BGF PSzK Módszertani Intézeti Tanszéki Osztály
GAZDASÁGI ÉS ÜZLETI STATISZTIKA jegyzet AZ ÉLETSZÍNVONAL STATISZTIKAI VIZSGÁLATA
A jegyzetet a BGF Módszertani Intézeti Tanszékének oktatói készítették 2001-ben.
1
Az életszínvonal érzékelése Mint minden statisztikai vizsgálat esetén az életszínvonal elemzésekor is viszonyítást, összehasonlítást végzünk. Ez nem csak a lakosság egészére vagy annak rétegeire vonatkozó értékelésre igaz, hanem egy-egy család életszínvonalának elemzésére is. Az életszínvonal ugyanis egyfelől objektív kategória, amely konkrét statisztikai mutatókkal mérhető (illetve más egyedekkel, rétegekkel összehasonlítható), másfelől szubjektív kategória, hiszen azonos életszínvonalat az egyén vagy a család attól függően értékel, hogy milyenek az igényei, milyen adottságokhoz szokott korábban, önmaga kikhez viszonyítja saját helyzetét. Akik korábban elértek valamilyen szintet, és ahhoz képest csökkenteni kellet az igényeiket (például azért, mert a háztartás tagjai közül valaki nyugdíjba ment, vagy megbetegedett, vagy munkanélkülivé vált) azok a saját életszínvonalukat jóval negatívabban ítélik meg mint azok a családok vagy háztartások, akik ugyanezt a színvonalat egy korábbi alacsonyabb szinthez képest növekvőként érték el. A példa nemcsak egyes háztartásokra vagy családokra érvényes, hanem a népesség nagy rétegeire, sőt az egész lakosságra is. Azt is igazolják statisztikai és közvélemény-kutatói tapasztalatok, hogy a lakosság szubjektív érzései a saját helyzetük megítélésében mindig lefelé, negatív irányba torzítanak, mások helyzetének megítélésében pedig inkább felfelé, tehát pozitív irányba. Ezzel kapcsolatban egy konkrét példa tapasztalatai állnak rendelkezésre a hetvenes évek második feléből: A Központi Statisztikai Hivatal mintegy 12 000 családot vont be akkor a háztartás-statisztikai megfigyelésbe, ezek a családok bevételeiket kiadásaikat háztartási naplóban vezették, tehát az életszínvonaluk alakulásáról saját bevallású, hiteles adataik voltak. Ezeket a naplókat bekérte a KSH, és kiadott a háztartások számára egy rövid kérdőívet, amelyben azt tudakolta, hogy a naplót vezető családok véleménye szerint életszínvonaluk az előző évekhez képest nőtt, csökkent vagy stagnált-e? Természetesen e kérdéskört a kérdőív több ponttal közelítette. A válaszokat ezután összehasonlították a háztartási naplók reális mutatóival, és a következő eredményt kapták:
Azoknak, akik 1-3%-os életszínvonal-növekedést érzékeltek, s vallottak be, azoknak az életszínvonala a jövedelmek és a fogyasztás oldaláról egyaránt legalább 5%-kal, vagy annál nagyobb mértékben növekedett. Azoknak az életszínvonala, akik az előző évihez képest stagnálást érzékeltek, mintegy 1-4%kal nőtt. Az a csoport, amely az életszínvonal csökkenéséről adott számot, általában az előző évihez hasonló színvonalon élt, legfeljebb1-2%-kal alacsonyabb szinten.
A vizsgálat teljesen egyértelműen jelezte azt, hogy a szubjektív értékelés szinte kivétel nélkül minden esetben lefelé torzít. Bár konkrét vizsgálatok erre vonatkozóan nincsenek, a tapasztalatok azt is jelzik, hogy a lakosság az élet minőségének relatív változását néha jobban érzékeli, mint az anyagi javakkal kifejezhető, objektív életszínvonal-módosulást. Ha pl. a környezetünkben, Ausztriában, ahová a lakosság elég nagy része utazik, lényegesen javul az élet minősége, az ellátás, a választék, a kiszolgálás kulturáltsága, akkor a hazai helyzetet – még ha az a korábbi szinten maradt is – a lakosság rosszabbnak értékeli. Pozitív példa is van e hatás érzékeltetésére: ha nincs korlátozva a külföldre való utazás vagy a devizaellátás, ezt a lakosság olyan minőségi változásnak éli meg, amely gyakran többet ér, mint 1-2%-os béremelés. Az életszínvonal, az élet minőségének statisztikai vizsgálata tehát egyike a gazdaságstatisztika legkényesebb területeinek, határterület a gazdaság- és a társadalomstatisztika között, valamint egyike azoknak a témáknak, amelyek tekintetében gyakran kétségbe vonják a statisztikusok értékelő
2
megállapításainak hitelességét. Ezért is törekszik a statisztika arra, hogy az életszínvonal alakulásáról több oldalról adjon képet, és megkísérli nemcsak az időszakonkénti nemzetközi összehasonlítást, hanem az élet minőségének értékelését is. Az életszínvonallal, az élet minőségével kapcsolatban a következő témákat tárgyaljuk:
Reálbér, reáljövedelem és ezek indexei, A lakosság fogyasztása, A fogyasztói infrastruktúra, A jövedelmek felhasználási lehetőségei, A rétegenkénti különbségek, szegénység, a létminimum vizsgálata, A munkanélküliség alakulásának, s az erre ható tényezőknek az elemzése.
Az előzőekben felsorolt témakörök közül csak néhányat lehet teljes körű számbavétel alapjain vizsgálni (ilyen a reálbér, reáljövedelem összetevőinek többsége), az életszínvonal mérésében túlnyomórészt a reprezentatív statisztikai megfigyelések terjedtek el már több évtizede. A magyar statisztika nemzetközi összehasonlításban magas reprezentativitással s általában többlépcsős mintavétellel dolgozik, minden esetben arra törekedve, hogy a mintába bekerült, s az adatszolgáltatást vállaló (tehát a válaszadást meg nem tagadó) kör kellő pontossággal fedje le a lakosság összetételét, abból ne maradjanak ki jellemző rétegek. Mielőtt a megjelölt témák részletes tárgyalásába kezdenénk, tekintsük át a statisztikában korábban alkalmazott jövedelmi felvételek múltját, ennek azokat az elemeit, amelyek a mai viszonyokra is átvihetők, s azokat, amelyeket módszertani szempontból módosítani kell. Ezt a témát a Magyar Tudományos Akadémia Statisztikai Bizottságának 1990. december 12-i ülésén tárgyalt tanulmány (Éltető Ödön és Vita László közös munkája) alapján ismertetjük. Jövedelmekre vonatkozó adatfelvételek Az első nagyobb jövedelmi felvételre 1960 elején került sor, a minta a népszámlálás körzeteiből és azok lakásaiból történt kiválasztás réven kapott véletlen címminta volt. Ez a felvétel még nem terjedt ki minden rétegre, csak a munkás-alkalmazotti és a nyugdíjas háztartásokra. 1963 jelentette a kezdetét a jövedelmi felvétetek azon sorozatának, amelyeket azóta a KSH rendszeresen, ötévenként hajtott végre, s amelyek már a magánháztartások minden rétegére kiterjedtek. A felvételek legfontosabb közös, illetve specifikus jellegzetességei a következők voltak:
A felvételek minden esetben többlépcsős, rétegzett valószínűségi mintán alapultak. A mintaelemszám 15 és 27 ezer háztartás között változott, legnagyobb az 1973. évi felvételnél volt, a 15 ezer körüli mintanagyság több felvételnél is jellemző volt. A viszonylag nagy minták lehetővé tették nemcsak országos, hanem tájegységi, illetve bizonyos megyei adatok közlését is. A felvételek mindig az adott év első negyedévében kerültek lebonyolításra oly módon, hogy a jövedelmi adatok az előző év (az ún. referenciaév) egészére vonatkoztak, a háztartás összetételét, a személyek- foglalkozását és egyéb jellemzőit jelző adatok pedig általában az ún. eszmei időpontra, az előző év december 31-én éjfélre. A kiválasztott háztartásokat előzetes értesítés, ill. felkérő levél után kérdezőbiztosok keresték fel, és a helyszínen töltötték ki a kérdőíveket. 1968 és 1988 között az alkalmazásban állók és tsz-tagok esetén a személyes kikérdezést kiegészítette egy, a munkáltatónak küldött kérdőív a szóban forgó keresőnek a munkáltató által a referencia évben kifizetett keresetekről és egyéb jövedelmekről. Az, hogy a keresők
3
túlnyomó többségének kereseteiről megbízható adatok álltak rendelkezésre, jelentős mértekben hozzájárult a felvételek jövedelmi adatainak megbízhatóságához, ahhoz, hogy a felvételekből adódó jövedelmi átlag általában csak 5-6%-kal – esetenként még ennél is kevesebbel – maradt el a makró statisztika által megállapított országos átlagtól. A nyolcvanas évek óta a magyar háztartások több mint felének volt kisebb-nagyobb jövedelme kisgazdaságban végzett mezőgazdasági tevékenységből, részben árueladás, részben önfogyasztás formájában. 1968-tól részletes adatokat kérdeztek a háztartásoktól a termelés mennyiségi eredményeiről, ahol ez számottevő volt, az önfogyasztás arányáról, valamint a termelési ráfordítások meghatározott köréről. Az egyes termékek jövedelemtartalmára vonatkozó makrostatisztikai kulcsok (százalékos arányok) alapján határozták meg a kisgazdaságból származó jövedelmeket oly módon, hogy az eladott vagy a termelésben felhasznált mennyiségeket termelői, a saját fogyasztásra szolgáló mennyiségeket pedig fogyasztói áron értékelték. Az 1978. évi felvétel óta ez a módszer még kiegészült egy korrekciós eljárással, amelynek során az egyes termékekre a makrostatisztika által megállapított mennyiségi adatokat – többnyire megyei bontásban – összevetették a felvételből kapott mennyiségekkel és a pozitív vagy negatív különbségeket egyszerűbb – pl. az adott terméket termelő háztartásokra történő szétosztással vagy bonyolultabb, véletlen kiválasztást is tartalmazó – algoritmussal igyekeztek megszüntetni, azaz a kisgazdasági termelés szintjét és struktúráját a makrostatisztikához közelíteni. Jellegzetes vonása volt 1968-tól a magyar jövedelmi felvételeknek, hogy nemcsak a személyes jövedelem tételeire kértek adatokat a mintába került háztartásoktól, hanem az ingyenes vagy kedvezményes társadalmi szolgáltatások (oktatás, egészségügy stb.) igénybevételének mértékére is. Ily módon lehetőség volt e szolgáltatások értékét is magába foglaló, ún. összes jövedelem háztartásonkénti megállapítására is, ezzel együtt a személyes és összes jövedelem közti különbség elemzésére, p1. annak vizsgálatára, hogy a természetbeni társadalmi jövedelmek hogyan mérséklik a jövedelmi egyenlőtlenségeket. Az 1988. évi