FORDÍTOTTA VARGA KRISZTINA

FORDÍTOTTA VARGA KRISZTINA

RACHEL GIBSON

Ments meg!

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű Rachel Gibson: Rescue Me Published by Avon Books, an Imprint of HarperCollins Publishers. Copyright © 2012 by Rachel Gibson Hungarian translation © Varga Krisztina, 2012 Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője 1086 Budapest, Dankó utca 4-8. Tel.: 1-235-5020 www.athenaeum.hu www.facebook.com/athenaeumkiado [email protected] Szerkesztette: Peiker Éva Műszaki vezető: Rácz Julianna Borító: Weiler Péter Nyomdai előkészítés: 9s Műhely Készült az AduPrint Nyomda Kft.-ben, 2013-ban Felelős vezető: Tóth Éva ISBN 978-963-293-240-8

ELSŐ FEJEZET

1996. december 3-án Mercedes Johanna Hollowell súlyosan megsértette a divat szabályait. A megjelenését illetően sosem volt a konvenciók híve – ha úgy tartotta kedve, mintást vett fel a kockáshoz, és nem átallott szeptember elején fehér szandálban parádézni. A divat koporsójába az ominózus fehér szandálos esetet követően verte be a legújabb szöget, mégpedig azzal, hogy a Texas Star karácsonyi táncmulatságon tupírozatlan, sőt mit több, lenyalt frizurával jelent meg. Mintha texasi létére soha nem hallott volna a tupírfésűről. Mint az köztudott, minél magasabbra tornyozza az ember a frizuráját, annál közelebb kerül a teremtőjéhez. Márpedig ha a Teremtő azt szerette volna, hogy a nők a fejükre lapuló hajjal mászkáljanak, nem sugallta volna azt az embernek, hogy találja fel a hajfixáló habot, a tupírfésűt, és persze az Aqua Net szupererős hajlakkot. Kétség sem fér hozzá, hogy tupírozatlan frizurával megjelenni valóságos szentségtörés, mi több: bűn. Olyasmi, mint a vasárnapi mise előtt alkoholt fogyasztani, vagy a focit utálni. Sadie mindig is kilógott egy kicsit a sorból. Más volt, mint a többiek. Nem mintha nem lett volna ki az összes kereke. Messze nem volt olyan, mint Mrs. London, aki macskákat és képes újságokat gyűjtött, és ollóval nyírta a füvet. Sadie ennél sokkal fantáziadúsabb volt. Például hatéves korában a fejébe vette, hogy ha elég mélyen leás a földbe, biztosan talál majd aranyat. Na, nem mintha szükség lett volna arra, hogy a családi vagyont ily módon gyarapítsa... Tinédzserkorában megesett az is, hogy szőke loboncát harsány pinkre festette, és a száját feketére rúzsozta. Egyébként ekkor hozta meg azt a döntést is, hogy abbahagyja a röplabdázást. A texasi íratlan

szabályok szerint, ha egy családot fiúgyermekkel áld meg a sors, akkor kétség sem férhet hozzá, hogy az a gyerek futballozni fog. Ha pedig leánygyermeket hoz a gólya, annak a röplabdapályán a helye. Ettől eltérni nem lehet, tulajdonképpen olyan ez, mint a tizenegyedik parancsolat: leánygyermekedet pediglen röplabdázni küldjed, vagy lesújt reád a texasiak megvetése. Sadie a középiskolai évek alatt állást foglalt a tánccsapat egyenruháját illetően is: nevezetesen azt állította, hogy az a bizonyos egyenruha nem fér össze a jó ízléssel, mi több, viselése megalázó a lányok számára. Nosza, be is nyújtott egy kérvényt az iskola vezetésének, melyben követelte, hogy engedjék lejjebb a Beaverettes fellépőruhájának az alját. Mintha bizony a rövid szoknya nagyobb gond lenne, mint a lenyalt frizura! Lehet, hogy Sadie álmodozó volt, és örök lázadó, de ezért aligha lehetett őt hibáztatni. Kései gyerek volt. Apja, Clive egy igazi cowboy, kemény, mint a kő. Anyja, Johanna Mae pedig vérbeli déli lány volt – kedves, jószívű, adakozó. Amikor annak idején úgy döntött, hogy kiveti a hálóját Clive-ra, nemcsak a családja, hanem Lovett egész lakossága is kisebbfajta sokkot kapott. Clive öt évvel volt idősebb nála, és makacs volt, mint az öszvér. Régi, köztiszteletben álló családból származott, de az igazat megvallva a kákán is csomót keresett, egyszóval, a modora hagyott némi kívánnivalót maga után. Nem úgy, mint Johanna Mae-é, aki született szépségkirálynő volt, és megnyert minden versenyt a Miss Peanuttól a Miss Texasig. Amikor benevezett a Miss Americára, első udvarhölgyként végzett. Az adottságait tekintve királynő is lehetett volna, de a hármas számú bíró sajnos a feministák élharcosa volt, így Johanna Mae-nek meg kellett elégednie a második hellyel. Johanna Mae éppolyan okos volt, mint amilyen szép. Úgy gondolta, nem számít, ha az ember férje nem tud különbséget tenni a levesestál és a kézöblítő csésze között. Egy jó asszony meg tudja tanítani az ilyesmit a férjének. Csak az számít, hogy a férjnek legyen mindkettőre elegendő pénze. Clive Hollowell pedig kétségkívül rendelkezett azzal az anyagi háttérrel, amely lehetővé tette Johanna

6

Mae számára, hogy Wedgwood kerámiákkal és Waterford kristályokkal vegye körül magát. Az esküvő után Johanna Mae beköltözött a Hollowell-farmon álló nagy házba, és várta, hogy mihamarabb anyai örömök elé nézhessen. Azonban a következő tizenöt évben hiába próbáltak meg mindent, a naptármódszertől kezdve a mesterséges megtermékenyítésig, a várva várt gyermekáldás nem érkezett meg. Így hát kénytelenek voltak hozzászokni a gyermektelen házassághoz, és Johanna Mae úgy döntött, a jótékonykodásnak szenteli az életét. Mindenki azt gondolta róla, hogy egy földre szállt angyal. Végül csodák csodája, negyvenéves korában elnyerte méltó jutalmát: csodálatos gyermeke született. A baba a vártnál egy hónappal előbb érkezett, mert – ahogyan Johanna Mae fogalmazott – Sadie már alig várta, hogy előbukkanjon az anyaméhből, és végre nekiláthasson kedvenc időtöltésének: a körülötte élők ugráltatásának. Johanna Mae egyetlen gyermeke minden szeszélyét kiszolgálta. Sadie még csak hat hónapos volt, amikor benevezte őt az első szépségversenyre, és az ezt követő öt évben Sadie bezsebelt egy halom koronát és a győztesnek járó selyemszalagokból is egész gyűjteménye volt. Hajlamos volt azonban arra, hogy túl sokat forgolódjon, túl hangosan énekeljen, és egy sztepptánclépés alkalmával egész egyszerűen leesett a színpadról, így sohasem tudta valóra váltani édesanyja álmát, hogy megszerezzen egy igazi, széles körben elismert szépségkirálynői koronát. Negyvenöt éves korában Johanna Mae egy váratlanul jött szívbénulás következtében meghalt, és vele a gyermekéről szőtt szépségkirálynői álmok is örökre távoztak az árnyékvilágból. Sadie tehát Clive szárnyai alá került, aki nem a szépségversenyek, hanem a herefordi szarvasmarhák és a cowboyok világában mozgott otthonosan, így nem igazán tudott mit kezdeni a kislánnyal, akinek marhatrágya helyett strasszok csillogtak a csizmáján. Becsületére legyen mondva, hogy Clive minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy valódi hölgyet neveljen a lányából. Beíratta Sadie-t Ms. Naomi illemtanodájába, hogy elsajátíthassa azokat a dolgokat, amelyekre Clive őt idő hiányában (vagy azért,

7

mert maga sem konyított hozzá) nem tudta megtanítani. Azonban az illemtanoda nem pótolta az asszony és az anya hiányát. Míg más lányok hazamentek, és otthon gyakorolták a tanult illemszabályokat, Sadie a sarokba dobta a ruháját és elkóborolt. Az enyhén szólva sajátos neveltetésének köszönhetően Sadie tudta, hogyan kell keringőzni, rendesen megteríteni az asztalt, és tudott tanácsosokkal diskurálni, ugyanakkor nem jött zavarba attól sem, ha káromkodásra került a sor; ha kellett, úgy cifrázta, mint egy cowboy, és olyan hegyeset köpött, hogy azt bármelyik farmon dolgozó munkás megirigyelhette volna. Nem sokkal azután, hogy befejezte tanulmányait a lovetti középiskolában, Sadie összepakolt, bepattant a Chevroletjébe, és meg sem állt az egyik jó nevű kaliforniai egyetemig, messze maga mögött hagyva az apja birtokát, a glaszékesztyűs táncmulatságokkal egyetemben. Nem is nagyon fordult meg a városban azóta. Még a jó öreg papa kedvéért sem. A helybéliek mindazonáltal tudni vélték, hogy Sadie még mindig nem ment férjhez. Ez bizony szomorú tény, és ugyanakkor érthetetlen is volt. Ugyan miért lenne olyan nagy dolog lehorgonyozni valaki mellett? Ott van például Sarah Louise Baynard-Conseco, aki – balszerencséjére – az apja alkatát örökölte. Az apjáét, akit a környéken mindenki csak Bálnatestű Baynardként ismer... Szóval, még ez a Sarah Louise is talált magának férjet. Igaz ugyan, hogy a bortonlako.com-on ismerkedtek meg, és Mr. Conseco jelenleg a mintegy kétezer kilométernyire lévő San Quentin fegyintézetben tartózkodik, de Sarah Louise szerint kétség sem fér hozzá, hogy a férje ártatlan; nyilvánvalóan nem követte el azokat a bűnöket, melyekért letöltendő szabadságvesztésre ítélték. Sarah Louis tehát terveket szövöget a közös életükről, ami akkor kezdődik majd el, amikor a férjét feltételesen szabadlábra helyezik – úgy röpke tíz év múlva. Egyem a szívét! Természetesen egy kisvárosban gyakran rossz a merítés, ami a pasikat illeti, de hát épp ezért megy az ember lánya főiskolára. Nyilvánvaló, hogy ha egy szingli lány főiskolára jelentkezik, annak első számú oka nem az olthatatlan vágy, hogy a felsőoktatásban

8

koptathassa a padot – jóllehet, az sem mellékes. Nem megvetendő, ha az ember képes arra, hogy bárhol, bármikor kiszámítsa a dédi ezüst étkészletének az árát, egy lány számára azonban a legfontosabb vitathatatlanul az, hogy férjet találjon magának. A húszéves Tally Lynn Cooper, Sadie Jo anyai ági unokatestvére épp e módszer szerint járt el. Tally Lynn a texasi A&M egyetemen ismerkedett meg szíve választottjával, és a nagy találkozás után nem sokkal ki is tűzték az esküvő időpontját. Tally Lynn mamája ragaszkodott hozzá, hogy Sadie legyen az egyik koszorúslány, ami, így utólag végiggondolva, nem volt egy bölcs döntés. Még csak nem is Tally Lynn menyasszonyi ruhájának kiválasztása, vagy a gyémántgyűrű mérete miatti aggodalmak okán. Sőt, nem is amiatt, hogy vajon Frasier bácsi tudja-e majd, hogy hol a határ, és képes lesz-e arra, hogy ne igya le magát a sárga földig, és viszonylag normálisan viselkedjen a lánya esküvőjén. Nem, Sadie-t nem ez aggasztotta, hanem az, hogy nyilván mindenki fejében megfordul majd a kérdés, hogy vajon ő talált-e már végre magának valakit, mert az ugye tudvalevőleg nem olyan nagy dolog... Még egy lázadó, álmodozó, lenyalt hajú lánynak sem. *** Sadie Hollowell megnyomott egy gombot a Saab ajtópaneljén, és az ablak két centivel leereszkedett. Meleg levegő süvített be a résen át. Még egyszer megnyomta a gombot, és lejjebb engedte az ablakot. A szellő egyenes szőke hajának tincseibe kapott, és az arcába fújta őket. – Nézd meg azt a Scottsdale-listát nekem, légy szíves! – mondta, miközben BlackBerryjét az arcával a vállához szorította. – A San Salvador-i három hálószobás ingatlan érdekel. Asszisztense, Renee utánanézett a keresett lakásnak, Sadie pedig a texasi síkságra meredt a lehúzott ablakon át. – Még mindig tartják? A brókereknek szokásuk, hogy nem listázzák időben azokat az ingatlanokat, amelyek nem keltek el rögtön, hanem kivárnak, azt

9

remélve, hogy egy másik ügynökség újabb érdeklődőknek mutatja meg a lakást, és így feljebb srófolhatják az árat. A ravasz gazemberek! – Tartják. – Remek – mondta, és nagyot szusszant. A mai piaci helyzetben minden üzlet számít. Még a legparányibb jutalék is. – Holnap hívlak – mondta, majd a kocsi pohártartójába tette a telefonját. Az ablakon át a barna különböző árnyalataiban pompázó tájat nézte – olyan volt, mint egy patchwork-takaró. Csak a távolban húzódó szélturbinák sorai zavarták meg az egységes képet. A szélerőművek lapátjai lustán forogtak a meleg texasi szélben. Gyermekkori emlékek villantak át Sadie agyán, régi érzések törtek rá, egyik bágyadt, homályos kép a másik után. Régi érzelmek kusza hullámai kavarogtak benne: a szeretet és a csalódottság, a nosztalgia és az elszalasztott lehetőségek zűrzavaros forgataga. Gyerekkori emlékek, amelyeket rég eltemetett már valahol a lelke mélyén, és ott pihentek mindaddig, amíg át nem lépte Texas állam határát. Az egyik legrégebbi emlékképe az volt, hogy az édesanyja épp egy gyermek-szépségversenyre öltözteti. Az emléket az idő elhomályosította ugyan, így épp csak felderengett előtte egy lélegzetelállító alkalmi ruha és a saját tincseihez rögzített töméntelen műhaj képe. Az érzésekre ugyanakkor élénken emlékezett: tetszett neki a dolog, izgatott volt, és emlékezett édesanyja megnyugtató érintésére is. Emlékezett a tulajdon gyermeki énjében élő aggodalomra és félelemre. Arra, hogy mindenáron jól akarta csinálni. Arra, hogy bár nagyon meg akart felelni az elvárásoknak, mégsem sikerült megszereznie az áhított koronát. Emlékezett édesanyja csalódottságára, amelyet hiába próbált leplezni, amikor Sadie megkapta a legjobb háziállatos fotóért, vagy a legcsinosabb ruháért járó különdíjat. Az igazi dicsőség, azaz a verseny győztesének járó korona sohasem lett az övé. Minden egyes szépségverseny alkalmával egyre jobban és jobban igyekezett. Kicsit hangosabban

10

énekelt, kicsit gyorsabban rázta a csípőjét, egyszóval egy kis pluszt adott a szokásoshoz – és persze minél jobban igyekezett, annál hamisabb volt, annál gyakrabban vétette el a tánclépést, annál gyakrabban esett le a színpadról. A versenyekre felkészítő tanár mindig azt tanácsolta neki, hogy ragaszkodjon a megszokott, begyakorolt dolgokhoz és ne akarjon eltérni a forgatókönyvtől, de Sadie sosem hallgatott rá. Mindig is nehezére esett, hogy azt csinálja, és azt mondja, amit kell. Volt egy halovány emléke az édesanyja temetéséről is. Az orgona hangja visszhangzott a templom falai és a fehér padsorok közt. Emlékezett a halotti torra, melyet természetesen a családi farmon tartottak, és a nagynénik levendulaillatú öleléseire. – Szegény kis árva – mondogatták két harapás sajtos keksz között. – Mi lesz a nővérkénk szegény árva kislányával? Pedig sem kislány, sem árva nem volt. Az apjával kapcsolatos emlékei sokkal élénkebbek és árnyaltabbak voltak. A végtelennek tűnő nyári égbolt képe előtt tisztán rajzolódott ki Clive Hollowell arcéle és hatalmas kezei, amint épp egy lóra emeli a kislányát. Sadie emlékezett, hogy teljes erővel kapaszkodott a nyeregbe, és minden idegszálával arra koncentrált, hogy tudja tartani apjával az iramot. Majd egy másik emlék úszott elő: az anyja temetésének napja. Szinte újra a fején érezte apja érdes tenyerének súlyát, és azt is, ahogy ujjai beleakadtak a hajába. Képzeletéből előbukkantak apja lépésének dobbanásai, amint elhaladt a kis Sadie ajtaja előtt, aki csendesen álomba sírta magát. Az apjával való kapcsolata mindig is zavaros volt: állandó huzavona. Egy érzelmi kötélhúzás, amelynek mindig Sadie volt a vesztese. Minél inkább kimutatta az érzéseit, igyekezvén az apjába kapaszkodni, annál nagyobb ellenállásba ütközött – Clive annál határozottabban tolta el őt magától. Sadie végül feladta a küzdelmet. Éveken át arról szólt az élete, hogy mindenkinek megfeleljen: az anyjának, az apjának, vagy a városbéli embereknek, akik azt várták tőle, hogy kedves, jól nevelt lányként viselkedjen, és elbűvölő legyen. Épp, mint egy szépségkirálynő, aki a város büszkesége lehet. Mint annak idején az édesanyja volt. Vagy olyasvalaki, akire

11

mindenki felnéz, éppúgy, mint az apjára. Mire Sadie befejezte a középiskolai tanulmányait, elege lett ezekből az elvárásokból. Úgy döntött, hogy egyszer és mindenkorra lerázza magáról ezt a terhet, és inkább önmaga lesz. Visszatekintve azokra az időkre, meg kellett állapítania, hogy néha valóban elképesztően viselkedett. Volt, hogy szándékosan. Ilyen volt például a pink hajfesték és a feketére rúzsozott száj – egyikkel sem az volt a célja, hogy trendi legyen, vagy éppen divatot teremtsen: egyszerűen önmagát kereste. Nem volt ez más, mint kétségbeesett próbálkozás, küzdelem, hogy felhívja magára a figyelmét annak az embernek, aki estéről estére ott ült vele szemben a vacsoraasztalnál, de úgy tűnt, hogy sosem veszi észre őt – nézte anélkül, hogy látta volna. Az extrém frizura, éppúgy, mint a rosszfiúk hada, akikkel Sadie akkoriban randizgatott, egyszerűen hidegen hagyta Clive Hollowellt. Már vagy tizenöt éve annak, hogy Sadie összepakolta a cuccait és maga mögött hagyta a szülővárosát. Lovettnek azonban nem fordított teljesen hátat: alkalmanként egy-egy karácsonyt, vagy hálaadást otthon töltött. Ginger nénikéje temetésére is hazautazott. Mikor is volt az? Pont öt éve. Ismét lehúzta az ablakot. Az ütközésig nyitott ablakon át beáramló szél az arcába fújta, lobogtatta, ide-oda csapkodta a haját. Bűntudata volt, ha arra gondolt, hogy három év telt el azóta, hogy az apjával találkozott. Sadie akkor épp Denverben élt – igen, úgy három éve lehetett. A városban rendezték a nyugati régió nagy állatvásárát, amelyre az apja is ellátogatott, és ha már ott volt, meglátogatta a lányát is. Sadie megint a gombbal babrált, ezúttal felhúzta az ablakot. Úgy tűnt, nem is telt el olyan sok idő, mióta utoljára találkoztak. Pedig igen, hiszen nem sokkal az apja látogatása után Sadie Phoenixbe költözött – az pedig nem tegnap volt. Talán olybá tűnhet, hogy Sadie nyughatatlan lélek, aki sehol nem tudja megvetni a lábát. Igaz, ami igaz, az elmúlt tizenöt évben hét különböző városban élt. Ahogy az apja mondogatta, soha nem maradt egy helyen túl sokáig, mert mindig kemény földbe akart

12

gyökeret verni. Arról persze fogalma sem volt, hogy Sadie egyáltalán sehol sem akart gyökeret verni – egész egyszerűen nem szerette a kötöttségeket. Szerette viszont azt a szabadságot, ami lehetővé tette számára, hogy akkor pakoljon össze és induljon útnak, amikor kedve tartja. Legújabb munkája ebből a szempontból tökéletes volt. A felsőoktatásban töltött évek során Sadie egyik egyetemről a másikra járt, végül sehol sem szerzett diplomát, de egyszer csak, egy hirtelen ötlettől vezérelve az ingatlanértékesítésben kötött ki. Három államban is szerzett működési engedélyt, és az otthonok értékesítésének minden pillanatát élvezte. Igaz, hogy a bérbeadással kapcsolatos hivatalos ügyek intézése néha nála is kiverte a biztosítékot. Az út melletti jelzőtáblák jelezték a Lovettig hátralévő mérföldeket, Sadie pedig megint az ablaknyitó gombbal babrált. A tudat, hogy ismét otthon van, valahogy nyughatatlanná és türelmetlenné tette, és bár még oda sem ért, már azon gondolkodott, milyen jó lenne visszafordulni. Nem az apja miatt játszott el a menekülés gondolatával, hiszen mondhatni, egy pár évvel ezelőtt a maguk módján rendezték a kapcsolatukat. Clive Hollowell sosem lesz az az apa, akire Sadie mindig is vágyott, Sadie pedig, bár nyilvánvalóan nem tehet róla, nem fiúnak született. Még csak nem is a város volt az, ami a benne ébredő feszültséget okozta, bár az igaz, hogy legutóbb, amikor mindössze tíz percet töltött Lovettben, igazi lúzernek érezte magát. Hogy miért? Nos, megállt a városka benzinkútjánál, a Gas and Go-nál, hogy tankoljon és igyon egy cukormentes kólát. A pult mögül a tulaj, Mrs. Luraleen Jinks, vetett egy pillantást a kezére, és azonnal felmérte, hogy Sadie még mindig nem visel jegygyűrűt. A felületes szemlélő azt gondolhatta volna, hogy Luraleen rémületében kapkod levegő után, de több mint valószínű, hogy csupán a naponta elfüstölt egy doboz cigaretta hatása volt mindez. – Nem mentél még férjhez, kedvesem? – Még nem, Mrs. Jinks – felelte Sadie mosolyogva. Amióta az eszét tudta, Luraleené volt a Gas and Go. Az évek során a Mrs. Jinks által elfogyasztott olcsó szeszes ital és töméntelen

13

mennyiségű cigaretta megtette a hatását: sárgás színűre cserzett, ráncos bőre úgy nézett ki, mint egy vállfán lógó, ósdi bőrkabát. – Te is találsz majd magadnak valakit – mondta Sadie-nek. – Még van időd. Ez persze Luraleen olvasatában azt jelentette, hogy bizony ideje lenne csipkednie magát. – Huszonnyolc éves vagyok – felelte Sadie. Az ember huszonnyolc évesen fiatal. Sadie még mindig kereste a helyét a világban. Luraleen megpaskolta Sadie gyűrűtlen kezét: – No, egyem a szívedet! Sadie most már árnyaltabban látta a dolgokat, mint egy pár hónappal ezelőtt, amikor is Bess nénikéje, édesanyja testvére felhívta. A nagynéni meghívta őt unokatestvére, a kis Tally Lynn esküvőjére. Tekintettel arra, hogy az esküvőig már nem sok idő volt hátra, Sadie élt a gyanúperrel, hogy valaki lemondhatta a meghívást, ezért esett rá a választás. Bár nem igazán ismerte Tally Lynnt, de hát ugye mégiscsak családtag volt. Sadie mindig is igyekezett ahhoz tartani magát, hogy ő egy olyan lány, akinek nem fontosak a gyökerei, aki megáll a saját lábán, ráadásul borsódzott a háta a gondolattól, hogy egy nála sokkal fiatalabb unokatestvér esküvőjén kell megjelennie – de mindezek ellenére sem tudott nemet mondani a meghívásra. Bár nagy volt a kísértés, amikor megjelent egy futár a rikító rózsaszín koszorúslányruhával, melyet Sadie-nek szántak a nagy napra. A ruha felső része pánt nélküli volt, a hozzá tartozó szoknya pedig arcpirítóan rövid, fodros-bodros, mint egy óriási habcsók. Amikor a tükör előtt maga elé próbálta a ruhát, a kezei szabályosan elvesztek az anyagban. Egy tizennyolc éves, szalagavatóra készülő lány ennél szebbet nem is álmodhatna, na de hol van már a szalagavató! Sadie harminchárom éves volt, és mi tagadás, kissé nevetségesen festett a habcsók-ruhában. Mindig koszorúslány, sosem menyasszony – nyilván mindenki ezt gondolja majd róla, a családtagok, és a városbeliek is. Sajnálni fogják, és a szánalomtól Sadie mindig is hideglelést kapott. Most is ez zavarta a legjobban, bár felmerült benne, hogy egyszerűen nem

14

vesz róla tudomást. Persze való igaz, hogy kellemetlen úgy érkezni, hogy még egy nyamvadt pasit sem visz magával. Hiszen nincs is senki, akit elvihetne. Eljátszott a gondolattal, hogy felfogad egy kísérőt az alkalomra. A legizmosabb, legklasszabb pasit, aki a közvetítőiroda kínálatában létezik. Csak azért, hogy végre mindenki befogja a száját. Csak azért, hogy ne kelljen hallgatnia a sustorgást, és elkapnia a sokatmondó oldalpillantásokat, vagy minduntalan magyarázkodnia, hogy miért is nincs partnere. Végül aztán letett erről az elképzelésről, mert nem lett volna egyszerű az egyik államban felfogadott kísérőt elcipelni egy másikba. Az erkölcsi oldala nem zavarta, hiszen a férfiak mindig is vettek bérbe nőket. Lovett-től tizenöt kilométernyire járhatott. Egy szélkakas és egy régi kerítés emelkedett ki a barna ezer árnyalatában játszó tájképből. Egy szögesdrót kerítés húzódott az autóút mentén a JH farm durva deszkaoszlopokból és kovácsoltvasból álló kerítéséig. Minden olyan ismerős volt – az volt az érzése, mintha soha nem ment volna el innen. Egy szokatlan dolgot azonban mégiscsak látott: egy fekete kisteherautó rostokolt az út szélén, mellette egy férfi a hátsó lökhárítóhoz támaszkodva. Sötét színű ruhája beleolvadt a jármű feketeségébe, arcára baseballsapkájának sildje vetett árnyékot a verőfényes texasi napsütésben. Sadie lassított, hogy rákanyarodjon az apja farmja felé vezető útra. Eszébe ötlött, hogy talán meg kellene állnia, megkérdezni a férfit, nincs-e szüksége valamire. A teherautó felhajtott motorházteteje arra utalt, hogy elkélne számára némi segítség, de Sadie egyedül volt, közel s távol a madár se járt, és a férfi még ilyen messziről nézve is elég erősnek tűnt. A férfi felegyenesedett, és arrébb ment. Fekete pólója a felsőtestére és a kidolgozott bicepszére feszült. Á, úgyis jön majd erre valaki... Valamikor. Sadie rákanyarodott a földútra és behajtott a farm kapuján. Éppenséggel a fickó gyalog is eljuthat a városba. Lovett körülbelül

15

tizenöt kilométerre van. Sadie belenézett a visszapillantó tükörbe, és látta, hogy a férfi csípőre tett kézzel néz a kocsija után. – A francba – mormogta, és rálépett a fékre. Alig pár órája lépte át Texas állam határát, és máris felébredt benne a texasiak híres vendégszeretete. Elvégre már este hat is elmúlt, nyilván a legtöbben már rég hazaértek a munkából, és akár órákba is telhet, amíg valaki erre vetődik. De... manapság mindenkinek van mobilja, nem? Már biztosan szólt valakinek a pasas. Látta a tükörből, hogy a férfi széttárja a karját, tenyérrel felfelé. Lehet, hogy nincs térerő. Sadie megnézte, hogy minden ajtó be van-e zárva, majd hátramenetbe tette a kocsiját. A hátsó ablakon beáradó kora esti fényben visszatolatott a főútra, majd odahajtott a teherautóhoz. A férfi arca napfényben fürdött. Elindult Sadie kocsija felé. Az a típus volt, aki miatt Sadie mindig valahogy kényelmetlenül érezte magát. Az a típus, aki bőrcuccokban jár, sört iszik, és az üres sörösdobozt a homlokán nyomja össze. Az, akinek a jelenlétében Sadie úgy érezte, egy kicsit jobban ki kell húznia magát. Sadie úgy kerülte az ilyen pasikat, mint a vajkaramellás csokis sütit – egész egyszerűen azért, mert mindkettő komoly veszélyt jelentett a combjaira. Sadie behúzta a kéziféket, félig leengedte az ablakot, majd kinézett, kissé felfelé emelve a tekintetét. A szűk fekete póló alatti izmos test széles vállban és vastag nyakban folytatódott. A férfi arca borostás volt, sötéten keretezve arca alsó részét, és szögletes állkapocscsontját. – Gond van? – Úgy tűnik – öblös volt a hangja, mintha a lelke legmélyéről jött volna. – Mióta dekkol itt? – Körülbelül egy órája. – Elfogyott a benzin? – Nem – a hangja elárult némi bosszúságot, hogyan is feltételezheti róla bárki, hogy az a fajta pasi, akivel előfordulhat,

16

hogy elfogy a kocsijából az üzemanyag. Mintha ezzel a férfiasságát vonták volna kétségbe. – Vagy a generátor, vagy a vezérmű. – Vagy az üzemanyagpumpa. A férfi szája szegletében mosoly bujkált: – Kap üzemanyagot. Áramot viszont nem. – Hová tart? – Lovettbe. Sadie közben ráeszmélt, hogy Lovetten kívül más település nincs is az úton. Na, nem mintha Lovett akkora szám lett volna. – Hívok egy sárga angyalt. A férfi az útra emelte a tekintetét: – Megköszönném. Sadie tárcsázta a tudakozó számát, majd kapcsolták neki B. J. Henderson autósműhelyét. B. J. fiával, az ifjabb B. J.-vel, akit mindenki csak Tökinek hívott, osztálytársak voltak. Na, igen, Töki. Az utolsó információja vele kapcsolatban az volt, hogy az apja műhelyében dolgozik. Az üzenetrögzítő válaszolt, Sadie a műszerfalon lévő órára pillantott: öt perccel múlt hat. Letette, és nem vesződött azzal, hogy másik szervizzel próbálkozzon. Texasi idő szerint öt perccel múlt hat, és Töki, éppúgy, mint a többi szerelő, ilyenkor már réges-rég otthon van, vagy valamelyik kocsmában koptatja a bárszéket. Rápillantott a férfi hatalmas mellkasára, és arra gondolt, hogy két választása van: elviheti ezt az idegent édesapja farmjára, és megkérheti az egyik munkást, hogy vigye be őt a városba, vagy megteheti ezt ő maga is. A földúton körülbelül tíz perc alatt lehet eljutni a farmra. A város húsz-huszonöt percnyire van innen. A férfi profiljára vetülő árnyékot nézte, és arra gondolt, jobb, ha nem tudja ez az idegen, hogy hol lakik. – Van egy kábítópisztolyom – ez ugyan nem volt igaz, de mindig is szeretett volna egyet. – Tessék? – a férfi ismét Sadie-re nézett. – Van egy kábítópisztolyom, és nem félek használni – a férfi tett egy lépést hátrafelé. Sadie elmosolyodott: – Komolyan beszélek.

17

– A kábítópisztoly nem halálos fegyver. – És ha elég magasra célzok vele? – Ha magasra céloz, akkor sem tud ölni, kivéve, ha az áldozat már korábban megsebesült. Nekem pedig semmi bajom, mint látja. – Hát ezt meg honnan veszi? – Valamikor biztonsági szakemberként dolgoztam. Hm. – Mindenesetre fájni fog, ha fenékbe lövöm. – Nos, hölgyem, nem szeretném, ha fenékbe lőne. Egyetlen vágyam, hogy elvontassanak a városba. – Minden autószerelő műhely bezárt már. Elviszem magát Lovettbe, de előbb mutasson valamilyen fényképes igazolványt. A férfi arcán bosszúság tükröződött, amikor Levi's farmere hátsó zsebéhez nyúlt az irataiért. Sadie pillantása ekkor akadt meg először a nadrág ötgombos sliccén. Te jó ég! A férfi egy szó nélkül elővette a jogosítványát, és a lehúzott ablakon át nyújtotta a lánynak. Sadie-nek talán lett volna oka pironkodni, amiért a férfi kidudorodó ágyékát bámulja, ha nem ez a testrész lett volna az, ami gyakorlatilag betöltötte az ablakát. – Nagyszerű – mondta, majd pár gombot megnyomott a telefonján, és várta, hogy Renee felvegye. – Szia, Renee, megint én vagyok, Sadie. Van tollad? – nézte az előtte tornyosuló hatalmas férfit, és várt. – Elviszek egy úton rekedt pasast a városba. Kérlek, írd, amit mondok. Megadta barátnőjének a washingtoni jogosítvány számát, és folytatta: – Vincent James Haven. 4389 North Central Avenue, Kent, Washington. Hajszíne barna, a szeme zöld. 183 centi magas, 86 kiló. Leírtad? Remek. Ha nem hallasz felőlem egy órán belül, hívd fel a texasi Potter megyei seriffet, és közöld vele, hogy elraboltak, és aggódsz az életemért. Add meg nekik az adatokat, amiket felírtál – azzal összecsukta a telefonját, és az ablakon át visszaadta a férfinek a jogosítványt.

18

– Szálljon be, elviszem Lovettig – rápillantott a sapka által beárnyékolt arcra: – De ne adjon rá okot, hogy használnom kelljen a kábítópisztolyt! – Eszemben sincs, hölgyem – a férfi szája szegletében ismét az a különös kis mosoly bujkált. A jogosítványát visszacsúsztatta a farzsebébe. – Csak egy katonai zsákom van – mondta. Miközben a férfi visszatette az igazolványát a tárcájába, elfordult, így Sadie tekintete a farzsebekre vándorolhatott. Kidolgozott mellkas, csodás hátsó, karakteres arc. Ha a szingliként eltöltött évek alatt valamit megtanult a férfiakról, az az volt, hogy több típus létezik: az úriember, a normális pasi, az elbűvölő szemétláda és a mocskos szemétláda. A mai világ úgynevezett úriemberei tulajdonképpen jó családból való intelligens fickók vagy éppen okostojások voltak, akik úriember mivoltukat arra használták fel, hogy mihamarabb ágyba bújhassanak az épp aktuális nővel. Az a férfi azonban, aki épp kiemelte katonai zsákját a terepjárója üléséről, túl jóképű volt ahhoz, hogy csak úgy bármelyik kategóriába be lehessen sorolni. Sadie inkább amolyan izgalmas keveréknek tartotta őt. Sadie egy gombnyomással kinyitotta az ajtókat, a férfi pedig a hátsó ülésre dobta zöld katonai zsákját. Beült az anyósülésre, ezzel bekapcsolva a biztonsági öv figyelmeztető jelzését – széles válla és a biztonsági öv jelzésének sípolása betöltötte a Saabot. Sadie sebességbe tette az autót, majd visszakanyarodott a főútra. – Járt mát Lovettben, Vincent? – Nem. – Akkor feledhetetlen élményben lesz része – mondta, miközben elővette a napszemüvegét, és a gázra lépett. – Kapcsolja be a biztonsági övét, kérem. – Miért, fenékbe lő, ha nem? – Lehetséges. Attól függ, hogy mennyire idegesít fel a figyelmeztető jelzés vijjogása addig, amíg innen a városba érünk – Sadie megigazította orrnyergén az aranyszínű pilótaszemüveget. – És

19

előre figyelmeztetem, hogy reggel óta úton vagyok, szóval nem nehéz kihozni a béketűrésből. A férfi nevetve bekapcsolta a biztonsági övét: – Szintén Lovettbe tart? – Sajnos igen – Sadie a szeme sarkából a férfira sandított: – Itt születtem és itt is nőttem fel, de tizennyolc éves koromban leléceltem. A férfi feltolta a sapkája ellenzőjét, és a válla fölött Sadie-re nézett. A jogosítványába vezetett adatok szerint zöld a szeme. A valóságban is az – állapította meg Sadie. Méghozzá világoszöld, nem az a kísérteties, átható zöld. A férfias arcból rátekintő szempár zavarba hozta Sadie-t, hát még a kérdés: – És mi szél hozta vissza? – Esküvő – zavarba ejtő, olyannyira, hogy az ember lánya legszívesebben a haját igazgatná, és egy kis piros szájfényt tenne fel. – Az unokatestvérem férjhez megy – mondta Sadie, és magában hozzátette: és persze jóval fiatalabb nálam. – Én vagyok az egyik koszorúslány. Nyilván a többi koszorúslány szintén fiatalabb, mint én. És mindnyájan pasival érkeznek majd. Így hát Sadie lesz az egyetlen szingli. Szingli, és még öreg is! Óriási! A városhatárhoz értek, ahol egy „Üdvözöljük Lovettben – Texas állam” feliratú tábla köszöntötte a látogatókat. Mióta Sadie utoljára itthon járt, a táblát élénk kékre festették. – Nem tűnik túl lelkesnek. Minden bizonnyal túl sok időt töltött Texastól távol, ha a „nemszeretem érzései” ennyire nyilvánvalóan láthatóvá váltak. Sadie édesanyja szerint a „nemszeretem érzések” körébe tartozott minden, ami nem illő és nem jó. Persze lehetnek mindenkinek ilyen érzései, de a lényeg, hogy a rendes lányok nem mutatják ki ezeket. – Tudja, a ruha, amit viselnem kell majd a nagy napon, tíz évvel fiatalabb nőknek való, hogy a színéről már ne is beszéljek. Rágógumi-rózsaszín – kinézett a kocsi vezető oldali ablakán: – Tényleg, maga miért is jött Lovettbe?

20

– Tessék? Sadie a férfira nézett, miközben elhaladtak egy autótelep és a Mucho Taco mexikói ételbár mellett. – Mi hozta Lovettbe? – Családi ügy. – Kihez jött? – Az egyik rokonomhoz – az út túlsó oldalán lévő Gas and Go benzinkútra mutatott. – Köszönöm, itt jó is lesz. Sadie átvágott két sávon, és beállt a parkolóba. – Barátnő? Feleség? – Egyik sem – a férfi hunyorgott, és a szélvédőn át a benzinkúthoz tartozó kisboltot szemlélte. – Miért nem hívja fel a barátnőjét, Reneet, és mondja meg neki, hogy még él és mozog? Sadie megállt egy üres parkolóhelyen egy fehér pickup mellett, és a pohártartóba nyúlt a telefonjáért. – Nem akarja, hogy a seriff kopogtasson az ajtaján? – Az első estémen semmiképp – mondta a férfi, miközben kikapcsolta a biztonsági övet, és kinyitotta a kocsiajtót. Kilépett az aszfaltra és nyújtózott egyet. Miközben Sadie Renee számát tárcsázta, megcsapta az orrát a pattogatott kukorica Gas and Go-ból kiáradó illata. Lady Gaga „Born This Way” című slágere szólt a telefonban, amíg az asszisztense fel nem vette a kagylót: – Még élek – jelentette be Sadie, és a feje tetejére tolta napszemüvegét. – Találkozunk hétfőn, az irodában. A férfi kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, kivette a katonai zsákot a hátsó ülésről, és a járdaszegélyre dobta. Becsukta az ajtót. Megtámaszkodott a kocsi tetején, lehajolt, és az utastéren át Sadie-re nézve így szólt: – Kösz a fuvart. Értékelem. Ha van valami, amivel meghálálhatom a segítségét, csak szóljon. Ez azon udvariassági formulák egyike volt, amelyeket az emberek mondanak ugyan, de sohasem gondolnak komolyan. Mint amikor

21

megkérdezik a másiktól, hogy van, pedig egyáltalán nem is érdekli őket a válasz. Sadie a férfi sötét tónusú arcát fürkészte, majd csillogó, világoszöld szemébe nézett. Nem hiába tartották róla azt, hogy előbb cselekszik, aztán gondolkodik: – Tulajdonképpen lenne valami...

22

MÁSODIK FEJEZET

Vince

Haven visszahúzta arcába a sapkája ellenzőjét, és végignézte, amint a Saab kigördül a parkolóból. Általában nem esett nehezére szívességet tenni egy szép nőnek, kiváltképp, ha az illetőnek köszönhetően nem kellett tizenöt kilométert gyalogolnia a városig. Bár ha összeveti azzal az ötven kilométeres erőltetett menettel, amelyet Afganisztán hegyeiben kellett megtennie, harminckilós zsákkal a hátán, annyi munícióval felszerelkezve, amennyivel egy kisebb falut is el tudott volna tüntetni a föld felszínéről, nos, akkor ez a tizenöt kilométer a texasi főúton nem lett volna más, mint egy laza, kellemes sétagalopp. Akkoriban, amikor még vállán az M4A1 fegyverrel és az oldalán a SIG pisztollyal közlekedett, úgy, hogy a 45-ös 1911-esét a combjára erősített tokban hordta. Felkapta a haditengerészetnél használatos zsákját, és a hóna alá csapta. Arra hivatkozott, hogy nincs nála öltöny, és nemet mondott Sadie kérésére. Az öltönnyel kapcsolatban ugyan nem lódított, de nem ez volt a visszautasítás valódi oka. A szöszke Sadie egyszerűen nem volt az esete. Tény, hogy csinos lány. Voltaképpen gyönyörű, de Vince a problémamentes szőkéket szerette, azokat, akik lazák, könnyedén veszik az életet, akikkel könnyű együtt lenni, és akiket könnyű ágyba vinni. Ugyanez vonatkozik persze a barnákra és a vörösekre is. A problémamentes nők nem kérnek az embertől olyasmit, hogy vegyen fel öltönyt és tartson velük egy esküvőre, ahol egyetlen ismerős arcot sem lát majd. A problémamentes nők nem rágják az ember fülét azért, hogy érzelmekről csevegjen velük. Nem követelnek elköteleződést sem, persze a szexen kívül, és nem vágynak semmiféle állandóságra, továbbá nem kérnek ezer és egy

olyan dolgot tőle, amit nem tud megadni. Vince szerencséjére épp elég problémamentes nő szaladgált a világban, akik épp annyira szerették őt, amennyire ő viszontszerette őket. És hogy mindez mit árul el róla? Valószínűleg sok mindent. Olyan dolgokat, amelyeket nem szívesen ismerne el. Szerencse, hogy Vince-t mindez egy cseppet sem érdekelte. Bakancsának gumitalpa zajtalanul érintette a földet, miközben a kis üzlet bejáratához igyekezve elhaladt a fehér kisteherautó mellett, amelynek lökhárítóján hatalmas horpadás éktelenkedett. A nő, aki elhozta, minden volt, csak ostoba nem. Egy ostoba nő nem úgy állt volna hozzá, mint egy potenciális sorozatgyilkoshoz, és nem telefonált volna senkinek a jogosítvány adataival, mielőtt beengedi a kocsijába. Tulajdonképpen lenyűgözte, amit Sadie csinált, és remek trükknek tartotta a nem létező kábítópisztolyról szóló mesét is. Nem volt teljesen biztos benne, hogy Sadie a problémamentes típusba tartozik-e, de gyanította, hogy nem. Persze néha az okos nők is lehetnek éppolyan lazák, mint a buták. Sadie ruhái – a farmer és a nagy szürke kapucnis felső – nem sokat mutattak az alakjából, így Vince nem tudta, olyan szép-e a nő teste is, mint az arca. Nem mintha számított volna. Az olyan nők, mint Sadie, mindig kapcsolatot akartak. Még akkor is, ha tagadták. Vince pedig nem tudott többet nyújtani, mint egy egy-, maximum kétéjszakás kalandot. Persze a napok száma alkuképes lehet, ha a nő a frenetikus szexuális együttléten kívül mást nem akar. Amikor Vince benyitott az üzletbe, azonnal megcsapta orrát a pattogatott kukorica, a hot dog és a Pine Sol tisztítószer illatának furcsa keveréke. A pultnál egy cowboy állt egy csomag szárított marhahús, egy húszdarabos Lone Star cigarettásdoboz és egy ráncos, ősz hajú idős hölgy társaságában. Épp beszélgettek. A nő szoknyát viselt, melynek derékrésze a melle aljáig volt felhúzva. Felsője, egy egyszerű fehér póló, betűrve a szoknyájába, rajta a „Ne packázz a texasiakkal” felirat. Kicsit úgy nézett ki, mint egy csontsovány sharpei, melynek fülébe hosszú, lógós fülbevalót akasztottak. – Szia, Luraleen néni!

24

– Vince! – Luraleen, Vince édesanyjának a nővére épp a szárított marhahúst csomagolta el a cowboynak. Felpillantott, és így szólt: – A mindenedet! De jól nézel ki! – kék szeme csillogott, amint előjött a pult mögül, és Vince karjaiba vetette magát. Vince a földre ejtette a zsákját, a néni pedig azon igyekezett, hogy teljesen a karjaiba zárja unokaöccsét, és azzal a leplezetlen rajongással szorította őt magához, amelyet Vince valahogy sosem volt képes megérteni. Vince anyai ági rokonai az ölelgetés és a szorongatás mesterei voltak – mintha a génjeikbe lett volna kódolva a szívélyesség e megnyilvánulása. Sem Vince, sem a húga nem örökölték ezt a családi vonást. Vince felemelte a kezét, hogy szelíden meglapogassa az asszony hátát. Vajon hány lapogatás lesz elég? Egy? Kettő. Végül a kettőnél maradt. Luraleen néni Vince álla alá nyúlt, és felemelte a férfi fejét, hogy alaposan szemügyre vehesse. Jó pár éve annak, hogy legutóbb találkoztak, de Vince úgy látta, Luraleen néni semmit sem változott. – Akkora vagy, mint egész Texas! – állapította meg Luraleen néni. A több évtizeden át szorgalmasan elfüstölt töméntelen cigarettának köszönhetően mély, reszelős orrhangja volt. Gyermekkorában bizony inába szállt Vince bátorsága, amikor meghallotta Luraleen hangját. Az, hogy a néni ilyen szép kort ért meg, inkább volt köszönhető a makacsságának, semmint az életmódjának, ami távolról sem volt egészségtudatosnak nevezhető. Vince úgy vélte, örökölhetett valamit Luraleen génállományából, hiszen róla magáról sem volt elmondható, hogy az egészséges életmód oltárán áldozott volna. – És veszettül jól nézel ki, fiacskám! Én mondom, piszok jól. – Köszönöm, Luraleen néni – mosolygott Vince. – Kétség sem fér hozzá, hogy a déli rokonaimra ütök. Ez ugyan jól hangzott, de távol állt az igazságtól. A család texasi ágának tagjai ugyanis világos bőrűek és vörös hajúak voltak. Épp, mint Vince húga. Vince az édesanyjától a zöld szemét örökölte, és azt, hogy képtelen volt egy helyben megmaradni, egyszerűen lételeme volt a vándorlás. Fekete haját és átható tekintetét az apjától kapta.

25

Luraleen még egyszer Vince köré fonta vékony karját. – Hajolj le, hogy adhassak egy puszit! – mondta. Gyerekkorában Vince igyekezett kitérni az ilyen puszik elől, most azonban, harminchat évesen, a haditengerészet SEAL1 elitalakulatának leszerelt katonájaként tudta már, hogy a nénikéjének Marlboro-szagú leheleténél sokkal rosszabb dolgokat is kibír az ember. Így hát lehajolt azért a pusziért. Luraleen lábujjhegyre állt, és egy hatalmasat cuppantott Vince arcára. A pulttól a cowboy a kijárat felé indult: – Viszlát, Luraleen – búcsúzott, miközben elhaladt mellettük. – Viszlát, Alvin. Holnap este várlak! A cowboy vérvörös arccal lépett ki az ajtón. – Rád van kattanva? – Persze – felelte Luraleen néni. A cipője nyikorgott a linóleumon, amint visszasétált a pult mögé. – Miért is ne? Egyedülálló nő vagyok. Vannak igényeim, és mi tagadás, vannak lehetőségeim is. Luraleen a hatvanas évei végén járt, az erős dohányosokra jellemzően zihálva vette a levegőt, és mintegy húsz évet vert rá az említett cowboyra. Húsz kemény, szépnek nem mondható évet. Vince elnevette magát: – Luraleen néni, te egy igazi vadmacska vagy! Te jó ég! Ki gondolta volna? No, igen, nyilvánvaló, hogy bizonyos férfiak nem húzzák meg a határokat. Lehet, hogy jó pár nő, példának okáért a húga, semmirekellő alaknak tartja Vince-t, de ahhoz kétség sem fér, hogy nála azért van egy szint, ami a nőket

1

Az amerikai haditengerészet elitalakulata, amely vízben, levegőben és szárazföldön egyaránt bevethető. A harci kiképzés többlépcsős folyamat, amelyben hangsúlyt kap az állóképesség fejlesztése, a víz alatti harcászati kiképzés, illetve a szárazföldi közelharcra vonatkozó ismeretek és technikák elsajátítása. A jelölteknek egy öt napon át tartó, „Pokoli hét” elnevezésű kiképzésen is át kell esniük, melynek során naponta csak pár órát alhatnak, és megismerik fizikai és szellemi képességeik korlátait. Amennyiben nem mennek át az ezt követő vizsgán, SEAL-pályafutásuk befejeződik. A SEAL-harcosok mottója: Csak a tegnapi nap a könnyű nap.

26

illeti, és bizony a dohányzástól minduntalan krákogó idős hölgyek jócskán ez alatt a szint alatt vannak. Luraleen együtt kacagott Vince-szel, majd reszelős hangú nevetése köhögésbe fordult. – Éhes vagy? – kérdezte, majd sovány mellkasát megütögetve folytatta: – Van itt szalonnába csavart hot dog, meg jalapeno paprikás is. Ott, ni, a melegítőben. A paprikás a specialitásom! A helyiek imádják! Vince farkaséhes volt, Tulsában evett utoljára. – És persze van színmarhahúsból készült hot dog is. Az itteniek sajtszósszal, salsával és chilivel töltve szeretik. Vince annyira azért nem volt éhes: – Egy olyan szalonnába csavart hot dog jólesne. – Nosza, rajta. Dobj be egy sört is – Luraleen elmosolyodott, és a nagy hűtőkre mutatott: – Hozz kettőt, és én is beszállok! Menj hátra az irodába, mindjárt megyek én is. Míg Vince édesanyja, aki mélyen vallásos asszony volt, a templomba járt, addig Luraleen néni számára az elvonulás helye a kocsma, az áldozat pedig alkalmanként egy-egy üveg olcsó szeszes ital és egy dogoz cigaretta volt. Vince a hűtőhöz ment, és kinyitotta az üvegajtót, hogy kivegyen két üveg Shiner Blonde sört. A kiáramló hideg levegő megcsapta az arcát, és eszébe jutott, hogy azóta nem ivott ilyen sört, amióta San Antonióban járt, hogy meglátogassa Wilson édesanyját. Pete Bridge Wilson egyszerre végezte el Vinceszel a SEAL elit búváralakulat kiképzését, és az egyik legokosabb ember volt, akivel Vince valaha is találkozott. Hatalmas kerek fejében minden megfért, a lehető legegyszerűbb dolgoktól a legbonyolultabb összefüggésekig. Magas, szép szál legény volt, büszke texasi, kiváló csapattárs és a haditengerészet elitalakulatában Vince bajtársa, mi több, testvére. A legbátrabb és legnemesebb lelkű ember. A baleset, amelyben Wilson az életét vesztette, örökre megváltoztatta Vince életét. Az üzlet hátsó helyiségében berendezett irodába menet Vince a hóna alá szorította az egyik üveget, és kivett két hot dogot a

27

melegítőből. A jalapeno paprikás és a színmarhahúsból készült hot dogok az infralámpa alatt sorakoztak a világ talán legpiszkosabb grillrácsán. – Azt hittem, órákkal hamarabb ideérsz – mondta Luraleen, amikor belépett az irodába. Letelepedett egy ütött-kopott asztal mellé, kezében persze ott füstölt a Marlboro. A Gas and Go benzinkútnál nem volt tilos a dohányzás. Nyilván ebben jelentősen közrejátszott az is, hogy Luraleen volt a tulajdonos. Vince odanyújtotta Luraleennek a sört, aki megfogta az üveg nyakát, Vince pedig lecsavarta a kupakot. – Volt egy kis zűr a kocsival, körülbelül tizenöt kilométerre a várostól – Vince kinyitotta a saját sörét is, és az asztal mellé húzott még egy széket. – Még mindig ott rostokol valahol az út mentén. – Miért nem hívtál? Vince bosszúsan összehúzta a szemöldökét; még mindig nem tette helyre magában, hogy ez megtörténhetett vele. – Megadta magát a telefonom. Azért bosszantotta az eset, mert mindig ügyelt arra, hogy rendben legyenek a dolgai. Voltak olyan idők, amikor az életével játszott, ha nem figyelt oda minden apró részletre. – Azt hiszem, döglődik az akku. Luraleen szívott egy nagy slukkot, és lassan kifújta a füstöt: – És hogy jutottál ide? Csak nem gyalog jöttél? – Valaki megállt, és elhozott – Vince lebontotta az alufóliát a hot dogjáról és beleharapott. Azt azért nem mondhatta, hogy életében nem evett jobbat, de az kétségtelen, hogy rosszabbat már igen. Eszébe jutottak a selyemhernyógubók, amelyeket Szöulban vett egy utcai árustól. – A városból valaki? Igen, talán a hernyóknak volt ilyen ízük, de az is lehet, hogy a kutyahús-pörköltnek. A hernyók határozottan kisebbek voltak. Mindenesetre lenyelte az első falatot, és nyomban le is öblítette egy nagy korty sörrel. Sokat javítana a helyzeten, ha tökrészeg lenne... – Kicsoda? – Luraleen nem adta fel egykönnyen. – Sadie-nek hívják.

28

– Sadie? Az egyetlen Sadie a környéken Sadie Jo Hollowell, de ő már nem lakik itt. Luraleen egy csőrikés bögrébe töltötte ki magának a sört. – Rögtön a középiskola után lelépett, és itt hagyta szegény papáját. – Mondta, hogy már nem lakik itt. – Nofene, akkor ezek szerint visszatért – Luraleen ivott egy kortyot. – Nyilván Tally Lynn esküvőjére jött. Most hétvégén lesz, a Sweetheart Palace házasságkötő teremben, este hatkor. Ó, óriási ám a felhajtás körülötte – visszatette a bögrét az asztalra. – Persze engem nem hívtak meg. Már miért is tették volna? Mondjuk, iskolatársak voltunk az örömszülők unokatestvérével, és Tally Lynn meg a haverjai annak idején ide jártak. Tudod, miért? Hát sörért! Naná, hogy hamis igazolvánnyal. Mintha nem ismertem volna őket dedós koruk óta! Luraleen hangjába keserűség vegyült, így Vince úgy gondolta, szükségtelen megemlítenie, hogy őt meghívták. – Ha nem hívtak meg, honnan tudsz ennyi mindent az esküvőről? – kérdezte, és még egyet harapott a hot dogjából. – Á, az emberek nem tudnak lakatot tenni a szájukra. Olyan vagyok, mint egy fodrász, vagy egy pultos! Nálam futnak össze a szálak. Vince nagy tétben mert volna fogadni arra, hogy inkább Luraleen néni lehetett az, aki kíváncsiskodott. Harapott még egyet, és ivott egy nagy korty sört is. Az ajtócsengő csilingelése jelezte, hogy újabb vevő érkezett, így Luraleen elnyomta a cigarettáját, és az asztalra támaszkodva felállt. – Öregszem – mormogta, miközben az üzlethelyiségbe vezető ajtó felé tartott. – Maradj csak, és edd meg kényelmesen a vacsorát. Ha visszajöttem, elmondom, milyen üzleti ajánlatom van a számodra. Ez az ajánlat volt, ami Vince-t Texasba csábította. Pár hete New Orleansban segített az egyik barátjának rendbe tenni a házát, amikor Luraleen néni telefonált. Nem ment bele a részletekbe, csak annyit mondott, hogy van egy ötlete, ami biztosan nagyon fog tetszeni Vince-nek. A néni titokzatossága ellenére Vince gyanította, mi lehet az ajánlat. Az elmúlt öt évben ugyan a biztonsági szakmában

29

dolgozott, de mellékesen megvett egy lepusztult mosodát is. Rendbe hozta, és virágzó üzletté változtatta. A gazdasági válságtól teljesen függetlenül, az embereknek mindig kell tiszta ruha, vagyis szükség van mosodára. Ez tény. A nyereséget visszaforgatta egy gyógyszergyártó cég részvényeibe, amelyek a recessziótól függetlenül szintén szép hasznot hoztak. Míg más befektetők a részvények esését voltak kénytelenek végignézni, addig Vince-é huszonhét pontot emelkedett a vásárlás óta. Hat hónappal ezelőtt szép haszonnal adott túl a mosodán is, így most nem kellett kapkodnia. Volt elég ideje, hogy olyan részvényeket keressen, amelyek mozgását nem érinti a válság, illetve, hogy olyan üzleti vállalkozásba fogjon, amely jó eséllyel profitot termel majd. Mielőtt belépett a haditengerészethez, részt vett pár főiskolai kurzuson, leginkább üzleti tanulmányokat folytatott – az ott szerzett ismereteknek most nagy hasznát vette. Jóllehet diplomát nem szerzett, de nem is kellett ahhoz a papír, hogy átlássa a helyzetet, elemezze a kiadások és bevételek arányát, fejben üzleti tervet készítsen, és átlássa, hogyan tud pénzhez jutni. Mivel Luraleennek nagy eséllyel nem magasan képzett biztonsági szakemberre volt szüksége, nem volt nehéz kitalálni, hogy állásajánlata van Vince számára. Vince harapott még egyet, majd kortyolt. Körülnézett az irodában, pillantása megakadt az ütött-kopott mikrohullámú sütőn, a jobb napokat látott hűtőn, a tisztítószereket és eldobható papírpoharakat tartalmazó dobozokon. Az olívaszínű pultok és a fiókos szekrények igencsak kopottasak voltak. Mit szépítsük – teljesen lepukkant volt minden. Ráférne egy festés a falakra, és új járólapok is kellenének. Az iroda és az üzlethelyiség pultjain pedig már csak a határozott kalapácsütések segíthetnek. Megette a hot dogot és a fóliáját kis labdává gyúrta. Történetesen épp ráért, hogy segítsen Luraleen néni problémáját megoldani, bármi is legyen az. Pár hónapja kilépett a seattle-i biztonsági cégtől, és azóta tényleg időmilliomos volt. Öt éve is van már annak, hogy

30

leszerelt a haditengerészet különleges alakulatától, és azóta kinyílt számára a világ. Talán túlságosan is. Pár hónappal azután, hogy Vince az egészségi állapota miatt leszerelt, a testvérének fia született. A húga egyedül volt a gyerekkel, nem érezte magát biztonságban, és szüksége volt Vince segítségére. Vince nem tudott és nem is akart nemet mondani, mert úgy érezte, tartozik annyival a testvérének, hogy ha a segítségét kéri, megtesz minden tőle telhetőt, már csak azért is, mert beteg édesanyjuk ápolását a húga vállalta magára. Akkoriban Vince Irakban harcolt, az első vonalban. Egyszóval, Vince Washington államba költözött, munkát vállalt, és gondját viselte a húgának és a kis Connernek. Kevés olyan dolog volt, amely miatt Vince bűntudatot érzett, azonban az egyik az volt, hogy annak idején a kishúga gondjaira bízta az édesanyjukat, akivel akkor is nagyon nehéz lehetett, amikor éppen jól volt. Az első év neki is és Connernek is embert próbálóan nehéz volt. Conner hasfájós kisbaba volt, és ez Vince-t nagyon megviselte – minduntalan a fejében visszhangzott a baba sírása. Maradhatott volna a különleges osztagnál is, egyébként is mindig azt tervezte, hogy leszolgálja a húsz évet, és onnan megy nyugdíjba. Kivárhatta volna éppen, amíg a dolgok jobbra fordulnak, de a baleset óta a hallása nem volt már a régi, és a különleges egységnél ez a probléma akár végzetes is lehetett, függetlenül attól, hogy Vince a közelharcban komoly tapasztalattal bírt, és bármely fegyverrel ügyesen bánt, legyen az sorozatvető vagy automata pisztoly. Bár nem ő volt a legkiemelkedőbb a csapatban, a búvárhadműveletek során is jeleskedett. Mindazonáltal a sérülése óta nemcsak magára, de a csapatra nézve is veszélyt jelenthetett. A leszerelése óta hiányoztak neki a hivatásából adódó adrenalinlöketek és a tesztoszterontól fűtött életmód. Miután otthagyta a sereget, új élet kezdődött számára. Akkor már tíz éve nem volt együtt a családjával, és a húga, Autumn egyedül volt kénytelen megbirkózni azzal a teherrel, amelyet beteg édesanyjuk ápolása jelentett. Így amikor Vince leszerelt, úgy érezte, eljött az ideje, hogy ezúttal ő

31

legyen az, aki Autumn és a kisfia mellett áll. Eljött azonban az idő, amikor már egyiküknek sem volt szüksége Vince támogatására. Ekkor történt, hogy Vince egy kocsmai verekedésbe keveredett, melynek következtében horzsolásokkal borítva és vérezve kötött ki a helyi rendőrőrsön – ekkor döbbent rá, hogy ideje új utakat keresnie. Nagyon régen jött ki annyira a sodrából, mint az ominózus kocsmai csetepaté alkalmával. Mint egy gejzírből a forró víz, úgy tört ki belőle ott és akkor a feszültség. Az a fajta indulat kerítette hatalmába, amely, ha nem tudja megfékezni, szinte szétrobbantja az embert. Vince az az ember volt, aki uralni tudta az indulatait. Addig a napig... Fogta az összegyűrt fóliát és bedobta a szemetesbe, majd nekilátott a második hot dognak. Az utóbbi három hónapban sokfelé járt, de még így, hosszú idő távlatából visszatekintve sem értette igazán, miért is ment be abba a bizonyos kocsmába, tudván, hogy tele van motorosokkal. Azt nem tudta volna megmondani, hogy ki kezdte a verekedést, csak arra emlékezett, hogy egy cellában ébredt, feldagadt arccal, sajgó bordákkal, tele horzsolásokkal, és a nyakában egy halom, garázdaságról szóló váddal. Egy jó ügyvédnek és a katonai érdemeinek köszönhetően a vádakat ejtették, de pontosan tudta, hogy nem volt ártatlan. Távolról sem. Soha nem kereste a bajt, de mindig tudta, hová kell mennie, ha verekedni akart. A söréért nyúlt, és a szájához emelte az üveget. Autumn, bár mindig is mondogatta, tévedett abban, hogy Vince nem képes kontrollálni az indulatait. Kortyolt egyet a sörből, és visszatette az üveget az asztalra. A feszültség kezelése általában nem jelentett számára problémát. Amikor azt érezte, hogy nőttön-nő és elhatalmasodik benne az indulat, akkor is vissza tudta fogni magát. A harctéren, egy tűzpárbaj során éppúgy, mint egy kocsmai verekedés alkalmával. Sosem a feszültség, vagy annak kezelése jelentette a fő gondot, hanem az unalom. Mindig akkor keveredett bajba, amikor nem volt határozott célja. Egyszerűen lételeme volt, hogy legyen egy cél, egy terv, egy küldetés, ami leköti a gondolatait – és bár a mosoda mindennapos elfoglaltságot jelentett, ismét felütötte a fejét a tétlenség, amikor a húga fogta magát, és visszament a volt pasijához.

32

Ahhoz a kurafihoz! Azzal, hogy az a szemétláda ismét képbe került, Vince küldetése is megszűnt. Harapott még egyet a hot dogból. A lelke legmélyén tudta, hogy az a szemétláda azzal, hogy ismét megjelent a húga és közös gyermekük életében, tulajdonképpen végre vállalja a felelősséget, és igyekszik majd helytállni az apaszerepben. Ráadásul a húgát sem látta még soha olyan boldognak, mint amikor legutóbb náluk járt. Autumn a legutóbbi telefonbeszélgetésük alkalmával is olyan volt, mint akivel madarat lehet fogatni. A húga boldogsága Vince számára azt jelentette, hogy vele kapcsolatban nincs több feladata. Azt az ürességet érezte, mint akkor, amikor leszerelt a haditengerészettől. A hadsereg után a lelkében keletkezett űrt betöltötte a család és a munkája. Aztán Autumn élete egyenesbe jött, Vince pedig elkezdte járni az országot, és felkereste korábbi bajtársait és cimboráit, akikkel fél szavakból is megértették egymást. Luraleen közeledtét elárulta cipőtalpának csikorgása, és az elmaradhatatlan köhécselés. Belépett az irodába. – Bessie Cooper volt az, Tally Lynn mamája. Egy zabszem nem fér a fenekébe, olyan ideges az esküvő miatt – Luraleen megkerülte az asztalt, és lehuppant az egyik görgős székbe. – Mondtam neki, hogy megjött Sadie. Rágyújtott egy korábban elnyomott, félig szívott csikkre, és magához vette a csőrikés bögréjét. Amikor Vince gyerek volt, és Luraleen néni látogatóba ment hozzájuk, mindig cigaretta alakú cukorkát kapott tőle, amit Vince édesanyja komolyan helytelenített. A nemtetszésének valószínűleg komoly szerepe volt abban, hogy Luraleen néni nem hagyott fel ezzel a szokással. Mindenesetre Vince örült az édességnek. – Kérdezte, hogy Sadie is felszedett-e egy pár kilót, ahogy az a családjukban, persze anyai ágon, dívik. – Nekem nem tűnt kövérnek, bár nem is néztem meg alaposabban. A legemlékezetesebb dolog Sadie-vel kapcsolatban a tágra nyílt, hatalmas kék szeme, és álmodozó tekintete volt, amikor a nem létező kábítópisztolyról és a fenékbe lövés lehetőségéről beszélt.

33

Luraleen mélyet szippantott a cigarettájából, és a plafon felé fújta a füstöt: – Bessie azt mondja, Sadie még mindig nem ment férjhez. Vince vállat vont, és harapott egyet a szendvicsből: – Miért is telefonáltál? – kérdezte, hogy másra terelje a szót. Ha a házasság került szóba, az előbb-utóbb oda vezetett, hogy valaki megkérdezte, hogy ő vajon hogy áll ehhez a kérdéshez. A házasságkötés pedig nem szerepelt a rövid távú tervei között. Nem mintha még nem fordult volna meg a fejében, hogy megállapodjon, de egyrészt maga is elvált szülők gyereke volt, másrészt a hadseregben is nagyon magas volt a válások aránya, és nem is igen találkozott még olyan nővel, akiért vállalta volna ezt a kockázatot. Jóllehet, mindig is olyan nőket választott, akik eleve nem számítottak tőle sokra. – Mi jár a fejedben? – Apád mondta, hogy hívott téged – Luraleen a hamutartóba tette a cigarettát, és a gomolygó füstre meredt. – Igen, úgy négy hónapja – felelte. Huszonhat év után az öreg telefonált, és úgy gondolta, eljött az ideje, hogy apaként funkcionáljon. – Csodálkozom, hogy téged is felhívott. – Én is csak pislogtam! Na, hallod! Nem beszéltem vele azóta, amióta lepattant anyád mellől. – Luraleen ismét szívott egy nagy slukkot, és élvezettel fújta ki a füstöt. – Azért keresett, hogy beszéljek veled, hátha nekem sikerül. Azt mondta, nem hallgattad végig. Pedig végighallgatta. Ott ült az öreg nappalijában, és legalább egy órán át hallgatta, majd elege lett, és elment. – Semmi értelme nem volt téged is lefárasztania – Vince belekortyolt az üvegbe, és hátradőlt: – Megmondtad neki, hogy húzzon a francba? – Nagyjából – Luraleen a bögréért nyúlt. – Te valami ilyesmit mondtál neki? – Nem ilyesmit, hanem konkrétan ezt. – Nem akarod átgondolni?

34

– Nem – a megbocsátás nem volt Vince erőssége. Kemény küzdelmet kellett magával folytatnia mindannyiszor, amikor megbocsátásra volt szükség, és úgy vélte, az idősebb Vince Haven nem az az ember, aki miatt érdemes lenne fáradoznia. – Ezért hívtál ide? Azt hittem, van valami ajánlatod a számomra. – Van is – Luraleen kortyolt egyet. – Öregszem, és nyugdíjba akarok menni – letette a bögrét az asztalra, és behunyta az egyik szemét, mert zavarta az arra kavargó füst. – Utazni akarok. – Érthető – mondta Vince. Ő maga keresztül-kasul beutazta a világot. Néha azt érezte, a pokolban jár, máskor pedig lélegzetelállítóan gyönyörű helyeken fordult meg. Eljátszott a gondolattal, hogy leszerelése után odaköltözik valamelyik paradicsomi vidékre. Talán épp erre lenne szüksége. Nem kötötte semmi és senki. Akkor mehetne, amikor csak akar, oda, ahová a kedve tartja, és persze addig maradhatna, amíg jónak látja. – Miben segíthetek, Luraleen néni? – Ha akarod, eladom neked a Gas and Go-t. Ez minden.

