okor50-
5/17/07
6:37 AM
Page 61
Euripidész Antiopéja
Ritoók Zsigmond (1929) klasszikus-filológus, az MTA tagja, az ELTE latin tanszékének ny. egyetemi tanára. Fô kutatási területe az antik irodalom- és esztétikatörténet.
Ritoók Zsigmond
Legutóbbi írása az Ókorban: Történelmi keresztezôdések. Az ókor tanulmányozása a 19. századi Magyarországon (2006/1).
A
darabot valamikor 410 körül, tehát a négyszázak uralma körüli idôkben mutatták be. A 19. század végéig, mikor a darab befejezésének egy jelentôs része papiruszon elôkerült, a darabból csak rövid töredékek voltak ismeretesek, de a darab egy fontos része, a két testvér, Zéthosz és Amphión vitája, pontosabban annak töredékei így is nagy figyelmet keltettek, mert Platón a Gorgiaszban (484 e – 486 d) hivatkozik erre a vitára, s idéz is belôle. Még lesz róla szó, hogy ez a hivatkozás mennyiben befolyásolta a darab értelmezését. A darab Attika és Boiótia határán, de az attikai területen, Eleutherai közelében játszódik, ahol Dionüszosznak kultuszhelye volt, egy pásztor tanyája, valószínûleg egy sziklabarlang elôtt (F 223, 19; 67). Két kar szerepel benne, az egyik az attikai öregeké, a másik a Dirkét kísérô bakkhánsoké. A cselekmény menetét az ókori– nem minden részletben egyezô – tartalmi kivonatok (Hyginus, az Apollodórosz-féle Bibliothéké és egy Apollóniosz Rhodiosz szkholion) segítségével is csak körülbelül lehet visszanyerni. A töredékeket a legújabb, Kannicht féle kiadás szerint idézem (Tragicorum Graecorum Fragmenta V. 1), aki, amennyire lehetett, megtartotta a töredékek Nauck féle számozását (T a testimoniumokat jelenti, F a töredékeket). A prológust ma elég általános vélemény szerint az a pásztor mondja, aki a két fiút felnevelte. Innen tudhatták meg a nézôk az elôzményeket (F 179–182). A fiúk ezeket nem ismerték, ôk abban a hiszemben nôttek fel, hogy a pásztor az apjuk. Arról, hogy ki volt az anyjuk, nem volt tudomásuk. A prológus után a pásztor feltehetôleg bement a hátteret alkotó barlangba. – A prológus után lépett fel a Kar (parodosz), majd Amphión és (talán kicsit késôbb?) Zéthosz. Ide helyezendô alkalmasint F 182 a, mely szerint Amphión egy himnuszba vagy kozmogóniába kezd: „Aithért énekelem, meg a Földet, a mindenek anyját”. Ez Amphiónt az 5. század végi hallgatóság szemében egy modern, felvilágosult vallásosság képviselôjének mutatta, s a Kar (öregek!) ezen talán megütközött, úgyhogy Amphiónnak magyarázatot kellett adnia, s ebbôl való lehet F 195 meg talán a bizonytalan eredetû F 941. Ezután térhetett a szó a lantra. Eumélosz szerint (13 Bernabé) Hermész tanította meg ennek használatára Amphiónt, aki tehát elôször játszott lanton. A Kar számára a lant így ismeretlen újdonság lehetett, s iránta kérdezôsködhetett. Valószínûleg ide helyezendô az a rejtvény, mely Pacuvius Antiopé-átdolgozásában olvasható (T vii b 2). A latin szövegben egyes szavak nyilvánvaló tükörfordítások, az átdolgozó itt tehát elég pontosan követte Euripidész Kr. e. 330 körüli bronz portréjának római kori márvány másolata (Budapest, Szépmûvészeti Múzeum, eredetijét. A rejtvény megoldása testudo (gör. khelüsz), tehát a teknôsbéka, illetve a páncéljából készült lant. Az Rázsó András felvétele)
61
okor50-
5/17/07
6:37 AM
Page 62
Tanulmányok
Hyginus, Történetek 7: Antiopa Antiopát, Nycteus leányát Epopeus cselvetéssel meggyalázta, s ezért férje, Lycus elûzte. A férjevesztett asszonyt Juppiter magáévá tette, Lycus viszont Dircét vette feleségül. Ôbelé azonban befészkelte magát a gyanú, hogy férje titokban Antiopával hált. Megparancsolta tehát szolgáinak, hogy az asszonyt megkötözve zárják be a sötétségbe. Mikor azonban a szülés küszöbön állt, a fogságból Juppiter akaratából a Cithaeronra szökött, és mikor a szülés már szorongatta, és kereste, hogy hol szüljön, a fájdalom arra kényszerítette, hogy ott az útelágazásnál szülje meg gyermekeit. Ezeket a pásztorok mint sajátjaikat nevelték fel, és az egyiket Zetusnak nevezték el annak alapján, hogy kereste (zétein) a helyet, a másikat pedig Amphionnak, mert egy útelágazásnál (diodosz) vagy mert az út körül (amphi hodon) szülte ôt. A fiúk késôbb felismerték anyjukat, s Dircét egy