A remény vándorai
És az örök világosság fényeskedjék nekik! Kalmár János 2014 Publio kiadó Minden jog fenntartva!
A legendák szerint az emberiség egy Föld nevű bolygón született é s ott érte el a civilizáció bizonyos fokát, annak ellenére, hogy három alkalommal jutott a teljes megsemmisülés közelébe. Valamikor, időszámításuk előtt tízezer évvel röpke ezer esztendő alatt elolvadt a három kontinenst elborító jégpáncél, nem kevesebb, mint húsz milliárd köbkilométer jeges vízbe-iszapba fullasztva a hegyek lábánál épp hogy létrejött településeket. Aztán, az időszámításuk első évezredének derekán, egy óriásvulkán kitörése során annyi hamu került a levegőbe, hogy évtizedekig elsötétült a nap. Akkor fagyhalál, éhínség és dögvész pusztította el az emberiség kilenctízedét. Végül, eddig fel nem derített okokból megsemmisült a Rendszer, ahol állítólag, néhány perc leforgása alatt hat milliárd, nagyrészt zárt intézményekben dolgozó ember vesztette életét — s több százmillió az ezt követő zavaros években. A túlélők egy kis csapatának sikerült elmenekülnie — békésebb és élhetőbb bolygókra — míg a honmaradtak visszasüllyedtek a barbárság sötét korszakába s ezzel gyakorlatilag megszűnt az értelmes lét a Földön.
Galaktikus Enciklopédia
I. fejezet: A kezdet legendái
Prológus Étien Werner befarolt kis szürke elektromobiljával a Koordinációs Központ fedett parkolójába. Kiszállt a kocsiból, gondosan bezárta, még a riasztót is rákapcsolta a távirányítóval, majd tekintete végigfutott a frissen takarított udvaron, a kőkerítés mellett maradt hókupacokon (szólnom kellene az intendánsnak, ezeket a kupacokat is el kellett volna szállítatni!) majd felnézett a szürke felhőkkel borított égboltra. Újból jön a hó; hát igen, ez már csak így szokott lenni, itt, a Harz-hegységben, novemberben. Havazni fog, mégpedig kiadósan — a felhők itt vannak, pont fölöttünk, a Központ parabola-antennáit tartó acéltorony csúcsa szürke ködfoszlányok között vész el. Hát csak vesszen. Vesszen el minden. Eljött az ideje, hogy ma minden elvesszen. Fogadta a portás köszöntését, majd becsúsztatta azonosító kártyáját a terminálba. A vastag üvegajtó hangtalanul kinyílt, majd becsukódott mögötte. A bolyhos szőnyegekkel, egzotikus növényekkel, drága ülőbútorokkal, metszett kristálycsillárral és fali égőkkel díszített hall túlsó falán már villogott a beléptető képernyője. Igen, persze, ujjlenyomat, íriszkép-ellenőrzés, O.K., Mr. Werner. Megnyílt egy acélajtó, majd halk zümmögéssel bezárult mögötte. Kis, hatszögletű szobácska, pár méter csupán; egy képernyő, egy fémkarosszék és néhány karperecben, tapadó korongokban végződő huzal, finom mintás zöld és fehér selyemburkolattal. Csatolja fel a csuklójára és a halántékára a szenzorokat, please. Dőljön hátra. Relaxe, please. Agykontrol és indulatszint-mérés. O.K., Mr. Werner. Ostoba ketyere, mondta volna bárki más az ő helyében, de Werner szempillája se rezdült, amikor kinyílt a lift ajtaja.
