Erdei sárga karszalagosok Elsö kötet

Erdei sárga karszalagosok – Elsö kötet

szemrebbenés nélkül Jakó főhadnagy. - És mi legyen vele? - Én jutassam eszébe mi a kötelessége? Pedig magyarul közöltem a parancsot az egész század előtt, vagy talán maga nem hallotta, szakaszvezető úr? - Megértettem főhadnagy úr. A parancs végre lesz hajtva. - Akkor ne töltsük az időt, felelte a főhadnagy.

© Kamil Emanuel

Utána Kaposi odament a járda szélén tehetetlenül kuporgó emberhez és rákiáltott: - Add át azonnal a kincstári felszerelést! Löwensohn szeméből egyszerre csak kibuggyantak a könnyek és ráemelte rémült tekintetét Kaposira, majd felénk nézett, pedig jól tudta, hogy nem tudunk rajta segíteni. Szakaszvezető úr, tényleg itt akarnak hagyni? Így betegen, semmi nélkül? …

101

nekem családom van… csakugyan itt akarnak hagyni semmi nélkül, egy beteg szatmári embert?.. Hiszen én is ember vagyok, szatmári!.… Miközben Löwensohn ujjával rámutatott a két befáslizott lábára. Kérem, ne tegyék ezt velem! - Nem látod te rongy, itt áll előtted felsorakozva az egész század indulásra készen, te pedig feltartod. Ide a bakancsokkal!


Mivel jól oda voltak kötve a hátizsákjához, Kaposi sürgette: Gyorsabban, gyorsabban! Majd kiszólította a sorból a nagybányai Rozenberg Tibort, aki mindenütt feltűnt a hatalmas fizikumával. - Nézd csak milyen tehetetlen! Még a bakancsfűzőit sem tudja kigöbözni. Segíts neki! A művelet megtörtént. Ez alatt Kaposi lehajolt Löwensohnhoz, levette

© Kamil Emanuel

balkarjáról a karszalagot és fejéről a katonasapkát, majd felszólította Rozenberget, vegye ki Rozenberg hátizsákjából az alumínium csajkát és a kulacsot. Miután ezeket is átvette, Kaposi durván ráförmedt Rozenbergre: - Ez neked kulacs? - Igenis szakaszvezető úr. - Te barom, nem látod ez csak egy fél kulacs? Az alja hiányzik. Rozenberg megint belenyúlt Löwensohn

102

hátizsákjába. Kivette a kulacsnak az alját is. Ebbe egy adag vaj volt beletéve, amit éppen az ébresztő után osztottak ki. - Papírod van? Kérdezte Löwensohntol Kaposi. Nincs, felelte Löwensohn. - Akkor tartsd a markod. Ezzel Kaposi Löwensohn kezébe bele akarta borítani a kis vajadagot. Löwensohn azonban hirtelen visszahúzta a kezét.


- Ha úgy hagynak itt, mint egy kivert kutyát, ha mindent elvettek tőlem, akkor ezt a négy deka vajat is vigyék magukkal. - Még van merszed pofázni! Pimasz disznó! Ordította Kaposi, miközben a járdára borította a kulacs aljának a tartalmát, majd bakancsával rátaposott a darab vajra. Te, gazember! Elintéznek hamarosan a német

© Kamil Emanuel

tábori csendőrök, én meg vajjal kináltallak! - Szakaszvezető úr! Szólalt meg Rozenberg Tibor, van egy termoszom. Alázatosan kérem, engedélyezze, hogy átadhassam Löwensohnak. - Ha pofázol, mindjárt leszereltetlek téged is! Akkor te is itt fogsz maradni a termoszoddal együtt. Jakó főhadnagy, aki néhány méter távolságból

103

figyelte az egész jelenetet, odakiáltott Kaposihoz: Máskor pedig kevesebbet alkudjunk szakaszvezető úr! Legközelebb pedig a szakaszának a dolgát ne anyámasszonyszerűen intézze. Ha folytatta volna, ránkborulhatott volna az este. A század elindult, Löwensohn pedig ott maradt egyedül a járdaszélén sajgó sebekkel és befáslizott lábbal. Ott hagyták Csernigovba, tele


félelemmel, prédának, az S.S.nek vagy a német tábori csendőröknek, bakancs nélkül, hajdonfőn, nemcsak honvéd sapka nélkül, hanem megfosztva egyetlen igazolványtól is; a sárga karszalagtól. * Több mint húsz kilométer távolságra Csernigovtol ismét felzárkóztunk a hosszú oszlopban menetelő alakulatokhoz. Az általános vélemény az volt, hogy nem

© Kamil Emanuel

voltak még meg a konkrét munkahelyek és hogy a front mozgásban volt. Gomelböl Kievbe irányítottak bennünket, onnan pedig Kursk felé. Ezáltal több mint kétszeresét tettük meg az útnak. Az egyik állomás mellett menetelve, hirtelen megjelentek az égbolton a Vörös Hadsereghez tartozó „Rata” típusú repülőgépek. Egy egész raj lehetett. Bombáikat rászórták a síneken egymástól kisebb-

104

nagyobb távolságra széttolatott vagonokra. Aztán egészen alacsonyan repülve, magára az álomás épületére is. Több vagont telitalálat ért. Hatalmas lángok jelezték az akció sikerét. - Feküdj! Mindenki az árokba! Ordította rémülten a vezényszót Jakó. Ő pedig ijedtében az egyik szekér alatt keresett menedéket. A keretesek is fejvesztve rohantak velünk együtt az út menti alig negyvencenti


mélységű árok felé. Kaposi mellém került. Ő is erősen hozzá tapasztotta a földhöz izzadt és félelemtől megriadt arcát. Odaszóltam Kaposihoz: - Nem kirándulás ez, szakaszvezető úr, még akkor, sem ha jámborok a zsidók. Hallgass!… mert szétroncsolom a szád, te hülye! Intett le elfehéredve Kaposi. Feltűnt, hogy sem Jakónak, sem, a kereteseknek még eszük ágában sem volt a

© Kamil Emanuel

repülőgépek ellen oldalfegyverüket vagy csőre töltött puskájukat használni, már csak a látszat kedvéért is. Egyszerűen féltették a bőrüket. Közénk nem hulltak bombák, szerencsére szilánkok sem. Úgy láttuk, hogy a szovjet pilótákat komolyabb célpontok érdekelték, mint az ásókkal felszerelt civil ruhás, sárga karszalagos zsidó munkaszolgálatosok.

105

Szinte végtelen erdőkön keresztül észak felé meneteltünk. Ezek az országutak, főútvonalaknak számítottak, mert lépten nyomon helyet kellett biztosítani német harci különítményeknek és gépesített alakulatoknak. Valahányszor német tábori csendőrökkel találtuk magunkat szemben, a szegény Löwensohn Dávid járt az eszünkben. Az ellátásunk többi körletünkben lévő


munkaszázadok kosztjához viszonyítva még mindig kielégítő volt, de minőségileg már messze elmaradt a Csernigovig fogyasztott ételektől. Azzal indokolták, hogy a vételezés jóval gyengébb lett. A húsnélküli dörgemüze levesek és a szárított dohos borsóból főzött főzelékek silány ellátásnak bizonyultak. A konzerv fejadagokat is lecsökkentették. Ehhez aztán hozzájárult a fárasztó

© Kamil Emanuel

mindennapos gyaloglás, az embertelen bánásmód, a mindinkább fokozódó pesszimizmus, kilátástalanság a helyzetünk javulását illetően. Az arcok megnyúltak, két emberünket már töröltek alakulatunk lajstramábol, pedig még messze voltunk a munkahelytől. Ki van soron? Ez motoszkált majdnem mindenkinek az eszében. *

106

Eltelt tizennyolc nap azóta, hogy Löwensohnt otthagytuk Csernigovban betegen, mezítláb és sárga karszalag nélkül. Négyszáz kilométernél jóval hosszabb utat tett meg azóta gyalog századunk. Kurksztol délre, négy kilométerre kaptunk szállást. Már a szárított sárgarépa tartalékok is kiapadtak. Szorongva vártuk vissza a fiukat és a négy vételező szekeret, akiket zsákokkal és ládákkal


felszerelve indítottak el a kurszki körzet egyik ellójához. Mire visszatértek a szekerek alaposan megrakodva, elég későre járt az idő. Futótűzként terjedt el a hír, hogy Löwensohnt is magukkal hozták. Összehasonlíthatatlanul jobb bőrben volt, mint általában a többi munkaszolgálatosok. Még a keretesek is megilletődtek, amikor ismét meglátták. Talán, azért mert szatmári volt ő is? Vagy talán

© Kamil Emanuel

azért, mert ő volt a „Derű” szatmári vicclapnak az előfizetési ügynöke? Löwensohnnak az egyik szólásmondását is gyorsan felkapták. Két szóból állott: „DERÜRE, BORU”. Egymás közt beszélgetve, rövidebben és találósabban nem tudtunk volna a közhelyszerű „hogy- vagy ra? ” felelni, mint ezzel a két szóval. Így hát nem akadt köztünk egy ember sem, aki a hír vétele után

107

elmulasztotta volna az alkalmat, hogy szemügyre vegye ezt a ritka tüneményt, Löwensohn Dávid személyében. A hozzája intézett kérdésekre alig bírta már szusszal a válaszokat. A következő történetet adta elő: - Mikor a járdaszélén ott hagytak egyedül Csernigovban, megkértem az egyik járókelőt, kerítsen számomra egy vastagabb botot. Erre támaszkodva, minden erőmet összeszedve kivánszorogtam a


városból. Kiértem az országútra. Már több mint egy kilométert tettem meg, amikor elhatároztam, hogy nem megyek sehova. Lesz velem, ami lesz. Vártam a végét. Éhes voltam. Ezzel sem törődtem már. Az foglalkoztatott amit kilátásba helyeztek számomra. Vártam a német tábori csendőrök megjelenését. Semmivel sem tudtam magam igazolni. Még a sárga karszalaggal sem. Pedig most jól jött volna. Igazolni

© Kamil Emanuel

tudtam volna vele a hovátartozandóságomat főleg, azt hogy ne tekintsenek fegyvertelen, kóborló partizánnak. Az út forgalmas volt. A német teherautók és a híradós alakulatok többször is elszáguldtak mellettem. Így telt a nap. Egy csepp víz nélkül. Most már csak az járt az eszemben, hogy legyen egyszer mindennek vége. Már sötétedett, amikor lestoppolt előttem egy ponyvával borított szürke német teherautó.

108

Két német katona szállt ki belőle. Oldalfegyver volt mindkettőjükön. Igen, ez a vég, gondoltam magamban. Azonban a következő pillanatban az egyik, akiről később tudtam, meg hogy gefreiteri rangban van, nyers hangon kérdőre vont: - Wer bist du! Csak két szó jött a nyelvemre. Ungarische Arbeitsdienst.


- Jude? - Jawahl. Miközben rámutattam a két befáslizott lábomra, hogy nem tudok ráállni. Erre a gefreiter leszállított a teherautóról két német katonát, akik a parancsára feltettek. A teherautón rajtuk kívül még egy német katona volt. Hamarosan megtudtam, hogy Kurszkig utaznak, és hogy odáig elvisznek engem is. Az elmúlt napokban ezen az úton már több

© Kamil Emanuel

munkaszolgálatossal találkoztak. Azt mondták szerencsém van, hogy autón fogom megtenni ezt a hosszú utat és nem gyalog. Az egyik német, aki felsegített, megkérdezte tőlem: - Éhes vagy? - Még ma nem ettem, vizem sem volt. A német tovább kérdezősködött: - äus Ungarn? Jude?… Arbeitsdienst?

