Biographiae Óvárienses
Fekete István (1900-1970) „Író, számos ifjúsági könyv és állattörténet szerzıje. Barátjával, Csathó Kálmánnal együtt az «erdész-vadász irodalom» legismertebb mővelıje. Jókai mellett, minden idık legolvasottabb magyar írója. 2002 decemberéig legalább 8 700 000 példányban adták ki mőveit magyar nyelven. Külföldön tíz nyelven, 12 országban, 45 kiadásban jelentek meg könyvei” – a világhálót böngészve ezekkel a száraz, de mindennél többet mondó tényekkel találkozhatunk a Wikipedia internetes enciklopédia Fekete István nem mindennapi életmővét taglaló szócikkében. Nagyszerő könyvein, illetve az azokból készült filmeken generációk nıttek fel, így Fekete István valószínőleg jelen összeállítás legismertebb személyisége. Ennek ellenére – teljes ellentmondásként – a XX. századi magyar irodalom legnépszerőbb írójáról nagyon kevesen tudják, hogy nagy sikerő mőveit az óvári gazdászok népes családjához tartozva, mezıgazdász képesítéssel a zsebében alkotta. Könyveinek egy részét pedig a Nirnsee uradalom vezetése közben ıt körülvevı természet ihlette, alkotói világát jelentısen formálta. Az író ezen gyakorló gazda oldala talán még kevésbé ismert, holott oklevelének átvétele után, elhagyva az Alma Mater ódon falait, életének következı 15 éve kiváló eredményekkel tarkított, verejtékes bakócai gazdálkodással, majd az ajkai uradalom irányításával telt egészen 1941ig, amikor is a Földmővelésügyi Minisztériumban kezdte meg szolgálatát. Eddigre már több írása is napvilágot látott, és pár éven belül már befutott írónak számított. Alkotói nagyságát jelzi, hogy a kor jelentısebbnek tartott íróit, költıit, irodalomtörténészeit, esztétáit, kritikusait és mőfordítóit magába tömörítı Kisfaludy Társaságba is beválasztották. Ezen szők körhöz tartozása ellenére a II. világháborút követı vészterhes idık semmi jót sem ígértek Fekete Istvánnak. 1946 tavaszán tiltó indexre került, majd évekig tartó mellızöttség után az olvasók között osztatlan népszerőségnek örvendı könyveit ismét kiadták. Ezek alól „természetesen” kivételt képzett például a rendszerellenesnek titulált Zsellérek címő mőve, melyet akkor is, és ma is kötelezı olvasmánnyá 119
Fekete István kellene tenni. Új írásokkal is jelentkezett, majd 1960-ban még József Attila-díjjal is kitüntették. Sikerei ellenére az irodalmi életben élete végéig kettıs mércét alkalmaztak vele szemben. Fekete István halála elıtt három évvel, 1967 ıszén kereste fel utoljára tanulmányainak egykori színhelyét, az akkori Agrártudományi Fıiskolát. Az óvári agrár-felsıoktatás 150. jubileumi éve a következı esztendıben volt esedékes, s az évforduló alkalmából az egykori hallgató ígéretet tett, hogy az 1968-ban megjelenı Barangolások címő kötetét „az ünneplı alma maternek” ajánlja. Ígéretének eleget téve olvashatjuk írásának elején: „A 150 éves Mosonmagyaróvári Agrártudományi Fıiskolának szeretettel ajánlja ezt a könyvet öreg diákja”. Az egykori diák alább vázolt életrajzának felépítése kissé eltér a kötetben szereplı többi biográfiáétól. Ennek egyik legfıbb oka – amint már említve volt –, hogy jelen összeállításnak valószínőleg ı a leghíresebb személyisége, életének és munkásságának bizonyos szakaszai jól ismertek a nagyközönség elıtt. Így ezen a néhány oldalon inkább az Alma Materhez, Magyaróvárhoz főzıdı viszonya, illetve gazdatiszti évei kerülnek kihangsúlyozásra, azok is inkább korabeli idézetekre, visszaemlékezésekre építve, néhány anekdotával színesítve. „… szeretetem határtalan határát egyetlen szó fejezi ki … Gölle” Fekete István 1900. január 25-én, egy kis belsı-somogyi faluban, a IV. Béla király lováról elnevezett Göllén látta meg a napvilágot, Fekete Árpád kántortanító és Sipos Anna elsı gyermekeként. „A család hagyományaiban szélsıségek keveredtek: apai nagyanyja a francia forradalom elıl elmenekült nemesi család sarja” volt, férje Fekete Antal pedig az Esterházyak hercegi építészeként mőködött. „A másik pólus: dédnagybátyja Damjanich János, az aradi vértanú. S akadt a családban szent élető pap és iszákos csavargó is” – írja Fekete felmenıirıl Walleshausen Gyula. Édesapja kemény, kitartó munkával alapozta meg családja jövıjét és megbecsülését Göllén, aki amellett, hogy a falu nagy tudású, szigorú, de tisztességes iskolamestere volt, gazdálkodóként is híressé vált a környéken és országosan egyaránt (Fáni nevő tehenével még az 1906-ban
120
Biographiae Óvárienses rendezett Országos Tenyészállatvásár elsı díját is elnyerte). Egyébként Gölle és környéke már a régi idıktıl fogva neves mezıgazdasági vidék volt, híresek voltak zsíros termıföldjei és helyi tenyésztéső, kiváló termeléső haszonállatai. Fekete István ebben a környezetben nevelkedett, a gyerekkor hatásai mélyen beleivódtak zsigereibe. Az elemi iskola elsı négy évét iskolamester apja keze alatt, szülıfalujában végezte. A göllei esztendık – pozitív értelemben – rányomták bélyegüket életének késıbbi szakaszaira, és egyben írói munkásságára is. Walleshausen írja róla, hogy a „falusi gyerekkor élményei rögzıdnek benne és megmozgatják fantáziáját”, dr. Szabó János tollából pedig tudjuk, hogy „édesapja mellett szerette meg a madarakat, állatokat és figyelt fel a természet ezer csodájára, amelyek a késıbbiekben írói életmővének meghatározó élményanyagát jelentették számára”. Az író visszaemlékezései is errıl tanúskodnak, miszerint elsı vadászélményeit már nagyon fiatalon, körülbelül 3 éves korában szerezte, és írni is 8 évesen, Göllén kezdett. A Nimfea Természetvédelmi Egyesület tanulmánya Fekete István gyermekkoráról bıvebben is megemlékezik: „nagy hatással volt rá anyai nagyanyja – akivel egy szobában lakott – valamint édesanyja, akik melegszívő szeretetükkel ellensúlyozták apja vasszigorát. Fekete Árpád gyakran túlzott szigorának több oka is volt: egyrészt akkor még dívik a pálca használata és természetes a fiúgyerek verése. Másrészt a mester gyerekének a legkülönbnek kellett lennie az egész városban, de közrejátszott a maga és felesége családjában jellemzı szélsıségek (a már említett „életmővészek” mellett szent élető papok) sora is. Talán ettıl akarta óvni fiát. Önmagát akarta látni Istvánban, szorgalmának, kitartásának, értékeinek továbbvivıjét. Fekete István így írt errıl: «Sokáig azt hittem, talán nem is szeret engem; soha meg nem csókolt, csak nagyon késın, akkor már erre kevés idınk volt. Néha – most már a kegyelet és a végtelenségbe hulló szeretet szavával mondom – majdnem győlöltem apámat». … Idıközben azonban három lánytestvére is született – jelentısen megváltoztak a körülmények. Kicsi és szők lett a falu. Fekete Árpád hosszas töprengés után úgy döntött, hogy iskolamesteri nyugdíjaztatását kéri. Megkezdte a birtok felszámolását, hogy a család a városba költözhessen. A döntés elsısorban azért születik, hogy a