vad bika szarvához kötve ölték meg. Dircé testébôl a Cithaeron hegyén forrás fakadt, melyet Dircének neveztek Liber jóvoltából, mert az ô bacchánsnôje volt. Hyginus, Történetek 8: Ugyanaz Euripidestôl Nycteus boeotiai király leánya volt Antiopa. Szép alakja vonzotta Juppitert és teherbe ejtette ôt. Mikor apja a gyalázat miatt meg akarta ôt büntetni, és nagy veszedelemmel fenyegette, Antiopa megszökött. Történetesen ugyanott, ahová ment, tartózkodott a sicyoni Epopeus is, s ô a hazulról odavetôdött nôt feleségül vette. Nycteus bosszankodott emiatt, és haldokolva esküvel kötelezte testvérét, Lycust, akire akkor királyságát hagyta, hogy ne engedje, hogy Antiopa büntetlen maradjon. Nycteus halála után Lycus Sicyonba ment, Epopeust megölte, s Antiopát megkötözve a Cithaeronra vitte. Antiopa ikreket szült, és azokat ott hagyta. Egy pásztor nevelte fel és Zetusnak meg Amphionnak nevezte ôket. Antiopát Dircének, Lycus feleségének adják, hogy hadd gyötörje ôt, de Antiopa, mikor alkalma nyílt rá, elmenekült és eljutott fiaihoz, akik közül Zetus abban a hiszemben, hogy szökevény rabszolga, nem fogadta be. Dirce Liber bacchánsnôjeként ugyanoda került, s ott Antiopára találva halálra akarta hurcoltatni, de az ifjak, akikkel nevelôjük, a pásztor tudatta, hogy ô az anyjuk, gyorsan nyomába eredve ôt elragadták. Dircét pedig hajánál fogva egy bikára kötve megölik. Mikor Lycust is meg akarták ölni, Mercurius ezt nem engedte, egyúttal azonban megparancsolta, hogy Lycus engedje át a királyságot Amphiónnak. Ritoók Zsigmond fordítása
62
attikai öregek nem értik a talányos szöveget. – Amphión fejti azt meg nekik, utána a lantról beszél (F 190), arról, mi tesz valakit költôvé (F 192), s nyilván idevaló F 191 is, a lanttal való foglalkozás örömérôl. Ehhez kapcsolódhatott a testvérek vitája, melyre Platón hivatkozik. A Gorgiasz e részében az erôsebb jogának korlátlan érvényesítése mellett érvel Szókratésszal szemben. Azt fejtegeti, hogy a filozófiával legfeljebb fiatal korban érdemes foglalkozni, késôbb azonban a magánügyekben csakúgy, mint a politikában nem a filozófusok tanítása szerint kell eljárni, hanem úgy, ahogy a legjobban érvényesülni tud az ember. Mert – mondja Kalliklész – az történik, amit Euripidész mond: »Mindenki abban ragyog és afelé törekszik, a nap legnagyobb részét arra fordítja, ahol magát a legkiválóbbnak tartja«” (F 184), vagyis ahol a legjobban érvényesülhet. Majd valamivel késôbb megint Zéthosz szavait fûzi beszédébe: Azt fejtegeti, hogy Szókratész nem azzal törôdik, amivel törôdnie kell, hanem olyan mesterséggel (tekhné), mely azt is tönkreteszi, akinek lénye jó (euphüész) (F 186), gyakorolja tehát a tettek mûvészetét (pragmatón eumuszia), hagyja el a körmönfont dolgokat, amelyektôl csak üres lesz a ház (F 188). Mivel itt a filozófiával van a tettek mûvészete szembeállítva, már az ókorban a gyakorlati (praktikosz) és a filozófus, szemlélôdô (theórétikosz) élet szembeállítását vélték felfedezni az euripidészi darabban is. Pacuvius már említett latin átdolgozásának egyik töredékében (2 Ribb.) így beszél nyilván Zéthosz: „Gyûlölöm a munkátlan és filozófus gondolkodású (philosopha sententia) embereket”. Az újkori kézikönyvekben is ez található. A dolog azonban nem ilyen egyszerû. Zéthosz állandóan a zenérôl s ezzel a költészetrôl is beszél (F 183; 187; 188), és annak a jellemre tett káros hatásáról mind az egyéni gazdálkodás, mind a közösségi élet szempontjából. Hiszen a zene sem a törvényszéken szónokolni, sem a háborúban vitézkedni nem tanít (F 185), ez a mesterség munkakerülô, boros, vagyonnal nem törôdô (F 183), a gyönyört hajszoló (F 187), még azt is elrontja, aki eredetileg jó természeti adottságokkal rendelkezett (F 186). Amphión a zenérôl, költészetrôl nemigen beszél, hanem inkább a szellemi tevékenységrôl általában és annak jelentôségérôl. A város és az egyéni gazdaság szempontjából is a szellem (gnómé) az elônyös, a bölcs tanács többet ér, mint a nyers erô (F 199; 200), a békés polgár jobb a városnak, nem kell vakmerôsködni (F 194), és aki nem tud veszteg maradni, mikor maradhatna, bolond (F 195), akinek van elég vagyona és nem jár a szépség