jövedelmi felvételnél már nemcsak a kisgazdaságok termelési adatai vonatkozásában alkalmaztak a makro statisztikai adatokhoz közelítő korrekciós eljárást, hanem a nem mezőgazdasági önálló tevékenységből eredő jövedelmek tekintetében is, felhasználva a szakmánkénti jövedelemátlagokra – főtevékenység, melléktevékenység, ill. nyugdíj melletti tevékenység szerint differenciáltan – vonatkozó makrostatisztikai adatokat (szakértői becsléseket). Ez 1988-ban még jól közelítette a reális értéket, hiszen a melléktevékenységek köre, lehetősége nem volt túl széles. Mivel 1987-ig bezárólag a jövedelmeket terhelő elvonások viszonylag mérsékeltek voltak, az adózás sem terhelte a mai módon a jövedelmeket, és a csökkentő összegek egyértelműen hozzárendelhetők voltak az egyes jövedelmi tételekhez, a felvételi eredmények publikálásában és elemzésében mindig jelentős szerepet játszottak a személyes jövedelmek források szerinti összetételét mutató adatok. Bár a jövedelmi felvételek kezdettől fogva igyekeztek az ún. láthatatlan, statisztikailag nehezen vagy egyáltalán nem mérhető jövedelmekről is információt szerezni, és ennek érdekében többféle módszertani megoldással kísérleteztek pontosabb számbavételükre, ezekről reális adatok soha nem álltak rendelkezésre. Az árnyékgazdaság szerepének növekedésével feltehetően nőtt az utóbbi jövedelmi felvételeknél a nem regisztrált, láthatatlan jövedelmek aránya. A nyolcvanas évek közepén az 1983. évi felvétel egyedi adatain alapuló nagyszabású, ún. mikroszimulációs kísérleti számításokat végeztek annak vizsgálatára, mekkora lehet a láthatatlan jövedelmek jövedelmi egyenlőtlenséget módosító hatása. A több variánsban elvégzett számítások eredményei arra engedtek következtetni, hogy bár a valóságos jövedelemegyenlőtlenség nagyobb annál, mint ami a jövedelmi felvétel adataiból adódott, de valószínűleg nem volt olyan mértékben nagyobb, ami megkérdőjelezné az eredmények információtartalmát, használhatóságát.
4
A közel három évtizeden keresztül sikeresen végrehajtott jövedelmi felvételek minden eredményessége ellenére a korábban alkalmazott módszertani megoldások nem folytathatók ma és a jövőben, ezek alapos revízióra szorulnak. Ennek főbb okai, tényezői a következők:
Az egyik legfontosabb új, külső tényező a személyi jövedelemadó (szja) bevezetése 1988. január 1-jétől. Ez részben magában rejti a felvételek egyszerűsítési lehetőségét, ugyanakkor számos problémát is okoz. Egyszerűsödik a jövedelmek számbavétele olyan alapon, hogy az szja-törvény értelmében mindenki, akinek az év folyamán adóköteles jövedelme volt, vagy adóbevallást kell tegyen, vagy ha csak főmunkahelyén volt ilyen jövedelme, a munkáltató intézi az adóbevallást. Az szja bevezetésének más irányú következménye, hogy a különböző jövedelmi források összege esetenként még adózás előtt sem különíthető el – pl. a keresetek, ill. a táppénz, gyes, szülési-, gyermekágyi segély bruttó összege egy összegben szerepel a munkáltató által a munkavállalóknak adott elszámolásokban – a személyes jövedelemben megjelenő nettó összeg pedig végképp nem osztható fel egyértelműen a szokásos jövedelmi forrásokra. A gazdasági környezet, a tulajdonviszonyok radikális változása, de részben az szja bevezetése is lehetetlenné tette az eddigi gyakorlat alapvető jellegzetességének bizonyult munkáltatói kérdőívek alkalmazhatóságát. Az a törekvés, hogy a jövedelmi felvételeknél – de természetesen a makrostatisztikában is – alkalmazott jövedelemfogalmak minél pontosabban közelítsék a SNA-ban használatos fogalmakat, szintén indukált módszertani változásokat. Így pl. mindenképpen indokolttá vált olyan módszertan alkalmazása, amely lehetővé teszi az ún. elsődleges jövedelmek (primary incomes), a transzferek, illetve az adózás előtti és az adózás utáni jövedelmek minél pontosabb számbavételét, s így a jövedelmi újraelosztási folyamat nyomon követését. De azt is újra kellett gondolni, mi számít jövedelemnek, mi költségtényező (pl. napidíj), hogyan kezeljék a saját tulajdonú lakások eszmei bérét, ami az SNA-ban jövedelemnek számít stb.
Az 1968 óta végrehajtott jövedelmi felvételeknél a természetbeni társadalmi jövedelmek számításának az ingyenes szolgáltatások igénybevételére vonatkozó kérdéseken túl az volt az alapja, hogy megfelelő részletezettségben rendelkezésre álltak a makro statisztikában a költségvetésből, illetve a vállalatok, intézmények által e célokra fordított összegek. A 90-es évek elején a makro statisztika nem rendelkezik kellő részletezettségben ilyen adatokkal. Mindez azt jelzi, hogy a jövedelem felvételek jelentős korszerűsítésre szorulnak, szerepük azonban a következő években sem csökken. A jövedelem felvételek a jövőben összeköthetők a mikrocenzusokkal (két népszámlálás közti félidős reprezentatív mintavétellel). A következő ilyen típusú számbavétel az 1996. évi adatok alapján készül. E múltbeli áttekintés, a változtatás igényeinek rövid ismertetése után vegyük sorra az életszínvonal elemzéséhez szükséges témákat. Reálbér Althoz, hogy a lakosság életszínvonalának alakulásáról megbízható hazai, idősorban, rétegenként és nemzetközileg is összehasonlítható információkat kapjunk, átfogó mutatószámokra van szükség, elsősorban olyanokra, amelyek a jövedelmek oldaláról jellemzik a relatív helyzetet. Ezért számítják ki rendszeresen a reálbért. A reálbér a keresetek reálértékét fejezi ki, tehát a fogyasztási cikkek és szolgáltatások azon mennyiségét, amelyet a lakosság a keresetéért az adott árakon vásárolhat. A reálbér tehát két tényezőtől függ:
5
a névleges (nominál) keresettől és a fogyasztói árak alakulását jelző fogyasztóiár-indextől
Ennek változását a következő képletekkel mérik: Reálbérindex = Egy főre jutó nominálkereset-index / Fogyasztóiár-index Az egy főre jutó nominálkereset megállapítható a munkaviszonyból származó összes kereset és a foglalkoztatottak létszámának hányadosaként. A kereset tartalmazza a kifizetett munkabért, prémiumokat, jutalmakat, újítási és pályázati díjakat, ez azonban csak a munkaviszonyban állókra számított érték. A keresetek esetében természetesen a nettó kereseteket veszik figyelembe, tehát az szja-tól, s az egyéb levonásoktól (pl. Szolidaritási Alaphoz való hozzájárulás, nyugdíjjárulék) mentes összeget. Az életszínvonalat, tehát a fogyasztásra, megtakarításra fordítható kereseti szintet ugyanis a nettó kereset jellemzi. Hozzáadják viszont a keresetekhez a kifizetett táppénz összegét, ami ugyancsak része az elkölthető vagy megtakarítható keresetnek. Általában mindezeket a tételeket, a teljes munkaidőben foglalkoztatottakra szokás számítani, s az egy főre jutó átlagkereset számításakor is csak a teljes munkaidőben foglalkoztatottak létszámát veszik figyelembe. Ez a számítási mód mindaddig reális, amíg a csökkentett munkaidőben foglalkoztatottak száma nem jelentős (az aktív keresőknek csupán egy-két százaléka). Ha ez az arány növekszik, a számítások módszerét ismételten át kell gondolni. A reálbérek alakulását a nominál átlagkeresetek mellett a fogyasztói árak változásai is jelentősen befolyásolják. Fogyasztóiár-index A fogyasztóiár-indexet a magyar statisztikai szolgálat az 1910-1920-as évtizedtől kezdve méri, természetesen időszakonként korszerűsített, megújított módszerrel. Az első modern reprezentatív fogyasztóiár-statisztika 1967-es bázison, 1968-tól kezdve készült. Ezt az árindexet mintegy 3000 reprezentáns termék alapján 110-120 csoportra vonatkozóan állították össze. Az árindex minden esetben az előző évhez, illetve: évközi árváltozások megfigyelésekor az előző év megfelelő időszakához viszonyítva készült. Az árak megfigyelése a kiskereskedelmi és a piaci árakra egyaránt kiterjedt. Kisebb változtatásokkal, a reprezentánsok évenkénti rendszeres felülvizsgálatával ez a típusú fogyasztóiár-index volt érvényben a kilencvenes évek indulásáig. A piacgazdaságra való áttérés az árak tekintetében lényegi változásokat hozott. Megszűnt a központi árszabályozás, az árak szabaddá váltak, de ezzel együtt nőtt az árak térbeli, országon, sőt városokon belüli szóródása. Ez azt igényelte, hogy a reprezentáns termékeket több helyen figyeljék meg, ezek árait szélesebb körben vegyék számba. Ezt az igényt azonban csak kevesebb reprezentáns termék esetében lehetett kielégíteni. Az 1992-től bevezetett fogyasztóiár-statisztika a korábbihoz hasonlóan reprezentatív mintavételre és árfelírók konkrét árösszeírásaira épül. A fogyasztóiár-index tartalmazza a vásárolt fogyasztást, s ezt kiegészíti a saját lakások használatát kifejező (szaknyelven: imputált) lakbérrel. Új elem az, hogy 1992-től az Európai Unióban alkalmazott módszernek megfelelően a lakosság beruházásait nem veszik figyelembe a fogyasztóiár-index számításakor. Az új gyakorlat mintegy 1800 reprezentáns termékkel, illetve szolgáltatással dolgozik, s ezekből 160 csoportot állít össze. A reprezentánsok körét évenként felülvizsgálják, kiegészítik a legfontosabb új termékekkel, és elhagyják belőle a már elavult, a fogyasztásra nem jellemző termékeket. Az ármegfigyelés kiterjed a fővárosra és valamennyi megyére, ez utóbbiakon belül a megyeszékhelyre, városokra és községekre. A forgalmazó helyek minden típusát: üz1eteket, piacokat, szolgáltató helyeket, közüzemeket, sőt az önkormányzatokat is felkeresik az árfelírók. Reprezentánsonként és megyénként havi 5-8 árfelírást
6
végeznek, így minden cikkről cca. 100-200 áradat ált rendelkezésre havonként, ezekből átlagolva nyerik az adott hónapra jellemző árat. Az egyedi árakból súlyozott átlagárat számítanak, s ebből árindexet három bázison:
az előző év decemberi árak bázisán, a közvetlenül megelőző hónap árainak bázisán, s az előző év azonos havi adatainak alapján.
