Gintli Tibor HAJÓZNI VAGY MEGÉRKEZNI? - Az emlékezés kérdései Krúdynál -

Gintli Tibor HAJÓZNI VAGY MEGÉRKEZNI? - Az emlékezés kérdései Krúdynál -

Az emlékezés jelentőségét Krúdy prózapoétikájában, különösen a Szindbádkötetek elbeszélésmódjában a recepció régtől fogva hangsúlyozza, s csak szórvá­ nyosan találkozhatunk olyan értelmezésekkel, amelyek szerepét korlátozott érvé­ nyű, s nem pedig meghatározó jegynek tekintik.1Az emlékezet narratívát szervező szerepét elsőként magunk is egy Szindbád-kötet példáján vizsgáljuk meg. Olyan Szindbád-szöveget igyekeztünk választani, amelyben az emlékezés szituációjának kifejtettsége, e helyzet szövegalkotó szerepe, valamint az eltérő emlékezetértelme­ zések jelenléte a lehető legszemléletesebbnek mutatkozik. E megfontolások alap­ ján a Szindbád ifjúsága mellett döntöttünk, mert ebben a tekintetben ez a kötet sok­ kal összetettebb szövegnek tűnik, mint például a Szindbád: a feltámadás, melyben az emlékezés problémája korlátozottabb érvényű. Ez megmutatkozik a két kötetre jellemző, visszatérő szituációk különbözőségében, valamint az emlékek elbeszélé­ sének terjedelmében is. Az elsőként említett kötet fejezetei2 a visszatérést mint az emlékezés metaforáját sokkal inkább kiaknázzák, mint a második kötet a visszatérő halott szituációját. Ebben az alaphelyzetben egyébként szintén benne rejlik az em­ lékezésfolyamat reflexiójának lehetősége, mégis lényegesen kevésbé válik meg­ határozó poétikai eljárássá, mint az értelmezésre választott szövegben. Némiképp kiélezve a különbségeket: míg az Szindbád ifjúságában az emlékezésfolyamat elbeszé­ lése tekinthető meghatározónak, addig a másik kötetben nemritkán mindössze a Szindbád múltjából kiemelt történetek elbeszélésére egyszerűsödik az emlékezés. Ez a különbség annál is inkább lényeges, mert az emlékezet hagyományos és a modernitásra jellemző felfogása között éppen az az egyik lényeges elhatároló mozzanat, hogy utóbbi az emlékezés folyamatának elbeszélését teszi hangsúlyossá, míg előbbi esetén az emlékezés egy összefüggő múltbeli történet elbeszélésében ölt testet.3 A Szindbád ifjúságának ebből a szempontból egyik legérdekesebb fejezete a Szindbád, a hajós című. Hangsúlyossá tételére amellett, hogy az 1911-es kiadásban a könyv első fejezeteként szerepel, a cím is kellő alapot nyújthat. Az utazás motí­ vumát - melynek jelentősége kézenfekvő a Szindbád-szövegekben - a Krúdy1 Vö. Bori Imre: „Krúdy Gyula nagy évtizede.” In uő: Fridnlin és testvérei. Újvidék, 1976. 74. 2 A kötet rnűfájiságának kérdésében D érczy Péter tanulmányát követve (Szindbád és Esti Kornél. Műfaj, szerkezet és világkép. I.iteratura 1986. 81-89.) elfogadjuk a kötet regényszerű olvasásának lehetőségét, ez magyarázza a 'fejezet’ megjelölés használatát. s Wolfgang D ü SSing : Erinnerung und Identitat. Fink, München, 1982. 17.

80

Gintli Tibor

recepció már korábban is gyakran kapcsolta össze az emlékezéssel, amit a művek cselekménye már a szó szerintiség szintjén is alátámaszt, nem beszélve arról, hogy a gyerekkorban választott név megtartása az elbeszélt időben, Szindbád férfi korá­ ban, ugyancsak a jelen-m últ kapcsolat fontosságára hívja fel a figyelmet. Magunk az utazás-emlékezés összefüggésnek a metaforikus vonatkozásait hangsúlyozzuk, azaz Szindbád utazását mint az emlékezés metaforáját fogjuk fel. Megközelíté­ sünkben tehát az utazás nem csupán az emlékezést elősegíteni hivatott esemény, hanem az utazás maga az emlékezés folyamata. Szindbád nem azért utazik, hogy emlékezni tudjon, hanem utazása maga az emlékezés. A cím intertextuális jelen­ tésvonatkozását tehát így olvassuk: Szindbád, az utazó, illetve egy lépessel tovább: Szindbád, az emlékező. Az értelmező jelző jelen esetben nem az értelmezett szó valamely aspektusát ragadja meg, hanem azonosítást tartalmaz. Az intertextuális vonatkozást ebben a tekintetben is érvényesnek tartjuk: ahogy az Ezeregyéjszaka szövegvilágára vonatkoztatva azonosításként, definíciószerű meghatározásként fogható fel a „Szindbád, a hajós” értelmezős szerkezet - hiszen a gazdag Szindbádot az azonos nevű koldustól ott is egy (állandó) jelző különbözteti meg -, úgy Krúdy kötetében is Szindbád alakjának legpontosabb leírása: aki emlékezik. Ez a meghatározás azonban - mint ahogy azt a fent mondottakban már jeleztük - nem csupán a Szindbád, a hajós címet viselő fejezet Szindbád-alakjára áll, hanem vala­ mennyi fejezetére, függetlenül az egyes részek alakjai között mutatkozó esetleges szakadásoktól, az alak folytonosságának esetleges hiányaitól.45Mit m ond számunk­ ra a cím erről a szövegről, ha olyat állít, ami valamennyi fejezetre igaz? A mi olva­ satunkban azt, hogy ez a fejezet ragadja meg legmélyebben, legösszetettebb mó­ don az emlékezésfolyamat működését. Itt nem egy-egy aktuális emlékvonatkozást emel magába a cím, hanem az emlékezést magát. (Ilyen címet hiába is keresnénk a kötet többi fejezetében, talán A hídon fogható fel m ég némiképp hasonló módon abban az esetben, ha a hidat az emlékezés metaforikus helyének tekintjük a szö­ vegben. De az a definitív jelleg, amelynek az általunk értelmezésre választott szöveg címének esetében lehettünk tanúi, innen is hiányzik.) Az emlékezésfolyamat értelmezésének kiindulópontjául azt a kérdést válasz­ tottuk az első fejezet olvasása során, hogy az emlékezésnek milyen modalitását/modalitásait rejti a mnemotechnikai folyamat kezdetét jelző, második bekez­ désbeli mondat „[Szindbádnak] egyszer eszébe jutott, hogy elmegy megkeresni ifjúkori emlékeit."-'' Olvasatunk szerint a fejezet egésze erre a kérdése adott válasz(ok)ként értelmezhető, kezdjük mégis elsőként a kiemelt m ondatnak tulajdonítható jelen­ tések boncolgatásával. A variációk formájában a kötet más fejezeteiben is vissza­ térő kijelentés már önmagában alkalmas arra, hogy felhívja a figyelmet az emlé­ kezésfolyamat összetettségére. A meg- igekötő ugyanis azt az igei vonatkozást

Gábor: „Krúdy és a Szindbád.” In Míves semmiségek. Elaborate triflus. Tanulmányok Ruttkay Kálmán 80. születésnapjára. Szerk. IrrzÉs Gábor-KisÉRY András. Piliscsaba, 2002. 370. 5 Itt és az alábbiakban a következő szövegkiadásra hivatkozunk: K rúdy Gyula: Szindbád ifjúsága. Athenaeum, Bp., [1925.] 25.