Gondolatait a tudat legmélyére rejtette, éveken, évtizedeken átgyakorolta ezt, senki és semmi, még a hipertökéletes, legagyafúrtabb pszihoanalizátor se volt képes behatolni személyisége féltve őrzött titkainak mélyszintjére. Negyven éven át készült tudatosan e mindent eldöntő napra. Negyven év: szorgalmas tanulás, mindenre kiterjedő figyelem, számtalan teszt és ellenteszt, hónapokig tartó training-ok, véget nem érő szimulációs kísérletekkel, majd az ezt követő vizsgák. Lépésről lépésre, céltudatosan haladt felfelé a Rendszer irányítóit kiképező közép- és felsőszintű tanfolyamjain, majd a doktorátus mindkét fokozatán. Segédellenőr, programozó, programvezető, program-szupervizor, szekció- majd, alrendszer-diszpécser, általános program-szupervizor, diszpécser a Központban s most, immáron egy éve fődiszpécser-rendszergazda. A Rendszer ura. A frankfurti Igazgatótanács, maga az elnök-vezérigazgató csak tisztségviselők; az öt kontinensre kiterjedő gazdasági óriáskonszern szíve azonban itt van, kétszáz méter mélyre, a Harz gránitjába rejtett, monitorokkal, billentyűzetekkel és terminálokkal túlzsúfolt trapéz alakú bunkerben, ahol a főnök most dr. Étien Werner. Sem apja, sem nagyapja nem voltak tagjai a METSYS-nek, a Rendszer totális ellenzőit összefogó kvázi-titkos civil szervezetnek, de éppúgy, mint sokan mások, mindketten szívből gyűlöltek mindent, ami a Rendszerrel kapcsolatos volt. És amikor hasonló érzelmeket vélt felfedezni a serdülő Étienban, apja nem késlekedett ezeknek hangot adni. „Azok a fickók ott, a METSYS-ben csak hőzöngenek, csak jár a szájuk, unatkozó ficsúrok gyülekezete az, a papáik Rendszer-részvényeinek osztalékaiból élnek; eszük ágába sincs ártani neki, máskülönben egy bugyuta társaság, ha valamit tenni akarsz a Rendszer ellen, azt belülről kell megpróbálnod, belülről, a legmagasabb szintről, fiam”
A Rendszer… Hat milliárd dolgozót, „védencet” ahogy ők magukat nevezik, hat milliárd munkáskezet tömörítő gigantikus ipari létesítmény. A Föld össztermelésének kilencven, szolgáltatásainak kilencvenöt százalékát a Rendszer adja. Tizenegyezer zárt Egység, számtalan külső üzem, bánya, farm, kisegítő vállalat, logisztikai és kommunikációs központ, több tízezer kilométer belső és külső vasút, metró és úthálózat. Egyfelől a betonbunkerekbe zárt, lélektelen számítógépekre bízott, amúgy magatehetetlen, teljesen elbutult emberi lények milliárdjainak a rabmunkája; másfelől a Rendszer hozadékából élő, henyélő, élvhajhász, mindössze pár százezer részvényes és az őket kiszolgálók siserehada: ennek egyszer-s mindenkorra véget kell vetni. Bármi áron. Negyven év megfeszített munka. Most eljött a cselekvés pillanata. Vissza, vissza az eredethez! Ha kell, akár a kőkorszakhoz, míg nem késő. Metálszürke zubbonya belső zsebében ott lapult a pendrive, évekig tartott, amíg elkészítette. Kódok feloldása, tűzfalak áttörése, vírusirtók kicselezése és a végén a Parancs. S most itt van Werner előtt a szuperszámítógép terminálja, amely kizárólag a Rendszergazda parancsait követi. Három diszpécser-társa a szokásos tesztekkel volt elfoglalva. Mereven bámultak a monitorokba, futtatták a szokásos programokat, fésülték végig az öt kontinens alrendszereit; a főnökük megjelenéséről csak rövid fejbiccentéssel vettek tudomást: Hallo, Etien, Olá, Carlos.. Beült a kényelmes görgőkön járó székébe, felkattintotta a monitort, beütötte a hátszámjegyű kódot és a password-ot, s mint mindig ilyenkor, sorra hívta be az öt alrendszert: European Subsystem, OK. East-Asian Subsystem, OK. South-American Subsystem, OK. South-African Subsystem, OK. Australian
