ESZMECSERE
Finn-ugor vagy török-tatár? A fenti cím alatt a Híd II. évf. 1. számában Szentgyörgyi László, nem teljesen indokolt, egyoldalú, m e g g y ő z ő d é s e m szerint t é v e s tanulmányt közölt. Ü g y érzem k ö t e l e s s é g e m a Híddal é s olvasóival szemben „az é r e m másik oldalát" is megvilágítani, hogy maguk győződjenek meg róla, mennyiben indokolt a magyaroknak a török-tatároktól v a l ó származtatása. A fajrokonítások lidércfénye könnyen pos ványba csalja a tudományok ingoványos utain nem teljesen jártas kalandozót, aki aztán elmerülve nem látja a legkézenfekvőbb igazságokat sem, hanem teli tüdővel fújja a t é v e d é s e k b e n gazdag jól betanult nótáját. Mert pl. óriási t é v e d é s azt hinni, hogy „az összehasonlító nyelvtudomány magának akarja kisajátítani hovatar tozásunk megállapítását". A tény csak az, hogy faji hovatartozá sunk kérdésére nyelvészeti úton is adható válasz s az csak ter mészetes, hogy ezen válaszát a n y e l v é s z e t a nyelvi jelenségek átütő erejű tényeire alapítja, m é g akkor is, ha ezekkel ellentmon dani látszanak különböző szláv, görög, német, perzsa-arab írók „egykorúnak" vélt feljegyzései. A z idegen nemzetek tudós-íeljegyzéseinek értékét kellően megvilágítja az a tény, hogy e sorok írója 1930-ban, tehát a X X . században a rádió, gőzgép é s a zepelinek korában a lipcsei egyetemi könyvtár polcain szláv k ö n y v e k k ö z é sorozva találta meg a magyar k ö n y v e k e t s ugyan akkor a párisi Sorbonn könyvtárosa ugyancsak a magyar könyveket ger mán cím alatt helyezte el. V é l e m é n y e m szerint, ha ilyesmi ma is előfordulhat, mennyire könnyebben tévedhetett az ezer vagy pláne kétezer é v előtti krónikás akkor, amikor a világtörténelem szín padán megjelenő népünket „tá>#"-nak vagy másnak nevezte el. Nyegle érv ilyesmire hivatkozva törökíteni a magyart. Hasonló t é v e d é s olvasható a Híd, I. évf. 6. szárnában, ahol Dónáth György őseink istentiszteleteiről írva, így fejezi be cikkét: „az állítólagos finnugor-magyar rokonsága, éppen ez a pogány kultusz tette figyelmessé a tudósokat". T é v e d é s ! Herberstein már Megjegyzés: Mivel a fonetikailag pontos átirás nyomdatechnikai o k o k b ó l lehe tetlen volt, elhagyom a hangtani bizonyításokat. A vogul szavakat is, ahol lehetett teljesen mellőztem s csak itt-ott k ö z ö l t e m néhányat durva átírásban.
1556-ban említi a magyar-finnugor rokonságot. Fogel Márton ham burgi polyhistor 1669-ben már s z ó e g y e z t e t é s e k e t é s nyelvszerke zeti párhuzamokat is mutatott. Straklenberg 1730-ban, a magyarok közül Sajnovics János 1770 é s Gyarmathy Sámuel 1799-ben latin, nyelven k ö n y v e k e t írtak e kérdésről. Ezzel szemben a- pogánykultusszal aránylag sokkal k é s ő b b e n kezdtek foglalkozni é s csak a modern tudomány emelte történelmi disciplinává. A továbbiakban elmellőzöm mások írásainak helyreigazítását é s inkább a ma nyelvészeti felfogását ismertetem. Ezzel akarok rámutatni arra, hogy miért ragaszkodik a n y e l v é s z e t a fug. {rokon sághoz. Még jóval a történelem előtti korban, az ö s s z e s ma ismert fug. nyelvet b e s z é l ő népek egy ő s fug. népet alkottak, melyből k. b. K r . e. a harmadik é v e z r e d k ö z e p é n kivált a magyar, vogul é s osztják nép, akiket k ö z ö s néven ugoroknak nevezünk. A z ugorok a továbbiakban ismét két csopotra szakadtak; az egyik csoportban a magyar kezdte meg önálló történelmi életét, a másik az obi ugo rok csoportja, mely csak