109

Tudtam, hogy hallotta a válaszomat a Gefreiter kérdéseire, de azért megismételtem. - És nem félsz attól, hogy kilökhetünk ebből a robogó teherautóból? - Nem. - Miért? - Ha ez állt volna szándékukban, nem vettek volna fel az autójukra. - Igazad van. Mi a Wehrmachthoz tartozunk, és


nem vagyunk S S. Disznó szerencséd van, hogy nem találkoztál velük. Azok minden teketória nélkül a fejedbe röpítettek volna a golyót. Te kommunista vagy? - Nem. - Mi voltál civilben? - Egy vicclapnak voltam az előfizetési ügynöke. Ha Szatmáron élt volna, maga is előfizetője lett volna. Nevetett.

© Kamil Emanuel

- Miért? Kit csúfoltatok ki benne? Talán a háborút? Ha erről irtatok, volna vicceket, és ha nem lett volna ilyen véres ez a háború, akkor igazad van… én is előfizetője lettem volna. Torkig vagyok a háborúval! A tavaly még Francia országban voltam. Ott szép volt minden. De itt? Erre sok a partizán. Különösen a branszki erdőben. Nem tudja senki közülünk, hogy melyik percben fogják kilyukasztani a mellkasát.

110

Nekem a zsidókkal nem volt semmi bajom. Az apám mesélte, hogy ő jó üzleteket kötött velük. Ha jól értettem az előbb azt mondtad, ma még nem ettél. Ezzel a mellette lévő hátizsákjából kivett egy tábla csokoládét és a kezembe nyomta. A másik német katonától egy konzervet kaptam és egy vastag szellet kenyeret. Víz helyett, édes feketekávéval kínáltak.


A német katonák fáradtak lehettek, mert nem volt kedvük a további kérdezősködésre. Egész éjjel utaztam. A fülkében lévő katonák egymást válthatták, mert csak rövid pihenésekkel tettük meg az utat Kurszkig. Másnap délután letettek egy korházi különítmény előtt. Kaptam tőlük egy fél német kenyeret és egy csomag mümézet. Az egyik német katona azt állította, hogy a magyar alakulatok Kurszk

© Kamil Emanuel

érintésével kelet felé menetelnek, a front pedig már a Don folyónál van. Amint letettek a németek, a szembe lévő járdán három munkaszolgálatost vettem észre. Ők is észre vették az intésemet és átjöttek. Elmeséltem nekik milyen sorsra jutottam, nekem pedig elmondták, hogy ők harmincan vannak. A kurszki állomáson teljesítenek szolgálatot, mint kirakodó munkások és elég jó dolguk van.

111

Az egyiknek a segítségével a körletükbe kerültem. Náluk maradtam. A nyolcadik nap már a kötések is lekerültek. Ismét hasznát vehettem a félcipőmnek. Magamra vállaltam a sepregetést és a fekhelyek reggelenkénti rendbe hozását. Azt ajánlották, hogy állandó megfigyelés alatt tartsam, az ellót, mert onnan szoktak vételezni a Kurszkon átvonulásban lévő munkaszázadok. Igy találtam rá a mi szekereinkre.


Engedd meg Löwensohn, ez már nem ború, hanem derű, méghozzá igazi, mert négyszáz kilométert, gyaloglás helyett autón tetted meg a németek jóvoltából. A sebeid is begyógyultak. Mert ez alatt verést sem kaptál. Az irodának is dolgot adtál. - Miért? Kérdezte tőlem Löwensohn. - Mert ismét felvesznek a hivatalos lajstromba. Mert

© Kamil Emanuel

holnap ismét birtokba veheted a kincstári holmidat, a sárga karszalaggal együtt. 9 4 2 . Ivanovtól Sztarijoszkolig A századunkat Kurszktól vagy húsz kilométernyi távolságra, Ivanova gyönyörű

112

a u g u


kastélyának közvetlen közelében szállásoltak el, még a cárizmus alatt épített cselédlakásokban. A kastélyhoz vezető utat több mint négyszáz méter hosszúságban mindkét oldalról évtizedes jegenyesor szegélyezett. A bejáratot hosszú díszes vaskerítés választotta el a jegenyefasortól. A tiszteket és az altiszteket, a kastélyban szállásolták el. A berendezésből már csak egy hatalmas ovális asztal maradt épségben és több

© Kamil Emanuel

fotelnek és kanapénak kárpitozott részei. A mozaik kőpadlók még épségben voltak, de a parkettnek a zöme a kandallókba kerülhetett, mert az átvonuló alakulatok csak erre a célra használhatták fel. A kastély tavát is vastag fák szegélyezték, lombjaikkal a fák levelei teljesen beárnyékolták. Meghitt, regényes hangulatot teremtettek a fehér olajfestékkel lefestett keskeny fahídak, amelyek

113

keresztül - kasul szelték át a kastély tavát. Milyen szép lehetett a háború előtt ez a mesebeli kastély- gondoltuk magunkbanamikor a tavon át kifeszített villanyhálózaton felfedeztük a színes lampionok csonkjait. Itt két napig voltunk elszállásolva. A Kurszki ellótol vételezett élelem lehetővé tette a szakácsoknak, hogy jóllaktassanak bennünket.


A tó vizében alaposan megfürödtünk. Habos lett és szinte teljesen megfehéredett a több száz munkaszolgálatos fürdése után. Az előző napon vételezett szeszes ital a kereteseket igen jó hangulatba hozhatta, mert minden áron énekeltetni akartak bennünket. Miután körbeültettek elhangzott a vezényszó: - Halljuk a magyar katonanótákat, hogy hangos legyen tőlük a kastély környéke.

© Kamil Emanuel

A fiuk hallgattak. Azt feleltük, mi erdélyiek vagyunk, és legtöbben nem ismerünk magyar katonanótát. A kifogás nem használt. - Némák vagytok? … Rajta! … kiabálta Kaposi. Nem ismeritek? Azért is meg fogjátok tanulni, néhány nótát utánam: idenézzetek!… felemelte vastag bunkósbotját a levegőbe, utána pedig kéjelegve megsimogatta a bot fejét. Ezzel fogom azokat meglegyinteni, akik nem fognak

114

engedelmeskedni. Rajta!… utoljára mondom! A körben ülő fiuk egészen könnyen megtanulták a négy katonadalt. A park hangos volt tőlük. - Lám, hova jutott el a magyar katonadal, kiabálta boldogan Kaposi. Ezt még Tisza Pista sem álmodta. A brianszki erdőben ezen az éjszakán több mint kétezer zsidó munkaszolgálatos vert tanyát. Itt már a későbben


megalakult szigeti és kárpátaljai munkaszázadok is csatlakoztak a Gomelböl kiindult menetoszlophoz. Dr. Fruchter Miklós, máramarosszigeti orvostól tudtam meg, hogy ezek Kurszk alatt rakodtak ki. Már harminc napos gyaloglás volt a hátunk mögött. Ebben az erdőben még közelebbről éreztük a front előszelét. Nem egészen messze tőlünk kattogtak a gépfegyverek és időközben egész este a

© Kamil Emanuel

légelhárítás.Aludni sem tudtunk. Ezeknek az elhárító ütegeknek a lövései arról győztek meg bennünket, hogy az orosz ellenállás még létezik. Ezáltal tudtuk meg azt is, hogy német alakulatok is tanyáznak az erdőben. Azonban a tüzelésnek elijesztési jellege is volt. A szovjet „Rata” típusú felderítő gépek a késő éjjeli órákig keringtek az erdő fölött. A fejönk fölött is hullottak a stalingyertyák. Ezek körülöttünk

115

nappali világosságot árasztottak. Hajnalban bombatámadás érte az erdőt, aztán minden elcsendesült. A keretesek sűrű ellenőrzést gyakoroltak a fekhelyeknél, főleg azért, hogy meggyőződjenek a cigaretta tilalom betartásáról. Senkit sem kaptak el. Több eszünk volt, semhogy a fejünk fölé irányítsuk a szovjet pilóták figyelmét. Az ellátásunkat az eddigihez már össze sem lehetett hasonlítani. Reggel csak félédes


fekete pótkávét vagy teát kaptunk, amit száraz kenyérrel fogyasztottunk el. A levesekben már meglehetett számolni a paszuly vagy borsószemeket. A konzerhus, foszlányok húsz grammot sem tettek ki. A marmaládés makaróni már fejedelmi fogásnak számított. A szalonna teljesen eltűnt. Csak a kereteseknek jutott belőlük. Vacsorára nyolc embernek egy májkonzerv vagy ötven gramm lóhúsból készült szalámi jutott.

© Kamil Emanuel

Mi pedig szemlátomást öassze mentünk. A munkaszolgálatosok és a keretesek testi állapota közötti különbséget a fürdések alkalmával lehetett csak igazán felmérni. Míg az előbbiek bordáit már meglehetett számolni, a keretesek jó húsban voltak. A menetoszlopnak a hossza még inkább csökkent, mivel a többi alakulatokat másfelé irányították. Már csak

116

három össze.

századra

zsugorodott

Elsősorban az foglalkoztatott bennünket, hogy még mennyi ideig fog tartani a gyaloglás. Jakó főhadnagy szemel láthatóan szabad kezet adott a kereteseknek, hogy kényükékedvük szerint üssenek- verjenek bennünket. Az ok nem érdekelte. Azonban pedánsan vigyázott arra, hogy ő soha sem legyen jelen az ilyen eseteknél.


Ezt akkor vettük észre, amikor ezeket az embertelen módszereket az orvosok szóvá tették előtte. Azt felelte nekik, hogy nincs módjában megtiltani a kereteseknek kötelességük teljesítését. A panaszkodások helyett azt ajánlotta, hogy a munkaszolgálatosok inkább ne adjanak alkalmat az ilyen eszközök igénybevételére. Teltek a napok. Már az ötvenhatodik napja múlt el az óta

© Kamil Emanuel

hogy Szinérváralját elhagytuk. Ezen a napon a 110/15 számú zsidó munkaszázadot leválasztották a többi alakulatoktól. Megérkeztünk Sztarij- Oszkolba.

Jakó főhadnagy visszalép Sztárijoszkol agyon volt bombázva, különösen a külterületei. A központi főutcán

117


egyszerű egyemeletes házak sorakoztak. Átlag azonban a sztárijoszkoli házak, félmagas vagy földszintes típusúak voltak. Falépcsők vezettek fel a házak verandájába az esztétika bizonyos mellőzésével. A téglafalai nem voltak levakolva. A változatosság kedvéért több utcában a vakolatlan házak le voltak festve. A századunkat egy gyümölcsfákkal beültetett dombos kertbe vezényelték. Az

© Kamil Emanuel

aznapi harminc kilométeres gyaloglás után csak egy órás pihenést engedélyeztek. Még fél óra sem telt el a Sztarijoszkolba való megérkezéstől, de már mindenki sejtette, hogy sorsdöntő események fogják itt meghatározni létünket. Azt találgattuk, vajon mi fog történni a századdal? Együtt marad-e? Vagy fel lesz-e osztva? Vajon melyik frontszakaszra fogjuk vezényelni? Milyen

118

munkára fognak beosztani? Innen helyenként alig ötven kilométer választott el bennünket az oroszoktól. A következő félóra azonban mindent megmagyarázott. Végül is felsorakoztatták az alakulatunkat. Senki sem gondolta közülünk, hogy ezen a meleg augusztusi napon utoljára fogunk találkozni Jakó főhadnaggyal és helyettesével Achim hadnaggyal.