Subsystem, OK. És még egy billentyűnyomás: The whole System and its Annexes, OK. Becsúsztatta az adathordozót az USB-portba és kiadta a parancsot: Run. Egy utolsó kérdés a képernyőn: Are you sure to run the Anihilation Program? Werner szemrebbenés nélkül beütötte a választ: Yes. Enter. A képernyőn megjelent egy világos sáv, amelyet lassan, egymás után betöltöttek a sötétkék kockák, alatta egy számsor pergett: 4%, 10%, 15%, 25%, 45%, majd felgyorsulva: 65,72,78,88,98,100% S egy felirat, amely az egész képernyőt elfoglalta: Anihilation Accomplied. S ezzel elsötétült minden képernyő. Csend, mélységes csend. És valami halk sistergés, a bunker különböző pontjairól. Enyhe, majd bódító virágillat. — Mi a fene … kiáltott fel az egyik diszpécser, de kérdését már nem tudta befejezni. A Rendszer, amelyet Sysiphus Templar a huszonegyedik század közepén létrehozott s immáron négyszáz ötven éve hibátlanul működik, most megszűnt létezni.
I. A három vándor.
1. A fiú az erdő szélén, egy bokor alatt feküdt hasmánt. Lábai kinyúltak a sarjadó fűbe; vékony, de izmos lábak, tele behegedt karcolásokkal. Vastag bőrű talpain, repedezett, kérges sarkán szürke sártapadékok. Öltözete, ha azt, ami nyurga testét fedte, öltözéknek lehetne nevezni, vastag gyapjúszálakkal és rozsdás drótvégekkel különböző színű, foszlott rongydarabokból összefércelt, pendelyszerű valami volt, sárfoltokkal, rátapadt száraz levelekkel. Száraz falevelek, fűszálak éktelenkedtek gesztenyebarna, bozontos-gubancos sörényében is. Szemei a bokron túli, avarral borított tisztás szélét kémlelték, egy frissen kapart lyukat, amely fölött egy pecekkel kitámasztott bordás, repedezett fakéreg állt. Az avarra egy tucatnyi feketerigó telepedett, szorgalmasan kotorásztak csőreikkel, felcsipkedve a tavalyi levelek között és alattuk rejtőző bogarakat, hernyókat. Halkan zúgott a májusvégi, langyos déli szélben a sarjadó nyárfaerdő. A fiú csontos, inas jobb kezére egy vékony zsinór volt tekerve. Szürke, foltos, de erősnek látszó zsinór. Bal könyökétől egy arasznyira a cserje gyökere mellett egy feketerigó teteme. A nyak fényes tollain friss vércseppek. A rigók a kis gödörhöz közeledtek. Az egyik madár felhágott a kitámasztott kéreg melletti földkupacra, sárga csőrével belekotort, talált is valamit, majd oldalvást lehuppant és a szétszóródott göröngyök között kezdett keresgélni. Egy mások a gödör széléig merészkedett, s kíváncsian bekukucskált a gödörbe. Úgy látszik,
valami felkeltette az érdeklődését, mert tétován körülnézett, majd beugrott a mélyedésbe. A következő pillanatban megfeszült a zsinór, félreugrott a pálcika és a súlyos, barna, rücskös fakéregdarab rácsapódott a gödörre. A fiú óvatosan, nesztelenül odakúszott, mindkét kezével benyúlt a fakéreg alá s a következő pillanatban már vissza is tért búvóhelyére, a kitekert nyakú madárral. Visszaállította a csapdát, és újra kezdte a lest. Az emberi lény láttán a madarak szétrebbentek, felrepültek a közeli fák alsó ágaira, de miután eltűnt, pár perc múlva, mintha mi sem történt volna, tovább szöszmötöltek az avarban. A fiú letérdelt a bokrok mögé, letépte a még meleg madár fejét, szájába vette a nyakát és nagyot szívott, nyelt jó párat, majd keze fejével letörülte a vércseppeket az ajkáról, serkenő fekete bajuszkájáról. Maszatos képén elégedett mosoly áradt szét: de jó, hogy sikerült, próbáljuk csak még egyszer!