35

HARMADIK FEJEZET

Óriási! A pasi simán lepattintotta. Megkért egy idegent, hogy menjen el vele az unokatestvére esküvőjére, az pedig fogta magát, és nemet mondott. „Nincs öltönyöm” – ezt mondta, mielőtt hátat fordított és elsétált. Ha Sadie nem látta volna a jogosítványát, vagy ha nem hallotta volna a hangját, amelyből hiányzott az a jellegzetes texasi akcentus, akkor is nyilvánvaló lenne, hogy nem idevalósi. Még arra sem vette a fáradságot, hogy valami jól hangzó kifogást keressen. Mondjuk, hogy elpusztult a kutyája, és éppen gyászolja, vagy, hogy másnapra van előjegyezve egy műtétre, mert úgy döntött, hogy vesedonor lesz. A lenyugvó nap narancsszínűre festette a Hollowell-farmot, és finoman szűrődött át az út porán, amelyet a Saab kerekei vertek fel. A férfi felajánlotta, hogy viszonozza Sadie szívességét. Nyilván nem gondolta komolyan. Az, hogy ilyesfajta szívességet kért, nos, valljuk be, nem nevezhető átgondolt lépésnek. A hirtelen jött ötletek pedig mindig is bajba sodorták Sadie-t. Ebből a szempontból tulajdonképpen mégiscsak viszonozta Vince a szívességet, hiszen mit is kezdett volna Sadie egy hatalmas termetű, elképesztően jóképű idegennel az esküvőn, miután túlesnek azon, hogy közszemlére tette, és ezáltal kielégítette a rokonok és ismerősök kíváncsiságát, valamint lehűtötte a kedélyeket? Hm, ez meg sem fordult a fejében, mielőtt feltette volna a nagy kérdést. A Hollowell-farmra vezető földutat tíz vagy húsz perc alatt lehetett megtenni, attól függően, milyen kocsival utazik az ember, illetve, hogy mikor szórták fel utoljára az utat kőzúzalékkal, így csökkentve a kátyúk méretét és számát. Sadie tudta, hogy most már bármelyik pillanatban meghallhatja a közel fél tucat terelőkutya

eszeveszett csaholását. A 4000 hektáros birtokon álló lakóház és a gazdasági épületek a földúttól nyolc-tíz méternyire húzódtak. A Hollowell-farm, bár nem a legnagyobb, de az egyik legrégebbi volt Texasban; évente több ezer marhát neveltek itt. A Canadian River mentén elterülő birtokot a huszadik század első felében vásárolta Sadie ükapja, John Hollowell őrnagy. A farmházat is akkor építették. A Hollowellek fajtiszta herefordi marhát, valamint amerikai paint lovakat tenyésztettek, ami hol jól, hol rosszul hozott a konyhára, az idők szavától függően. Ugyanakkor fiúörökösök vonatkozásában a család nem volt szerencsésnek mondható. Egy-két távoli unokatestvértől eltekintve, akikkel Sadie csak elvétve találkozott, ő volt az utolsó Hollowell sarj, ez pedig komoly fejtörést és mély bánatot okozott az apjának. Nem a legeltetés szezonja volt, így a marhák a ház és a gazdasági épületek közelében voltak. Amint Sadie elhaladt a kerítés mellett, a háttérben felbukkantak a legelésző állatok ismerős körvonalai. Hamarosan elérkezik a hátborzongató, de kétségkívül szükséges beavatkozás, a billogozás és a miskárolás ideje – a műveletekkel együtt járó hangok és szagok hiányoztak a legkevésbé Sadie-nek, mióta elköltözött. Sadie lefékezett a 370 négyzetméteres ház előtt, melyet még a nagyapja épített az 1940-es években. Az eredeti családi birtok, amely az egykori telepeseknek adományozott elidegeníthetetlen földterület volt, nyolc kilométernyire nyugatra volt innen, a Little Tail patak mentén, és jelenleg Snooks Perry gazdatiszt és a családja lakta. A Perry család már jóval Sadie születése előtt is a Hollowell-birtokon dolgozott. Sadie hátranyúlt az ülésre a Gucci táskájáért, és becsukta maga mögött a kocsi ajtaját. Amerikai kecskefejővirág illatát hozta a hűvös szél, végigsimított Sadie arcán, és meglobogtatta a szürke Pink márkájú kapucnis felsője gallérját. A lenyugvó nap aranyszínűre festette a fehér sziklákat és a ház deszkáit. Sadie a masszív tölgyfa bejárati ajtó felé lépkedett, amelynek két szárnyát középen a család monogramja, egy J és egy H

37

betű díszítette. A hazatérés mindig egyfajta nyugtalanságot ébresztett benne, az otthon melegének jóleső érzete keveredett azzal a furcsa frusztrációval, ami a szívébe költözött, valahányszor Texasba jött. A kapu nem volt kulcsra zárva. Sadie belépett az üres előtérbe. Orrát megcsapta az otthon illata; beszippantotta a citrom, a fa és a bőrtisztító szagát. A ház építése óta eltelt évtizedek során mindenbe beleette magát a nagyszoba hatalmas kőkandallójából felszálló füst szaga, és az otthon készülő ételek illata. Senki nem sietett az üdvözlésére. A csomós fenyőpadlón és a ráterített navaho-mintás szőnyegeken át a ház végében lévő konyha felé vette az útját. Nagy létszámú személyzetre volt szükség ahhoz, hogy a farmon zajló élet zökkenőmentes legyen; házvezetőnőjük, Clara Anne Parton feladata az volt, hogy rendben tartsa a farmházat és a munkások lakóépületeit, míg ikertestvére, Carolynn hétfőtől péntekig a napi háromszori étkezésről gondoskodott. Egyikük sem ment férjhez, együtt éltek a városban. Sadie furcsa hangokat hallott, mintha a távolabb lévő szárítóhelyiségben valamit a falhoz csapkodtak volna. A néptelen konyhán át követte a tompa puffanások zaját, elhaladt a kamra mellett, egészen a mosókonyháig. Megállt az ajtóban és elmosolyodott. Clara Anne termetes hátsójával találta magát szemközt. Clara Anne éppen lehajolt, hogy felszedje a padlóról a törülközőket. Ő is, mint ikertestvére, asszonyosan telt volt, ugyanakkor mindkettejüket karcsú derékkal áldotta meg a sors, így szívesen viseltek széles, nagycsatos övet, hogy még jobban hangsúlyozzák az alakjukat. – Ilyen későn is dolgozol még? Clara Anne ijedtében ugrott egyet, megperdült és a szívéhez kapott. Magasra tornyozott haja megremegett: – Sadie Jo! A frászt hozod rám! Halálra akarsz rémíteni, te lány? Sadie rámosolygott, amint belépett a helyiségbe, és a szíve megtelt melegséggel. – Ne haragudj – mondta. Az ikrek nagy segítségére voltak Sadie apjának, ami a lány nevelését illeti. Sadie ölelésre tárta a karját: – Olyan jó, hogy újra látlak!

38

A házvezetőnő megölelte, hatalmas kebléhez szorította, és arcon csókolta. A belőle áradó szeretet átjárta Sadie-t. – Hát, annyi bizonyos, hogy egy mosómedve már az öröklétre szenderült, mióta utoljára találkoztunk – mondta Clara Anne, Sadie pedig elnevette magát. Hiába, az ikrek verhetetlenek voltak, ha egekig tupírozott hajról vagy réges-régi mondásokról volt szó. Ha Sadie megjegyezte volna, hogy az állatvédők ilyen mondások hallatán bizonyára rosszallóan vonnák össze a szemöldöküket, Clara Anne nem is értette volna, hogy ugyan mi bajuk lenne. Elvégre az elmúlás az élet rendje. Egyszer gyerekkorában Sadie megkérdezte, hogy pontosan mennyi idő is telik el a mosómedve születésétől addig a bizonyos öröklétre szenderülésig, és Clara Anne igyekezett kielégítő válasszal szolgálni: – Úgy hat-nyolc év. Igen, ennyi ideig él a mosómedve a vadonban. Persze ki tudja, van-e pontosabb adat erre vonatkozóan... – Nem, Clara Anne – tiltakozott Sadie –, azért nem gondolhatod komolyan, hogy annyi idő telt el! – De majdnem – hátrébb lépett, hogy szemügyre vegye Sadie arcát. – Atyavilág! Egy az egyben úgy nézel ki, mint édesanyád! – mondta kedvesen. A belőle áradó természetesség volt az, ami miatt egész egyszerűen mindenki szerette. – A szemem apáé! – Igaz! Kék, mint a texasi csillagvirág – végigsimított Sadie karján. – Nagyon hiányoztál ám. – Te is nekem – mondta Sadie. Ez így is volt. Hiányzott neki Clara Anne és Carolynn is. Hiányoztak a nagy ölelések és a hatalmas puszik. Persze annyira azért nem, hogy visszatérjen. – Hol van apa? – A nagykonyhában vacsorázik a fiúkkal. Éhes vagy? – Farkaséhes – válaszolta Sadie, és nem csodálkozott, hogy apja a farmon dolgozó emberekkel költi el a vacsoráját. Mindig is így volt, hiszen velük volt miről beszélgetnie. – Nem felejtette el, hogy ma érkezem? – Persze, hogy nem – a házvezetőnő felnyalábolt egy halom törölközőt. – Hogy is ne emlékezne rá, hogy a kicsi lánya hazajön?

39

Erre azért Sadie nem mert volna mérget venni. Apja elfelejtette az érettségi bankettjét is, vagy ha nem, hát jobban érdekelték a marhákkal kapcsolatos teendők, akkor éppen a védőoltások beadása. Az állatokkal valahogy mindig többet törődött, mint az emberekkel. Az üzlet volt az első mindig is, és ezt Sadie már réges-rég elfogadta. – Milyen hangulatban van? Clara Anne kisandított rá a törölközőhalom mögül. Mindketten tudták, hogy Sadie miért teszi fel ezt a kérdést. – Jó hangulatban van. Menj, és keresd meg. Holnap aztán beszélgetünk. Mindent tudni akarok arról, hogyan ment a sorod, amióta legutóbb itt jártál! – Ebédnél úgyis találkozunk. Lehet, hogy Carolynn megcsinálja a kedvünkért a kedvenc csirkesalátámat croissant-on tálalva – mondta Sadie. Ezt az ételt Carolynn a farmon dolgozó munkásoknak szokta készíteni, mert a férfiak szívesen ettek ebédre két tömör szelet kenyér közé tett jókora húsokat. Carolynn azonban Sadie-nek, és annak idején az édesanyjának nem marha-, hanem csirkehúsból készítette el ezt a szendvicset. – Majd mondom neki, hogy erre fáj a fogad, bár szerintem magától is kitalálja. – Nyami – Sadie rámosolygott Clara Anne-re, majd a konyhán keresztül kisétált a házból. Lement a betonúton, amelyen ki tudja, hány ezerszer haladt már végig. Általában a nagykonyhában ettek. Minél közelebb ért Sadie a hosszú, salakbetonból készült, díszvakolattal bevont épületblokkhoz, annál intenzívebben érezte a pecsenye és a frissen sült kenyér illatát. Nagyot kordult a gyomra, amikor a hosszú faverandára lépett. A bejárati ajtó pántjainak panaszos nyikorgása jelezte a bent lévők számára, hogy valaki érkezett, és egy pár munkás felnézett a tányérjából. A bejárati ajtóra szerelt kampókon nyolc cowboykalap lógott. A nagykonyha szinte semmit sem változott, mióta Sadie legutóbb itt járt: ugyanaz a fenyőpadló, meszelt falak, piros és fehér tarka szőttes függönyök és két hűtőszekrény. Az egyetlen újdonság a csillogó kemence és a hozzá tartozó tűzhely volt.

40

Sadie-nek pár arc ismerős volt, amikor az emberek felálltak, hogy köszöntsék őt. Intett nekik, hogy maradjanak ülve. Tekintetével az apját kereste; Clive Hollowell, szokásához híven, a munkások viseletével megegyező, vadnyugati divat szerinti inget viselt, és épp falatozott. Az inge bézs színű volt, és gyöngyházszínű patentok díszítették. Sadie gyomra összeszorult, és egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét. Nem igazán tudta, mire is számítson. Harminchárom éves volt, és még mindig nem ismerte az apját. Vajon kedvesen vagy távolságtartón fogja fogadni? – Szia, apa. Clive felnézett és fáradtan Sadie-re mosolygott. Nem is igazán a szája, hanem csak a szeme, vagy még inkább a szeme sarkában megbújó szarkalábak húzódtak mosolyra. – Hát itt vagy, Sadie Jo! – az asztalra támaszkodva felállt. Sadienek úgy tűnt, mintha a szokásosnál lassabban mozogna. Clive elindult a lánya felé, és Sadie úgy érezte, a szíve a torkában dobog. Clive egyenes derékkal járt, mindig is magas, nyúlánk volt, hosszú végtagokkal, azonban azt nem lehetett rá mondani, hogy sovány lett volna. Most azonban az arca mintha vékonyabb lett volna, és Sadienek úgy tűnt, az apja tíz évet öregedett azóta, hogy legutóbb Denverben találkoztak, pedig csak három év telt el. – Egy órával korábbra vártalak. – Be kellett vinnem valakit a városba – mondta Sadie, és az apja dereka köré fonta a karját. Az illata ugyanaz volt, keveredett benne a szappan, a por és a tiszta texasi levegő szaga. Clive az egyik bütykös kezével meglapogatta Sadie hátát – kétszer. A két lapogatás volt az általános, három csak különleges alkalmakkor járt. – Éhes vagy, leányzó? – Mint a farkas. – Fogj egy tányért, és gyere enni. Sadie elengedte az apját, és szemügyre vette a férfi arcát. Furcsa félelem kerítette hatalmába, és valami mázsás súly nehezedett a lelkére. Hiába, az apja felelt eljárt az idő. Minden ízében hetvennyolc évesnek nézett ki. És ha meghal? Mi lesz akkor a farmmal? – Te fogytál, apa.

41

Clive visszaült a helyére, és kezébe vette a villáját. – Talán egy kilót. Van az tíz is... Sadie odament a tűzhelyhez, szedett magának rizst, és vett egy szeletet a frissen sült kenyérből is. Nem sokat tudott a farm mindennapi működtetésével járó teendőkről, leszámítva a birkákkal és a H-4 szarvasmarha-programmal kapcsolatos dolgokat – ez is még évekkel ezelőtt ragadt rá; a H-4 projekt elsődleges célkitűzése a minőségi marhahústermelés volt. A lelke legmélyén, ahol a legsötétebb titkokat őrizgette, ott lapult a beismerés, mely szerint mindez egyáltalán nem is érdekelte. A föld szeretetéből, ami a Hollowellekre olyannyira jellemző, belé valahogy nem szorult semmi. Inkább a városban szeretett élni. Bármelyikben. Még akár Lovettben is, nem számít, hogy mindössze tízezres a lakossága. A lamellás hátsó ajtó hirtelen kivágódott, és Carolynn Parton lépett a nagykonyhába. Örömkiáltást hallatott, és a levegőbe nyújtotta a karját. A több részből szabott, hosszú, mintás szoknyájától és fodros blúzától eltekintve testvérének tökéletes hasonmása volt. – Sadie Jo! – kiáltotta. Sadie-nek épp annyi ideje volt, hogy a durván faragott pultra tegye a tányérját, és Carolynn máris a karjaiba vette és a keblére ölelte őt. – Atyavilág! Az biztos, hogy egy mosómedve már az öröklétre szenderült, mióta legutóbb itt jártál, te lány! Sadie elmosolyodott, amint Carolynn egy hatalmas puszit nyomott az arcára. – Annyi idő azért nem telt el... Egy pár perc kedélyes beszélgetés után Carolynn elvette Sadie tányérját, és telerakta frissen sült oldalassal. Töltött egy pohár édes teát a lánynak, és odakísérte őt az asztalhoz. Néhányan befejezték már az evést, és elmentek, így Sadie az apja mellé tudott ülni. – Holnap találkozunk – Carolyn Sadie-re mosolygott, amikor letette elé a teát, azután Clive-hoz fordult: – Aztán egyél ám, ne szégyenlősködj! – mondta, majd kiment a helyiségből.

42

Clive beleharapott a kukoricalisztből készült kenyérbe: – Mit tervezel, amíg itthon vagy? – Holnap próbavacsorára kell mennem, az esküvő pedig szombaton van, este hattól – felelte Sadie egy nagy sóhaj kíséretében, és belekóstolt a rizsételbe, melyet Carolynn spanyol recept szerint készített. A paella ínycsiklandó íze és az otthonlét jóleső érzése kellemes hangulatba ringatta Sadie-t. – Viszont holnap napközben szabad vagyok, mint a madár. Csinálhatnánk valamit együtt – azon gondolkodott, hogy annak idején mivel is töltötték együtt az idejüket. Bekapott még egy falatot, és igyekezett visszaemlékezni. – Mit szólnál egy kis agyaggalamblövészethez? Vagy kilovagolhatnánk a Little Tail patakhoz, egy kicsit tereferélni Snooksszal – igen, ezeket a dolgokat mindig is szívesen csinálta együtt apa és lánya, no, nem mintha olyan gyakran került volna erre sor. Ha gyerekkorában nógatta az apját, hogy nosza, csináljanak valamit, gyakran volt az a dolog vége, hogy Clive megkérte az egyik munkást, hogy kísérje el Sadie-t. – Snooks Denverben van, megnézi, hogy érdemes-e venni új állatokat – mondta Clive, és kortyolt az édes teából. – Én meg Laredóba megyek. Sadie meg sem lepődött: – Mi van Laredóban? – Leviszem Maribellt, hogy egy Tobianóval2 fedeztessem. Gyönyörű tenyészmén! Diamond Dannek hívják. A munka az első. Lehet eső, lehet sár, lehet nyári szünet, vagy hosszú idő utáni viszontlátás – nem számít. Sadie megértette ezt, hiszen úgy nevelték, hogy megértse, de... A farmon rengeteg alkalmazott dolgozott. Nyilván sok olyan ember akadt köztük, akinek nem jelentett volna gondot, hogy elszállítson egy kancát Laredóba, fedeztetni. Éppenséggel Diamond Dan spermáját is áthozathatták volna a farmra. Sadie azonban nem tett fel kérdéseket, mert úgyis tudta a választ. Az apja öreg és túlontúl makacs volt ahhoz, hogy meg lehessen győzni arról, nem kell mindenen rajta tartania a szemét – hiszen mint tudjuk, a gazda szeme hizlalja a jószágot. Saját 2

Amerikai paint lófajta

43

szemével akarta látni a fedeztetést, hogy megbizonyosodjon arról, annak a ménnek a génjei örökítődnek majd át, amelyet ő választott, és nem hiába fizette ki a pénzt. – Az esküvőre visszaérsz? – kérdezte Sadie. Clive ugyan nem volt a jegyespár vér szerinti rokona, és az anyai ág tagjai nem igazán szívelték őt, azonban egyértelmű volt, hogy meghívják – a család az család. Az apja nemet intett: – Túl későn jövök meg – nem vette a fáradságot, hogy úgy tegyen, mintha zavarná, hogy lemarad a nagy eseményről: – Snooks vasárnap jön haza. Akkor kilovagolhatunk, ha van kedved. – Vasárnap reggel mennem kell – mondta Sadie, kezében egy oldalassal. – Hétfőn van a zárás. – Igaz, Renee prímán elboldogulna egyedül is, de Sadie szeretett ott lenni, biztos, ami biztos alapon, hátha történik valami váratlan. Az oldalast a szájához emelte, de nem harapott bele. Az apja fáradt kék szemét fürkészte. Alig pár év, és nyolcvanéves lesz az öreg. – Persze el tudom tolni az időpontot, ha gondolod, és maradhatok keddig. Az apja felemelte a teáscsészéjét, és Sadie azon kapta magát, hogy elfelejtett levegőt venni. Várnia kellett – mint mindig. Várnia, hogy az apja jelt adjon; legyen az egy szó, egy érintés... bármi, a világon bármi, ami arra utal, hogy legalább egy kicsit is érdekli, hogy mit csinál a lánya. – Nem kell variálnod – mondta, és ivott egy kortyot. Majd a jellegzetes Hollowell-stílusban témát váltott, mint mindig, amikor olyasmiről esett szó, ami lehet, hogy másnak fontos volt, de számára csak üres szócséplésnek tűnt. – Hogy utaztál? – Kitűnően – Sadie harapott egyet az ételéből. Hát igen, kezdődik a bájcsevej. Lenyelte a falatot, és vele együtt a torkában lévő gombócot is. Egy csapásra elmúlt az éhsége, és visszatette a húst a tányérjára. – Volt egy fekete kisteherautó az út mentén – mondta, miközben a kezét törölte. – Lehet, hogy Snooks egyik járgánya volt.

44

– Nem, nem idevalósi volt. Elvittem a Gas and Go-ig. Az apja felhúzta bozontos szemöldökét. – Lovett már nem az kedves kisváros, ami gyerekkorodban volt. Örülnék, ha óvatosabb lennél. Sadie meglátása szerint Lovett szinte semmit sem változott. – Óvatos voltam – elmondta az apjának, hogyan szerzett információt az idegenről, mielőtt beengedte a kocsijába. – Képzeld, még egy kábítópisztollyal is megfenyegettem! – Van kábítópisztolyod? – Nincs. – Előveszem a huszonkettesedet a fegyverszekrényből – mondta Clive. Ez az ő olvasatában azt jelentette, hogy aggódik amiatt, hogy a lányát valami sorozatgyilkos el találja rabolni. – Köszi. Sadie Vince-re gondolt: a férfi világoszöld szemére, arra, ahogyan a baseballsapkája alól rápillantott. Nem tudta, mi ütött belé, amikor arra kérte Vince-t, hogy kísérje el az unokatestvére esküvőjére. Az édesanyja családja nagyon konzervatív volt, ő pedig az égvilágon semmit sem tudott a pasasról. Az a kevés, amit elárult magáról, nem zárja ki, hogy sorozatgyilkos legyen. Mániákus gyilkos, vagy még ennél is rosszabb. Sőt, az is lehet, hogy demokrata! Hála istennek, Vince visszautasította, és még ennél is nagyobb szerencse, hogy többé nem is kell találkozniuk.

45

NEGYEDIK FEJEZET

Sadie lefékezett a Gas and Go parkolójában, és megállt a kút vakító fényei alatt. Tompán lüktetett a halántéka. A próbavacsora nem volt olyan rémes, mint amilyenre számított, amolyan bemelegítés-féle volt a nagy napra. Kiszállt a kocsiból tankolni. Egy dologgal kapcsolatban nem tévedett: az összes többi koszorúslány minimum tíz évvel fiatalabb volt nála, és mindnyájuknak volt pasija, vagy ha nem, hát férjezettek voltak. Néhányuknak gyerekük is volt már. A vőfély, akinek az oldalán majd oltárhoz kíséri a menyasszonyt, Töki Henderson unokatestvére, Róka. Nem volt benne biztos, hogy a név becenév-e, vagy a Róka az igazi neve. Egy dolog azonban kétségtelen volt: a név passzolt hozzá. Vörös haja, szeplők és olyan világos bőr, mint a babapopsi. Körülbelül tíz centivel volt alacsonyabb Sadie-nél, és határozottan utalt rá, hogy nem bánná, ha Sadie lapos sarkú cipőben jelenne meg az esküvőn. Mintha számítana. Nekidőlt a kocsijának, és összefogta magán a bézs színű ballonkabátot. Hűvös esti szél játszadozott a lófarkával. Úgy tűnt, hogy nagynénje, Bess, és nagybátyja, Jim valóban örülnek a viszontlátásnak. A desszert közben Jim bácsi felállt és egy igen-igen hosszúra nyúlt beszédet tartott Tally Lynnről. Azzal kezdte, amikor a lánya megszületett és azzal fejezte be, hogy milyen boldog most mindenki, hogy hozzámegy a gimnáziumi kedveséhez, a minden ízében nagyszerű Hardy Steagallhoz. Az idő túlnyomó részében Sadie azzal foglalatoskodott, hogy kitérjen a szerelmi életére vonatkozó kérdések elől. Alig szedték le a desszertes tányérokat, Frasier bácsi felesége, Pansy Jean máris

rázendített a témára. Hála az égnek, Fraiser bácsi már órákkal azelőtt elfogyasztotta a napi első koktélját, amelyet még továbbiak követtek, így szépen felöntött a garatra, és minduntalan félbeszakította Pansy Jean kérdezősködését az idióta vicceivel. Nyílt titok volt, hogy Frasier bácsi sajátos módon kontrollálta az alkoholfogyasztását: nevezetesen, öt óra előtt nem nyúlt a pohárhoz, utána viszont nyakló nélkül ivott. Nyolc óra is elmúlt már, így akaratlanul is megmentette Sadie-t Pansy Jane néni faggatózásától. A tank tele lett, és Sadie a helyére tette a tömlőt. A maga részéről elképzelni sem tudta, hogy valaki ilyen fiatalon házasodjon, és hogy épp olyasvalakihez menjen hozzá, akivel iskolatársak voltak. Neki nem is volt szerelme a középiskolában. Párszor hívták ugyan randira, el is ment egyszer-kétszer, de sosem habarodott bele egyik hódolójába sem. Visszacsavarta a tanksapkát, majd kinyitotta a kocsiajtót és elővette a pénztárcáját az első ülésről. Az austini egyetemen ismerte meg az első szerelmét, még elsőéves korában. Frank Bassingernek hívták az illetőt, de mindenki csak Frostynak szólította. Na, igen, Frosty. Csodálatosan nézett ki. Napszítta haj, kék szem, ahogy kell. Igazi texasiként természetesen focizott. Határozott volt, mint egy leendő szenátor. Ő vette el Sadie szüzességét, és olyan ügyesen tette, hogy Sadie még aznap este visszament hozzá, hogy repetázzon. Majdnem egy évig jártak, és így, visszatekintve, valószínűleg ő volt az egyetlen rendes srác, akivel Sadie ez idáig találkozott. De nagyon fiatal volt még, és úgy érezte, csapdába esett. Hatalmába kerítette a szokásos nyugtalanság, és egy füst alatt akart megszabadulni Frostytól, Austintól és Teaxastól. Összetörte a fiú szívét, és emiatt nagyon rosszul érezte magát. De hát fiatal volt még – előtte az egész élet. Az élet, ami mint a nagy texasi síkság terült el lelki szemei előtt. Tízcentis sarkain végigtipegett a parkolón az üzlet bejáratához. Azon tűnődött, mi lehet azóta Frostyval. Bizonyára elvette valamelyik tökéletes, önelégült junior league-es lányt, lett két

47

gyerekük, és az apja ügyvédi irodájánál dolgozik. Valószínűleg tökéletesen tökéletes életet él. Elhaladt egy fehér platós kisteherautó és egy Wrangler dzsip mellett. Frosty után különféle egyetemeken különféle pasikkal járt. Csak az egyik ilyen kapcsolatát tartotta komolynak. Csak egyikük törte össze a szívét úgy, mint kisgyerek a perecet. Brentnek hívták. Csak simán Brentnek. Semmi vezetéknév. Egy név. Nem kettő. Semmi becenév. A Berkeley-n találkoztak. Teljesen más volt, mint azok a fiúk, akiket addig ismert. Így utólag persze már látta, hogy Brent tulajdonképpen minden különösebb ok nélkül lázadt és értelmetlenül radikális nézeteket vallott. Akkoriban Sadie a húszas évei elején járt, és mindez nem tűnt fel neki. Nem látta, hogy Brent sötét, mélázó tekintete mögött valójában semmi nincs. Egyszerűen különc volt, aki tettetett dühvel tüntetett a „rendszer” ellen. Te jó ég, hogy odavolt érte! Amikor Brent szakított vele egy fekete hajú, kifejező tekintetű lány miatt, Sadie azt hitte, nem éli túl a megrázkódtatást. Persze túlélte, de sok időbe telt, mire valóban túl tudott lépni Brenten. Manapság már sokkal okosabb volt annál, semmint hogy ilyen vakon legyen szerelmes. Ezen már túl van, és nem érzett semmiféle vonzalmat az érzelmileg megközelíthetetlen férfiak iránt, akik bezárkóznak, amikor a másik megnyílik. Épp, mint az apja... Benyitott a Gas and Go-ba, és valahol az üzletben egy kis harangocska csilingelése jelezte, hogy vevő érkezett. Sadie orrát megcsapta a pattogatott kukorica, a hot dog és a fenyőillatú tisztítószer szaga. Végighaladt egy sornyi chips mellett, az italhűtők felé. A legutóbbi kapcsolata kérészéletű volt. A pasi sikeres volt és jóképű, mégis kénytelen volt szakítani vele, mert az ágyban nyújtott teljesítménye három hónap után sem javult egy fikarcnyit sem. Három frusztrációval teli hónapot köszönhetett neki Sadie. A pasi simán elaludt úgy, hogy nem fejezte be, amit elkezdett. Még csak nem is a pénzéért kellett Sadie-nek. Azért volt rá szüksége, hogy olyan dolgokat megcsináljon, amire Sadie egymaga képtelen volt, a nehéz tárgyak felemelésétől a kielégítő szexuális életig bezárólag.

48

Egyszerűnek tűnik ugyan, de nagyon sok fickónak komoly gondot jelent, hogy megfelelően teljesítsen az ágyban. Pedig az ember azt hinné, hogy ez azért nem olyan komoly kihívás. Hát nem a szex a legfontosabb mozgatórugó? Hát nem fontosabb még annál is, hogy munkája legyen az embernek? Megfogott egy hatdarabos Diet Coke csomagot, és eloldalazott egy középkorú cowboy mellett, aki épp egy csomag Lone Star sört vett ki a hűtőből. A kalapja alól kilógó hatalmas bajsza valahogy ismerősnek tűnt, de Sadie nem állt meg, hogy jobban szemügyre vegye. Fáradt volt, és a próbavacsora után, amelyet a Parton ikrekkel elköltött ebéd előzött meg, semmi kedve nem volt beszélgetni. Hullafáradt volt. Hullafáradt? Atyaég! Nem használta ezt a kifejezést, még gondolatban sem, körülbelül azóta, hogy egy mosómedve jobblétre szenderült. Sőt, nem is egy, hanem kettő! Elvett egy zacskó Cheetos chipset, és a kólacsomag mellé tette a pultra, Luraleen Jinks orra elé. Ha ez lehetséges, Mrs. Jinks még ráncosabb volt, mint valaha. Neonrózsaszín blúzt és rózsaszín, koponya alakú fülbevalót viselt. A koponyák szeme helyén strasszok virítottak. – Á, Sadie Jo – köszöntötte Luraleen, jellegzetes repedtfazék hangján. – Jó napot, Mrs. Jinks. – Csinos vagy! Szegény anyád is milyen csinos volt mindig! Eszébe jutott, hogy illene viszonoznia a bókot, de ahhoz olyan arcpirítóan nagyot kellett volna lódítania, amire nem volt képes. Még a texasi jólneveltsége ellenére sem. – Köszönöm, Mrs. Jinks. Nagyon klassz a fülbevalója – persze ez is hazugság volt, de nem akkora, mintha azt mondta volna Luraleennek, hogy jó színben van. – Köszönöm. Az egyik lovagomtól kaptam. Vannak lovagjai? Nem is egy? Atyaég... – Hogy van apád? – Luraleen végighúzta a vonalkód-leolvasót a kólán, és berakta a csomagot egy nejlonzacskóba. – Nem láttam már egy ideje.

49

– Jól van – Sadie letette Gucci táskáját a pultra, és kivette belőle a pénztárcáját. – Hallom, hogy Tally Lynn esküvőjére jöttél haza. – Igen. Épp most jövök a próbavacsoráról. Úgy látom, Tally nagyon boldog – ez igaz volt. Hát persze, hogy boldog, hiszen tombol köztük a szerelem. Luraleen beütötte a pénztárgépbe a chipset is. – Vince mondta, hogy segítettél neki, és behoztad tegnap este a városba. Sadie felnézett: – Vince? A pasi, aki lerobbant a főúton? A pasi, aki nemet mondott arra, hogy elkísérje az unokatestvére esküvőjére? A pasi, akit akkor sem akarna még egyszer látni, ha ő lenne az utolsó férfi a földön? – Ő bizony! Vince, az unokaöcsém. Az unokaöccse? A farmról a városba menet Sadie látta, hogy a férfi kocsija már nem volt az út mentén. Luraleen összeadta az összeget, és kinyomtatta a blokkot. – Hátul van, az irodában, összepakol nekem pár dobozt. Várj, szólok neki! – Ne, tényleg, én... – Vince! – szólt hátra Luraleen, majd köhögőrohamban tört ki. Sadie nem tudta, hogy elfusson-e, vagy inkább ugorjon át a pulton, hogy megütögethesse Luraleen hátát, hátha az segít. A futás persze nem jöhetett számításba, így eljátszott a gondolattal, hogy ha megütögetné Luraleen hátát, akkor lehet, hogy a füst a fülein át gomolyogna ki, kis felhőcskékben. Sadie egy ajtó nyikorgását hallotta – nyilván a hátsó irodáét –, majd bakancsos léptek tompa puffanását, és egy férfiasan mély hang dörmögését: – Jól vagy, Luraleen néni? Sadie a szeme sarkából látta közeledni a magas, sötét alakot. Amikor Vince odaért hozzájuk, az arca bal oldalára árnyék vetült, kiemelve élénkzöld szemét. Nagyobb darabnak és igazi rosszfiúnak

50

látszott. Sötét haja rövidre vágva – talán két centivel lehetett hosszabb, mint a tengerészgyalogosok kefefrizurája. Megtorpant, amikor meglátta a lányt. – Hello, Sadie. – Szia, Vincent. Ugyebár Vince korábban már egyértelművé tette, hogy nem jelent neki problémát ellenállni Sadie vonzerejének, Sadie-t azonban mégis hatalmába kerítette az a bizonyos érzés, ami arra sarkallja a gyengébb nem tagjait, hogy csavargatni kezdjék a hajukat, és feltegyenek még egy kis szájfényt. Ebből arra következtetett, hogy ideje elgondolkodnia egy új kapcsolat kialakításának lehetőségén. Ezúttal lehetőleg egy olyan férfi oldalán, aki nem szerencsétlenkedik az ágyban. – Nem láttam a kocsidat az út mentén. Gondolom, sikerült elvontatni. – Szólíts nyugodtan Vince-nek, mindenki így hív – felelte Vince a pult mögül, a nagynénje mellett állva. – Ma reggel szereztem vontatót. A generátor adta be a kulcsot, de hétfőre kész lesz. Kétségtelen, hogy ez a pasas pontosan tudja, mitől döglik a légy, és ha eljön az idő, teszi a dolgát. Az ilyen típusú férfiaknak nem jelent gondot a szex: lehet az ágyban, a falnál állva, az oahui tengerparton, vagy akár Los Angeles egyik csodás panorámás parkolójában, az autóban. Vagy bárhol. És bármikor. – Szóval hétfőig maradsz? – kérdezte Sadie, és azon tűnődött, miért is jutott eszébe rögtön a szeretkezés, amint meglátta Vince-t. Talán azért, mert zabálnivalóan nézett ki a mellkasára feszülő barna pólójában. Vince a nagynénjére pillantott: – Még nem tudom, meddig maradok. Sadie egy húszdollárost tett a pultra. Belenézett Vince világoszöld szemébe, ami szinte világított a férfi sötét, napbarnított arcában. Hát az biztos, hogy nem úgy festett, mint egy kisvárosi fickó. Különösen nem a texasi fajta. – Lovett egyáltalán nem hasonlít Seattle-re.

51

Úgy saccolta, hogy a harmincas évei közepén járhat. A lovetti nők egyszerűen odalennének érte, persze kérdés, hogy közülük hányan szinglik. – Nem sok mindent lehet itt csinálni. – Legyen szabad kifejtenem az ellenvéleményemet – Luraleen száját kis nyálbuborékok hagyták el, amint visszaadott a húszasból. – Nincsenek nagy múzeumaink és csinos galériáink, meg ilyesmi, de egy csomó minden történik, és itt aztán mindig van tennivaló. Sadie kétségtelenül Luraleen gyenge pontjára tapintott. Így tehát nem állt le vitatkozni, hogy bizony Lovettben vajmi kevés tennivaló akad, és nem történik az égadta világon semmi. Elvette a visszajárót, és a pénztárcájába tette. – Csak azt mondom, hogy ez egy családközpontú város. Luraleen becsukta a pénztárgépet. – Nincs is semmi gond a családdal. A család sok ember számára fontos dolog – odatolta Sadie elé a chipsszel és kólával teli szatyrot. – A legtöbben nem ötévente látogatják meg szegény öreg apjukat. És a legtöbb apa otthon marad, amikor a lányuk eljön meglátogatni őket. – Apám tudja, hol lakom. Mindig is tudta – Sadie érezte, hogy elvörösödik. Düh és szégyenérzet kavargott benne, és nem tudta eldönteni, melyik a rosszabb. A lovettiek többségéhez hasonlóan Luraleen sem tudta, milyen érzékeny pontra tapint ezzel a megjegyzésével, de ez persze nem tartotta vissza attól, hogy beszéljen és beszéljen. A kisvárosi pletyka csak az egyik oka volt, hogy annak idején Sadie úgy elmenekült, hogy a lába sem érte a földet. Visszatette a pénztárcáját a táskájába, és Vince-re nézett: – Örülök, hogy sikerült elintézned a vontatást. Vince nézte, ahogy Sadie magához veszi a kólával és chipsszel teli szatyrot. Látta, amint lány arca szép lassan elvörösödik. Valami zajlott azok mögött a kék szemek mögött. Valami, ami jóval több, mint bosszankodás. Ha jófiú lenne, biztosan azon gondolkodna, hogy mondjon valami kedveset, amivel elveheti az élét Luraleen néni nyilvánvalóan epés megjegyzésének. Elvégre ez a lány tett neki egy szívességet. Vince azonban nem tudta, mit mondjon – és igen távol

52

állt tőle, hogy jófiú legyen. Igaz, volt rá példa, hogy jó volt: a húga, Autumn mindig is sokkal nagyobb bizalommal volt iránta, mint megérdemelte volna. Átvillant az agyán, hogy ha valóban a testvére az egyetlen nő a világon, aki őt jófiúnak tarthatta, akkor kénytelen beismerni, hogy ő, Vince bizony egy nagy seggfej. Meglepő módon mindez egyáltalán nem zavarta. – Még egyszer köszönöm a fuvart – mondta végül. Sadie válaszolt valamit, de Vince nem értette, mert a lány már hátat fordított nekik. Szőke lófarka meglibbent, amint sarkon fordult, és az ajtó felé igyekezett. Vince végigfuttatta tekintetét a kabátja hátulján, le egészen a lány csupasz vádlijáig, majd a bokájáig, és megakadt a tekintete az enyhén szólva kihívó piros magas sarkú cipőn. A mindenit! Mi ez a cipő, ha nem felhívás keringőre? – Mindig is azt gondolta magáról, hogy mindenkinél különb, de ő sem jobb a Deákné vásznánál. Vince a nagynénjére nézett, majd újra a távolodó nő után fordult. Nem volt biztos benne, mi köze mindennek a Deákné vásznához, de azt mindennél jobban tudta, hogy a maga részéről nagy barátja a kihívó tűsarkú cipőknek. – Nagyon durván beszéltél vele. – Ki? Én? – Luraleen ártatlanul a mellkasára tette a kezét. – Ő mondta, hogy nincs mit csinálni ebben a városban. – És? – Egy csomó mindent lehet itt csinálni – egy hajszála sem mozdult ősz kobakján, pedig élénken rázta a fejét: – Itt van nekünk az Alapítóatyák-napi piknik, a július 4-i hacacáré, hogy a húsvétról már ne is beszéljek, ami ugye egy hónap múlva már itt is van – azzal Luraleen Alvin felé biccentett, aki a sörökkel a kezében ácsorgott. – Vannak nagyon jó vendéglőink, ahol jókat lehet enni – beütötte a pénztárgépbe a sört. – Igaz-e, Alvin? – Rubynál tényleg elsőrangú a marhasült – bólogatott egyetértően a cowboy, amint átnyújtott két összehajtogatott bankjegyet. Úgy tűnt, hogy hatalmas, elálló fülei tartják a fején a kalapját. – Bár a tengeri herkentyűknek nem nagy mestere, azt meg kell hagyni. Luraleen egy legyintéssel lesöpörte a kritikát:

53

– Ezen a vidéken marhákat tenyésztünk, nem halakat. Kit érdekelnek a tengeri herkentyűk? – Mit csinálsz ma este munka után, Luraleen? A nő vetett egy oldalpillantást Vince-re, amit az igyekezett nem észrevenni: – Itt van az unokaöcsém. – Ha el akarsz menni a barátaiddal szórakozni, nekem semmi kifogásom ellene – az előző este és a mai nap után Vince nem bánta volna, ha kicsit megszabadul a nénikéjétől. Még át kellett gondolnia Luraleen ajánlatát. Az első megérzése azt súgta, hogy utasítsa vissza, de minél többet gondolkodott a lehetőségen, annál szimpatikusabbnak tűnt a dolog. Nem tervezte, hogy Lovettben, vagy egyáltalán Texasban marad élete hátralévő részében, de elképzelhető, hogy képes lenne felvirágoztatni a Gas and Go-t, és így egy újabb remek befektetéssel gyarapodhatna az eklézsia. Egy-két kisebb javítás itt meg ott, és egy szép halom pénzért tudná eladni a kócerájt. – Biztos? – Biztos – Vince teljesen biztos volt benne. Nagynénje kedvenc időtöltése az volt, hogy betette a „zenedobozba” Tammy Wynette egyik lemezét, és leküldött egy felest a Ten High whiskyből. Vince a maga részéről nem volt egy nagy bourbon-rajongó, a kommersz fajtát pedig különösen nem kedvelte. Kételkedett benne, hogy a mája örömmel üdvözölne egy újabb adagot. Luraleen Alvin kitartott tenyerébe csúsztatta a visszajárót: – De aztán nekem gondoskodj róla, hogy ezúttal minden rendben működjön, vagy egyáltalán ne is gyere! Működjön? Alvin elvörösödött, de összeszedte magát és még kacsintania is sikerült: – Megkapod a magadét, drágám. Mi a...? Vince látott már ezt-azt életében, keresztülment olyan dolgokon, amelyek emlékét a lelke legeldugottabb zugában őrzi csak, de a csupa ránc nagynéni és Alvin... Az ég szerelmére! Nos, ezennel a páros a borzalmak listájának élére került. Luraleen becsukta a pénztárgép fiókját, és bejelentette: – Ma korán zárunk. Kapcsold ki a hot dog-sütőt, Vince.

54

Kevesebb, mint egy óra múlva Vince kiszállt a kocsiból a nagynénje háza előtt. Luraleen eltűnt a fürdőszobában, és kisvártatva ráncos, lószerű ajkain Pepto-rózsaszín3 rúzzsal tért vissza, majd beugrott Alvin teherautójába, és elhajtottak, hogy olyan dolgokkal múlassák az időt, amikbe Vince inkább bele sem gondolt. Végre egyedül maradt. A napellenzőkkel teleaggatott verandán üldögélt, egy régi vasszékben. Felemelt egy vizespoharat, aztán letette a bal lábához a vetemedett deszkákból álló padlóra. A lazítás sosem volt az erőssége. Mindig kellett valami, amivel elfoglalhatta magát. Valami értelmes dolog. Bekötötte tornacsukája cipőfűzőjét, először a bal lábán, aztán a jobbon. Amikor a seregben szolgált, mindig akadt tennivaló. Vagy bevetésen volt, vagy gyakorlatozott és a következő bevetésre készült. Amikor hazatért, lefoglalta a munkája és a családja. Az unokaöccse még csak pár hónapos volt, és a húga gyakran szorult segítségre. Akkor Vince is egyértelmű célt tűzött maga elé. Nem volt szellemi üresjárat. Nem volt túl sok idő arra sem, hogy bármiről is gondolkodjon. És ez akkor tökéletesen megfelelt neki. A szúnyoghálós ajtót becsukta maga mögött, és kisétált a hűvös márciusi éjszakába. A hold ezüstösen ragyogott a csillagos égen. Seattle, New York, Tokió – mindnek lélegzetelállító égboltja volt, de egyik sem tudott túltenni a texasi ég milliónyi csillagának természetes szépségén. Halkan puffantak a tornacipője talpai. Csendesen, nyugodt ütemben lépdelt a járdán. Lehetett az Afganisztán, Irak vagy egy olajszállító hajó fedélzete valahol a Perzsa-öbölben, Vince mindig is egyfajta nyugalmat talált az éjszakában. Maga sem értette, miért, hiszen a különleges osztag tagjaként leginkább éjszakai bevetéseken vett részt, az AK47-esek távoli ropogását hallgatva, amelyre az M4Ai-esek megnyugtató válaszlövései feleltek. Ez a kettősség, amelyben az éjszakához társított nyugalom és a félelem egyaránt jelen volt, valami olyasmi, amit csak a hozzá hasonló férfiak 3

A rózsaszín egy árnyalata, amely a Pepto-Bismol nevű, gyomorbántalmakra alkalmazott orvosság csomagolásának színéről kapta a nevét. Leginkább a rózsásba hajló ciklámenre emlékeztet.

55

érthetnek meg: sokkal jobb rajtaütni az ellenségen, mint megvárni, hogy ők üssenek rajtunk. A nyugalmas texasi éjszakában az egyetlen hang, amely eljutott a füléig, a saját lélegzete, és egy távolban lévő kutya ugatása volt. Talán egy rottweileré. Az ehhez hasonló éjszakákon vagy a jövőre, vagy a múltra vonatkozó gondolatok töltötték be az elméjét. A harcostársai arcai. Azoké, akik túlélték a harcokat, és azoké, akik elestek. Maga elé tudta idézni az Alfa-szakasz egyes számú csapatának tagjait. Arcvonásaik megkeményedtek az eltelt évek alatt látott és átélt dolgok miatt. Tulajdonképpen a haditengerészetnél lett belőle felnőtt. Férfivá érett, és azok a dolgok, amelyeket látott és tett, őt is megváltoztatták. De ma este más dolgok jártak az eszében. Olyasmi, aminek semmi köze nem volt a múlthoz. El kellett ismernie, hogy minél többet játszott a Gas and Go megvásárlásának gondolatával, annál jobban tetszett neki az ötlet. Megvehetné, rendbe hozhatná, és egy éven belül eladhatná. A mindenit! Lehetne akár ő a következő John Jackson, a délnyugati országrész körülbelül százötven boltot számláló hálózatának alapítója és tulajdonosa! Igaz, hogy halvány fogalma sem volt a kisboltok működtetéséről, de annak idején John is kezdő volt. A pasas Chevron-kereskedő volt, valami idahói porfészekből, most pedig milliomos. Nem mintha Vince arra vágyott volna, hogy mogul legyen. Nem volt az az öltönynyakkendős típus. A vérmérséklete sem volt megfelelő ahhoz, hogy tanácstermekben ülésezzen. Elég jól ismerte magát, hogy tudja, minden, csak nem diplomatikus. Szerette félresöpörni a sallangot, és a lényegre térni. Inkább tokostul berúgott egy ajtót, semmint hogy addig beszéljen, amíg végül kinyitják előtte. De harminchat éves volt, és a teste magán viselte nagyon sok ajtóberúgás nyomát, a repülőgépből való kiugrásokról, háborgó tengerben úszásokról, majd partra evickélésekről már nem is beszélve. Na, igen, az szép volt! Húzza az ember maga után a felfújható búvárcsónakot, cipeli a fegyvereit, és jöhet a bevetés!

56

Elhaladt egy halványan pislákoló utcai lámpa alatt, és észak felé indult. Megcsinálta a SEAL osztagosok alapkiképzését, átvészelte azt a pokoli hetet, ami egyfajta beavatásként szolgált, kibírta, megedződött, és aztán tíz évet lehúzott a kaliforniai Coronado elitalakulatnál, az egyes számú csapatban. A világ minden szegletében volt bevetésen, majd leszerelt és Seattle-be költözött, hogy segítsen a testvérének felnevelni a gyermekét. Ez a feladat pedig néhanapján azt eredményezte, hogy visszasírta a szakadatlan homokviharokat, az orrfacsaró bűzt árasztó mocsarakat és a fogvacogtató hideget. Miért is ne próbálkozzon a kisbolttal? Az igazat megvallva, egyéb ötlete mostanság nem is volt. Egy autó közeledett felé, és közelebb hajtott a járdaszegélyhez. Már jó ideje nem érezte ennyire céltalannak az életét. Azóta, amióta az apja kisétált az életükből, otthagyva őt, a testvérét és az anyjukat. Tízéves volt, amikor az öreg faképnél hagyta őket. Akkor érezte először igazán elveszettnek magát. Ahhoz túl kicsi volt még, hogy segíthessen az édesanyjának, ahhoz viszont már nagyfiú, hogy sírdogáljon, mint a húga – legalábbis neki ezt mondták. Kicsúszott a lába alól a talaj. Ez az az érzés, amit soha nem tudott, és nem is fog tudni elfogadni. Akkoriban egy kis házban laktak, Idaho északi részében, Coeur d'Alene Lake-ben. Hogy megmeneküljön attól a tehertől, amit az apja távozása jelentett, és el tudja viselni, hogy az anyja képtelen megbirkózni ezzel a fájdalommal, a kis Vince nyaranta a legtöbb idejét azzal töltötte, hogy a jéghideg vizekben búvárkodva megismerje a víz alatti élővilágot. Elkészítette a reggelit a húgának, és vigyázott rá, amíg az anyjuk fel nem ébredt, majd felvette az úszónadrágját, a békatalpát meg a búvárszemüveget, és nekiindult. Mindig egy kicsit messzebbre úszott, mint az előző nap, mindig egy kicsit mélyebbre merült, és tovább tartotta vissza a levegőt a víz alatt. Ez volt az egyetlen dolog, ami célt jelentett a számára. Az egyetlen dolog az életében, amit maga irányíthatott. A következő nyolc évben a család négyszer költözött. Volt, hogy ugyanabban az államban maradtak, de soha nem ugyanabban a

57

megyében, és soha nem ugyanabban az iskolai körzetben. Ahol éppen laktak, Vince újságkihordóként vállalt állást, és reggelente, iskola előtt dolgozott. A testalkatának, magasságának és atletikus adottságainak köszönhetően mindenhol bekerült a focicsapatba, de szívesebben játszott lacrosse-t. Nyaranta dolgozott, szabadidejében pedig a legközelebbi víz mellett töltötte az idejét. Úszott, búvárkodott, vagy azt játszották, hogy Autumn a fuldokló áldozat, akit ki kellett mentenie, és a partra vonszolnia. Amikor a húga nem volt vele, a lányokat nézegette. Tizenhat éves korában, nyáron az oregoni Forest Grove-ban éltek, és Vince a napjai java részét a Hagg tónál töltötte. A tóparton veszítette el a szüzességét is, a csillagos ég és a telihold alatt. Heathernek hívták a lányt, és tizennyolc éves volt. Vannak, akik szerint a korkülönbség akadály, de Vince nem csinált gondot belőle, sőt, egész éjjel szeretkeztek. Mindig is tudta, hogy katona akar lenni, de megígérte az édesanyjának, hogy előbb megpróbálja a főiskolát. A lacrosseteljesítménye miatt sportösztöndíjjal felvették a denveri egyetemre, ahol két évet játszott az egyetemi csapatban, azonban sosem érezte azt, hogy megtalálta volna a helyét. Viszont aznap, amikor besétált a haditengerészet toborzóirodájába, úgy érezte, hogy hazaért. Ránézett a falon függő képre, amely a különleges osztag katonáit ábrázolta, amint épp egy CH-53-as helikopterről ereszkednek le hatalmas kötélhágcsókon egy hajó fedélzetére, a háttérben a mélykék óceánnal, és úgy érezte, hogy az élete értelmet nyert. Már tudta, hová tart. Az utóbbi időben azonban nem látta maga előtt az utat, nem voltak céljai. Nyugtalan volt, ami sosem tett neki jót. A nyugtalanság általában kocsmai verekedésekbe torkollott, vagy még rosszabba. És persze voltak annál rémisztőbb dolgok is, mint hogy az embert fenékbe rúgja párszor egy bárban randalírozó motorosbanda néhány tagja. Rémisztőbb, mint a hatalmas erejű robbanás, ami véget vet mindannak, amiért keményen dolgozott és küzdött az ember. Sőt, még annál is rémisztőbb, mint az, hogy ha valaki a bal fülére elveszíti a hallását.

58

A különleges osztag katonája volt: árnyékharcos, a jelenkor nindzsája, és mégis, rémálmoktól meggyötörve, vacogva, a mellkasán csorgó hideg verejtékkel ébredni, nos, az rosszabb volt, mint amivel valaha is szembe kellett néznie. De hát ez csak egy kisbolt volt a nyamvadt Texasban, ugyan mire is várt volna? Milyen jelre, miféle sugallatra? El kellett döntenie, hogy perspektívát jelent-e számára, ha Texasban marad, egy kisvárosban, minimum egy évig, hogy sört, benzint és hot dogot áruljon, miközben rendbe hozza a helyet. Arra jutott, hogy kikéri a húga véleményét a lehetőséggel kapcsolatban. Autumnnek sikeres rendezvényszervező irodája volt Seattle-ben, és Vince-t komolyan érdekelte, mit gondol, érdemes-e megvennie a benzinkutat és a kisboltot Luraleen nénitől. Amikor legutóbb beszélt a húgával, Autumn a fellegekben járt, és éppen a saját esküvőjét szervezte. Azzal a semmirekellő expasijával. Történetesen ez a rohadék alak hozta ki Vince-t a börtönből az ominózus motoros-balhé után, amikor a csetepaté során kissé átrendezték a bárt. Azóta nevezi Vince magában Autumn exét a seggberúgás ügyvédjének. Mindaz, amit az ügy kapcsán érte tett, azt jelentette, hogy Vince jön eggyel a fickónak. És Vince utált tartozni. Volt egy-két kőbe vésett szabály, amely szerint Vince az életét alakította – no, nem sok, de ami volt, ahhoz tűzön-vízen át tartotta magát: Legyen mindig tiszta a fejed, és legyen rendben, harcra készen a felszerelésed! Soha ne hagyj magára egyetlen bajtársat sem, és soha ne hagyj magad után tartozást!

59

ÖTÖDIK FEJEZET

Sadie

a szív alakúra formált lugas egyik oldalán állt, a koszorúslány- és vőfélysorban másodikként. Talpig rózsaszínben. A fából és drótból készített lugast rózsákkal és tüllel díszítették. Sadie visszafogta az ingert, hogy feljebb rángassa magán a pánt nélküli ruha felső részét. Amikor otthon felpróbálta, alig pár percig volt rajta, és észre sem vette, milyen arcpirítóan mély a ruha kivágása. A többi lánynak láthatóan nem volt kifogása a szabásvonal ellen, de Sadie sosem volt a rövid és szűk ruhák híve. Nem volt kényelmes, illetve – a munkáját tekintve – nem volt ildomos ilyesmit felvennie. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy valami emitt feltolja, amott lenyomja bizonyos testrészeit, de eszébe jutott, hogy ha még mindig a húszas éveiben járna, meg lenne győződve róla, hogy a rózsaszín tafota habos-babos ruha több mint cuki. A többi koszorúslányon tényleg nem is állt rosszul, de ugye ő mégiscsak harminchárom éves volt, így nem csoda, ha nevetségesnek érezte magát benne. – Ha bárki a jelenlévők közül tud okot arra, hogy az itt megjelent jegyespár ne egyesüljön a házasság szent kötelékében, szóljon most, vagy hallgasson örökre – mondta a lelkész, valamikor a ceremónia közepe táján. A Sadie mögött lévő koszorúslány, vagyis a sorban a harmadik, név szerint Becca Ramsey, pusmogott valamit az orra alatt, aztán halk szipogásba kezdett. Előző este Becca barátja, Slade lebukott. Megcsalta a lányt „Lexa Johnsonnal, azzal a lotyóval”, és Becca elég rosszul viselte a történteket. A Sweetheart Palace házasságkötő terembe sírástól bedagadt, vörös szemmel és lógó orral érkezett. Amikor a ceremónia előtt összegyűltek a koszorúslányok, hogy szakavatott kezek elkészítsék a frizurájukat és a sminkjüket, Becca

nem tudta abbahagyni a sírást, és egész addig zokogott, amíg Tally Lynn-nél be nem telt a pohár. A leendő ara vékonyka vállain egy lepellel, amelyen az „Én vagyok a menyasszony” felirat virított, hajában hatalmas csavarókkal, és az egyik szemhéján a frissen felragasztott műszempillával, harciasan felpattant, és a következő tirádát zúdította Beccára: – Garantálom, Becca Ramsey, hogy NEM fogod elrontani életem legcsodálatosabb napját! – olyan hátborzongató hangon mondta mindezt, hogy még Sadie is belesüppedt a székébe. Tally Lynn szeme résnyire szűkült, és sima homlokán feltűnően lüktetett egy ér. Gondosan manikűrözött ujjával a koszorúslányra mutatott: – Ha nem tudnád, ez az ÉN napom és nem a tiéd! Mindenki tudja, hogy Slade még a legyet is röptében! Neked is több eszed lehetett volna! Ott sertepertélt körülötted két évig! Te pedig mit csináltál? Be is érted ezzel a fatökű linkkel, szóval, fogd be! Többet egy szót sem akarok hallani Slade-ről. És ha közületek bárki úgy gondolja, hogy tönkre akarja tenni a napomat, az fogja magát, és húzzon ki innen a francba szépen, Becca után! Ott az ajtó! – majd visszaült, és intett a sminkesnek, hogy folytathatja a munkát, mintha mi sem történt volna, mintha nem épp most vedlett volna vissza nőstény ördögből menyasszonnyá. – Egy kicsit több tust vigyél fel, légy szíves. Sadie elmosolyodott, büszkén nézett szilaj kis unokatestvérére, akit alig ismert. Annak ellenére büszke volt rá, hogy Tally arra kényszerítette, hogy mini alkalmit és texasi módra feltupírozott frizurát viseljen. Méghozzá olyat, amit akkor sem viselt volna, amikor még vérbeli texasinak vallotta magát. – Megcsókolhatod a menyasszonyt – jelentette be a lelkész, jelezve a vőlegénynek, hogy ragadja meg Tally Lynnt, az egyik kezét tegye az ara háta mögé, a másikkal ölelje át, és döntse hátra az első hitvesi csókhoz, ahogy az errefelé szokás. Sadie szívébe furcsa, szúrós fájdalom hasított. Nem, nem irigység volt. Inkább mintha arra figyelmeztette volna, hogy a lelke mélyén azért ott a gondolat, hogy egyszer majd ő is szeretne találni valakit, aki a lelkész előtt állva

61

megígéri neki, hogy örökre szeretni fogja, és texasi módra hátradönti a hitvesi csókhoz. – Hölgyeim és uraim, Mr. és Mrs. Hardy Steagall. Sadie megfordult, készen arra, hogy a menyasszonyt és a vőlegényt visszakísérje a padok között az előcsarnokba. Talán ahhoz a kis szúrásszerű érzéshez társult némi melankólia is... A lugasból kiérve kiszabadította karját Rókáéból. Nem tudta volna megmondani, mit is keresett a lelkében a melankólia, hiszen nem volt elégedetlen az életével. Sőt, mi több, kifejezetten elégedett volt vele. – Készen állsz a bulira? – kérdezte Róka, halkan, alig mozgatva a száját, amikor a padsorok közt vonultak kifelé a teremből. – Naná – kétségtelen, hogy egy pohár bor igazán jólesett volna Sadie-nek. Lehet, hogy amiatt telepedett rá az a furcsa szomorkás hangulat, hogy unokatestvérét, Bess nénikéjét és Jim bácsit olyan boldognak látta? Lehet, hogy a rágógumi színű ruha, és a kezében szorongatott, rózsaszín és fehér virágokból kötött csokor tette? Lehet, hogy amiatt volt, hogy visszatért Lovettbe, ahol az élet célja nem más, mint férjhez menni és gyerekeket nevelni? Nem tudta, honnan jött ez a hirtelen komorság, de abban biztos volt, hogy ezúttal nagyon szinglinek érezte magát. Még ezt a Rókát is csak kölcsönbe kapta. Róka barátnője valahol a tömegben volt. Sadie tudomása szerint csak az újonnan szinglivé avanzsált Becca és ő volt egyedülálló lány a Sweetheart Palace-ben. Még Charlotte néni, aki éltes kora ellenére köztudottan a fiatal palikra bukik, nos, még ő is leakasztott magának valahonnan egy kísérőt. Sadie beállt a helyére az esküvői csoportképhez. Mosolygott a fényképészre, és úgy tett, mintha remek hangulatban lenne. Tényleg szívből örült unokatestvére boldogságának, de mi tagadás, már alig várta, hogy visszatérhessen a saját valóságába, ahol nem kell magát pasimentes szerencsétlennek éreznie. Miután elkészültek a képek, mindannyian bevonultak a rózsaszínben, aranyban és fehérben pompázó étkezőbe. Tally Lynn, aki fehér habcsókra emlékeztető menyasszonyi ruhát viselt, szorosan magához ölelte Sadie-t.

62

– Olyan boldog vagyok, hogy eljöttél – az arca csak úgy ragyogott a szerelemtől, és szeme azt sugározta, tudja, hogy ő és újdonsült férje rengeteg boldog napot fognak majd együtt tölteni. Ebben az emelkedett hangulatban kitört belőle: – A kutyafáját, Sadie, tudom, hogy te leszel a következő! Nyilván kedvességnek szánta, amolyan megnyugtatás-félének, így Sadie-nek sikerült kisajtolnia magából egy mosolyt, és erőltetett vidámsággal azt felelte: – Talán igen. – A nagynénikhez ültettelek – jelentette ki Tally Lynn, és az egyik kerek asztalra mutatott, amelynek közepén művészien elrendezett rózsák és pislákoló teamécsesek díszlettek. – Tudod, teljesen odavannak attól, hogy eljöttél, és így legalább lesz alkalmuk arra, hogy megtudakolják, mi minden történt veled azóta, amióta nem találkoztatok. – Csodálatos – válaszolta Sadie. Szóval a következő programpont a nagynénikkel való csevegés lesz. Az asztalokon fehér abrosz, kristályok, porcelántányérok. Az első fogást már odakészítették minden asztalra. Cézársaláta az előétel. Sadie lassan és nyugodtan lépdelt a vattacukorhajú, pirosítós orcájú, nyolcvan körüli inkvizítorok felé. – Szia, Nelma néni. Szia, Ivella néni! – köszönt Sadie, miközben igyekezett a felsőrészét valahogy magán tartani, és a dekoltázsát takargatni, amikor lehajolt, hogy puszit adjon a nénik pergamenszerű bőrére. – Annyira örülök, hogy találkozunk! – Uramisten! Épp úgy nézel ki, mint édesanyád. Nelma, hát nem olyan, mint Johanna Mae, amikor megnyerte a Miss Texast? – Tessék? – Azt mondtam – emelte meg a hangját Ivella –, hogy épp úgy néz ki Sadie, mint Johanna Mae. – Pontosan úgy! – bólogatott Nelma. – Biztos a frizurám miatt – mondta, amint leült a két nagynénivel szemben egy molett lány mellé, aki valahonnan nagyon ismerősnek tűnt. – Szomorú dolog ez – csóválta a fejét Ivella.

63

Mi szomorú? Az, hogy ilyen frizurával kell mászkálnia? – Szegény Johanna Mae! Ja, vagy úgy. Az szomorú. Sadie az ölébe terítette a vászonszalvétát. – Annak az asszonynak arany szíve volt – harsogta Nelma. Lehet, hogy a hallása nem volt tökéletes, de hogy a hangjával nem volt semmi baj, az bizonyos. Minél idősebb lett Sadie, annál halványabban éltek benne az anyjával kapcsolatos emlékek – ez tényleg „szomorú” volt. – Arany szíve, bizony – erősítette meg Ivella az elhangzottakat. Sadie a jobbján ülő nő felé fordult, és a kezét nyújtotta: – Szia, Sadie Hollowell vagyok. – Sarah Louise Baynard-Conseco. – Te vagy Big Buddy lánya? – Igen. – A kis Big Buddyval egy suliba jártam. Mi van vele? – Sadie a villájára tűzött egy salátalevél-darabkát. – San Antonióban dolgozik, a Mercury olajtársaságnál – mint ebben a városban mindenkinek, Sarah Louise-nak is sajátos akcentusa volt, így a „dolgozik” úgy hangzott, hogy „dogozik”. Valaha Sadie is hasonlóképpen beszélt, de mostanra már alig-alig kapta magát azon, hogy előbújik a régi akcentusa. – Megnősült. Három gyereke van. Három? Te jó ég! Az a pasi egy évvel fiatalabb, mint Sadie... Intett egy pincérnek, hogy töltsön neki egy kis merlot-t. Nagyot kortyolt, mielőtt visszatette volna a poharat az asztalra. – Apád, hogy s mint van? – kérdezte Nelma, meglehetősen hangosan. – Remekül! – Sadie evett még egy pár falatot a salátából, majd folytatta: – Laredóba ment reggel, hogy fedeztessen egy lovat. Ivella letette a villáját, és vékonyka fehér szemöldökét rosszallóan összehúzta: – Mi a nyavalyának megy el, amikor végre itthon vagy? Sadie vállat vont, majd eszébe jutott a ruhája kivágása, és feljebb húzta magán a felsőrészt. Napfelkelte előtt ment el, így még csak el

64

sem tudtak köszönni egymástól. Sadie elég jól ismerte ahhoz az apját, hogy tudja, az öreg akar neki mondani egy istenhozzádot, mielőtt megint lelép Texasból, de most be kellett érnie azzal, hogy apja fontossági sorrendjében a második helyre csúszott. Majd elköszönnek, ha Clive visszatért Laredóból. Vacsora közben mindenki az esküvőről csevegett, a ruhákról, a fogadalmakról, melyeket az ifjú pár saját maga írt, és a ceremóniát méltóképp lezáró első házastársi csókról. – Annyira romantikus volt! – lelkendezett Sarah Louise. A salátát a főétel követte. – Amikor Charles Rayhez hozzámentem, mi a pap előtt váltottuk a legelső csókot – Nelma vallomását egészen a szomszéd farmig, sőt talán egészen a legközelebbi városig lehetett hallani. – Apa nem engedte, hogy csak úgy, szíre-szóra mászkáljunk a fiúkkal. – Nem bizony – bólogatott Ivella. Sadie szemügyre vette a tányérját. Marhasült, krumplipüré és spárga. – Szó sem lehetett együttalvásról az esküvő előtt, de nem ám! Ha betartotta volna az esküvő előtt semmi szex szabályt, Sadie még mindig szűz lenne. Megkóstolta a sültet. Bár mostanában olyan kevés lehetősége nyílt a dologra, hogy ezzel a lendülettel akár még szűz is lehetne. Abba az életkorba ért, amikor inkább a minőséget helyezte előtérbe a mennyiséggel szemben. Nem mintha korábban a minőség lényegtelen szempont lett volna a kapcsolataiban, de manapság kevésbé tudta tolerálni a balfácánokat, akik besülnek, mihelyst helyzetbe kerülnek. – Férjnél vagy? – kérdezte Sarah Louise. Sadie nemet intett és visszakérdezett: – Hát te? – Igen, de a férjem nem a városban él. Amikor kijön, végre boldog családként élhetünk majd. Kijön? – A seregben van? – A San Quentinben.

65

Sadie inkább folytatta az evést, és nem tette fel az ilyenkor szokásos kérdést. Sarah Louise enélkül is készen állt a válasszal: – Gyilkosságért ül. Sadie nem fogadott volna arra, hogy sikerül rezzenéstelen arccal reagálnia az elhangzottakra. – Természetesen teljesen ártatlan. Hát persze, természetesen. – Ismertétek egymást, mielőtt... mielőtt... ööö... bevonult? – Nem. Egy internetes oldalon ismerkedtünk meg. Tíz éve ül, és még tíznek kell eltelnie, hogy feltételesen szabadlábra helyezzék. Atyavilág! Sadie teljesen elképedt, egyrészt attól, hogy van olyan nő a világon, aki hozzámegy egy börtöntöltelékhez, másrészt attól, hogy minderről úgy beszél, mintha egy teljesen hétköznapi dolog lenne. – Egy kicsit sok idő ahhoz, hogy az ember várakozással töltse, nem? – Csak harmincöt leszek, amikor szabadul. De ha nem engedik ki, akkor is várok rá. Ramonra örökkön örökké tudnék várni. – Mit mond? – kérdezte Nelma, és a villájával Sarah Louise-ra mutatott. – Épp arról a gyilkosról mesél Sadie-nek, akivel összeszűrte a levet. – Egyem a szívét! Sadie egy kicsit megsajnálta Sarah Louise-t. Nem lehet egyszerű egy kisvárosban nap, mint nap azzal szembesülni, hogy az embert úgy emlegetik, mint a „nő, aki összeszűrte a levet egy gyilkossal”. Nelma néni előrehajolt, és megkérdezte, vagy inkább harsogta: – Van barátod, Sadie Jo? – Nincs – Sadie a szájához emelte a vörösboros poharat és kortyolt egyet. Hét óra már elmúlt, és egész idáig sikerült megúsznia ezt a kérdést. – Nem nagyon van időm férfiakra mostanság. – Most csak hülyéskedsz, ugye? Az a szeles természeted mondatja ezt veled, te lány! Vagy te is azok közé a nők közé tartozol, akik azt vallják, hogy nincs szükségük férfira a boldogsághoz?

66

Amióta csak az eszét tudta, állandóan azt vágták a fejéhez, ha kicsit másképp akarta csinálni a dolgokat, mint a többiek, hogy szeles és szeszélyes. – Hát, nem állíthatom, hogy a boldogsághoz férfira lenne szükségem. Sadie meglátása szerint komoly különbség van aközött, hogy az embernek szüksége van egy pasira, illetve akar egyet maga mellé. – Mit mond? – kérdezte Nelma. – Nem kell neki férfi! Remek. Most már az egész teremben mindenki képben volt, de a nagynénik még messze nem végeztek. Ha arról volt szó, hogy két magányos szívet össze kell boronálni, egyszerűen verhetetlenek voltak. Egymásra néztek, és sokatmondóan bólintottak: – Egyem a szívedet, Gene Tanner még nem kelt el – mondta Ivella. Gene Tanner? Az a lány, aki tüsifrizurát viselt és a gimiben másban sem láttad, mint farmerben és flanelingben? – Még mindig Lovettben lakik? Sadie egy jelentősebb összegben mert volna fogadni, hogy Gene már réges-rég letiplizett, és soha nem is fog visszatérni. Ő még kevésbé illett ebbe a közegbe, mint Sadie. – Amarillóban él, de majdnem minden hétvégén meglátogatja az anyukáját. Sadie lazított egy kicsit, és várta az újabb támadást, miszerint gyakrabban kéne látogatnia az édesapját. – A parkszolgálatnak dolgozik, és minden bizonnyal remek egészségbiztosítása van. Hirtelen megnyugodott. Hát persze, a család anyai ágának tagjaival ült egy asztalnál, akik nemigen törődtek Clive Hollowelllel. Nem rejtették véka alá, hogy meglátásuk szerint a Johanna Mea iránt tanúsított viselkedése mindig is túl hideg és távolságtartó volt. – A fogászati beavatkozásokra is kiterjed, ugye? – kérdezte, hogy tájékozottnak tűnjön. – Mit mond? – kérdezte Nelma. Ivella tölcsért formált a kezéből, és tolmácsolta Sadie kérdését:

67

– Sadie Jo azt akarja tudni, hogy Gene Tanner egészségbiztosítása kiterjed-e a fogászati kezelésekre! – Kell-e annál jobb, mint hogy az ember összejöjjön egy leszbikussal, akinek a biztosítása fedezi a fogászati beavatkozást is? – mormogta Sadie, és a villájára vett egy halom krumplit. – Milyen kár, hogy már reggel elutazom! Úgy tűnt, Sarah Louise feszeng egy kicsit, mert ugye kénytelen egy leszbikus mellett ülni, de hát hogyan is törhetne pálcát bárki felett? Épp ő, aki egy „gyilkossal szűrte össze a levet”, méghozzá egy olyan gyilkossal, akit csak tíz év múlva helyeznek feltételesen szabadlábra. Vacsora után mindenki követte az ifjú párt a bálterembe, és Sadie végre megszabadulhatott a nagynéniktől. A termet bevilágító csillárok alatt az ifjú pár ellejtette első táncát a Rascal Flatts Nem engedlek el című számára. Csodás pillanat volt. Jó volt látni a fiatal szerelmeseket együtt, a varázslatos közös jövő kapujában. Sadie megint iszonyú öregnek érezte magát. Mi a gond, hiszen csak harminchárom éves! Elvett egy pohár bort a körbehordozott tálcák egyikéről, és megállt egy rószaszín és fehér szalagokkal feldíszített fikusz mellett. Harminchárom ide, harminchárom oda, akkor is öregnek érezte magát, és tagadhatatlanul magányos volt. Mellette Tally Lynn ropta Jim bácsival az All-American Girl-re. Vidáman nevetgéltek, és Jim bácsi leplezetlen szeretettel, elégedetten nézett a lányára. Sadie nem is emlékezett, hogy az ő apja nézett-e valaha így rá. Azzal nyugtatgatta magát, hogy biztosan előfordult, csak ő nem emlékszik rá. Róka felkérését visszautasította, leginkább azért, mert nem akarta, hogy leessen róla a ruha, de az is közrejátszott ebben, hogy látszott a pasin, hogy nagyon odavan a barátnőjéért. – Szia, Sadie Jo! Sadie megfordult, és egy barna szempárral találta szembe magát. A zenekart túlharsogva kérdezte: – Flick?