sokkal k é s ő b b e n vált szét a vogul é s osztják népekre. A finn-ugorság másik ágából e l ő s z ö r a zűrjének é s votjákok váltak ki, majd követték őket a cseremiszek é s mordvinok. A meg maradt rész, a kelettengeri finnek, úgyszólván a szemünk láttára hullottak szét a ma ismert kilenc törzsre: Szuomi, karjalai, aunuszi, vepsz, vót, észt, lív, lúd és ingriaL Csupán n y e l v é b e n számítjuk fug.nak a lappot, mert antropológiailag nem tartozik a finn-ugor sághoz. A finn-ugor nyelvek maguk is egy nagyobb nyelvcsalád tag jai t. i. bele tartoznak az ural-altáji nyelv-családba. Ahova tartozik m é g a szamojéd é s újabb, bár m é g teljesen be nem bizonyított, de napról-napra jobban megerősített elmélet szerint a török-tatár, mon gol, mandzsu-tunguz, sőt egyesek szerint m é g a japán is. A magyar nyelv fug. rokonságát ezzel bebizonyítottnak vette é s el is fogadta a tudós világ. Mivel azonban a honfoglaló ma gyarság lovas-harcos kultúrája merőben különbözik a többi fug. nép halászó é s v a d á s z ó életmódjától, ellenben meglepő hasonlósá got mutat,mindazon török-tatár népek kultúrájával, melyek a tör ténelem folyamán ismertekké váltak, az az őstörténeti v é l e m é n y alakult ki, hogy a magyarok őseit a fug. fajú é s nyelvű előmagyarokat meghódította K r . u. az első századokban egy nyugati török nép s ez tette aztán a halászó, vadászó, gyalogos előmagyart lovon nyilazó, viaskodó haddá é s banomnevelő, gyümölcstermelő kezdetlegesen földet is művelő gazdagabb néppé. E z t vallja nagy történelmében Hóman Bálint is. Vannak azonban olyan v é l e m é n y e k is, hogy a mai magyar nép úgy keletkezett, hogy az előbb emlí tett török nép átvette a meghódított magyar nép nyelvét, anélkül, hogy előbbeni faji jellegét elvesztette volna. (v. ö. Szentgyörgyi cikkét a Híd, II. évf. 1. sz.) Ezen k é t v é l e m é n y között m é g egy e g é s z sereg, ezektől csak árnyalatokban különböző v é l e m é n y van„
melyeknek ismertetésétől el kell tekintenem. A fontos az, hogy ezek a v é l e m é n y e k végig abban csúcsosodnak ki, hogy az e l s ő török-magyar érintkezések során a török volt a hódító é s a ma gyar a hódított, aki nem csak a mesterségekben, hanem politikai lag is, nemzetalkotó öntudat dolgában is, m é l y e n a török nyelvű elem alatt állott. Mivel ezen őstörténeti v é l e m é n y e k kialakításánál történészeink sem írott vagy más megbízható kútfőkre nem tá maszkodhattak, igazolásukra a magyar nyelv legrégibb ú g y n e v e z e t t bolgár-török jövevény szavaira hivatkoznak, (v. ö. Hóman-Szekfű magyar történelme I. k ö t e t : Őstörténet című fejezet.) Ebből látszik, hogy ha a magyarság török hatás előtti műveltségére kíván vilá got vetni, akkor a történetíró is a nyelvtudományhoz fordul. Szem előtt tartva a nyelvtudomány illetékességének ilyen módon való* megállapítását M é s z ö l y Gedeon, a „Népünk é s nyelvünk" II. évf.ban (külön lenyomatként is) válaszol a történetíróknak: „Mióta lovas nép a magyar?" címen. A továbbiakban az e g é s z vitát M é s z ö l y szájába adom. í g y Szentgyörgyi é s k ö z t e m támadt vita e g é s z más távlatokba kerül, mely által kizárom, hogy valaki sze m é l y e s élt lásson e tanulmányban. A történetírók szerint a ló ismeretét é s a lóval való bánás módot a töröktől tanulták eleink. Nyelvünkből igazolható, hogy visszanyúlik a török hatás előtti ú. n. ugor korba. Műveltségünk egyik legjellegzetesebb vonása volt a lóval való foglalkozás é s a lóhoz való