FELELOS SZERKESZTO; SÍK SANDÜB. SfK Sl\NDOR DŰMMERTH DEZSŐ. GECZY JOZSEF FALU TA:'vIÁS BITTEI LAJOS GERLEI JOZSEF SUHÁNYI ISTVÁN MIHELICS VID

FELELOS SZERKESZTO;

SÍK SANDÜB SfK Sl\NDOR DŰMMERTH DEZSŐ

GECZY JOZSEF FALU TA:'vIÁS BITTEI LAJOS GERLEI JOZSEF SUHÁNYI ISTVÁN MIHELICS VID írásai

1~3~ JUNIUS Ara: 5 forint

XXIII. l!:VFOLYAM

VIGILIA TARTALOM

6. SZAM

Oldal

Sík Sándor: GondolJatok (A szeretetről szóló konferenciabeszédekből) Dümmerth Dezső: Az eltűnt idő nyomában (Edgar Degas) (}éczy József: ~akon (VeTS) Falu 'Tamás: FaiIDeresZJt, Béke, Itélet, Hajnal, Menetrend, MOII1or, Vízgyűrű (Versek) Bittei Lajos: Pdtypang, Vizelk (Versek) (}erlei József: Az ablak (Elibeszélé5) : l!:des Fiam (E]beszélé5) Surányi István: Pillanat (Vers)

346 350

Míhelics Vid: Eszmék és tények (Lourdes; A hit elevensége)

354

A kis út

359

321 326 339 340 341

NAPLO Virág püspök és az irodalom (360); Szerit Johanna a máglyán (363); Az OhJlaBÓ naplója (365); Szinhází őrjárat (369); Negyedévi filmkrónik,a (372); A keleti kódex személyí kánonjai (375); A magyar művészet három münchení lexikonban (378); Arany Jánosné levelei (380); AmgHkán-ortodox közeledések (383) 360

Felelős szerkesztő:

Sík Sándor Szerkeszti: Rónay Györg1l Főmunkatársak: Doromby Károly, Mihelics Vid, PosaDnlli László Felelős kiadó: Saád Béla Kiadja a Vigilia munkaközösség. Kéziratokat Budapest t. Postafiók 152. címre kell küldeni. Kéziratokat nem c5rzünll: meg és nem adunk vissza. Kiadóhivatal: Budapest. V.; Kossuth Lajos utca l, A VIgllla postatakarékpénztárl csekkszámla száma: 37.3ta. Külfllldl elc5flzetésekel II elfogadunk.

Megjelenik minden hónap elején. Ara: 5.- forint. Budai nyomda 1661 58 -

F. v.: Ligeti Miklós igazgató

Sík Sándor

GONDOLATOK (A

szeretetről

szóló

konferencia-beszédekből)

Miért élünk ? - hogy szeressünk. Az örök üdvösségre csak "egy a szükséges": az élő hit, a hit a belőle fakadó szeretetben él. Ami a szeretettel ellenkezik, az nem kereszténység. ·Első a szeretet! Sürgős a szeretet! Jaj annak, akinek nincs ! Jó az, amí szeretetből történik. A szeretet és a jog a keresztény gondolatban, Isten országában nem kettő, összetartozik. Szeretet az igazság: a valóság szeretete. Szeretet a szépség: minden egyes valónak a szeretete. Szeretet a jóság, az emberek szeretete. Szeretet a szentség, az Isten szeretete. Csak a szeretetben állhatok meg Isten előtt, máskép nem vesz rólam tudomást. Az Isten országában semmit sem tett az, aki nem él a szeretetből és a szeretetben. :f;lj keresztény ember módjára, szeretetből, szeretetben, szeretetnek! A szeretet mivoltához elsőbb sorban tartozik hozzá a szeretés, mínt. a szerettetés. Boldogságet elsősorban az adakozó szeretet ad. De adakozó szeretettel elsősorban nem magamat tudom szeretni, hanem Istent és az embereket. Vagyis bámulatosan egyszerű módon az ígazi önszeretet voltaképp istenszeretetbe és felebaráti szeretetbe olvad bele, ebben jelentkezik, ebben nyilvánul. A szeretet természetfölötti erény, isteni erény, belénk öntött erény. Nem ember műve, Isten műve. Isten adja a lelkünkbe. Vagyis a szeretet: kegyelem. A szeretet mindenekelőtt erény, vagyis nem egyes cselekedetekről van szó, hanem magatartásról, életformáról, habitusról. Világos, hogy ide eljutni nem lehet másként, mint egyes jócselekedetekkel. A keresztény tökéletesség nem több és nem kevesebb, mint szeretet. Szent annyit jelent, hogy valaki hősies fokban gyakorolja a szeretetet. Pontosan ennyi, nem kevesebb, nem több, nem más. Nem érti a kereszténységet, aki csak a maga üdvét keresi. A kereszténység titka: a szeretet. 321

A szereteten kívül minden más öncsalás. Illetve minden más értékes dolog értékes lehet, ha szeretet is. Soha emberi nagy dolog még nem jött létre pusztán gondolkodással. Nagy dologhoz míndíg kell a sziv működése, a szeretet. Akármit tettél a szeretetben, még eddig nem tettél nagyot: a szeretetben nincs mérték. . A szeretetet nem lehet túlozni. Lehet helytelenül szeretni, de túlságosan szeretni nem lehet. Az egészséges ember nem egészséges akar lenni, hanem éli az egészséges. ember életét. Igya keresztény ember is nem önmagát akarja szeretni helyesen, hanem Istent és felebarátját és ezzel szereti önmagát legjobban. A szeretet külső megnyilvánulásai csak látszanak hiszen lelket hordoznak.

külsőnek,

mert

A szeretetnek vannak követei, amelyeket előre tud küldeni maga előtt. Mi,ndenütt megszületik a szeretet, ahol megszületnek a szeretet cselekedetei. A részleteknek gyakorlati teljesítése teszi, hogy szentekké legyünk, - ha ott van a lényeg, a döntő, a szeretet. Enélkül nincs értéke semminek. Nem lehet az alantas szeretet megtagadása nélkül eljutni a magasabb szeretetig. Azt a remek festményt, amelyet a szeretet alkot, majd a halál pillanatában befejezi a nagy Mester; nekünk dolgozni kell rajta holtig. Az emberszeretet parancsa hasonló az istenszeretetéhez, mert az ember, ahogyan az Isten elgondolta és ahogyan az egész-emberi életben kialakul, mélyen hasonló az Istenhez. Azért kell szeretni egymást és úgy, mert és amint az Isten szeret bennünket. A felebaráti szeretet: istenszeretet. Azt mondta valaki: aki megismerte az embereket és mégis szeréti őket, az hős. Ebben az értelemben minden keresztény hős. Megismerte az embereket - önmagán keresztül ismerte meg, - de Istenben szereti ezt az önmagáért nem szeretetreméltó s Istenben annál szeretetreméltóbb embert. Nem kerülhetek úgy viszonyba az Úristennel, hogy abból kikap-. csolhatnám felebarátaimat. Nem mehetek egyedül az Isten elé. 322

A szeretet azt jelenti, hogy az ember egész magatartása pozitiv lesz az emberekkel szemben. A szeretet kinyitja az embert; addig be van bőrtönözve önössége börtönébe és irreálisan áll szemben a világgal. Minden nagy szeretet újjászületés: mássá lesz az ember, kinyílik a szeme, ha megismer valakit, akit igazán szeret. Más emberré lesz, meglátja a valóságot. Akkor lesz az ember reális, igazi emberré, ha az én-en túl fölfedezi a mi-t. És ezen túl is föl kell fedeznünk, hogya mi mögött is ott áll az Isten. Énem: testvér-én, - a testvériségben leszek énné. Én, a felebarát és az Isten. Aki ezt a hármasságot fel nem fedezi, csonka valóságot él és emberi mivolta is csonka marad. A legbiztosabb gazdagodás a folytonos adás. Az kap, aki ad ! Azáltal kap, hogy ad. Mit adjunk? Elsősorban jóakaratot és amit a jóakarat parancsol. Tudom, hogy az emberek testvéreim, tudom, hogy gyengék, tudom azt is, hogy én is gyenge vagyok, valószínűleg még gyengébb. De jóakarat él bennem, azzal közeledern feléjük. És föltételezem, hogy ők is jóakarattal jönnek felém. N ekünk keresztényeknek színre, vallásra, világnézetre, mindenre való tekintet nélkül úgy kell nézni minden emberre, mint testvérre. Akik a keresztség és a szentségek kötelékével testvéreink, azokra mint édes testvérekre; és akik nem keresztények, akik nem hívők, azokra mint akik hivatva vannak, hogy ők is velünk legyenek. Nem én vagyok hivatva megállapítani, ki jó, ki gonosz; én azt tudom, hogy testvérem a jó is, a gonosz is. A

szeretetből

nem szabad senkit és semmit kizárni, mert Isten sem zár ki semmit; kövessük Isten példáját!

A gonosznak bűnét rossznak kell látnom. De a rossz emberben is Isten arca mását kell látnom és azért szeretnem kell. Adni, adni, adni! Hálátlanok lesznek? Nem érdemlik? Megütnek ? Kővel dobnak vissza? Tegyék! Mi keresztények nagyon gazdagok vagyunk. Van mit adnunk. Olyan ez, mint az özvegyaszszony olajoskorsója. Minél többet adunk, annál több marad ... elsősorban szeretetből!

Aki ját tesz, az keresztény. Aki keresztény, az másoknak jó. Aki nem jó, hanem rossz másnak, az nem keresztény.

Az Istent nem lehet nagylelkűségben felülmúlni. És ha nem annak kezével adja vissza, akivel cselekedted, nem baj: Istennek sok postása van. Az önzés visszaható erővel rombol. Abban is, aki iránt az önző szeretet él, abban is, aki az önző szeretetet gyakorolja. A jóság a legistenibb tulajdonság. A jóság is fertőz, nemcsak a rossz, és mi keresztények azért vagyunk keresztények, hogy a jóság bacillusaival oltsuk be a világot. Egy Istenarc... kiben eltemetve, kiben el nem temetve, de mindenkiben benne van. Egy Istenarc. Az Istenarc. Minden emberben, ha látom, meg tudom sejteni ezt az eltemetett vagy el nem temetett Istenképet. Lehet-e Istent közelebbről érezni magunkhoz közeledni, mint a jó emberekben ? Istent szeretni a felebarátban legjobban úgy lehet, ha én viszem őt a felebarátnak. . Tekintet nélkül arra, hogy másoknak tetszik vagy nem, tekintet nélkül arra, hogy látják-e vagy nem, tekintet nélkül arra, hogy lesz-e sikere vagy nem: tedd a jót! Tégy minden jót, amit megtehetsz, ott, ahol vagy, úgy ahogy teheted, akkorát, amekkorát tehetsz, de mindig, szüntelen ez legyen a programod. Itt .és most kezdeni, akivel együtt vagy, azt szeretni! A keresztény felebaráti szeretet: előlegezett jóakarat mindenkinek. Amíg nem tudjuk valakiről, hogy rossz, addig jónak tartjuk. Az én szememtől függ, hogy a jót látom-e meg másban, vagy a roszszat? Ha a rosszat látom meg és aszerint élek, aszerint viselkedem: erősödik a rossz. Ha a jót: erősödik a jó. Az érzelmek erősödnek, ha ki akarjuk fejezni őket és elsorvadnak. ha nem fejezzük ki. Van valami hiba a multjában vagy jelenében annak, aki nem tudja kifejezni szeretetét. Köszönöm azt a szeretetet, amely nem tud megmutatkozni! Van az a szeretet? Nincs. Aki szeretni tud, az szolgálni is tud, mégpedig kongeniálisan szolgálni. Érezze meg a lelkünk azt, amire szüksége van a másiknak és adja azt, ami tőle telik. Csak azt, ami tőle telik, de azt egészen. Az egymás közti érintkezésnek a tisztelet és szeretet terén való formaalkotása - az ·i11em - különböző nemzetek; korok szerínt: különböző lehet, de bennünk nem szabad megkövesednie. 324

Ha kimegyek az emberek közé, vigyem magammal a békét. Én legyek erős, ne az ő békétlenségük vegyen erőt rajtam, hanem az én békém rajtuk. Nincs fogalma az örömről annak, aki nem próbálta a jóságot átélni. Akivel találkozom, akivel dolgom van, abban nem a vetélytársat, nem a hivatalfőnököt vagyalattvalót, nem a férfit, nem a nőt, - hanem a testvért látom. És úgy kell viselkednem is vele szemben. Ahol emberek vannak együtt, emberi gyöngeségele is vannak; lehetetlen ezen segíteni - tehát nincs más hátra, mint elviselni egymást. Hogy a másik megváltozzék, az nem tőlem függ, de hogy én megváltozzam, az tisztán tőlem függ. A szelídség nem hogy nem egy a gyengeséggel. hanem egy az erővel. A szeretet nem képzelhető másképp, mint áldozatokkal. Nem kell az élet feláldozására gondolni vagy nagy anyagi áldozatokra, hanem energiának, időnek, rágondolásnak, egy darab léleknek készséges feláldozására a másikért. A szeretet, ha megbántották, a megbocsátás köntösében jelenik meg. Ö megsértett téged; nem az a baj, hogy te meg vagy sértve, az a baj, hogy ő sértett, ő bűnös! Testvére vagy, menj, békítsd meg! A kereszténység hozta az irgalmat a világnak. Az okosság kísegíti az irgalmas lelkületet és a szeretet lelkülete 'kisegíti az okosságot. Aki másokat sajnál, annak nem jut ideje, hogy sajnáltassa magát. Az Úr Jézus a kicsikhez, szegényekhez, nyomorultakhoz jött elsősor­ ban. Nekünk is különös gondot kell ezekre viselnünk. A kiállhatatlan emberekhez nem lehetünk eléggé kedvesek. Ez a keresztény nagykorúság programja: jó időben, derült ég alatt a szeretet cselekedeteit művelni másokért; rossz időben szenvedni értük. .

325

Dümmerth

Dezső

AZ ELTŰNT IDŐ NYOMÁBAN (EDGAR DEGAS)

Az

eltűnt idő

A huszadik század felé hajló Európa mintha elérte volna a világi nagykorúság csúcsát. Az emberi értelem teljesen felsza,badult egyház és állam gyámsága alól a demokratikus, polgári fejlődésben. Óriási . tudományos fe1fedezéseket tett, melyekkel maga körött megváltoztatta az életet. Sok minden egyszerűbbnek, megoldhatóbbnak tűnt, ami korábban rejtélynek látszott. A diadalmas értelem már-már arra készült, hogy az életet egy matematikai képlet alakjában megragadja. A képletet azonban nem találta meg. A technikai találmányokkal kényelmessé varázsolt élet alján maradt valami kevés, amit nem lehetett megmagyarázni. A változásról volt szó, a világ jelenségeinek mozgásáról, mely egyszerre úgy tűnt fel, mint a szilárd és változatlannak hitt anyag végső alapja. A század végére, éppen akkor, mikor az élet már úgy tűnt, mint egy tökéletes és szabályos óramű, mely az emberi értelem készséges szolgájaként működik - éppen ekkor, a tudomány kénytelen volt tudomásul venni, hogy a fizikai jelenségek távolról sem viselkednek úgy, ahogy az értelem azt megkövetelné. Rá kellett jönni, hogy az élet kiszámíthatatlan. A matematika szelleme elhalványodott kissé. A törvények, a szilárd alapok, . melyeket a tudomány felállított, egyszerre gyanúsakká. esetlegesekké váltak. Az emberi értelem, mely önnön világosságát az állandóságban látta, valami mást, valami újat és nyugtalanítót kényszerült észrevenni: a mozgás állandóságát. A látható megtestesülések alapjáról, a világot éltető fényről kiderült, hogy végső eleme megfoghatatlan. Sem tapintással, sem emberi aggyal. nem lehet követni. Van idő, mikor testekből áll, és anyagnak lehet tekinteni. De szeszélyesen megváltozhat, s ekkor már nem anyag többé, csak hullámmozgás. Mi a hullámmozgás? Senki nem tudta megmondani. A tudomány csak nevet talált, fogalmat alkotott, melyet nem tudott élettel megtölteni. Nem csodálatos, hogy a biztos alapnak hitt fogalmi gondolkodás is gyanúba került. Az élet, mely kezdett már egy sivár számtanpéldához hasonlítani, egyszerre titokzatos és emberfeletti lett újra. A német szárazság szelleme, mely Kant óta megfeküdte Európát, oszladozni kezdett. Élam. vital - mondta ez élet új lendületéről egy francia. A hulIámszerűen terjedő mozgás,' mely a fizikában úgy tűnt fel, mint a jelenségek végső, titokzatos szerkezete, valami általános érvényességet kapott. Bergson a huszadik század elején 22G

azt írta, hogy ez maga az élet, melyet a fogalmi gondolkodás nem ragadhat meg. Az emberí fogalmak szegényes korlátai mögött megint zúgni kezdett a végtelenség. Szabad volt ismét arra gondolni, hogy nem az emberí értelem a létezés legmagasabb rangja, s túl rajta, felette, titokzatos szépségek rejlenek, melyek még friss árammal tölthetik meg a kiszáradt életet. A fogalom-alkotás rangesése egy másik, korábban észrevétlen ismeretszerzésnek hozott becsületet: a művészi intuiciónak. A hideg, matematikai spekuláció mellett feltünt a szeretetben való megismerés. Bergson a mozgásnak két tartományát tárta fel. A mechanikus, és a kiszámíthatatlan mozgást, mellyel visszaadta a lélek rangját. Kiderült, hogy az ember nem sorolható mindenestől a mechanikus mozgású fizikai tünemények világába. A mechanizmus csak a lélektelen testekre jellemző. Az ember csak mint test tartozik abba a kiszámítható, térszerű kiterjedésű külső időbe, mely Kant óta egyedül uralkodott, s mely a természettudomány világa volt. Az intuició valami újat tanított. Felfedezte a belső időt, mely a gondolkodó emberi lélek világa... Ez kiszámíthatatlan, mert egyetlen pillanat sem azonos az előzővel, vagy az utána következővel. Itt nem mennyiségi, hanem minőségi különbségek uralkodnak. A pillanatok nem különálló részek, hanem összekapcsolt, egységes folyamatot adnak. Minden pillanatban benne egész életünk. E belső idő az emlékezés, mely ugyancsak hullámzó, de kiszámíthatatlan mozgás: az élet és a szabadság maga. Mert kiszabadulni a tudomány mérhető, matematikai idejéből - erre csak az ellenőrizhetetlen, szabad akaratú emberi lélek képes. A Zola-féle naturalista regény, mely tudományos alapon az emberi élet mechanizmusát kereste, már nem volt modern. Egy másik francia írni kezdte az ifjú század új regényét, központi élménnyé avatva az eltűnő időt: az emlékezést. A la recherche du temps perdu (Az eltűnt idő nyomában) ... Franciaország a nagy forradalom után most új ajándékot adott Európának: a kiszámíthatatlan, a titokzatos mozgás és az eltűnő idő észrevevését, ami úgy jelent meg, mint a halhatatlan emberi személyiség rangja. Míg Bergson megjelentette könyvét: a L'évolution créatrice-t (A teremtő fejlődés), s míg Proust lélekzete fogytáig kereste az eltűnt idő nyomát, addig Párizs utcáin egy fél vak aggastyán bolyongott, aki botjával ütemesen kopogva a kövezeten, ugyancsak az eltűnt idő nyomában járt. Edgar Degas nem a fizikai időt, hanem az eleven testek eltűnő idejét kutatta. Nem a láthatatlan emlékezést akarta megragadní, mint Proust, az író, hanem - festő módjára az eleven test mozgásának látomását. Egy közvetítőt tehát, mely hidat jelent a mechanikus világból a kiszámíthatatlan felé. Az impresszionisták nemzedékéhez tartozott, akik még a pozitivista tudomány diadala idején, elsőnek ámultak el az eltűnő idő és az eltűnő fény fájdalmas, mozgó tüneménye előtt. 327

A fény, mint mozgó tünemény Bergson előtt a művészet még semmi megnyugtatót nem tudott az intuicióról. A festészet a technikávallátszott méltatlan versenyre kelni, mikor a tizenkilencedik század feltalálta a fényképezést. A festők is a valóság könyörtelen reprodukálását kezdték hirdetni. Ez a reakció valójában a mesterségen belül: a klasszicizmus és romantika akadémíkussá merevedett festésmódjára válaszolt. De vállvetve, ugyanazt a célt tűzte ki, mint a fotográfia: a jelenvaló élet egy esetleges darabját a lehető leghívebben rögzíteni. A művészet az emberiség kezdeti korszakában kultusz volt: a láthatatlan legfőbb Szépség látható, szimbólíkus kifejezése, papi funkció, mely varázslat is volt egyben, míkor a láthatatlant láthatóra változtatta át. A későbbi korok mint az öncélú, az értelmétől megfosztott szépség megvalósítóját ünnepelték. Az emberi értelem diadalmas századában mintha mindkét szolgálatát megtagadta volna. Az egyház, mint emberi intézmény régóta megszünt a művé­ szet patrónusa lenni, mint isteni szimbólum pedig már nem volt ihlető a világi nagykorúság századában. De a klasszicizmus unalommá merevedett pedantériája magát a szépséget is gyanússá tette. A művészet elfordult mindkettőtől, hogy új, állandó tárgyát találjon. A diadalmas, pozitivista század nem ismert állandóbbat a látható valóságnál. A realitás igényét jelentette ez az új vágyakozás. A klasszicizmus és a romantika túlságosan mesterkéltnek, élet-ellenesnek tűnt. El kellett jönni az időnek, mikor az ember nem a vértelen ideákat, hanem magát az életet szereti, mely körülveszi: a tárgyi létezést. A polgári jólét általánossá válása, kényelme külön sarkalt erre. Volt mit szeretni az életen. Úgy tünt viszont, mintha a szépség a klasszicizmusban azonossá vált volna az élettelennel, a mozdulatlannal. Ezért nem kellett többé, s a művészet - a szépség szolgálata - szenvedélyesen a rút, a torz felé fordult. Nem tagadhatta meg azonban, ami lényege. A rútat csak a tartalmába engedhétte be: a formálás örökké szép marad. Különben megszűnik művészet lenni. Hisz értelme éppen az, hogy más, mint az eredeti bűn által megrontott földi realitás, mely mindig tartalmaz valamit a rútból. A művészet, midőn a látható nyomán formál, elhagyja e rút elemet, s egyedül a szépségben alakít. Az új irányzat tehát művészetellenes volt. Veszélye akkor nőtt meg, mikor kezdte elvetni a kiválasztás elvét, és az élet utáni vágy arra sarkalta, hogy szorosan az élethez símuljon, azonosulni törekedjék vele. Ez már naturalizmus. A Courbet realizmusával elinduló új, francia festők erre az útra léptek. A naturalizmus a köznapiság igénye. Köznapi látást követelt volna a festőktől is, de ők, mint művészek, nem lehettek képesek erre. A festés elmélete és gyakorlata közt furcsa azétválás kezdett mutatkozni. A festők nem azt tették, amit mondtak. Az elmélet művészetellenes volt, de a titokzatos géniusz, a művészi intuició nem engedte magát eltéríteni a fogalmi gondolkodástól. 328

Az új elmélet a természettudomány nyomán indult el. Hogy a szilárdnak hitt valóságot teljesen megközelítse, először magát a látás módját vették bírálat alá. Felboncolták a szem szerkezetét, és megállapították a recehártya tulajdonságait. S ekkor megpillantották a mozdulatlan realitás alján a szeszélyesen változó fényt, mint mozgó tüneményt. Azt látták, hogya szilárdnak és változatlannak hitt anyagszerű megtestesülések egy furcsa, megfoghatatlan jelenségnek, félig anyagnak, félig viziónak : a fénynek szeszélyes parancsára állandóan változtatják színüket, alakjukat. A kézzelfoghatóság biztonsága eltünt. Ez már az álmok bizonytalan, sejtelmes birodalma volt: az eltünt idő. Ezt kezdték hát festeni, mint legigazabb valóságot. A tudat nem vette észre, hogy hídra léptek, mely a realitás kézzelfoghatóságából az anyagtalan sejtelme felé vezet. A tudományos látás tragikus csodálkozássá mélyült a rnulandóság kikerülhetetlen bánata előtt. A naturalízmusba líra lopózott, mely éppen akkor zavarta meg, mikor könyörtelen akart lenni. Mozgás, élet és halál - e problémák szorosan összefonódva tűntek fel. A mozgás jelentette az eleven, törvények közé nem szorítható életet, s a gyorsan tűnő, vissza nem térő pillanatok sírbahullását, a halált. Az értelem dicsősége tehát elvétetett a polgári haladás józan, materiális álmokba fulladó világától. Ahelyett, hogy a földi realitást a hatalmába keríthette volna, a törpeséget bizonyító életáramot pillantotta meg, és a halál arcát, mely most már vigasztalás nélkül várakozott. Nem maradt más, mint a mozgó pillanat üdve: az impresszió, mely a lélekben adódott, s elmélyülve, a belső idő le nem mérhető kiteljesedése lett az eltűnő, külső időben. A Goethe-féle Augenblick der Ewigkeit - mert a világi nagykorúság százada más örökkévalóságot nem ismert. A francia vonal

A pillanatnak ezt a mozgó időtlenségét élték át az impresszíonisták és azok, akik az ő törekvéseikkel kapcsolatban eszméltek önmagukra. Az impresszionizmus igazi területe a tájfestészet volt. Követői úgy jártak el, mint Monet, aki a vibráló fény- és színjelenségeket a szétbomlasztott, vonaltalan formákkal mozdulatlanná bűvölte. A mozgó pillanat állandóságát ragadták meg, tragikus erőfeszítéssel. Azok, akik nem tartoztak hivatalosan az impresszionisták közé, vagy csak rövid időre, hívek maradtak az absztrakt elemhez: a vonal hagyományos, bájos Iranciaságához. Ezek a mozdulatlanná bű­ völt pillanat helyett inkább a változás folyamatossága felé fordultak, s ábrázolni törekedtek magát a mozgás tüneményét. A mozgás ábrázolása is a realizmus programjából fakadt. A fiatal Manet már Couture-nél tanulva kikelt az akadémizmus sablonos, élettelen műtermi beállításai ellen.•Érezte, hogy a teatrális 329

taglejtések meghamisítják az embert. Ezért lemondott arról, hogy "beállítsa" a modellt. Felfedezte, hogy a festő nem szinpadi rendező, hanem alázatos megfigyelő. Csak így ragadhatja meg a realizmus programját: a korszerűt és a jellegzetest. A mozgás az intellektus útjára visz, mert legmagasabb rangját az emberi mozdulatban találja meg. Ez jellemzi az embert. De amire ét realizmus kora nem figyelt: ez jelenti is. Mint legmagasabb földi szimbólum, a halhatatlan emberi személyiséget tükrözi.. A Guerbois-kávéház asztaltársasága, mely Manet körül csoportosult, nem gondolt ilyen messzire. A világi nagykorúság diadalának kellős középén nekik sem volt metafizikai igényük. Csupán korszerűek akartak lenni, s megelégedtek azzal, ha egy hát vonalával a társadalmi osztályt fejezik ki. A művészi intuició azonban messze a fejük fölé nőtt. A vonal, a megtestesült ritmus. közvetlenül adódott mint legalkalmasabb eszköz a mozgás kifejezésére. Degas volt az, akit a mozgás tűneménye a legjobban elvarázsolt, s ő volt leghívebb tisztelője a vonalnak. Míg nem ismerte Manet törekvéseit, a hagyományos utakon járt. Szigorú, lelkiismeretes tudás. de már ekkor is jellemezte a vonal különleges tisztelete. Legfőbb példaképe Ingres. Olaszországi tanulmányút, szép, gondos portrék, imponáló mozdulatlanságba állított alakok. A technika is ehhez alkalmazkodik: súlyos olajképek ezek. A színek sötétek. Nem is nagyon érdeklik. Ekkoriban mondja önmagáról: "Arra születtem, hogy rajzoljak." Ez a hivatás sorsszerű szava. Mit jelent a rajzra születni? Egy titokzatos, absztrakt elem bűvöletét. A vonal: az élő, ritmikusan hullámzó. odaadó és kifejező, birtokló és ítéletosztó. láthatatlanból láthatót varázsló, rejtélyes vonal szolgálatát, rnely az intuitív emberi értelem elvonatkoztatása: a valóságban nincsen vonal soha. A színek valóságosabbak. közvetlenebbül adódnak, a kisgyermek is a színeket veszi észre először. A vonal titkának ismerete finomabb lelki emóciót takar. De nem mindenki ismeri ezt a varázslatot, aki rajzol. E titokzatos. nagyszerű absztrakciónak külön francia hagyománya van. Eredete a hellén tisztaságra, Európa bölcsőjére nyúlik vissza, a szépség világos, dallamos rajzára. mely a latin szellemen átömölve, magába szívott valamit a germán irracionalizmusból is. De csak annyit, amennyi éppen kell, hogy az értelmes tagolás mellett megjelenjék az érzelmi gazdagság: a francia világosság mellett a francia báj. E vonal valami mozgékonyságot hord, s csakugyan, zenei megfelelő­ jét a latin táncritmusban találiuk meg, mely a tizennyolcadik században európaszerte diadalmaskodott. Arra kell gondolnunk, amit a mozgás újbóli felfedezője. Bergson mondott a bájról: "A mozgékony szimpátia, mely mindig azon a ponton van. hogy odaadia magát ..." Ime" a francia vonal egytestvér a bájjal az odaadó mozgásban, a táncritmusban. A rajz a

könnyed elhagyás és ki-nem-mondás előkelő művészete lett ezen a földön, s mindenütt, ahol rokon szellemre talált. Más ez, mint a német fajtájú, száraz és szígorú kontúr, mely semmit sem hagy el, sőt részletez, mert nem ismeri a kiválasztás és megkülönböztetés fölényét. Az előkelő, francia vonal mögött nincs annyi munka és lelkiismeret: nem grafikai vonal, nem az anyag fájdalmas kövülete, amit ismételni lehet. Nem, ez festői vonal, melyet csak egyszer lehet megvonni, erőlködés nélkül, egyedül a titokzatos intuició kegyelmes ajándékából. Ezt jelentette hát a rajzra születni. Degas ugyan Ingres meghű­ vösödött vonalait csodálta, melyeket már befolyásolt kissé a kl aszszicizmus feszessége, mégis az előző hagyományt keltette életre, mely a nagy forradalom idején Fragonard dallamos viharzásával lobbant ki. Igaz, hogy Degas nem újította fel a rokokó játékosságot: leegyszerűsitő, erőteljes, szinte puritán vonalvezetéssel rajzolt - mégis, Ingres hűsössége messze tűnt innét. Ezekben az erőteljes vonalakban nem volt semmi keménység és feszesség. Oldott volt, és laza. Realista vonal, melyen a titkon izzó szeretet melegedett át. E titkolt lirájú vonal lett első eszköze arra, hogy kifejezze azt, amit lát. A játszó Párizs