68

Flick a középiskolában, a tizedik osztályban volt a barátja, és lám, most ott állt előtte, kitárt karokkal. A mozdulatnak köszönhetően felcsúszott az amerikai zászlóval díszített inge, és ily módon közszemlére került a tekintélyes pocak, amit az eltelt évek alatt növesztett. – Hogy vagy, kislány? – Jól, köszönöm – a kezét nyújtotta, de persze Flick a karjaiba kapta, olyan hirtelen, hogy kiloccsant Sadie poharából a bor. Érezte Flick kezét a fenekén, és már élénken emlékezett, hogy miért is tette őt lapátra annak idején olyan rövid idő után. Egy tapír volt! Ott tapogatta az embert, ahol érte. Áldotta az eszét, amiért soha nem bújt vele ágyba. – És veled mi a helyzet? – Megnősültem, és van egy rakás gyerekem – közvetlenül Sadie fülébe suttogta a választ. – Tavaly váltunk. Megházasodott és elvált? Kiszabadította magát Flick öleléséből. – Csörögjünk egyet? – kérdezte Flick, túlharsogva a zenekart. Flickkel, a tapírral? Hirtelen nagyon kecsegtetőnek tűnt a nagynénikkel való csacsogás. – Talán később. Jó volt újra látni téged – azzal sarkon fordult, és kiment a hallból. Észrevette, hogy Nelma és Ivella épp Bess nénivel beszélget az egyik asztalnál. Bess néni Sadie édesanyjának a húga. Tíz évvel volt fiatalabb Johanna Mae-nél, így most a hatvanas évei közepén járhatott. Leült, hogy levegye végre a terhet a tízcentis tűsarkairól. Másodperceken beül a három nagynéni egyesült erővel zúdította rá a kérdéseket, az életére és persze arra vonatkozóan, hogy ennyi idős korában ugyan miért egyedülálló. Ivott még egy kortyot a borból, és azon gondolkodott, mennyi ideig kell még maradnia, mielőtt hazamehet, és végre megszabadulhat attól a nyamvadt szűk ruhától és a veszedelmesen magas sarkú cipőtől. Hazamegy, összepakolja a cuccait, megvárja, hogy az apja hazaérjen, és végre lefekszik. Hajnalban pedig indul.

69

– Úgy örülök, hogy itt vagy, Sadie Jo! – lelkesedett Bess néni, szomorkás mosollyal a szája szögletében. – Olyan, mintha egy kicsit visszakaptuk volna Johanna Mae-t. Legalább témát váltottak, de Sadie még mindig nem tudta, mit mondjon. Úgy érezte, tudnia kellene, de nem tudta. Mintha magától értetődő elvárás lenne vele szemben, hogy megnyugtassa édesanyja családtagjait az őket ért veszteség miatt, de elképzelése sem volt róla, mit is mondhatna. – Emlékszem arra az estére, amikor elnyerte a Miss Texas címet. Dallasban volt a verseny, és a tehetség fordulóban a Tennesseekeringőt énekelte. Ivella bólintott: – Úgy dalolt, mint egy angyal! Miss Petty Page sem csinálta volna jobban. – Nos, úgy látszik, itt ér véget a hasonlóságok sora anyám és köztem. Egyáltalán nem tudok énekelni. – Mit mond? – Azt mondja, az énekléshez semmi köze. Édes kicsi szívem! Bess néni a szemét forgatta és a kezeiből tölcsért formálva Nelmához fordult: – Hol hagytad a hallókészülékedet? – Az éjjeliszekrényen. Kivettem, hogy ne kelljen hallgatnom Velma Patterson kutyájának vonyítását. Az a Hektor! Egész nap csak ugatott és ugatott! Aztán elfelejtettem visszatenni. Utálom azt a dögöt! Velma direkt hecceli, hogy csaholjon, mint egy eszeveszett! Az a nő maga az ördög! Sadie halántéka tompán lüktetett, miközben a nagynénik hallókészülékekről és semmirevaló kutyákról beszélgettek, de hálás volt, hogy legalább nem az ő szerelmi élete a téma. Legalábbis egyelőre. Még öt perc, mondta magában, és legurította a bor maradékát. Egy meleg kéz érintését érezte a vállán, és a poháron keresztül a kéz tulajdonosának irányába nézett. Egy khakiszínű, vasalt nadrágot látott és egy kék frakkinget, ami a széles vállakra feszült. A gallér nyitva volt, látni engedte a férfi izmos nyakát. Sadie-nek

70

kényszerítenie kellett magát, hogy lenyelje a szájában forgatott bort. A tekintete továbbvándorolt a szögletes állkapocsra, az ajkakra, majd az orr következett, és végül egy világoszöld szempár. – Ne haragudj, hogy elkéstem – mély, derűs hangja véget vetett a nagynénik csacsogásának. Sadie letette az asztalra a poharát és felállt. Nem tudta, hogy pontosan mit is érzett, ijedtséget vagy megkönnyebbülést. Megijedt, hogy ott van a férfi az esküvőn, vagy megkönnyebbült, hogy a váratlan megjelenése véget vet a családi tortúrának. Mindhárom nagynéni tágra nyílt szemmel meredt az előttük tornyosuló hatalmas, jóképű férfira. – Nem számítottam rá, hogy eljössz. – Én sem terveztem, de aztán arra gondoltam, nem lenne jó, ha úgy mennél el innen, hogy tudod, tartozom neked. Nem lennénk egálban. Vince szemügyre vette Sadie-t, tetőtől talpig. Kezdve a nyakán, majd a mellein, amelyeket a szűk tafotaruha összenyomott és felpolcolt, folytatva a csípőjén és a ruhából kikandikáló lábszárán, egészen a magas sarkú cipellőkbe bújtatott lábáig. – Nem hagyhattam ki, hogy lássalak a cuki rágógumi-ruciban. – És, mit szólsz? – Mihez? – a férfi tekintete Sadie testéről a szemeire vándorolt. – A ruhához. A férfi mély, brummogó nevetése jóleső borzongást keltett Sadieben. – Hát, olyan, mintha szalagavatóra készülnél. Gondolom, már csak egy lovag hiányzik. – Vicces, mert tényleg így érzem magam. – Ki ez a fiatalember, Sadie Jo? Sadie hátrapillantott a három izgatott és kíváncsi nagynénire. – Bemutatom Vince Havent. A nagynénjéhez, Luraleen Links-hez jött látogatóba – felelte Sadie, majd az elkerekedett szemmel bámuló nénikéire mutatott: – Vince, ők a nénikéim, Ivella, Nelma és Bess. – Luraleen unokaöccse vagy? – Ivella feltápászkodott a székéről. – Mondta is, hogy jössz. Örülök, hogy megismerhettelek, Vince.

71

Vince körbesétált az asztal körül: – Kérem, maradjanak ülve, hölgyeim – mondta kedvesen, és enyhén meghajolt, amikor kezet fogott Sadie nénikéivel, úgy, mint aki a legjobb nevelést kapta. A borostáját levágta, és így napbarnított arca kellemesen sima volt. – Kicsoda Sadie Jo barátja? – lármázott Nelma. – Nem a barátom, ő csak... – Luraleen unokaöccse, Vince! – válaszolt Bess néni, egészen közel hajolva Nelma füléhez. – Azt hittem, a lányokat szereti! Egyem a szívét! Sadie becsukta a szemét. Most nyíljon meg a föld! Nem volt semmi ellenvetése a leszbikusokkal szemben, de a maga részéről heteroszexuális volt. Azt, hogy Nelma az imént világgá kürtölte, hogy leszbikusnak hitte, már csak azzal lehetett volna tetézni, ha Sadie válaszul azt kiáltozta volna, hogy igenis a férfiakat szereti. Kinyitotta a szemét, és az előtte álló idegen sötét tónusú, markáns arcára nézett. Vince roppant szórakoztatónak találta a helyzetet, amit szája vonaglása és a szeme sarkában elmélyülő szarkalábak jeleztek. – Ments meg! – kérte Sadie alig hallhatóan.

72

H AT O D I K F E J E Z E T

Vince Sadie-nek nyújtotta a karját, mintha egész életében mással sem foglalkozott volna, mint kétségbeesett nők megmentésével, és Sadie boldogan belekarolt. Vince érintésétől furcsa forróság áradt szét Sadie tenyerében, és a pulzusa az egekbe szökött. – Hölgyeim, örülök, hogy megismerhettem önöket. – Részünkről a szerencse, Vince. – Köszönjük, hogy eljöttél. – Halljátok, lányok, akkora ez a gyerek, mint egész Texas! Miközben a hallból a bálterem felé haladtak, Sadie egy megjegyzést fűzött a történtekhez: – A nénikéim nem teljesen százasok. – Tudod, otthon vagyok a témában, ha a nem teljesen komplett nénikékről van szó. Ez egyébként igaz is volt. – Köszönöm, hogy eljöttél. Igazán hálás vagyok érte. – Még ne köszönj semmit! Olyan régen táncoltam utoljára, hogy lehet, hogy már nem is emlékszem, hogy is kell csinálni. – Nem muszáj táncolnunk – válaszolta Sadie, miközben vetett egy pillantást ruhája dekoltázsára, majd pedig kísérője arcélére. A szépen metszett állkapocs, a napbarnított bőr, a sötét haj teljesen elbűvölte, de ami még ennél is inkább vonzotta, az a belőle áradó férfiasság. Egy talpig férfi – és egy veszettül jó pasi egy személyben. – Tulajdonképpen attól tartok, hogy nem tudom majd felemelni a kezem. – Miért? – Nem akarom, hogy leessen rólam a ruha. Vince elmosolyodott, és a szeme sarkából Sadie-re sandított.

– Megígérem, hogy bármit elkapok, ami le találna esni. Sadie elnevette magát. Vince karja hozzáért, a pamut és a férfi testéből áradó melegség jólesően simogatta a bőrét. – Szóval akkor egy este leforgása alatt kétszer is megmentenél? – Nem lenne egyszerű, de valahogy megoldanám. Besétáltak a táncterembe, és Vince a zsúfolt táncparkett közepére vezette Sadie-t. A kristálycsillárok üvegdíszeinek csillogó prizmái alatt Vince bal kezébe fogta a lány egyik kezét, jobbját pedig Sadie derekára tette. A zenekar éppen egy lassú számot játszott Brad Paisley-től, ami visszaköszönő régi emlékekről szólt. Sadie felcsúsztatta a kezét Vince mellkasán, végig az izmos domborulatokon, egészen a férfi válláig. Szerencsére a habcsók-ruha a helyén maradt. Vince szorosan tartotta Sadie-t, és elég közel voltak egymáshoz, hogy a lány érezze a hatalmas mellkasból áradó meleget, de a testük nem ért össze. – Ha viszont úgy adódik, hogy az este folyamán kétszer is meg kell mentened, akkor nem leszünk egálban – mondta Sadie, túlharsogva a zenét. Vince tekintete a lány szájára vándorolt. – Úgy mennék el a városból, hogy tartozást hagyok magam után. – Biztos vagyok benne, hogy ki tudnál találni valamit, amivel rendezhetnéd a számlát. Hogyan? Hiszen nem is ismerte! Annyit tudott róla, hogy a nagynénje a hangyás Luraleen Jinks, hogy Washingtonból származik, és egy nagy Forddal jár. – Nem fogom lemosni a kocsidat, arra mérget vehetsz. – Bizonyára találnánk valami szórakoztatóbb dolgot is neked, mint az autómosás – nevetett Vince. Sadie magának köszönhette a provokációt. Mindamellett nem tudta becsapni magát: épp ugyanezeken a dolgokon járt az esze, amióta meglátta Vince-t. Pajzán gondolatai voltak már akkor is, amikor a főút mentén először találkoztak, és az ablak olyan szépen keretbe foglalta a kocsi mellett álló férfi feszes farmerbe bújtatott ágyékát. Sadie úgy gondolta, eljött az ideje, hogy témát váltson: – Hogy tetszik Lovett? – Nem sokat láttam belőle nappali fénynél.

74

Olyan volt az illata, mint a hűvös esti szellő és a keményített pamut keveréke. Amikor beszélt, a lehelete Sadie bal halántékát érte. – Nehéz válaszolni erre a kérdésre. Este szépnek tűnik. – Voltál valahol szórakozni? Ami az esti kikapcsolódást illeti, Lovett a bárokon és kocsmákon kívül más szórakozási lehetőséggel nemigen kecsegtetett. – Éjjelente futni járok. – Magadtól? – Sadie elhúzódott tőle annyira, hogy lássa az arcát: – Úgy értem, nem kerget senki? – Mostanában már nem – Vince elnevette magát, és Sadie ismét a halántékán érezte a férfi leheletét. A kristálycsillárok díszei színes fénypászmákat vetítettek a férfi arcára és ajkaira. – Az éjjeli kocogás valahogy pihentet. Sadie számára egy pohár bor és a Született feleségek epizódjai jelentették a lazítást, így nem igazán volt jogalapja arra, hogy ítélkezzen. – Mivel teltek a napjaid, mielőtt lerobbantál az út szélén? – Utazgattam – Vince átnézett Sadie feje felett. – Meglátogattam pár barátomat. Voltak, akik úgy gondolták itt a városban, hogy Sadie komoly összegű járadékot kap, és sok lekötött pénze van. Tévedtek. Az apja gazdag volt, Sadie nem. Hogy mekkora vagyon felett rendelkezett az apja, arról Sadie-nek fogalma sem volt, mindazonáltal voltak tippjei. – Járadékból élsz? – kérdezte Vince-től. Nem mintha úgy nézett volna ki, mint akinek megfelel, hogy havonta csak úgy utalgatnak neki egy szép kis összeget, amiből aztán nagy lábon élhet. Mindenesetre tény, hogy a kocsi, amivel Vince jár, tulajdonképpen egy négykerék-meghajtású benzintemető, messze nem egy olcsó mulatság. A jó külső pedig bizonyos helyzetekben elég ahhoz, hogy nagylelkű támogatóra találjon az ember. – Tessék? – Vince ismét Sadie arcára, majd a lány ajkaira nézett. Sadie ezt a furcsa szokását határtalanul szexisnek találta. Amikor megismételte a kérdést, Vince elnevette magát: – Nem, szó sincs járadékról. Mielőtt pár hónapja eljöttem Seattleből, biztonsági szakértőként dolgoztam egy kikötőben. A munkám

75

része volt, hogy felfedezzem a rendszer gyenge pontjait és jelentést tegyek a Nemzetbiztonsági Hivatalnak – hüvelykujjával Sadie derekát simogatta a sima selyem alatt. – Ez azt jelentette, hogy biztonsági őrnek, karbantartónak vagy kamionsofőrnek öltöztem, és a konténer lerakatnál olyan dolgok után kutattam, amelyek nemzetbiztonsági szempontból veszélyesek lehettek. Sadie-ben biztonságérzetet keltett, hogy vannak, akik szemmel tartják az amerikai kikötőkben folyó ügyleteket, és ezt el is mondta Vince-nek. – Az, hogy elvégeztem némi papírmunkát, nem jelenti azt, hogy bárki is figyelmet fordított volna a dologra, vagy bármilyen beavatkozás történt volna – mondta Vince egy mosollyal a szája szegletében. Remek. – Ha az ember a kormánynak dolgozik, kénytelen megtanulni, hogyan birkózzon meg a frusztrációval – folytatta Vince, és ismét megsimogatta Sadie derekát, mintha csak az anyag lágy esését szeretné megvizsgálni az ujjbegyével. – Nem számít, melyik polcon van az ember. Ugyanaz a szar, csak más csomagolásban. Sadie kezét a mellkasára vonta, így a szabadon maradt baljával megérinthette a lány hátát, valahol a dereka és a csípője között. Mindeközben a zenekar rázendített még egy lassú számra, ezúttal Trace Adkins nótájára, aminek nagyjából annyi mondanivalója volt, hogy minden villany ég a házban. Vince érintése jóleső borzongást váltott ki Sadie-ből, és a férfi ujjai nyomán a melegség szép lassan felkúszott Sadie gerincoszlopán. Vince közelebb húzta magához a lányt, és megkérdezte: – Amikor épp nem rágógumi-rózsaszín ruhában pompázol, mint egy szalagavató-királynő, akkor mivel foglalkozol? Vince meleg lehelete ezúttal Sadie jobb fülcimpáját simogatta. A férfi nadrágjának selymes anyaga oda-odaért Sadie csupasz combjához. Lehet, hogy a bor tette, lehet, hogy a fárasztó nap, mindenesetre Sadie a férfi mellkasához simult. – Ingatlanban utazom – mondta, és átvillant az agyán, hogy csak egy pár pohár merlot-t ivott. – Ügynök vagyok.

76

És egyáltalán nem is volt fáradt. Annyira mindenesetre semmiképp, hogy egy kemény, izmos mellkasnak simulva kellene kipihennie magát. Ideje lenne visszafognia magát. Igen, minden bizonnyal ezt kellene tennie, de miért is tenné, ha egyszer olyan jól érzi magát a férfi erős karjaiban, hatalmas mellkasához simulva? Vince felcsúsztatta a kezét Sadie ruhájának cipzárja mentén, majd vissza le. A jóleső borzongás újra és újra végigfutott Sadie testén. Vince Sadie hajába temette az arcát: – Isteni illatod van, Sadie Jo. Neki is jó illata volt, és Sadie mélyeket szippantott belőle. – Mindenkinek, aki Sadie Jónak szólít, egytől egyig texasi akcentusa van – mondta Sadie, és mélyen belélegezte a férfi illatát. A testük egymásnak feszült, és a lány szíve elkezdett gyorsabban verni. Ismét fiatalnak érezte magát, friss élet költözött belé. Elég volt Vince egyetlen érintése, és Sadie teste máris úgy reagált, mint már nagyonnagyon régen. Egy idegennel szemben nem lenne szabad ilyesmit éreznie. – Ezen a bolygón mindenki más egyszerűen csak Sadie-nek hív – jegyezte meg, majd Vince tarkójára tette a kezét, és végigsimított a gallérján, úgy, hogy ujjai épp csak érintsék a férfi bőrét. – Milyen név rövidítése a Sadie Jo? – Mercedes Johanna – ujjbegyeivel a gallér mögé nyúlva megérintette a férfi nyakát. Vince bőrének melege felforrósította Sadie ujjait. – Senki nem szólít így, mióta anyukám meghalt. – Mikor halt meg? – Huszonnyolc éve. Vince egy pillanatig csendben maradt, majd így szólt: – Az hosszú idő. Hogyan halt meg? Olyan hosszú idő, hogy Sadie már alig-alig emlékezett az édesanyjára. – Szívrohamot kapott. Nem sok mindenre emlékszem ezzel kapcsolatban, csak arra, hogy az apukám a nevét kiabálta, a mentők szirénáját hallottam, aztán egy fehér lepedőt láttam... – Lassan hét éve, hogy anyám meghalt.

77

– Sajnálom – Sadie térde összeért Vince-évei. – Viszont legalább az emlékeid élénkebbek, mint az enyémek. Pár szívverésnyi ideig Vince nem szólt semmit, majd azt mondta: – Fallujah-ban voltam, amikor történt. A húgom volt vele, mikor meghalt. Sadie ujjai megmerevedtek a galléron. Már sok idő eltelt, de emlékezett az éjjeli híradóra, ahol a fallujah-i harcokról tudósítottak. – Katona voltál? – Tengerész – helyesbített Vince. – A SEAL különleges egységnél. Tehát Sadie nem tévedett, amikor azt gondolta, hogy Vince tanult ember. – Mennyi ideig szolgáltál? – Tíz évig. – Képzeld, egyszer jártam egy rangerrel4 – magában hozzátette, hogy kábé három hétig tartott a kapcsolat. – Egy kicsit őrült volt. Azt hiszem, poszttraumatikus stressz szindrómája volt. – Sok jó sráccal megesik. Sadie oldalát furdalta a kíváncsiság, hogy vajon Vince-szel is megesett-e, de elég tapintatos volt ahhoz, hogy ne kérdezze meg. Ujjaival a férfi tarkóján, a rövid hajszállakkal játszadozott. Mágnesként vonzották az erős és tehetséges férfiak. Volt valami észbontó abban, hogy ez a típus mindig segít, ha baj van. Ha mondjuk, egy lány elesik, és eltöri a lábát, akkor az ilyen típusú pasi simán a hátára veszi és akár harminc kilométert is szalad a kórházba. Vagy, a mindenségit neki, fogja magát és sárból meg botokból rögzítőkötést készít. – A ranger azt mondta, hogy a SEAL-esek sokkal arrogánsabbak, mint a tengerészgyalogosok. – Ezt most úgy mondod, mintha az rossz dolog lenne – suttogta Vince Sadie fülébe, ezzel újabb borzongássorozatot indítva meg a lány nyakán és a mellkasán. – Az emberek hajlamosak összekeverni az igazmondást az arroganciával. Amikor Obama elnök arra utasított 4

Texasi elit rendőri alakulat. Tulajdonképpen a rendőrség mellett működő rendfenntartó szerv, tagjai seriff-csillagot viselnek.

78

egy terrorelhárító egységet, hogy intézzék el Bin Ladent, SEALosztagokat küldött oda, mert ők a legjobbak – megvonta hatalmas vállát. – Ez nem arrogancia. Ez az igazság. A zene abbamaradt és Vince elhúzódott Sadie-től, hogy láthassa a lány arcát. – Ihatnánk valamit. Mit szólsz? Egy ital még sok más egyéb dologhoz vezethet, és ezt mindketten tudták. Tudták abból, ahogyan Vince világoszöld szemei Sadie-ébe néztek, és abból, ahogyan Sadie teste válaszolt a férfi nézésére. Nem ismerte Vince-t, de égett a vágytól, hogy megismerhesse. A tiltott gyümölcs mindig édes, és Sadie mindig is vágyott arra, hogy azt tegye, ami nem való. Még ha csak egy kis időre is. Azonban ezúttal az esze győzött, egyébként is sok tennivalója volt másnap, így azt felelte: – Mennem kell. A csillár prizmáin megtörő fény lila és kék színben játszott Vince arcán. – Hová? – kérdezte. – Haza – válaszolt Sadie, és magában hozzátette: ahol biztonságban vagyok mindenféle jóképű, szívdöglesztő, tesztoszteron-bomba idegentől. – Holnap reggel korán indulok és pár órát még apámmal akarok tölteni, mielőtt elmegyek a városból. A lelke mélyén azért számított rá, hogy Vince majd méltatlankodik és marasztalja, hiszen Sadie kedvéért jött el az esküvőre, és lám, a lány máris véget akar vetni a mulatságnak. De semmi ilyesmi nem történt. – Kikísérlek – ajánlotta fel Vince. – Köszönöm még egyszer, hogy eljöttél – mondta Sadie, miközben a hallon át a menyasszony öltözőszobája felé tartottak. – Sajnálom, hogy ilyen rövid idő miatt kellett kiöltöznöd. – Nem vagyok kiöltözve, és tudod, tartoztam neked – felelte Vince. Mély hangja öblösen zengett a szűk folyosón. Beléptek a menyasszony öltözőjébe. Az ajtónyíláson át a hallból beszűrődő fény világos sávokat rajzolt az elegáns székekre és a

79

szerteszét heverő, üres ruhazsákokra. Az egyik fénypászma épp Sadie székre terített kabátjára és táskájára vetült. – Nem tartoztál nekem semmivel, Vince – felelte, miközben elvette a székről a kabátot és a szalon tükréből a férfira pillantott. A fény furcsán vetült Vince-re, szinte keresztbeszelte a nyakánál és a mellkasánál. A helyiség azonban a homályos árnyékok furcsa kavalkádjában úszott, a szürke összes árnyalatát felvonultatva. Vince elvette Sadie kezéből a kabátot: – Akkor most egálban vagyunk? Olyan fontosnak tűnt számára ez az egész egálosdi, hogy Sadie bólintott, és azt mondta: – Igen, egálban vagyunk. Vince felsegítette Sadie-re a kabátot, a lány pedig engedelmesen először az egyik, majd a másik karját csúsztatta a kabátujjakba. Vince akaratlanul is hozzáért a lány csupasz karjához és vállához. Sadie kihúzta a gallér mögül a haját, és hátrafordult Vince-hez, ajkai szinte súrolták a férfi száját. – Köszönöm – suttogta. – Szívesen – felelte Vince, és lélegzete végigsimított Sadie ajkain. – Biztos, hogy haza akarsz menni? Nem, Sadie távolról sem volt biztos abban, hogy haza akar menni. Érezte, hogy a férfi lehajol hozzá, és ajkaik meleg, hosszú csókban forrtak össze. A Vince-ből sugárzó férfias erő szinte lövedékként hasított Sadie-be, és a mellkasától egész a gyomráig hatoló forró hullámban söpört végig a lány testén. A kis borzongások, amelyeket Sadie a táncparketten érzett, hatalmas izzó lángcsóvákká váltak, amint szétnyitotta ajkait, hogy utat engedjen Vince nyelvének. A forró csóktól Sadie szinte lebegett, lábujjait összehúzta a cipőjében, és elmerült a férfi ölelésében. Vince Sadie dereka köré fonta a karját és magához szorította a lányt. Akkor is szorosan tartotta, amikor Sadie teljesen átadta magát az élvezetnek. Sadie nem tudta, hogy ellen kellett volna-e állnia. Nem is igazán volt rá lehetősége, hogy mindezt végiggondolja, mert a férfi érintésére elöntötte testét a forróság, és izgalma mind tovább fokozódott Vince szenvedélyes csókja hatására. Sadie megpróbálta

80

megérinteni nyelvével Vince-ét, és igyekezett minél jobban magába fogadni őt, mind több és több érintésre vágyott. Jóval többet kívánt, mint egy csók... A vágy megállíthatatlanul söpört végig a testén, és olyan érzések kerítették hatalmukba, amelyek lehetetlenné tették a tiltakozást. Képtelen volt ellenállni, amikor érezte, hogy Vince a derekáról a mellére csúsztatja a kezét. A vékony tafotaruhán keresztül érzete a férfi forró érintését, mellbimbói megkeményedtek, és kéjesen felsóhajtott. Jólesően megborzongott, és a férfi felé fordult. Minden olyan gyorsan történt. Túl gyorsan. Mintha az egész világ összeszűkült volna, csak Vince szája, keze és érintése létezett. A keze, amint Sadie mellbimbóit simogatja. Vince mohón és szenvedélyesen csókolta a lányt, úgy tűnt, soha véget nem érő csókban forrnak össze. Sadie a férfi testét simogatta, a vállát, a nyakát, a mellkasát, a haját. Bajban volt, nagy-nagy bajban, de a tudata legmélyére taszította ezt a gondolatot. Vince hatalmas meleg tenyerének érintése olyan jólesett, hogy szinte fájt. A csókja édes, mint a méz. Sadie érezte, hogy Vince kemény és hatalmas férfiassága a testének feszül. Vince forró tenyerét lassan Sadie jéghideg combjára csúsztatta, és benyúlt a habcsókruha alá. A szája Sadie ajkáról a lány nyakára vándorolt, és lélegzete izgatóan simított végig Sadie bőrén, miközben ezt suttogta: – Gyönyörű vagy, Sadie. A férfi keze Sadie combjai közé siklott, és a csipkés selyembugyit félrehúzva megérintette a lányt. Sadie mámorosan nyögdécselt. Nem, ez biztosan nem a valóság. Nyilván álmodom. Ez egyszerűen nem történhet meg! A józan ítélőképesség utolsó szikrája fellobbant Sadie-ben, és arra gondolt, nem hagyhatja, hogy mindez megtörténjen. Nem itt. Nem most. – Nedves vagy – suttogta Vince, és újabb forró csókot lehelt a lány ajkára. A gyönyör lávaként öntötte el Sadie testét, a vér tüzesen száguldozott az ereiben, és már nem létezett a számára más, csak

81

Vince forró csókja, és az ujjai, amelyek a selyembugyit félrehúzva simogatják és simogatják és simogatják. Sadie felsóhajtott, és hátravetette a fejét. – Ez jó neked? – Igen – suttogta, és ismét eszébe villant, hogy meg kell állítania a férfit. Most, amíg még van visszaút. Vince ujjaival szétnyitotta Sadie szeméremajkait. Nedves, síkos és forró volt. – Ó, istenem! – Csináljam még? – Ne hagyd abba! – Kulcsold a lábad a derekamra. – Mit csináljak? – Sadie nem volt magánál, abban a pillanatban csak a férfi simogató keze létezett számára. – Kulcsold át a lábaddal a derekamat, az ajtónak dőlve foglak megdugni. – Micsoda? – Sadie kinyitotta a száját, hogy elmondja Vince-nek, hogy semmit sem fognak az ajtónak dőlve csinálni. Abba kell hagyniuk ezt az egészet. Mielőtt... – Ó, istenem – nyögte, amint végigsöpört a testén a tűz. – Ne hagyd abba, Vince! – nyögdécselte. Az érzés a combjában kezdődött, és a teste minden porcikáján áthaladt. Elfordította a fejét, a dobhártyájában érezte a vér zúgását és lüktetését, amint átjárták testét az orgazmus hullámai. – Ne, kérlek... ne hagyd abba! Combjaival megszorította a férfi karját. A teste a kéj mámorában úszott, újra meg újra megrázva a testét, mígnem úgy érezte, hogy a forróság az ujjbegyeihez ér. Csak ezt követően, villámcsapásként tört rá a felismerés, hogy tulajdonképpen hol is van, és mire ragadtatta magát. – Hagyd abba! – mondta és hátrált egy lépést. – Elég volt! Ellökte megától a férfit. Mit csinált? Úristen, mit tett? – Mit csinálsz te tulajdonképpen? – kérdezte Vince-től szemrehányóan. – Azt, amire kértél.

82

Sadie megigazította ruhája felső részét, és igyekezett lehúzkodni a szoknyáját. Az unokatestvére esküvőjén volt! Bárki bejöhetett volna... – Nem igaz. Én nem kértelek téged semmire – hála istennek, a félhomályban nem látta a férfi arcát, és Vince sem láthatta az övét. – Könyörögve kértél, hogy ne hagyjam abba. Tényleg? – Ó, istenem! – Igen, ezt is mondtad egy párszor. Az arcán izzó pír Sadie füleire vándorolt. Összefogta magán a kabátját, és felkapta a táskáját. – Látott bennünket valaki? – Nem tudom. Egy perccel ezelőtt még nem úgy tűntél, mint akit érdekel. – Ó, istenem! – kiáltotta ismét, és kiviharzott a szobából. *** A kielégületlenség fájdalmas frusztrációja egyszerre lüktetett Vince fejében és ágyékában. Ez nem lehet igaz! Tényleg faképnél hagyta a lány? Itt hagyta felajzottan, kielégítetlenül? – Várj egy percet! – kiáltott Sadie után, de már csak a kabátja szegélyét látta megvillanni az ajtóban. Óriási! Itt áll, egy isten háta mögötti falucskában, valahol Texasban, egy hatalmas erekció feszélyező társaságában. Mi a nyavalya ütött ebbe a nőbe? Alig ér hozzá és máris elmegy? – A francba – nagyot sóhajtott, és végignézett magán. Pillantása a nadrágja elülső felén díszelgő dudorra vándorolt. Frenetikus... Tudta, hogy ez a nő nem könnyű eset, de azt ezért nem gondolta volna, hogy az a típus, aki felhúzza a partnerét, és aztán csak úgy lelép. Nem. Amikor a táncparketten hozzábújt, amikor a tekintete azt üzente, ő is a szexre gondol – nem, egyszerűen nem gondolta volna, hogy ez lesz a vége. Vagyis, hogy nem lesz vége – legalábbis az ő részéről. Vince elég jól ismerte a nőket ahhoz, hogy tudja, mikor jár az eszük az összebújáson – nos, Sadie éppen arra vágyott. Nagyon is.

83

Leült egy székre, enyhén a jobb oldalára dőlt, és a sötétbe meredt. Egyelőre képtelen volt megmozdulni. Mégsem járkálhat férfiassága nyilvánvaló bizonyítékát közszemlére téve. Nem volt könnyű felidéznie, hogy utoljára mikor járt úgy, hogy egy lány szoknyája alá nyúlt, majd hoppon maradt. Talán a középiskolában. Amikor a táncparketten magához húzta Sadie-t, annyira közel voltak egymáshoz, hogy a zenekar harsogása ellenére is hallotta, amit a lány mond. Sadie szinte elolvadt a karjában, eszébe juttatva, hogy azóta nem szexelt senkivel, amióta eljött Seattle-ből. Mire beértek a szobába, Vince-nek már kezdődő erekciója volt, így annak megfelelően cselekedett. Amikor a falon lógó tükörből meglátta, hogy a beszűrődő fénysugár megcsillan Sadie gyönyörű ajkán és kívánatos dekoltázsán, úgy érezte, hogy egyszerűen muszáj megcsókolnia a lányt. Lehet, hogy nem a legjobb ötlet volt, ami történt, de nem állíthatjuk, hogy Sadie tiltakozott volna – így egy perc sem kellett hozzá, és a kezdődő erekció hatalmassá duzzadt. Előredőlt a széken, és a térdére támaszkodott. A sötétben lenézett a cipőjére. Természetesen nem volt kötelező Sadie-nek belemennie a szexbe, de ha nem akarta befejezni, amit elkezdtek, ugyan miért nem állította le őt időben? Még mielőtt megérintette volna azokat a csodás melleket. Sadie nyilván tudja, mi következik abból, ha nekiáll csókolózni egy férfival, majd hagyja, hogy az a bugyijába nyúljon. Nyilván azt is tudja, hogy úgy illik, az ilyesmiből mindkét fél profitáljon. Igaz, hogy nem a legjobb helyet választották arra, hogy valami komolyabb történjen, de ne vicceljünk már, van elég hotel a városban. Ezt mindketten pontosan tudták. Sadie szépen kiválaszthatta volna azt, amelyik neki tetszik, de ehelyett hanyatthomlok elrohant. És itt hagyta őt egy lüktető, ágaskodó szerszámmal. Ki az, akit ez nem frusztrálna? Szó nélkül lelépett. Még egy köszönömöt sem sikerült kipréselnie magából! A lámpa felgyulladt, és Vince felkapta a fejét. Egy rágógumiszínű ruhás lány lépett be a szobába. Szőke haja nagy hullámokba rendezve volt feltűzve a feje tetejére. Földbe gyökerezett a lába és tágra nyílt a szeme. Egyik kezével a pánt nélküli ruhája felső részéhez kapott, és döbbenten kérdezte:

84

– Mit keres maga itt? Jó kérdés. – Találkozóm volt valakivel – Vince hozzá volt szokva, hogy gyorsan gondolkodjon, és hihető hazugságokkal álljon elő rekordidő alatt; arra képezték ki, hogy mindig éppen elegendő információt adjon, hogy a kihallgatóit megnyugtassa –, de az a helyzet, hogy faképnél hagyott. – Azt is tudta, hogyan váltson gyorsan témát, így a ruhára mutatott: – Úgy látom, szintén az esküvőre jött. – Igen. Becca vagyok. Maga pedig...? – Vince – még mindig nem akarta megkockáztatni, hogy felálljon és megrémítse szegény Beccát. – Tegeződjünk! Kivel volt randid? – Sadie-vel – mondta, majd magában hozzátette: a szédült tyúkkal, akinek az a hobbija, hogy befűtsön az embernek, aztán odébbálljon, mintha mi sem történt volna. – Épp most láttam elmenni – Becca leült Vince mellé. – Akkor szépen felültetett. Talán inkább felállított – gondolta Vince, és ülve maradt. – A szerelem nagy szívás – mondta Becca, majd Vince legnagyobb megrökönyödésére sírva fakadt. Megrázta a fejét, hogy a feltornyozott csigák csak úgy röpködtek. Elmesélt mindent töviről hegyire Vince-nek a barátjáról, arról a szemétládáról, arról a semmirekellő lúzer Slade-ről. Elmondta, mennyi ideje jártak, és beszélt a közös jövőre vonatkozó terveiről. – Mindent tönkretett! Megcsalt azzal a lotyóval, Lexa Jane Johnsonnal! – Becca egy papír zsebkendőért nyúlt a mögötte lévő pultra, majd folytatta: – Olyan sötét az a csaj, mint az éjszaka, és több bránert fogott már, mint kilincset! Miért mennek a pasik az ilyenekre? Vince erekciója hirtelen alábbhagyott, és már-már hálás volt Becca hisztériája miatt. Azért persze nem ragadtatta el magát, hiszen sosem volt erőssége, hogy csöpögős érzelmi jelenetekhez asszisztáljon. – Miért? – kérdezte Becca újra.

85

Vince arra gondolt, hogy a kérdés költői. Vagy ha nem is az, akkor is egyértelmű mindenki számára a válasz. Amikor azonban Becca könnyben úszó szemébe nézett, látta, hogy a lány tényleg nem érti a dolgot. – Miért mennek rá a pasik a könnyűvérű nőkre? – ismételte meg a kérdést Vince, csak azért, hogy ellenőrizze, egy dologról beszélneke. – Igen. Miért kavarnak a pasik kurvákkal? Vince nem szerette ezt a szót. Túl sokszor használták és elkoptatták. Attól még nem rosszéletű egy nő, hogy szereti a szexet. A kettő között nem feltétlenül volt összefüggés. – Miért akarják őket a pasik? Lehet, hogy Vince a hazugság nagymestere volt, de távol állt tőle, hogy tapintatos legyen. – Hát azért, mert néhány nő egyértelműen viselkedik, és nem megy bele idióta játszmákba. Tudja, hogy mit akar, és az nem vacsorázgatás, meg moziba járkálás. Becca összehúzta a szemöldökét, és a homlokát ráncolta: – És az érzelmek? Nem ezt hívják felszínes kapcsolatnak? – De igen – Vince megtámaszkodott a szék karfáján, és arra készült, hogy felálljon –, és épp ez a lényeg, az érzelemmentes szex. Belemész, kisétálsz, és nem sérül egyik fél sem. Félig már feltápászkodott, amikor Becca ismét hisztérikus zokogásban tört ki. A francba. – Nos... Örülök, hogy megismerhettelek, Becca – mindez Sadie hibája volt, és jobban is teszi, ha holnap elhagyja a várost, és vissza se jön. A legszívesebben kitekerte volna a nyakát. – Ez olyan gyerekes és undorító, Vince. Épp hogy kényelmes, és mindkét fél számára jó – ellenkezhetett volna Vince, de nem volt kedve Beccával a szexuális élet és az erkölcsösség vonatkozásában vitába elegyedni. Azon tűnődött, hogy vajon még mennyi ideig kell ott ülnie. Fél percig? Egy percig? – Hozhatok neked valamit, mielőtt elmegyek? – Ne menj el! – Becca nagyot nyelt, és megrázta a fejét. – Kell valaki, akivel beszélhetek.

86

Mi van?! Úgy nézek ki, mint egy lány? Vagy mint egy olyan hapsi, aki szeret ilyen baromságokról cseverészni? – Miért nem keresed meg valamelyik barátnődet? Megyek, és előkerítem az egyiküket, ha szeretnéd – nem mintha nagy erőfeszítéseket készülne tenni ennek érdekében, ha már egyszer az ajtó túloldalán lehetne. – Mindegyik azt mondaná, hogy tegyem túl magam az egészen, mert Slade egy szemétláda – megrázta a fejét, megtörölte az orrát, sírástól kivörösödött szemével hunyorított, és kitört: – Azt kívánom, hogy tetvek lakmározzanak a vérükből és dögöljenek meg egy autóbalesetben! Ezt már nevezem! Ez kemény volt. Épp ez az, ami miatt Vince nagy ívben elkerülte az olyan nőket, akik kapcsolatot akartak. – Azt kívánom, hogy bénuljanak le... és... és... és az a legnagyobb vágyam, hogy Henry Joe bácsikám Peterbilt kamionjával átgázolhassak rajtuk! Vince tarkójába éles fájdalom nyilallt, és hirtelen benne is felébredt egy vágy: inkább egy lövedék ízét érezze a szájában, semmint hogy ezt kelljen hallgatnia...

87

HETEDIK FEJEZET

Sadie cipősarka a régi farmház padlóján kopogott, amint a konyha irányába lépdelt, a kiszűrődő fényt követve. Gondolni sem akart arra, ami Tally Lynn esküvőjén, pontosabban a menyasszony öltözőjében történt. Nem mintha szándékosan tette volna, amit tett. Nyilván nem állt szándékában saját magát kellemetlen helyzetbe hozni. Olyan rémisztő szituációt teremteni, amilyenben még életében nem volt. De minden olyan hirtelen történt! Megcsókolta, megsimogatta, és hipphopp, már vége is lett. Még mielőtt elkezdődött volna. Az egyetlen reménye az volt, hogy Vince-en és rajta kívül senki nem tudta, hogy mi is történt. Miután kiszaladt a szobából, gyorsan elköszönt Bess nénitől és Jim bácsitól. Tudta, hogy ha bárki is meglátta őt és Vincet, akkor a hír a texasi futótűznél is gyorsabban fog elterjedni a városban. Gyorsabban, mint ahogy leléphet innen. Nem maradt tovább, hogy elköszönjön a többi rokonától is, mert nem akarta megkockáztatni, hogy összefut Vince-szel. Majd küld Tally Lynn-nek és a többieknek egy kedves lapot, amikor hazaér, és ráfogja udvariatlan távozását egy fejfájásra, törött bokára, vagy hirtelen jött szívelégtelenségre. Az utóbbi nem állt messze az igazságtól. Már csak a gondolatra, hogy Vince nagy, meleg tenyerét érzi a testén, kiszaladt a vér a fejéből, és az ájulás környékezte. Ultragáz! Persze, ha férfi lenne, valószínűleg nem emésztené magát a történtek miatt. Bizonyára a szerencse fiának tartaná magát, és túllépne a történteken. Minél hamarabb elmegy Texasból, annál jobb. Nyilván a texasi hangulat miatt van az egész. Elveszítette a józan ítélőképességét. Óriási előnye a mihamarabbi távozásnak az, hogy többé nem kell látnia Vince Havent. Még egy pluszpont a gyors tipli mellett.

Áthaladt az elegánsan berendezett étkezőn, és belépett a fényárban úszó konyhába. A kőpadló és a sárga margarétákkal díszített tapéta édesanyja ízlését dicséri. Mióta is? A hatvanas évek óta nem változtatott rajta senki. Arra számított, hogy az apját az étkezősarokban találja majd, egy csésze cukros tea mellett. Nem volt még olyan késő; körülbelül mostanában kellett megérkeznie Laredóból. Az apja helyett azonban a Parton ikreket találta az étkezősarokban, előttük az asztalon csorba szélű bögrék. – Ma sokáig fent vagytok – jegyezte meg Sadie, miközben lerúgta a cipőjét. A kabátja széle végigsepert a padlón, amint lehajolt, hogy felvegye őket. A cipőpántokat az ujjai köré csavarta és a hűtőhöz ment. Már korábban elköszönt az ikrektől. Tényleg nem kellett volna ébren megvárniuk őt. Kedves, de szükségtelen gesztus. – Jaj, Sadie, úgy örülök, hogy végre hazaértél! Egyik kezével a hűtő ajtaján a két nőre nézett: – Miért? – kérdezte, és amikor az egyik aggódó arcról a másikra nézett, az elmúlt órák eseményei egy szempillantás alatt elillantak. Clara Anne, akit hamarabb elragadtak az érzelmek, mint a nővérét, hangos zokogásban tört ki. – Mi történt? – fordult feléjük Sadie. – Apa hazaért már? Carolynn a fejét ingatta: – Nem, kedvesem. Laredóban van, a kórházban. – Mi történt? Carolynn bánatosan bólogatott. – Az a mén megrúgta, pár bordája eltört, és a bal tüdeje kilyukadt – Carolynn összeszorította az ajkát. – Túl öreg már ahhoz, hogy a mének körül tevékenykedjen. Sadie kezéből a cipők tompa puffanással estek a padlóra. Biztos valami félreértés lesz. Az apja mindig nagyon körültekintően bánt a lovakkal. Párzási időszakban a mének különösen kiszámíthatatlanok voltak. Igaz, hogy Clive Hollowellt kemény fából faragták, de bizony már majdnem nyolcvanéves volt. Sadie ledobta magáról a kabátot és az étkezősarokba ment. – Egész életében lovakkal foglalkozott.

89

Clive számára az amerikai paint lovak tenyésztése több volt, mint hobbi. Sokkal nagyobb örömét lelte benne, mint a marhatenyésztésben, de az utóbbi több pénzt hozott a konyhára. Sadie egy szék támlájára terítette a kabátját, és leült Carolynn mellé. – Mindig óvatosan bánik velük. Előfordult párszor, hogy egy ló megrúgta, vagy rálépett, vagy ledobta a hátáról, de sosem sérült meg komolyabban. Soha nem volt olyan sérülése, ami miatt pár óránál többet kellett volna kórházban töltenie. Összevarrták, amit kellett, és kész, mehetett haza. – Hogyan történhetett? – Nem tudom. Tyrus hívott néhány órája, de alig mondott valamit. Állítólag valami gond volt a vezetőszárral. Apád kötötte ki, és közben valahogy Maribell és Diamond Dan közé keveredett. Tyrus Pratt volt a farmon a paint lovakért felelős jószágigazgató, és az igáslovakkal is ő foglalkozott. – Engem miért nem hívott fel senki? – Nem tudjuk a számodat – Clara Anne kifújta az orrát, majd hozzátette: – Csak ültünk itt, és vártuk, hogy haza gyere. És amíg vártak, addig ő ott hetyegett egy olyan pasassal, akit alig ismer. – Mi Tyrus telefonszáma? Clara Anne odatolt egy papírfecnit Sadie elé, és a lap tetejére mutatott: – Itt a száma, meg a laredói kórházé is. Tyrusé az alsó. Egy szállodában tölti az éjszakát. Sadie felállt, és a falon lévő telefonhoz lépett. Tárcsázta a kórház számát, bemutatkozott, majd kapcsolták neki a sürgősségi osztály ügyeletes orvosát, aki az apját fogadta. Az orvos olyan kifejezéseket használt, mint „traumatikus légmell” és „mellüreg”, ami hétköznapi nyelvre fordítva annyit tesz, hogy Clive komoly tüdősérüléseket szerzett, amelyeket az erős ütés okozott. Egy csövet kellett a tüdejébe vezetni. Néhány bordája eltört, kettő el is mozdult a helyéről, és a lépét is érték sérülések. Az orvosok óvatosan bizakodóak voltak. Remélik, hogy egyik sérülés sem olyan, hogy műteni kelljen. Jelenleg az intenzív osztályon van, lélegeztetőgépen. Mélyaltatásban

90

tartják addig, amíg magától nem képes levegőt venni. Az orvos szerint a két legnagyobb rizikófaktor Clive életkora és a tüdőgyulladás veszélye. Sadie megtudta a nevét és a telefonszámát annak a tüdőgyógyásznak, aki az apját kezeli, illetve annak a geriátrikusnak az elérhetőségét, aki a gyógyulás folyamatát kíséri figyelemmel. Geriátrikus. Sadie várt, amíg kapcsolták az intenzív osztály nővérszobáját. Geriátrikus, azaz az idős emberekre specializálódott szakorvos. Mindig is tudatában volt annak, hogy az apja öreg. Clive idősebb volt, mint a vele egykorú lányok apukái. Mindig is régimódi ember volt, aki tántoríthatatlanul járta a maga útját. Öreg volt és mogorva, de Sadie soha nem gondolt rá úgy, mint egy igazán idős emberre. Valahogy az a kifejezés, hogy „idős”, soha nem illett Clive Hollowellre. Nem tetszett neki a gondolat, hogy az apja idős ember. Az apja ápolónője válaszolt a kérdésekre és érdeklődött, hogy Clive szed-e valami mást is a vérnyomásgyógyszerén kívül, amit megtaláltak nála, a táskájában. Sadie nem is tudta, hogy az apja magas vérnyomással küzd. – Szed apa mást is a vérnyomáscsökkentőn kívül? – kérdezte az ikrektől. Carolynn és Clara Anne vállat vont. Sadie nem lepődött meg, hogy ők, akik több mint harminc éve éltek együtt az apjával, nem tudták, hogy Clive-nak vannak-e egészségügyi gondjai. Ez nem olyasmi volt, amiről az apja bárkivel is beszélt volna. A nővér megnyugtatta Sadie-t, hogy állapota stabil és kényelmesen pihen. Megígérte, hogy ha változás áll be, telefonál. Sadie üzenetet hagyott az orvos rögzítőjén és azonnal repülőjegyet foglalt Laredóba, Hustonon át. Azután hazaküldte a Parton ikreket azzal, hogy megígérte nekik: telefonál, mielőtt reggel kilenckor felszáll a gépe. Adrenalin száguldozott az ereiben és a lábaira mázsás súlyként nehezedett a fáradtság, amint felvonszolta magát a hallból induló lépcsőn a szobájába. A hall falát a Hollowellek több generációjának portréi díszítették. Komor tekintetek meredtek rá a képekről.

91

Gyerekkorában azt gondolta, hogy azért néznek olyan szigorúan, mert helytelenítik a viselkedését. Úgy gondolta, ez a mogorva rosszallás annak szól, hogy valójában mindnyájan tudják, mikor rohangál a házban, mikor nem eszi meg a vacsorát, vagy mikor hajítja be a ruháit az ágy alá, ahelyett, hogy szépen eltenné őket. Tinédzserként akkor érezte magán a rosszalló tekinteteket, amikor pár barátjával túl hangosan hallgatták a zenét, vagy amikor spiccesen vonszolta haza magát egy-egy jól sikerült buli után, vagy éppen amikor valami pasival kavart. Immár felnőttként tudta, hogy a komor arcok valójában az idők szavát tükrözik, ami hiányzó fogakban és rossz szájhigiéniában ölt testet, de furcsamód mégis érezte azt a régi rosszallást – ezúttal azért, ami az unokatestvére esküvőjén történt. Meg azért, mert el akar menni Texasból, és nem is tervezi, hogy valaha visszatér. Továbbá azért, mert nem tudta, hogy idős apja magas vérnyomással küzd, és arról sem volt fogalma, hogy milyen egyéb gyógyszereket szed. Tényleg volt lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy nem vonzza a texasi életforma, de leginkább az zavarta, hogy képtelen bármiféle vonzódást is érezni a négyezer hektáros családi birtok iránt, amely egyszer majd így is, úgy is az ő tulajdonába kerül. Vagy legalábbis nem kötődött annyira, amennyire kellett volna. Semmiképp sem úgy, mint azok a Hollowellek, akik a portrékról néztek le rá. Bement a szobájába és felkapcsolta a villanyt. Épp úgy nézett ki minden, mint amikor tizenöt évvel ezelőtt elment. Ugyanaz az antik fémágy, ami még a nagymamájáé volt. Ugyanazok az antik tölgyfa bútorok. Lehúzta a cipzárját, és a habos-babos ruhát az ívelt háttámlájú, magas fülesfotelre dobta. Melltartóban és bugyiban végigment a hallon a fürdőszobába, és kinyitotta az oroszlánlábakon álló kád vízcsapját. Kitárta a gyógyszeres szekrényt és megakadt a tekintette a tükörképén. Csak egy üveg aszpirint és egy doboz ragtapaszt talált a szekrényben, más, receptre adható gyógyszer nem volt benne.

92

A melltartót és a bugyit a fehér padlólapokra ejtette, és beállt a kádba. Behúzta a zuhanyfüggönyt, és zuhany-állásba tette a vízcsap karját. A meleg víz jólesően simogatta az arcát. Behunyta a szemét. Az este rosszból borzalmassá, borzalmasból pedig rettenetessé vált. Az apja kórházban van Laredóban, a haja olyan kemény, mint egy sisak, és olyannyira elragadtatta magát, hogy hagyta, hogy egy férfi benyúljon a ruhája alá, mi több, a bugyijába is! Nem akart Vince-re gondolni. Az apja iránt érzett aggodalom nem is nagyon engedett teret más gondolatoknak. Rendbe fog jönni, mondogatta magában, miközben a haját samponozta. Minden rendben lesz, bátorította magát, miközben egy törölközőt csavart maga köré és az apja fürdőszobájában lévő gyógyszeres szekrényhez ment. Mindössze egy fél tubus fogkrémet és egy csomag gyomorpanaszok elleni Rolaids tablettát talált. Még akkor is magát nyugtatgatta, amikor aludni indult: minden rendben lesz apával, rendbe fog jönni. Pár órával később felébredt. Fogta a kistáskát, amit akkor pakolt be, amikor elindult ide Arizonából. Magában azt mormolta, hogy az apja a korához képest jól tartja magát, erős és szívós. Útban a reptérre felhívta Renee-t, és elmondta neki, hogy mi a helyzet. Úgy saccolta, egy hétig lesz távol. Rendre végigbeszélték, hogy az asszisztense mi mindent csináljon a távollétében. *** Miközben felszállt az Amarillóból Hustonba tartó gépre, arra gondolt, hogy az apja számtalanszor esett le lóról, és nem egyszer fordult elő vele, hogy akár egy öt és fél mázsás bika telibe kapta és felrúgta. Az ilyen kalandok után Clive ugyan húzta egy kicsit a lábát, de mindig túlélte. Amíg a hustoni reptéren három órát várakozott, hogy felszállhasson a Laredóba tartó gépre, azzal biztatta magát, hogy az apja egy igazi túlélő. A repülőút mindössze egy óra volt. Az apja szerencséjéről lamentált akkor is, amikor autót bérelt, beütötte a

93

koordinátákat a GPS-be, és a kórházhoz hajtott. Amikor beszállt a liftbe, hogy feljusson az intenzív osztályra, sikerült meggyőznie magát arról, hogy az orvosok túldramatizálták az apja állapotát. Mármár azt remélte, hogy aznap hazaviheti. Amikor azonban belépett a kórterembe, és meglátta őt, őszen és fáradtan, csövekkel a szájában, nem tudott tovább hazudni magának. – Apa? – elindult az ágy felé. Clive arcán volt egy zúzódás, és a szája szélén alvadt vér vöröslött. A műszerek csipogtak és sípoltak, a lélegeztetőgép természetellenes szívó hangokkal töltötte be a helyiséget. Sadie szíve összeszorult, és képtelen volt normálisan lélegezni. Érezte, hogy valahol a szemgolyója mögött összegyűlnek a könnyek, de a szeme száraz maradt. Ha volt valami, amit az apjától tanult, akkor az az volt, hogy a nagylányok nem sírnak. – Tartsd vissza a sírást – mondta az apja, amikor gyerekkorában egy paint ló megrúgta, és a földön feküdt, sajgó fenékkel. Ő pedig visszanyelte a könnyeit. Nem is emlékezett rá, mikor sírt utoljára. Minden fájdalmas érzést elnyomott magában, és odament az ágyhoz. Az apja hideg és száraz kezét a kezébe fogta. Egy pulzusmérő volt Clive mutatóujjára csíptetve; élénkvörösre színezte az ujjbegyét. Tegnap is ilyen öregnek látszott a keze? Ennyire élesen kirajzolódtak a csontok és ilyen nagyok voltak a bütykök? Az apja arca és szeme még beesettebbnek tűnt, az orrcimpája még keskenyebbnek. Közelebb hajolt hozzá: – Apa? A gépek csipogtak, a lélegeztetőgép mozgatta az apja mellkasát, fel és le, fel és le. Clive nem nyitotta ki a szemét. – Jó napot – mondta a nővér, amint belépett a szobába. – Yolanda vagyok. Vidám szivárványok és mosolygós napocskák díszítették a köpenyét; a mintás anyag éles ellentétben állt a kórterem végzetes hangulatával. – Maga bizonyára Sadie. A nővér, akivel tegnap este beszélt, szólt nekünk, hogy ma délután várható az érkezése – megnézte a műszerek jelzéseit, és ellenőrizte az intravénásán bekötött csövet.

94

Sadie elengedte az apja kezét, a lepedőre tette, és elállt a nővér útjából. – Milyen állapotban van? Yolanda felpillantott és leolvasott egy értéket az infúziós tasak oldaláról: – Beszélt már az orvosokkal? Sadie nemet intett és az ágy lábához ment. – Amikor visszahívtak, épp a repülőn voltam. – Olyan az állapota, amilyen egy ilyen korú embertől várható – átment az ágy másik oldalára, és ellenőrizte a katéteres tasakot: – Ma reggel leállítottuk a nyugtatóját. Elég harcias volt. Naná, hogy az volt. – Ez normális reakció. – Normális reakció? Miért állították le a nyugtatót? – kérdezte, mert nem értette az összefüggést. – A nyugtató segít abban, hogy lassan újra eligazodjon a környezetében, és felmérje a helyzetét, és segít abban is, hogy levehessük a gépről. – Mikor veszik le? – Nehéz előre megmondani. Attól függ, hogy mikor tud majd újra egyedül lélegezni, és mikor jut elegendő oxigénhez a szervezete – Yolanda felemelte az ágy fejrészét, és néhány újabb adatot ellenőrzött. – Szólok a kezelőorvosainak, hogy megérkezett. Ha bármire szüksége lenne, hívjon bátran. Sadie leült az egyik székre az ágy mellé, és várt. Öt órakor előkerült a tüdőgyógyász, és elmondta Sadie-nek mindazt, amit már eddig is tudott. A világon semmi újat nem tudott mondani. Clive eltörte pár bordáját, kilyukadt a tüdeje, károsodott a lépe, és várniuk kell, hogy kiderüljön, hogyan reagál a szervezete a gyógykezelésre. A geriátrikus közlékenyebb volt, de mondott olyan dolgokat, amelyeket Sadie nem szívesen hallott. Az idős páciensek kezelése rengeteg rizikóval jár, és nagy az akut tüdőelégtelenség, tüdőgyulladás és trombózis kockázata is. A hatvan év fölöttieknél a sérülések következtében az elhalálozás kockázata kétszer nagyobb, mint a fiatalabbak esetében.

95

Sadie megdörzsölte az arcát. Nem fogja hagyni, hogy a tüdőelégtelenség, a tüdőgyulladás és a trombózis gondolata befészkelje magát az agyába. – Ha feltételezzük, hogy elkerülik ezek a betegségek, akkor meddig kell a kórházban maradnia? Az orvos sokatmondóan Sadie-re nézett, és a lány már tudta, hogy nem fog örülni a válasznak: – Ha csak csoda nem történik, hosszú időbe telik majd, mire az édesapja felgyógyul. Igaz, hogy öreg volt, de erős, és ha valaki, akkor Clive Hollowell jó eséllyel számíthatott a csodára. Aznap este, amikor elment a kórházból, talált egy helyi bevásárlóközpontot. Vett magának alsóneműt a Victoria's Secretben, és néhány kényelmes nyári ruhát és jógaöltözetet a Macyben és a Gapben. Kivett egy szobát a Residence Innben, közel a kórházhoz, és beadta az újonnan vásárolt ruháit a szálloda mosodájába. Megnézte az e-mailjeit és alaposan áttanulmányozta a több millió dollár értékű Fountain Hill-i ingatlanra vonatkozó vásárlói ajánlatot. Felhívta az ügyfelét az ajánlattal, csinált egy megbízási szerződést, itt-ott csinosítgatott a szövegezésen, és az egészet efaxként továbbította a vevő ügynökének. Lehet, hogy Laredóban ragadt, de képben volt. Megvárta az ügynök válaszát, majd felhívta az ügyfelét, és eldöntötték, hogy elfogadják az ajánlatot. Renee a zárással kapcsolatos többi ügyletet már el tudja intézni, így Sadie lefeküdt, és aludt, mint a bunda másnap reggel nyolcig. Az új ruhái tisztán várták az ajtaja előtt. Lezuhanyozott, dolgozgatott egy kicsit a számítógépén, és a napi első vizit idejére már a kórházban volt. Végignézte, ahogy az orvosok kitisztítják a légzőcsövet, leszíjazzák az apja kezét és lábát, hogy egy rövid időre visszahozzák a mesterséges kómából. Mondták Clive-nak, hogy Sadie is ott van. – Itt vagyok, apa – szólalt meg Sadie. Az apja igyekezett kiszabadítani a kezét a szíjak szorításából. Kék szemében vad zavarodottság tükröződött, amint Sadie hangjának irányába nézett.

96

Egy fáradt mormogás hangzott fel a torkából, amikor a lélegeztetőgép levegőt préselt a tüdejébe. Tartsd vissza, Sadie. – Jól van, minden rendben lesz – hazudta Sadie. Amikor ismét beadták Clive-nak a szükséges nyugtatókat, Sadie odahajolt az apja füléhez, és ezt suttogta: – Holnap is itt leszek. Azután maga köré fonta a karjait, és kiment a szobából. Szorosan tartotta magát, éppúgy, mint kislány korában, amikor nem volt ott senki, akihez odabújhatott volna. Amikor senki sem volt, aki átölelje, amikor úgy érezte, hogy darabokra hullik az élete. A folyosó végén lévő ablakokhoz sétált, kinézett a parkolóra és az azt szegélyező pálmafákra anélkül, hogy eljutott volna a tudatáig a látvány. Remegett, és még erősebben szorította magát. Tartsd vissza, Sadie. A nagylányok nem sírnak, még akkor sem, ha ettől megkönnyebbülnének. Olyan könnyű lenne utat engedni a könnyeknek, sokkal könnyebb, mint visszatartani őket. Vett egy mély levegőt, aztán lassan kifújta, és amikor újra az apja szobájába lépett, Clive már békésen pihent. A következő nap nagyon hasonló volt az előzőhöz. Beszélt az orvosokkal az apja állapotának változásáról, a kezelésről, és épp, mint előző nap, kényszerítette magát, hogy az ágya mellett maradjon, amikor visszahozták a nyugtatásból. Az apja lánya volt. Kemény volt, akkor is, amikor belül darabokra tört benne minden. Egy héttel a baleset után Sadie elérkezettnek látta az időt, hogy rendezze a munkájával kapcsolatos teendőket. Beszélt a brókerével, és az ügyfeleit átirányította más ügynökökhöz. Szembe kellett néznie a ténnyel, hogy az apjára nem vár semmiféle csoda. Hosszú ideig fog tartani a felépülése, és Sadie erre az időre kénytelen búcsút mondani a valódi életének. Clive mindennap egy kicsivel hosszabb ideig volt magánál, és megkezdődött a lélegeztetőgépről való levétel folyamata. Amikor a baleset után másfél héttel Sadie belépett a szobába, már nem volt ott a lélegeztető, a helyét egy orrkanül vette át. Az apja aludt. Egy kis megkönnyebbülést érzett, amikor odament az ágyhoz. – Apa – szólította meg, egészen fölé hajolva. Még mindig ott voltak a műszerek, figyelték az életfunkcióit, és sóoldatot meg

97

mindenféle gyógyszereket kapott infúzióban. A bőre még mindig fakó volt. – Apa, itt vagyok. Clive kinyitotta a szemét: – Sadie? – a hangja fájdalmasan reszketeg volt. Sadie elmosolyodott: – Igen. – Miért... – kérdezte, de szava köhögésbe fulladt és reszkető kézzel kapott az oldalához. – Az a rohadék – káromkodott két köhögés között. – Jézusmária, szentjózsef! Az oldalam ég, mint a rossznyavalya! Yolanda, a mosolygós, szivárványos köpenyű nővér volt szolgálatban: – Kér egy kis vizet, Mr. Hollowell? – Nem kérek – egy újabb köhögőrohamban tört ki, és Sadie összerezzent – semmiféle istenverte vizet! A francba is! Yolanda Sadie-hez fordult, és azért csak kitöltötte a vizet: – Néhány páciens meglehetősen ingerült a nyugtatás után. A stressz és a zavarodottság teszi. Nem, nem. Ebben tévedett. Ez nem volt más, mint Clive Hollowell valódi természete. *** A rossz emlékű esküvős malőrt követő hétfőn Vince felhívott egy amarillói bankot, és egy két héttel későbbi napra kért időpontot egy hitelügyintézőhöz. Évekkel ezelőtt is vett fel kölcsönt, hogy be tudja indítani a mosodás vállalkozását, és emlékezett arra, mi a dolgok menete. Ezúttal azonban nem fog élni a veteránoknak járó kölcsönprogram adta lehetőséggel, mert most félmillió dollárnál nagyobb összegre volt szüksége. Megszerezte egy pénzügyi szakértő és egy ingatlanbecslő elérhetőségét, és mindkettejükkel időpontot egyeztetett. Elkészítette az üzleti tervet és előkészítette a pénzügyekkel kapcsolatos iratokat, a bankszámlaadatoktól kezdve a nyugdíj-előtakarékossági papírjain át egészen a tőkeszámlákig. Megszerezte a Gas and Go pénzügyi

98

kimutatásait az elmúlt öt évre visszamenően, és megkérte a húgát, hogy menjen el a seattle-i raktárba, ahol a személyes holmiját tartotta, és küldje el neki az elmúlt két évre vonatkozó adópapírjait. Valamilyen oknál fogva Autumn küldött neki még egy pár doboznyit a személyes holmija közül is, fotókat, érmeket, kitüntetéseket és ajánlóleveleket is, valamint azt a Trident jelvényt, amelyet Wilson édesanyjától kapott a temetés napján. Amikor elérkezett az idő, hogy a bankba menjen, úgy érezte, rendesen felkészült. Megvolt az értékbecslő szakvéleménye és a számszaki ellenőrzés dokumentumai is. Alapos volt és felkészült. Nem úgy, mint egy kiscserkész, hanem mint egy SEAL-katona. Ha volt valami, ami hátráltathatta az adásvételi folyamatot, az Luraleen néni enyhén szólva hanyag könyvelése. A kimenő és bejövő számlák teljes összevisszaságba keveredtek, de a Gas and Go valahogy mindig megúszta az adóellenőrzéseket. Lehet, hogy Luraleen pénzkezelése egy fabatkát sem ért, de nagyon bőkezű volt, amikor a környezetvédelmi szabálysértésekkel kapcsolatos bírságokat kellett rendeznie. Az épületre ráfért volna egy felújítás, de az üzemanyagtartályok jó állapotban voltak. És az, hogy Luraleen néni pár száz dollárral kevesebbet kért az üzletért, mint a tényleges piaci értéke, meggyőzte Vince-t arról, hogy nem lesz gond, és meg fogja kapni a kölcsönt. De természetesen mindig lehetnek váratlan buktatók, amelyek lassíthatják a folyamatot. Vince mindennél és mindenkinél jobban utálta a váratlan buktatókat. Amíg a bank válaszát várta, igyekezett mindent megtudni a kisboltok üzemeltetéséről. Találkozott a beszállítókkal, Luraleen két alkalmazottjával: Patty Schulzcal és George „Bogár” Larsonnal. Mindketten alkalmasnak tűntek a feladatra, de egyikük sem volt kiemelkedően jó munkaerő, sőt, inkább meglehetősen érdektelennek látszottak, bármiről is volt szó. Na, jó, talán a jalapeno paprikás hot dog iránt mutattak némi érdeklődést. Ha átveszi a Gas and Go-t, Patty és Bogár bizony jobban teszi, ha összekapja magát, mert az biztos, hogy többet kell mozdítaniuk, ha meg akarják tartani a

99

tízdolláros órabérüket. Nem annyiból áll itt a munka, hogy az ember üldögél a bárszéken, és cigarettát meg sört blokkol. Más változások bevezetését is tervezte. Először is beszerez egy kőtörő kalapácsot. A SEAL tagjaként a rajtaütéses bevetések specialistája volt, de a rombolás sem volt ellenére. Másodszor, ha ő lesz a tulaj, a Gas and Go éjfélig lesz nyitva, nem este tízig, és pláne nem akkor, amikor – a mostani gyakorlat szerint – Luraleennek úgy tartja kedve. Második hete volt Lovettben, amikor átvette Luraleentől az éjszakai műszakot és a zárással járó feladatokat. Az elmúlt pár éjszaka során megtapasztalta, hogy a lovetti ember szeret pletykálni. Ez a helyiek második természete. Olyan, mint a levegővétel, vagy a helyi akcentus és a szleng. Egy éjszaka egy Snickers és egy csésze koffeinmentes kávé mellett Deeann Gunderson azt mesélte neki, hogy Jerome Leon a felesége háta mögött Tamara Perdue körül legyeskedik. Deeanné volt a Deeann's Kincsei nevet viselő butik. Csinos, harmincvalahány éves, kétgyermekes elvált családanya volt. Vince tudomására hozta, hogy több is érdekelné, mint egy kis csoki és pletykálgatás, és azt is elmondta, hogy minden második hétvégéje szabad. Amíg ki nem derül, hogy Deeann apát keres a gyermekeinek, Vince nem tartotta kizártnak, hogy él az ajánlattal. Nem volt semmi kifogása a gyerekek ellen, csak a mamák ellen, akik maguknak férjet, a gyerekeiknek pedig új apukát igyekeztek szerezni. Hallotta, hogy valaki elütötte Velma Patterson kiskutyáját, és azt is, hogy Daisy és Jack Parrish családjába hamarosan kisbaba érkezik. Megtudta, hogy Sadie Hollowell Laredóban van beteg édesapjával. Úgy tűnt, mindenkinek van véleménye a Hollowell családról általában, és persze Sadie-ről is. Néhányan, mint Luraleen néni, úgy vélekedtek, hogy hálátlan gyermek. Mások az apát tartották nemtörődömnek, olyan embernek, akit inkább érdekelnek a marhák és a lovak, mint a saját gyermeke. Bármi is volt a véleményük, imádtak beszélni. Nem mintha Vince-t ez egy kicsit is érdekelte volna. Az épp arra tévedő, csak tankolni megálló alkalmi vásárlók mellett a Gas and Go-nak voltak törzsvevői is, akik majdnem

100

mindennap ugyanabban az időpontban beugrottak egy kólára, tankolni, vagy legurítani egy sört. Ezek között a visszajáró vendégek között volt Becca Ramsey is, aminek – valljuk be – Vince nagyon nem örült. – Vince! – sikoltotta, amikor először meglátta a Gas and Go-ban, olyan kitörő lelkesedéssel, mintha régi barátok lennének: – Hát Lovettben maradsz? Azon tűnődött, hogy valami hazugsággal meg tudna-e szabadulni tőle: – Egy kis ideig. Ezek után Becca az amarillói Milán Divatintézetből hazafelé bebetért, hol egy csomag rágógumiért, hol egy szelet csokiért vagy egy Rockstar magazinért. A kis Becca a szépségiparban akart elhelyezkedni, és ezzel kapcsolatos tanulmányokat folytatott. Ezenfelül valami miatt a fejébe vette, hogy Vince-t érdekli, hogy megy a sora. – Ha még egy öreg hölgynek be kell dauerolnom a haját – mondta elkínzott hangon –, esküszöm, kinyiffanok! – Ühüm – mormogta Vince, miközben blokkolta az energiaitalt, amit Becca vett. – Láttam, hogy Slade annak a Lexa Jane-nek, tudod, a lotyónak a kocsijában furikázik. Annyira le van égve, hogy még azt sem engedheti meg magának, hogy saját kocsija legyen. Vince hirtelen szúró fájdalmat érzett a bal szemében, mintha egy tűt szúrtak volna a szembogarába. Másnap Becca megint bement hozzá, hogy elújságolja, életében először vágott tépett bubifrizurát, a legújabb divat szerinti fazont. Vince hat év óta először látta előnyét annak, hogy halláskárosodást szenvedett. Talán ha azt a fülét fordítja felé, amelyikre nem jól hall, akkor kirekesztheti a tudatából a lány hangját. Vagy végre kifogy a mondanivalójából, és befogja a száját. – És amikor kész lettem vele, képzeld, már nem látszott, hogy milyen lapátfülei vannak! – nevetett, majd folytatta: – El sem tudod képzelni, hány olyan lány van, aki egyszerűen képtelen ezt a bubit megcsinálni!

