Felekezeti élet a tizenhárom amerikai gyarmaton a 18. században

Felekezeti élet a tizenhárom amerikai gyarmaton a 18. században Zádorvölgyi Zita „A kereszténység átterjedése Európából Észak-Amerikába egy századokon átívelő, gyászos kiábrándulásokban és váratlan sikerekben egyaránt bővelkedő, roppantul összetett vándorlás volt” – állapítja meg az amerikai egyháztörténet-írás kiemelkedő alakja az észak-amerikai kereszténység fejlődését áttekintő munkájában.1 Jelen közleményben ezen „vándorlás” 18. századi szakaszát mutatjuk be, méghozzá a tizenhárom észak-amerikai brit gyarmat három jól elkülöníthető tájegysége, Új-Anglia, a középső és a déli gyarmatok felekezeti sajátosságai szerint. Milyen bevándorlási tendenciák határozták meg egy-egy térség vallásos arculatát? Melyek voltak az egyes egyházak kezdeti nehézségei és sikerei? Hogyan befolyásolta a denominális viszonyokat a gyarmati időszak állam és egyház közti kapcsolata? A gyarmatokon 1700-ban kétszázötvenezren élhettek, majd a század közepére a lakosság száma elérte az egymillió főt, 1775-ben pedig két és fél millióra emelkedett.2 A 17. századtól jelen lévő anglikán, kongregacionalista, kvéker és holland református felekezeteket az 1700-as években a presbiteriánusok, lutheránusok és német földről (elsősorban a pfalzi választófejedelemségből) érkező reformátusok követték.3 Kis számban baptisták és római katolikusok is éltek a kolóniákon. Az 1700-as években valamennyi nagy felekezet alapvető problémájának számított a megfelelően képzett és elegendő számú lelkész hiánya, ami alapvető feladatukban akadályozta őket: képtelenek voltak a lakosság vallásos élmény iránti igényének kielégítésére.4 A lelkészhiány hozzájárult a gyülekezeti tagság hanyatlásához, noha a visszaesésnek látszólag ellentmond, hogy a tizenhárom gyarmatból tizenegy valamilyen formában a jelöltek gyülekezeti tagságához (is) kötötte a választójogot (például Massachusetts alapítólevele),5 illetve a hivatalok viselésének jogát. A hivatalvállalásra készülő férfiak azonban jellemzően azelőtt tértek meg vala-

1

2

3

4 5

NOLL, MARK A.: The Old Religion in a New World. The History of North American Christianity. Grand Rapids Michigan. Cambridge, 2002. (továbbiakban: NOLL, 2002.) Mark A. Noll az evangéliumi mozgalom befolyásos tagja, az Egyesült Államok kereszténységének kutatója, továbbá tevékeny elősegítője a katolikus egyház és az evangéliumi mozgalom együttműködésének. BROWN TINDALL, GEORGE – SHI, DAVID EMORY: America. A Narrative History. New York – London, 1999. (5. kiad.) 109. p.; BAILYN, BERNARD: The Great Republic. A History of the American People. Toronto, 1981. (2. kiad.) (továbbiakban: BAILYN, 1981.) 122–126. p. BONOMI, PATRICIA U.: Under the Cope of Heaven. Religion, Society and Politics in Colonial America. Oxford, 2003. (továbbiakban: BONOMI, 2003.) 40. p. BAILYN, 1981. 137. p. MILLER, PERRY: Errand into the Wilderness. Harvard University Press, 1956. (továbbiakban: MILLER, 1956.) 150. p.

12

Egyháztörténeti Szemle XVI/2 (2015)

mely egyházhoz, hogy az adott címre pályáztak volna.6 Ugyanakkor a 18. század első három negyedében (a lelkészi jelentések és a lakosságnak a gyülekezetek számához való aránya alapján) a templomba járók már a felnőtt (afroamerikaiak nélküli) népesség 60 %-át is kitehették.7 Milyen lehetőségek kínálkoztak a gyarmatokon tevékenykedő felekezetek számára a gyülekezeti élet felvirágoztatásához? A világi hatalom által támogatott egyházak nem közvetlenül az államtól kapták a működésükhöz szükséges jövedelmet, a gyarmati kormányzat csupán az egyházi célokra szedhető helyi adók gyűjtését engedélyezte, ami azzal a következménnyel járt, hogy a laikusok nagyobb beleszólást kívántak a templomi ügyekbe. Elegendő bevétel híján a legtöbb felekezet nem engedhette meg magának saját oktatási intézmény felállítását, és lelkészeitől európai végzettséget és felszentelést kívánt, ami az óvilági egyháziak „nagybani importjához” vezetett. A külföldről érkező lelkipásztoroknak általában évekig tartott, amíg a helyi viszonyokhoz alkalmazkodni tudtak, így a kongregacionalisták két új-angliai kollégiumuk (az 1636-ban alapított New College, azaz a Harvard University, illetve az 1701-ben létrejött Collegiate School, vagyis a Yale University) és az onnan kikerülő prédikátorok révén jókora előnyre tettek szert.8 A 18. század a felekezetiség („denominationalism”) kialakulásának,9 illetve az állam által bizonyos egyházak (anglikán, kongregacionalista) javára beszedett adók felszámolásának, a támogatott és tolerált denominációk közötti megkülönböztetés törvényes megszüntetésének története, amely a vallásgyakorlást és az egyházak támogatását teljesen önkéntes alapra helyezte. Az Egyesült Államok 1789-ben életbe lépő alkotmánya és az 1791ben elfogadott első tíz kiegészítés eredményeképp létrejövő, az egyház és állam viszonyát szabályozó új rendszer különbséget tett a kongresszus és az egyes államok törvényhozása között; bármiféle nemzeti egyház létrehozására történő kísérletet szigorúan tiltott, de nem avatkozott az egyházak és az államok helyi viszonyába.10 A Cambridge Platform elfogadásától az állami támogatás elvesztéséig: a kongregacionalista Új-Anglia Új-Anglia az északkeleti amerikai gyarmatok, később Maine, New Hampshire, Vermont, Massachusetts, Connecticut és Rhode Island államok alkotta régió, ahol Massachusetts gyarmatát nevezhetjük dominánsnak, és központját, Bostont az északi kolóniák legfontosabb városának. Connecticut, Massachusetts, New Hampshire, Rhode Island gazdasági 6

7

8

9 10

AMAR, AKHIL REED: The Bill of Rights. Creation and Reconstruction. New Haven – London, 1998. (továbbiakban: AMAR, 1998.) 33. p. BONOMI, 2003. 220. p. Az istentiszteleteken való részvételnek ― a hitbeli meggyőződésen és a családi hagyományon kívül ― praktikus okai is lehettek, a szétszórt településeken élők számára a társasági élet központi eseményét jelentette, valamint a hívők gazdasági és politikai hírekről értesülhettek. Uo. 87–88. p. BUMSTED, J. M. – VAN DE WETERING, JOHN E.: ’What Must I Do To Be Saved?’ The Great Awakening in Colonial America. Hinsdale, 1976. (Berkshire Studies in History) (továbbiakban: BUMSTED – VAN DE WETERING, 1976.) 57. p. BAILYN, 1981. 140. p. AMAR, 1998. 32–33. p.