Mit látott Degas ? A liberális polgári társadalom messzevilágító metropolisát: Párizst. Más nem is érdekelte. Tájat alig festett. A nagyváros mozgása volt az, ami elbűvölte és lebilincselte. Ez illett a korszerűséghez. A nagyváros volt Degas korának egyik legjellegzetesebb megnyilvánulása. Az élet, a demokratikusabbá és örvénylőbbé vált általános, polgári élet kelyhe, a világi nagykorúság megtestesülése. A vidék hagyományhoz kötöttebb: a természettel való kapcsolat nyugalomra, állandóságra int. A társadalom átalakulásának forradalma a modern nagyváros életében tükröződött. Mintha a harmadik rend a megsemmisített királyi udvart akarta volna pótolni az új korszakban a nagyváros reprezentatív kifejlesztésével. Az udvar fénye a szertartások és a szórakozások esztétikai játék-jellegében rejlett. A szertartás nem felelt meg többé a demokratikus, polgári életmódnak, de a szórakozás továbbfejleszthető­ nek bizonyult. Sőt, ebben a szertartás is helyet kapott, szerényebbet, mint az udvarban, de általánosabb érvénnyel. A játék az ember legfedetlenebb arca. A felnőtt ember játéka árulkodóbb és tragikusabb, mint a gyermeké, mert nem veszi komolyan azt, amit szépnek talál, s nem hisz abban, aminek örül. A nagyvárosi szórakozás csak átmeneti állapota a világi nagykorúság Istentől függetlenült, árva századának, mellyel öntudatos józanságát szakítja meg. "Időtöltés", mely közömbösíteni akarja a percek múlását, vagy meg akarja állitani a pillanatot. Valami állandót ke331

resne a magárahagyott emberiség a tűnő percekben, valami vigasztalást. Minden játék, minden szórakozás mélyén a boldogságot kereső Augenblick der Ewigkeit gondolata kisért, az örökkévalóság titkos vágya - mert a kijózanodott kor más örökkévalóságot nem ismer. Menekülés a halál elől, mert a felnőtté árvult emberiség nem volt képes szembenézni a halállal. Míg az állam egyre jobban kiépíti személytelen hatalmát e szórakozó polgárság fölé, és sajtószabadsággal, véleményszabadsággal ajándékozza meg, valójában a játék egy kendőzöttebb. nagyképűbb fajtáját nyújtja neki. Az emberiség, mely korábban, a végső kérdésekben az egyházba fogózott, most, kijózanítva, nem ismer végső kérdéseket. Pótlékot kap: a politikával való játszadozást. Szabad bírálni a kormányzatot, szabadon választhatja meg azokat, akiket a parlamentbe küld. A hatalom illúzióját élvezheti, míközben a mozgás örvénylő forgatagában menekül a halál elől. A mozdulatok ezerszínű tarkasága jellemzi a diadalát élvező nagyvárost. A látvány csillogó, és a mozgó embertestek zenélő körvonalai az utcán, a kávéházban, a szinpadon, a versenypályán, a munkapad mellett, vagy az otthon rejtekében, titkos hidakat alkotnak a mozgás mechanikus és kiszámíthatatlan tartománya között: a láthatatlan és örökkévaló emberi lelket fejezik ki, a testükön át. Egy titkos, rejtett örökkévalóságot, melyről nem tud senki, melyet nem becsül senki. Degas sem elmélkedik ezen, miközben a titokzatos géniuszra bízza magát, s képein hirtelen megjelenik a legvalóságosabb korszerűség: a nagyváros mozgása. Elővarázsolódik a cilinderes gróf és a konflislovak, a munkájuk fölé görnyedő vasalónők, akik már kevésbé mámoros, kevésbé örömteljes játékot űznek. De a mosónők is oly zenélő ritmusban emelik kosarukat, mintha messzire tűnné­ nek a hézköznapok. A kávéházban egy nő éhekel, az abszintivók csüggedten merednek maguk elé, és a lóverseny előkelő közönsége halk beszélgetést folytat. Ezt nézte Degas, A halhatatlanságot tagadó, s mégis, öntudatlan-szomjasan arra vágyakozó lelkek hullámzó, titkos jelentésű körvonalát, akiknek értelme elhomályosult, s akarata rosszra hajló lett. így pillantotta meg a változások hullámmozgása mögött az ember örök, mozdulatlan arcát.

A megtalált szín Manet forradalma oszlatta el a babonát a színek mozdulatlan Kiderült, hogy a változó fény hatására a szín is változik, mozog. Az éltető, hullámzó, sugarakra bomló napfény színkévéje elkergette a sötét, súlyos lokálszíneket. Még világosabban! - ez lett a jelszó, s az élet forrása, a nap, szabadon ömlött végig a művészi látomáson; Ami él és mozog, az nem lehet sötét. Degas is felismerte, hogy az egymás mellé rakott, ragyogó desötétségéről is.

332

rűjú,

váltakozó színel1entétek a mozgó felület hatását keltik. Nemcsak a vonal adhat ritmust, hanem a szín is. Ettől kezdve kereste a színek bűvöletét. A játszó Párizs látomása megfelelt a derült színek e felszabadult, lobogó ritmusának. De az olajfestésű technika súlyosnak bizonyult a könnyed, már-már személytelen lebegéshez. mely a festő szemei előtt megjelent. Manet a plakátstilus felé hajló, a lényeget sűrítő egyszerűségig jutott el a világos színek derűjében. Degas, a rideg agglegény, aki utálta a virágokat, más úton haladt. Bár végül ő is az egyszerűséget közelítette meg, előbb egy, keleties, japános színpompájú korszakon kellett keresztülmennie: szétszóródó, lobogó színei a virágokhoz hasonlítottak, s kerülték az összefoglalást. Ezek a látomások más technikát kerestek, mint a súlyos olaj, így találta meg, negyvenedik évén túl, a temperát és a pasztelt. A tempera, az ősi, hűvös festésmód, elsősorban megint rajzos élményt idézett. Itt lehet leginkább rajzolni az ecsettel, követni a ritmus bűvösen mozgó vonalát. Igaz, hogy a színek nem izzanak olyan mélyről, de valami finom tompítottságot kapnak cserébe, mely előkelő. A világosság derűje pedig fokozódik. A színek izzását, záporozó ragyogását százszorosan visszakapta apaszteIben. Melléje kapott még valamit, mely éppen ellentéte volt a tempera hűvösségének: az intimitást. A pasztel hangulatában van valami nőies. Csakugyan: ez modern technika, s a megelőző század: a nő századának ajándéka. Lírai anyag. Itt is kísért ugyan a rajzos rokonság: az eszköz nem ecset, hanem kréta, a vonalvezetés jelentősége azonban elvész. A színek ragyogása és az átmenetek sejtelmes, fínom fátyolozottsága uralkodik. E két technika a festői lélek kettősségére is rávilágít. Az egyik arc a vonaltisztelőé, mellyel az örökletes francia multba is néz. Hű­ vös, világos rajz, puritán vonalvezetés. A másik arc a lobogó színek, a káprázatok lírai álmodója, aki témában és technikában a legmerészebb modernséget vállalja. Konzervatív és forradalmár. Nem szereti a virágot, de képei virágokra emlékeztetnek. A tempera hűvös józanságát gyakran vegyíti a pasztel nőies bájával. Vajon hová vezet bennünket Degas realizmusa?

Az elrejtett líra A szépség, melyet a realizmus száműzött, s melyet Degas is tudatosan, gondosan került, csak a tartalmat hagyhatta el. A formába rejtett líra átölelte a játszó Párizst, és a halhatatlan személyiségek halandó testében mozgás és örökkévalóság kapcsolatát élte meg. A festő csak kifejezni és jellemezni akart, csak a korszerűség pillanatát akarta, s nem vette észre, hogy többet talált. Amit kifejezett, az jelentett is: a belső idő összeütközését a külső, eltűnő pillanattal, az örökkévaló tragédiáját az időben. Baudelaire ekkor talált rá egy szimbólumra, mellyel kifejezte 333

mozgás és örökkévalóság -kapcsolatát. Az ütemesen visszatérő mozgás zenéje volt ez, a szökőkúté, melynek változatlan ívelése millió vízcsepp körforgását hordja felfelé, lefelé. A lírai költeményben szimbólum lesz, mély, emberi szimbólum, mely a szerelem időtlen pillanataihoz hasonlít: Ezer virágot ont ki s ezer lepét, rnelyekre Phébe hinti ezer színét ; nagy könnyeit úgy önti záporba szét, Így a te lelked, melyet hően a gyönyörök villáma gyujt, kirebben górsan s vakmerően szárnyat nagy, bűvös égbe nyujt, De majd lehalva, szárnyelejtőn bús bágyadásba márt az ár, amely egy Iáthatatlan lejtőn lelkemnek is mélyébe száll.

A szavak zápora, mint a suhogó vízcseppek zenei hulláma. Baudelaire és követői valóban a zenére vágynak,s ezt óhajtja a festő-kortárs Van Gogh is, aki a színskálát a zenei hangsor mintájára képzeli el. Az új században, mikor Proust keresi majd az eltünt idő nyomát, a regény visszatérő motívumai is zenei hasonlóságból születnek. Mit jelent e vágyakozás a zene felé? A mindentakarás feloldódását: a változás összekapcsolását az állandósággal. Baudelaire-nél az örökösen visszatérő szerelmi vágy is úgy szerepel, mint zenei motívum, mely a szertehulló vízcseppek ívelésére szárnyal és lankad el. Degas, akinek személyi kapcsolata volt e szimbolista lírával - Mallarmé baráti köréhez tartozott, s titokban érzelmes verseket is írt. - ugyancsak hozzányúlt egy festményén a szerelmi témához. De ő nem a zenei mozgás és állandóság, hanem a korszerű és időtlen kapcsolatát jeleníti meg, változót és változatlant egyesítve. Ö realista, aki kívül marad a témán, s az időtlent csak tudtán kívül valósítja meg. Kíméletlen, illúziótlan pillantása a szerelemben is a .Jcorszerűt" a jellemzőt keresi, és szándékosan azt, ami nem szép. A festmény címe: Le viol (Az erőszak). A polgári társadalom egy sivár hotelszobáját ábrázolja. Virágtapétás fal, rojtos terítővel takart vaságy, az üres falon elvétve egy-egy kép és nagy, keretes tükör. Középen kis, kerek asztal, rajta felnyitott útitáska. A leeresztett ernyőjű lámpa mellett egy nő vetkőzik, esett, melankólikus mozdulattal, mintha nemének minden kényszerű odaadását összegyűjtené. De nincs benne semmi tragédia, vagy pátosz: oly természetes, oly mindennapi az egész. Háta mögött, a betett ajtóhoz támaszkodva áll a férfi. Zsebébe mélyesztett kézzel, lábát hanyagul szétvetve szemléli a magasgalléros, mellényes úr a nő vetkőzését. Az 334

ernyős

lámpa mély, éles árnyékokat borít arcára a kietlen szoba félhomályában, s ennek az arcnak eltökélt tompasága félelmetes. Itt sincs semmi hatásvadászat, Mint fehér gallérja sejteti, a férfi valószínűleg kifogástalan úriember, aki csak erre a pillanatra változott szörnyeteggé. De az is lehet, hogy azok a szörnyű árnyékok csak a lámpa leeresztett ernyőjének köszönhetők. Az üres padló, rajta egy elhullott ruhadarab fehérlő foltja, az üres falak olyan köznapiak, olyan valóságosak, hogy - ijesztő. Az esti világítás félhomályában az állati kéjvágy minden nyomorúsága: örök téma, szigorúan, lelkiismeretesen korhoz és társadalomhoz rögzítve. Egyszerre mondja el az időtlent és a korszerűt: a változót és a változatlant. Degas modern kibontakozásának elején festette ezt a képet. A festésmódban még nincsen semmi forradalmi: komoly tudással megmunkált, nehéztónusú kép. De vallomás: a negyvenes férfi illúziótlan, tárgyilagosság mögé rejtett, keserű vallomása az életrőL Realizmus. De micsoda realizmus az, melyben elfojtott keserűség lappang? Micsoda realizmus az, melyben, a földi régiókon túl, valami láthatatlannak titkos megrebbenését érezzük? A nő, mint mozgó tünemény

Az elrejtett líra egyre a száműzött szépséget akarta. Mintha harcba szállt volna a realizmussal, kiszámíthatatlan utakra vitte a festőt. A rideg agglegény, aki nemcsak a virágokat, a nőket sem szerette, a játszó Párizs tarka forgatagából kiemeit egy örök motívumot, melyhez haláláig hű maradt: a nőt, mint mozgó tüneményt. A francia művészet mindig szerette, bálványozta és dédelgette a nőt: mintha édes rokonát ismerte volna fel báj ában és könnyedségében. Mindig úgy szerepelt, mint a szépség, a finomság és a mérték, de a szerelem és a mámor szimbóluma. A francia szellem születésétől a nőiességgel van eljegyezve. Két legnagyobb kiteljesedése, mikor Európának általános érvényű ajándékot adott, a nőiességen át vált formáló-erővé: a kőzépkor lovagi kultusza, és a Lajosok korának társasági életstílusa. A forradalom eltörölte e bájos; eleven hatóerőt, s az impresszionizmus kora visszasóhajtotta az ancien régime idejét: a nő századát. Verlaine gáláns ünnepekről álmodott, és nagy, karcsú szökőkutak sírását hallotta. Renoir Watteau-t és Fragonard-t szerette, egyszer pedig bevallotta saját művészetéről: "Ha nem lennének nők, sohasem választottam volna ezt a mesterséget." Az illúziótlan század emlékezésében egy bájos, mesterkélt világ holdas visszfénye dereng. Szinpadi világ volt, melyben az emberek még ismerték a szertartás méltóságát és szimbólumát. Még tudták, mit jelent a társalgás és a mozgás előkelő szépsége, mely egy letűnő társadalmi osztály utolsó, legfinomabb ajándéka volt. Nem véletlen, hogy e század eleven öröksége a szinpadon élt tovább, s az sem, hogy ez éppen az ünnepi mozgás, a tánc művészete volt.. A balett a nő századában bontakozott ki, s hiába táncolták elő335

ször mindig férfiak, jellegzetesen a nő művészete. Mint festői téma, Degas képein jelenik meg először. Ime, idáig kellett hát követnünk e könyörtelen reálistát. A valóságos élet fanatikusa, aki a szinpadra menekült. A nők ellensége, aki a mosóasszonyok és divatárusnők realista témája mellett egyszerre a balettet választja, mely a női mozgás legszebb, ünnepi kiteljesedése. De a művész még most is ellenáll a szépség csábításának. A téma nem oldotta meg a szívét, Mintha csak azért választotta volna, hogy megmutassa, mennyire nem esik kísértésbe. Tűnékeny, virágkehely-alakú, illanó bájú táncosnőit következetesen rút, sokszor állati fejekkel látja el. Mintha öröme telnék a furcsa nőgyűlölőnek, hogy megzavarja az összhangot. Mintha figyelmeztetné a nézőt, hogy ne a nőt csodálja, csak a himporát. Sohasem tett olyan vallomást, mint Renoir. Csak élete végén mondta egyszer: "Lehet, hogy tévedtem, mikor túlságosan állatnak néztem a nőket." De nemcsak a nő szépségéről mondott le Degas, hanem a balettmozgás szépségéről is. Mintha a realista szégyenkeznék a lírai téma miatt, igyekezett a legkevésbé szép helyzeteket kikeresni. Bár a szakszerűségre mindig nagyon vigyázott, s erre külön büszke is volt, a balett nem mint szinpadi produkció érdekelte. Igazi naturalista módon, a kulisszák mögül szemlélte, ahonnét csak részletfelvillanásokat látni. A jellegzetes, csak itt adódó pihenő pózok sokszor jobban érdeklik, mint maga a tánc. Ha ábrázolja is a táncoló mozgás lebegését, nem törekszik arra, hogy a pózok szépségét érvényesítse. A festő tehát ellenáll a téma minden csábításának, hogy visszafojtott Iíráját egészen a mesterségnek adja. A vonal sokszor elsikkad már a káprázatos, lobogó színlátomásokban. A képek csak dekoratív foltok. A téma [elentőségét csökkenti a komponálás módja is. Degas nem ügyel az egyensúlyra. Nem békíti ki a kép ritmusát valami végső megoldásban, hanem hagyja egyoldalra zuhanni - elbájoló egyoldalúságban. A realizmust teljesen kimélyítő naturalizmus ez, de nekünk valami mást is az eszünkbe juttat. Az egyensúly felbomlása a szépség érdekében - ez a rokokó dekoráció egyik legbájosabb vonása. Tehát mégis a szépség. Igen, a formálás megőrzi a szépséget, s felfogja az ember visszafojtott érzelmeit. A titokzatos géniusz vezeti a festő kezét, mikor megjeleníti a nőt, a titokban csodált, mozgó tüneményt. A tánc, a térben és időben folyó művészi alakítás megjelenik a képsíkon, s örök látvánnyá bűvöli a mozgás megfagyott ritmusát. Képein, mint az egyiken is, ahol egy balerina magényos szinpadi jelenetét ábrázolja - Danseuse sur la scéne - egészen feloldódik tér, külső és belső idő kapcsolata. Hol itt a realizmus? Hol a Kant-féle, szilárd szemléleti forma: tér és idő? A balerina maga még a legtestibb látomás, forgásának elkapott pillanatában. De környezete más, mint amit a szinházi közönség lát. Nem a megszokott, szinpadi látvány jelenik meg, hanem az, amit maga a táncosnő él át. A for336

gás szédületében összefolyó kulisszákat látunk, a mögöttük várakozó balettszoknyákat, egy fejetlen szmokingost, s mindezeken túl csak színek, lobogó foszlányok, szeszélyes tónusok örvénylő kavargását. A forgás időtlen pillanata ez, ahol szemünk előtt folyik össze a kétféle idő: a szinpadi jelenés külső ideje a táncosnő emlékezetében felvillanó belső idővel. Ez már nem impresszió, nem egyetlen pillanat megragadása, hanem egységben látás: a széthulló pillanatok összeolvadása egyetlen vízióban, a mozgás egészében. A színek, mint titokzatos tüzek lobognak a háttérben, s a magasba tekintő táncosnő esdeklő mozdulattal tárja szét a karját, mintha másra vagyna. Zöld, irreális, szinpadi fények villannak a testén, s a foszforeszkáló tüllszoknyán át. Mintha valami panaszos sóvárgás intene a forgás e révületéből. Pedig e táncosnő már elérte az ember rangját: kiszabadult a mérhető idő börtönéből, Valamennyi kép új és új, hősi erőfeszítés a szépség pillanatának megállítására. A csillámló színkévék rejtélyes ritmusban váltják egymást, hogy körülhimbáljanak egy dús, hajkoszorús fejet, s ünnepi szertartássá avassanak egy semmiséget: egy lecsúszó vállpánt megigazítását. Az eltitkolt líra kitör a formából, végigsuhan tartalmon és témán át, hogy könyörtelenül leleplezze a realista művészt. Micsoda realizmus az, mely metafizikai sovárgást takar? A mozgás egészének víziója, mely mágikus hatalmat adott tér és idő felett, volt Degas útjának legmagasabb ívelése.

A

kortársnő,

mint

időtlen

látomás

A szinpad világa álarc Degas számára, hogy fedezze útját a realizmusból a költészet álomvilága felé. A nő, mint mozgó tünemény, tovább vezeti ezen az úton az öregedő művészt, s munkássága utolsó szakábari a legköltőibb, s egyben a legidőtlenebb formában mutatkozik neki. A női akt ábrázolása ez a legpoétikusabb állomás. A görög művészet látta meg először az emberi test esztétikai értékét. A nő testében, melyet kezdetben alábecsült a férfié mellett, a hellénizmus kora a könnyedség, a báj, a zenei ritmus dallamát: magát a megtestesült lírát ismerte meg. E test, mely Éva teremtése óta nem változott, időtlen lírát ajándékozott a képalkotó művészeteknek, Az örök téma örökös motívum lett. A klasszikus ókor pillanata időtlenné válva terült a századok feje fölé, s a festők, ha a köznapiságtól menekülve, ünnepi témát akartak és bensőséges lírát, a női test ábrázolása felé fordultak. Degas tehát megint egy szépségre, és most már időtlenségre is hívó témát választott, hogy a realizmus és a korszerűség tekintetével nézze. Csak fürdő, öltözködő nőket ábrázol: osupa természetes alkalom a ruhátlanságra az állig felöltözött században, mely egyben a mozgás problémáját is megőrzi. De a mozgás most már egészen emberi, s melegen nőies lesz: nincs ruha, mely idegen elemeket keverne bele. 337

A szépség mintha itt is hiába kísértené a festőt: nem a renaissance óta szokássá vált mitológiaí alakokat, nem a klasszikus nő-, ideált festi. Ezt ugyanis az unalomig nyúzza korának hivatalos, akadémikus francia festészete, a századvégi "tárlati aktok" formájában. A klasszikus eszményből élettelen, mesterkélt pózok lettek, olcsó erotikával szolgálva a laikus nagyközönség alacsony izlését. Ez már nem művészet. Valóban: a realizmusra és a korszerűségre való törekvésnek kellett visszaadni a művészet rangját. Degas gondosan kerüli a görög világot, mely pedig ifjúkorában őt is lelkesítette. Nem Aphroditét és a nimfákat, hanem kortársnőit ábrázolja. S ekkor derül ki, hogy a ruhák a korszerűség bélyegévellátták el a nő változatlan testét. A görög nőnek csupán egyetlen, könnyű leplet kellett levetnie, mely teste formáihoz alkalmazkodott. A nő Degas korában hordja a legtöbb ruhát, melyek a test teljes elzárására, és a formák erőszakos megrontására tőrnek, A női test a satnyulás, a deformálódás jeleit viselte magán ebben a korban, és messzire távolodott a klasszikus szépségtől. A művész nem bánkódik ezen, mint Baudelaire egy költeménye, hiszen a korszerűség jeleit látja, melyeket nem is mulaszt el híven feltüntetni az időtlen témán. De a fűző páncéljától elnyomorított kortársnő mégis időtlen látomássá tisztul a formaadás szerető dajkálásában. A festő nem tudta eltitkolni a szeretetet, melyet a formálásba adott, mellyel e testek kontúrjait elővarázsolta, és a sírnógató fényeket és árnyakat, melylyel betakargatta őket. Hogy is titkolhatta volna? Hiszen ez a szeretet volt a géniusz. . Szénrajzai is őrzik ezt a lírát. Pedig. itt még kevésbé követi a női test körvonalainak szépségre csábító, részletező ritmusát. Nem játszik el egy domború kar, vagy dallamos csípő hajlásával. Könyörtelenül, puritánul egyszerűsít. Határozott, erőteljes, egységbefoglaló vonalakat húz, mellyel azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy mértani egyenesre változtatják egy comb formájának hullámzását. És mégsem. Micsoda varázslat él itt, mely a rideg külsőn át is sejteti a nőiesség finom lényeget ? Az élet, a valóság szeretete izzik itt, és a lényeget felismerő, nagyszerű fölény. Degas, aki korábban ihletéseit a sokaság örvénylő kavargásától kapta, most, élete végére beéri egyetlen, időtlenül mozgó alakkal. A nagyvárosi szórakozás zajai lassan elhalnak a nőnek, e mozgó tüneménynek egyszerű látomása előtt. Az alakok egyre világosabbak, egyre fénylőbbek lesznek, egyre derültebb színekben ragyognak. Mintha a festő mosolyogva fogadná a szemére boruló homályt.

Az

eltűnő

fény

Degas élete végére megvakult. Mielőtt rátörne a teljes sötétség, hősi erőfeszítéseket tesz. Kis agyagszobrocskákat mintáz, táncosnőket, lovacskákat. Játszik, mint a gyermek. Ha nem láthatja, legalább tapintani akarja a valóságot. A nagyváros mozgása, melyet még

338

valaha vázlatkönyvvel a kezében, a párizsi omnibusz tetejéről figyelt, még félvak aggastyán korában is nyugtalanítja. Gyakori sétára indul a világháborús Párizs utcáin, botjával kopogtatva a kövezetet. Mintha keresne valamit. Mit is keresett? Az életet kereste. Ö volt a festő, aki mesterségénél jobban szerette az életet, melyet az eltűnő fényben és időben, a mozgás szünetlen változásában ismert meg. S hozzáj árult, hogy pozitivista kora is megtanulja ezt. A közönség ekkor, élete végére, szeretett már tanulni tőle. Vagy csak gyönyörködni? Képeiért hatalmas összegeket fizetnek a műke­ reskedő-píacon. Megkapja a legnagyobb honoráriumot, melyet odáig festőnek valaha kifizettek. Az aggastyán azonban születésétől kezdve jómódú polgár, nem érdekli a pénz. Képeit elrejti, és nem szívesen adja. Ú nem, mintha szerette volna őket. Egész életén át kisebbségi érzés kínozta, lenézte saját műveit. Hiszen nem érte el, amit akart. Csak a mesterséget érte el, a szépség formálását. A realista pedig az életet akarta. Az egykor változatlan valóságnak hitt földi realitást, mely csillogó, mozgó tüneménnyé oldódva a szeme előtt, előbb elkápráztatta, aztán megvakította. S végül kisiklott az ujjai közül is ...

CSÚNAKON Kék gömb az ég és zöld az ág, habzó ezüst a parti fák, s a napsugár a lombon át nyilazza rám a záporát. Szívemre száll a csönd, a csönd, gémek riadnak odafönt, s míg szárnyuk lágyan elsuhog, tudom, hogy rémük én vagyok. A vízre hajló fűzfaág: fürdőző drága szép menád; s hiába futna! - faun-szemem elől nem menti semmisem. A mélybe lent a hűs moszat halakat rejt és titkokat, s mig testét egy-egy fölveti, az égre hullnak gyöngyei. Varázs, varázs! - ez igy megyen, ezüst füzek mértföldeken, mert kék az ég és zöld az ág szakadj szívem! csitulj világ! Géczy József

339

FALU TAMÁS VERSEI FAKERESZT Szeretett itt téged minden Fa, bokor, Szeretett az úton a fű Es a por. Szeretett a szék, az asztal, S a tükör, Melyből már csak az emléked Tündököl. Messze vagy már, jeled csak egy Fakereszt, Szerelmes a föld is beléd, S nem ereszt.

BÉKE Arany tollal ird e szét: Béke És gyémánt porral hintsd tele, Hadd ragyogjon fénye az égre; S onnan 'Újra a földre le.

HAJNAL Néhol A kakas kukorékol. Itt-ott Falevél sugdos titkot. Kertek Gyémántharmatot nyertek. Pásztor Kiirt jét próbálja párszor. Békén Kezd füstölni egy kémény. Meg kell Hallani: cseng a vekker. Ember, Te csöngess asziveddel.

MENETREND Az, aki botorkál az éjben, Pihenni úgy talál haza, Ha lengő lámpája belében Ott ég a béke olaja.

ITÉLET Húsz évi tavaszra, Ugyanennyi nyárra, Majd húsz évi őszre Emlékekbe zárva. Mikor telet szab ki, A sziv felmorajlik: Nincs kegyes kegyelem, Ezt már életfogytig.

Utazom a menetrendben, Nincs több ilyen ,gyönyörűség, Tágitva a horizontot, Beszívni új tájak hűsét. Futni sok-sok kilométert, Csak szemmel és nem vonattal, Gondolatban, amely gőznél, S villanynál gyorsabban nyargal. Bejárni nagy városokat, Rétet, erdőt, apró falvat, Megállani csöpp tanyáknál, Melyeket magány sanyargat. Szalma-tető, cserép-tető,

Kis ház, nagy ház, mennyi, mennyi, De jó volna, de jó volna Mindegyikbe hazamenni.

