Tartalom
KÖZÖS DOLGAINK
KÖZÖS DOLGAINK 2, 94 •Glatz Ferenc: Nyitás Dél felé 3 •Szeberényi Gábor: Horvátok és országuk a 7–11. században •Bíró László–Ress Imre–Sokcsevits Dénes: A horvátok története
• • • • • • • • • • • • • • • • • •
(7. század eleje–2011). Kronológia Zsoldos Attila: „Egész Szlavónia” az Árpádok királyságában Weisz Boglárka: A nyesttõl a kunáig Teke Zsuzsa: Harc Dalmáciáért a 7–15. században Pálosfalvi Tamás: Szlavónia a késõ középkori Magyar Királyságban Pálffy Géza: Magyar arisztokraták – horvát nemesek Varga Szabolcs: Szlavónia a kora újkorban Soós István: A Horvát–Szlavón Katonai Határõrvidék Soós István: A magyar államnyelv és a horvátok Kiss Gy. Csaba: „Nincs még veszve Horvátország” Ress Imre: Horvát–magyar összecsapás és kiegyezés (1848–1868) Ress Imre: Fiume jogállásának ellentmondásai Sokcsevits Dénes: Horvát polgárosodás Magyar írók az Adrián Bíró László: Az elvesztett autonómia Hornyák Árpád: Az usztasa mozgalom Hornyák Árpád: Horvátország a „második Jugoszláviában” Juhász József: A függetlenség kivívása és megvédése Sokcsevits Dénes: Az egymásról alkotott kép
15 19 24 29
38 44 46 52 59 64 67 75 76 82 90
98
Címlapon: Pacta conventa, 1102. Horvát elõkelõk királlyá választják Könyves Kálmánt. Oton Ivekovi festménye, 1906
Szerkesztõ: Glatz Ferenc A szerkesztõbizottság tagjai: Burucs Kornélia, Demeter Zsuzsanna, Fodor Pál, Kertész István, Sipos Péter, Szász Zoltán, Zsoldos Attila Olvasószerkesztõ: Kovács Éva Munkatársak: Farkas Ildikó, Kocsis Gabriella, Bognár Katalin, Oprán Emese, Horváth Imre (számítógépes tördelés), Nagy Béla (térkép) Megjelenik évente tízszer. Elõfizetési díj 2011-re: 3200 Ft. Felelõs kiadó: História Alapítvány (Budapest VIII., Múzeum krt. 8.) Kuratóriumi elnök: Gecsényi Lajos Levélcím: Pf. 9. Bp., 1250. www.historia.hu Bankszámlaszáma 11701004-20125394 OTP Devizaszámlaszámok: Budapest Bank Rt. 1051 Bp., Hercegprímás u. 5. USD HU47-10103104-82876600-00000997; Euró HU46-10103104-82876600-01000309 Adószám: 19654243-2-41 Szedés, tördelés: MTA TTI Kiadványcsoport, 1014 Budapest, Úri u. 53. Tel.: 224-6700/615, 623, 625; tel./fax: 356-0457 Nyomdagrafikai elõkészítés: Krónikás Bt., Biatorbágy Nyomtatás és kötészet: MESTERPRINT Kft., Budapest, Vak Bottyán u. 30–32/B Felelõs vezetõ: Szita Lajos ügyvezetõ igazgató Terjeszti: LAPKER Rt. és alternatív terjesztõk Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elõfizethetõ közvetlenül a postai kézbesítõknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp. VIII. ker., Orczy tér 1. Tel.: 06-1-303-3447; postacím: Bp., 1932). További információ: 06-80-444 444
[email protected] HU ISSN 01392409. Index: 25384
2
Politika, gazdaság, történettudomány Az Európai Unió délkeleti kiterjesztése (1992–2010)
36
HÍREK •Kuba elveszett civilizációja? • Kínai agyagkatonák Budapesten •A római kori Szombathely • Királyi sors (Farkas Ildikó)
Nyitás Dél felé
3 9 13
