GEORGE FRIEDMAN ÉS A STRATFOR A magyar származású George Friedman a világ egyik legismertebb geopolitikai szakértőjének számít, könyvei az elmúlt években sorra az eladási listák élén végeztek. Elemzéseiben akár száz évvel is előre tekint, államok felemelkedését és bukását vetítve előre. Friedman tudásanyagának hátterét a Stratfor adja – az az általa 1996-ban alapított hírszerző cég, amely mára, több mint 130 munkatárssal, hatalmas kiépített hírszerzői hálózattal és több, mint két millió előfizetővel a világ legnagyobb privát hírszerző cégévé vált.
A STRATFOR ATYJA: GEORGE FRIEDMAN Az 1949-es születésű, magyar zsidó származású George Friedman még egy éves sem volt, amikor szüleivel kalandos körülmények között elhagyták a vasfüggöny által lezárt Magyarországot, és végül az Egyesült Államokban telepedtek le. Friedman az iskoláit New Yorkban végezte, a PhD-jét pedig politikatudományban a Cornell-i Egyetemen. Tanulmányai elvégzése után Friedman a tudományos szférában helyezkedett el, és közel 20 évig a Dickinson Főiskolán oktatott politológiát. A közben kialakult fő érdeklődési és kutatási köre a következőkre épült: USA külpolitikája, globális geopolitika, nemzetközi kapcsolatok, modern és történelmi háborúzás, geopolitikai előrejelzések. Nemzetközi elismerést nemzetközi kapcsolatok szakértőjeként és szerzőként már a Stratfor megalapítása után szerezte - 1996-ban alapította a céget, és jelenleg elnöki pozíciót tölt be a Stratfornál, illetve ő a globális hírszerzési részleg vezetője. Friedman nős, négy gyerek apja. Felesége Meredith Friedman, szerzői nevén "LeBard" (ezen a néven több könyvet is publikált férje társszerzőjeként). Meredith sokáig fontos pozíciókat töltött be a Stratforban is: korábban a cég elnökhelyettese volt, és ő vezette a nemzetközi kapcsolatok és a kommunikáció részlegét. George Friedman konzervatív republikánus nézeteket vall, családjával a texasi Austinban élnek - ez lett egyben a Stratfor központja is. Az orosz források kifejezetten "antiszovjetnek" és "antikommunistának" tartják, ami meghatározza a mai Oroszországhoz való viszonyát is, és amihez nyilvánvalóan köze van a családja történetének is. Friedman világszerte elismert könyvszerző, előszeretettel szerepel a médiában és rendszeres vendége a geopolitikával és biztonságpolitikával foglalkozó konferenciáknak. Könyvei: Flashpoints: the emerging crisis in Europe (2015) The next decade (2012)
The next 100 years (2010) America's secret war (2005) The future of the war (1998) The intelligence edge: how to profit in the information age (1997) The coming war with Japan (1991)
A STRATFOR Az 1996-ban alapított Stratfor – teljes nevén „Strategic Forecasting Inc.” - a világ vezető privát hírszerzői ügynöksége. A George Friedman által alapított cég indulása után egy ideig még észrevétlen maradt, az áttörés 1999-ben következett be, Koszovó bombázása során. Ekkor döntöttek az úgynevezett „Kosovo Crisis Center” létrehozásáról, és nonstop hetekig gyártották az elemzéseiket és hírszerzési infókat a koszovói helyzetről. Előtte e-maileket használtak az információ továbbításához, Koszovónál kezdték el használni először nyilvánosan a webet anyagaik terjesztéséhez. Így aztán ezeket a publikus anyagokat felkapta a média, és a Stratfor neve ekkor kezdett ismertségre szert tenni. Friedman állítása szerint a koszovói események idején 6 hétig a Stratfor irodájában aludtak, hogy minden beérkezett információt azonnal publikálni tudják. Mindennek következtében alig néhány hét alatt az előfizetőik száma több ezerrel nőtt. Kiderült, hogy a hírszerzés nem csak állami kiváltság, hanem amúgy egy elég jól jövedelmező üzletág. Koszovó volt az első lépés az ismertség felé, de paradox módon az igazi áttörés a Stratfor számára USA legnagyobb tragédiája, a 9/11 során jött el. Kormány-közeli forrásaikra támaszkodva tudtak publikálni és elemezni, és a tragédia után egy ideig minden anyagot publikussá és ingyenessé tették. Az anyagaik bekerültek a nemzetközi média körforgásába, és az egyik legfontosabb információforrássá váltak a Bloomberg, az AP, Reuters, BBC, New York Times és mások számára. Azóta a Stratfor