MONOR

VfZGYÜRÜ

Itt múlt el boldog ifjúságom, A kedves, régi Monoron. Szép volt az élet, mint egy álom És sohasem volt monoton. Kék ég derült mindig felettem, Az út sosem volt meretiek, Itt élt mindenki, kit szerettem, S kiket örökké szeretek.

Mély tenger felszínén vagyok csak, Elsímulok lassan, Nem leszek már holnap.

Vízgyűrű

A tengeren örök Hullámok, vitorlák, Messze part gyönyöre Nem érek el hozzád.

Monor, Monor, két o van benne, Mint két ablak egy ház falán, Beléjük nézek emlékezve, Dk elfeledtek már talán. Bemásznék rajtuk, mint egy gyermek, Csábítanak az ablakok, De az évek vasráccsá lettek, Rajtuk már át nem juthatok.

BITTEl LAJOS VERSEI PITYPANG Mint holmi laza, pehelykönnyű felhő, úszik a pitypang a rét zöld egén; oly semmiség, hogy egy sóhajnyi szellő szétzilálhatja gömbjét könnyedén. Haj6törésre itélt lélekvesztő a pille perc levegőtengerén; s ha nyílik a sok apró ejtőernyő, száll a mag, mint egy könnyű költemény. Száll a szó s néha pár pamatnyi mondat fogódz'ik össze, kis riadt csoport lovagolja a szélkavarta port lelkembe fútt a sors és a fellobbant gondolat fehér pitypang-szárnyain, ki tudj.a, hova szállnak magvaim ...

VIZEK Fahíd alatt, akár egy árva vénlány, ri a patak. Acélhidak ivére átkot zúg a folyami hab.

Csupán a roppant óceán partján alél a csendbe a tajték, a hűs habokban csillag se csobban a nagyság néma ...

Vén kikötők lapulnak az őrjöngő tenger mögött. 34i

AZ ABLAK

Irta Gerlei József

Négy utca gyermekei jártak játszani a Régi Lóverseny térre, Örökké dúlt itt a harc, napirenden voltak a verekedések. A Verseny utca ontotta magából a legnagyobb legényeket, - velük nem lehetett ujjat ihú2ll1i. Ha azt mondták, itt ők játszanaJk, onnan minden gyerek eloldalgott. Ha azt mondtáJk, ez a mi labdánk, hát az ő labdajuk lett. Az Aréna út jól öltöztetett. gyermekeket küldött, no persze nem valami nagyon jól öltözötteket, dehát az ő ruhájuk nem volt azétnyűtt és mocskos, rnínt a rtöbbieké, s ez is valami. De ez sem óvta meg őket a Grassalkovich és a Jobbá,gy utca támadásaitól, mert ez a két utca, mint kettős puskacső, szüntelen ontotta a többiek nyakába gyülevész hadát. Vad honfoglalás volt ez, csontzenével és vérbuggyanással. Ez a sivár tér, melyet a postáspálya határolt, s egy kertészet szelt ketté, Ja szabadság hazája volt Pest rab házai között, melyeket -'- úgy tetszett - már elfoglaltak és szolgaságba hajtottak a felnőttek. Bruzsa Sanyi is megöntözte, nem is egyszer, hol a térdéből. hol a homlokából. S ha a tér fölött alkonyodott, zsebkendővel sebéri hősként tért vissza a Jobbágy utcába. De mindig ő sem lehetett hős. Egyszer futnia is kellett. Ennek oka egy aibliak volt. Ez az ablak egyszerű, közönséges ablaknak látszott, se kisebb, se nagyobb nem volt, mint egy közepes szebaablak szekott lenni. Hibái közé tartozott, hogy meglehetős közel esett a [átszóténhez, de erről ő nem tehetett. Senki sem rótta fel neki, s ,a kakas tudja, mióta állt már a helyén, az udvar földszinti sarkában. A ház a Thököly útra nézett, ócska volt, málott falú; az az ablak azonban megelégedett a léckerítéssel zárt udvarral s azzal a kilátással, mely a Régi Lóverseny térre nyílott. A tér fölött reggeltől-estig szállt a szabadság kemény kis töltött-galambja, a rongylabda. Ennél vidámítóbb látványt elképzelni is alig lehetett. Sanyi kapus volt; a földre dobott két kabát közt úgy érezte, ez a hely éppen megfelel az ő komolyságának, olyanvalamínek, ami majd csak felnönt 'korában fog dgazán megmutatkozni. Intézkedett, irányított és hasalt, Csatárnak kellett lennie annak, aki gólt akart neki rúgni. Ha mégis-gólt kapott, sosem, de igazán nem az ő hibájából történt. De volt ideje másra is. Mikor csapata támadott, ő nagyokat köpött a kapu mögé, leereszkedőn rátette karját egy nála is kisebb fiú vállára, s úgy pihentette. mint egy csatabárdet. Ha szereperől megfeledkezett, megszedte markát kővel és önfeledten dobálózott. "Csak a neveletlen gyerekek dobálnakkővel" - hallotta magában anyja hangját. De rníkor olyan jó rossznak lenni! A felnőttek néha igen okos dolgot mondanak, csak azért, hogy agyerekeket letorkolhassák. Mili feleljen az okos felnőtteknek egy kisfiú? Hallgat, és az okos szavakat jól elteszi, de előbb I"ájuk írja krétával, hogy egyelőre használhatatlanok. Mível pedig tudja, hogy hosszú lesz az az idő, míkor úgyis használnia kell majd őket, az első alkalmat megragadja, hogy túltegye magát rajtuk. Hogy ki vagy mi emelte meg egyszeriben az egyik követ, sosem tudta megfejterit. Csak azt látta, hogy akő felkanyarodik, átrepül a kerítésen, be az udvarba. Sanyi megdermedt, de későn félt már, hiába erőlködött, hogy arnitól fél, be ne következzék, a kő felpattant és alulról csörömpölve az ablakba csapódott. Senyi szemében egy pillanat alatt érthetetlenné vált a világ. Ha ilyen 342

is megtörténhetik ! ... De nem volt ideje megsértődnl, a riadalomtól felborzolódott minden érzéke. Magán érezte a megszeppent gyerekek tekintetét, hallotta a tér szürke földjén dobogó futásukat; futás közben nevettek - őt nevették. Az ablaikJban megjelent egy sötét női aTC, ijedt volt, kárvallott és töredezett, míntha a kő őt is bezúzta volna. Mielőtt Sanyi dönthetett volna, mít tegyen, inai vittélk a többiek után. Csak futás közben döbbenrt rá, milyen szégyennel teli állapotban rohan. Mostmár végképp rossz fiú lett, - nem állhatott meg. A Thököly út felé szaladt, hogy az üldözőt megtévessze. A sarkon átvágott az Aréna úton, s bevette magát a Jobbágy utcába. A házak előtt emberek ültek, a pincelakások lakói, s benéztek saját .ablakukon. Az ablakok közt a falon kalítkák lógtak, bennük madarak ugráltak és esipogtak ; az omló, szennyes vakolatot elboritotrták az ablakok aszparáguszaí. Különös békesség ült az utca képén, békesség, mely az egyszerű, helyükön álló dolgokból árad. De Sanyiban valami már nem állt a helyén - s ijesztő különbséget érzett e nyugalom és tulajdon áHapota között, Egy ideig kóválygott a falak mentén, aztán nem btrta tovább, megfordult. Fönn az utca szájában ott állt az asszony, sötét, töredezett arcával; mjkor őt észrevette, lejött az utcán, s nagy orrával, akár egy csőrrel, feléje vágott: - Hol van az a fiú, aki bedobta az ablakom? Nem te vagy az? Hát hol volna, otlt van, nem látja a néni? Dadog, szeme zavaros, könnyel telik meg - csak ő lehet. Miért ad alkalmat, hogy tagadjon ? Miért nem mondja csöndesen: "Na, fiacskám, gyere az anyádhoz !" Akkor talán meg tudná kérni, hogy ne rnondja meg az anyjának, majd kér a nővérétől pénzt, teniszlabdát is szed, letőrlesztí. Ehelyett valamiféle új bátorság, mely a felnőttek tudatlanságára támaszkodik, ezt mondatta vele: - Ne tessék engem kérdezni! - Láttalak, ott voltál, ne tagadd! - Ott voltam, de nem én, hanem a ... - Hanem ki? - vágott rá az asszony orra, s feléje lépett. Sanyi nem birta volna el, ha hozzáér. - Hanem ... - Mondani kellett egy nevet, egy buta, ügyetlen, amellett mindig taknyos gyerek nevét, akinek ez már nem árthat. - Azt hiszem ... a Kék Feri volt ... Majdnem sírt, de látta a helyzet fonákságát, s nagy nevethetnékje támadt. Kibukott a torkán valami, de gyorsan becsukta száját, s mostmár játszotta, hogy eltörött a mécses. Egészen érdekes lett volna megfuttatní ezt a vén spinét, egyik házból a másikba, s végül otthagyni az utca középén. A gyerekek előjöttek a kapuk alól, elhelyezkedtek a fekete nő mő­ gött, hogy bátran vigadhassanak; vánták a következő [elenetet. A következő jelenet Izgalmasnak igérkezett. Sanyinak meg kellett mutatnia, hol lakik Kék bácsi, az utcaseprő. A Kék család egyetlen lakóhelyisége az utcára nyílott, három lépcsőn kellett fölmenni hozzá, akár egy szinpadra. Az ablak nyitva voLt, az ajtó nyitva maradt, - fel volt tehát húzva a függöny, s aJamesek, Bajuszok, Spenotok és Lalák, voltak vagy tízen, ezt látták és hallották: - Jónapot! Ez a kisfiú azt rnondja, hogy a maguk gyereke dobta be az ablakom. Az utcaseprő, bár a neve Kék volt, mentem vörös lett, s mindjárt ki is tűnt, hogy igen ért a teremtettézéshez.

343

- Az én fíarn ? - mondta többek között. - Nahát, mutassa meg, melyik volt? - Mutasd meg, kisfiú - mondta a fekete asszony, olyan raézesen, mintha egy mutatványra akarná rávenní, Az utcaseprőnek hét gyereke volt, négyre, de legalább háromra rá lehet fo~i mindent, Sanyi mégis azt mondta: - Én nem tudom, de míritha ide szaladt volna ... - Ide? - hördült fel Kéik bácsi; ősz bajusza önérzetesen remegett. - Hát akikor csak keresd meg! Két órája ítthon vagyok, azóta egyik se ment ki a lakásIból. Felesége is mezszólalt, nyugodtan, hogy mínderrki ránézett: - Ma 'délután ki sem engedtem őket. - Pedig most tőrtént, negyedórája. - .Akkor nem ide szaladt - eresztette ki a szelepet sanyi. Erre az egész jelenet összeesett. A felfúvódott arcok megnyugodtak s most látszott csak, hogy Kék bácsí arcát a sok felsöpört szemét és por nagyon elkoptatta. Bajusza fehér volt ugyan, de piszkosfehér, nem volt rajta semmi tisztelnivaló. A fekete nő sápítozott, de már senki sem figyent ra. Olyan volt, mint míkor a szinpadon eloltják a víllanyokat, de valaki még beszeí. KItámolygott az utcára, számolni kezdte, meanyibe kerül majo neki az ablak megcsinádtatása. Otnegyven ? Dehogy, hISZ csak kis tábláról van szó, Kitelik háromból is talán. Hová menjen, ki ismeri be ezután, bogy ő a tettes? Három pengőért járja végig ezt a vesszőfutást ? Még mondott valamí olyasfélét, hogy "ha megfogom azt a csirkefogót", aztán elment. Mintha a kalitkák összes létező és nem létező madarai megszólaltak volna, - sűrű füttyögés kísérle végig az utcán. Csak Sanyi nem fütyült. Azt hihetné pedig valaki, hogy ő is ezt teszi, s nagyon vígan érzi magát. O azonban vigasztalhatatlan volt. Szemében a régi szép rend és egyensúly összeomlott; összeomlott a világnak azon a részén, ahol ő áll, ott, ahol őrá volt építve, mínt egy oszlopra, egy kiesi kis oszlopra persze, dehát az oszlopnak rnindegy, kicsi-e V3b"1' nagy, ha a törmelékek egészen elborítják Bármerre ment, ezt a 'beomlott eget hurcolta magával; csodálkozott, hogy él még, s várta, mikor csapja agyon egy mennyeí gerenda. Sehogysem tudta kitalálni, hogyan tegye jóvá, amit Kéklik ellen vétett. Minden áldott nap el kellett mennie ablakuk alatt, sokszor az ajtó is nyitva volt, látta a lakást; ugyanolyan volt, mint azon a napon. Ha túlment rajta, míndig úgy rémlett neki, hogy Kékné kihajol az ablakon, s tekinteret a hátába szúrja, Ezután már nem is csodálkozott, míkor a .téren egy helycsatában. valaki térden dobta. Ez a kis seb aztán néhányszor megmérült a POTban, ,gyulladni kezdett, s pár nap múlva gennyes pattanások jelentek meg körülötte. De ez sem voht elég. Egy napon, mikor elment Kékék előtt, váratlanul kinyílt az ajtó, vak ijedelem fogta el, szaladni próbált, de elesett, s térdét jól odamázolta a járda kövéhez. Kékné kilépett, letette vödrét a lépcsőre, IS karjánál fogva fölemelte. Sanyi térdén csugott a vér. - Te szerencséflen gyerek, te ! Hát ezt jól elaalálta. Éis éppen Kékné találta el, hisz hét gyereke közűl 'kettő-három hígvelejű volt, tízéves korukra is anyjuk törölte meg az orrukat. Hát ő tudta jól, mit jelent szerenesétlen gyereknek lenni, s ha Illem is eszével, de szívével megértette, hogy bizony Sanyi sem különb, sőt talán rosszabb, mert benne a rend, a becsület higult meg. 344

- Gyere csak - mondta Kékné, s nem engedte el a karját. Sanyi rosszat sejtett, hJÚzódozott, de '~ék:né ezt mondta: - Ki kell mosní, hiszen csupa piszok. Fölvezette Sanyit a három lépcsőn, s egyszeriben ott álltaJk: a színpadon, hogy valamit folytassanak. Most beszélni kellene, elmondani míndent, egészen előlről. De nem jött szó a torkára, :Kékné egy horpadt pohárból vizet csorgatott a sebre. - Van zsebkendőd ? . Sanyi benyúlt a zsebébe, kihúzta zsebkendőjét, de csak a csücskét mutatta meg, azt is visszanyomta gyorsan, mert fekete volt, mínt a föld. Kékné szó nélkül odament szekrényükhöz. kivett egy kis batyut, s kötést szakított 'belőle. Csak ketten voltak a helyiségben, a falaikon ismerős szemképek függtek, s rníkor Kékné nagy, meleg arcát újra visazafordította, Sanyi már nem félt tőle. - Ugye, te vagy az a gyerek, aki azzal az asszonnyal idejött az ablak miatt? Sanyi egy ingó szék alsó karimáján nyugtatta lábát, s féllábon táncolní !kezdett, hogy ne kellden válaszolnia, - Sziii, de fáj ! De Kékné folytatta a kötözést, s ez azt jelentette, hogy nyugodtan beszélhet, - En voltam - mondta hOlSiSZJú csend után. - De nem akartamtette hozzá halikan. Kékné mosolygott; tapasztalt, jó asszony volt; Sanyi azon kapta magát, hogy ezekkel a szavakkal az ablaktörést is bevallotta, s az asszony ezen mosolyog olyan állhatatosan. Hálás volt neki. At tudta volna ölelni a nyakát, mint anyjáét szokta. Mert Kékné nemcsak úgy volt jó hozzávahogy a többi felnőtt, hanem úgy, mint aki' - bár megbántotta - szeréti. Kékné fölegyenesedett: - Na, most mehetsz - mondta elégedetten. s hozzátette: - Egyikőtök se jdbb a deákné vásznánál. Szavai íziben rózsaszínbe vonták Sanyi fölött az eget. Térdén érezte Kékné kötéset. Ügy tűnt fel neki, hogy azon. a helyen, ahol addig ő tartotta az eget, Kékné rneleg, jóságos vállán nyugszik mínden, - de csak addig, míg ő a helyére nem áLL ismét. Másnap aztán Bruzsáné elvitte az ingyenes kezelésre. Felültették egy guruló műtőágyra, az orvos egy színtelen folyadékba mártott vattát tartott a pattanásos térd fölé, és mosolyogva megkérdezte: - No, kísöreg, akarsz-e angyal lenni? Sanyi megértette. Minderuki más a térdére gondolt, de ő felfogta az izenetet, s buzgón bólintott. Összeszorította fogát, s mukkanás nélkül állta, hogy alkoholos vattával 'keményen ledörzsöljék a térdét. Ez a heves fájdalom míntha mindent kitörölt volna belőle. Mikor leszállt a műtőágyról, egy 'kicsit kihúzta magát, s ezt mondta magában:

-

Ezt látták volna a srácok!

345

ÉDES FIAM

Irta Gerlei József

Öreg vonatkocsi ez, századeleji; sötétre mázolt hosszú padjain békésen megfér a festék a kosszal. Az ülés támláía magas, csaknem a csomagtartóig ér - szűk börtöncellakra darabolia a szakaszt. Az ablakok kisdedeik, amírit már egy ilyen alkotmányihoz illik, de azért valódi ablakok: ki lehet nézni rajtuk, - Iehúzntazonban már nem lehet őket. Jószántukból Ieereszkednek ugyan egy ujjnyit, de onnan aztán se le, se föL Pedig ősz van, hideg; a padok akár a jégdarabok. Besímult az ég is, ez a vak, korareggeli ég, melyről sosem lehet tudni, hogyan viselikeditk: majd a nap folyamán. Az egész szakaszban alig van nyolc-tíz ember, jóformán nem is tudnak egymásról, Osak az ajtó melletti rekeszben ülnek négyen: az ablaknál egy postás olvas, füle se Iátszík ki valami nagy füzet mögül. Vele szemben zöld lódeniben egy iparosféle gubbaszt; összehúzza magát, szeretne minél kisebb helyet elfoglalni: félvállal laposan a fülke falának dől, másik válía hegyesen felszúr. Középen pedig, egymással szernközt két falusi lány; csak a pad szélét foglalják el, akár a tyúkok. Térdük összeér, ujjuk egymásba akad, akárcsak házuk előtt a kispadon vasárnap délután, s nézik egymást tompán, rendületlenül. Furcsa merevségben tartja őket eza dermedt őszi reggel és az a látvány, melyet egymásnaIk jelentenek vadonatúj kardigánjukban, piros szandálban, karjukon nylontáskával. szájukon pirosítóval. A két szélső hely üres. Telnek a percek, állomás jön állomás után, de semmi sem változik. Végre az egyik állomáson nyílik az ajtó, s belép egy karcsú, szürkekabátos, őszülő nő. Szeme vágása szelid, orra nemesen fitos, szemüvege ill vékony és törékeny, mint ő maga. Arca, mozgása kellemes, tiszteletet ébreszt, anélkül, hogy követelné, de valahogy látszik rajta, hogy az emberek figyelmetlenségéból nemigen kapja meg, ő pedig habozás nélkül lemond róla. Megáll az üres hely előtt, nagy, szürke szemével helyet keres csomagiaínak: három összekötözött doboznak, egy térdét verdeső nylonszatyornak és egy nagy, kopott bőröndnek, melyet egy szeplős szőke fiatalember hoz utána. - Itt jó lesz, édes fiam! Tedd csak fel! Köszönöm édes fiam ! De a vonat már mozog, - Jaj, édes fiam, elindult, siess, siess! - mondja izgatottan. és kéken erezett kezét szívére szorítva kikiséri az ajtóig. Az utasok még ezt hallják: - Vigyázz, édes fiam, jól ugorj le! Isten veletek! Mit izensz Aradra? Mikor visszatér, négy szempár gyors sortüze éri. O azonban az ablakhoz siet, ki akar nézni, integetni szeretne, De az ablak nem enged. Sógornője és unokaöccse a perronori áll, várják, hogy kihajoljon. Hisz minden olyan roppal történt: a jegyvábtás, a vonat, a felszállás ... Futtában búcsúztak csak el, unokaöccsét meg sem tudta csókolni, ijedtségéből csak arra jutott, hogy gyorsan letuszkolja a mozgó vonatról. Pedig olyan messzire megy, túl a határon! ... Kétségbeesetten rángatja a rézfület s alul a szí] csonkját: - hiába. Jobbra-balra néz, szeme segély után kiált, szája ezt dadogja: - Jaj . .. jaj, ki akarok nézni .. ; De senki sem mozdul. Míndenkí tudja, hogy nem lehet. 0, ez a csend ! Megfullad tőle. 346

- Nem lehetne, kérem ? ... A postás fe1mosolyog rá, egyik tenyerét mentegetőzve kifordftja. ezt mondja vele: "Sajnos, én sem segíithetek, illem nyílik." De ez a l'Iémült szem bizonyosságot :kér. Erre a postás leteszi a füzetet, feláll, avatottan emelgeti, majd ráneigáln! kezdi az ablakot. Nem megy, Az állomás pedig csúszik, egyre csúszik hátrafelé. A postás abbahagyja, feléje fordul, vigyorogva húzogatja a vállát, g másodszor is kifordítja tényerét. 0, ez a néma jelbeszéd! Mintha siketnémák közt volna. Ez a kongó. üres csend, ez a részvétlenség! Míntha olyan emberek közé tévedt volilla, akiknek nincs szükségük többé lehúzható ablakokra, hosszú utamsokra, búcsúzásokra, intégetésre. Ettől majdnem eláll a szívverése. Hát lehetséges, hát valóság, hogy az ablak nem működik? Úgy érzi, rég elkészített csapdába esett. Ha ltaIán más kocsiba száll i , • Már késő. Igy kell távoznia innen, búcsúzás nélkül ? Ez szörnyű ... Már a raktárak is elvonultak, az ablak a földekre néz, s ő hangosan feljajdul: - Jaj, édes fiam! Unokaöccse áll előtte, ez a piruló, szeplős nagy gyerek, és sógornője szúrós szemét látja, amelynek örvénvében oly könnyen elvész a jóindulat. Látja őket a perron szélén, annyírá a szélén, hogy féltalpuk a levegőben, képükön zavart mosoly, mintha ebben a pillanatban ébrednének rá, hogy becsapták öket. O pedig itt áll az ablak előtt, szeretné bezúzni, de nem tehet semmit. Semmit, ami bebizonyítaná, hogy Illem felejtette el őket, s nem igaz, hogy már csak csomagjaival törődik. Ajka remeg, szavakat, immár hiábavaló búcsúszavakat próbál, bab-rál velük, aztán szélütötten eleiti őket. Szeme megtelik könnyel, szemüvege alá kell nyúlnia, hogy letörölje. ElJtámolyog az ablaktól. lerogy az egyik szélső helyre, tenyerét megfájdult homlokára szorítja. Szíve majd megszakad. Kiáltani szeretne, de csöndben kell lennie; sírni, zokogní volna jó, de nincs hely, ahol kisírja magát. Negyvennégy nyarán járt itt utoljára - tizenkét éve. Azóta csak most kapott engedélyt. S ki tudja, visszajöhet-e még? S most mégsem mondhatta ki az utolsó szavakat, talán a legutolsókat ... Torkát görcs fojtogatja; rosszullét környékezi, mélyet kell sóhajtania. - 0, édes fiam! - szakad ki melléből öntudatlanul. Az utasok ránéznek. de míelőtt elkapná tekintetüket, lesiiklaJtják a pad alá. A táj kivilágosodik. A felhők közt nyílás támad: egy percre kisüt a nap. S rnintha az egész fülkében csak neki volna szüksége rá, egy fényes, meleg folt jelenik meg a térdén, színte megvilágítja egész alakját, s most látni csak, milyen is igazán. Már belépésekor említeni kellett volna cipőjét, ezt a régies szabású, zárt, fekete félcipőt, s rajta külön a port, mert ez - ki tudná miért? végtelenűl elesetté teszi. Útról beszél, nagyon poros- útról, poros úton siető, botladozó Iábakról, izgalomban elvétett léptekről, melyek elmerülnek, megsemmisülnek a porban ... Ha észrevenné, bizonyosan leporolná, annyira nem illik arcához, kezéhez, szemüvegéhez. De ő nem lát semmit, s ez olyan, mintha szerencsétlensége megvakította volna. Keze száz haszontalan mozdulatot végez egy szükséges helyett, Elveszítette magát. Vékony ujjaival szünet nélkül' sírriogatja kabátja szövetét; ha térdéről leesik, visszaigazítja, s sírnogatja tovább. Aztán mintha fölébredne; kalapjához kap, táskáfát markolja meg. 347

hogy meggyőzze magát: még nem vesztette el. Majd gyorsan végtgtapogatja magát, nyakát, zsebeit, a ,gombolásokat, mindig ott, alhol - úgy érzi - titkon vizslató szemek érik. iDe ez is csak egy percenésig tart. Válla kiszolgáltartottan rázkódik a vonat ütemére. könnyei ismét folynak. Száját összeszorítja, de ha áI1lna a vonat, !ha mindenki odafigyelne, haHhatmák, hogy zárt ajka mö.gül vékony, halk sírás szürernlik. Emlékezete végigrendezi az elmúlt két hetet. Olyan izgatott volt a két hét alatt, hogy szinte csak átröppent rajta, mint a méh: minden óra kelyhébe nem tudott leszállni, s ha leszállt is, osak épphogy érintette, ahelyett, hogy kiszívta volna az ízét. Mi volt ez, idegesség? Vagy a reg áhított, s a már alig remélt 'boldogság, rnely szétroncsolta érzékszerveit, mert túl nagy volt ahhoz, hogy befogadja? Akármit rnondtak neki, bármire nézett, minden percben 'kész volt elsírni magát. Az öccse így szóIította: "Gizellám", - akárcsak 'gyermekkoru~ban. "Gizellám, jól aludtál? Este elmegyünk a moziba, ugye jó lesz, Gizellám !" Nemcsak anyjukat helyettesítette öccse gyermekéveiben, - egy jóságos szolgálót is. Most, mikor már nem fényesitette 'cipőit, nem mosott neki hajat, nem. kötötte meg nyakkendőjét, úgy hatott rá ez la megszólítás, mint messziről, a gyermekkor édenéből hangzó hívás. Árvák voltak, apjuk másodszor nősült, s a "GizellámnaJk" olyan illata volt, mint hajdan a mostoha elleni összebújásoknak; most pedig úgy tetszett neki, hogy sógornője ellen irányult. Egész idő alatt ezzel a kísértéssel küzdött, pedig tudta, nagyon jól tudta, hogy álom az egész, kései tréfa, a természet tréfája. mely ilyenkor mutatja meg, hogy az egész gyermekkort magában hordja, s belőle, mint valami vezetőülésből kormányozza az öregkor indulatait. Hogyan is történhetett, hogy ők kűlönváltak ? Véletlen volt, rokoni látogatás, mikor öccse itt rekedt, befejezte iskoláit, állást kapott, s egyszercsak megjött a hír, hogy megnősült. Ö otthon maradt az öregekkel. Hivatalba járt, keresett rájuk. Jött a második háború, észre sem vette, hogy elmúlnak az évek, s nem ment férjhez.. Nem, hogyan is tehette volna, - átgázoljon az öregeken? Jól van ez így, - nem bánta meg. KüIÖI1Iben sem hiányzott neki senki, - csak az ÖCcse: a gyermekévek paradicsoma. 'Ez a két hét rníndent felkavart benne. S az öccse fia is, - nyolc éves volt, mikor utoljára látta, - már húsz éves, mégis mílyen gyerek, éppen olyan piruló, hálás, nagy gyerek, mint az apja volt. Minden szavára fölérzett. elpirult: ilyenkor arcának szeplői elhalványodtak, mint napkeltekor a csillagok. Mintha ő is kétszeres áramkörrel volna hozzákötve, jobban, mint saját anyjához ... - 0, édes fiam ... ölébe ejtett kezében nedves zsebkendőjét gyűri. Könnyei, mint rossz csapból a víz, pihenés nélkül szívárognak. Meg kellene már valahogy javítani. De maga sem tudja hogyan, érzi, ennek a folytonos sírásnak valaihol mélyen van az oka. Homályt, zavart érez magában, de nincs ereje kibogozni. - tdes fiam! >Már színte lélegzetévé válik ez a sóhaj. 0, hogy tudna most szeretní valakit, egy gyereket, egy öreget, akárkit. Apja és mostohája már halott, öccse \ki sem tudott jönni az állomásra, hivatalba kellett mennie; sógornője és unokaöccse pedig ... öket éppen az írnént veszítette el. Senki sincs mellette, senki sem jön hozzá, hogy szíve 'bőségét rápazarolhassa, A földkerekén nincs egyetlen ember, aki értetlenül ne nézne rá, ha megkérné, engedje magát önzetlenül sze:348

retni, fogadjon el tőle mindent, mindent ... De az 'emberek tele vannak őrzik szívük szeretetét, akár valami pénzeezacskót. Zsugorin ráülnek, s fukar módra alamízsnálkódnak belőle, pedig ha tudnák, hogy ez az egyetlen, amiben tékozlónak lenni annyi, mint meggazdagodni. De ő kinek adja, kire tékozolja? Eddig magába zárta, színte maga sem tudott róla. S mivel fizetett neki az élet? Tisztességgel, melyet míndig olyan jólesőn hordott, mint tiszta alsóruhát, s úgy fürdött benne, mint friss vízben. Most hidegnek érzi, undorodik tőle, valami olyan dolgot lát benne, ami hosszú ideig képes betölteni a szerétet helyét, becsapni az embert. Szerény lányokra gondol, akik fölött elszállt az idő, s megszöktek pocakos, ronda házasemberekkel; vénlányokra. akik embergyű­ Iöletbe és önimádatba menekültek; emberek hosszú sorára, akik halottként járnak a földön, mert nem tudnak élni egyedül ... 0, ha újra kezdhetné : De aki tavaly már a hatodik tízest is felváltotta, míhez kezdjen ? Sosem merte bezúzni annak a szűk kupénak aolakát, rnelyben a sors magával cipeli. A sors? - inkább a megszokás, a rnegszokás tisztelete, mely nem más, mint az emberi tekintetek rabsága. Pedig csak a szeretet fontos, csak az legyen érintetlen. Igen, tudja már, - a többi nem számít, mert minden másra van bocsánat, de a szeretet elsorvasztására nincs, Annak örök, tüzes, kibirhatatlan magánya büntetése. . - Jaj, édes fiam! Nem tudja már, mit beszél. Kihajtott benne a szeretet, mint egy forrás, és 'buzog, buzog, nem tudja elállítani. Hová, kihez menjen füstszínűvé sápadt hajával, szeme sarkában a sok pici szarkalábbal. orrán a szemüveggel ? Tükör nélkül is látja, s nem egyszer elgondolta már, olyanok homlokán ezek az ezüstösre fútt tinesek, mínt csengettyűk, rnelyek elteltek hóval. A télben jár már, s valahol eltévedt; de az is lehet, hogy csak ment, mínt mindenki más, s ide kellett jutnia. . . . A kalauz belép, a jegyeket kéri. Ez felrázza. Nyomban túlségos igyekezet vesz erőt rajta, mint aki azt hiszi, sokat mulasztott. Kislányos kapkodásba kezd, táskáját ölébe kapja, de felbillen, s akkor úgy szedi rakonoába. rnint egy engedetlen állatot. Kinyitja, fölösleges gyorsasággal belenéz, orrát egy pillanatra elfintorítja, s nedves szemenel figyeli jegyfüzete sorsát a kalauz kezében. Most látni, hogy a hosszú íányság kikezdte kedélyvilágát, s megtartotta valami gyerekes állapotban. A kalauz ujja hegyén forgatja a [egyfüzetet, több helyen is belenéz, kifogásol valamit. O azonban nem lepődik meg, futtában megmagyarázza zsebkendőt szorongató kezével a román és magyar hatóságok félreértését, s tudja, hogy ezt a magyarázatot minden kalauz elfogadja. Az utasok részvétlensége eltűnik, s jól szemügyre veszik szürke hajától poros cipőjéig. A kalauz összehajtja a [egyfüzetet, visszaadja, ujját sapkájához emeli, s távozik. A vonat megáll. A postás felocsudik, talpra ugrik, lekapja aktatáskáját, s rohan kifeLé. Mindenkit futó mosolyra indít, hisz felugorva sem nagyobb, mint ülve volt. S ahogy fut át a szakaszon, majdnem kiíszamodik a bokája; rnindenben elakad, mert alig lát ki hirtelenében szemére nyomott sapkája alól. - Édes Ham ... Elmosolyintotta magát ő is, de legott elkomolyodik, s ezzel a két szóval kínozza magát. Ijedten ismétli öket, mert úgy rémlik neki, a tá-

