ÉRTESÍTŐ. Internetcím:

ÉRTESÍTŐ

Demokratikus Közéletért Alapítvány XVI. évf. 6. sz., 2010. június Közhasznú Szervezet megjelenik havonta Internetcím: http://bajnok.hu/ertesito • E-mail: [email protected]

Régi székely ének Ó, én édes jó Istenem, oltalmazóm, segedelmem, Vándorlásban reménységem, ínségemben lágy kenyerem. Vándor fecske sebes szárnyát, vándorlegény vándorbotját, Vándor székely reménységét, Jézus áld meg Erdély földjét! Vándor fecske hazatalál, édesanyja fészkére száll: Hazajöttünk, megáldott a Csíksomlyói Szűz Mária.

Megemlékezés anyámról, a családi törvény mielőbbi tárgyalásához Drága Édesanyám! Hadd szóljak Hozzád e szavakkal, bár régóta kell nélkülöznöm szerető gondoskodásodat. Te még a régi asszonytípus voltál, akinek a családja volt a legfontosabb. Aztán 1945 után jött a nagy változás, amikor a „termelés növelése” lett a fontos, s ezért a családapák keresete – az állami intézkedések folyamodványaként – már nem lett elég a család ellátására. A feleségnek is el kellett mennie dolgozni. Így volt ez nálunk is. A két szülő keresete szűkösen, de elég volt négytagú családunk számára. Emlékszem, szegény Apám megalázva érezte magát, hogy ő már nem tud eltartani bennünket, de belátta, hogy mások is ezt teszik, ha nem akarják nyomorogtatni családjukat. Így aztán, ha Anyu délelőtt dolgozott, Apu (aki éjszaka dolgozott) főzött. Muris volt, mikor először láttam őt tésztát gyúrni. Ez a közös háztartási munka az 1950-es években még fehér holló volt, de hűségesen kitartottak egymás mellett. Anyám lánykorában „Mária-lány” volt, akik szűzességet fo-

gadtak férjhezmenetelükig, s életük végéig különösen tisztelték a Szűzanyát. Haláláig ott lógott a szobafalon az a bekeretezett Mária-kép, melyet a társaságba való felvételéhez kapott. Engem is az Ő tiszteletére nevelt. Nagyon más lett már az én generációm és az ezután következő évek leányai, asszonyai. De erről nem egyedül ők tehetnek. Azáltal, hogy kiszorították a nőt az évezredes, hagyományos – a gyerekek nevelése, a családi béke őrzője – szerepkörből, s dolgozni küldték, felrobbantották a családot. A férj is kénytelen volt a háziasszonyi és nevelői munkából részt vállalni. Így kevesebb lett a szabadideje mind az anyának, mind az apának. A gyerekek is a bölcsődék, óvodák, napközik révén az „állam kezeibe kerültek”, ahol aztán vallásellenességre nevelték őket (tisztelet a kivételnek). A nőket „egyenjogúsítás” címén munkába kényszerítették. Joguk volt dolgozni, azaz már nekik is be kellett segíteni a család ellátásába. Így aztán, akarva-akaratlanul, megnőtt az önbizalmuk, nem függtek a férjtől anyagilag, némelyek megszerették munkájukat, s már nem kényszerből, hanem kedvtelve dolgoztak, sőt versenyre keltek a férfiakkal. Olyan helyzetek is előadódtak, hogy egyes családokban az anya magasabb jövedelemre tett szert, mint az apa. Ez feszültség forrása lett férj és feleség között. Lassan elterjedt, hogy a nők inkább a karriert, az „önmegvalósítást” választják, s nem kötelezik el magukat egy férj és gyerek mellé. Ezért aztán ott tartunk, hogy van, ahol még egyetlen gyermek sem születik egy családban, vagy még házasság sincs, nemhogy gyermek! A „művelt Nyugat” így lassan elfogy, s átadja helyét a régi hagyományokat jobban megtartó Keletnek. De mindig is így volt ez a történelem folyamán; a barbár mindig legyőzte a civilizáltabbakat, az elpuhultakat. Dzsingisz kán az egész Kelet ura lett, az oszmánok lebírták Bizáncot, a germánok Rómát. Nem a nők egyenjogúsága ellen vagyok, csupán azt a megoldást javaslom, amelyet már Nyugaton néhol bevezettek, hogy hogyan lehetne menteni a családokat, életet adni azoknak a gyerekeknek, akik meg akarnak születni, de nem akarják őket. Ha csak a munkát hivatásuknak tekintő nők dolgoznának, s azok, akik „pénzszűke” miatt vállalnak munkát, otthon maradhatnának! Sokat javulna ez a mostani tragikus helyzet. Ha az anyaságot valóban főállású munkakörnek minősítenék, és jelentőségének megfelelően díjaznák Magyarországon is. Ezáltal talán hazánk és Nyugat elfogyása mérsékelhető, vagy netán megszüntethető lehetne. Így aki a hagyományos anyaszerepre vágyna, megtehetné, aki pedig hivatást választana, élhetne kívánsága szerint. Ezek a gondolatok merültek fel bennem a családi törvény tárgyalása alkalmával. Dr. Horváth Gyula