ragaszkodás. Ha tehát betudjuk bizonyítani a történet írókkal ellentétben igazunkat nagyon megingattuk azt az alapot, amelyre építettek. Bizonyítás: A ló nem török szó, de k ö z ö s szava a vogul, osztják ésmagyarnak. A csikó szót, mely az ismereten kívül a ló n e v e l é s é t is feltételezi Hóman a csavas tiha szóból származtatja. E z a szár maztatás úgy hangtani mint nyelvtörténeti szempontból tarthatatlan. Hangtanilag azért, mert minden török s z ó k e z d ő / a magyarban is megmaradt /-nek, pl. tiló, tinó, tanu. Nyelvtörténetileg pedig azért lehetetlen, mert a csikó s z ó alig 3—4 s z á z é v e s s csak a XVIII. sz. k ö z e p e táján lett általánossá. A legtöbb nyelvben ugyanis az állat nevek nagyrésze aránylag új é s állat-hívogató-hangutánzó szavakból képződött. A régi magyarok pl. tikfiat vagy tyúkfiat et tek, mert a csirke szavunk a csír-csír hívogató szóból lett -ke ki csinyítő képzővel. A csikót némely vidéken csih-csih vagy csid-csid szavakkal szólongatják s ebből képződött -kó b e c é z ő k é p z ő v e l a mai csikói N y e l v e m l é k e i n k széltében-hosszában a csikó fogalmat gyérmekló-пак jelzik. Világos tehát, hogy a gyermekló eredetét kell ku tatnunk é s nem a csikóét. Ü g y a vogulban, mint az oszt jakban a magy. gyermek s z ó gyer részének pontos hangtani megfelelője 'csikót' jelent, míg ugyan ez m-vel tovább k é p e z v e 'gyermeket' (das Kind, dete) jelent. A két jelentés kapcsolata világos. Gondoljunk csak arra, hogy a süldő eredetileg csak 'malacot' jelentett, de ma beszélünk süldő
lányról, fiúról stb. A kölyök eleinte csak a kutya kölykét jelentette, ma azonban, ha nem tesszük oda a kutya szót is, mindenki csak fiúra gondol. A kamaszt ma csak ember fiára értjük, pedig erede tileg' magas növésű, nagycsontú kutyát jelentett. A hölgy s z ó első jelentése 'menyét' volt. De hányan nevezik embertársukat barom nak, szamárnak, libának vagy galambnak. A példákat lehetne foly tatni a végtelenségig. A vogul apa k e d v e s k e d é s b ő l adta a lova fiának nevét a saját fiára. Ezen kívül m é g egy szava van a vogulnak a 'csikó' fogalom kifejezésére, mely a magyar nyelvjárás ból is kimutatható. Valahol a Tiszahát egyik ódon nyelvű vidékén a csikót még ma is lófió-пак nevezik, ami pontosan megfelel a vogul /u-p/8~'-nek ( 8 ' guturális zöngés spiráns hang). Mindezek ből kétségtelenül következik, hogy nemcsak, hogy nem szorultunk török szóra a csikó e l n e v e z é s e végett, hanem már az előmagyar korban két szavunk is volt rá, gyermek-(ló) é s lófi-(ú). Ülni a magyarok régente csak székbe ültek pihenni, A lóra ülés fogalmára speciális magyar kifejezésünk volt. Zsigmond király katonái még úgy ellettek a lóra. (V. ö. Döbrentei Codex.) (Ez nem azonos a mai elleni igénkkel.) S ennek a lóra elleni kifejezésnek is van pontos megfelelője a vogulban. A ló életkorát még ma is szokás úgy jelölni másodfű-ló, har madfű-ló; a vogul szintén kit pum luv, huren pum luv (goromba, fonetikai pontosság nélküli átírás.) A szerkezetbeli és jelentésbeli e g y e z é s a magyar két fű ló, három fű fó-val itt annyira világos, hogy minden bizonyítás felesleges. Régi szép magyar e l n e v e z é s a príma lóra a fő ló. Ezt mi jóllehet nagy lótartó nép vagyunk már elfelejtettük, de s z e g é n y vogulok, akiknél ma már csoda számba megy a ló, meséikben m é g ma is fő /ó-ról álmodoznak. E z azt mutatja, hogy értettek a lóhoz, mert megkülönböztették a jó é s rossz lovat. Ugor kori szavunk m é g : a nyereg, ostor, fék