után, az talán jól ôrzi vagyonát, de nem boldog ember (198). Ô a maga részérôl csak énekelni akar és bölcs dolgot mondani, nem bolygatva azt, ami a város betegsége (F 202). Amphión tehát másról, részben kevesebbrôl, részben többrôl beszél, mint Zéthosz. Ez nemcsak a töredékek véletlenszerûen így hagyományozódott volta miatt látszik így. Cicero, aki még az egész darabot olvashatta, kifogásolja, hogy Euripidésnél Amphión a bölcsességet (sapientia) védi, holott Zéthosz a zenét (vagy mondjuk általánosabban. a múzsai mûvészetet, a musicát) ócsárolta: (De inv. 1, 94 vö. Rh. Her. 2, 43). De a vita nem is Zéthosznak a zene elleni támadásával kezdôdött, hanem – feltéve természetesen, hogy a cselekmény fent vázolt rekonstrukciója helyes – a Kar és Amphión közti eszmecserével a modern vallásosságról. Ehhez kapcsolódik a lant-téma, egyfelôl a rejtvénnyel, ami talán a modern költészetnek az öregek számára érthetetlen, talányos voltára utal, másfelôl már átvezetés a modern zenemûvészet etikai szempontú, de meglehetôsen haszonelvû kritikájához. Azok a sorok, melyek Zéthosz befejezô szavai lehettek (F 188, 4–5) a körmönfont bölcselkedésekrôl (kompsza szophiszmata) viszont Amphión válaszát készítik elô. Az ô beszéde azonban már a mûvészet és a költészet konkrét kérdésén túlmenve általában a szép dolgok szenvedélyes keresésérôl, vadászásáról szól, s benne egy új magatartás kezd körvonalazódni. Az, amely nemcsak fölébe helyezi a szellemi erôt a testinek – a közösség szempontjából is –, hiszen ezt már Xenophanész is megtette (DK 21 B 2; vö. Eur. F 282), nemcsak nem botránkozik meg, ha valaki külsejében is kifinomultságra törekszik, szidják bár asszonyosnak ezért, hanem az, amely elutasítja a szükségtelen „sokat cselekvést”, a vakmerôsködést, de amely nyugodt volta mellett szilárd barátságot is jelent, s amely nem akar mást, csak dalolni és bölcs dolgokat mondani. Mintha a távolban már Epikurosz kertjének képe derengene.
okor50-
5/17/07
6:37 AM
Page 63
Euripidész Antiopéja
Mindezek a kor hevesen vitatott kérdései voltak. Terjedt a szofisztikával a felvilágosult valláskritika, de hogy fogadtatása nem volt mindenhol kedvezô, azt a Felhôk vagy az Anaxagorasz ellen indított aszebeia-per egyaránt bizonyítja. Az új zene, az újdithürambosz elutasítását illetôen sem csak Platónra lehet hivatkozni, hanem az ókomédia íróira is (pl. Pherekratész F 145 Kock), s úgy lehet, Damónnak is voltak fenntartásai (Platón, Állam 424c). A dithürambosz-költészet érthetetlensége, értelmetlensége – jórészt a többszörösen összetett szavak miatt – közmondásos volt (szkhol. Arisztoph. Madarak 1375; 1377; 1393-hoz), a modern költészet etikai szempontú bírálatához, illetve a régebbinek elônyös hatásához (persze mindkettô karikírozva ) elég fellapozni a Békáknak azt a részét (1013–1076), ahol Euripidész drámáinak erkölcsromboló, illetôleg Aiszkhüloszéinak nevelô, nemesítô voltáról van szó, vagy a Theszmophoriazuszai elejét (95–207), ahol Agathón túlfinomultnak tartott mûvészete és ezzel összefüggésben asszonyos megjelenése és hajlandósága a gúny tárgya. De nemcsak vallás- vagy mûvészetkritikáról van szó. Amphión arról beszél, hogy aki sokat cselekszik, holott lehetôsége volna tevékenység nélkül (apragmónként) boldogan (szó szerint: kellemesen) élni, bolond” (F 193). Periklész híres halotti beszédében, melyet Thuküdidész szövegezésében ismerünk, azt mondja, hogy az athéniak az egyetlenek, akik azt, aki nem vesz részt a közügyekben, nem apragmónnak, hanem haszontalannak tartják (II. 40). Az apragmón (nem-tevékeny, passzív, visszahúzódó) Periklész beszédében még nem eszmény vagy vágyálom, két évtized múlva az. A peloponnészoszi háború küszöbén a korinthoszi követek Spártában még úgy jellemzik az athéniakat, hogy „erejükön túl is merészek, a megfontoláson túl is kockáztatók, s a reményt a legnehezebb helyzetben sem veszítik el” (Thuk. I. 70), Amphión sem a hajóst, sem az államférfit nem szereti, ha túlságosan merész (F 194, 3–4). Két felfogás áll tehát egymással szemben az élet különbözô területeire vonatkozólag, a hagyományos és a modern: A hagyományos vallásosság és annak korszerû átértelmezése (ismétlem: ha rekonstrukciós javaslatom helytálló), a zene és költészet kérdését a gyakorlati hasznosság szempontjából megítélô és a mûvészetet ezen az alapon elvetô nézet, és az, amely a szépséggel való foglalkozást, annak keresését az emberi élet természetes részének tekinti, végül az, amely a polisz-polgár magatartását, éthoszát illeti: a termelô munkában, háborúskodásban, közügyekben való állandó részvétel vagy nyugodt visszavonultság. Itt, de csak itt van valóban a tevékeny (nyughatatlan?) és a szemlélôdô (nem tevékeny) életmód egymással szembeállítva. A következôkben a cselekmény menete ugyan egy ponttól eltekintve eléggé világos, a töredékek sorrendje és kinek tulajdonítása azonban többnyire nem. Az alábbiak ennek megfelelôen olvasandók. A Zéthosz–Amphión vitát alkalmasint egy kardal követte, az elsô sztaszimon. Ezután léphetett fel Antiopé, piszkosan, borzasan, halálosan kimerülten (T vii b 8; 9), hiszen még éjszakái is az ôrlés nehéz munkájában telnek (T vii b 8; 9). Elmondja szomorú sorsát (F 204; 205), s hogy miután elôzôleg (Zeusztól) teherbe esett, mikor elhurcolták, megszülte ikerfiait. Mivel az Apollodórosz-féle tartalmi áttekintés szerint azért jön a Kithairónhoz, ahol szült, mert fiaitól befogadást remél, lehetséges, hogy már itt gyanítja, hogy a két fiatalember az ô két fia, vagy fel is ismeri ôket valamirôl (ebben az esetben T vii b 15 ide helyezendô). A fiúk mindenesetre elég barátságtalanul fogadják. Amphión talán meghatódik Antiopé szenvedései hallatán (vö. Prop. 3, 15, 29–30), de valószínûtlennek tartja, hogy Zeusz egy gonosztevô állati lény alakját vette volna fel, hogy Antiopét megrontsa (F 210), Zéthosz szerint pedig okos ember magához illô feleséget szerez (F 214), valószínûleg az Epópeusszal való házasságot vonva ezzel kétségbe. Erre Antiopé – fájó iróniával, hiszen az ô szépségére sóvárgott a bölcs Zeusz is – talán azzal válaszolt, hogy a nô szépsége a bölcset is megejtheti, s erre lehetett a válasz F 212: Igen, ha esze van. De mit ér a szép nô, ha nincs benne józan gondolkodás. Amire Antiopé megint azt válaszolhatta, amit F 213-ban olvasunk: Mindentôl meg lehet csömörleni, s látott ô már olyat, hogy valaki a szebb nôtôl a csúnyább felé fordult. Akárhogyan is, végül Antiopénak tudomásul kell vennie, hogy a két fiatalember elutasítja ôt, s neki távoznia kell (T vii b 13). A két ifjú – az egyik talán modern vallásosságától s abból következô Zeuszértelmezésétôl vezettetve, a másik konzervatív polgári józanságától indíttatva, ki könnyek között, ki nyersen – tudtán kívül a szülôvel való rossz bánásmód törvényileg
Apollodórosz, Mitológia III. 5. 5 Nükteusznak volt egy Antiopé nevû leánya, akit Zeusz elcsábított. Amikor teherbe esett, apja fenyegetései elôl elmenekült Epópeuszhoz, aki feleségül vette. Nükteusz kétségbeesésében öngyilkos lett, ám elôbb meghagyta Lükosznak, hogy álljon bosszút Epópeuszon és Antiopén. Lükosz hadra kelt és leigázta Sziküónt, Epópeuszt megölte, Antiopét pedig foglyul ejtette, és magával hurcolta. Útközben, a boiótiai Eleutheraiban Antiopé ikreknek adott életet, s mindkettôt kitette. Egy pásztor azonban rájuk talált, és felnevelte ôket: az egyiket Zéthosznak, a másikat Amphiónnak nevezte el. Zéthosz a teheneket gondozta, Amphiónt a zene kötötte le, mert Hermésztôl lantot kapott. Lükosz és felesége, Dirké tömlöcbe zárták Antiopét, és igen kegyetlenül bántak vele. Egy szép napon azonban bilincsei maguktól megoldódtak. Antiopé pedig kilopódzott, és gyermekei házikójához vetôdve, kérte ôket, hogy fogadják be. Miután a fiúk felismerték anyjukat, megölték Lükoszt, Dirkét pedig odakötötték egy bikához, majd amikor már haldoklott, bedobták egy forrásba, amelyet azóta Dirkének neveznek. Átvették az uralmat, a várost pedig falakkal övezték; a kövek Amphión lantjának hangjaira maguktól emelkedtek a magasba. Horváth Judit fordítása
