III-as érintettsége. Jöhet még más is. A kommunista diktatúrával – például a Rákosi-rendszerrel, vagy a politikai rendôrség 90-ig mûködô módszereivel – való ismerkedés tehát nemcsak egy letûnt kor megértéséhez vezeti el az érdeklôdôket, hanem magyarázatot is ad a jelen sok tényére, hazugságára (sajnos sok esetre csak ezt a szót tudjuk alkalmazni), és a hazugság és félrevezetés módszertanára. Olyan korban élünk, amelyben a letûnt diktatúra vezetôi büntetlenül élhetnek, és vezetô posztokat tölthetnek be társadalmunkban. Számosan közülük az ország leggazdagabb emberei lettek azáltal, hogy a rendszerváltáskor „elprivatizálták” a nemzeti vagyon jelentôs részét. Ôk, a háttérbe vonult titkosszolgálatok szakembereivel, és azok tapasztalatát felhasználva, most célba veszik a kor egyházának vezetôit, s úgy próbálják azokat bemutatni, mintha a rendszer vétkesei ôk lettek volna. A kommunizmus örökösei saját irataikat – sok jel szerint – eltüntették, és elôtérbe helyezik a papság (részben valós, részben hamisított) iratait,
amelyek az egyházat önvizsgálatra, bocsánatkérésre kell, hogy ösztönözzék. Az a mód viszont, ahogyan a média a témát a rendszerváltozás után tárgyalta, a társadalom tudatos félrevezetése. Mert a kor egyháza alapvetôen üldözött volt. Hitvalló és vértanú keresztények éltek benne; ezért nekünk keresztényeknek – minden igazságot keresô emberrel együtt – tisztelettel és hálával kell rájuk tekintenünk. És róluk alig esik szó. Mindez még inkább arra ösztönöz, hogy nézzünk szembe az elmúlt évtizedek egyházának helyzetével: elsôsorban a kor szépségével, de természetesen a vádakkal is. A kommunista korszak jelenleg ismert és feltárt dokumentumai közt elôkerültek tervek, amelyeket a párt legfelsôbb vezetôi készítettek (az 50-es években maga Rákosi Mátyás és – már akkor is – Kádár János) arról, hogyan tudják a tömegeket céltudatosan félrevezetni az éppen esedékes koncepciós hazugsággal; hogyan és milyen sorrendben kell ebbe a támadásba bevonni az egyes sajtóorgánumokat, a rádiót, és a közvélemény-formálás minden eszközét. A politikai fordulat óta többedszer vagyunk tanúi hasonlóan megtervezett támadásoknak.2 Amikor az elmúlt 2
felnagyítják azok jelentôségét, és ôk teszik a szemrehányást: „Az egyház kollaborált a diktatúrával!” (Miközben a „diktatúra” – ôk maguk voltak!) Lelkipásztori feladatkörömben (és mint e téma tanára) is találkoztam egy jelenséggel. Sok egyházi közösségben, a miénkben is, élnek olyan keresztények, akik saját bôrükön vagy családjukén tapasztalták meg az üldözést. Mellettük élnek olyanok is, akik az utóbbi években lettek kereszténnyé, és szüleik (vagy önmaguk is) kommunisták voltak. E keresztények között – korunk kiélezett pártpolitikai ellentéteinek légkörében – többször támadtak feszültségek. A kommunista kötôdéssel rendelkezôk kevéssé tudják megérteni, miért viseltetik fenntartással sok hívô a kommunizmust képviselô személyekkel, pártokkal, a múltra vonatkozó tájékoztatásokkal szemben. Az üldözéseket átéltek pedig, gyakran nem tolerálják elegendô szeretettel ezt az értetlenséget. Ugyanez a kettôsség uralkodik az egész társadalomban. Az újabban megtérôknek (illetve azoknak, akik közelebb szeretnének kerülni az egyház történelmének megértéséhez) meg kell ismerniük, milyen utat jártak végig az elmúlt évtizedek hívô katolikusai. Az üldözéseket megélteknek (és a 2005-ben ellenzéki pártokkal szimpatizálóknak) viszont tudniuk kell, hogy az 1970-es évektôl a kommunista rendszer változtatott politikáján. Ettôl a kortól kezdve a hazai kommunizmus arculata olyan lett, hogy sok nem