Jakó azzal kezdte beszédét, hogy az ő feladata a mai nappal megszűnt. Tőlem telhetően mindent elkövettem, hogy a menetelés ideje alatt a legjobb feltételeket biztosítsam. Azt is tudom, hogy több ízben történtek visszaélések. Azonban nem akadályozhattam meg. Előrehaladott korom miatt elkerülhettem volna, hogy kijöjjek a frontra. Az emberek ne most alkossanak véleményt

© Kamil Emanuel

rólam, hanem későbben. Egészen biztosra veszem, hogy nem fog engem senki sem annak tekinteni aki csak rosszat akart. Az egészségi állapotom, útközben annyira leromlott, hogy figyelembe vették a kérvényemet, és miután át fogom adni a századot, az első vonattal vissza fogok térni Szatmárra. Az ország háborúban van, és ezért nem kételkedem abban, hogy mindenki teljesíteni fogja a kötelességét.

119

Ezután, Jakó jobb kezét a tisztsapkájához emelte, letisztelgett a század előtt és eltávozott. A főhadnagy szavai egészen meghatottak bennünket. Ösztönszerűen megéreztük, hogy a történtek után, Jakónak mégis voltak emberi kvalitások, mert amennyire csak módjában állt biztosította az élelmezésünket és főleg a v i z z e l való ellátásunkat, viszonyítva a többi munkaszázadokhoz. Emiatt már


sok hallottjuk volt az úton, mert parancsnokaikJakó főhadnaggyal ellentétben- szinte versenyeztek egymással az embertelen bánásmód meghonosításában. Achim hadnagy nem tartott beszédet. Csak annyit mondott, hogy ő is megválik a századtól, mert máshová vezényelték. Csak későben tudtuk meg, hogy feljelentés áldozata lett. Besúgták, hogy román létére paktál a zsidókkal.

© Kamil Emanuel

Hogy megalkuvó magatartása miatt veszélyezteti a fegyelem biztosítását. Hír szerint, egy román munkaszázadhoz vezényeltek beosztott minőségben. Azt kifogásolhatták a magatartásában, hogy az egész úton magába zárkózva ült a szekéren. Nem tárgyalt senkivel. Úgy tett mintha ott sem lett volna. Teljesen távoltartottá magát bármilyen természetű parancsolgatástól, mint aki nem is tartozott volna a mi

120

alakulatunkhoz. Mi pedig azt is észrevettük, hogy mint ügyvéd nagyon is tisztában volt milyen sorsot szántak a zsidó munkaszolgálatosoknak. Azoknak elpusztításához, még csak egy ujjának mozdulatával sem kívánt eszközévé válni.

1942. augusztus Nie kommt etwas besseres nach


Zsidó nem birtokolhatja a nemzetiszínű kokárdát Kik jönnek a helyükbe? A két tiszt távozása után ez a kérdés foglalkoztatott bennünket. Negyed óra sem telt el, már ott állt a század előtt Cselényi József főhadnagy, az új századparancsnok. Harmincöt év körüli, közép magas, inkább sovány alakú, teljesen borotvált arca semmi jót nem ígért.

© Kamil Emanuel

Hetyke, fölényes modorával már az első percek eltelte után elnyerte mindenki ellenszenvét. Tudtunkra adta, hogy az előbb a századot már átvette Jakó főhadnagy úrtól. - A fődolog abban áll, hogy mindenki engedelmeskedjék, főképpen, mert zsidók vagytok. Mert a második zsidótörvény értelmében már nem tekintünk benneteket egyenlő állampolgároknak. Európában

121

egy új világrend van kialakulva, amely a faji megkülönböztetés alapján fogja felépíteni új társadalmát, a zsidók teljes kirekesztésével. Ez a folyamat már javában érvényesül a dicső német és magyar hadseregek győzedelmes előnyomulása következtében. Nektek is kell végezni a kötelességeteket, habár kétezer kilométernél több választ el a határtól. Azzal is tisztában vagyunk, hogy a zsidók nem kívánják a német hadak és a vele


szövetséges magyar dicső hadsereg győzelmét, a bolsevista hordák ellen, ezért senki sem csodálkozzék a megkülönböztetett bánásmód miatt. Már közölték velem milyen feladat áll előttünk. A parancs értelmébe a Bojárszki falu mellett elhúzódó országút átépítésében fogunk részt venni. Más munkaszázadok már elfoglalták a helyüket. Most rajtunk a sor. Ezen túl, zsidó nem birtokolhatja a nemzetiszínű

© Kamil Emanuel

kokárdát. Azt a magyar felségjelvényt, amely a honvédsapkát díszíti. Mindenki felejtse el azokat a jogokat, amiben odahaza része volt. Az a világ örökre megszűnt. Joga többé nincs a zsidónak, csak kötelessége! Az, hogy dolgozzon. A legcsekélyebb kihágás a legszigorúbban lesz megtorolva. Beszéde végén Cselényi főhadnagy kidülledt szemekkel

122

már ordított. Szinte habzott a szája. - Az engedelmesség és a fegyelem biztosítása érdekében a tizedelést is alkalmazni fogom. Ezt jól vésse mindenki az agyába! Megértettétek? - Igenis, főhadnagy úr!.. volt a hangos felelet. Miután Cselényi főhadnagy sarkon fordult és az irodának kijelölt ház felé indult, azonnal észrevehető volt, hogy Zajácz Péter a század őrmestere


valamint a keretesek rendkívüli jogokkal lehettek felruházva a velünk szemben tanúsítandó bánásmódot illetően. Zajácz ezt mindjárt be is bizonyította. Miután kiszólította a sorból Márkusz Sándort, akinek Szinérváralján bevonulás előtt jó hirű asztalos műhelye volt, megkérdezte tőle: - Mond csak te hitvány zsidó, miért nem kísérted figyelemmel a főhadnagy úr beszédét?… jól

© Kamil Emanuel

megfigyeltelek!… az eget bámultad, te gazember!.. Ki adott neked erre engedélyt?… - Alázatosan jelentem, őrmester úr…. Zajácz azonban be sem várta Márkusz feleletét, a levegőbe emelte jobb karját és egy hatalmas pofont adott a negyven évnél idősebb asztalosnak. - Ezt a pofont csak előlegnek szántam. Most, pedig

123

mars vissza a helyedre. Majd odaszólt Gombosnak: Este vegye pártfogásába. Hadd tanulja meg a tiszteletet és a fegyelmet. Az őrmester úr csípőjén ott lógott a revolvere. A nyomatékosság kedvéért rátette a kezét, hogy korlátlan hatalmát a század fölött érzékeltesse. A megszégyenített munkaszolgálatosok pedig ott álltak előtte vigyázzállásban, megdöbbenve, tehetetlenül,


akárcsak Jakó főhadnagy előtt a szatmári állomáson. Alig vártuk a sorakozó végét. Az járt az eszemben, bár még száz napig tartott volna az átkozott ötvenhat napi gyaloglás. A többiek is erre gondoltak. De másra is. Mert itt percek alatt szétfoszlottak a leghalványabb remények. A legindolánsabb vagy a legoptimistább emberekben is. Az a remény, hogy valaha viszontláthatjuk szeretteinket. Pedig hivatalosan a „SAS”

© Kamil Emanuel

behívók szerint erre negyvennégy nap elteltével sor kellett volna kerülni -leszámítva a tíznapi szinérváraljai „bemelegítési” időt. Ez a negyvennégy nap azonban négyszáznegyvennégyezer napnál is jóval túlra tolódott ki, a végtelenségig. Mert ez alatt odahaza a magyar fajvédők egyébbel voltak elfoglalva. Az egész magyarországi és észak erdélyi zsidóság fizikai

124

kiirtásának tervével, a legtökéletesebb „stratégia” alkalmazásával. Amit a magyar kakastollas csendőrökkel és hitleristákkal karöltve sikerült végre hajtaniuk, azonnal a német megszállás után. Ennek a soha meg nem bocsátható „stratégiának” több mint hatszázezer zsidó esett áldozatul. Asszonyok, gyerekek, csecsemők, öregek, férfiak. Kilencvenöt százaléka pusztult l a magyar uralom alatt élő


zsidóságnak. Ezért nem találkozhattam én sem szeretteimmel. Az írmagját is kiirtották. A 110/15 számú észak Erdély munkaszolgálatosok sem. Azért sem, mert már rajtunk volt a sárga karszalag.

Doktor úr, a fronton nem lehet hőmérőzni Végre kiosztották a vacsorát. Pihenésről szó sem lehetett, mert másnap már

© Kamil Emanuel

munkába kellett állni Bojárszkiban. A szakaszokat ismét felsorakoztatták. A botokkal felszerelt keretes legénység körülvette az egész alakulatot. Mielőtt elindultunk volna az első munkahelyre, Darai Sámuel, Kaposival együtt, az őrmester jelenlétében ismét szemlét tartottak fölöttünk. Főleg azt ellenőrizték, hogy a honvédsapkákról lefejtettük-e a piros fehér zöld kokárdákat. E

125

tekintetben nem volt semmi megjegyzésük, mert ezeket hiánytalanul Cselényi főhadnagy parancsa után, összegyűjtötték és átadták a géhás tizedesnek. Most már kétség sem fért, ahhoz hogy a kokárdák lefejtésével nemcsak gyakorlatban, hanem jelképesen is megtetőzték a sárga karszalaggal való megkülönböztetésünket. Ezzel az intézkedéssel, a 2-ik számú magyar hadsereg főparancsnokságának számítása


szerint, jobban megerősödhettek a győzelemi kilátások a keleti fronto. Mi pedig elveszítettük minden emberi jogunkat, az ütések és a verések eltűrésének jogán kívül. Ezek után már másodrangú állampolgároknak sem számítottunk. * Egész éjjel meneteltünk. A keretesek ütései csak úgy hullottak a fiuk hátára, mint a sáros földre az őszi elsárgult falevelek. Itt értek engem is az

© Kamil Emanuel

első ütések. Darai olyanokat mért a vállamra, hogy belejajdultam. Dr. Blumenfeld István volt somkúti ügyvéd fejét, olyan ütés érte, hogy a fejsebét be kellet fáslizni. Bojárszkiba egy nagy csűrben szállásoltak el bennünket. Az utolsó napok megpróbáltatásai következtében és a silány élelmezés miatt, még jobban legyengültünk. A következő nap már munkába is álltunk.