urópa jövõjérõl gondolkodó értelmiségiek mind többet beszélnek a délkelet-európai térségrõl. Hol Nyugat-Balkánnak, hol Délkelet-Európának nevezve a Földközi-tenger északkeleti partvidékét: az Adriai-, Égei-, illetve Fekete-tenger parti térségét. A fõként a délszláv népek és a románok lakta térséget. A politikusok, közgazdászok természetesen NyugatEurópa jelenével vannak elfoglalva: most ébredtek rá, hogy az évtizedek óta meg-megújuló afrikai–ázsiai, távol-keleti bevándorlási hullám nemcsak elszínezi az európai városok utcáit, futballcsapatait, hanem egyelõre feloldhatatlan szociális és kulturális ellentéteket kelt a fehér emberek és színesek, keresztények és muzulmánok között. És az Európai Unió kiterjesztése eredményeként (2007) megjelenõ romák, illetve „keleti” munkakultúrájuk és viselkedésformájuk szélsõséges elutasítása már-már a rasszizmus feléledésével fenyeget... Az EU kiterjesztésének folytatására ösztönöznek az Európa-stratégák. (És mögöttük nem utolsósorban a nemzetközi nagyvállalatok, újabb piacokban reménykedve, ahogy a 2004. és 2007. évi kiterjesztést is sürgették. És e sürgetésnek lehetnek akár pozitív hozadékai.) Az irány: az északkeleti Baltitérség és még erõsebben a délkeleti fekete-tengeri térség. Mindkét „irány” mögött kétségtelenül a legerõsebb európai gazdasági hatalom, a Német Szövetségi Köztársaság áll. (Feltehetõen ezt a felszínen látszó jelenséget majd a késõi korok történészeinek kutatásai is igazolni fogják.) A Baltistratégia és a fekete-tengeri stratégia (2007), majd az évekig fékezett Duna-stratégia elfogadása (2010. december) azt mutatja: a stratégiai-világpolitikai erõk sem tudják már a német tõkét meggátolni a századelõ óta vágyott földrajzi-gazdasági térségek elérésében. Az északkeleti kijáró és a kijárat a Földközi-tengerre, valamint a közelebb férkõzés a Kaszpi-térséghez most egybeesik az atlanti stratégiai célokkal is: azon térségek integrálásával az euroatlanti kultúrkörhöz, amelyeken a NATO délkelet-európai új támaszpontjai helyet kaptak (Bulgária, Románia). Mivelhogy az iszlám elõretörés Törökországot „megbízhatatlan” szövetségesnek és vitás EU-tagjelöltnek minõsíti vissza. (És ez utóbbi szempont 2001. szeptember 11. óta igencsak felerõsödött. Érthetõen.) De a világgazdasággal foglalkozó közgazdászok állítják: a délkelet-európai térség iránti kiemelt érdeklõdést a világkereskedelem
E
folytatás az 94. oldalon
Nyitás Dél felé Politika, gazdaság, történettudomány folytatás a 2. oldalról
útvonalainak átrendezõdése is indokolja. Kína–India és Európa tengeri kereskedelme a Földközi-tengeren új kikötõket keres: a nyugat-európai nagy kikötõk Marseille-tõl Hamburgig telítettek. Így marad a Földközi-tenger keleti medencéje, a Fekete-tenger, Égei-tenger. És onnan hajón vagy tengelyen fel északnyugat felé az árut a fõ fogyasztópiacokra juttatva. (Feltéve, hogy ezek a térségek megmaradnak a világ egyik fõ fogyasztó-felvevõ központjaiként.) Megindultak a befektetések Délkelet-Európába. Elsõ hullámuk 2005-ben lett látható, amikor világossá váltak a délkelet-európai kiterjesztés tervei: a cél elõször Bulgária, Románia (megtörtént azóta), azután pedig az egész Nyugat-Balkán. Majd újabb lendületet nyert a térség iránti érdeklõdés 2010-ben, amikor kiderült: az idõközben kirobbant nagy pénzügyi válság ellenére sem állhat meg az EU kibõvülése. Sõt elhangzottak az újabb érvek is a kiterjesztés mellett: ahhoz, hogy uraljuk a globális pénz- és termelési piacot, valamint a lokális etnikai-vallási konfliktusokat, globális szervezeteket-intézményeket kell létrehozni. (Ugyanezeket az érveket hangoztattuk, különbözõ bizottságokban is annak idején, az 1990-es években az elsõ kiterjesztést sürgetve...) Görögország után a volt