nagy korporatív bázist épített ki. Bár az ügyfeleik neve és adatai titkosak, de azt lehet tudni, hogy ügyfeleik között ott vannak a legnagyobb amerikai vállalatok, ahogy számos állami intézmény is. 2013-as adatok alapján a Stratfornak 300.000 fizetős ügyfele volt, és több, mint 2 millióan az ingyenes hírlevelére voltak feliratkozva. A Stratfor munkatársai száma nagyot nőtt az elmúlt évtized során: a 2001-es áttörési pont után megsokszorozták az elemzőik számát, és 2004-re már 70 ember dolgozott a Stratfornak. Alig egy évtized után, 2012-re ez a létszám majdnem megduplázódott, és elérte a 130 főt. A cég állítása szerint az elemzőik összesen 29 nyelven beszélnek. A Stratfor több szerzője is sikeres könyvíró – így maga Friedman is bestseller író, de mellette ott van még Fred Burton vagy Kamran Bokhari is. A legtöbb vezető szakértőjük a Közel-Kelettel foglalkozik – ez nyilván válasz volt az amerikai igényekre
és érdeklődésre 2001 után, az elmúlt két évben viszont minden bizonnyal egy oroszos hangsúly-eltolódás is elindult. A STRATFOR fő tevékenységi területe gazdasági és geopolitikai elemzések és előrejelzések, azonban ügyfeleik számára külön szolgáltatásokat is nyújtanak: hírlevél elemzések külön, személyre szabott elemzések prémium ügyfelek feltehetnek kérdéseket, amire a Stratfor 24 órán belül válaszol havi telekonferencia George Friedmannal vállalati tréning tanácsadás beszéd írás
Az információk eredete Hogy honnan szerzi be a Stratfor az információit? A cég szerint jól kihelyezett külföldi munkatársai, informátorai révén (az egyik pillér), másrészt nyilvános, mindenki által elérhető adatokból dolgoznak – hírügynökségek, internetes portálok, fórumok, nyilvános kormányzati tanulmányok. 2012 februárjában a WikiLeaks azonban több, mint 5 millió stratforos belső levelet szivárogtatott ki, amelyek árnyalttá teszik a képet a Stratfor állításaival szemben. A WikiLeaks-en megjelent e-mailek például azt mutatják, hogy valójában sokkal kevesebb szerepe van a nyilvános forrásoknak a cégnél, és sokkal nagyobb a szerepe az informátori hálózatnak. Sőt, ez utóbbi létfontosságú a cég működésében. A cég piramisszerűen épül fel: a piramis alján állnak a források, akik az információt szolgáltatják. A forrásaikat a Stratfor különböző kategóriába sorolja be a hírérték és információ megbízhatósága alapján. A legjobb minősítés az „A”, a
legrosszabb az „F”. Ezt tovább kategorizálják régió szerint – mindegyik forrás régió alapján egy szám besorolást kap. A forrásokért a Stratfor a kiszivárgott információk szerint magas árat fizet, attól függően, hogy mennyire értékes a forrás – de az összeg akár elérheti a havi 5-6 ezer dollárt is. Az egész piramis struktúrával szemben az egyik fő elvárás a gyorsaság. Érdekesnek tűnik ebben a rendszerben az is, hogy a Stratfor a saját előfizetői bázisát is felhasználja az új források toborzásához – a felhasználói profilok alapján tudja felvenni a kapcsolatot a jó pozícióban lévő és értékesnek tűnő személyekkel. A piramis következő szintje az elemzők. Ők tartanak direkt kapcsolatot a forrásokkal és emellett használják a különböző nyilvános és webes forrásokat. Összegyűjtik az elérhető információkat és bekategorizálják őket: megbízhatóság, időszerűség, hozzáférhetőség, egyediség és egyéb paraméterek alapján.
Az elemzők után a piramisban a „watch officers”-ek állnak, magyarul esetleg „őrszemeknek” lehetne nevezni őket. Ők azok, akik szelektálnak az elemzők által összegyűjtött és nekik eljuttatott információ között. Az információt összevetik gyorsan azzal is, ami nyilvánosan elérhető, többek között azért is, hogy a kifejezetten titkosnak minősített információk ne szivárogjanak ki. A szervezeti piramis élén George Friedman áll, és jobbkeze, Fred Burton. Ugyanúgy fontos szerep jut Shea Morenz-nek, aki a Stratfor CEO-ja és a globális üzleti stratégiáért felel. Kritika A legtöbb kritika a Stratfort amiatt éri, hogy jól megfigyelhető elemzéseik egyoldalúsága bizonyos kérdésekben: így egyes kritikusaik szerint „az USA globális hatalmától érzett büszkeség” hatja át a Stratfor munkáját, és sok szempontból ez nem teljesen fedi a valóságot.