Felekezeti élet a tizenhárom amerikai gyarmaton a 18. században

13

erejét az önellátásra termelő farmok és a tengerparti kereskedelmi tevékenység adta. A terület túlnyomórészt kongregacionalistának számított,11 ám az anglikán egyház hivatalos jelenlétével is számolni kellett. Az anglikánok azonban csak a nagyvárosokban, Bostonban és New Havenben tudtak nagyobb számban híveket szerezni, ott viszont nem is csupán a felső társadalmi rétegekben. A kis baptista közösség Bostonban is rendelkezett templommal, de szívesebben élt a toleránsabb Rhode Island-i légkörben.12 A vallási kisebbségekkel szembeni türelmetlenség egyik legszélsőségesebb megnyilvánulása a korszakban négy kvéker felakasztása volt az 1660-as évek fordulóján, ám az erőszakos fellépést kevesen helyeselték. A kongregacionalista elnevezés latin eredetű, jelentése, „az összegyűjtöttek”, és a kálvinista alapokon álló kongregacionalista gyülekezetek teljes önállóságára utalt. Hitük szerint Isten „gyűjti össze őket”, ezért nem alkottak egyházszervezetet, csupán szövetségeket. Az egyes kongregációk lelkészeiket („minister”) maguk választották. Megjegyzendő, hogy a 18. századi észak-amerikai kongregacionalistákra erős hatást gyakorolt a puritanizmus. A 17. századi források a gyülekezeti tagság apadását krónikus problémaként tárgyalták.13 Az 1680-as években a legtöbb új-angliai gyülekezetben a női hívők voltak többségben, és negyven éven belül valamennyi kongregációt a női túlsúly jellemzett. Jonathan Edwards-ról (1703–1758), a 18. század egyik legnagyobb jelentőségű teológusáról tudható, hogy könynyebben nyerte meg egyházközsége női tagjait a gyülekezetnek, mint a férfiakat, szellemiségét ezért „feminin természetűnek” szokták nevezni.14

11

12 13

14

Új-Anglia kongregacionalista múltja a 17. század első feléig nyúlik vissza. Az angol polgárháborúban győztes puritánok az anyaországban csak a restaurációig élvezhették győzelmüket, Észak-Amerikában azonban korai vezetőik, a connecticuti Thomas Hooker (1586–1647), a massachusetts-i John Cotton (1594–1652), Thomas Shepard (1605–1649), és a New Haven-i John Davenport (1597–1670), rendkívül sikeres másfél évszázadot alapoztak meg számukra. Ugyanakkor a felekezet kezdettől fogva türelmetlen volt nemcsak más denominációk tagjaival, hanem saját belső ellenzékével is. Utóbbit az egyházból kitagadott Roger Williams (1603 k. – 1683) és Anne Hutchinson (1591–1642) példái bizonyítják. NOLL, 2002. 37–39. p. BUMSTED – VAN DE WETERING, 1976. 3–4. p. NOLL, 2002. 40. p.; ld. még: MCLOUGHLIN, WILLIAM: New England Dissent, 1630– 1833. The Baptists and the Separation of Church and State. Harvard University Press, 1971. 127. p. MINKEMA, KENNETH P.: Old Age and Religion in the Writings and Life of Jonathan Edwards. In: Church History, 2002. Nr. 4. 674–704. p. (továbbiakban: MINKEMA, 2002.) 699–700. p. Northamptonban (ahol Edwards az 1730-as évektől 1750-ig volt lelkész) 1677-ben a gyülekezeti tagság megoszlása körülbelül 60-40%-os volt a férfiak javára, de az 1700-as évek elejétől az arány megfordult, és a negyvenes évekre a kongregációt 56%-ban alkották nők. Uo. 700–701. p. Jonathan Edwards Solomon Stoddard unokája, Aaron Burr későbbi amerikai alelnök nagyapja volt, 1722-ben diplomázott a Yale-en, majd két évig New Havenben tanult teológiát. 1722–1723-ban New York város egyik presbiteriánus templomának lelkésze volt, majd 1726-tól 1750es felmentéséig Northampton lelkipásztora. 1751-től őslakos indiánok prédikátora, élete utolsó évében a Princeton elnöki pozícióját töltötte be. Az újjáéledési mozgalom szellemi vezetője volt Új-Angliában. A nagy hatású kálvinista teológusról magyarul is

14


Időszakosan erőre kaptak az egyházi élet megújítását célzó törekvések, melyek közül az 1739 és 1745 közötti, első nagy ébredésnek nevezett periódus jelentette a csúcsot.15 A connecticuti és massachusetts-i lelkészek 1648-ban a gyarmati hatóságok közbenjárására fogadták el az ún. Cambridge Platformot, amely a kongregacionalisták alapdokumentumaként és hitvallásaként híresült el. A dokumentum a gyakorlatban a presbiteriánusoktól való elkülönülést biztosította, és Connecticutban 1708-ig (Saybrook Platform), Massachusettsben az 1700-as évek végéig érvényben maradt. A Platform a felekezetet részben elválasztotta a világi hatóságoktól, saját belső kormányzásába nem engedett kívülről beleszólást, ugyanakkor az eretnekek, vagy istenkáromlók és más bűnösök megbüntetését a szekuláris hatalomtól várta.16 A kongregacionalista lelkészek a hivatalnokoktól megkövetelték, hogy keresztény életet éljenek, de leszögezték azt is, hogy az egyháziak sem tanúsíthatnak ellenállást a gyarmati kormányzás döntéseivel szemben. A klérus és a világi hatalom viszonyának szabályozásában a kereszténységre a társadalmi rend alapköveként tekintettek, az egyiknek a másik felett azért adtak befolyást, hogy biztosítsák a társadalom keresztény voltának megőrzését.17 A puritán gyülekezetekben a szentségek kiszolgálását azokra korlátozták, akik személyes megtérési élményben részesültek. A megtérési élmény alatt („conversion experience”) a vallásos tudat „felébredését” értették, amely nemcsak spirituális értelemben vett, hanem „természetbeni” újjászületést is eredményezett a hívekben. A megtért egyén jellemzően rendkívül erényes életet kezdett élni, és megtagadta a bűnös tevékenységeket. A gyakorlat korlátozása feszültséget szült a (hivatalos templomi tagok és a gyülekezet többi része között alapvetően kettéosztott) közösségben, amely a gyarmati időszak bizonytalanságai közepette nemcsak doktrinális prédikációkra, hanem érzelmi alapú vallásosságra is vágyott.18 A megtérteket („regenerate”), akikről azt tartották, hogy „felismerik egymást”, azaz egy-

15

16

17

18

megjelent egy konferenciakötet: Amerika teológusa. Bevezetés Jonathan Edwards (1703–1758) gondolkodásába. Szerk.: Fabiny Tibor – Tóth Sára. Ford.: Ilic, Angela et al. Bp., 2008. BAILYN, 1981. 135. p.; BUTLER, JON: Awash in a Sea of Faith. Christianizing the American People. Cambridge Massachusetts – London, 1990. (továbbiakban: BUTLER, 1990.) 170–172. p. Az első nagy ébredés („First Great Awakening”) az ébredési vagy újjáéledési mozgalom első nagyobb hulláma volt, amely Angliában, Skóciában és az amerikai gyarmatokon eltérő módon és más-más jellemzőkkel zajlott le, és sok helyen az aktív, megtért egyházi tagság többé-kevésbé tartós gyarapodását eredményezte. Bár a mozgalom célja az egyes felekezetek megerősítése volt, az ébredések gyakran egyházszakadást váltottak ki. HUYLER, JEROME: Locke in America. The Moral Philosophy of the Founding Era. University Press of Kansas, 1995. (továbbiakban: HUYLER, 1995.) 181. p. Az egyházi és a szekuláris erők 19. századi szeparálása ellenben azon az elven alapult, hogy a társadalmi rend fenntartása a kereszténység fegyelmező és összetartó ereje nélkül is lehetséges, sőt, kívánatos. Párhuzamosan a vallásosság internalizálódott, és az egyházak fenntartása önkéntessé vált, ami a 19. (és 20.) századi Egyesült Államokban korántsem vetette vissza a felekezeteket, hanem elképesztő népszerűségüket eredményezte. BUMSTED – VAN DE WETERING, 1976. 14–18. p.