A lány az erdő szélét követte. Már messziről észrevette a fiút és mezítlábas lábai puha léptekkel közeledett a bokrok takarásában. Nyurga, karcsú testét fekete, szíjakkal összevarrt újatlan bőrszoknya fedte, erős mellei között mély kivágással. Karcsú derekát vastag bőrszíj övezte, amelyen baloldalt egy hosszú kés tokja, jobboldalt egy nehéz irhazacskó lógott. Maszatos karjai, koromfoltos arca, zsíros, csimbókos szőke haja, koszos, retkes lábai alapján nem volt nehéz megállapítani, hogy a leányzó bizony rég nem járt mosdótál közelében, S búzavirág-kék szeméből sem áradt egyéb, mint az űzött vad rettegése, a menekülőé, akit a nélkülözések, a folytonos megalázás és az éhség mindenre képessé tesz.
Még jó távol volt a fiútól, amikor az, lépteit hallván, vagy csak megérezvén jöttét, anélkül, hogy levette volna a szemét a csapdáról, felemelte a bal kezét: — Pszt! Csendesebben! Mire a lány megriadt és ösztönösen a késéhez kapott. — Guggolj már le! Elriasztod a madaraimat! A lány, miután rájött, hogy mi folyik itt, engedelmesen négykézlábra ereszkedett. — Éhes vagyok…— szólt halkan. — Én is! — válaszolt a fiú. — Várj egy kicsit, mindjárt lesz kaja! A lány összekucorodott a bokor mögött és mozdulatlanul nézte, mi történik a tisztáson. Épp idejében, mert egy vigyázatlan madár a csapda felé tartott. — Na, te is megvagy! — s a kezében ott vergődött a gilisztára vadászó óvatlan jószág. — Gyere! — szólt a lányhoz és feléje nyújtatta a lefejezett madár nyakát. A lány gyanakodva bár, de közelebb húzódott. — Szívd ki a vérét! Az jó, erőt ad! A lány odakapott, a szájához emelte a vérző nyak csonkját és szívta, szívta teljes erőből. Úgy kellett kirántani a kezéből, képes lett volna az egészet nyersen, tollastul befalni. — Három… három napja nem ettem semmit… — dünnyögte. — Várj, mindjárt eszünk, csak még fogjak egyet. Kettő nekem, kettő neked. — Hogy csinálod? — kérdezte kíváncsian.
— Ülj csöndben, majd meglátod! A lány letelepedett a bokor mellé. — Menj odébb, a madarak megérzik a szagodat és elrepülnek. A lány szótlanul, csendben odébb kúszott; látszott rajta, megszokta, hogy parancsolgatnak neki. — Na, ez is megvan. A vére a tiéd. A fiú összetekerte a zsinórt, az ágak közül egy kis baltát húzott elő és elindult az erdő irányába. — Kopaszd meg őket, míg megrakom a tüzet! — S mert a lány mohón nézte a madarakat, hozzátette: — Várd meg, míg megsülnek! Mire visszatért az erdőből egy nagy kar rőzsével, a lány már a harmadik madarat kopasztotta. — Ha elkészültél, menj, vágj két nyársat, látom, van késed. A fiú a nyakában lógó kis bőrzacskóból egy acéldarabot vett ki, egy sárga kovakövet és egy csipetnyi, bolyhos, sötétbarna taplót. Pár csiholás és a szikrától izzani kezdő taplót egy köteg száraz, szálas nyárfaháncsba tette, meglóbálta egyszer, kétszer s mikor az lángra lobbant, betette a gúlában rakott ágacskák alá. A ropogó ágacskákra vastagabbak kerültek, mígnem fellobbant a meleget, életet adó, barátságos tábortüzecske; fehér, illatos füstje magasra szállt ott, az erdő szélén. — Kettő nekem, kettő neked. Várj, míg jól átsül és a csontikákat is elropogtathatod.