126

A reggeli kávéosztásnál Kaposi szakaszvezető teljesítette a naposi szolgálatot. Ez abból állt, hogy az egymás háta mögött felsorakozott fiuk mögé bujt lesben és onnan figyelte, hogy egyenes-e a sor. Ezáltal könnyen ki tudta választani áldozatát, Tagert, egy harmincöt év körüli szatmári volt textilgyári munkást szemelt ki. - Te miért állsz úgy a sorban, mint az ökörhugyozás? Nem hallottad a parancsomat,


hogy a sorban olyan egyenesen kell, álljon minden zsidó, mint Krisztus a feszületen? - Szakaszvezető úr, én vigyáztam a sorra. - Még van merszed engem meghazudtolni? Ezzel Kaposi a bunkósbotjával, teljes erejével ütötte - verte a szerencsétlen kétgyermekes család apát. A füle mögött is ütés érte, úgy hogy folyt belőle a vér. Tager reszketős ujjával a fülsebéhez nyúlt. Nem gondolt

© Kamil Emanuel

már a feketekávéra. Csak egy dolog foglalkoztatta, hogy minél előbb Goldberger doktor elé kerüljön, hogy ne veszítsen sok vért, és hogy a sebe be legyen kötözve. Azért mert tudta, hogy őt is várja az első munkahely. Ásóval a vállon, nótaszóval: „sej - haj jobb válláról a bal vállára” „bal válláról a jobb vállára” Így indítottak el bennünket Bojárszkitol több mint két

127

kilométerre lévő munkahelyre. Egy keskeny szekér - utat hét méter széles bogárhátú útra kellett átalakítani, tizenegy nap alatt. A németek ennek a készülő útnak komoly stratégiai jelentőséget tulajdonítottak. Talán, azért mert negyvenöt kilométer távolságra volt a fronttól. Az útszélesítésnek ránkeső hossza két kilométer volt. Reggel hat órától este nyolc óráig dolgoztattak bennünket. Az asztalosokat a mérő lécekhez


való deszka beszerzése és ezeknek az elkészítése foglalkoztatta. Végül is az elhagyott házak körül talált faanyagból oldották meg a rájuk bízott feladatott. A targoncákat már a munkahelyen találtuk. Cselényi József századparancsnoknak egyéb dolga lehetett. Teljesen kiszolgáltatta a századot a keretesek kénye - kedvének. Parancsnoksága alatt csak egyetlen egyszer fárasztotta

© Kamil Emanuel

magát a munkahelyig, amikor a munka elkészült. Azóta, hogy kijöttünk a frontra eltelt már két hónap, de még semmit sem tudtunk hazulról. A levelezéshez tábori levelezőlap kellett, ehhez pedig nem tudtunk hozzájutni. Többszöri kérés után, Cselényi főhadnagy megígérte Glück irodavezetőn keresztül, aki Szinérváralján könyvelő volt, ha időre befejezzük az útépítést, mindenkinek jutatni fognak egy

128

tábori levelezőlapot, és egyidejűleg közölni fogják velünk a tábori postaszámot. Alaposan kioktattak bennünket, hogy mellőzzük a helységnevek megjelölését. Csak azt közölhetjük, hogy egészségesek vagyunk, és hogy jó dolgunk van. Ellenkező esetben a megírt levelezőlapokat a cenzúra nemcsak hogy nem fogja átengedni, hanem hadititok elárulása miatt a legszigorúbb büntetésnek leszünk kitéve.


Végül is kiosztották a tábori levelezőlapokat. Megírtuk. Azonban ezek sohasem lettek továbbítva. Egyszerűen a kályhákba kerültek. Rácz, az egyik keretes indiszkréciója folytán, két hónapra múlva tudtuk. * A munkahelyen már az első nap a fizikai munkához hozzá nem szokott orvosok, ügyvédek és általában az értelmiségiek szenvedtek a

© Kamil Emanuel

legtöbbet. A keretesek túlnyomórészt, ezekkel foglalkoztak. - Te miért nem dolgozol? Kérdezte Hajdú József, kocsis dr. Blau Zoltán bőrgyógyásztól, a kolozsvári klinika volt tanársegédeitől. Feltűnt mindenkinek, hogy bot helyett bikacsököt lóbált a kezében. Hogy honnan szerezte csak ő tudhatta. - Dolgozom, honvéd úr, felelte Blau doktor. Bizony,

129

kezdetben szokatlan, de majd csak bele fogok jönni ebbe a munkába is. Most először van ásó a kezemben. Nézze csak meg a tenyeremet honvéd úr, már fel is törte az ásó nyele. - Tulajdonképpen mi voltál te civilben? - Orvos. Most legalább megtudod te is mi az a munka. Majd hozzá tette: DOKTOR ÚR, ITT A FRONTON NEM LEHET HŐMÉRŐZNI!


Legalább öt percig figyeltelek anélkül, hogy észrevették volna, hogy rajtad a szemem. Blau… te többet álltál, mint dolgoztál. Ha mindenki annyi ideig hőmérőzte volna ezt a földet, mikorra készülne el ez az országút? - Honvéd úr, hogy értsem a hőmérést? - Blau… láttam a pofádról, hogy tetetted magad! Add csak ide gyorsan azt az ásót! Megmutatom.

© Kamil Emanuel

Hajdú átvette a feléje nyújtott ásót. Függőlegesen a földbe szúrta, majd a két tenyerével lefogta az ásónyél végét. - Ez a hőmérőzés, doktor úr! Vajon milyen orvos voltál te otthon, ha velem, a századotok kocsisával magyaráztatod meg a hőmérőzés tehnikáját? Hogy el ne felejsd ezt a leckét, míg csal élni fogsz: Hajdú a levegőbe emelte a bikacsökjét, hogy lecsapjon vele doktor Blaura. Ő

130

azonban gyorsabb volt és elkapta a végét. Ereszted el, te semmirevaló zsidó!? - sziszegte Hajdú. - De csak akkor, ha nem fog megütni vele, honvéd úr. - Még alkuszol velem? Egy hirtelen rántással felszabadította a bikacsökjét és azzal teljes erejéből többször, megütötte az orvost.


Hogy megszabaduljon tőle, a negyven éves Blau doktor futásnak eredt. Hajdú utána. Azonban a következő pillanatban három munkaszolgálatos útját állta, köztük a nagybányai Rozenberg Tibor. Mit akarsz, te nyomorult? Förmedt rá Hajdú Rosenbergre. - Hagyja békén az orvost! Így nem fog menni a

© Kamil Emanuel

munka! A maga egészségének sem használ, ha ennyire felizgatja magát. Aztán gondoljon csak arra, nem árt, ha itt kint a fronton kéznél van egy jóhirű, kolozsvári tanársegéd. Sohasem lehet tudni, mikor csap le a bomba az emberre. Hajdú megnyugodott. - Na jó, mondjátok meg neki, hogy ma békén hagyom. Nem tehetek róla, de nem bírom ezeket az úri zsidó orvosokat. Nem volt nekik otthon elég

131

idejük hőmérőzni. Míg itt lesz köztetek Hajdú, az ásóval dolgozni fogtok, és nem lazsukálni! Ezért kerültetek a kezem alá. Így van, vagy sem? - Így van! Nyugtatta meg Hajdút, Rozenberg Tibor, a sárga karszalagosok az egyike, aki védelmébe vette a volt kolozsvári orvost.


Egy tíz filléres története

© Kamil Emanuel

Vasárnap, későbben ütötték a vasat, mivel nem volt kivonulás. A reggeli elfogyasztása után, a fiuk borotválkozással és tisztálkodással voltak elfoglalva. A „minjen” ima keretében mostmár Friedman Dávid is a „kádis” mondók között volt. Egészen békésen kezdődött ez a vasárnap. Feltűnt azonban, hogy egyetlen keretes sem mutatkozott a munkaszolgálatosok

132

szálláshelyén. Megtudtuk az . okát. Gyűlésen voltak. Még tíz perc sem a telt el miután kijöttek a keretesek, szuronyos u puskájukkal gyűrűbe fogták a g körletet. u A századot hirtelen riadóztatták. Percek alatt fel s voltunkz sorakozva. A szárításra kiterített t alsó ruhák nedvesen kerültek u vissza a hátizsákokba. Ez utáns Zajácz őrmester kiadta a parancsot, hogy az összes szakaszok sorakozzanak fel, körbe, egy sorban.


Mindenkinek saját hátizsákját, pokrócát és az oldaltarisznyáját a saját lába elé kellett tegye. Vártuk a fejleményeket, mert tudtuk, hogy a keretesek valamire készülnek. Blummenfeld doktor, aki mellettem állt, halkan a fülembe súgta: - Itt rablásra készülnek. Más közölnivalója a főhadnagynak nem lehet. - Honnan tudod?

© Kamil Emanuel

-

Minden holmink a lábunk előtt hever, az út bővítéshez pedig csak a tegnap fogtunk hozzá. - Meglátjuk. Cselényi főhadnagy nem váratott sokáig magára. A körnek a bejáratánál már ott várta Zajácz őrmester. - Munkaszázad, vigyázz! Tisztelegj! Előre arc! Hangzott el a vezényszó. A századparancsnok megállt Zajácz kíséretében a kör

133

közepén. Körültekintett, olyan fölényesen, mint egy nehéz csatát nyert hadvezér. - Mindenki itt van? Kérdezte Zajácztol. - Igenis, főhadnagyúr. - Teljes a létszám? - Teljes, főhadnagy úr! A szakácsok és a segéd kocsisok is itt vannak, felelte az őrmester. - Fontos közölnivalóm van! – kezdte beszédét a főhadnagy: -Az utóbbi időben a munkaszázadokból több szökési


kísérlet történt és paktálás partizánokkal. Elhárító szerveink azonban leleplezték ezeket a hazaáruló munkaszolgálatosokat. A rögtönítélő haditörvényszék halálra ítélte őket. Több zsidó munkaszázadban tizedelésre is sor került, mert takargatták a szökését és elhallgatták az ellenséggel való cimborálást. Ezért egyetlen zsidó munkaszolgálatos sem számíthat többé emberséges bánásmódra. Értesülésem szerint, olyan

© Kamil Emanuel

tárgyak vannak még a munkaszolgálatosok birtokában, melyek veszélyeztethetik biztonságunkat, hazánk érdekeit. Elsősorban az órákat és a zsebkéseket értem ez alatt. Ezért elrendelem a kobozást. Maghatároztuk azokat a tárgyakat, amelyeket mindenkinek át kell adnia. A magyar határállomáson a pengőt és egyéb pénzegységeket be kellett szolgáltatni. Előre bocsátom, ha valakinek mégis

134

találunk a kobozás során bármilyen csekély összeget, valutacsempészés miatt átadjuk a haditörvényszéknek. Végeztem. Cselényi főhadnagy, mint aki jól végezte dolgát kilépett a körből. Zajácz pedig kiterített két pokrócot. Maga mellé rendelte Kaposit és Hajdút, hogy segédkezzenek neki a munkaszolgálatosok kifosztásában.


volt eléje.

Elsőnek dr. Weisz József, szatmári ügyvéd került

- Órád van? - Igenis őrmester úr. - Milyen márkájú? - Tellus. - Vedd le a karodról és tedd ide. –Majd odaszólt a mellette álló Glück irodavezetőnek. - Te pedig írd fel. - Megértettem őrmester úr! Felelte Glück, miközben

© Kamil Emanuel

bejegyezte az elkobzott órát a magával hozott irkába. - Vissza fogom valaha kapni az órámat? – kérdezte az őrmestertől bátortalanul dr. Weisz. - Neked ügyvéd a mesterséged? - Igenis őrmester úr. - Nem lehettél valami okos ügyvéd, ha azok után, amiket a főhadnagy úr elrendelt, ilyesmin jár az eszed.

135

- Csak azért kérdeztem, mert felirata Glückel az őrmester úr. - Azért írattam fel, hogy a végén meg tudjuk állapítani, hogy kik azok, akik nem adták le az órájukat. Bontsd ki a hátizsákodat! - Már látta az őrmester úr, emlékszik, Galántán. - Az akkor volt! Ha sokat pofázol, beléd lépek, te nyavalyás! Szórd ki erre a


pokrócra! Nyaksál? … mire ez neked? … - Gégehurutam van, őrmester úr. Ezzel szoktam körültekerni a nyakam. Az esték hűvösek. - Elkobozom- mondta ki Zajácz a szentenciát és félredobta az egyik kiterített pokrócra. Három ing? … kettő itt marad! Meleg alsó? … nincs még tél, itt marad. Egy pár bőrkesztyű? … mi vagy te, kocsis? Ez jó lesz télen

© Kamil Emanuel

valamelyik kocsisnak a gyeplőt kézben tartani… hisz te is tudod.. jól ki van bélelve. Mi a fene?… egy üveg sósborszesz? .. Itt marad! Egy cipőkefe? Erre már nem lesz szükséged… Kinek akarsz tetszeni? Még elkobzás alá kerültek: a zsebkése, a körömvágó ollója, egy alumínium doboz, amiben Weisz doktor az önborotva készülékét tartotta. A munkaszolgálatosok kifosztása gyorsan ment. A többi keretesek

136

felváltva segédkeztek Zajácznak, egy részük megfigyelőként, hogy figyeljék az emberek mozdulatait, nehogy valamit elrejtsenek. Mialatt a munkaszolgálatosok egymás után léptek Zajácz elé, Darai Sámuel a századunk félelmetes tizedese, kimért magabiztos léptekkel és hátratett kézzel elindult a körnek abba az irányába, ahol Rozenfeld Gerson állt.