Egy szociális kérdés A szociális problémák sokasága gyűlt össze hazánkban. Ezek okait a szakértők, az állami tisztségviselők a legkülönfélébb okokkal igyekeznek magyarázni. Legtöbben az okok 2

DEKA ÉRTESÍTŐ

között a munkanélküliséget és a hajléktalanságot látják a leggyakoribb kiváltó oknak. Természetesen a kiváltó okokból több is lehet. Röviden egyet megemlítek, ami velem történt meg a Ferenciek terén. Ismert, hogy ott sok szociálisan sérült személy van a járókelők adományára számítva. Egy 20-25 éves fiatal kért tőlem támogatást. Szóba elegyedtem vele, és említettem, hogy van egy kis telkem Törökbálinton, amit én 80 évesen már nehezen tudok gaztalanítani. Mondtam neki, eljönne-e oda kapálni (gyomtalanítani) – természetesen megfizetném a napi munkabért. A válasza az volt, hogy ő szívbeteg, nem tud munkát vállalni. Az első gondolatom az volt, ha igaz, amit mond, az állam feladata, hogy megfelelő intézkedéssel gondoskodjon arról, hogy egy beteg embernek ne kelljen kéregetéssel biztosítani megélhetését. Ha ez csak indok volt – természetesen más megítélés alá tartozik. Ezzel csak érzékeltetni kívántam, hogy más ok is van, ami szociális problémát okozhat, illetve a szociális kérdésnek egészségügyi problémáit is vizsgálni kell. Az okok közül jelenleg felvetem a munkanélküliséget mint szociális problémát okozó tényezőt – és ebben az állam felelősségét. A kérdés szerteágazó, ezért tárgyalását komplexen kell vizsgálni. A munkanélküliséget a diktatórikus rendszerben rendeletekkel szabályozták. A munkanélkülieket munkára kötelezték, a vállalatokat pedig a dolgozók alkalmazására. Az ebből eredő hátrányokat az állam vállalta: röviden csak kettőt említek: a vállalaton belüli munkanélküliséget (mivel nem volt szükség új munkaerőre), és az ebből származó vállalati veszteséget (a vállalatra kényszerített kiadás miatt). Ezt az állam fedezte nemzetközi kölcsönök felvételével. Tulajdonképpen így gyűlt össze az állam eladósodása – a rendszerváltás egyik kiváltó oka. Az Antall-kormány közgazdászai ezen úgy próbáltak segíteni, hogy korszerűsíteni akarták a gyárakat – amihez természetesen pénzre volt szükség. Pénze erre csak a vállalatok kommunista igazgatóinak volt, de ezt nem kívánták igénybe venni. Ezért külföldi tőkét vettek igénybe. A külföldi tőke beáramlásának feltétele viszont az volt, hogy sem moratóriumot, sem kölcsönelengedést nem kérhettünk a már meglevő adósságunkra. (Megjegyzem, a lengyelek és a bolgárok nem ezt tették, kaptak is fizetési moratóriumot és hitelelengedést.) Kérdésemre 1992ben, hogy mi miért nem tettük ezt, a hivatalos személyek (miniszterek, szakemberek) azt válaszolták, nekünk a külföldi tőke beáramlása létkérdés. Sőt a hazai vállalkozókkal szemben a külföldi tőkések még adó- és más kedvezményeket is kaptak! Érdemes lenne ezt is kivizsgálni, kiknek lett ebből haszna? Mert a magyar államnak továbbra is csak növekedett az adóssága, az ipari üzemeket, bányákat (úgy is mondhatnánk, az eddig gazdaságtalanul termelő üzemeket, bányákat) bezárták, ennek következtében a munkanélküliség a csillagokig emelkedett, a munkanélküliségi segélyt pedig az állam fizette. A megmaradt kevés üzemet pedig annyira leértékelték, hogy a volt igazgatók azt bagóért megvásárolhatták. Ismert a 3 klasszikus közgazdasági alapelv, hogy a termeléshez tőke, munka, vállalkozói kedv kell, de ezek közül csak a munka hoz létre terméket, a tőke és a vállalkozói kedv XVI. évf. 6. szám