A lány elégedetten nyalogatta nedves ajkait. Az aprócska madarakból bizony csak gerincük csonkja maradt, no meg a csőrök
és a fekete szárazlábak. Alkonyodott, a nap vörös korongja már elég közel állt a nyugati látóhatár szélén, a lapos dombok mentén sötétlő erdősávhoz. — Kellett volna még fogni egy párat — jegyezte meg a fiú, a fekete tollhalomra mutatva. — Jó volt ez is! — felelte a lány. A fiú az öltözékére mutatott: — Te méden vagy. — Az voltam. — Megszöktél? — Ühüm. — Kinél voltál? — Kirknél. A Vasfejűnél. — Hallottam róluk. Nehéz emberek. — Azok. És te? — Én is varjág voltam. Szolga. — Kinél? — Robnál. — Nem ismerem őket. — Már nincsenek. Csak én maradtam. — Hogyhogy? — Kinyírták őket. A polyákok. — Hát ez így szokott lenni. Van neved?
— Ők úgy hívtak, hogy Ranni. Mert jól tudok futni. — Értem. Akkor te is… — Elfutottam, amikor láttam, mire megy ki a dolog. Még mielőtt engem is kinyírnak. — Mikor volt ez? — Még mielőtt leesett volna a hó. — És az óta… egyedül vagy? — Igen. — Nem fagytál meg? Kinél húztad ki a telet? — Senkinél. Egyedül. — Nem haltál éhen… — Boldogultam, ahogy csak tudtam. Egy régi házban, innen nem messze, az erdőben. Alkonyodott, a tűz lelankadt, már csak parázslott. A fiú néhány vastagabb ágat tett a zsarátnokra. — Most mit fogsz… fogunk csinálni? — Most? Alszunk egyet. — Itt? — Itt. — Nem félsz, hogy rádtalálnak? — Itt nincs, ki ránktaláljon. — Akkor jó. A lány hosszan vakargatta a feje bőrét.
— Csípnek? — Ühüm. Kibaszottúl csípnek. — Engem is. Télen mintha kipusztultak volna, de mihelyt elolvadt a hó, újra feléledtek. A tűz egy utolsót lobbant. Kezdett sötétedni; nyugat felöl még látszott a naplementét követő fényes sáv, de az erdőben már alig lehetett kivenni a távolabbi fák törzsét. A fiú elővette a baltáját: — Megyek, hozok még pár ágat, van odébb egy kidőlt, száraz fa. Addig is, gyűjts egy kis avart, hogy ne feküdjünk a puszta földre. Mire visszatért, a lány már egy jókora halom száraz levél közepén hevert és a nyárs csonkjával a tüzet piszkálta: — Gyere, aludjunk. — Tudom is én? A végén agyonszúrsz a késeddel. — Nincs miért agyonszúrjalak. Mit vegyek el tőled? A felöltődet? S ha leszúrnálak, ki fogna madarat? Mert én ahhoz nem értek, az biztos. — Nem tudom. Mintha félnék tőled. — Ne félj. A fiú egy vastagabb ágat tett a tűzte s a lány mellé feküdt, a zizegő avarba. — Gyere közelebb már! — s mert a fiú még mindig tétovázott, felé fordult és a szemébe nézett: — Mondd, háltál-e már… nővel? — Nem, nem háltam. Csak láttam, mit csinálnak. Undorító dolog! — tette hozzá, nem túlzott meggyőződéssel. — Ne félj, nem nagy ügy.