121
Fekete István gyerekek kellı fokú iskoláztatása megoldott legyen. István az elemi iskola ötödik osztályát már Kaposváron kezdi el. Egy év múlva az egész család Kaposvárra költözik, a Honvéd utcába. Az apa a Városházában kap hivatalnoki állást, a fiú a helyi gimnáziumba jár”. Walleshausen írásában Fekete István kaposvári éveirıl a következıket olvashatjuk: „jól tanul, ám a gimnázium elsı osztályában kudarcok érik. Átíratják a polgáriba, itt észreveszik rendkívüli íráskészségét, fantáziája gazdagságát és természetrajz iránti érdeklıdését. 1915-ben a három évfolyamú kereskedelmiben folytatja tanulmányait. Itt is felismerik tehetségét, írásra buzdítják. 1916-ban megjelenik elsı verse a Zászlónk címő ifjúsági lapban”. Elsı igazi vadászélménye is életének erre a periódusára esik, amikor is 1917 nyarán Somogyfajszra utazik nagyapai nagynénjéhez. Igazi patronos puskával járja az erdıket, mezıket és sikerül elejtenie elsı rókáját. „… a somogyi rétek levegıje elkísér Óvárra, ahol az akadémiát végeztem” Az elsı világháború már a vége felé járt, amikor 1917 végén önként bevonult katonának. Az ifjú Fekete a 19-es önkéntes honvéd gyalogezred kaposvári zászlóaljánál szolgált, így családja közelében maradhatott. A kereskedelmi iskolát megtoldották még egy évvel, amely végén ún. hadi érettségit tett. Ekkor már 1918 tavaszát írták. A kaposvári diákéveket gödöllıi tiszti iskola követte, káplárként szolgált egészen a Monarchia seregének összeomlásáig. A Tanácsköztársaság idejében valahol az ország déli részén, a szerbek által megszállt terület mentén katonáskodott. „A kommün bukása után Kaposvárra vezénylik, majd Debrecenbe kerül és éli a vidéki garnizon tisztjeinek életét. Néhány óra gyakorlat, aztán unalomőzı mulatozás, amibıl nehéz kimaradni. Borgızös fejjel a templomba betámolyogva, szilaj nótára gyújtottak. A pap vezette ki szelíd szóval... Talán éppen ez az élmény volt az utolsó csepp a pohárba... Megcsömörlötten ettıl az élettıl, felébred jobbik énje és beiratkozik a debreceni Gazdasági Akadémiára, bár ott éppen ekkor, 1923/24-ben kulminál a létszám 503 hallgatóval. De ı bekerült: Varga Kálmán
122
Biographiae Óvárienses igazgató Göllén volt gyakornok még az 1890-es években. Akkori «hıstettét», 40 hold lekaszált, rendben fekvı száraz repce megforgatását (amit bölcs principálisa elnézı oktatással intézett el) nem felejtette el. Most visszaadhatta egy gölleinek – a másik göllei jóindulatát” – Walleshausen megemlékezésében Ruffy-Varga Kálmánra, egykori óvári gazdász diákra, Cserháti Sándor tanítványára utal. A késıbbi debreceni igazgató egy idıben oktatott Magyaróvárott és Kassán is, mígnem Kolozsvárott kapott professzori kinevezést, illetve a helyi akadémia növénytermesztési kísérleti telepének lett vezetıje. A trianoni békediktátummal az intézmény az elszakított országrésszel együtt Romániához került, Ruffy-Varga áttelepült Magyarországra és a debreceni akadémia kötelékén belül, annak igazgatójaként szolgált egészen 1935-ben történı nyugdíjazásáig. A cívis város köztiszteletben álló polgárát a település törvényhatósági bizottságának örökös tagjává választották, illetve 1927 és 1935 között a Felsıház tagja is volt. A kitérı után folytatva az agrártörténész Fekete életérıl szóló írását: „1924 januárjában alakulatát Magyaróvárra helyezik, tanulmányait itt folytatja – egyelıre – rk. hallgatóként, mert csak jeles kereskedelmi érettségit fogad el az akadémia. Újból érettségiznie kell, hogy diplomát is kaphasson, hiszen «kilátása van» állásra – amint azt Bánvárth igazgató 1925 novemberében végzett felmérésére válaszolja. Ekkor már III. éves volt és szorgalmasan tanult, de idınként belátogatott a Központi Kávéház különszobájába, a «Pokol» társaság törzsasztalához egy kis vidám csevegésre”. Ahogy a 20-as években egy ideig az ifjú Fekete István élete, úgy az ország és az Alma Mater állapota sem mutatott túl kedvezı képet. Az Anghi Csaba életrajzában már idézett egykori igazgató, Bánvárth Sándor foglalta össze talán a legérzékletesebben e szomorú idıszakot. „A háború összeomlása s az azt követı forradalmak gyászos korszaka az akadémia életére is nyomasztólag hatott. A tanítás nem folyhatott zavartalanul. Tanárra és hallgatóságra egyaránt ránehezedett a bizonytalanság nyomasztó érzése s a folytonos mélyreható politikai változások nagy hátrányára voltak a tanításnak is.” Az akkori vezetés – természetesen karöltve a tanári karral – kitartó és erın felüli munkával állt helyt a vészterhes idıkben is. A világégés okozta veszteségek, a szőkös anyagi
123
Fekete István körülmények, illetve a forradalmak okozta instabilitás ellenére sikerült megszilárdítaniuk az Alma Mater helyzetét. A materiális javak hiányát ellensúlyozta a magasan kvalifikált személyi háttér és a hatalmas akaraterı, amelyek együttesen segítették az élet újraindulását, és reményt adtak egy szebb jövıre. A nem túl kedvezı kép ellenére az óvári gazdász – nem hazudtolva meg önmagát – azért óvári gazdász maradt. Ahogy akkor, és természetesen az elıtte eltelt és a majdan elkövetkezett nem egész 100 esztendı során is, a hallgatók élvezték fiatalságukat, nem vetették meg a jobb fajta mulatságokat, a borgızös estéket, a különbözı csínyeket és néha-néha azért engedtek a gyengébb nem csábításának is, valószínőleg Fekete István sem volt ezek alól kivétel. Fia egy 2004-ben megjelent könyvében utal édesapja habitusára, illetve közöl egy visszaemlékezést akadémista éveibıl: „mindent megértı, elnézı és rendkívül békeszeretı ember volt. Soha nem kiabált, nem hangoskodott, és mindig megırizte a nyugalmát. Nagyon jellemzı példa erre Mezey Zoltán nevő barátja írása, amely 1995. május 20-án jelent meg az emigráció legnagyobb példányszámú magyar lapjában, a Kanadai Magyarság címő lapban. «... Magas, széles vállú, kivételes erejő férfi volt. Az utóbbi megnyilvánulásának egyszer szemtanúja lehettem, mert én is azokban az években jártam a magyaróvári Mezıgazdasági Akadémiára, amikor ı, habár öt évvel fiatalabb voltam nála. Félelmetes fizikai ereje ellenére halk szavú, melegszívő és rendkívül békés ember volt. Nyugodtságát soha nem vesztette el. Egyszer a bátyám születésnapját ünnepeltük egy cigányzenés kocsmában, amikor a szomszéd asztalnál ülı négy férfi gúnyolódó megjegyzéseket tett elnyőtt egyenruhájára. (Szinte mindig katonaruhában járt, mert szegénysége miatt csak egy civil ruhája volt, és azt kímélte. Itt tudnunk kell, hogy Fekete István édesapja az elsı világháborúban az egész vagyonát – házát, földjét stb. – hadi-kölcsönre jegyezte, és mindenét elvesztette. Fiának egyetemi tanulmányait tehát nem tudta finanszírozni. Fekete István ezért nyolc évig hivatásos katona volt, és közben elvégezte a négyéves Gazdasági Akadémiát.)