- Mit dobtál a földre és mit tapostál bele a porba? – kérdezte tőle dörgedelmes hangon a tizedes, akinek az arca eltorzult a dühtől. Rozenfeld egy pillanatig hallgatott, aztán reszketős halk hangon válaszolt: - Tizedes úr, mialatt itt álltam a sorban, az egyik kezemmel belenyúltam a zsebembe. Tessék megnézni, zsebbélésem lyukas. Meg

© Kamil Emanuel

akartam győződni, hogy nem csúszott valami a bélésbe. És mit találttal benne?… Rozenfeld hallgatott. - Beszélj, ha mondom! - Csak egy tízfillérest, tizedes úr. - Vedd fel, ha ledobtad. Rozenfeld Gerson lehajolt és lábával elsimított porból, kis keresés után megtalálta és felvette a tízfillérest.

137

A tizedes kikapta a felemelt tízfilléres érmét Rozenfeld kezéből, majd olyan pofont adott a vézna embernek, hogy a hét dioptriás szemüvege messze elrepült. Utána pedig egy másik pofont, amitől a szerencsétlen Gerson összeesett. Zajácz és az őt segítő keretesek is abbahagyták a fosztogatást. Tekintetük a tizedes és Rozenfeld felé fordult. Darai torkaszakadtából ordított:


Te elvetemült gazember! Féreg! Amikor a haza szent háborúját vívja a vörös rém ellen, hogy merészelted Szent István koronáját a porba taposni? Adok én neked nemzetgyalázást! És rugdosni kezdte a földön heverő embert, a fejét, az arcát, és ahol érte, akinek a ruháját elöntötte a vér. Darai a vér láttán még jobban elvesztette önuralmát. Majd ráállt és taposni kezdte a mozdulatlan

© Kamil Emanuel

Rozenfeldet, közben tovább ordítozott. - Így tapostad a magyar Szentkoronát? Te nyomorult! Felelj! ... Miért nem felelsz? Te kommunista zsidó! ... Te nemzetgyalázó! Miért nem felelsz? …. Rozenfeld Gerson mozdulatlan maradt. Már nem hallotta a tizedes ordítozását. Amikor Darai látta hogy Rozenfeld nem mozdul, hogy igazolja magát, valamint saját

138

megnyugtatására, két ujja közt a levegőbe emelte a tízfillérest. Látjátok ezt a tízfillérest? Rajta van a Szentkorona! Ezt merészelte piszkos lábával beletaposni a porba. Ilyen sors vár minden zsidóra, aki nemzetgyalázásra vetemedik. Most pedig nézzétek meg, van-e benne élet? Ha nincs, akkor ott a helye a partizángödörbe. Rozenfeld Gerson Nagybánya környéki


háromgyermekes kis falusi szatócs már nem élt. Ezerháromszáz kilométert kellett gyalogolnia a szuronyokkal, botokkal és bikacsökökkel felszerelt keretlegénység között, hogy Darai Sámuel püspökladányi tizedes halálra tapossa. Egy tízfilléresért, mert az egyik oldalán rajta volt a Szentkorona… Rozenfeld Gersont eltemették, ismét kevesebb maradt egy sárga karszalagossal.

© Kamil Emanuel

1942. augusztus Gott mit üns Valamelyik nap, egy német összekötőtiszt meglátogatta a munkahelyünket. Percekig figyelte a munkaszolgálatosok mozgékonyságát. Egyszerre csak tolmácsot kért. Én kerültem melléje. Ezután pedig az

139

őrmester társaságában végiggyalogoltunk két útszakaszt. A munka jól haladt. A német tiszt pedig elégedet volt. Zajácz is, miután tolmácsoltam neki a szép szavakat. A harmadik szakasznál épp ebédet osztottak. Hosszú lére eresztett szárított sárgarépából főtt, levest és fejenként három decis merőkanállal borsófőzeléket hús nélkül.


- Ezzel az ebéddel dolgoznak? Kérdezte tőlem a német tiszt. - Igen. Már egy jó hete annak, hogy legyengült a koszt. - Maguk igazi hősök, ha még bírják ezzel a koszttal. Mennyit dolgoznak naponta? - Tizennégy órát. E pillanatban csatlakozott hozzánk Hallér Ferenc, az egyik keretesünk, aki a konyhaszekérrel jött ki a munkahelyre, ugyanis ő volt a

© Kamil Emanuel

nyolc közül az egyik kocsis. Ma kiváltképp jó hangulatban volt. Mezőteremen, egy Nagykároly melletti sváb községben látta meg a napvilágot. - Főhadnagy úr, látom, megérti magát ezzel a zsidóval, szólt hozzá német nyelven Haller. - Egészen jól, mondja csak, ezek a munkaszolgálatosok tényleg tizennégy órát dolgoznak naponta ilyen koszttal?

140

- Sajnos csak ennyit. Majd tetetett fontossággal hozzátette: Nincs elég keretesünk, akik felváltsák egymást. Máskülönben tizenhat óra volna a napi programjuk. Tudja főhadnagy úr, mi kihasználjuk a zsidó munkaszolgálatosokat, ha már gondoskodunk róluk. - És mit gondolnak maguk, meddig fogják bírni ezt a tempót?


- Meddig? … Alig várjuk, hogy ne bírják. Ha már nem lesz zsidó, akit dolgoztassunk, akkor a mi helyzetünk is meg fog változni. Ez esetben valamennyien vissza leszünk vezényelve az országba. Egyszerűen ez a magyarázata ennek az erőltetett munkatempónak. - A maguk dolga, felelte nyugodtan a német főhadnagy. - Azért mondtam mindezt el a főhadnagyúrnak, hogy

© Kamil Emanuel

fogalmat alkosson arról, milyen sok nehézség adódik elő, nálunk magyaroknál, míg egy ilyen út elkészül. Mostmár a főhadnagy úr is fogalmat alkothatott magának, hogy kikkel dolgoztatunk? Ezeknek szerszám soha sem volt a kezükben. Legtöbbjük kereskedő, orvos, ügyvéd, mérnök volt. Főhadnagy úr, kérdezze csak meg ezt a zsidót, ő megfogja mondani… már ha van benne egy csepp bátorság, ők nem azért építik ezt

141

az utat, hogy közelebb hozzák a győzelem napját. Leginkább azért, hogy ne verjük őket agyon. Szemmel láthatóan a főhadnagy zavarba jött. Hosszasan hallgatott, végül mégis elszánta magát, hogy informálja Hallert: - A mi kommandónk mellett is dolgoznak zsidó munkaszolgálatosok. Ők szerencsésebbek, mert az


ellátásuk is jobb és csak tíz órát dolgoznak naponta. Időközben már elég messzire kerültünk a konyhaszekértől, Haller pedig egyre törölgette izzadt homlokát. - Főhadnagy úr, megengedi, hogy kigomboljama zubbonyomat? Majd megfulok a hőségtől. - Ne zavartassa magát. Miután Haller kényelmesen kigombolta a

© Kamil Emanuel

zubbonyát, a bal kezének vastag ujját bedugta a nadrágját átfogó német tiszt oldalán, mintha legalább ő is részt vett volna a németek előnyomulásban a Don folyóig. A német tiszt rögtön észrevette a német eredetü derékszíját, ezért megkérdezte Hallertöl: - Mondja, vajon hol lehet az a Wehrmacht katona, akinek a derékszíját most maga viseli? Gondolt valaha erre?

142

-

Még Csernigovban cseréltem el az enyémmel, ugyanis neki kettő volt. Kissé resteltem bevallani, de itt a fronton geltünt nekem, hogy a legtöbb katonának amulettje van, amit a nyakukban hordanak. Erre gondoltam amikor elcseréltem. Leginkább a csattja miatt, mert bele van


-

préselve Gott mit uns. Az volt a meggyőződésem, valahogy nagzobb biztonságban fogom érezni magam, ha egy Wermarcht deréksyíj fogja átfogni a derekamat. Köszönöm. Egészen érdekes és eredeti amit mondott nekem, felelte Hallernek a főhadnagy.

© Kamil Emanuel

-

-

-

Szüksége van még erre a zsidóra?kérdezte Zajácz, aki a német tiszt és Haller között menetelt egysorban. Már befejeztem a terepszemlét. Nincs szükségem rá, felelte anémet főhadnagy. Nekem igen, szólalt meg felbőszülten Haler. Már csak azért is, hogy

143

bebizonyítsam a főhadnagy urnak hogy az Isten is azzal van aki a német derékszjjnak a birtokosa. Haller megállt. Leoldotta magárol a szóbanforgó derékszíjat és intett nekem, hogy jöjek előre. Mivel csak két lépésnyire voltam a hátuk mögött, már ott is álltam előttük. Haller egyszerre csak összecsücsörítette száját, az


arca még jobban kiveresedett. Gyülölettöl tele tekintetével szinte át akart döfni. - Te tudsz németül? - Igenis, honvéd úr. - Akkor fordísd le magyarul, milyen szavak vannak rávésve erre a horogkeresztes derékszíjra? - A csattba belepréselt GOTT MIT UNS annyit jelent

© Kamil Emanuel

magyarul „Velünk az Isten”. - Hazudsz ! … Nekem mondod ezt, aki tud németül Haller arckifejezése elárulta, hogy kieszelt valamit. Zajácz, kiváncsiságból nem avatkozott bele a dologba, mert mulatságosnak találta Haller kötekedését. A német főhadnagy pedig a GOT MIT UNS szavakon kívűl egy szót sem értett az egészből, de azért figyelte a

144

Haller kezében lévő Wehrmacht szíját. - Ha nem jól fordítottam le, akkor a honvéd úr szerint mit jelent GOTT MIT UNS?kérdeztem tőle. - Előbb csókold meg ennek a derékszíjnak a horogkeresztjét, utána megmondom!


Haller egy hirtelen mozdulattal a szám elé tette a derékszíj csattját. - Nem csókolhatom meg a horogkeresztet, honvéd úr! - Miért? - Ahogy ismerem Haller urat, ha ezt megtenném, akkor sem bocsátana meg nekem,… hogy zsidó létemre hozzáért az ajkam a horogkereszthez. Így hát, akár megcsókolnám, akár

© Kamil Emanuel

nem, úgy sem fogom megúszni szárazon. - Eltaláltad! … de én is…. Ezzel Haller teljes erejével a derékszíj csatjának a végével rásulytott a karomra. Az ütés következtében elsápadtam. Szerencsémre Zajácz beleavatkozott. Rákiáltott Hallerre: - Nem itt, a német tiszt előtt.