15

más megtérési tapasztalatának hitelességét megítélhetik, és azokat, akiknek nem volt megtérési élményük („unregenerate”), a templomi iratok külön tartották nyilván. A gyakorlat ellentétes volt például az anglikán szokásokkal, ahol a gyülekezetben mindenki, aki szeretett volna, részesülhetett az úrvacsorából, és a lelkészt, aki megtagadta a szentséget valakitől, megbüntethették (ami megtörtént például John Wesley-vel is). Az eredeti puritán elképzelés szerint a világi tevékenységnek nincs köze az isteni döntéshez, ahhoz, hogy ki lesz „szent” és ki nem, ám a megtérteket már megkülönböztetik bizonyos pozitív tulajdonságok a közösség többi tagjától.19 A „látható szentek” alacsony létszámát ellensúlyozandó vezették be a kongregacionalisták 1662-ben a „félutas-szövetség” intézményét,20 vagyis azt a gyakorlatot, hogy a „szentek” gyerekei automatikusan a gyülekezet tagjaivá váltak, de nem járulhattak az úrvacsorához.21 A megkeresztelt, de nem teljes jogú tagok számára is megteremtették a lehetőséget, hogy „birtokukba vegyék a szövetséget” („own the covenant”), és később az ő gyerekeik is megkereszteltessenek.22 A szövetség „birtokba vételére” sajátos, közösen gyakorolt szertartást szerveztek. Solomon Stoddard (1643–1729) northamptoni lelkész elsőként kötötte egybe ezt a rítust az úrvacsorához való felhívással, és több évtizedes lelkipásztori működése alatt összesen öt olyan időszakot jegyzett fel, amikor a közösség nagy számban élt a felkínált lehetőséggel.23 Ezen időszakokra mint kisebb „ébredésekre” tekinthetünk.24 A „félutas szövetség” intézménye, az eredeti puritán doktrína módosításával, az ellenzők szerint a gyülekezeti fegyelem megbomlásához vezetett, mert a kongregáció tagjai kevésbé érezték sürgetőnek megtérésüket. A kritikusok aggasztónak tartották továbbá, hogy egyre többen lehettek lelkészek anélkül, hogy megtérésük valódiságáról alaposan meggyőződtek volna. Az új rendszer az arminianizmus25 fokozatos megjelenésének kedvezett. A kongregacionalista lelkészek megosztottságát jelezte az 1708-ban elfoga-

19

20

21

22

23 24 25

TRACY, JOSEPH: The Great Awakening. A History of the Revival of Religion in the Time of Edwards and Whitefield. Boston, 1845. [1969] (továbbiakban: TRACY, 1845.) 2–4. p. HUYLER, 1995. 190–191. p.; NOLL, 2002. 40–41. p. A történészek megoszlanak a félutas szövetség megítélésében, egyesek szerint a formalizmus felé tett lépés volt, mások innovációnak tartják, amely segített megőrizni a puritanizmus eredeti célkitűzéseit. MILLER, 1956. 159. p. A zsinati döntés bibliai megalapozására az Úr Ábrahámnak tett ígéretével érveltek. TRACY, 1845. 4–7. p. Ld. még: MINKEMA, 2002. 698–699. p. Northamptonban az 1660–1670-es években a megkereszteltek nagyjából fele egy éves kora előtt esett át a rítuson, 11 % egy-kétéves kora között, 7,6 % három-négyévesen, 13 % öt-tízévesen és 4,1 % tizenegy és húszéves kora között. Az 1734 és 1742 közötti időszakot vizsgálva a keresztelések több mint 90 %-a egy éven aluli gyermekeket érintett. Az 1730-as évektől ugyanakkor jelentős mértékben nőtt a gyülekezeten kívüli népesség a községben. BAILYN, 1981. 138. p.; MINKEMA, 2002. 679–680. p. MILLER, 1956. 159–160. p. A hollandiai eredetű református denomináció alapítója, Jakob Arminius (1560-1609) a kálvini eleve elrendelés tanításával szemben azt hirdette, hogy az egyéni akarat és szabadság a döntő a megváltásban, az igaz hittel elnyerhető az üdvösség.

16


dott Saybrook Platform, amely a helyi templomok függetlenségét csökkentette a vallási egységesség megőrzése érdekében26 Egy 1742-ben hozott connecticuti törvény az 1708-as alapra építve lépett fel a „hívatlan” lelkészek ellen, megtiltva számukra a prédikálást pénzbüntetés, a fizetés elvesztése vagy a gyarmatról való kitiltás terhe mellett.27 A lelkészek és a prédikálás szabadságát korlátozta, hogy az egyházat állami támogatásból (az állam által engedélyezett adó kivetéséből) tartották fent, ami egy másik kérdést is felvetett: ha a templom fenntartásában az egész közösség részt vett, akkor helyes-e, ha az egyházi ügyekben csupán a tényleges tagoknak és a lelkészeknek van döntési joga.28 A másik problémakört a nem kongregacionalista vallási csoportok adózása jelentette, amelynek megoldásaként az 1720-as évektől az Új-Angliában (továbbra is csak tolerált) anglikánok, baptisták és kvékerek az általuk fizetett adót a saját gyülekezeteik javára használhatták fel, viselhettek hivatalokat, és látogathatták az oktatási intézményeket.29 Ha külön-külön vetünk egy pillantást a vidéki, mezőgazdaságból élő, a városi, valamint a határterületeken élő lakosság viszonyára az egyházakkal, alapvetően különböző gyülekezeti igényekkel találkozunk. A kis farmok tulajdonosai becsülték a legtöbbre a társadalmi egységességet és az állandó értékek jelentette stabilitást, amiben a közösségi templomnak központi szerep jutott. Egy-egy település praktikus30 és anyagi okok miatt egynél több templom fenntartására a korai időszakban képtelennek bizonyult volna, ami Új-Anglia felekezeti homogenitását eredményezte. Az 1730–1740-es évekig a városok31 jelentőségét nem a méretük, hanem vegyes lakosságuk és gyarmati központ-jellegük határozta meg, valamint, hogy az újság- és könyvkiadás centrumaként működtek. A változásokra nyitottabb, a különböző denominációkkal toleránsabb városok széles társadalmi rétegei mutatkoztak fogékonynak az első nagy ébredés kínálta, új típusú vallásos élményre. A másik oldalról nézve, a városok a prédikátoroknak nemcsak széles és az újdonságok megvitatására alkalmas közönséget, hanem nyilvánosságot is biztosítottak. Az újságok vitathatatlanul óriási szerepet játszottak a szétszórt „ébredések” felekezetek felett álló mozgalommá szervezésében.32