Derékig felhúzta bőrszoknyáját és széttárta fehérlő combjait. — Gyere már, térdelj ide, elém, vesd le a rongyaidat, a végén megkarcolsz azokkal a drótvégekkel. A fiú bátortalanul kibújt a condráiból Barna bőre felcsillant a lobogó lángok fényében. — Most feküdj rám, így, ne félj, nem eszlek meg! A fiú testét furcsa, eddig ismeretlen vágyak járták át, keresztül-kasul. Remegő kezekkel átkarolta a lány vékony derekát és az ajkait kereste. — Gyere, menni fog, dugd be, nyomjad, ugye milyen jó?! Egész testében reszketve szorította magához a lányt, majd egy lüktető, a fájdalomhoz közeli gyönyört érzett ágyékában és felsikoltott: — Ahh!, ahh!. Egyszer kétszer, háromszor, sokszor… míg elernyedve lefordult a lány hullámzó testéről a fűbe; úgy érezte, mintha sisteregne a harmat a tüzes, égő bőre alatt. — Na látod. Ezért fekszik le a férfi a nővel. Hogy élvezzen. — És a nő? — Attól függ. Néha jó, néha nem. — De most jó volt? — Igen. Veled jó. — Nem fogsz leszúrni? — Nem. Vedd fel a pendelyedet, meg ne fázzál. Sötét volt, csak a tűz pislákolt az erdő szélén. — Még rakok a tűzre. — És ha éjszaka kialszik?
— Nem fog kialudni. Felébredek és rakok rá. — Csak engem ne ébressz fel. Aludni akarok. — Jó. Akkor aludjunk. Egymást átkarolva szenderültek álomba, mint két gyermek anyjuk ölében, a sötét, sejtelmesen suhogó erdő szélén vetett avar-ágyban. Reggel, amikor a lány kinyitotta a szemét, a fiú a tűz mellett guggolt. A parázson egy édes-kesernyés illatot árasztó sárga színű, vörösfoltos, lapos valami sült. — Mi az? — Gomba. Kiszáradt fák törzsén terem. Tavasszal meg lehet enni, de utána megkeményedik, olyan lesz, mint a fakéreg és keserű, nem jó semmire. Egyél. A lány szótlanul majszolta a számára szokatlan, de kellemes ízű-illatú lepényszerű taplógombát, majd feltápászkodott és körülnézett. A Nap még az erdő fái közül szórta sugarait, az erdőből hangos madárcsicsergés hallatszott. A réten millió harmatcsepp csillogott a frissen sarjadt fűszálakon, a hűvös keleti szellőben himbálódzva. — És most mit csinálunk?— tette fel a kérdést a lány. — Már mint … te és én? — Igen, te és én. — Tudom is én? — El akarsz zavarni? — Minek zavarnálak el? Jól meglennénk együtt. A lány hallgatott. Látszott rajta, hogy örül a fiú szavainak, de
még mindig volt benne egy kis félsz. — Hová megyünk? — Megyünk az erdő szélén, ott mindig van valami, gomba, madár, nyúl, hörcsög, ennivaló. — S aztán? — Nem tudom. Majd meglátjuk. — Azt mondják, ha messzebb mégy a tenger partjától, ott már nem ismerik a varjágokat. — Az jó. Hátha találkozunk emberekkel, igazi, házban lakó emberekkel. — Nekem van egy késem, neked az a balta… — Én most nem erre gondoltam, de ha másképp nem megy… mindegy. Majd meglátjuk. És megindultak az erdő szélén, dél felé, kéz a kézben.
2.
A férfi a folyó homokos partján állt, hosszú, hajlékony mogyoróbottal a kezében. A bot végéről vékony zsineg lógott az apró hullámokkal barázdált, csendes folyású vízbe. Kissé odébb egy fehér pecek himbálódzott a hullámok között s egyszer csak eltűnt a mélyben, maga után húzva a zsinórt. A férfi hagyta, hogy megfeszüljön, aztán egy ügyes mozdulattal nagyot rántott a boton: — Megvagy! — szólt s már húzta is ki a vízből a ficánkoló, ezüstös domolygót, vörös uszonyvégekkel. Szép darab, farkuszonyával a könyökét csapdosta, amikor kivette a szájából a fényes acélhorgot.