4 B ezeczky

Az emlékezés kérdései Krúdynál

81

jelzi, amelyet az indoeurópai nyelvek többségében önálló igeidők fejeznek ki - a befejezettséget. E m ondatnak tehát egyfelől olyan hangsúly adható, amely az emlékezés folyamatának lezárható voltát, célhoz érkezését sugallja, ami a végső soron az emlékezet tartalmának rögzíthetőségét feltételezi. Másrészt azonban olyan intonáció is kölcsönözhető a szövegnek, amely az emlékezés során bejárt távolságot, a jelen és múlt közötti mozgásban leküzdött nehézségeket, tehát az emlékezés aktív folyamatát emeli ki (elmegy megkeresni). A két említett emléke­ zet-megközelítés a szövegnek ezen a pontján még nem állítódik élesen szembe egymással, mivel a másodikként említett jelentésréteg csak nagyon halványan érzékelhető. Ugyanakkor megállapítható, hogy ezek a hangsúlybeli eltérések éppen olyan pontokat érintenek, amelyek a rögzíthetetlenség és a végérvényes rögzítettség elvét valló emlékezet-értelmezések között határvonalat képeznek, s ennyiben a fenti hangsúlykülönbségek eltérő emlékezet-felfogásokhoz utalha­ tók. A lezárható emlékezés, a végérvényesen rögzült emléktartalom koncepciója az emlékezetet egyfajta rendelkezésre álló tárházzal azonosítja. Az emlékezés lezárhatatlanságát valló emlékezet-felfogásnak - mint az az alább következő in­ terpretációból kitűnik - két jellegzetes típusát különböztethetjük meg. Az egyik a hegeli Erinnerung hagyományát követve, az emlékezést olyan lezárhatatlan folyamatként közelíti meg, amelyben a szubjektum oly m ódon sajátítja el m últ­ ját, hogy azt jelenbeli aktusai révén mindig átformálja, tehát az mindig másként adódik számára. Az emlékezésnek ez a folyamata azonban egyfajta szintézis j e ­ gyében történik, melyben az emlékező lényegisége megszületik, kibomlik, illetve fenntartódik. A felejtés és az emlékező jelenbeli szituáltsága ugyan mindig újra­ alkotja az emléktartalmakat, ezek azonban egy dinamikusan elgondolt, latens egység jegyében, alapvetően a folytonosság elve szerint szerveződnek. Az emlé­ kezés időbeliségét radikálisabban elgondoló emlékezésmodell szerint, a temporálisan adódó emléktartalmakat nem kapcsolja össze egymással a megszüntetve megőrzés dinamikája, tehát a temporálisan érvényes emlékezések nem alkotnak sorozatot, hanem a szakadás, az összefüggéstelenség mintázatát mutatják. A Szindbád ifjúsága-kötetben megjelenő emlékezésmódok megítélésünk szerint e három modell közötti folytonos mozgásként közelíthetők meg. Többnyire az emlékezés kétosztatú megjelenítése érvényesül, amelyben a változatlan azonos­ ság megragadása, illetve az ugyanazonosként6 történő visszaidézés lehetetlensé­ ge kerül szembe egymással, emellett azonban megítélésünk szerint a rögzíthetet­ lenség különböző módon elgondolt, fent jelzett változataira is találunk példát.7

fi Itt és a későbbiekben az ’ugyanazonos’, 'ugyanazonosság’ kifejezéseket a Ricoeur által definiált értelemben használjuk. (Vő. Paul R icoeur.' „A z én és az elbeszélt azonosság.” In uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Bp., 1999. 373-411., valamint „A narratív azonosság." In Narrativák 5. Szerk. L ászló János és T homka Beáta. Bp., 2001. 15-25.) 7 A különböző emlékezet-koncepciók egy adott szövegben történő együttes tematikus, illetve poéti­ kai megjelenése a korabeli európai próza kiemelkedő szövegeiben, így Proust regényében is meg­ található. Proust emlékezés-fogalmáról szólva Jauss említést tesz egyfajta állandó Énről abban az összefüggésben, hogy az emlékezés során megvalósuló azonosság az egykori és mai Én között

82

Gintli Tibor

Visszatérve a Szindbád, a hajós című fejezethez, úgy véljük, hogy az emlékezés különböző modelljeinek nyomai nem csupán az idézett részletben, hanem a feje­ zeten végigfutó motívumokban is fellelhetők. Már az első bekezdés utal arra a két egymás mellett haladó szálra, amely megítélésünk szerint folyamatosan keresztezi egymást: „A mohos zsindelytetők alatt, ahol az algimnázium meghúzódott, Szindbád semmiféle nevezetes emléket nem hagyott maga után a névaláíráson kívül a torony falán; ellenben a tánciskolában, táncos lányok és fiúk között, Szindbád emléke sokáig kedves emlékezetben maradott, amint a következőkből majd minden kiderül.” (25.) A tánciskolabeli történések, közelebbről Anna nevetése és térdének látványa, valamint a névaláírás már itt, a szöveg elején kiemelt pozícióba kerül. (A kiemelt részlet ugyanakkor a mindentudását és jólértesültségét fitogtató, netán önmaga felett ironizáló elbeszélői hanggal szemben is óvatosságra int. Hiszen értelmezé­ sünk szerint az elbeszélői anticipációnak később egyetlen eleme sem teljesül be: nem nyerünk bizonyságot arról, hogy az említett aláírás valóban megtalálható a torony falán, Szindbád tánciskolabéli emlékezetéről pedig elég annyit m onda­ nunk, hogy megjelenése idején idegenként viszonyulnak hozzá.8) Az emlékezés szempontjából relevánsnak tekintett szövegmozzanat, a torony újra meg újra fel­ bukkanó képe, illetve a falára felírt név, a narrátori hang harm adik személyben elhangzó előrevetítése után m ár az átélt beszéd belsővé tett modalitásában jele­ nik meg. E másodszori feltűnése alkalmával, az emlékkép megjelenésének nyo­ feltételezi a belső idő kontinuitását. Bár kétségtelen, hogy véleménye szerint ez a kontinuitás, ahogy az Én egyfajta állandósága is, az egymást követő Ének szukcesszív sorában van jelen. Ennek megfelelően ez az Én nem statikus, nem állapotszerű: az állandó Én nem azonos egyfajta mély Énnel. (Vö. Hans Róbert Jauss: „Idő és emlékezés Martéi Proust/lz eltűnt idő nyomában című regényében.” In Az irodalom elméletei II. Szerk. T homka Beáta. Pécs, 1996. 72.) Éppen ennek a kontinuitást feltételező emlékezet-felfogásnak a kizárólagosságát vonja kétségbe Rainer Wárning, mikor Az eltűnt idő kétféle emlékezet-koncepciójáról beszél. A regény „hivatalos” emlékezet-felfogását az önkéntelen emlékezés feltárulásként prezentált fogalmában látja, melyet romantikus alapokra vezet vissza. Ezzel a totalizáló emlékezet-fogalommal szemben azonban egy másikra is rámutat, amely az emlékezet folyamatosságával szemben a szakadást, a célhoz nem érő keresést és a megismerés lehetetlenségét állítja, s ezzel tagadja az emlékezet totalizáló képességét. (Rainer W arninc.: „Vergessen, Verdrángen und Erinnern in Prousts A la reclierclie du temps perdu." In Memória. Vergessen und F.rinnern. Poetik und Hermeneutik XV. Hrg. von Anselm H averkamp und Renate L achmann . Fink, München, 1993. 161.) Ezt az. emlékezetmodellt Albertine alakjának a szemlélődő Martéi számára adódó sokféleségét értelmezve mutatja be. (Az értelmezett szöveg­ hely a regény magyar kiadásában: Az eltűnt idő nyomában II. Bimbózó lányok árnyékában. Bp., 1983. 573-574.) Warning gondolatmenete szerint már Albertine első érzékelése a kifürkészhetetlen sok­ féleség hatását kelti, minden egyes újabb érzékelése pedig e megfejteden, emlékezésben felidézett kép és az új kép közötti oszcillációként születik meg. Ez a jelenség egy teljesen imaginárius Albertine-alakhoz vezet, amely mindig másként adódik Marcel szemléletében. Az egymásra sor­ jázó emlékképekből nem alkotódik meg egy a hegeli Erinnerung fogalmának megfeleltethető szintetizált emlékkép. Ami egyedül folytonosnak tekinthető, az az elkülönböződés tapasztalata, amely minden egységesítő emlékezést meghiúsít. (Warninc : i. m. 166-172.) 8 „A hangulat tagadhatatlanul feszes és ünnepélyes volt az idegen vendég jelenlétében.” Szindbád ifjúsága. 40.