26

27 28

29 30

31

32

BONOMI, 2003. 65–66. p. A Platform előirányozta, hogy a helyi szervezetek a lelkészekkel és „idősekkel” évente kétszer tartsanak gyűlést, és válasszanak küldötteket az évente összehívandó általános gyűlésre. A dokumentumot a connecticuti kongregacionalizmus alapiratának tekintették. ld. még: HUYLER, 1995. 188. p. BONOMI, 2003. 163. p. Ld. még: TRACY, 1845. 302–304. p. HEIMERT, ALAN: Religion and the American Mind from the Great Awakening to the Revolution. Harvard University Press, 1966. 205. p. BAILYN, 1981. 136. p. A lelkészekre az egyes települések vitás ügyeiben döntőbíróként tekintettek. BUMSTED – VAN DE WETERING, 1976. 17. p. A 18. század első évtizedeiben kevesebb, mint a lakosság 10%-a élt kétezer fősnél nagyobb városokban. Bostont körülbelül tizenhatezren lakták, Philadelphiát tizenháromezren, New Yorkot tizenegyezren, Charlestont hatezer-nyolcszázan. BUMSTED – VAN DE WETERING, 1976. 9. p. BUMSTED – VAN DE WETERING, 1976. 9–13. p.


17

A kialakulás folyamatában lévő, és ennélfogva a társadalmi rend megszervezésében újításokra hajlamos határmenti települések közösségi életének kialakulásában a vallási újjáéledés rendkívüli jelentőséggel bírt. A falvak a kezdeti időszakban az anyagi nehézségek miatt gyakran nem tudtak megfizetni egy lelkészt, így a vándorprédikátorokat különös örömmel fogadták. Az ébredési mozgalomban való nagyarányú részvételt tehát elsősorban a szervezett egyház hiányának tudhatjuk be.33 A középső gyarmatok heterogén vallásossága: William Penn kormányzóságától a Függetlenségi Nyilatkozat aláírásáig A New York, New Jersey és Pennsylvania (illetve Delaware) gyarmatokat már a 18. században nagyfokú etnikai és felekezeti kevertség jellemezte. A 18. század első felében a lakosság nagyjából egyharmada élt a közép-atlanti régióban, amelynek egyháztörténete az európai államegyházi minta felszámolásáról és a 19. századi amerikai pluralizmus előkészítéséről szólt.34 A Pennsylvania által dominált térség gazdaságát a térségben található több ipari és kereskedelmi központ, valamint a piacra termelő farmok határozták meg. Az 1700-as évek első évtizedeiben New York otthonául szolgált a holland és német reformátusoknak és az Angliából érkezett puritánoknak, akik a középső területeken általában presbiteriánusokként léptek fel, valamint a „Society for the Propagation of the Gospel in Foreign Parts” (a továbbiakban: SPG)35 térítői révén az anglikánok is megvetették a lábukat a régióban. New Jersey-ben a skót-ír bevándorlók alkotta presbiteriánus többség mellett kis számban hollandok, német lutheránusok és baptisták36 telepedtek le.37 A növekvő népesség számára a presbiteriánus egyház

33 34

35

36

BUMSTED – VAN DE WETERING, 1976. 19–21. p. MURRIN, JOHN M.: Religion and Politics in America from the First Settlements to the Civil War. In: Religion and American Politics. From the Colonial Period to the Present. Ed.: Noll, Mark A. – Harlow, Luke E. Oxford, 2007. (2. kiad.) (továbbiakban: MURRIN, 2007.) 25–26. p. Az 1701-től működő SPG első vezetője, a lelkész Thomas Bray (1656–1730) irányítása alatt az indián lakosság térítését tűzte ki célul, ám az elégtelen számú lelkipásztor miatt a feladata a gyarmatokon az anglikán egyház életben tartásává egyszerűsödött. BAILYN, 1981. 137. p.; MATHEWS, DONALD: ’Christianizing the South’. Sketching a Synthesis. In: New Directions in American Religious History. Ed.: Stout, Harry S. Hart, D. G. New York – Oxford, 1997. 84–115. p., 85. p. A baptisták a 17. századtól voltak jelen a toleráns Rhode Islanden, ám létszámuk alig növekedett, és a tartományon kívül általában üldözték őket. A felekezeten belül több irányzat is kialakult, például a hetedik napi, az arminiánus, vagy a hat alapelv („Six Principle”) baptistáié. A 17. század végén létrehozott „nemzeti” baptista gyűlés pár éven belül megszűnt, és a denominációt etnikai és teológiai ellentétek osztották meg (például a dogmatizmus és a „racionális” irányzatok ellentéte). Az 1707-ben felállított Philadelphiai Baptista Szövetség („Philadelphia Baptist Association”) lelkészi intézményként első feladatának a baptista prédikátorok ellenőrzését és közülük az angliai ajánlást nélkülözők kiszűrését tekintette. A felekezet a 18. században gyors növekedésnek indult, többek között Virginiában, az 1700-as évek utolsó harmadától pedig Észak-Karolinában. GAUSTAD, EDWIN SCOTT: Historical Atlas of Religion in America. New York, 1962. (továbbiakban: GAUSTAD, 1962.) 10–13. p.

18


nem tudott elegendő lelkészt biztosítani, ezért nyitottnak mutatkozott a Yale hallgatóival és általában a kongregacionalistákkal való együttműködésre. Pennsylvania elsősorban a kvékerek menedékeként szolgált, ám befogadónak bizonyult más keresztény felekezetekkel szemben is: a 18. század első húsz évében német mennoniták, az 1730-as években moráviaiak és skót-ír presbiteriánusok érkeztek a gyarmatra. A heterogenitás feszültséget gerjesztett, különösen a nagyobb városokban, ahol az indulatok az 1730-40-es évek fordulóján több ízben is a felszínre törtek. A gyarapodó létszámú afroamerikai lakossággal szembeni türelmetlenség és gyanakvás 1740-ben tetőzött, egy állítólagos kanadai katolikus papok által támogatott rabszolga-összeesküvés keltette pánikban. Két évvel később Philadelphiában utcai harc tört ki tengerészek és felfegyverzett német és kvéker csoportok között.38 A presbiteriánusok A legszilárdabb szervezettel a presbiteriánusok rendelkeztek, akik a térségi felügyelő szerepet betöltő presbitériumok megszervezésével figyelemmel tudták kísérni a helyi gyülekezetek helyzetét és a lelkészek tevékenységét. Az 1600-as években még kis számú denomináció a gyarmati korszak végére a kongregacionalisták után a második legnépesebb felekezeti csoporttá vált.39 A 18. század első felében érkező közel kétszázezer „skót-ír” bevándorló jelentette a presbiteriánus terjeszkedés alapját, bár a kezdeti időszak nehézségeiről árulkodnak a boszorkányság, házasságtörés, részegség, átkozódás vagy a vasárnapi tilalmak be nem tartása („Sabbath-breaking”) miatt folytatott perek. 1706-ben lelkészek hozták létre a philadelphiai presbitériumot, a térítő tevékenységet elősegítő és a lelkipásztorokat ellenőrző intézményként, amely 1716-ban átalakult a philadelphiai zsinattá, amely irányította a gyülekezetek életét. A zsinat megalakulásakor harminc kongregációt és huszonhét lelkészt tömörített, és három presbitérium tartozott hozzá.40 Joseph Tracy (1793–1874), az első nagy ébredés fogalmának megalkotója, az 1730–1740-es évek új-angliai újjáéledési mozgalmának 19. századi megörökítője a presbiteriánusokat, etnikailag és teológiailag, két csoportba osztotta. A „szigorú” presbiteriánusok skótok és írek voltak, akik kiálltak amellett, hogy mindenkit, akiről nem bizonyosodik be, hogy eretnek, vagy erkölcstelen, megtértként kell kezelni, és részesíteni az úrvacsora szentségében. A másik, új-angliaiak, angolok és wales-iek alkotta tábor ellenben csak a vizsgált és hitelesített megtérési élménnyel bíró híveket sorolta a megtértek közé, és másokat kizárt az úrvacsorából.41 A presbiteriánus templomok a közösségi ügyek feletti ellenőrzés szerveként is funkcionáltak, 37 38 39 40