101

Nincs ekkora szerencséje. A világ legjobb hadseregében kapott kiképzést, de azt nem tudta, hogyan menekülhetne meg ebből a helyzetből. Ki tudott jönni minden kutyaszorítóból, de úgy tűnt, Becca csapdájából nem tud kikeveredni, hacsak nem úgy, hogy szorítófogást alkalmaz a lányon és a földre kényszeríti. – Jövő héten szülinapi bulit tartok. – Hányadik szülinapod lesz? – kérdezte, miközben beütötte a gépbe a Big Hunk csokit. Vince arra tippelt, hogy Becca a nagykorúság környékén járhat. Vannak olyan fickók, akiknek nincsenek aggályaik azzal kapcsolatosan, hogy fiatal és csinos lányokkal kezdjenek ki. Vince nem tartozott közéjük. Az érett nőket szerette, akik nem sírják tele a párnájukat. – A huszonegyedik. Amikor ő volt huszonegy éves, épp befejezte a kiképzést és a csapatához vezényelték. Teljesen el volt telve magától, tombolt benne a tesztoszteron, és a legyőzhetetlenség érzése járta át. Arrogáns volt, szívós, és egy sor olyan képessége fejlődött ki addigra, amelyek ezeknek az érzéseknek újabb táptalajt adtak. – El kéne jönnöd, és innod kellene velem pár pohárka töményét – mondta Becca, miközben előbányászta a pénztárcáját, és odanyújtott Vince-nek egy ötdollárost. – Nem hinném, hogy ez jó ötlet. – Miért ne? Elvégre barátok vagyunk. Visszaadta a visszajárót, és ránézett az előtte álldogáló butuska lányra. Ő valóban úgy gondolta, hogy barátok. – Mióta vagyunk mi barátok? – Hát amióta Tally Lynn esküvőjén beszélgettünk. Mellettem voltál, Vince. Jézusatyám! Azt hitte, hogy miatta ült Vince a menyasszony szobájában. Azért volt ott, mert Sadie Hollowellnek köszönhetően hatalmas erekciója volt, és ki kellett várnia, amíg elmúlik! – Segítettél, hogy megértsem, Slade egy sekélyes, semmirekellő alak, és jobban járok nélküle, mint vele. – Tényleg? – nem emlékezett, hogy ilyesmit mondott volna. Becca elmosolyodott:

102

– Ennél én többet akarok. És többet is érdemlek, így hát továbbléptem. Hirtelen Vince nagyon kellemetlenül érezte magát, mint az, akinek éppen a szeme közé céloznak, és teljesen fegyvertelenül éri a támadás. Az ajtó fölé függesztett csengettyű csilingelt, és Vince a nagy barna szemekről a belépő nőre emelte a tekintetét. Annak a nőnek a pillantásával találkozott, aki nem egyszer és nem egyféleképpen okozott neki kellemetlen perceket. Szőke sörény, laza, kusza lófarokba fogva, gyűrött ruha, és egy cipzáras kapucnis felső. Rémesen nézett ki, de valamilyen oknál fogva Vince teste úgy reagált, mintha kisiskolás lenne, és a legcsinosabb lány lépett volna be a szexuális felvilágosításról szóló tanórára.

103

NYOLCADIK FEJEZET

Sadie benyitott a Gas and Go ajtaján, és a vállára akasztotta a táskáját. Az nem kifejezés, hogy fáradt volt. Az elmúlt két hetet a laredói kórházban töltötte és alig egy órája szállt le a gépe Amarillóban. Négy órát kellett várnia a csatlakozásra Dallasban, így nemcsak kimerült volt, hanem rettenetesen feszült is. A lófarka az egyik oldalra csúszott, és a szemei jojóztak. Rettenetesen nézett ki, de emiatt egy cseppet sem izgatta magát. Beccára pillantott, és a mögötte álló, széles vállú férfira. Vince tekintete olyan komor volt, mint az égbolt vihar előtt. Sötét arcszíne még drámaibbá tette a hatást. Óriási! Tehát még mindig a városban van. Sadie-nek arra végképp nem volt energiája, hogy a külseje, Vince jelenléte vagy a kettejük között történt dolgok miatt aggódjon. Igen, lehet, hogy másnap, visszagondolva majd, cikisnek fogja tartani a helyzetet. Addigra talán kipiheni magát és rendezi a gondolatait. Nyilván eszébe jutnak majd az esküvőn történtek, és a férfi forró érintései. Meg ami azután jött... – Szia, Sadie – Becca elé sietett és megölelte, mintha ezeréves barátok lennének. – Hallottam, mi történt az apukáddal. Hogy van? Sadie meglepődött, milyen jólesett neki Becca ölelése: – Vacakul – felelte, majd hátrébb lépett, és a lány hatalmas barna szemébe nézett. – Köszönöm a kérdésed. Az orvosok azt mondták, hogy még pár hét kell ahhoz, hogy egyáltalán szállítható állapotban legyen, akkor egy amarillói klinikára kerülhet, ahol majd hónapokig tartó rehabilitáción kell részt vennie. – Hamarosan Amarillóba szállítják egy rehabközpontba – mondta Sadie. Hát emiatt volt most újra Lovettben. Beszélnie kell egy

szakértővel, aki egyértelműen megállapítja, hogy Clive-nak milyen utókezelésre lesz majd szüksége. Mihez is kezdenek majd egy házsártos, öreg cowboyjal, akinek nem erőssége az önuralom? – Úgy tudtam, azt tervezted, hogy hazamész. Akkor mégis maradsz még egy darabig? – kérdezte Becca. – Igen, valószínűleg maradok pár hónapig. Lovettben ragadt tehát, méghozzá hónapokra. Gondját kell viselnie az apjának, aki egyáltalán nem akarta, hogy bárki is a gondját viselje, és úgy tűnt, a legkevésbé a lányától tudja ezt elviselni. Sadie behúzta a vállát, és Becca mellett elhaladva a hűtők felé vette az irányt. Lehet, hogy Sadie elméje túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy felidézze, pontosan mi is zajlott kettejük közt a menyasszony öltözőjében, de a Vince-ből most is felé áradó tesztoszteron a testét nagyon is élénken emlékeztette a történtekre. Az érzés hullámként söpört rajta végig, és vihart kavart a lelkében. – Tally Lynn esküvőjén mindenki csodálkozott, miért rohantál el a csokordobás előtt. Most már tudjuk, mire volt az a nagy sietség. Sadie fáradtan megtorpant, és a válla fölött Vince-re pillantott. – Igen? Vajon Vince elmondta Beccának, mi történt? Vagy valaki meglátta őket együtt? Vince egy szót sem szólt, csak az egyik bozontos fekete szemöldökét húzta fel sokatmondóan. – Hát persze. Ha az én papám szenvedett volna balesetet, én is elrohantam volna anélkül, hogy bárkitől is elköszöntem volna. Sadie megkönnyebbülése szemmel látható volt, és Vince elnevette magát. Mély, szívből jövő nevetés volt, de Sadie túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy bármi jelentőséget tulajdonítson neki. – Na, mennem kell – jelentette ki Becca. – Majd találkozunk, Sadie. – Szia, Becca – Sadie megragadott egy zacskó Cheetost és a hűtők felé vette az irányt. Nos, egyedül maradt Vince-szel. A férfi egy fehér, testére simuló pólót és bézsszínű cargo nadrágot5 viselt. Micsoda vállak! Mögötte, egy állványon színes papírdobozokban 5

Bő szabású, lezser, sokzsebes nadrág. Sportos viselet, oldalzsebekkel.

105

sokféle cigaretta. Úristen! Az esküvőn is ilyen bitang jól nézett ki? Nem csoda, hogy hagyta, hogy a szoknyája alá nyúljon. Letette a chipset és a kólát a pultra egy doboz Slim Jim mellé. Reménykedett, hogy Vince nem fogja szóba hozni azt az éjszakát. – Szóval itt dolgozol. – Itt – Vince Sadie-re nézett. A tekintete egy pillanatra a lány ruhájára vándorolt. – Katasztrofálisan nézel ki. – Hű – motyogta Sadie, majd arra gondolt, vicces, hogy épp most fordult meg a fejében, milyen szuperül néz ki ez a pasi. – Köszi. Vince hosszú ujjaival beütötte az összeget a gépbe: – Csak mondom, hogy érdemes lenne megfésülködnöd, mielőtt emberek közé mész. Sadie elővette a táskájából a pénztárcáját: – Illemet nem tanítanak a SEAL-nél? – Dehogynem! A Billy Machen táborban. A felderítés és a robbantás közé volt beiktatva az órarendbe. – Nyilván lógtál. Eddig nagyszerűen megy minden. Nem hozta fel a témát. Még mindig jobb volt arról diskurálni, milyen pocsékul néz ki Sadie, mint arról az éjszakáról. – Az SEAL QT-ről nem lehet ellógni, egy órát sem hagyhatsz ki, mert akkor vége, csókolom! – Mi az a QT? – kérdezte Sadie, a chipses zacskót szorongatva. – A SEAL kiképzőtréningje. – És pontosan mire képezik ki a SEAL-alakulat tagjait? – érdeklődött tovább, no, nem mintha kicsit is érdekelte volna, de legalább nem volt kényes téma. – A rosszfiúk levadászására és a világ megmentésére. – Valószínűleg a lerobbant autók megjavítása nem szerepel a kiképzés anyagában. Azt hittem, a SEAL tagjai olyan pasik, akik mindenféle „McGyver-es” helyzetben megállják a helyüket. – Igen, nos, aznap nem volt nálam sem gemkapocs, sem gyurmaragasztó. Sadie majdnem elmosolyodott: – Mivel tartozom?

106

Vince ránézett és elmosolyodott. De ez nem az a kedves mosoly volt, amit Sadie Tally Lynn esküvőjén látott. A kedves fiú időközben eltűnt valahol. – A legjobb esetben is egy köszönömmel. Sadie kérdőn a vásárolt árucikkekre mutatott: – Azt akarod, hogy megköszönjem a kólát és a chipset? – A kóla és a chips öt dollár és hatvan cent lesz. Sadie átnyújtott hat dollárt. – De még mindig tartozol az estéért. Sadie arra gondolt, hogy kár volt reménykednie. Vince beszélni akart róla. Nagyszerű! – Köszönöm. – Egy kicsit elkéstél ezzel. A tekintete Sadie szájára vándorolt. A múltkor Sadie még úgy találta, hogy szexis ez a nézés. Ma este túlzásnak érezte. – Lássuk csak, mennyibe is kerül manapság egy orgazmus? – Vince úgy tett, mintha hangosan gondolkodna. – Arra gondolsz? Sadie-t úgy nevelték, hogy kedves legyen, és hölgyhöz méltóan viselkedjen, bármi is történjék, függetlenül attól, milyen udvariatlanul bánnak vele. Mosolyogjon, és mondja azt, hogy „egyem a szívedet”, majd forduljon sarkon, és sétáljon el. Mostanra már nem maradt benne egy fikarcnyi kedvesség sem. Tele volt a hócipője azzal, hogy ellenszenves bunkókra mosolyogjon. – Tartsd meg a visszajárót és azzal kiegyenlítettük a számlát. Vince szája sarkában mosoly bujkált: – Kedvesem, te azt gondolod, hogy az orgazmusod mindössze negyven centet ért? – Volt már jobb – mondta Sadie, és magában hozzátette: jobb lehetett, de gyorsabb nem, az biztos. – Akkor is többet ér, mint negyven cent. Legalább kétszer mondtad, hogy „Ó, istenem”. – Ha igazán jó lett volna, több mint kétszer mondtam volna.

107

– Alig nyúltam hozzád, és máris elmentél – Vince Sadie tenyerébe ejtette a visszajárót. – Ez pedig azt jelenti, hogy többet ért, mint negyven cent. Sadie a markába szorította a pénzt, és a kapucnis felsője zsebébe tette. – Akkor, ahogy látom, megint nem vagyunk egálban. Vince hunyorított, és kaján mosollyal az ábrázatán megcsóválta a fejét: – Sosem jó érzés megadni a tartozást. Sadie fogta a táskáját, és nem igazán tudta, mit is mondjon, amikor megszólalt az ajtó fölé szerelt csengettyű. A hang irányába mutatott, és elégedetten nyugtázta: – A csengő mentett meg. – Ezúttal igen. – Sadie Jo? Sadie hátranézett, és egy nőt látott, akinek egyik karján egy totyogó ült, a másikba pedig két nagyobbacska gyermek kapaszkodott. Szőke, fejtetőre tornyozott haja tövén minimum kétcentis barna lenövés volt. – Na, ne! RayNetta Glenn? – Már RayNetta Colbert. Hozzámentem Jimmy Colberthez. Emlékszel rá? Ki ne emlékezne Jimmy Colbertre? Jimmy nagy barátja volt az Elmer ragasztónak, és ceruzareszeléket szívott csíkos füzetlapba csavarva. – Három gyereketek van? – És még kettő útban – mondta RayNetta, és kicsit arrébb tette a karjában tartott kislányt. – Ikrek. Szeptemberre várom őket. – Ó, istenem! – Sadie szája tátva maradt. – Ó, istenem. – Ez két „Ó, istenem” volt – jegyezte meg Vince a pult mögül. – Tartozol ennek a hölgynek negyven centtel. Sadie úgy döntött, jobb, ha figyelmen kívül hagyja Vince megjegyzését. – Hallottam, mi történt a papáddal – RayNetta megint megigazgatta a gyereket. – Hogy van? – Jobban.

108

Ez igaz volt, de még mindig nem volt jól. – Amarillóba viszem majd, egy rehabilitációs klinikára. – Egyem a szívét! A két kisfiú kiszaladt RayNetta mögül, és az édességpult felé vették az irányt. – Csak egyről lehet szó – szólt utánuk, majd sokatmondóan megcsóválta a fejét: – Gyerekek... Tényleg, te férjnél vagy? Na, megint kezdődik. – Nem – mondta Sadie, és még mielőtt RayNetta újabb kérdést tehetett volna fel, így folytatta: – Soha nem is voltam, és nincsenek gyerekeim sem. – A kezében tartott nejlonzacskóval babrált, majd RayNettára mosolygott: – Örülök, hogy összefutottunk. – Én is. Jó lenne összejönni valamikor és beszélgetni egy nagyot. – Még itt leszek egy darabig – hátrapillantott Vince-re. A férfi csípőre tett kézzel állt, így Sadie, a feszes pólónak köszönhetően, megcsodálhatta széles mellkasát és kockás hasát, majd Vince karakteres állkapcsára és élénkzöld szemére esett a pillantása. – Viszlát, Vince. – Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk – felelte Vince. Nem elköszönés volt, inkább figyelmeztetés. Sadie az ajkába harapott, nehogy elmosolyodjon. Arra gondolt, hogy minden bizonnyal meg kellene ijednie, vagy legalábbis aggódnia. Vince kétségtelenül nagydarab volt és bivalyerős, de a legkevésbé sem érezte fenyegetve magát. Ha az erejét akarta volna használni, hogy behajtsa az adósságot, megtehette volna Tally Lynn esküvőjén. Sadie az éjszaka sötét árnyai közt a Saabja felé lépkedett. Csak pár napig marad a városban, mielőtt visszatérne Laredóba, így komolyan kételkedett abban, hogy ismét összefutna Vince-szel. Különösen akkor kevés erre az esély, ha messzire elkerüli a Gas and Go-t. Más nők lehet, hogy a csokira vannak rákattanva, Sadie azonban a Cheetos chips nagy barátja volt. Kibontotta a zacskót, és a farmig vezető negyedórás út során belakmározta az összes chipset,

109

vigyázva, nehogy sajtos ujjlenyomatokat hagyjon a kormányon. Bekapcsolta az iPodját, és betöltötték az autót a My Chemical Romance slágerei. Sadie azóta volt a rajongójuk, hogy kijött az első albumuk. Torkaszakadtából énekelte a „Bulletproof Heart” című dalukat. Úgy énekelt, mintha nem lett volna romokban az élete. Az autó kerekei alatt nyikorogtak a kövek, amikor lefékezett a sötét farmház előtt. Nem mondta senkinek, hogy hazajön, mert nem akarta, hogy bárki is várja majd. Egyszerűen csak korán akart lefeküdni. Egyetlen lámpa sem égett a házban. Sadie óvatosan bement a nappaliba, és felkapcsolta a villanyt. Egy hatalmas, egymásba akasztott szarvasagancsokból álló csillár fénye terítette be a marhabőr bútorokat és a hatalmas kőkandallót. Keretezett fényképek álltak az asztalkákon, amelyeken az édesanyja és az édesapja volt látható. Nem rakta el a képeket senki; huszonnyolc éve, az édesanyja halála óta nem nyúltak hozzájuk. A kandalló fölött egy óriási festmény függött, amely Clive Hollowell legnagyobb szerelmét, Admiralt, a vasderes tovero mént ábrázolta. Ez a ló volt Clive büszkesége és igazi öröme, de sajnos, ötéves korában kólikában elpusztult. Amikor a ló meghalt, Sadie az őszinte bánat jeleit látta az apján – ezúttal kimutatta az érzelmeit. Sírni ugyan nem sírt, legalábbis akkor nem, amikor bárki is láthatta volna, de Sadie azt gondolta, hogy amikor egyedül volt, bizony megsiratta azt a lovat. Belépett a konyhába, magához vett egy pohárnyi jeget, majd a szobájába ment. Ismét elhaladt az ősök portréi előtt. Felkapcsolta az éjjeliszekrényén álló lámpát. A lámpa fénye az ágyra vetült, és Sadie a sárga-fehér takaróra tette a Gas and Go-ban kapott szatyrot. A szobája ismerős, kényelmes-kellemes hangulatot árasztott. Ugyanaz az óra állt a virágmintás olvasólámpa mellett, ami annak idején. A fésülködőasztalon ott volt a kép, amely az édesanyját és őt ábrázolta kisbabaként. A fénykép mellett egy bádogdoboz, amelyben az illatminta-gyűjteményét tartotta – évekig gyűjtötte a kis üvegcséket. A parafatáblán ott lógtak a szalagok, amelyeket a röplabdaversenyeken nyert. A tábla mellett a polc, amelyen a

110

szépségversenyeken, örök másodikként kapott szalagjait és koronáit tartotta. Ismerős volt ugyan minden, de nem érezte otthon magát. Jelenleg Phoenixben volt az otthona. A spanyolos stílusjegyeket hordozó házhoz nevetségesen olcsón jutott hozzá, amikor az ingatlanárak mélyponton voltak. A jelzáloghitel törlesztőrészlete nem volt vészesen magas, és elég pénz volt a számláján, hogy még egy darabig gond nélkül tudja fizetni. A jelenlegi cégénél Sadie keresett a legjobban, és a megkötött üzletek utáni haszon hatvanöt százalékát zsebre tehette. Az ügynökség biztosította arról, hogy amíg náluk dolgozik, mindig lesz munkája. De azért remélte, hogy nem kell olyan sokáig távol maradnia, hogy végül ötven-ötven százalékra essen vissza a nyereség elosztásának aránya. Nagyon keményen megdolgozott azért a plusz tizenöt százalékért. A gond az volt, hogy sejtelme sem volt, mikor tud majd visszamenni Arizonába. Négy héten belül? Hat hét múlva? Azt sem tudta, nem két hónapba fog-e majd telni, mire képes lesz összeszedegetni széthullott élete darabjait. Egy dologban azonban biztos volt, ez pedig az, hogy az arizonai élete megvárja őt. Érintetlenül. Már amennyire ez egyáltalán lehetséges a mai időkben. Másnap reggel Amarillóban találkozott az evangélikus szamaritánus rehabilitációs központ igazgatójával, aki elmondta, hogy biztosítani tudják a sikeres rehabilitáció feltételeit Clive Hollowell számára. Az igazgató hangsúlyozta, hogy nagy gyakorlatuk van a problémás esetek kezelésében, így Clive Hollowell-lel mindenképp boldogulnak majd. No, majd meglátjuk. Egy héttel az egyeztetés után Clive megérkezett Amarillóba. A város nyolcvan kilométerre délkeletre volt Lovett-től; majd kilencvenöt kilométerrel közelebb, mint Laredo. Sadie remélte, hogy az apja örülni fog az új helynek. – Hát te meg mit csinálsz itt? Sadie felnézett a magazinjából. Az apját egy tolószékben hozták be a szobába. Egy oxigénpalack volt a szék támlájához rögzítve. Bár

111

még csak egy napja volt az evangélikus szamaritánusoknál, sokkal nyúzottabbnak tűnt, mint valaha. Láthatóan nem lett jobb a kedve, de az arca frissen borotvált volt, és a haja vizes a fürdés után. – Hol máshol lennék, apa? – vágott vissza Sadie, és arra gondolt: istenem, miért kell szekálnia mindennap? Egyszer, csak egyszer az életben, miért nem képes örülni annak, hogy itt van a lánya? Miért nem tud csak ránézni, és azt mondani, „Sadie, örülök, hogy itt vagy, kislány!” Miért viselkedik mindig úgy, mint aki alig várja, hogy Sadie végre elmenjen? – Hát ott, ahol mostanában az otthonod van, bárhol is legyen az. Pontosan tudta, hol lakik Sadie. – Phoenixben – mondta Sadie. – Hoztam neked zoknit. Felmutatta a Taget feliratú zacskót. – Tudod, ez az, aminek olyan csúszásgátlós a talprésze. – Csak pocsékoltad a pénzedet. Nem szeretem a csúszásgátlós zoknikat – jelentette ki Clive. Az ápoló arrébb húzta a kerekes szék lábtartóját, és Clive kinyújtotta hosszú, csontos lábát, amelyen piros, skót kockás gyapjúzokni pompázott, csúszásgátlós talprésszel. Sadie még Laredóban vette neki. Az ápoló segített Clive-nak felállni. – A rohadt életbe – Sadie apja levegő után kapott, és lerogyott az ágy szélére. – Az istenfáját neki! Amikor Sadie kicsi volt, már az apja hanghordozása is elég lett volna ahhoz, hogy kimeneküljön a szobából. Ehelyett most odament az ágyhoz. – Mit tehetek érted, apa? Van valami, amire szükséged van a házból? A postád, vagy a számlák, a jelentések? – Dickie Briscoe már úton van – mondta Clive. – Snooks is jön vele. Megint egy visszautasítás. – Nincs semmi, amiben én tudnék segíteni? Clive kék szemét a lányára emelte, és ezt mondta: – Vigyél ki innen. Haza akarok menni.

112

Az állapota nem tette még lehetővé, hogy otthon ápolják. Nem volt elég jól még ahhoz sem, hogy Sadie nyugodt szívvel térhetett volna vissza Arizonába. – Nem tehetem. – Akkor viszont tényleg nincs semmi, amiben segíthetnél – jelentette ki Clive, és valahová Sadie háta mögé nézett. Hirtelen elmosolyodott: – Snooks! A lehető legjobbkor jöttél. Sadie megfordult, és apja bizalmasával találta szembe magát. Egész életében ismerte Snooksot, aki – épp, mint Sadie apja – vérbeli cowboy volt. Munkásing, gyöngyházszín patentokkal, Wrangler farmer, és poros, tehéntrágyával mocskolt csizma. Kiszívta a haját és megkeményítette a lelkét a texasi napsütés, és ebbe talán az is besegített, hogy naponta egy doboz cigarettát simán elszívott. – Szia, Snooks – Sadie tárt karokkal üdvözölte apja legfőbb bizalmasát. – Itt az én kis barátnőm – mosolygott Snooks. Hat fia volt, és a hatvanas évei közepén, vagy inkább a vége felé járhatott már. Clivehoz hasonlóan meg is látszott rajta a kora. De Sadie apjával ellentétben Snooks szerette a hasát, és volt humorérzéke. – Te jó ég, Snooks bácsi, semmit sem változtál! Csoda jól nézel ki! – hazudta Sadie. Valójában Snooksot legjobb formájában sem lehetett jóképűnek nevezni. Allergiás volt a parlagfűre és a porra, ennek eredményeképpen pedig a szeme kísértetiesen égővörös volt. – Hogy vannak a fiúk? – Jól! Nyolc unokám van! – Te jó ég! Tényleg Sadie volt az utolsó a városban, aki már elmúlt huszonöt, és még mindig gyermektelen volt? Ő, és persze Sarah Louise Baynard-Conseco. Utóbbi csak azért, mert Mr. Conseco a San Quentin fegyintézet vendégszeretetét élvezte. – Nekem meg egy sincs – morogta Clive. Vajon emiatt volt olyan házsártos állandóan? Mert nem pottyantott neki Sadie hat unokát? Lehet, de vajon miért morgolódott akkor, amikor még csak tizenkét éves volt a lánya? – Sosem mondtad, hogy unokákat szeretnél.

113

– Nem gondoltam, hogy mondanom kell. – No, jó, hagylak benneteket beszélgetni – mondta végül Sadie, és lelépett. A délutánt csupa izgalmas dologgal töltötte, például elvitte az autóját a szervizbe. Mázlija volt, hogy talált egy olyan fodrászszalont, ami valamelyest vállalhatóan nézett ki, és még időpontot is kapott. Ideje volt, hogy szakavatott kezekre bízza a sörényét. Visszament a kórházba meglátogatni az apját, majd hazavezetett. Vacsorázott a munkásokkal, és tájékoztatta őket az apja hogyléte felől. Az ágyban tévézett. Értelmetlen valóságshow-kat nézett. Olyan emberekről volt szó, akik sokkal rosszabb helyzetben voltak, mint Sadie – így legalább nem kellett a saját nyűgeire gondolnia. A plafonra szerelt ventilátor zúgva-zörögve terelte a hideg levegőt Vince mellkasára. Lassan és egyenletesen lélegzett. Luraleen néni háza a hetvenes évek stílusjegyeit viselte magán. Ennek megfelelően a vendégszobában, ahol Vince aludt, fodros-bodros franciaágy volt. Ez sajátos kontrasztban állt azzal, amiről Vince éppen álmodott. Egy Herkules harckocsi belsejében volt, és éppen a csapat legszükségesebb felszerelését és a muníciót pakolta be. A szokásos könnyű, khakiszínű sivatagi egyenruhában volt és Oakley bakancsot viselt, és amikor kész lett a pakolással, így, ruhástul befeküdt egy összecsomózott kötelekből készült függőágyba. Hullafáradt volt. Pár órával azelőtt, hogy a bahraini légi bázisra vezérelték, hogy az ötös számú egységhez csatlakozzon, Vince Bagdadban harcolt. Betörtek pár ajtót, és rajtaütöttek a bagdadi terroristasejtek vezetőin. Nem volt egyszerű, mert úgy tűnt, amint egy csapatot elintéztek, mindig újabb és újabb terroristák tűntek fel a semmiből. Az al-Kaida, a tálibok, a szunniták és a síiták terrorszervezeteivel, és fél tucat egyéb militáns csoporttal kellett felvenniük a harcot. Az ellenségben izzott a gyűlölet, és a vallási fanatizmustól áthatva minden erejükkel azon voltak, hogy annyi amerikai katonát öljenek meg, amennyit csak tudnak, és nem számított nekik, hogy ezek az akciók hány civil halálát követelik.

114

– Hé, Haven, te anyaszomorító! Mi a francot csinálsz itt, mi? Pihengetsz, apám? Vince felismerte a hangot, és résnyire nyitotta a szemét. Odafordult kopasz harcostársához, aki vele szemközt épp egy székbe igyekezett bepréselni hatalmas testét. – Sajnálom, hogy el kell keserítselek, apukám, de már réges-rég kész vagyok a melóval. Wilson rosszallóan ingatta a fejét: – Ja, hallottam, mit műveltetek a szép hajnali órákban. Vince megborzongott. Három másik SEAL-harcossal azt a feladatot kapták, hogy megsemmisítsenek egy használthadianyagraktárt. Nevezetesen, fel kellett robbantaniuk, úgy, hogy nyoma se maradjon. Nem volt arra idő, hogy megvárják a tűzszerészkülönítményt, és az épület egyébként sem volt túl nagy. Legalábbis eleinte így gondolták. Odamentek és elhelyezték a robbanóanyagot, és sorra aktiválták a gyújtószerkezeteket. Ennek eredményeképp pár percig tartó beton- és törmelékeső hullott rájuk. – Na, jó, lehet, hogy egy kicsit alábecsültük a helyzet komolyságát. Az volt a gond, hogy nem tudták, a sárból és betonból összetákolt raktárépület alatt van egy pince, dugig megrakva éles lőszerekkel, bombákkal és gránátokkal. Erre akkor jöttek rá, amikor látták, hogy a robbanások egyre újabbakat és újabbakat generálnak. Kénytelenek voltak fedezékbe vonulni. Ezt követően az akcióban résztvevők közül senki sem óhajtotta részletekbe menően megvitatni a történteket. A lényeg, hogy épségben le tudtak lépni a helyszínről, és egyikük sem sérült meg. Wilsonból kitört a nevetés: – Akkora robbanások voltak, hogy még az atyaisten is felkapta a fejét! Wilson hadnagyi rangban volt, vágott az esze, mint a borotva, és a filmszövegek idézésének nagymestereként ismerték. Jó rég nem találkoztak már, így Vince örült a viszontlátásnak. A mindenit neki! Együtt csinálták végig a SEAL alapkiképzését, vállvetve küzdöttek, fulladoztak a hatalmas hullámokban, és

115

Dougherty kiképzőtiszt szívatásait is együtt vészelték át. Pete Wilson mellett állt, amikor a sikeres kiképzésüket követően kitűzték az egyenruhájukra a Trident jelvényt, és ezzel SEAL-harcosokká avatták őket. Akkor is mellette volt, amikor Wilson elvette a középiskolai nagy szerelmét. A házasságuk azonban öt év után véget ért, és Vince kötelességének érezte, hogy Pete mellett legyen, amikor úgy döntött, alkoholba fojtja a bánatát. A hivatásos katonák házasságai általában kérészéletűek voltak, és ez a SEAL-osztagosok körében sem volt másképp. A rámpa felemelkedett, és a pilóta beindította a nagy teljesítményű turbómotort. Az acélpropellerek csattogása és a lóerők dübörgése töltötte be a teret, ezzel gátat vetve minden további beszélgetésnek. Valahol az ománi öböl felett járhattak, amikor Vince elaludt. Akkor még nem tudta, hogy többé nem lesz ilyen zavartalan álma. Amikor a Herkules helikopter Bagramban landolt, elkezdődött az a folyamat, ami Vince életét egyszer és mindenkorra gyökeresen megváltoztatta. Már teljesen más életet élt, de az álom mindig ugyanúgy tért vissza. Mindig a Hindu Kush hegységben kezdődött, ahol a társaival együtt rutinbevetésen volt. Azután megváltozott, és Vince a földön, nehéz terepen kúszott, fedezéket keresve, annyi munícióval, hogy bármely tálib csapat ellen komoly eséllyel indult volna. Azzal ért véget az álom, hogy Wilson fölé térdel. A srác ide-oda kapkodja a fejét. Vince füle cseng, hányingerrel küzd, forog a gyomra, majd hirtelen a sötét látomás úgy ér véget, hogy Pete mellkasát üti, mint egy eszelős, és megpróbálja lélegzetét a legjobb barátja tüdejébe pumpálni. Majd az amerikai légierő összetéveszthetetlen robajjal érkezik, a harci helikopterek rotorjai dübörögnek, sikítanak, és valóságos szélvihart kavarnak, por és por mindenütt. Megremeg a föld, amikor a katonaság szétlövi a Hindu Kush hegység fennsíkjait és gleccserszakadékait. Vér csorog a kezén, de csak üti és üti a barátja mellkasát, fáradhatatlanul. Lélegezteti, de látja, hogy a fény egyre haloványabb Pete szemében.

116

Vince felébredt, és szinte hallotta a szíve dobogását. Éppúgy, mint azon a napon a Hindu Kush hegységben. Csak állt ott, és fogalma sem volt arról, hol van. A szeme tágra nyílt, és mint a fuldokló, levegőért kapkodott. Hol van egyáltalán? Ja persze, egy szobában. Egy utcai lámpa sápadt fénye pislákolt a távolban. Vince az öklére tekert csipkefüggönyökkel állt, és meredt maga elé. – Jól vagy, Vince? Valami dobogást hallottam. Vince kinyitotta a száját és zihálva levegőért kapkodott. Nyelt egy nagyot. – Igen, jól vagyok. Hatalmas akaraterőre volt szüksége ahhoz, hogy ki tudja nyitni az ökölbe szorított kezét. Minden ízében reszketett. A csipkefüggöny a padlóra hullott, a vékony karnis egy fémes csattanással ért földet. – Mi volt ez? – Semmi. Minden rendben. – Valaki bemászott az ablakon? Ha így volt, mondd meg a nőnek, hogy legközelebb nyugodtan használja az ajtót. Hát emiatt nem rontott be Luraleen a szobába. – Nincs itt senki, csak én. Jó éjt, Luraleen néni. – Jó éjt. Vince megdörzsölte az arcát, és leült a túl kicsi, túl fodros ágyra. Egy ideje már nem tört rá ezt az álom. Igen, már évek óta nem álmodott Wilsonnal. Valamikor a seregben egy pszichiáter azt mondta neki, hogy vannak olyan dolgok, amelyek poszttraumatikus stresszt váltanak ki az emberből. A két legfőbb kiváltó ok pedig a változás és a bizonytalanság. Vince SEAL-osztagos volt. Nem volt poszttraumatikus szindrómája. Nem volt ideges, ingerlékeny és nem volt depressziós sem. Egyszerűen volt egy visszatérő rémálma. Mindössze egy. Ez minden. A pszichiáter azt is mondta neki, hogy szerinte jobban tenné, ha nem nyomná el az érzelmeit és szabad utat adna az érzéseknek. Amint újra képes lesz elfogadni és kimutatni az érzéseit, lassan

117

megindul a lelke gyógyulása is. „Érezz, hogy gyógyulj!” – ez volt a kedvenc mondása. A francba az egésszel. Nem kell semmiből kigyógyulnia. Köszöni szépen, jól van.

118

KILENCEDIK FEJEZET

Minden évben április második szombatján, reggel kilenc órai kezdettel rendezték Lovett alapításának emlékünnepét. Az ünnepségsorozat felvonulással kezdődött, amelynek központi figurája az épp aktuális Kígyókirálynő volt, aki egy krepp-papírból és kartonból készített hatalmas texasi viperán lovagolt. A kígyó szemét és fejét csillogó kövek díszítették, villás nyelve pedig ide-oda libbent a reggeli szellőben. A Kígyókirálynő a tekergő test közepe táján trónolt, és odaintett azoknak a bámészkodóknak, akiket arra érdemesnek talált. Úgy viselkedett, mintha a Rózsák királynője lett volna, és Pasadenában, a Colorado Boulevard-on vonulna. Ebben az évben a parádé díszleteit egy 1960-as Chevrolet F-10-es vontatta, amelyet a Parrish testvérek autórestaurátor-csapata hozott rendbe a nagy alkalomra. A menetet egy másik, szintén jó karban lévő autómatuzsálem zárta, nevezetesen egy 1973-as évjáratú, nyolchengeres, 383-as Chevrolet Camaro, aminek a motorja rosszallóan brummogott és kopogott a reggeli hidegben. Maga Nathan Parrish vezette a kocsit, és olyan hevesen mozgatta a hozzá erősített hatalmas papírkígyót, hogy az valahol a Tizenkettedik utca magasságában még a nyelvét is elhagyta. Közvetlenül a Camaro mögött haladt a lovetti középiskola zenekara. Kénytelenek voltak beszívni a kipufogógázt, de ez láthatóan egy cseppet sem zavarta őket. A „Yellow Rose of Texas” című slágert játszották, a tánccsoport pedig frenetikus riszálást mutatott be, hogy csak úgy röpködtek a rojtok és szikráztak a flitterek. A felvonulás után kizárták a főutcáról az autókat. Az utca mindkét oldalán kereskedők kis bódéi sorakoztak; a standokon az ékszerektől és mindenféle hajbavalóktól kezdve a pikáns borszselés édességen és

paprikadzsemen át a kötött tojásmelegítőig mindent lehetett kapni. A sörsátor és a büféstandok egy háztömbnyire voltak a főutcától. Annyian eljöttek a parádéra, hogy egy gombostűt nem lehetett leejteni. Még a messzi Odessa városából is érkeztek vendégek. A Lovetti Hagyományőrző Társaság tagjai korhű ruhákat öltöttek az alkalomra. Tekintettel arra, hogy déltájt már harminchat fokos volt a hőség, patakokban folyt róluk az izzadság. Albertsonék parkolójában egész nap különféle előadásokat nézhetett meg a nagyérdemű. A helyi hagyományokat őrző clogger tánccsoport sztepphez hasonló, vidám, ritmusos, kopogós tánccal kápráztatta el a közönséget. Este a parkoló egyik végében a helyiek nagy kedvence, Tom és az Armadillók adott koncertet, míg a másik végen biliárdbajnokság zajlott. Este hétkor Sadie megállt a parkolóban a Deeann butikja előtt és elindult, hogy nézelődjön egy kicsit. Miért is ne tette volna? Nemigen volt jobb ötlete. Mi értelme lett volna, ha hazamegy és a tévét vagy a falat bámulja, vagy addig bújja a YouTube-ot, amíg vérvörössé válnak a szemei? Különben is, minek nézzen beszélő kutyákról és idétlenkedő tinédzserekről videókat? Végre el akart szakadni egy kicsit a rehabilitációs központban zajló élettől. Tekintettel arra, hogy Clive nem bízott rá semmilyen felelősségteljes munkát, nem kellett legeltetési jelentéseket olvasgatnia, vagy az állatok mozgását követő adatokat elemeznie. Ugyanakkor biztos volt benne, hogy megbirkózott volna az ilyen jellegű feladatokkal is, hiszen épp elég főiskolai előadáson vett részt ahhoz, hogy ne jelentsen számára gondot diagramok és grafikonok értelmezése. Különösen akkor nem, ha valakinek lett volna elég ideje arra, hogy megmutassa neki, milyen adatokat is kell figyelembe venni. Úgy érezte, egyszerűen kell valami, a mindennapos beágyazáson és mosogatáson felül, ami kitölti az idejét. Valami, ami nem jár különösebb erőfeszítéssel és túl nagy felelősséggel, mégis leköti. Beleborzongott, ha csak belegondolt, milyen komoly felelősséggel járna a négyezer hektáros családi birtok és a hozzá tartozó hatalmas szarvasmarha-állomány, valamint a telivérekből álló ménes

120

fenntartása. Nem is beszélve a majd két tucat alkalmazottról. Mert lány volt, az apja nem tanította meg arra, hogyan is mennek a dolgok a farmon. Bármit, amit ezzel kapcsolatban tudott, még gyerekkorában tanulta meg, úgy, hogy nyitott szemmel járt, és ha érdekelte valami, hát megkérdezte. Mindazonáltal meglehetősen hiányosak voltak az ismeretei. Fogalma sem volt, mihez kezdene, ha az apja eltávozna az élők sorából. Mostanában sokat gondolkodott ezen, de amikor a felelősségre gondolt, borzalmas nyugtalanság vett rajta erőt, és leküzdhetetlen vágyat érzett arra, hogy azon nyomban beugorjon a kocsijába, és maga mögött hagyja Lovettet egyszer és mindenkorra. Miután hazaért a kórházból, átöltözött. A farmerját vette fel és egy kék pólót, majd magára kapta a Lucky márkájú cipzáros felsőjét, amelynek egy nagy Buddha díszítette a hátulját. Előásta a szekrény mélyéből a fehér westerncsizmáját és a cowboykalapját – mindkét ruhadarab nagy kedvence volt a középiskolás évek alatt. A csizma kicsit szűk volt, mintha körülbelül fél számot nőtt volna azóta a lába, de a kalap pompásan illett rá. Megtalálta a régi, egyedileg készített övét is, amely körben a J. H. monogrammal volt díszítve, és a hátoldalán a SADIE JO felirat díszelgett. Kicsit merev volt, de hála az égnek, még mindig jó volt rá. Bár már Arizona államban élt, lélekben vérbeli texasi volt, így a város alapításának emlékünnepe számára is nagy fontossággal bírt. Az ilyen alkalmakra pedig kiöltözik az ember. Amikor a büfésorra ért, elégedetten nyugtázta, hogy alkalomhoz illően öltözött fel. Körülnézett, és megállapította, hogy a lovettiek nem lacafacáznak, ha óriásméretű övcsatokról, feltupírozott frizurákról és szűk farmerekről van szó. A büfésor kínálatából egy mustáros hot dogot és egy üveg Lone Star sört választott. – Hogy van a papád? – kérdezte Tony Franko, amikor Sadie kezébe adta a sört. Valahonnan ismerte Tonyt. Nem volt teljesen biztos abban, hogy honnan, de hát ugye Lovettben mindenki ismert mindenkit.

121

– Köszönöm, Tony, jobban van – egy hete volt, hogy átvitte őt a laredói rehabilitációs központba. Amíg a főutcán sétált, sokan megállították, hogy apja hogyléte felől érdeklődjenek. Az egyik bódénál sokáig elidőzött, és választott egy-egy korallgyöngyökből készült karkötőt a Parton ikreknek. – Hogy van apád? – kérdezte kedvesen az árus, amikor elvette Sadie-től a pénzt a karkötőkért. – Jobban van már. Megmondom neki, hogy érdeklődtél felőle. Sadie becsúsztatta a karkötőket a zsebébe, és átment az agyagedényeket és méhviasz gyertyákat árusító pulthoz. Megnézte a kőből faragott tatukat és a kukoricacsöveket. Épp bekebelezte a hot dogját, amikor érezte, hogy valaki megérinti a vállát. – Nagyon sajnálom, ami apáddal történt, Sadie Jo. Biztos Dooley is így érezne. Hogy van az öreg? Ránézett a mögötte álló nőre. Emlékezett rá gyerekkorából. Dooley? Dooley? Hát persze! Dooley Hanes, az állatorvos. – Köszönöm, Mrs. Hanes, jobban van már. Hogy van Mr. Dooley? – Ó, kedvesem, Dooley meghalt öt éve. Hererákja volt. Már előrehaladott állapotban volt, amikor diagnosztizálták – megcsóválta a fejét, és a hatalmas hajkoronája ide-oda billegett: – Rettenetesen szenvedett, áldja meg az isten. – Nagyon sajnálom. Sadie kortyolt egyet a sörből. Mrs. Hanes hosszadalmas felsorolásba kezdett a férje halála óta őt ért kellemetlenségekről. Sadie eszébe ötlött, hogy talán mégsem olyan rosszak azok a kutyás videók a YouTube-on. Sőt, kifejezetten csábítónak tűntek. – Sadie Jo Hollowell? Hallottam ám, hogy a városban vagy! Sadie megfordult. Egy hatalmas barna szempárral és egy mosolygós arccal találta szembe magát. – Winnie Bellamy? – Winnie mögött ült a középiskola első osztályában, és együtt érettségiztek. Nem mondhatni, hogy a legjobb barátnők voltak, de ugyanabba a társaságba jártak. Winnie-nek

122

mindig is hosszú barna haja volt, de persze őt is utolérte a texasi divat, és szőkére festette – természetesen a tupír sem hiányozhatott. – Már Winnie Stokes – felelte Winnie, és magához húzta Sadie-t hozzámentem Lloyd Stokeshoz. Pár évvel felettünk járt a suliban. Az öccse, Cain velünk egyidős – elengedte Sadie-t. – Te is férjhez mentél? – Nem. – Cain szingli és jó fogás lenne. – Ha olyan jó fogás, miért a tesójához mentél feleségül? – Most számít jó fogásnak – magyarázta Winnie. – Ő és Lloyd indultak a biliárdversenyen. Épp oda tartok. Gyere velem, és köszönj nekik! Ez az ajánlat kétségkívül jobban hangzott, mint Mrs. Hanes végeláthatatlan eszmefuttatása, vagy a kutyás videók. – Elnézést, Mrs. Hanes – mentette ki magát Sadie, és elindult Winnie-vel Albertsonék pár háztömbnyivel arrébb lévő parkolójába, közben pedig a régi szép időkről beszélgettek. Az óriási napkorong egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett a horizonton, narancssárga és rózsaszín sávokat húzva a végtelennek tűnő texasi égboltra. Albertsonék élelmiszerboltjának parkolója szabadtéri biliárdteremmé változott: az egyik végében két sorban ötöt biliárdasztal volt felállítva, felettük karácsonyi izzósorok fénylettek. Az asztalok körül cowboy-kalapok erdeje tornyosult, egyegy kamionossapka tarkította csak a képet. Egyetlen ember volt csak a résztvevők között, aki fittyet hányt a helyi dresszkódra. Az egyik, fehér fényt árasztó karácsonyi izzósor alatt Vince Haven széles vállával egy tartóoszlopnak támaszkodott. Kilógott a sorból, mert nem elég, hogy farmer helyett khakiszínű cargo nadrágban volt, de még egy icipici amerikai zászlós minta, hímzés vagy felvarrható dísz sem pompázott a fekete pólóján. Sőt, mi több, a fején sem viselt semmit! Nyilván nem volt tisztában a helyi szokásokkal, és nem tudta, hogy a városalapítás ünnepén kiemelt fontosságot tulajdonítanak a megjelenésnek. Az egyik kezében biliárddákót tartott, és a fejét oldalra billentve hallgatta a körülötte álldogáló három nő csacsogását. Közülük ketten szalmából készült

123

cowboykalapot viseltek, a harmadik pedig hatalmas lófarokba fésülte tűzvörös haját, és úgy nézett ki, mint a kis hableány a Disney-féle változatban. Ő is egy biliárddákót tartott a kezében, és amikor az asztal fölé hajolt, hajkoronája tincsei végigömlöttek a hátán egészen a szoros farmerbe préselt fenekéig. – Sadie Jo Hollowell! – kiáltotta valaki. Vince elfordította tekintetét a nőkről, és Sadie-re nézett. Hosszú másodpercekig egymásba fonódott a tekintetük, majd Sadie elfordult, épp idejében, mert valaki felkapta, és azon vette észre magát, hogy a föld felett kalimpálnak a lábai. – Cord? – Cordell Parton három évvel volt fiatalabb Sadie-nél, alkalmi munkákat vállalt a J. H.-farmon. Az ő nénikéi voltak a Parton ikrek. – Jó látni téged, kislány! – miközben még magasabbra emelte Sadie-t, a kalapja leesett a földre. Hatalmasra nőtt, mióta legutóbb találkoztak. Van annak vagy tizenöt éve is. Cord, bár óriástermetű volt, egyáltalán nem volt túlsúlyos. Szorosan ölelte Sadie-t. – A teringettét, Cord! Kinyomod belőlem a szuszt! Te jó ég! Azt mondta volna, hogy a „teringettét”? Ha ez így megy tovább, a végén majd a „hold” helyett azt mondja, hogy „hód”, az „éjszaka” helyett meg, hogy „iccaka”? Lehet, hogy a kalap tette... Egyre többször kapta magát azon, hogy texasi tájszólásban beszél. – Bocs – szabadkozott Cordell. Visszatette Sadie-t a földre, és lehajolt a kalapjáért. – Hogy van a papád? – Jobban van már. – A nagynénéim azt mondják, hogy sok időt töltöttél vele Laredóban. – Múlt héten Amarillóba szállították – Sadie átnézett Cord válla felett, és a tekintete megállapodott Vince fenekén, aki épp az asztal fölé hajolt, mert rajta volt a lökés sora. A teringettét, iszonyú jó a pasi! A három nő, akik szintén éppen a fenekét bámulták, valószínűleg hasonló véleményen volt. Hiába, Vince-en még az alkalomhoz illőnek egyáltalán nem nevezhető cargo nadrág is remekül állt.

124

– Gyere, köszönj oda Lloydnak és Cainnek – javasolta Winnie, és belekarolt Sadie-be. – Örülök, hogy találkoztunk, Cord. Gyere el a napokban a farmra, és igyunk meg egy sört! Van miről beszélgetnünk. – Jól hangzik – felelte Cord, és visszatolta a fejére a kalapját. Amikor Sadie elindult Winnie-vel, utána szólt: – Olyan szép vagy, mint a vasárnapi mise! Tudod, hogy mindig odavoltam érted! Igen, Sadie pontosan tudta. Elmosolyodott, és a szeme sarkából Vince-re pillantott. Épp egy újabb lökésre várva állt, és nevetett valamin, amit az egyik nő mondott. Sadie azon morfondírozott, vajon melyikük lehet a barátnője. Idestova már egy hónapja a városban volt, az pedig Lovettben nagy időnek számít: épp elég ahhoz, hogy az ember találjon magának valakit, megházasodjon és családot alapítson. – Hé, ez Sadie Jo Hollowell! – rikkantotta Cain Stokes, amint a lányok az asztalukhoz értek. Előrehajolt, a fehér golyóra célzott, és így Sadie-nek volt lehetősége arra, hogy szemügyre vegye. Nem tudta, vajon jó fogás-e, de abban biztos volt, hogy sokat változott előnyére a középiskola óta. Magasabb és vékonyabb lett, és időközben megtanult úgy mosolyogni, hogy a kék szeme csak úgy szikrázott, és a tekintete azt üzente, hogy mindenre kapható. Természetesen az alkalomnak megfelelően öltözött fel: a szűk Wrangler, amit viselt, minden női tekintetet az ágyékára vonzott. Sadie-t azonban hidegen hagyta a csibészes mosoly, és a farmerbe bújtatott férfiidomoknak sem szentelt túl nagy figyelmet. – Hello, Cain – köszönt, majd a másik testvérhez fordult: – Hogy vagy, Lloyd? – Nem panaszkodom – Lloyd nem volt olyan jóképű, mint a testvére, de jobb férjanyagnak számított. Sadie ezt már abból is látta, ahogyan Lloyd a feleségére nézett. – Hallottam, hogy visszajöttél – mosolygott Lloyd, és megölelte Sadie-t. – Hogy van a papád? – Jól, és egyre jobban. Sadie a biliárdasztalra mutatott: – Ki vezet?

125

– Cain. – Lloyd a szájához emelte a poharat. – A géppuskakezű. Valószínűleg nemcsak a játékban, hanem minden másban is az lehet... Cain megkerülte az asztalt, és megölelte Sadie-t. Mi tagadás, tovább tartott az ölelése, mint a tesójáé. – Jól nézel ki, Sadie Jo. – Köszönöm. Winnie követte Lloydot az asztal körül, és láthatóan a következő lehetséges lökésen gondolkodott, majd tippeket adott a férjének, hogy pontosan hol, melyik golyót lökje meg, és milyen erősen. – Jobban ment a játék, amíg fel nem bukkantál – panaszkodott Lloyd. – Sadie, hol tartod manapság esténként a kalapodat? – Phoenixben. Cain átkarolta Sadie-t: – Játszol velem egyet, miután elkalapáltam a bátyámat? – Hagysz nyerni? – Nem, de ha te nyernél, mindenkinek azt mondom majd, hogy hagytalak. Sadie elnevette magát, és nemet intett. Texasban volt, ahol a flörtölés a kommunikáció egyik fajtája. Rápillantott Vince-re, aki épp felegyenesedett a biliárdasztalnál. Talán lett volna alkalom, amikor esetleg belement volna egy flörtbe Cainnel, de ma egyszerűen nem volt olyan hangulatban. Nem mintha az egésznek lett volna bármi köze ahhoz a bizonyos SEAL-osztagoshoz, akinek olyan elbűvölően zöld szeme van. Nem, nem erről volt szó, egyszerűen csak nem volt flörtölős hangulatban, és nem akart Cainben hiú reményeket ébreszteni. – Talán legközelebb – mondta, és kibújt a férfi öleléséből. Az asztalok között kavargó tömegben úgy háromszáz méternyire állt tőle Vince. Elég közel ahhoz, hogy Sadie ki tudja venni a morajlásból a férfi hangjának zengését, és a körülötte lévő három nő válaszként érkező nevetését. Elég közel voltak egymáshoz, hogy felismerje a nőket is. A szalmakalapos nők a Young lányok voltak. Nem ikrek, de úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás. Sadie felismerte a vörös hajú

126

nőt is: Deeann Gunderson volt. Mindnyájan korabeliek voltak, de nem Lovettben, hanem Amarillóban nőttek fel. Együtt jártak illemtanodába; vicces, hogy míg ők a képességeiknek, addig Sadie a Hollowell névnek köszönhette, hogy végül elvégezte az iskolát. A Young testvérek egyetlen alkalmat sem hagytak ki, hogy ezt Sadie orra alá dörgöljék. – Bemegyek Albertson mosdójába, utálom a Toi Toi vécéket – jelentette be Winnie, és utálkozva a parkolóban felállított, hordozható illemhelyre mutatott. – Akarsz még maradni, Sadie? – Azt hiszem. Winnie elindult az asztalok között, Sadie pedig követte a tekintetével. Elhaladt egy vékony tinédzser mellett, aki a lehető legkomolyabban vette a megjelenésre vonatkozó íratlan szabályokat: hatalmas fekete cowboykalapot viselt, és egy olyan inget, amely a texasi zászló mintájával volt díszítve, a hátán egy óriási csillaggal. Sadie hátrébb lépett, hogy ne legyen Lloyd útjában, és hirtelen nekiütközött valakinek. – Elnézést – mondta, és amikor hátranézett, Jane Young mandulavágású szemeivel találkozott a tekintete. – Sadie Jo Hollowell – mondta Jane, megnyújtva a magánhangzókat. – Egymillió éve nem láttalak! Régen találkoztak – túl sok idő telt el ahhoz, hogy érdemes legyen a tinédzserkori sérelmeket felemlegetni. Sadie semmi értelmét nem látta annak, hogy kiássák a csatabárdot. Ki tudja, hátha annak idején ő sem volt olyan kedves a Young lányokkal. – Szia, Jane, hello, Pammy! – Sadie megölelte a lányokat, aztán a harmadik nőhöz fordult: – Hogy vagy, Deeann? – Nincs okom panaszra – felelte Deeann őszinte mosollyal – de tudod, mindig történik valami. Hogy van a papád? – Jól, és egyre jobban. Köszönöm a kérdésed. Sadie Vince-hez fordult, aki épp a kis kék krétával porozta be a biliárddákó végét. – Látom, barátkozol.

127

Már majdnem két hete volt, hogy a Gas and Go-ban találkoztak. Két hete, hogy azt mondta neki a férfi, hogy katasztrofálisan néz ki, és hogy tartozik neki. Két hét telt el azóta, hogy tájékoztatta, az orgazmusa csak negyven centet ér. – Sadie – biccentett Vince. – Ti ismeritek egymást? Sadie Jane-re pillantott, majd ismét Vince-re. – Igen. Volt egy kis gondja a kocsijával, és én hoztam be a városba – magyarázta Sadie, és mert nem akart belebonyolódni abba, hogy az autós eseten kívül mi minden történt még, témát váltott: – Jane, Pammy, Deeann és én együtt jártunk Ms. Naomi illemtanodájába – mondta Sadie Vince-nek –, de nekik mindig is jobban ment a texasi pukedli, mint nekem. – A texasi pukedli nem más, mint az első bálozok szertartásos meghajlása – magyarázta Deeann, miközben átadta Pammynek a biliárddákót. Pár lépéssel arrébb ment, majd lassan kinyújtotta a karját a teste mellett, és kecsesen meghajolt, mint egy hattyú. Sadie Deeann tűzvörös hajzuhatagáról Vince-re emelte a tekintetét. Vince felhúzta az egyik szemöldökét, majd letette a krétát, és átsétált az asztal túloldalára. Hatalmas testével az asztal fölé hajolt, és felkészült a lökésre. A hosszú dákó az ujjai közé simult, az asztal fölötti izzósor sejtelmes fénnyel vonta be fekete pólóját és sötét haját. Sadie-nek fogalma sem volt arról, hogy Deeann mozdulatsora lenyűgözte-e a férfit vagy sem. Deeann máris csatlakozott hozzájuk, és a kezébe vett egy biliárddákót. – Na, még mindig meg tudom csinálni – mosolygott. – Hű, én még tizenhét éves koromban sem voltam ilyen hajlékony! Lenyűgöző! – Emlékszel, amikor ráléptél az uszályodra a Cotton Táncmulatságon, és leesett a rózsás fejdíszed? Úgy tűnt, vannak dolgok ebben az életben, amit Pammy Young sosem fog elfelejteni. Az ominózus eset után Sadie többé nem vesződött azzal, hogy tupírozza, feltűzze és belakkozza a haját, hogy azután egy fejdíszbe szuszakolja a frizuráját. Ehelyett simán,

128

természetes állapotában hordta, ezzel pedig nagyobb botrányt keltett, mint azzal, hogy elhagyta a fejdíszét. – Az drámai volt – nevettek a Young lányok, épp, mint annak idején. Sadie gyanította, hogy nem sokat változtak az elmúlt tíz évben. Nyilván nem is feltételezték, hogy viselkedésük már egy cseppet sem zavarja Sadie-t: mintha az eltelt idő alatt a lányok gonoszkodása egyszerűen elveszítette volna a hatását. – De mindig olyan csinos voltál, hogy ezek a kis malőrök sosem számítottak igazán – mondta Deeann. Őszintén szerette volna, hogy Sadie jobban érezze magát. – Köszönöm, Deeann – mondta Sadie, és arra gondolt, hogy viszonozni fogja a kedvességét. – Az üzleted előtt parkolok, és láttam a kirakatban, hogy nagyon szép holmikat árulsz. Feltétlenül beugrom körülnézni, mielőtt elmegyek a városból. – Remélem is. Magam készítem az ékszereket, és ha mégis úgy döntenél, hogy Lovettben maradsz, de nem akarsz a farmon lakni, csak szólj, mert ingatlannal is foglalkozom. Ez a megjegyzés felkeltette Sadie érdeklődését. – Én Phoenixben vagyok ingatlanügynök. Hogy megy itt az üzlet? – Nem mondom, hogy meggazdagszom belőle, de azért jut a konyhára. A lízing-alapú üzletek vannak többségben. A lízinges ügyletek nem tartoznak az ingatlanügynökök nagy fogásai közé, annyi bizonyos. – Nálam is ez a helyzet – mondta Sadie, és nagyon tetszett neki Deeann közvetlensége. – Te jó ég! Tényleg ezekkel az üzleti dolgokkal fogtok untatni bennünket? – nyafogott az egyik Young lány. Sadie az órájára pillantott, és úgy tett, mintha mennie kellene valahová. Bár a lányok élcelődései már nem voltak rá hatással, mégsem szeretett volna az indokoltnál több időt a társaságukban tölteni. – Csodás volt látni titeket mind – mosolygott Sadie. Te jó ég! Azt mondta „titeket mind”? Évekbe telt, mire sikeresen törölte a szótárából ezt a kifejezést. Vince-re nézett, aki rákészült a következő lökésre:

129

– Jó éjt, Vince. Vince beküldte a golyót az oldalsó lyukba, és felegyenesedett. – Biztos összefutunk még, Sadie – úgy tűnt, jobban érdekli a játék, mint a lány. Sadie elköszönt Caintől és Lloydtól is, majd a söröspult felé vette az irányt. Az esti égbolton sötétkék és narancssárga fények játszottak. Összefutott pár régebbi és jelenlegi dolgozóval a farmról, és mire a sörsátorhoz ért, leszállt az éj. Tom és az Armadillók elfoglalták helyüket a színpadon. Sadie fáradt volt, de még nem akart hazamenni. Általában jól viselte az egyedüllétet, mert a farmon, ahol felnőtt, állandó volt a nyüzsgés, de otthon igazi társasága sosem akadt. Mostanában pedig a klinikán volt egyedül, és a magányát csak az apja morcos zsörtölődése törte meg. Sadie Jo ereiben a Hollowellek vére csörgedezett. A legtöbben névről ismerték. Tudták, hogy ő Clive lánya, de hogy valójában, a lelke legmélyén milyen, arról keveseknek volt fogalmuk. Megszokta, hogy az emberek attól függően szeretik vagy utálják, hogy milyen viszonyban vannak az apjával. Ivott egy kortyot a söréből, és amikor megfordult, kis híján egy termetes mellkasnak ütközött. Azonnal felismerte a kockás hasat és a méretes bicepszeket. A férfi elkapta Sadie felkarját, hogy a nagy lendülettől orra ne essen. – Mennyi sört ittál, hékás? – kérdezte. – Nem eleget – felelte Sadie, és Vince szemébe nézett. A tekintetük összefonódott. – Ez még csak a második. – Sadie körbepillantott. – Hát a barátaid hol vannak? – Milyen barátaim? – Hát a Young lányok és Deeann. – Nem tudom – Vince végigsimította Sadie karját, és elvette a kezéből a sört. Ivott egy nagy kortyot, aztán visszaadta az üveget a lánynak. – Hát a te barátaid? – Barátaim? – kisebbet kortyolt, mint Vince, és a férfi kezébe adta az üveget. – Nem láttam Winnie-t, mióta elment a mosdóba. – Nem rá gondoltam, hanem arra a cowboyra, aki a szűk Wranglerbe préselve mutogatta a golyóit.

130

Micsoda? – Ja, Cain. Nem tudom. Lekötött a látvány? – Inkább zavart. Sadie elmosolyodott. – Miért nem biliárdozol? – pár méterrel beljebb mentek a sörsátor ponyvája alá. – Egy tizenöt éves vézna kis krapek, aki texas-zászlós ingben parádézott, kigolyózott a versenyből. Sadie hátravetette a fejét, és Vince arcát fürkészte. A fény az arca egyik oldalát megvilágította, míg a másik árnyékban maradt. – Te egy nagy és veszedelmes SEAL-harcos vagy. Nem arra termettél, hogy lesöpörj mindenkit a pályáról? Vince mély, férfias hangon felnevetett, és teljes magabiztossággal válaszolta: – Gyanítom, a mai nem a csúcsbevetés napja lesz, ha már egy pattanásos kölyök is el tudott intézni. – Arra a cuki kis csávóra gondolsz, aki abban a nagy kalapban nyomul? – Bizony. – Komolyan? Ellene veszítettél? – Ne hagyd, hogy a pattanások megtévesszenek! Igazi oroszlánként küzdött. – Ez kellemetlen – Sadie ivott még egy kortyot, és visszaadta az üveget Vince-nek. – Alig magasabb, mint egy biliárddákó. – Általában ügyesebb a kezem – a tekintete Sadie-ét kereste, és a szájához emelte a palackot. – De erről te többet tudnál mesélni. Ez bizony így van. – Szia, Sadie Jo! Hogy van a papád? – kérdezte valaki. – Köszönöm, jól – kiáltotta vissza. A farmerja zsebébe süllyesztette a kezét, és pár lépéssel arrébb mentek a sátortól, igyekezvén csökkenteni a Tom és az Armadillók által prezentált „Free Bird” című szám dobhártyájukra gyakorolt hatását. Amikor először találkozott Vince-szel, az első megérzése az volt, hogy a férfi nem fog sokáig időzni a városban. – Még mindig a nagynénédnél dolgozol?

131

– Nem, most már a magam ura vagyok. – Odanyújtotta Sadie-nek a sört, ő pedig kortyolt egyet. – Luraleen eladta nekem a Gas and Got. Sadie félrenyelte a sört. Vince hátba veregette, miközben a lány köhögött, levegőért kapkodott és köpködött. – Most hülyéskedsz? – Nem, a lehető legkomolyabban beszélek. Tegnap írtuk alá a papírokat – megragadta a majdnem üres üveget, kiitta a maradék sört, és a Sadie mögött lévő szemetesbe hajította. Sadie megtörölte az orrát és a száját a keze fejével. – Gratulálok – mondta, és talán valóban így is gondolta. – Jobban vagy? Sadie nagyokat pislogott. – Jobban. Csak félrenyeltem a sört. Vince Sadie álla alá nyúlt, és gyengéden felemelte a lány fejét: – Hallottam, mi történt édesapáddal. Hogy bírod? Sadie a férfi szemébe nézett. Bár alig ismerték egymást, Sadie döbbenten eszmélt rá, hogy Vince az első, aki nem az apja, hanem az ő hogyléte felől érdeklődik. – Elég jól bírom – a pillantása Vince szeméről a férfi állkapcsára vándorolt, és furcsa bizsergést érzett a gyomrában. Biztosan a sör miatt. Vince gyengéden elfordította a lány arcát: – Fáradtnak tűnsz. – Amikor a múltkor találkoztunk, azt mondtad, borzasztóan nézek ki. A férfi szája szögletében megint megjelent az a kis mosoly. – Lehet, hogy egy kicsit zabos voltam rád, s azért mondtam. Sadie állta a tekintetét: – És most már nem neheztelsz rám? – Nem annyira – a hüvelykujjával végigsimította a lány arcát. – Vedd le a kalapot, Sadie! A fodrásznál pár nappal későbbre kapott csak időpontot, és a kalap jó választás volt, mert szépen eltakarta a lenőtt hajtöveket. – Rémes a hajam, teljesen le van nőve a festék.

132

– Rá se ránts! – Nem viccelek. – Én sem! Le a kalappal! – Miért? – Látni akarom a szemedet – azzal Vince levette Sadie fejéről a cowboykalapot, és a kezébe adta. – Egész este idegesített ez az idétlen kalap. Nem jó az álladdal beszélgetni. Vince eddigi viselkedéséből Sadie azt a következtetést vonta le, hogy még csak nem is szimpatikus a férfinak. Most is azon tűnődött, hogy egyáltalán miért elegyedett szóba vele. – Valami azt súgja, hogy Deeann és a Young lányok nem zavartak annyira. – Ezek a nők pasira vadásznak. – És téged nem érdekel az ajánlatuk? Vince a színpad előtti tömegre nézett. – Nem mondhatnám, hogy tartós kapcsolatra vágyom. Meglepő. A legtöbb férfi meg sem említi ezt addig, amíg pár alkalommal ágyba nem viszi a nőt. – Akkor mire vágysz? Sadie tapasztalata szerint, ha egy férfi (még az ágyba bújás előtt) el is ismeri, hogy nem a tartós kapcsolat reményében foglalkozik az illető nővel, akkor általában arról hablatyol valamit, hogy zűrös napokat él, vagy valami rémes nőstény ördög olyan sebeket ejtett rajta, amelyek lassan gyógyulnak, és így tovább. Egyszóval, mindig talál valami kifogást, ami miatt nem tudja elkötelezni magát. Vince vállat vont. – Nekem azok a nők jönnek be, akik elfogadják, hogy én hamar unatkozni kezdek, és csak szexet akarok. – Ez aztán a romantikus – kacagott fel Sadie. – Ezek szerint az elköteleződés nem az erősséged. – Nem. – Hány kapcsolatod volt eddig? – Épp elég ahhoz, hogy tudjam, nekem az egyszerűen nem megy, és kész.

133

Sadie arra gondolt, hogy most bizonyára meg kellene kérdeznie Vince-től, hogy miért nem, de nem igazán tartozott rá, így nem tette. Éppúgy, mint ahogy az ő korábbi kapcsolatai sem tartoztak Vince-re. – Szóval csak a szexre mész. Se vacsora, se mozi, se beszélgetés, semmi. – Szeretek beszélgetni... szex közben. Sadie felnézett, Vince erős állkapcsát és arcélét fürkészte. Micsoda sötét arcbőr, még sötétebb haj, és azok a hatalmas, igéző zöld szemek! Ha nem lenne annyira férfias jelenség, akár még azt is mondhatnánk, hogy csinos példány. Pont olyan, amilyen Sadie-nek megfelelne arra az időre, amíg Lovettben van. Sokkal jobb, mint az idióta tévéműsorok és YouTube-videók. Arra számított, hogy egy, maximum két hónapot kell a városban töltenie, amíg az apja elég jól lesz ahhoz, hogy egyedül merje hagyni. Túl rövid idő, hogy bármiféle érzés is ébredhessen benne a férfi iránt. Sadie az órájára pillantott. Kicsivel múlt tíz. A gondolat, hogy egyedül kell hazamennie, ólomsúlyként nehezedett rá. – Mit tervezel a következő pár órára? Vince a lányra nézett: – Hogy érted? Sadie felnőtt nő volt. Már régóta nem volt része jó szexben. Az ösztönei azt súgták, hogy Vince érti a dolgát az ágyban. Tuti befutó volt. – A rossz döntéseket később általában megbánjuk. Érdekel a dolog? – Az attól függ. Az ólomsúly még nehezebb lett. – Mitől? Csak nem képes visszautasítani? – Tulajdonképpen két dologtól – Vince feltartotta a hüvelykujját. – Egy: nem vársz tőlem semmi többet. – Majd mellétette a mutatóujját, és folytatta. – Kettő: nem hagysz megint faképnél, egy hatalmas erekcióval, mint az unokatestvéred esküvőjén.

134

Sadie megkönnyebbülten elmosolyodott. Ha már a feltételek jöttek szóba, neki is volt mondanivalója, már csak azért is, hogy egálban legyenek: – Jó, ígérem, hogy befejezem, amit elkezdek. Csak abban legyél biztos, hogy te is – a legutóbbi kapcsolatára gondolt, és eszébe jutott, hogy csak azért, mert a srác szintén biztos befutónak tűnt, nem vehet rá mérget az ember, hogy tényleg az. – Ha már egyszer ledobom a textilt, a te feladatod, hogy ne hiába tegyem. – Kicsikém, amint a tapasztalat mutatja, nem kell ledobnod magadról semmit, és akkor is prímán érzed magad... Inkább arra koncentrálj, hogy nekem ne legyen utána hiányérzetem!