Az emlékezés kérdései Krúdynál

83

mát követve a szöveg az emlékezésfolyamat működésének természetébe is némi bepillantást enged. A torony képe nem egy előre kész, rendelkezésre álló történet nyomán idéződik fel, hanem fragmentumokból álló emlékképek esetleges, asszo­ ciatív kapcsolatai vezetnek hozzá: „[mjintha most is látná maga előtt a bakon a főerdész piros fülét és arcát...” —> „a főerdész úrnak [...] piros volt a bekecse...” —>„És íme, a pohos toronynak dereka [...] éppen olyan színű, m int a régi bekecs volt. Piros a torony hasa, —>mint egy jezsuita generálisnak a köntöse, akinek ké­ pét ugyan hol is látta valamikor?” De nem csupán ez a négy elemből álló asszo­ ciatív lépéssor utal a szövegben az emlékezés folyamatának uralhatatlanságára, hanem a szilárd emlékstruktúra, az eleve adott rend tematizált hiánya is: „Szindbád lehunyta a szemét, hogy emlékei között, amelyek a völgyben elterülő városka látására seregestül rohanták meg, valamelyest rendet csináljon. De könnyebb lett volna ekkor a malomgát zuhogójánál lerohanó Poprád acélos vizéből kiválogatni a vízcseppeket származásuk helye szerint, mint Szindbádnak osztályozni, rendszerezni emlékeit, amelyek huszonöt esztendő után egyszerre meglátogatták.” (28.) Az emlékezés továbbra sem egy már előre kész történet mozgósításaként szer­ veződik. Hiszen az egyetlen folyamatos történet-elbeszélésnek ható szakasz (a vá­ roskapitány lányai) sem ilyen képet mutat. A ház látványát Anna kacagásának emléke követi, majd a fehér, kerek térdek látványa, amelyhez a halott Máriára vonatkozó emlékkép a fehér harisnyás, merev lábak felidézésével kapcsolódik. Az emlékezet megalkotottságát ez utóbbi részlet önmagában is jól szemlélteti. Mária iránt semmiféle vonzalomra nem utal az átélt beszédet alkalmazó elbeszé­ lés, míg a lány halála után Szindbád akkori emlékezése már egy hajdani szerelem narratíváját alkotja meg: „És a fehér ndiás, fehér arcú lánykát meglátván, furcsa gerjedelmek ébredtek fel az ifjúban. Úgy érezte, hogy ez a leány szerelme volt, soha be nem vallott szerelme, és most illene először és utoljára megcsókolni, mielőtt a föld alá temetnék.” (34.) A kiemelt részlet nem abból a szempontból érdekes, hogy a viszonynak melyik értelmezése felel meg, úgymond a „valóságnak”, hanem azért, m ert bemutatja, hogy az emlékezés lényegében értelmezés. Nem egy időtlen, az emlékező számá­ ra eleve adott tartalom mechanikus visszaidézése, hanem a m últra vonatkozó interpretáció. Tehát az emlékezésben mindig aktívan vesz részt a jelenbeli Én. Ha ez így van, s a különböző időpillanatokhoz kapcsolódó Éneket nem egy közös szubsztanciális Én-alapra igyekszik visszavezetni a szöveg, akkor az emlékezési folyamat lezárbatatlan, hiszen mindig másik Én interpretál. Az emlékezést elsajátításként meghatározó emlékezésmodell jelenlétére egy másik nyom is utal. Feltűnő s az erős ironikus indexek által még inkább kijátszott eleme a szövegnek, hogy a két egykori iskolatárs emlékezete gyakorlatilag sem­ miben nem egyezik:

84

Gintli Tibor

„Az orvosról csakhamar kiderült, hogy egykor iskolatársa volt a hajdani algimnázi­ umban; Fritznek hívták. Szindbád többre nem tudott emlékezni, bár az orvos mindenféle kalandokat, nagyszerű jeleneteket emlegetett a múltból.” (35.) Vagy egy másik helyen: „A vörös doktor élénken közbeszólt: -Tán hallottad a híres lovag Bertyánszky nevét? No és az öreg Bertyánszkyt biztosan ismered. Az akkor volt itt táncmester, mikor te hátulgombolós nadrágban jártál, és minden nap jól elvertünk a sétatéren. Emlékszel, hányszor földhöz vágtalak? Egyszer a toronyból a lépcsőn is legurítottunk. Szindbád ezen dolgokra ugyan nem emlékezett, de a tánciskola érdekelte.” (37.) Az idézett részlet más vonatkozások miatt is figyelmet érdemel. Szindbád az elbe­ szélés során megvalósuló emlékezési folyamat előtt úgy tekintett egykori önm a­ gára, m int a legjobb valcertáncosra. Ebben az emlékösszefüggésben azonban most idegenül mozog: nem emlékszik a tánctanárra, nem érzi otthon magát a táncteremben. A valcertáncos szóban érződő eleganciával szemben a tánciskola mostani képe ormótlan cipőket és esetlen táncosokat mutat. A két emlékezés között tehát rés nyílik, más narratívába rendeződnek, elkülönböződnek egymás­ tól. A másik figyelemre méltó mozzanat az, hogy Fritz emlékezésében is fölvillan a tánciskola és a torony képe, tehát mindkét motívum, amely Szindbád éppen zajló emlékezésében is kiemelt szerepet kap, de - mint arról még az alábbiakban szó esik - egészen más narratív sémába rendeződve. Ezeket a sémákat az emlé­ kező értelmező szerepe alakítja: Fritz adomákra, heccekre beállítódott (ön)szemlélete csupa anekdotát lát ott, ahol Szindbád - legalábbis a szöveg zárómon­ datáig - megrendítő élményeket keres.9 A fenti megjegyzésekben jelzet emlékezésmodell azonban nem érvényesül kizárólagosan, ugyanis a térdek történetéhez kapcsolódva olyan sor is megalkot­

9 A három lány felidézett emlékképe a regényszerű olvasás esetén más vonatkozásban is rámutat az emlékezésnek a felejtés és elsajátítás dialektikájában megragadható kreativitására. Az Ifjúi évek című fejezetben és a most tárgyalt szövegben elbeszélt alakok között számos hasonlóság fedezhető fel. Ott is három lányról esik szó, azonban az első fejezetben a szolgabíró, a másodikban a város­ kapitány lányaiként említődnek. Keresztnevük sem azonos (Magda, Anna, Róza - Anna, Janka, Mária), az egyetlen ismétlődő név is különbséget jelez, mert az első szövegben valószínűleg a középső lányt hívják Annának, míg a második esetében a legidősebb viseli ezt a nevet. Elbeszélt tulajdonságaik sem azonosak. Míg példáid Magda alakját az. üriihús sütésének művészi gyakor­ lása, a kézimunkázás, valamint a végtelen hosszú regények olvasása rajzolja meg, addig ezzel a visszafogott, házias és érzelmes, z.sánerképszerű figurával szemben a második fejezet Annája kacér, sőt kihívó, kitörő vitalitáséi. A legkisebb lány jelleméről is eltérő vázlatot ad a két szöveg: Róza igencsak életvidám, míg Mária beteges, halk és szomorú. Ugyanakkor Róza és Mária rajzá­ ban egyezik az életkor, valamint mindkettőről azt olvashatjuk, hogy Szindbád tanulótársa volt. Az egyezések és eltérések szövevényes játékának egyes elemeit még hosszan sorolhatnánk. Ehelyett megelégszünk azzal a következtetéssel, hogy a két szöveget összetartozó fejezetekként olvasva, az, emlékezésnek olyan értelmezése rajzolódik ki, amely az emlék tartalmának állandósá­ gával, mintegy a megtörténtségben eleve adott voltával szemben az emlékezés idejéhez kötött En értelmező, s ezáltal emléktartalmat formáló, létrehozó szerepét hangsúlyozza.