vallásos – vagy nem „másként gondolkodó” – állampolgár élhetett anélkül, hogy reflektált volna a diktatúra jelenlétére. Tudomásul kell vennünk azt a tényt is, hogy a 2000-es években polgártársaink széles rétege – vallásosak vagy nem vallásosak – még az 50-es vagy 60-as évek véres-gyilkos egyházüldözésérôl is alig hallott, még kevésbé a Kádár-korszak kifinomult vallásüldözési módszereirôl. Keresztény és emberi feladatunk, hogy ilyen múlt után, ilyen jelenben is megtaláljuk a párbeszédet ezekkel a testvérekkel és minden jóindulatú és jóakaratú emberrel. Az elôzôben megfogalmazottak bizonyára nyilvánvalóvá tették, hogy az elôadás célja az igazságot keresô emberek közötti párbeszéd keresése, és nem a sebek felszakítása. Amikor a kommunizmus diktatúrájával ismerkedünk, egyidejûleg tudnunk kell, hogy a marxizmus, illetve a kommunizmus létrejöttének okai között szerepe volt az igazságtalan társadalmi viszonyoknak (a kapitalizmusnak, illetve egyes országokban a kései-feudális elemeknek is). És az egyházellenességben is volt szerepe annak, hogy az egyházi vezetôk nagy vagyonokkal rendelkeztek, a felsô rétegek életét élték; továbbá, hogy a hívô nép sem állt mindig jézusi hivatása magaslatán. Amikor a mai magyar keresztény szembenéz múltjával, és hall egyháza üldözésérôl, egyidejûleg tehát meg kell vallania saját egyházának és a keresztényeknek törté-
Fogalmazza meg a zsinat „Egyház a mai világban” (GS) c. dokumentumának 19. pontja.
vagy olyan riasztó tapasztalatokkal rendelkezhettek, rendelkezhetnek papokról vagy keresztény ismerôseikrôl, amelyek befolyásolják ôket ateizmusukban, egyházellenességükben, pártállásukban. Ezeket az embereket elsôsorban nem a vita fogja közelebb vinni a tisztánlátáshoz, hanem egyrészt az a szeretet és megértés, amelyet a hívôk tanúsítanak irántuk; másrészt saját hibáink megvallása. Így kaphatnak tisztább képet a kereszténységrôl, s így érezhetnek hívást arra, hogy felfogásukat felülvizsgálják, és esetleg közelebb kerüljenek az egyházhoz. E napokban hallottam egy lelkipásztortól, aki egy megyeszékhelyen plébános, hogy náluk 2005-ben járult elsôáldozáshoz egy gimnazista, akinek nagyapja az adott megye állami-egyházügyi megbízottja (az egyházüldözés elsô felelôse) volt. Egy másik városunk plébánosa mesélte, hogy az ô egyházközösségüknek ma aktív tagja a város volt tanácselnöke, aki korábban, természetszerûen, ateista és elkötelezett párttag volt, s mint tanácselnök hivatalból feladatul kapta a helyi egyházak ellenôrzését és adminisztratív visszaszorítását. A szerzô plébániáján is léptek a megtérés útjára katona- és rendôrtisztek, valaha ateista pedagógusok. Legtöbbjüket nem elméleti vita vezette el az egyházba, hanem a keresztények között tapasztalt szeretet, illetve konkrétan a feléjük irányuló szeretet, amely felébresztette szívük mélyén a hit iránti érdeklôdést.