3

csak segíti a termelést, önmaga nem hoz létre semmit! Miből van akkor a bankok (a tőke) jövedelme? A tőke jellemzően 30% kamatra ad kölcsönt és 3%-ot ad betétre. A tízszeres biztos haszon miatt hazánkban szaporodnak a bankok (ma mintegy 30 bank dolgozik nyereségesen), míg korábban 5-6 bank is elég volt. Ezt az „ollót” csökkenteni kellene. Ma már sok közgazdásznak is ez a véleménye. A hibás közgazdasági szemlélet miatt a külföldi tőke tekintélyes része csak piacot szerzett hazánkban. A termelést máshol oldották meg, tehát a termelési haszon nem nálunk, más országokban keletkezett. A tőke beáramlásával mi gyarmati sorba kerültünk! A munkanélküliség lett a társadalmi, szociális problémák alapja! A hibás közgazdasági szemlélet következtében bezárták a gyáraink nagy részét, a mezőgazdasági üzemeket ösztönözték a szőlő-, gyümölcs- stb. ültetvények kivágására. A mezőgazdasági problémát a piacvesztés is fokozta, amire az EU-tárgyalásokon kellett volna odafigyelni. Mindezek vizsgálata is „megérne egy misét”! A közgazdasági szemléleten kell változtatni. Termelőüzemeket kell létrehozni – élelmiszeripart, mezőgazdasági gépgyárakat, ipari üzemeket. A bankok számát csökkenteni. Magyar és nem külföldi üzemeket segíteni. A szakmunkásképzést ismét elindítani, ne kelljen például a Hankooknak külföldről szakmunkásokat hozni Dunaújvárosba. Csak így lehet a munkanélküliséget csökkenteni! Dr. Bajnok István

Olvasói levél Nem szabad nekünk sem felejteni! Kb. 60 éve befejeződött a második világháború. A németek zsidóellenes tetteiről a mai napig sok megemlékezést hallhatunk. Holokausztmegemlékezéseket tartunk a legkülönbözőbb időpontokban, az iskolákban, sőt újra és újra felszínre kerül az elégtétel kérdése is. (Jelenleg a MÁV elleni kereset benyújtása a zsidók deportálásában való részvételért.) Ugyanakkor a 45 éves diktatórikus uralomról, a „pici robotról”, a hadifoglyok keserveiről, sőt az első világháborút követő trianoni békediktátumról sokkal kevesebbet hallunk. Egy emlékezetes esetet említek, amiről sem korábban, sem manapság nem esik szó, de az embertelen kórban némi emberségre utal. A történet a következő. A Gyűjtőben történt 1960-ban. A Keresztény Frontos (KF) szervezkedés miatt börtönidejüket töltők életéből… A hatelemis nevelőtiszt egyik délelőtt kiszólítja a zárkából az egyik elítéltet: „51-397-es, jöjjön!” Ilyen felszólítás után minden elítélt megrezzen, mert soha nem tudhatják, hogy hova és miért. Utána engem szólítanak? A börtön hatalmas beszélőtermébe vittek. Nyílik az ajtó. Ilyenkor a tekintet csak a rácsfalra eshet, s hogy a háttérben ki vagy kik lehetnek, az mindig rejtély volt, amíg a rácshoz nem értünk. A rácsfalhoz érve a megdöbbenés szinte lesújtja az elítéltet. Az évek óta nem látott édesapját látja hordágyon fekve, egy fehérköpenyes orvosnő kíséretében, mögöttük a két egészségügyis, akik a hordágyat behozták. 4