Az emlékezés kérdései Knidynál

85

ható a szöveg elemeiből, amely éppen nem az emlékezet temporális érvényessé­ gére, hanem egyfajta állandóságára utal. (Más kérdés, hogy - mint arról később szót ejtünk - ezt a tendenciát folyamatosan kikezdi, ellensúlyozza a névaláírás visszatérő motívuma.) Arra az összefüggésre gondolunk, amely az Anna-alak első megidéződése és a tánciskolái jelenet között bontakozik ki. Az emlékező Én és az egykori Én távolsága az első alkalommal még jól érzékelhető, melyben az átélt be­ széd világosan jelzi a nőkhöz való viszony gyermekkori és jelenbeli különbségeit: „Ah, a fehér, kerek térdekre íme most is emlékezik. Igen, igen, abban az időben csak a térdekre és a térdek körüli részekre volt kíváncsi Szindbád a vetkőző nőknél [...]” (33.) Ezt a távolságot a két Én között a részlet ironikus modalitása is hangsúlyozza, amely - bármelyik Énre vonatkoztatjuk is irányát - m indenképpen elmélyíti a kö­ zöttük tapasztalható szakadást. Ezzel magyarázható, hogy az Anna-képhez való közeledés dinamikájának függvényében az ironikus hangoltság is visszaszorul, illetve egy időre felfüggesztődik. Az emlékező Én, illetve az egykori Én közeledé­ se Anna nevetésének hallatán vesz lendületet, amikor az emlék jelenvalóvá válik: „A különös és titokzatos kacagás Szindbád füléhez ért, és a hajós meglepetten, csodál­ kozva emelte föl a fejét. Ezt a kacagást ő már hallotta valahol, valaha... Igen, így kacagott Anna, a szép, telikeblű és kövérkés Anna [...]” (40-41.) A meglepetésben adódó távolság néhány mondattal később megszelídül, s szinte a magától értetődőségnek adja át a helyét: „Szindbád, a hajós alig csodálkozott azon, hogy Fritz táncosnőjében a telikeblű és világos hajú Annát fölismerte. Igen, ő volt az. Anna: a régi szép, kacér nevetgélő Anna [...]” (41.) Ezen a ponton az emlék olyan módon látszik jelenvalóvá válni, mintha teljes egy­ kori mivoltában térne vissza. A múlt és jelen közötti különbség tehát az eltörlődéshez kerül közel, hiszen úgy tűnik, pontosan az idéződik meg, ami egykor meg­ történt. Ugyanakkor fontos felhívni a figyelmet arra, hogy az emlékezés eltérő értelmezései között kialakuló játék, nem csupán az Anna-névaláírás viszonyban válik szemlélhetővé, hanem az Anna-emléken belül is. Ugyanis a teljes azonossá­ got állító kijelentéshez gondolatjellel fűzött megjegyzés kapcsolódik („- vagy leg­ alábbis a lánya”), amely az azonosság rögzítését a különbözőség állításával kezdi ki. Az emlékező és a hajdani Én összeforrásának, azonosságának újabb jeleként értelmezhető, hogy a nőügyekben igencsak tapasztalt Szindbád reakciói az elfogódott és naiv szerelmes magatartására emlékeztetnek: „Szindbád azon vette észre magát, hogy szíve a szokottnál rendetlenebbül dobog, és tekintete állandóan azt a kövérkés, nevető leányt keresi.” (41.)

86

Gintli Tibor

A képhez való viszony tehát az egykori viszonnyal látszik azonossá válni, a rájuk vonatkozó értelmezői pozíció nem mutat lényegi különbségeket. Ezt a mozgást tetőzi be Szindbád felpillantása, amikor ugyanúgy lesi meg Annát, m int egykor: „Szindbád csak akkor, egyetlenegyszer nézett erősen a magasba, midőn Annára, a teli­ keblű, nevetgélő Annára került a létramászás sora. Akkor elpirulva a magasba nézett, és a gömbölyű térdek, amelyeket látott, erős hullámzásba hozták a vérét.” (42-43.) Ezen a ponton a két Én eggyé válásának folyamata beteljesülni látszik. Az emlé­ kező Én jelenbeli szituáltságát feledve visszatér egykori állapotába, a múlt a maga önazonosságában újra jelenvalóvá válik, testet ölt, mégpedig változatlan formá­ ban. Az emlékezésnek ez az elbeszélése azonban nem válik dominánssá, m ert más szöveghelyek elbizonytalanítják, kikezdik. Ezek között elsőként a szöveg zárlatát, az egy mondatnyi utolsó bekezdést említhetjük meg. Talán nem tévedünk, ha úgy véljük, Szindbád enigmatikus nevetése a múlt és jelen azonosságát célzó emléke­ zésfolyamatnak az érvénytelenítéseként, az emlékezéssel űzött efféle játék vissza­ vonásaként is értelmezhető. Ennél az elemnél is erőteljesebb hatásúnak gondol­ juk azonban a toronybéli névaláírás problémáját. A toronyra a szöveg többször tesz utalást - így az azonosságra épülő emlékezésfolyamat érvényességét visszavonó-ironizáló utolsó m ondatot közvetlenül megelőző sorban is. Maga a névaláírás három alkalommal kerül említésre. Az első szöveghelyen - melyet korábban már idéztünk - az utalás elbeszélői közlésként olvasható, ugyanakkor láttuk, hogy az elbeszélő anticipációja megbízhatatlannak bizonyult. A másik két szöveghely átélt beszédben tesz említést az aláírásról. Értelmezésünk azért fordít ilyen nagy figyelmet e három szöveghelyre, mert a név Krúdy epikájában az identitás­ teremtés és -elbeszélés vonatkozásában kitüntetett szerepet játszik.10 A név Krúdy prózájában identitást teremtő és identitást megkérdőjelező erővel rendelkezik, valamilyen értelemben szavatolja az Én, a személyiség azonosságát. Ennek szel­ lemében az egykori névaláírás megtalálása a falon a régi és a mostani személyi­ ség azonosságának állításaként lenne interpretálható. Az aláírás szemlélésekor megvalósulhatna a két idő két szubjektumának idő feletti találkozása, bebizonyo­ sodna az Én szubsztanciális természete. Ennek megfelelően a cselekményszint­ nek az az eljárása, hogy Szindbád véletlenül sem keresi fel ezt a személyes emlék­ helyet, úgy is olvasható, hogy az emlékezésfolyamatba m int változatlan újraélésbe belemelegedni látszó Szindbád mindvégig elkerüli a szubsztanciális önazonos­ ságnak ezt a próbáját. A torony, valamint az aláírás folyamatosan ébren tartott motívuma így mintegy állandósulva ellenpontozza, megkérdőjelezi az emlékezet éppen kibontakozni látszó másik modelljét. A felvázolt megközelítés szempont­ jából az sem lényegtelen, hogy a toronybeli felirat megkeresésére Szindbád kész­ tetést is érez: 0 Erről részletesebben lásd G inili Tibor: „Elbeszélői hang és identitás a Boldogult úrfikorrmban című regényben.” In Pillanatkép a hazai irodalomtudományról. Szerk. K enyeres Zoltán-GiNi li Tibor. Anonymus, Bp„ 2002. 144-164.

Az emlékezés kérdései Krúdynál

87

„a toronyban, ahol harangozott, bizonyára megtalálná nevét valamelyik korhadt ge­ rendán vagy a mennyezeten: Szindbád, a hajós... Szinte kedve lett volna a toronyba föl­ menni.” (31-32.) De az ifjúkori emlékek megkeresésének programja az első bekezdésben említett két emlék közül csak az egyikre terjed ki. Apróságnak tűnhet, de olvasatunkban mégis hangsúlyossá válik az az eltoló­ dás, amely az aláírás helyének két meghatározása között mutatkozik. Az első szö­ veghely szerint a névaláírás a „torony falán” található, míg az imént idézett locus értelmében „valamelyik korhadt gerendán vagy a mennyezeten” lenne olvasható. Az eltérés akár az emlékezet átformáló, törlő és újraalkotó természetének jelzé­ seként is interpretálható. Értelmezésünk szempontjából azonban hangsúlyosabb­ nak tetszik az önazonosságát az időn felül megőrző Én fogalmát elbizonytalanító vonatkozása. A név és vele együtt a szubsztanciális Én fellelhetőségének elbizony­ talanításával még egy lépésben eljátszik a szöveg. A harm adik névaláírással kap­ csolatos szöveghely így szól: „A kerekes kúton, a piac közepén bizonyosan ott van valahol a neve felírva: Itt járt Szindbád, a hajós.” (34-35.) Mint láthatjuk, az aláírás vélt helye m ár semmiféle kapcsolatban sincs a koráb­ ban megjelölt helyszínekkel. A közelebbi hely meghatározásában szintén egyre nagyobb bizonytalanság mutatkozik. Az első előfordulás ebben a vonatkozásban is határozottnak tűnik (falon), a második m ár bizonytalanabbnak hat (valamelyik gerendán vagy a mennyezeten), s még fokozottabban áll ez az utolsó szöveg­ helyre (valahol a kerekes kúton). (Azt m ár szinte említeni sem érdemes, hogy a kettősponttal bevezetett, tehát idézetnek ható felirat sem azonos.) Az emlékezés­ ben feltáruló azonosság és különbözőség egymást kikezdő játékában értelm e­ zésünk a távolság, a szakadás jelzését érzékeli erőteljesebbnek. Ugyanakkor tisz­ tában vagyunk vele, hogy ezzel a meggyőződéssel szemben is lehet érveket felsorakoztatni. Egy ilyen lehetséges érv támaszkodhat a címre, illetve arra a tényre, hogy az elbeszélés nyelve hősét többször a Szindbád, a hajós fordulattal említi. Tehát az emlékező Szindbádot a narrátor ugyanazzal az összeforrott név­ formulával illeti, amelynek szerepelnie kellene a falon, illetve amelyet az elbe­ szélői közlés szerint gyermekkorában választott. A gyermekkori névforma és az emlékező nevének azonossága akár a két Én idő feletti kapcsolata mellett elkö­ telezett olvasatban is mozgósítható. A névaláírásnak az emlékezésfolyamat vonatkozásában történő hangsúlyossá tevését a kötet egy másik fejezete is alátámasztja. A Szindbád titka második bekez­ désében, melyben az emlékezés szcenikusan is megjelenik, ismét feltűnik az alá­ írás felkutatása, igaz némiképp megváltozott formában: „A kőfalról, amely az ódon kolostort határolta, már lekopott a vakolat, de ahol a vako­ lat megmaradott az esőverte, szürke falon, vörös krétával és színnel írott nevek voltak lát­