Szkholion Apollóniosz Rhodiosz Argonautika 4, 1090-hez Antiopé Nükteusz leánya volt, akit Zeusz szatürosz képében megrontott. Nükteusz fenyegetései elôl szökve Sziküónba, Epópeuszhoz menekült el. Miután megszülte Amphiónt és Zéthoszt, a Kithairónon kitette egy pásztornál. Nükteusz leányának arcátlansága miatti elkeseredésében meghalt, de arra kérte testvérét, Lükoszt, hogy ne nézze el leánya tettét, hanem menjen Sziküónba és fogja ôt el. Lükosz háborút is indított a város ellen, és miután foglyul ejtette Antiopét, átadta feleségének, Dirkének, hogy ôrizze. Antiopé megszökött, de miután ismét elfogták, a tulajdon gyermekeinek adták ki. Ezután nevelôjük, a pásztor feltárja, ami történt, a fiúk Antiopét megmentik, Dirkét pedig egy vad bikához kötve elpusztítják. Miután Lükoszért küldték, mintha Antiopét ki akarnák neki szolgáltatni, arra készülnek, hogy Lükoszt megölik, Hermész azonban ezt megakadályozza, Lükosznak viszont megparancsolja, hogy engedje át a királyságot. Ritoók Zsigmond fordítása
63
okor50-
5/17/07
6:37 AM
Page 65
Tanulmányok
büntetendô cselekményét követi el. Szép elméletek – és gyakorlat. Innentôl kezdve a tartalom ugyan a kivonatokból ismeretes, de a cselekmény menete bajosan rekonstruálható. Antiopét ismét elfogták, Dirké meg akarja ölni, de azután kiszolgáltatja ôket a fiúknak, akik Antiopét megmentik. Dirkét viszont megölik. A töredékeket ebben a keretben kell elrendezni. A bakkhánsnôi (II. Kar, T v) élén érkezô Dirké, úgy látszik, valami nagyon magabiztos vagy éppen gôgös kijelentést tehetett, erre mondhatta valaki F 209 szelíd figyelmeztetését. Dirké kiszolgáltatja a fiúknak Antiopét (T iii c 7), bemegy a Pásztor tanyájára, s ott meglátja Dionüszosz oszlopát (F 203). Eltávozása után a Pásztor felvilágosítja a fiúkat származásukról, akik, úgy látszik, szemrehányást tesznek neki, hogy miért nem szólt hamarabb. A Pásztor részben rabszolga voltára hivatkozhatott, aki mindig a rövidebbet húzza (F 217; 218), részben arra, hogy a hallgatás dísz a férfinak, a fecsegés pillanatnyi gyönyörûséget szerezhet, de az ilyen beszélgetés silány, a város számára sincs jelentôsége (F 219; de mi köze ennek a fiúk származásához?). A fiúk (és a Pásztor?) a további teendôkrôl, a bosszúról is szólhattak, közelebbrôl arról is, hogy Lükoszt is megölik. Ezzel szemben szólhatott valaki F 220-ban. (Azt, hogy a fiúk meg akarhatták volna ölni, mutatja F 223, 79–95, hogy ezt Hermész nem engedte, F 223, 96 kk.). A továbbiakról, Dirké haláláról egy hírnökjelentés számolt be (F 221; 222). A közfelfogás nagyjából így rekonstruálja a töredékek összefüggését, s ez kétségkívül értelmes egészet alkot. Mihelyt azonban a görög színpadi gyakorlatot is tekintetbe vesszük, mely
szerint egyszerre csak három beszélô színész lehetett színen, és bár egy színész több szerepet is adott, de természetesen csak úgy, hogy közben legyen idô az álarc- és jelmezcserére, nehézségek adódnak. Az egyik esetben a cselekmény menete így képzelhetô el: Dirké az újra elfogott Antiopét távozásakor magával hurcolja, hogy megölje. A színen marad a két fiú, akiket – esetleg egy kardal után, mely idôt ad az átöltözésre – az elôbb Dirkét alakító színész most Pásztorként lépve fel, felvilágosít, megbeszélik a teendôket, a fiúk el Dirké után, megölik (közben ismét kardal) s Antiopéval térnek vissza, a Pásztor meg majd Lükosszal. (Dirké halála körülményeirôl a Hírnök számol be: F 221; 222). Ebben az esetben a következô kérdések adódnak: Nincs, nem is lehet szó arról, amit az Apollóniosz szkholion mond, hogy Dirké kiszolgáltatja Antiopét a két fiúnak vagy rájuk bízza ôt (ekdidotai). A szkholiont pedig nyomós ok nélkül nem tanácsos figyelmen kívül hagyni, mert az Argonautikához már Apollóniosz tanítványa, Kharész is írt magyarázatokat, és éppen Apollóniosz történetei címmel, s nyilván az ô magyarázatai is szivárogtak a szkholionokba. Az viszont, hogy ô az alexandriai könyvtárban nem olvasta volna Euripidész drámáját, nem valószínû. Különös, hogy Euripidész nem él a nyílt színi felismerés lehetôségével. Nehézséget jelent az is, hogy Antiopénak néma szereplônek kell lennie akkor is, mikor Dirkével megjelenik, akkor is, mikor a fiúk hozzák vissza (az elôbbi esetben a beszélô Dirké és a két fiú, az utóbbiban az egyik fiú, majd Lükosz és a Pásztor). Antiopénak így alig marad szerepe. – Mindez persze nem feltétlen cáfolat. A szkholion (vagy Kharész) forrása más is lehetett, Antiopénak pedig