135

TIZEDIK FEJEZET

Vince épp felemelte a kezét, hogy bekopogjon a robusztus tölgyfa ajtón, amikor az hirtelen kinyílt. A bentről kiszűrődő fény megcsillant Sadie haján, és az éjszaka árnyai végre nem rejtették el előle a lány tekintetét, Vince teljes egészében láthatta az arcát. Hála az égnek, az a fránya kalap sem volt már rajta. Vince-nek épp annyira tetszett Sadie szeme, mint az összes többi porcikája. – Már azt hittem, eltévedtél – mondta Sadie. Vince-nek úgy tűnt, furcsán veszi a levegőt, mintha egy megerőltető futás után zihálna. A kabát és a csizma helyett most egy szűk pólót viselt, melynek színe kiemelte a szeme kékjét. Vince nagyon szépnek találta. – Sosem tévedek el – felelte. Mielőtt a farmra ment volna, megállt a Gas and Go-nál egy csomag óvszerért. Sadie invitálására belépett a nagy előtérbe és körülnézett. A hatalmas bőr ülőgarnitúra és az összefonódó agancsokból álló csillár arra utalt, hogy az ott lakók régóta jólétben élnek. – Sehol senki? – kérdezte Vince. Természetesen tudta, hogy Sadie apja kórházban van, de ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy rajtuk kívül senki nem tartózkodik a házban. – Nem bizony. Csak én. – Túl nagy ez a ház egy kislánynak. – Az ám – mosolygott Sadie, és nekidöntötte Vince-t a masszív ajtónak. A férfi pedig hagyta magát. – Azt hiszem, tartozom neked valamivel – suttogta Sadie, és végigfuttatta a kezét a férfi mellkasán. Vince érezte, hogy megkeményednek a golyói. – Amikor az öltözőszobában voltunk, az unokatesóm esküvőjén, elszaladtam anélkül, hogy köszönetet mondtam volna – Sadie teljes

testével hozzásimult Vince-hez, és megcsókolta a nyakát. – Nagyon jó illatod van. Hmm... Köszönöm. Vince nem volt biztos benne, hogy Sadie azt köszöni-e meg, hogy nem bűzlik, vagy épp az orgazmusért mond köszönetet. Mivel a lány az inge alatt matatott, ez a kérdés nem is tűnt annyira fontosnak. – Szívesen – bökte ki végül. – Az illemtanodában azt tanultam, hogy mindig gondoskodnom kell arról, hogy a környezetemben lévő emberek jól érezzék magukat. Tulajdonképpen ez volt az egyes számú szabály – az ujjaival finoman karmolászta a férfi hasát és lassan felhúzta az ingét. – Jól érzed magad, Vince? Vince levegőért kapkodott. Élete során már sokszor előfordult vele, hogy csinos nők segítettek neki megszabadulni a ruháitól. A nők, akikkel együtt volt, mindig is szívesen érintették meg a teste minden porcikáját. Valahogy Sadie érintése mégis más volt, mint az eddigiek: igen, játékosan évődő volt. És ez határozottan tetszett Vince-nek. – Igen, bár jobban érezném magam, ha megmutatnád azt a bizonyos texasi pukedlit. Méghozzá meztelenül. Sadie elnevette magát, és a férfi nyakához érintette az ajkát. Forró lehelete kellemesen megborzongatta Vince-t. – Hát erre gondoltál, amikor Deeann megmutatatta, hogy milyen is az a bizonyos texasi pukedli? – suttogta Sadie, miközben lehúzta Vince-ről az ingét, és a padlóra dobta. – Nem őt láttam, hanem téged. Sadie hátralépett, és mély levegőt vett. Végignézett Vince mellkasán és hasán, mintha már a puszta tekintetével fel akarná falni. Jóleső bizsergés járta át a testét. – Te jó ég! Olyan elképesztően csodálatos a tested, mintha egy magazinból léptél volna elő! – mosolygott Sadie, és izzó tenyerét a férfi forró hasára tette. Most Sadie-n volt a sor, hogy levegő után kapkodjon. – Sőt, inkább olyan, mint a pasiké azokon a szülinapi üdvözlőkártyákon, azzal a különbséggel, hogy azokon a képeken egy egész csapat retusőr dolgozik, mielőtt a fotót a nyomdába küldik.

137

Vince a két kezébe fogta Sadie arcát, és közelebb húzta magához. – A lényeget még nem is láttad. – A lényeget akarom, Vince. A férfi forrón megcsókolta Sadie-t. – Én is a lényeget akarom – suttogta, majd még szenvedélyesebben csókolta a lányt. Sadie ereiben a vér egyre gyorsabban száguldott, és az egész teste izzott a vágytól. Vince szíve majd kiugrott a helyéről, és egyre hevesebben csókolta Sadie-t. Annyira kívánta, hogy szinte fájt. A hosszú, édes csókok felkorbácsolták a szenvedélyét, és mind többet és többet akart. Sadie ajkai, nyelve és minden mozdulata egyre erősebb és erősebb vágyat ébresztett Vince-ben. Sadie élvezettel simított végig Vince kidolgozott hasizmain, megragadta a férfi nadrágjának derékrészét, és a hüvelykujjaival Vince hasának alsó részét simogatta. Majd megérintette Vince hatalmas péniszét. Egészen lágyan, szinte alig hozzáérve kényeztette Vince-t. A férfi teste kőkemény erekcióval válaszolt. Sadie ismét hátrált egy kicsit, és a férfi arcára emelte a tekintetét. A lány szeme mélykéken csillogott, és úgy érezte, mintha ködfátyol ereszkedne rá. – Gyönyörű vagy, Vince – suttogta. – Fel akarlak falni – mondta lassan, majd megcsókolta az ádámcsutkája alatti gödröcskét. – És tudod, hogy akarlak felfalni? Apránként, szép lassan, kicsi, ízletes falatokban. Vince-nek nem volt ellenére az ötlet, ami az ízletes falatokat illeti. Ha Sadie kezei nem a nadrágjában lettek volna, mindezt meg is mondta volna a lánynak, de jelen pillanatban a levegővétel sem ment neki egyszerűen, nemhogy a beszéd. Kezével igyekezett megkeresni Sadie pólójának az alját, de a lány megragadta a csuklóját, és kényszerítette, hogy az ajtónak támaszkodjon: – Kapaszkodj meg, Vince, majd én kézben tartom a dolgokat. Vince elnevette magát. – Mire készülsz? – kérdezte. A bilincselős-lekötözős játék sosem volt a kedvence. – Csak figyelj, majd meglátod!

138

Vince tette, amit Sadie kért tőle. Végignézte, amint a lány kigombolja a sliccét, és lassan letolja a combján a nadrágját. Szürke bokszeralsót viselt. Sadie a puha pamuton keresztül simogatta Vince hatalmas péniszét, majd a férfi testének minden pontjára könnyű csókokat lehelt. Végigcsókolta a vállát, a mellkasát, majd lassan letérdelt Vince elé, és a nyelvével finoman megérintette a férfi hasát. Vince-ből mély sóhaj tört elő, és uralkodnia kellett magán, hogy ne túrjon bele Sadie hajába, hogy azután lejjebb és még lejjebb húzza a lány fejét. Sadie lágyan végigsimított még egyszer Vince hasán, majd egy határozott mozdulattal megszabadította a férfit az alsónadrágjától. Sadie megcsodálta Vince nagy, lüktető péniszét. – Ez igen, Vince – mosolygott, miközben a férfi péniszéhez érintette az arcát. – Nem okoztam csalódást? – kérdezte Vince, de tudta a választ. Ugyan nem büszkélkedhetett olyan méretekkel, mint némely pornósztár, de tökéletesen megfelelő volt a felszerelése ahhoz, hogy ne végezzen félmunkát. – Még nem – Sadie a kezébe vette, és ránézett a férfira. – Gondoltál már arra, hogy ha befejezem, amit elkezdtem, megint te fogsz nekem tartozni? – Negyven centtel, ha nem tévedek – jegyezte meg Vince. Sadie könnyed érintése olyan reakciókat váltott ki a testéből, hogy ha nem uralkodott volna magán, már ez is elég lett volna ahhoz, hogy elélvezzen. Azonban Vince ura volt a testének. – Legalább egy dollár és negyven cent – pontosította Sadie, és előbb egy forró csókot lehelt Vince férfiasságára, majd nyalogatni kezdte. Amikor Vince úgy érezte, már nem bírja tovább a lány nyelvének édesen kínzó érintését, Sadie a szájába vette Vince péniszét. Egyszerre kényeztette Vince-t a szájával és a kezével. Vince összezárta a térdeit, és a fejét az ajtónak támasztotta. – Istenem, ne engedd, hogy abbahagyja – gondolta, és az ajtófélfát markolászta, nehogy Sadie hajába túrjon. – Ne engedd, hogy megszólaljon! Nem mintha ellenére lett volna, hogy szex közben a partnere beszéljen hozzá, sőt, kifejezetten izgatónak találta a pajzán

139

beszélgetéseket, de úgy vélte, az orális szex egyszerűen kizárja a verbális kommunikáció lehetőségét. Vince a katonai kiképzéseknek köszönhetően képes volt arra, hogy szabályozza a légzését. Egyenletesen szívta be a levegőt a tüdejébe, miközben Sadie már közeljárt ahhoz, hogy a csúcsra juttassa. A kezével és a bársonyos nyelvével kényeztette, ő pedig próbálta annyira elnyújtani a dolgot, amennyire csak lehetett. Próbálta minél tovább visszatartani, de egyszerre előtört belőle a mindent elsöprő orgazmus, hurrikánként söpört végig a testén a kéj, és Sadie szájába élvezett. Vince sóhajtott egy mélyet, és magában köszönetet mondott Sadie-nek azért, hogy vele volt a csúcson. A lány lassan felöltöztette, és hozzásimult. – Na, megér egy dollár negyvenet? – kérdezte Sadie. – Negyvenötöt is – felelte Vince, miközben Sadie hátát és fenekét simogatta. – Köszönöm. – Szívesen – mosolygott Sadie, és megcsókolta a férfi nyakát. Végigsimította a férfi vállát és mellkasát, közben pedig mondott valamit, de hogy mit, Vince nem hallotta jól. – Tessék? Sadie hátrébb lépett, és mosolyogva kérdezte: – Hozhatok neked egy sört? Jézusmária! Orális szex és sör! A férfiak zöme számára ez maga a mennyország, a valóra vált álom, de Vince nem olyan volt, mint a legtöbb férfi. Volt valami, amit még ennél is jobban szeretett. Lassan lehúzta Sadie pólóját, és megcsókolta a lányt. Vince szerette az orális szexet, és mindent, ami ezzel jár, de számára ez csak az előjáték része volt. Egyfajta bevezetés. A gyönyörök kapuja. Vince szeretett szeretkezni. Bármilyen pozícióban. Szerette a szerelmi adok-kapok játszmát. A kemény lökéseket és a lágy fortélyokat – elvégre felderítő volt. – Nem, köszönöm. Valami ennél is jobb jutott az eszembe – válaszolta, majd felcsúsztatta a kezét Sadie melltartójának széléig. Sadie hátrébb húzódott, és mélyen Vince szemébe nézett. A férfi tekintete mámorosan csillogott, azonban teljesen éberen nézett rá vissza.

140

– Nincs szükséged egy kis időre a következő bevetés előtt? – csodálkozott Sadie. Eddigi tapasztalatai szerint minden férfinak szüksége van arra a bizonyos időre. – Nem, simán mehet a dolog – mosolygott Vince, és lehúzta Sadie vállára a melltartó pántjait, majd megszabadította a lányt a ruhadarabtól. Az esti beszélgetésük után Sadie rögtön hazarohant, hogy másik alsóneműt vegyen fel. Nem volt nála semmilyen szexi darab, de legalább olyat keresett, ami színben passzol: fehér bugyit és melltartót vett fel. Nem tűnt úgy, hogy Vince észrevette volna a színek harmóniáját. Forró mellkasához húzta Sadie meztelen felsőtestét. – Vagy te pihennél egy kicsit? – kérdezte. Sadie mellbimbói megkeményedtek, amikor Vince belemarkolt a fenekébe. Mintha pillekönnyű lenne, felkapta őt, és a lány Vince dereka köré fonta a lábait. A vágy forró áramlatként ömlött végig a testén. Már akkor érezte az első hullámait, amikor még le sem vette Vince-ről az alsónadrágot. – Részemről folytathatjuk – mondta Sadie. Válaszul Vince átvitte a lányt az előszobából a sötét nappaliba, és finoman a földre tette. Megcsókolta Sadie nyakát, és levette róla a ruhát, ami még rajta maradt. Hatalmas, meleg tenyerével végigsimította a lány testét, miközben forrón csókolta a nyakát – éppúgy, mint akkor este, a menyasszony öltözőszobájában. Sadie érezte, hogy már nem bírja sokáig. Ezúttal azonban gátat vetett önnön szenvedélyének, és ellökte magától a férfit, a dédnagymamája kanapéja felé. – Van nálad óvszer, ugye? – kérdezte, és Vince felé nyújtotta a kezét. – Bizony, és még választhatsz is – mosolygott a férfi, és három csomagocskát helyezett Sadie nyitott tenyerébe. – Van piros, zöld és kék. – Azt választom, amelyik megy a szemed színéhez – mondta Sadie, és a zöldért nyúlt. – Azt akarod, hogy a dákóm olyan színben pompázzon, mint a szemem?

141

Sadie a kanapéra dobta a másik két óvszert, és élvezettel nézte, amint Vince megszabadult a ruháitól. – Csak hogy ne mondhasd, hogy nincs érzékem a divathoz. Vince levette a bakancsát, a zokniját, majd egy mozdulattal lerántotta a nadrágját és az alsóját. Napbarnított teste gigantikus és izmos volt, egy szemernyi súlytöbblet nem sok, annyi sem volt rajta. Amikor végre anyaszült meztelenre vetkőzött, Sadie játékosan, ugyanakkor határozottan a kanapéra lökte őt. Nem mondhatni, hogy ez Sadie életének legromantikusabb erotikus kalandja lett volna, de most nem is a romantikázás érdekelte. – Mire ez a sietség? – kérdezte Vince, amikor Sadie az ölébe vetette magát. Vince lüktető férfiassága épp ott ért Sadie testéhez, ahol a lány a legjobban szerette volna. Sadie minden porcikáján végigfutott a lágy remegés, és minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy ne rontson ajtóstul a házba, és ne üljön azon nyomban a férfi forró, észbontóan csodálatos péniszére. – Azt mondtad, készen állsz – suttogta Sadie, és Vince teste ennek minden nyilvánvaló jelét produkálta. – Így is van. – Akkor ne habozzunk – mondta Sadie, majd kivette az óvszert a tasakjából. Közösen húzták fel a kondomot Vince hosszú és vastag péniszére. Vince egyik kezével megérintette Sadie arcát, és a lány szemébe nézett, miközben lassan belé hatolt. Egy pár mozdulatot követően Vince mély és reszelős hangon Sadie fülébe súgta: – Kellemesen szűk vagy. – Mmm – nyögte Sadie. A fejét hátravetette, és a férfi vállába kapaszkodott. Érezte, hogy lávaként tör elő belőle a forróság, onnan indulva, ahol legintimebb testtájaik érintkeztek. – Nagyon finom vagy – mormogta Vince, miközben Sadie melléről a csípőjére csúsztatta a kezét. – És csodálatosan nézel ki. – Igen, Vince! – suttogta Sadie, amikor Vince gyengéden felemelte, majd visszahúzta őt az ölébe. – Nagyon jó... – Akkor úgy látod, hogy nem hiába dobáltuk le a ruháinkat? – Nem bizony – felelte Sadie. Te jó ég, ez a pasas egész este dumálni fog? Sadie úgy gondolta, semmi sem öli meg gyorsabban a

142

szexet, mint a beszélgetés. Főleg akkor, ha a pasi valami hülyeséget mond, megtöri a varázst, és ami még rosszabb, megnehezíti, hogy koncentrálni tudjon az ember. Márpedig sokszor valóban koncentrálnia kellett arra, hogy a nap eseményei ne bukkanjanak fel újra meg újra a tudatában. Sadie a csípőjét ringatta, ezzel még tüzesebbé varázsolva az együttlétet. Vince mélyeket sóhajtott, miközben ki- és bemozgott, mélyen behatolva Sadie-be. Nagytermetű volt, és ez minden testrészére vonatkozott. Úgy látszik, mégsem az a fajta pasi, akinél állandó koncentrálásra van szükség – Sadie elengedhette magát, és teljes valójában megélhette a pillanatot. Hagyta, hogy az érzései magukkal ragadják. Az sem érdekelte volna, ha a ház lángokban áll körülöttük; egyetlen dolog létezett számára, ez pedig az volt, hogy lovagol, száguld a kéj örvényei közt, mintha apja valamelyik szilaj ménjén vágtázna. Újra és újra elmerült az élvezetben, hosszan elnyújtva a pillanatokat, mígnem hirtelen elementáris erővel tört elő belőle a vad, perzselő orgazmus. Szinte elvesztette az eszét. Vince újra és újra beléhatolt, és amikor Sadie orgazmus-hullámai csitultak, a lány combjaira tette erős kezét, majd mélyről jövő nyögést hallatott, és felkiáltott: – A mindenit! Sadie előrehajolt, és finoman a férfi vállába harapott. Vannak, akik orgazmus közben csendben maradnak, vannak olyanok is, akik „jézusmáriáznak”, megint mások a b-betűs szót ismételgetik – Sadie még sosem találkozott olyannal, aki ilyenkor azt mondta volna: „A mindenit!”. Sadie kettévágott egy leveles tésztából készült croissant-t, majd a konyhapultra tette, a vágódeszkára. – Kérsz avokádót a szendvicsedre? – Jól hangzik – mondta Vince. Lerázta a fejes salátáról a vizet, majd letette a pultra a vágódeszka mellé. Sadie pólóban és bugyiban volt, Vince pedig az oldalzsebes cargo nadrágjában. Az elsöprő erejű együttlét után rájöttek, hogy éhesek.

143

– A férfikaja odakint van, a nagykonyhában – mondta Sadie, miközben majonézt kent a croissant-ra. – Carolynn sosem tenne a férfiak elé ilyesmit. – Ki az a Carolynn? – kérdezte Vince, miközben egy papírtörölközővel letörölte kezéről a vizet. – A szakácsnőnk – felelte Sadie. Pulykahúst, salátát és avokádót halmozott a croissant-okra, majd hozzátette: – Naponta kétszer főz a munkásoknak: kiadós reggelit és bőséges vacsorát. A testvére, Clara Anne a házvezetőnő. Itt a házban és a többi farmépületben is ő tart rendet. Odalépett a hűtőhöz, és kinyitotta. A kiáramló hideg levegő megborzongatta a lány csupasz combját. Egy üveg pepperónit, kapros salátaöntetet és szeletelt sajtot vett elő. Amióta otthon volt, a Parton ikrek gondoskodtak arról, hogy mindig legyen a hűtőben elég hozzávaló, amiből Sadie szendvicseket készíthetett magának. Sadie becsukta a hűtőt, és megfordult. Vince, fejét oldalra billentve, a konyha közepén állt, és Sadie fenekét nézte. – Mi az? – Semmi – felelte Vince, és csibészesen mosolygott, mintha rajtakapták volna, hogy valami tiltott dolgot művelt. – Hányan vannak a szálláson? Sadie vállat vont, és Vince felé dobta a sajtot. Vince elkapta, és odament a pulthoz, Sadie mellé. – Nem igazán tudom – mondta Sadie, és letette az üvegeket a pultra, majd elővette az anyja porcelánjait a felső szekrényből. – Amikor gyerek voltam, tizenöten lehettek. Most a legtöbben, akik itt dolgoznak, nem nálunk szállnak meg, hanem a városban laknak – a croissant-szeletekre halmozta a sajtot és a pepperónit. – Aggódsz, hogy a papa egyik embere beront ide, és ellátja a bajodat, amiért a főnök lányával rosszalkodsz? Vince elnevette magát, és amikor Sadie ránézett, elcsodálkozott, hogy annak ellenére, hogy egy megtermett férfi, milyen csibészes a nevetése.

144

– Nem, csak azon gondolkodtam, vajon mennyire biztonságos itt egyedül egy nőnek. – Készülsz valamire? – Úgy érted, azon kívül, amit eddig tettem veled? Sadie nevetett. – Tetszett, amit csináltál. Aggódnom kéne, hogy olyasmiben töröd a fejed, aminek nem örülnék? – Van egy-két olyan helyzet, amiben szívesen látnálak, de garantálom, hogy egyik sem lesz ellenedre. – Azért legyen a kezem ügyében a riasztópisztolyom? Vince felvonta az egyik szemöldökét, és letette a sajtot a pultra. – Nem hittem el, amikor a múltkor a nem létező riasztópisztolyoddal fenyegettél. Sadie elmosolyodott, de nem ismerte be, hogy Vince jól látja a helyzetet, és nem létezik semmiféle riasztópisztoly. A spájz-ajtóra mutatott: – Hoznál egy kis chipset? Elrendezte a kék Wedgewood porcelántányérokon a szendvicseket és a szószt. Amikor Vince visszajött a spájzból, Sadie kitette a Lay's chipset is az egyik tányérra. – Vizet, sört vagy teát kérsz? – Vizet. Sadie öntött magának egy csésze teát, Vince-nek pedig egy pohár vizet, majd együtt bevitték a tányérokat és a poharakat az elegáns étkezőbe. Sadie megterítette az asztalt az édesanyja egyik legjobb terítőjével és szalvétáival. – Nem igazán szoktunk itt enni, legfeljebb karácsonykor és hálaadáskor – mondta. – Nagyon ízléses a berendezés. Sadie végigfuttatta tekintetét a robusztus mahagóniasztalon és a damasztterítőn. Ha az ember társaságban eszik, mindig az étkezőben teszi azt, és rendesen megterít – ezt a szabályt az édesanyja tanította Sadie-nek. Ha nem így tesz, az olyan udvariatlanságnak számít, mint a nyitott szájjal evés, vagy a „nemszeretem” dolgok megemlítése.

145

Vince elvett egy chipset a tányérról. – Hol szoktál enni? – kérdezte. Sadie az ölébe terítette a szalvétát. – Amikor gyerek voltam, a nagykonyhában, vagy az itteni kis étkezősarokban ettem – mondta, és harapott egyet a szendvicsből. – Mivel egyke vagyok, miután a mama meghalt, csak apa meg én maradtunk – ivott egy korty teát, és hozzátette: – Teljesen evidensnek tűnt, hogy kint eszünk mi is a munkásokkal, hogy Carolynn-nak ne kelljen ide-oda szaladgálnia a két épület között. – Mennyi idős voltál, amikor meghalt az anyukád? – kérdezte Vince, és nagyot harapott a szendvicséből. – Öt. – Mmm – harapott még egyet, és megrágta a falatot. – Ez nagyon finom, Sadie – mondta, miután lenyelte –, bár bevallom, nem vagyok az a croissant-evő típus. – Köszönöm. Egy szendvicset könnyű megcsinálni. A hétfogásos ebéd vagy vacsora nem ilyen egyszerű. Vince a poharáért nyúlt és csodálkozva kérdezte: – Te tudsz hétfogásos vacsorát főzni? – Hát egy ideje már nem csináltam, de szerintem még menne. Az illemmel és kellemmel kapcsolatos okítás, meg a sok egyéb más mellett részt kellett vennem főzésórákon is. Harapott még egyet a könnyű, omlós szendvicsből. A pulyka az avokádóval és a pepperónival nagyon kellemes ízvilágot teremtett. – Anyám nagyszerűen főzött, és ragaszkodott a viselkedési szabályok betartásához. Apám igyekezett úgy nevelni, ahogy szerinte anyám tette volna. Persze azért volt egy-két dolog, ami nem jött össze neki. Vince kortyolt egyet a vízből, majd letette a poharat az asztalra. – Hasonlítasz anyukádra? – Hát, tudod, megnyerte a texasi szépségversenyt, és kis híján Miss Amerika is lett – Sadie bekapott egy sós chipset, és elropogtatta. Ezt szerette igazán a Lay's-ben: a sós ropogást. Persze a Cheetost nem múlta felül semmi! – Nagyon szép volt, és csodásan énekelt.

146

– Te tudsz énekelni? – Csak akkor szoktam, ha feltett szándékom, hogy idegesítsem a körülöttem lévőket. – Ebből az következik, hogy csak külsőre hasonlítasz rá – mondta Vince mosolyogva, és harapott még kettőt. Ez most bók volt? Most tényleg el fog pirulni? – Nem tudom. Az emberek azt mondják, hasonlítunk, de az apám szemét örököltem – válaszolta Sadie két falat között. – Te is voltál szépségkirálynő? Sadie nemet intett, és a teájáért nyúlt. – Van egy pár szalagom meg kupám, amelyeket a versenyeken kaptam, de igazi szépségkirálynő sosem voltam. Nehezemre esett, hogy úgy járkáljak a színpadon, hogy közben illegetem magam – ivott egy kortyot. – Nehéz meló a királynősködés. Vince nevetett. – Tényleg az – mosolygott Sadie. – Megpróbálsz énekelni, táncolni, és közben csillogsz, szikrázik körülötted a levegő, és mindezt egyszerre! Azt hiszed, hogy nagy dolog SEAL-osztagosnak lenni? Azt gondolod, hogy a terroristák az igazi nagy falat? Elárulom neked, hogy kismiska mindegyik ahhoz képest, amivel egy gyermekszépségverseny fordulóiban kell megküzdened. – Valahol a mentális illem könyvében volt egy olyan szabály, amely arra intette, hogy ne beszéljen túl sokat magáról. Mindemellett Vince-ről is többet akart megtudni. – Miért csatlakoztál a SEAL-hez? – Jó bulinak gondoltam, hogy robbantgathatok meg lövöldözhetek, és közben a nagy Amerikát védelmezem. – És nem csalódtál? – Jó volt – bekapott néhány chipset, és ivott egy kis vizet. Láthatóan nem volt egy szószátyár alkat. Legalábbis magáról nem sokat mesélt. Ezzel nem is volt semmi baj. Az egyik oka, hogy Sadie olyan sikeres ingatlanügynök volt, az volt, hogy hamar megnyíltak neki az emberek, és sok mindent megosztottak vele. Néha olyasmiről is beszéltek, különféle szervi bajoktól kezdve a furcsa szokásokig, amiről Sadie nem igazán szeretett volna tudni. – Sokat kell úszniuk a SEAL-osztagosoknak?

147

– Igen – mondta, és ivott még egy kortyot, majd hozzátette: – Nagy hullámok közt gyakorlatozunk, de a legutóbbi bevetéseken inkább a szárazföldön kellett harcolnunk. – Nem vagyok valami nagy úszó. Szívesebben nézem a hullámokat tisztes távolból, a partról. – Én imádom a vizet. Gyerekkoromban a legtöbb időmet nyaranta mindig valami víznél töltöttem. – Megfogta az utolsó falatot. – A homokot viszont utálom. – Pedig tudod, Vince, aránylag sok homok van a tavak és az óceán partján. Vince elmosolyodott, és bekapta az utolsó falat szendvicset. – A Közel-Keleten is van belőle. Homok is, meg homokviharok is. – Meg kellett tanulnod arabul? Vince nemet intett, és lenyelte a falatot. – Ragadt rám egy-két szó itt-ott, de tanulnom nem kellett. – Nem volt nehéz így kommunikálni? – Nem azért mentem, hogy beszélgessek velük. Ide sem azért jött. Nem is fedte fel túl sok lapját. Ez így pont jó volt. Jó volt ránézni a széles vállaira, a hatalmas izmaira, elmerülni a dögös zöld tekintetében, csodálni a nemes arcélét. Nem egy jóképű fickóhoz volt már szerencséje, de egyikük sem nézett ki olyan észbontóan jól, mint Vince. De az ő esetében a lélegzetelállító külsőhöz zárkózottság társult, éles kontrasztot alkotva. Láthatóan eltökélte, hogy csak a testét adja, a lelkét nem. Ez pedig Sadie-nek tökéletesen megfelelt, hiszen meg is egyeztek abban, hogy erre számíthat, többre, másra nem. Ez már csak azért is jó volt, mert eleve erre vágyott – ennyire, és nem többre. – Miért Phoenixben élsz, amikor itt is lakhatnál? Vince kérdése arra is utalt, hogy részéről befejezték a róla való társalgást. – Tudom, hogy az élet a farmon romantikusnak tűnhet annak, aki kívülről szemléli. Nyilván, a most már ugyan nem olyan vad, de mégis vadnyugatot idéző életforma is lehet vonzó, de a valóságban ez nem más, mint nagyon kemény meló, teljes elszigeteltséggel

148

párosulva. Sosem volt gondom azzal, ha dolgozni kellett, de mert a közvetlen szomszédunk minimum harminc kilométernyire lakik tőlünk, sokszor voltam magányos. Különösen gyerekként volt nehéz ezt megélni. Nem működött, hogy felpattanok a bicajomra, és eltekerek a szomszédba – harapott még egyet. Nem is volt igazi barátja. Nem rohangált a szomszéd gyerekekkel. Az ideje nagyobb részét felnőttek társaságában töltötte, vagy a marháknál és a birkáknál segédkezett, igyekezett hasznossá tenni magát a 4-H projektben. – Ha valakinek nem jelent gondot, hogy marhákat tereljen, akkor megéri ezt a magányos életformát választania. – Tényleg azt mondta volna, hogy magányos? Nem tartotta magát magányosnak, de eszébe jutott, hogy gyerekként biztosan nagyon egyedül érezte magát. Vince az üres tányérjára tette a szalvétáját. – Egy napon ez az egész itt a tiéd lesz, igaz? Sadie étvágya hirtelen elillant, és a jól ismert kellemetlen érzés ismét befészkelte magát a gyomrába. – Miből gondolod? – Az emberek szeretnek beszélni, és ha egy kisboltban dolgozol, az nem sokban különbözik attól, mintha pultos lennél egy kocsmában. – Vince megvonta a vállát. – Talán csak annyiban, hogy nincs annyi részeg, és nem adnak borravalót. Naná, hogy szeretnek beszélni az emberek. Főleg Lovettben. – Igen, logikus a feltevés, de hát ugye én lány vagyok. Vince hátradőlt, és keresztbe fonta a karjait hatalmas mellkasán. Tekintete Sadie szeméről az ajkára és a pólója elejére vándorolt. Elmosolyodott és ismét Sadie szemébe nézett: – Ez nem kérdés. – Apám mindig is fiút akart. – Sadie belekortyolt a teájába. – Épp annyira nem akarja rám hagyni a birtokot, amennyire én sem vagyok oda a gondolattól, hogy egy négyezer hektáros farmot vezessek, de az a gond, hogy egyke vagyok. Senki más nincs rajtam kívül, aki örökölhetne. – Szóval jó eséllyel örökölsz majd egy farmot, amelyet nem is akarsz.

149

Sadie vállat vont. Kusza érzései voltak a farmmal kapcsolatban. Egyszerre szerette és utálta. Hozzá tartozott, mint a szeme kékje. – Nem tudom, mit tervez apám. Sosem mondta, én pedig sosem kérdeztem. – És nem gondolod, hogy ez egy kicsit furcsa? – Nem ismered az apámat – mondta Sadie alig hallhatóan. Vince egy kicsit balra fordult. Sadie-nek már korábban is feltűnt Vince-nek ez a testtartása. – Hány éves a papád? – Hetvennyolc – mire ez a sok kérdés? Sadie nem gondolta, hogy Vince-t ennyire érdekli az élete. Csak egy egyéjszakás kalandról volt szó, semmi többről. Arrébb tolta a tányérját. – Hozhatok még neked valamit? – Nem, köszönöm – felelte Vince, majd elmosolyodott. – Jöhet a következő menet? Már minden világos. Csak az időt akarta tölteni a kérdésekkel, amíg Sadie is befejezi az evést. Ránézett az órára. Kicsivel múlt el egy óra. A Parton ikrek még öt órán keresztül nem bukkannak fel. Nem nevezhető a legromantikusabb együttlétnek, de kétségtelenül fantasztikus volt. Vince nem egy romantikus pasas, de Sadie sem romantikázásra vágyott. Nem volt más, mint egy egyéjszakás kaland, és mégis valami olyasmit kapott tőle, amit már régóta senkitől. Jól érezte magát. – Naná!

150

TIZENEGYEDIK FEJEZET

N

– a, mi az, kovász került a cipódba? – kérdezte Sadie apja. Oxigén-kanüllel az orrában, a szemüvegével a feje tetején és egy pár új, csúszásgátlós talpú vörös zokniban ült az ágyon. Vajon hallott Vince-ről? Látta valaki hajnali háromkor az autóját elmenni, és vajon az a valaki rájött, hogy mi zajlott köztük? – Tessék? – Dudorászol. Odafordult a mosdóhoz, amiben egy csokor sárga margaréta hevert. – Miért, az ember már nem is dudorászhat? – Nem, hacsak valami különösebb oka nincs rá. Sadie az ajkába harapott, nehogy elmosolyodjon. Sokkal nyugodtabb volt, mint bármikor azóta, hogy átlépte a texasi államhatárt. Amióta megérkezett, ez volt az első éjszakája, amit nem úgy töltött, hogy azon gondolkodjon... nos, amit nem úgy töltött, hogy gondolkodjon. Csak egyszerűen jól érezte magát, és végre nem tévét nézett, vagy nem az apja hogyléte, a saját karrierje és a jövője miatt aggodalmaskodott. Ez pedig végre olyasmi volt, ami indokolttá tette a dudorászást. Levágott egy-egy centit a virágok aljából, és elrendezte a csokrot egy vázában. – Tehetek még érted valamit, apa? – Semmit a világon. – Arra gondoltam, bevállalnék ezt-azt a farmmal kapcsolatban – mondta, és magában hozzátette: egy darabig. Addig, amíg az apja haza nem jöhet. – Megmutathatnád, hogyan működik a könyvelési szoftver, és megcsinálhatnám a bérjegyzéket.

Ha egyszer megmutatnák neki, hogy mit kell csinálni, nyilván megbirkózna a feladattal. Azért nem lehet akkora nagy ördöngösség. – Wanda megcsinálja ezeket. Ha elvennéd a munkáját, nem tudna enni adni a gyerekeinek. Ó, hát persze. Sadie azt sem tudta, ki az a Wanda. – Hamarosan eljön az oltás és a billogozás ideje, legalább abban segíthetnék – egyébként ez volt az a munka, amit a legkevésbé szeretett, de legalább valami tennivalója lenne azon felül, hogy egy rehabilitációs klinikán múlatja az idejét a morcos papájával. – Csak útban lennél. Igaz, de megtehette volna az öreg, hogy tekintettel van a lánya érzéseire, és előránt egy kegyes hazugságot a kíméletlen igazság helyett. Várjunk csak! Ez itt az ágyon nem más, mint Clive Hollowell, tehát semmiféle kegyes hazugság nem jöhetett számításba. – Arra gondoltam, hogy ezek a virágok majd felvidítanak – mondta Sadie, és végleg feladta a küzdelmet. A margaréta volt édesanyja kedvenc virága. – Az vidítana fel, ha végre hazamehetnék – mondta az apja, majd kitört belőle egy köhögésroham, és az oldalához kapott. – Az istenfáját neki! Sadie rápillantott az apjára, aki nyilván tudta, hogy ő tényleg nem tehet érte semmit. Gyógyultak a bordái, de lassan. Még mindig voltak fájdalmai, de nem volt hajlandó fájdalomcsillapítót beszedni. – Miért nem fogadsz el fájdalomcsillapítót? – kérdezte Sadie, miközben vizet öntött a vázába. A fájdalom újra meg újra végighullámzott az apja testén. Ez láthatóan pár percen át tartott. – Mert nem akarok egy istenverte drogossá válni! – kiabálta az apja a köhögések szünetében. Hetvennyolc éves volt, és nem arról volt szó, hogy gyógyszerfüggővé válhat, de ha mégis megtörténne, hát akkor mi lenne? Az élete hátralevő részét fájdalommentesen és boldogan élné. Kedvező változás lenne, ami azt illeti.

152

– Apa, nem lenne szabad fájdalomban élned – emlékeztette Sadie, miközben elzárta a vízcsapot. Átsétált a szobán, és letette a vázát az éjjeliszekrényre. – Mama kedvenc virágai. Arra gondoltam, hogy egy kis színt hoznak majd a szobába. Clive a sárga virágokra nézett. – Ó! Fehér margaréták és kék ég. Mindig úgy nézett ki, mint akit skatulyából húztak elő. Még reggel, felkelés után is szép volt! Sadie-nek eszébe jutott saját lenőtt haja, és a másnapi időpontja a fodrásznál. No, igen, ő csak egyszerűen lófarokba fogta a haját, és párszor végighúzta a szempillaspirált a szempilláin. Ez volt minden, amit a külsejéért tett. – Édes volt, mint a méz, és mindenkihez kedves. – Szerintem nem hasonlítok rá. – Nem, nem olyan vagy, mint ő – az apja Sadie-re nézett. – Soha nem is voltál olyan. Már akkor tudta, amikor még kisbaba voltál, és olyan akaratos meg makacs voltál, mint a veszedelem. Nem, az apja nem az a típus volt, aki hajlandó lett volna azért hazudni, hogy a másik ember jól érezze magát. – Próbálkoztam, apa. – Tudom, de ez egyszerűen nincs meg benned – azzal elvette az újságot az ágy széléről, és a feje búbjáról az orrára húzta a szemüvegét. Igaz, ami igaz, Sadie sosem vállalt jótékonysági munkát sem kórházakban, sem állatmenhelyeken. Sosem főzött levest idős és beteg néniknek, viszont keményen dolgozott, és eltartotta magát. – Tudod, apa, csak akkor érzem úgy, hogy nem vagyok jó semmire, amikor itthon vagyok. Képzeld el, vannak olyan emberek a földön, akik azt gondolják, hogy okos és életrevaló nő vagyok. – Soha nem mondta senki, hogy nem vagy az – felelte az apja, és kinyitotta az újságot. – Nem kell túldimenzionálni ezt a dolgot. Ha valahol máshol jobban érzed magad, menj, és élj ott, Sadie Jo. Sadie komolyan kísértésbe esett. Kísértésbe esett, hogy megtegye. Hogy beüljön a kocsijába, és maga mögött hagyja Lovettet, Texast, az apját, az összes emléket és az összes csalódást.

153

Természetesen ellenállt a kísértésnek. Maradt még egy órát a kórházban, aztán fogta magát, és hazament az üres házba. Előző este nagyon jól érezte magát. Az egyéjszakás kalandoknak megvolt a varázsuk. Szabadon vállalhatta a mohóságát, és nem kellett aggódnia az érzései miatt sem. Nem volt meg a szorongás, hogy vajon hívja-e másnap, és egyáltalán nem merült fel semmi olyan kérdés, ami a kapcsolatok kezdetén szokás. Jó volt, hogy nyugodtan ébredt, mosollyal az arcán, és nem a telefont leste egész álló nap. Miközben áthaladt a városon, nagy volt a kísértés, hogy betérjen a Gas and Go-ba, mert mindig jól jött egy kis kóla meg chips. Aznap estére nem volt programja. Lehet, hogy Vince-nek sem, de inkább idióta videókat néz a YouTube-on, semmint hogy megálljon a Gas and Go-nál, egy kis nasi beszerzésének céljából. Amikor Vince elköszönt tőle az éjjel, és még egyszer megköszönte a szép estét, Sadie tudta, hogy nem fog ismét eljönni. Persze nyilvánvaló volt, hogy Vince is jól érezte magát, de nem kérdezte meg, hogy mikor találkozhatnak újra, sőt, még Sadie telefonszámát sem kérte el. Nem keseredett el. Na, jó, egy kicsit azért elszontyolodott, mert szívesebben töltötte volna az éjszakát meztelenül, mint merő unalomban, de nem hagyhatta el magát. Vince egyértelműen megmondta, hogy részéről csak a szexről szólt az este. Mindketten azt csinálhatnak, amit akarnak. A gond csak az volt, hogy Sadie-nek nem volt mit csinálnia. Rádöbbent, hogy nincsenek igazi barátai a városban, ahol született és a gyerekkorát töltötte. Nem volt senki, akit felhívhatott volna, hogy ebédeljenek együtt, hiába tudta a telefonszámukat. Vince volt az, akivel a legtöbbet beszélt, mióta Lovettbe érkezett, neki pedig nem volt feladata, hogy szórakoztassa Sadie-t. Bár, mi tagadás, nem lett volna rossz. Ki kellett találnia, hogyan üsse el az időt, mielőtt teljesen begolyózik. Másnap, az Amarillóban tett reggeli látogatása után, a kórháztól három háztömbnyire lévő Lily Belle Szalonba hajtott. A szalon tulajdonosnőjéhez, magához Lily Darlingtonhoz kapott időpontot. Beült a székbe, és máris jól érezte magát. Már jó ideje nem volt

154

szépségszalonban. Hiányzott az érzés, hogy a nyakától a térdéig érő nejlonköpenybe burkolózzon, és a sampon, a dauervíz és a gyógynövényillatú aromaterápiás gyertyák illatát beszippantva egy kicsit elfeledkezhessen az élet megpróbáltatásairól. Azért választotta Lilyt, mert nagyon tetszett neki a nő frizurája. Dús és egészséges haja volt, a szőke különböző árnyalataival melírozva, így teljesen természetes hatást keltett. Sadie-hez hasonlóan Lilynek is kék szeme és szőke haja volt. Amikor elkezdte feltenni Sadie hajára az alufólia-csíkokat, rájöttek, hogy több közös dolog van bennük, mint a hajszín és a kék szem. Lily öt évvel Sadie fölött járt a lovetti középiskolában, és volt pár közös ismerősük. Persze ismerte a farmot és a Hollowell családot is. – Anyám a Vad Prérifarkasban dolgozott, amíg tavaly nyugdíjba nem ment – mesélte Lily, miközben Sadie hajába csíkokat festett –, és a sógoromé a Parrish Amerikai Autócsodák, tudod, ők az autórestaurátorok. Sadie hallott már a Parrish testvérekről, és tudta, hogy mi a cégük profilja. – Annak idején gyakran jártam a Prérifarkasba. A szendvics és a pekándiós pite volt a specialitásuk – a tükörből nézte, amint Lily egy újabb hajtincset takar be a fóliával. – Hogy hívják a mamádat? – Lourella Brooks. – Hát persze! Emlékszem! – Lourella legalább akkora szám volt, mint maga a Prérifarkas étterem. – Mindenkiről mindent tudott. Egy halom sztorija volt! – Mint egyébként mindenki másnak Lovettben, de ami Lourellát különlegessé tette, az az, hogy bármikor félbe tudta szakítani a történetet, hogy felvegyen egy rendelést egy másik asztalnál, majd visszatért, és ott folytatta, ahol abbahagyta. – Igen, ez a mamára vall – az ajtó fölötti kis csengő vidáman csilingelt, és Lily a tükörből a belépő emberre nézett. – Jaj, ne! – egy hatalmas csokor vörös rózsa érkezett, elrejtve azt, aki cipelte. – Már megint! – A futár letette a virágokat a pultra, és az egyik lánnyal aláíratta az átvételi elismervényt. – Neked jött? – Tartok tőle.

155

Valaki több száz dollárt költött azokra a virágokra. – De kedves! – Nem, egyáltalán nem kedves! Túl fiatal hozzám – mondta Lily, és elpirult. Ekkor Sadie gondolatban sutba vágta, amire nevelték, és feltett egy igen udvariatlan kérdést, de egyszerűen nem tudta megállni, hogy ne kíváncsiskodjon: – Hány éves? Lily még egy hajtincset leválasztott, miközben válaszolt: – Harminc. – Ez csak nyolc év korkülönbség, nem? – Igen, de nem akarok liliomtipró cukrosnéninek tűnni. – Nem úgy nézel ki, mint egy cukrosnéni. – Köszi – felelte Lily, miközben belehajtotta a tincset a fóliába, majd hozzátette: – Kábé huszonötnek néz ki. – Ne viccelj, akkor simán mondhatod, hogy a fiad, és senki sem fogja azt gondolni rólad, hogy cukrosnéni lennél! – Nem akarok egy nálam nyolc évvel fiatalabb pasival randizni! – Lily egy festékes edénybe nyúlt az ecsettel. – De hallod, baromi jól néz ki! Sadie elmosolyodott: – Hát akkor használd csak a testét! – Már próbáltam. Többet akar. – Lily nagyot sóhajtott. – Van egy tízéves fiam, és próbálom életben tartani a vállalkozásomat. Nyugodt, békés életre vágyom, és Tucker túl bonyolult ehhez. Túl nagy bonyodalommal járna ez az egész. – Milyen értelemben? – Katona volt, és túl sok mindent látott. Azt mondja, zárkózott volt, de már nem az. – Befestett még egy pár tincset. – De ahhoz képest, hogy azt mondja, már nem zárkózott, alig tudok róla valamit. Sadie Vince-re gondolt. – És ez megijeszt? Lily vállat vont. – Ez is, meg a kora is, meg a dráma az exemmel. Nem gondolom, hogy még több terhet kellene a vállamra vennem.

156

– Szemétkedik az exed? Lily a tükörből Sadie-re pillantott. – Egy igazi rohadék. Ami nyilvánvalóan sokkal rosszabb volt, mint az egyszerű szemétkedés. Egyórányi hajfestés után Lily műanyag sapkát tett Sadie fejére, és beültette egy bura alá. Sadie rápillantott a mobiljára, megnézte az üzeneteit és az e-mailjeit, de nem volt más, csak a szokásos reklámanyagok. Naponta körülbelül ötven üzleti levelet és üzenetet szokott kapni, meg párat a barátaitól is. Most semmi. Olyan volt, mintha kikerült volna a vérkeringésből. És egyáltalán, el erről a bolygóról. Amikor kész lett, nagyon elégedett volt a frizurájával. Lily munkája bármely Los Angeles-i, denveri vagy phoenixi szalonban megállta volna a helyét. De hát ugye Texasban volt, és miközben Lily igazított egy kicsit az ollóval a vállig érő, egyenes fürtjein, nem volt képes megálljt parancsolni magának – ennek következtében Sadie hajában egy leheletnyi tupírral távozott a szalonból. A gondolat, hogy ezzel a csodás frizurával hazamenjen, olyan lehangoló volt, hogy végül úgy döntött, beugrik Deeannhez, hogy jobban szemügyre vegye a nyári ruhákat, melyeket korábban látott a kirakatban. Az ajtó feletti csengő halkan csilingelt, amikor belépett az üzletbe. Mindenhol rózsaszín, arany és marhabőr... – Na, nézd csak! – Deeann átsietett a pult túloldalára, és megölelte Sadie-t. – Olyan cuki vagy, mint egy aranybogár! Sadie sosem értette, hogy honnan jön ez a kifejezés. Meglátása szerint egy bogár sem nem arany, sem nem cuki. – Köszönöm. Épp most jövök a Lily Belle szalonból. Be kellett festetnem a hajtőimet. – Az az őrült Lily Darlington csinálta? Sadie hátrébb lépett, és Deeann barna szemébe nézett. – Lily őrült? – ezt azért Sadie nem állította volna. – Ó, dehogy! – legyintett Deeann. – Csak mindenki ezt mondja róla. Azt hiszem, azóta, amióta elvált attól a szoknyapecér Ronnie

157

Darlingtontól. Lily pár évvel idősebb nálam, de mindig nagyon kedveltem. – De te voltál a legszebb lány az illemtanodában. És emlékszem, mindig nagyon csinosan öltözködtél. – De kedves vagy! Nos, Clive Hollowell nem így gondolta. – Légy szíves, mutass valami cukiságot! A ruháim zöme Phoenixben van a gardróbban, és már unom azt a pár nyári ruhát meg melegítőt, amim van. Deeann összecsapta a tenyerét. – 34-es a méreted? Miért is vitatkozott volna? – Igen – bólintott. Deeann üzlete inkább keskeny volt, mint széles, telis-tele polcokkal és állványokkal. A szoknyától a pólókon át a rövidnadrágokig megtalálható volt itt mindenféle ruhadarab, és nem hiányzott a kínálatból a nyári és az alkalmi ruha sem. Volt egy pár csinos modell is, de Deeann butikjának kínálata jellemzően nem a Sadie stílusának megfelelő holmikból állt. Túl sok csicsa volt a ruhákon, túl sok gyöngy, ezüstkagyló, túl sok csipke. – Nagyon klasszak az ékszerek – jegyezte meg Sadie. Ez speciel igaz volt. – Hoznak valamit a konyhára – Deeann ránézett az órájára, amit egy kanálból készített. – A helyi lányok a szalagavató-ruhákat szokták nézegetni. Reménykedem, hogy találnak olyat, amilyet szeretnének, és nálam költik el a pénzüket, nem Amarillóban – megrázta a fejét, és nagy vörös hajzuhataga a hátát súrolta. – Az exem már egy éve nem fizet gyerektartást, és minden pénzre szükségem van. Sadie kiválasztott három pólót, két rövidnadrágot és öt fülbevalót. – Az én szalagavató-ruhám egy Jessica McClintock modell volt. Kék volt, és strasszokkal volt kirakva a felsőrésze – nagyot sóhajtott. – Istenien néztem ki benne. Kár, hogy a pasimat, Rowdy Delit, fejen találta egy marha egy tequilás üveggel, és a szerencsétlen teljesen összevérezte a ruhámat. – Te jó ég! Össze kellett varrni a sebét?

158

– Igen, egy pár öltéssel – nevetett Sadie. – Azt hiszem, nem volt valami szép tőlem, hogy inkább a ruhám miatt bosszankodtam, ahelyett, hogy a sérülése miatt aggódtam volna. Deeann az ajkába harapott, nehogy elnevesse magát. – Nem hinném, hogy ez annyira megbocsáthatatlan lenne. A seb begyógyul, de a vért semmivel nem szeded ki rendesen egy strasszos Jessica McLintock ruhából. Elnézést kért Rowdy a kárért, amit okozott? – Á, dehogy. Nyilvánvalóan nem a megfelelő neveltetésben részesült, ha érted, mire gondolok. Valóságos pokoljárás volt az egész szalagavatóm miatta! – Fogadni merek, hogy nem volt olyan gáz, mint az enyém! – mondta Deeann, amikor Sadie kezébe adta a szatyrot a vásárolt ruhákkal. – A bál estéjén sikerült teherbe esnem, és hogy még rémesebb legyen, három hónappal később össze is házasodtunk. Most itt van nekem ez az üzlet, mellette ingatlanozom, és próbálom eladni a magam készítette ékszereket, hogy el tudjam tartani a fiaimat, és persze magamat. Mindezt azért, mert annyira idióta voltam, hogy aznap este bemásztam Ricky Gunderson nyavalyás kocsijának a hátsó ülésére. A többit a fantáziádra bízom. Deeann nyilvánvalóan keményen dolgozott, és Sadie-nek ez imponált. – Segíthetek valahogyan? – kérdezte. Ugyan nem volt jogosultsága ahhoz, hogy Texasban adjon el ingatlant, de az ellen nyilván senkinek sem lenne kifogása, ha elmenne Deeann-nel megmutatni a vevőknek egy pár házat. Adhatna neki tippeket, hogyan lehet könnyen és gyorsan nyélbe ütni az üzletet. Gyakran ő volt a hónap ügynöke Phoenixben. – Segíts nekem eladni a szalagavató-ruhákat! – Tessék? – Sadie csak ingatlanüzletben gondolkodott. Házakat mutatni az érdeklődőknek, és kedvesnek lenni velük, az rendben van. No de a szalagavató-ruhák?! – Nem nagy ügy. A lányok minden ruhát fel akarnak próbálni, ami csak a kezük ügyébe kerül. Gondolhatod, hogy elkélne a segítség.

159

Sadie-nek úgy tűnt, ezer éve vásárolta magának a szalagavatóra való alkalmi ruhát, és tény, hogy nagyon rég volt már tinédzserek társaságában. Az unokatestvére esküvőjén lévő huszonéves vendégeket mindenesetre meglehetősen fárasztónak találta. – Hát, nem is tudom... – Csak egy pár óráról lenne szó. – Pár óráról? Vince a feje fölé emelte a kőtörő kalapácsot, és lesújtott vele a pultra. A szétrepedő fa és a belőle kiszakadó szögek hangja betöltötte a helyiséget. Nagyon élvezte, hogy végre teljes erőből nekieshet valaminek. Mindig is azt vallotta, hogy „Néha az a legokosabb, ha kőtörő kalapáccsal ölöd meg a legyet”. Az az ember, akinek ezt a mondást tulajdonították, a haditengerészetnél szolgált, és Holdridge őrnagynak hívták. Vince szerette a haditengerészet tisztjeit, tisztelte őket vakmerőségükért és karakánságukért. Persze a SEAL-harcosok kiképzése egy kicsit más volt, mint a haditengerészet katonáié. Megtanították nekik, hogy nem sokra mennek vele, ha könnyűszerrel végeznek az ellenséggel, mert nincs annál nehezebb feladat, mint egy halottból információt kihúzni. Vince megértette az üzenetet, és a küldetései során mindig is szűk határvonalakon egyensúlyozott. Egyrészt tudta, hogy bizonyos helyzetekben a küldetés sikere múlhat azon, hogy az ellenség élve maradjon, másrészt nagyon szerette a hatalmas robbantásokat. Néha egyszerűen nem volt jobb eszköz a kőtörő kalapácsnál, ha az ember érvényt akart szerezni az érdekeinek, és győztesen akart kikerülni egy helyzetből. Izzadságcsepp csurgott le a homlokán. Letörölte a pólója ujjával. A faliszekrény volt a következő áldozata. Rásózott egyet a kalapáccsal, mire a szekrény a földre zuhant. Múlt éjjel megint Wilsonról álmodott. Ezúttal az álom a tűzharc előtt kezdődött. Az előtt a tűzharc előtt, amelyben a barátja meghalt. Azt álmodta, hogy megint ott van a csipkézett ormú hegyekben, a mészkőbarlangokban. Látta kettejüket, amint halomba rakott, vállról indítható RPG rakéták, AK-47-esek, orosz gránátok és Stinger rakéták mellett állnak, és

160

mellettük hever a Korán egy példánya, amiről azt beszélték, hogy Osama Bin Laden személyes tulajdona volt. Vince nem igazán hitt ebben a legendában, de tagadhatatlanul jól hangzott. Az utasítások értelmében négy SEAL-különítményes bevetésére volt szükség, akik tizenegy kilométernyi erőltetett menet után jutnak el a barlangokhoz. Jobbról és balról tengerészgyalogosok fedezték őket; a sziklarepedésekben és gleccserszakadékokban megbújó ellenséges orvlövészekre vadásztak. A támadás jobban elhúzódott, mint gondolták, mert nagyon nehéz volt a terep, és rekkenő hőségben kellett helytállniuk. Félúton megálltak, hogy levegyék a zubbonyukat, amelyben a repülőn utaztak, de ettől függetlenül mázsás súlyként nehezedett rájuk az étel- és vízkészletük, a tölténytárak, a különféle fegyverek, a golyóálló mellény és a sisak terhe. Amint megközelítették a célterületet, az első dolog, amit észrevettek, hogy a repeszbombák, amelyeket korábban azért dobtak le, hogy némiképp megtisztítsák a területet, olyan rossz hatásfokkal céloztak, hogy a céltárgyak nyolcvan százalékát elvétették. Ennek ellenére a szakasz úgy jutott el a bejárathoz, majd a barlang belsejébe, mintha csupán egy házba vagy hajótestbe hatolnának be. A fegyvereikre szerelt világítótestek fénye elhalványult a mély barlangüregekben. – Egy kis meglepetés minden sarokban – mondta Wilson, amint az egyik barlang bejáratához értek. Mielőtt bárki bármit is kérdezhetett volna, így folytatta: – Willy Wonka. Az eredeti film, tudjátok, nem az a szar, amiben Johnny Depp nyomult. – Szent szar! Itt is van mindjárt egy bazi nagy halom óriáscukorka! – mondta Vince, és a fegyverére szerelt lámpával egy doboznyi Stinger rakétatöltetre mutatott. – Nézzétek! Mintha valaki azt vette volna a fejébe, hogy háborúsdit játszik velünk. Wilson nevetett, azzal a mély, szaggatott nevetésével, ami mindig mosolyt csalt Vince arcára. Ami Wilson halála óta annyira hiányzott neki, ahányszor csak eszébe jutott a barátja. Vince rátette a kalapácsot Luraleen ütött-kopott íróasztalára, és összeszedegette a pult darabjait és a fahulladékot. Mindig

161

elmosolyodott, amikor eszébe jutott Wilson. Ha viszont álmodott róla, az nagyon megviselte, mint a gyereket, ha farkassal álmodik – ilyenkor legszívesebben fejjel rohant volna a falnak. Kisétált az irodahelyiségből, át az épületből kivezető hátsó ajtón, amelyet sarkig tárva hagyott, és egy téglával támasztott ki. Tett egy pár métert a konténerig, és belerakta a sittet. Úgy számította, hogy egy, legfeljebb két hét alatt végez a rombolással, és újabb három vagy négy hétbe telik majd a tényleges felújítás. A lemenő nap egyre halványabb fényt árasztott, amint egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett a texasi ég tiszta horizontján. Ekkor fékezett a piros Volkswagen a hátsó bejáratnál. Vince homlokán patakokban folyt az izzadság – felhúzta a vállát, hogy a pólója ujjával letörölje. Becca leállította a Bogárhátú motorját, és a szélvédőn át integetett Vince-nek. – Te jóságos ég! Valaki mentsen meg! – mormogta Vince. Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag Becca hetente pár alkalommal még mindig megállt a boltnál egy kicsit beszélgetni, pedig Vince az égvilágon semmit nem tett, hogy bátorítsa őt a „barátságukat” illetően. Sőt. – Szia, Vince! – üdvözölte, amint elindult felé. – Szia, Becca – felelte Vince, és az épület felé fordult, majd megállt és visszanézett: – Levágattad a hajad. – Az egyik lány csinálta, tudod, a suliból. Vince Becca arcának bal oldalára mutatott: – Ezen az oldalon hosszabbnak tűnik, mint a másikon. – Hát persze, direkt ilyen – magyarázta Becca, és beletúrt a hajába. – Tetszik? Vince arra gondolt, hogy hazudnia illene valamit, de aztán eszébe jutott, hogy Becca bátorításnak is veheti, és aztán majd magának tehet szemrehányást, ha nem fogja tudni levakarni magáról a lányt. – Nem – felelte végül. Becca azonban nem sértődött meg, nem is fordult sarkon, hogy szó nélkül elrohanjon, hanem elmosolyodott: – Ezt szeretem benned, Vince. Mindig megmondod a frankót.

162

Ennek persze megvolt az oka. Ha megmondta a frankót, nem ragadtak rá olyan nők, akikre nem volt kíváncsi. – Nem zavar, hogy ilyen a hajad? – próbálkozott ismét, mert erre a kérdésre a nők, akikkel eddig dolga volt, mind felkapták volna a vizet. – Nem. Holnap megcsináltatom. Te nem akarsz új frizurát? Szívesen levágom neked. Kezdek egész jól bánni az ollóval. Egész jól? – Ez jól hangzik, de biztosan megérted, hogy nem merem megkockáztatni, hogy véletlenül rövidebbre sikeredik az egyik oldalon. Becca megint elnevette magát. – Ne izgulj, hajnyíróval, és csak a kettes vágóéllel dolgoznék, azt nem lehet elrontani! Úgy látom, azt szereted, ha oldalt nagyonnagyon rövid, a fejtetőn pedig tüsi. Megint Sadie jutott az eszébe, és nem az első alkalommal azóta, hogy elköszönt tőle a házuknál. Napjában többször is eszébe jutott. Ha lett volna más elfoglaltsága is, mint a monoton kalapálás és rombolás, már aggódni kezdett volna, amiért túl gyakran terelődnek Sadie-re a gondolatai. – A tanácsodat szeretném kérni valamivel kapcsolatban. – Az én tanácsomat? Miért? – A húgának többször adott tanácsot, de ő persze sosem fogadta meg. Beccával nem is álltak rokoni kapcsolatban, akkor miért strapálná magát? Becca Vince karjára tette a kezét. – Azért, mert számítasz nekem, és úgy érzem, én is számítok neked. Megbízom benned. Jaj, ne! Ez most komoly? Vince rosszat sejtett. Ez olyan helyzet volt, ami fortélyért és precíz visszavonulásért kiáltott. – Becca, harminchat éves vagyok – jegyezte meg tárgyilagosan. Vagyis túl öreg hozzád – tette hozzá magában. – Igen? Azt hittem, öregebb vagy. Öregebb? Mi van?! Nem is nézek ki öregnek. Vagy mégis? – Ha a papám élne, akkor szerintem ugyanúgy figyelne rám, mint te. Azt hiszem, ugyanolyan jó tanácsokat adna, mint te szoktál.

163

– Úgy gondolsz rám, mintha az ... apád lennék? – hüledezett Vince. Mi a nyavalya?! Becca elkerekedett szemmel nézett rá. – Nem, nem, Vince. Inkább mintha a bátyám lennél. Igen, a sokkal-sokkal idősebb bátyám. Nagyszerű. Az egyetlen pillanat, amikor öregnek érezte magát, akkor volt, amikor egy bevetésen a csontig hatoló hidegtől görcsbe rándult a keze. Voltak persze olyan idők is, amikor egyáltalán nem zavarta a hideg, de hogy öreg nem volt, az biztos. Becca Bogara mögött Sadie Saabja fékezett le, és Vince már nem is gondolt arra, mi lenne, ha Becca apja lenne. Sadie lekapcsolta a fényszórókat és kinyitotta az ajtót. A narancsszínű nap arany szikrákat szórt a hajára és a napszemüvegére. Aranyszínű volt, sugárzott, és lélegzetelállítóan gyönyörű volt. – Gondoltam, megállok, és tankolok egy kis ólommentes benzint. Mi a helyzet? Te jó ég, mi van itt? – Egy időre bezártam a boltot. Sadie becsukta a kocsiajtót, és elindult Vince felé, azzal a kecses járással, amit még az illemtanodában tanult – így minden lépéskor a teste is és a mellei is finoman ringtak. Egy mosoly bujkált a szája sarkában. Hát igen... A szája. Pár napja mi mindent csinált a szájával... Vince tovább fűzte a gondolatait, és bevallotta magának, hogy bizony nem lenne ellenére, ha Sadie megint arra használná a száját, amire akkor este. Fehér ruha volt rajta, amelyet Vince még nem látott. Szívesen levette volna róla, annyi szent. – Szia, Becca! – Szia, Sadie Jo! Megölelték egymást, igazi texasiakhoz méltóan. – Nagyon jó a séród – mondta Becca, amint távolabb léptek egymástól. – Köszi. Épp ma festettem – mondta Sadie, és Becca frizurájára pillantott. – A te hajad is... cuki. – Vince-re pillantott. – Egyszerre hosszú és rövid. Nagyon ügyes megoldás.

164

– Köszönöm. Egy szépségszalonban tanulok, és tudod, egymáson gyakorolunk. Amikor már jobban fog menni, hagyhatnád, hogy befessem a hajad. Mivel Sadie már réges-rég nem lesz a városban, amikor ez bekövetkezik, könnyű szívvel válaszolta Beccának: – Az remek lenne. Becca kivette a zsebéből a slusszkulcsot, és Vince-re nézett: – Holnap megállok és beköszönök. – Nagyszerű. Sadie megfordult, és követte Beccát a szemével, amint beült a Bogárba és elhajtott. – Milyen gyakran köszön be hozzád? – Hetente pár alkalommal, a suliból hazafelé. – Tragikus a frizurája – sóhajtott Sadie, és napszemüvege mögül Vince-re nézett. – Szerintem totál rád van kattanva. – Nem hinném. – De igen. – Nem, hidd el nekem. – Ahogy itt Texasban mondjuk, nagyon-nagyon cuki veled. Vince nemet intett. – Úgy tekint rám, mintha... – itt elakadt, és sehogyan sem tudta befejezni a mondatot. – A tesója lennél? – Az apja. – Komolyan? – Sadie pár másodpercig döbbenten meredt Vincere, majd hurrikánként tört ki belőle a nevetés. – Ez kolosszális – és mintha csak alá akarná támasztani a szóhasználatot, még hatalmasabb nevetésre váltott. – Nem olyan vicces – mondta Vince és a cargo nadrág zsebébe süllyesztette a kezét. – Csak harminchat éves vagyok. Aligha elég öreg ahhoz, hogy huszonegy éves lányom legyen. Sadie a melléhez kapta a kezét, és mély levegőt vett. – Gyakorlatilag nem elképzelhetetlen, öregfiú – mondta, majd újabb nevetésben tört ki. – Befejezted?

165

Sadie nemet intett. Vince összevonta a szemöldökét, annak reményében, hogy így vissza tudja majd tartani a nevetést, és szúrós tekintettel meredt Sadie-re. Akkor szokta bevetni ezt a nézést, ha félelmet akart ébreszteni a keményvonalas, szélsőséges dzsihádisták szívében és lelkében. Sadie esetében ez nem használt, így inkább megcsókolta, csak hogy végre abbahagyja a nevetést. Amikor Vince azzal leplezte a mosolyát, hogy megcsókolta a lányt, végre Sadie is vissza tudta fogni magát. – Gyere be, igyunk meg egy sört – suttogta Vince Sadie szájába. – Unatkozol? – Már nem.

166

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Sadie

a feje búbjára tolta a napszemüvegét, és pár lépéssel lemaradva követte Vince-t végig a folyosón át, el egy kivilágított irodahelyiség mellett, a Gas and Go üzlethelyisége felé. Vince barna pólót viselt. Sadie követte a tekintetével a férfi testének vonalát, a széles vállaktól egészen a khakiszínű cargo nadrágig, amely lazán lecsúszott a csípőjére. Úgy látta, Vince alaposan megizzadt. Remekül nézett ki, így izzadtan még inkább, és Sadie eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha ott folytatnák, ahol abbahagyták. – Mondd, ez a barna póló meg a cargo nadrág valamiféle egyenruha? – Nem, de könnyű tisztán tartani, ha jön a homokvihar. Ennek lett is volna értelme, ha egy sivatagban él az ember, ahol a homokvihar gyakori jelenség... – Mikor nyitsz ki megint? – kérdezte Sadie befelé menet. A lámpák nem égtek, és furcsa árnyékok táncoltak a falakon. A hűtőgépek monoton zümmögése töltötte be a teret. A tartós élelmiszerek polcai nagyrészt üresen ásítoztak, de a hűtők még tele voltak áruval. – Hacsak valami előre nem látott kellemetlenség nem jön közbe, akkor cirka két hónap múlva. Itt kint ki kell festenem, és két új pultot kell beállítanom – mondta Vince, miközben kinyitotta a nagy hűtő ajtaját. – A berendezés nagy része vadonatúj – kivett két Coronas sört –, kivéve a borhűtőt. Az biztosan nem maradhat. Luraleen szerint bár kissé viharvert darab, azért jó szolgálatot tehet – becsukta a hűtő ajtaját, és kinyitotta a söröket. – Én meg azt mondom, ócskaság, aminek a szemétdombon a helye.

A kisboltra tényleg ráfért a tatarozás. Az eltelt húsz év alatt szinte semmit sem változott. – Kivel csináltatod a felújítást? – kérdezte Sadie, és a felé nyújtott sörösüvegért nyúlt. – Nem tudom megmondani, hogy kit érdemes felvenned, de azt tudom, hogy kik azok, akik úgy állnak a melóhoz, hogy másnak is maradjon. – Előtted áll a fickó, aki a felújítást fogja csinálni. – Te magad? – Ki más? Felveszek majd pár srácot, hogy segítsenek lerakni a burkolatot. Elég közel álltak egymáshoz, hogy Sadie érezze Vince illatát. Férfias és nagyon kellemes illata volt. Az üzletben, a szürkés fényben a borostája sötétebb színben játszott, és dúsabbnak tűnt. A főiskolán Sadie többek közt mozaikkészítő órákra is járt. – Te tudsz burkolni? Vince mosolyának fehér villanása tarkította a tompa fényeket. Az ajkához emelte a sörösüveget, és sejtelmesen suttogta: – Többek között azt is tudok. Mi tagadás, ha a rések betöméséről volt szó, nem volt oka panaszra a teljesítményét illetően. – Mit csinál most Luraleen? Vince ivott egy kortyot a sörből. – Éppen Vegasban van, és a nyakára hág annak a pénznek, amit ezért a kócerájért legombolt rólam – letette a sört –, egy-egy érme a nyerőgépbe, vagy a félkarú rablóba, és egy-egy pohárka olcsó whisky. – Nem egy költekező némber. – A házában lévő bársonykanapé a hetvenes évekből való, és magnószalagokon tárolja a zenéit! Sadie elnevette magát. – Conway Twitty és Loretta Lynn? – Bizony – Vince megfogta Sadie kezét. Az érintése meleg, határozott és kemény volt. – Most én vigyázok a házra, de ha hazajön, kell majd egy hely, ahol meghúzhatom magam. Ha még egy megcsaltál-te-szemét jellegű dalt kell meghallgatnom, miközben

168

Alvin és ő elvonulnak a hálószobába, isten bizony főbe lövöm magam. Végigvezette Sadie-t a hallon át az irodába. A deszkákból kieső szögek itt-ott szétszóródtak a padlón, és ahol a szekrények voltak, élénkebb színű volt a fal, mint a helyiség egyéb részein. Már csak egy olívaszínű pult, egy csorba mosdókagyló és egy faliszekrény volt az irodában. A régi faasztalon egy védőszemüveg hevert, amely mellett egy kőtörő kalapács árválkodott. – Csak nem Alvin Bandy? – kérdezte Sadie a szoba közepén állva, és elengedte Vince kezét. – Ismerem azt a pasast. Alacsony figura, hatalmas bajusszal és még nagyobb fülekkel! – Ez csak ő lehet, tökéletesen passzol a személyleírás. – Atyaég! Amikor gyerek voltam, egy ideig nálunk dolgozott, a farmon – Sadie kortyolt egyet a sörből, mielőtt folytatta. – Nem olyan öreg a pasi. Talán a negyvenes éveiben járhat. Luraleen mennyi idős? – Asszem' hatvannyolc. És még Lily Darlington aggódott amiatt, hogy liliomtiprónak titulálják. – Szent ég! Tudom, hogy a nők sok mindenre képesek – közben eszébe villant Sarah Louise Baynard-Conseco –, de azt nem gondoltam volna, hogy a férfiakkal is így van ez. Basszus, az gáz – hirtelen elharapta a mondatot. – Ó, ne haragudj. Hirtelen kiment a fejemből, hogy Luraleen a nagynénéd! Vince felhúzta az egyik szemöldökét. – És elárulom, hogy nem ő Luraleen néni egyetlen pasija. Sadie levegőért kapkodott. – Ő csak a legfiatalabb közülük. Rengeteg hódolója van ám! Nem, ez nem lehet igaz. – Rengeteg? – Sadie leült az íróasztal szélére. – Kábé egy éve nem volt állandó kapcsolatom, és azt mondod, hogy Luraleen-nek rengeteg pasija van? Mi a titka? – Hát, szerintem az lehet a magyarázat, hogy nálad van egy szint, amit meg kell ugrani – felelte Vince egy vállrándítás kíséretében. Sadie elnevette magát.

169

– Ha találkoztál volna a legutóbbi pasimmal, nem ezt mondanád. – Lúzer volt? – Inkább unalmas – Sadie vállat vont. – Te is olyan vagy, mint Luraleen nénikéd, és egy csomó nőt tartasz a tarsolyodban, hogy kedved szerint választhasd ki az épp aktuális jelöltet? – Nem. Senkivel nem húzom túl sokáig. Sadie-nek semmi oka nem volt, hogy kételkedjen ebben, hiszen a város alapításának ünnepségén Vince már utalt arra, hogy nem híve a tartós kapcsolatoknak. – Elkötelezted már magad valaha? – Nem – válaszolta Vince, és kortyolt egyet a söréből. Téma lezárva. Sadie gondolt rá, hogy megkérdezhetné, miért nem, de Vince nem úgy nézett ki, mint aki szívesen folytatná a témát. – Luraleen anyai vagy apai ági nagynénéd? – kérdezte inkább. – Anyai, de semmi hasonlóság nincs köztük. – Vince az egyetlen megmaradt pultnak támaszkodott. – Anyám nagyon vallásos volt, különösen azután, hogy apám faképnél hagyta a családot. Sadie-t legalább nem hagyta ott az apja. – Mikor pattant meg a papád? – Tízéves voltam. – Ivott még egy kortyot, majd letette az üveget maga mellé a pultra. – A húgom ötéves volt. – Tartod apáddal a kapcsolatot? Vince a combjának ütögette az üveget, mint akinek nem akaródzik válaszolni. Végül úgy döntött, mégis válaszol, de közben kerülte Sadie tekintetét: – Pár hónappal ezelőtt beszéltem vele. Hirtelen felbukkant a semmiből, és azt akarta, hogy huszonhat év után meglátogassam. – És találkoztatok? Vince bólintott. – Észak-Kaliforniában lakik. Asszem', a legutóbbi felesége elhagyta és magával vitte a közös csemetéket is, és akkor hirtelen eszébe jutott a faternak, hogy nahát, van még egy fia – magára mutatott az üveggel – , ez lennék én. Az előző együtt töltött estéhez viszonyítva Vince határozottan kommunikatív volt.