Jugoszlávia utódállamait is be kell engedni az unióba. A kérdés csak a sorrendiség volt. Ismét a nagyhatalmi érdekek egybeesése látszik döntõnek. Vajon engedjenek a hagyományos német nyomásnak – amelyet támogatott Olaszország és immár az új tag Magyarország is, hm, milyen is a történelem, máris újraolvashatjuk az I. és II. világháborús kézikönyveket a hagyományos szövetségi rendszerekrõl –, és Horvátország kapjon elsõbbséget? Hátrányba hozva ezzel az orosz érdekeltséghez közelebb állni látszó Szerbiát – hm, milyen is a történelem, mégis újraolvashatjuk a történelemkönyveket az I. és II. világháborús szövetségi rendszerekrõl. És amit a szerbek érzelmileg büntetésként éltek meg: mondván, õket teszik kollektíve felelõssé a térség minden „sötét örökségéért”, nemcsak a titóista diktatúráért, hanem mindazokért a kölcsönös tömeggyilkosságokért is, amelyeket a térségben a II. világháború idején, majd az 1990-es években a Jugoszlávia felbomlását kísérõ háborúkban itt elkövettek. (És amelyet Európa elborzadva figyelt, mert a II. világháború óta a tömeges erõszaknak ezek a formái csak az afrikai és távol-keleti kontinensen jelentek meg.)
A politika, a gazdálkodás érdeke (Magyarország, 2005) A Kárpát-medence magyarságának éppúgy, mint a magyar államnak eminens érdeke, hogy a délkelet-európai térségre nagyobb figyelmet fordítson. Vezérelveink: a következõ évtizedek Európa-politikájában a térséggel szomszédos magyar kultúrának és magyar államnak nagy lehetõségei kínálkoznak. Ismét az európai „történelem fõutcája” mentén találjuk magunkat. Csak most nem bennünket is háborúkba
94
kényszerítõ-csalogató akciókra hívnak, hanem vállalkozásra, gazdálkodásra, leleményes tartalékaink mozgósítására. Ha még vannak ilyenek. Aki olvassa a Históriát, emlékezhet: 2005 októberében meghirdettük az MTA Társadalomkutató Központ, az Európa Intézet és a História programjaként: irány a Balkán. Csapatba gyûjtöttük az akadémiai intézetek, az agrár- és mûszaki egyetemek, a társadalomkutató intézetek legjobb szakértõit: Balkán-stratégia alapjait fogalmazzuk meg! Mit kínál a Kárpát-medencének, így a Magyar Köztársaságnak az EU kiterjesztése a természetgazdálkodásban, agrárium-, ipar-, közlekedés-, kereskedelem-, sõt térségfejlesztésben, jogi intézmények építése terén. (Határokon átlépõ vízgazdálkodás, élelemtermelési verseny és együttmûködés, nemzetközi közlekedési folyosók építése úton, vasúton, hajózásban, ipartelepítés, tõkebefektetés lehetõségei, határokon átlépõ vidékpolitika – és a határokat átlépõ nemzetpolitika.) Megindítottuk a balkancenter.hu honlapot – azóta is él. Konferenciasorozatot rendeztünk, kiadtunk három angol nyelvû Balkán-kötetet... És mindehhez kapcsolódott a Történettudományi Intézet: megalakítva a Balkán-történeti kutatócsoportot, kezdte munkacsoporttá formálni a Balkán-térség specialistáit. És kezdtük még az eddigieknél is következetesebben érvényesíteni: nem lehet úgy a Kárpát-medencei népek történetével foglalkozni, hogy nem tudjuk az itteni népek nyelvein elolvasni a forrásokat, az irodalmat.
A történettudomány érdeke (2005–2010) Mit kínál a magyar történettudománynak az új világpolitikai helyzet? De még azt is kérdezhetnénk: mit kívánhat tõlünk a hagyományos európai kötõdésünk a következõ évtizedekben a délkelet-európai térség kutatása terén?