és kengyel is. Fordítsuk most figyelmünket a török jövevény szavainkra, ugyan melyek vonatkoznak háziállatainkra é s tenyésztésükre. Ne hozhassák fel, hogy egyoldalúak vagyunk. í m e : bika, ökör, tulok, Unó, üsző, borjú, barom, kos, ürü, toklyó, gyapjú, disznó, ártány, kan, serte, kecske, kecske-olló, teve, tyúk, sajt, túró, író, karám, ól, de egyet len egy sincs, ajnely lóra vagy lóval való bánásmódra vonatkozna. Nincs okunk tehát azt következtetni török j ö v e v é n y szavainkból, hogy ők tették a magyarokat lovas néppé. Ellenkezőleg, ha az előmagyar a maga nyelvén nevezte a lovat annak csikaját a nyer gét, életkorát s még minőségbeli osztályozására is eredeti k ö z ö s ugor szava volt, akkor bizonyára lovon ülő é s járó nép fia volt. A jámbor szarvasmarha, disznó, kecske s z ó átvétele ezt nem c á folhatja meg. De menjünk egy lépéssel tovább, vájjon bizonyítja e a tör. jövevény szavaink jellege azt, hogy a törökség hódítója volt az őseinknek. Vonjunk csak párhuzamot a honfoglalás utáni szláv j ö v e v é n y szavainkkal. Szlávoktól vettük a: kanca, kabala, zabla, -
abrak, marha, csorda, szamár, jászol, birka, esztrenga, kakas, jérce, galamb, gerlice szavakat. Amint látjuk még lóra vonatkozó szót is, de vájjon meri e valaki ebből azt olvasni ki, hogy Árpádot Szvatopluk tanította lovagolni avagy Bors vitézeit Zobor verte meg? — A törököktől kaptuk a: buza, árpa, tarló, kepe, boglya, szór, őröl szavunkat, de hiszen éppen úgy a.szlávtól a: gabona, rozs, zab, kalász, szalma, ugar, parlag, barázda, kazal, asztag, petrence, garmada, molnár szavakat. Ha ebből nem hiszik, hogy a szláv volt a gazda é s a magyar a szolga, mért hiszik a hasonló török átvételekből azt, hogy a török volt a gazda é s a magyar a szolga. Törököktől vettük a: sarló, eke, tengely szavakat, de a szlávoktól a: kasza, ka pál, gereblye, villa, csép, lapát, iga, járom szavakat. H a ezeket a szavakat eltanulták a magyar gazdák az itt lakó szlávoktól, miért bizonyítanának a hasonló tárgykörű szavak a mellett, hogy a t ö rök földesúrtól a magyar szolgák tanulták el? Török a: gyümölcs, alma, körte. Szláv a: barack, dinnye, cseresznye, szilva. Ezek a sza vak nem bizonyítják, hogy a szlávok a magyarokkal kapáltatták a földet, miért bizonyítaná az a néhány török s z ó , hogy igenis a török volt az úr s a magyar csak a szolga? Talán mert a hon foglaló magyarok előkelői között sok a török n é v ? Nem több, mint a keresztény szláv n é v az Árpádok korában! A mi régi tö rök jövevény szavaink tökéletesen olyan tárgykörökből vannak, mint a régi szláv j ö v e v é n y szavaink. Miért kell tehát a török jövevényszavainkból azt kiolvasni, hogy egy büszke török lovas nép meghódította a gyalog bujkáló, halászó-vadászó „halzsíros" előmagyart, aztán parancsszóval, kultúrfölénnyel nemcsak kondást, gulyást é s juhászt, hanem csikóst sőt huszárt is faragott belőle. Történetíróink azt is felhozzák, hogy az osztják és vogul nép m e s é k b e n a ló nem az ember háziállata, hanem valami csodálatos szárnyas-lábú szép állat. H a az öreg vogul elmereng a multak d i c s ő s é g é n é s szárnyas fő-lovakról m e s é l az érthető. Öreg magyar parasztok meséi is csodálatos táltosokról é s nem mandrillmajmokról vagy kengurukról szólnak. A mi parasztunk világát családja, lova, földje szeretete tölti ki. A szeretet pedig szárnyakkal gazda gítja az előttünk kedves lényt. Gyorsan hevülő emberek hányszor mondják nőismerősüknek, hogy angyal, pedig . . . a nőknek