41

BAILYN, 1981. 137. p.; BUMSTED – VAN DE WETERING, 1976. 3–6. p. BUMSTED – VAN DE WETERING, 1976. 3–6., 24. p. BONOMI, 2003. 133–138. p.; GAUSTAD, 1962. 19–21. p. BUTLER, 1990. 124–125. p. 1740-ben hat presbitérium és ötven lelkész, 1770-ben Észak-Virginiától New Yorkig már százhúsznál is több lelkipásztor és kilenc presbitérium felsőbb szervének számított a philadelphiai zsinat. TRACY, 1845. 60–61. p. 1745-ben a felekezeten belüli ellentétek egyházszakadáshoz vezettek, a philadelphiaival szemben létrejött a New York-i zsinat, majd a kettő a feszültség elmúltával 1758-ban újra egyesült.


19

a hívektől megtagadhatták a gyülekezeti tagságot, a keresztelést és az úrvacsorát.42 1738-ban a philadelphiai zsinat határozatot hozott, hogy a lelkészek kizárólag európai egyetemi végzettséggel, vagy a Harvardon és a Yale-en szerzett fokozattal kaphatnak engedélyt, hogy prédikátorként tevékenykedhessenek.43 A rendelkezés előzményei közé tartozott, hogy az edinburgh-i egyetemen tanult, eredetileg anglikán lelkészként prédikáló, 1718 óta amerikai presbiteriánus lelkipásztor, William Tennent (1673–1746) 1730 körül létrehozta a Log kollégiumot,44 egy mindössze egy helyiségből álló iskolát, ahol fiatal prédikátorjelölteket képzett. Az 1730-as években mindvégig működő intézményről kevés forrás maradt fent, de tudjuk, hogy Tennent körülbelül húsz diákjából sikeres evangelista lelkész vált, egyikük, Samuel Finley (1715–1766) a Tennent-féle iskola utódjának tekintett New Jersey-i kollégium (a későbbi Princeton) elnöke lett. Egy másik kitűnő hallgató, Samuel Blair (1712–1751) maga is iskolát alapított, és William Tennent fia, Gilbert Tennent (1703–1764) a középső gyarmatok újjáéledési mozgalmában játszott fontos szerepet.45 A kvékerek A presbiteriánusok mellett a középső gyarmatokon élő kvékerek egy olyan nem protestáns, az igazi kereszténységhez való visszatérést valló disszenter csoport tagjai voltak, amely a 17. század közepén, az angol polgárháborút követően alakult ki, és Angliában, illetve Wales-ben tett szert számottevő népszerűségre. Alapítójuknak George Foxot (1624–1691) tekintették, aki mind az anglikán, mind a nonkonformisták tanításait elvetette, és a lelkészek Isten és hívő közti közvetítő szerepe helyett a „belső fény” fontosságát kezdte hangsúlyozni: azt hirdette, hogy az egyén önmaga is képes Krisztus közvetlen megtapasztalására. Az 1660-as években megindult a blaszfémiával vádolt felekezet üldözése, amely elől a hívek az amerikai gyarmatokra menekültek. A gyarmati időszakban egyetlen felekezet sem szenvedett el olyan szigorú üldöztetést, mint az egyébként pacifizmusukról elhíresült kvékerek, vagy más néven Barátok Társasága (Society of Friends). Miután Massachusetts-ben és Connecticut-ban száműzetés, visszatérés esetén pedig csonkítás, vagy akár halálbüntetés is várhatott rájuk,46 a kvékerek először Rhode Islanden találtak menedéket. 1661-ben tartották az első éves találkozót Newportban, majd 1684-ben az első philadelphiai éves találko42 43

44 45 46

BONOMI, 2003. 133–137. p. Az új jelöltek hittudományi felkészültségét és spiritualitását egy zsinati bizottság vizsgálatának vetették alá. BONOMI, 2003. 139. p. TRACY, 1845. 62–63. p. BONOMI, 2003. 139–142. p. Massachusetts-ben nem csupán a kvékereket büntették, hanem az őket a gyarmatra szállító hajóskapitányokat, és a számukra menedéket nyújtó más vallású lakosokat is. Egy 1657-es törvény értelmében, ha egy kitiltott kvéker visszatért, levágták a fülét, másodszori visszatérés esetén a másik fülét, harmadszorra pedig keresztülégették a nyelvét. 1658-tól minden visszatérőre halálbüntetés várt: 1659 és 1661 között négy kvékert ítéltek el, és végeztek ki. GAUSTAD, 1962. 22. p. A puritán-kvéker ellentétről ld. még: BONOMI, 2003. 27–28. p.

20


zót. Az intézményesülés ― a decentralizált kongregacionalista rendszerrel ellentétben ― központosítást és az angol egyházat idéző hierarchikus felépítést eredményezett, ami számos kvékert meggyőzött arról, hogy hittársaik egy része túl nagy befolyásra tett szert. A 18. század elejére már megvetették a lábukat New Yorkban, New Jersey-ben, Pennsylvaniában és a déli gyarmatokon. Észak- és DélKarolinában, ahová korábban az anglikán egyháznak nem sikerült kiterjeszteni a befolyását, gyorsan növekedett a kvékerek száma.47 A legnagyobb népszerűségre a kvékerek Pennsylvaniában tettek szert, főképp William Penn-nek (1644–1718), egy gazdag angol ingatlankereskedőnek köszönhetően. II. Károly angol uralkodó volt az, aki átruházta rá amerikai földjei egy részének kezelését, hogy így egyenlítse ki tartozását Penn apja felé. William Penn 1682-ben vette át Pennsylvania kormányzását, és a vallásszabadság korai elősegítőjének bizonyult,48 Pennsylvania első alkotmányában minden felekezet (beleértve a katolikusokat!) számára biztosította a háborítatlan vallásgyakorlást. Amikor azonban a kvéker Penn tartományának általános gyűlésében saját felekezete jutott többségbe, a többi denomináció képviselői hangot adtak ellenérzéseiknek.49 A kormányzó Barátokkal szemben állók 1704-tól gyakorlatilag függetlenül vezethették ügyeiket a három déli megyében, a mai Delaware állam területén. William Penn részt vett Nyugat-Jersey50 liberális alkotmányának megalkotásában is, elősegítve a további kvéker bevándorlást a gyarmatokra. A lutheránusok Az első amerikai lutheránus gyülekezetet 1638-ban svédek hozták létre, a holland és német telepesek között csak tíz évvel később kezdődött el a kongregációk megszervezése.51 1664-től (ekkor lett Új-Hollandia neve New York) biztosították számukra a vallási toleranciát, és a 18. század első évtizedeiben megkezdődött a protestáns németek beáramlása a középső gyarmatokra. A század elején érkező bevándorlók jelentős hányada a Rajnai Palotagrófságból menekült, és többségük református volt. A lutheránusok nagy számban 1730 és 1745 között érkeztek az Újvilágba: Pennsylvaniában a század közepére hatvanezren telepedtek le, és közülük sokan a déli gyarmatokra költöztek tovább, de Dél-Karolinába és Georgiába közvetlenül Európából is jelentős számban vándoroltak be. 1748-ban a német lutherá-