Kárpát-medencei történetszemlélet Nem lehet a térségben úgy tovább történelmet írni, nem lehet úgy tovább történettudományt építeni, ahogy tettük azt a nemzetállamok virágkorában 1920–2007 között. Láthatóvá lesznek ismét a térség történelmében a természettörténelmi adottságok – amelyek szükségszerûen áttörik a nemzetállami szemléletet. A térség sajátos geomorfológiai tagoltsága – amely a világbirodalmak határterületévé tette a Földközi-tengertõl a Kárpát-medencéig terjedõ hegyes-völgyes területet. Mind a római és bizánci, mind a török és német birodalmak közötti határterületté. (Míg az északi alföldi térségben – a Duna–Tisza közén – olyannyira szabad volt az átjárás.) Láthatóvá válnak elõttünk a török–magyar – oszmán–keresztény – együttélés geostratégiai tényezõi. Hogy a 15–18. századi közlekedési-hadszervezési, ellátási adottságai miért a magyar alföldet tették meg a török nyugati „végpontjává”, amely történészeinknek (Káldy Nagy Gyula, Hegyi Klára, Fodor Pál, Dávid Géza) meghatározó szerepet kínálhat a nemzetközi oszmanisztika világában. (A magyar történelem ritka, a világpiacon versenyképes témáinak egyike!) És láthatóvá válik, hogy a 15–18. században a török nyugat-európai becsapásait hogyan könnyítették meg a
Habsburg örökös tartományokig (már 1460-tól) a kelet– nyugati irányba szabad járást kínáló folyóvölgyek. Amely szabad átjárást biztosító terep alapvetõen határozta meg a szerbség sorsát. A vesztett csaták mellett a folyamatos kiszolgáltatottságát a töröknek és felhúzódását a rigómezei csatavesztés (1389) után a magyar alföldre, legalább a medence déli peremvidékére, s lettek a magyar állam történelmének egyik állandó társadalmi-katonai alkotóelemévé. (Nem eléggé láttatta ezt az együttélést az utóbbi nyolcvan év történetírása. Csak az egymásnak feszülést mutatta be az európai – Habsburg–magyar – egymásnak rontás idõszakában.) Látszik majd ugyanígy a horvátok–szlovének lakta térségek kiszolgáltatottsága ugyancsak a töröknek, amely kiszolgáltatottság alapvetõen határozza meg a horvát rendek Habsburg-politikáját, vonzódásukat részben az örökös tartományok irányába – miután a magyar királyi hatalom 1490 után nem adott védelmet számukra –, de ugyanígy magyarázza a dalmát politikát 1538 után, amikor a „szent liga”, a német–velencei–pápai állam szövetsége megsemmisítõ vereséget szenvedett a török flottától a Földközi-tengeren, nyitottá téve így a tengerpartot a törökkel szemben. De ugyancsak elnyeri ismét szerepét – és ez téma kellene hogy legyen – az Európában a korban egyedülálló hadszervezet, az úgynevezett határõrség mint területileg, gazdaságilag és társadalmilag külön szervezõdõ végvidék 1538–1867 között. Amely 300 éves képzõdmény egy egészen sajátos szolgáltatási és közösségszervezõdési autonómiát hozott létre a horvátok–szerbek–románok lakta hegyvidéken és mocsaras dél-alföldi térségben. És amelynek kiváltságrendszere, a magyartól elütõ életformái nélkül értetlenül állunk a 18–19. század román–magyar, szerb–magyar összeütközések (1703–1711, 1848–1849), sõt az 1918–1920. évi nemzeti összecsapások elõtt (A. Sajti Enikõ). De ugyanígy a horvátországi nemzeti mozgalmak 18–19. századi történelme elõtt. Akikkel – mármint a horvátokkal – egyetlen alkalommal volt – fegyveres összetûzése a magyarságnak, mégis minden tankönyvben szinte ez az egyetlen, 1848. évi összecsapás az alkalom, hogy a horvát–magyar kapcsolatokról szóljanak. S felejtik – a szintén természettörténelmi tényezõ: kijárás a tengerpartra a Kárpát-medencébõl – hangsúlyozni: a déli térségben a közvetítõ kereskedelem és tengerparti gazdálkodás mennyire növelte meg a helyi horvát arisztokrata családok súlyát (Blagay, Frangepán, Zrínyi) az egész Kárpát-medence történelmében (R. Várkonyi Ágnes, Pálffy Géza, Molnár Antal). Így a Habsburg-államok – ahová a Magyar Királyság is sorolódik – történelmében is. Ugyanígy talán láthatóvá válik: milyen szerepet játszottak a horvát tengerpart és a horvátországi nyersanyagadottságok (fagazdálkodás) a Habsburg Monarchia iparosításában. Mind az örökös tartományok, mind a Magyar Királyság fejlõdésében (Sokcsevits Dénes, Szász Zoltán). Nem is beszélve az 1920 utáni nemzetállamok korában e történelmi tényezõk meghatározó szerepérõl a magyar állam nemzetközi elszigeteltségében. S kezdünk (Ádám Magda, Palotás Emil, Jeszenszky Géza, Seres Attila) arról is beszélni: a Kárpát-medence e peremtérségeinek külön államba szervezõdése, elszakítása a Kárpát-medencei alföldtõl, milyen gazdasági hátrányt hoz mind a magyarok, mind a horvátok, szerbek, románok társadalmának...