sincs szárnyuk. Térjünk azonban vissza az ugorokra. Ugor s z ó a tegez, míg a nyil, íj, ideg, lő finn-ugor szó. Ezek, valamint a már előbb felsorolt é s más csupa török hatás előtti szavakkal M é s z ö l y a k ö v e t k e z ő jelenetet kelti é l e t r e : „A jó izmos ifjú a mezőről nem gyermeklovat vezet elő, hanem serény harmadfű lovat, főlovat; féket von fejébe, nyerget tesz hátára, kengyelbe hág, lóra ellik; oldalán tegez, benne tollas nyilak, kezében íj, idege pattan, ha lő vele; úgy megy a hadba". Íme büszkén bontakozik ki az ugorkor k ö d é b ő l az örök ma gyar lovas vitéz képe. A z é a lovas vitézé, aki vérét hullatva küz dötte végig az évezredeket. Ha találkozott a törökkel két lovas
n é p találkozott, ha vívott vele két lovas nép vívott, ha egyesült vele két lovas n é p egyesült, mint két egyenrangú fél. E z a finn ugor vagy török-tatár kérdésre adható nyelvészeti válasz veleje. A k i pedig mindezek ellenére hiszi, hogy az első török-magyar érintkezés idejében a török volt az úr, a magyar csak úri szolga, á m higyje, de a magyar nyelvre, a magyar szókincsre é s a ma gyar nyelvtudományra ne hivatkozzék t ö b b é ! A magyar nyelv, ez a zengő-bongó hárfa, melynek ezüst húrjai tudnak sírni, nevetni, zokogni-kacagni, lágyan é d e s bús me lódiákat suttogni, de tudnak ha kell mennydörögve, sistergő villá mokat is szórni, ez a hárfa nem bizonyít mellettük. Leborulok a nyelv e géniusszá előtt, mely éltető nemtője, kísérője volt fajtánk finn-ugor é s ugor ködökből v e z e t ő , é v e z r e d e k r e terjedő viszontag s á g o s bolyongásainak, hiszek neki s remélem, hogy kísérőnk ma rad a jövő m é g k ö d ö s e b b é v e z r e d e i b e n is. Bogárdi József
A Földközi tengeren
2
Két órás déli irányban tett hajóúttal átjutottunk Afrikába. E z az állómásunk Centa a spanyol Marokkó fővárosa. K . b. száz ezer lelket számlál, lakósága nagyon kevert. Amint hajónk kiköt, elözönlik a partot a festői humuszokba, turbánokba, fezekbe é s papucsokba bujtatott benszülöttek. Arab é s kabil keverék lehetnek. Nagy hanggal csinálják árúiknak a reklámot. Tarka k é z i s z ö v é s ű teritőket, selymeket, párnákat é s apró c s e c s e b e c s é k e t árulnak. A z árak elég magasak. A z egyik egy gyönyörű párnáért kétszáz pezettát kér, (k. b. ezernégyszáz din.) de lehet velük alkudni. N é m e lyikük áruja nagyon gyanúsnak tűnik fel nekem. Nem merném tűzbe tenni a kezem, hogy ez is nem japán dumping árú. Nehéz keresztül jutni az árúsok tömegén, míg végre tiszta előttünk a városba v e z e t ő út. A város centruma tisztára modern Európa, érthető hogy ez Afrikában nem érdekel bennünket, így hát mindjárt a benszülöttek n e g y e d é b e megyünk. Alacsony s z e g é n y e s házacskák között hala dunk meredek k ő l é p c s ő k ö n fölfelé, a másfélméter s z é l e s „uccán". Minduntalan a kiteregetett mosottruhák alatt kell szinte négykézláb átbújnunk. Kutyák é s macskák terpeszkednek a piszkos odúk küszöbjein, maszatos rajkók visítoznak. Valami elnyújtott keleti melódia üti meg fülünket. Megbabonázva sietünk a hangok irányába. Hamarosan feltűnik egy ócska kistábla e felírással „Bar". K ö z e l e b b jutván gyanúsnak tűnik fel hang. Gyanúkban nem csalódtunk, annál inkább az illúziónkban, u. i. egy pompás rádió-gramafon szólt. Benéztünk a „Bár"-ba. Orrfacsaró, megnevezhetetlen illat. Vissza kaptuk a fejünket é s odébb álltunk. A z úton most már mindenféle félremagyarázhatatlanul mosolygó benszülött spanyol és arab nők