124
Biographiae Óvárienses A szomszéd asztalnál ülı négy férfi hangos gúnyolódását és sértegetését Fekete István hosszú ideig tőrte, majd felállt, és melléjük lépve azt mondta: - Uraim, rám bizonyos határokon belül azt mondanak, amit akarnak. De ha az egyenruhámra még egy sértı szót mondanak, megharagszom! - Hát akkor haragudjon meg! – harsogta az egyik, és felnyúlva letépte egyenruhája zubbonyának a zsebét. Mire akkora pofont kapott Fekete Istvántól, hogy székestül a harmadik asztal alatt kötött ki. Társai Fekete Istvánra vetették magukat, és mi is felugrottunk a bátyámmal, hogy segítsünk neki, de nem volt ránk szüksége. Az elsı támadóját egyetlen ütéssel letaglózta. A másodikat – még nála is magasabb, testes fiatalembert – mint egy könnyő rongybabát úgy a falhoz vágta, hogy az ájultan elnyúlt. Látva az iszonyatos erıt, a harmadik támadója rémülten elrohant. Fekete István, mintha mi sem történt volna, nyugodtan visszaült a helyére, és így szólt: - Nem szeretem az ilyen gyerekes civakodásokat... – és újabb sört rendelt. Késıbb elkérte a pihenı cigányok prímásától a hegedőjét, és eljátszotta kedvenc nótáinkat. Olyan szépen hegedült, hogy nemcsak a kocsma vendégei, hanem még a cigányok is megtapsolták...»”. Réti Attila Fekete István és az Alma Mater címő írásában szintén olvashatunk egy korabeli történetet az író Magyaróvárott töltött idıszakából. „Láng Rezsı a Piarista Gimnázium magyar irodalom szakos tanára – aki író, s egyben vadászember volt – mint Fekete István lektora, hosszú évtizedekig folytatott levelezést vele. Ebbıl az irodalmi értékő hagyatékból származik az alábbi vallomás az itt töltött idırıl: «Megkérdem Tıled, hogy azt a Cikó vagy Cikola – a nevére már nem emlékszem pontosan – szigeti területet mióta bérled? Nem nagyon fontos kérdés ez, de ha már 1925. telén is a Tied lett volna, úgy engedd meg, hogy 2 kakassal és egy jegeskacsával adósodnak érezzem magamat... A dolog úgy történt, hogy én abban az évben – elég vén fejjel, mint katona – végeztem Óváron az akadémián. Egyik este a Központiban
125
Fekete István beszélgettünk, s valaki feltette a kérdést, hogy kinek van kedve kimenni valami szigetre, ahol „bál” és frissen csapolt sör van. A bál nem túlságosan izgatott, de a frissen csapolt sört mindig szerettem, nem is beszélve a „szigetrıl”, mely nagyon izgatta a fantáziámat. Mentünk. Hogy hányan ültünk a kocsin, arra már nem emlékszem, csak arra, hogy nıi-népek is társultak erre a kalandos útra és egymás hegyén-hátán példátlanul jól mulattunk. Nem részletezem a dolgot. Valami kompféle jármővön is mentünk, melyrıl az egyik kamerád hangtalanul dılt abba a kutyahideg vízbe, hogy alig bírtuk kimenteni. Ez azonban reggelfelé volt és a szigetre utaztunkban történt, hova valami bérlı hívott meg bennünket, akivel a „bálon” ismerkedtünk össze. A bérlınek több rendbeli nıtagja és – állítólag – akadémiai oklevele volt, azonkívül diópálinkája ... A nıtagok rendesek voltak, a diópálinka kiváló, az illetı egyébként úriembernek nézett ki, hát az oklevelére a kutya sem volt kíváncsi... Egyszóval kiválóan éreztük magunkat és másnap délelıtt, amikor felébredtünk, házigazdánk megkérdezte, nem akarok-e fácánt lıni? Gondolhatod, hogy akartam. Lıttem is két kakast és egy jegeskacsát, melyet azonban elvitt a víz. Azt pedig, hogy ez orvvadászat volt, csak hónapok múlva tudtam meg. Ha tehát ez a terület akkor már a tied volt, úgy hálás köszönetet mondok a kiváló szórakozásért és állom az adósságom.»” A történeti hőség okán, illetve az esetlegesen adódó félreértéseket elkerülendı, idekívánkozik még egy megjegyzés, miszerint a hallgatók élete azért nem csak dorbézolásból állott. A nagy többség, ha nem is folytatott aszkéta életmódot, de jogai mellett úgymond tisztában volt kötelezettségeivel is. A hallgatók nagyrészt ennek tudatában töltötték idejüket Magyaróvárott, összekötve a kellemest a hasznossal. Mint tudjuk, Fekete István is úgy végezte a négyéves Gazdasági Akadémiát, hogy közben katona volt. Hétköznaponként az akadémiára járt, este és hétvégenként katonai szolgálatban állott, éjjel pedig tanult, így csak ritkán tudott idıt szakítani a kikapcsolódásra. Levelezésébıl tudjuk, hogy ami pénze megmaradt az akadémiai tandíjon felül a katonai fizetésébıl, azt szülei életét megkönnyítendı, haza küldte. Saját magának pedig csak pár pengıt tartott meg, amibıl magyaróvári tartózkodását finanszírozta.
126
Biographiae Óvárienses Az idıben nagyot ugorva, viszont még mindig Fekete István Magyaróvárral kapcsolatos emlékeinél maradva, álljon itt még egy-két korabeli anekdota a fentebb már idézett szerzıktıl. Fekete István „hőséges barátja és tanítómestere, Kittenberger 1958-ban eltávozott az örök vadászmezıkre. Fekete 1962-ben megírja «Kitty» – így becézték barátai – életrajzát, s ebben a múltba tekintve, felidézi egy óvári vadászat közös emlékét is. Az esemény harmadik szereplıje Láng Rezsı, az óvári piarista gimnázium «galamblelkülető» tanára, aki kétszeresen is civil volt. Elıször, mert nem volt pap, másodszor, mert «Sólyom» álnéven gyakran írt a Nimródba, s belsı munkatársként a lektorálásban segítségére volt Kittenbergernek. Kezdı tollforgató korában az ı kezébe jutottak Fekete írásai is, akinek a stílusa hamar kiforrott. Láng észrevételei lassan elapadtak, és lektori vélemények baráti levelekké alakultak. Kettejük irodalmi értékő levélváltása évtizedekig tartott. Egyszer – valamikor a harmincas évek második felében – Láng Rezsı meghívta Óvárra vadászni Feketét, Kittenbergert és Csathót. Délelıtt Kitty rossz formában volt, de mint minden «igazi» vadász, ezért nem önmagában kereste a hibát, hanem a patronokat készítı Láng Rezsıt okolta. A jó somlai borral megöntözött ebéd után azonban már úgy lıtt a híres Afrika-vadász, mint egy «angyal, s mint ilyen, mereven ellenállt a kísértésnek, hogy este elmenjünk a Központiba emlékeket keresni. De hát Kálmán nem volt Óváron gazdász és nem érezhette, hogy még a Lajtának is sörszaga volt, s a korzón régen elszakadt kis cipık kopogtak. . . Csathó Kálmán nevetett. Sólyom mosolygott, és nem mentünk sehová. Ma is sajnálom!» E kis epizód után hosszú idı telt el, amíg ismét Óvárra vetıdött Fekete. Valahogy úgy volt, mint élete alkonyán a férfi, aki fél elsı kedvesét viszontlátni évtizedek múltán…”. Fekete István tehát jó ideig nem látogatta a várost, „annak ellenére, hogy kedvenc vadászterülete, fıleg a szarvas-bıgés idején a dunakiliti Holzschuster-féle erdészház környéke volt. … Ez idı alatt az intézmény és az író is hol a történelem szigorú-éles fogaskerekei közé szorulva küzdött az életben maradásért, hol pedig megelégedetten végezhették hivatásukat társadalmi közmegbecsüléstıl övezve.
127
Fekete István A hatvanas évek közepén vetıdött fel a gondolat az Akadémia akkori vezetıi körében, hogy az Alma Mater közelgı 150 éves évfordulója elıtt hívják meg a régi diákot, látogasson el Óvárra, s hogy ezen alkalomkor kérjék fel egy könyv megírására, mely a jubileum tiszteletére születne. E lelkes emberek dr. Márton Géza egyetemi tanár, dr. Hajdú Frigyes egyetemi docens, dr. Czimber Gyula, az akkori KISZ titkár voltak. Az akció 1966-ban kezdıdött. A kapcsolatot részben Vida Lajos vadászati fıfelügyelı és Láng Ágoston mezıgazdasági mérnök révén sikerül felvenni az íróval, aki a többszöri próbálkozás után fogadta el a meghívást. 1967 nyarán tett ígéretet arra, hogy ısszel a szarvasbıgés után meglátogatja az intézményt, s itt tölt egy éjszakát. Az egyetem vezetıi tiszteletük jeléül a Vár kapujában várták a vendéget. Az egyetem megtekintése után az író legnagyobb elismerését fejezte ki a fejlıdés láttán; s a vacsora utáni baráti beszélgetéskor elmondta azt is, hogy azért nem jött el már korábban meglátogatni régi iskoláját, mert ı, mint író, nem akarta a régi Gazdász Akadémia illúzióját megrontani, de a látogatás eredményeképpen sajnálja, hogy ilyen sokáig várt ezzel. Ekkor kérték fel İt egy a magyaróvári gazdászélettel kapcsolatos könyv megírására. İ a következıket válaszolta. Meg tudná írni ezt a mővet, azonban ez (a könyv) a közönségnek csak egészen kis rétegét nyerné meg. Ezzel szemben azt ajánlotta, hogy Barangolások címő könyvének kezdılapjára – mely az évforduló évében, 1968-ban jelenik meg – ajánlást ír, ezzel talán többet használ az ünneplı Alma Maternak.” Ígéretének eleget téve olvashatjuk írásának elején: „A 150 éves Mosonmagyaróvári Agrártudományi Fıiskolának szeretettel ajánlja ezt a könyvet öreg diákja”. Sajnos a könyv megjelenése után hamarosan bekövetkezı halála megakadályozta abban, hogy újból meglátogassa tanulmányainak egykori színhelyét. A magyaróvári kötıdésekhez fontos adalékokkal szolgál a 2002-ben megjelent Kedves Rudi bátyám! c. könyv, amelyben az író Láng Rudolfhoz címzett leveleit győjtötték össze a kötet szerkesztıi. Fekete István és az Akadémia kapcsolatáról szóló rész zárásaként érdemes még pár elfeledett sort idézni A magyaróvári agrár-felsıoktatás 175 éve c. munkából: „az óvári két esztendı sorsfordulót jelentett számára és felkészülést az új életre. Naplófélét vezetett és egy kis csomag