145

- Miért ütötte meg? Kérdezte megvetően a német tiszt Hallertől. - Csak azért, hogy bebizonyítsam, hogy az Isten velünk van és nem ezekkel a kommunista zsidókkal. Most aztán biztos vagyok, míg élni fog ez a Saujude, nem fogja elfelejteni mit jelent ez a három szó ” GOTT MIT UNS”. Ezzel Haller, mintha hőstettet hajtott volna végbe, kezében lóbálva a derékszíját a


csatos végével, visszavonult. Mintha mi sem történt volna odaszólt Zajácznak: - Őrmesterúr, ideje, hogy visszamenjek a konyhaszekérhez, mert ránk esteledik. Haller elemében volt. A szó szoros értelmében a munkahelyen végigverte szíjának a csatos végével a századot. A század pedig élő emberekből állt. Így készültek el a bogárhátú országutak. A

© Kamil Emanuel

karbantartásukhoz, pedig szükség volt az öntözésükre, a zsidók vérével. Erről a Kaposiak, a Daraiak, a Jellinekek és a Hallerek gondoskodtak. Másképpen nem lehetett, mert a horthysta hadvezetőség stratégiája szerint a zsidók vérét bele kellett vegyíteni a bogárhátú utak porába, a végső győzelem érdekében. Miután Holler eltávozott, a német tiszt megkérdezte tőlem:

146

- Mi volt az oka ennek a brutalitásnak? Felelet helyett, szótlanul rámutattam a balkaromra rávarrt sárga karszalagomra.


Bojárszkiban aludva cigarettázott Bojárszkiban minden eltelt óra tíznek számított, mert a

© Kamil Emanuel

tizennégy órai munkaprogram alatt nagy volt a hajsza, mert Cselényi főhadnagy hallgatólagos beleegyezésével, a keretesek minden elkövetkező napra ujjbab kegyetlenségeket eszeltek ki. Ennek a tisztnek egy külön házban valóságos háremet rendeztek be. Az erre való anyagiak nem okoztak különösebb gondot. Az ellótol vételezett margarin, cukor és egyéb élelmiszerek bőven fedezték a „bárisnyák”(

147

menyecskék ) igényeit. Az ital u pedig s sohasem hiányzott Cselényi z asztaláról. Az eléggé gyakorit csencselések, a géhás tizedesuital ellenében otthagyta a század s szappanfejadagját. Ezen meghónosított visszaélésekhez az is hozzátartozott, hogy a részünkre vételezett konzerveknek a javarészét a kereteseknek osztották ki. Azoktól pedig szinte megállás nélkül gurultak a „bárisnyák ” széles ölébe.


Mit számított ezeknél a minden emberiességből kivetkezett tiszteseknél és keretlegényeknél, hogy a munkaszolgálatosok éheznek? Hogy szemmel láthatóan fizikailag és lelkileg összeroppannak! Hiszen a „barisnyák” elfeledtették velük, nem csak a munkaszolgátosokat és az épülő bogárhátú utakat, hanem az egész háborút. *

© Kamil Emanuel

Ifjú Jellinek Ede, a munkaszázad egyik összekötő kerékpáros futárja, itt Bojárszkiban, tette magát hirhetté. A munkahelyen összetűzött Wallenstein volt nagyváradi orvossal, minden ok nélkül belékötött akárcsak Hajdú az előző napokban Blau doktorban, amikor feltételezte, hogy a munkahelyen nem tudja úgy megkínozni, ahogy elképzelte, megparancsolta neki, hogy azonnal hagyja félbe a

148

földásást és térjen vissza a körletben. Tíz perc elteltével, eszét vesztve, visszakarikázót, a biciklijével az orvos nyomában. Ott először kikötötte, utána pedig Hajdú segítségével, egy almafa vastag ágárra akasztotta a lábánál fogva, majd a fejével lecsüngő szerencsétlen orvost addig pofozta, míg órán, száján elindult a vére. *


Gerendás Jenő, harmincnyolc év körüli volt szatmári üvegáru kereskedő, ugyancsak itt Bojárszkiban esett át az első tortúrán. Sötét volt már, amikor Gombos észrevétlenül belopózkodott abba a csűrbe, ahol az egész század a keretesek kivételével, elvolt szállásolva. A nehéz munka után az emberek úgy feküdtek egymás mellett, összepréselve, akárcsak a vagonokban.

© Kamil Emanuel

- Mintha füstöt látnék, ott, a jobboldali sarokban, kiabált érces hangjával Gombos. E percben ébredt fel Mózes Dudi, aki épp az ajtó bejáratnál feküdt. Miután megismerte Gombos hangját, feltápászkodott a fekhelyéről és a keretes mellett ő is a csűrnek a vége felé nézett. Nem látott a sötétben semmit, még Gombost sem, pedig hozzáért. Sejtette „csak” provokációról van szó. Átvillant az agyában az is, hogy

149

a keretes azért csinálja az egészet, mert szórakozni akar. Megkérte Gombost, álljon el a szándékától, ő azonban nem tágított. - Ott cigarettáznak! Ki az, aki ott fekszik? Ott, ott… a jobboldali sarokban, az utolsó helyen? Az emberek aludtak. A válasz késett. Azonban Gombos nem zavartatta magát emiatt, folytatta a provokációt:


- Ha nem jön elő a jobb sarokban fekvő ember, jaj lesz neki!…. mindjárt én megyek hogy belépjek a pofájába! Gerendás Jenőt felköltötték. - Miről van szó?… Miről van szó? … kérdezte ijedten. A mellette fekvő Weisz doktor világosította fel: - Gombos honvéd úr azt alítja hogy cigarettázni látott. - Hiszen aludtam, felelte az álmából felzavart ember.

© Kamil Emanuel

- Ki onnan!… ordította torkaszakattábol, Gombos. Majd itt élőttem, magyarázkodhatsz és ezzel kilépett a csűrből hogy, kint számoljon le vele. Még két perc sem telt el, Gerendás már ott állt Gombos előtt. - Te cigarettáztál!….és még mered tagadni?… - Én aludtam, honvéd úr! Ma este cigaretta nem is volt a számban.

150

- Hazudsz! Ezzel olyan ütést mért Gerendásra, hogy eldőlt tőle. Most pedig velem jössz! A keretesek szobájából, több mint két órán át hallatszott ki Gerendás jajgatása. A fiuk nem érezték magukat biztonságba. Felköltötték emiatt az alvókat is. Utána azt latolgattuk, ki lesz a következő? Gerendás pedig csak a hajnali órákban került elő,


© Kamil Emanuel

amikor kínzói is meg sokkalták, mindazt, amit vele tettek. A munkaszolgálatosok megkínzása szorosan hozzátartozott az oroszok elleni hadjárathoz. Okosabb és tartósabb stratégiára nem tellett, ugyanis könnyebb volt megsemmisíteni a védtelen sárga karszalagosokat, mint átlépni a Don folyón.

Egy bemutatkozás története Miután elkészült és át lett adva a bojárszki- i útszakasz, a 110/15 számú zsidó munkaszázadot átvezényelték Csernijankába. Nagyon sürgős lehetett a körletünk azonnali kiürítése, mert éjjel egykor erőltetett menetben kellett ezt a huszonöt kilométeres utat megtenni. 1 9Az egész gyaloglás ideje alatt 4a keretesek, válogatás

151


nélkül, ütöttekvertek bennünket. Amikor elfáradtak, időnként abbahagyták. Reggel négyfele járhatott az idő, amikor beszállásoltak bennünket egy körülbeli negyven méter hosszú cementes padlójú raktárhelységbe. Ebből tíz métert istállónak rendeztek be, amit deszkafallal választottak el. Víz nem volt a körletben. A kút több mint háromszáz lépés távolságra volt. Odavitték a

© Kamil Emanuel

lovakat is itatni. A kulacsokat csak esténként, lefekvés előtt tölthettük meg, oly módon, hogy tizenötnek a megtöltése jutott egy emberre. E célból névszerint tizenöt személyt jelöltek ki. A század irodáját a körletünkkel szemben lévő házban rendezték be. Cselényi főhadnagyot hetekig nem láttuk. Az a hír járta, hogy egy tanfolyamra vezényelték. Mások szerint

152

sikerült elintéznie, hogy a szabadságát Budapesten töltse. Ez idő alatt került a századhoz Kiss Jenő hadnagy, Cselényi helyetteseként. Soha az életben nem lehet elfelejteni Kiss bemutatkozását. Aznap este hajdonfőn, szétvetet lábakkal megjelent a század előtt. Csak néhány percnek kellett eltelnie ahhoz, hogy mindenki közülünk tisztában legyen Kiss jellemével.


A bemutatkozó beszéd előtt, Kiss arckifejezése, semmivel sem árulta el, hogy különös szadizmussal, vagy ellenséges érzülettel volna eltelve a zsidókkal szemben. Inkább egy erélyes banktisztviselőre hasonlított, mint egy elvetemült gyilkosra, pedig a mi alakulatunknál ez vált belőle, ebből a derék kerekarcú, hátrafésült, barnahajú, tartalékos harminchét évkörüli hadnagyból.

© Kamil Emanuel

Lássuk csak, hogyan mutatkozott be? Először kiszólította a sorból dr. Roth Páll, volt szatmári ügyvédet. Tudod-e kicsoda vagyok én? Kérdezte tőle fenhélyázóan. - Parancsára, igenis! A hadnagy úr a 110/15 számú zsidó munkaszázad helyettes parancsnoka. - Honnan tudod?

153

- Zajácz őrmester úrtól. Mielőtt a hadnagy úr kilépett az irodából megmondta nekünk. - Most pedig arra felelj, kik vagytok ti? Zsidó munkaszolgálatosok. - És mint zsidók, hogy vagytok tekintve? – kérdezte megvetően Kiss hadnagy. - Hadnagy úr, ezt a két zsidótörvény határozta meg. - Azóta, már más intézkedések is történtek,


ordította Kiss ijesztő arckifejezéssel, majd hozzátette: - ezért tudomására hozom mindenkinek, hogy tekintelek benneteket. Először jön szászhordó szar, utána kétszáz szekér trágya, a világ minden szemétdombja és aztán jösztök ti, bolseviki zsidók. Most pedig hord el magad és állj be vissza a sorba. De még nem!….. tette hozzá rögtön Kiss. –Miért szőrös a pofád?

© Kamil Emanuel

- Három nappal ezelőtt borotválkoztam. – felelte dr. Roth. - Mi volt ezelőtt a foglalkozásod? - Ügyvéd. - Ezentúl, naponta fogsz borotválkozni. Nem csak te, hanem mindenki, aki itt áll előttem. Megértetted? - Igenis, hadnagy úr! - Mert három napos szakállal jelentél meg a sorakozón, azzal büntetlek meg,

154

hogy két órán keresztül, guggoló helyzetben egy ásót fogsz tartani, kinyújtott karokkal. Őrmester azonnal ásót a kezébe, kiabált gyűlölettel Kiss. -És te? …. Mutatott rá az ujjával Schwartz Pálra, aki vigyázzállásban várta a sorban a boldog „oszolyt”. - Mikor borotválkoztál utoljára? - Egy héttel ezelőtt, hadnagyúr. Már akkor az utolsó pengém is elkopott.


- Ez nem kifogás, van itt elég törött ablaküveg, zsidó azzal is borotválkozhatok. Gyere csak közelebb hozzám! Schwartz kilépett a sorból és feszes vigyázzállásban megállt a hadnagy ellőt. A hadnagy undorral Schwartz arcába köpött, aki könyökével le akarta törölni magát, erre Kiss hadnagy olyan erővel vágta arcon, hogy Schwartznak elindult az orra vére.