A kritikák másik forrása az amerikai és izraeli források feltétlen elfogadása. Sok régióban ezek a primér források, ahelyett, hogy a helyi forrásokra támaszkodjanak, és gyakran a helyi források megléte esetén is az amerikai és izraeli forrásoknak adnak elsőbbséget. Ezt a gyakorlatot például az arabok kritizálják a legerőteljesebben: az arab média szerint ez egy nagyon jó példa arra, hogy a Stratfor és más nyugati médiumok miért nem értik meg – illetve miért értik félre a nem-Nyugati közösségeket. Civil szervezetek elleni munka A 2012-ben kiszivárgott botrány másik része volt, hogy kiderült: a Stratfor nagyon komoly munkát végzett kormányzati és nagyvállalati megrendelőknek számára az ellenzéki- és civil mozgalmakról, mint amilyen például az Occupy mozgalom volt az Egyesült Államokban. Érdekes információk kerültek napvilágra arról, hogy a kormány hogyan tudta felhasználni az anti-terrorista törvényeket a protestálókkal szemben. Azonban kiderült egy másik kényelmetlen információ is: kiderült, hogy egyes ellenzéki aktivisták is együttműködtek a Stratforral, és aktívan információkat adtak ki más ellenzéki / civil vezetőkről. Érdekes, hogy a kormány és a Stratfor más megrendelői a Stratforon keresztül az oszd meg és uralkodj stratégiát alkalmazták. Az aktivistákat és ellenzéki vezetőket négy kategóriába rangsorolták: radikálisok, idealisták, realisták, opportunisták. Ez alapján a besorolás alapján próbáltak befolyást szerezni rajtuk. 1. Radikálisok: azok, akik korruptnak látják a rendszert. Nyughatatlanok. Állandó transzformációs kényszerben vannak. Ez ellen a csoport ellen a legnehezebb a befolyás szerzés, ezért itt az alkalmazandó stratégia az izoláció és diszkreditáció, akár azon az áron, hogy hamis hireszteléseket kezdenek terjeszteni róluk. 2. Idealisták: valamilyen távoli ideákat követnek. Meg kell őket győzni, hogy valójában rossz tényanyaggal dolgoznak, és így áthúzhatóak a realisták közé. 3. Realisták: meggyőzhetőek arról, hogy szisztematikus változás nem lehetséges, és kompromisszumot kell kötniük abban, ami lehetséges. 4. Opportunisták: magukért vannak, ezért a legkönnyebb befolyásolhatóak. Saját érdekeik vezérlik őket. A WikiLeaks botrány 2012. február 27-én a Stratfor egy komoly botrányba keveredett: szervereiket feltörte az Anonimous hacker csoport, és 5,5 millió belső e-mail szivárgott 2004-2011 decembere közötti periódusban. Az e-mailek a WikiLeaks oldalára kerültek fel, ahol bárki szabadon beleolvashatott a világ legnagyobb privát hírszerzési ügynökségének a bizalmas leveleibe. A sajtó nem is hagyta ki a lehetőséget, és 2012 első felében rengeteg cikk született a kiszivárgott dokumentumok alapján (így a már említett Stratfor belső felépítése és az civil aktivistákkal szembeni információ gyűjtés is mind
ebből az adatbázisból derült ki). Az adatok kiszivárgása már önmagában is nagy presztízsveszteséget okozott a Stratfornak, mint érzékeny adatokkal foglalkozó hírszerző cégnek, de a levelekben lévő információk már önmagában is kompromittálóak voltak. Így például kiderült, hogy a Stratfor együttműködésre lépett a Goldman Sachs-szal, ami már az insider trading határait súrolta. Ezzel az együttműködéssel a Stratfor nyújtotta a hírszerzői adataikat ahhoz, hogy ügyleteket végezzenek a globális piacon egy harmadik cégen keresztül (StratCap). A Goldman Sachs volt igazgatója, Shea Morenz a Stratfor CEO-ja is lett, és egyébként azóta is betölti ezt a pozíciót. A kiszivárgott e-mailekből az is kiderül, hogy tudtak arról, hogy Oroszország és Izrael alkut kötött titokban 2008-ban: Irael kódokat adott ki Oroszországnak a távirányítású légi járműveikhez (és ilyen járműveket Grúzia vásárolt Izraeltől előtte), az oroszok pedig kódokat adtak a TOR-M1 rakétavédelmi rendszerekhez, amit Oroszország Iránnak adott el. 2008 augusztusában pedig, a grúz-orosz konfliktus idején a grúzok hirtelen rájöttek, hogy valami blokkolta a légi járműveiket. Az összefoglaló innen letölthető.