128
Biographiae Óvárienses kézirattal hagyta el Óvárt. Késıbbi regényeinek egyes szereplıirıl, megfigyelt figuráiról készített vázlatok lapulhattak a paksamétában. Az Ünnepben írja, hogy «a somogyi rétek levegıje elkísér Óvárra, ahol az akadémiát végeztem. Gazdatiszt lettem. Végzem a munkám, mint más ember, de a kísértés és a vágy el nem hagytak soha: életet, színt, csillogást, muzsikát adni a szavaknak.»” „A szülıföld szálai örök összekötık a tájjal és a földdel, amibıl az ember lett, és amivé lesz, és nem szakadhatnak el soha” Fekete István 1926. július elsején vette át a Bánvárth Sándor igazgató és Világhy Károly professzor által szignózott gazdász oklevelét. Ezzel a nyolc évig tartó katonai szolgálata is véget ért, mint karpaszományos ırmester szerelt le. 1926 augusztusában már a Dunántúli-dombság lankáin fekvı Bakócán, mint segédtiszt – azaz kezdı agronómus – nyert alkalmazást gróf Majláth György birtokán. A 6000 holdas uradalom Baranya megyében terült el, a frissdiplomás mezıgazdász pedig Kövesdpusztán lakott, a község határában. A pályakezdık helyzete akkoriban sem volt könnyő, a segédtiszt az ingyen koszt és lakás mellett csupán jelentéktelen összegő fizetésben részesült. Fekete István három évet töltött Majláth gróf szolgálatában, ez alatt – még a kezdetek kezdetén – ismerkedett meg késıbbi feleségével, Piller Edithtel. Választottjának édesapja, dr. Piller Ernı, egy szerémségi nagy bányatelep kórházának volt igazgató fıorvosa és a megye egészségügyi fıtanácsosa. A család az 1920-as évek elején, a magyarság kitelepítésével került Bakócára. Megjegyzendı, hogy Piller doktor annak ellenére jött át Magyarországra, hogy a hivatalos szerb vezetık felkérték az ottmaradásra és munkájának folytatására. Ezután a grófi család háziorvosaként nyert alkalmazást, ellátva a falunak és környékének orvosi teendıit is, így az uradalom dolgozóit ugyancsak ı kezelte. Fekete István fiának visszaemlékezésében olvashatjuk: „A Majláth uradalom számvevıi, «könyvelıi» munkáit a segédtiszt végezte. Édesapám – aki kereskedelmi gimnáziumban érettségizett – a számvevıség mellett ellátta a gazdaság pénztárosi teendıit is.” A kezdı mezıgazda tehát a birtok általános mezıgazdasági elfoglaltságai és az
129
Fekete István uradalom egyik majorságának önálló vezetésén felül még egy könyvelı számvevıi-pénztárosi munkáját is végezte. Levelezésében – nem panaszkodásképp – írja: „fizikailag és szellemileg rettenetesen le vagyok zsarolva, mert az utóbbi hetekben 16-18 órákat dolgozom, és maximum 3-4 órákat alszom”. Az idézett mondat nem kesergés volt a munka felett. A késıbbi levélváltásokból kiderül, hogy a dolgok hátterében inkább csak egy cseppnyi türelmetlenség állt, ami érthetı is, hiszen két ember helyett dolgozott, az anyagi megbecsülésre és az életben történı elırébbjutásra nem sok esélyt látott. Fekete valószínőleg bármilyen munkát elvállalt volna, csak fizetésébıl teljen a nısülésre és a késıbbi közös élet finanszírozására. Emellett ı is tisztában volt a korszak szomorú valóságával, amit Fekete Árpád a következıképp fogalmazott meg: „Több százezer ember van munka nélkül. Diplomás emberek örülnek, ha kapnak egy utcaseprıvagy villamoskalauz-állást. Örülj, hogy van lakásod, kosztod, valami kis fizetést is kapsz, a szakmádban dolgozol, gyakorlatot szerzel, aminek a jövıben nagy hasznát látod majd! Ne türelmetlenkedj, fiam, bízz az Úristen segítségében!...” – az apának igaza lett, a kitartás hamarosan meghozta gyümölcsét. Fekete István kissé élcelıdve, kissé humorosan azért hozzátette még: „Az Úristenben való bizalmamban nincs hiány, a «türelemmel» azonban már komoly problémák vannak. Fıként mióta két ember helyett türelmetlenkedem”. Ide kívánkozik még egy, a fiatal gazdatiszt munkához és választott szakmájához főzıdı viszonyát jól érzékeltetı – szintén az író fia által közreadott – levéltöredék: „İméltósága tegnap este két vendégének megmutatta az erdıt – bár, hogy a sötétben mit láttak, azt nem tudom –, és hazafelé benézett velük az irodába, mert fényt látott az ablakban. (Lehet, hogy azt gondolta, égve felejtettük a «villanyt» – amit három nagy olajlámpa képvisel.) Az íróasztalomon szétteregetve ott volt a vetımag-nemesítési tervem költségvetése, mert azon dolgoztam éppen. - Elnézte az óráját, segédtiszt úr, hogy még éjjel ½ 11-kor is az irodában van? – kérdezte, amit a két vendége humornak minısített, mert nevetgélni kezdtek.
130
Biographiae Óvárienses - Ha dolgozom, nem szoktam az idıt nézni, gróf úr... – mondtam. Néhány percig elnézegette a tervemet, majd megérdeklıdte, hogy reggel mikor keltem. - Négy órakor, gróf úr... – feleltem. – A felsıpusztai fejésnél problémák vannak, és ott akartam lenni, hogy lássam, mi okozhatja ezt... Arca elgondolkodó lett – szinte meleg –, majd azt mondta: - A lelkiismeretes munka nagyon szép jellemvonás, segédtiszt úr, de az egészsége mindennél fontosabb. Alvásra mindenkinek szüksége van. Még az olyan fiatal, erıs férfiaknak is, mint ön. (A gróf úr senkit nem tegez, és senkit nem magáz. Neki még a legfiatalabb bérese is «ön».) A vendégek helyeslıen bólogattak, s a gróf úr még azt mondta: - Most pedig tessék hazamenni és lefeküdni. Reggel 7-nél elıbb ne keljen fel, segédtiszt úr... – majd mosolyogva megfenyegetett az ujjával. – Ez nem jó tanács, hanem parancs!” A történet itt nem ért véget, a levelezésbıl szintén kiderül, hogy Majláth gróf nem sokkal késıbb újra felkereste gazdatisztjét: „- A vetımag-nemesítési gondolatához és az új gazdaságtervezethez pedig ıszinte szívvel gratulálok... Kitőnı, alapos munka. A dolog azonban maradjon köztünk, mert a felettesei a hátuk mögött való kritikának minısíthetnék munkáját... Ezért úgy adom be nekik, mintha az én gondolatom és kívánságom lenne a dolog. A segédtiszt úr fizetését pedig havi 25 pengıvel felemelem. Az örömtıl elpirultam – amit «öreg», katonaviselt ember lévén, kissé szégyelltem. - Hálásan köszönöm, gróf úr... – motyogtam. - Nincs mit, segédtiszt úr. Megszolgálta... – mosolygott szinte melegen, és kézfogása erıs volt és férfias, nem pedig petyhüdten leereszkedı, mint általában.” Egy másik történet tanúsága szerint a kenyéradó Majláth gróf egy alkalommal még segédtisztjének irháját is megmentette. Fekete István egy szabad hétvégéjén egy kis kiruccanásra igénybe vette az uradalom egyik hintóját, amellyel az akkor épp születésnapot ünneplı fıintézı a vendégeit akarta házhoz szállítani. Az uradalom tisztikara ekkor összeférhetetlenség, engedély nélküli hintóhasználat és egyéb vádak címén a segédtiszt elbocsátását kérte gróf Majláthtól. „«İméltósága» –
131
Fekete István ahogy édesapám a leveleiben kissé gúnyosan nevezte ıt – kedvelhette segédtisztjét, vagy becsülte a szorgalmát és szakmai képzettségét, mert a komornyik szerint, aki elpletykálta a dolgot Pillér doktornak, ezt mondta a küldöttségnek: - Uraim, majd ha önök is hajlandók lesznek szinte semmiért heti nyolcvan-kilencven órákat dolgozni és két munkakört betölteni, akkor jöjjenek hozzám panaszt tenni a segédtisztemre. S aki annyit dolgozik, mint ı, annak joga van vasárnap néhány órára igénybe venni a hintót. Ha nincs más mondanivalójuk, akkor viszontlátásra, uraim...” – írja az ifjabbik Fekete könyvében. A történet csattanója, hogy az öreg gróf másnap – minden magyarázat nélkül – a másfélszeresére emelte a fiatal gazdász fizetését, majd késıbb segédtisztjének saját lovat és bricskát adott, így mikor a fiatal Feketének esténként ideje maradt, bármikor behajthatott Kövesdpusztáról párjához, az alig fél órára lévı Bakócára. A gesztus sokat jelenthetett a pályája elején tartó segédtisztnek. A jutalom alapját képezı megfeszített, sokszor kora hajnaltól késı éjjelig tartó munkából pedig egyre több jutott neki, mert mint késıbbi helyettesnek, hosszabb-rövidebb ideig az egész uradalmat is vezetnie kellett. A fáradalmakat természetesen ki kellett pihenni, a feszültséget pedig levezetni. Fekete István gazdászhoz hően nem csak az eredményes gazdálkodásnak, hanem ennek is mestere volt. Az uradalom tisztikara által rendezett összejövetelek módot is adtak erre. Az ifjú segédtiszt ezekre rendszeresen meghívást kapott, egy ilyen alkalommal ismerkedett meg késıbbi feleségével is. Fekete István többek között „nagyon szépen hegedült, s ezzel emelte az összejövetelek «nívóját», vidám, szórakoztató ember volt, aki nagyon tudott cigány mellett mulatni. (Amit nyolcéves katonáskodása alatt bajtársaival rendszeresen gyakorolt.)” – olvashatjuk a Fekete Istvánra emlékezve c. kötetben. A könyv a mulatással kapcsolatban megemlít egy már Ajkán történt esetet. „Édesapám hőséges parádés kocsisa, Dénes Ferenc, egyszer összeverekedett a kocsmában valakivel, mert az illetı «azt merte állítani», hogy a Fekete fıintézı nem tud táncolni. - Micsoda?! – harsogta méltatlankodva Dénes Ferenc. – Még hogy az én gazdám nem tud táncolni?!... Látták volna a csingeri kocsmában, amikor Lovászy Gábor fıszolgabíró úrral az asztal tetején csárdásoztak!