önzéssel, számítással és gyanakvással: úgy féltik,

volság növekedésével ez a szomorú, meleg érzés is langyuJ.óban van, 6 végképp magára marad. Feláll, elfoglalja a kis postás helyét, a tömött nylonszatyrot maga mellé állítja a padra, s rákönyököl, Vállán piciket rándít, öklét áJ.la alá illeszti, s duzzogva kinéz az ablakon. Majd gondol egyet, előrehajol, homlokát az üveg hideg lapjának feszíti, és hosszan. elmerülve nézi a tájat. Úgy érzi, tulajdon szívéből árad ez az örökös őszi búcsúzás: a 'széliben levelüket rázó fák, a letarolt földek, melyeken csak a tökölt szemölesei látszanak, a ,gyülekew, zajos fecskék és a seregélyek a messze úszó felhők alatt. Fojtogató árvaság ül a szíve helyén, árvaság, mely már nem is az övé, hanem mélyről, a létezésből fakad. Kidobtálk a világba, 6 nincs akinek rnondja: "Apám, anyám, édes fiam!" Egy percre ugyan felötlik benne, hogy valahol gyakran előfordul ez a szó: "Atya, atyánk", - persze, valamelyik imád.ságban, de ő csak ehhez a szóhoz kap, mínt fuldokló a deszkaszá1lba: - ~des fiam! Hiába mínden - már ez sem segít. Végleg elmerül. Semmi sem marad, csak ez a döcögés, ez a belső vacogás, a beszögelt ablak és a táj, mely éppolY' megcsaltnak látszik, mint ő maga. Nini, szemerkél ... De nem sokáig: valaki koppantóval eloltja két szeme világát. üresség következik, végül - semmi. Csak kimerült teste remegése, elnyílt ajkának bágyadt rezzenése sejteti: - ~es fiam; ; . SzemJhéján túl fák és póznák jönnek és mennek. Ű marad valahol mélyen, egy börtönben, melynek mínden fala beszőgezett aolakbó! áll. Aztán már csak fák és póznák, fák és póznák, akár a rácsok. ; ; - ~des fiam;;; Ezt már nem mondja senki. Csak ő álmodja, Lezárult szempíllája alól kiszivárog egy kíntól elnehezedett könnycsepp, nagysokára még egy, apadoz az is, végül teljesen eláll. Akár a halott ember könnye, melyben már nincs élet

PILLANAT Egy parasztasszony ült a járda szélén a Körúton. Ölében csöpp gyerek, körötte hullámzó tömeg, kopott s kiöltözött járókelők, de mind végignézték. Oly furcsa volt. hogy egy szempillanatra rámeredtem én is, de a kispolgári megdöbbenést hamar elnyomta bennem a csodálat. Mily biztonsággal ül, milyen szeliden! talán az embert várja, vagy csupán elfáradt és leült, akár a dűwn a barázdák végére ülne a testvér rögöt morzsolva ujja közt. Kövön és piszkos aszfalton keresztül érzi az ősi földet, az anyát! S talán, a szíveket is megérzi a jólszabott kabátokon át. Su r án y i I st v á n

350

ESZMÉK J1:s TÉNYEK A lourdesi centenáriummal kapcsolatban, amelyről nálunk is sű­ rűn emlékeznek az idén, hasznosnak gondoltam, ha megísmeriük Henri Holstein tanulmányát, amelyet az l!;tudes tett közzé. Holstein tudvalevően a strasbourgí egyetem hittudományi karának professzora s így bizonyára érdekelni fog mínket, hogy miként látja és milyen szempontból értékeli Ő, aki maga is francia, ennek a világhírű kegyhelynek szerepét vallásos életünkben. Lourdes - állapítja meg bevezetőben Holstein vonzza a katólikus híveket és semmi jele annak, hogy ezt a képességét az elmúlt száz év valamivel is csökkentette volna. Semmi sem ártott az "intéz.rnényes őrületnek": sem az a meggondolatlanság, amellyel járműre rakják a súlyos, sokszor már haldokló betegeket, összezsufo1ják őket egy kicsiny városban, kockáztatva a leggonoszabb járványokat, s belemerítik őket a jéghideg vízbe, sem az a könnyűség, amellyel az ilyen látványos zarándoklatok kíváncsiskodássá és egyszerű kirándulássá válhatnak, sem a szállodások boltosok és utcai árusok üzletesk~ése, sem a folyton cserélődő tömegek közönségessége. Min~ den együtt van Lourdesban, ami csak alkalmas arra, hogy lealacsonyítsa a helyet és látogatását. Gyilkos erők működnek itt, amelyeknek már régen át kellett volna alakítantok a pyreneusi várcskát merő kuriózumok vagy téli sportok folkl<;rísztíkus központjává. Ha tehát Lourdes mégis meg tudott maradni - R. Schwob szép kifejezését idézve - "az ima fővárosának", nem ezt kell-e már magában is nagy és meglepő csodának tekintenünk? Mert Lourdes változatlanul iskolája a Szent Szűz dícséretének, a bizakodásnak és az önmegtagadásnak, s vendégei végtelen sorokban

Irja Mihelics Vid

tisztulnak meg a középszerűségtől, amit magukkal hoznak. Mi most már Lourdes jelentősé­ ge az egyházban ? - veti fel a kérdést Holstein. Beszélnek Lourdes, La Salette, -Fatima "kinyilatkoztatásairól". A szó azonban nem szerenesés. csak zavart okozhat. Nyomában ugyanis azt képzel:hetnők, hogy azok a misztikus észlelés ek, amelyeket kényelem kedvéért a "jelenések" név alá foglalunk, mintegy pótlékul szelgálnak a hivatalos kinyilatkoztatáslhoz, amelyet az egyiház őriz. Holott az igazság az, hogy a kinyilatkoztatás, amely Istennek hiteles igéje, beteljesedett Krisztussal és lezárult az utolsó apostolnak, az Úr Jézus utolsó tanújának halálával. Ehhez a kinyilatkoztatáshoz tehát, amelyet a Szentírásban találunk, senki semmit sem adhat hozzá, Az egyház sem növelheti vagy gazdagíthatja azt. "Ha a Szeritlélek - szögezí le a vatikáni zsinat - megígértetett Péternek és utódainak, nem azért, hogy bármiféle új tant tárjon fel nekik, hanem hogy ezek megőriz­ zék és híven tanítsák az apostolok által átadott kinyilatkoztatást, amelyet hitletéteménynek hívunik." Ne várjunk tehát az égtől új üzenetet. Minden megmondatott nekünk Krisztusban s mindent közöl velünk az egyház. Ezen túlmenően nincsen más, csak ilLúzió - hangoztatja Keresztes' Szent János, aki különösen bizalmatlan volt a látomások, belső hangok és "magáIlJkinyHatkoztatások" iránt. "Nem szükséges úgymond -, hogy Isten tovább beszéljen, mert miután befejezte az egész hit elmondasát Krisztusban, nincs több hit, amit ki kellene nyilatkoztatní, s nem is lesz több soha. S ha báI"iki azt akarná, hogy valamit még kapjon hozzá természetfölötti úton, annyi lenne, mint mulasztással vádolni Istent, amiért nem adta volna meg Fiában

351

rníndazt, ami szükséges nekünk." A Szűzanya is, amikor Lourdesban megnevezi magát Bernadettenak: "Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás", csupán azt ismétli meg, amit négy évvel előtte IX. Pius dogmaként meghatározott. Ezt a dogmát egyébként jól ismerte Bernadette, mert hiszen édesanyja az esti imában míndíg elmondatta gyermekeivel: ,,0 Mária, bűn nélkül fogantatott, könyörögj érettünk." Közbevethetné valaki, hogy a Mária-jelenések még így is alighanem útmutatásokat adnak nekünk a konkrét állapotok között s új irányba kívánják terelni szellemi magatartásunkat. Holstein szerint azonban az ilyen vélekedés is tévedésekre vezethet. Míndenekelőtt ugyanis szem előtt kell tartanunk, hogy az egyház semmiképpen sem követeli meg tőlünk, hogy higgyünk az ilyen jelenések valóságában. Az egyház csupán megengedi, hogy imádkozás céljából elzarándokoljunk egyes helyekre, amelyeket a Szerit Szűz valamiféle megnyilatkozása megazentelt. Másodszor pedig legyünk tisztában azzal, hogy a jelenésekkel kapcsolatos üzenetekben nincs és nem is lehet semmi újdonság. Minden ilyen üzenet egész egyszeruen a jól ismert evangéliumi üzenet. Mit kér a Szüzanya Bernadette útján? Imát, a bűnök mogbánását, vezeklő bizalmat s mindenekelőtt hitet. Mária - nevelő módon határozott magatartásokra utasította Bernadettet. Az írnáéra. keresztvetés, ami meghökkenti a nézőket, rózsafűzér recitálása, amit a szemek pergetésével maga is kisér. A vezeklésére. megcsókolni a földet, letérdelní, megízlelni az iszapos vizet. A reményére és a természetfölötti örömére, amik visszatükröznek a gyermeki arc elváltozásain. Hogy segitse hitünket, a rníénkét, akik nem láttuk elragadtatásában Bernadettet, a Szent Szűz egy jelet -hagyott: a forrás vizét. Ez a jel 3;;2

mutat rá Holstein - összhangban van a leghitelesebb, mondhatni, a legbanálisabb szeritírást hagyománnyal. Jele az "élő víznek", amelyet Jézus meghirdet a szamáriai asszonynak s megígér mindazoknak, akik szomjazní fognak. Jele az áldozati állatok megmosására szolgáló jeruzsálemi medencének, amelynek másában most a szegény betegek keresik reménykedőn gyógyulásukat. A lourdesi csodák jelzik az üdvösség új rendjének megváltó hatalmát, amikor a bűnök elengedést nyernek és az általuk mart sebeket meggyógyítja az Úr Jézus erénye. Miként R. Laurentin írja "Lourdes értelme" című, 1955ben kiadott könyvében: "Az evangélium csodái annak a gyógyító és átalakító hatalomnak jelei, amellyel Jézus a bűntől megrontott természet fölött rendelkezik. A lourdesi csodák hasonlóképpen jelziJk, hogy az isteni kegyelem megtartotta ugyanazt a hatalmát arra, hogy kiemelje a lelket és a testet a bűnből és a büntetésből. Az evangélium csodáinak az volt a céljuk, hogy előké­ szítsék a szentségeket. A lourdesi csodák oda vezetnek minket a szentségekhez: a keresztséghez, amelynek külső [elét idézik, a bűn­ bánathoz és az Oltáriszentséghez." Ezeknek a csodáknak - folytatja Holstein - csak akkor van meg a teljes értelmük, ha szentségí, pontosaibban eucharisztikus összefüggésükben tekintjük őket. (Nem véletlen, hogy a legtöbb gyógyulást éppen a szentséges körmenetekkel kapcsolatban jegyezték fel.) Krisztus Testének, amely a Szent Szűz­ től született, megmentő és átalakító hatalmát domborítják ki, hozzá valóban látványos módon, hogy magukra vonják a kortársak szórakozott tekintetét. Mária megjelenéseinek egyetlen célja, ha szabad használnunk ezt a kifejezést, hogy felszftsák hitünket és igazabbá tegyék imánkat. Jelek a meggyöngült hit számára II arra serkenten ek minket, hogy hall-

gassuk meg az Úr szavait. "Lourdes üzenetet - írta a legutóbb Laurentm - a legegyszerűbben ekként fogalmazhatjuk meg: a bűntelen Szűz segítségére jön a bűnösöknek. Három eszközt ajánl: az élő víz forrását, az imát és a bűnbánatot. Banális ez a program, semmi új sincs benne. Mária azonban nem is akar semmi olyasmire tanítani, amit már eddig is ne tudtunk volna. Csupán felszólít, hogy elevenedjünk meg." Amit Bernadette látott folytatja Holstein -,az is csak azért jutott tudomásunkra, hogy fokozza hitünket az ima és a bűn­ bánat hatásosságában. Modem szóval élve, Bernadette: tanú, s rnint 'tanú, a Szerit Szűz üzenetvivöle. Miként azonban az evangéliumban, Lourdesban sem közvetít számunkra Mária semmiféle kinyilatkoztatást. Szerepe, hogy figyelmessé tegyen bennünket Fiára, aki a kinyilatkoztatás. Mária Lourdesban is, akárcsak földi életében, a hitre nevel mínket. Arra tanit, hogy amit ő hitt, azt higgyük mi is. Az evangélium úgy mutatja őt nekünk, mint aki szorgosan forgatja elméjében Krisztus titkát. Mária a csendben napról-napra vtlágosabban értette meg a megtestesült Ige megnyilatkozásait és amit szemei láttak és kezei érintettek az élet Igéjéből. mindjobban behatolt annak kifejezhetetlen mélységeioe. Ismerte Ot, mint fiát, szerette. mint Istenét. A teremtmény, a jegyes és az anya végtelenü! tiszta szerétetében lett vele eggyé. Hallgatása az anya csodálata, a mísztíkus lélek szemlélő­ dése, az egész bűnös emberiség könyörgése és az egyház ujjongó himnusza, azé az egyházé, amelynek hálaadása Szent Irén szavai szerint a "MagnificatU-ban jut kifejezésre. A hallgatásnak ebben az iskolájában növekedett, formálódott Bernadette is. Mit mondhatote volna az indiszkrét kérdezősködőknek? Hogyan értesse meg velük Mária

hallgatásának tartalmasságát, amelyet épp oly kevéssé fejezhetett ki, mint Mária leírhatatlan szépségét ? Mert Mária nagyon keveset beszélt: néhány szót csupán. De ez a néhány szó elegendő volt Bernadettenek, hogy a szendség fokára emelkedjék. Számunkra is elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy elmélyítse bennünk a hitet, Krisztus misztériumát. Nem ok nélkül való, hogy Lourdes, a Mária-város, az Oltáriszentség városa. "A kegyelet Isten Anyja irárit - jelentette ki Szenr X. Pius 1914 július 12~én - figyelemrernéltó és izzó kegyeletet Virágoztat ki ott a mi Urunk, Jézus Krisztus iránt." XII. Pius idézi ezeket a szavaikat a centenárium alkalmából kibocsátott körlevelében és hozzáfűzi: "Lehetett-e másként? Máriában minden a Fia, az egyetlen Megváíltó felé visz, akinek érdemeit előrelátva, szeplőtelen volt és malaszttal teljes. Máriában minden az imádandó Szentháromság dicséretére ösztönöz rnínket, és boldog volt Bernadette, aki, amikor rózsafüzérét pergette a Barlang előtt, a Szent Szűz ajkáról és tekintetéből tanulta meg, hogy dicsőítse az Atyát, a Fiút és a Szentlelket." A lourdesi üzenet, amelyet egy gyermek továbbított hozzánk, száz év múltán sem vesztette idő­ szerűségét. Amit a Szerit Szűz kér - mondja a pápa -, nem új dolog, de elengedhetetlen: "Együttérezve nyomorúságunkkal. de világosan látva igazi szülkségletünket, a Szeplőtelen Szűz az emberekhez fordult, hogy rávegye őket a vallási megtérés lényeges és szígorú lépéseire." Holstein szerínt a zarándoklat is abból merjti legnagyobb értékét. hogy bűnösök végzik a bűnösökért, a bűnnek abban a távlatában, amelyibe a gyógyulásért könyörgő betegek is beletartoznak. Holstein ismert egy idős papot, aki mínden évben elkísérte Lourdesba az egyházrnegyéjének zarándokait. Mind353

annyiszor azonban alig érfkezett meg Lourdesba, beült egy gyóntatószékbe s nem is jött ki belőle addig, amíg a pályaudvarra nem kellett sietnie, hogy elérje a visszafelé induló vonatot. "En vagyok az igazi csodák tanuja" - mondta ez a pap Holsteinnak. S valóban - fű­ zi hozzá Holstein -, mi más a lourdesi ima, mínt bűnösök bűnbánó és bizaikodó imája, akik tudatára ébredve szánalmas szolídarításuknak, közbenjárnak önmagukért és testvéreikért? Ebben kell keresni Lourdes értelmét s ezért vonzza oda a tömegeket a Szűzanya, Arnikor P. Cros először utazott Lourdesba, 1864 husvét hetében, Bernadette már kórházban volt. Mímt minden látogató, Cros is beszélni kívánt vele s ki is eszközölte, hogy néhány percet töítnessen nála. A fiatal leány alig fogott bele sztereotip mondókájába, Cros félbeszakította: "De végül is, mi az, amit a Szerit Szűz akar tőlürnk ?" Bernadette nyomban ráfelelt: "Azt akarja, hogy építsenek egy kápolnát és imádkozzanak a bűnösökért."

* A hitről és a hit elevenségéről annál szükségesebb írnunk és beszélnünk, mert sok kereszténynek csupán látszawallása van napjainkban. Ekként vélekedik Jean Daniélou, a jól ismert neves teológus akinek tanulmányát szrntén az Ét~desben olvassuk. Ez a látszatvallás egy csomó szokásból, a vasárnapi misehal1gatá.~bóll, a pénteki hústilalom megtartásából. a husvéti kötelesség teljesítésébőltevődik össze s lényegében családi hagyományokra, társadalmi alkal-

mazkodásra és érzelmi ragaszkodásra épül. Ami az evangélium követeléseit illeti, azok szóba sem kerülnek. Példának hozza fel Daniélou azt a "derék" embert, aki husvét közeledtével meggyónta. hogy egyszer-kétszer elmulasztotta a szentrnisét, húst is evett egyik-másik pénteken, amikor azonban a 354

pap megkérdezte: "De nem vétett-e olykor a szeretet ellen"? - kissé megütközve felelte: "Atyám, kine!k néz ön engem?" Nyilvánvaló jelenti ki Daniélou - , hogy az ilyen kereszténység nem tudna hosszabb időre megbirkózni a rnodenn világ szociológiaí megrázkódtatásaival. Az ilyen vaílásosság zárt környezetet tételez fel, amely nyomást bir gyakorolni az egyénre. Érthető, hogy ezt a kereszténységet ma sokan ostorozzák. S bizonyos, hogy önmagában helyesnek és üdvösnek is kell tekintenünk az elfordulást minden olyan kereszténységtől, amely az evangéliumi szellemiség meggyőződéses képviselése nélkül tisztán a külső gyakorlatra szorítkozik. Nagy hiba lenne azonban, ha ugyanakkor nem fígyelrneztetnők eltévelyedésriikre azokat is, akik az ellentétes végletbe esve jófomnán semmi értéket sem tulajdonítanak ennek a gyakorlatnak és szinte már tagadják a hit külső kifejezésének szükségét. Mí több, némelyek már odáig mennek, hogy egyáltalán kétségbe vonják a kultusz és a szeatségek fontosságát s legszívesebben a testvériség és az emberszeretet erkölcsévé zsugorítanák össze a kereszténységet. Világos ugyanis, hogy ezek a üúlzók már nem egyedül a formalista gyakorlatot kárboztatják, hanem a kereszténység egész látható, szentségi, kultrkus megjelenését teszlk kérdésessé. Hogy rnennyire ajánlatos foglalkozni míndkét problémával, annak érzékeltetésére felhoz Daniélou egy levelet, amelyet egyik televíziós elő­ adásával kaocsolatban egy fiatal leánytól kapott. A leány, aki mint : .Jceresztény egyetemi hallgatónő" írta alá a levelet, választ kért a következőkre: "Gondolja el, hogy olyasvalakinek, aki nem hisz, de feddhetetlen életet él és magát nem kímélve dolgozik embertársaiért és a társadalmi viszonyok megjavításáért, annak kevesebb kilátása van az üdvözűlésre, mint egy megke-

resztelt valakinek, aki eleget tesz ugyan a keresztény hívő elemi kötelességeinek, így a vasárnapi misehállgatásnak is, egyébként azonban önző és semmiben sem jobb az átlagosnál? . .. Részemről meg vagyok győződve, hogy Isten, aiki míndannyíumknak egyiképpen atyja, legalább annyi-ra juttat helyet paradicsomában aI1lI18lk, aki tudta nélkül alapjában a kereszténységet éli, mint a jáJmboflkodó és önző kereszténynek." Haggyuk most figyelmen kívül azt a mítológíát, amely szerínt a vallást gyakorló keresztény ember nagy általánosságban önző és taszító - mondja Daniélou. Annál is inkább, mert hiszen míndenkor és mindenütt találkozunk a mélységes .szeretetnek, a megbocsátó lelkületnek és az önfeledt odaadásnak olyan megnyilatkozásaival, amelyek egyenesen az evangélium gyümölcsei s amelyek nem is képzelhetők el másként, csalk úgy, hogy Isten kegyelme kitágítja az emberi szív szűkösségét és Krísztus szeretetének méreteire emeli fel. Ami azonban rendkívül jellegzetes az idézett Ievélszövegben, az a feltételezés, hogy csupán az emberi testvériség szelleme kereszténnyé és Istengyermekévé tehet rnsnket még akkor is, ha nem hiszünk Istenben, Tökélletesen igaz, hogy a fe1ebarátí szeretet a próbaköve a valódi Isten-szeretetnek. Szent Agoston gyakran ismétli meg ezt. De az is igaz, hogy a felebarát szeretése semmiképpen sem ment fel bennünket Isten szeretése alól. Ainnál kevésbé, mert a két 'parancs közűl kétségkívül Isten szeretete az első. A kereszténység mindenekelőtt vallás és csak azután erkölcs. Az a felfogás, hogy az ember keresztény lehet anélkül, hogy előbb vallásos lenne, ferde terméke a modern szellemnek s mint egyik módja a kereszténység Iaícízálásának, a lényegétől fosztja meg a kereszténységet. Bárhogy fontolgassuk ugyanis, a

kereszténység lényege annak elismerésében ragadható meg, hogy az ember a függés viszonyában van Istennel. Minden olyan magatartás, amely az embert teszi meg a míndenség legfő\)b értékévé, alapvető­ en ellentétes a kereszténységgel, Az tehát, hogy másokkal törődünk, még nem elégséges ahhoz, hogy kereszténynek v~hassuk magunkat. Mi teljességgel tisztában vagyunk azzal, hogy a nemkeresztény, sőt a tudatosan keresztényellenes altruizmus is az erkölcsi nemesség magas fokát érheti el. A modem embernek egyébként is törekvése szeríntünk kísértése -, hogy mint Claudel írta - megmutassa: nincs szüksége Istenre ahhoz, hogy a jót cselekedje. Am bármennyi jót műveljen is, mi azt az embert, aki nem hisz, semmiJkép~ sem tekinthetjük kereszténynek S itt lép elénk a va1lásgyalkorlat jel-entősége, még elemi formáiban is. Bizonyítja ugyanis, hogy bármiféle gyöngeségele kísérjék az ember életét, nem szakított Istennel: megvan benne az akarat, hogy fenntartsa vele a kapcsolatot. Kezdetleges fokon ez a gyakorlat még nem különlegesen keresztény magatartás, hanem általános emberi vonás. Az emlber míndig hajlott arra, hogy az élet döntő mozzanataít kíemelje a köznapi:nak, a "profánnak" köréből. Házassá~kötés, születés és halál: olyan események, amelyek a titokzatosnak érzését és a szakráűísnak igényét keltik. Lehet, hogy valaki ilyenkor csalk azért kívánja meg a keresztény szertartásokat, mert ezek az ő érzü1etének leginkább megfelelő külsóségek. Mindig megesihetiJk azonban, hogy hatásukra olyan vés nyílik a lélekben, amelyen hozzáférkőzik a teremtő és megváltó Szerétet sugara. "Nem fogom tehát dícsémi soha azt a keresztényi, akinek kereszténysége egy-két ilyen vallásos cselekedetben merül ki írja Daniélou - , de követ sem dobok reá, Tisztelem benne a IDé-