DEKA ÉRTESÍTŐ

Az édesapa – maga is orvos – már magatehetetlenül, de még életben fekszik a hordágyon, a kísérő orvosnő a csuklóján a pulzusát ellenőrzi. Nyilván fogalma sem volt az elítélt és a beteg közötti családi kapcsolatról, ennek családi, testi-lelki, érzelmi milyenségéről; de bizonyára együttérzésből vállalkozott erre a nem mindennapos és kollegiális feladatra. Mégis főként ő sejtheti az apa és a fiú lelki megrázkódtatását, ennek lelki mozzanatait… és emberi végességét. Döbbent csend… mit lehet ilyenkor tenni…? „Kérek tisztelettel engedélyt…?” Ugyan mire… és ugyan kitől. Elgondolkodva ezen a lelki traumán – melynél lehetett másabb, sőt még nagyobb is –, sosem derült ki, hogy kik és hányan tudták meg ezt az esetet a Gyűjtő akkori közösségében, és milyen emlékeket, indulatokat eredményezett bennük. Csak jóval a szabadulás után lehetett egyáltalán tudakozódni, hogy kinek, kiknek köszönhető ez az utolsó találkozás? Kiderült, a budapesti Szent János Kórház orvosai önállóan döntöttek és kérelmezték ezt a találkozót… De soha nem voltak megtalálhatók azok a kollégák, akik merték vállalni egy ilyen búcsútalálkozónak a megszervezését. Kedves Barátaink! Ez csak egy – talán érzelmileg különösebbnek ható – eset emlékének megidézése volt a sok közül. Bizonyára a kórház dolgozói, vezetői között is voltak kommunisták, és szinte természetesen a Gyűjtő akkori vezetői között is. Micsoda különbségek vannak az emberi tettek között személytől függően! Tegyünk hát mi is mindenkor különbséget a tettek között, mert megbocsátani lehet, de felejteni nem! Dr. Kováts Tibor

Felhívás Felhívjuk tisztelt olvasóink figyelmét, hogy a szokásos nyári szünetet az Értesítő megjelenésében júliusban tartjuk. A következő július-augusztusi szám legközelebb augusztusban fog megjelenni. Szíves türelmüket kérjük. Szerkesztőség

A szerkesztés utolsó perceiben érkezett hír Örömmel közöljük, hogy az új kormány első – általunk is kért – komoly tette: a határon túli magyaroknak a magyar állampolgárság megadása törvénybe került, igen nagy számú szavazattal. Ezt követően várjuk a többi kérések teljesítését! Figyelünk rá! Trianon után egyetlen magyar kormány sem merte a határainkon túlra szakadt magyaroknak a magyar állampolgárságot – kettős állampolgárságot – megadni! Ennek csak örülni lehet! XVI. évf. 6. szám