132
Biographiae Óvárienses Az író fia még hozzáteszi: „megemlítendı, hogy édesapám otthon soha egy korty szeszes italt, még sört sem fogyasztott. Évente kétszerháromszor azonban – fıként a nagy vadászatokkal egybekötve – baráti körével «kirúgtak a hámból». … Ezzel kapcsolatban az egyik erdélyi vadászatukról szóló cikkében azt írta Csathó Kálmán, a híres írórendezı, hogy: «Az országban Fekete Pistánál talán csak Jávor Pali (a színész) tud szebben mulatni!»” Egy másik erdélyi vadászatról pedig vadásztársaival és egy komplett cigánybandával tért haza, felesége „legnagyobb örömére” még három napig folytatták a vigadalmat… Fekete István igaz barátságot csak kevés emberrel ápolt életében. A már említett Kittenberger Kálmán világhírő vadász, író, a Nimród címő vadászújság tulajdonos-fıszerkesztıje, illetve a „civil” tanár, Láng Rezsı, aki Kittenberger munkatársa volt, valamint Csathó Kálmán neves író, a Nemzeti Színház fırendezıje tartoztak a szők baráti köréhez. A felsorolás nem lenne teljes a következı személyek nélkül: dr. Vertse Albert, a Madártani Intézet igazgatója; Tırey Zoltán, a Magyar Filmiroda igazgatója; báró Wass Albert, földbirtokos, író; dr. Lovászy Gábor fıszolgabíró (Fekete fiának keresztapja); dr, János Áron, ügyvéd, országgyőlési képviselı, illetve mindenképp említést érdemel a világhírő Afrika-vadász és író, gróf Széchenyi Zsigmond. İ rokoni kapcsolatban állt a Majláth grófokkal, barátságuk is Bakócára vezethetı vissza. Errıl így ír az ifjabbik Fekete: Széchenyi gróf „1926-ban látogatóban járt náluk, és nagyszabású vadászatot rendeztek tiszteletére. Alig negyedórával a körvadászat megindulása után, a világhírő gróf – akit körülrajongtak az «elıkelı» vadászok – otthagyta ıket, és odaballagott a háttérben szerényen meghúzódó huszonhat éves gyakornokhoz. - Szervusz… – nyújtott neki kezet a gróf. – Az eligazításodból látom, hogy a sok marha között te vagy az egyetlen okos ember, aki ért a vadászathoz… - Megtisztel, gróf úr… – rebegte édesapám. - Ne szamárkodj ezzel a gróf úrral meg a magázódással! Zsiga vagyok. És téged hogy hínak? [Széchenyi Zsigmond élete végéig «parasztosan» beszélt.] - Fekete István… És nagyon megtisztelsz, gróf úr…
133
Fekete István - Mondtam, hogy ne szamárkodj… Inkább azt mondd meg, hová álljak, ahol szerinted sok vadat fogok lőni! Ami azért fontos, hogy afrikai vadászrenomém ne szenvedjen csorbát… – nevetett jókedvően Széchenyi Zsigmond. Így kezdıdött egész életükre szóló – és egymást mindig segítı – barátságuk.” Ahogy az elıbbiekben már szó volt róla, Majláth gróf kedvelte Fekete Istvánt. Munkájával is elégedett volt, viszont – legnagyobb sajnálatára – a segédtisztinél magasabb beosztásban, ami egyben magasabb bérkategóriát is jelentett volna Feketének, nem tudta alkalmazni. A jobban fizetı állásokat a régebb óta alkalmazásban álló, öregebb gazdászok töltötték be, állásüresedésre pedig remény sem volt. Feketét szorította az idı, nısülni szeretett volna, az pedig eléggé költséges volt már akkoriban is… Az idı múlt, de nem tétlenül: a fiatal gazdász jövendıbeliének segítségével több száz kérvényt írt különbözı állások beöltésére, mígnem a sokadik próbálkozás után, 1929 nyarán sikerrel járt, a segédtiszti állását intézıire tudta cserélni. Ajkán a holland származású, disznókereskedésbıl lett földbirtokos, Nirnsee Ferenc keresett hatezer holdas uradalmának irányítására megfelelı embert, és Fekete István személyében talált is egyet. Így minden akadály elhárult a házasságkötés elıl, az év végén a két fiatal egybekelt. Az ifjú feleség a következı esztendıkben egy lány- és egy fiúgyermekkel ajándékozta meg Fekete Istvánt. A gyermekek Ajkán és Budapesten nevelkedtek. Az ifjabbik Fekete azután 24 évesen Kanadába, majd az Egyesült Államokba emigrált. Apjához hasonlóan 35 évesen kezdett el írni, tulajdonosa és fıszerkesztıje lett a Chicago és környéke címő magyar hetilapnak, illetve több könyv szerzıjét is tisztelhetjük személyében. Az édesanya után Edithnek keresztelt nıvére még fiatalon apácának állt, ledoktorált, majd a Sacré Coeur-rend General prefectinje, iskolaigazgató és osztrák tanügyi tanácsos lett. Az idıben visszaugorva, az akkor még fiatal segédtisztnek szerencséje volt régi munkaadójával. Az öreg Majláth gróf rendkívül jó referenciát írt róla Nirnsee-nek, aki amúgy is nagy tiszteletben tartotta az arisztokratákat. Fekete egy levelében a következı sorokat írja
134
Biographiae Óvárienses feleségének kenyéradójával folytatott szokásos vasárnapi telefonbeszélgetéseik egyikérıl: „- Mondja, intézı úr, maga nem tudja, hogy ma vasárnap van…? - Tudom, kérem, a reggeli misén ott voltam… – mondtam neki. - Miért nem pihen otthon, mikor a vasárnap szabad magának? – kérdezte. - Én úgy tanultam az Akadémián, hogy egy gazdaság vezetıjének addig nincs szabadnapja, amíg minden munkáját el nem végezte. Nekem pedig van még tanulnivalóm, amíg mindent megismerek Nirnsee úr birtokán és üzemeltetésén… – mondtam neki. Sokáig hallgatott. - Tudja, hogy a közel két tucat, idısebb és sokkal tapasztaltabb jelentkezı közül miért magát alkalmaztam? – kérdezte. - Azt hiszem, két okból… – mondtam. – Az elsı ok, hogy az Úristen így akarta. A második pedig, hogy Nirnsee úr jó emberismerı… Nagyot nevetett. - Az Úristen akaratában nem vagyok biztos, de azt tudom, hogy jó emberismerı vagyok! Magát pedig azért alkalmaztam, mert becsületes arca és szeme van, és mert kilenc évig nyomorgó katona volt… Persze valamit az is számított, hogy Majláth gróf úr nagyon szép ajánlólevelet írt magáról…” Az újdonsült intézıt aztán öt év múltán Nirnsee fıintézıvé léptette elı, ekkor a birtokos szájából egy utalás is elhangzott Fekete majdani esetleges jószágigazgatói kinevezését illetıen. Természetesen az idı múlásával csak a címek változtak, a munkakör ugyanaz maradt. A hatalmas birtok több lábon álló gazdálkodásának irányítása, az uradalom szerteágazó ügyeinek intézése komoly feladatot jelentett, amelyet Fekete kiválóan teljesített. Emellett céltudatosan fejlesztette a birtokot, folyamatosan új, komoly gazdasági elınyökkel kecsegtetı ötletekkel állt elı, illetve valósította meg azokat. Walleshausen errıl így ír: „Fekete István mezıgazdasági szaktudása, gyakorlatias érzékkel párosult, emberszeretettel és becsülettel végzett munkája meghozza a maga gyümölcsét: a rosszul kezelt birtok ügyeit hamarosan rendezi. Vetımagot nemesít, évente tíz-húszezer sertést nevel exportra, tejüzemet szervez, a merinó juhászat kosai a mezıgazdasági kiállításról díjakat
135
Fekete István hoznak haza. Eredményei, embersége a környék zárkózott parasztembereinek a szívét is maga felé hajlítja. A birtok szétszórtan helyezkedik el, a legtávolabbi része 17 kilométerre Ajkától. Legszívesebben lóháton közlekedik, vállán az elmaradhatatlan vadászpuskával. Alakját már messzirıl felismerik a földeken dolgozók és megsüvegelik – ha tudják, mert elhaladtában Fekete idejében és tisztességgel köszönt mindenkit a mezın, rangjától függetlenül, ahogyan az ısi szokás megkívánja.” Az egykori óvári gazdász fanatizmusa, szakmaszeretete környezetét is megfertızte. Felesége visszaemlékezése szerint testvérbátyját, ifj. Piller Ernıt a nıkön és a kártyán kívül csak Fekete István szakmája érdekelte. A fiú aztán a késıbbiek során megkomolyodott, tanulmányai végeztével kiváló mezıgazdász vált belıle, késıbb egy felvidéki földbirtok fıintézıjeként dolgozott, majd Észak-Magyarország elvesztése után Somogy megyében mőködött vadászati felügyelıként. „Kerestem az utat, sirattam a tájat, a patakot, a poros utcát, a nádast, a cserszagú erdıt, mindent, de nem találtam kibúvót, és nem vettem észre, hogy közben – megtaláltam a Hazámat” Elsı felnıttkori írásait Fekete István mint a Nirnsee birtok vezetıje vetette papírra. Ezek rövid lélegzető megfigyelések voltak, amelyeket a mindennapi munkája során tett tapasztalásaiból merített, elsısorban a vadászat, illetve a vadgazdálkodás témakörébıl. A Nimfea Természetvédelmi Egyesület tanulmánya írja róluk: „Ezeket a Nimród vadászújság szerkesztıjének, Kittenberger Kálmánnak küldi el, aki megjelenteti azokat. Kittenberger ébreszti rá arra, hogy tudása, mondanivalója érték, amelyet másokkal is meg kell osztani. Elsı cikkét a Nimródban újabbak követik. Ezekben a madarak vonulásáról, a vadak viselkedésérıl, szokásairól, a vadászat etikájáról ír. Egy év múlva Kittenberger levélben kéri, hogy látogassa meg a szerkesztıségben. A pályakezdı vadászíró és a neves Afrika-vadász író és lapszerkesztı személyes találkozása elmélyíti egymás iránt érzett kölcsönös rokonszenvüket. Fekete István nagyszerő embert ismer meg Kittenberger