355

esest, amely még füstölög, és a nád-

száít, amely még magasba emelkedhetik ... Megértem az érzést, amely tollat adott a fiatal diáklány kezébe. Okkal szenvedhet amiatt, hogy a keresztények gyakran oly kevéssé keresztények az életükben. Abban is igaza van, hogy a jóhiszemű hitetlen embert tudtán kívül is Isten keresése vezetheti, amikor odaadóan szolgálja embertársait. Végtére is mi nem ismerjük a szív titkait. És Szent J ános szavai szerint, amelyeket Mauriac idézett Colette-nek: Isten nagyobb, mint a mi szívünk. A hit azonban változatlanul a kereszténység lényegi kelléke." A hitnek az a szórványos és külsőleges gyakorlata persze, amelyet az imént vázoltunk, csupán azt a szíritet tükrözi, amelyet a legalkalmásabban "elő-kereszténység­ nek" nevezhetünk. Szertartásokból áll ez agya'korlat, már pedig a szertartások a vallásosságot a szó Iegáltalánosabb értelmében fejezik ki. A keresztény szentségek azonban a valóságban más dolgot jelentenek. Hozzátartoznek magához a kereszténységnek lényegéhez, anynyira hozzá, hogy a belőlük való részesedés nélkül lehetetlenség kereszténynek lenni. Annál sajnálatosabb, hogy mégis találkozunk keresztényekkel, nem is kis számban, akik problematikusnak látják a szeatségek szükségét és értelmét. Hajlanak arra, hogy úgy nézzenek a szentségekre, mint egy másodrendű, kifelé is megnyílatkozni kívánó kollektív valllásosság termékeire, és szívesen szembeállítanak egy "lélekhen és igazságban" való kereszténységet egy gyakorlatra és szabályokra épülő kereszténységgel. Egyik oka az ilyen téves vélekedéseiknek az a meglehetősen közkeletű felfogás, hogy külön kell választaJni a belső vallást és a társadalmi vallást. Főleg a franciáknál Bergson tanítása érvényesül ebben, aki megkülönböztette a "zárt vallást", amely a kollektivitásnak az egyénre gyakorolt nyo358

mását fejezi ki, és a "nyilt vallást". vagyis a személyes sugallrnazottság terü1etét, ahol a lélek egyberore a teremtő Szerétettel. Holott nyilvánvaló, hogy a közösségbe való tartozás épp úgy lényeges az embemek, mínt a személyes lét. Nem vitás azonban - mutat rá Daniélou -, hogy ma mégis sűrűn ütközünk bele két egyformán hibás magatartásba. Vannak, akik a kereszténység közösségí vonásait az imádságos és aszketikus személyi élet rovására dícsőítík. Liturgikus mozgalmaínk önmagukban csodálatot érdemelnek, de ha egyoldalúan fejlesztik őket, veszedelmes torzulásokat idézhetnek elő. Pillanatig sem szabad ugyalIlis felednünk, hogy a keresztény közösség személyeknek a közössége, nem pedig feloldódás egy személytelen egységben. A keresztény közösség annyit ér, amenynyit a tagjai érnek: egyénileg középszerű emberek kőzösségéből mímdíg csak középszerűség támadhat. Mások viszont, akik érzik a legdrágább értékek veszélyezettségét, annyira megrémülnek, hogy most már teljességgel elfordulnak mindattól, ami közösségí oldaíl a kereszténységben. Jellegzetes példa rá Simone Weil, aki ezt az oldalt csak rnínt ,,nagy állatot" emlegeti. S el kell ismerni, jegyzi meg Daniélou -, hogy katolíkus kortársaink bízonyos túlzásai s különösen a Mísztíkus Test tanával valló bizonyos visszaélések sokban igazolják az ilyen ellenszenveket. Tény azonban, hogy az egyház intézménye semmiképen sem ad tápot semmiféle túlzásnak. Ez az intézmény kifejezője egy teljes egészében istend rendelkezésnek, amely szerint Isten egy népen, egy közösségen keresztül közli magát az emberekkel. Igaz ez az Oszövetségben is. Jehova a frigyszekrénybenlakozik Izrael népének körében. Még igazabb azután az egyház korában. Az egyház Krisztus menyasszonya, mindig szent, tévedhetetlen, szeplőtelen, aki az 19étől, az ó

kapta mindazt, amíje van. Azóta az egyháztól kapjuk mi Krisztus [avaít, amelyeknek az egyház a birtokosa. Az ember keresi Istent s mi azt mondjuk neki: Isten jelen van, erői működnek, szava visszhangzik az egyházban, amely élő kövekből épült taoernákulum számára. Már most egyik első érrtelműk­ ben a szeritségek azok a cselekmények, amelyek által érintkezésbe lépünk az egyházzal. Szociálís jenegük van, míként. De Lubac oly jól megírta "Katolicizmus" círnű könyvében. A keresztség beiktat az egyházi közösségbe s ezzel részesévé tesz Krisztus élete közösségének. A töredelem szentsége kibékít az egyházi közösséggel s ebből foly6an kibékít Krisztussal. Az Oltáriszentség éppenséggel kifejezése az egyházi közösségbe való tartozásnak A nevében összeült közösség az a környezet, ahol a megdicsőült Krisztus jelenvalóvá teszi magát. A házasság a jegyeseket annak szemeneltartásával helyezi be hívatásukba, hozv Krisztus Testét keN építeníök. Bajosan tagadhatnők tehát, hogy a kereszténység valóban egy közösséget foglal magában. De miért szükséges, hogy ez a közösség külső jelekben és cselekményekben is kifejezésre jusson? Mícsoda fontosságot tulajdoníthat Isten annak, hogy inkább a vasárnap, mint ra csütörtök legyen az a nap, amikor szentmísére megyünk, vagy hogy időnként ugyanazon a helyen gyűl­ jünk össze írnádkozmi, ahelyett, hogy otthon magunkba vonulnánk? Miért mondatta volna el Istennel lzaiás: "Mi szükségem a kecskebakok és üszök vérére?" Nem ra belső vallás-e az egyedül lényeges dolog? Mit adhatnak hozzá a külső gesztusok? Nem forog-e fenn a veszély, hogy beérjük az utóbbiakkal és formalizmusba meg Ifarizeízmusba süllyed ünk ? S akik felvetik ezeket a kérdéseket, örömest hivatkoznak arra is, hogy a nagy 1>zellemek egész sora fordult ellene

vőlegényétől

a l.áJtható kultusznak. Erre - úgymond - csak az egyszerű lelkeknek van szükségük, rníg az igazi vallás a belső kultusz, amely egyedül illiik az elithez. Már Origenes úgy nyilatkozott, hogy "az ünnepek szükségesek a népnek". Spinoza is szembeállítja a külső kultuszt, amely szükséglet ra tömegek számára, a lélekben való vallással, amely egyedül jöhet számba a "filozófusok" részére. Igaz jegyezte meg legutóbb H. Duméry - , hogy ez még nem a feltétlen elítélése a látható kultusznak, utóbbit azonban kétségkívül úgy tekinti, mínt a lélekben való vallás alsóbbrendű kifejezését. Úgy tűnik fel előttük ra látható kultusz, mintha valamí engedmény lenne az egyszeru lelkek számára, mert a felsőbbrendű embernek nincs szüksége az ilyen tá-

maszra. Megfelel-e vajon ez a magatartás az evangéliumnak? Semmiképpen sem feleli Daniélou. Az evangélium azt tanítja, hogy rnindannyian bűnösök vagyunk és mímdannyiunknak szükségünk van Isten kegyelmére. Nincs különbség bölcsek és tudatlanok között. És a világ bölcseinek bölcsessége amenynyire gőggé válik, annyira akadálya a hit alázatának. A kicsinyek viszont nem ütköznek bele ebbe az akadályba, Van azonban, ami en-nél sokkalta fontosabb. Magának ra kereszténységnek lényegéből következik, amelyet akként határozhatunk meg, hogy a kereszténység Isten beletestesülése az emberiségbe. Az Ige "testté lőn" s azok az emberek, akik Krísztus mellett éltek, annak a kapcsolatnak rev-én, amelyet ezzel az érzékelhető emberséggel vettek fel, jutottak ell Krisztus láthatatlan istenségéhez. Már most az egyház a Megtestesülés folytatója. Az egyház is test és lélek, Isteni titkot tartalmaz szerény külső alatt. Ámde csak akkor juthatunk hozzá isteni kincseihez, -ha kapcsolatba lépünk ezzel a látható külső­ vel: testével, srrukturájával. szerit357

ségeivel. s aki elfordul az egyháztól testének szerénysége rníatt, örőkre megfosztja magát LeIlkének gazdag áradásától. A szentségek érzékelhető jelek, amelyek a láthatatlan kegyelmet közvetítik. Krisztus már maga IS egy szeritség. Krisztus az embert az ő emberségének szintjén keresi meg kenyeret osztva, a vizet borrá változtatva, és pedig azért, hogy elvezesse az embert az O istenségéhez. "EJmbeTré lesz, hogy isten eikké tegyen bennünket" mondja Daniélou. A szeatségek mindennapi életünk szerény valóságaiból indulnak ki, de titokzatos tartalommal teJítik azokat, Rajtuk keresztül és általuk jutunk hozzá a kegyelem kincseihez. "Az, ami természetfölötti - írja Péguy - , testivé válik." Mert Isten Igéje a teljes embert ragadia meg, testét és lelkét egyaránt, hogy az egészet éltesse Szeritlelke áltail. Semmi sem ellentétesebb tehát a Szeritléleknek ezzel a realizmusával. mint a test és a testiek megvetése. Am térjünk vissza a kiinduláshoz. Megállapítottuk foglalja össze Daniélou -, hogy némelyek szembeállítanak a kereszténységben egy kultikus gyakorlatot és egy testvéri odaadást, s az előbbit leértékelik az utóbbi javára. Abból, amit ikifejtettünk, világos, hogy semmiképpen sem érthetünk egyet az ilyen szerrsbeállítással. Isten szolgálata ugyanis éppolyan alapvető követelménv, rnínt a felebaráté. Olyan két követelmény ez, ame-

358

lyeknek egyikét sem vehetjük hallatl.anba. Súly06aJ1 téved, aki akár az egyiket, akár a másikat elhanyagolhatónak véli. Miként La Pira mondta: nekünk, keresztényeknek, olyan világért kell fáradoznunik, amelyben megvan a háza Istennek és megvan a háza az embernek. Ugyanakkor nyomatékosan emlékezetbe kell idéznünk a szentségek jelentőségát. Vallásunk tanítása szerint az egyházon kívül, a szentségeken kívül nincsen üdvösség. Ez a tanítás igazságot fejez ki, és pedig teljes szigorúságában. S ha vannak emberek, mint ahogy bizonyosan V1anltllak, akik üdvözülnek anélkül, hogy látható módon az egyházhoz tartoztak volna, csak annyiban vannak, amennyíben titokzatosan részesültek a látható egyház kegyelmeinek bőségéből. Mert nem erényeíknél, vagy tudásuknál fogva üdvözülnek, Világos azonban fejezt be Daniélou -, hogy ha nincs is kereszténység szentségek nélkül, a szentségek még nem elégségesek ahhoz, hogy bárkit igazán keresztény emberré tegyenek. A szentségí gyakorlat elengedhetetlen feltétel, ami nélkül nincs hiteles kereszténység. Megfogyatkozása tehát míndig súlyos bajt jelez. bennünk, ami ellen folyvást küzdeni tartozunk. A szemségekkel való élés azonban csak az alapot rakja le. És ha a gyakorlat hiánya itélet azok ellen, aktk a gyakorlat [elentőségét alábecsülik, csupán a megléte még korántsem igazolja azokat, akiknél a gyakorlat terméketlen marad.

A KIS ÚT Nem akarom meggyőződésemet senkire sem ráerőszakolni, de minthogy a vallásosság a gyakorlati életben is megnyilvánul, nem mondhatom jónak a rosszat, sem rossznak a jót. Ez csaZádomat gyakran felborzolja. De a legérdekesebb az, hogy azon a eimen: "hisz te olyan szent vagy", minden nehéz és kellemetlen dolgot reám sóznak, minden áldozatot tőlem kívánnak meg, mindig nekem kell kimondanom az első békülékeny szót, minden kritizáZást készségesen kell fogadnom, minden közös szórakozásból ki kell maradnom, ha vaklkinek ki kell maradnia, viszont saját terveimet azonnal fel kell adnom, ha másnak más terve van. Es mindig azzal a kellemetlen hangsúllyal, hogy "azt hittem, olyan vallásos vagy". Viszont ők az udvariasságnak, méltányosságnak legcsekélyebb megnyílvánítása alól is fel vannak mentve, ezzel: "Hát én nem vagyok olyan szent, mint te."

Ez, sajnos, egyik igen gyakori megjelenési formája az emberi kiskorúságnak, A fejleblen lelkű, kiskorú ember állandóan azt nézi, mit lehetne kapni. És mivel ösztönösen tudja, hogy az olyantól, amilyen Ő, nem !kap semmit, ráveti magát az olyanokra, akiik mások, mínt ő. Végtelen önzésében nem is veszi észre, mennyíre igyekszik kihasználni másokat, hanern őszintén fel van Iháborodv,a, ha valaki nem állI rendelkezésére alkalmi ötleteinek végrehajtásában. Azonkívül meg sokan vannak, akik így gondolkodnak: "Én nem vagyok vallásos, tehát nekem nincs semmi kötelességem veled szemben. Te azonban vallásos vagy, tehát tökéletes szentneik kell lenned, és pedig azonnal, elsősorban velem szemben." Ez ellen nem lehet tenni semmit; ezt el kell viselni. De hogyan? Mindenekelőtt életelvvé kell tenni, hogy minden krltíkét, amely bennünket ér, komoly és becsületes lelkiismeretvizsgálat tárgyává teszünk. Persze, hogy nem mondhatja jónak a rosszat; de kérdés, kötelessége volt-e egyáltalán szólni valamit? Mindig gondolnunk kell rá, hogy nemcsak hivatlan prókátorok vannak, hanem vannak hivatlan erkölcsbírák is. Valamit kifogásolni, megoírální és elítélni

csak akkor szabad, ha' az a dolog valóban reánk tartozik, vagy ha nagyobb kárt 'akadályozunk meg vele. És nem is illetékes az ember míndent megítélni, mert nem ismeri a teljes tényállást. Önmagamhoz intézendő első kérdésem tehát ez: nem ítélek-e meg másokat szóval, vagy hallgatással, vagyarcjátékkal, amikor az a dolog nem is tartozik reám, és amikor abban oa dologban nem is vagyok teljesen tájékozott! (Mert ez a bíráskodásí hajlamra - valljuk meg - kissé nagyon is hajlamos egy-egy etikai beáíllítottságú ember, és ez bizony nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az emberek viszont őt nézzék éles szemüveggel !) A második kérdés, amit őnrna­ gsmhoz kell intéznem: Volt és van-e bátorságom cselekedeteimet aszerint bírálni, teljesíteni, vagy megtagadni. hogy Isten kívánia-e tőlem ezt a cselekedetet, vagy csak valakinek az önzése, erélyes fellépése: és Illem az én gyávaságom, kélTIYelemszeretetem, "j6kodási" kedvern visz-e annak teljesítésére. Hogyha nem az örök szempontok szerint döntök, akkor rövidesen rájönnek az emberek, hogy éppen csak 'az alkalmas percet kell kivárniok, vagy az alkalmas módokat kell rnegválasztaniok, és akkor foghatnak a szekerüle elé, amíkor nekik úgy tetszik. De ha megszekom. 359

hogy mínden esetleges következménytől függetlenül csak azt tegyem, amit Isten előtt helyesnek látok, akkor ők is hozzászoknak, hogy csak méltányos ügyekkel és kérésekkel forduljanak hozzám. De rníkor Isten-szeríntí egy ügy ? Ha inditója a Főparancsolat: Szeresd Istent, szeresd a felebarátot; - és ha egyesíti magában a sarkalatos erényeket, vagyis ha teljesítése az igazságosságnak, okosságnak, mértékletességnek és a lelki erőnek megfelel.

Próbálja meg következetesen keresztülvinni, hogy nem engedi magát megfélemlíteni sem más erő­ szakos fellépésétől. sem utólag várható szernrehányásaítől és feltehető megszólásai tól, hanern csak akkor teljesít egy kérést, ha valóban a szeretet kívánja. Akkor aztán tegye meg készségesen, teljesen, fönntartás nélkül. Egyébként azonban szelíden, de határozottan mondjon nem-et, függetlenül attól, hogy mi a pillanatnyi következménye. -f.-

NAPLÓ VIRÁG PÜSPÖK ÉS AZ IRODALOM. 1928 májusában bérmált első­ ízben Virág Ferenc pécsi püspök Mecsekjánosiban. Azidőben nagybátyám, Takács István volt ott a plébános, jómagam néhány novellámmal és két kisebb regényemmel reményteljes ifjú író. Nagybátyám míndent elkövetett, hogy írói terveimben rnegakadályozzon: szerkesztőségekbe és kiadóvállalatokihoz írta kétségbeesett leveleit, hogy küldjék vissza kézirataimat, s így egyszerűbb, de nyugodt és biztonságos mederbe következzék életem. S bár 'az akkori időkben szokásos bérmálási vendéglátás készülödéseiben ugyancsak kivettem részemet, mint szorgos rokon és "papkisasszony", untalan hallottam megjegyzéseit, hogy rnindenen ott legyen az eszem, és ne kacsintsuk holmi "kancsalul festett egekibe" hiú és nevetséges írói dicsőség után. " Ám a nagy ebéd végeztével, amikor is néhány percre mentesültem a vendégek szolgálásától, hirtelen előttem feketedett reverendás alakja s előttem csillogott ezüstös feje. Szivarját eltartva magától, szígorúan végignézett rajtam. - Tedd le a kötényt, moss kezet, szedd rendbe magad, hívat a püspök. Beszélni akar veled, érted; ő beszél és te hallgatsz ! Mert ez nem káplán, nem ujságtró l Ne hozz szégyent a fejemre: ne hozd elő írói nyavalygásaídat: okos ember, komoly ember, nincs ideje az ily-en egyűgyűségekre. Letettem a kötényt, megmostiam a kezem, lesimítottam a hajlam s gyorsan végignéztem a síma fekete ruhámon. - Reggel már látott - hadartam kícsít hetykén. - Mári meg II Rézinem mertek söpörni az ebédlőben, meg nem is hagytam, port vertek volna. Ahogy fölálltam a szőnyegről, kezemben a kisseprű meg a lapát, egyszercsak nyílt a vendégszoba ajtaja és belépett De nem volt pirosban, minrt az este, csak feketében, piros gombokkal . - Térdet hajtottál. ahogy mondtarn ? - vágta el nagybátyám a szóáradatot. - A kisseprűvel, meg a lapáttal? Csak köszöntern. hogy dicsértessók. O bólintott és kiment a kertbe ... Akkor már a vendégszoba ajtajánál voltunk. Nagybátyám halkabban, de még szigorúbban mondta: - O beszél és te hallgatsz, értetted ? Már benn is voltam a vendégszobankban. Már készültem. hogy miként nagybátyám hetek óta a lelkűnkbe véste, ha a püspököt látjuk,

360

nyomban hajtsunik térdet, végül azonban mégis állva maradtam, mert ő is állt, vállasan. erőtől sugárzóan, mégis közvetlen mosollyal, - Már találkoztunk reggel - hallottam hangját, - Láttam, mílyen ügyesen söpör. Nyeltern egyet és nagybátyám rninden intelmét felejtve megindult számon a szóáradat: - Rozi meg a Mari nem tudnak por nélkül söpörní, meg aztán féltek is ... Hangosan fölinevetett. - Féltek a püspöktől. Mert olyan ritkán látják. Aztán a sok vendég. Én is voltam plébános, hát tudom ... Aikkor már ültünk. Cípőmet gondosan a karosszék alá dugtam s úgy ültem, mint egy iskolás lány, mereven, figyelmesen. - Ismertem az édesanyját - mondta. - Legkedvesebb Mária-Iányom volt bolyi káplán koromban. Bájos, költői lélek volt; mélyen sajnáltam. hogy olyan korán meghalt. Úgy látom, hasonlít is reá ... Kibuggyant a könnyem; mégis büszkeség öntött el: hiszen az én fiatalon elhunyt anyám gyönyörű asszony volt ! - Persze - folytatta - a mama sokkal de sokkal szebb volt. Erre aztán ismét a földön, azaz a karosszékben voltam, kis szédülettel, míntha hintán lengtem volna. - Édesapját is jól ismertem; kedves barátom volt ott Bolyban. Mint fiatal káplán én verselgettem. s Ő, aki még fiatalabb osztálytanító volt, szintén. Igy jól megértettük egymást. Iró; tehetségét tőle örökölte, Ami benne csak terv és vágy volt, magában kisasszony - folytatta egyre sz igorúbban -, magában már Istentölkapott talentum, amelyért felelnie kell ám! - Pista bácsi nem akarja, hogy író legyek - dadogtam. - Mert félti magát. Félti, hogy többet akar, mbnt amire képes, Mert sok tanulás, sok harc, sok lemondás és még több alázat kell ám az írói úthoz! Nem játék az irodalom, nem szórakozás, hanem kemény munka! Olvastam a Katolikus Szemleben Tímár mester aranyai című novellaját. Aki azt írta, azt nem féltem, hanem Hgyelem ! Gondoljon arra, hogy ami földünk szülötte és sokat, sokat várunk tollától ez után a novella után. Ha úgy fog írni, ahogy reggel söpört, nem kell félnie. Imádkozunk stkeréért szerelte
361

úgy tanulnak sz6no!klattant a teológusok, hogy lemezre veszik a beszédet, s így önmagukat korrigálhatják. Swkja meg, hogy felolvassa magának a noveIrrlit. Meglátja, olvasás közben hány gomolygó bárányfellhő fog kipottyanni az írásából." . Természetesen az oktató tanítgatás és kihallgatás közben gyakran visszatért a katolikus irodalom vezető alakjaíra. S~k Sándor verseit, a zsoltárok nyomán fakadt költeményeit hányszor idézte ! - Szent Pál tanításai élnek ezekben a versekben! Te vagy a hegy és a hegyet nem lehet átrepülmí ... Harsányi Lajos Hagia Sophiáját, mint mondta, egyidőben napról-napra olvasta. Amikor 1950-ben megüresedect a pécsi székesegyház kanonokplébánosának helye, Kocsis Lászlóra esett választása. - Mert olyan szépen énekelt a Dómról. rnéltó, hogy itt éljen a közelébein ... A Vigi.liát, Új Embert betűről betűre elolvasta, aztán tovább ajándékozta, hogy mínél több kézbe eljusson. Szépfróínkat: Fekete Istvánt, Magyar Ferencet, Ijjas Antalt, Rónay Györgyöt, Sinkó Ferencet s a fiatal Gerlei Józsefet nemcsak olvasta, hanem sorsukról, körülményeiloról 15 szeretettel érdeklődött. Míhelics Vid, Pénzes Balduin, Radó Polikárp, Szigeti Endre mmden cikkét olvasta. Szigetiről azt hitte, hogy pap, "Ianynyira mély teológiai tudással rendelkezfk ..." Az egyetemes magyar írodalom is rnélyen érdekelte. Minden érdemes, értékes munkát megszerzeít és elolvasott. Ismerle és értékelte Ady, Babits, Juhász Gyula, József Attila költészetét. Móricz és Kodolányi munkáít és rendkívül érdeklő­ dött Illyés Gyula írásművei iránt. - EgyM.zmegyém~en született, és hozzá tolnai szülött, Mély latin kultúrája teljesen. dunántúli ízű! Ismertem családját s a puszták népét, melyről nagyszerű könyvét írta. Altalában a falukutatók: Féja, Darvas, Veres Péter munkáját sokra tartotta. - Irásukkal elősegíték a nép fejlödését, feltárják bajait s hozzáj árulnak, hogy sorsa emelkedjék. Előfizetője volt az Irodalmi Ujságnak s amikor egy ízben ott Veres Péter Vörösmarty költészet éről szólva Csongor és Tünde-szerű költeményeket követelt, mai irodalmunkról ezt rnondta: - Mert a tiszta szerelern, mint életadó érzés - szentség: hiánya üressé teszi nemcsak az életet, de az irodalmat is ... A fiatal Pákolitz István fejlődését is figyelemmel kísérte. - Ö is a miénk, paksi szülött, hát közelebbi közöm van hozzá! Egy ízben a Pécsett megjelenő Dunántúl folyóiratnak kétszáz forintot küldött, hogy használják fel tetszésüle szerint. Amikor ezért. az írók köszönő látogatást tettek nála, azt mondta nekik: - Ha gazdagabb lenne a pécsi püspök, többet adott volna, De ebből is érezzek, hogy jó és érdemes munkát így is támogat. A lapnak nemcsak előfizetője, de olvasója is volt. Betegsége előtt, október-e-novemberben Kempelen életregényét olvasta, egészen fellelkesülten, - A jó író Isten tolmácsa, felemeli és megtelíti a leilkeket ... . . . Fiatal korában verseket írt, kötetben is kiadta őket. Bougaud híres Kereszténység és korun k című könyvét káplántársaíval együtt fordította és adta ki. Egy emlékül kapott - 1946-ban irt - versével búcsúzöm itt tőle: 362

Raboskodom egy k6rterembe zárva, Szögezve ágyhoz fekszem itt magam. Vigyáz reám az Irgalom leánya,

Fölém hajol és nyugtat boldogan. Raboskodom egy kórterembe zárva, Négy pápaszem: a megszekott V1izit .. ; A test, az Isten pompás alkotása, Mint föld porában féreg, feksziJk itt.

A testet ők, a lelket csak Te látod; Te, sebzett szívek drága orvosa: Gyógyítsd meg ezt a nagybeteg világot, Ne hagyd magára kínpadján soha ! Ha reggelenként leíössz, drága Vendég, S szívembe zárlak: kérlek, Istenem, Hogy maradj velem ma is, el ne menj még, S álmatlan éjszakán is légy velem ! Kín nem gyötör, lappangó láz nem éget, Nem érzern így arabság terheit. Sorsom nem aggaszt immár, hála néked, Kegyelmed hisz mindent megédesít. S kik sírva-bízva Hozzád esdekelnek, Terjeszd ki rájuk balzsamos kezed. Az összes szenvedőknek adj kegyelmet S erőt az útra, mely Hozzád vezet. Kitűnik soraíból, hogy irodalmi érdeklődése és szeretete nemcsak a megértő figyelőé és élvezőé, hanem a mesterséget titokban mélyen értö léleké is. (Dénes Gizella) SZENT JOHANNA A MAGLYAN. (Claudel és Honegger drámai oratóriuma az Erkel Szinházban.) Húsz évvel ezelőtt volt az ősbemutató Baselben. A német elnyomás alatt Franciaország meg nem szállott 40 városában ezzel a látomáserejű, megrázó művel tClJrtották a lelket a csüggedőkben és szították a tüzet az ellenállásra. A szerzők a tizenegy jelenetből áÍló oratóriumhoz később prológus t irtak, mely a kétfelé szakított, sötétségbe merült ország válságos állapotát érzékelteti Mózes első könyvének jelképi szavaival a világ teremtéséről. A felszabadulás örömére a párizsi nagyoperában 1945-ben megtartott, ünnepi lelkesültséget kiváltó díszelóadás elindította világkörüli útjára Claudel és Honegger remekét. A szövegileg és zeneileg tökéletesen egybeforrott drámai oratórium, hatásában, a középkori misztériumjátékok újra-éledése, a megszemélyesített mennyei s alvilági erőkkel, a jóság és a gonoszság engesztelhetetlen, halálig vívott harcával, melyból az emberi igazságszolgáltatás szerint a góg, a butaság és a gyűlölet keriit ki győztesen, de a végső diadalt a szeretet avatja, mely a hit által fényesre csiszolt értelmet látóvá, égi magasságba, megvilágosodottá emeli. A Rouen piacán máglyán megégetett domrémy-i kis Parasztleány nemzeti hősnővé magasztosult alakjáról számos tudós és irodalmi mű látott napvilágot. A néhány évvel ezelőtt elhunyt Paul Claudel, korunknak ez a kristálytiszta katolikus szelleme, a J ea·nne d' Arc-kérdés megértéséhez a legkiemelkedőbb magaslatot, Jeanne halálát szemelte ki látópontul. "A drámában - idézzük a költő szavait -, amelyet Ida Rubinstein asz-

363

.szonynak írtam Honegger közremunkálásával, a hősnő erről a csúcspontról nézi végig SOTTa az eseményeket, melyek idáig vitték, a Zegkö,zelebbitől a legmesszebbig, az elhamvadástál egészen hivatásának és küldetésének eredetéig. A közelgő lezárulás előtt minden világos lesz a tekinte-t előtt, mely egyik horizonttól a másik felé fordul, az elbúcsúzás és az útrainduZás között." A drámai feszültség legizzóbbá, a koronázási jelenetben hatalmasodik, amikor egyidejűleg egy másik koronázási szertartás is végbemegy: a túzhalált szenvedő, földi láncait eltépő, megdicsőült Jeanne égi koronázása. A szuggesztív jelképiségben ez az egybelátott kettős mérték, ígazság, s jelentés ad ennek a lenyűgöző látomásnak feledhetetlen, sugalmazó erőt. A véges, ime, karhosszúsáfrnyira van a végtelentől, egyszerre éljük múló s elmulhatatlan életünket, minden percben világok születnek és omlanak össze, de a jelen, ez a megingathatatlan örök élet, bennünk dobog, egy lélekzetnyí szívverésünkben, mely a következő pillanatban meg is szakadhat, de soha többé már számunkra el nem múlhat, ha felismertük, átéltük egyszer a legfőbb tanulságot, mely mint zárómondat csendül ki a mű alapeszméjéből: "Senkinek sem lehet nagyobb szeretete, mint aki életét adja azokért, akiket szeret." Arthur Honegger, francia-svájci zeneszerző, Bartók kortársa, aki Claudel után halt meg 63 éves korában, Párizs és a zenei világ egyik legünnepeltebb és legismertebb komponistájának számított. Már fiatalon világsikert aratott nálunk is bemutatott Dávid király oratóriumával. öt szimfóniát, 22 színpadi művet, 14 balettet, ugyanonnyi oratóriumot, továbbá szimfónikus műveket, kamarazenét, zongoradarabokat, énekhangra irt szerzeményeket alkotott, sőt komponált rádió-, [ilrn-, sport-, és operettzenét is. Szerette magáról hangoztatni, bár elvonultan, magányosságba burkolózva tudott csak dolgozni, hogy,az "utca muzsikusa", kívánta a látványosságot, a folytonos érintkezést és elvegyülést a tömeggel, érdekelték a gépek, motorok, egyik híres zenekari műve a száguldó gőzmoz­ dony érzékeltetése: .Pocific 2}1", szenvedélyes sportoló, és persze megénekli legkedvesebb játékát, a "Rugby"-t is, de sokoldalúsága mellett éppen mert szüntelenül, csillapíthatatlanul a változatosságot keresi -, lelke mélyén mégiscsak a végső kérdések, az örök igazságok foglalkoztatják és kötik le figyelmét. Azért érezzük értékes zeneköltőnek, mert fel tudja ébreszteni bennünk a legrejtettebb, legféltettebb otüosáaseiteímünket, a kimondhatatlan utáni sóvárgást. - A köztudatban úgy is nyilvántartják, mint 1920-ban a Wagner, Cézar Franck és részben Debussy hatásának ellensúlyozására alakult nyersebb, szabadabb zenei irány megteremtőjének, a párisi "hatok"-nak legkiemelkedőbb tagját. Honegger szerényen beismeri, hogy csupán társszerzője ennek a szerintünk legmaradandóbb remekének, mert a mű felépítése, gondolatfúzése, még zenei kibontakozása is, a lélektani mozzanatok szigorú következetességgel kidolgozott sorrendje, 8 logikai, zárt egységbe való fűzése Claudel koncepciója. Megjelölte a zenei atmoszférát, határozottan és pontosan körvonalazta a kifejezés módját, és a zeneszerzőnek érzékeny, finom hallással csak le kellett kottáznia a szöveg néma dallamát. Milyen szemléletes és érzékletes mindjárt az első jelenet jellemzése: "Az éjszakában kutya üvöltése hallatszik. Egyszer. Még egyszer. Másodszor a zenekar hangja vegyül az üvöltésbe, zokogás és baljóslatú nevetés fut végig a tumaszereken. Harmadszor a kórusok. Azután csönd. Majd az éj hangjai az erdőn, s hozzájuk társul talán, nagyon messziről, Trimazó éneke s egy tiszta, átlátszó csalogány-hang. Aztán csönd és néhány ütemnyi fájdalmas meditáció. Majd újra a kórus, zümmögve. Crescendo. Diminuendó. Végül a hangok tisztán: Jeanne I Jeanne I Jeanne I" :364

Honegger zenéje a francia katedrálisok életrekeltése - állapitja meg' róla a legkiválóbb francia zeneesztetikus, Emile Vuillermoz - m.egvan benne az oszlopok és hajók lendülete s ereje, a részletek festőisége, a misztikus és a burleszk keveredése, a szép és torz ellentéte, a templom tornácának, a stallumoknak és oszlopfejeknek erőt és szépséget sugárzókőfigurái. Es mintha zenei építményéból azoknak a középkori fa- és kő­ szobrászoknak tréfás, nyers, erőteljes munkanevetése is kicsendülne, hogy" a megfogható- valóság ízeivel gerjessze fel a megfoghatatlan, az elérhetetlen lebegés illatát. Es a különböző hangok milyen tömkelege ! Hangszínben és hangerős­ ségben mekkora változatosság! Az emberi beszédhang vegyül itt el az énekhanggal, a szavalókórus a zümmögő karral, zeng a zenekar és felharsan a vegyeskórus, sőt megszólal a gyermekkar is. Zúgnak a nagy harangok, konganak a kis harango k és csilingelnek az ezüstcsengők, de még a Martinot-féle elektromos hullámok is rezegnek. Honegger megkísérli kifejezni a sejtelemszerűt is, a csend muzsikáját, a dereJtgést, az átmenetet. A sokfelé töredező, szertehulló részletek, az elágazó, kavargó, egymásbaütköző s összevisszaságban gomolygó élet hangjaiba, a világ zajába halkan, finoman, távolian beszűrődő égi hangok olyan roppant mozgalmasságot és látványosságot eredményeznek, hogy a figyelmet elapróznák és könnyen pusztán csak elszórakoztatnának, ha a sokiéleséoet nem olvasztaná egységbe, ha a kedvtelve elkalandozó érdeklődést nem összpontosítaná egyetlen uralkodó erőforrásra: a hit éltető áramára a claudeli varázs ba felszökkenő honeggeri ihletettség. A magyar előadás a feladathoz méltó, kimagaslóan művészi teljesítmény. Össze kellett hangolni a beszédet az énekkel, az élő szó szinművé­ szeti kifejező képességét az éneklő hang szárnyalásával. Es a téma mélységesen emberi vonását, meg eszményi ma.gasztosságát példázza, hogy· a csupasz emberi szó s abból is egy név szólongatása, Jeanne megidézés e még -az elképzelhető legszebb zenénél is jobban velőnkig hatolt. Es itt rejlik Claudel varázsa, mert magában a témában feszül szét az élet értelme: az egyetemes, a teljes, a tiszta katolikum. A kitűnő karmester mellett, döntő szerep háramlott a szakavatott rendezőre, akinek az értelmezés tévedhetetlen, hajszálérzékeny pontosságára, a szóhangsúly borotvaélen táncoló árnyalati finomságaira kellett iiquelmie. Erre az irányitás re nem lehetett volna alkalmasabb mestert találni Németri Antalnál. A szereplők kitűnően működtek közre. Raics István fordítása költői. (Hayts Géza.)