Reméljük tehát egy aktív Délkelet-Európa-történeti kutatástól a regionális szemlélet elõretörését. (Amely utoljára 1918 elõtt volt jelen a térség történetírásában...) S ez az új regionális szemlélet a térség történetírásainak együttmûködésén alapulhat. És ez nem fog végbemenni egy-egy kis téma kutatóinak spontán összefogásából. Hanem tudománypolitikai szervezõ tényezõre épülhet fel. A térségben 1920 után kiépült nemzetállami – akadémiai-egyetemi – történettudományok vezetõinek felismerésére és tervszerû tudománypolitikai programokra. A kialakult román–szerb–horvát–bosnyák–szlovén és magyar–osztrák történettudományok szakmai intézményeinek együttmûködésére. Ezért kezdtünk mi 2005-ben elõször a Társadalomkutató Központ virtuális Balkán-intézetében, majd a Történettudományi Intézetben tudatos intézményépítést, és kezdtünk olyan fiatalokat gyûjteni az elmúlt években, akik bírják a déli szomszédaink nyelveit, évek alatt felnövekedve beépülnek a térséggel foglalkozó helyi és nyugati Délkelet-Európa-kutatásba. (Juhász József és Ress Imre vezetésével Hornyák Árpád, Bíró László, Seres Attila, Antal Andrea, Ritter László, Csaplár-Degovics Krisztián.) Merthogy ehhez a helyi nyelveken – román, délszláv – kívül bírni kell nemcsak az angolt, hanem a térség kutatásában legaktívabb német–osztrák történetkutatás anyanyelvét, a németet is. Egy tudományos kutatási irány felépítése nem olyan, mint az ipari vállalat vagy mûszaki intézet „zöldmezõs” beruházása. Egy hazai Délkelet-Európa-kutatási csoport kiépítése évtizedes, szívós intézményépítés, személyi politika eredménye lehet.