5

Önéletrajzom Az Értesítő májusi számában közöltük Szabó Miklós Kaméleon című versét. A vers mondanivalója, hogy lássuk, az emberek mit meg nem tesznek az érvényesülésük érdekében. Ebben nem az erkölcsi törvények betartásának jut a főszerep, hanem saját érdeküknek. Ezt szeretnék egyesek rám is mondani. A Kaméleon vers ismeretében érdemes lenne megvizsgálni vezetőink múltját is. Nem kívánok személy szerint senkit sem bántani, csak emlékeztetek Antall József kijelentésére, aki arra a kérdésre, hogy a diktatúrában vezető állásban volt emberek is vannak kormányában, azt válaszolta, ha ezeket kitenné, akkor a fél kormányt el kellene bocsátania. Örök kérdés vajon, miért vette be őket kormányába. Nélkülözhetetlenek voltak? A fiatal képviselők esete más. Őket szüleik alapján ismerhetjük meg. Példának említem a „körmös” Bauer fiát, az ÁVO-s Pető család fiát, a TSZ-elnökök, vállalati igazgatók, főmérnökök, vezető tisztviselők csemetéit. A szülők hatása a gyermekekre jelentős lehet, és van elfogadható damaszkuszi út is! Azonban előfordulhat, hogy egyes tettekben a nem keresztényi neveltetésükből eredő okok miatt helytelen álláspontot támogatnak. Jelzést kaptam, hogy határozott, sokak véleményét sértő állásfoglalásaim sértik egyesek „érzékenységét”. Ezért közlöm rövid életrajzom, hogy aki nem ismer, ismerjen meg. Kelenvölgyben születtem, ebben a kerületben élek immár 80 éve. Egyetemi éveim után itt volt első munkahelyem. Kerületi lányt vettem feleségül, akivel 56 éve házasságban élek. Itt született 3 gyermekem, akiktől 14 unokám és 6 dédunokám van. Szüleim egyszerű emberek voltak, apám cipészszakmával a család megélhetését nem tudta biztosítani, ezért pénzbeszedő lett a Törley pezsgőgyárban, majd az Elektromos Műveknél. Anyám háztartásbeli volt. Katolikusok voltak. Nővéremmel mi is ezt a vallást választottuk. Nem végeztünk egyházi iskolában, de ragaszkodtunk hitünkhöz 1945–47ben is, amikor nem volt jó pont katolikusnak lenni. Mindszenty József bíboros úrral értettünk egyet, aki úgy vélte, Rákosival nem lehet megegyezni, mert úgysem tartja azt be, szemben Barankovics Istvánnal, a Demokrata Néppárt (a KDNP elődje) akkori elnökével, aki az állammal való megegyezést sürgette. Már fiatal koromban alakítottunk (több társammal) ifjúsági egyesületet, ez 1950-ig működött. Előadásokat, kirándulásokat, táncos locsolóbálokat, szilveszteri összejöveteleket szerveztünk – még ma is szívesen emlékezek e rendezvényeinkre. 1947-ben a gróf Széchenyi István felsőkereskedelmi fiúiskolában érettségiztem. Tanáraim közül nagy szeretettel emlékezem Szerb Antalra, akitől az utolsó órán 1944-ben némán, felállva búcsúztunk, és Pézenhoffer Antal hittanárunkra, aki nemcsak magas, tudományos szinten tanított, de nevelt is bennünket, „javulni” hívta a tanulókat. Örök emlékem maradt Csongor Rezső tanár úrtól az alábbi eset, aki könyvvitelt tanított. Ismert alapszabály a könyvvitelben, hogy egy tételt hova kell könyvelni: tartozik vagy követel oldalra. A tanuló nem biztos, hogy tudja ezt, ezért mereven, figyelve a tanár arcára, 6

DEKA ÉRTESÍTŐ

feleli nyögve „tar-to-zik”, a tanár úr lassan nagy nyugalommal válaszolt: „jeles, illetve elégtelen”. A tanuló ezután lesújtva érzi magát (pszichológiából). Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1954-ben biológia-kémia szakos tanári oklevelet szereztem. Ezen kívül szabadalmi ügyvivői és környezetvédelmi szakmérnöki oklevelem is van. Az egyetemi doktori címet 1958-ban az elsők között szereztem meg – némi késedelemmel 1993-ban a mezőgazdaságtudományi kandidátusi címet is megkaptam. Mint kutató, majd egyetemi adjunktus 46 szakcikkem jelent meg. 1956-ot a magyar öntudat ébredésének, a nemzet érdekében tett szolgálatnak, a függetlenségért folytatott nemes harcnak tartottam, tartom. Már akkor tudtam, hogy a nyugat segítsége nélkül az osztrákok szerinti semlegességet nem kaphatjuk meg. Ezért, amikor kitört a szuezi válság és megtörtént a nyugati hatalmak és a szovjet hatalom megegyezése, tudtam: a forradalom elbukott. Sajnálom, hogy a Szabad Európa adóból még 1957 márciusában is ösztönöztek bennünket az ellenállásra – amit később a magyar adás felelősének, Kovács K. Zoltánnak szóvá is tettem, hogy ez okozta később több magyar felkelő halálát és bebörtönzését –, mire azt felelte, hogy ő nem tehetett mást, mint amit „főnökei” mondtak! 1965-ben a BM házkutatást tartott lakásunkban, mert megtudták, hogy a Regnum Marianum papi szervezettel tartok kapcsolatot. A regnumos papok elleni perben kívántak tanúként felhasználni. Többször is behívtak a Gyorskocsi utcába kihallgatásra, Deák József BM alezredes meghívott III/III-as ügynöknek is, mondván, akkor nem lesz sem nekem, sem családomnak semmi baja, de nem fogadtam el. Ennek következményeként megakadályozták az akkor már kész kandidátusi értekezésem beadását az MTA-hoz, és 1965 júniusában azzal az indokkal, hogy nem vagyok alkalmas kommunista fiatalok nevelésére, fegyelmivel eltávolítottak az egyetemről. A dolog pikantériája, hogy megtudtam, amit a Történelmi Hivatal is később igazolt, hogy a rámakasztott ügynök, aki feljelentett a BM-nél, a legjobb barátom, egy „pákozdi” fedőnevű ügynök volt. Ezt, mint említettem, tudtam, de amikor rákérdeztem 2002-ben, nem merte elismerni, csak később, amikor már oldalakat írtak róla az újságok. Az igazsághoz hozzátartozik: ezután bocsánatot kért tőlem, ezzel is elismerte tettét. Megbocsátottam kényszerhelyzete miatt, de a tényt elfelejteni nem lehet. A sors igazságtétele volt, hogy 1989-ben rehabilitáltak, és visszavettek az egyetemre mint címzetes docenst, és beadhattam kandidátusi értekezésemet. 1989-ben léptem be barátaimmal alapító tagként a Kereszténydemokrata Néppártba. A XI. kerületben KDNP-elnök, majd 1994-ben egy rövid ideig fővárosi KDNP-elnök voltam. Az 1994. évi fővárosi önkormányzati választások KDNP részét én vezettem. 1995-ben az önkormányzati választásokon a XI. kerületben képviselővé választottak. A testületben az oktatási bizottság alelnöke lettem. A képviselőséget azzal a céllal vállaltam, hogy a József Attila és a Kaffka Margit gimnáziumokat – korábbi egyházi iskolákat – visszaadjuk a szerzetesrendeknek, mivel a korábbi (Boross-kormányban tett) kéréseink eredménytelenek voltak. Előzetes tárgyalások után az Oktatási Bizottságnak 1996. áprilisban hozott határozatával megkezdődött a két iskola visszaadása. A budai Szent Margit Gimnáziumot 1996 szeptemberében, a Szent Imre Gimnáziumot pedig 1997 szeptembe­ XVI. évf. 6. szám