© Kamil Emanuel

Kiss – mint aki jól végezte dolgát- egyszerűen otthagyta a vérző embert, majd többméternyi távolságra eltávolodott tőle, mintha semmi sem történt volna. Ezután Kiss megparancsolta hogy az első sorban lévők egy lépést tegyenek előre, mivel egyenként akar megismerkedni a munkaszolgálatosokkal. A „szemle” alkalmával, a hadnagy minden sorban találomra megpofozott két-

155

három embert. Volt, akinek a fülét csavarta, vagy a haját percekig cibálta meg, de olyan erősen, hogy a megkínzott emberek hangosan jajgattak. Végül is Kiss megvetését fejezte ki amiatt, hogy a munkaszolgálatosok borotválatlanok, hogy az öltözködésük, piszkos és hiányos. Mindezekért megbünteti az egész századot. Kiss hadnagy egy órás békaügetésre kényszeríthette a


tizennégy órai munkaidő után a körletben visszatért, elfáradt embereket. Az idősebbek közül, többen elájultak. Ezeket bevonszolták, fekhelyeikre. Ott pedig vízzel és mesterséges lélegzéssel térítették magukhoz. Miután magukhoz tértek, úgy sírtak, mint a gyerekek. A békaügetést, guggolva, csípőre tett kezekkel kellett elvégezni. Ezt pedig a keretesekkel ellenőriztette. Az emberek hátán, egymás után, csak úgy

© Kamil Emanuel

koppantak az ütések. Ugyanis minden szakaszban, szép számban akadtak szabálytalan békaügetők. Kiss az egész idő alatt személyesen ösztökélte a kereteseket, hogy a szabálytalan békeügetőket üssék, vágják, ahol csak érik. Letelt az idő, majd Kiss bejelentette, hogy ezentúl személyesen fogja ellenőrizni a munkát és előrebocsátotta, hogy senki sem fogja irigyelni azt, akit lazsáláson fog elkapni.

156


Szégyentábla A hadnagy tényleg kijött a munkahelyre. Az emberek eszeveszetten dolgoztak. Sejtette mindenki, hogy Kiss azért jött ki, hogy kiszúrjon valakit és hogy ez által, fitogtassa hatalmát. Szótlanul végigjárta az útszakaszt. Végül is megállapodott Roth Pál előtt.

© Kamil Emanuel

- Te voltál, akit az este kiállítottam a sorból? - Igenis, hadnagy úr. Én is köztük voltam. - Ha jól emlékszem vissza, olcsón úsztad meg! … - Két órát töltöttem el gugguló helyzetben, kinyújtott karral és ásóval a kézben, utána felügyelet mellett egy órás békaügetés. Egyszer elájultam. - Ma, mit dolgoztál? - Talicskáztam egész nap. - Mennyit álltál?

157

s- Csak addig míg megtöltötték a talicskámat. - Akkor ezek szerint a munkaidőnek egy jó részét elszabotáltad. - Hadnagy úr, alázatosan jelentem, erre a munkára kaptam beosztást. A targoncámat gyorsan megrakták. - Pontosan két órát szabotáltál. Ezután Nagy szakaszvezetőhöz fordult: Maga a szakaszparancsnoka? - Igenis.


- Miért tűri ennek a zsidónak a szabotálását? Nagy nem válaszolt, hiszen ő tudta a legjobban, hogy doktor Roth Pál, szorgalmas munkásként volt nála megjegyezve. - Számításom szerint, ez a pápaszemes ügyvéd két órát szabotált. Ezért kikötéssel büntettem. Ezen kívül az összekötő tizedest elküldi a körletig, ahol egy 40 x 25 cm- es

© Kamil Emanuel

szégyentáblát fog készíteni a következő felirattal: „Szabotáló zsidó vagyok, dolgozni nem akarok” Tíz napig a nyakába fogja viselni. Nem csak a munkahelyen, hanem a körletben is. Ha ezt a szabotálót e nélkül meg fogom látni, elpusztítom. Megértette? - Hadnagy úr, parancsa szerint, végre lesz hajtva. - Dr. Roth Pált azonnal kikötötték, háromszor vesztette

158

el eszméletét. Órákon keresztül, ott hevert a forró napon, összezsugorodva a száraz füvön. Esteledett. Kiadták a parancsot a sorakozásra. Az egyik sorban ketten is támogatták dr. Roth- ot. Az elkészült szégyentáblát (deszkából ) pedig Nagy szakaszvezető, dr. Roth Pál nyakába akasztották. Tíz napig hordta reggeltől- estig. Ennek a megszégyenítésnek azonban mindenki ismerte az igazi okát,


© Kamil Emanuel

azt hogy dr. Roth Pál is egyike volt a sárga karszalagosoknak.

Felütötte a fejét a flektifusz Kiss hadnagynak a kegyetlenkedései még inkább felbátorították a kereteseket. A történtek után, minden gátlás nélkül még jobban bele tudták magukat élni az otthon és a

159

fronton kapott embertelen parancsnok végrehajtásában. A brutális1 bánásmód állandósítása egymással 9érdekében, túllicitálták a 4versenyezve 2legbetegebb elképzeléseket is. Hajdú lépést tartott a . többi kegyetlenkedőkkel. 1942. első napjaiban aszeptember utörtént. Az elvégzett munka után gfáradtan tértünk vissza a ukörletbe. Miután a munkahelyen nem volt slegtöbbször zmódunkban vízhez jutni, első

t u s


dolgunk az volt, hogy összeszedtük a kulacsokat és már általánosított módszer szerint, átadtuk a kerítés mellett felsorakozott tizenöt kijelölt bajtársunknak, akik minden este egy keretes kíséretében elindultak a több mint háromszáz lépésnyi távolságra lévő kúthoz. Meglepetésünkre nem akadt keretes kísérő. Az őrt álló Jellinek, éppen Hajdúval társalgott.

© Kamil Emanuel

- Hányan akartok a kúthoz menni? – kérdezte tőlünk egykedvűen Hajdú. Az engedélynek megfelelően, tizenötön. Százkilencvenöt kulaccsal, felelte Markovits Jóska. - Miért százkilencvenöt? - A szakácsok és segéd kocsisok saját maguk gondoskodnak a vízről. - Hajdú rendelkezett: mától kezdve nem mehet a

160

kúthoz csak tíz ember. Egyenként tizenöt kulaccsal. - Honvéd úr, akkor az öt embertől átvesszük mi a kulacsokat, szólt Markovits. Jusson mindenki vízhez. - Azt már nem, mondta ki a szentenciát Hajdú, majd hozzátette: csak tíz ember, százötven kulaccsal, a többi, mars vissza. Hiába kérleltük Hajdút, hiába közöltük vele, hogy az emberek dél óta szomjan


vannak. Tisztálkodni, borotválkozni is kell. Mi is az a liter viz? Még ha többen sietve meg is töltik a kulacsokat, mire elhozzák a fele kiömlik, Hajdú azonban hajthatatlan maradt. Ez az önkényeskedés különösképpen azokat sulytotta, akik üresen kapták vissza kulacsaikat. Az orvosok elhatározták, hogy végső fokon interveniálni fognak Kiss hadnagynál. Kiss, gorombán azt válaszolta:

© Kamil Emanuel

- Hajdú honvéd úr tudja, mit csinál, és hogy a jövőben senki se merészelje őt ilyen haszontalan panaszokkal molesztálni. Erre, az orvosok igyekeztek Kissnek tiszteletteljesen megmagyarázni: - Ha már nem is veszik figyelembe a munkaszolgálatosokat ivóvíz szükségletét, a napi egy liter a tisztálkodáshoz is alig elegendő.

161

Ezen túl már ennyi sem fog jutni egy emberre. - Hajdú honvéd úr rendelkezése szentírás, megértettétek? … Ha egy honvéd elrendel valamit, a század parancsnok tudtával, vagy anélkül, az nekem teljesen mindegy. Ismétlem, nem tűröm a fecsegést a zsidók részéről a keretünk ellen, bármilyen természetű is legyen az. Dr. Apfel Jenő okosabbnak látta, a sikeretlen


intervenciót befejezettnek tekinteni, nehogy időközben Kiss valami cifrábbat eszeljen ki, mint amit dr. Roth Pállal művelt, aki még mindig reggeltől estig a nyakába hordta a szégyentáblát. Nem így dr. Löb Tibor, egy utolsó érvvel hátha segíthet a dolgon. Megpróbálta: Minthogy Hajdú honvéd úr rendelkezése nem kifogásolható, csak arra bátorkodom a századparancsnok helyettes úr nagybecsű figyelmét

© Kamil Emanuel

felhívni, hogy a vízhiány miatt felütheti a fejét a flektifusz. Azt sem hallgathatom el, hogy saját szememmel láttam, amikor emiatt több munkás saját vizeletével mosakodott. A munkaszolgálatosok bármennyire is igyekeznek elkerülni az eltetvesedést, ilyen körülmények közt lehetetlen. Azt is bátorkodom hozzátenni, hogy a napi tizennégy órai munka után, izzadtan, porosan és piszkosan lefeküdni, nem más,

162

mint a tömegpusztulás melegágya. Ezért azt javaslom, hogy korlátlanul engedélyezzék a századoknak a vízzel való ellátást. Kiss hadnagynak a válasza kegyetlen volt. - Ennek az állapotnak meg van a magyarázata, még pedig az, amit volt már alkalmam az egész század előtt ki hangsúlyozni, amikor átvettem a beosztásomat. *


Még aznap szerzett tudomást Hajdú az orvosok eredménytelen intervenciójáról. Ezért még inkább fűtötte a bosszúvágy. Másnaptól csak száz kulacs vizet engedélyezett, mondván, ha még egyszer szóvá fogjuk tenni az ő rendelkezését, akkor ezt a víz mennyiséget is csökkenteni fogja. Dr. Löb Tibor jóslata beigazolódott, felütötte a fejét a fletifusz. Több mint negyven

© Kamil Emanuel

ember került ezzel a betegséggel a cserijankai zsidó kórházba. Ez a kórház a község szívében, fából készült, egy emeletes épület volt. A padlóra szalmát hintettek. Ennyiből állott a zsidó korház hivatalos felszerelése. Szerencsére akadtak magyar orvosok, akik több műszert „kölcsönöztek” de csak rövid időre, ezeket azonban emberiességük folytán végleg ott felejtették.

163

Az ételt a majdnem szemben lévő honvéd kórházból hozták át zárt kondérokban. Egészen ízletes volt, de a flektifuszban szenvedő betegek, az étvágytalanság miatt nem fogyasztották el a kiosztott mennyiséget.

1942. szeptember


Váratlan fordulat A következő reggel, úgy fél öt óra felé lehetett az idő, nagy jajgatásra lettünk figyelmesek. A hangok a deszkából készült válaszfalon keresztül, az istálóbol törtek át. - D o k t o r …. D o k t o r …. Jaj nekem …. Végem van…. doktor …..segítség….. jaj….. meghallok. A 110/15 számú zsidó munkaszázadban nyolc orvos volt. Ezek közül, csak egynek

© Kamil Emanuel

volt joga orvosi hivatást betölteni. A többi földmunkára volt beosztva. Amikor az egyik segéd kocsis hírül hozta, hogy Hajdú az istálló padlózatán görcsökben fetreng, mind a nyolc orvos ott termett mellette. Egyik sem akart távol maradni, hátha éppen az ő segítsége révén fog a beteg Hajdú állapota feljavulni, amiért a jövőben meg fog szabadulni ennek a keretesnek az ütlegeléseitől.

164

Hajdú tényleg görcsökben vonaglott, a gyomortájékát fogta. Még mindig egyre jajgatott. Dr. Löb Tibor azonnal intézkedett. A körülötte álló hét orvosból, kettőt megjegyezett hogy Hajdút fektessék le az egyik közeli szalmazsákra. Egy szempillantás alatt azonban váratlan fordulat történt. Hajdú hirtelen görcsös kacagásban tört ki. Az orvosok értelmetlenül álltak a röhögő


Hajdú körül. Összenéztek. Vártak, mi is lesz ennek a fordulatnak a vége? Hajdú még mindig a hasát fogta, de mostmár a nevetéstől. Az orvosoknak nem kellett sokat várakozni a magyarázatra, mert Hajdú egyszerre csak felegyenesedett, abba hagyta a kacagást. Ott állt teljes épségben a meglepődött orvosok gyűrűjében.