éppen hallgatása beszél: ô a néma szenvedô, akivel isten és ember azt csinál, amit akar. Hermész zárószavaiban beszél arról, hogy mit kell tenni Lükosznak, mit Zéthosznak, mit Amphiónnak, még arról is, mi történjék Dirké csontjaival – Antiopéról egy szót sem. Talán nincs is jelen a színpadon? Egy másik szintén nem problémamentes rekonstrukció-lehetôség a következô: Dirké ebben az esetben is az újra elfogott Antiopéval és a második kart alkotó bakkhánsok kíséretében lép fel; az érkezôk zajára jön el a két fiú. Dirké rájuk bízza Antiopét, hogy végezzenek vele (a kétféle tartalmi kivonat így összhangban volna). Dirké bemegy a barlangba, ott meglátja Dionüszosz repkénykoszorúzta oszlopát, s ettôl, pontosabban az oszlopban megjelenô istenségtôl megszállottan távozik, ott hagyva Antiopét, nyomában egy dithüramboszt énekelve a II. Kar (idô az átöltözésre). A Pásztor megtudva, hogy Dirké mivel bízta meg a fiúkat, elmondja az igazságot a fiúk származását illetôen (ha Antiopé csak itt ismeri fel fiait, úgy T vii b 15 ide teendô). Szemrehányás, mentegetôdzés, teendôk megbeszélése, mint a másik Dirké bûnhôdését ábrázoló hellénisztikus kori bronzszobor római kori márvány másolata, feltételezés szerint. A fiúk el Dirké után, Kr. e. 1. század (Nápoly, Museo Nazionale) a Pásztor el, hogy Lükoszt hívja, Antiopé
64
okor50-
5/17/07
6:37 AM
Page 66
Euripidész Antiopéja
be a barlangba, a Kar a második sztaszimont énekli, majd a Hírnök jelentése. Ha azonban Antiopé nem távozik, az anagnóriszmosz során lehetetlen, hogy ne szólaljon meg. Ha viszont ô beszél, az egyik fiúnak néma szereplônek kell lennie, különben négy beszélô volna színen. Azt eldönteni, hogy a két fiú közül melyik beszél, nincs fogódzónk. A probléma azonban nem ebben áll – a beszélô lehet Zéthosz is, akinek gyakorlatias és harcias jelleméhez illenék a bosszúterv kidolgozása, Amphión is, aki a következô jelenetben szerepel, s ô az, aki majdnem megöli Lükoszt – hanem abban, hogy az egyik testvér néma, mikor megtudja, hogy a nô, akit megölni készülnek, az anyjuk, s a bosszúterv megbeszélésében sem vesz részt, vagyis egy hosszú és feszült jelenet során nem szól egy szót sem. Tagadhatatlan mindamellett, hogy ez nem volna példátlan. (Elég Püladész hosszú néma szereplésére gondolni az Áldozatvivôkben.) Hogy a hírnökjelentés Dirké halálának körülményein kívül tartalmazott-e valamit, s ha igen, mit (volt-e harc, Lükosz mit tudott meg és hogyan, stb.), nem tudni, valamint azt sem, hogy utána rögtön az a szöveg következett-e, melyet mi egy töredékes papiruszból ismerünk (F 223; Nauck ebbôl Sztóbaiosz alapján csak két sort ismerhetett). A szöveg – mint az összefüggésbôl világos – az egyik testvér, talán Amphión szavaival kezdôdik, aki megszólítja anyját (F 223, 10). Antiopé tehát a színen van, de mivel a 19. sorral Lükosz is színre lép, aki valakihez (valószínûleg a Pásztorhoz) beszél, s az illetô, legalábbis egy 29 soros hézag után, válaszol is neki, nem szólal meg. A fiú a helyzetet mérlegeli. A szökésre nem lát lehetôséget. Ha Zeusz az apjuk, megmenti ôket, s bosszút áll a gyûlölt férfin. Csakhogy Dirké véréért a lakolást el nem kerülhetik. Ha viszont maradnak, vagy rögtön meg kell halniuk, vagy diadalt aratniuk ellenségeik felett. Ezután Zeuszhoz fordul: Nem kell derûre-borúra nôsülni, s azután a gyermekeket cserbenhagyni, hanem jöjjön gyermekei segítségére, hogy elpusztítsák ellenségüket. Ekkor érkezik Lükosz, valószínûleg a Pásztorral. A Kar csendre inti a beszélôt, Lükosz valószínûleg Antiopét keresi, ô tehát már nincs a színen, nyilván a fiúkkal együtt behúzódott a barlangba. A töredékes szöveg alapján ítélve úgy látszik, hogy Lükosz úgy tudja, valami nagy baj történt, idegenek jöttek, alkalmasint harcra került sor, némelyek („azok”; F 223, 59, de kik?) meghaltak. Lükosz talán Dirkéért is aggódik, mindenesetre a bajok okának Antiopét tartja, mert saját kezével akarja az asszonyt megölni (F 223, 71–72). Magát sem érzi azonban teljes biztonságban. A Pásztor tanyáját ajánlja, mint biztonságos helyet. Lükosz bemegy, nem sejtve, hogy a neki állított csapdába megy bele. (Innen kezdve a szöveg meglehetôs épségben