AZ OLVASO NAPLOJA. "Annyit írtam már le magam, húsz-huszonöt éves koromban. De mindig e1pepecseltem az arcomat. Szétfolyó, lágy vonásoklat örökítettem meg magamból, mert én magam is ilyen lágyvoltam. Ma, azt hiszem, markánsabb már az egyéniségem. Prózaibb, szür-· kébb, de emberibb. Lássuk csak, mit mond a tükör." Ilyen tükör ez a könyv is, Végh György önéletrajza kora ifjúságáról, első emlékeitől az "életbe lépés" pillanatáig, eddig, amíg zsebében az érettségi bizonyítvánnyal kivívja szabadságát. Címe: Mostoha éveim s ez nagyjában a mű "jel~egét", hangulatát is elárulja; ebben a gyerekkorban nincsenek (vagy csak alig-alig akadnak) derűs mozzanatok, nyájas emlékek - nehéz, keserves "mostoha évek" ezek, alkalmasak rá, hogy egy Végh Györgynél lreményebb, indulatosabb természetbőlordast neveljenek. Az elbeszélt tények igazolni látszanak az írót: ha minden úgy volt, 36;},

ahogyan elmondja - és semmi okunk kételkedni benne - , aJkIkor valóban kegyetlen gyermeklkora volt. A "történet" lényegében a következő: . Egy földbirtokos meg egy társalkodónő házasságon kivül született gyermeke (a család megakadályozza, hogy a szülők egybekeljenek, s az apát tébolydába záratja) édesanyja halála után nevelőszülőkhöz, illetve nevelőanyához kerül az árvaszék. jóvoltábóá; a nevelőanya - közönséges, kapzsi, farizeus nő - jórészt abból a pénzből él, amit az apa családja tartásdíjként a.gyermekért fizet sa kisfiút a lehető legnyomorultabb körüímények közt tartja. Az árvaszékí ülnök, akinél a fiú ügye van, egyébként intim oarátja a nevelőanyának. Valóságos rabszolgaség ez az élet a serdülő ,gyermek számára, megaláztatások véget nem érő sorozata; rníg aztán az ifjú véletlenül fölfedezi származása tJi1:Jkát, meg hogy rníIyen galádul bántak el vele; föllázad és tizennyo1cadiJk születésnapján búcsút mond mostohájának. Írói önéletrajztól az ember elsősorban mindig valamí éducation sentimental.e-t vár: nem annyira egy élet külső, mint inkább egy lélek belső történetét. S nem lehet azt mondaní, hogy Végh György ezzel adósunk marad. csak éppen maga ez az éducation szokatlan; nem soik író akad, a1ki serdülő évei multjában ilyen kevés szellemi élményt találna. Az ember már-már hajlandó azt hinni, hogy az író elstihzálja magát (ami Végh Györgynél nem is volna szokatlan), csakhogy most nem világban elveszett szegény kisgyermekké, hanem tengő-lengő, élelmes-sunyi, . ponyvaregényfaló karnasszá. De nem - a hitelességnek lépten-nyomon csalhatatlan jelei vannak. A Mostoha éveim hőse egyszeruen ilyen volt. Nem nagyon voltak fölszikrázó szép píllanataí, olyanok, melyek aztán majd egy egész életet bevilágítanak varázsiratos fényükkel. O külsőseg-belsőleg elnyomorítottan élt; egy durva környezetben sínylődö kis ferencvárosi srác életét élte, de egy olyan srác é t, akinek még az az öröm sem adatott meg, hogy vasárnaponkint kimenjen a Fradri-pálya bejáratához és alikaJ.mas pillanatban beslisszoljon -a nagyok lába közt a mécesre. Egyetlen, szenvedélyes öröme volt: a mozi; s egyetlen komoly gondja: hogyan teremtse elő munkával, ügyeskedéssel, furfanggal azt a kis pénzt, amiből moziba mehet, Meglehetősen primitív, félig aszfaltvirág-, félig pincevirág-élet ez, a legrosszabb zsugori kispolgár-szegénység állandó horzalmai közt ; tengődés egy jófarmán még emberi színtig sem emelkedett környezetben. Ezt a környezetet Végh György jól, helyenkint már-már fojtogató szuggesztívrtással ábrázolja. A kisf~ú nem is láthatott többet belőle. Az emlékező férfi talán többet láthatna, vagy legalábbis mélyebben láthatná, amit lát. Hiszen állandóan kommentárokkal kiséri emlékeit; itt azonban hallgat. Az árvaszékr ülnök, Kornél bácsi alakja még él; a mcstohaanya azonban már meglehetősen egysíkú és érdektelen. Mintha az író így viszszatekíntve, hosszü-hosezú évek multári is olyan friss sebzettséggel utálná, hogy mínden írói gondosságot megtagadna tőle. Pedig valószínűleg ebben az alakban is több volt puszta "önző bestiánál". Valamiért csak lett olyan, amilyen lett. Kornél bácsiról tudjuk, legalábbis sejtjük, miért olyan, amilyen. Erről II mostohaanyáról viszont csak azt tudjuk, hogy faJrizeus, aljas, kapzsí, zsugori, gonosz, közönséges, ocSlmány... Nos, ígazán nem kív,ánhatjUik Végh Györgytől. az embertől, hogy meleg szerétettel szaresse azt a nőt, aki - önéletrajza szerint - elképzelhetetlenül megkeserítette gyermekkorát. De az írótól több érdeklődást várnánk a jell.em, a figura iránt. Egy kicsit több tárgyilagosságot, Mert gondoljuk csak meg éi dolgot! Kornél bácsi, az árva elnyoenorításának értelmi szerzője az írótól

366

SUllbályszerű

fölmentést kap (íróílag talán éppen ez a legsikerültebb 'a Mostoha éveimben); ő az, aki a gondjaira bízott gyermeket kiadja nevelő­

szü1őhöz

- aihhoz a nőhöz, akivel bensőséges kapcsolatai vannak, akit ismer, akinek rnínden gyöngéiével és hibájával tismában van, akiről tudja, hogy egyszerűen családostul fölélt az árva bőséges tartásdíját ... és Kornél bácsinak a végén mégis "minden megbocsáttatik"; s miért? Egy~ részt azért, mert ez a női rabságban hunyászkodó puha ember hajdanában mégiscsak mutatott egy-Ikét emberi gesztust a szerencsétlen gyermek felé. Másrészt - s ez a fontosabb - azért, mert VégIh Györgyben itt .fölü1kerekedett az író, aki minden sérelmet, okoskodást s egyebet fél~ tesz, ha arról van szó, ami mesterségének, rnűvészetének anyaga és hivatása: egy alak, egy jellem megragadásáról és megformálásáról. A mcstohaanyával szemben, sajnos, nem tudott ilyen önmaga, máig sajgó sérelrneí és gyűlőletei fölé eme1kedetten író lenni. VaII1 ennek a könyvnek a végén egy jelenet: érettségi után a fiú pályaválasztásáról kerül szó, s a hős eldörgi képzelt vádbeszédét a mcstoha ellen. "Hiába forgatja azt az álszent szemeit, mert tessék megtudni. hogy tíz éve" ... s egy oldalon át ömlik, képzeletben, a szó, olyan hangnemben, hogy az olvasó egyszeruen elképed. Mire jó ez a odamondogatás ? Most, húsz év múlva, végre "kitálal" s megfizet sérelmeiért a sokat nyomorgatott kisfiú? Az író, sajnos, még most sem tudta írói szemmel nézni alakját s olyan kevéssé épületes képzeletbelt perpatvart rendez, amilyent zolai lumpenproletárok szoktak egy-egy hátsóudvarban - de ilyenkor ízléses ember becsukja az ablakát. Saját sérelmei mérgében lehetőleg ne írjon az író, még önéletrajzot se, mert pamflet lesz belőle, s a pamflet csak: alckor érdekes (egy ideig), ha valamilyen jelentős közéleti alakot vesz célba, Az ilyesféle, személyes, nem-elvi harag és indulat az írodalomban is rossz tanácsadó. Akármilyen útálatos is egy figura, az írónak az a dolga, az a kötelessége, hogy meglássa, megkeresse benne az embert, szétboncolja s újra összerakja a jellem egész gépezetét - mert különben a kicsinyes bosszúállás látszatába keveredik, s ez a fajta "kiíró" megtorlás mégcsak nem is túlságosan lovagias módja a bosszúnak. Jelentős enyhítő körülmény viszont, hogy Végh György önmagával szemben sem túlságosan elnéző; hajdani "láJgyságát" akJkor is megtagadja, ha saját magáról van szó, Amit a mostohával kapcsolatban nem tudott még megtalálni ; önmagával kapcsolatban már többnyire megtalálja a kellő távlatot. Ahol kívülről, elérzékenyülés nélkül látja és Láttatja saját magát - ahogy ügyeskedik, ahogy végigtol egy gyerekkocsit a városon, ahogy nyakát behúzva mégiscsak kivágja magát, ahogya sok rossz közt ki-kisiklik, mindig a legkevesebb ellenállás mentén, vagy ahogy az ískolaorvos látogatásakor 'retteg, hogy le kell vetkőznie s kiderül az osztály előtt, hogy még mindig hátulgombolós (egyik legkitűnőbb, Vialóban nyomasztóan mély jelenete) - ott nagyon jól meg is tudja csinálni, ami igazi föladata volt, s amit i,gazán csak ő tudhatott megcsinálni: ezt a fajta sajátságos éducationt, ezt a Liliom utcai "egy lélek történetér" - egy színte növényi szívósságú életösztön keserves, fél-külvárösí odisszeáját, ahogyan vékony kis kacsaival. vaksin. a nyomorúság élelmességével. ha kell szemtelenül, -Iekapva meg újra fölütve a fejét, keresi a fényt, a világosságot, az emberséget. Megtalálta ? A Mostoha éveim végén megtalálja a szabadságot. Igy válunk el tőle: amint ,.emelt fővel, könnyű szívvel" lépked az őszi napsütésben az új élet, a Belváros felé. ,;A Börtönből kiléptem a Szabadságba. Azzal a nappal új korszak kezdődött rövid kis életemben." Hogyan 367

alakult,

fejlődött

tovább? Érzelmek és értelem milyen iskolájába került ? megtudjuk egy következő kötetből. S reméljük, hogy abban már majd elkerüli a Mostoha éveím tévedéseit, Mert ebben olyikor többet mond a kelleténél; nem egyszer összetéveszel a nem éppen igényes naturalízmust a realizmussal, 5 halmozza a kevéssé ízléses részleteket ott, ahol a kurta, erőteljes jelzés nemcsakhogy elég, de hatásosabb is volna; általáiban: jól, jellemzetesetl, s olvashatóan, tiszta, könnyű, hajlélkony stílusban ír, ékítmények, arabeszkek nélkül, de nem rníndig elég ReméLhetőleg mielőbb

ökonomíkusan.

És - de ez már nem a stílusra vonatkozik -'- talán nem elég írói s emberi szeretettel néz a világ felé. Egy helyen (Lelkes István szép portréjában, amit ez a kitűnő tanár és komoly tudós valóban megérdemelt) megmelegszík a hangja; de ez is inikább hála, mínt szeretet. "Hitetlenül keresztény vagyok, írtarn Játékos ifjúság című versemben. s ez a legpontosabb megfogalmazás magamra" - vallja. Hitetlenül ? Egy kicsit száraZOlIl, önzőn is. Valami világ felé való nyitott készség, emberi szívesség hiányzik a Mostoha éveimból. Persze nehéz szerétetet kívánni attól, aiki nem kapott szerétetet. Nem mindenki Dosztojevszki! De azért minden íróban kell egy parányi kis Dosztojevszki-léleknek lennie; a sors mínden ütésére legalább megpróbální a szeretet alázatával adni választ. Mert az íroban (mindegyíkben a maga egyéni hangneme szerint) nagy-nagy tiszteletnek kell lennie a lét, a világ iránt; ne magát szeresse elsősorban, hanem az anyagául kapott világot. Függetlenül attól, hogy ő mit kapott viszont a világtól.

.

A tarbai református pap felesége meghal. A temetésre összegyűlik a család. A szegény tébolyult asszonyt eltemetik. S aztán ki-ki folytatja tovább az életét. Ezt mondja el Szabó Magda regénye, a Freskó. Kétszáz lap sincs az egész. De eza kétszáz lap (egy nap története reggeltől estig) az életanyag olyan gazdagságával árasztja el az olvasót, hogy színte le sem tudja tenni a könyvet, amíg a végére nem ért. Pályák, sorsok, életek bonyolult egybefonódása. s nem valamíféle elméletileg előállított légüres térben, hanem a ma tapinthatóan hiteles keretében; egy sokkötetes regény-ciklus anyaga szinte egyetlen nagy pillanatba sűrítve; emberek, akik az adott jelenben sorsuk egész intenzdtásával, egész történetükkel é1nek, mozognak; - s míndez az írói mesterségtudás olyan fegyelmezett biztosságával, a hangszerelés olyan fölényes gyakorlottságával. ami a mí úíabb, bőbe­ szédűségre sajnos nagyon is hajlamos elbeszélő prózankban kivételes ritkaság. Nincs ebben a regényben semmi pepecselő ál-realizmus, semmi újabb roman jleuve-jénk töménytelen papírt hömpölygető lomposságából (aminek többnyire csak széles árterülete Vian, de sodra vajmi kevés); itt minden a helyén van; itt egy jelző, egy gesztus, egy fölvillanó jelenet is sokat mond, s mínden gesztus, jelző, jelenet csak azért 'Van, hogy mond.jon is valamit. Szabó Magda regénye iskolapéldája annak, hogy írni vég.tére is tudni kell, nem elég csak úgy tollat venni a kézbe és szántani vele a papirost (cipőt készíteni is tudni kell, esztergályozsri is tudni kell; nem· elég a jóindulat, meg is kell tanulni II mesterséget, Mit szólnánk ahhoz a cipészhez. aki csak úgy vaktában nagyokat vágná a kaptafára, anélkül, hogy tudná is a módját, hogyan kell egy hordható cipőt elkészíteni ?) ... A regény lassan világosodik ki - olyasformán, mint mikor idegen környezetbe lép az ember s csak lassan tájékozódik, lassanként ismeri meg

368

azokat, akiikkel együvé került. Az író a jellemresnek ezzel az "in medías" rnódszerével nemcsak hosszú lapokat takarít meg, hanem sűrűbb, élőbb benyomást is tud kelteni bennünk. Az úgynevezett modern regény egyik legjelentősebb vívmánya ez; de Szabó Magdálnál már elvesztette azt a technikai vívrnány-jellegét, ami "a regény forradalmának" szép kamaszkorában vele járt (s az írókat nem egyszer csábította bizonyos trükkösségre); itt már a hiteles valóságábrázolás biztos módja, sallangmentes eszköze, Szabó Magda szerkezetét, ábrázolásmódját tekintve modern regényt írt, de nem provinciális utánzat-ot (egy tizenöt-húsz évvel ezelőtti divatot követve - ahogy egyesek nálunk a modernséget értelrnezték), hanem valóban lépést tartva, egyidejűen, kisebbségérzés, elrnaradottságérzés nélkül, az eszközeivel bánni-tudás imponáló érettségével. (S itt találn csak egyetlen, mellékes megjegyzést lehetne tenni. A regény első részében, amíg az olvasó nem akklimatizálódik kellőképpen, nem ártott volna egy-egy fejezetnél már korábban, míndjárt a fejezet elején rögzíteni, hogy ki is ill "hős": pillanatnyilag ki is lépett fölnyíló belső- világa, emlékei s tűnödései uníverzumával a kép előterébe). A :Ilreskó remek arcképsorozatában talán magáé a festőnőé, Annuskáé a legelnagyoltabb, bár ennek is megvan ill maga (legföljebb egy kissé engedékeny rokonszenvvel szemlélt) "egyénisége". A többi: csupa markáns, erős figura; rezzenéstelenül biztos kézzel rajzolt arcok Nagymama, a pap, Kun László, az Arva, Janka, s egy felejthetetlen gyerek-portré: a komoly, gondterhelt kis Szuszu (mennyíre az anyja lánya !). Az író nem magyarázkodik, nem igyekszik ,,1evezetni" egyetlen alakját sem; egyszerűen elénk állítja öket, de olyan élményt teljességgel, hogy ebben: a belőlük áradó légkörben, a hangjuk lejtésében egész származásrendiűk benne van. Azért, mert Szabó Magda jól ábrázolja ók~. De azért ábrázolja jól, mert jól látja öket, nemcsak kívülről, hanem sorsuk, Iényük egész teljességében - azzal a mélyreható, lényeglátó tekintettel, ami csak az igazán jó íróik, az igazi regényírók sajátja. A Freskó az év egyik legértékesebb irodalmi meglepetése, az utóbbi évek egyik legszebb, legjobb magyar regénye. (0) SZINHAzI ORJARAT: A "Kispolgárok" és a "Nyaralók" problémája Gorkij szinpadán. - Maxim Gorkij, az orosz nép viharmadara a századforduló táján színdarabokkal próbálta fölrázni népét és lelkiismeretvizsgálatra indítani a népért is felelős vezetők tunyaságba, korrupcióba és élvezetekbe hájasodott lelkét. A "Kispolgárok" és az "E:jjeli menedékhely" színrekerülte után fokozódó szenvedélyességgel veti föl "NyaraI6k" című darabjában lLZ értelmiség felewsségét a hazával és It történelemmel szemben. Gorkij úgy tekint szét 1901-ben az új, immár nagyrészében a nép sorából kikerült orosz intelligencia fölött, mint a kertész, akinek a májusi fagy letarolta minden eddig sarjadzó reménységét s csak elfagyott gyümölcsösének tar, megfeketedett ágait láthatja. Az orosz nép Petófije volt ő, akinek meg kellett érnie, hogy nem mutatkozott gyümölcs a fán, amelynek némely virágjában pedig még reménykedni lehetett. , Gorkij, hogy javító kritikáját kijajongja mo,gából, egy Volga-menti nyaralóhelyre visz el minket, ahol nem nemesek és földbirtokosok, sem nem régi hivatalnokok utódai, hanem mos6n6k, szakácsok és egyéb kispolgárok gyermekei élvezik nem túl régi keletű diplomájuk anyagi gyümölcseit. Ezekkel a sem nem j6, sem nem rossz, csak éppen emberi győn­ g€ségekkel terhelt nyara16kkal szemben hangzik el Gorkij metsző társadalmi kritikája és a tipus legjellegzeteseb n képooelője, Szuszlóv, az

369

építkezéseit meg sem tekintő, nyálkás-puha mérnök szemébe is vagJa a darab pozitiv hősének: "En, maga, ő, ő, mi mind. Igen, igen ... mi itt mind. .. kilspolgárok, szegény emberek gyermekei... Mi, azt mondmn, fiatal korunkban sokat éheztünk és izgultunk . " S érett korunkra teli akarjuk magunkat enni és' kipihenni - ime a pszihológiánk. . .. Attól, hogy maga gyaUizkodni fog s másokat is gyaUizkodásra uszít, attól, hogy minket gyáváknak vagy naplopó knak nevez, egyikünk sem veti bele magát a társadalmi tevékenységbe. Nem! Senki! '" (mind hevesebben) Felnőtt ember vagyok, átlag orosz ember, orosz nyárspolgár! 'Nyárspolgár és semmi több. Ime az élettervem. Ennekem az tetszik, hogy nyárspolgár legyek... Elni fogok, ahogy akarok! Es végül is köpök a maguk meséire . " fölhívásaira ... eszméire !" 1901-et írunk (legaUibb is Gorkij ekkor kezdte el írni a Naralókatj, az orosz nép, de meg számtalan kizsákmányolt, orránál oezeteti, tudatlanságban tartott és tudatlanságánál fogva vak eszközként kijátszott nép jajong, gyötrődik, szaporodik és issza le magát naponta elkeseredé~ében. Gorkij föl akarja szabadítani őket sorsuk és szenvedélyeik, előitéleteik és tudatlanságuk alól. Szócsöve a darabban egy Marja Lvovna nevű orvos vagy felcsernő (Kelemen Eva) és egy VIasz nevű, irnokoskodó, szedett-vedett műveltségű ifjú (apja vándor szakács volt főúri házaknál s hol ilyen. hol olyan irányban neuelaette fiát, ahogy éppen az uraság légköre megengedte. Gorkij egy kicsít saját magát írja ebben a szerepben (Gábor Miklós). Ez a két legtisztább ember a darabban. S ők azok, akiknek Szúszlo» a szemébe vágja, hogy köp az ő meséikre, eszméikre. fölhívás aikra. Akik érzik, tudják, hogy borzalmas katasztrófa felé menetelnek, hogy csak temérdek vér, éhezés, szenvedés, áldozat árán tudnak egy becsületesebb viUigot fölépíteni, ha az intelligencia ilyen Szuezlou-jéle emberekből áll. Gorkijnál persze nem exponálódik franciásan a dráma, a fennebb idézett Szuszlov kifakadás is csak a negyedik felvonás végén, a drámai kifejlet csúcspontján hangzik el. Mert különben mi történik a darabban? A.z, ami a női főszereplő, Varvara Mihajlovna, Vlasz nénje és a korrupt Bazsov ügyvéd felesége mond ki a harmadik fölvonásban (Tolnay Klári): "A lélek szép, ragyogó életet akar, s körülöttünk - a tétlenség elátkozott sürgés-forgása. Ellenszenves, émelyítő és szégyenletes így élni! Mind félnek valamitől és egymás után kapnak, segítséget kérnek, nyögnek, kiabálnak ..." A sűrű szövevényű darab jobb megértése érdekében a nehezen meajegyezhető orosz nevek mellett magyar megtestesítőík nevét is följegyezzük, hogy így testközelbe hozhassuk őket valamiképpen a magyar olvasó felé is. Előttünk áll tehát a darab három legmegnyerőbb lelkületű főszerep­ lője. Egy-egy Gorkij idézetet ne unjunk még a jellemzésükre. Varvara Mihajlovna (Tolnay Klári) mondja mosodás édesanyjáról és az életről. amit rosszul él az új intelligencia: "Igen, rosszul... Es nem is tudom, hogy kell jobban élni. Anyám egész életében dolgozott... Milyen jó volt. .. és milyen vidám! Mindenki szerette. O taníttatott ki... Hogy örült, amikor a gimnáziumot elvégeztem! Akkoriban már nem tudott járni - reumája volt . . . nyugodtan halt meg . . . - azt mondta: "Ne sfrj. Varja, nem baj! Ennekem ideje már ... leéltem, ledolgoztam a magamét - elég!" "Több értelem volt az életében, mint az enyimében. Nekem meg lám - olyan suta az életem. Ugy rémlik, idegen tájra jutottam, idegen emberekhez s nem értem meg az életüket! Nem értem ezt a mi életünket, a kultúrembere k életét. Mintha nem volna tartós, időtálló, egy időre csinálták hevenyészve, ahogyavásártereken a bódékat csinálják.