Az árindexet összegzik mintegy 40 csoportra és 8-10 főcsoportra. A csoportosítás a következő jellemzők alapján történik:
a termékek és szolgáltatások fajtái szerint, pl. külön a tartós fogyasztási cikkekre; a javak rendeltetése szerint, tehát külön az élelmezésre, ruházkodásra, lakásra, testápolásra és egészségügyre, a közlekedésre végül külön az ún. alapvető javakra, amelyek szerepe a szükségletek kielégítésében meghatározó.
Számítanak az összevont lakossági fogyasztói ár-index mellett rétegenkénti fogyasztói ár-indexet is. Ezek tükrözik a különböző rétegek eltérő fogyasztási szerkezetét. A rétegek a következők:
aktív háztartások, ebből 0,1,2,3 és több gyerekesek, inaktív háztartások, ebből 1 és 2 vagy több személyesek, összes háztartás, ebből alacsony, közepes és magas jövedelműek.
A fogyasztóiár-indexek alapján rétegenként számítható a reálbérindex is, a nominálkeresetek indexe és a fogyasztóiár-index hányadosaként, természetesen egy aktív keresőre számolva. Reáljövedelem A reálbérindex mellett számítják és rendszeresen közlik a reáljövedelem indexét. Ezt az egy főre jutó nomináljövedelem indexének és a fogyasztóiár-indexnek a hányadosaként számítják ki. A nomináljövedelem – a keresethez hasonlóan – ugyancsak nettó mutató, amely tartalmazza a kereseteken kívüli lakossági jövedelmek értékét is. Ebbe a körbe tartoznak a háztartásoknak kisegítő gazdaságból származó jövedelmei, a különböző pénzbeni társadalmi jövedelmek, mint a nyugdíj, a családi pótlék, a gyes a gyed és a különböző természetbeni, társadalmi jövedelmek. Minthogy ezek egy részét azok kapják. akik már nincsenek munkaviszonyban, az egy főre jutó nomináljövedelmet az egész népesség, illetve ezen belül egyes rétegek egy főjére szokták számítani. A nevezőben szereplő fogyasztóiár-index természetesen azonos az előzőekben ismertetettekkel. A reáljövedelem indexének alakulására tehát a következő tényezők hatnak:
a reálbérindex alakulása, a kereseteken kívüli jövedelemtételek reálértékének változása, a kereső-eltartott arány módosulása.
A népesség egészére vonatkozóan általában a reáljövedelem alakulása jellemzőbb, mint a reálbéré, hiszen ennek keretében a mintegy 2,7 millió nyugdíjas és járadékos és a több mint 2 millió 14 éven aluli gyermek, valamint a 15 éves kor után tovább tanulók életszínvonalának alakulása is tükröződik. A lakosság fogyasztása Az életszínvonal-vizsgálatok általában két oldalról közelítik ezt a témát: egyfelől az egyes időszakokban megszerzett jövedelmeket, azok reálértékének alakulását s források szerinti összetételét elemzik, másfelől a lakosság fogyasztását kísérik figyelemmel.
7
A fogyasztás fedezhető az adott időszakban megszerzett és az adózás, egyéb kötelezettségek teljesítése utáni személyes rendelkezésre álló jövedelemből vagy a korábbi megtakarításokból, esetenként hitelből. A két megközelítés tehát nem mindig mutat teljesen azonos képet, s főként nem azonosak a vizsgálati eredmények rétegenként. Azok, akiknek a jövedelme egy időszakban átmenetileg csökken, mert pl. munkanélkülivé válnak, betegség következik be a családban, a táppénz nyilvánvalóan kisebb értékű, mint a kereset, azok vagy csökkentik a fogyasztásukat, vagy a tartalékaikhoz nyúlnak – ha van ilyen –, és fenntartják korábbi életnívójukat. A fogyasztásvizsgálatok részben személyhez, nagyobbrészt azonban háztartásokhoz kötődnek. A fogyasztási fajlagosokat naturális mértékegységben mérve egy főre számítják (pl. tej-, kenyér-, villamosenergia-, hús- stb. fogyasztást mindig egy lakosra), az életszínvonal komplex mutatóit azonban háztartásokra (a magyar gyakorlatban korábban ezen belül családokra) vonatkozóan számítják és elemzik. A háztartás fogalma korántsem egyértelmű nemzetközi összehasonlításban, hiszen egyre szélesebb körben terjednek különböző együttélési formák, jogi kapcsolat nélkül. A magyar háztartás-statisztikában háztartás fogalmán az egy lakásban élő és közösen gazdálkodó személyeket értik. Ez azt jelenti, hogy egy lakásban lehet több háztartás is, ha ezek külön gazdálkodnak, s egy háztartás tartalmazhat több családot. A háztartások: tehát elég vegyes összetételűek lehetnek, állhatnak egyetlen családból, de ez nem szükségszerű, mert több család is alkothat egy közös háztartást, ha jövedelmük egy részét közösen használják fel. A lakossági fogyasztás vizsgálata több szempontból történik, vizsgálják:
a fogyasztás összetételét jövedelemforrások szerint, a fogyasztás szerkezetét árufőcsoportok szerint, a fogyasztás volumenének alakulását, ugyancsak árufőcsoportok, ezen belül főbb áruféleségek szerint, az egy főre jutó élelmiszer- és tápanyagfogyasztást természetes mértékegységben, a fogyasztás szerkezetét beszerzési források szerint. A fogyasztás összetétele jövedelemforrások szerint összértékben és egy lakosra számítva a következő részletezésben szerepel a publikációkban:
vásárlásból származó, saját termelésből és saját alapokból származó, illetve személyes jövedelemből eredő, természetbeni társadalmi juttatásból származó fogyasztás.