nelmi mulasztásait is. Saját hiányainkat látva megértôbbek leszünk az egyházat olykor egyoldalúan kritizálókkal szemben. A történelem egyházüldözéseivel kapcsolatban – a keresztényeknek – tudatosítaniuk kell, hogy míg ezek gyökerei gyakran az emberi gonoszságig nyúlnak vissza, a jó és a rossz szembenállásáig; az üldözésnek más okai is lehetnek. A II. Vatikáni Zsinat így fogalmaz: „Az ateizmus kialakulásáért gyakran maguk a hívôk is felelôsek. Az ateizmus okai közé kell számítanunk azt a bírálatot is, amelyet a vallások hívnak ki maguk ellen, sokhelyütt elsôsorban a keresztény vallás. A hívôknek emiatt nem kis részük lehet az ateizmus létrejöttében: ahelyett, hogy feltárnák Isten és a vallás igazi arcát, inkább eltakarják azt…” 3 Ha a hívô ember a múlt gazságaira gondol, nem feledheti azt sem, hogy a kommunista eszmékben sok humánus elem is volt (az emberi egyenlôség elve, a szegények felkarolása, a munkanélküliség megszüntetése stb.), amelyeknek megvalósítására sokan törekedtek. Nem egy embert ezek vonzottak a kommunisták soraiba. (Azt vizsgálni, hogy a valós kommunizmus hogyan valósította meg ezeket az elveket, nem feladata ennek az elôadásnak.) Ha az egyházat valaha üldözôkre gondolunk, vagy utódaikkal kapcsolatba kerülünk, azt is feltételezhetjük, hogy ôk egy negatív képet kaptak az egyházról, 3
A hívô testvéreinket arra is kérjük: miközben a kommunista egyházüldözésrôl hallanak, és emlékeznek e kor vértanúira, hitvallóira: imádkozzanak azokért, akik – a véres testi és pszichikai üldözés hatására – megalkuvókká lettek. (Vajon ki állíthatja biztosan magáról, hogy ô képes lett volna a szörnyû körülmények között helytállni?) Fohászkodjunk azokért is, akik üldözték az egyházat. Végül imádkozzunk azért, hogy egyházunk szembe tudjon nézni múltjával, meg tudja vallani azt, amiben tagjai ezekben az idôkben vétettek, s le tudja vonni a történtek tanulságait; és hogy a mai kor keresztényei, mindannyian le tudjuk vonni a tanulságot: mindaz, aki nem Istenbe, nem Krisztusba veti bizalmát, megszégyenül, míg aki Belé veti bizalmát, nem szégyenül meg soha. Merhet-e a címben foglalt témához nyúlni, aki nem történész? A kérdést többen feltették: Nem történészeknek kellene inkább hozzányúlniuk a kérdéshez? Az itt feszegetett témák feldolgozása érdekében én is fordultam több történész ismerôshöz, kérve ôket, foglalkozzanak e témával, írjanak róla ôk. „Nincs meg a történeti távlatunk” – mondták egyesek. Mások ezzel tértek ki: „Ha én írok e korról, rám támadnak: te ne szólj, te is a ’felsôbb egyházi rétegbe’ tartoztál abban az idôben.” Ismét mások: „Én nem éltem át e kort, a földalatti egyházat, az üldözöttséget; nem ismerem eléggé a korszak igazi kérdéseit!”
Ezért fordult meg a fejemben, ahogy elôadásom elején is említettem, egy ilyen témájú könyv megírásának a gondolata. A Gondviselés ajándéka, hogy a könyv írása során meglepôen sok olyan dokumentumra és - az elmúlt évtizedekkel foglalkozó történetírást érintô - tényre bukkantam, amelyek a történészek számára is újdonságot fognak jelenteni, felvetett kérdéseink megvilágítása és tisztázása szempontjából pedig rendkívüli jelentôséggel bírnak. (Ezek az adatok egyébként utalnak arra is, mennyire fontos, hogy keresztény kutatók is összefogottan foglalkozzanak e kor történeti feldolgozásával!) Amellett, hogy írásommal szerettem volna egy „népszerû összefoglalást” adni a mai olvasó kezébe a korról, volt egy másik tény is, ami sarkallt arra, hogy írjak. Mert egy olyan sajátos helyzetben éltem végig ezt az idôszakot, ami ritka betekintést adott a korabeli egyház helyzetébe. A diktatúra alatt az egyházban – sarkítottan fogalmazva – két pólus, két „világ” alakult ki. Az egyik: azok világa, akik az állammal kapcsolatot találtak; a másik: az állam által üldözöttek (az élô lelkipásztorkodásban és elsôsorban a „földalatti” kisközösségekben vagy éppen szerzetesrendekben dolgozók) világa. Amikor ma a kor tanúi a korabeli egyházat megítélik, gyakran kiütközik véleményükbôl, ki hol állt, hiszen könnyen megesik, hogy ki-ki a maga oldaláról ítéli meg a történteket. Ilyen összefüggésben én
magam azon kevesek közé tartoztam, akik egyszerre éltek a kettészakított egyház mindkét világában. Éltem egyrészt az üldözött egyházban: fiatalként és papként a „földalatti” kiscsoportos, közösségi munkában, állandó rendôrségi megfigyelés alatt és fenyegetések közepette. Részesültem állami tilalmakban, mert az állami szervek veszélyesnek tartottak. Idôszakonként nem jelenhettek meg írásaim, nem tarthattam elôadást országos konferenciákon; két alkalommal, sikeres pályázataim ellenére, alkalmatlannak bélyegeztek arra, hogy Budapesten, a Hittudományi Akadémiánkon egyetemi tanár legyek stb. Másrészt éltem az egyház másik szférájában is. Az állam törekedett arra, hogy lehetôleg az „ô embereit” engedje szemináriumokban tanítani, a teológiai életben szerepelni, városban lelkipásztorkodni. Így elsôsorban 16 éves egri teológiai tanári mûködésem alatt, az állammal párbeszédet keresôk, esetenként „kollaborálók” között éltem. A kötet – a mondottak értelmében – nemcsak történelmi összefoglalást ad, hanem megjelenik benne a személyes beszámoló, az „oral history” mûfaja is. A történeti részekhez kapcsolódva (amelyek a könyv nagyobb részét alkotják) felidézem személyes élményeimet is, amelyekkel egy-egy kevéssé feldolgozott vagy éppen vitatott kérdést szeretnék megvilágítani.