170

– Találkoztam vele, és kötelességtudóan meghallgattam a problémáit. Megfordult a fejemben, hogy megbocsátok, vagy mi a franc, de aztán egy óra múlva elegem lett, és otthagytam. – Csak egy órát bírtál ki? – Ez nem tűnt olyan hosszú időnek annyi év után. – Ha a húgomról vagy az unokaöcsémről kérdezett volna, adtam volna még időt neki – az állkapcsa összeszorult, a szeme összeszűkült, és ekkor Sadie meglátta a Vince Havenben rejtőző harcost, a SEAL különleges alakulat tagját, aki egy gépfegyvert átvetve a mellkasán és egy rakétavetővel a vállán indul a csatába. – Hát mondd meg nekem, mekkora baromnak kell lennie annak, aki egy szót sem kérdez a saját lányáról és az unokájáról! – Felemelte a sörösüveget. – Az isten verje meg! És még Sadie gondolta, hogy gázos az élete! Egy határozott mozdulattal visszatette a sört pultra, a hab az üveg nyakán gyöngyözött lefelé. – Egy öreg bajtársam valamikor azt mondta, hogy néha szüksége van az embernek arra, hogy meg tudjon bocsátani másoknak, azért, hogy továbbléphessen, és saját magának is megbocsáthasson. Ha Connerről kérdezett volna az öreg, lehet, hogy adtam volna neki még egy esélyt. Mostanában kedvesebb vagyok, mint annak idején. Sadie a nyelvébe harapott, hogy el ne mosolyodjon. – Mi van? – kérdezte Vince. – Semmi. Conner az unokaöcséd? – Igen. Épp most volt a hatodik születésnapja. Nagyon helyes kissrác, és okos is. Elküldte egy rajzát, amin ő van, a kocsim, meg én. Nagyon klasszul rajzol. És hiányzott neki. Nem is kellett mondania: a hangja és a tekintete elárulta a szomorúságát. – Tud arról a húgod, hogy apád megkeresett? Vince nemet intett. – Soha nem fogom elmondani neki – nevetett keserűen. – Az a vicces az egészben, hogy ha apám tudta volna, hogy kihez készül férjhez menni, biztosan az is eszébe jutott volna, hogy nemcsak fia van, hanem lánya is.

171

– Miért, kihez ment hozzá a húgod? – Vilmos herceg már elkelt, de Harry még mindig szabad préda. – Ahhoz a szemét exéhez, Sam Leclaire-hez. Sadie-nek valahogy ismerős volt a név. – Seattle-ben hokizik – tette hozzá Vince. Sadie az ajkához ütögette a sörösüveg száját. – Hmm... – Sok Coyotes-meccsen volt, és nagy rajongója Ed Jovanovskinak. – Nagytermetű pasi? Úgy értem, a hokisok között annak számít? Szereti szítani a kedélyeket? Szőke? Jó pasi? – Ő lesz az. Leszámítva a jó jelzőt. – Láttam játszani a Coyotes-ban, Phoenixben egy pár hónapja. – Letette maga mellé az üveget. Vince szeme megint összeszűkült, és amikor ilyen indulatos volt, Sadie még vonzóbbnak találta. – Baromi jó pasi. Vagy, ahogy mi itt Texasban mondjuk, jobb, mint a kecske segge borsmártásban. – Jézusmária! – Az bizony nagyon jó – Sadie színlelt egy homlokráncolást. – Ne keseregj, Vince! Vince összehúzta a szemöldökét, amint felemelte az üveget, de Sadie érezte, hogy nem mérges igazán. Elég biztos volt abban, hogy Vince egója átvészeli ezt a csapást. – Ne izgulj – mondta Sadie nevetve –, te is nagyon jó pasi vagy... Elég jó ahhoz képest, hogy Becca apja is lehetnél. Vince letette az üveget anélkül, hogy egy kortyot is ivott volna. – Megint röhögőgörcsöd lesz? – Lehet. Egyszerűen rám jön, és nem tudok megálljt parancsolni neki – azzal felállt, és a kezébe vette a kőtörő kalapácsot. – Mit akarsz azzal? – Izgulsz, mi? – megpróbálta egy kézzel felemelni. Alig bírta megmozdítani. – Szabályosan meg vagyok rémülve. – Milyen nehéz ez az izé? – Tíz kiló – Vince odalépett Sadie-hez és letette mellé a sörét. Sadie két kézzel fogta meg a kalapácsot, és felemelte.

172

– Ezzel a kalapáccsal egy csomó frusztrációt le tudnék vezetni, és rengeteg kárt tudnék tenni a berendezésben. Vince egy mozdulattal kicsavarta Sadie kezéből a kalapácsot, és maga mögé ejtette. A súlyos szerszám tompa puffanással esett a padlóra. – Van jobb módja is annak, hogy levezesd a feszültséget – azzal Sadie derekára fonta a karját, és magához húzta, hogy a csípőjük összeérjen. Sadie Vince szemébe nézett: – Miben töröd a fejed? – kérdezte, pedig a medencéjéhez simuló férfitest nyilvánvalóan elárulta Vince szándékait. – Kárt akarok okozni – homlokát Sadie-éhez szorította. – Nagy, nagy veszedelmet. Sadie testét lassan átjárta az a kellemes, bizsergető érzés: a gyomra tájékán kezdődött, és a combjába áramlott. Érezni akarta a férfi testét: a bőrét a bőrén. Emiatt állt meg a Gas and Go-nál, hiszen Amarillóban vagy Chevronban is tankolhatott volna. Belekapaszkodott Vince pólójába, a másik kezével pedig megragadta a nadrágjának derékrészét. – Elég zűrös napjaim voltak – mondta, és a férfi pólója alá csúsztatta a kezét, hogy érezze Vince kemény, kockás hasát. – Nem akarlak megbántani, Vince. – Hozd ki magadból a legrosszabbat – suttogta Vince alig hallhatóan, Sadie pedig szinte magába szívta a szavakat és Vince leheletét. Forró volt és tüzes, épp, mint Sadie-é, azonban a csók ezúttal meglepően gyengéd, majdhogynem édes volt. Vince erekciója a lány combjainak feszült. Forró vágy öntötte el Sadie-t, és mohón csókolta a férfit, minden gátlását levetkőzve. Arra vágyott, amit pár nappal ezelőtt Vince-től kapott – bár a szívüket nem nyitották meg egymás előtt, legalább egymás testét kényeztethették. Vágyott arra, hogy megérintse Vince-t, és vágyott a férfi érintésére. Mindenhol magán akarta érezni Vince kezét, ugyanakkor pontosan tudta, hogy többre nem számíthat, hiszen világossá tette számára, hogy csak és kizárólag szexet akar. Se vacsora, se mozi, se beszélgetés, semmi más. És ebben a pillanatban Sadie is épp erre vágyott – ő sem akart többet.

173

Vince csak a bugyit hagyta Sadie-n, majd finoman az íróasztal tetejére emelte a lányt. Belépett a combjai közé, és simogatta, csókolta a melleit. Sadie homorított, mint egy macska, és megtámaszkodott maga mögött az asztalon. A férfi meleg, síkos nyelve szinte az őrületbe kergette a lányt, és amikor végre Vince a mellbimbóihoz ért, Sadie felhördült, és hátravetette a fejét. Nem volt szerelmes Vince-be, de nagyon kedvére való volt, amit a férfi művelt vele. Szerette, ahogyan hozzáért, ahogyan megcsókolta, de legjobban azt szerette, amikor belé hatolt. Sadie feltette a talpát az asztalra. Vince gyönyörködött a lány testében, a szemében a vágy tüze égett, világoszöld szeme összeszűkült, ajka szétnyílt. Megfogta Sadie térdét, az ujjai belemélyedtek a lány bőrébe. Belé hatolt, mélyen, pont ott érintve, ahol az a lánynak a legjobban esett. Vince mély levegőt vett, hatalmas, izmos mellkasa megemelkedett. A meleg, bizsergető orgazmus Sadie lábujjaiban kezdődött, és végigszaladt a testén. Kívül-belül, alul-felül megremegtette, elégedett mosolyt csalva a lány arcára. – A mindenit! A nyitott ablakokon át a lágy esti szellő játékosan mozgatta Sadie szobájának függönyét. Az éjjeliszekrényen álló olvasólámpa kellemes, meleg fénnyel töltötte be a szobát, és fényben fürdette Sadie bársonyos vállát és sima arcát. Vince Sadie csupasz hasára csúsztatta a kezét, és magához húzta. – Alszol? – kérdezte. Hüvelykujjával a lány hasát birizgálta. – Nem – felelte Sadie, és ásított egy nagyot. – Teljesen kipurcantam. Te jó ég! Azt mondtam, „kipurcantam”? Vince elmosolyodott, és megcsókolta Sadie nyakát. Ő egy cseppet sem volt fáradt. Miután eljöttek a Gas and Go-ból, a Lovett Pizzériában vett egy pizzát, majd Sadie után ment a farmra. Ettek, szerelmeskedtek a fürdőkádban, ami nem volt egy egyszerű mutatvány, de végül sikerrel megoldották, majd Vince végignézte, amíg Sadie megszárítja a haját, és alaposan bekrémezi a könyökét és a térdét. A testápolójának citromillata volt.

174

– Akkora meló volt eladni azokat a ruhákat! – sóhajtotta Sadie, miközben a fürdőszobában egy fehér széken ülve a sarkát krémezte. Rózsaszín bugyi volt rajta. Vince a kád szélén ült a cargo nadrágjában. Soha nem gondolta volna, hogy valaha is azt fogja nézni, hogy egy nő testápolóval keni be magát. Mindazonáltal kedvére való volt a látvány. – Nem hiszem, hogy én valaha is csináltam volna ekkora cirkuszt egy ruha kiválasztása miatt. Tudom, hogy a szalagavató fontos esemény, de ez azért mindennek a teteje. Vince még mindig nem volt teljesen képben azzal kapcsolatban, hogyan is keveredett Sadie Deeann Gunderson boltjába, ráadásul munkaügyben. Persze lehet, hogy ha Sadie nem félmeztelenül ült volna ott, egy kis rózsaszín bugyiban, ami alig takarta azt, amit hivatott volt eltakarni, akkor talán képes lett volna felfogni a szavai értelmét. – Azok a kislányok úgy viselkedtek, mintha Vera Wang szalonjában lettek volna – felpillantott, miközben testápolót csorgatott a tenyerébe. – Mindenről Rachel Zoe tehet. – Kicsoda? – Vince igyekezett olyan arcot vágni, mintha figyelt volna. – A celebek stylistja, tudod, Rachel Zoe. Az, akinek saját műsora van a Bravo tévén. Aki híres tervezők ruháit és cipőit mutatja be. Akinek épp most született gyereke Rodge-tól, aki egyébként a férje. Semmi sem ismerős? Vince nemet intett, és megvakarta csupasz mellkasát. Na, tessék, hát ez van, amikor megpróbál figyelni. – Ő az öltözködés és a kiegészítők Martha Stewartja. Csodás ízlése van, és ha az ember őt nézi, leginkább egy kétbalkezes divatgyilkosnak érzi magát. – Ránézett Vince-re és felsóhajtott. – Ne mondd, hogy Martha Stewartról sem hallottál még! – Nem ő volt, akit a szövetségi börtönbe zártak? Hallottam róla. Sadie Vince-re meredt: – Hát, inkább a lenyűgöző süteményeiről híres. Vince tekintete Sadie mellére siklott. A rózsaszín mellbimbókra, amelyek olyan tökéletesen illettek a szájába. Sadie-nek gyönyörű

175

teste volt. Igazi, nőies teste, és nem volt szégyenlős, simán mászkált meztelenül Vince előtt. Ez nagyon tetszett neki. Az is tetszett neki, hogy Sadie magabiztos volt, és nem zárkózott el attól, hogy egy szétvert irodában, egy asztal tetején szeretkezzen. Vince-nek nagyon tetszett, hogy nincsenek köztük játszmák. És a szoknyavadász, skalpgyűjtő férfiakra jellemző képmutatással annak is örült, hogy Sadie nem járkál el mindenféle bárokba, hogy találomra kiválasztott pasikkal hetyegjen. Legalábbis ő nem tudott róla, hogy ezt tenné. Sok minden tetszett neki Sadie-ben. Attól függetlenül, hogy zűrös volt a viszonya az apjával, itt maradt a városban, és mindennap meglátogatta. Tetszett neki az is, hogy Sadie könnyen elnevette magát. Néha őt is kinevette. Ami a legmeglepőbb az egészben, hogy amikor Vince egyáltalán nem figyelt oda arra, amit mondott, akkor is beszélt, hogy megtörje a csendet, annak ellenére, hogy a férfit nem igazán kötötte le, amit mondott. Mint most is, amikor épp a combja belső felére kente a tenyeréből a testápolót. Atyaég! Citromillata volt az egész nőnek! Vince imádta a citromot. És a combok belső felét is nagyon-nagyon szerette. – Vince? – Tessék? – ismét Sadie szemébe nézett. – Kérdeztem valamit. A világ legjobb hadseregében kapott kiképzést. Képes volt arra, hogy egyszerre több dologra figyeljen, ha ez volt a feladat. – Mit kérdeztél? Sadie a szemét forgatta. – Mindig azt mondod, hogy „a mindenit”, amikor orgazmusod van? Hogyan jutottak el a sütiktől az orgazmusig? Na, mindegy. – Azt szoktam kiabálni, hogy „a mindenit”? – Talán inkább hörögni... Fogalma sem volt. – Ez kellemetlen – mondta végül. – Még soha senki nem mondta, hogy ezt csinálod? Vince nemet intett, és felállt.

176

– Lehet, hogy az „a mindenit” csak és kizárólag neked szól – a járólapokkal kirakott padlón át Sadie-hez lépdelt. – És te, mint egy arab nő, mindig jajveszékelsz, amikor elmész? Sadie nevetett, és a szemébe nézett. – Hű, ez kellemetlen – mondta Vince. – Még soha senki nem mondta neked, hogy ezt csinálod? Letérdelt Sadie lábai közé, és végigsimította a lány csupasz és bársonyos combját. Az ujjai hegyével hozzáért a bugyi széléhez. – Lehet, hogy eddig senki nem tudta neked azt nyújtani, ami ahhoz kell, hogy ezt a hangot hallasd? Sadie vett egy mély levegőt, és benn tartotta: – Te speciel eléred nálam, hogy jajveszékeljek. – A mindenit – mondta Vince a nyomaték kedvéért, és megsimogatta Sadie-t a bugyi pamutján át, miközben a melleit csókolgatta. Nyalogatta és szívogatta, amíg a mellbimbók meg nem keményedtek, azután lejjebb csúsztatta a száját, és a lány lába közé temette a fejét. A bugyit arrébb húzta, és lágyan megcsókolta, amit a bugyi takart. – Vince – ezúttal Sadie nem jajveszékelt, sőt, nem is kiáltozott, vagy sikítozott, csak halkan mormolta a férfi nevét. Vince-t jóleső érzéssel töltötte el Sadie hangja; épp olyan édes volt, mint az íze. Amikor belé hatolt, Sadie arcát a tenyerébe fogta, és élvezettel nézte, amint a gyönyörtől a lány ajkai enyhén szétnyílnak. Vince átadta magát az érzésnek, ahogyan Sadie alteste forró burokként öleli körbe a péniszét, kellemesen megszorítja, simogatja, és eljuttatja a csúcsra. Finoman megharapta Sadie vállát. – Megyek, hagylak aludni – mondta kedvesen. Sadie halkan ásított a sötétben. – Maradhatsz, ha van kedved. De Vince sosem maradt. Sokkal kellemetlenebbnek találta, hogy reggel menjen haza, mint este. – Elmehetsz, mielőtt megjönnek a Parton ikrek, vagy maradhatsz, és akkor neked is csinálnak reggelit. – Nem lenne nagyon kényelmetlen az egész? Sadie vállat vont.

177

– A kocsid már két este is a házunk előtt állt. A farmon nyilván mindenki képben van veled kapcsolatban. Sőt, valószínűleg egész Potter megyében tudják, hogy mi a pálya. Egyébként is, harminchárom éves felnőtt nő vagyok, Vince. Lehet, hogy nem lett volna abban semmi rossz, ha marad reggelig, de az igazán kínos lett volna, ha éjszaka felébred, sír, mint egy gyerek, és a falba veri a fejét. Amikor Sadie egyenletes légzése jelezte, hogy elaludt, Vince felkelt és felöltözött. Becsukta és bereteszelte az ablakot, és mielőtt kiment volna a szobából, még egyszer visszanézett Sadie-re. Lement a lépcsőn, elfordította a bejárati ajtó gombkilincsét, és bezárta maga után, majd megbizonyosodott arról, hogy Sadie biztonságban van odabent. Jobban örült volna, ha van riasztó a házban, és egy 357-es a lány éjjeliszekrényének fiókjában. Csillagok milliói szikráztak a végtelen texasi égbolton, amikor Vince beült a kocsijába, és a földúton át a főút felé vette az irányt. Azon gondolkodott, hogy mi mindent kell még befejeznie addig, amíg végre nekiállhat a Gas and Go tényleges felújításának. Ha nem találkozott volna Sadie-vel, ma este végzett volna az iroda és az elülső pult lebontásával. De amint Sadie kiszállt a kocsijából, és a napfény megcsillant a haján, Vince azonnal tudta, hogy az aznap esti programja valami egészen más lesz, mint a Gas and Go tatarozása. Billy Idol „White Wedding” című száma szólt a kocsi pohártartójába tett mobiljából. Vince elmosolyodott. Texasban éjfél volt, Seattle-ben este tíz. Megnyomta az autó kormányán a „hívás fogadása” gombot. – Szia! – Szia, Vinny – a húga hangja töltötte be a kocsi utasterét. Ő volt az egyetlen ember a földkerekségen, aki Vinnynek szólította. – Nincs túl késő? Hát persze, hogy nem. – Mi újság? – kérdezte Vince. – Semmi különös. Hogy áll a Gas and Go?

178

– Eddig jól haladok – beszélgettek az üzleti tervekről, és arról, hogy mikorra tervezi a nyitást. – Luraleen még mindig Vegasban van. Kíváncsi vagyok, vajon hozzámegy-e egy Elvis-imitátorhoz. – Az vicces lenne – nevetett Autumn. Igen, az valóban vicces lenne, de ezelőtt hat évvel, amikor a húga ment hozzá az exéhez Vegasban, az nem volt annyira vicces. – Hogy van Conner? – Jól, köszi. Nemsokára egy hónapos szünet lesz a suliban. Vince rákanyarodott a főútra, amikor Autumn így folytatta: – Hiányzol neki. Vince szíve megremegett. Segített felnevelni az unokaöccsét, vele volt minden áldott nap egészen egy pár hónappal ezelőttig, de hát nem ő volt az apja. Amennyire ki nem állhatta Sam Leclaire-t, annyira szerette Connert. Vince elment, így Sam megkapta a lehetőséget, hogy jó apja legyen Connernek, olyan apa, amilyenre a kissrácnak mindig is szüksége lett volna. Ha Vince maradt volna, nyilván túl lennének már Sammel pár ütésváltáson. – Conner kérdezi, mikor jössz haza. Haza? Vince nem is tudta volna megmondani, hogy hol van az otthona. – Nem tudom. Sok itt a tennivaló. – Az üzletben? – kérdezte Autumn. – Igen. – Barátok? – próbálkozott tovább. Vince elnevette magát. A húga meg volt győződve arról, hogy Vince egy főnyeremény, és nem értette, miért nem képes egy normális kapcsolatot kialakítani. Azt persze tudta, hogy Vince-nek sosem voltak tartós kapcsolatai, de egyszerűen nem értette, hogy miért. – Tudod, hogy mindig találok barátokat – bár jelenleg épp egyetlen barátja volt, és ezzel pont meg is elégedett. Sadie Hollowell minden volt, csak nem unalmas. – Van valami nagy esemény készülőben? – Á, csak az esküvőm. Hát persze.

179

– Pár hónap múlva, Vince. Vince emlékezett, de magában inkább úgy tett, mintha nem is tudna róla. – Még mindig úgy áll a helyzet, hogy Mauiban házasodtok össze? – És még mindig áll, hogy eljössz? A francba. Inkább bevállalt volna egy tökön rúgást. – Kell szmokingot bérelnem? – Nem, majd én elintézek mindent. Csak magadat hozd! Ja, igen, és... Vince! – Tessék? – Szeretném, ha te vezetnél az oltárhoz. Vince kinézett az ablakon. Vezesse az oltárhoz a húgát? Adja annak a szemét disznónak a karmai közé? Úristen, hogy gyűlölte azt az alakot! Lehet, hogy nem is volt teljesen egészséges már az a gyűlölet. – Az elmúlt húsz évben apa nem igazán volt jelen az életemben. Azt akarom, hogy a bátyám vezessen az oltárhoz. Kérlek, Vin! Vince a háta közepére kívánta az egészet. Te jó ég, mennyire viszolygott az ötlettől! – Hát persze, Autumn – mondta, és a fényszóró által bevilágított utat nézte. – Bármit megteszek, amit csak szeretnél. Ami azt jelentette, hogy ki kell békülnie azzal a szemétládával az esküvő előtt. A francba!

180

TIZENHARMADIK FEJEZET

Sadie rábukkant pár csúszásgátlós talpú, patkómintás zoknira az amarillói Target bevásárlóközpontban. Az apja még mindig morgott, hogy nem kell neki semmi, de Sadie észrevette, hogy mindig viselte a kényelmes zoknikat, amelyeket neki vitt. Megállt a Victoria's Secret fehérneműüzletnél is, hogy vegyen magának egy fekete csipke bugyi-melltartó szettet. Bár a múlt éjjel nem úgy tűnt, hogy Vince unatkozott volna – de mégis. És ő... nos, ő ezúttal ismét pengeélen táncolt: vacillált, hogy vajon csak simán kedveli, vagy túlságosan kedveli Vince-t. Vajon neki, Sadie-nek is csak a szex kell? Lehet, hogy a szexszel kapcsolatban támadt érzéseit téveszti össze valami egészen mással? Vajon van-e valami még azon túl, hogy örömet okoz neki, amikor Vince hozzáér? Van-e valami különleges oka annak, hogy Vince úgy és ott érinti meg őt, ahogyan, és ahol szeretné, és teszi mindezt anélkül, hogy megkérdezné, Sadie mit szeretne? Miért van az, hogy annyira vágyik a férfi érintésére? Múlt éjjel, amikor a fürdőszobában nézte Vince-t, amint a kád szélén ült, látta, hogy Vince is nézte őt. Sadie-t megkísértette a gondolat, hogy itt többről is szó lehet, mint pusztán a szexről. Vince tekintete érdeklődve követte Sadie mozdulatait, miközben a lány a testét krémezte. Már két meneten túl voltak, de Vince még többet akart. Sadie nem tervezte el előre, hogy megemlíti az „a mindenit”morgást, hiszen akkor éppen valami teljesen másról beszélt – már nem is tudta, hogy miről. Amikor Vince tekintete találkozott az övével, Sadie elméje rózsaszín ködbe burkolódzott, és benne is felébredt a vágy a férfi iránt. Hát emiatt ment most új fehérneműt venni. Na, nem mintha az elkövetkező négy napban a leghalványabb esély mutatkozna arra, hogy fel is veszi majd. Aznap reggel kezdett

menstruálni, ami általában vagy megkönnyebbülést, vagy ingerültséget váltott ki belőle, attól függően, hogy milyen volt a szexuális élete, és hogy az éppen aktuális pasival mennyire vették komolyan az óvszer-kérdést. Nem volt biztos benne, hogy Vince látni fogja az új fehérneműjét, de remélte, hogy igen. Tetszett neki a férfi, de ha az ember garanciát akar, akkor vegyen kenyérpirítót. Az is megnehezítette a dolgot, hogy a saját élete szintén meglehetősen zűrös volt. Nem szerepelt a jövőre vonatkozó tervei közt, hogy Lovettben telepedjen le, legalábbis a közeljövőben biztosan nem. Amennyire tudta, Vince sem tervezte, hogy hosszú távra a városban marad. Két ember, akik élvezik egymás társaságát, amíg lehet – hát ezek voltak ők. Amikor délelőtt Sadie megérkezett a klinikára, az apja éppen aludt. Még csak tizenegy óra volt. Sadie elindult a lépcsőn a nővérszoba felé, hogy érdeklődjön az édesapja hogyléte felől. Azt mondták, volt egy kis láza. Figyelemmel kísérték állapotának változását, de nem tűnt úgy, hogy különösebben aggódtak volna miatta. A baleset óta került egy kis folyadék a tüdejébe, ami nem volt jó jel. Sadie megkérdezte, hogy ez mit is jelent tulajdonképpen, és azt a választ kapta, hogy a tüdőzörejek nem változtak, így nincs különösebb ok az aggodalomra. Leült az ágy mellé egy székre, és bekapcsolta a tévét, hogy valami délelőtti műsorral üsse el az idejét. Az apja balesetéig fogalma sem volt arról, hogy milyen műsorok mennek a tévében délelőttönként, de most meglepetten tapasztalta, hogy a jogi esetekkel foglalkozó showk egyenesen lekötötték, és mások problémáit elnézve meg kellett állapítania, hogy lényegesen zűrösebb életek is vannak, mint az övé. A mobilja pittyegett egyet a táskájában. Már olyan régen volt, hogy egyáltalán megszólalt, hogy amikor elővette, néhány pillanatig a kijelzőre meredt. Nem volt ismerős a telefonszám. Sadie megnyomta a „beérkező üzenetek” gombot a hüvelykujjával. Egyetlen üzenet várta, amely két szóból állt: Na, unatkoztál? Összevonta a szemöldökét. Ez csak Vince lehet. Ki más kérdezné meg tőle, hogy unatkozik-e? De hogyan szerezte meg a számát? Ő maga nem adta meg neki, Vince pedig sosem kérte el. Ki vagy? – írta

182

vissza, majd letette az éjjeliszekrényre a készüléket, a sárga margarétacsokor mellé. Az apjára nézett. Nem tűnt úgy, hogy változott volna az állapota, de ilyenkor már fent szokott lenni, és javában mérgelődik valamin. A Problémás válások című műsorra figyelt, és fejcsóválva azon tűnődött, hogy néhány nőtársa tényleg nem normális. Ha az első alkalommal, amikor találkozol egy férfival, azt tapasztalod, hogy a kocsija a háza előtti téglákon áll, akkor több mint valószínű, hogy nem a legjobb férjanyaggal van dolgod. Egyszerűen vannak olyan dolgok, amelyeknek muszáj meglenniük egy férfiban. Ha a kocsija gumiabroncsok helyett téglákon áll, akkor nyilvánvaló, hogy nem üti meg a mércét. Ennyire egyszerű. A telefonja megint üzenet érkezését jelezte. Megnyitotta a fiókot, és ezt olvasta: Hány pasi van az életedben, aki igyekszik arról gondoskodni, hogy ne unatkozz az éjszaka folyamán? Sadie elnevette magát, és az apjára nézett, hogy nem ébresztette-e fel. Figyelmen kívül hagyta azt a furcsa érzést a gyomrában, amikor Vince-re gondolt, és azokra a csodálatos zöld szemekre. Jelen pillanatban csak... egy – írta, majd megnyomta az „elküld” gombot. Hamarosan érkezett a válasz: Ha a pasas meg tudja adni, amire szükséged van, akkor egy is elég. Sadie megint elmosolyodott. Tényleg megkedvelte Vince-t. Visszaírt neki: A mindenit! Az apja megmozdult álmában, és Sadie ránézett. Clive megvakarta a finom ősz szálakat az arcán, amikor Sadie telefonja megint csipogott. Most unatkozol éppen? – jött a kérdés. Sajnálom, de a következő pár napban kénytelen vagyok kivonni magam a forgalomból – írta vissza Sadie. Remélte, hogy Vince veszi az adást, és nem kell hosszas magyarázkodásba bonyolódnia. Pár perccel később jött a válasz: A szádat is kivontad a forgalomból? Dühösen fújt egyet, és szélvészgyorsasággal pötyögte be az üzenetet: Most viccelsz, ugye? Micsoda kretén! Nem fogok semmi olyasmit csinálni a számmal, amire gondolsz, csak azért, mert menstruálok!

183

Micsoda egy seggfej! És ami még bosszantóbb volt: mindennek ellenére tetszett neki! Azért nem ártana, ha felnőtt ember módjára viselkedne. Pár perc múlva Vince visszaírt: Arra gondoltam, hátha lenne kedved együtt ebédelni. Te jó ég! Milyen pasikkal hozott téged össze a balsors?! Vagy úgy. Hú, ez nagyon ciki. Visszaírt: Bocs, de ilyenkor a legmorgósabb morgó medvét megszégyenítően morgós vagyok. Ez speciel nem volt igaz. Szerencsés volt, és soha nem viselte meg a menstruációja, alig voltak tünetei. Az apja újra mocorogni kezdett, így Sadie gyorsan írt még egy üzenetet, mielőtt eltette volna a telefonját: Az ebéd nem fog menni. Később jelentkezem. Sadie az apja kezéért nyúlt. Úgy érezte, melegebb és szárazabb, mint általában. Szárazabb, mint azoké, akik egész életüket a texasi síkság kellős közepén élték le. Clive kinyitotta a szemét. – Szia, apa. Hogy vagy? – Soha jobban – jött a szokásos válasz. Ha az öregnek artériás vérzése lenne, és ömlene a nyaki ütőeréből a vér, akkor sem mondana mást. – És te ma is itt vagy. – Mint mindennap – és szokás szerint megkérdezte: – Hol máshol lennék? – Élned kellene az életed – folytatta az apja a már sokszor ismételt párbeszédet. Azonban ezúttal a megszokottól eltérően hozzátette: – Nem akartam, hogy ilyen életed legyen, Sadie Jo. Nem erre születtél. Végre kimondta: nem erre született. Sadie szíve összeszorult, és a padlólapok furcsa, kanyargós mintáját kezdte vizsgálgatni. – Mindig valami mást akartál csinálni. Bármi mást, csak ne a marhákkal kelljen foglalatoskodni. Ez igaz volt. Talán még mindig igaz. Másfél hónapja volt Lovettben, és még csak a közelébe sem ment annak, amivel az apja egész életében foglalkozott. Semmilyen felelősségteljes munkát nem vállalt a farmon. – Olyan vagy, mint én. Sadie felnézett:

184

– Te imádod a farmot. – Hollowell vagyok – Clive mondata köhögésbe fulladt. Mintha szaggatottabb lett volna ez a köhögés, mint szokott. Az oldalához kapott, és Sadie arra gondolt, meg kellene nyomnia a nővérhívót –, de utálom azokat az istenverte marhákat! Sadie elfeledkezett a nővérhívóról, a köhögésről, mindenről. Megállt benne az ütő, mintha épp most tudta volna meg, hogy a Föld valójában lapos, és az ember valahol Kína táján egész egyszerűen leesik a nagy semmibe, ha közel megy ennek a hatalmas tányérnak a széléhez. Mintha azt mondta volna az apja, hogy utálja Texast. Vagy mintha elment volna az esze. Sadie levegőért kapkodott, és a szívéhez kapott: – Mit mondasz, apa? – Buta és büdös állatok. Nem olyanok, mint a lovak. A marha csak arra jó, hogy megsüssük roston – krákogott, és sóhajtott egy nagyot. – Hogy én mennyire szeretem a steaket! – Cipőt is lehet belőlük készíteni – nyögte ki Sadie nagy nehezen. A férfi az ágyon egy az egyben úgy nézett ki, mint az apja. Ugyanaz az őszes haj, hosszú orr és kék szem. Csak hülyeségeket beszélt. – És nagyon szép táskákat is. – Meg csizmákat. Sadie elővette a zoknikat. – Hoztam neked valamit – mondta távoli, ködös hangon. – Nem kell semmi. – Tudom – mondta, és odaadta neki a zoknikat. Az apja összehúzta a szemöldökét, és megszemlélte a csúszásgátlós talpakat. – Ezek azért jók lesznek. – Apa? – Sadie úgy nézett az apjára, mintha a Föld valóban hirtelen lapossá vált volna, és ő túl közel ment volna a széléhez, és az a veszély fenyegette volna, hogy tényleg leesik. – Ha utálod a marhákat, miért lettél farmer? – Hollowell vagyok. Mint az apám, a nagyapám és a dédapám. A Hollowellek pedig mindig is marhatartásból éltek, amióta John Hays Hollowell megvette az első herefordi marháját.

185

Sadie mindezt nagyon is jól tudta, és feltételezte, hogy a következő kérdésére is tudja a választ, de úgy döntött, hogy mégis felteszi: – És sohasem gondoltál arra, hogy valami mást csinálj? Clive tekintete elsötétült összevont szemöldöke alatt, és Sadie nem lepődött volna meg, ha választ sem kap a kérdésére, vagy ha az apja másra terelte volna a szót, ahogy mindig is tette, amikor Sadie olyan témát hozott szóba, amit nem kellett volna, amiről az apja nem akart beszélni, vagy kényelmetlenül érintette. Ehelyett azonban Clive visszakérdezett: – Mihez kezdhettem volna, kislányom? Sadie vállat vont, és a füle mögé simította a haját. – Nem tudom. Ha nem Hollowellnek születtél volna, mit csináltál volna? Az apja nyers és rekedtes hangja szomorkássá és kisfiúsán sóvárgóvá vált: – Mindig is kamionsofőr szerettem volna lenni. Sadie az ölébe ejtette a kezét. Nem tudta, milyen választ várt az apjától, de erre igazán nem számított. – Kamionsofőr? – kérdezett vissza. – Az utak királya – helyesbített az apja, mintha gondolatban továbbélné az álmát. – Beutaztam volna az országot. Láttam volna egy csomó érdekes dolgot. Kipróbáltam volna sokféle életmódot – Sadie-re nézett. Életében először érezte Sadie, hogy ténylegesen kapcsolatot teremt azzal az emberrel, aki életet adott neki, és felnevelte. Csak egy villanásnyi érzés volt, és amilyen hirtelen ébredt benne, olyan hamar el is illant. – Persze a végén visszatértem volna – a hangja újra szokásosan nyers volt. – Texasi vagyok. Itt vannak a gyökereim. Ha tényleg keresztül-kasul beutaztam volna az országot, akkor nem lett volna lehetőségem arra, hogy paint lovakat tenyésszek. És isten a megmondhatója, hogy Clive Hollowell egyszerűen odavolt a lovakért. – Egy napon majd meg fogod érteni.

186

Sadie úgy gondolta, érti, mire gondol az apja, de ma valahogy érezte, hogy tartogat még számára meglepetéseket. – Mit? – Hogy könnyen hajózik az ember, ha van egy jó horgonya. Néha ez a horgony komoly tehertételt jelentett, és lehúzta az embert a mélybe. Dühösen megütött az ágyán egy szegecset, és feljebb emelte az ágytámlát. – Most van a szaporodási időszak, én meg itt vagyok bezárva. – Megkérdezted a dokikat, hogy mikor leszel olyan állapotban, hogy hazajöhess? – Amikor ez megtörténik, Sadie felvesz egy otthoni gondozásra szakosodott ápolót, aki majd gondját viseli az apjának. – Nem mondanak semmit. Nem úgy gyógyulnak a csontjaim, mint fiatalkoromban. Igen, ezt Sadie pontosan tudta. – Mit mondott az orvos a lázaddal kapcsolatban? Attól eltekintve, hogy a fáradtságtól van. Clive Hollowell vállat vont: – Öreg vagyok, Sadie Jo. – De erős vagy, mint a bivaly. Az apja szája szegletében megjelent egy félmosoly. – Igen, de már nem ugyanaz vagyok, mint régen. Már a baleset előtt is voltak fájdalmaim. – Akkor vedd lazábban a dolgokat! Ha végre kikerülsz innen, menjünk el nyaralni. – Nem is emlékezett arra, hogy valaha is együtt nyaraltak volna. Általában az anyja rokonaival ment el üdülni valahová, vagy táborban volt. Arra gondolt, hogy az apja nagy valószínűséggel soha nem hagyta el a farmot, kivéve persze, ha üzleti útra ment. – Azt mondtad, utazni szerettél volna. Mi lenne, ha elmennénk együtt Hawaiira? – bár őszintén szólva nem tudta volna elképzelni az apját, amint virágmintás ingben, cowboycsizmával a lábán kis napernyőkkel díszített pohárból koktélt szürcsöl az óceán partján. – Vagy eljöhetnél velem Phoenixbe. Teljes városok vannak berendezkedve arra, hogy a nyugdíjasok kényelmét szolgálják – az

187

idős emberek egyszerűen odavannak Arizonáért. – Ki fog bírni a farm pár hetet nélküled. – A farm ennél sokkal többet is kibír majd nélkülem, ha már nem leszek – Clive a lányára nézett, a szeme fehérje sárgás színben játszott. – Mindent elrendeztem már, Sadie Jo. Sosem beszéltünk arról, hogy mi lesz, mert azt hittem, több időm van, és majd magadtól úgyis hazajössz egyszer. Én... – Apa, te... – próbálta Sadie félbeszakítani az apját, sikertelenül. – Gondoskodtam arról, hogy hozzáértő emberek intézzék az ügyeket. Nem kell mást tenned, mint élned az életedet, és amikor majd egyszer haza akarsz jönni, és készen állsz rá, itt lesz neked minden. A szavai szívbemarkolóak voltak. Sadie sosem hallotta még így beszélni az apját. Sosem beszélt neki sem az üzletről, sem a farmról, sem pedig arról, hogy egyszer majd ő már nem lesz az élők sorában. – Apa... – De sosem adhatod el a földet. – Sosem tenném. Soha. Meg sem fordult a fejemben – mondta Sadie, de önmagának nem tudott hazudni. Már gondolt arra, hogy eladná a birtokot. Többször is. Azonban amint kimondta, hogy sosem adná el, már érezte, hogy ez az igazság. Sosem adná el az apja földjét. – Hollowell vagyok, mint az apám, a nagyapám és a dédapám. – Texasi volt, ez pedig azt jelentette, hogy nem akármilyen gyökerei vannak. Texasi volt a talpától a feje búbjáig, és ezen az sem változtatott semmit, hogy éppen hol élt. – Texasban vetettem horgonyt. Clive megpaskolta a lánya kézfejét. Egyszer. Kétszer. És harmadszor is. Nála ez volt a szeretet kinyilvánításának legmagasabb foka. Olyan volt, mint amikor más apák szorosan magukhoz ölelik a gyermeküket. Sadie elmosolyodott. – Sajnálom, hogy nem ismerhettem nagyapát – mondta Sadie. Amikor született, egyik nagyapja sem élt már. – Egy rosszindulatú öregember volt. Igazi méregzsák. Örülök, hogy sosem találkoztál vele – Clive elhúzta a kezét Sadie-éből. – Ha

188

csak odapillantottam volna egy nőre, máris a hátsómon éreztem volna a csizmája talpát. Megnyúzott volna, ha félrekacsintok, képzeld, mi lett volna, ha félrelépek! Sadie hallotta a szóbeszédet arról, hogy az idősebb Clive Hollowell nagy szoknyapecér volt, de mint a legtöbb családi pletykát, ezt is elengedte a füle mellett. Halvány emlékei voltak arról, hogy mi volt az anyja véleménye az apósáról, de az apjától egy rossz szót nem hallott róla. Természetesen. Sosem tette volna. Az apja arcélét fürkészte. Bár zárkózott és nyers volt, Sadie úgy érezte, hogy egy ködös függöny egy pillanatra fellibbent, és magyarázatot kapott arra, hogy a sajátos szeretet, a vágyódás és a csalódások sora, amelyekkel életében szembe kellett néznie, honnan is ered. Mindig is gyanította, hogy az apjának fogalma sincs arról, hogyan legyen jó apa, de azt hitte, mindez azért van, mert lánya volt, és nem fia. Nem tudta, hogy a magyarázat valójában az, hogy nem volt előtte jó példa. – Örülök, hogy te vagy az én horgonyom, apa. – Igen. – Clive Hollowell megköszörülte a torkát, majd felmordult: – Hol a fenében van már Snooks? Már egy órája itt kellene lennie. Jellemző. Amikor a beszélgetés kezdett érzelmessé válni, Clive ingerült lett. Sadie elmosolyodott. A kapcsolatuk mindig is zűrös volt, de legalább most már egy kicsivel jobban megértette az apját, mint eddig bármikor. Kemény ember volt. Akit egy még keményebb ember nevelt fel. Miután elment a klinikáról aznap délután, az apján és a kettejük kapcsolatán gondolkodott. Sosem nevezné be az „év legjobb édesapja”- versenyre, de jó volt ez így. Az is eszébe jutott, hogy SMS-t kellene írnia Vince-nek. Szándékában is állt, de aztán mégsem tette. Akarta látni a férfi zöld szemét, és azt, hogy amikor beszél hozzá, furcsán oldalra fordítja a fejét, akarta látni a mosolyát, és hallani a mély, dörmögő nevetését. De nagyon mégsem akarta akarni. Inkább hazament, és együtt vacsorázott a farmmunkásokkal a szállásukon, majd korán lefeküdt. Ő és Vince Haven barátok voltak. Barátság volt, mondhatni, kölcsönösen előnyös kapcsolat, semmi

189

több. Ez volt, amit mindketten akartak. Sosem volt ilyen „kölcsönösen előnyös” baráti kapcsolata. Volt pár barátja, és pár egyéjszakás kalandja. Nem is tudta volna igazán megmondani, hogy Vince-t a barátjának tartotta-e. Kedvelte őt, de ebben a pillanatban inkább azt a bizonyos „előnyt” látta benne, semmint a barátot. És semmiképp sem szerette volna elkövetni azt a hibát, hogy beleszeret abba a férfiba, aki számára ezt a bizonyos előnyt biztosítja. Vince leparkolt a farmépület előtt, és elsétált a ház oldala mellett. Nappali fénynél látta, hogy a farmon valósággal pezseg az élet. Olyan volt, mint egy katonai tábor, csak itt több volt az állat, és kicsit kevesebb a por. És a katonai táborhoz hasonlóan első ránézésre kaotikusnak tűnt, de valójában jól szervezett, összehangolt munka folyt itt. Messzebb, a bal oldalon, marhákat tereltek egyesével egy fémből készült, szűk folyosószerűséghez. A távolból valami fémszerszám csattogása hallatszott. Vince nem látta, hogy mit csinálnak az emberek, és nem hallotta, hogy a marhák vajon tiltakoznak-e. Négy óra elmúlt már. Egész nap dolgozott, felszedte az összes régi járólapot a Gas and Go-ban. Körülbelül egy órával ezelőtt végre megjött az SMS Sadie-től. Négy napja nem látta és nem is hallott felőle. Azóta, amióta megvádolta azzal, hogy az orális szexen járt az esze. Vince elhatározta, hogy nem fog úgy tenni, mintha nem bántotta volna meg Sadie feltételezése. Nem volt akkora barom, hogy ilyesmit kérjen, de nem volt az a fajta férfi sem, aki otthon ül, és várja, hogy végre jelentkezzen a nő, aki megígérte, hogy fog, de nem teszi. Az elmúlt pár napban keményen dolgozott. Lebontott mindent, amit kellett, és telerakta sittel a konténert. Esténként elment egy-két helyi bárba. Ivott egy sört Slim kocsmájában, és leküldött egy tequilát a Road Killben. Mindkét este éjfél előtt már otthon volt. Egyedül. Ha maradt volna, biztosan össze tudott volna szedni valakit, de nem tette, és ebben közrejátszott az is, hogy – bár magának sem szívesen vallotta be – meglehetősen elfáradt az egész napos fizikai munkától. Voltak idők, amikor nem jelentett neki problémát, hogy

190

napokon át csak keveset, vagy egyáltalán ne aludjon; hegyet mászott, futott vagy árral szemben úszott hosszú kilométereken keresztül rekkenő hőségben, vagy csontig hatoló hidegben, száz-százötven kilónyi felszereléssel. Ezek az idők azonban elmúltak, ma már nem volt ilyen jó formában, és az, hogy éveken át a végkimerülés határáig hajszolta magát, bizony megtette a hatását. Manapság már a régen jól bevált tequila sem segített, kénytelen volt fájdalomcsillapítót szedni, ha sajogtak a tagjai. Miután végre, négy nap hallgatás után, Sadie SMS-t küldött, azt írta, hogy szívesen látná a farmon. Nyilván csak szexet akart. Ez a helyzet. Még sosem találkozott olyan nővel, aki csak szexet akart és semmi mást. Egy pár együtt töltött éjszaka után mindig kibújt a szög a zsákból. Vince soha nem volt önző. Szerette tisztességgel befejezni, amibe belekezdett, és nem tartott pihenőt, amíg mindkettejüknek jó nem volt. A nők ezt nagyra tartották, és emiatt akarták szorosabbra fűzni a szálakat. Sadie azonban nem akart semmi többet – és Vince nem is tudta pontosan, hogy mit gondoljon erről. Elvileg nagyszerűnek kellene tartania a helyzetet. Hiszen tökéletes volt az egész. Sadie gyönyörű, izgalmas, jó az ágyban és csak szexet akar. Egyszóval: tökéletes. Miért volt mégis egy kicsit dühös a lányra? És különben is, ha csak ágyba akar bújni vele, akkor minek hívja ide fényes nappal, amikor minden munkás itt sertepertél? Miért nem akkorra hívta, amikor már besötétedik? Sok dolga lett volna. Sok tennivalója, mielőtt a haverja, Blake Junger végez a saját dolgával, és idetolja a hátsóját Lovettbe. Blake egy született ezermester volt. Halálos pontossággal célzó mesterlövész, és ácsmester egy személyben. Ezenfelül persze még nagyon sok mindenhez értett. – Vince! A hang irányába fordult, és meglátta Sadie-t egy hatalmas istállóhoz épített karám mellett. Farmerben volt, fekete pólóban, amelynek az elejét valamilyen minta díszítette, és csizmát viselt. A tarkóján laza lófarokba fogta össze szőke haját, és ugyanazt a fehér

191

cowboykalapot viselte, amit Lovett alapításának ünnepén. Négy napja nem látta. A mindenit! Fantasztikusan nézett ki. Csak állt ott, mint egy szépségkirálynő, és a jó ég tudja, miért, de ez Vince-t még jobban dühítette. Annyira azért nem, hogy sarkon forduljon, és elmenjen. Volt valami Mercedes Jo Hollowellben. Valami, ami több, mint a kellemes külső. Valami, ami miatt Vince hátrahagyta a pajszert, amikor megkapta az SMS-t. Azt azonban nem tudta megfogalmazni, hogy mi is az a bizonyos „valami”. Lehet, hogy egyszerűen csak arról volt szó, hogy még nem végeztek egymással. Még nem. Sadie mellett egy magas, vékony, napbarnított férfi állt. Kékfehér csíkos inget és széles karimájú cowboykalapot viselt. – Szia, Vince – mondta. Vérbeli cowboy volt; látszott rajta, hogy látott és átélt egyet-mást az élete során. Ötven körül lehetett, és Tyrus Prattnek hívták. Sadie bemutatta egymásnak a két férfit. – Tyrus a lovászok főnöke – mondta. – Örülök, hogy megismerhetem – Vince kezet fogott a férfival. Tyrus keményen megszorította Vince kezét. Érdes bőre és átható tekintete tovább erősítette Vince-ben a férfival kapcsolatos első benyomását. Vince nem egyszer nézett már szemtől szembe kiképzőőrmesterekkel, így pontosan tudta, hogy milyen az, ha méregetik az embert. – Vince Luraleen Jinks unokaöccse – fordult Sadie Tyrushoz. A Tyrus szeme körüli kemény ránc megenyhült. – Maga a Gas and Go új tulajdonosa? – Igen, uram – nem volt meglepő, hogy Tyrus képben volt. Vince elég régóta volt ahhoz a városban, hogy tudja, itt futótűzként terjednek a hírek. – Úgy tudom, SEAL-osztagos volt. Ez viszont meglepte Vince-t. – Igen, uram. Tengerésztiszt voltam az alfa osztag egyes alakulatánál.

192

– Hálásak vagyunk azért, amit a hazánkért tett. Ezzel a mondattal sosem tudott mit kezdeni. Számtalan férfi volt, aki hozzá hasonlóan, hazaszeretettől, és nem becsvágytól vezérelve állt katonának. Férfiak, akik nem ismerték azt a szót, hogy „feladjuk” – mindnyájan egy igaz cél érdekében tevékenykedtek, nem pedig azért, mert köszönetet vártak volna bárkitől is. – Köszönöm, uram – mondta végül. Tyrus elengedte Vince jobbját, és megkérdezte: – Ott volt bin Laden likvidálásakor? Vince elmosolyodott: – Sajnos nem, de szívesen részt vettem volna az akcióban. – Tyrus épp most hozta vissza Maribellt – mondta Sadie, és egy fekete kancára mutatott, amelyik a karám kerítésénél álldogált. – Ez volt az a ló, amelyet Laredóba vittek Diamond Dannel fedeztetni. Az rúgta meg a papámat. – Hogy van? – kérdezte Vince. Sadie megcsóválta a fejét. A kalapja árnyékot vetett az arcára, egészen az ajkáig. – Magas láza volt, és ebből arra következtettek az orvosok, hogy fertőzést kaphatott, de a tüdejének állapota még mindig nem változott. Biztos, ami biztos, erősebb antibiotikumokat kapott, és ma már ismét emlékeztetett a régi önmagára. Morcos volt, és harapós. De még mindig aggódom érte. – Kemény fából faragták – mondta Tyrus. – Hidd el, kislány, rendbe fog jönni – majd Vince-hez fordult: – Örülök, hogy megismerhettem. Sok szerencsét a Gas and Go-val. Amikor Luraleen visszajön Vegasból, adja át neki az üdvözletemet. – Átadom, és köszönöm – kicsit oldalt fordult, és nézte, amint Tyrus visszamegy az istállóba. – A különleges hadtest nem igazán rúghatna labdába ebben a városban. Van egy saját lovetti lehallgató- és kémközpontotok a könyvtár alatt, a pincében? Sadie elnevette magát, de Vince pontosan tudta, hogy Sadie akkor nevet így, ha valami olyasmit hall, amit nem tart igazán viccesnek.

193

– Tudom, hogy nagy divat errefelé a szócséplés. De tudod, van saját cséplőgépünk itt a farmon, ezért nem igazán veszünk részt a nagy közös mulatságban, sem apa, sem én. Mindketten utáljuk a pletykát. – Sadie elnézett a nagy texasi síkság irányába. Vince-nek alkalma nyílt rá, hogy vessen egy pillantást a lány pólóján lévő mintára, ami valójában egy felirat volt: „A cowboyok feszes hátsója a vadnyugat igazi live-show-ja”. Sadie tűnődve folytatta: – Furcsa újra itthon lenni. Kicsit olyan, mintha sosem mentem volna el, ugyanakkor úgy érzem, mintha ezer évig lettem volna távol. Fogalmam sincs róla, hogy mi zajlik itt. Vince az egyik marhacsordára mutatott: – Mit csinálnak velük? – Csak egy a százból, ami itt a farmon a rutin része – mondta Sadie, és megigazította a kalapja karimáját. – A munkások egyenként beterelik a marhákat abba a kis kamrácskába, és megjelölik őket a fülükön, meg megmérik őket. Azután számítógépre viszik az adatokat, hogy nyomon tudják követni a fejlődésüket, és tudják, hogy egészségesek-e az állatok. – És még te mondod, hogy fogalmad sincs arról, mi zajlik itt. Sadie vállat vont. – Tizennyolc évet éltem itt, így egy-két dolog akaratlanul is rám ragadt – végignézett a birtokon. – Most visszajöttem, és nem tudom, lesz-e még a papám valaha is olyan egészségi állapotban, hogy el tudjak menni. Abba a hitbe ringattam magam, hogy az egész csak pár hétig fog tartani, legfeljebb egy hónapig, és végre visszatérhetek a saját életembe. Nyomulhatok újra az ingatlanpiacon, találkozhatok a barátaimmal, öntözhetem a virágaimat. Most már munkám sincs. Minden növényem kiszáradt, és június végéig biztosan maradnom kell. Addig mindenképp. Június a kasztrálás szezonja – majd ajkát lebiggyesztve, borzongva hozzátette: – Te jó ég, hogy én azt mennyire utálom! – Hű, ezt jó tudni. Sadie nevetett – ezúttal szívből. Maribell átlógatta a fejét a karám kerítésének felső deszkáján. Sadie csilingelő kacagása elég volt ahhoz, hogy Vince ellenállhatatlan vágyat érezzen, hogy

194

megcsókolja a lány nyakát. Itt és most, fél tucat cowboy szeme láttára. Fényes nappal. Annak ellenére, hogy még mindig kicsit morcos volt Sadie-re – minden ok nélkül. – Nem kell izgulnod, tengerész! A te golyóidat nem adom! Vince Sadie-t fürkészte, a szája szegletét, a bársonyos arcát. Nem emlékezett rá, hogy valaha is észrevette volna, hogy egy nőnek bársonyos a bőre. Legalábbis az arcbőrrel kapcsolatban ilyesmi soha nem fordult meg a fejében. Azt sem tudta volna megmondani, hogy egyáltalán miért is volt zabos a lányra. – Van egy-két dolog, amit kedvelek benned. Sadie felvonta az egyik szőke szemöldökét, és a karám felé fordult: – Mi az a kettő? Az a kettő, ami éppen Vince kezébe illett, és olyan kecsesen ringott, amikor Sadie Vince-en lovagolt. Mosolyogva válaszolt: – A csodás kék szemed. – Na persze – Sadie felemelte a kezét, és megsimogatta Maribell fejét a hám alatt. – Tyrus azt mondja, megint kiscsikód lesz. Jól vagy, Maribell? A ló bólintott, mintha válaszolt volna. – Diamond Dan egy szemét dög. Utáljuk őt, ugye? – a kanca ezúttal nem bólintott, de Sadie azért megsimogatta az orrát. Vince oldalával a karámnak támaszkodott, és karját összefonta a mellén. – Egy kicsit sem konyítok a lótenyésztéshez, de nyilván vannak óvintézkedések, amelyeket a fedeztetéskor megtesznek. Hogy lehet, hogy az apád olyan közel került a lóhoz, hogy az megrúghatta? – Az a gond, hogy apának megvannak a saját szabályai – Sadie levette a napszemüvegét, és a kalapjára tolta. – Láttál valaha régimódi fedeztetést? – Szemtől szemben nem, de emlékszem egy természetfilmre gyerekkoromból. – Nagyon brutális. A kancát kipányvázzák, a mént pedig vezetőszárral tartják vissza. Hátulról ereszkedik rá a kancára, és az egész nagyos sok hörgéssel, fújtatással, rúgással meg kapálódzással jár.

195

Ez nem sokban különbözött attól, amit azok a nők műveltek, akikkel Vince-nek korábban dolga volt. Belenézett a ló hatalmas, csillogó szemébe, melyet fényes, éjszínű szőr keretezett. Nem úgy nézett ki, mint aki szenvedett volna. – Lehet, hogy keményen szereti – mondta. A lovak a természetben párosodtak, nem lehetett az egész olyan rémes a kancának, mert ha igen, nyilván elfutott volna. Az kizárt, hogy egy mén rá tud nehézkedni egy menekülő kancára. Sadie nemet intett, és a copfja a hátát súrolta: – Utálta az egészet. – Fogadni mernék, hogy én is tudnék veled olyasmit művelni, mondjuk, ha kikötöznélek, amitől fújtatnál, és még csak nem is azért, mert rossz lenne. Sadie a kalapja árnyékából Vince-re pillantott: – Ez be szokott jönni neked? Vince vállat vont. – A legutóbb, amikor ilyesmire vetemedtem, nem érkezett panasz. Sadie oldalra billentette a fejét, és az ajkába harapott, nehogy elnevesse magát. – Gondolom, mert katona vagy, elég jól célzol. – A fegyverekre érted? – Vince fegyverekkel kapcsolatos ismeretei széles körűek voltak, de személyes kedvence az automata Colt volt. Szerette, mert húsz yard távolságig két centiméteres pontossággal lehetett vele célba találni, és nyolclövetű volt. – Egész pontosan a sörétes puskára. Gondoltam, lenne kedved egy kis agyaggalamb-lövészethez. Vince oldalra fordult, hogy megbizonyosodjon arról, jól hallottae, amit a lány mondott, és Sadie szájára nézett: – Te tudsz lőni? – Legutoljára egy olyan sörétes volt a kezében, amelynek rövidített csöve és pisztolymarkolata volt. – Miért, mit gondoltál, kispofám? – Sadie a szemét forgatta. – Vince, texasi vagyok, és egy farmon nőttem fel! – a szemére húzta a napszemüveget. – Az agyaggalamb-lövészet és a célba lövés kettő azon kevés dolog közül, amit annak idején apámmal együtt csináltunk.

196

Egy gyönyörű nő, aki jó az ágyban, és nem akar mást tőle, csak szexet. Ráadásul tudja, hogyan kell megtölteni és kibiztosítani a fegyvert. És mindez egy személyben. Meghalt volna, és a mennybe jutott? – Arra gondoltam, hogy a kölcsönösen előnyös barátságunkat illetően a kölcsönös elégedettség rendben van – kezét a pólóját díszítő feliratra tette. – Legalábbis én így érzem. Eszembe jutott, hogy érdemes lenne kipróbálni a dolog barátság részét is. Hát ezek lettek volna? Barátok, akik kölcsönösen előnyös kapcsolatban vannak? – Barátkozni akarsz? – Persze, miért is ne? – Volt már valaha férfi barátod? – Igen. – Sadie az ég felé fordította a tekintetét, mintha számolna. – Vagyis nem. Nem igazán. – Majd újra Vince-re nézett: – És neked? Úgy értem, lány barátod? – Soha. – Vince Sadie csípőjére csúsztatta a kezét, és magához húzta a lányt. Nem hitte el, hogy mindez lehetséges, de szívesebben volt vele, mint bárki mással a városból. Mit veszíthet? – Na, jó, egye fene, kapsz egy esélyt.

197

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Sadie

kikászálódott az ágyból, és könnyedén átlépett a csipkebugyiján, ami a padlón hevert. Mosoly játszadozott az ajkán, miközben a köntöséért nyúlt, mert eszébe jutott, hogy Vince előző este hogyan vette le róla azt a bizonyos bugyit. – Észre sem veszed, hogy új fehérneműm van – panaszkodott még az este folyamán, miközben azzal bíbelődött, hogy Vince övcsatját kikapcsolja. – Már hogyne vettem volna észre – tiltakozott Vince. Hangjában érződött, hogy mennyire vágyik a lány közelségére. Lassan az ágy felé húzta Sadie-t. – Csak tudod, sokkal jobban érdekel, ami alatta van. Valóságos csoda volt, hogy szépen végigcsinálták az agyaggalamb-lövészetet, mielőtt egymásnak estek volna. Frusztráló, szexualitással túlfűtött csoda. Sadie belebújt lila szaténköntösébe, és megkötötte az övet a derekán. A lövészet alkalmával keményen küzdött, de Vince még keményebben. A férfi elvétette az első két agyaggalambot, de azután belejött; megszokta a fegyvert és arra koncentrált, hogy pontosan célozzon, és onnantól nem volt megállás. Ötven galambból negyvenegyet eltalált. Sadie, amióta az eszét tudta, részt vett az agyaggalamblövészeteken. Nyilván mostanra már kijött a gyakorlatból – legalábbis ennek tudta be, hogy csak harminchármat talált el. Bement a fürdőszobába, és belenézett a mosdó fölötti tükörbe. A haja csupa kóc volt, mert Vince alaposan összeborzolta, és meglehetősen lestrapáltan nézett ki. Megint elaludt, mielőtt Vince elment, de most kifejezetten örült, hogy a férfi nem látja ilyen állapotban.

Fátyolos tekintettel a hallba ment, majd a hátsó lépcsőn át le a konyhába. A köpenye alja körülbelül a vádlijáig ért. Dermedten állt meg a lépcső tetején. – Még egy kis kávét, Vince? – Köszönöm, asszonyom, nem kérek. – Mondtam már, hogy szólíts Clara Anne-nek! Sadie csupasz talppal lépett a keményfa padlóra, és a konyhában lévő hangulatos étkezősarokba sandított. A reggeli nap arany fénye beragyogta Vince testét. Előtte, az asztalon a reggeli lakomájának maradéka. Nagyon kellemetlen, mi több, kínos volt az egész. – Jó reggelt – köszönt Sadie, és összébb húzta magán a köntöst. Vince felpillantott, és a lehető legkevésbé sem tűnt úgy, hogy kínosnak találná a helyzetet. – Jó reggelt. – Mit gondolsz, ki akart elslisszolni innen? – kérdezte Clara Anne, miközben a szekrénybe nyúlt egy újabb kávésbögréért. Sadie gyanította, hogy a kérdés költői, hiszen Vince, a maga teljes valójában, ott ült az asztalnál. Elvette Clara Anne-től a bögrét, és töltött magának egy kis kávét. Nem ez volt az első alkalom, hogy férfiakkal töltötte az éjszakát, de Vince látványa enyhén szólva meghökkentette. Talán azért, mert a kölcsönösen előnyös alapokon nyugvó kapcsolatáról volt szó. Talán azért, mert most már aztán tényleg mindenki tudta a farmon, hogy Vince nála töltötte az éjszakát. De az is lehet, hogy azért, mert olyan elképesztően jól nézett ki, ő pedig ugye... hát, slampos volt. Ha tudta volna, hogy Vince még itt van, legalább megfésülködött volna. – Te főztél Vince-nek? – kérdezte, amint egy hatalmas adag mogyorós kávékrémet öntött a bögrébe. Clara Anne ugyanis sosem főzött. – Ó, dehogyis! Carolynn hozott ételt a nagykonyhából. Fantasztikus... Nyilván már el is kezdték szervezni az esküvőt. Sadie a szájához emelte a bögrét, és megfújta a kávéját. Tekintete találkozott Vince-ével amikor egy nagyot kortyolt az italából. Látta a

199

férfi tekintetéből, hogy pontosan tudja, Sadie teljesen meztelen a köpeny alatt. – Mennem kell – mondta Vince, és a szalvétáját az asztalra téve felállt. – Örülök, hogy megismerhettem, Clara Anne. Kérem, mondja meg Carolynn-nak, hogy isteni volt a reggeli. – Megmondom, és érezd magad otthon – mondta Clara Anne, miközben megölelte őt, Vince pedig meglapogatta a hölgy hátát. Helyi szokás szerint, kétszer. – Akkora vagy, mint egész Texas! Vince Sadie-re pillantott, aki vállat vont, és ivott még egy kortyot. Elvégre Texasban voltak. A helybéliek közt. Az itteni emberek számára pedig az ölelés természetes dolog volt. Clara Anne elengedte, Vince pedig Sadie-hez lépett, és megfogta a kezét. Sadie ügyelt arra, nehogy kiloccsantsa a kávét, amint az ajtó felé haladtak. – Elaludtam. Ne haragudj, nem tudom, hogy történhetett. Sosem szoktam idegen helyen elaludni – mondta Vince az ajtónál. – Aztán rajtakaptak, amint épp kifelé ólálkodtam. – És Clara Anne kényszerített, hogy reggelizz itt? – Felajánlotta a lehetőséget, én meg éhes voltam – elmosolyodott. – A múlt éjjel történtek ismeretében nem is csoda. – Miért, kimerültél? – Bizony. Nagyon sajnálom. – Ne sajnáld! Nincs semmi gond – felelte Sadie, de az igazat megvallva jobban örült volna, hogyha kap egy kis figyelmeztetést, mert akkor legalább megfésülködött volna – legfeljebb annyi, hogy te remekül nézel ki, én meg rémesen. Vince megcsókolta a lány kócos fejét. – Hát ez már csak így van, Sadie. Rémesen nézel ki, és én mégis meztelenül akarlak látni – a kilincs után nyúlt. – Viszlát. Sadie bólintott, és tett egy lépést hátrafelé. – Lehet, hogy beugrom a Gas and Go-ba. – Gyere, ha van kedved. Lehet, hogy hagyom, hogy megérintsd a kőtörő kalapácsomat. – Kinyitotta az ajtót, és kilépett a házból. – Sőt,

200

még az is lehet, hogy segíthetsz felfeszegetni az ötvenes években lerakott csodás PVC-padlót. – Brr. Írok egy SMS-t, mielőtt mennék, hogy biztos legyek benne, hogy már túl vagy ezen a munkafázison. – Elköszönt, és becsukta Vince mögött az ajtót. Nagyot fújt, és a csukott ajtónak támaszkodott. Ivott egy kortyot a bögréből, és arra gondolt, hogy két dolgot tehet. Az egyik, hogy felmegy és lezuhanyozik, a másik pedig, hogy visszamegy a konyhába, és tájékoztatja Clara Anne-t arról, hogy a házasság nincs benne a pakliban. A könnyebbik utat választotta, és elment lezuhanyozni. Beugrott a kádba, és hajat mosott. Az elmúlt néhány napban az apja egyre többet beszélt neki a farmról, és arról, hogy egyszer majd ő már nem lesz. Sadie örült volna, ha nem mond ilyeneket. Ilyenkor mindig érezte, hogy összeszorul a gyomra. Nemcsak azért, mert még nem állt készen arra, hogy átvegye a farmot, hanem azért is, mert nem akart arra gondolni, hogy a papája már nem él. Hogy nincs többé itt, a farmon. Hogy többé nem foglalkozik a lovaival. Hogy többé nem hecceli a lányát. Ő volt Sadie-nek a horgony. Megszárította a haját, és egy kék nyári ruhát vett fel, alatta fehér bugyival és melltartóval. Be kellene ugrania egy üzletbe, és venni egy csokor virágot, hogy egy kicsit barátságosabbá tegye azt a kórházi szobát. Nem mintha az olyan sokat számított volna. – Sadie Jo! – szólt fel Clara Anne a lépcső aljából. – A klinikáról hívnak. Téged keresnek. Sadie letette a szempillaspirált, és bement a hallon át a szobájába. Nem volt szokatlan, hogy az apja orvosai felhívják a reggeli vizitet követően. – Halló – szólt a kagylóba, és leült a vetetlen ágyra. – Sadie vagyok. – Dr. Morgan – a geriátrikus volt az. – Üdvözlöm, doktor úr. Hogy van apa? – Amikor a reggeles nővér bement hozzá, nem reagált. Nem reagált? – Megint nagyon fáradt?

201

– Őszintén sajnálom. Nincs többé köztünk. – Nincs? Miért, hová ment? – Elhunyt. Elhunyt? – Tessék? – Az éjszakás nővér hajnali háromkor ment be hozzá, akkor még nem volt semmi baj. Három óra és reggel hat között történt. Álmában érte a halál. – Tessék? – ismételte meg Sadie. Pislogott, és nehezére esett nyelni. – Tegnap már jobban volt. – Sajnálom. Egyedül van most? Van valaki, aki el tudná hozni önt ide, hozzánk még a nap folyamán? – Meghalt apa? És nem volt mellette senki? – Nagyon sajnálom. Nem tudjuk megmondani a halál okát, amíg a boncolást el nem végeztük, de annyi bizonyos, hogy nem szenvedett. – Nem szenvedett – ismételte Sadie, és érezte, hogy ráng az arca. A keze szinte megbénult, a szíve összeszorult, és forróságot érzett a mellkasában. – Nem, nem... nem tudom, hogy mit csináljak. Mihez kezd az apja nélkül? – Végzett előkészületeket? – Mire? – Jöjjön be, kérem, és beszéljen egy kollégával az adminisztrációs részlegen. – Rendben – felelte Sadie, és felállt az ágyról. – Viszonthallásra. Letette a kagylót, és az éjjeliszekrényen álló telefont bámulta. A fülében hallotta a saját szívverését. Felkapta a papucsát és a táskáját, és a hallba rohant. Elhaladt a Hollowell-portrék mellett. Az orvos nyilván tévedett. Az apja tegnap olyan volt, mint mindig. Morcos és mogorva. Tegnap még jól volt! Kiment a házból és a kocsijához sietett. Arra gondolt, hogy szólnia kellene Clara Anne-nek. Clara Anne sírni kezdene. Carolynn is. Mindenki sírna, és a hír hamarabb érne Amarillóba, mint ő maga. Meg akarta tartani magának. Egy kis időre legalább. Addig, amíg nem beszél az orvosokkal. Addig, amíg megtudja... nem is tudta, hogy mit.

202

Miranda Lambert hangja szólt a kocsi hangszórójából, amikor beindította a motort. Levette a hangerőt, és elindult Amarillóba. Nem, az apja nem halhatott meg. Hát nem úgy van, hogy azt az ember tudja, ha meghal az apja? Valahogy megérzi, nem? Valahogy megváltozik akkor a világ, nem? Másképp néz ki minden. Kiszáradt a szája, ezért ivott egy kortyot abból a gépi kólából, ami ki tudja, mióta volt a kocsiban. A fülében valami furcsa zsongást, vagy amolyan élénk, sípoló hangot hallott. Mintha kabócák költöztek volna a fülébe. Remegett a keze, és azon gondolkodott, vajon hogy lehet, hogy az út mentén a vadvirágok nem hervadtak el és haldokoltak – mint ő, legbelül. Áthajtott Lovetten, és elhaladt a Gas and Go mellett. Vince kocsija a hátsó parkolóban állt, a konténer mellett. Csak egy órája lett volna, hogy látta őt a konyhában reggelizni? Úgy tűnt, mintha sokkal régebben lett volna. Mintha egy hét, vagy egy egész élet telt volna el azóta. Akkor, amikor még teljes, kerek egész volt az élete. Nagyon, nagyon régen. Mielőtt darabokra hullott volna a világ. Az irodahelyiségben Vince bedugta a kávéfőző csatlakozóját a konnektorba, és bekapcsolta a készüléket. A felújítással járó bontási munkálatok nagy része kész volt, következhetett az építés. Lágy suhogást hallott, és az ajtó felé fordult. Sadie állt ott. Az egyik kezében a kulcsait szorongatta, a másikban egy pár papucsot. – Meggondoltad magad a PVC-vel kapcsolatban? – kérdezte Vince. Sadie ránézett, megnyalta a szája szélét, és azt mondta: – Egy kis gépi kólát szeretnék. Cukormenteset. Vince végignézett a lányon, a feje búbjától a csupasz lábáig. Valami nem volt rendben. – Kidobtam a régi gépet, és rendeltem egy újat. – Akkor elviszek egy dobozost. Igen, valami gond volt. – Kiürítettem a hűtőket, és ki is kapcsoltam őket. Minden, ami bennük volt, ott áll, egymás hegyén-hátán a raktárban, a sarokban.