370

Ez az élet - mint a folyó eleven hullámain a 3eg: erős, ragyog, de sok benne a szenny ... sok a szégyenletes, a csúnya ... Amikor becsületes, .merész könyveket olvasok, úgy érzem - az igazság forró napja ket föl . . . a jég olvad, föltárul belsejében a sár s a folyó hullámai csakhamar öszszetörik, felapritják, elviszik valamerre." S még egy harmadik idézet Marja Lvovnától (Kelemen Éva), az OT1Josnőtől, akinek szájából szintén Gorkij életfölfogása szólal meg: "Másokká kell lennünk, uraim és hölgyeim. Mosónék és szakácsnék gyermekei, egészséges munkásnép gyermekei - másokká kell lennünk! Hiszen a mi országunkban sohasem voltak még művelt emberek, akiket a nép tömegéhez vérrokonság fűzött ... Ennek avérrokonságnak azzal a fOTTó 1Jággyal kell táplálnia bennünket, hogy a velünk rokon emberek életét, akik naphosszat a sötétben és sárban lihegve dolgoznak: kitágitsuk, átalakitsuk, besugározzuk. Nem részvétből, nem könyörületből kell az élet kitágításáért dolgoznunk... magunkért kell megtennünk . .. azért, hogy ne érezzük ezt az átkozott magányosságot... hogy ne lássuk a szakadékat magunk közt - a magasban - s a rokonaink közt - odalenn, ahonnét úgy néznek ránk, mint munkájukból élő ellenségeikre. Ok azért küldtek bennünket előre, hogy a jobb életre utat keressünk nekik, mi pedig elmentünk tőlük és elvesztünk, magunk teremtettük meg ezt a magányosságot magunknak, tele izgatott zürza'VaTTal és belső meghasonlással . . . Ez. a mi drámánk! De mi magunk csináltuk, megérdemeltük, ami gyötör bennünket 1'.' Ez a három idé~t jellemzi a legjobban Gorkij cselekményileg nehezen regisztrálható színművét, amelyben huszonöt ember él, nyaral, gyötrődik, 'Vagy szolgálja ki a saját életük elől is menekülő nya.ralókat. Kik ezek az emberek. Bazsov ügyvédet (Grequss Zoltán) a felelőtlenség jellemzi. A konjunktura idején egy szál nadrágban kezdi s mert nem válogatós ügyeiben, tetemes vagyonra tesz szert, Elpuhult, széthízott, pletykás, enni-inni szerető férfi. Gyermeke nincs. Felesége, a mosónő leánya (Tolnay) lelki és szellemi igényekkel indult az életnek. Most fuldoklik és kiutat keres. Az ő öccse Vlasz (Gábor Miklós), akit szakács apja vándorlásában heterogén műveltséggel töltött meg s aki tud annyit, hogy ő még nem tud semmit. Gorkij önarcképe ez a darab tapogatózó éveiből és abban is, hogy ez a ·--huszonöt éves Vlasz belészeret a nála tizenkét éves idősebb orvosnőbe (Kelemen Éva), aki tiszta, rajongó lélek. Az aszszony azonban, aki rövid és gyötrelmes házasság részese volt, nem mer ekkora (?) korkülönbséggel a felesége lenni, csak az anya szerepét vállalja mellette. Itt nyaral még a magát végső dühében nyárspolgárnak valló Szuszlo» mérnök is (Márkus L.) szép, fiatal, megrontott feleségével. Gyerekük nekik sincs, az asszony fűvel-fával udvaroltat magának, de főlovagja Zamiszlov, (Szénási Ernő) Bazsov ügyvédbojtárja, aki még l-elkiismeretlenebb, élethabzsolóbb és korruptabb hajlamú, mint a főnöke. Kalerija, az ügyvéd vénleány húga (a század elején vagyunk, s ez a nő csak 29 éves, s Ilosvay Katalin játssza) szenvelgő verseket ír s mindenkit utál, aki nem szalonember. Nyaral itt egy sokgyermekes orvosházaspár, a férfi lót-fut és dadog egész nap, de jószándékú, a felesége kizsarolt testű anya, aki kisebbrendűségi érzésben, kimerültségben, pénzhiányban és gyűlölködésben szenved (Lelkes Agnes kitűnően személyesíti meg) .. Van a nyaralók között korán megkopaszodó s negyven éves korára kiégett író, mintha csak a század-elő Drasebe Lázár Alfrédjét látnók benne megelevenedni. Él itt egy harmincév körüli semmittevő, kamaszos vággyal Varvara íránt, mert őt csak egy nő menthetné meg, ha akaratot plántálna belé. Ez még öngyilkos is lesz, hogy fölhívja a figyelmet szánalmas 371

alakjára. S itt van látogatóban Szuszlo» nagybátyja, egy aránylag szimpatikus kapitalista gyáros, aki öreg korára nagy v.agyonával egyedüL maradt s minthogy undok unokaöccsére hagyja vagyonát, inkább gimnáziumot alapit egy orosz vidéki városban a darab tiszta és lelkesedő szereplőivel (Kőmíves Sándor alakítja). S van egy fiatal diák és egy diáklány, néhány park és nyaralóőr, cseléd, műkedvelő szinjátszó még a színen és Gorkijnak csupán a lélek és a karakterek lemeztelenítésében aktiv szavait mondják. Gorkij 1902-ben így emlékezik meg készülő darabjáról: "Még egy darabot kezdtem írni: "Nyaralók" címmel. Bergyajev kifejezésével élve - napjaink - "polgári materialista értelmiségét" szeretném bemutatni. Nagyon szeretném, ha mindenki megkapná benne, ami kijár neki, egy kicsit maga Bergyajev is." No hiszen, megkapta itt a magáét mi["denki s a cári Oroszországban be is tiltogatták, tüntetgettek is a darab ellen és mellett. A tüntetések akkor voltak a leqheoesebbek, mikor Gorkijt a februári forradalom után a Petro-Pavloszk erődbe zárták. A most bemutatott fordítás Németh László, néhány szinpadról nehezen érthető szófordulatát kivéve vérdús és eleven fordításában került előadásra a Madách Szinházban. S van ennek a szinháznak egy fiatal rendezője, aki már az Anna Frank naplójának látszólagos eseménytelenségébőlforró-atmoszféra sikert tudott kicsiholni. Ugyanezt tette - magasabb és kompLikáltabb formában Gorkij rejtjeles, utalásos, jellem-múzeumszerűen álló darabjával is, amely mögött a századforduló orosz életének egész boszorkánykatlana forr. Magyar szinpadon még nem hoztak ki annyit Gorkijból, mint Adám Ottó rendezése kicsiholt a már fölsorolt művészekből. Emlékezzünk csak, hOfJY egymásután két szinházunk hogyan dadogta el Gorkij "Ellenségek" című darabját. Ember lett légyen a talpán, aki ebből a darabból akár a Pesti, akár a Nemzeti Szin ház előadása után a lényeg árnyékát is megértette. A "Nyaralók" előadásán más volt a helyzet. Itt még a legjáratlanabb szinpadi néző is ráeszmélt - a történelmi távlatok és a gorkiji frazeológia nem ismerése ellenére is -, hogy valami gigászi viadal dúr a nyaralók között, akikről Varvara azt mondja: ,,'Ertelmiség - az mi nem vagyunk! Mi valami más vagyunk ... nyara ló k vagyunk a hazánkban ... valami jövevényfélék. Sürgünk-forgunk, megfelelő helyet keresünk az életben .. . semmit sem csinálunk s undorítóan sokat beszélünk." Nos, ezt a sokbeszédű, kevés cselekményű önmardosást érzékeltette meg kitűnően Adám Ottó rendezése s munkája nyomán éreztük, hogy itt a szinpadon egy zseni tépi láncait s Ő euráziai pentaton-stílusban kifejtette a belső, szavakban is alig megírt - csak zseniálisan sejtetett drámát. Adám Ottó legnagyobb rendezői érdeme, hogy nem tesz egyebet: csak se.1ttetni tud, a fölsorolt miiuészeké pedig, hogy mint egy hárfa húriai, külön-külön és együtt tudták elzengeni a nyaral6k szimfóniáját. Emlékezetes előadása ez a magyar szinháztörténetnek. (Possonyi László)

NEGYEDÉVI FILMKRONIKA. 1958 első negyedében a közőriség elé került filmek közül az immár hatvan esztendős és harmincöt éve filmeket rendező, tehát jubiláló René Clair remekműve, az 'Ejszaka szépei (Les belles de nuit. 1952) emelikedik messze a többi fölé. A film tartalma egészen más, rnint amit a cím sejtet. Egy fiatal zeneszerzőről VaJIl szó pontosabban: "van kép" - aki motorpuffogásos,' zörejekkel teli korunkban CSaIk az álom világában véli megtalálni az alkotásához sZÜlk\Séges. nyugalmat, harmóníát, A film ennek a fiatalembernek - Gerard Philípe alakítja pompásan - álmait mutatja be. Egyre távolabbi korokba mene--

372

kül, a század

elejéből

III. Napoleon császár uralkodásának éveíbe, majd

.a francia forradalom korába, aztán D'Artagnanékhoz, hogy végül is az ősembernél kössön 'ki; de soha, sehol jobb az élet, egyformán nehéz el-

viselni ekkor is,aikJkor. is. Claír a tőle megszdkott szellemességgel hány fittyet mánden nagyképű, üres frázisnak, de mély kultúra-szeretetéröl is tanúskodik. Amit látunk: filmművészet a javáIból: ezt így irodalom kifejezni nem tudja. Aprólékos részletezés és térbeli gátíások nélkül lépünk át egyik korból a másikba, mintha mi is együtt álmodnánk a film hősével; megszűník, feloldódik tér és idő, de azért sohasem felejtjük el, hogy álmodunk: a zeneszerző riadrágja a rokokó-kosztümben is épp úgy lyukas a térdénél. mint a gigeeli-ruhában. Végtelen könnyedséggel, eről­ ködés nélkül vetíti elénk Clair asszociácíóít, s Ibárr már 1924 óta, amikor az Entr'acte-ot megalkotta, mínden egyes filmjében felbukkan álom és valóság csodás keveredésenek a rnotívuma - (lásd: Vidám kísértet, 1935, Boszorkányt vettem feleségül, 1942, hogy csak az 1945. után náluruk is bemutatott filmjeit említsem) - ez az újabb műve is tud újat, müvészít adni az ismétlődés veszélye nél1küI. Nem kopott frázissá mondaníealója. Milyen frappáns például az a jelenet, míkor a zeneszerző álmában végre saját szerzeményét vezényelhetí: ámde mikor felemeli kezét, veszi észre, hogy karmesteri pálca helyett kueblrt tart ujjaíban, hogy a fúvósok helyénautódudák tülkölnek. a bőgősőket aszfaltfúrógép váltotta fel, a mélyhegedúsöket motorbicikli és porszívó helyettesíti, rníndegyíkre rátűztek egy-egy kottát és arról pöfőgnek-zörőgnek-süvítenek.René Claír a közhelyeket ismétlő és mélyebb tartalom nélkül csak a külsőséges meghatódottságra pályázó filmek fogásait is lehetetlenné teszd: van ebben üldözés, búcsúzkodás a rács mögött, kötélen való szökés a várból, háremhölgyek csapata, párba], egyszóval az összes rekviziturnok, csak éppen a visszájáról Játjuk mindezt, kífigurázva, megsernmisatve. Ha pedig netalán valamelyik jálratlanabb néző mégis komolyan venné az egészet, ott van a kísérőzene: - s jogosan, hiszen zeneszerző álmait látjuk - énekel benne míndenki: operaigazgató kórussal. 'arab sejk, lovag, hősszerel­ mes, méghozzá a legkomolyabbnak látszó pillanatokban. Bené Clair tehát ismét megmutatta, hogyan csillogtathatja meg nagy műveítségét és ragyogó szellemességét, C8'~pŐS humorát egy tehetséges rendező úgy, hogy II mondanivaló Sava csak a rosszat marja s a jút, a morális lényeget sértetlenül hagyja. A Irancía nevű, de ameríkai Jules Dassin szélesvásznú fi1mje: Akinek meg kell halnia. Kazantzaki görög származású regényíró könyvéből merítette az ihletet. Témája meglepő. Egy kisázsiai görög, tehát kisebbségi település lakosságát üldözi az elnyomó török hatalom. Egy falut felperzseltek II katonák, s 'a lakosság most bebocsáttatást kér a másik, jobbmódú görög testvér-településtől. Azok nem szívesen húznak ujjat a hatósággal, de saját anyagi érdekükkel sem. Elkergetik a vánderokat. Igen ám, de éppen passióra készültek s a főszereplők: János, Péter, Jakab apostolok és II Megváltó alakítóí úgy érzik, nekik segítentök kell az elnyomottakon. Meldéjük állnak s végül is harcot kezdenek az elnyomók ellen. Harcukat leverik; Krisztust tehát jelképesen újra megfeszítik. Ami a filmben a kitűnő rendezésen kívül, illetve azon belül csodálatos: az az Evangélium leírta eseményeknek bámulatosan ügyes és nem erőltetett alkalmazása. Minden szereplő jelképes: a török helytartó: Pilátus; a jó ügy mellé állt léha asszony: Mária Magdolna; a derék pásztor: a jó Pásztor, aki "életét adja juhaiért"; és így tovább. Az események is a passióhoz hasonlóan peregnek. Vitatkozni lehetne ugyan a párhuzam a1kalmázásának jogosult voltán s a nem egészen azonos történelmi szítu373

ációk összekeverésén; de tény, hogy Dassin megrázó seuggesztívitéssal kavarja fel a néző Ielkíísmeretét és színte kegyetlen Ielkíésmeretvizsgálatra kényszerítl; olyan atmoszférát teremt, hőseivel együtt a nézőt is olyan kataklizmába sodorja, hogyannaJk feltétlenül bizonyos katharzíson kell átesníe, s míndenkí, ~i a vetítés után hazafelé ballag, el Ikell, hogy 'töprengjen olyan morálís kérdéseken. melyek addig talán nem is hatoltak tudatáig. Ezt pedig igen kevés filmről mondhatjuk csalk el. Dassin különben miJIlden filmjében igen fogékonynak mutatkozott erkölcsi problémák íránt; ezt még pár évvel ezelőtt bemutatott nagysíkerű szatírája, az Első számú közellenség (L'ennemi public No. l.) is bizonyítja, mely a kacagtatáson kívül az ember egyéni felelősségéről gondollkoztatta el a nézőt. Hogy azonban nagynevű rendező kezében is rnivé fajulhat komoly és haladó szándékú mondanivaló, ha az alapprobléma nincsen ikel1Ő1kép­ pen tisztázva és nem belülről, a témából adódik a konfliktus, hanem kívülről erőltetík a filmbe: arra tanulságos példa André Cayatte alkotása, a Fekete dosszié. (Le dossier noir, 1955.) Cayette minden rokonszenvünket kiérdemlő módon bírálj-a az ígazságszolgáítatás hibáit, a vidéki bíróságok korrupcióját, a nyomozószervek erőszakosságát, mellyel mindenáron bű­ nöst és beismerest akarnak produkálni - Így azután a filmben ugyanazt az el sem követett gyHkosságot mindjárt hárman is bevallják. egyszerűen azért, rnert három "konkurrens" és a dicsőséget magának vindikáló nyomozó valáatja fizikai és lelki terrorral a szerencsétleneket egyszóval a rendező javítani akar: mégsem sikerül neki. Filmje nevetségbe fullad és a legdrámaibb jeIenetekbohózatra emlékeztetnek. Összevissza kaverednak lombikban elörekotvvasztott emberi sorsok, ízléstelen szituácíók, valószínűtlen helyzetek; még egy szőrösszívű kapltaltstával is találkozunk, aki azonban csak teljesség kedvéért látható, rnível a cselekményhez az égvilágon semmi köze sincs, és a rendező is elfelejtkezik róla a film felénél, többet elő sem kerül. A nézőnek az a benyomása, hogy egyes, különálló, jól megfigyelt ötleteket találomra ráncigált elő emlékezetének iszákjából a rendező, de egységbe forrasatam ezeket az ötleteket már nem tudta. Olyanná vált filmje, mint valami giccses panoptikum; az ember nem tudja, borzongjon-e vagy nevessen ; hát inkább csak .- bosszankodik. Delbért Mann, a Mart y círnű amerikai film rendezője nem törekszik szenzációt keltő leleplezések, vagy nagy konfliktusok bemutatására. Hangsúlyozettan egyszerű, szinte szürke stílusban mondja el egy átlag-amertkai házasságánaik előzményeit. Maga a mese színte semmi: egy kövér hentessegéd megismerkedik egy csúnya nővel; megszeretik egymást; meglelik egymásban az élet további értelmét és célját. A filmben jönnekmennek, programot csínáénak, íszogatnak, dolgoznak és nagyon sokat unatkoznak az ernberek. Lakásproblémákkal. anyósgondokkal küszködnek. Delbért Mann filmje éppen emiatt a már-már monoton egyhangú stílus rníatt igen nagyjelentőségű: mert bár a film nem kifogástalan, néha valóban kissé vontatott - a lázas sürgés-forgás, a káprázatos revük, álizgalrnak helyett az igazi emberi élet mélységeíbe próbál bepillantani. Úgy vezet bennünket a felvevőgép Marty lakásába, munkahelyére, mintha mi sem nézők, hanem csak arnerikaí kisemberek lennénk, akik véletlenül betértek húsz deka felvágottat vásárolni a hentesüzletbe, vagy ugyanarra a szórakozóhelyre, ahol éppen MartY is megfordult. A technika minden kényelmével felszereIt, de nem megál.dott ember komor,rémületes ma-gányát egy nyüzsgő nagyvárosban még egy film se ábr-ázolta ilyen megrázóan, de egyszersmind mínden nagyképűség nélkül, Kitűnőelk a film párbeszédei. jel1emzőek a beszélők lelkiállapotára, világnézetére. jelle-

374

mére, tehát alikatrészei a filmnek; viszont mégsem e páa"beszédek viszik előre a cselekményt, hanem maguk a képsorok. Vagyis a dialógusok példásan és eszményien a helyükön vannak. Az is megérti a filmet, aki csaJk a képeket Iátja peregní, Legfeljebb csak a hősök jellemét ismeri meg kevésbé. Ernest Bcrgndne és Betsy Blaír színte együtt lélegzenek a film minden egyes kockájával. A 420-as urak című indiai film azt a paradoxont támasztja az ember gondolatvilágában, hogy ime: nem ötven, de - ötezer éves már a film- . művészet, A hindu szereplők oly otthonosan mozognak a karnera előtt, rníntha már réges-régen ismernék titJkait - és ez kicsit így is VIan. CSllIk azok tudnak ezzel a chaplini pantomimszerű mozgássai bűvészkedni, akik hosszú évszázadok óta ismerik már a keleti árnyjátékokat, ezeket az ős-filmeket. S ha az indiai filmgyártás arra fog törekedni, hogy az indiai nemzeti jelleget híven fejezze ki a film eszközeivel: halhatatlan nagy alkotásokat produkálhat, Igy, egyelöre még csak rokonszenves és végtelen ül szórakoztató konglornerátumot kapunk; meghökkentően szellemes képek és agyoncsépelt !Hm-közhelyek keverékét. Mert hiába, a film történetének ismerője még az újszerűnek ható ötleteikről is tudja: ime, ez az önmagából kilépő lélek, a szerelmét visszatartani akaró aszszony jobbik énje már évtizedek óta megoldott ötlet: a táncos kavargásban a k itűnően ide-oda sikló karnera mozgatása, a mozgás ritmusa pontosan Willy Forst egykori filmjeire emlékeztet; a nagystílű kiállításnak néha bizony hazug volta a Hollywood-felé kacsíngatásból született: ugyanígy a sok dal, Hunc, "betét". Radzs Kapur azonban már feszegéti ezeket a korlátokat s néha eléri, hogy dalai, táncai már nem betétek, hanem filmjének szerves részei. Ez a nagy ujság ebben a filmben s ez az- indiai filmgyártás nagy igérete, melyről nem árt tudnunk, hogy évente négyötszáz filmet produkál. Kapur míndenesetre sokat fejlődött a szintén ro- . konszenves, bár egyenetlen Csavargó óta; a gyönyörűszép Nargisz sem olyan merev, mínt előző filmjében. S bár a pénz után kapkodó ember balettjét is láttuk már - például az Egymilliófontos bankjegyben, Kapur mégis új ötletekkel gazdagítja; a pénzestáska után rohangászó "négyszázhuszasok'', a lelőtt és "feltámadó" Radzs: a filmtörténet pompás fejezeti közé tartozek. Es nem utolsó sorban: a film olyan érdekes, mozgalmas, hogy míndez inkább a vetítés után, rnint közben jut a vizsgálódó krítíkus eszébe. Márpedig az érdekesség és a színvonalas szórakoztatás nem lebecsülendő erény. N. A KELETI KODEX SZEMÉLYI KANONJAI. Az Apostoli Szemszék messzenéző "anyai gondoskodásának" és Kelet iránt érzett szeretetének

bizonyítéka az az 558 Canon, amely az egyesült keleti szertartásúak személyi jogviszonyait rendezi. A C. J. C. életbelépése óta egyre erősebb lett az az óhaj, hogy az egyesült keleti egyházak diszcíplinája, melyben a Motu Proprio szerint is területenkint sok a helyi különbözőség és itt-ott jogbizonytalanság is mutatkozik, a nyugati kódexhez hasonló és ahhoz igazodó egységes, egyetemes rendezést nyerjen. A rendezés nagy munkája már évekkel ezelőtt megíndult, s aki szerencsés lehetett, hogy Rómában a Keleti Kódex bizottság levéltárába bepillanthatott, bámulattal láthatta a keleti világ minden részéből beérkezett elaborátumokat, javaslatokat és kérelmeket, amelyeket kiváló egyházjogászok tanulmányoztak és rendeztek. Személyesen tapasztalhattu azt az aprólékos gondosságot, amellyel az egyes keleti rítusok kérdéseit

375

az ősi forrásokra visszavezetve felmérik és még a [elmeriitt érzékenységet is figyelembe veszik. Az eddig megjelent (1949-50-52) Kódex-részek már kodifikálták a házasságjogot, az egyházi biráskodást, a szerzetesi és vagyonjogot. Ezek az 1949-ben megjelent C r e b r a e A II a t a e kezdetú Motu Propriot kivéve, szinte ész'l'evétlenül léptek életbe. A C r e b r a e A II a t a e azonban, amely a különböző ritusú katolikus hívek házasságkötését (az eddigi magyar privilégiumot is megszüntetve) a férfijegyes ritusa szerint rendelte el, a gyakorlatban máig nehézségeket okoz, amelyek - a félreértett katolikum révén - a keleti szertartás lekícsinywsét is kiváltják. XII. Pius pápa 1957. június 2-án kelt C l e r i S a n c t i t a t i Motu Proprioja D e R i t i b u s O r i e n t a l i b u s, D e P e r s o n i s címek alatt foglalta össze a Keleti Kódex személyi részét, és annak életbe léptetését 1958. március 25-re, a Boldogságos Szűzmária örömhírvitele ünnepére rendelte el: "Az öss;,es, bárhol élő egyesült keleti keresztényekre vonatkozóan, még azokra is, akik. más szertartású praelatusok joghatósága alatt élnek." -A C. J. Ci-hoz símuló és hozzá hasonlóan tökéletes egyetemes új törvény a katolikus Egyház más szertartásait is több vonatkozásban érinti, tehát hazánkban, ahol két keleti ritusú egyházi terület működik, külön figyelmet érdemel. A törvény 5 Titulusban tárgyalja a személyi jogokat. Az első a keleti szertartásokról és fenntartásukról szól. Alapelv itt is az, hogy az egyik rítus a másikkal szemben nem szül praecendentiát. A keleti rítusokról megállapítja, hogy azok ősisége (augusta antiquitas) "az egész Egyháznak kiváló ékessége, amely megerősíti a katolücus hit isteni egységét:' miért is "kegyelettel fenntartandók" (l. Can.). A főpásztoroknak a ritus hűséges őrzését iria elő és kívánja, hogy azon semmiféle változtatást ne tűrjenek (2.- Can.). A papokat és szerzeteseket külön figyelmezteti, nehogy más rítus ú papokba és hívőkbe olyasmit "szuggeráljanak", vagy "tanácsoljanak", ami az ő riiusuk "dicséretes intézményeinek megvetésére vagy lekicsinylésére" vezethetne. Ez a pápai intés az egy területen működő különböző rítusú papság és hívek helyes katolikus érzületének próbaköve. A ritushoz való tartozás megállapitása a C. J. C. kánonjaihoz igazodik. A más rítusú pap által kiszolgáltatott keresztség nem jelenti a ritushoz való tartozást. Sőt a kánon szigorúan tiltja, hogy bárki is mást egy másik Titus jelvételére "ösztökélni merészeljen". Aritusváltoztatás engedélyezése továbbra is kizárólag az Apostoli Szentszék joga és a fontos okok közül első: "az ősök szertartásához való visszatérés". A fizikai és erkölcsi személyekről szóló titulus, valamint a papságra vonatkozó általános kánonok is a C. J. C. szerint vannak ide is felvéve. Lényeges eltérés a keleti rítusú papok nősülésének ügye. A nősülés a subdiaconatus előtt lehetséges azokon a területeken, ahol a partikuláris fegyelem ,eddig is megengedte. (Pl. Amerikában ma már nem működhet­ nek nős gör. kat. papok.) A vonatkozó kánonok a kódex szerint csak megújitják az "egyes keleti rituso k ban élő disciplinát", kiemelik azonba.n a coelibatus magasabbrendűségét. Az Officium (Breviarium) végzésében a jogszokásra utaL Ellenben a napi elmélkedést (kűlönösen az Úr Jézus szenvedéseiről és a Boldogságos Szűzről akit Kelet különösen tisztel - mondja a Kódex), valamint a napi szentséglátogatást és adoratiót minden keleti ritusú papra nézve erősen kötelezőnek hangsúlyozza.

Az egyházi állások és szolgálatok betöltésénél a szabad adományozás és prezentáció esetét kivéve (ahol ez még Keleten megvan) novum a törvényben a választás szabályozása. A vonatkozó kánonok mind. a patriarka, mind. a metropolita érsek és püspök választását is minuciozusan szabályozzák. Keleten sokszor hangoztatott vád volt Róma ellen a püspökválasztá~ "elsikkasztása", mint a történelmi unió lényeges megsértése. Ez a vád legújabban az ún. Eperjesi Zsinaton is elhangzott és a nemzetiségi, személyi és más okokon kívül alátámasztása volt a szent Unio felmondásának. A patriarkák is és apatriárka jogállásának kánonjai, amelyek a pápa szerint "a kereszténység tiszteletreméltó ősi nyomait tartják szem előtt", Kelet megbecsülését bizonyítják ugyan, de a nagy jogkiterjesztés a történelmi szemléleten túl néző bölcs elgondolás. A patriarkátus ugyanis a keleti autokefál egyházak szervezetének legfontosabb csúcs-fóruma. Bizonyos ügyekben itt a kánonok a katolikus egység elengedhetetlen [eliételeképpen, a pápai előzetes vagy utólagos jóváhagyását, avagy bejelentést teszik kötelezővé. A katolikus egység további dokumentumai a törvényben mindazok a titulusok és kánonokis, amelyek a pápa személyére, a kardinálisokra, az egyetemes zsinatokra és a római Kuria s?erveire vonatkoznak. A keleti rítusok megbecsülésén kívül, azok jennmaradásáról is intézkednek a kánonok, s azok még a nem saját iurisdictiojuk alatt élő keleti rítusú hívek ügyeire is kíterjednek. A 406. Can. pl. elrendeli, hogy a latin rítusú püspökök ötéves jelentésükkel kapcsolatban a Keleti Kongregatiónak külön jelentést tegyenek ezekről a keleti szertartású hívekről és szükségleteikről. A 432. Can. viszont felhatalmazza a keleti rítusú Főpásztorokat, hogya latin egyházmegyékben élő keleti rítusú hínek: gondozására külön .sinceüust" nevezhessenek ki. Ez a keleti szertartású egyházi ügyekben képzett latin rítusú pap is lehet. A syncellusok kötelességévé teszi azt is, hogy a nem eouesiilt keleti keresztényekkel "testvéri szeretettel" érintkezzenek. Idevágó intézkedés az is, hogy azok a más rítusú papok, akik saját főpásztoruk engedélyével, nem saját szertartású híveik gondozására is felhatalmazást kaptak, azok főpásztorának évenkint kötelesek jelentést tenni róluk. A nyugati egyházban az érdemes papok elismerésének szép értékes és történelmi eredetű módjai vannak, a pápa a keleti rítusú papok megbecsüléséről ís gondoskodni kívánt a törvénykönyvben. Megengedí, hogy a keleti szert. patriarkák és püspökök tiszteletbeli praelatusokat nevezhessenek ki (más egyházmegye papját saját ordináriusa beleegyezésével), akiknek liturgikus és külső distanciókat adományozhatnak. Ezek a prelátusok azonban különböznek a pápa által kinevezettektől, akíknek jogait és kiváltságait külön szabályzat állapítja meg. Az egyházmegyei kormányzat berendezéséről is részletesen intézkedik !L törvény, de ez belső ügy és a végrehajtás az illetékes főpásztorok jogkörébe tartozik. Egy-két novumot azonban megemlíthetünk: A vicarius generalísok helyébe, szinte azonos jogkörrel, de bizonyos meghatalmazásokkal "Syncellusok" lépnek. A hivatali segítő szervek itt is megvannak. Első kormányzati segítő szerv a "Consultori Testület", ahol azonban káptalan van, az továbbra is gyakorolja kánoni jogait. Az egyes területi felügyelő tisztet (.főesperesi és esperesi) "protopresbyterek" töltik be. Részletesen tárgyalják a kánonok a parochusok és más pasztoráló papok jogait és kötelességeit is. Latin mintára ny,ert kodifikációt a "templomigazgatók" jogállása is.