88

Gintli Tibor

hatók. Az ákombákomok között tűnődve keresgélt Szindbád a téli alkony pirosló fényében, és igen nagy volt a boldogsága, amidőn a félig lemosott, lekopott írások között vörös kré­ tával írott S betűt fedezett fel. »Én voltam ez!« - mondta magában és hirtelen a német kereskedő táncoló boldogsága jutott eszébe, aki a Lengyelnyereg barlangjában megtalálta tíz év előtt ott hagyott névjegyét. A bokázó németet látta maga előtt folyton ott a hegy­ tetőn, amidőn az országúton [...] elballagott, és [...] az országúti csárdát felfedezte, ahol csakhamar meghúzódott - a téli hideg, a meleg gondolatok, kedveskedő ábrándok elől.” (118-119.) Elsőként talán úgy tűnhet, hogy ebben a fejezetben éppen az valósul meg, ami­ nek a lehetetlenségét a Szindbád, a hajós című szövegre vonatkozó olvasatunk állította. (Ez sem mondana egyébként ellent értelmezésünknek, hiszen korábban jeleztük már: a Szindbád ifjúsága-kötetben eltérő emlékezetértelmezések lépnek kapcsolatra egymással.) Megítélésünk szerint azonban mégsem erről van szó. Az aláírás ebben az esetben is az Én figurája, olvasása itt is az egykori Énnel való kapcsolatként fogható fel. Azonban az egykori Énhez való visszatalálás, nem totalizáló tendenciájú, nem állítja a két Én atemporális, lényegszerű azonosságát. A névhez fűzött megjegyzésében Szindbád múlt idejű létigét használ, ami egyér­ telműen reflektáltnak mutatja a jelzett távolságot az egymást követő Én-ek között. Az egykori Énhez való visszatalálás a fenti szituáció tanúsága szerint csakis részle­ ges lehet, a saját nevét, saját egykor volt Énjét, saját múltját olvasó Szindbád, csak fragmentummal találkozik: nem egy nevet olvas, hanem csak egy kezdőbetű első tagját. Ezáltal egykori önmaga mint alig olvasható vagy éppen olvashatatlan tö­ redék jelenik m eg előtte.11 A ném et kereskedő anekdotikus figurájához kötődő ironikus index (bokázó német) éppen annak a látszatnak szól, mely szerint az egy­ kori Én teljes egészében fellelhető az emlékezés révén. Ezek azok a „kedveskedő ábrándok”, amelyek elől Szindbád sietve keres menedéket a csárdában. Ha nem olyan látványosan is, mint a fenti példák esetében, de a Szindbád ifjú­ sága más fejezeteiben szintén érvényesülni látszik az eltérő jellegű emlékezés­ értelmezések összjátéka. A hídon szövegét olvasva hasonló értelemsorok alkotha­ tok meg, mint a Szindbád, a hajós esetében. Az emlékezés egyik oldalról a múlt „megelevenedéseként”, változatlan visszatéréseként, újraéléseként értelmezhető. Ez a sor elsősorban a jelenbeli eseményeket a múltbeli történések változatlan ismétlődésként elénk állító szövegegységekből hozható létre, illetve azokra a le­ író szakaszokra támaszkodhat, melyek a változatlanságot sugallják, illetve olykor kifejezetten tematizálják (3. bekezdés). A cukrászdabeli jelenetnek számos elemé­ ben egymás felé fordul, szinte azonossá válik a múlt és a jelen. A biliárdasztalnál

11 Azon túl, hogy a szöveghelyen találhatók olyan részletek, amelyek a romlás miatti hozzáférhetet­ lenségre tett utalásként interpretálhatók (lekopott vakolat, esőverte, szürke fal), maga az S betű is elégséges alapot nyújthat egy ilyen következtetés levonására. Az többször előfordul más Szindbádkötetek egyes szövegeiben, hogy az elbeszélő váltakozva Sz.-ként, illetve Szindbádként említi hősét (például Zöld fátyol, A felejthetetlen bók - mindkettő a Szindbád: a feltámadás című kötetből), az S be­ tűvel történő rövidítés azonban egyáltalán nem jellemző.

Az emlékezés kérdései Krúdynál

89

ott áll a huszártiszt, a kassza a régi helyén, akárcsak a Markart-csokrok, s m ind­ ezek betetőzéseképpen megjelenik Amália. Egy bekezdés erejéig a narráció fenn­ tartja az Amáliaként való megnevezést, majd a Szindbád, a hajós szövegéből ismert fordulattal élve („vagy legalábbis a lánya”) rálátást enged a különbözőségre. En­ nek ellenére az emlékező ugyanolyan módon látszik reagálni az emlékezésben adódó látványra, mint az egykori Én, a hajdani Amália látványára,12 bár a módo­ sítószó következményeként („talán”) mégis rés nyílik az Én két szituációja között. Ugyanakkor ez az emlékezésmód egyetlen ponton sem ju t olyan közel az uralko­ dó pozícióhoz, m int a korábban vizsgált szövegben. Az ismétlődés talán legszembeszökőbb mozzanatába ugyanis m ár korán beleszövődik az azonosság lehetősé­ gének megkérdőjelezése, illetve ironizálása. Az egykori Szindbád-alak, a katona13 és az emlékező Szindbád között megindulni látszik az időt kiiktató, transzcen­ dens eggyé válás folyamata, ami azonban nyomban összekapcsolódik az azonosu­ lás szándékát ironizáló elbeszélői gesztusokkal: ,,[V]alahol, valamerre katonák trombitáltak, és Szindbád sétapálcáját, mint egy kardot, hóna alá kapta, és bokázó, friss lépésekkel indult most már az A. Marchali cukrászbolt felé, mint egykor hajdanában... Hátranézett, hogy miért nem csörögnek a sarkantyúk a sarkán.” (113.) Az idézett részletben távolság nyílik a narrátori nézőpont, illetve az emlékezésre vonatkozó, narrátornak tulajdonítható előfeltevések, valamint Szindbád néző­ pontja és az általa megvalósítani vélt emlékezés módja között. Szindbád mozdulatai nem látszanak tudomást venni az emlékező Én és a felidézett Én különbözőségéről, miközben az elbeszélés az azonosság viszonyával szemben a helyettesítés jelenségé­ re (sétapálca —> kard) irányítja a figyelmet. Szindbád hezitálása - közelítsen-e továbbra is az emlék középpontja, Amália felé - jelzi, hogy az elbeszélt alak sem fogadja el kétely nélkül a cselekvéseiben kibontakozó emlékezés-értelmezést: „Szindbád tűnődve áll a cukrászbolt előtt, hogy vajon bemenjen-e dicsősége, boldog szerelme színhelyére.” (113.) Az egykori emlékbe belépve azonban azt tapasztalja, hogy az a bizonyos nyurga, pengő sarkantyújú ifjú (az egykori Én) nem önmaga, hanem valaki más. Nem ké­ pes tehát belépni a visszaidézett egykori képbe, hanem mindvégig annak szem­ lélője marad. A két Én tehát nem egyesíthető, az egykori Én alakját az emlékező Én nem öltheti magára. Ugyancsak ez a tapasztalat jelenik meg a medalion bel­

12

Igen, ő az! - ismételte Szindbád magában, és furcsa melegség szalad végig a mellén, és valami olyan diadalmas örömet érez szívében, mint talán akkor érzett, midőn sarkantyút pengetett a lá­ bán, és a barna kis cukrásznét először a keblére szorította.” (Szindbád ifjúsága. 115.) 13 „A. Marchali, mondják a töredezett betűk a boltocska felett, ahol Szindbád egykor sarkantyúját pengette, és a háromlábú biliárdasztal felett dákójára támaszkodva, kecsesen, könnyedén és áb­ rándosán álldogált, mert a cukrásznénak barna szeme, barna haja volt.” (I. m. 111.)