maradt meg). Bent tudniillik a fiúk várják, s hamarosan Lükosz kétségbeesett segélykiáltásai hallatszanak. Hamarosan kiront Lükosz, nyomában a két fiú, Amphión és Zéthosz, de mint F 223, 97bôl látható, Amphión beszél, Zéthosz néma szereplô. Lükosz Amphión indulatos-gúnyos szavaiból tudja meg, hogy feleségét kivégezték, s neki is meg kell halnia. Ekkor jelenik meg, mint deus ex machina, Hermész, aki Zeusz parancsát hozza. Mindenek elôtt megakadályozza, hogy Amphión megölje Lükoszt, ezután Lükoszhoz fordulva igazolja a két fiú Zeusztól való származását, s azt, hogy Antiopé az anyjuk. Elrendeli, hogy Lükosz adja át a fiúknak a Thébai feletti uralmat. Dirké csontjait pedig szedje össze és süllyessze Arész forrásába, hogy azontúl az a Dirké nevét viselje. Zéthosz feladata a város védelme lesz (a szövegbôl itt legalább egy, de inkább több sor
kimaradt), Amphión pedig a Hermész adta lanttal kezében énekben zengje az isteneket. A zenétôl bûvölten követik majd a szilárd sziklák, szülôhelyük odahagyva a fák, s keze így teszi könnyûvé a mesteremberek munkáját. Lükosz minden ellenkezés nélkül meghajlik Zeusz parancsa elôtt. Több töredéket nem ismerünk, de aligha hiányzik sok a befejezéshez. A darab, mint látnivaló, ellentétek, ütközések sorozata, melyek egyre élesebbek, egyre végzetesebbek. Amphión és Zéthosz vitája a darab elején a mûvészet hasznos vagy gyönyörködtetô feladatáról és az egyénnek a közösséghez való viszonyáról még azzal végzôdik – ha jól értjük Horatius egy helyét (Ep. 1, 18, 39–47) –, hogy Amphión enged testvérének, de ez nem jelenti a köztük való viszony végzetes megromlását. – Súlyosabb a dolog a következô jelenetben, mikor Antiopé és két fia kerül egymással szembe, s a fiúk megtagadják a segítségnyújtást anyjuknak. Ez a kétségbeesett helyzetben levô Antiopét nyilván fájdalmasan érinti, még akkor is, ha nem gyanítja vagy tudja, hogy a fiatalemberek az ô fiai. – Dirké Antiopét már el akarja pusztítani: Az ellentét egyik eleme már nemcsak átformálja, nemcsak eltaszítja, hanem meg is akarja semmisíteni a másikat. De a fiúk is tovább mennek egy lépéssel: A szülôvel való rossz bánásmód öntudatlanul elkövetett vétke után most már – bár ugyancsak öntudatlanul – anyagyilkosságra készülnek. A Pásztor ebben megakadályozza ôket, s most már ôk nemcsak készülnek bosszúból megölni Dirkét, hanem meg is ölik. Lükosz, aki, úgy látszik, a támadt zûrzavarért Antiopét tartja fôfelelôsnek, most már maga akar végezni vele, a fiúk pedig Lükosszal. Itt tehát, ha Antiopét és fiait egy oldalnak vesszük, már nemcsak az egyik oldal akarja megsemmisíteni a másikat, hanem mindkettô. Ezt akadályozza meg az utolsó percben és teremt rendet, kijelölve mindenkinek a maga feladatát Hermész. Megvédi Lükoszt, ezzel nemcsak megállítja az ütközések egyre vadabbá váló sorozatát, hanem megszakítja a bosszúk egymást követô láncolatát is (hasonlóan az Oresztész befejezéséhez), mert nem a bosszú a megoldás. A deus ex machina sem csak dramaturgiai eszköz a nincs ésszerû megoldás kifejezésére, hanem cselekményben való megjelenítése annak, amit Aiszkhülosz úgy mond: erôszakos kegyelem (Agamemnón 182), mint ahogyan a deus ex machina forrása is talán Aiszkhülosz: a Danaisz-trilógia végén is Aphrodité menti meg Hüpermésztrát. Az istenek kiszámíthatatlanok, megoldást hozók, cserben hagyók, vagy pusztítók, s talán csak értelmezés kérdése, hogy ezt a világban ható erô valamilyen istennek vagy egyszerûen Tükhének, véletlennek nevezzük. Hermész itt rendet, összhangot teremt. Mindenkinek kijelöli helyét a világban, Lükosznak félre kell állnia, a politikai hatalmat a két fiú veszi át, Hermész még azt is meghatározza, hogy melyik honnan házasodik. A Dirké csontjaira vonatkozó rendelkezés talán azt is jelzi, hogy a vérbûûn következményei alól mentesülnek, de azt is, hogy tettük nem maradéktalanul helyeselhetô. Nem a gyilkos bosszú a megoldás. Ezzel az Antiopé körüli és egyre fokozódó összeütközések el volnának rendezve. Maradt azonban még egy nyitott kérdés: Amphión és Zéthosz vitája, és Hermésznek errôl is van mondanivalója. Zéthosz legyen városvédô, Amphión zengje énekben az isteneket (F 223, 21). Ezt tette mindjárt a darab elején, folytassa. Hermész a modern vallásosság ellen nem emel szót, hanem Amphión költôi-zenemûvészi tevékenységének egy további lehetôségére mutat rá: könnyebbé teszi az építômunkát. Ez kétségkívül a hagyományos varázséneknek, melynek hatására a kövek mégiscsakfalakká eljutott épültek, a címzettekhez. Lehet, hogy nem abban a maguktól munkadalként való értelmezését