47

48 49

50

51

Az egyházszakadást a Barátok sem kerülhették el: a szétválás alapítójuk, George Fox halála után következett be. 1692-ben George Keith (1638/9–1716), egy művelt skót kvéker megszervezte a „keresztény kvékereket”, akik úgy vélték, hogy hittársaik elhanyagolják a Bibliában megkövetelteket, és túlhangsúlyozzák az ún. belső fény („Inner Light”) szerepét. Keith és követői kiválásukkal a helyi kvéker lelkészekből és kereskedőkből álló vezető réteg ellen léptek fel, de önálló szervezetet nem sikerült létrehozniuk, a kvéker felekezetből kilépve baptisták vagy anglikánok lettek. BONOMI, 2003. 36. p.; NOLL, 2002. 33. p. Különösen problémásnak tűnt a kvéker többségű gyűlés a felekezet pacifizmusa és a sürgető határvédelmi feladatok kettőssége miatt. BONOMI, 2003. 168–170. p. 1702-ig New Jersey gyarmatát kettéosztották Kelet- és Nyugat-Jersey-re. GAUSTAD, 1962. 25. p. GAUSTAD, 1962. 16–19. p.


21

nus lelkészek közös szervezetet hoztak létre Pennsylvaniában (Lutheran Ministerium of Pennsylvania).52 A függetlenségi háború a felekezet fejlődésére nem hatott ki, a lutheránusok többsége szimpatizált az Angliától való elszakadás ügyével. Problémáikat legfőképp az okozta, hogy megőrizték a német, illetve a holland vagy a svéd nyelv használatát, ami erősen gátló tényezőnek bizonyult a térítésben, és hosszú időre elodázta a lutheránus terjeszkedést, sőt az egyház belső egységének kialakulását is. Ugyanakkor a kezdeti időszakban a német lutheránusok és reformátusok között különösen erős együttműködés alakult ki, közös katekizmusokat és énekeskönyveket használtak. A reformátusok A 18. században a kálvinizmus vált a legelterjedtebb teológiai irányzattá a gyarmatokon. A három nagy korai református csoportból a hugenották érkeztek (és maradtak) a legkisebb számban. A hollandok 1628-ban hozták létre első templomukat Új-Amszterdamban (a mai New York-ban).53 A kezdeti nehézségeket, az elégtelen számú lelkész jelentette gondot más felekezetek felé mutatott türelmetlenséggel próbálták orvosolni, olyannyira, hogy még a lutheránus miniszterek letelepedésének korlátozását is szorgalmazták a gyarmati törvényhozásnál. Két nemzeti egyház kapott kiváltságot biztosító oklevelet a korszakban, az anglikán és a holland egyház, és ezek a disszenterek felett törvényes hatalmat biztosító szabadságlevelek 1777-ig érvényben maradtak. New Jersey-t a holland reformátusok 1720-ra teljesen a befolyásuk alá vonták, amiben kiemelkedő szerep jutott Theodorus Jacobus Frelinghuysennek (1692–1747 k.), aki a presbiteriánus új oldal és a kongregacionalista új világosság táborához hasonlóan nagyobb hangsúlyt fektetett a személyes, evangéliumi, érzelmekben gazdag prédikálásra. Az észak-amerikai holland református egyház függetlenné válásában döntő tényezőnek egyrészt a Queen's College (Rutgers University) 1766-os megalapítását, másrészt a függetlenségi háború sikerét tekinthetjük, ami felbátorította a New York-i és New Jersey-i zsinatot: 1789-ben hivatalosan megalakult az önálló holland egyház az Egyesült Államokban. A német reformátusok54 első temploma 1710-ben nyílt meg: negyven éven belül többségbe kerültek holland hittársaikkal szemben, és a koloniális éra végére kétszer többen éltek náluk a gyarmatokon. Létszámbeli növekedésük azonban nem térítő tevékenységüknek köszönhető, hanem a menekültek újabb és újabb hullámának. A 18. században körülbelül százhúszezren vándoroltak be német területekről Észak-Amerikába, a többségük Pennsylvaniába.55 Az etnikai és nyelvi korlátokon az egész korszakban nem tudtak túllépni: az angol presbiteriánusokkal való együttműködéstől, akárcsak a hollandokat, távol tartotta őket a félelem az identitásuk elvesztésétől. 1793-ig, az önálló német református egyház 52 53 54 55

BUTLER, 1990. 126. p. GAUSTAD, 1962. 26–28. p. BONOMI, 2003. 72–85. p.; GAUSTAD, 1962. 28–30. p. FRANTZ, JOHN B.: The Awakening of Religion among the German Settlers in the Middle Colonies. In: The William and Mary Quarterly, 1976. III. Nr. 2. 266–288. p. (továbbiakban: FRANTZ, 1976.) 267. p.; NOLL, 2002. 33–34. p.

22


megszervezéséig a holland református egyház joghatósága alá tartoztak. (Amsterdam Classis.) A pennsylvaniai törvényhozásban többségben lévő kvékerekkel a németek zöme együttműködött a 18. században, számos német szekta pacifizmusukat is osztotta.56 A lutheránusok és reformátusok érdekeik védelmét a Barátokra bízták, ám ahogy közülük egyre többen telepedtek le a határ mentén, és megtapasztalták az őslakosokkal folytatott mindennapos harcokat, egyre aggasztóbbnak találták, hogy a tartományi gyűlést uraló kvékerek elvből elutasítják a fegyveres küzdelem gondolatát.57 Az aggodalom a német lelkészeket a politikai szerepvállalás felé terelte: az 1760-as évek királyi intézkedései következtében megromló angol-amerikai kapcsolatok időszakában a nemzeti és felekezeti sajátosságok a politikai mozgósítás eszközeivé váltak.58 Míg a korábban érkezett kvékerek és a holland reformátusok a 18. század első évtizedeiben már a középosztály stabil rétegét képezték,59 a később betelepülő német protestáns klérus számos súlyos problémával szembesült. Kevés lelkésszel kényszerültek egyházszervezet létrehozására, ráadásul hivatalos támogatásban sem részesültek, és az istentiszteleteik teljesen önkéntes jellegűek maradtak. A kihívások ellenére a 18. század közepére egy megerősödött német lutheránus és református felekezeti struktúra működött a gyarmatokon, és az egyházépítés sikerében kulcsszerep jutott a laikusok bevonásának.60 A középső gyarmatok közül New Jersey és Pennsylvania 1776-ban, New York 1777-ben fogadott el saját alkotmányt, amelyek valamilyen formában garantálták a vallásszabadságot, bár nem jelentették automatikusan az állami szerepvállalás felszámolását az egyházak pénzügyi támogatásában.61 1788-ban valamennyi közép-atlanti állam elfogadta a szövetségi alkotmányt. Az 1619-es formális megalapítástól a vallásszabadságról szóló 1786. évi virginiai törvényig: a déli gyarmatok A déli kolóniák ― Észak- és Dél-Karolina, Georgia, Virginia, Maryland ― közül Virginia gyakorolta a legnagyobb befolyást a rabszolgákat alkalmazó nagyobb és a kisebb, családi ültetvények uralta térségre. A déli régió a 18. század közepéig többségében anglikán maradt, bár kis számban katoliku56