Felelôsséggel tartozva a kor helyes megítéléséért, a kötet írására tehát sajátos tapasztalatom is indított, és kötelezett arra, hogy az egyoldalú beállításokkal szemben a történelem számára leírjam: bár valóban akadtak gerincetört kollaborálók, de az egyháznak „ebben a felében” is sok hívô, egyházért élô pap élt. Ezt ugyan a kort átélt legtöbb katolikus hívô tudta, ma a média és egyes csoportok, és esetenként történelmi jellegû írások is az ellenkezôt állítják, mintegy fekete-fehéren ábrázolva a kor szereplôit. Sôt, ez utóbbit állítók nagy irodalmi munkásságot fejtenek ki véleményük hirdetése érdekében. A kor egyházáról és püspökeirôl megjelent jellemzésekben legnagyobb arányban az ô véleményüket olvashatjuk. Amikor a korra vonatkozó tapasztalataimról beszéltem történész ismerôsökkel, többen – a történelem iránti felelôsségemre hivatkozva – biztattak, hogy írjam le, amit megéltem. Mert a történelem kutatóinak szüksége lesz olyan tanúk vallomásaira, akiknek belülrôl van tapasztalata a kor egyházáról. Sokan várnak egy könyvre, mely bemutatja a diktatúra egyházát. Könyvem vázlatát közölte az Új Ember katolikus hetilap, folytatólagos cikkekben. Írásaimra sok köszönet és biztatás volt a visszhang. Többen kértek, adjam ki ezeket az írásokat könyv alakjában is. Ez a kérés is sarkallt, hogy ne csak a vitatott témákról írjak, hanem némi áttekintést is adjak a korról.
Szolgáljon a könyvben bizonyára jelentkezô különbözô hiányok mentségére, hogy a témánkba vágó – a kiadás napjaiban a médiában megjelenô – sok téves információ hatására sokan sürgették a könyv minél hamarabbi megjelenését. A sürgetés jogosnak látszott, de emiatt el kellett tekintenem a további csiszolásoktól, az anyag további érlelésétôl, árnyalásától. A hatalmas történelmi anyaghoz természetesen a létezô irodalmat használtam fel. A lábjegyzetekben utalok a felhasznált mûvekre. Jó, ha az Olvasó tudja, hogy bár a kor sok kérdése feldolgozásra vár még, a történészek több témát átkutattak már, mint a mindennapok embere gondolná. Az Olvasó számára bizonyára érdekessé teszi a kötetet, hogy nemcsak több korabeli fényképet talál benne, hanem eddig még nem közölt (és egyébként is ritkán látható) titkosrendôri felvételeket, és titkos dokumentumok fényképeit is. Köszönettel tartozom testvéreimnek, munkatársaimnak, akik tanácsaikkal segítettek egyes megfogalmazások finomításában; plébániánk munkatársainak, akik átvállalták sok feladatomat, hogy legyen idôm az írásra; és mindazoknak, akik segítettek a könyv megjelenésében. Amikor a kötet címét kerestük a Kiadóval és munkatársaimmal, Szent Pál Korintusiakhoz írt második levele jutott eszünkbe:
„Mindenfelôl szorongatnak, de össze nem szorítanak, Kétségeskedünk, de kétségbe nem esünk, Üldözést szenvedünk, de elhagyottak nem vagyunk, Földre terítenek, de el nem pusztulunk, Testünkben Jézus kínszenvedését hordozzuk szüntelen, Hogy Jézus élete is megnyilvánuljon testünkön. Életünk folyamán váltig halálra szánnak minket Jézusért, hogy Jézus élete is megnyilvánuljon testünkön.”
(2Kor 4,8-13)
Ez könyvünk eszmei mondanivalója, a múltra és a jelenre vonatkozóan. Ezen páli szavak összefoglalásaként született meg a kötet címe: „Halálra szántak, mégis élünk!” Köszönöm a türelmet, köszönöm a figyelmet.