65
okor50-
5/17/07
6:37 AM
Page 67
Tanulmányok
jelenti. Ez a gondolat hat tovább a hellénisztikus kor zenetudományában is. Hermész szavainak jelentôsége azonban a darab szempontjából nem ebben rejlik. Amphiónnak az isteneket kell megénekelni. Van a költészetnek olyan vonatkozása, mely a hétköznapi emberi élettôl távol áll. Zéthosznak nincs igaza, mikor a mûvészetet a hétköznapi hasznosság, a katonaság vagy a termelô munka alapján akarja megítélni. Mégis a falakat nem a gyakorlatias Zéthosz építi meg, hanem mûvészetével Amphión. A mûvészetnek van emberi vonatkozása is: könnyebbé teszi az ember munkáját, életét. Hozzátartozik ahhoz. Ez nem jelenti Amphión feltétlen igazolását. Amphión parancsba kapja, hogy az isteneket megénekelje, ennek következményeképpen követik a kövek és a fák, úgy, hogy a mestereknek könnyebbséget szerez. Az isteni és az emberi vonatkozás nem választható el egymástól, a kettôt együtt kell csinálni. Kell. Nem lehet apragmónként csak dalolgatni és valami bölcs dolgot mondani, nem bolygatva semmit azok közül, amik a város betegségei (F 202), vagyis a pártviszályokat. Így érthette Hermész szavait a Periklész-kor nemzedéke. De nem érthette másképp a négyszázak uralmának kora?
Hermész a diszharmóniában, az összeütközések, bosszúk és viszontbosszúk egyre gyilkosabban fokozódó láncolatát megszakítva rendet teremt. Kijelöli mindenkinek a maga helyét a közösségben. Lükosz félreáll, átadja az uralmat, Zéthosz mint harcos védi a várost, Amphión a lanttal felfegyverkezve muzsikál. Az isteneket énekli, de olyan bûvölôen, hogy ennek következtében az embereknek lesz könnyebb. Ha mindenki jól teljesíti, amit az isten mondott, ami neki istentôl rendelt lehetôsége és feladata (Hermész külön kiemeli, hogy a lantot ô adta Amphiónnak), akkor lesz e nagy munkamegosztás és összemûködés eredményeképpen jó a városnak, nem akkor, ha mindenki mindenbe beleszól (polüpragmonei). Hogy a Dionüszosz-színházban ki hogyan értette a darabot, nem tudom. Nem is akarom eldönteni. Antiopéról, a nôrôl, aki miatt minden ütközés volt, akinek minden miatt szenvedni kellett, nem esik szó. Minden valószínûség szerint nincs is a színen. Talán mert asszonyok esetében az a jó, ha „erényükrôl, hibájukról férfiak közt a legkevesebb szó esik” (Thuk. II. 45. 2)?
A formák és a tudás Tanulmányok Platón metafizikájáról és ismeretelméletérôl Szerkesztô Betegh Gábor és Böröczki Tamás Platón dialógusainak önálló olvasásához szeretne segítséget nyújtani a tanulmánykötet, mely a platóni filozófia középsô, illetve kései korszakának egyik legizgalmasabb aspektusát, a formákra (ideákra) és az érzékelhetô világra, illetve az azokat illetô megismerési módokra vonatkozó platóni elképzeléseket mutatja be tizenkét tanulmány segítségével. Az itt olvasható tanulmányok többsége a közelmúlt angolszász filozófiatörténeti kutatásának terméke. A tanulmányok szerzôi – olykor egymással is vitatkozva – több Platón-dialógust érintô témákat próbálnak megvilágítani, a problémák egyszer s mindenkorra történô megoldásának kényszere nélkül bemutatva az értelmezési lehetôségeket. A szerzôk között olyan, a nemzetközi Platón-kutatás élvonalába tartozó filozófiatörténészeket találunk, mint Alexander Nehamas, David Sedley, Dominic Scott vagy Myles Burnyeat. Valamennyi tanulmány jelen kötetben olvasható elôször magyar fordításban. A kötet a Gondolat Kiadó ókori tematikájú könyvsorozatának (Electa) elsô darabjaként jelenik meg 2007 júniusában. A kiadvány a bolti árhoz képest (3250 forint) 20% kedvezménnyel megvásárolható, illetve megrendelhetô a kiadó mintaboltjában: Gondolat Könyvesház 1053 Budapest, Károlyi M. u. 16. (a Petôfi Irodalmi Múzeum épületében) Tel.: 266 4999 E-mail:
[email protected] www.gondolatkiado.hu 66