57

58

59 60

61

A szektákról és a német fejedelemségekből érkező bevándorlók közötti állandó vallási vitákról ld. FRANTZ, 1976. 268–269. p. A problémára Benjamin Franklin, aki 1785 és 1788 között Pennsylvania elnöke volt, „zavarbaejtő” elvként emlékezett vissza önéletrajzában. Benjamin Franklin’s Autobiography. Ed.: Chaplin, Joyce. New York – London, 2012. 108–109. p. BONOMI, 2003. 176–180. p. A német lutheránusok közt kiemelkedő szerepet játszott a lelkész Henry Muhlenberg (1711–1787), akit 1742-ben a pietista lutheránus hallei misszionárius társaság (Lutheran Halle Missionary Society) küldött Pennsylvaniába. FRANTZ, 1976. 280. p. BONOMI, 2003. 95–96. p. BONOMI, 2003. 72–85. p.; FRANTZ, 1976. 270–273. p. 1741-ben mindössze négy felszentelt lelkész jutott a több mint tizenötezer német reformátusra a középső gyarmatokon, és a lutheránus lelkipásztorok száma csupán három fő volt. BAILYN, 1981. 291. p.


23

sok és kvékerek is éltek a tartományokban, illetve az anglikán jelenlét bizonyos területeken, például Észak-Karolinában, jóformán észrevehetetlen volt. Az anglikán egyház Észak-Amerikában formálisan 1619-ben jött létre,62 amikor a virginiai törvényhozás döntött a lelkészek pénzügyi támogatásáról. Charlestonban, a déli gyarmatok legjelentősebb városában valószínűleg mégis meglehetősen későn, 1698-ban épült fel az első anglikán templom.63 Az intézményesülésben fontos lépést jelentett a College of William and Mary 1693-as felállítása Williamsburgben, a prédikátorok alacsony száma azonban valamennyi déli gyarmaton súlyos gondot jelentett, Georgiába például csak 1735-ben érkezett meg az első anglikán lelkipásztor.64 Észak- és Dél-Karolina gyarmatokat ellenséges francia és spanyol szomszédok vették körbe, ami nagy lökést adott az anglikán egyház állami előjogokkal való felruházásának. Ugyanakkor a bevándorlás ösztönzésére a baptistáknak, hugenottáknak, kvékereknek és presbiteriánusoknak garantálták a vallásgyakorlás szabadságát.65 Az anglikánok Virginiában bírtak a legnagyobb befolyással, és az anyaországgal való kapcsolatuk miatt a többi felekezet joggal tarthatott egy esetleges amerikai anglikán püspök kinevezésétől, és az egyház hegemóniára törekvésétől. „Összességében azonban az angol államegyház Amerikában megbukott” ― állapította meg Jon Butler, a Yale professzora, a korai Amerika vallási életének kutatója ―, mert olyan egyezségekre kényszerült, amelyeket a disszenter felekezetek el tudtak kerülni. Sosem került sor amerikai püspök kinevezésére, de működésképtelennek bizonyult az anyaország anglikán vezetését a gyarmatokon képviselő egyházbiztosi rendszer is. Az egyházszervezés a legalsó szinten, a lelkészi közösség megteremtésében és megerősítésében úgyszintén kudarcot vallott, amelyből a kevésbé előnyös helyzetből induló új-angliai denominációk fő erejüket kovácsolták.66 Egy amerikai püspök hiánya67 az egész korszakban éreztette negatív hatását az egyházban, amelyet így Londonból irányítottak, feszültséget gerjesztve a gyarmatok anglikán berendezkedésében. Az egyház Angliából történő ellenőrzése egy másik következménnyel is járt, méghozzá a laikusok (tulajdonképpen az ültetvényesek felső rétege) növekvő szerepével a gyülekezetekben.68 62 63 64

65 66 67

68

GAUSTAD, 1962. 6–10. p. BUTLER, 1990. 64. p. A Karolinákon 1706-ban, Marylanden 1691 után lett hivatalos az anglikán berendezkedés. Az egyház terjeszkedésében Thomas Bray úttörő szerepet játszott nemcsak az SPG létrehozásával, hanem 1698-ban a Society for Promoting Christian Knowledge (SPCK) megalapításával. NOLL, 2002. 31. p. HUYLER, 1995. 179. p. BUTLER, 1990. 127–128. p. Az 1767 és 1770 között tetőző vita egy esetleges püspök küldéséről a kinevezés esélyét illetően megosztja a történészeket. A források a tizenhárom gyarmatról a disszenterek aggodalmát tükrözik az amerikai szervezete megerősítésére törekvő anglikán egyház miatt, amit a kolóniák számára hátrányos angol intézkedésekkel együtt a „polgári és vallási” jogaik megsértéseként fogták fel. Az amerikai püspök-kinevezés körüli vitáról bővebben ld.: BONOMI, 2003. 199–209. p. BUMSTED – VAN DE WETERING, 1976. 3–7. p.; TRACY, 1845. 37. p.