136
Biographiae Óvárienses Kálmánban, akire egész életében tisztelettel tekint, és közöttük szoros, halálukig tartó barátság kötıdik. Fekete István késıbbi munkáiban a parasztembereket, parasztsorsokat, a paraszti világot bemutató írásaival a hagyományos népiességet képviselı írókhoz áll közel. Ez a népies irányzat a két világháború közötti népi irodalom elıtt bontakozott ki, és élt tovább a húszas-harmincas években is.” Az írás valószínőleg Fekete István Zsellérek c. könyvére utal, de valamiért azt nem nevezi meg konkrétan. E mővét még 1939-ben, a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda magyar nemzeti szellemiségő regény pályázatára írta. A kiírásra összesen 193 író küldte be pályamővét, az egykori óvári gazdász elılük hozta el a 3000 pengıs elsı díjat. A könyv népszerőségét mutatja, hogy 1939 és 1944 között hét kiadást ért meg. A II. világháborút követıen a mővet a rendszer a fasiszta szellemő és szovjetellenes sajtótermékek közé sorolva betiltotta, és a rendszerváltozás után is csak cenzúrázott formában adták ki. 1994-ben jelent meg újra, csonkítatlan formában. A könyv eredeti kiadását érdemes elolvasni, túlkapásoktól mentesen, néha szívszorítóan, de objektív módon mutatja be a korszakot a maga valójában, a Tanácsköztársaság egyes kegyetlen és megrázó momentumait. Vallót idézve: „İ megelégszik annyival, hogy a bajokat, a tapasztalt igazságtalanságokat tiszta szívvel és jobbító szándékkal az olvasó elé tárja. Teszi ezt akkori is, amikor a vörös terror szörnyőségeit festi le (Zsellérek), s teszi akkor is, ha a földesúri gıg és önkény ellen emeli föl a szavát (Gyeplı nélkül)”. Walleshausen írásában is találunk néhány sort az elıbbi könyvrıl: „A harmincas évek második fele társadalmi feszültségekkel terhes. Földreformra van szükség és erıs polgárságra, köztük képzett gazdákra, szakértı és becsületes kereskedıkre. A fiatalság érdeklıdését ezek felé kell hajlítani. E szükségszerő történelmi átalakulás lépéseit ábrázolja a … Zsellérek címő regénye, amelynek szereplıiben ráismerhetünk az óvári gazdászok különbözı rétegeinek képviselıire. Az ábrázolás hitelességét jelzi, hogy maga Surányi János – akkor már a Mőegyetem professzora – vállalkozott a könyv ismertetésére a Köztelek 1940. január 21-i számában”. Surányi szintén óvári gazdász, személyében a XX. századi magyar növénytermesztés egyik legkimagaslóbb, Kossuth-díjas
137
Fekete István alakját tisztelhetjük, akit a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjai közé választott. Budapesti professzorsága elıtt a magyaróvári Országos Növénytermelési Kísérleti Állomás munkatársaként, majd igazgatójaként elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar agrárkutatásban. Az elmondottak alapján látható, hogy Fekete messze nem csak ifjúsági könyvek, illetve állatregények szerzıje volt, pályája elején egész más vizeken is evezett. Váltásra csak a késıbbiek folyamán, a politikai rendszer változásával kényszerült. Az elmúlt évtizedekben ennek alapján skatulyázták be, mint kizárólagosan a fiatalságnak szóló mővek szerzıjét. A kitérı után folytatva a Nimfea idézetet: „Fekete Istvánnak az Új idıkben megjelent írásai, amelyeknek válogatása 1941-ben jelent meg Öreg utakon címmel, javarészt természettárgyú írások, vadászemlékek. 1936-ban a Gárdonyi Géza Társaság történelmi regénypályázatot hirdet. Ekkor írja meg A koppányi aga testamentumát. Ez volt elsı könyve és rögtön a pályázat elsı helyezettje lett. Következı kisregénye a Csí 1940ben jelenik meg. Fıszereplıi madarak, pontosabban egy fecskepár. A magyar parasztság helyzetérıl, a feudális úr-paraszti viszonyról Gyeplı nélkül címő könyvében rajzol átfogó képet (1948). Elsı regényeinek megszületése után mind gyakrabban látogat Pestre, írói feladatai ide szólítják. Kiadóhivatalokban, szerkesztıségekben fordul meg, új megbízásokat, feladatokat kap. 1940-ben a Kisfaludy Társaság soraiba választja. Ismeretségi köre bıvül, ismeretséget köt a kor jeles íróival. Nem sokkal késıbb színdarabot is ír, Hajnalodik címmel. A drámát telt ház elıtt játsszák a Magyar Színházban és a Kamaraszínházban is, amely a második világháború kitöréséig közel száz elıadást ér meg. Ezután pedig Bánki Viktor filmrendezı kéri fel egy forgatókönyv elkészítésére”. Ezt egy hét alatt készítette el, a film a mozikban Doktor Kovács István címmel futott, és osztatlan sikert aratott. Walleshausen megemlíti hírlapírói, illetve érdekvédelmi munkásságát is: „Fekete rengeteget dolgozik. Nem utasítja vissza a fölkéréseket, különösen akkor nem, ha az agrárértelmiség érdekvédelmi folyóiratáról, a Gazdatisztek Lapjáról van szó. Itt a szakmai együvé tartozásra, egymás kölcsönös megbecsülésére figyelmezteti a közömbösöket. Ugyanakkor szembeszáll azokkal a színpadi és irodalmi
138
Biographiae Óvárienses ábrázolásokkal, amelyek a gazdatisztet valamiféle darabos, faragatlan lényként mutatják be. … Az agrárértelmiséget tömörítı gazdatiszti egyesület igazgatóválasztmányi tagjai közé hívta, de sok munkája miatt nem jelenhetett meg egyetlen ülésén sem. Ezért 1939 ıszén Faber György, a Gazdatisztek Lapjának fıszerkesztıje kereste fel ajkai hajlékában. Kíváncsi volt, hogyan él a híres író. «Az elsı kézfogástól barátok lettünk. İszinte nyíltság tükrözıdik szemeibıl, tökéletes kiegyensúlyozottság ömlik el lényén... Vagy 4000 holdat kezel. Egyedül. Azelıtt volt számtartója, segédtisztje is... A birtok többeké. Sok gazdának kell jelentgetnie... Szabadságon még sohasem volt. Egy napra sem hagyhatja el a gazdaságot. Ezért nem járhat győlésekre sem… Egyetlen szenvedélye az írás... Annyi bizonyos; eddig még nem volt káros számára a gazdatiszti pálya. Ha nem a természet ölén élı ember volna, akkor nem írna olyan élethően. ... Legyen minden gazdatiszt büszke Fekete Istvánra» – fejezi be látogatásáról szóló beszámolóját Faber György fıszerkesztı és közben arra gondol, ki kellene innen emelni, hogy ne csak éjszaka írhasson! «,Micsoda lapot tudna a gazdatisztnek és írónak egyaránt kiváló Fekete István szerkeszteni». S ettıl kezdve minden alkalmat megragad arra, hogy szószólója legyen Feketének”. Néhány hónap múlva a már említett Hajnalodik címő új darabját próbálja a Magyar Színház. „Faber a Gazdatisztek Lapjában méltatja a színmővet és hozzáteszi: «A darab szerzıje civilben egy nagy uradalom szorgalmas intézıje. Most is sok disznót hizlal és ez gátolta meg abban, hogy szorgalmasabban járjon darabja próbáira.» De a bemutató estéjén, 1940. november 16-án megjelent, s a közönség vastapssal üdvözölte a szerzıt. Hazatérve a cselédség – akiket ı munkatársainak tekintett – diadalkapuval fogadta. A töretlen sikersorozat után, Faber György és többi barátja közbenjárására, a Földmívelésügyi Minisztérium végre 1941 tavaszán kinevezte elıadónak az Oktató és propagandafilm osztályára. Forgatókönyveket és tudományos ismeretterjesztı filmeket ír és forgatásukhoz járja a vidéket, mivel idıközben a fıvárosba költözött”.