Így, ni — simogatta, s letette a magaspart alatt sarjadó fűbe, jó messze a víztől, hogy vissza ne tudjon ficánkolni. Egy zsebszerűen összehajtott vastag levélből kivett egy rózsaszínű gilisztát, felfűzte a horogra s éppen bedobni készült, amikor észrevette, hogy ott, jobb felöl, a magasparton megmozdul az egyik bokor ága. És mintha bal felöl is… a tavalyi gizgazban, mintha megreccsent volna egy száraz kóró. Botját a homokba szúrta és hátat fordított a folyónak. Nagydarab, izmos-vállas, erős ember volt, haja és szakálla sötétszőke, szeme acélszürke. Háziszőttes gyapjúposztó nadrágot viselt, kötött gyapjúködmöne alatt fehér, durva szövésű inggel. Lábán nyersbőrből hasított bocskor, szorosan a vastag gyapjúkapcára szíjazva. Derekán széles tüsző, fényes alumínium-csatokkal. Lehajolt a fűben, a tarisznyája mellett heverő furkósbot után és megszólalt: — Gyertek csak elő, ti jómadarak! Hangja határozott volt és parancsoló. A világangolt beszélte, a tengerparti települések sajátos, szlávos akcentusával, akárcsak mindenki a Baltikum környékén. S mert szavaira nem jött válasz, furkósbotjával a száraz kórók felé bökött: — Te, ott! Állj csak fel szépen, lássalak! Egy rongyokba bugyolált, gesztenyebarna, bozontos hajú, nyurga legény, kezében egy balta, favágni jó, de egyébre is alkalmas. — És te is! Az ágak között megjelent egy csatakos, szőke sörény, majd egy
fekete bőrszoknyába öltözött, koszos leányzó, kezében egy hosszú pengéjű, csillogó késsel. — Varjágok, hogy a dögvész pusztítna el mindnyájatokat hetedíziglen! Gyertek csak, gyertek, mert ha én megyek hozzátok, annak aztán nem fogtok örülni! Percekig néztek farkasszemet a férfival, mígnem megszólalt a lány: — É…éhesek vagyunk. — I… igen, éhesek — vízhangozta a fiú. — És ezért akartatok kinyírni?? — N… nem akartunk… senkit se kinyírni… — A lány a férfi szemébe nézett és hangja elveszett egy mély sóhajban. — Csak… azok a halak — dadogta a fiú. (Úgy látszik, az erdő mégse nyújtott elegendő ennivalót… vagy a párocska túl sokat foglalkozott egymással és nem jutott idő kelepcére, gombakeresésre, ki tudja.) A pedző újabb fogást jelzett, Mire kihúzta a halat, a „varjágok” már lemásztak a magaspartról s a férfi látta, amint a lány a kését óvatosan becsúsztatja vastag bőrtokjába. Hát ezek jóformán gyerekek. — Éhesek vagytok? — I…igen. — Ott az a három hal… A lány már-már rávetette magát a nem remélt prédára, de a férfi idejében megállította.