Lehetõség a nemzetközi történettudományos piacon A délkelet-európai térség kutatását fejleszteni tehát tudománypolitikai cél lehet, nemzetpolitikai érdek. Amelyek ritkán esnek egybe. Most igen. De hogyan is állunk e vállalkozásunkkal a történettudomány nemzetközi piacán? A délkelet-európai térség történelmének kutatása természetesen kötõdött össze a térség világgazdasági-politikai szerepének változásaival. (Az elmúlt másfél évszázadban is, nem csak napjainkban. Szép feladat lenne a magyarországi kutatás történelmének részletes feldolgozása: a természetrajzosok – növény-, állatföldrajzosok, éghajlatkutatók, vízgazdálkodási szakemberek –, néprajzosok, történészek, régészek munkáinak áttekintése. Sok ma is hasznosítható ötletet és folyóiratokban elfekvõ ismeretet hozhatnának a felszínre. Már csak azért is, mert a térség máig egyik legnagyobb egyénisége, Thallóczy Lajos magyar ember volt.) Ahogy a Kárpát-medence után a Nyugat-Balkánról is szorult ki a török hatalom (1878–1912) és éledtek újjá a térség népei, alakítva államaikat, megnyitva azt a nyugat-európai befektetések elõtt, úgy irányult a kutatások figyelme is az új „befektetési” térségre. A nagyhatalmi harcot a 19. század végén, úgy látszott, megnyeri a német és az osztrák–magyar állam. A németek a gazdaságban, a Monarchia a török elhagyta balkáni térségek feletti igazgatási rendszerekben kívánt aktív lenni. (1878, 1908: Bosznia okkupációja, majd annektálása.) Ehhez a korszakhoz kötõdik a magyar történetírás nagy vállalkozása, Thallóczy Lajos és a köré szerve-
95
Thallóczy Lajos (1857–1916) A régi budai tisztviselõ család Kassán született sarja sokoldalú érdeklõdésével, olvasottságával és nyelvtudásával emelkedett ki kortársai közül. 22 évesen bölcsészdoktor, rá egy évre egyetemi magántanár, 26 évesen pedig már megválasztották az MTA levelezõ tagjának. Gazdaság- és mûvelõdéstörténeti tanulmányaiban az európai kritikai történetírás realista szemléletét érvényesítette. Regionális történeti látásmódja irányította figyelmét a szomszéd népek megismerésére, s már fiatalon a délszláv történeti kérdések szakértõjének számított. Az 1880-as évek közepén az Osztrák–Magyar Monarchia közös pénzügyminisztere, Kállay Béni megbízta Bosznia történetének megírásával, majd kinevezte a bécsi közös pénzügyi levéltár igazgatójának. A körülötte kialakult bécsi magyar történészkör élén szoros munkakapcsolatot alakított ki a bécsi és a prágai egyetem, valamint más történeti intézmények szláv tudósaival. Oklevéltárait velük együttmûködésben állította össze (például Joseph Gelcichcsel a középkori raguzai magyar kapcsolatok okmánytárát, Vatroslav Jagicsal a magyar honfoglalás szláv kútfõit, Konstantin Jire
ekkel és Milan Sufflayval két nagy regesztagyûjteményt). Forráskiadványai máig alapvetõnek számítanak. Munkáinak értékállóságát mutatja, hogy az utolsó boszniai magyar végvár, Jajce történetérõl írott monográfiáját a közelmúltban elõbb horvátul, majd magyarul is újra kiadták.
zõdõ bécsi magyar történész kör Délkelet-Európa-történeti munkái: a szerb–magyar, horvát–magyar, szlavóniai kapcsolatok oklevéltárának összeállítása 1903–1915 között. A Thallóczy-hagyaték a 12–16. század történelmét fogja össze, tehát a török elleni határõrvidék kiépítésének elõtörténetét. Most, hogy ismét szabad az átjárás az osztrák–horvát– román, s remélhetõleg a szerb–bosnyák levéltárak között,
96