Ezekből a tételekből – a megfelelő árindexszel korrigálva – számítanak összehasonlítható idősorokat, s ezek alapján éves növekedési ütemeket is. A fogyasztás volumenét összesen és egy főre átlagolva a javak fajtái szerint eléggé részletezi a statisztika. A legösszevontabb kategóriák a következők:
Élelmiszerek Élvezeti cikkek (kávé, tea, alkoholmentes italok, bor, sör, égetett szeszes italok, dohányáru) Ruházkodási cikkek, Fűtés, háztartási energia, Tartós fogyasztási cikkek Egyéb iparcikkek
8
Termékek összesen Szolgáltatások
Emellett az erősen aggregált mutatószámrendszer mellett vannak további részletezések ugyancsak mindenkori folyó áron és árindexszel korrigálva, tehát összehasonlítható árakon is. Ez a részletezés a lakossági fogyasztást 280 csoportra bontja, tehát pl. az élelmiszer-fogyasztást 75 csoportra részletezi oly módon, hogy azokból az egészséges és a kevésbé egészséges táplálkozás (zsír, édesség, húsfajták fogyasztásának) elemeire is lehessen következtetni. Az élvezeti cikkek 27 csoportra bontva, a ruházkodási termékek és szolgáltatások 44 csoportban szerepelnek. Külön kiemeli ez a felsorolás a lakásra fordított kiadásokat, köztük a lakbért, a lakásfenntartásra fordított összegeket, a lakások közös költségeit, valamint az állami és külön a magántulajdonban lévő lakások amortizációját. Részletezi e bontás a háztartásra és a lakásfelszerelésre fordított kiadásokat is, a közlekedésre, hírközlésre fordított költségeket, az oktatás, a kultúra, a sport s az üdülés lakossági költségeit, sőt a vegyes szolgáltatási tételek között a szerencsejátékokra, lóversenyre fordított kiadásokat is. A példaszerű felsorolásból is látszik, hogy a 280 fogyasztási termék- és szolgáltatáscsoport idősorai már bőven elegendőek ahhoz. hogy a felhasználó áttekintést nyerjen a lakossági kiadások struktúrájáról, annak változásairól Ezt a részletes elemzést jól kiegészítik a fogyasztás naturális mutatószámai. Az egy főre jutó évi élelmiszer- és tápanyagfogyasztás különösen hosszabb (legalább 10 éves) idősorban jelzi nemcsak a hazai lakosság fogyasztási szokásait s annak időszakonkénti változását, hanem az életszínvonal trendjét, változásának tendenciáját is. Ezek az adatok különösen alkalmasak nemzetközi összehasonlításra, mert egyúttal a hazai fogyasztási szokásoknak a nemzetközitől való eltéréseire is utalnak (p1. a zsírfogyasztás helyenként még ma is viszonylag alacsony: elterjedtebb a zöldségek, gyümölcsök fogyasztása, s bár csökkenő tendenciájú, de relatíve magas a lisztfogyasztás. Vizsgálható ebben a részletezésben az is, hogy az egy főre jutó fogyasztás volumenének (mennyiségének) alakulása milyen kapcsolatban van az árak változásával. Különböző kutatók – erre a forrásanyagra támaszkodva – állapították meg az egyes fogyasztási javak s ezek csoportjainak árelaszticitását. Arra az eredményre jutottak, hogy az árak drasztikus növelése a dohányáruk esetében tartósan is csökkenti a fogyasztást, a szeszes italok fogyasztásánál azonban inkább az összetétel változására hatnak (pl. sör helyett több bort fogyasztanak), de a fogyasztás mennyiségét legfeljebb átmenetileg korlátozzák, tartósan nem. Érdekes az a megfigyelés is, hogy a benzinárak érzékelhető emelése rövidtávon csökkenti a fogyasztást, de cca. félév-háromnegyedév után ez visszaáll a korábbi szintre vagy legalább annak közelébe. Mindezek azt mutatják, hogy a lakosság bizonyos termékek (és szolgáltatások) fogyasztásán kevésbé takarékoskodik, ezek kevésbé ár érzékenyek, helyette inkább más termékekből való fogyasztását korlátozta, pl. ha autója van, azt használja, de ritkábban vesz ruhát, cipőt, hogy jusson pénze benzinre. Ezeket a vizsgálati eredményeket a lakosság egészségi állapotának mérlegelésekor is felhasználják, s ezek alapján is készítenek rendszeresen nemzetközi összehasonlításokat. Van olyan kombinált vizsgálat is, amely az egy főre jutó napi tápanyagfogyasztás fajtánkénti mennyiségét állati- es növényi eredetű termékek szerinti részletezésben is elemzi. Ebből látszik például, hogy az elfogyasztott tápanyagok kalóriában vagy/és kilojoulban mért mennyisége milyen eredetű, tehát mennyiben kapcsolódik a zsír- és húsfogyasztáshoz, s milyen mértékben más élelmiszerekéhez. Pl. az egy főre jutó napi kilojoule-fogyasztás 1970-ben átlagosan 12 971 volt, ebből 5133 kilojoule származott liszt- és rizsfogyasztásból. 1987-re a napi átlagos tápanyagfogyasztás egy főre jutó mennyisége 14 306 kilojoulra emelkedett, a növekedés 17 év alatt 10,3% volt. Az 1987. évi napi
9
fogyasztásból azonban a liszt és a rizs mennyisége jóval alacsonyabb volt a 17 évvel korábbinál: 4475 kilojoule, ami 13,2%-os csökkenést mutat. A tendencia egyértelműen kedvező, különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy a tápanyagfogyasztáson belül a tej és tejtermék aránya jelentősen növekedett. A fogyasztás szerkezetének beszerzési források szerinti elemzése a múltban is jelentős volt, még nagyobb hangsúlyt kap az életszínvonal csökkenésének időszakában. A lakosság ugyanis – ha teheti – mind jobban támaszkodik a saját termelésére (kiskertek hasznosítására), s a szolgáltatások igénybevételét is ahol tudja, helyettesíti sajáterős és családi-baráti segítségen alapuló tevékenységekkel. Ez nemcsak a lakás- és üdülőépítkezésekre, felújításokra vonatkozik, hanem a háztartásban használt eszközök javítására, ruhavarrásra is. A vásárolt fogyasztáson belül is van átalakulás, mind többen vesznek piacokon, lehetőleg termelőktől és kevesebben a kereskedelemben, ahol az árra még a kereskedelmi árrés nem csekély értéke is rárakódik. A statisztika nem tudja mérni, de érzékeljük, hogy növekvő a jelentősége a városokban s különösen a fővárosban az illegális, ún. „aluljáró”- kereskedelemnek, amely keretében részben gyümölcsöt, zöldséget, részben használt ruhaneműt, háztartási cikket, sőt lakást díszítő elemeket is árulnak magyar és külföldi árusok engedély nélkül. A kávé-, dohány-, szeszesital fogyasztásban pedig igen nagy a jelentősége az illegális (az adóhivatalt és a vámot megkerülő) árusításnak s így ezek fogyasztásának is, bár ezek adatszerűen nem követhetők nyomon. Ezek becslésére vállalkoztak egyes kutatók, megbízható bázisuk azonban nincs, mert nemcsak az eladó, de a vásárló sem ad ezekről információt, hiszen ez az adásvétel nem törvényes. A lakosság jövedelmi helyzetét és fogyasztását részletesebben lehet a már említett 4-5 évenkénti reprezentatív mintavétel alapján elemezni. Ez az adatgyűjtés is a korábbi egységes lakossági adatfelvételi rendszer (röviden: ELAR) keretében történik, s alapja továbbra is a háztartás egésze, de ezeken belül vizsgálják a 14 évnél idősebbek és külön a 14 év alattiak életszínvonalát, életkörülményeit. Az adatok egyik fajtája a közös háztartásban élő, 14 évnél idősebb tagok egyenkénti jövedelmét, valamint a háztartások egyéb éves szintű jövedelmét tudakolják. A személyenkénti jövedelem kapcsán azt kérdezik, hogy alkalmazásban áll-e vagy szövetkezeti tag-e vagy egyéni és társas váltakozás tagja-e a megkérdezett, s az adott munkaviszonyból az év folyamán hány hónapon át volt jövedelme. Azt is részletezik, hogy teljes vagy részmunkaidőben, bedolgozónként, megbízás keretében vagy alkalmi munkavállalóként jutottak jövedelemhez, az egyéni és társas vállalkozások tagjai pedig milyen jogi formájú vagy nem jogi személyiségű társaság keretében dolgoztak, s szereztek jövedelmet. Ebben a csoportban a szellemi szabadfoglalkozásúak, a művészeti alkotóközösségek tagjai külön kategóriát alkotnak, s ugyancsak külön szerepelnek a háztáji vagy kisegítő gazdaságban dolgozók. A vállalkozások keretében tevékenységet végzők esetében azonban nem tesznek különbséget az önállóak és a segítő családtagjaik között. Külön csoportot képeznek a nyugdíjasok s köztük is a saját jogú öregségi, saját jogú rokkantsági és az özvegyi vagy hozzátartozói jogon nyugdíjat felvevők. Természetesen ez az adatfelvétel számba veszi külön-külön a gyesen lévőket, a rendszeres szociális segélyben részesülőket, a munkanélküli segélyen lévőket, a táppénzből, szülési vagy gyermekágyi sekélyből, valamint az ösztöndíjból, nevelési segélyből jövedelemhez jutó személyekei is. Az új ELAR már azokra is kiterjed, akik a vagyonukból élnek, akár úgy, hogy maguk hasznosítják a vagyonukat, akár úgy, hogy csendestársként, tehát nem közreműködőként vesznek részt egy vállalkozásban. A felsorolt összetételben adnak számot a reprezentatív mintavételbe bevontak évi személyes jövedelmükről, külön feltüntetve a bruttó jövedelmet, s az ebből levont tételeket, ideértve az szja-t is. Megkérdezik a külföldről származó jövedelmet, s az ezután fizetett hazai adó összegét. Minthogy a külföldön felvett jövedelmet nem minden esetben vallják be itthon, éppen a hazai adózás megkerülése érdekében, valószínű, hogy az e pontban kérdezett és bevallott adatok a valóságnál
10