203

– Nem baj. Akkor is kérek egyet. – Melegen akarod inni a cukormentes kólát? Sadie bólintott, és megint megnyalta a száját. – A papám meghalt tegnap este – megrázta a fejét. – Vagyis ma reggel. – A kulcsait zörgette a kezében, és a szemöldökét ráncolta. – Hívtak a kórházból. Be kell mennem, elintézni a dolgokat. – Még jobban összehúzta a szemöldökét, és rezignáltan tette hozzá: – Azt hiszem. Vince lehajtotta a fejét, és Sadie szemébe nézett. – Te vezettél idáig, Sadie? Bólintott. – Kiszáradt a szám – a szemei tágra nyíltak, és üveges volt a tekintete, mint azoknak, akik mély sokkban vannak, és ezer kilométeres mélységből merednek a világra. Vince ismerte ezt a nézést. A kemény harcosok szemében látta ezt a tekintetet. – Víz van? Vince fogta a kávésbögréjét, és vizet engedett bele a csapnál. Elvette Sadie-től a kulcsokat és a papucsot, és a kezébe adta a bögrét. – Sajnálom. Letette Sadie holmiját az asztalra, és visszament mellé. – Nem ismertem őt, de mindenkitől csak jót hallottam róla. Sadie bólintott, és megitta az összes vizet. – Mennem kell. – Várj még – mondta, és elkapta a lány csuklóját, hogy megnézze a pulzusát. – Még ne menj. – Az órájára nézett, és számolta Sadie szívverését. – Meghibbantál? – Tessék? – Valaki el tud vinni a családodból Amarillóba? – Gyors volt a szívverése, de nem volt veszélyesen magas a pulzusa. – Az egyik nagynénéd, unokatesód vagy nagybátyád? – Az apám egyke volt. A nagynénik és a nagybácsik az anyám családtagjai. – El tud vinni egyikük? – Miért?

204

Mert sokkos állapotban nem kéne vezetni, azért. Vince elengedte Sadie csuklóját, azután felkapta a kulcsait és a papucsát az asztalról. – Elviszlek. – Nem kell. Leereszkedett az egyik térdére, és feladta Sadie-re a papucsot. – Tudom, hogy nem kell – felállt, és Sadie hátára tette a kezét. Sadie nemet intett: – Jól vagyok. Nem volt hisztérikus rohama, de azt túlzás volt állítani, hogy jól lett volna. Végigmentek a hallon, Sadie papucsa halkan odaodaütődött a talpához. – Clara Anne mindenkit értesít majd? – Nem tudom. – Megálltak, és Vince kivett egy kulcscsomót a zsebéből. Sadie bizonytalanul mormolta: – Valószínűleg szólnom kellene neki. Vince Sadie-re nézett, miközben bezárta a Gas and Go hátsó ajtaját. – Nem szóltál neki, mielőtt elindultál? Sadie nemet intett. – Mindenfélét kérdezett volna, és még semmit sem tudok. – Oda mentek Vince kocsijához. Vince besegítette Sadie-t az első ülésre. – Majd a kórházból felhívom, ha tudok már valamit. Vince kivett egy üveg vizet az ülés alatti hűtőből, azután átment a kocsi másik oldalára és beszállt. Beindította a kocsit, és odaadta Sadie-nek a vizet. Szemügyre vette a lány arcát. Kicsit sápadt volt; az a sápadtság ült rajta, ami kifejezetten a sokkal jár. A szeme száraz volt, és ezért Vince nagyon hálás volt. Nagyon nem szerette látni, ha nők vagy gyerekek sírnak. Közhelyes volt, ezt jól tudta, de inkább szembe nézett volna egy csapat tálib lázadóval, mint hogy asszonyokat vagy gyerekeket lásson sírni. Tudta, hogy mihez kezdjen egy terroristával, de ha síró nőkről vagy gyerekekről volt szó, teljesen tanácstalan volt. Kihajtott a parkolóból, és megkérdezte a kórház címét. Sadie megmondta, Vince pedig bepötyögte azt a GPS-be. Ezután csendben ültek, és Sadie kinyitotta az üveget. Vince nem tudta, mit mondjon,

205

és arra várt, hogy Sadie mond majd valamit, és akkor felveheti ő is a beszélgetés fonalát. Elhaladtak pár háztömb mellett, majd Vince rákanyarodott a főútra. Amikor Sadie végre-valahára megszólalt, Vince nem tudta mire vélni, amit hallott. – Mostanában én vagyok az egyetlen nő az életedben, úgy értem, akivel lefekszel? Ránézett Sadie-re, majd újra vissza az útra. – Tessék? – Nem baj, ha nem – ivott egy kortyot. – Csak tudni akartam. Egy nagy büdös francot van rendben! Teljesen mindegy, hogy mit mond egy nő, sosincs nekik rendben, ha nem ők az egyetlenek. – Tényleg erről akarsz beszélgetni? Sadie bólintott. – Fél óra az út Amarillóba, Vince. Most nem tudok a papámról beszélgetni – egyik kezét a mellkasára tette, mintha csak ezzel a mozdulattal bent tarthatná háborgó érzéseit. Nagyot sóhajtott, és lassan kifújta a levegőt. – Most még képtelen vagyok rá. Még nem tudom megtenni. Addig nem, amíg meg nem tudok mindent – megremegett, és elcsuklott a hangja. – Ha most sírni kezdek, nem fogom tudni abbahagyni. Beszélj hozzám, légy szíves. Beszélj, hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy a papám egyedül volt, amikor szembe kellett néznie a halállal. Egyedül. Nélkülem. Beszélj bármiről. A francba. – Hát tudod – mondta Vince, és ismét az útra szegezte a tekintetét – már jó régóta te vagy az első nő, akivel aludtam – még mindig nem tudta magában helyre tenni, hogy valóban elaludt Sadie ágyában. Ez azóta nem fordult elő vele, amióta leszerelt. És ha ez nem lett volna elég, még le is bukott, amikor megpróbált elosonni, mint egy kiskölyök, aki valami rosszban sántikált. – És jelenleg te vagy az egyetlen nő az életemben, akivel lefekszem. – Ó – Sadie kinézett az oldalablakon, miközben visszacsavarta az üveg kupakját. – Jelenleg te vagy az egyetlen férfi, akivel lefekszem – mondta, majd egypár másodpercnyi szünet után hozzátette: –, ha esetleg érdekel.

206

– Nem lep meg. Láttam, hogy milyen facér pasikkal büszkélkedhet ez a város, így nem csodálkozom, hogy egyiket sem tüntetted ki a figyelmeddel. Sadie maga elé nézett, és majdnem elmosolyodott. – Van itt azért egy-két elég jó pasi is. Nem mintha bármelyikük is érdekelne. Elsősorban azért, mert legtöbbjüket általános iskolás korunk óta ismerem, és emlékszem, hogy piszkálták az orrukat – egy pillanatra már úgy tűnt, elfelejtette, hová tartanak és miért, de aztán hirtelen megint eszébe jutott. – Hála az égnek, egyikükkel sem feküdtem le. Ezen Vince egy kicsit csodálkozott. Talán azért, mert ő maga gyerekként több kisvárosban is megfordult, és tudta, hogy nem nagyon lehet ilyen helyeken mit csinálni, legfeljebb a kaszálókon kóborolni. – Egyikükkel sem? Sadie nemet intett. – Csak a főiskolán veszítettem el a szüzességemet. – Hogy hívták a szerencsést? – Frosty Bassinger – Sadie hangja megremegett egy kicsit. – Frosty? – kuncogott Vince. – Egy Frosty nevű pasinak adtad oda magad először? – Az igazi neve Frank. – Sadie megint lecsavarta a kupakot, és ivott. – Te hány éves voltál? – Tizenhat. A lány tizennyolc volt, és Heathernek hívták. Sadie megrökönyödött: – Tizenhat? A barátnőd meg tizennyolc? Nem ütközik ez törvénybe egész véletlenül? – Az én ötletem volt, és nem volt a barátnőm. – Tizenhat éves korodban sem voltál kapcsolatpárti? Vince ránézett, és elmosolyodott: – A középiskolában volt pár csajom. – És azóta? Vince Sadie-re pillantott. A lapos texasi síkság, a zöldben és barnában játszó fű, amely mellett elhaladtak, sajátos keretbe foglalta a lány arcát. A szemében tükröződött a kétségbeesés; szinte könyörgött, hogy folytassák a beszélgetést. Csak beszéljen, és

207

beszéljen, hogy ne kelljen a papájára gondolni, és a valóságra, ami Amarillóban várja majd. – Mióta bevonultam, semmi komoly. – Sosem volt erőssége a társalgás, vagy az, hogy csak a beszélgetés kedvéért beszéljen, úgy, hogy nincs igazi mondanivalója. Mindenesetre igyekezett, hogy el tudja terelni a lány gondolatait. – Nem ismertem egy olyan srácot sem a seregben, aki az első házasságában élt volna, olyanokat viszont szép számmal, akik már harmadszorra nősültek. Jó srácok voltak. Jóban voltunk. – Kisorolt a bal oldali sávba, és lehagyott egy Nissant. – A seregben a válási arány kilencven százalék körül van. – De már nem vagy katona. Öt éve, ugye? – Majdnem hat. – És sosem voltál szerelmes? – Dehogynem! – Vince a kormánykeréknek támasztotta az öklét. – Akár több órára is. – Az nem szerelem. – Nem? – Ránézett, és visszadobta a labdát. – Hát te? Neked volt komoly kapcsolatod? Eljegyzés, miegymás? Sadie nemet intett, és beletette az üveget a pohártartóba. – Voltak kapcsolataim, de egyik sem végződött gyűrűcserével. – A szorongás mintha az ujjaiba költözött volna; most éppen a műszerpulton dobolt. – Általában olyanokkal randizom, akik érzelmileg nem akarnak, vagy nem tudnak kötődni. Olyanokkal, mint az apám. Aztán megpróbálom elérni náluk, hogy belém szeressenek. – Egy pszichológus világosított fel minderről? – A Szerelemvonal Mike-kal és dr. Drew-val. Vince sosem hallott a Szerelemvonalról, viszont volt pszichológusnál, aki elmagyarázta neki, hogy miért is menekül a valódi kapcsolatok elől. – Arról van szó, hogy igyekszem tartózkodni a mély érzésektől. – Vince Sadie-re pillantott, majd vissza az útra. – Legalábbis ezt mondták. – Egy nő?

208

– Igen. A haditengerészet pszichiátere. – Vince érezte a lány kérdő tekintetét. – Egy baromi okos nő. – Miért tartózkodsz a mély érzésektől? Vince hajlandó volt beszélni, hogy elterelje Sadie figyelmét... egy pontig. Az viszont nem fért bele, hogy a fejében, vagy a múltjában kutakodjanak. – Mert így könnyebb. – Minél könnyebb? Könnyebb, mint bűntudattal élni. – Mark és dr. Drew adott tippeket ahhoz, hogy hogyan lehet elkerülni azokat a pasikat, akik nem bonyolódnak bele semmiféle komolyabb érzelembe? – Csak a figyelmeztető jelekről volt szó. – És, követted az útmutatást? Sadie Vince profilját tanulmányozta. A férfi karakteres állkapcsát és járomcsontját háromnaposnak tűnő borosta fedte. Ezek szerint nem borotválkozott, mióta legutóbb találkoztak, de láthatóan lezuhanyozott és átöltözött. – Szerintem az, hogy egy ki tudja milyen kapcsolatba bonyolódtam veled, ékes bizonyítéka annak, hogy nem igazán fogadtam meg a tanácsot. – A zsigereiben érezte, hogy a fájdalom és a gyász nőttön-nő a lelkében. Olyan közel volt... Olyan közel volt ahhoz, hogy ha hagyta volna, elő is tört volna belőle a kétségbeesés. – Ez tény. Sadie az ablakon át a poros texasi síkságot nézte. A papája meghalt. Meghalt. Ez nem lehet igaz. Olyan kemény fából faragták! Nem halhatott meg! A következő fél órában Vince eleget tett Sadie kérésének, és beszélt. Nem összevissza; egy-két észrevételt tett Texasra és Lovettre vonatkozóan. Mindannyiszor, amikor a csend Sadie-t egyre közelebb vitte ahhoz, hogy kitörjön belőle a fájdalom, Vince hangja visszahúzta. Nem tudta volna megmondani, hogy miért tért be a Gas and Go-ba. Elmehetett volna egyenesen Amarillóba. Örült Vince jelenlétének, ami erőt öntött belé, és valamiféle stabilitást adott. A kórháznál Vince Sadie hátára tette a kezét, és együtt mentek be az automata ajtón. Sadie apjának szobája előtt Vince megállt a

209

nővérrel, Sadie pedig bement a szobába. A margaréták, amelyeket előző nap vitt, ott álltak vázába rendezve az éjjeliszekrényen, a csúszásgátlós talpú zoknik mellett. Valaki felhúzta a lepedőt az apja melléig. Az öreg kezek kinyújtva, az oldalánál, a szeme csukva. – Apa – suttogta Sadie. A szívverését egyszerre érezte a mellkasában és a torkában. – Apa! – mondta hangosabban, mintha azt remélné, hogy felébresztheti – annak ellenére, hogy tudta, nem alszik. Egy lépéssel közelebb ment az ágyhoz. Nem, nem úgy tűnt, mintha aludna. Olyan volt, mintha elmerült volna a teste valamiben... mintha máshol lenne. Apja hideg tenyerébe csúsztatta a kezét. Épp akkor ment el, amikor Sadie végre kezdte megérteni őt. Egy könnycsepp, majd egy másik gördült végig az arcán. Becsukta a szemét, és visszatartotta a könnyeket. Borzalmas fájdalom nehezedett a lelkére. – Sajnálom, apa. Két csepp kicsúszott – mondta. Ő volt a horgony akkor, amikor Sadie nem is gondolta, hogy szüksége van horgonyra. Kicsúsztatta a kezét az apjáéból, és elvett egy zsebkendőt az éjjeliszekrényről, hogy megszárítsa az arcát. A rátelepedő hatalmas szomorúság ellenére sem volt képes hazudni önmagának. Nem Clive volt a legtökéletesebb apa, de őt sem lehetett a legtökéletesebb gyereknek nevezni. A kapcsolatuk gyakran zűrzavaros volt, de Sadie szerette az apját. Szerette, mély, szívszaggató fájdalommal. Vett egy mély levegőt, hogy enyhítse a fájdalmat a lelkében, és lassan kifújta. – Megtettél minden tőled telhetőt – suttogta, és most már valóban így is gondolta. Az apja nehéz múltjának ismeretében már mindent értett. – Sajnálom, hogy nem voltam itt, amikor elmentél, apa. Sajnálom, hogy egyedül kellett lenned, amikor történt. És egy csomó mást is sajnálok. Megcsókolta az apja hideg arcát. Nem volt már miért az ágya mellett maradnia, hiszen Clive Hollowell sajnos már nem volt ott. – Szeretlek, apa – az érzelmek elszorították a torkát, de még kipréselt magából egy halvány mondatot: – Tudom, hogy még találkozunk. Sadie kiment a folyosóra, és telefonált a farmra, hogy elmondja az otthoniaknak, mi történt. Vince végig mellette állt, a lány hátán

210

tartotta a kezét, és halkan beszélgetett a nővérekkel. Ahogy az várható volt, a Parton ikrek magukonkívül voltak. Snooks és Tyrus nagyon elszomorodott, de egyikük sem lepődött meg a halálhír hallatán. Kemény, öreg cowboyok voltak, épp, mint Clive, és mindenre készek voltak annak érdekében, hogy a farmon olyan gördülékenyen folytatódjon a munka, ahogy kell. Sadie nem tudta, hogyan fog tovább élni az ő horgonya nélkül. A következő öt napban sorra vette a lehetőségeit. Keveset evett és alig aludt. Valami furcsa, homályos világban élt. Egy zsibbadt, ködös homályban, ahol mindenféle emberek jöttek el hozzá a farmra, hogy az apjáról beszélgessenek, és rá emlékezzenek. Serpenyők és lábasok, történetek Clive-ról. Koporsóválasztás, és a temetési ruhák megrendelése. Dokumentumok aláírása, a gyászjelentés megírása. Az információ, hogy az apja szívrohamban halt meg, amit mélyvénás trombózis okozott. Találkozás az ügyvéddel, Mr. Koonzzal, Clive végrendeletének végrehajtójával. Sadie ült az ügyvéd irodájában. A bőr ülőgarnitúra, meg a faápolószer illata töltötte be a helyiséget, és Sadie úgy érezte, a gondolatai helyére is beszivárog. Ott ült az apja öt hű alkalmazottjának társaságában, és végighallgatta, hogy mindnyájan ötezer dollárt kapnak, és addig dolgozhatnak a farmon, ameddig szeretnének. Az ügyvéd említést tett egy alapról, amelynek kedvezményezettje egy meg nem nevezett személy. Sadie feltételezte, hogy az ő leendő gyermekéről van szó. Minden más ingó és ingatlan vagyon Sadie-re szállt. Minden, az apja régi Fordjától a farmmal kapcsolatos biztosításokig. Röpke pár héttel ezelőtt még úgy érezte volna, hogy a felelősség súlya nyomasztó teherként nehezedik rá. Most is érezte a terhet, de már nem tűnt olyan rettenetesen nehéznek. A farm és az azzal kapcsolatos teendők már inkább horgonynak tűntek, mint lasszónak. Az apja hagyott egy levelet Sadie-nek. Rövid volt, és lényegre törő: „Sosem volt erősségem a beszéd. Szerettem a mamádat, és szerettelek téged is. Nem voltam a legjobb apa, és ezt szívből

211

sajnálom. Ne engedd, hogy a temetésre mindenféle kencét tegyenek az arcomra, és ne engedd, hogy nyitva legyen a koporsóm a ravatalon. Tudod, mennyire utálom, ha az emberek bámészkodnak meg pletykálkodnak.” Vince akkor is vele volt, amikor a lehető legrosszabb dolgokkal kellett szembenéznie. Jólesett neki a férfi biztonságot adó jelenléte. Vince segített Sadie-nek összeszedegetni a kórházban az apja holmiját, másnap pedig elvitte őt a temetkezési vállalkozóhoz. Majdnem egész éjszaka vele volt. Akkor is, amikor a többiek már rég hazamentek. Amikor túl csendes volt a ház. Amikor egyedül volt a gondolataival, és úgy érezte, hogy felemészti a fajdalom. Vince ott volt vele, és magához szorította. A belőle áradó biztonság és melegség segített, hogy a fájdalom metsző hidege ne eméssze fel Sadie csontjait. Szexről szó sem volt. Vince meglátogatta Sadie-t, hogy lássa, milyen állapotban van, és hogyan viseli a megpróbáltatásokat, és vele maradt egy pár órára. Többé nem követte el azt a hibát, hogy elaludt Sadie ágyában, és amikor a lány egy-egy nyugtalan álomból felébredt, Vince már nem volt ott.

212

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Úgy

tűnt, Texas egész lakossága megjelent Clive Hollowell temetésén. Még Denverből, Tulsából és Laredóból is jöttek. Megtöltötték Lovett legnagyobb baptista templomának padsorait. Mint az a déli baptistáknál szokásos, Clive-ot négyéves korában keresztelték meg, a család hite szerint. Senki sem emlékezett arra, hogy Clive – a felesége temetését kivéve – valaha is üldögélt volna a Harmadik és a Huston utca kereszteződésében lévő Első Baptista Templom padsoraiban, azonban az évek során a Hollowellek adományai szépen gazdagították a templom kincstárát. A pénzt bővítésekre, felújításra fordították, illetve a harangjáték és a tizenhárom méter magas templomtorony építését finanszírozták belőle. Grover Tinsdale vezető lelkipásztor celebrálta a szertartást, érintve minden témát a bűnnel és a lélek továbbélésével kapcsolatban. Beszélt Istenről, aki szívesen öleli majd keblére fiát, Clive-ot. Miután a lelkipásztor helyet foglalt, Sadie állt a pulpitusra, hogy elmondja a nekrológot. Kérdés sem férhetett hozzá, hogy ő fogja a búcsúbeszédet mondani, elvégre Hollowell volt. Pontosabban, az utolsó Hollowell volt. Felállt az emelvényre, ujjatlan fekete gyászruhájában, hátrafogott hajjal, és könnytelen szemekkel. Az apja koporsója a pulpitus alatt volt. Egyszerű fenyőkoporsó volt, amelybe a J. H. monogramot égették, ahogyan az egy öreg cowboyhoz illik. És ugyancsak a régi vadnyugati szokás szerint rajta volt a csizmája. Clive kívánsága nyomán a koporsó csukva volt, a tetejét pedig a farmon termő vadvirágokból: napraforgóból, őszirózsából, margarétából és búzavirágból kötött csokor díszítette.

Az egyszerű koporsóval éles kontrasztot alkotott az oltár előtti rész, amelyet hatalmas koszorúk díszítettek; voltak köztük hagyományos kör alakúak, de keresztek és füzérek is, a Clive-ról és kedvenc lovairól készített fotók mellett. E nagy pompán felülemelkedve, Sadie hangja tisztán és érthetően csengett, amint az apjáról beszélt. A Parton ikrek hangosan sírtak az első padsorban, és Sadie tudta, hogy vannak olyanok a megjelentek közt, akik mélyen elítélik őt. Hallgatják tisztán csengő hangját, látják könnytelen szemeit, és közben odasúgják egymásnak, hogy Sadie egy érzéketlen, hűvös perszóna. Egy hálátlan lány, aki lecsukatta az apja koporsóját, hogy az emberek ne tudjanak tisztességesen búcsút venni tőle. Beszélt arról, hogy az apja mennyire szerette a földet, és azokat, akikkel együtt dolgozott. Beszélt arról, hogy a paint lovak szerelmese volt. Asszonyok és férfiak egyaránt leplezetlenül sírtak, de Sadie egy csepp könnyet sem ejtett. Az apja büszke lenne rá. A misét követően átvonultak a Szent Kereszt temetőbe, ahol Clive-ot a Hollowellek család kriptájába temették, a felesége mellé. Majd a farm megnyitotta kapuit a gyászolók előtt. A Parton ikrek és egy tucat segítő az Első Baptista Templom közösségéből uborkás és csirkés szendvicsekkel várta a vendégeket. Büféasztalokat állítottak fel a füvön, hatalmas sátrak alatt. A lovetti nők halotti torra való étellel a kezükben érkeztek a farmra. Generációról generációra hagyományozott receptek szerint készült ételektől roskadoztak az asztalok, a sült csirkétől kezdve mindenféle pecsenye megtalálható volt a finomságok között. Saláták, öt különböző típusú tojáskrém, zöldség és kenyér – egy teljes asztalt beborítottak a sütemények, desszertek. Frissítőként teát és limonádét kínáltak. Mindenki egyetértett abban, hogy a kiszolgálás kifogástalan volt, tökéletesen illett Clive nagyszerűségéhez, és méltán hirdette az emberek iránta érzett tiszteletét. Lovettben magától értetődő volt, hogy botrány nélkül egyetlen társasági esemény, így a temetés sem nevezhető tökéletesnek. Nos, ami azt illeti, botrányból nem volt hiány. Először is ott volt Sadie viselkedése; miközben a gyászoló

214

egybegyűltek egymás nyakába borulva itatták az egereket, Sadie rezignáltan vette tudomásul, hogy elhunyt az apja – nyilván túlságosan lefoglalta, hogy számba vegye az örökölt javakat, és nem jutott ideje arra, hogy tisztességesen meggyászolja az édesapját. A másik botrány akkor kerekedett, amikor B. J. Henderson ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy Tamara Perdue házi készítésű mártogatósa sokkal finomabb, mint amit a felesége, Margie készített. Mindenki tudta, hogy Tamarának nem volt ellenére, hogy más asszony férjével járkáljon a tilosban. B. J. kijelentése igencsak felbőszítette Margie-t, és a nap folyamán Tamara mártogatósában hogy, hogy nem egy jó adag, bivalyerős Tabasco szósz landolt. – Hol van a barátod? – kiáltotta Nelma néni Sadie-nek, aki a kandalló mellett állt, jegesteáját szürcsölgetve, és próbálta túlélni a napot. Először is, Vince nem a barátja volt. Pontosabban nem abban az értelemben, ahogyan Nelma néni gondolta. Kölcsönösen előnyös kapcsolatban voltak. Igaz, az elmúlt öt napban Vince valóban úgy viselkedett, ahogyan az egy baráthoz méltó, de ettől függetlenül a kapcsolatuk kölcsönösen előnyös maradt. Először is, ha Sadie lazítana a gyeplőn, és elkezdene vágyakozni Vince közelségére, akkor bizony rövid időn belül hatalmas nagy bajban lenne. Másodszor pedig, pontosan tisztában volt azzal, hogy Nelma történetesen viselte a hallókészülékét, így semmi oka nem volt arra, hogy ordibáljon. – Vince a Gas and Go-ban van. Azt hiszem, ma festeni fog. – A barátod nagyon ügyes fiú – folytatta Nelma néni elég hangosan ahhoz, hogy a szomszédos megyéig is elhallatsszon. – Mindig kapóra jön az olyan férfi a háznál, aki meg tud szerelni eztazt. Tényleg, kiterjed az egészségbiztosítása a fogászati beavatkozásokra is? Sadie-nek halvány fogalma sem volt arról, milyen egészségbiztosítása van Vince-nek, ha egyáltalán van neki, és jó esély volt rá, hogy soha nem is fogja megtudni. Ezenfelül semmi oka nem volt Vince-nek arra, hogy ott legyen Sadie apjának a temetésén.

215

Vince nem is ismerte Clive-ot, és bár Sadie-nek jólesett volna, ha menedéket találhat abban, ahogyan Vince megöleli, vagy bátorítólag a hátára teszi a kezét, jobb volt, hogy nem jött el. Ha itt lett volna, azzal alapot adott volna még egy szaftos pletykára, és ez Sadie-nek már végképp nem hiányzott. Vince valóban nagyon kedves volt hozzá Amarillóban aznap, amikor az apja meghalt. Jó volt, hogy vele ment a temetkezési vállalkozóhoz is, de nem volt a pasija, és kész. Nem számít, mennyire kedvelte őt Sadie, mindig emlékeztette magát, hogy a kapcsolatuk csak időszakos. Amióta két röpke hónappal ezelőtt ebbe a városba fújta őt a szél, mintha egy szempillantás alatt minden a feje tetejére állt volna. Nagyot fordult vele a világ, sok mindent át kell gondolnia, ki kell találnia, mihez is fog kezdeni. De a mai nap nem a tervezgetésről szólt. Ma temette el az édesapját. Percről percre, óráról órára igyekezett túlélni a napot. – Szegény árva gyermekem – mondta Ivella néni, és Sadie nyaka köré fonta a karját. Hajlakk- és púderillata volt. – Hogy bírod? Őszintén szólva nem is tudta. – Jól vagyok – felelte végül. – Semmi sem szárad fel hamarabb, mint a bánat könnyei – folytatta Ivella néni. – Gyönyörű volt a szertartás, és nagyon sokan eljöttek. Te jó ég! Kellett egy második vendégkönyv is ám! Sadie nem értette, minek vendégkönyv egy temetésre. Lehet, hogy vannak, akik megnyugvást találtak abban, hogy volt, de ő maga még csak elgondolni sem tudta, hogy mikor fog egyáltalán belepillantani. – Jól tennéd, ha ennél valamit. Nagyon sok finomság van ám. Charlotte cseresznyés pitéje valami isteni! Olyan most is, amilyen karácsonykor szokott lenni. – Eszem – ígérte Sadie, és kortyolt egyet a teából. – Köszönöm, hogy eljöttél, Ivella néni. – Hát persze, hogy eljöttem, Sadie Jo, hiszen a vérem vagy. Az édesanyja ágáról tucatnyi rokon érkezett, hogy lerója kegyeletét. Legtöbben egy-egy tál sülttel vagy süteménnyel érkeztek,

216

letették egy asztalra, maradtak egy órát, majd elmentek. Az idősebb nagynénik azonban kényelembe helyezték magukat, és úgy tűnt, nem fontolgatják a távozást. – Még ha nehéz ember is volt Clive – folytatta Ivella –, akkor is a családhoz tartozott. Ez volt az egyik legkedvesebb dolog, amit Ivella valaha is mondott a testvére férjéről. Sadie igyekezett mindenkinek megköszönni, hogy eljött a szertartásra, illetve részt vett a toron, de valaki nem jött el. Valaki, akinek a következő évtizedre csodás pletykaanyagot jelentene a temetés. Sadie kimentette magát, és otthagyta Nelma nénit. Belebotlott Frasier bácsiba és Pansy Jean nénibe. Délután négy óra is elmúlt már, így nem csoda, hogy Frasier bácsi idegesen tördelte a kezét: alig várta már, hogy eljöjjön végre a koktélozás ideje. Frasier bácsi elsütött egy oda nem illő tréfát, Pansy Jane pedig a Margie- és Tamara-féle mártogatós-ügyről mondott valamit, majd summázta a történteket: – Tamara Perdue egy szűklátókörű tyúk, hogy finoman fogalmazzak. Egy pár pillanat múlva Sadie besurrant a konyhába, és öntött magának még egy kis teát. Tett hozzá egy kis jeget, és lassú fejkörzéseket végzett. Érezte, hogy a nyaka elmacskásodott a sok öleléstől, és az egész napos álldogálás miatt kezdett megfájdulni a lába a hatcentis tűsarkúban. – Úgy hallom, Vincenttel vagy. Sadie felismerte a nikotintól reszelős hangot, anélkül, hogy hátrafordult volna. – Jó napot, Mrs. Jinks. Luraleen rózsaszín, fodros nyakú, betétes blúzt viselt, alatta egy Csodás Las Vegas feliratú pólóval. Hosszú gyöngy fülbevalója sovány vállait verdeste. Egy letakart edényt tartott a kezében. – Nem tudtam, hogy már visszajött Vegasból.

217

– Ma reggel érkeztem, hogy lerójam a kegyeletet és hozzak egy Frito pitét neked, ez minden – átadta Sadie-nek az edényt. – Mindig is szerettem apádat. Mindenkivel illő módon, tisztelettel bánt. Sadie átvette az edényt. – Köszönöm – mondta. Luraleennek igaza volt. Clive valóban tiszteletteljesen beszélt mindenkivel, és Sadie-t is erre tanította. – Állófogadást tartunk, ha volna kedve megkóstolni valamit, szívesen látjuk. – Akkor maradsz a városban? – Nem tudom még, mihez fogok kezdeni magammal – és ha tudta volna, akkor is Luraleen Jinks lett volna az utolsó, akivel megosztja a terveit. – Még kell egy kis idő, mire rendezem magamban a dolgokat. – Ne húzd-halaszd sokáig! A lányoknak nincs annyi idejük, mint a fiúknak – mondta, és a hangja reszelős krákogásba fulladt. – Hazajöttél, és lám, a papád meghalt. – Felemelte csontos ujját: – Ne feledd, hol a helyed! Sadie elmosolyodott, és odaadta az edényt Carolynn-nek, aki épp arra haladt el. – Köszönöm még egyszer, hogy eljött, és megtisztelt bennünket – majd a szakácsnőhöz fordult, és a fülébe súgta: – Felmegyek egy kicsit a szobámba és ledőlök. – Persze, drágám. Clara Anne és én mindenről gondoskodunk idelent. Menj, pihenj egy kicsit. Anélkül, hogy hátrapillantott volna, Sadie felment a hátsó lépcsőn, át a hallon, amelyen ősei portréi függtek, majd belépett a szobájába, és levette a cipőjét. Nagyon vágyott pár perc csendre és egyedüllétre. Leült az ágya szélére. Nevetés szűrődött fel odalentről, amelybe csendesítő, tiszteletteljes szavak vegyültek. Kimerült volt, de nem vesződött azzal, hogy lefeküdjön. Tudta, hogy az alvásra tett kísérlet nem lenne más, mint egy újabb frusztráció a sok közül. Felállt, és a hallon át az apja hálószobájának csukott ajtajához ment. A kezét a patinás sárgaréz ajtógombra tette. Habozott egy pár másodpercig, mielőtt rászánta magát, hogy belépjen – vett egy mély levegőt, és bement a szobába. Clive halála óta csak egyszer volt abban a szobában, aznap, amikor az apja egyetlen öltönyét, ingét és

218

zsinórnyakkendőjét kereste elő. Clive Hollowell nem volt a szavak embere, de talán még kevésbé volt híve a sok személyes holmi felhalmozásának. Egy régi körsteppelt ágytakaró volt a kovácsoltvasból készült ágy-végnél. Három fénykép állt bekeretezve az éjjeliszekrényen, egy, amely Johannát ábrázolta, amikor Miss Texasnak választották, egy esküvői képük, és egy, amelyen Sadie volt látható – közvetlenül az érettségije után készült a kép. A kőkandalló párkánya felett a falon Clive egyik kedvenc Tovero ménjéről, Captain Curch Hillről készült festmény lógott. A mén tíz éve pusztult el. Egy könnycsepp jelent meg Sadie szeme sarkában, és az ajkába harapott, amikor eszébe jutott, hogy az apja mi mindent mesélt a paint lovak történetéről és a telivérek vérvonaláról. Arról azonban sosem mondott semmit, hogy ő hogyan nevelkedett a farmon. Korábban Sadie azt hitte, mindez amiatt van, hogy az apja alapvetően mogorva természetű, és nem egy beszédes típus. És bár mindkettő igaz volt Clive Hollowellre, Sadie már tudta, hogy a valódi ok nem az apja természetében volt keresendő; Clive egy csapodár apa mellett nőtt fel, és megvoltak a maga beteljesületlen álmai – például sosem lehetett az „utak királya”. Egy lentről hallatszó csattanás megijesztette, és összerándult. Érezte, hogy a szíve gyorsabban dobog, és elindult kifelé a szobából. Letörölte a könnyeket az arcáról. Úgy érezte, nem bírja tovább. Képtelen volt megállni a hallban, hogy az apja dolgait nézegesse, és nem tudta magát rávenni arra sem, hogy visszamenjen a vendégekhez. Úgy érezte, hogy ha még egy teát meg kell innia, és továbbra is udvariasan kell mosolyognia a vendégekre, akkor az lesz az a bizonyos utolsó csepp, és nem áll jót magáért. Bement hát a saját szobájába, és belebújt a régi csizmájába. Felcsapta a fejére a cowboykalapját, és elvette az éjjeliszekrényről a kis fekete táskáját. A csizmája sarka halkan kopogott a keményfa padlón a hallban, és le a lépcsőkön. Sok ember mellett elhaladt, amíg az ajtóhoz ért, de nem állt meg, hogy köszönjön. Csak ment tovább. Elhaladt a parkoló kocsik sora mellett, végig a poros úton. A kalap

219

árnyékot adott a délutáni nap sugarai elől. Sadie csak ment, ment tovább. Szíve tele volt aggodalommal és bánattal. Mi lesz vele az apja nélkül? Mihez fog kezdeni a farmmal? Tudta, hogy nem muszáj a farmon élnie; rengeteg választási lehetősége volt. Beszállhatott a farm napi menedzselésébe, hagyhatta, hogy a jelenlegi jószágigazgató és az istállómesterek átvegyék teljes egészében a munkát, vagy választhatta a kettő közti középutat is. Hétfő reggel találkozott Dickie Briscoe-val, Snooks Perryvel és Tyrus Pratt-tel. A jószágigazgató és a két istállómester kérte, hogy beszéljenek, hogy megtudják, mik Sadie tervei. Most már ő volt a négyezer hektáros farm, a több ezer marha és egy tucat bejegyzett paint ló egyetlen tulajdonosa. Fogadni mert volna, hogy a birodalmához tartozik még jó néhány terelőkutya és egy csapat macska is, akik az istállókban vertek tanyát. Az egyik énje el akart futni és maga mögött hagyni mindent, mint mindig is. Beugrani a kocsiba, és irány! De a másik énje, aki nemrégiben ébredt, maradni akart, és adni egy esélyt ennek az egésznek. Enyhe szellő kavarta fel a vadon növő füvet és a port. Megállt az út közepén, és visszanézett a házra. Úgy saccolta, hogy egy-másfél kilométert gyalogolhatott. Ideje volt visszaindulnia. – Mindenki azt beszéli, hogy Sadie dobbant a városból, mihelyt megkapta az apja pénzét. Vince Beccára pillantott. Már egy hete nem találkoztak, és azt hitte, a lány végre megfeledkezett róla. Nem volt ilyen szerencséje. – Szóval ezt beszélik? – Aha. Kivett a Coleman-féle hűtőből egy Dr. Pepper üdítőt Beccának, és az iroda padlóján felé gurította. Becca haja ma rövid volt; úgy nézett ki a feje, mint egy buborék. Egy kicsit furcsa volt, de nem annyira bizarr, mint a múltkori felemás fazon. – Nem tudom, mit tervez Sadie. – Hát nem jártok?

220

Vince letérdelt a helyiség közepén, és a szerszámosládája mélyén matatott. A felújítás tovább tartott, mint tervezte. Ahelyett, hogy dolgozott volna, azzal töltötte a napot, hogy lakást keresett magának, most pedig kénytelen mindent félbehagyni, és elutazni Seattle-be. Hamarabb, mint tervezte. – És nem? – Mit nem? – Nem jártok? Vince szexuális élete nem tartozott Beccára, így ennyivel intézte el a kérdést: – Nem tudom, mondhatom-e, hogy járunk. – Miért, akkor hogy nevezed, ami köztetek történik? Vince a minden lében kanál huszonegy éves csitrire nézett: – Úgy nevezem, hogy semmi közöd hozzá. Becca, aki ma csillámporral a szemén jelent meg, összevonta a szemöldökét, és kinyitotta az üdítősdobozt. – Jaj, Vince, láttam, ahogy ránézel. – Mikor? – A múlt héten, amikor idejöttem – jelentette ki Becca, miközben az ajtónyílásnak támaszkodott, ahol egy pár nappal ezelőtt még egy ajtófélfa volt. Vince eredetileg nem tervezte, hogy lebontja az ajtókat és a zsalukat, de a Luraleen néni által elszívott töméntelen mennyiségű cigaretta füstje úgy beleivódott a fába, hogy veszedelmesebb füstszag volt, mint a leglepukkantabb vegasi bárban. – Láttam ám azokat a bizonyos szikrákat a szemedben. Ez aztán nevetséges! Ha látott is valamit a szemében, az nem volt más, mint a vágy. – Felejtsd el a szikrákat! – mondta Beccának. Tovább kereste a vízmértéket, és hozzátette: – Soha nem voltam az a szikrát szóró szemű típus. – De akkor igenis csillogott a szemed, és ott volt a szikra – erősködött Becca. Vince érezte, hogy az arcába szökik a vér, és már-már zavarban volt. Ami még nevetségesebbé tette a helyzetet. Nem az a típus volt, akit zavarba lehet hozni.

221

– Emlékszel, amikor Tally esküvőjén találkoztunk? Nem valószínű, hogy Vince valaha is elfelejti azt az estét. Felállt és elvette a szerszámtartó övét az asztalról. Becca folytatta: – Azt hittem, hogy nem találok majd mást Slade után. Vince felcsatolta az övet. Úristen, Becca átment drámakirálynőbe! – De mégis találtam! Jeremiah-nak hívják. Vince felnézett, és azon tűnődött, hogy vajon miért gondolja Becca, hogy őt egy kicsit is érdekli, amit mond. Ja persze, úgy tekintett rá, mint az apjára. – Szóval, mostanában nem fogok annyit itt lógni, mint eddig. Hála istennek! – Akkor Sadie marad, vagy nem? Ha Vince szerette is volna, hogy maradjon, Sadie akkor is mindig arról beszélt, hogy elmegy Lovettből, amint erre lehetősége adódik. Vissza a valódi életébe. Amikor először találkoztak, éppen ez fogta meg benne. Most már sok más miatt is vonzónak találta Sadie-t; amellett, hogy vonzó volt, és fantasztikus az ágyban, okos is volt. Egy igazi kemény csaj! Az elmúlt pár napban végig erős volt, igyekezett megbirkózni az őt ért veszteséggel. Vince anyja nem ilyen volt – ő mindig elhagyta magát, ha a sors megpróbáltatásaival kellett szembenéznie. Sadie keményen állta a csapásokat, és nyugodtan, méltósággal viselte, amit az élet rámért. Ez imponált Vince-nek. Az viszont már nem annyira tetszett neki, hogy Sadie azt tervezi, elmegy a városból. Nem bánta volna, ha marad. A mindenségit! Amikor Lovettbe érkezett, Vince is arra gondolt, hogy egy, legfeljebb két hétig marad majd. Aztán beütött a krach, vagyis – ahogy Donald Rumsfeld fogalmazott annak idején – történtek olyan dolgok, amelyekre számított, olyanok, amelyekre lehetett számítani, de nem volt valószínű, hogy bekövetkeznek, és olyanok is, amelyekről álmában sem gondolta volna, hogy bekövetkeznek. A sajtó viccet csinált a korábbi védelmi miniszter szavaiból, de Vince és a hozzá hasonló pasasok számára igenis volt értelme mindennek. Hiszen Vince nem egyszer nézett farkasszemet az ismeretlennel, amelyről gyanította, hogy be fog következni, és volt alkalma megtapasztalni az előre nem látható veszélyeket is. Szerette a jól kivitelezett terveket,

222

amelyek a várható eseményekre vonatkoznak, és szerette előrevetíteni az esetleges komplikációkat is. Vagy az ennél is rosszabbat. A váratlan és ismeretlen veszély esetén az ember nem tehet mást, mint hogy mindent felrobbant, amit csak lehet, és lő mindenre, ami él és mozog. Feléget és elpusztít mindent. Ennyire egyszerű. – Kedves ember vagy, ezért egy kedves nőt érdemelsz. Ez ékes bizonyítéka volt annak, hogy Becca milyen mélységig ismeri. Vince nem volt kedves. Csinált és átélt olyan dolgokat, amelyekről soha senkivel nem beszélne, aki nem volt benne abban a csapatban. Olyasmiken ment keresztül, amit a civilek sosem értenének meg. Rettenetes és borzalmas dolgokat tapasztalt meg, amelyek örökre nyomot hagytak a lelkében, ugyanakkor egy percig sem bánta, hogy azt tette, amit tett, és bármikor újra megtenné, ha az ország érdekei így diktálnák, vagy ha azért kellene mindezt megtennie, hogy megvédje a családját. Csakhogy a családjának már nem volt szüksége az ő védelmezésére. – Szerintem nagyszerű ember vagy, Vince – folytatta Becca, és nagy barna szemével Vince-re nézett. Vince telefonja csipogott. SMS-e érkezett. Kivette a készüléket a zsebéből, és megnyitotta az üzenetet: Ments meg! Sok dolga lett volna még a Gas and Go-ban. Az egész napját azzal töltötte, hogy lakás után rohangászott, az elmúlt négy napban pedig végig Sadie mellett volt. Nagyon el volt maradva a felújítással. Ma legalább tudott volna haladni pár órát a munkálatokkal. Egyszerűen muszáj volt néhány órát a Gas and Go-val foglalkoznia, hiszen egy-két nap múlva Seattle-be kell mennie. A váratlan utazás megint visszaveti majd pár nappal, ami ismét csak pénzbe kerül. Vince legalább annyira utált pénzt pazarolni, mint amennyire a váratlanul rátörő, ismeretlen veszélyeket utálta, vagy azt, hogy tartozzon valakinek. Visszacsúsztatta a telefont a nadrágja zsebébe, és azt mondta: – Késő van. Ideje hazamenned – majd a hátsó ajtó felé terelte Beccát, és beugrott a kocsijába. A farmra hajtott, és nem pazarolta arra az időt, hogy feltegye magának a kérdést, hogy miért dobott el mindent

223

azért, hogy segíthessen Sadie-nek. Semmi értelme nem volt – ő pedig azt szerette, ha a dolgoknak van értelmük. Egy jól kigondolt terv. Egy nyilvánvaló cél. Előre látható események. Lekanyarodott a főútról, és a farm bejárata felé vette az irányt. Szívesen bizonygatta magának, hogy ez a kapcsolat semmi másról nem szól, mint a szexről. Ez volt az egyszerű magyarázat. Nyílt és egyértelmű. Világos. De amikor meglátta Sadie-t, amint felé sétált, kis porfelhőket verve a csizmájával az úton, olyan szexisnek találta, hogy a lélegzete is elakadt. Itt jött vele szemben, az úton egy két lábon járó, nagy, gomolygó bonyodalom. Az, amit Donald Rumsfeld váratlanul bekövetkező, ismeretlen veszélynek nevezne. A legokosabb az volna, ha fogná magát, és elhajtana, mielőtt a váratlan és ismeretlen veszélyforrás hatalmas problémahalmazzá dagadna. Utálta a problémahalmazokat. Utálta azt az érzést, hogy ismeretlen terepen kell helytállnia. Minden jó katona tudja, hogy mikor kell visszavonulni. Ki a veszedelemből! Egy másodperc törtrészéig arra gondolt, hogy megfordul, és teljes gőzzel elhajt. Azután Sadie rámosolygott, és integetett. Vince úgy érezte, mintha valaki teljes erőből gyomorszájon vágta volna. Emlékeztetnie kellett magát arra, hogy lélegezzen. Megnyomta az ajtón a gombot, és leengedte az ablakot. – Helló, tengerész – mondta Sadie az útról felszálló kis porfelhőben. Benézett az ablakon. Fekete haj, zöld szemek, ó, és Vince egyre jobban és jobban nézett ki. – Hová tartasz? – kérdezte Vince. – Bárhová – Sadie elhessegette a port. – Velem tartasz? – Attól függ – mosolygott Vince –, hogy mi jár a fejedben. Sadie is elmosolyodott; aznap először volt szívből jövő a mosolya. – A rossz döntéseket később megbánjuk. Vince az ülésre mutatott maga mellett: – Ugorj be! Sadie-nek nem kellett kétszer mondani. Sok gyászolókkal teli autó haladt el mellette, amíg sétált az úton. A vendégek kedvesek és

224

barátságosak voltak, de már elege volt a csevegésből. Behuppant Vince mellé az ülésre, és becsatolta a biztonsági övet. – Te jó ég, micsoda nap – azzal levette a kalapját, és fejét az ülés támlájának döntötte. – Fáradt vagy? – Ühüm. – Milyen volt? – Vince megfordult és elindult vissza, a város felé. Sadie elfordította a fejét a támlán, és Vince-re nézett. Hogyan történhet, hogy egy pasas, aki azt mondta, hogy utál csak úgy cseverészni, ilyesmit kérdez tőle? – A szertartás szép volt. Egy halom virág és egy csomó ember. Annyi kaja volt, hogy egy egész falut jól lehetett volna lakatni. Ami texasi mércével mérve sem kis dolog. – Vince kocsijának kényelmét élvezve aznap, helyesebben szólva, hetek óta először, Sadie végre elhagyhatta magát. – Hogyan telt a napod? Hűha! Vészjóslóan úgy hangzott a beszélgetésük, mintha egy pár lennének. Ez egy kicsit ijesztő volt. – Kerestem lakást, és vettem egy gumimatracot meg egy hálózsákot Amarillóban. – Nem is tudtam, hogy lakást keresel – mondta Sadie. Vince a szokásos barna póló-bézs színű cargo nadrág összeállítást viselte. Sadie meglátása szerint Vince volt az egyetlen pasi, aki bátran felvehetett ilyen seszínű holmikat, mert rajta aztán senki sem találta volna unalmasnak az összhatást. Vince rákanyarodott a főútra. – Luraleen tegnap este hazajött. – Tudom. Ott volt a temetésen, és hozott egy tálca Frito pitét a torra. Vince rápillantott a lányra, majd vissza az útra. – És ez csak az egyik oka annak, hogy elköltöztem tőle. Sadie felvonta a szemöldökét, és Vince profilján, vastag nyakán és a szűk pólóba bújtatott széles vállán legeltette a szemét. – És máris találtál valamit? Ez gyorsan ment. – Gyors vagyok. – Emlékszem. Amikor másodszorra találkoztunk, máris a ruhám alatt matattál!

225

Vince elnevette magát, és Sadie-re nézett: – Ha jól emlékszem, nem panaszkodtál. – Az igaz. Vince hátranyúlt az ülése mögé, és adott Sadie-nek egy hideg cukormentes kólát, és egy zacskó Cheetos chipset. Sadie az ölébe tett narancssárga szatyorra nézett, érezte a palack hidegét a kezén, és hirtelen elnehezült a szíve és mintha kicsit meg is remegett volna valami odabenn. Annak idején a pasiktól virágot, ékszereket és fehérneműt kapott, és most egy zacskó chips és egy üveg kóla elég ahhoz, hogy azt a furcsa bizsergést érezze a szívében? – Vacsora? – kérdezte, és az érzéseit igyekezett a nap eseményeinek számlájára írni. – Akkor résen kell lennem, mert a végén még moziba is fogsz hívni. – Ne izgulj, bevallom, hogy alantas szándékaim vannak. Sadie kinyitotta az üveget, ivott egy kortyot, és arra gondolt, hogy az a bizonyos bizsergés minden bizonnyal a buborékoknak tudható be. – Tudod jól, hogy nem kell erőlködnöd nálam, nem kell, hogy kólát és chipset szerezz nekem, hogy te legyél a befutó. – Sosem bízom magam a szerencsére – egy mosollyal a szája szegletében Sadie-re nézett. – Mindig is alaposan kidolgozott terv szerint járok el, ezt hívják úgy, hogy teljes készültség. – Ja, már értem. Ezt biztosan a SEAL-kézikönyvben olvastad. – Úgy valahogy – Vince kedves nevetésének hatására Sadie pulzusa megemelkedett. – Valahol a „pontosan, célra tarts, ne add fel” és a „nyúlj a zsákodért és ugorj” fejezetek között. – Mármint nyúlj a hátizsákodért? – kérdezte Sadie mosolyogva. – Na, igen. – Hiányzik, hogy repülőgépekből ugorj? Vince kinézett maga mellett az oldalablakon. – Már nem annyira, mint régebben, de hiányzik. – Miért hagytad abba? Vince csak pár perc elteltével válaszolt: – Leginkább a családi kötelezettségeim miatt.

226

Sadie arra gondolt, hogy valószínűleg ennél azért összetettebb lehetett a dolog, de nem akart tapintatlan lenni. Nagyon kíváncsi volt ugyan, de képtelen volt rávenni magát, hogy feszegesse a témát. – Mi hiányzik a legjobban? – kérdezte végül. – A bajtársaim – Vince megköszörülte a torkát, és ismét az útra meredt. – Talán az, hogy valami nemes célért küzdjek, és része legyek az egésznek. – Egy pillanatra szünetet tartott, majd folytatta: – Az, hogy ússzak az óceánban, hogy megtámadjak járműveket, amelyeket megzavar az M2-es automata fegyverek és a 40 mm-es gránátvetők zaja. Az, hogy szétlőjem a szarháziak seggét. Sadie nevetett, és kinyitotta a chipset. Megérkeztek Lovettbe. – Ez épp úgy hangzik, mint az én munkám. Mellesleg elég jól is lövök. Vince a szeme sarkából rápillantott: – Ahhoz képest, hogy nő vagy, nem lősz rosszul. – Simán lenyomom a legtöbb pasit. Ha tartunk egy visszavágót, valószínűleg te is megalázó vereséget fogsz szenvedni. – Kizárt dolog. Ez igaz. Sadie látta, hogy a katonai kiképzésnek köszönhetően milyen halálos pontossággal lő Vince. – Mi más hiányzik még a seregből? – Az, hogy felcsatolhassam a búvártalpakat, és szelhessem a hullámokat. – A Meredith-tó kilencven-kilencvenöt kilométernyire keletre van Lovett-től – mondta Sadie, majd bekapott egy chipset, és folytatta Frasier bácsikámnak pedig van egy medencéje, és az innen csak egy pár háztömbnyire van. Habár, ha jobban belegondolok, eljött a koktélozás ideje, így ha minden igaz, Frasier bácsi éppen meztelenül és részegen lubickol benne. Azért ha gondolod, szívesen megkérdezem. – Az elmúlt tizenhat évben az óceán mellett laktam. Jobban szeretem, mint a medencéket. – Befordult a Desert Canyon utcába, és a Butte utcán balra kanyarodott. – Különösen azoknál a medencéknél tartom többre az óceánt, amelyekben egy részeg pasi pancsikol, mint valami hatalmas csupasz csiga.

227

Nos, mi tagadás, Vince a lehető legérzékletesebben írta le Frasier bácsi medencés mutatványát.

228

T I Z E N H AT O D I K F E J E Z E T

A Casa Bella apartmanház új volt, és terrakotta színű stukkók díszítették, a tetejét pedig mediterrán stílusú kúpcserép borította. Első ránézésre úgy húsz apartmanból állt. Vince megállt a fedett parkolóban. A második emeleten lévő lakásához vezette Sadie-t. Hetvenöt négyzetméter alapterületű, egyszerű, két hálószobás lakás volt, egy mellékhelyiséggel és egy fürdőszobával. A frissen festett falak és a szőnyeg tiszta illata töltötte be a levegőt – éppen megfelelt egy olyan férfi számára, aki nem tudta, mennyi időt tölt majd a kisvárosban. – Ha tudtam volna, hogy ideköltöztél – mondta Sadie, miközben belépett a konyhába és végignézett a közép-árkategóriás konyhafelszerelésen –, hoztam volna neked egy házavató növénykét. Sadie kinyitotta a hűtőt, és a kóláját betette a polcra, egy karton Lone Star sör, és egy hatos ásványvízcsomag megnyugtató társaságába. – Nem akarok növényeket – felelte Vince. Elvette Sadie-től a kalapot, és egy, a pulton álló doboz tetejére hajította. Azután a lány csípőjére csúsztatta a kezét. Magához húzta Sadie-t, és megcsókolta a nyakát. – Ma nem volt olyan sok munka a Gas and Go-ban, így valószínűleg nem árasztok rémes szagot. Sadie elmosolyodott, és oldalra hajtotta a fejét, hogy Vince jobban hozzáférjen. – Úgy érted, egy kis szag nem akadály? – Hát nálad? – Nem hinném. Vince lehúzta Sadie ruhájának cipzárját, és lecsúsztatta a lány válláról a ruhát.

– Fekete a melltartód – mondta. – Igen, és passzol a bugyimhoz. – Észrevettem – a fekete ruha a padlón landolt, Vince pedig a lány vállához érintve ajkát ezt suttogta: – Csináljuk úgy, hogy nem veszed le a csizmád! – Gyakorlottan kikapcsolta Sadie melltartóját. – Mit szólsz? Micsoda remek ötlet! Sadie megfordult, a melltartója pedig a ruhája mellett landolt a földön. – Legyen így, Vince – suttogta, és kibújtatta a férfi fejét és karját a pólóból, majd végigsimította hatalmas izmait. Megcsókolta Vince nyakát, és a keze a férfi ágyékához vándorolt. – Épp nekem való vagy – mondta, majd a kezébe vette a férfi hatalmas, lüktető péniszét. – Mindig jó helyen, jó időben. Pontosan célzol, és sosem vonulsz vissza. Vince nagyot sóhajtott. Sadie rámosolygott, és forró csókot lehelt a férfi nyakára. – Azt hiszem, ezt nevezik „teljes készültségnek” vagy minek. Én pedig nagyon örülök, ha olyan férfival találkozom, akinek nagyon szép, hatalmas és kemény... – mondta, miközben oda-vissza húzogatta a kezét Vince férfiasságán, ujjai el-elidőztek a duzzadt makkon. – ...teste van – fejezte be végül a mondatot, majd játékosan Vince fülcimpájába harapott, és ezt suttogta: – Dugj meg úgy, hogy rajtam marad a csizmám. Vince így is tett. A hűtőnek támasztotta Sadie hátát, a lány pedig lábait a férfi dereka köré fonta. Gyors és erőteljes menet volt, és olyan forró, hogy a testük hol csúszott, hol összetapadt az izzadtságtól. Sadie érezte, hogy felperzseli a szenvedély. – Olyan jó veled, olyan jó! – hörögte Vince, miközben Sadie testében a forróság izzó lávaként hömpölygött, és zihálva vette a levegőt. Szíve majd kiugrott a helyéről, és az egész világ darabokra hullott körülötte. Amikor vége lett, és a testének minden idegszála kisimult, nagyon furcsán érezte magát. Nem szerelem volt, valami szokatlan érzés, ami teljesen a hatalmába kerítette. Mintha már nem lenne olyan egyedül. Igaz, az egész napot egy seregnyi ember

230

társaságában töltötte, így nem mondhatni, hogy egyedül volt, de Vince-szel valahogy azt érezte, hogy él. – Rendben vagy? – suttogta Vince Sadie nyakába. Forró lehelete a lány nyakát cirógatta. – Igen. És te? Csodás voltál! – Szeretem így – Vince mély levegőt vett, és kifújta. – Veled különösen jó. Vajon még meddig? – kérdezte magától Sadie, először azóta, amióta Vince az első éjjel a farmon járt. Sadie tudta, hogy a férfi ki fogja tölteni az éjszakáit, de arra nem számított, hogy az életét is kitölti majd. Teljesen. Ez nagyon ijesztő volt. És az, hogy hagyta, hogy ilyen ingoványos talajra tévedjenek a gondolatai, azt jelentette, hogy érdekli őt a férfi. Amivel nem is lett volna még semmi baj. A gond ott kezdődött, hogy túlságosan is érdekelte. Ez per pillanat valami olyasmi volt, amitől feltétlenül tartózkodnia kellett, és még csak gondolnia sem lett volna szabad ilyesmire. Majd később végiggondolja ezt az egészet, mondjuk akkor, amikor számba veszi azokat a dolgokat, amelyeket élete során sikerült elcsesznie. Sadie keresztbe tett lábbal ült, kezében egy Lone Starral, Vince lakásának hátsó kisteraszán. Hátát a hideg betonfalnak támasztotta, és a lemenő napot nézte. – Foglaltam egy jegyet a seattle-i járatra, ami hétfő délután indul. Sadie bugyiban volt, és Vince barna ingét vette fel, ami épp a térde fölé ért. – Miért? – Most, hogy tudom, egy darabig még maradok a városban, el kell hoznom pár cuccomat a raktárból, ahol tárolom őket – magyarázta Vince. Sadie mellett ült, hátát a falhoz támasztva. A csupasz lábát a kovácsoltvas korlát alsó részének támasztotta. Csak a cargo nadrágja volt rajta, semmi más. – Bérelek egy teherautót, és elhozom a cuccot – ivott egy kortyot. – Előtte maradok pár napig, és meglátogatom a húgomat, meg eltöltök egy kis időt Connerrel. – Az unokaöcséddel. – Igen. Biztos vagyok benne, hogy kénytelen leszek találkozni azzal a szarházival is.

231

– Sam Leclaire-re gondolsz? – Igen. Úristen, hogy én hogy utálom azt a majmot! Különösen azóta, hogy közünk van egymáshoz. Sadie kortyolt egyet a söréből, és a lemenő napra pillantott, amely a fák koronái alatt narancsszínűre festette az égboltot. – Úgy érted, amióta eljegyezte a tesódat? – Nem, mióta az a köcsög kimentett a kóterből. Most már nem vághatom pofán. Sadie csuklott egyet: – Kimentett? Honnan mentett ki? – A hűvösről. – Vince a szeme sarkából Sadie-re nézett. – Tavaly decemberben csetepatéba keveredtem pár sráccal egy bárban. – Pár sráccal? Hányan voltak? – Kábé tízen – Vince vállat vont, mintha nem lenne nagy ügy. – Azt hitték magukról, hogy nagyon kemény motoros gyerekek. – Te tíz kemény motoros gyerekkel verekedtél? – Csak azt hitték magukról, hogy kemények – megrázta a fejét –, de nem voltak azok. Akkor is... – Tíz?! – Csak kettő-három kezdett okosítani az elején, a többi csak várta, hogy mi sül ki az egészből. Aztán amikor már ment a balhé, mindenki belendült, aki csak élt és mozgott, és mindenki rátámadt mindenkire mindennel, ami csak a keze ügyébe akadt. – Miből kerekedett a balhé? – Egy pár barom jártatta a pofáját, és nem volt kedvem végighallgatni, amit mondanak. – Micsoda? – Sadie szája tátva maradt a csodálkozástól. – Te komolyan azért kezdtél verekedni, mert nem tetszett, amit mondtak? – Ez hihetetlen volt. És semmi értelmét nem látta. – Miért nem hagytad őket faképnél? Vince értetlenkedve nézett Sadie-re. Miket beszél ez a lány? – Hiszek a szólásszabadságban, mindegy, hogy értelmes dolgot mond-e valaki, vagy baromságot, de ezzel a szabadsággal is, mint minden másféle szabadsággal, jár egyfajta felelősség is.

232

Nevezetesen, hogy tudatában legyen az illető annak, amit mond. És ha az idióta nekiáll a hadsereg katonáiról úgy beszélni, hogy tanulatlan erőszaktevőknek titulálja őket, akkor nekem is megvan a jogom ahhoz, hogy beverjem a pofáját. – Ezt egy motoros mondta? – Sadie úgy gondolta, hogy a motorosok a katonák mellett foglalnak állást. – Seattle-ben történt a dolog – mondta Vince, mintha ez megmagyarázná az egészet. – Washingtonban akadnak liberális barmok szép számmal. Nem most jött el annak az ideje, hogy Sadie tájékoztassa Vince-t arról, hogy ő történetesen Obamára szavazott. Vince elővette a nadrágja oldalzsebéből a mobilját. – Sadie, lemerítetted az energiatartalékaimat! Baromi éhes vagyok. A Cheetosszal én nem lakom jól – mondta Vince, majd rendelt egy pizzát, és felsegítette Sadie-t a földről. – Ha megmaradok annál, hogy gyorskaját eszem, és veled lógok egész nap, ahelyett, hogy dolgoznék, el fogok hízni. Sadie Vince lapos hasára tette a kezét: – Nem hiszem, hogy aggódnod kellene emiatt. – Nem vagyok formában. – Kihez képest? Vince bement a lakásba, és Sadie követte őt a konyhába. – Ahhoz képest, amikor nap, mint nap edzettem. – Levette Sadie kalapját a dobozról, és a pultra tette. – Kellettek az adópapírjaim, öt évre visszamenőleg, és amikor a tesóm elküldte őket, betett a dobozba pár régi fényképet meg egyéb cuccokat is – belenyúlt a dobozba, és elővett egy halom képet. Egy párat a pultra tett, majd egyet Sadie kezébe adott. Sadie egy fiatalembert látott a képen. Kidolgozott izmai voltak, és egy vizes sortot viselt. – Te jó ég! – nem hitte volna, hogy Vince-nél izmosabb lehet valaki. A vizes sortról a képen látható férfi arcára nézett: – Nagyon fiatalnak tűnsz itt. – Húszéves voltam. Akkor készült, amikor a harcászati búvárvizsgámat tettem le.

233

Sadie inkább nem kérdezte meg, hogy ez pontosan mit is jelent. Elvett egy másik képet, amelyen szintén Vince volt, fél térdre ereszkedve, egy golyókkal lyuggatott fal előtt, oldalánál egy automata fegyverrel, teljes álcaruhában, és fekete, ápolatlan szakállal. Egy másik képen borotvált arccal, fekvőtámaszozás közben, két búvárpalackkal a hátán volt látható. – Milyen nehezek ezek az izék? Vince a képre nézett. – Harmincöt-negyven kiló körül vannak. Nem bántam, ha ezekkel kellett fekvőtámaszoznom, de azt utáltam, hogy csupa víz meg homok lettem. Már korábban is érintették a témát: Vince imádta a vizet, de utálta a homokot. Sadie egy újabb fotóért nyúlt, amelyen Vince jóval fiatalabb volt, egy nőbe karolt, és egy vörös hajú, tizenéves lányba. Fehér tengerészöltönyt viselt, fekete sállal, fehér sapkával, és teli szájjal mosolygott. – Ez az anyám és a tesóm. A BUD-kiképzést záró vizsga után készült – Sadie látta a hasonlóságot Vince és a mamája között, de a tesójával egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. – Pontosan mit jelent a BUD? – A víz alatti robbantásokra vonatkozó alapkiképzés a SEAL-nél. Sadie látta a büszkeséget Vince édesanyjának szemében. Ha az ő apjának lett volna egy olyan fia, mint Vince, akkor ő is nagyon büszke lett volna rá. Sőt, lehet, hogy háromszor is hátba veregette volna. – Apukád nem volt ott? – Nem. Biztos vagyok benne, hogy valami sokkal fontosabb tennivalója akadt éppen. Abból a kevés információból kiindulva, amit Vince az apjáról mondott, Sadie nem lepődött meg a válaszon. De mi lehet fontosabb, mint az ember fiának az avatóünnepsége? – Mi lehetett ennél fontosabb? – kérdezte. Vince a fejét ingatta: – Fogalmam sincs. – Az apám nem jött el a szalagavatómra – mondta Sadie. Legalább azt tudta, hogy mi volt az a bizonyos „fontosabb dolog”. –

234

A marhákat billogozta éppen – tette hozzá, majd eszébe villantak a nap eseményei, és mindazon történetek, amelyeket a vendégektől az apjáról hallott. Jók és kevésbé jók. Amikor utoljára látta az apját, közelebb kerültek egymáshoz, mint addig bármikor az eltelt évek alatt. Megláthatta Clive Hollowellnek egy olyan oldalát is, amelyet azelőtt sohasem, de messze nem jelentette azt az érzelmi töltést és kötődést, amire Sadie mindig is vágyott. – Apád még él, hátha megváltozik. – Nem izgat. – Vince belenézett a dobozba, és ide-oda tologatta a pulton. – Nem hiszek abban, hogy az emberek megváltoznak, hacsak ők magunk nem döntenek úgy, hogy meg akarnak változni. Senki nem változik meg a másik ember kedvéért. És ha mégis, általában már túl késő. Sadie nem értett egyet Vince-szel, de milyen alapon vitatkozott volna? Valójában ő maga sem kötött békét soha az apjával. Nem volt meg az a nagy, igazi hollywoodi happy end, amivel szépen és elegánsan rendeződött volna minden. Ha még tíz évet élhetett volna, valószínűleg akkor sem kapta volna meg ezt az élményt tőle. Belenézett a dobozba, és elővett egy kék sisakot, aminek az elejére az volt írva: Haven, a két oldalán pedig a 228-as szám virított. – Mi ez? – A második kiképzési fázis után kaptam. BUD-sisak – elvette Sadie-től a sisakot, és rátette a lány fejére. A szemöldökéig ért az alja. – Jól megy a szemed színéhez. Sadie feljebb tolta a sisakot: – Eltakarja a szemem. Elővett egy aranyérmet egy bársonydobozból, és Sadie-re tűzte: – Nagyon klasszul festesz a sisakomban és a Trindent érmemmel. – Tényleg? – kacagott Sadie. – Hány nő viselhette a sisakodat, mondd csak? – Ezt a sisakot senki – azzal Vince csókot lehelt Sadie nyakára. – És te vagy az első nő, aki megérintheti a Trident jelvényemet. Sadie-nek fogalma sem volt, hogy ettől most különlegesnek kell-e éreznie magát, vagy sem, de az biztos, hogy Vince ajkának meleg érintése igazán különleges dolgokat indított el benne.

235

– Nekem nincs semmim, amit megérinthetnél. – Már hogyne lenne – mondta Vince, és egy csókot lehelt Sadie füle mögé. – Mindenféle puha dolog, ami, hmmm, nagyon finom. – Már minden ilyesmit megérinthettél. – Még többször akarom megérinteni őket. Sadie hátrahajtotta a fejét, és a sisak a földre esett. – Szeretlek megérinteni – mondta Vince, miközben összevissza csókolta Sadie állát. – Szeretek igazán beléd feledkezni. Oké, szeretett belefeledkezni a dolgokba, de ez nem jelentette azt, hogy őt, Sadie-t is szerette. Az elmúlt időszakban lett volna oka Sadie-nek, hogy abba a hitbe ringassa magát, hogy Vince szereti őt. Mégis, inkább elfogadta, hogy a férfi nem érez iránta semmi különöset, és így arra kényszerítette magát, hogy ő se engedjen utat az előtörő érzelmeinek. Valaki csengetett, és Vince felkapta a fejét. Összehúzta a szemöldökét, és kissé üveges tekintettel maga elé meredt: – Ki lehet az? Rajtad kívül senki nem tudja, hol lakom. – A pizzafutár. – Ja, tényleg – pislogott Vince. – Már el is felejtettem. Leültek Vince üres nappalijában a földre, és nekiláttak a dupla pepperónis pizzának, amit Lone Star sörrel öblítettek le. Sadie meglepetést okozott magának, ami az elfogyasztott pizza mennyiségét illeti: különös, hogy ennyit tudott enni, főleg úgy, hogy az otthonában roskadoztak az asztalok a torra készített sültek alatt. – Nem hiszem, hogy a pizzának magas lenne a tápértéke. Úgy érzem magam, mint akin átment az úthenger – mondta, és a könyökére támaszkodva kinyújtózott. – Ha veled mászkálok, én leszek az, aki szép kövérre hízik. – Ebben a pillanatban ott volt, ahol lenni szeretett volna, és nem ott, ahol lennie kellett. – Ideje hazamennem. – Előtte megmutatom a matracomat – Vince leöblítette az utolsó falatot egy korty sörrel, és a Lone Star üvegét az üres pizzásdobozra tette.

236

– Miért? – már látta a matracot, és a kétszemélyes hálózsákot is, amikor Vince körbevezette a lakásban. – Tud valami olyat, amit más matracok nem tudnak? – Bizony, főleg, ha ráteszlek. – És akkor ez azt jelenti, hogy anyaszült meztelenek leszünk? Vince bólintott: – Bizony! Pőrék, csupaszok, ruhátlanok... folytassam? Sadie nevetése ásításba torkollott: – Olyan romantikus vagy! Valami baj volt. Sadie megérezte, mielőtt kinyitotta volna a szemét. Pár másodpercig azt sem tudta, hol van, majd eszébe jutott. Hallott egy puffanást, és körülnézett a sötét szobában. Vince-nél volt. A hálózsákjában, a gumimatracon. Fogalma sem volt, mennyit alhatott, de odakint már teljes volt a sötétség. Elfordította a fejét, és a mellette lévő üres párnára nézett. – A francba! Sadie felkelt, felvette a padlóról Vince barna pólóját, és belebújt. Kiment az előszobába. Olyan volt, mintha Vince egy hívatlan vendéggel verekedne. – Bassza meg! – Vince! – volt egy kósza gondolata, hogy keres valamit, amivel a férfi segítségére siethet, de aztán eszébe jutott, hogy valószínűleg semmi ilyesmit nem találna. – Öljétek meg azokat a rohadt kecskepásztorokat! – kiáltozta Vince. A konyhából kiszűrődő fény valamelyest megvilágította az előszobát. Egy sötétebb árnyék rajzolódott ki a beszűrődő fényben. – Vince? – Ó, istenem! – Vince zihálva kapkodta a levegőt, mintha tizenöt kilométert futott volna, rekkenő hőségben. – A francba is... Wilson! – pár lépést hátrált. – Tarts ki, öreg! ... Basszus! Megcsinálom! Wilson? Ki az a Wilson? Vince letérdelt, a halovány fény megvilágította csupasz combját és csípőjét. A feszültséget vágni lehetett.