jöhetne a határõrvidék összehasonlító története (1538– 1872), majd a térségben az ipari-technikai forradalom (útés vasútépítés, kereskedelem, belsõ migrációk stb.) összehasonlító története, azután folytatni a térségben aktív nagyhatalmi politikát (amelyben a magyar történetírás 1986 óta az élen jár a trianoni okmánytár-kötetek kiadásával), és utána a szovjet rendszerek, illetve a délszláv államok összehasonlító történetével. (Merthogy egyszer csak megéljük azt: a helyi nemzeti történetírások maguk fogják a térség összehasonlító történelmét megírni, nem csak az „alapanyagot” szállítják, mint szorgos levéltári kutatók az amerikai, francia és német történetírásoknak. Amelyek a maguk nemzetivilághatalmi szempontjaik szerint szintetizálják a helyi népek élettörténelmét.) Az 1920–1945 közötti idõszakban, az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése után a térség társadalmának kutatásában a németek lettek aktívak. Még csak nem is „szövetségi”, hanem helyi (bajor) délnémet állami és társadalmi erõk mozgósításával. A cél: a Délkelet-Európába bevándorolt németek és a velük kapcsolatba került helybeli népek történelmének feltárása. Így jött létre Münchenben 1930-ban a késõbb nagy hírû Südost Institut, amely mögött a Südosteuropäische Gesellschaft, tehát egy civil szervezet, majd a bajor állam állott. S amely elõször csak a szomszédos területek – Csehország, Ausztria, Dél-Tirol – németségének, késõbb viszont a Fekete-tengerig terjedõ német vándorlási terület összehasonlító történelmével foglalkozott. (1936-hoz és egy kiemelkedõ történész-tudományszervezõ, Fritz Valjavec személyéhez köthetõ az új koncepció. Lám milyen szerepet játszhat egy egyéniség – így a magyar Thallóczy, majd a német Valjavec a tudományszervezési irányok kialakításában. No, természetesen a hitleri Németország délkeleteurópai tervei is segítették a német Délkelet-Európa-kutatást. Orosz László volt kedves doktoranduszunk, Karl Nehring és Gerhard Seewann barátunk kutatásai mértékadóak e témában itthon.) A II. világháború után – a németség délkelet-európai pusztulása után – az intézet immáron jobban a térség összehasonlító történeti, majd általános társadalomtudományi
kutatásának lett a központja. (A délkelet-európai németség kutatására külön társaságot hoztak létre 1957-ben.) Felébredt az osztrák semlegesség elnyerése (1955) után az osztrák történettudomány is: 1958-ban hívták létre az egyetemtõl független kutatóintézetet, az Österreichisches Ost- und Südost Institutot (Osztrák Kelet- és Délkelet-Európa Intézet), amely geográfiai-szociológiai, de elsõsorban összehasonlító történettudományt mûvelt, és amely létrehozója R. G. Plaschka haláláig (2001) a térség elsõ számú összehasonlító regionális kutatásszervezõ intézetévé nõtte ki magát. (Sokunk öreg barátja, Plaschka örökségét igyekeztünk mi, a magyar akadémiai és az Európa Intézet 1996 után átvenni, mindenekelõtt a térség új és legújabb kori összehasonlító konferenciáit szervezve Plaschka osztrák tanítványaival – H. Haselsteinerrel, A. Suppannal – és a konferenciák anyagait kiadva.) Sajátos színt jelentett a Délkelet-Európa-kutatásban a moszkvai Balkanisztikai és Szlavisztikai Kutatóintézet. (Ahol ismét sokan tölthettünk el ösztöndíjas hónapokat a térség korosztálytársaival.) Minden szovjet megszállta államnak „referens” orosz-szovjet történészei voltak. (A magyaroké T. Iszlamov, illetve V. Susarin.) Nem volt összehasonlítható sem a müncheni, sem a bécsi intézet, vagy akár a közben megerõsödõ berlini, kölni, bécsi egyetemi tanszék szervezettségével. (Konferenciaszervezési, kiadványszerkesztõi tevékenységet egyáltalán nem folytatott.) De „hivatalból” ébren tartotta a térség szintetizáló témái iránti érdeklõdést a volt megszállt országokban – így Magyarországon is –, tehát politikaitudománypolitikai eszközökkel segítette a Délkelet-Európakutatás szinten tartását. (E politikai támogatás miatt nem is érezték át a megszállt országok történészei a téma valódi fontosságát. Így mi, magyarok sem..) Az Egyesült Államok Kelet-kutatásáról most itt nem beszélünk, noha az részben a szovjet térség általános kutatásában, illetve – sajátos módon – az oszmanisztika részeként – a nyugati világban befolyással bírt. Európában kevéssé.