alacsonyabbak. Ugyancsak lefelé torzítás érvényesül az alkalmi munkából származó jövedelmek esetében. Azok a jövedelmi tételek tekinthetők abszolút megbízható adatoknak, amelyek után vagy a munkáltató már levont adót, vagy a bevalló személy maga adózott. Ugyanígy a központi forrásokból származó nyugdíjak, segélyek összege tekinthető fix adatnak. Nem kérdezik az ELAR keretében a hálapénz, a borravaló, a nem legális jövedelmek összegét, mert ezt nem vallanák be a megkérdezettek s ilyen esetben nagyobb a valószínűsége annak is, hogy megtagadnák a választ az egyéb kérdésekre is, hiszen a válaszadás nem kötelező. A személyi jövedelmek mellett az adatfelvétel kiterjed a háztartások éves szintű más jövedelmeire, köztük a családi pótlékra, az ingatlanok vagy egyéb vagyontárgyak értékesítéséből, lakások, szálláshelyek, üdülők hasznosításából származó bevételekre és természetesen az ezekre fordított kiadásokra is. Tudakolják a betéti és egyéb kamatoknak az adott évben felvett összegét, az osztalékokat, a földjáradékot és egyéb járadékokat. Érdeklődnek a más háztartásoktól kapott összegek iránt is, amilyen pl. a tartásdíj, az eltartási szerződés vagy életjáradék keretében kapott összeg, a más háztartásból, gyermekektől vagy rokonoktól kapott pénzbeni és természetbeni támogatás, s számba veszik a fenti címeken más háztartások részére kifizetett összegeket is. Külön szerepet kaptak az adatgyűjtés keretében a gyermekek, akik intézmények (óvoda, iskola) keretében kaphatnak étkezést, kollégiumi ellátást, vagy más típusú szolgáltatást, amelyért a szülők fizetnek, vagy amelyet térítésmentesen kapnak. Ilyen típusú kérdéseket a 14 évnél idősebb, továbbtanuló diákokról is megkérdeznek. A háztartások adatai között nemcsak a jövedelmek szerepelnek, hanem elég részletes információk a lakás nagyságára, komfortfokozatára, a lakásban lakók számára vonatkozóan. Tekintettel arra, hogy a háztartások elég nagy része ma már termelőegység is, az adatfelvétel a háztartások saját termelésből származó fogyasztását is kérdezi termékfajtánként, természetes mértékegységben, s a mezőgazdasági tevékenységből származó árbevételt értékben is. Az ilyen típusú adatgyűjtéseket több esetben összekötik más, a társadalmat jellemző kérdések (üdülési, kulturális szokások stb.) vizsgálatával, s gyakran végzik statisztikusok és szociológusok (illetve társadalom kutató intézetek) együttműködésével. A lakosság pénzforgalmi mérlege A lakosság jövedelmi forrásainak és ezekből származó jövedelmének, valamint kiadásainak elemzése kapcsán az elmúlt két évtizedben évenként összeállították és nyilvánosságra hozták a lakosság pénzforgalmi mérlegeit. Ez a mérleg a lakosság különböző bevételeit és kiadásait részletezte, a mindenkor aktuális bevételi és kiadási címek szerint. A mérleg sémája nagyjából megőrizhető a továbbiakban is, részletezéseit természetesen az új típusú jövedelmi formák és ráfordítások alapján kell majd módosítani. A lakosság pénzforgalmi mérlege a bevételek között elsősorban a munkából származó jövedelmi tételeket részletezte a múltban, napjainkban és a jövőben ezek mellett egyre nagyobb szerepet kapnak a vagyonhasznosításból, a tőkebefektetésből származó jövedelemelemek. A munkából származó jövedelmek keretében pedig a vállalkozói jövedelmeknek van és lesz növekvő szerepe. Továbbra is jelentősek a pénzbeni társadalmi jövedelmek, valamint a szerencsejátékokból, a biztosításokból eredő tételek is. A bevételi oldalon számolják el a külföldiek forintvásárlásának, valamint a hazai lakosság külföldi fogyasztásának egyenlegét is. A pénzforgalmi mérleg kiadási oldalán elsősorban a termékvásárlásra fordított összegek szerepelnek, éspedig aszerint részletezve, hogy hol költötték el ezeket az összegeket. A kiadások között jelentős szerepük van a szolgáltatásokra fordított összegeknek, egyfelől azért, mert a lakosság természetesen
11
növekvő igényei alapján bővül a szolgáltatások köre (pl. új biztosítási formák keletkeznek, a lakosság egy része többet költ autójavításra, más része turizmusra) másfelől azért, mert a szolgáltatások árai általában gyorsabban nőnek, mint a termékeké. Lakásberuházásokra is egyre többet költenek, mert állami bérlakás elenyésző mértekben épül, a fiatalok, pályakezdők csak családi segítséggel – és nem olcsón – tudnak lakáshoz jutni. A lakossági költségek között tehát mind a lakásvásárlásra, mind a lakásépítésre fordított összeg aránya várhatóan jelentősen emelkedni fog a következő évtizedben. Ez a helyzet a lakások felújítására, korszerűsítésére fordítandó összegek esetében is, hiszen 1990 óta sokan vásárolták meg korábbi bérlakásukat, ezek jelentős hányada elhanyagolt épületekben és felújításra szoruló állapotban volt, ha tehát az életszínvonal alakulása ezt lehetővé teszi, a korszerű lakhatóság biztosítására a lakások új tulajdonosai (vagy utódaik) kénytelenek nagyobb összegeket költeni. A mérleg felhasználási oldalán szerepelnek a megtakarítások, részletezve ezek formáját (bankbetét, értékjegy, kötvény stb.). Ugyancsak itt vannak feltüntetve a lakosság pénzügyi jellegű kiadási tételei: a nyugdíjjárulék, a Szolidaritási Alapba befizetett összegek, az adók és illetékek, a felvett hitelek után fizetett kamatok, a biztosításra fizetett összegek (ezek között a jövőben már az önkéntes magasabb társadalombiztosítási összegek is szerepelni fognak az egészségügyi kiadások reformja után), s végül a mérleg itt számol el a lakosság hiteltörlesztéseivel is. Differenciáltság a jövedelmekben A lakosság keresetéről, jövedelméről alkotott kép összemossa a magas és az alacsony szinten élőket. Ez a korábbi évtizedekben elég szűk intervallumban szóródott – nemzetközi összehasonlításban. A statisztika ugyanis időszakonként vizsgálta a lakosság, s ezen belül az aktív keresők létszámmegoszlását 10 csoportra (ún. decilisekre) bontva, tehát azt, hogy a kereső népesség milyen aránya tartozik a legjobban, a kevésbé jól és a legalacsonyabb szinten fizetettek közé. A 10 csoport eléggé jól fejezte ki a korabeli fizetési viszonyok között a különbségeket, s az volt a tapasztalat, több megfigyelés alapján is, hogy a legmagasabb szinten keresők (regisztrált) jövedelme cca. 4-4,5szerese a legalacsonyabb szinten keresőkének. A nyolcvanas évek elején a fejlett piacgazdaságokban ez az arány 8-10-szeres volt, a közepesen fejlett országokban is legalább 6-7-szeres. A piacgazdálkodás elterjedésének és a gazdaság több szempontból is bekövetkező átalakulásának első évében, 1991-ben a KSH megvizsgálta azt, hogy a bérek, keresetek nagyságát milyen mértékben befolyásolta a fizikai foglalkozású dolgozók esetében a szakképzettségi szint, a szellemi (és adminisztratív) foglalkozásúak esetében pedig a beosztás. A felvétel az 1991. szeptemberi állapotot tükrözte, s a nemzetgazdaság 50 főnél többet foglalkoztató vállalataira, szövetkezeteire, vállalkozásaira és költségvetési intézményeire terjedt ki. Az ilyen típusú felmérés mindig a teljes munkaidőben foglalkoztatottak adatait tükrözi, hiszen a részfoglalkozásúak vagy a bedolgozók jövedelme tekintetében egészen más motiváló tényezők érvényesülnek. A fizikai foglalkozásúakat három főcsoportra bontva vették számba: külön a szakmunkásokat, a betanított munkásokat és a segédmunkásokat. A számbavétel alkalmával nem a megszerzett képesítés, hanem a végzett munka jellege volt a meghatározó. A keresetet havi bruttó átlagkereset alapján vizsgálták. A szellemi (és adminisztratív) foglalkoztatottak közül különválasztották a vezető beosztásúakat, az irányító munkakörben dolgozókat, az ügyintézőket és az ügyviteli alkalmazottakat. A keresetek színvonalát a következők szerint elemezték:
a szellemi foglalkozásúak havi átlagos bruttó keresetét a fizikai foglalkoztatottakéhoz viszonyítva a szakmunkások, a betanított munkások és a segédmunkások átlagos havi bruttó keresetét a fizikai foglalkoztatottak átlagkeresetének százalékában, az egyes szakképzettségi csoportokon belül a férfiak átlagkeresetét a nőkéhez viszonyítva,
12
a szellemi foglalkozásúak egyes csoportjainak átlagkeresetét egymáshoz és a szellemiek átlagához mérve (pl. a vezető „A” kategóriájú foglalkoztatottak keresete mintegy ötszöröse volt a skála alján elhelyezkedő ügyviteli dolgozókénak), a szellemi foglalkoztatottak között is végeztek nemek szerinti kereset összehasonlítást (a különbség beosztási szintenként kevésbé volt számottevő, mint a fizikaiak esetében).
Külön és ugyancsak reprezentatív számbavétel alapján vizsgálták a keresetek szintjét – kevésbé részletezett bontásban – az 50-főt vagy annál kevesebbet (hivatalosan) foglalkoztató szervezeteknél. Ezen belül is bontottak: 20 fő alatti és az annál többet foglalkoztató gazdálkodó egységekre. Ez a számbavétel is nemek szerint, szakképzettség szerint, valamint a szellemi foglalkozásúaknál 3 csoport (vezető és irányító, ügyintéző, ügyviteli alkalmazott) bontásban vizsgálta a keresetek közti különbségeket. E szempontokat egymással kombinálva is elemezték. Volt néhány olyan érdekes eredmény, amely túlmutatott az eredeti vizsgálati szempontokon. Pl. az adatok alapján úgy tűnt, hogy az 50 főt vagy annál kevesebbet foglalkoztató szervezeteknél a vezetők, irányítók átlagos bruttó keresete csak 2,5-szerese a beosztott ügyviteli munkát végzőkének. Ez kevéssé valószínű, feltehető, hogy több a nem bérnek számító juttatás (térítés gépkocsi használatért, étkezesért stb.). Az a tapasztalat is adódott, hogy a 20 főnél kisebb szervezetek vezetői és irányítói rosszabbul kerestek, mint 21-50 fő közti nagyságú szervezeteknél dolgozók. Ez sem valószínűsíthető, inkább arról van szó, hogy a legkisebb szervezetek ügyvezetőinek nagy része egyben a cég tulajdonosa vagy társtulajdonosa, így több jogcímen jut jövedelemhez. Ezek a másodlagos információk a következő hasonló típusú adatfelvételeknél lesznek hasznosíthatók. Az itt leírtakhoz hasonló kereseti összehasonlításokat a nagy- és a kis-vállalotoknál is célszerű időszakonként végezni. Lényeges szempont, hogy a számba vettek köre és a felmért keresetek tartalma jól tükrözze az adott időszak helyzetét, összehasonlítható legyen egy korábbi állapottal és alkalmas legyen kategóriák közötti összehasonlításra. A számba vettek körét illetően javasolható a következő:
Egy kijelölt hónapban a havi bérjegyzékeken szereplő valamennyi, teljes munkaidőben foglalkoztatott alkalmazott adatát célszerű figyelembe venni. Nem szerepelhetnek ezek között azok, akik a vizsgált hónap folyamán bármilyen okból (p1. betegállomány, egyéb hiányzás miatt) 3 napnál hosszabb időre nem kaptak munkabért. A 3 napnál rövidebb bérkiesés kevéssé befolyásolja az átlagot, ezt tehát nem szükséges kihagyni a számbavételből. Kisvállalatoknál meggondolandó, hogy a fizetett szabadságon lévőket számba vegyék-e, különösen a teljesítménybérben dolgozóknál, ahol a kifizetett munkabér egy korábbi időszak átlagos teljesítményéhez kapcsolódik. Nagyobb vállalatok esetében ez a tényező kevéssé torzít, kihagyása tehát nem szükségszerű.