90

Gintli Tibor

sejében rejlő arckép szemlélése során. Ez az arckép - a szó szerintiség szintjén is - a hajdani Szindbád képe. A múltjával, egykori Énjével szembesülő Szindbád azonban nem a hasonlóságot, hanem a különbözőséget reflektálja, reakciója a tá­ volságot teremtő csodálkozásé, melyhez árnyalatnyi irónia társul: „Nini, milyen furcsa bajusza volt akkor, és a haj milyen hullámos, mint egy fodrászé...” (116.) Ugyanakkor e távolság ellenére is saját múltjának részeként tekint rá, saját törté­ netének elemeként mégis egyfajta bensőségesség fűzi hozzá, amit az idézett he­ lyet megelőző mondat jelez: „Szindbád hosszan, elmerengve, álmodozva nézte a saját képét a medalionban.” (116.) Az egykori Én és az emlékező Én távolsága tehát egyre hangsúlyosabbá lesz, mi­ közben kapcsolatuk mégis egyfajta összetartozást jelez. Az eddig vizsgált két fejezethez hasonlóan a Szindbád őszi útja is ellentétes ten­ denciájú emlékezés-modelleket játszat egymásba, bár némileg a korábban tapasz­ taltakhoz képest eltérő módon. Az emlékezés egyik értelemsora a Málcsi alak­ jának folytonosságát sugalló szövegelemekből állítható össze. A lány megrajzolt arcképét az elbeszélő egymásra játszatja a kert alatti kis patak képével, melynek helyhez kötöttségével a lány érzelmeinek állandósága cseng egybe.14 A Málcsival való találkozás előtt Szindbád időtlenséget temadzáló gondolatait közvetíti az elbeszélő: „[Szindbád] magában a nagyanyjának adott igazat, ki azt szokta mondani, hogy semmi sem változik a világon, még a pendelyes gyerek sem.” (84.) Az állandóságot ugyanazonosságként felfogó részlettel ellentétben az elbeszélés­ ben sokkal inkább egyfajta dinamikus állandóság képzete tekinthető domináns­ nak, egyfajta a hegeli Erinnerungra emlékeztető belsővé tétel, mely bizonyos, az emlékezés során felfedezett belső lényeg egységét és folytonosságát tulajdonítja az emlékezés tartalmának. Sem Málcsi, sem környezete nem tűnik Szindbád szemében változatlannak, de a lényeges vonások folytonossága nagy hangsúlyt kap. Magát az emlékezés folyamatát is mint lényegében megszakítatlan sort állít­ ja be az egyik elbeszélői kijelentés:

14 ,,[Á]rva füvek között lopózott tova egy kis patak, mintha éppen olyan szegény rokon volna a ház­ nál, mint Málcsi. A búskomoly vizecske partján egy rejtett padocska volt [...]. Ezen a pádon aztán örök hűséget esküdött egymásnak Szindbád és Málcsi. Havas karácsonykor sok évekig megjött a fagyos nyúl Szindbád címére a puzdori házból, néha egy doboz finom cigaretta vagy egy névnapi levél volt Szindbád válasza. A kisasszonyok levelein egy félénk, halovány M betű jelentette, hogy a kis patak még mindig a kert alatt folydogál.” I. m. 78.

Az emlékezés kérdései Krúdynál

91

„És Málcsi mégis mindig élt, alig múlott el nap, hogy Szindbád ne gondolt volna a falusi kuglizóra, ahol a tanítóval, pappal és jegyzővel krigszpártit lehetne játszani.” (84.) A találkozás jelenének Málcsija alig különbözik attól az alaktól, akire Szindbád a múltból emlékezett. Ugyanakkor az ezt az állandóságot kifejtő szöveghely radi­ kálisan másképp is olvasható. Múlt és jelen dinamikus, szintézisben megalkotó­ dó egységét, az emlék idejének és a felidézés idejének folytonosságát regisztráló értelmezéssel szemben, az emlékezés hangsúlyozottabb kreativitása is kiolvasható az alábbi részletből: „[...] Szindbád most csaknem olyannak látta, mint álmaiban szokta volt látni, midőn az elmúlt dolgokon, nőkön, férfiakon magában elgondolkozik. Hervatag, búskomoly, csöndes és halk teremtésnek szokta elképzelni Málcsit, mint a hosszú őszi délutánokat, midőn a na­ pocska már csak látogatóba járkál el a piros levelű lugas közé, ahol szép és hosszú regényt olvas egy szomorú ember. Olyannak képzelte, mint magányos házat, messze künn, a váro­ son kívül, ahol a bokrok között csörög a szél, de benn a szobában rozmaringillat van, és délután csendesen szól egy mély hangú hegedű. Az álmaiban ott élt Málcsi [...].” (83.) E szöveghelyhez kapcsolódva a Málcsi állandóságát hangsúlyozó olvasattal szem­ ben egy másik olvasási stratégia is választható, amely a képzelet és az álom sza­ vaknak ad nyomatékot. E megközelítés értelmében a Málcsira való emlékezést döntően az emlékező értelmező aktivitása határozza meg. Egy valamikori emlék­ képből kiindulva a fantáziára támaszkodó emlékezet megalkot egy Málcsira vo­ natkozó portrét, amelyet tehát a létrehozás cselekvő modalitása jellemez. Ez a cselekvő modalitás azonban nem merül ki abban, hogy az emlék elsajátítása során az Én valamely, a dologban eleve benne rejlő lényeget bont ki, fedez fel. Sokkal inkább arról van szó, hogy a belsővé tett emlékkép olyanná válik, amely leginkább az őt megformáló emlékező Én temporális szituációjáról mond vala­ mit, azaz egyedül annak „felel m eg”. Az újabb találkozás során érzékelt hasonló­ ság így nem az emlékkép és annak jelenbeli referenciális vonatkozása között fennálló folyamatszem azonosságra, hanem az emlék által preformált jelenbéli percepcióra vezethető vissza. Azaz Szindbád azért látja Málcsit hasonlatosnak az emlékezés során keletkezett emlékképhez, m ert az jelenbeli szituáltságát m eg­ határozva befolyást gyakorol a nőalak jelenben zajló érzékelésére. A múlt és jelen közötti folytonosság képzete ezzel megkérdőjeleződik, m ert a kép és az alak hasonlósága nem a múlt és a jelen közötti folyamatszerűséget érzékelteti, hanem Szindbád jelenbeli szituáltságát. Ha egy jelenbeli szituáció ennyire meghatározó módon rajzolja újra a múltat, akkor az egymást követő, egymástól független jelenbeli pillanatok által meghatározott emlékképek között is a távolság, a szaka­ dás mutatkozik meghatározónak. Az emlékezés ilyen természetét a narráció nem tematizálja és nem is jeleníti meg határozottabb formában, a szöveg zárlata azon­ ban az emlékezet által garantált folytonosságot explicit módon is megkérdőjelezi, mivel az emlékezés folytonosságát a radikális és végérvényes felejtés törli el. A vé­ ge felől újraolvasva a fejezetet, az emlékezés permanenciáját tagadó szakadásra

Gintli Tibor

92

vonatkozóan korábbi nyomot is találhatunk a szövegben. Az első bekezdésben a szarkatollként figuráit emlék véletlenszerű megjelenése, majd ugyancsak vélet­ lenszerű eltűnése olyan jelenség, amely az emlékezés fogalmába beviszi a disz­ kontinuitás és a kontingencia tapasztalatát. *