377

Az 5. Titulus a laikusok (egyesületek, társulatok) jogait foglalja össze. Minden új intézkedéssel kapcsolatban rendesen a krit>ika is felmerül. Különösen áll ez Kelettel szemben, amelyet egyesek elszáradt ágnak tartanak az Egyház terebélyes fáján, vagy megmerevedett történelmi emléknek kétezeresztendős útján. Az igazi katolikus gondolkodás azonban azt kívánja, hogy az egyházat nemcsak történelmi, hanem jelen valóságaival együtt kell értékelnünk és becsülnünk. Hinnünk kell azt, hogyha az isteni Alapító szertartás beli (azaz külső) unijikációt akart volna Egyházában, az is megvolna. Mivel azonban megengedte, hogy jajok, népek a maguk ,szárnyán emelkedjenek Hozzá, akkor meg kell értenünk és szeretnünk kell azokat a testvéreinket, akik talán más ruhába öltözve, más nyelven s talán számunkra szokatlan dallamon, de ugyanazon hitben' dícsérik őt. (Dr. Szántay-Szémán István)

A MAGYAR MŰVÉSZET HÁROM MüNCHENI LEXIKONBAN. Magyar könyvkereskedéseloben is árusítják a tekintélyes müncheni Knaurkiadó kézdlexíkon-sorozatámak három kötetét. A "Kn,auns Lexikon Moderner Kunst" (1955) a XIX. százlad utolsó harmadának és a XX. századnak képzőművészetet öleli fel, a "KnaUll's Lexikon Abstrakter Malerei" (1957) az elvont (nonobiektiv) festészetet, a "Kr,aurs Buch vom Film" (1956) a legfiatalabb művészetí ág történetét ismerteti. Mindhárom kötet kiváló szerzők mumkája, a szövegrész szakszerű, a képanyag összeválogatása gondos. A modern művészetí lexikon munkatársai között olyan neveket találunk, mint Pierre Courthion, Mauríce Raynal (Apollinaire jóbarátja, akinek neve "A megsebzett galamb és a szökőkút" c. versben is szerepel), Claude Roger-Marx. Az absztrakt lexikon Michel Seuphor munkája, ő a legmodernebb művészeti mozgalmak ismertrievű monograíusa és teoretíkusa. A filmlexikont R. Waldekramz és Verner Arpe ál1ította össze. A hálrom lexikon átlapozása elárulja, mit tud és mit nem tud a Nyugat a mi művészeti életünkről, eredményeirikről, művészeínk munkálkodáséról. Nézzük először a filmlexikont. Filmjeink közül hármat emel ki, Radványi Géza és Balázs Béla filmjét, az 1946-ban készült "Valahol Európában't-t, azután Homoki-Nagy István .,GyöngyvirágtóI lombhullásig" c. természetfilmjét (1953) és Makík Károly színes filmjét, a "Liliomfi"-t (1955). Balázs Béláról mint kiemelkedő elméleti és gyakorlati f'llmszakernberről emlékeznek meg. Külön kis cikkekben jellemzik a filmművé­ szet legnagvobbjait, Chaplint, Garbót, Walt Disneyt, Sk Laurence Oliviert, Pudovkint, Ejzensteint, René Clairt, Jean Renoirt, a forgatókönyvíró Jean Coeteau-t és a nyugati rnozrlátogatók mai ünnepelt csillagait, Giria Lollobrigidát, Sophia Lorerit és másokat. Ebben az ~inens társaságban három magyar nevet találunk, Baky József filmrendező, Bartók Éva színésznő és a 'I'oulouse-Lautrec életéről készült angol színes film, a "Moulin Rouge" női főszereplője. Gábor Zsuzsa nevét. Mbndhárman huzamosabb idő óta külföldön működnek. A "Lexi.kon Mederner Kunst" négy magyar nevet említ: MoholyNagy Lászlót, Kassák Lajost, Huszár Vilmost és Rippl-Rónai Józsefet. Közülük Moholy-Naggyal foglalkozik részletesebben, munkásságát külön cikkben ismerteti és egyik művét reprodukálja, Moholy-Nagyról (18951946) a magyar közönség zöme keveset tud, az első világháború utáni időktől kezdve haláláig külföldön élt. A 20-as évek elején Kassák és 6 Bécsben kiadták az "Új művészek könyvé"-t, majd Weimarban. később Dessauban a korszakos jelentőségű Bauhaus professzora lett. Hitler ura378

lomrajutásakor Moholy-Nagy rnűködése is az "entartete Kunst" védjában részesüdt, el kellett a Harmadik Bírodalomoöl távoznia, Amsterdam és London után Chicagoban telepedett le és a "New Bauhaus" Igazgatója volt. Két legnevezetesebb könyve Amerikában jelent meg: "The New Vision" és "Vision in Motion". A konstruktivizmus képviselője volt, rendkívül sokoldalú egyéniség,aiki iparművészettel, reklámgrafikával. filmelmélettel, fényképezéssei is foglalkozott, Majakovs;cl{ijról az egyik legjobb fényik.épfelvételt például ő készítette, Főcélja az volt, hogy az új művészet szellemét belevigye - praktikus, ízléses, sallangmentes tárgyak tervezése révén - a gyakorlati, rnindennapi életbe. Nemzetközi tekintélye Moholy-Nagynak oly nagy, hogy az idei brüsszeli vi,lágMáJlításra a belga rendezőség tőle és Csontvarytól kért képet a magyar kulturális szervektől. Moholy és Kassák után a harmadik magyar név a lexíkonban a Hollrandiában élő Huszár Vilmosé, aki a konstruktívísta "De Stijl" csoport egyik vezető tagja volt. A negyedik hazánkfia Rippl-Rónai. Róla a "Nabi"-csoport (hébelr szó: "próféta") tagjaként történik említés. Sajnálkozva kell megállapítanunk, hogya lexikon nem tud olyan rnűvészeírukről, mint Szinyeí-Merse, Ferenczy, Csontvéry, Vaszary, Gulácsy, Czóbel, Egry, Vajda Lajos és még folytathatnánk a sort, akik mind olY'aII1 oeuvre-rel rendelkeznek, amely a nagyvilág hírneves mesterei mellett is megállná a helyét. Számos kiváló művészünk mellőzésének egyik oka a franciák minden nern-francba eredménnyel szembeni köztudomás szerinti tartózkodása (a nyugatnérriet lexikonsorozat szerkesztőí és munkatársaí nagyrészt franciák), a másik - fontosabb - ok pedig a mí egyáltalában nem kielégítő rnűvészetl propagandánk és túlzott, érthetetlen szerénységüruk. A külföld nem fog eljönru hozzánk tudakozódní : vannak-e jó művészeink. Nekünk kell kiállításokkal, szép kiadványokkal elmennünk Nyugatra és Keletre, felmutatni nagyjainkat. A harmadik kötet az absztrakt lexikon. Itt kedvezően vagyunk képviselve, kilenc magyar művészt méltatnak behatóbban, és többször hivatkeznak Kassák Lajos murikásságára, az ő könyveire, "Ma" c. folyóíratára. A jeHemzett müvészekröl 'sajnos. eddig keveset hallottunk, egykettő kivételével a nevüket is itt olvassuk először. Mimdegyik régóta külföldön él. Barta László, aki 1902-'ben született Nagykőrösön, absztrakt mozaíkképeket alkot. Előzőleg Ravennában tanulmányozta a klasszikus mozaikművészetet, Egyik érdekes művének színes reprodukcióját is közlik. (Megjegyzendő, hogy a művész nem tévesztendő össze az itthon Tihanyban - élő Bartha László kiváló művészünkkel.) Következő honfitársunk a már előbb említett Huszár Vilmos (szül. 1884-'ber1), aki képző­ művészeti alkotásokon kívül előadások tartásával és elméleti cikkek Írásával is népszerűsítette a konstruktívízrnust. A fiatal Kallós Pál 1928-ban született Hernádnémetíben, Klskunhalason érettségizett, 1950 óta él Párizsban. Kolosvári Zsigmond (szül. 1899-ben, Bánffyhunyadon) a 20-as években került ki Párizsba, kiállítása volt a világ többtucatnyi rnetropoIisábam, még Tokióban is. Az ötödik magyar Moholy-Nagy László, akiről a lexikon megállapítja, hogy "prototipusa a mindig újat kereső, kísérletező művésznek", Két művét is reprodukálják A Budapesten 1889ben született Péri László nevét Kánai Ernő egyik könyvéből is ismerjük. Kőműves volt, geometrikus idomokból építi fel munkáít. Réth Alfréd (szül, 1884-ben, Budapesten) 'az "új technikák kutatásával és felhasználásával foglalkozik." Egy igen artisztikus képét színes nyomásban közlik. A nyolcadik magyar az 1900-lban született Szenes Arpád, aki Lóger tanítványa volt. Sokáig élt Brazíliában, kiállítása volt Lisszabonbarn és Rio de Janeiro-ban is. Egyik művének színes reprodukciója megtalálható 379'

oa kötetben. Az utolsó magyar az itthon is ismert Vasarely (VásárhE.'lyi) Viktor, aJki 1908-;ban Pécsett született. Orvostanhallgató volt, ma az egyiik legísmertebb ,,.nonf~guratif" festő. Néhány esztendővel ezelőtt KasselJben volt egy nagyarányú kiállítás, amely a XX. század legjelentősebb törekvéseit mutatta be: Ezen a reprezentatív kiállításon is szerepelt Vásárhelyttől kép. (Dévényi Iván) ARANY JANOSNF: LEVELEI. Az alábbi három levelet Arany Jánosné Ercsey Julianna irta Hanvára Lévay Irén férjezett Csizy Jánosnénak. Lévay Irén unokahuga és nevelt lánya volt Tompa Mihálynénak. Tompáné az, kit a levélíró "kedves boldogult felejthetetlenünk"-nek nevez. A házat, melyről szó van a levelekben, a berendezéssel együtt Tompa Mihályné hagyta Lévay irénre. Tompáné 1880-ban hunyt el Putnokon, ezután lett az ítteni ház Lévay Irén tulajdona, aki azonban nem Putno kon, hanem hosszú élet után Hanván halt meg 86 éves korában. Lévay IT'én valószinűleg eladta a putnoki házat s ennek árán vásárolhatta a ,hanvait, ahol özvegyen élt 1927-ben bekövetkezett haláláig. Tudomásunk .szerint Tompáné egykori házában Putnokon jelenleg óvoda van. A leveleket egész terjedelmükben közlöm, de néhány jellemző részt kiiloti is szeretnék kiemelni. - A levelekből mindenekelőtt intim vonásokkal rajzolódik ki az Arany házaspár öregkori élete. Testi és lelki bajoktól megtört, elviselt öregség ez. Ercsey Julianna azt írta 1881. november 22-én: "Bizony mi igen gyengécskén vagyunk mindketten, csakhogy élünk, egyik napról a másikra: férjem szegény hatvannyolc olta mindég beteg mínden évben, több több jön hozzá, nem lát nem hall, dologképtelen, nekemis már negyedik éve mikor tüdőhurutom jött egy meghülés következtében, egész télen köhögök folytonos lázzal, csak alig tudom magamat fön tartani." Az egyéni viszonyok tömör rajzán túl érdekes képet fest ugyanaz a levél az akkori Budapest beszerzési viszonyairól. Egy kofaasszony, aki rendszeresen szállított Aranyékhoz tejfölt és vajat s akinél Aranyné tojást rendelt becsapja őket. Meglepetéssel olvassuk Ercsey Julianna megjegyzését, ,amit az eset kapcsán némileg általánosítva tesz a falusi népről: "ők is el romlottak már, meghamisítva adnak rnindent:' Érdeklődésünk fokozódik, ha rágondolunk, hogy ennek már több mint hetven.Qt éve. A levelek stílusa egyszerű, kifejező. Feltűnő, hogy nem érintenek semmilyen irodalmi vonatkozást s nem árulnak el irodalmi igényt a megirás tekintetében sem. Mégis, alig van a mondatai közt, amelyik ne kötné le az érdeklődésünket. - A helyesírása - ezt meg ket; mondani - kínosan hibás, főleg a téren, hogy kettős mássalhangzó t sok helyen nem használ. Ne feledjük viszont, hogya levélíró küzd a fáradtsággal és betegséggel; ez kitűnik az öregesen kúszált - bár jelLegzetes és jóL olvasható kézírásából is. Olykor szinte csak a legszükségesebb betűket jegyzi le. Maga is irja, hogy nagyon fárasztja az irás. - A leveleket betűről betűre való másolatban közöltem. Nem volt jogom ezen változtatni. Az a kérdés, hogy Aranvné irodalmi érdektelensége mennyiben fokozta a kőltő magányérzetét: túlnő e kis tanulmány keretein. Néhány szót még arról, akinek a levelek szólnak. Lévay Irén nemcsak Arany Jánosnéval levelezett, hanem előbb a már ön' egy és magányos Tompa Mihálynéval, aztán később a költő Lévay Józseffel is, évtizedeken át. Megható módon ápolja a kapcsolatot mindazok-

:380

kal, kiket valamikor Tompaékhoz a barátság szálai fűztek. Nemcsak: leveleket ír, hanem időről-időre ajándékokkal lepi meg őket. A hozzá: irt levelekből is osztatlanul barátság és szeretet sugárzik. Apja Lévay Miklós, anyja Zsoldos Amália, Tompa Mihályné nagynénje. Férje Csizy János hanvai ref. lelkész, viszonylag korán hunyt el, elborult elmével. Halála után az özvegy Hanván maradt semlékeinek élt. Apolta a templomkertet és gondozta a költő sirját, amit Amnyné is említ egyik levelében. - Az idők multával különc lesz s szófukar. Feljegyezték róla, hogy csak hófehér baromfiakat nevelt s csak tiszta fehér macskákat tartott házánál. Tompáékról kérésre is alig beszélt, néha elég bírálóan. A hanvai házban halt meg több mint ötven év múlva, s őt VS a templomkertben temették el Tompáék sirboltjába. A ház Hanva község tulajdonába kerül. A kör lezárult. "Piroska", akit Amnyné az egyik levelében említ, nyilván Széll Piroska lesz, unokájuk, - Széll Kálmán és Arany Juliska leánya. Hevesy Pepi asszony: gömöri birtokosnő, Tompa Mihályné kedvelt barátnője. A legkorábban keltezett levélben a szakadás (egérrongálás) pótlá"úra javasolt lehetséges kieqészitéseket, szögletes zárójelben különítettem el. (Csák Géza) Arany Jánosné levelei Lévay Irénhez.

1. Kedves Irénem !

Budapest. Decz -

25. 1880.

Meg kaptam szives sok jó küldeményét, fogadja érte meleg kiiszimetemet! Megbántam, hogya liba dólgot föl hoztam, csupán azért tetem hogy hátha kedves boldogult felejthetetlenünk cselédnél rendelést tett, a pedig el hal - at az egész dologot? De hát kedveském minek [osztota meg magát atól a sok mindentől? nem vártam azt - - világért sem, sajnálnám - - - mijatam fogyatkozása len - en valamelyik azok közül - - t számunkra el küldöt. Most már ara kérem, hogy legyen irántam bizodalomal, és ha valamiben szólgálatjára lehetek, -a legnagyobb öröme l teljesitem, sőt megköszőnöm ha alkalmat ad valamit tehetnem. Tarcsuk föl egymás közötti érintkezést, hogy néha néha alkalmunk lehesen kedvesünk emléké - rőr beszélhetni. En még mindég b[eteg] vagyok, olyan makacsul [tartja] magát az a gége baj, - - - - nem birr vele az orvos - - - alig tudok hangot adlru] - - - egészen sutogóvá vált [a] hangom, amelet kinoz [za] [a] betegség. Az én eláhaladot koromban nem sok remény van már az egészen ki gyógyuláshoz; szegény jó férjem is sokat szenved, régi sok minden bajai vanak. Kedves drága Irénem ! engedje meg nekem, ha egész bizodalomal kérdezem, hogy elégé be rendezet házat hagyot e kedvesünk ? és, hogy a most egészen sajátja let-e? mert nekem jó angyalom többször [moruitla, hogya mije van, halála - - [utáln Irénemé lessz, s ugy tör [tén]t-e? Es a jó Lévay irta, - - teher is marad, ki fogja - [ez]t fizetni? Sajnálnám, ha e - - - gent reája maradt vólna, - - különbenis oly sok bajun[kat] [m]ár keresztül. bocsdsen meg a bizoda.lomért! egyedül ön az a kivel beszélhetek a dologról. 381.

Be kel végeznem levelem, alig birok már irni, igen el gyengültem két hólnapi nagy beteqsépel, Fájdalmaji között bóldog karácsonyi ünnepeket kívánva maradok igaz szeretettel Arany Jánosné 2. Budapest. april 7. 1881. 'Edes Irénem ! Nem álhatom tovább, hogy föl ne keresem soraimmal, Fájdalmasan gondolok halálomig felejthetetlen angyalunkra jól esik lelkemnek az ő egyetlen kedves hátra maradotjára, kedves sokszor emlegetet Irénjére gondolva, s vele levél utján föl tartani a barátságot; ugy sem hoszu idő már az a mi nekem az életben hátra van; anyi sok betegeskedés után, a menyit két év ólta ki álltam - . November hatodikán meg hültem egy rendkívüli nagy lázt kaptam gége gyuladásal, a mi egész télen tartot, úgy, hogy még májig sem szabad a szobából ki mennem. Igy töltötem a telet, kinosan szomoruan. Férjem is szenvedőleg, folytonos retegés és félelemel az ő bajajin. Hányszor jöt az a gondolatom, hogy irjak, a kinek többé már nem irhatok ! és hányszor vártam a kedves ös mert sorokat! óh azok nem jőnek többé!! igy mulik el minden az életben, el fed a sir mindent, jót és rosszat, bóldog és bóldogtalanság után Kedvesem! én föl kértem az őszel hogy legyen bizodalomal hozám, ha valamiben szólgálatjára lehetek szivesen meg teszem; halgatot, nem irt egy szót sem az ólta. Hogyan van? mit csinál - ot van az othonja a kedves tiszta házba? ez rendjénis van. A szép kertet, mit Ioedvesünk úgy szeretet fön fogja-e tartani? Hát a sirokról ki fog gondoskodni? Tudom nincsen szükség figyelmeztetésre, de jól esik lelkemnek róla kérdezősködni; és kitől, hanem öntöl. Ha ideje, és ha nincsen terhére édesem, irjon olykor olykor hadd tudjam miként van? és hogy hogyan van? Vissza emlékezem az én jó angyalomra, feledhetetlenemre. A télen, a mikor nem vólt szabad beszélnem senkivel, it vólt nálam Hevesy Pepi asszony sajnállom, hogy nem láthattam - de még az anyémekel sem szólhattam akor, nem tudom pesten van-e még? Tarcson meg szeretetében édes Irénem, sokszor csókolva minden jót kiván Arany Jánosné

3, Budapest. november 22. 1881. Kedves jó Irénem ! Meg kaptam a szép küldeményét, nem csak el fogadom, de a legnagyobb köszönettel veszem, mert pesten sem igazi zsirnak hizot luda t, sem fris tojást nem kaphatunk semi árrért, mégha falusi asszonytól veszszük is; ők is el romlotak már, meg hamisitva adnak mindent. A mult télen szedet rá egy becsületesnek látszó falusi asszony; pár száz tojást rendeltem, hogy hozon számomra és olyan, a kitől hetenként szoktam tejfölt vajjat veni, csak használat után látom, hogy mind nyári tojottak, apadtak. Libát is hijába keresné k it zsirnak valót, a legkövérebbnek látszónak sincsen zsirja, igy igen megörültem nekik. Továbbá édes Irénem, igen köszönöm rólunki tudakozódását! bizony mi igen gyengécskén vagyunk mindketten csakhogll élünk egyik napról a másikra; férjem szegény hatvannyólc olta mineUg beteg minden évben, több több jön hozzá, nem lát, nem hall, dologképtelen, nekemis már

382

negyedik éve mikor tüdőhurutom jött egy meg hül.és következtébe, egész télen köhögök folytonos lázzal, csak alíg tudom magamat fön tartani. De kell hogy tegyem, mert ügyetlen rosz cselédem van. Igy vagyunk lelkem; mikor akar rólunk tudni csak irjon ha én nem telelhetek levelére Piroska meg teszi. Hiszen egy olyan feledhetetlen, közösünk Szeretettünk, mint O vólt, és a kit ő anyira szeretett hogyne esnék jól nekem is azal, ha ritkán is összekötettésben leni ? Boldog Szász Károly, mert láthata hol aluszák az örök álmukat azok, a kiket ő is anyira szeretet. Tőlünk az már meg van tagadva mi már nem mozdulhatunk ki fészkünkből soha sehova, csak a vég nyugalom helyére. Kedveském vegye kedvesen e csekéluséqet tőlem, mikor elé veszi mindég eszében jut a ki magát ő érette úgy szereti pestrá nem lehet olyat küldeni mit saját szorgalmttnknak köszönhefünk. Még egyszer köszönöm sziveségét, sokszor csókolva maradok szeretet nénje Arany Jánosné

ANGLIKAN-üRTHODüX KÖZELEDÉSEK. Nem ismeretlen sem lapunk olvasói előtt, de általában a keresztényegységmozgalom eseményeit figyelő hívő előtt sem, hogy az anglikán egyháZJban erős katolíkus irányzatú ág fejlődik. Ennek hezdete még a századforduló idejére és századunk első három évtizedére esik, amikor Mereier bíboros és Lord Halifax között Mechelnben az első ilyen írányú tárgyalások megkezdődtek. VisWUJt talán éppen annyira ismeretlen, hogy ugyanakkor az anglikánoknak egy igen tekintélyes csoportja az egység-törekvéseken a görögloeleti egyházakkal való szaros együttműködést, sőt hitbeli és egynázíegyeImi egységét érti, . A mult század végén, 18gB-ban XIII. Leó alatt nyilatkozott hivatalosan Egyházunk az anglikán papszentelések érvényessége tárgyában. Az Egyház ebben a nyíbatkozatáoan az anglikán papszenteléseket és a püspöki hivatal átadását nem tekinti szentségnek, mert nem őrizte meg az .apostolí tradiciókat. sőt mind 'a szentség anyaga, mind a formája elégtelen arira, hogy katolíkus értelemben vett szentségről beszéljünk, Ez a nyilatkozat akkoriban "hideg zuhanykérit' érle az anglikánokat, akik szerették volna az apostoli jogfolytonosságot megőrizni, illetve papjaikat és püspökeiket éppen a Iilokatolikus irányzat befolyása miatt, a katolikus egyház felszentelt papjaival azonos szentségi magasságban látni. Mikor éppen a fenti nyilatkozat ezeket a reményeket megsemmisítette, másfelé igyekezett tájékozódni még a katolikusokkal rokonszenvező irányzat is. Ebben segítségükre volt a mindjobban erősödő orthodox befolyás, mely az angol érdekeltség! területek míatt főleg századunk első évtizedeiben, valamint a második világháború előtti években ígen érezhető volt az angol egyházi életben. Szokássá vált már az anglikán püspökök között is, hogy az utóbbi évtizedekben püspökikészentelésüket valamely görög!lreleti püspöktől kérjék. Főleg a görögországi és szerbíaí orfhodox főpapok szívesen végezték ezeket a szenteléseket. A szentelést elnyerő anglikán főpap pedig azzal a tudattal ikezdheHe meg főpásztori rnunkáját, hogy mégis csak részese iett az apostoli folytonosságnak, hiszen a szakadár görög egyházban éppen az előbb említett két egyiházban rnutatható ki legjobban történelmileg is a püspökkészentelés apostoli érvényessége. A különbőző orthodox egyházak, főleg azok, 0001 az angol katonai hatalom is érvényesült, rnint pu.. Jeruzsálemben, Ciprusban és Alexandríá383

ban, már a húszas évek től egymás után ismerték el az anglikán hierarchia apostoli eredetet, melyhez azután a többi autokefM egyház is csatIakozni kezdett. A legóvatosabbak talán a románok voltak, aikiknél akkoriban Károly királya katolíkus egyház felé is tekintgetett és a harJnÍ[}CalS évekoen hatalmas kedvezményeket adott a román görögkatolikusoknak. A második világháború után végül 1955-ben az orosz ortodox egyház is nyilatkozott. Hosszabb előkészület és tanulmányozás után a két egyház közös nyilatkozatot tett. Ebben elismerték egymást, hitelveikből mitsem engedve kíjelentették, hogy tiszteletreméltó mindkét egyháznak mínd a szentírásról, mínd a szent hagyományról szóló tanítása, de azt d kialakult nézetek szerínt kell tanítani és hinni. A hitvallásként a niceakonstantinápolyi szövetséget ismerték el a "Filiouqe" szó nélkül, annak fenntartásával, hogy ezt az anglikán egyház nem tekinti eretnekségnek. A szentségtanban is kettős megállapodásra jutottaJk: érvényesnek veszik a görögkeletiek hét szentségről szóló tanítását, viszont azok is elismerik, hogy az anglikán a protestáns elveken állva csupán két krísztusí alapítású szeatséget ismer el, de a többi öt létezését sem tagadja, ha Krisztustól való alapítását nem is tanítja egyelőre nyiltan. A ikíil.'álynő férje révén, aki tudvalevően görög származású, Angliában érthetöen erősödik a görögkeleti egyház tekintélye. Volt anglikán templomokat is kijelölnek és ajándékoznak számukra, amelyeket fényes ünnepségek keretében szentelnek fel. Véleményünk szerínt az anglikán egyház csak nyer azzal, hogy az ortodox egyházakkal szorosra fűzi a köteléket. Nemcsak a papszentelés kérdése váliJk így náluk mindinkább katolikus értelmezésben is bizonyossá, hanem a mindjobban elmaterial ízálódó hitéletet is nagyobb lelkesedéssel és buzgalommal tölti el. Köztudomású, hogy akkor, mnkor anglikán templomok üresen állnak Angliában, a joatohkus templomok rnind jobban megtelnek. Reméljük, hogy a mindjobban erősödő ortodox befolyás Ielkíséget is visz az anglikán egyházba. Ez míndenesetee előkészítője lehetne egy magasabb szírwonalú és körültekintőbb katolekus-anglíkán tárgyalásnak is. Ezt azért is fel lehet vetni, mert már katolikus részről történtek kezdeményezések és folytattak tanulmányokat, melyek XIII. Leó cikkünk elején említett levelét veszi bonckés alá. Igen sok neves teológus ugyanis nem tartja ezt a meghatározást tévedhetetlennek és azt mondja, maga XIII. Leó sem akarta ezt. Mindenesetre érdekes tény, hogy az anglíkánok hivatalos szertaetási könyve is nagy javításokon ment át laz utóbbi évtizedekben. Ki tudja, nem ez az első lépés-e ahhoz, hogy az anglikán egyház még közelebb kerüljön nemcsak külsőségeíoen is, de lélekben is szülőanyjához, a katolíkus egyházhoz. (kormos)

Felelős

kiadó: Saád Béla

Budai nyomda 1661 58 -

F. v.: Ligeti Miklós igazgató

SZERKESZTŐI

ÜZENETEK

KÖVETKEZO SZAMAINKBOL. Tanulmány: Belon Gellért: Életünk kenyere. Tótfalusy István: Alátomások költője (Vajda János). Balanyi György: Egy újkori próféta. Lantos-Kis Antal: Lourdes a modem orvostudomány megvdlágttásában. Mihelics Vid: A vallás-szociológia. Lengyel Balázs: Frederico Garcia Lorca. Cserháti József: Az ember világközpontisága Szerit Tamás filozófiájában. Kardeván Károly: Pálffy Béla Hegedüs Nándor Ady-könyvében. Salacz Gábor: Egy elfelejtett festő: Paczka Ferenc (1856-1925). Kézai Béla: Három Johanna. Rónay György: Pázmány körül. Radó Polikárp: Litvárnai beszámoló.

Novella: Kodotánu; János: Hanninc ezüst. Fendrik Ferenc: Pithagoras tétele. Mándy Iván: A konyhafal. Farkas Antal: Róza. Szarka Géza: Jób öröme. Agoston János: Egy igaz történet. Jan Dobracunszki: Nikodémus tizediJk levele. Bruce Mars hall: Father Smioh. Alfred Pouiar: A köpeny. Valéry Larbaud; Rachel Frufiger. Vers: Szerdahelyi István, Lakatos Kálmán, Barth Ferenc, Ölbey Irén, Szabó Géza, Lendvay Endre, Szabó Gizella, Tardonai Gábor, Jánosy István, Szabo Anna, Kárpáty Csilda, Márk István, Elisabeth Langgasser, W. H. Auden, Gertrud von Le Fort, Szemelvények mai osztrák költőkből

(Radó Gyöngy fordításai).

.

Előkészületben:

Foancis Jammes emlékszám (a költő születésének 90., halálának 20. évfordulójára). Vers és próza F'rancis Jammestól ; TótfaJusy István tanulmánya a költőről. H. M. A baziliszkusz egy gyfkfajta, amely Mexikóban és Délamerika forróbb tájain él, a folyók mentén tartózkodik és rovarokkal táplálkozik. Rendkívül rnozgékony teste igen hosszú fanlcban végződik, hátán taraj vonul végig, körülbelül 60 centiméter hosszú és teljesen ártaanattan, A zsoltárokbarn és egyéb ószövetségi szövegekben előforduló baziliszkusz szó egy mondabelí sárga, fehérfoltos kígyó, amelynek három farka van, hegyes fején hármas dudor, mímden kígyók között a legmérgezőbb. Már a szaszegése is halált okoz. Lehelete megrepesztí a szikdákat, elhervasztja a fákat és 'a bokrokat, Más leírás szermt a baziííszkuszt egy béka költi ki egy a szeméten talált tojásból. Kígyószerű farika van, félelmetesen merev és fényes szeme, amely már a tekintetével is öl. Csak úgy oolheió meg, ha hirtelen tükrőt tartanak eléje, amelyben önmagát megpillantván szörnyet hal rémületében, Rendesern pincékben, vagy romokban I€iVŐ házakban. barlangokban tartózkodik, és pedig azért, mert valamely hátadmásságok valami nagy kdncset bíztak reá, és azt őrzi, Majdnem mínden nép ősrnondáíban előfordul valamilyen formáiban. A Biblía aikkor említi, amikor valarra nagyon rémületesnek, halálosan veszedelmesnek legyő­ zésérőtbeszél, és nem természettudományi ismereteink kiegészítésére. F. T. Nem azonos, de rokon, De la Salle János, aikinek ünnepe-május tizenötödikén van, Ftoanciacrszágban alapította meg szerzetét a XVII. század végén, míg Calazantí Szt. József Olaszorazágban már ennek a századnak elején. Mind a két szerzet az ingyenes népoktatásra adta tagjait. De la Salle János előkelő család gyermeke volt, és a korban szokásos visszaélések folytán már tizenhétéves korában kanonoki széket és jövedelmet nyert. Azonban már zsenge ifjúságában is jótékony célokoa fordította jövedelmét, és amikor felhívták figyelmét néhány buzgó lé-

l 9 S 8

VIGILIA

J ÚNI U S

Iekrc, akik ingyenes népcktat