A kereseteket illetően: a vizsgált hónapra vonatkozóan kifizetett alapbért célszerű kiegészíteni a nem havi gyakorisággal fizetett természetbeni juttatások, jutalmak, munkaköri és munkahelyi pótlékok, prémiumok egy hónapra jutó átlagával. Ez az összeg közelíti ugyanis az éves átlagos kereseteket. A vizsgálatnál azért javasolt a bruttó keresetek számbavétele, mert a szakképzettség szerinti és a beosztás szintjének vagy a munkakörnek megfelelő különbségeket ez jellemzi. A levonások esetében már más motiváló tényezők is érvényesülhetnek. Az életszínvonal szempontjából azonban nem csupán a megszerzett keresetek és egyéb jövedelmek a dominánsak, hanem vannak más tényezők is. A megfigyelések tapasztalatai szerint differenciáló tényezők:
13
Az aktív és az inaktív háztartások közti jövedelem különbségek. A foglalkozási kategóriák szerint homogén és inhomogén háztartások jövedelmi eltérései. A családok demográfiai összetételében fennálló különbségek. Jövedelmi különbségek a lakóhely jellege szerint.
A fentiekhez járulnak a kilencvenes években a következő, eddig nem vizsgált tényezők:
a munkanélküliek aránya, a munkanélküliség időtartama háztartáson belül.
A gazdaságstatisztika aktív háztartásoknak tekinti mindazokat a háztartásokat, ahol vagy a háztartásfő, vagy a háztartás más tagja (tehát legalább egy fő) aktív kereső. Ezekben a háztartásokban is élhetnek nyugdíjasok. Inaktív háztartásoknak az aktív kereső nélküli, tehát kizárólag nyugdíjasokból, járadékosokból, segélyezettekből álló háztartásokat tekinti a statisztika. E két nagy csoportra vonatkozóan reprezentatív mintavétel alapján elemzik az egy főre jutó havi személyes jövedelem nagysága szerinti megoszlást százalékban. Mint említettük 10 ilyen nagyságkategóriát szoktak képezni makroszinten, ezeket nevezzük deciliseknek, s az összehasonlítás az aktív háztartások decilisek közti megoszlása alapján történik. A foglalkozási kategóriák szerint csoportosítva a háztartásokat homogénnek azokat tekintjük, ahol a felnőtt, aktív kereső családtagok hasonló foglalkozást űznek, p1. mindegyikük fizikai dolgozó vagy mindegyikük főfoglalkozásban mezőgazdasági kereső vagy mindegyikük szellemi foglalkozású, illetve mindegyik családtag vállalkozásból él. E meghatározásból következik, hogy inhomogénnek minősülnek azok a háztartások, amelyek aktív kereső család- vagy egyéb tagjai egymástól jellegükben eltérő foglalkozást gyakorolnak. E két csoportra bontva is érdemes vizsgálni az egy főre jutó személyes jövedelem nagyságát, s ennek eltéréseit a főcsoporton belüli bontásban és a két főkategória között. Ez a módszer – több időszak adatait összevetve – jelzi a társadalmon belül a rétegek szerinti jövedelemdifferenciálódást. Míg a múltban ez az összehasonlítás jórészt az alkalmazásban állókra s ezek háztartásaira terjedt ki, a jövőben előtérbe kerül az önálló vállalkozókat és a gazdasági társaságok tulajdonosait tartalmazó háztartások átlagos jövedelmi színvonalának összevetése a többiekkel mind a homogén, mind az inhomogén főcsoporton belül. A családok demográfiai összetétele egyre inkább befolyásolja a háztartások életszínvonalát. Az árak változásai, az ártámogatások megszűnése a gyermekek ellátása tekintetében jelentősen növelte a családok terheit, s ezt a családi pótlék összege évről évre kisebb mértékben kompenzálja. A gyermekes családok relatív (a gyermektelenekéhez viszonyított) helyzetének vizsgálata már régóta része a hazai statisztikai elemzéseknek. Sokéves az a tapasztalat, hogy az aktív keresős magyar háztartásokban a jövedelmi szóródás fő tényezője nem a keresetek szintje közti különbség, hanem az eltartott gyermekek száma. Ez volt a helyzet akkor is, amikor a családi pótlék a gyermekek eltartási költségének a mainál nagyobb hányadát ellensúlyozta, s amikor a gyermekélelmezési és ruházati cikkeket az állam dotálta. E téren a kilencvenes években a relatív jövedelmi szóródás, a gyermeket nevelő családok hátránya növekedett. E vizsgálatok során a 19 évnél fiatalabb gyermeket eltartó háztartásokat az eltartott gyermekek száma alapján csoportosítják, ezen belül a 4 és több gyermekről gondoskodókat már összevontan, egy kategóriában kezelik, hiszen ezeknek a családoknak az aránya mindössze az összes háztartás népességének 4%-a. Jellemző, hogy a nyolcvanas évek végén a két gyermeket nevelő családokban az egy főre jutó személyes jövedelem mintegy kétharmada, a három gyerekről gondoskodó családokban 52-53%-a s a 4 és több gyermekesek háztartásaiban alig 38-39%-a volt a gyermektelen háztartások egy főre jutó jövedelmének. Az is általános jelenség volt, hogy a nyolcvanas években főként a
14
kétgyermekes háztartások tagjai vállaltak munkát főmunkaidejükön kívül, ez azonban az szja bevezetésével már kevésbé kedvezővé vált, hiszen az adófizetés a jövedelem növekedésével progresszíven emelkedik. Nemcsak az eltartott gyermekek, hanem a háztartásban élő más eltartottak (pl. a kizárólag a háztartással foglalkozó nők) aránya is jelentősen befolyásolja az egy főre jutó jövedelem színvonalát. A tipikusan alacsony jövedelmű háztartásokban 100 háztartásra mintegy 57-58 eltartott nő jutott, míg a tipikusan magas jövedelmű háztartásokban csak 5-17 fő között volt a 100 háztartásra jutó eltartott nők száma. Mindezek a statisztikai vizsgálatok a háztartások gazdasági helyzetének értékelése mellett a társadalmi problémák érzékeltetésére is alkalmasak. Többek között az a következtetés is adódik e vizsgálatból, hogy csaknem lehetetlen elfogadható szinten eltartani egy családot egyetlen keresetből, sőt még akkor is nehéz, ha ehhez kiegészítő háztáji vagy egyéb tevékenységből származó jövedelem is járul. A lakóhely jellege szerinti jövedelmi különbségek Budapest-vidék, városok-községek vonatkozásában egyaránt érzékelhetők. E téren a statisztika a reprezentatív jövedelmi felvételek kombinált értékelését is gyakran elvégzi. Külön vizsgálja tehát a nagy területi aggregátumok jövedelmi szintjének összehasonlítását az aktív keresős és az inaktív háztartásokra, kombinálja e két nézőpontot a 100 keresőre jutó eltartottak számának elemzésével is. A fővárosban és a vidéki városokban az egy főre jutó személyes jövedelem szintjének előnye a községekével szemben nem kis mértékben adódik az egyes települések népességszerkezetének eltéréseiből. Pl. Budapesten az átlagosnál nagyobb a vezetői és az irányítói munkakörben foglalkoztatottak, a tudományos kutatók s az ilyen beosztásokból nyugdíjba menők aránya. Már ez az egyetlen tényező is a főváros javára módosítja a háztartások jövedelmi színvonalának különbségeit. Ezzel ellentétesen hat az, hogy vidéken lényegesen jobbak a lehetőségek háztáji kisegítő tevékenységek végzésére, növénytermelésre, állattartásra – ezek a differenciák azonban nem elegendőek a strukturális eltérések ellentételezésére. Motiváló tényező lehet a keresők-eltartottak arányának lakóhelytípusok szerinti eltérése, ez azonban nem a Budapest-vidék, város-község összehasonlításban, hanem inkább az országon belül a megyénkénti, régiónkénti összevetésben jelentkezik. Az egy főre jutó személyes jövedelem színvonala ugyanis megyecsoportonként erősen szóródik. A nyolcvanas évek végén a relatíve legmagasabb jövedelmi szinten éltek Baranya, Csongrád, Komárom, Győr és Veszprém megye háztartásai, tehát zömmel a Dunántúlon élők, közepes színvonalú jövedelmi helyzetük volt a Bács-Kiskun, Békés, Heves, Pest, Szolnok, Tolna, Vas és Zala megyében élő háztartásoknak, ezek területi elhelyezkedése az országon belül kevéssé koncentrált. Figyelembe kell azt is venni, hogy sokáig korlátozták a Budapestre költözést, ezért a szegényebb vidékekről munkát keresők Pest megyében kerestek és találtak lakást, és onnan jártak be dolgozni a fővárosba. Az összeírás a lakóhelyen történt, így a bejárók Pest megye lakosainak számítottak. A legalacsonyabb jövedelmi szinten Borsod-Abaúj-Zemplén, Hajdú-Bihar. Nógrád, Somogy, Szabolcs-Szatmár háztartásai éltek. (A megyéket a korabeli megnevezésen tüntettük fel.) A relatív különbségek e három csoport között számottevőek, s jellemző, hogy a harmadik csoportba tartozó megyékben volt a legnagyobb az eltartott gyermekek száma Bár a kilencvenes évekről nincs még ilyen típusú szóródási adat, a gyakorlati tapasztalatok arra utalnak, hogy e hármas csoportosítás valószínűleg nagyjából megfelel a jelenlegi helyzetnek, azt legfeljebb az a körülmény befolyásolhatja még, hogy az egyes megyék korábban mennyiben rendelkeztek olyan nagy vállalatokkal, amelyek főként a KGST irányába exportáltak, s amelyek nagy része a kilencvenes évek elejére tönkrement, megszűnt vagy erősen csökkentette a létszámát. Ezekben a térségekben a háztartások fajlagos jövedelme rohamosan csökkent, a különbségek a kedvezőbb helyzetű és gyorsan privatizáló térségekhez képest valószínűleg növekedtek.