Az emlékezésnek a fantázia teremtő erején alapuló kreativitása, alkotó karaktere az eddig említett szövegekben többnyire inkább latensen, mintsem explicit m ó­ don érvényesült. Az emlékezésmodellek vázlatosan áttekintett sorához ezért egy olyan szöveg emlékezés-felfogását is hozzáillesztjük, amely az emlékezetnek ezt a fajta létesítő jellegét látványosabban érvényesíti és reflektálja. A Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban című regénytöredék Halotti tor fejezetének étkezést elbeszélő szakaszát vesszük vizsgálat alá.15 Az emlékezés és étkezés összefüggésére m ár régen felfigyelt a recepció, s az újabb publikációk - melyek az emlékezést nem eredeti történések passzív visszaidézéseként, hanem létesítésként, megalko­ tásként értelmezik - leggyakrabban éppen a gasztronómiai elbeszélésekből m e­ rítik példáikat.16 Ennek egyik oka vélhetőleg abban rejlik - amint arra Eisemann György rám utatott -, hogy az ételekhez kapcsolt emlékképek a metonimikus elbeszélésmódokat egyre inkább háttérbe szorító metaforikus szövegalkotás érvénysülésére különösen alkalmasnak mutatkoznak.17 Az étkezés a mi megközelí­ tésünkben is az emlékezés aktív, teremtő vonatkozásait emeli ki. Másfelől a ma­ gunk részéről úgy ítéljük meg, hogy a Krúdy-szövegek emlékezésmódjait az újabb recepció némiképp egyoldalúan mutatta be, olyan hatást keltve, mintha az emlé­ kezésnek ezeket az elsajátítás-elvű stratégiáit dominánsan m űködtetnék a Krúdyszövegek.18 Ezzel szemben álláspontunk szerint a Krúdy-műveket a különböző, egymáshoz sok tekintetben nem illeszkedő vagy egymással olykor kifejezetten szembehaladó emlékezésmódok összjátéka jellemzi.

15 Az alábbiakban a következő szövegkiadásra hivatkozunk: Krúdy Gyula: Aranyidő. (Regények, kis­ regények. Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban, Őszi versenyek, Al-Pétőfi, Hét Bagoly, Aranyidő)

Bp„ 1978. 5-157. 16 A Krúdy-szövegek mnemotechnikájának újszerű megközelítése terén E isemann György tanulmá­ nyának (Az emlékezés ízei. Krúdy Gyula mnemotechnikájáról. Pannonhalmi Szemle 1996/4. 97-105.) tulajdonítjuk azt a kezdeményező szerepet, amely egy ma meglehetősen dinamikusnak tűnő kuta­ tási irányt nyitott meg. Néhány évvel később Mesterházy Balázs is Eisemannéhoz hasonló megál­ lapításokra jutott Krúdy prózájának emlékezés-értelmezése tekintetében (Az elsajátítás alakzatai. Emlékezés, álom és történet Krúdy Gyula Szindbád/űAan. Alföld 2001/3. 48-58.) Legújabban Szilasi Iüszló publikált cikket e tárgykörben, melyben az emlékezést szervező figuratív eljárásokat vizs­ gálja (Maggi. Etel által történő helyettesítés és evés által történő emlékezés Kríidy Gyula Isten veletek, ti boldog Vendelinek című novellájában. I.iteratura 2002. 313—321.). 17 E isemann : i. m. 98. 18 Természetesen nincs szándékunkban elmarasztalni az említett kutatási irány képviselőit. Újító kez­ deményezésük a statikus emlékezés-értelmezésnek a Krúdy-recepcióban lényegében általánosan elterjedt vélekedésével szemben fogalmazódott meg, s egy ilyen szituációban érthető az állítások határozott, kiélezett megfogalmazása, amely arra hivatott, hogy az értelmezői horizont radikális átalakulását idézze elő.

Az emlékezés kérdései Krúdynál

93

A kiválasztott részletet két egységre bontva vizsgáljuk, mert bizonyos hang­ súlyeltolódásokat vélünk a két szakasz között felfedezni. Ez az általunk vont határ megfelel az étkezés menetében az ételek és az italok felsorolásából adódó tema­ tikus szakaszoknak. Az elkülönítés indokai közül egyelőre elegendő annyit emlí­ teni, hogy míg az ételek elbeszélésekor a narráció mindannyiszor az emlékezés­ nek három szintjét hozza játékba, addig a borokról szóló szakasz ezt a stratégiát feladva, az emlékezésnek egyfajta közös szintjét alkotja meg. Az első egység is­ métlődő eljárása az, hogy az egyes ételek által felidézett emlékképeket rendsze­ resen különböző szereplőkhöz, szereplői körökhöz köti, miközben az ironikus indexek gyakori elhelyezésével mintegy hierarchiát is alkot az említett szereplők, illetve emlékezésmódok között. Az iróniával alig érintett szereplői szintet Vak Béla, illetve az elbeszélői hangnak itt Vak Bélához kötődő fokalizációjú emlé­ kezése képviseli. A második szintet Hogyishívják úr gyakran meglehetősen idét­ lennek ható, „szenzációs eseményeket” visszaidéző gondolatai, míg a harmadik szintet a többi vendég fantáziátlannak és érdektelennek beállított emlékképei alkotják. A szintek említésének sorrendje változik, de a retorikai séma többékevésbé állandó. Ennek szerkezete olvasatunkban hozzávetőlegesen a következő­ képpen írható le: a társaság tagjaiban ilyen-olyan emlékképek, emlékkép-töredékek idéződnek fel életük történetéből, arra azonban senki nem gondol, hogy... (s itt következik a Vak Béla nézőpontján át megvalósuló emlékezés), talán csak Hogyishívják úrnak jutott eszébe, hogy... (ezen a ponton pedig többnyire egy a bulvársajtó szenzációira emlékeztető történet említődik). A második és a harmadik szinten működő emlékezés más Krúdy-szövegekben is megfigyelhető sajátosságokat mutat, amennyiben a visszaidézés elsősorban metonimikus, illetve szinekdochés kapcsolat alapján történik. Most mégis látványo­ san irónia tárgyává lesz a két alsó emlékezésszint. Megítélésünk szerint ez az iró­ nia nem csupán az alakok jellemzésére vezethető vissza, nem pusztán az emlékező alanyok kisszerűségével hozható összefüggésbe, hanem az emlékezés jellegével is. Az emlékezésmódra vonatkoztatott irónia okát olvasatunk a borokat elbeszélő szakaszt bevezető megjegyzésben véli felfedezni: „De ugyanígy vagyunk a borokkal is, mint az ételekkel, ha a vakember módjára elfelej­ tünk testi szemeinkkel látni, és emlékezetünkre és fantáziánkra bízzuk a röpke zamatokat.” ( 112 .)

Értelmezésünk szerint a m ondat eleji visszautalás az előző bekezdés kezdőmon­ datára vonatkoztatható: „És még sok mindenféle íz és szag vegyült az asztal felett, amely ízek és szagok az emlé­ kezőtehetséget foglalkoztatják leginkább.” (111.)