139
Fekete István A II. világháború hazai összecsapásai így már Budapesten érték ıt és családját. Otthonukból kilakoltatták ıket, mert azt német légvédelmi tüzérek foglalták el. A közelben lévı Notre-Dame de Sion apácazárda alagsorában kaptak menedéket. Felesége segítségével a zárdában öt zsidó személyt bujtattak. Ifjabb Fekete István visszaemlékezésében ezt olvashatjuk a történtekrıl: „Egyik nap német katonai razzia volt az épületben. Anyám jól beszélt németül, csevegni kezdett a katonákkal. Fiatal volt, szép, szıke és kékszemő. Lehet, hogy otthon hagyott feleségükre, barátnıjükre, testvérükre emlékeztette a németeket, akik abbahagyták az igazoltatást. Fıként miután anyám mindegyiknek adott egy pohár francia konyakot. Anyám az egyik zsidó hölgyet – Rózsikát –, aki tizennyolc év körüli lányával, Katival bújt meg az alagsorban, mint a nıvérét mutatta be a németeknek. A katonák kicsit melegedtek, megitták a konyakot, és sok szerencsét kívánva elmentek. Anyám «nıvére» attól kezdve minden karácsonyra írt nekünk…” Walleshausen könyvében megemlít egy, már a világégés után lezajlott esetet: „Megindul az élet a romokon. A minisztériumban élelmiszert osztogatnak, Fekete viszi haza kis hátizsákjában a babot és borsót, amikor a gyéren kivilágított utcán egy alak eléje ugrik. Viaskodnak, támadónak azonban fegyvere van, és puskája tusával Fekete István arcába csap... A támadó nem babot és borsót remélt. A hátizsákot az eszméletlenül fekvı író mellé dobja. Mőtét, hosszas kezelés, de az összezúzott arc- és homlokcsontok közt szétroncsolta a látóideget az ütés. A bal szemére nem lát többé”. Valószínőleg az idézett írás a történet „hivatalos” verziója alapján készült. Ifjabb Fekete könyvében megemlíti, hogy Édesapja megtámadása tabutémának számított családjukban, mivel a leírtakkal ellentétben a támadás más körülmények között, és egészen más indíttatásból történt. Az akció mögött az új rendszer emberei álltak, az okokat pedig Fekete írásaiban és világszemléletében kell keresnünk. A visszaemlékezés szerint az író szemét kiverték, veséjét szétverték, és hajnalban egy katonai kocsiból kidobták a János Kórház mellett, ahol két járókelı találta meg… Késıbb, a férjét ápoló asszonyt ugyanezen körbıl felkeresték, és arra kényszerítették: ha nem akarja, hogy az egész
140
Biographiae Óvárienses családdal elbánjanak, akkor hazudja azt, hogy férje rablótámadás áldozata lett. A Kisfaludy Társaságba történt 1944-es beválasztása ellenére a következı vészterhes idık Fekete Istvánnak sem ígértek semmi jót. Megjegyzendı, hogy a Társaság szők köréhez csak a korszak jelentısebb és legnagyobbnak tartott írói, költıi, irodalomtörténészei, esztétái, kritikusai és mőfordítói tartoztak, akik taggá csak a szigorú és objektív szakmai értékmérés és elbírálás után válhattak. Ennek dacára, 1946 tavaszán az egykori gazdász tiltó indexre került a proletárdiktatúráról és a bolsevizmusról írottak miatt, könyvei nem jelenhettek meg. Miután kizárták a Magyar Írók Szövetségébıl, már csupán két katolikus folyóirat, az Új Ember és a Vigilia fogadta írásait. 1949-ben Fekete Istvánt is eléri a minisztériumi tisztogatás, csak a szerencséjén múlott, hogy a koncepciós perek elkerülték. „49 évesen nyugdíjba küldik. Ám ez nem elegendı az élethez. Tollára, eszére, tudására senki nem kíváncsi. Elszegıdik uszálykísérınek a Dunán, lapáttal forgatja az ömlesztett gabonát, takarmányt befülledés ellen. Aztán «fertıtlenítı brigád» tagjaként patkányt irt, majd napszámoskodik egy jószívő kertésznél. 1951-ben jut ismét szellemi munkához: tanári állást kap a kunszentmártoni halász-mesterképzı iskolában. Biológiát tanít, tankönyvet is ír: újra alkot. De ezt is és az itt, szegényes kis szobájában született állatregényei, a Lutra és a Kele kiadását is elutasítják. Csak 1954-ben fogadja a kiadó, amikor a politika jege – átmenetileg – kissé megtörik, és 1955-tıl szépen sorjában megjelenhetnek örökszép ifjúsági regényei, elbeszélései. Most már nem lehet sem visszafogni, sem tagadni népszerőségét; olvasói várják legújabb írásait. A kutyahőség mintaképének emléket állító Bogáncs következik 1957-ben, amelybıl majd két év múlva film készül, majd a Tüskevár és folytatása, a József Attila-díjat hozó Téli berek. 1960-ban megjelenik a híres szarvasi arborétum, a Pepi-kert története és egy elbeszéléskötete” – olvashatjuk a megpróbáltatások és az enyhülés korszakáról A magyaróvári agrárfelsıoktatás 175 éve c. munkában. Kunszentmártonban eltöltött éveihez visszakanyarodva, „a visszaemlékezések szerint a halászmester-tanulók nagy szeretettel és tisztelettel vették körül Fekete Istvánt. Hamarosan mint «legjobb
141
Fekete István pedagógus»-t tisztelték. S nem érdemtelenül. A tananyagot ugyanis nemcsak közérthetıen, hanem érdekesen is adta le. Mondanivalójába mindig beleszıtte a természet, a vízivilág ezernyi csodáját, így nem véletlen, hogy tanítványai áhítattal figyelték minden szavát, és valójában játszva tanultak. Keze alól kiváló halászmesterek kerültek ki, akik nemcsak tudásáért, hanem emberségéért is becsülték mesterüket” – a sorok szerzıje Pénzes Bethlen halbiológus. Szintén tıle tudjuk, hogy Fekete jelen volt a hazai halászati szakirodalom újbóli megteremtésénél is. A Halászat c. szaklap újraindításában elévülhetetlen érdemeket szerzett, illetve az 1955-ben megjelent, 232 oldalas és 59 ábrával gazdagított Halászat c. könyve a szakértık szerint valóságos mérföldkövet jelentett a hazai halászmester-képzésben. A szakirodalom után visszatérve szépirodalmi munkásságára, évekig tartó mellızöttségét követıen tehát az olvasók között osztatlan népszerőségnek örvendı könyveit ismét kiadták – ezek alól „természetesen” kivételt képez a Zsellérek címő regénye és az Öreg utakon c. novelláskötete –, valamint ahogy már fentebb is olvasható volt, új mővekkel is jelentkezett. József Attila-díja ellenére az irodalmi életben még mindig kettıs mércét alkalmaztak vele szemben, az elkövetkezendıekben sem nagyságának megfelelıen kezelték. Jellemzı, hogy az Akadémiai Kiadó által elıször 1966-ban – Fekete halála elıtt négy évvel – kiadott és 1982-ben újra megjelent A magyar irodalom története 1919-tıl napjainkig címő 1105 oldalas összefoglaló mőben neve egyáltalán nem is szerepel. Emellett meg kell említeni, hogy Fekete István nyíltan vállalta vallásosságát, világnézeti és erkölcsi hovatartozását, amit az elızı rendszer finoman fogalmazva szintén nem értékelt. 1950-ben, a Rákosikorszak legvéresebb idıszakában, a II. kerületi Tárogató út 77. szám alatti, volt Rajnai-Tömöry villában található lakásába befogadta a Szent Ferenc Leányai apácarend „kápolnáját”, miután az egykori Szajkó ma Szerb Antal utca és a Tárogató út sarkán lévı Szent Ferenc Lányai rendházból kilakoltatták az apácákat, hogy az épületbıl kommunista pártszékházat csináljanak. A Jézus Szíve-kápolna mai napig a villában található.