15
Ugyancsak a kilencvenes években szükséges azt is vizsgálni, hogy az 1992-ben már országos átlagban 10%-ot meghaladó munkanélküliség – jelentős régiónkénti szóródással – milyen módon befolyásolja a háztartások jövedelemszintjének különbségeit. Ezt a nézőpontot az előzőekben felsoroltakkal kombinálva célszerű érvényesíteni az elemzésekben. Mikroszimulációs modell Az életszínvonal rétegenkénti vizsgálatai kapcsán megemlítjük azt a modellszámítást, amelyet az adatok felhasználóinak nem szükséges matematikai szempontból ismerniük, amelyről azonban célszerű tudni, hogy mire alkalmas. Ez a mikroszimulációs modell, amelyet a nálunk fejlettebb országok közül is csak viszonylag kevesen alkalmaznak statisztikai elemzéshez, amely tekintetében tehát a kezdeményezők közé tartozunk. A mikroszimuláció olyan számítógépes eljárás, amelynek segítségével át lehet alakítani egy statisztikai sokaság egyedeinek adatait, s így azt lehet elemezni, hogy az egyedek tulajdonságaiban bekövetkező változások hogyan hatnak a sokaság egészére. Az egyedek adatainak, jellemzőinek „átalakítása” azt jelenti, hogy például vizsgálható: ha fettételezzük, hogy egy következő időszakban a vizsgált népesség összességében azonos jövedelmet érne el, mint korábban, de a népességen belül ez a jövedelem a korábbitól eltérően szóródna; p1, rétegenként vagy/és nemek szerint, akkor megfelelő matematikai eljárások számítástechnikai programozásával kiszámítható. hogy ezek a módosulások hogyan hatnának a népesség különböző csoportjainak relatív jövedelemhelyzetére. Ez csupán egy igen leegyszerűsített példa volt, a gyakorlatban a mikroszimuláció során lényegesen bonyolultabb feltételezésekkel is lehet élni. A mikroszimulációs modell alapfelvetése az, hogy a háztartások különböző csoportjai eltérő jellemzőiknek megfelelően reagálnak bizonyos hipotetikus változásokra. A modellezés módja:
A hipotézis (vagy tézis) megfogalmazása. A különböző típusú háztartáscsoportok paramétereinek megállapítása, endogén (az adatgyűjtésen belüli) vagy exogén (külső) forrásból. A megfelelő algoritmusok számszerű kialakítása. A számítások elvégzése modulprogramok alapján.
Mikroszimulációs eljárással vizsgálta p1. a KSH az 1988. évben bevezetett szja hatását az aktív keresőkre, a nyugdíjasokra s e két főcsoporton belüli rétegekre, figyelembe véve az általános forgalmi adó bevezetését, s ennek a lakossági jövedelmekre gyakorolt hatását is. Ezt a számítást 1988-ra és 1989-re vonatkozóan is elvégezték, éspedig több változatban, tehát különböző feltételezésekkel élve. Az egyes rétegek helyzetére vonatkozó mikroszimuláción alapuló előrejelzések nem jelentősen tértek el a valóságban bekövetkezett helyzettől. A részleges és a három változatra épülő számítások alapján képet lehetett alkotni a következőkről:
a reáljövedelem várható változásáról rétegek szerint. a legalacsonyabb nívón élő háztartások jellegzetességeiről, a leginkább romló helyzetű csoportokról és rétegekről (ez korántsem azonos a legalacsonyabb szinten élőkkel, hiszen a mikroszimuláción alapuló előrejelzések már azt mutatták, hogy leginkább a korábbi középrétegek lecsúszása fog bekövetkezni – a valóság ezt igazolta is –, ugyanakkor a korábban is legalacsonyabb szinten élők relatív jövedelmi helyzete kevésbé romlott).
16
Bár a mikroszimuláció munka-, eszköz- s így költségigényes, ez a módszer igen alkalmas arra, hogy széles rétegeket érintő döntések előtt a döntések várható hatását felvázolja nemcsak az érintett rétegre, hanem az ország összlakosságára vonatkozóan is. A modellből nyerhető számszerű eredményeket célszerű azoknak a tényezőknek a vizsgálatával is kiegészíteni, amelyek statisztikailag nem vagy csak kevéssé mérhetőek. Így lehetnek a tervezett intézkedéseknek kiegészítő jóléti hatásai és lehetnek negatív hatásai is. Egyetlen példa ezek érzékeltetésére: az szja bevezetése a számszerűsíthető hatások mellett teljesítmény-visszatartásra is késztette azokat a rétegeket, akik bekerültek a legmagasabb adókulcs kategóriájába, s ez egy részüknél a legálisan dotált teljesítmények visszafogásához és az illegálisan végzett munkák (számla nélküli szolgáltatások) arányának növeléséhez vezetett. Ezt semmilyen statisztikai eljárással nem lehet pontosan mérni, közvetett mutatók kapcsán azonban érzékeltetni lehet hatásukat. Mikroszimulációs modell alapján következtetni lehet bizonyos társadalmi magatartásbeli változásokra is, p1. arra, hogy a jövedelmek feltételezett változásai hogyan fogják módosítani a különböző rétegek fogyasztásának szerkezetét, megtakarítási hajlandóságait. Ezek a kiegészítő információk is elsősorban a döntést hozókat kell, hogy motiválják, de van hatásuk a mikroszférára is, p1. a várható kereslet alakulására bizonyos termékekből. A reprezentatív jövedelemfelvételek és a háztartás-statisztika ugyancsak reprezentatív mintavételből nyert adatai együttesen alkalmasak arra, hogy a kutatók elemezzék a lakosság különböző korcsoportjainak fogyasztási szerkezetét és ennek változásait is. Ilyen típusú vizsgálatot végzett e téma egyik hazai szakértője dr. Baranyai István, ennek eredményeit „A jövedelem és fogyasztás életkor szerint” címen a Statisztikai Szemle 1991. április-májusi száma publikálta. Mind a jövedelem, mind a fogyasztás adatait egyfelől a már említett két reprezentatív mintavételből vette át, ezeket a makrostatisztika információival egészítette ki, s a korcsoportos bontásokhoz becslések alkalmazására is szükség volt. A rendelkezésre álló sokrétű – de esetenként eltérő részletezésű – statisztikai adatforrásokat a vizsgálat céljára orientáltan foglalta össze. Az eredmények szerint az átlagosnál lényegesen magasabbnak mutatkozott a 15-18 és a 19-34 évesek fogyasztása, a mintegy 18 éves távot átfogó időbeli összehasonlítás szerint a 15-18 éves korúaké az időszak végén némivel kisebb mértékben haladta meg az átlagos szintet, mint korábban. A fogyasztásból a fiatalkorúak esetében a családi pótlék a 10 év alattiaknál 24-29%-ot, a 11-15 éveseknél már csak 21%-ot fedezett. Ezt jelentős mértékben kiegészítették egyéb pénzbeni vagy természetbeni társadalmi jövedelemtételek, mint amilyenek az oktatási költségek, az egészségügyi juttatások, így végső soron az eltartott gyermekek fogyasztásának 52%-át fedezte a szülők jövedelme. (Ebben az átlagban a 19 éves és idősebb továbbtanulók eltartási költsége is szerepel.) Ilyen típusú vizsgálatot végeztek nemcsak a fiatalkorú eltartottakra, hanem az aktív keresők korcsoportonkénti jövedelmére és fogyasztására vonatkozóan is. Ezt kombinálták az egyes korcsoportokba tartozók képzettségi szintjével. Ezek a többrétegű vizsgálatok módot adtak a különböző képzettségi kategóriákba tartozóknak a pályakezdéstől a nyugdíjkorhatár eléréséig szerzett átlagos életkeresetének becslésére, és ennek a különböző képzettségi szintekhez tartozó népességcsoportok köti összehasonlítására. Csupán egy példa a kutatás eredményeiből: az egyetemi végzettségű népesség átlagos életkeresete mindössze 51%-kal haladta meg e számítások (és becslések) alapján az általános iskolát végzettek átlagos életkeresetét. Ez az egyetlen adat jelzi a diploma alulértékeltségét a nyolcvanas évtizedben. Arra is módot adtak ezek az elemzések, hogy azt kövessék figyelemmel, hogy a tanulás teljes időszaka alatt a gyermekek képzésére fordított „szülői beruházások” (figyelembe véve a tanulás alatt kieső kereseteket, és a befektetések utáni igen szerény, évi 3%-os kamatot) a keresővé vált felnőttek milyen életkorában tekinthetők „megtérült”-nek. A számítások szerint ez a szakmunkásképzőt
17
végzetteknél 51 éves korig, a felsőfokú végzettségű nem irányító munkakörben (hanem beosztottként) dolgozóknál 52 éves korukig térül meg. Ez is hozzájárul ahhoz. hagy a felsőfokú végzettségűek anyagi előnye az alacsonyabb szinten végzettekéhez viszonyítva elég későn jelentkezik, szignifikáns különbség a nyugdíjkorhatár elérésekor vagy tovább dolgozóknál ezt követően érvényesül. Ez a típusú kutatás mélyebb betekintést nyújt a jövedelmek és a fogyasztás kapcsolatrendszerébe és az erre ható tényezőkre. Lakáshelyzet A jövedelmek és a fogyasztás kapcsolatának elemzése felvet egy olyan témát, amelynek külön vizsgálata figyelmet érdemelt a múltban is, de különösen a jelenben és a jövőben, s ez a lakáshelyzet. Egy család vagy akár egy egyedülálló személy életszínvonalát ugyanis az determinálja, hogy rendelkezik-e lakással, s az mennyiben felel meg az igényeinek. A statisztika ezzel a problémával rendszeresen, a népszámlálásokkal egyidejűleg foglalkozik, amikor nemcsak a népesség, hanem a lakások adatait is felméri. Nem ez az egyetlen forrása a lakásviszonyok, lakáskörülmények elemzésének, hiszen e témában számos kis mintás – gyakran szociológiai indíttatású – adatfelvétel is készült. Magyarországon a kilencvenes évek elején 3 millió 81 ezer háztartás volt, ezek 99%-a élt lakásban, mintegy 0,6%-a olyan helyiségben, amely eredetileg nem lakás céljára épült. Ez több, mint 22 ezer háztartást képvisel, amelyek közel kétharmada családi kapcsolatban élt együtt, 32%-uk pedig egyedülálló volt. A háztartás-statisztika kapcsán és a népszámlálások alkalmával felmért lakásadatok a lakásban élő háztartásokra terjednek ki. Tudakolják azt, hogy a háztartások milyen jogcímen használják a lakást. A jogcím lehet:
tulajdonosi a tulajdonos rokona, főbérleti, a főbérlő rokona, társbérleti (ez ma már elenyésző, mintegy 4400 háztartás) al- vagy ágybérleti és egyéb.