Délkelet-Európa-kutatás a Szovjetunió összeomlása után (1992–2010) A Szovjetunió összeomlása (1992) után a Kelet-Európa iránti érdeklõdés általában hanyatlott a világban. Mind az Egyesült Államokban, mind Németországban. Most látszott csak: a nyugati tudományos intézmények ugyanúgy ki voltak szolgáltatva (és vannak is) az aktuális politikai irányoknak, mint a keletiek. A német és osztrák DélkeletEurópa-kutatás sajátos módon áldozata lett a rendszerváltásnak. Rövidlátóság vagy irányváltás a politika részérõl, vagy eszköztelenség, spórolás, érdektelenség a társadalom részérõl, vagy egyszerûen a sok nyelv ismeretét, a lépéstartást a sok nemzeti szakirodalommal nem vállalja a fiatal kutatói generáció? Nem tudjuk pontosan megmondani, mi hozta létre – éppen az Európai Unió kiterjesztésének korában – a Délkelet-Európa iránti érdeklõdés látványos hanyatlását. Tények: a müncheni intézetet a bajor állam összevonta a regensburgi egyetem Kelet-Európa Intézetével (éppen most folyik az átszervezés), két évvel ezelõtt
(2008) az osztrák kormány felszámolta a bécsi Osztrák Kelet- és Délkelet-Európa Intézetet. És a bécsi egyetemen a „Kelet- és Délkelet-európai Intézet”-bõl éppen ezekben a hónapokban „Kelet-Európa Történeti Intézetet” alakítottak. Figyelemre méltó, hogy mind a bajor, mind az osztrák intézmények „kelet-európai” programokat hirdetnek. (Vannak, akik a délkelet-európai politikai érdeklõdés hanyatlásáról és a lengyel–ukrán–orosz területek iránti érdeklõdés erõsödésérõl beszélnek. Vannak, akik hozzáteszik: ez a váltás annak is köszönhetõ, hogy a 2007. évi EU-bõvítés után úgy látszott, megáll a délkelet-európai EU-kiterjesztés. Most azután – 2010-ben* – lehet, hogy „visszaváltás” következik be.) Akárhogy is van: a délkelet-európai térség kutatásában felnõtt németországi–ausztriai generáció már nyugdíjas, speciális intézményei megszûntek. A kutató intézményekben a délkelet-európai térség alárendelõdik az általános kelet-európai tematikának, a témák között pedig a történelem alárendelõdik az általános gazdasági-politológiai-szociológiai érdeklõdésnek. De akárhogy is lesz: a németországi kutatásszervezet Regensburgban az egyik legjobban szervezett német történettudományos mûhely (mellettük Lipcse, Berlin, Freiburg, Tübingen tanszékeivel). Regensburgban éppen most, e hónapokban kezdenek hozzá a hatkötetes délkelet-európai történeti kézikönyv szerkesztéséhez. (Igaz, teljesen politológiai-közgazdász indíttatású tematikával.) És akárhogy is lesz: jelenleg a „délkelet-európai társaság” igényes müncheni konferenciasorozata még mindig a legfontosabb kutatói fórum a délkelet-európai nemzeti történetírások számára. (A magyar történetírás is ide sorolódik. Mármint Délkelet-Európához.) Következtetésünk: a magyarországi történettudomány elõtt érvényesülési lehetõség nyílik: konferencia, publikáció és mindenekelõtt módszertani megújulás – az összehasonlítás – szempontjából. Lehetõség van a térségben az utóbbi 15 évben megerõsödött szakmai pozíciónk továbbépítésére. (Mert e pozíció kihívásokat, a térség egészére szükséges átlátókészség kialakítását igényli a fiatalabb kutatóktól is. A helyi forrásõrzõ helyeken „kotorászó” jámbor magatartásunk kiegészítését a világ és Európa szaktörténetírására való kitekintéssel. Mert mégiscsak egyetemes szabályok szerint dolgozó szakma vagyunk, ha tematikáink helyhez kötöttek is. Nehogy kialakuljon egy zsákutca: egyesek szorgalmasan ülnek a levéltárakban, nem törõdve a világ szakmai fejlõdésével, mások szorgalmasan olvasnak és nemzetközi konferenciákra járnak.) Következtetésünk: szaktudományos-módszertani szempontok, tematikai megújulás, tudományos világpiaci érvényesülési lehetõség és nemzetpolitikai szempontok egybeesnek. Ismételjük: ritkán, de most egybeesnek. (És most a határokon túli vajdasági tömbmagyarság kulturális-tudományos segítését nem is taglaltuk, de megtettük már máskor.) Az intézményvezetõkön és a fiatalok vállalkozó kedvén is múlik, a lehetõségbõl lesz-e valódi eredményesség. GLATZ FERENC * Jelen írásunk a 2010. december 17-i évzáró összintézeti ülés elõadásanyaga.
97