142
Biographiae Óvárienses Az író röviden csak annyit jegyzett meg a korszakról: „Ez a világ nem az én világom…” Fekete István ekkor már élete vége felé közeledett, hetvenedik születésnapjára még megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát. Nagyon erıs dohányos volt, ami miatt 1968-ban átesett egy szívinfarktuson, majd 1970. június 23-án újabb infarktus következtében hunyt el Budapesten. A Ballagó idı életrajzi regényén dolgozva érte a halál, a három kötetesre tervezett mőnek így sajnos csak az elsı része került nyomda alá. A Farkasréti temetıben temették el, de felesége kezdeményezésére hamvait 2004. augusztus 14-én újratemették a Somogy megyei Göllén, mert – mint fia idézte – „…egyedül Göllén érezte jól magát…”. „…emlékké válok majd magam is.” Egy író életmővének horderejét nehéz konkrét számokkal jellemezni, azonban az ifjabbik Fekete által közölt adatok nagyon is beszédesek: „Jókait kivéve nincs magyar író, akinek az olvasottsága és népszerősége akárcsak meg is közelítené Fekete Istvánét! Jókai azonban hetvenöt évvel elıbb született és húszéves korában kezdett publikálni, nem pedig harmincöt évesen, mint Fekete István. A megjelent könyvek száma terén tehát kilencven év «fórja» van édesapám elıtt. Fekete Istvánnak 2002-ig 50 könyvét több mint 300 kiadásban és BIZONYÍTOTTAN 8 millió 750 ezer példányban adták ki magyar nyelven! A számok állandóan nınek, mert évente 3-5 kötetét még ma is megjelentetik a hazai kiadók! Külföldön ez idáig 11 nyelven, 13 országban és 39 kiadásban jelentették meg könyveit”. Egyéb írásainak száma meghaladja a hatszázat, ezek jó része a Nimródban, a hő barát, Kittenberger Kálmán által szerkesztett újságban jelent meg. Ezen felül számos mővét filmesítették meg, illetve vitték színpadra. Az ı nevéhez kötıdik a magyar mozgókép történetének elsı színes filmje is, amit A koppányi aga testamentuma c. regénye alapján készítettek el még 1967-ben. Egyes források szerint a természettel korán szoros barátságot kötött író neve egyszer még az irodalmi Nobel-díj elıterjesztése kapcsán is
143
Fekete István felmerült, ami méltán jelent komoly elismerést. (Zárójelben kell megjegyezni – nem kétségbe vonva a források hitelességét –, hogy az információ tényleges valóságtartalma ellenırizhetetlen, mivel az egyes jelöltek személyét illetıen titoktartási kötelezettsége van a jelölıknek). Fekete István emlékét – Nobel-díjra történı jelöléssel vagy anélkül – szerte az országban ápolják. Nehéz és értelmetlen is lenne felsorolni azt a rengeteg iskolát, közterületet, egyesületet, múzeumot, emlékházat és társaságot vagy éppen tanulmányi versenyt, amelyek az író nevét viselik. Szobra, illetve emléktáblája is több helyütt található hazánkban, csak Mosonmagyaróvárott iskola, illetve utca is ırzi emlékét. Zárja az életrajzot a Nimfea Természetvédelmi Egyesület munkatársának egy gondolata: „Fekete Istvánt a természettel együtt élı, titkát ismerı, vele naponta találkozó ember élményei avatták íróvá. Új mőfajt teremtett, amellyel a civilizáció révén a természettıl eltávolodott embert újra természetközelbe tudta hozni. Életútját, munkásságát talán az alábbi, tıle származó idézettel jellemezhetnénk: «Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdıt... s közben megtaláltam a Hazámat»” Fıbb munkái A koppányi aga testamentuma (Bp., 1937); Csí. Történetek állatokról és emberekrıl (Bp., 1940); Zsellérek (Bp., 1940; új kiad. 1994); Öreg utakon (Bp., 1941); Hajnal Badányban (Bp., 1942; új kiad. 1994); Egy szem kukorica (Bp., 1944); Emberek között (Bp., 1944); Gyeplı nélkül (Bp., 1946); Tíz szál gyertya (Bp., 1948; új kiad. 1996); Halászat (Bp., 1955; új kiad. 1996); Kele (Bp., 1955; új kiad. 1995); Lutra. Egy vidra regénye (Bp., 1955; új kiad. 1992); Bogáncs (Bp., 1957; új kiad. 1988); Tüskevár (Bp., 1957; új kiad. 1998); Téli berek (Bp., 1959); Pepi-kert. A Szarvasi Arborétum története és leírása (Bp., 1960; új kiad. 1989); Köd. Vadásztörténetek (Bp., 1960); Kittenberger Kálmán élete (Bp., 1962); İszi vásár (Bp., 1962; új kiad. 1994); Vuk (Bp., 1965; új kiad. 1996); Huszonegy nap (Bp.; 1965); Csend (Bp., 1965); Hu (Bp., 1966); Barangolások (Bp., 1968; új kiad. 1995); Ballagó idı (Bp.. 1970; új kiad. 1997); Gyeplı nélkül (Bp., 1970; új kiad. 1990); Rózsakunyhó (Bp.,
144
Biographiae Óvárienses 1973); Tarka rét (Bp., 1973); Harangszó (Bp., 1975); Ködös utak (Bp., 1979); Erdei utakon (Bp., 1987; új kiad. 1995); Vadászatok erdın, mezın (Bp., 1987); Derengı hajnal (Bp., 1989; új kiad. 1994); Karácsonyi látogatók (Bp., 1989); Végtelen út (Bp., 1990; 2. kiad. 1994); Vasárnap délután (Szeged, 1991): Magasles. Nagy Domokos Imrével (Bp., 1993); Kelével. Bogánccsal Tüskevárig. F. I. 100 ismeretlen levele 1935-1970 (Ajka, 1994); Régi karácsony (Bp., 1995); Állattörténetek (Kaposvár, 1995); Vuk (Kaposvár, 1996); Ci-Nyi (Bp., 1996): Búcsú (Bp., 1996); Számadás (Bp., 1997); Három karácsony (Szeged, 1997); A három uhu és más történetek (Bp., 1997); Vuk, Csí és más állattörténetek (Bp., 1997). Ismertebb filmjei Aranypáva (1943); Lutra (1958); Tüskevár (1965); Vuk (1965; 1980-81); Ballagó idı (1970). Felhasznált irodalom dr. Csonkaréti Károly: A botrányosan megcsonkított Zsellérek. Új Magyarország. 1996. 121. 10. Fekete István: Kedves Rudi bátyám! Piarista Általános Iskola, Gimnázium és Diákotthon kiadása. Mosonmagyaróvár, 2002. ifj. Fekete István: Fekete István az Édesapám volt... Móra Kiadó, 2004. ifj. Fekete István: Fekete Istvánra emlékezve… . Móra Kiadó, 2005. Markó László (fıszerk.): Új magyar életrajzi lexikon II. Helikon Kiadó, 2007. Pénzes Bethen: A Halászat szerzıje. In: Sánta Gábor: A természetbúvár Fekete István. Lazi Könyvkiadó, 2002. Dr. Szabó János: Fekete Istvánra emlékezve. (www.externet.hu) Sánta Gábor: Az ismeretlen Fekete István. Lazi Könyvkiadó, 2001. Walleshausen Gyula: A magyaróvári agrárfelsıoktatás 175 éve. PATE. Mosonmagyaróvár, 1993. www.nimfea.hu
145