A lakáshasználati jogcímek szerinti háztartásmegoszlásban lényeges változás várható az ezredfordulóig, hiszen a városi bérlakásban lakó háztartások mind nagyobb hányada vásárolja meg igen kedvezményes áron vagy részletre a lakását, és válik tulajdonossá. A statisztika a lakáshasználat jogcíme szerinti bontásban azt is részletezi, hogy egycsaládos-e a lakást használó háztartás, ezen belül házaspáros-e a család, vagy egy szülő lakik gyermekével, két vagy több család alkotja-e a háztartást, esetleg egyszemélyes háztartásról van szó, vagy más, a felsoroltaktól eltérő összetételű-e a háztartás. Az ún. „házaspáros” család fogalmába ma már az élettársi kapcsolatban való együttélést is belefoglalják. A statisztikai elemzések a lakóhely jellege szerinti összetételre épülnek, külön elemzik tehát a budapesti, a vidéki (ezen belül a megyeszékhelyre vonatkozó) a városi és községi helyzetet, s ez azért is lényeges, mert a lakáshasználati jogcím a különböző lakóhelytípusokban igen eltérő. A községekben évtizedek óta a saját erőből (támogatással), épített lakások voltak a jellemzőek, a megyeszékhelyeken és főként Budapesten a bérlakások aránya volt igen jelentős. A lakáshelyzetet jól jellemzi néhány átfogó mutatószám. Ilyenek:
18
a száz lakásra jutó háztartások száma, a lakások átlagos nagysága m 2 -ben, a lakások átlagos szobaszáma.
Bár ezek mögött az átlagok mögött jelentős és növekvő lehet a szóródás, arról képet kaphatunk – különösen hosszabb idősorban vizsgálva az adatokat – hogy a háztartások elhelyezkedése hogyan alakul, milyen lakótér és szobaszám áll a rendelkezésükre. Lakáshasználati jogcímek szerint rendezve is kimutatható, hogy a különböző (aktív és inaktív) háztartástípusok hány személlyel lakják a tulajdonukban, vagy bérletükben rendelkezésre álló lakásokat. Jellemző példa az, hogy a kilencvenes évtized indulásakor az összes háztartások 30,6%-a lakott 3 szobás, 10,5%-a 4 vagy többszobás lakásban. Az átlagosnál lényegesen magasabb (a 3 szobás lakások esetében közel 42%, a 4 és többszobásoknál pedig 23,4 %) volt az arány az esetben, ha a háztartás két vagy több családból állt, ami az esetek többségében több generáció együttélését és gazdálkodását jelentette. Az egyszemélyes háztartásoknak közel 14%-a lakott 3 szobás és 2,4%-a 4 vagy több szobás. A lakásnagyság szerinti csoportosítás megkülönbözteti a legfeljebb 29 négyzetméteres, a 30-39, a 40-59, a 60-79 és 80 négyzetméteres, vagy annál nagyobb lakásokat. Ez a beosztás a jövőben a felső végén nyilvánvalóan bővíthető, hiszen az életszínvonal polarizálódása kapcsán a leggazdagabb rétegek általában 100, sőt annál több négyzetméter alapterületű lakásokat építenek, s ha ennek a rétegnek növekvő gazdagságát is figyelemmel akarja kísérni a statisztika, a lakásukra vonatkozó adatok ehhez sok támpontot adhatnak. A lakásnagyságot és a korábban említett indikátorokat (a háztartások családonkénti összetételét, az aktív keresős és az inaktív háztartás szerinti részletezést) egymással kombinálva is vizsgálja a lakásstatisztika. Csupán néhány példa: a legfeljebb 30 négyzetméteres, tehát igen kis lakásban lakó háztartások 42,8%-a inaktív, s további 37,1%-a csak egy aktív keresővel rendelkező háztartás. A 80 négyzetméteres és ennél is nagyobb alapterületű lakásokban lakó háztartások közel 37%-ában 2 aktív keresős háztartás található, de ezeknek a lakásoknak is csaknem 22%-át olyan háztartások lakják, amelyekben csak inaktív van. A lakásnagyság természetesen nem jelenti azt, hogy ezek komfortos, modern lakások lennének, sőt, a tapasztalatok szerint ezek zöme a századfordulón épült és kevéssé karbantartott házakban található, s így modernizálásuk, rendbehozataluk jelentős költséget igényel. Vizsgálja a statisztika a háztartások helyzetét a lakások komfortfokozata szerinti részletezésben is. A csoportosítás a következő:
összkomfortos, komfortos (ez az összkomfortostól csak a fűtés módjában különbözik), félkomfortos, komfort nélküli, szükség- vagy egyéb lakás (ez a kilencvenes évtized elején 123 ezer szükséglakást és 2,5 ezer egyéb, általában egy helyiségből álló lakóteret jelentett).
A lakások komfortfokozat szerinti különbsége különösen élesen jelentkezik a lakóhely jellege szerinti részletezésben. A fővárosban és a megyeszékhelyeken egyaránt a háztartások mintegy 84%-a él valamely magasabb komfortfokozatú lakásban, ezen belül azonban összkomfortos lakásban a megyeszékhelyeken élő háztartások 56%-a, a fővárosban pedig 49%-a lakik. Éles különbség tapasztalható a lakások komfortfokozatában az alföldi és a dunántúli háztartások között, az utóbbiak komfortossága jóval kedvezőbb.
19
További vizsgálati szempont volt a lakásban lakók életkor-korcsoport szerinti megoszlása. Általában azok a háztartások, amelyekben egy vagy több 60 éves vagy idősebb személy él, alacsonyabb komfortfokozatú lakásokban laknak, mint a fiatalabbak. A csak öregkorúakat magukban foglaló háztartások több mint harmada lakik komfort nélküli lakásban, míg a csak fiatalkorúak háztartásainak mintegy 15%-a. A legkedvezőbb az átlagos lakáshelyzete a fiatal- és középkorúak háztartásainak (ezek általában a már pályán lévő családok egy-két gyermekkel), ezeknek 54%-a összkomfortos, további 26,5%-a komfortos lakásban lakik, s mindössze l0%-uk kénytelen komfort nélküli lakásban lakni. Elemzi a statisztika a lakás felszereltségét, ugyancsak a háztartások már ismertetett kategóriái szerinti részletezésekben. A felszereltség a következőket tartalmazza:
vízvezeték a lakásban van, vízvezeték a lakáson kívül van, hálózati gáz van a lakásban, palackos gázzal ellátott lakás, vízöblítéses WC van, közcsatornával rendelkezik, házi csatornával rendelkezik a lakás.
A felszereltség tekintetében is a legrosszabb az egyedülállók és a legkedvezőbb az egy családból álló házaspárok helyzete. A lakásstatisztikai vizsgálatok legrészletesebb megoldása a népszámlálások alkalmával lehetséges, tehát 10 évenként. Ez ad teljes képet a lakások számáról, nagyságáról, felszereltségéről stb. A 10 éves időintervallumon belül azonban jelentősek a változások, így közbenső felvételekkel lehet ezeket – általában reprezentatív mintavétel alapján – nyomon követni. Minthogy a lakás-használatbavétel adminisztratív kötelezettségekkel jár együtt, s a lakások megszűnését is figyelik az önkormányzatok, a lakásállomány legfontosabb adatait elvileg évente teljes körűen lehet továbbvezetni. A gyakorlat azonban azt mutatta, hogy sem az új lakások számbavétele, sem a leromlott régi lakások megszűnése nem állapítható meg kellő pontossággal, mert az önbevallás sok hibaforrást rejt. Ezért a népszámlálások alkalmával felvett lakásadatok egyúttal az évenként és területi egységenként továbbvezetett idősorok korrekcióját is lehetővé teszik. A lakosság életszínvonala vizsgálatában az ismertetett lakásadatok közül különösen fontosak a többgenerációs együttélés alakulását jelző mutatók a lakásnagyság és komfortosság szerint. A jelen gazdasági helyzetben ugyanis a családalapításkor igen kis hányadban tudnak a pályakezdők önálló lakáshoz jutni, többségük a többgenerációs együtt élők számát fogja szaporítani. S nem mindegy, hogy ez az együttélés közös vagy külön háztartásban, s milyen lakásfeltételek mellett történik. Ugyancsak reflektorfénybe állítja a területenkénti lakáshelyzet elemzését a növekvő és nagy szóródással jelentkező munkanélküliség, amely a hajléktalanok számát szaporítja már ma is. S végül egy demográfiai tényező: Magyarországon nemzetközi összehasonlításban közismerten magas a válások és alacsony az újraházasodók száma. A válás pedig az egyik fél számára az esetek többségében korábbi lakásfeltételeinek zuhanásszerű romlásával jár együtt. Összefoglalás Az életszínvonal alakulását a statisztika több oldalról vizsgálja, elsősorban a jövedelmek és a fogyasztás alapján. A legjelentősebb a teljes népességre vonatkozóan a reáljövedelmek, a keresők esetében pedig a reálbérek alakulása.
20
A jövedelmek összetételének elemzése a háztartás-statisztikai reprezentatív számbavételen alapul, s ezek a felvételek adnak képet a fogyasztás szerkezetéről s annak változásairól is. A lakosság bevételeit és kiadásait a lakosság pénzforgalmi mérlege tartalmazza. Ennek alapvető szerkezete viszonylag stabil, részletezése pedig időszakonként módosul. Az életszínvonal alakulását elemzik a háztartásfő foglalkozási kategóriái, s a háztartások homogén vagy inhomogén jellege szerint. Vizsgálják az erre ható fő tényezőket is, amelyek között determináló a háztartások demográfiai összetétele. Mikroszimulációs modell segítségével vetítik előre időszakonként az életszínvonal várható differenciálódását. Fontos eleme az életszínvonalnak az, hogy milyenek a háztartások lakásviszonyai.
21