94

Gintli Tibor

Az emlékezésképesség két alkotóelemeként az emlékezetet és a fantáziát jelöli meg a szöveg.19 Az idézett részlet tehát az emlékezésfolyamatban a fantázia szerepét hangsúlyozza, s éppen ez az elem, a fantázia lesz az, amely az ironikus indexálás magyarázatául szolgál. A képzeletet felszabadító, Vak Bélára jellemző emlékezéshez nem járulnak ironikus felhangok, míg a fantázia működéséről alig árulkodó, mechanikusnak ható emlékezések az ironikus modalitás állandósult jelenlétét mutatják. Hogyishívják úr extrém és banális emlékezésmódja pedig azért válik irónia tárgyává, m ert egyfajta álfantázia, álkreativitás jellemzi. Milyen emlékezésmód az, amelyet Vak Béla látásmódja képvisel? Legjellegze­ tesebb jegyeinek a fokozott fragmentumszerűség és a metaforikusság tekinthető. A fragmentumszerűség különösen akkor válik érzékelhetővé, ha felfigyelünk arra, hogy a felidézett képek, illetve elbeszélt történetek sorozata egy töredékes élettörténetet alkot meg. A kagylók történetének erotikus utalásai és születésre vonatkozó jelzései, a kecskegida zsenge korának és halálának elbeszélése, majd a saláta és a temetőkertekben szunnyadó csecsemők említése, egy erősen töredékes életmozaikot állít össze. (Ezt az eljárást a borok történetei később megismétlik.) Kérdéses azonban, hogy ezek az emlékképek, megalkotott történetek mennyire tekinthetők egy egyedi élettörténet emlékképeinek. Úgy véljük, hogy a szöveg­ nek ezen a pontján még felfoghatók akár ilyen módon is, bár Vak Béla alakja a regényben nagy hajlandóságot mutat arra, hogy - egy némiképp túlhajtott allegorézis keretében - mintegy ember-jelképpé váljék. Mégis a rákospalotai, az alagi emlékkép vagy a Pest környéki temetők említése a maguk esetlegességével az egyszeri élettörténet töredékeinek olvashatók, ahogy azok a beállítódások, ref­ lexiók is, amelyek az elbeszélt történetekben hangot kapnak. A fokozott fragmentumszerűség kifejezést az indokolja, hogy ezt a töredékes­ séget megkülönböztessük a másik két szintre ugyancsak jellem ző fragmentum­ szerűségtől. A két emlékezésmód világosabb elhatárolása érdekében vizsgáljunk meg egy példát! A saláta olajának illata a férfiakban felidézi egykori olaszországi útjuk és egy ott lezajlott szerelmi kaland emlékét. Ebben az esetben az emlékezés során egy adott múltbéli jelenet temporálisan adódó képe jön létre. Vak Béla ese­ tében az emlékképben és a belőle megalkotott történetben nem egy konkrét ese­ m ényjelen által meghatározott szemlélése, hanem a „teljes” élettörténet tem po­ rálisan érvényes elsajátítása zajlik le. A fantázia révén az emlékkép kilép a maga konkrét összefüggésrendszeréből, ami által interpretálhatósága még inkább fel­ szabadul. Az emlékszilánkok a fantázia révén megalkotott történetben kizárólag az elbeszélés aktusán keresztül létesítenek kapcsolatot egymással, olyan történet­ té válva, melynek nem egy konkrét emlékkép felel meg, hanem a múlthoz, az élettörténethez való viszony egy jelenbeli modalitása. Nem emlékek hozzák a ma­ guk a történetét, amelyet aztán az interpretáló szubjektum átformál és átértel­ mez, hanem új történet alkotódik meg olyan emléktöredékekből, melyek saját

19 Az emlékezést és a képzeletet a regény más részletei is egymás szinonimáiként kezelik. Vő. például i. m. 60-62., valamint 64—65.

Az emlékezés kérdései Krúdynál

95

történeti összefüggéseiktől elszakadtak, s ez a fantázia által teremtett emléktarta­ lom válik újra értelmezés tárgyává, amennyiben az emlékezésben interpretált múltbeli történetként lép fel. Ebben az eljárásban az emlékezés megalkotó, léte­ sítő karaktere nem képvisel a korábbiaktól eltérő modellt, hiszen az emlék erede­ ti „tartalma”, originális állapota ott is hozzáférhetetlen, ott is megalkotott, ugyan­ akkor ezt a létrehozó aspektust a radikalizált fragmentumszerűség lényegesen intenzívebbé, valamint explicitebbé, reflektáltabbá teszi. Az emlékezés három szintje tehát az emlékezés alkotói aspektusának intenzitása alapján különíthető el. Éppen ezért figyelemre méltó, hogy a szövegrészlet második szakasza felhagy az emlékezés három szintjét megképző sémával, amit az is jelez, hogy az alanyok elkülönítése átadja a helyét a közösséget hangsúlyozó többes szám első személyű emlékezésnek. Ezt a jelenséget a m agunk részéről úgy értékeljük, hogy a Vak Béla nézőpontjához köthető szint mintegy eltörli, érvényteleníti a másik két szintet. Azaz az emlékezés megalkotó karakterét intenzíven érvényesítő emlékezésmodell ezzel mintegy újfent kinyilvánítja érvényességét. Az emlékezés első szintjének folytatódása mellett említhető érvként, hogy a második szakaszból teljesen hiány­ zik az emlékezés harm adik szintjére jellemző konkrét összefüggés valamely íz vagy illat és az emlékkép között. Most sem a jelenbeli szituációban adódó érzék­ szervi percepció idéz fel tehát egy hasonló, múltbeli érzetet, amely azután magá­ val hozza azt a múltbeli történetet, melynek részletét képezte. Nem ilyen típusú, szinekdochén alapuló kapcsolatban adódik a múlt és jelen közötti összefüggés. A fehérbor, a bikavér és a pezsgő egyaránt a múltra vonatkozó viszonynak egyegy modalitását képviseli, s az emlékképek ehhez a modalitáshoz kapcsolódva idéződnek meg. Az ital és az emlékezés között tehát nem metonimikus kapcsolat (térbeli, időbeli, oksági) áll fenn, hanem hasonlításra, illetve azonosításra épülő viszony, melyet a magunk részéről metaforikusnak tekintünk.20 Az emlékezés metaforikus alapon történő működésének elbeszélése ugyanakkor még inkább rávilágít az emlékezés eredendően kontingenciának kiszolgáltatott voltára. A me­ tonimikus, szinekdochés összefüggésekhez képest is esetlegesnek és igazolhatatlannak mutatkozó helyettesítések még inkább feltárják az emlékezésnek az emlé­ kező temporális szituációja általi meghatározottságát. Míg a szinekdoché alapú visszaidézés bizonyos motivált kapcsolatokat visz be az emlékezésfolyamatba, ad­ dig a metaforikus alapú emlékezés lényegét tekintve motiválatlannak tekinthető. Meg kell jegyeznünk ugyanakkor, hogy erre a szövegrészletre is jellemzőnek tartjuk azt, amit a Szindbád ifjúsága fejezetei kapcsán m ár megjegyeztünk: az em­ lékezésnek olyan modelljei vegyülnek egymással, amelyek gyakran ellentétes tendenciájúak. A halotti tor elbeszélésében egyfelől tematizálva, illetve explicit m ódon érvényesül az emlékezést (újra)alkotásként felfogó értelmezés, másfelől 20 Anélkül, hogy elméleti igénnyel állást kívánnánk foglalni a metafora és a hasonlat elhatárolhatóságának vagy azonos elven alapuló mivoltának kérdésében, megjegyezzük, hogy számunkra nem meggyőző az az érvelés, amely a hasonlat tagjainak megőrződő önállóságát hangsúlyozva választ­ ja el metafora és hasonlat kategóriáját. Inkább ahhoz a nézethez állunk közel, amely a hasonlat esetében is ugyanazt a tropológiai áthelyezést véli felfedezni, mint a metafora esetében.

96

Gintli Tibor

azonban az emlékezést a lét lényegének feltárásaként értelmező megközelítés is feltűnik, s a Vak Béla alak nem mentes a romantikus látnokszerepre visszautaló áthallásoktól sem. Az emlékezések első szakaszbeli hármas hierarchiája akár úgy is interpretálható, hogy az első szint mindig valami lényegit idéz fel, míg a másik kettő az esetlegességek világában mozog. Az emlékezés, amely valamely lényeg­ szerűséget tesz láthatóvá, csökkenti az emlékező szituatív meghatározottságának szerepét, mert az emlékezésben adódó kép sokkal kevésbé függ az emlékezés pozíciójának változó körülményeitől. Ugyanakkor arra is találhatunk nyomokat a szövegben, hogy ezt a lényeget nem is egyfajta folytonos mozgásban hozzáférhetőként, hanem állandó, változatlan szubsztanciaként mutassa fel. Sőt a szö­ vegrészlet második szakasza olyan jelenségektől sem mentes, amelyek akár úgy is interpretálhatók, mint amelyek egyfajta egyetemes emberi lényeg feltárásaként határozzák meg az emlékezést. Itt különösen arra a mozzanatra gondolunk, hogy Vak Béla integráló emlékezésszintje szinte teljesen elveszíti az egyes, személyes életre vonatkozó jellegét, amit a többes szám első személyű forma m ég inkább felerősít. így mozog a szöveg emlékezet-értelmezése a véletlenszerűséget konsti­ tutív elemnek tekintő mnemotechnika, valamint az emlékezést mint a változat­ lan, közös emberi lényeget reveláló feltárulást meghatározó emlékezéskoncepció szélső pontjai között.