— Nene. A nyers haltól szétmegy a beletek. Tele van apró szálkával. Te, ott! Tudsz rakni tüzet? Látom, ott fityeg a tűzszerszám a nyakadban. — Igen, tudok tüzet rakni. — Akkor mire vársz? És te — fordult a lány felé — pucold meg a halakat, késed az van, használd csak békés célokra. — De minek megpucolni? — Tán csak nem fogod pikkelyestűl-belestűl megzabálni, mint a vidra? Gyerünk, szaporán! Mire fellobogott a tűz, megvolt a negyedik hal is. — Tessék, ezt is megpucolhatod. — Azt is? — Persze, mit gondolsz, én nem vagyok éhes? Mikor leültek az uszadékfából rakott tűz mellé, még gyanakodva méregették egymást, de miután lenyelték az utolsó falatot, a két fiatal, ha nem is hálával, de némileg növekvő bizalommal tekintettek a férfire. — Jó volt ez a hal. — Ezt nálunk úgy is mondják, hogy köszönöm az ebédet. A lány maga elé bámult, zsíros ujjaival megvakargatta a kobakját és halkan megszólalt: — Köszönöm… A férfi csak bólogatott: — Váljék kedves egészségetekre! — Felállt, tarisznyáját a vállára vetette, megragadta a furkósbotját, és baljában a horgászbottal elindult a folyó partján, felfelé.
— Hová mész? — kérdezte a lány, némi meglepetéssel, sőt nehezteléssel a hangjában. — Megyek a dolgomra. A fiú is felállt és szemlesütve kérdezte: — Mi… én és ő… nem mehetünk veled? — Igen, hogyisne, hogy aztán álmomban szúrjatok le, üssetek agyon! — Én nem akarlak leszúrni! — válaszolt a leány, a fiú nevében is. — Ugyan, ismerem én a fajtátokat. Varjágok, útonálló rablók, gyilkosok, tizenkettő egy tucat. — Mi… nem is vagyunk varjágok — motyogta a fiú. — Azaz, csak voltunk — tette hozzá a lány. — Kutyából nem lesz szalonna! — zárta le a témát a férfi. — Én erre, ti arra. Érthető? A fiú lehajtotta a fejét, mint aki beletörődik, de a lány nem hagyta annyiba. — Veled akarok menni. Lefekhetsz velem. — Még csak az hiányozna. — A fiúnak jó voltam. — Maradj csak vele, ha már így összejöttetek. A fiú közelebb jött és megragadta a férfi kezét. — Kérlek… — Hogy mondtad? — Kérlek… kérlek szépen!
Varjág ilyet nem mond, még ha nyakát szegik, akkor sem. Most mit tegyek? — Én is… kérlek! — De elvégre mit akartok tőlem? Etesselek, itassalak mindkettőtöket, mint valami kisbabákat? — Nem csak azért… — válaszolt nagysokára a fiú. — Mert félünk egyedül! — tette a lány a pontot az i-re. — Hát nem csodálom, van is mitől és miért félnetek. — Akkor… veled mehetünk? Két gyermek. Két elveszett, boldogtalan gyermek ebben az iszonyú nagy, boldogtalanul vad világban. A férfi felsóhajtott, mint akit emlékei kísértik. — Na jó, lehet róla szó, de előbb tudni akarom, kik vagytok, honnan jöttök és mi forog abba a kis, buta fejetekben. Letelepedett a még füstölgő tűzhely mellé s a fiúra nézett: — Eredj, hozz még néhány darab uszadékfát, onnan, a rekettyebokor alól. És aztán mondd el, mi szél hozott ide, a Wiszła partjára.
3.
— Mondtam már — kezdte a fiú — nem vagyok, nem voltam varjág. Csak szolga. — Hol laktál… a szüleiddel?
— A tenger mellett. Halászfaluban. Úgy hívták, hogy Stegna. — Nem hallottam róla. — Kicsi falu. Az emberek a tengerből éltek. Halat fogtak, megfüstölték, vagy besózták. És krumpli is volt a földeken. És tehenek. Volt mit enni. — És? — Aztán jöttek a varjágok. — Ki közülük? — Rob, a Vörös. A tengerről jöttek, egy nagy hajóval. — Sokan voltak? — Nem túl sokan, de nagyon rosszak voltak. Csak úgy, szórakozásból kínozták az embereket. Azt mondták, hogy Bart, a Nagyszakálú volt a nagyfőnökük. Robnak sehogy sem jött be ez a Bart, mert az mindent magának és néhány barátjának adott és a többieket leszarta.