237

– Ne csináld, Pete! – Vince? A légzése még ziláltabb lett, és gyorsabb. Köhögött, és levegőért kapkodott. A fény a karjára vetült, és látszott, hogy az erei dagadnak, mintha nehéz súlyokat cipelt volna. Hatalmas teste még így, összekuporodva is betöltötte a szűk előszobát. – Maradj velem, öreg... – Vince! – Sadie nem érintette meg a férfit. Nem is ment hozzá közelebb. Nem félt tőle, hanem aggódott érte. Attól tartott, hogy szívrohamot kaphat, vagy megsérülhet. – Jól vagy? – kérdezte, bár nyilvánvaló volt számára, hogy nincs jól. Vince felvetette a fejét, és Sadie azt gondolta, talán eljutott a tudatáig, hogy szólt hozzá. – Jönnek az orvosok. Tarts ki! Sadie felkapcsolta a lámpát a hálószobában, és fél térdre ereszkedett az ajtóban. – Vince! – kiáltotta. A férfi vad tekintettel meredt rá, majd valahová a távolba nézett, de csak ő tudhatta, hová. Sadie úgy érezte, megszakad a szíve. Darabokra hasad. Nem akarta, hogy ez bekövetkezzen. Nem volt már ura önmagának. Vince felkapta a fejét, mintha az égen keresne valamit. Kinyitotta a száját, és amikor levegőt vett, a mellkasa előtt hadonászott, mintha valami láthatatlan dolgot akarna megfogni. Nagy és erős férfi volt, aki mindig ura a helyzetnek. – Vince! – kiáltotta Sadie. Vince pislogott, és kifejezéstelen tekintettel a lányra nézett. – Tessék? – Jól vagy? Vince becsukta a száját, és orrcimpái kitágultak, amikor levegőt vett. Összehúzta a szemöldökét, és körülnézett: – Mi történt? – Jól vagy? – Hol vagyok? Sadie szíve elnehezült, és úgy érezte, most nyomban meghasad.

238

– A lakásodban. Vince zihálása betöltötte az előszobát, és tágra nyitott szemmel Sadie-re meredt. – Sadie? – Én vagyok – mondta a lány, és úgy érezte, darabokra hullik minden. Itt és most, a bútorozatlan lakás előszobájában. Élete legrosszabb napján. Nagyon igyekezett. Nagyon igyekezett, hogy ne szeressen bele Vince Havenbe, aki a legelérhetetlenebb férfi a világon, de mégis megtörtént. – Jézusom. Na, igen. Jézusom. Lassan mellé lépdelt, és a férfi vállára tette a kezét. A bőre forró volt és száraz. – Hozhatok neked valamit? – Nem – Vince nagyot nyelt, és nekitámaszkodott a falnak. Azért Sadie a nappaliból átment a konyhába, és kivett egy palack vizet a hűtőből. Nagyon igyekezett uralkodni magán, nehogy sírjon, Vince miatt is, és maga miatt is, de a könnyei lecsorogtak az arcán; Vince pólójának szélébe törölte őket. Amikor visszament a nappaliba, Vince még mindig a hátát a falnak támasztva ült, és alkarját a behajlított térdén nyugtatta. A plafonra meredt. – Tessék – Sadie letérdelt mellé, és kinyitotta az üveget. Vince érte nyúlt, de remegett a keze, így inkább ökölbe szorította. – Rendbe jössz? Vince megnyalta cserepes ajkait. – Jól vagyok. Nem volt jól. – Gyakran történik ez? Vállat vont: – Néha. Nyilvánvalóan nem akart erről beszélni. Sadie megcsókolta a férfi forró vállát. – Szeretem az illatodat – mondta. Vince egy szót sem szólt, így Sadie leült mellé, és átfogta a férfi csupasz derekát. Sadie szerelmes volt, és halálra volt rémülve saját érzéseitől. – Ki az a Wilson?

239

Vince a lányra nézett, és összehúzta a szemöldökét. – Hol hallottad ezt a nevet? – Te kiabáltad. Vince elfordította a tekintetét. – Pete Wilson. Már halott. – Egy bajtársad volt? – Sadie megfogta Vince ökölbe szorított kezét, és beleerőltette a palackot. – Igen – a víz lefolyt Vince szája szélén, miközben hatalmas, mohó kortyokban ivott. – Ő volt a legjobb tiszt, akivel valaha is találkoztam. – Kézfejével letörölte az álláról a vizet. – És a legjobb ember. – Hogyan halt meg? – A Hindu Kush hegységben, Közép-Afganisztánban. Tehetetlen düh söpört végig Vince lelkén, és a feszültségtől az izmai még jobban kidagadtak. – Mit tehetek érted? – kérdezte Sadie. Olyan jó volt hozzá Vince az elmúlt hét során. Amikor szüksége volt rá, mindig mellette volt. Elvitte mindenhová, és mellette állt, kezével a lány hátán. Beszélgetett vele, úgy is, hogy semmi érdemleges mondanivalója nem volt. Ott volt, amikor Sadie-nek támogatásra volt szüksége, és még csak kérnie sem kellett. Szép lassan, akarata ellenére, belopta magát a lány szívébe – oda, ahová a legkevésbé kellett volna. – Nincs szükségem segítségre – mondta Vince. Felállt, és a lány keze a lábára csúszott. – Nem vagyok kislány. Sadie is felállt, és Vince zöldben játszó szemét kereste. – Én sem, Vince. A férfi egyik pillanatról a másikra bezárkózott. A teste ott volt, de a lelke nem volt többé nyitva Sadie előtt. Sadie nem tudta, hová lett az ő Vince-e, csak azt, hogy nincs ott már. – Vince. Kimondta a nevét, és a hangja tele volt szívből jövő érzelemmel. Karját Vince nyaka köré fonta, és hozzábújt a férfi hatalmas, forró mellkasához. – Sajnálom – súgta Sadie remegő hangon. – Biztos nagyon rémes volt. Bárcsak volna valami, amit tehetnék érted!

240

– Miért? – Mert segítettél, amikor szükségem volt rád. Mert nem vagyok magányos, amikor ott vagy velem. Mert megmentesz akkor is, ha nem kérem. – Igyekezett visszanyelni a könnyeit, és el akarta mondani a férfinak, hogy milyen nagy, erős és csodálatos. Hogy ő a legjobb ember, akivel valaha is találkozott. Ehelyett valami nyers, szokatlan és rettenetesen ijesztő dolgot mondott: – Mert szeretlek. Kínos csend feszült közéjük, és Vince végül ezt mondta: – Köszönöm. Ó, istenem! Egyszerűen csak megköszöni? – Hadd vigyelek haza. Vince a karját leeresztve állt, de a szavai hatalmas ütésként érték Sadie-t, és a lány fizikai fájdalmat érzett. Épp most mondta neki, hogy szereti, amire egy köszönöm volt a válasz, és az, hogy hazaviszi. – Késő van – mondta Vince. Sadie gyorsan felvette a fekete ruhát és belebújt a cowboycsizmába. Egyikük sem szólt semmit. Sadie fogta a kalapját, a táskáját, és az ajtó felé indult. Feszült csendben autóztak a farm felé. Ilyen feszültség még sosem volt köztük. Még akkor sem, amikor első alkalommal, ott az út mentén találkoztak a felnyitott motorháztetejű lerobbant kocsi mellett. Sadie nem kérdezte, hogy jelentkezik-e majd. Azt sem kérdezte meg, hogy mikor találkoznak legközelebb. Csak semmi érzelem, csak semmi megnyílás! Ennél azért több tartás volt benne, és tudta, hogy egy dolgot biztosan nem akart hallani Vince, ez pedig az, hogy Sadie szerelmes belé. Ezt mindig is egyértelműen a tudomására hozta. Végignézte, amint Vince kocsijának a hátsó fénye eltűnik az éjszaka sötétjében, és tudta, hogy vége. Mit várt tulajdonképpen? Vince egyértelműen megmondta, hogy mennyit tud, illetve akar nyújtani neki. Ez megegyezett azzal, amit Sadie akart, de valahogy az elmúlt pár hét alatt elkezdett valamit érezni a férfi iránt. Többet, jóval többet, mint szexuális vágyat.

241

Eltemette az apját, szerelmes lett, és végérvényesen visszautasították a közeledését. És mindez ugyanazon az egy napon történt...

242

TIZENHETEDIK FEJEZET

A hideg, nyirkos szél mardosta Vince ízületeit, arcát és fülét. A Harley kipufogódobjaiból kiáramló levegő nagy robajt keltett a kirklandi Morning Glory Drive-on. Vince Washington államban volt, Seattle egyik külvárosában. Conner bukósisakjának hátsó része már legalább tizedszer koccant neki Vince állának, amint kettecskén Autumn háza előtt ide-oda furikáztak. Egyforma bőr bomberdzsekiben voltak, de Conneren mintha jobban feszült volna a ruhadarab, mint amikor legutóbb rajta volt. Öt hónap telt el azóta, hogy elment Washingtonból. Ez az öt hónap valahogy éveknek tűnt. Vince lassított, amint a kétszintes ház elé értek, amelynek autóbeállójában egy bérelhető teherautó parkolt. – Még egyszer, Vince bácsi! – kiabálta túl Conner a hangzavart. – Rendben, öcsi – egyezett bele Vince, majd visszakanyarodott a fákkal szegélyezett útra. Vince már nem is számolta, hányszor hajtottak végig oda és vissza az utcában. Amikor végre beállt a teherautó mögé beállóra, Conner ismét tiltakozott: – Még, menjünk még egyet! Vince leállította a motort, majd segített az unokaöccsének leszállni. – Legközelebb, amikor eljövök meglátogatni, veszünk neked egy új dzsekit. – A csizmája sarkával kirúgta a kitámasztókart, és letámasztotta a motort. – Lehet, hogy akkor majd anya azt is megengedi, hogy a parkban motorozzunk egyet. Autumn ki nem állhatta a Harley-t, de mert Conner imádott motorozni, megengedte, hogy tegyenek pát kört az utcán, a ház előtt,

de kikötötte, hogy huszonöt kilométer per óránál gyorsabban nem mehetnek. Conner a bukósisakja csatjával babrált. – Még az is lehet, hogy vezethetek is, igaz? – Ha majd leér a lábad a motorról a földre, beszélhetünk róla – Vince átlendítette a lábát a motoron, és leszállt. – De ezt ne mondd el anyának! – És apának se. – Miért? Apa nem szereti a motorokat? Az tuti, hogy a jó kis bringákért odavan... Conner vállat vont, és odaadta Vince-nek a sisakját. – Nem tudom. Nincs motorja. Hát persze. Hiszen egy fatökű alak. – Menj, és mondd meg anyának, hogy indulok. – Nem akarom, hogy elmenj. Vince a motor ülésére tette a sisakot. – Én sem szívesen megyek el – mondta, és fél térdre ereszkedett. – Hiányozni fogsz! – Amikor átölelte Connert, hallotta, hogy a kissrác dzsekijének varrása valahol megpattant. Úristen, az illata semmit sem változott! Keveredett benne az öblítő illata, amit az anyja használt, és az a bizonyos babaillat. Pedig már nagyfiú volt. – Mikor jössz haza? Jó kérdés. Nem tudta biztosan. – Ha eladom a Gas and Go-t egy nagy halom pénzért – mondta. A baj csak az volt, hogy ez már nem az otthona. Nem is tudta volna megmondani, hol érezné otthon magát. – Kapok majd abból a csomó pénzből? – Persze – mosolygott Vince. Hiszen ki másnak adhatná? – És megkapom a Harley-t is? Vince felállt, és felemelte Connert az egyik vállára. – Hát, ha nem találok egy másik kiskrapekot valahol, akkor a tiéd lehet. – Conner sikoltozott, és Vince kétszer játékosan a fenekére csapott. Azután visszatette a földre. – Most szaladj, és kerítsd elő anyát!

244

– Oké! – Conner sarkon fordult, és a pókemberes cipőjében a bejárati ajtó felé vette az irányt. – Anya! – kiáltozta, miközben felszaladt a lépcsőn. Vince kinyitotta a teherautó hátsó ajtaját, és kihúzta a rámpát. A Harley-t az egyik belső oldalfal és egy bőrkanapé mellé állította, és hevederekkel rögzítette. Három napja volt Washingtonban. Elment sörözni a régi cimboráival, sok időt töltött a testvérével és Connerrel, és bepakolta a teherautóba az ágyát, egy bőrkanapét és a hatvannégy colos HD tévéjét. – Conner azt mondja, szeretnél te is egy fiút. Tudom, hogy jobb, ha én nem szólok semmit, de azért nem ártana, ha a gyerek születése előtt keresnél egy feleséget. Vince kinézett az autó rakteréből. A ködös reggeli napsütés megvilágította testvére vörös hajkoronáját. – Feleséget? – Mindenkinek kell egy társ az életben. – Ott van nekem Luraleen néni – tréfálkozott Vince. Autumn grimaszolt. – Olyasvalakire gondoltam, aki nem köhög a cigitől, és még ép a mája. Rossz rágondolni, hogy magányosan tengeted a napjaidat Lovettben, és Luraleen néninél dekkolsz. – Elköltöztem tőle. – Eszébe jutott Sadie. Azóta nem érezte magát magányosnak, amióta lerobbant a kocsija ott, a főút mentén. – Sosem voltam magányos. – Soha? Hát persze, elfelejtette, hogy vigyáznia kell arra, mit mond a testvérének. Autumn úgy ismerte őt, mint a tenyerét, és minden egyes szavára odafigyelt. – Találkoztál valakivel? – Persze – felállt és a nyitott raktérajtóhoz ment. – Az ember mindig találkozik valakivel. Autumn karba fonta a kezét, és látszott rajta, hogy cseppet sem találja viccesnek Vince megjegyzését. Szokás szerint végigmérte Vince-t, ami azért volt vicces, mert a férfi mindig is jóval magasabb volt nála.

245

– Találkozgatsz valakivel mostanában, akivel több, mint egykét éjszakáról van szó? Vince leugrott a platóról, felnyúlt a feje fölé, fogta az ajtót, és lecsukta. Bezárta, és vállat vont. Autumn bárki másnál jobban ismerte őt, de azért voltak olyan dolgok, amelyekről neki sem kellett tudnia. Olyan dolgok, amelyekről senkinek sem kellett tudnia. Kivéve Sadie-t. Ő tudta. Látta Vince-t a legmélyebben. Kiszolgáltatottnak, a rémálmai rabjaként. Istenem, mennyire utálta Vince, hogy Sadie ilyen állapotban látta őt. – Vinny – Autumn megragadta Vince karját. Láthatóan a férfi hallgatását amolyan beismerő vallomásnak vette. – Már vége – mondta Vince. Reménykedett, hogy Autumn ejti a témát, bár a lelke mélyén tudta, hogy erre nem sok esélye van. – Mennyi ideig jártatok? Nem vesződött azzal, hogy elmagyarázza Autumn-nek, hogy valójában Sadie és ő sohasem jártak. – Aznap este találkoztam vele, amikor megérkeztem Lovettbe – belenézett testvére zöld szemébe – és egy pár éjszakával ezelőtt lett vége. Akkor, amikor Sadie látta őt meztelenül, szánalmas állapotban szenvedni. Azt mondta, hogy szereti. Nem is tudta elképzelni, hogy ez hogyan lehetséges. Autumn-nek elállt a lélegzete. – Két hónap. Ez a te esetedben hosszú kapcsolat. Nagyon is hosszú. Mint tizennégy hónap egy kutya életében. Vince nem tudott rá haragudni, egyrészt, mert Autumn komolyan beszélt, másrészt pedig, mert többé-kevésbé igaza is volt. Úgy érezte, mintha mindig is ismerte volna Sadie-t. Valahogy mégsem elég régóta... Megfordult, és leült a teherautó szélére. – És miért szakítottál vele? – kérdezte Autumn, és leült Vince mellé. Vince jól gyanította, hogy a húga nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Autumn túlságosan is jól ismerte Vince-t. Tudta, hogy általában ő volt az, aki véget vetett a kapcsolatainak.

246

– Azt mondta, hogy szeret – nem ez volt az igazi ok, de a testvére nem tudott Vince rémálmairól, és erről most nem is akart beszélni vele. Autumn elfintorodott: – Mit válaszoltál neki? – Azt, hogy köszönöm. Autumn levegőért kapkodott. – Micsoda? Miért? A köszönöm nem volt rossz. Nem állíthatjuk, hogy jó volt, de annál jobb volt, mintha nem mondott volna semmit. – Aztán? – Aztán hazavittem. – Megköszönted, és aztán hazavitted? Utálod, vagy ilyesmi? Hogy utálná Sadie-t? Nem, nem utálta. Nem volt egészen bizonyos abban, hogy mit is érzett iránta; leginkább valami furcsa összevisszaságot. Zsigeri pánik és mély megkönnyebbülés kavargott és égett a fejében és a mellkasában. Hogyan érezhet pánikot és megkönnyebbülést egyszerre attól, hogy vége lett? Semmi értelme nem volt. – Nem utálom. – Azt kiabálta, miközben – Autumn körülnézett, hogy nem hallgatózik-e valaki – szexeltetek? Mert tudod, nem olyan komoly dolog, ha valaki azt kiabálja közben. Vince majdnem elnevette magát. – Nem mondott semmit szex közben. – Akkor csúnya, igaz? – Nem – Vince Sadie szőke hajára és hatalmas mosolyára gondolt. A kék szemére és a rózsaszín szájára. – Ellenkezőleg. Gyönyörű. – Akkor tök hülye? Vince nemet intett. – Okos és vicces, és ha tudni akarod, nem egy bárban szedtem fel. Nem egyéjszakás kaland volt – bár annak indult. – Gondolom, ez a te esetedben fejlődésnek mondható. Ugyanakkor sajnálatos. – Autumn igazán elszomorodott. – Tudod, azt mondják, hogy amikor az ember minden erejével azon van, hogy

247

visszatartsa a fájdalomkitörést, akkor azok a gátak, amelyeket a szomorú élmények visszatartására emel, megakadályozzák a jó dolgok beáramlását is. Vince a húga szemébe nézett, amely pár árnyalattal sötétebb volt, mint az övé, és egy kis zavart mosoly jelent meg az ajkán: – Mi a szösz? Te vagy az új Oprah, csak fehérben? – Ne hülyéskedj, Vin. Nagyon jó vagy abban, hogy másoknak segíts, abban, hogy másokért harcolj és küzdj, de magadért képtelen vagy helytállni. – Vigyázok magamra. – Nem a kocsmai verekedésekre gondolok. Az nem számít. Vince nevetett és felállt. – Attól függ, hogy melyik csapatban játszol. Ha balhé van, akkor nagyon nem mindegy, hogy áll az ember szénája. Autumn is felállt. Vince átkarolta. – Na, mikor is lesz az esküvő, a nagy nap, amit a világ minden kincséért sem mulasztanál el? – Tudod, hogy júliusban lesz, így addigra Sam arca is rendbe jön az esküvői képekhez. Neked csak annyi a dolgod, hogy eljössz, és az oltár elé vezetsz. A többit már elintéztem – megölelte Vince-t. – Még Texasban leszel? – Igen, szerintem még egy évig biztosan. – Elengedte Autumn-t, és Sadie-re gondolt. Azon tűnődött, hogy vajon marad-e a lány Lovettben, vagy már el is ment a városból. Egy piros autó kanyarodott be az utcába, és megállt a ház előtt. Autumn Vince-re nézett, és figyelmeztette: – Legyél kedves vele! És most nem viccelek. Vince elmosolyodott, amint Sam Leclaire, az első osztályú hokijátékos, Conner apja és Autumn vőlegénye, a leendő sógora, és egy igazi nagy bunkó egy személyben, kiszállt a Chevroletjéből, és elindult felé. Sam egy pár centivel magasabb volt Vince-nél. Keménykötésű volt, mint a szabadkézzel küzdő utcai harcosok. Vince nagyon szívesen seggbe rúgta volna, de tudta, hogy Sam nem lenne könnyű ellenfél. A pasas arca lilára volt dagadva. Április volt.

248

A rangadók kezdetén jártak. Még egy vagy két meccs, és a krapeknak a szeme is lilára lesz dagadva. – Jobban nézel ki, mint amikor legutóbb találkoztunk. – Sam nyújtotta a kezét. Vince kelletlenül kezet rázott vele. Amikor legutóbb találkoztak, mindketten rémesen néztek ki. Sam a munkájából adódóan, Vince pedig a kocsmai csetepaténak köszönhetően. – Te rosszabbul. Sam nevetett. Egy elégedett, kellemes életet élő ember nevetése volt. Vince nem is nagyon tudta felidézni, hogy mikor érezte hasonlóan magát. Mielőtt leszerelt volna, az biztos. Talán egy pár villanás erejéig Texasban. Sam átkarolta Autumn vállát: – Szeretnék egy pár szót váltani a testvéreddel. – Négyszemközt? – Igen. Autumn az egyikről a másikra nézett: – Viselkedjetek – mondta, majd búcsúképpen még egyszer megölelte Vince-t. – Hívj fel, ha megérkeztél Texasba, hogy tudjam, minden oké! Vince adott egy puszit a testvére feje búbjára. – Felhívlak – ígérte. Mindkét férfi követte Autumn-t a tekintetével, amint felment a házba vezető lépcsőkön, be a házba. – Szeretem őt – mondta Sam. – Nem kell aggódnod sem miatta, sem Conner miatt. – Autumn a testvérem, Conner pedig az unokaöcsém – Vince keresztbe fonta a karját a mellén, és a hokijátékos szikrázóan kék szemébe nézett. Sam bólintott. – Még nem köszöntem meg. – Mit? – Azt, hogy gondját viselted a családomnak, amikor én elmenekültem a felelősség elől. Amikor nem fogtam fel, hogy minden, amire az életben szükségem van, ami számít, amit mindig is

249

akartam, az itt van, ebben a negyvenéves kirklandi házban. Nem pedig a csodálatos, belvárosi lakásomban. Az a belvárosi csodakégli, ahol szupermodellek és playmate-ek egymásnak adták a kilincset egészen a múlt év őszéig... – Nem az a lényeg, hol laksz – folytatta Sam –, hanem az, hogy kivel. Én pedig bárhol lakom, ahol a húgod és Conner akar lakni – elmosolyodott. – Bár elismerem, hogy nem lenne ellenemre egy kicsivel nagyobb hidromasszázs-zuhany. Ha nagyon nehezére esett is, Vince kipréselt magából egy „szívesen”-t. És kénytelen volt emlékeztetni magát, hogy ez az, ami miatt öt hónappal ezelőtt úgy döntött, hogy elköltözik Seatle-ből. – Ez nem jelenti azt, hogy kedvellek – tette hozzá a miheztartás végett. Sam elnevette magát. – Tudom – mondta, és megveregette Vince vállát. – Hiszen végül is egy khakiszínű gyalogbéka vagy. Vince megpróbált nem elmosolyodni, de nem sikerült a kísérlete. – Örülök, hogy végre egy csapatban harcolunk, töketlenkém – mondta tréfásan, majd beszállt a teherautóba, és búcsút intett a húgának és az unokaöccsének, akik az ablakban álltak, és elindult Texas felé. Haza. A kis pletykás Lovett és a Gas and Go felé. Hazafelé. Mikor történt mindez? Mikor kezdte úgy érezni, hogy Texas, pontosabban Lovett az otthona? És vajon most is úgy fogja érezni, hogy hazatért? Most, hogy Sadie már nem része az életének? Arra gondolt, hogy többé nem fogja látni, hogy a lány besétál a Gas and Go-ba, hogy visszanéz rá, nem fogja érezni, hogy hozzásimul a teste, nem fogja érezni a simogatását az arcán, nem fogja hallani a hangját, érezni a leheletét a nyakán, és ekkor ismét előtört belőle az a furcsa, megkönnyebbüléssel vegyes pánik. A testvére szakítást emlegetett. Szó sem volt szakításról, inkább rombolásnak lehetne nevezni azt, ami lakásának sötét szegletében történt. Felébredt egy rémálomból, nem tudta, hol van, össze volt zavarodva, pánikban volt, és halálra volt rémülve. És megszégyenült. Mindenképp szerette volna elkerülni, hogy Sadie abban az állapotban lássa őt. A lány kék szeméből sütött az

250

aggodalom, és Vince úgy érezte, hogy az előre látható, váratlan veszélyek legfélelmetesebbikével került szembe; így hát azt tette, amire a kiképzések során tanították: felrobbantott és megölt mindent maga körül. A lány arcára gondolt. Arra, ahogy ránézett, amikor sietősen felöltöztek. Várta, hogy Vince mondjon valamit, de a férfi erre nem volt képes. Képtelen volt kimondani azt a szót, amit eddig csak a családtagjainak mondott. Sadie azt mondta, szereti, ő pedig megbántotta a lányt. Még csak nem is nézett a szemébe, amikor kitette a farm előtt, így nem tudta, milyen mély sebeket okozott neki. Sosem akarta volna Sadie-t megbántani. Életében először érezte azt, hogy számít, mit gondol róla egy nő, és elgondolkodott, hogy vajon milyen kép alakult ki róla a viselkedése következtében. Azt azonban nem tudta, hogyan tehetné mindezt jóvá. Ha egyáltalán jóvá lehet tenni. Valószínűleg az a legjobb, ha nem csinál semmit. Sadie megnyomta az, ablakemelő gombot a Saabban, és két centivel lejjebb engedte az ablakot. Hűvös levegő áramlott be a kocsi utasterébe, és megsimogatta az arcát. Belekapott pár hajtincsébe is. Lovettbe, hazafelé tartott. Hazafelé. Ellentétben azzal, ahogyan pár hónappal érzett, most nem azon járt az esze, hogy mikor mehet már el innen. Megbékélt a múltjával. Nem érezte, hogy csapdába került, nem érezte a béklyókat sem. Na, jó, lehet, hogy egy kis feszültség azért volt benne, de a jövő előtte állt. Ez tartotta a lelket, ez segített abban, hogy tudjon lélegezni még akkor is, amikor a történtek mázsás súlyként nehezedtek a lelkére. Az elmúlt héten Arizonában volt, kidobálta az elszáradt növényeit, és összepakolta a holmiját. Elvarrt néhány szálat, felszámolta, amit kellett, meghirdette a házát, és felbérelt egy költöztető céget. Az apja temetése utáni hétfőn találkozója volt Dickie-vel és a többi menedzserrel, az istállómesterrel, valamint amarillói ügyvédekkel. Az ezt követő napokon is találkozott velük, mielőtt

251

elutazott volna Arizonába, és sok mindent megtanult arról, hogy hogyan kell üzemeltetni a farmot. Tudta, hogy ez az információhalmaz még csak a jéghegy csúcsa, de el kellett ismernie, hogy az üzletvitelre vonatkozó rész kifejezettem tetszett neki. Úgy látta, hogy az évek, amíg különböző felsőoktatási intézmények padjait koptatta úgy, hogy végül semmiből sem szerzett diplomát, nem múltak el nyomtalanul. Hasznosítható tudást szerzett, kivéve talán a zombikkal kapcsolatos populáris média órák tananyagát. Elképzelése sem volt, hogy a zombifilmek elemzése és a társadalomra gyakorolt hatásuk vizsgálata hogyan és miképp hasznosítható, de ki tudja, hátha mégis eljön a világvége a közeljövőben, és akkor kapóra jönnek majd a zombikkal kapcsolatos tanulmányok. Sosem gondolta volna, hogy egyszer eljön az a nap, amikor a farmon akar majd élni. Titokban már várta a bérlők rohamát, hogy végre igazi ingatlanügynökként tárgyalhasson velük, és hasznát vehesse az ingatlanügynökként szerzett tapasztalatainak. Kötött és mozgó határidőkkel dolgozva, és mindent kézben tartva. Épp annyira merül majd el a farm napi üzemeltetésével kapcsolatos teendőkben, amennyire jónak látja. Még nem döntötte el, hogy mennyit vesz magára, azonban el kellett ismernie, hogy tényleg nagyon hasonlít az apjára: szerette a farmot, de utálta a marhákat. Buta és büdös állatok, és csak arra jók, hogy steak, cipő és jó minőségű bőrtáska legyen belőlük. Lekanyarodott a főútról, és áthajtott a farm kapuján. Ezúttal nem állt lerobbant fekete autó az út mentén, mint két hónappal ezelőtt. Nem volt ott a nagy, erős férfi sem, akinek valahogy be kellett jutnia a városba. Ha akart, ha nem, befészkelte magát a fejébe a kérdés, hogy vajon Vince visszatért-e Seattle-ből. Nem mintha számított volna. A kölcsönösen előnyös barátságukból a barátság rész kiveszett. Vége. Meghalt. Eltemették. Vince nem hívta, sőt még SMS-t sem írt az óta az éjszaka óta, és Sadie azt kívánta, bárcsak vissza tudná szívni, amit ott, azon az éjszakán Vince lakásában mondott. Azt kívánta, bárcsak ne tört volna ki belőle, hogy szereti a férfit. Leginkább azonban azt

252

kívánta, bárcsak ne szeretné. Az érzéseket azonban nem lehet elhallgattatni. A késő délutáni nap sugarai besütöttek az elülső szélvédőn, és Sadie lehajtotta a napellenzőt. Beleszeretett egy érzelmileg megközelíthetetlen és teljességgel elérhetetlen férfiba. Egy férfiba, aki nem tudta őt viszontszeretni. Magához húzta, de csak azért, hogy utána ellökhesse. Miután bevallotta neki, hogy szereti. Élete legrosszabb napján. Hát mi más akkor az a férfi, mint a legnagyobb szemétláda, akit valaha is a hátán hordott a föld? Az apján kívül Vince volt az a férfi, aki miatt Sadie a legtöbb könnycseppet ejtette életében. Nyilvánvalóan többet, mint amennyit megérdemelt. Sadie szíve összetört. Rettenetesen érezte magát, és nem volt senki más, akit hibáztathatott volna, kizárólag saját magát. Vince egyértelműen a tudtára adta, hogy nem híve a tartós kapcsolatoknak. Megmondta, majd megunta Sadie-t, és odébbállt. Azt kívánta, bárcsak tudná utálni Vince-t, de nem volt rá képes. Amikor Sadie-n elhatalmasodott a harag Vince-szel kapcsolatban, mindannyiszor felsejlett előtte a kép, amint a férfi anyaszült meztelenül, nem létező árnyékképekkel harcol, kétségbeesetten kapkod levegő után, és kifejezéstelen tekintettel mered a távolba. Felidézve ezeket a képeket, Sadie elgyengült és tiszta szívből sajnálta Vince-t. És saját magát is... Már megint egy érzelmi analfabétába szeretett bele. Ezúttal sokkal mélyebben, mint eddig bármikor, de tudta, hogy mint minden pasin, aki valaha is része volt az életének, előbb-utóbb Vince-en is túl lesz. Leparkolt a farm főépülete előtt, és elvette a csomagját meg a táskáját a hátsó ülésről. A Parton ikrek biztosan valahol a közelben tevékenykedtek, de amikor az épületbe lépett, minden csendes volt. A bejáratnál lévő kisasztalon az apja végrendeletének egy példánya hevert a halomba rakott beérkezett levelek tetején. Sadie ledobta a táskáit, és bevitte a levélkupacot a konyhába. Kivett egy cukormentes kólát a hűtőből és az étkezősarokba ment, ahol Vince nem is olyan régen ücsörgött, és vidáman lakmározott a Carolynn-féle csodás reggeliből.

253

Átfutotta a végrendeletet, amely az apja levelét is tartalmazta, és elmosolyodott. A korábbi Hollowellektől eltérően ő bizony modernizálni fogja a házat. Az apja hálószobabútorait a padláson fogja tárolni, és a sajátjaival rendezi be a szobát. A marhabőr kanapénak és az apja lovairól készült festményeknek is menniük kell. Ha a farmon fog élni, akkor legyen olyan a berendezés, ami neki tetszik. Azon is komolyan elgondolkodott, hogy a Hollowellek portréit is leszedi az emeleti hall faláról, hogy ha egyszer majd neki is lesz gyereke, akkor ne rémüljön halálra az ősök arcmásaitól, mint ő annak idején. Ahhoz a részhez ért a végrendeletben, ahol az apja egy meg nem nevezett örökös részére juttatandó vagyonról nyilatkozik; Sadie úgy gondolta, ez az ő leendő gyermekére vagy gyermekeire vonatkozik. Az ajkához emelte a kólásüveget, és összevonta a szemöldökét. Nem tudta, félreértett-e valamit a végrendelet kihirdetésekor, vagy nem is hangzott el, amit éppen olvasott, de az adott részben életjáradékról volt szó, melynek kedvezményezettje egy meg nem nevezett személy, aki 1985. június 10-én született Las Cruces-ben, ÚjMexikóban. 1985. június 10-én? Ez meg mi a nyavalyát jelent? Las Cruces, Új-Mexikóban? Az életjáradék tehát nem az ő leendő leszármazottjait, és nem is őt magát illeti meg. Ő Amarillóban született. És nem is lehet az egésznek semmi köze az ő leendő gyermekeihez. Mi ez az egész? A hátsó ajtó becsapódott, és Sadie összerezzent. – Láttam, hogy jössz – mondta Clara Anne, amint belépett a konyhába. – Ha éhes vagy, hozok valamit a nagykonyhából. Sadie nemet intett. – Clara Anne, ott voltál, amikor kihirdették apa végrendeletét? – Persze. Szomorú egy nap volt. – Emlékszel erre? – Mire, kedvesem? – Clara Anne a papír fölé hajolt, és tornyozott frizurája kicsit oldalt billent. Értetlenül csóválta a fejét. – Mi ez?

254

– Nem tudom biztosan. Mi gondolsz, vajon apa miért rendelkezett életjáradékról egy meg nem nevezett kedvezményezett részére, aki Új-Mexikóban született, 1985. június 10-én? Clara Anne megdörzsölte az orrát, majd a szemöldökét. – Ezt írja? – Szerintem igen. Hallottad aznap, amikor felolvasták az ügyvédi irodában? – Nem, de nem sokat ér, hogy mit hallottam, meg mit nem, mert szét voltam esve, mint egy liszteszsákból varrt ruha – kiegyenesedett. – 1985. június 10? – eltűnődött és csettintett a nyelvével. – Azon gondolkodom, hogy lehet-e az egésznek valami köze Marisolhoz. Olyan hirtelen ment el innen. Sadie letelte a kólásüveget az asztalra. – Kihez? – Kérdezd meg inkább Mr. Koonzot! – javasolta Clara Anne, majd összepréselte ajkait. – Meg fogom kérdezni. Ki az a Marisol? – Nem nekem kell ezt elmondanom. – Már megtetted. Ki az a Marisol? – Az a nevelőnő, akit apád az édesanyád halála után fogadott melléd. – Volt nevelőnőm? – Csak egy pár hónapig. Aztán elment. Egyik nap még itt volt, másnap már nem – Clara Anne összefonta karját a melle alatt. – Körülbelül egy évvel később visszajött, karján egy gyerekkel. Sosem gondoltuk, hogy az a gyerek apádé lenne. – Micsoda? – Sadie felugrott ültéből. Hirtelen olyan izgatott lett, hogy észre sem vette, hogy felugrott. – Milyen gyerek? – Kislány. Legalábbis a takarója rózsaszín volt. Ha jól emlékszem. – Van egy testvérem? – ez őrület... – És csak most hallok róla? – Ha lenne testvéred, apád elmondta volna neked. Sadie megdörzsölte az arcát. Talán igen, talán nem. – És nem gondolod, hogy ha igaz lenne, akkor a városban széltében-hosszában erről pletykálnának? – Clara Anne megcsóválta

255

a fejét, és a karjait megadóan leeresztette. – Még mindig erről szólna a fáma a Vad Prérifarkas étteremben. Ebben van valami. Ha Clive Hollowellnek lett volna egy törvénytelen gyereke, akkor az lett volna az évszázad témája minden asztal mellett! Mostanra már biztosan Sadie fülébe is eljutott volna a hír. – Amikor Marisol felbukkant, csak mi ketten, Carolynn meg én voltunk itt. Mi pedig sosem beszéltünk erről senkinek.

256

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A Road Kill bár nem sokat változott az elmúlt tíz év alatt. Ugyanabból a régi wurlitzerből bömbölt a countryzene, mint annak idején, régi közlekedési táblák és kitömött állattetemek díszítették a falakat, és a divatra adó kuncsaftok kedvükre válogathattak a mahagóni bárpult mögötti kis vitrinben kiállított csörgőkígyóbőr övek és feslett tatubőrből készült táskák közül. A tulaj műkedvelő preparátor volt, és azt beszélték, hogy Velma Patterson, egyem a szívét, megbízta azzal, hogy tömje ki kedvenc kutyusa tetemét, aki nemrég egy cserbenhagyásos állatgázoló áldozata lett. Sadie a bár hátsó részében ült egy asztalnál, épp egy kitömött prérifarkas alatt. Az állat feje felfelé volt fordítva, és így olybá tűnt, hogy némán üvölt a mennyezetre. Vele szemben Deeann ült. Vörös hajzuhatagán megcsillant a lámpák halvány fénye. Kettesben margaritázgattak. A nap folyamán Deeann felhívta Sadie-t, hogy találkozzanak a bárban. Sadie-nek sem kellett kétszer mondani. Nem nagyon volt mivel agyonütnie az idejét, és a fejében rengeteg gondolat kavargott. Aznap reggel még találkozott Mr. Koonzzal, és megtudta, hogy a végrendeletben meg nem nevezett kedvezményezettet az apja huszonnyolc éve támogatja. Apasági nyilatkozat azonban nem volt, sőt, még egy név sem szerepelt a Wells Fargo bank Las Cruces-i számláján. Legalábbis ezt mondta Sadie-nek az apja ügyvédje. Persze Sadie hitt neki. – Mindig megpróbálok kimozdulni, amikor az exem elviszi a srácokat a hétvégére – mondta Deeann, miközben hörpintett egyet az italából. Sadie szívesebben itta jéggel a koktélt, mert így nagyobb esélye volt rá, hogy elkerüli a másnapi macskajajt, és persze nem kellett a

rövidzárlattól sem tartania. Az esti kiruccanásra egy egyszerű, fehér nyári ruhát vett fel egy kék kardigánnal és az elmaradhatatlan cowboycsizmával. Minél többet volt rajta a csizma, annál élénkebben emlékezett, hogy miért is szerette annak idején annyira. Nagyon kényelmes volt, mintha egy második bőrként simult volna a lábára. – Nagyon csendes a ház a fiúk nélkül. Sadie tudott egyet, s mást a csendes házakról. Egyszer, amikor a Parton ikrek hazamentek éjszakára, a ház túlságosan is csendes lett. Olyan csendes, hogy hallotta az apja lovainak neszezését a karámban. Olyan csendes, hogy szívből kívánta, hogy megszólaljon a telefon, amely persze sosem csengett. Várta, hogy csipogjon a készülék, jelezve, hogy üzenete érkezett. De üzenete sem jött. Várta, hogy egyszer csak lefékezzen egy dzsip a ház előtt. Hiába... – Nem nagyon volt alkalmunk, hogy beszélgessünk, mióta meghalt a papád. – Deeann kortyolt egyet az italából. – Hogy birkózol meg a helyzettel? – Azt sem tudom, hol áll a fejem, annyi a tennivaló – Sadie örült annak, hogy sok a dolga, mert így kevesebb ideje maradt azon gondolkodni, hogy elveszítette az édesapját. Meg Vince-t. Bár emlékeztette magát, hogy Vince tulajdonképpen sosem volt az övé, ezért hát nem is veszíthette el. – Elhajtottam valamelyik nap a Gas and Go előtt, és láttam az új cégtáblát. Mikor nyit ki Vince? Aznap reggel, amikor Amarillóba ment, hogy találkozzon az ügyvédekkel, Sadie is látta az új feliratokat, és az épület mellett Vince kocsiját is. Felgyorsult a szívverése, majd hirtelen megállt, és úgy érezte, mindez egyszerre történik. Egy fájdalmas kalapálás, és egy tompa dobbanás. Valahol a szemgolyója mögött érezte a fájdalmat, és minden erejével azon volt, hogy végre meggyűlölje a férfit. – Nem tudom, hogy mikor nyit. – Hát nem jártok? Járni?

258

– Nem, nem vagyunk együtt. Szabadon randizhat azzal, akivel csak akar – ivott egy kortyot, hátha le tudja mosni az itallal a gombócot, amit a torkában érzett. – Nyugodtan randizhatsz vele. Bár valószínűleg, ha erre kerülne sor, figyelmeztetné Deeannt, hogy Vince azonnal lelép, amint elunta magát egy kapcsolatban. Minden bizonnyal akkor, amikor a lánynak élete legrosszabb napja van. Aznap, amikor eltemeti az apját. És arra is figyelmeztetné Deeannt, hogy készüljön fel, hogy a pasas nagynénje egy mélyhűtött Frito pitével érkezik majd a torra. Röviden: a pasas egy seggfej. Deeann megcsóválta a fejét, és összevonta a szemöldökét: – Sosem randizom barátnő exével. Vince jóképű, meg minden, de akkor sem. Az ilyesmi ellentmond a szabályoknak, tudod, a barátnők etikai kódexének. Hát ez az, amiért Sadie kedvelte Deeannt. – Bár – folytatta Deeann, az italát kevergetve –, az igaz, hogy randiztam párszor Jane Young korábbi pasijával – az egyik kezével eltakarta a száját, de mindenki tudja, hogy Jane-nél igazán nagy a merítés, ha érted, mire gondolok. Sadie előrehajolt. Olyan régen nem volt csajos estén, hogy már el is felejtette, mennyire jó az ilyesmi. És, hát igen, a pletykálkodás is. De csak abban az esetben, ha olyasvalakiről volt szó, akit egyébként ki nem állhatott. – Szóval Jane fehérmájú? – kérdezte Sadie. Egyébként semmi kivetnivalót nem talált volna ebben, ha nem Jane-ről lett volna szó. Jane egy rosszindulatú liba volt. – Nos, ahogy a nagyanyám mondaná, Jane-nek nem kell kétszer mondani, hogy ugorjon fejest valaki ágyába – az asztalra tette a kezét. – Különben is, egy ideig Rickyvel, az exemmel is nyomult. Sadie levegő után kapkodott. Deeann és a Young lányok az illemtanodás évek óta barátnők voltak! – Ez nagyon is ellentmond a szabályoknak – állapította meg Sadie. – Azt hiszi, hogy nem tudok róla – Deeann vállat vont, és az ezüstláncával játszadozott. – Ha nem venne tőlem ékszereket, elmagyaráznám neki, hogy merre hány méter.

259

Deeannben a kalmárszellem győzedelmeskedett a barátnők etikai kódexének szigorú előírásai felett. Jó neki. – A régi pasija messze jobban teljesített az ágyban, mint Ricky. Csoda, hogy az a mamlasz képes volt a két gyereket összehozni! Sadie nevetett, és kértek még egy kört. Lassan iszogatta az italát. Időközben a Road Kill megtelt olyan emberekkel, akiket még régről ismert. Elmentek biliárdozni egy kicsit a kocsma hátsó helyiségébe; Sadie Cain Stokes és Cordell Parton ellen játszott, és mindkettejük ellen sikerült kikapnia. Bár jól érezte magát, tizenegykor már azt fontolgatta, hogy hazamegy. Másnap reggelre várta az állatorvost, hogy megvizsgálja Maribellt, és beadja neki az esedékes Pneumabort gyógyszert. Bár Tyrus tökéletesen gondját viselte a lónak, Sadie – már csak az apja kedvéért is – biztos akart lenni benne, hogy minden rendben lesz. A kanca már idős volt, és a mostani lesz az utolsó ellése. Letette a biliárddákót, és kiment a kocsma nagytermébe, hogy megkeresse Deeannt. – Épp téged kerestelek – mondta Deeann a bár közepén. – Itt van Vince. Sadie Deeann kontya felett a férfira nézett. Csak egy pár méter választotta el őket egymástól. A szokásos barna pólót és cargo nadrágot viselte. Amikor meglátta Vince-t, Sadie szíve összeszorult. Tekintete a férfi nyakára, majd az állára, és végül a szemére vándorolt. Találkozott a tekintetük. – Menjünk? – kérdezte Deeann. – Nem. – Sadie, bár éppen menni akart, úgy döntött, hogy marad. Egy akkora városban, mint Lovett, elkerülhetetlen, hogy valamikor egymásba botoljanak. Jobb minél hamarabb túlesni az egészen. Vince elindult felé, és Sadie minden erejét összeszedte, hogy nyugodtan tudjon állni. Ne szaladjon el, de ne is ugorjon a nyakába, és még véletlenül se ölelje át a férfi hatalmas mellkasát. Vince oldalra billentette a fejét, és Sadie szemébe nézett: – Hogy vagy, Sadie? – kérdezte, túlkiabálva a lármát. Hangjának dallama megsimogatta Sadie lelkét. Úgy érezte, meghasad a szíve.

260

– Megvagyok. Vince összefonta a mellkasán a karját. – Maradsz Lovettben? – Úgy áll a helyzet. Na, tessék, Vince cseveg vele. Nem kellene ebbe belemenni, mert félő, hogy a meghasadt szív darabokra hullik. – Ő a barátom, Blake – mondta Vince, és a mellette álló férfira mutatott. – Segít nekem a Gas and Go munkálataiban. Sadie a férfi felé fordult, és azon gondolkodott, hogy lehet, hogy korábban nem vette észre. Egy hatalmas szőke óriás volt. Nyilván a seregből való az ismeretség. – Örülök, hogy megismerhetlek, Blake. Blake elmosolyodott, és kezet rázott Sadie-vel. – Részemről a szerencse, kislány. Vince a hatalmas tenyerét a barátja mellkasára tette. Összevillant a tekintetük, és Blake Deeannhez fordult. – A vörös hajú nők a gyengéim. Hogy hívnak, szépségem? Sadie nagyon igyekezett, nehogy grimaszoljon, de Deeann bedőlt a pasas szövegének. Alig mutatkoztak be egymásnak, és máris a hátsó helyiségbe tartottak nagy egyetértésben, hogy biliárdozzanak egyet. – Kérsz egy italt? Olyan közel álltak egymáshoz, hogy Sadie szíve a mellkasában és a torkában szinte egyszerre dobogott. – Éppen menni készültem. Vince tekintete a lány szájára vándorolt. Úgy, ahogy mindig szokott, amikor Sadie beszélt hozzá. – Elkísérlek. – Nem szükséges. Vince a lány hátára tette a kezét, és Sadie hagyta. Mintha nem lenne nagy dolog. Mintha nem törte volna darabokra a szívét. Mintha nem lett volna elég a puszta érintése ahhoz, hogy Sadie azonnal hozzá akarjon bújni. Mintha nem fájt volna a lelke olyannyira, hogy azon csodálkozott, hogyhogy nem esett össze, és halt meg ott a helyszínen. – Hogy haladnak a dolgok a farmon?

261

Mintha az érintése és a bőre illata nem zavarta volna össze a gondolatait és az érzékszerveit. – Lehet, hogy van egy húgom – tört ki Sadie-ből, amint kiértek a hűvös májusi éjszakába. Nem állt szándékában, hogy bárkinek is beszéljen erről. Főleg Vince-nek nem. Már nem voltak barátok. Nem tartozott Vince-re, hogy mi van Sadie-vel, de a lány elég jól ismerte Vince-t ahhoz, hogy tudja, nem fogja továbbadni, amit hallott. Még csak meg sem kellett kérnie erre. – Micsoda? – Semmi, felejtsd el, nem érdekes – amikor kint voltak, arrébb lépett, és Vince keze lehullott a lány hátáról. – Lehet, hogy nem is igaz, és ha mégis az, akkor sem tudom, hogy hogyan fogjak hozzá, hogy megkeressem. A texasi égbolton csillagok milliói szikráztak, de Vince most nem talált megnyugvást az éjszakában. Nem szállta meg az a béke, ami éjjelente a lelkébe költözött. Nem tudta, hogy Sadie a Road Killben lesz. És azt sem tudta, hogy milyen érzések kerítik majd halalmukba, amikor újra viszontlátják egymást. Nem tudta azt sem, hogy úgy fogja érezni, noha szilárd talajon állt, mintha megnyílna a talpa alatt a föld. Nem tudta, hogy hatalmas tüdeje minden egyes levegővételnél szinte égni fog a fájdalomtól. – Itt a kocsim – mondta Sadie, és balra mutatott. A csizmája alatt csikorgó murva zaja töltötte be a csöndet, és a köztük lévő űrt. Amikor legutóbb viselte ezt a csizmát, Vince-szel szeretkezett, hátát a hűtőnek támasztva. Szinte felolvadtak egymásban, és nem is gondoltak arra, hogy egyszer vége lesz. Nem gondoltak semmi másra, csak arra, hogy milyen jó együtt. – Most már nyugodtan visszamehetsz – tette hozzá a lány. Vince nem tudott visszamenni. Most nem. Megálltak a kocsi vezető felőli részén, és Vince Sadie felé nyúlt. Sadie hátrált egy lépést, és Vince keze megint nem érinthette meg őt. – Soha nem akartalak bántani, Sadie – mondta. A lány a csizmája orrát bámulta. – Tudtam, hogy egyszer majd megunod az egészet, és odébbállsz.

262

– Nem untam meg. – Vince nem követte el azt a hibát, hogy még egyszer Sadie felé nyúljon, így inkább ökölbe szorította a kezét. – Sosem unom meg. Sadie megcsóválta a fejét. A holdfény megvilágította a szőke haját, és az arca egyik oldalát. – Nem számít. – De igen. – Akkor miért viselkedtél velem úgy, mintha nem számítanék? – felnézett, és a szívére tette a kezét. – Mintha egy nagy nulla lennék? Mert a legrosszabb passzban látta. Mert Vince gyűlölte, hogy rémálmai vannak, mint egy kislánynak! És nem akarta, hogy Sadie tudjon minderről. Úgy érezte, soha életében nem volt még ilyen megalázó és kiszolgáltatott helyzetben. – Soha nem gondoltam így. – Mindig tudtam, hogy egyszer továbblépsz majd, tudtam, hogy vége lesz, de mondd, miért kellett összetörnöd a szívem épp azon a napon, amikor eltemettem a papámat? – Sajnálom. – Nem tudtál volna várni? Legalább egy napot? Vince egyáltalán nem akart véget vetni semminek. Bármit megtett volna, hogy meg nem történtté tegye azt az éjszakát. Ébren kellett volna maradnia egész éjjel, és egy pillanatra sem kellett volna lehunynia a szemét. Ébren maradt volna, és nézte volna Sadie-t, miközben a lány az igazak álmát alussza. – Nagyon sajnálom, Sadie. Sadie összevonta a szemöldökét. A hold fénye megtört a homlokán. – Sajnálod? Ha valaki rálép az ember lábára, akkor rendben van, ha azt mondja, hogy sajnálom. Te átgázoltál a szívemen, és ez minden, amit mondani tudsz? Hogy sajnálod? – Igen. – Vince leginkább azt sajnálta, hogy ott áll vele szemben a lány, és nem érintheti meg. Nem mesélheti el neki, hogy haladnak a munkálatok a Gas and Go-ban, és nem hallgathatja meg, hogy mi minden történt Sadie-vel azóta, hogy legutóbb találkoztak.

263

Sadie keze hirtelen megmozdult, még azelőtt, hogy Vince észrevehette volna. Kezét a férfi mellkasára tette, és erősen meglökte Vince-t. – Sajnálod? – olyan mérges volt, hogy a lökés ereje majdnem felborította a férfit. – És nyilván úgy gondolod, hogy ezzel el is van intézve, és minden rendben van. – Nem. – Vince megfogta a lány kezét. – Semmi sincs rendben. – Kezébe fogta a lány arcát, és lehajolt hozzá. – Sosem akartam még úgy semmit, mint azt, hogy az enyém legyél. – Vince – Sadie ajka finoman hozzáért Vince-éhez. A férfi lelke forrongott. Erre nem számított. Megcsókolta a lányt. Olyan mohón csókolta, mintha fel akarta volna falni, és magától is megijedt egy pillanatra; nem tudta, hogy van ilyen. A lelke az ösztönök és a vágyak poklában égett. Mit égett? Lángolt, éppúgy, mint az egész teste. Valami feszítette belülről, és úgy érezte, feltartóztathatatlanul készül kitörni belőle. Sadie felé nyúlt. Meg akarta érinteni, magához húzni, és el nem engedni többé. – Vince! – Sadie ellökte magától és több lépést hátrált. – Hagyd abba! – kiáltotta, és a kézfejét a szája elé kapta. – Nem hagyom, hogy még egyszer ezt tedd velem! Nem akarom, hogy újra megbánts! Vince tüdeje fájt, amikor levegőt vett, sóhajtott egy nagyot, hogy végre újra egyenletesen tudjon lélegezni. – Nem akarlak bántani. – De fogsz – azzal Sadie kinyitotta a Saab ajtaját, de nem ment sehová. Vince-é volt. Vince rá tudta volna venni, hogy meggondolja magát. Vince megragadta az ajtókeretet. – Azt mondtad, hogy szeretsz – és akarta is, hogy szeresse őt. Jobban akarta, mint eddig bármit az életben. – Túl leszek rajta – a hold fényében egy könnycsepp gördült le Sadie arcán. Ennek láttán Vince-be tőrként hasított a fájdalom. Levette a kezét az autóról. – Maradj távol tőlem – folytatta Sadie – adj időt, hogy elmúlhassanak az érzelmeim. Maradj távol, amíg eljön a nap, hogy nem érzek irántad semmit.

264

Sadie nem sírt. Azon a napon sem, amikor meghalt az apja, és akkor sem, amikor eltemette őt. Vince nézte, amint Sadie elhajt, és egyszerre tehetetlennek és üresnek érezte magát. Reményvesztettnek. Épp, mint amikor megpróbálta megmenteni Pete életét. Vince a pokol első bugyrában volt. A fájdalom átsöpört rajta, és szinte kifordult önmagából. Tomboló dühöt érzett. Úgy, mint a Pete halálát követő napokban. Úgy, mint amikor azért küzdött, hogy rendbejöjjön a hallása. Úgy, mint a leszerelése után. Úgy, mint a motorosbandával való összetűzés alkalmával.

265

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Sadie elrendezte a párnákat az ágyán és hátrébb lépett, hogy megszemlélje a művét. Lehet, hogy egy kis lila még jól jönne. Legközelebb, amikor Amarillóban jár, bemegy majd egy lakberendezési boltba. Körülnézett a hálóban, és szomorúsággal vegyes nyugalom árasztotta el. Úgy rendezte be a szobát, ahogy neki tetszett; a fehér hálószoba-garnitúrával, és egy nagy fehér szőnyeggel. Máris otthon érezte magát. Kényelmesen. A kőkandalló felett, a falon még mindig ott lógott az apja kedvenc lováról, Church Hill kapitányról festett kép, és a szülei esküvői fotója is a párkányon maradt. Minden mást felvitt a padlásra. Mindent, kivéve az ezüstfésűt és -kefét, amelyet az édesanyja az apjától kapott a nászéjszakájukon. Egy fiókban, az apja holmija közt találta ezeket, és egy régi zsinórnyakkendőt is. Úgy döntött, hogy a saját fésülködőasztalán fogja őket tartani díszként. Az állatorvos már elment. Megvizsgálta Maribellt. Tyrus segítségével elvégeztek egy ultrahangos vizsgálatot, hogy lássák a magzatot. Maribell egy kis csődörrel volt várandós, és úgy számították, a szülés a jövő év őszére várható. Valahol a mennyben Sadie apja valószínűleg örömtáncot lejtett, minden bizonnyal a felesége társaságában. Sadie kiment a szobából a hallba, ahol a családi portrék függtek – még mindig nem döntötte el, mihez is kezdjen a képekkel. Lement a lépcsőn az apja dolgozószobájába, és leült a fából és bőrből készült nagy íróasztalhoz, amelyről eldöntötte, hogy nem fogja megtartani. A régi Navajo szék kényelmes volt, ezért arra gondolt, azt megtartja. Kinyitotta a laptopját, és beírta a keresőbe, hogy „eltűnt rokonok felkutatása”. Kellett találnia magának valami elfoglaltságot, hogy

elterelje a figyelmét a magányról, hiszen többé nem hívhatta fel Vince-t, nem kérhette, hogy mentse meg. Egy régen eltűnt testvér után nyomozni – ha egyáltalán tényleg a testvére – épp megfelelő elfoglaltságnak tűnt. Ha Sadie egész életében mit sem tudott a testvéréről, vajon a húga mennyit tudhat róla? És ha tényleg van egy húga, vajon milyen lehet? Őt keresni olyan volt, mint a vakrepülés. Sadie-nek fogalma sem volt arról, hogy merre induljon el, hiába tudta az anya nevét, a születési időt, és a kórházat, ahol a lány született – ezeket az adatokat nyomozta ki a meglévő bankszámlaszám alapján. Itt azonban megfeneklett a kutatás, nem tudta, hogyan tovább. Ötlete sem volt, hogy kihez fordulhatna, ki lenne elég megbízható ahhoz, hogy ne derüljön ki a titok. Sadie nem szerette volna, ha bármi kiszivárog az üggyel kapcsolatban. Legalábbis egyelőre nem. Az egyetlen ember, akivel erről beszélt, Vince volt, és ráadásul teljesen véletlenül szaladt ki a száján. Felnézett a képernyőről. Nehéz volt újra találkozni Vince-szel. Elég volt ránéznie a férfira, és máris érezte azt a furcsa, sajgó fájdalmat. Vince csókjában több szenvedélyt és vágyat érzett, mint eddig bármikor, sőt többet, mint az összes addigi csókban együttvéve. Valószínűleg nem talált magának még senkit, aki betölthette volna Sadie szerepét... Mégis, olyan szívesen viszonozta volna a csókot! Minden vágya az volt, hogy érezze a férfi érintését, hazamenjen vele, és szeretkezzenek. Vince azt mondta, akarja őt. Ez viszont nem jelenti azt, hogy szereti is. Nem szerette. Sadie-nek pedig már elege volt abból, hogy olyan férfiakra vesztegesse az idejét, akik képtelenek a mély érzelmekre. Tudta, hogy megérdemli, hogy szeresse valaki! Az apja halála kapcsán megértette, hogy nem érdemes lélegzet-visszafojtva várnia az érzelemnyilvánítást olyasvalakitől, aki saját bevallása szerint képtelen rá. Egész egyszerűen el kell fogadnia a tényt, hogy vannak olyan emberek, akiknek nincsenek mély érzéseik. Csengettek. Sadie arra számított, hogy Clara Anne majd ajtót nyit, de amikor újra megszólalt a csengő, felállt, és odament az ajtóhoz. Kinyitotta az egyik ajtószárnyat. Vince állt a hatalmas, Welcome feliratú lábtörlőn. Nem a szokásos öltözéke volt rajta; se cargo

267

nadrág, se póló. Fehér frakkinget viselt, és khakiszínű szövet nadrágot, épp, mint Tally esküvőjén. Csak a nyakkendő hiányzott. Hatalmas termete erőt sugárzott, és olyan jól nézett ki, hogy Sadie gyomra összeszorult. Vince a lányra nézett. Szikrázóan zöld szeme csak úgy ragyogott, és Sadie azt érezte, szinte felfalja őt a tekintetével. – Sadie – mindössze ennyit mondott. Hosszú perceknek tűnő pillanatok múlva Sadie megkérdezte: – Miért jöttél ide? – Hoztam neked egy nevet. – Milyen nevet? – Egy olyan ember, aki ki tudja nyomozni, hogy van-e testvéred – átnyújtotta Sadie-nek a félbehajtott papírlapot. – Épp annyit fog csinálni, amennyit kérsz tőle. – Köszönöm – elvette a papírt, és farmerjának hátsó zsebébe tette. – Ezért nem kellett volna ideautóznod. Elküldhetted volna SMS-ben is. – Van még valami. – Micsoda? – Engedj be – megköszörülte a torkát. – Kérlek. Még valami? Honnan tudhatna többet, amikor Sadie semmi más információt nem adott neki? Arrébb lépett, és Vince bement mellette az előtérbe. Sadie megfordult és nekitámaszkodott a csukott ajtónak. – Tegnap este, miután elmentél, úgy éreztem, hogy szét kell rúgnom valakinek a seggét. Pokolian éreztem magam. Azt akartam, hogy más is legalább annyira szenvedjen, mint én. Tudod, a régi beidegződések... Sadie ránézett Vince kezére, majd a férfi arcára emelte a tekintetét. Nem látott sem horzsolást, sem egyéb sérülést. – De végül nem tetted. Vince nemet intett, és egy félmosoly jelent meg a szája szegletében: – Ha monoklival jelennék meg a húgom esküvőjén, biztosan fenékbe billentene – szünetet tartott, és eltűnt a mosoly az arcáról. – Leginkább azonban azért nem tettem, mert nem akarom, hogy azt hidd, olyan pasas vagyok, aki képtelen kontrollálni magát.

268

Életemben először tényleg érdekel, hogy mit gondol rólam egy nő. Hogy te mit gondolsz rólam. Ez nagyon-nagyon fontos nekem. Sadie szíve összeszorult és megpróbálta rákényszeríteni magát, hogy ne úgy értelmezze a férfi szavait, ahogy szeretné, hanem azt hallja, ami ténylegesen elhangzott. Attól, hogy valakinek számít, mit gondol róla a másik, még nem szerelmes az illető. – Tegnap éjjel, amikor megláttalak, arra gondoltam, hogy ott kellene folytatnunk, ahol abbahagytuk. – Ez lehetetlen. – Tudom. Nem állt szándékomban továbblépni annál, hogy egyéjszakás kaland legyünk egymás számára. – Tudom – Sadie maga elé meredt, és a padlóra szegezte a tekintetét. Ő is csak azt szerette volna, ha kölcsönösen előnyös barátságban maradnak. De a barátságból szerelem lett. – De aztán az egy éjszakából kettő lett, a kettőből három, aztán egy hét, majd két hét, és végül két hónap. Sosem voltam ennyi ideig együtt senkivel. Sadie felnézett a padlóról: – Akkor most ájuljak el attól, hogy ilyen sok időbe telt, míg végre eluntad magad? – Mondtam neked tegnap, hogy unalomról szó sem volt. Nem akartam, hogy vége legyen. – Akkor miért lett vége? Vince keresztbe fonta a karját a mellkasán: – Azért, mert láttál abban az állapotban akkor este. Soha nem akartam, hogy így láss. A haditengerészet orvosán kívül senki sem tudott a rémálmaimról, és nem is akartam senkivel erről beszélni. Különösen nem veled – megrázta a fejét. – Veled soha. Sadie ellökte magát az ajtótól: – Miért nem? – Mert férfi vagyok – vállat vont, és leengedte maga mellé a karjait. – Mert az a dolgom, hogy mindennel meg tudjak küzdeni. Mert SEAL-osztagos vagyok. Mert harcos vagyok, és egy igazi harcos nem szenvedhet poszttraumatikus depresszióban. Mert nem hagyhatom, hogy egy csacska álom megijesszen.

269

– Ez nem egy csacska álom. Vince elnézett Sadie válla felett, és egy vázát szemlélt, amelyben a Clara Anne által a kertben szedett sárga rózsák pompáztak. Kinyitotta a száját, majd megint becsukta. – Mennyi ideje háborgatnak ezek az álmok? – Amióta Pete meghalt. Körülbelül hat éve. – A bajtársad, Pete Wilson? – Igen. – Mi történt vele? Vince Sadie-re nézett, de a lány úgy érezte, hogy Vince valami mást lát abban a pillanatban, nem őt. Valami olyasmit, ami rajta kívül mindenki számára láthatatlan. És éppen, mint legutóbb, amikor Vince így nézett, Sadie megtört szíve ismét darabokra hullott. – Nekem kellett volna meghalnom akkor, nem neki. Sarokba szorítottak bennünket. Hatalmas tűz alá vettek, mindenhol csak úgy süvítettek a golyók, fákról, sziklákról csapódtak vissza. Pete megkattant. Átkozódott, az egyik kezével lőtt mindenre, ami csak élt és mozgott, a másikkal pedig rádión próbált légi erősítést kérni. Be voltunk kerítve. Valahol alattunk a haditengerészet alakulatai tűz alá vették a tálibokat. Rengetegen voltak! Száz és száz tálib harcos mindenütt! Semmi esélyünk nem volt, hogy ép bőrrel lejussunk arról az átkozott hegyről. Hemzsegtek a terroristák a környéken, így semmi mást nem tehettünk, mint hogy újabb és újabb tárakat toltunk a fegyverünkbe, és abban reménykedtünk, hogy a légitámadás minél hamarabb megindul, és élve megússzuk az egészet. Sadie olthatatlan vágyat érzett, hogy megsimogassa Vince arcát, és a szemébe nézzen. De mégis ellenállt a kísértésnek. Szívből szerette a férfit, de képtelen volt megérinteni. – Örülök, hogy nem haltál meg. Vince elfordult egy kicsit. – Pete három golyót kapott, egyet a lábába, kettőt a mellébe. Engem nem lőttek meg. Legalábbis a tálibok nem. A harci repülők és támadóhelikopterek hatalmas zajjal érkeztek, és lőttek mindenre a hegyekben, ami csak mozgott, egész addig, amíg minden tálibot el

270

nem pusztítottak. Amikor az erősítés betört délről, Pete már halott volt. Én megsüketültem, és epét hánytam, de életben maradtam. Sadie kinyújtotta a kezét: – Várj csak! Te nem hallasz jól? – A légitámadás miatti sokktól átmenetileg megsüketültem – mondta Vince vállat rándítva, mintha csak egy kis semmiségről lenne szó. – Később visszanyertem a hallásomat, és csak a bal fülemet érte maradandó károsodás. Hatvan százalékban nem hallok arra a fülemre. Szóval ezért nézte Sadie száját, amikor a lány beszélt hozzá. Ő pedig azt hitte, mindössze arról van szó, hogy Vince szerette nézni, amikor beszél. – Még senkinek nem meséltem Pete-ről. Sadie, te láttál akkor, amikor romjaimban voltam, és azt akartam, hogy tudd az egésznek az okát. Tudd, hogy miért viselkedtem olyan szánalmasan, és miért kuporogtam ott az előszoba sarkában, mint egy sebesült állat. Azért jöttem el ma hozzád, hogy megmagyarázzam a másnapi viselkedésemet. Nem tartozott magyarázattal. – Nem voltál szánalmas. – Egy nőnek biztonságban kell éreznie magát a férfi mellett, nem pedig azt látnia, hogy egy sarokban remeg, mint a nyárfalevél, és árnyékokkal üvöltözik. – Mindig biztonságban éreztem magam melletted. Még azon az éjszakán is. Vince megrázta a fejét. – A férfinak az a dolga, hogy vigyázzon a nőre. Nem pedig fordítva. Láttál a legrosszabb állapotomban, és nagyon sajnálom, hogy mindezt át kellett élned. Sok minden mást is sajnálok, különösen azt, ahogy akkor este hazavittelek, és magadra hagytalak. Valahogy azt reméltem, hogy így elfelejted mindazt, ami akkor este történt. – Emiatt jöttél el ide?

271

Vince nyilván tudja, hogy Sadie nem pletykás. Jó, néha, amikor Jane szabados életviteléről van szó, akkor egy kicsit azért vele is elszalad a ló, de alapvetően nem vájkál mások életében. – Soha nem fogok erről senkivel beszélni – mondta. Mint ahogy arról sem, hogy hogyan ért haza aznap este, és milyen érzés volt, amikor Vince faképnél hagyta a küszöbön. – Nem félek attól, hogy bárkinek is elmondanád. És nem csak emiatt jöttem. Van még valami, amit mondani szeretnék. Még valami? Sadie nem tudta, hogy mennyit bír még, mielőtt végleg kiborul. Mint előző este, amikor végig hazáig bömbölt a kocsiban. Hálás volt a sorsnak, hogy senki nem látta akkor. – Bocsánatot szeretnék kérni, amiért megríkattalak tegnap este. Basszus. Tök sötét volt, és egyetlen csepp könnyet hullatott. Bárcsak ne látta volna! Bárcsak vissza tudta volna tartani! – Nem akarom, hogy valaha is sírnod kelljen miattam. Ha ez így van, akkor a legjobb lenne, ha most szépen elmenne innen, és időt hagyna Sadie-nek, hogy összeszedje magát, és meggyógyítsa a sajgó szívét. Sadie hátrébb lépett és a kilincsért nyúlt. Valahol a szeme mögött érezte azt a szúró és égő fájdalmat. Tudta, hogy ha Vince nem megy el végre, akkor megint látni fogja, hogy sír. – Ez minden? – kérdezte. – Van még egy dolog, ami miatt idejöttem. Sadie a férfi ingének harmadik gombját nézte. – Mi lenne az? – nem tudta, mit mondhatnának egymásnak az istenhozzádon kívül. Vince vett egy mély levegőt és így szólt: – Szeretlek. Sadie a férfi szemébe nézett: – Tessék? – suttogta. – Harminchat éves vagyok, és életemben először vagyok szerelmes. Nem tudom, ez mit árul el rólam. Lehet, hogy azt, hogy egész életemben rád vártam. Sadie kinyitotta a száját, és levegőért kapkodott. Úgy érezte, hogy szédül, és mindjárt elájul.

272

– Vince, most azt mondtad, hogy szeretsz? – Igen, és rendesen be is vagyok gyulladva ettől – nyelt egy nagyot. – Kérlek, nehogy megköszönd! Sadie az ajkába harapott, nehogy elmosolyodjon, és remélte, hogy nem fog reszketni sem. – Komolyan gondoltad, amikor azt mondtad, szeretsz? – kérdezte a férfi. Sadie bólintott. – Szeretlek, Vince. Először azt gondoltam, hogy ez amolyan kölcsönösen előnyös barátság lesz köztünk. Aztán tényleg a barátom lettél, és hoztál nekem Cheetost, meg cukormentes kólát. Aztán... aztán beléd szerettem. – A Cheetos volt az oka? – Vince összevonta a szemöldökét. – Ennyi az egész? Nem, ennél sokkal több. – Megmentettél, Vince Haven – tett egy lépést a férfi felé, és hátrahajtotta a fejét, hogy a szemébe nézhessen. Bármikor is szüksége volt Vince-re, a férfi ott volt mellette, ott volt vele, ott volt neki. – Ígérem, ezután is mindig megmentelek majd. – És én is megmentelek téged. Vince arcán megjelent egy félmosoly: – Mitől? – Magadtól. Attól, hogy a harminchetedik szülinapodat nélkülem kelljen ünnepelned. Vince a kezébe fogta Sadie arcát. – Szeretlek, Mercedes Jo Hollowell. Egyetlen napot sem akarok nélküled élni – végigsimított hüvelykujjával a lány arcán, megérintve az ajkát is. – Tudod, az a seggfej, Sam Leclaire mondott valamit. Valamit arról, hogy nem az a lényeg, hogy hol lakik az ember, hanem az, hogy kivel – megcsókolta a lányt, és a szájába suttogta: – Te jó ég, hogy én mennyire utálom, ha igaza van annak a majomnak! Sadie elnevette magát, és megfogta Vince kezét. Néha az a bizonyos horgony nem egy hely, hanem egy személy. A farm volt az otthona. Vince volt a horgonya.

273

– Menjünk. – Hová? – Valahová, ahol kettesben lehetünk, és megmenthetsz a szűk farmerom börtönéből, én pedig kiszabadíthatlak a nadrágod fogságából. – Hű, a mindenit!

274