24


Az 1700-as évek első évtizedeiben a legnépesebb déli város, Charleston lakosságszáma messze elmaradt az új-angliai gyarmati központokétól. Az alacsonyabb déli népsűrűség miatt a távolságok jóval nagyobbak voltak: Új-Angliában a közösségi templomtól négy-öt mérföldnyire élők már a periférián érezték magukat, míg délen akár húsz mérföldet is elfogadható távolságnak tartottak a hívek a lakhelyük és a templom között.69 A déli gyarmatok társadalmi sajátossága, a személyes becsület mindenekfeletti tisztelete, az ebből eredő párbajkultusz és a patriarchális kiváltságokhoz való szenvedélyes ragaszkodás nem könnyítette meg az anglikán lelkészek munkáját. A szociális viszonyokat tovább bonyolította a rabszolgatartás problémája.70 Az egyház nem tudott biztosítani elegendő lelkészt a gyarmatok számára, noha a 18. század elejétől az SPG, az anglikán missziós szervezet egyre több Oxfordban vagy Cambridge-ben tanult lelkipásztort irányított Észak-Amerikába. Ugyanakkor, amíg a két egyetemen tanulók létszáma nem emelkedett drasztikusan, a koloniális népesség minden negyed évszázadban megduplázódott az 1700-as évektől kezdve.71 Az első püspöki biztos, James Blair (1656–1743) honosította meg az egyház fenntartása érdekében a legnagyobb ültetvényesekkel való együttműködést, és az általa betöltött posztot Virginiában az „egyházi életben való befolyás központjává” tette. Blair és utódai számára azonban nemcsak az elégtelen létszámú klérus miatt bizonyult nehéznek ellenőrizni az egyes kongregációkat, hanem az illetékességüket megkérdőjelező törvényhozás („House of Burgesses”) és a kormányzó miatt is. Az anglikán egyháziaknak számos esetben rossz hírét keltették, a 18. század második és harmadik negyedét vizsgálva ― emelte ki Patricia U. Bonomi, a New York University professor emeritája ― láthatjuk, hogy minden tizedik lelkészt hivatalosan megvádoltak valamivel. Alaptalanul rágalmazták meg őket műveletlenséggel és azzal, hogy csupán azért jöttek Amerikába, mert Angliában nem bíztak rájuk gyülekezetet, miközben 1726-ban Virginia negyvenkét lelkészének legkevesebb 50 %-a egyetemet végzett.72 Hasonló támadások érték a marylandi lelkipásztorokat is, noha (főleg a korai időszakban) a jellemzően a középosztályból érkező lelkészek több mint fele BA végzettséggel, negyede MA fokozattal rendelkezett. Maryland és Virginia prédikátorai abban hasonlítottak, hogy az SPG nem támogatta őket anyagilag, így kizárólag a helyi adókból tartották fent magukat, ami kiszolgáltatta őket a tevékenységüket árgus szemmel figyelő adózóknak. Ugyanakkor elvált egymástól „az erszény és a hatalom,” mert a kormányzó az adózók akarata ellenére nevezhetett ki klerikusokat.73 Ahogy azt már említettük, Észak-Karolinában az anglikánok nem rendelkeztek számottevő befolyással, Georgiában pedig csak 1758-tól alkottak hivatalosan egyházat, és a térségben élő disszentereket nemcsak tolerálták, hanem templomokat is építtettek számukra. Dél-Karolinában az 1710-es évekre az egyházközségek beépültek a helyi kormányzásba, és a nonkon-

69 70 71 72 73

BUMSTED – VAN DE WETERING, 1976. 17–18. p. NOLL, 2002. 31. p. MURRIN, 2007. 28. p. BONOMI, 2003. 43–45. p. BONOMI, 2003. 46–49. p.


25

formisták a törvényi szabályozás ellenére is gyakran tölthettek be egyházfelügyelői pozíciókat.74 Az első nem anglikán lelkész, akit Virginiába rendeltek, a presbiteriánus, evangelista prédikátor Samuel Davies (1723–1761) volt, aki a kolóniában a vallásszabadság előmozdítójaként híresült el. 1752-ben a londoni püspöknek írt levelében75 a disszenterek lelkiismereti szabadságának ügyvédjeként lépett fel, „törvényes és természetes” joguknak nevezve, hogy a maguk választotta egyházhoz tartozzanak, és kiállt azok mellett is, akik korábban az anglikán egyház tagjai voltak, ám áttértek egy másik felekezethez. „Whether the laws of England forbid men to change their opinions, and act according to them when changed? And whether the Act of Toleration was intended to tolerate such only as were dissenters by birth and education? Whether professed dissenters are prohibited to have meetinghouses licensed convenient to them, where there are conformists adjacent, whose curiosity may at first prompt them to hear, and whose judgments afterwards direct them to join with the dissenters? Or whether, to avoid the danger of gaining proselytes, the dissenters, in such circumstances, must be wholly deprived of the ministration of the gospel?”76 A függetlenségi háború sikere az állami támogatást élvező anglikán egyház végét jelentette, ami nem járt együtt a klerikális és az állami hatalom azonnali, teljes szétválasztásával. 1776-ra valamennyi disszentert felmentették az anglikán egyház részére történő adózás alól, és 1786-ban a virginiai törvényhozás elfogadta a Thomas Jefferson (1743–1826) által fogalmazott törvényt a vallásgyakorlás szabadságáról. Maryland, DélKarolina és Georgia alkotmánya a korábban az anglikánok javára beszedett adókat általánosan a „keresztény vallásra” fordította.77

74 75

76

77

BONOMI, 2003. 49–50. p. The Great Awakening. Documents of the Revival of Religion, 1740–1745. Ed.: Bushman, Richard L. Univ. of Carolina, 1970. (továbbiakban: BUSHMAN, 1970.) 162– 166. p. Davies a levelet egy rendkívül előremutató gondolattal zárja le, miszerint, amíg a közös cél a bűnösök megtérítése, addig a lelkészeknek nem kell amiatt aggódniuk, hogy a feladatot melyik felekezet tagjaiként végzik. „Vajon Anglia törvényei megtiltották az embereknek, hogy megváltoztathassák a véleményüket, és aszerint cselekedjenek, amint változott? És vajon a türelmi rendelet csak azokkal szemben kívánt toleráns lenni, akik születésük és neveltetésük által disszenterek? Vajon a bevallottan disszenterek számára tilos, hogy engedélyezett megfelelő imaházaik legyenek, amikor konformisták vannak a közelben, akiknek először talán kíváncsisága súgja, hogy hallgassák meg őket, és akiket ítéletük aztán afelé irányít, hogy maguk is csatlakozzanak a disszenterekhez? Vagy vajon, hogy elkerüljék az áttérők veszélyét, a disszentereket ilyen körülmények között teljesen meg kellene fosztani az evangélium prédikálásának jogától?” BUSHMAN, 1970. 165. p. BAILYN, 1981. 291. p.

26


Kitekintés: A függetlenségi háború következményei az amerikai vallásos életben 1740-ben még a lakosság több mint 60 %-a élt a kongregacionalista, vagy az anglikán egyházat törvényesen megerősítő gyarmaton.78 A függetlenségi háború azonban felszámolta az anglikán egyház állami jellegét, és a szövetségi alkotmány első kiegészítése egyértelműen tilalom alá helyezett bármiféle kísérletet egy nemzeti egyház létrehozására, miközben szentesítette az egyházi élet sokpólusú jellegét. A kongregacionalisták kiváltságaik egy részét át tudták menteni a 19. századba, ám a második nagy ébredés során azok is megsemmisültek. A változásokat a lelkészi társadalom zöme támogatta: álláspontjuk arra a meggyőződésre épült, hogy az egyházak önkéntes támogatása „egészségesebb” alapra helyezi a hívekkel való viszonyt, mint a kötelező állami adók rendszere.79 A kihívásra, amely elé a háború az egyházakat állította, többféle választ adtak: egyrészt keresztény alapokra helyezték a szabadságharcot és az új politikai berendezkedést, másrészt támadták a vallástalanságot, főképp a szkepticizmust és a deizmust, harmadrészt teret engedtek az új vallási csoportok megjelenésének.80 A forradalom összességében jótékonyan hatott az egyes felekezetek fejlődésére, amelyek „szakralizálták a függetlenséget, ahogy korábban szakralizálták a tájat is”.81

78 79 80 81

MURRIN, 2007. 25. p. MURRIN, 2007. 28–29. p. BUTLER, 1990. 212. p. BUTLER, 1990. 195. p.

Felekezeti élet a tizenhárom amerikai gyarmaton a 18. században

Recommend Documents