7

rében átadtuk a szerzetesrendeknek. A József Attila Gimnázium egy része megmaradt eredeti nevével, ez késleltette a Szent Imre Gimnázium visszaadását. Mivel véleményemet mindenkor megmondtam, és több kérdésben nem értettem egyet Giczy György akkori országos elnökkel (többek között azzal, hogy ellenfeleit a pártból eltávolította), ezért 1998-ban engem is kirúgott a pártból. Én nem tartottam jogosnak a kirúgást, de nem fordultam bírósághoz, és nem is mentem sem az MDF-be, sem a Fideszbe, mint sokan mások. 2003-ban elégtételt kaptam: a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette Giczy szabálytalan vezetését a KDNP-ben. Az új elnök Varga László, majd halála után Semjén Zsolt lett, én pedig ismét kerületi elnök lettem. Szólni kívánok még arról, hogy az Értesítő havilapot – mint pártértesítőt – még kerületi elnök koromban, 1995-ben indítottuk Dörnyei Béla társammal. Mikor már nem voltam elnök, 2007-től Mészáros József kerületi KDNP-elnök megszüntette a lap támogatását. Igaz, akkor még havi kerületi tájékoztatóként kb. 200-300 példányban jelent meg, ami mára a Demokratikus Közéletért Alapítvány kiadásában szerkesztésemmel már 4000 példányban jelenik meg. Ma országos elterjedtségű, és egyre többen kérik. Az Értesítő tájékoztató, informáló kiadvány – amiben elsősorban a tényeket ismertetem – nem az ígéretekről, elhangzó tervekről mondok véleményt. A lap nem tartozik egy párthoz sem – ezt az Alapítvány alapszabálya is kimondja. Ez nem gazdag alapítvány, a támogatók (egyének) tartják fenn, a megélhetésért küzdünk, de hála Istennek mindig találok társakat, akik kisegítenek. Dr. Bajnok István

Az igazat, csakis az igazat mond! Ne ferdíts, ne hazudj, ne a média csalfa, hazug hangját ismételd! Saját véleményed mond! TERJESZD AZ ÉRTESÍTŐT! Ha több példányt kívánsz, vagy nem kívánod további küldését ingyenes havilapunknak, kérem, jelezd – kívánságod teljesítjük. Ha támogatni kívánod megjelenését, bankszámlaszámunk: OTP 11711034-20833390. A De­mok­ra­ti­kus Köz­élet­ért Ala­pít­vány (DE­KA) lapja. Felelős szerkesztő: dr. Baj­nok Ist­ván. Szerkesztőség: 1111 Budapest, Bartók Béla út 18. Tel./fax: 386 4476 8

DEKA ÉRTESÍTŐ