© Kamil Emanuel

- Mit bámultok úgy rám, mint borjú az újkapura? Látom a kaján pofátokról a kárörömöt. Tényleg azt hittétek, hogy beteg lettem? Szó se róla! Csak azért rendeztem meg az egészet, hogy magam körül láthassalak benneteket, mert ti voltatok azok, akik bepanaszoltatok engem. Pontosan tudom, kik voltak azok, akik beárultak. Megmondta a nevüket a hadnagy úr. Kuruzslók! Először is vegyétek tudomásul, hogy Hajdú

165

honvéd úr sohasem volt beteg. Másodszor azt, hogy nincs semmi baja. Harmadszor, hogy sohasem leszek beteg, még akkor sem, ha mind el fogtok tetvesedni, ha a vízhiány miatt bele foktok dögleni. Most pedig egyvonalban sorakozás! Az orvosok, Hajdú parancsára egymás mellett felsorakoztak. Már mindenki sejtette hogy Hajdú már megint kieszelt valamit. Hirtelen,


kihívóan megkérdezte dr. Blau Zoltánt, volt kolozsvári orvost: - Mond csak te híres tanársegéd, de őszintén! Nem érzed magad gyilkosnak? - Hogyan értsem ezt, honvéd úr? - Mindjárt megértettem veled… ha nem értetted meg… pedig magyarul mondtam! Fenyegetőzött Hajdú, majd megparancsolta: Kezeket előre kinyújtani!

© Kamil Emanuel

Az orvosok engedelmeskedtek. - Ezekkel a szőrős kezekkel, hány magyar gyereket csináltál el? … te gyilkos…. Hogy kevesebb legyen a magyar Erdélyben? – kérdezte Hajdú, dr. Blau Zoltántól. - Egyet sem, honvéd úr! Megérdeklődheti, én bőrgyógyász voltam Kolozsváron. - Hazudsz!

166

Hajdú egy hirtelen mozdulattal az egyik faoszlop mellől, ostort rántott elő, a nyelével pedig ráütött az időskorú orvos kezére. Hajdú azután, Apfel dr kérdezte meg: - Hány magyar gyereket csináltál el? - Én belgyógyász voltam Nagykárolyban. - Nem hiszek neked! Fordítsd ki a kezed!


Apfel dr. már várta az ütést, ehelyett Hajdú beleköpött a tenyerébe. A többi orvos sem úszta meg egy ütés vagy köpés nélkül. Már úgy látszott, hogy Hajdú ezzel a fegyelmezéssel beéri. De nem így történt. Gyáva, kuruzsló népség! Hazudtatok nekem! Ezért mind meg fogtok lapolni. A hazugságotokért! Az angyalcsinálásért… a kezekkel, amivel ezt elvégeztétek, a mai

© Kamil Emanuel

naptól kezdve, a ganét az istálóbol ti fogjátok ki hordani, villa nélkül. De ehhez a munkához nehogy valamelyiknek eszébe jusson ????? Használni. Kézzel fogjátok összeszedni és a trágyadombig, kihordani! Csak ezt akartam közölni veletek. Minden reggel fél ötkor munkába álltok. Fél hatra pedig az istálló olyan legyen, mint a patika! Megértettétek?

167

- Igenis, honvéd úr, válaszolták az orvosok. - Akkor rajta! Az orvosok neki fogtak a munkának. Kézzel vitték ki a trágyát a kijelölt trágyadombig. Majdnem egy hétig ők takarították az istállót, míg Hajdú is megelégelte. Míg egy reggel visszaküldte őket a száláshelyükre, minden magyarázat nélkül. Az orvosok mást nem tehettek, nagyon is jól tudták, hogy a sárga


karszalagosoknak, teljesíteni kellett a honvéd urak parancsát. Órák Még aznap Hajdú kint volt a munkahelyen. Kezdetben szó nélkül figyelte a dolgozó munkaszolgálatosokat, majd dr. Blumenfeld Istvánhoz lépett, akit mindenki, mint egy nagyon értelmes, víg kedélyű embernek ismert. Kissé hegyes orra alatt sűrű nagy fekete bajuszt növesztett. Egyesek szerint azért,

© Kamil Emanuel

hogy nagyobb tekintélyt tudjon maga körül parancsolni és főleg a keretesek miatt. - Akar- e tőlem valamit, honvéd úr? – kérdezte fontoskodóan Hajdútól, Blumenfeld dr. - Igen. Mond meg, hány óra! - Nem tudom. Már jó három hete telt el azóta, hogy az órámat elkobozták. - Ezt jól tudom. Éppen ezért kérdeztem tőled. Nektek

168

zsidóknak, óra nélkül is pontosan tudni kell, hogy mennyi az idő, mégpedig a napnak minden órájában. - Ha ez a véleménye a honvéd úrnak, most csak hozzávetőlegesen tudom megmondani, felelte dr. Blumenfeld. - Akkor én pontosabb leszek. Kissé felhajtotta zubbonyának ujját és ránézett az „órájára”. – Tíz óra harminc


perc. Talán a tied volt-e? – incselkedett vele Hajdú. Dr. Blumenfeld közelebb ment hozzá, ránézett az órára és felelt neki: - Nem. Az enyém Doxa márkájú volt, ez pedig Tellus. A válasz hallatára Hajdú kissé felhajtotta zubbonya jobb karjának az ujját. - Ez volt?…. Doxa, ugye? - Igenis. Ez Doxa óra, honvéd úr, de nem ez volt.

© Kamil Emanuel

Erre Hajdú még jobban felhajtotta zubbonyának az ujját. Ott is karórával volt átfogva, bakancsszíjjal, mivel az óraszíj nem érte volna át. - Ez volt? Kérdezte Hajdú. - Nem, honvéd úr! Ez egy „Roskopf” márkájú. Egy újabb mozdulattal a balkéz felőlit húzta feljebb. Ott is bakancsszíjjal volt egy karóra a felső karján átfogva.

169

- Ez „Logos”, svájci karóra. - Várj csak, vannak itt is órák. Hajdú sorra húzta elő az összes zsebeiből a különféle márkájú kar és zsebórákat. Blumenfeld doktor tíz darab órát számolt össze, de egyik sem volt az övé. Hajdú mindenáron provokálni akarta doktor Blumenfeldet. Neki azonban több esze volt. Nem hiába elismert, jó hírnevű ügyvédnek


számított Nagybánya vidékén. Végül is sikerült Hajdút leszerelnie, amikor megkérdezte tőle Hajdú, mit érez most óra nélkül, és hogy nem kívánja őt a pokol fenekére? Blumenfeld doktor azt felelte, hogy ilyesmi eszébe sem jutott. Sőt, örül neki, hogy az elkobzott órák nem kerültek idegen honvéd urak kezére…. - Az órák birtokában Hajdú úr pontosan tudja a napnak minden órájában, hány

© Kamil Emanuel

óra van. Így nekem is alkalmam lesz megtudni, különben is nekem nem olyan fontos megtudnom a pontos időt, mert a munkaszolgálatosok idejével, amúgy is a századparancsnokság rendelkezik. Ezután Hajdú, Beer Ernő mellett állt meg, akinek az apja dúsgazdag fűszer nagykereskedő volt Szatmáron. - Hány óra? Kérdezte Hajdú.

170

- Hajdú úr jobban tudhatja, mert tíz órát számoltam le az előbb, amikor ezeket Blumenfeld doktornak megmutatta. - Pontosan ennyi jutott rám. A tiedet megismerted? - Igen. - Melyik az? - A jobb zsebében lévő „Omega” karóra. - Jól megfigyelted. - Egyebet úgy sem tehettem.


- Mérges vagy? - Én?…. miért?… - Mert felismerted nálam az órádat. - Különben is tudtam, hogy a honvéd úrnál van. - Kitől? - Zajácz őrmesterúrtól. - Miért mondta meg neked? - Megkérdezte, nem akarom kiváltani. Az elkobzás után, egy honvéd úrra több óra jutott, ezért vissza lehet váltani,

© Kamil Emanuel

hazaküldendő bonok ellenében. Megmondta, hogy közölhetem ezt a többi jómódú fiukkal. - Te mit feleltél? - Azt, hogy most nem akarom kiváltani. Lehet, majd későbben. -Mire vársz? … Talán arra, hogy ránk törjenek az oroszok? Vagy, míg jószántunkból visszacsatoljuk a karotokra? Kell az óra vagy nem kell? Ha ötszáz pengőre megírod a bont, visszakaphatod!

171

- Inkább nem, honvéd úr! Ha kiváltanám, megint csak elvennék. Jobb helyen van Hajdú úrnál. Ez volt az első olyan eset, amikor Hajdú nem ütött meg senkit a munkahelyen. Lehet csak azért, mert hazaküldeni szándékozó bonokat forgatott az eszében.


© Kamil Emanuel

. Szerencséd… hogy nem vagyok elememben A 110/15 zsidó s munkaszázad létszáma, z az embertelen bánásmód e következtében, hatvankét fővel p csökkent, mielőtt áthelyeztek t volna Verhnie Atamanszk e községbe, Dubenkátol m hat kilométerre kelet irányában.b Itt egy dombon épített hosszú e csűrbe szállásoltak el bennünket. r A csűrnek az oldalai cserfa lécekből tevődött össze,

172

egymástól szegzett négy centi távolságra. E miatt az emberek a süvítő szél és a hideg miatt a bőséges szénában kerestek menedéket. A tönkrement egészségünket így sem sikerült megóvni. A hiányos öltözet, a gyenge ellátás, a munka alatti hajsza miatt siralmas nyájjá változtunk. A Csernijankábol áthozott tetűkkel szemben pedig teljesen tehetetlenek voltunk, mert nem tudtunk tőlük


megszabadulni. A korai besötétedés miatt, a munkaidőt tíz órára korlátozták. Ezért a szabad időnket tetűkeresésre fordítottuk. Egy reggelen a századparancsnok úgy határozott, hogy a széllel bélelt csűrből leköltöztet bennünket. Csak másnap tudtuk meg az okát. Közvetlenül ennek a községnek a közelében egy dombos utat át kellet sürgősen építeni. Négy körletbe

© Kamil Emanuel

szállásoltak el bennünket. Az embereknek a javarésze egy elhagyott iskolaépületbe került. Három kisebb csoportunk pedig, három család elrekvirált konyhájába, amelyben a kemencék jelentős helyett foglaltak el. A keretesek, a kocsisok kivételével, kettesével külön laktak egymástól, kisebbnagyobb távolságban a számunkra elrekvirált szobákban.

173

Cselényi főhadnagy számára pedig egy félmagas házat rekviráltak. Rövid idő múlva pedig összeköltözködött egy ukrán nővel, akit minden jóval ellátott „természetesen” az alakulatunk számára vételezett élelemből. A lakáson külön fürdőszobát rendeztetett be. Amikor elkészült, átalakította, mert két személy befogadására nem volt elegendő, mert így jobban gyönyörködhetett a


szerzett nőjének meztelen, telt szépségében. A fürdőszoba elkészítésénél három hétig nyolc munkaszolgálatos dolgozott. A Szinérváraljai Márkusz bútorasztalos, a csoport fővállalkozójának tekintett Cselényi. Ez idő alatt külön vételeztek a konyhánál, mert a munka elkezdésekor annyira le voltak gyengülve, hogy a főhadnagy csak ilyenképpen vélte megvalósíthatónak a

© Kamil Emanuel

fürdőszoba befejezését. Egymáskőzött Cselényi intézkedését isteni adománynak minősítettük, mert a bőséges adagokat a szerencsés nyolcnak, a többi bajtárs fejadagjábol egészítették ki. A körletekből az utak az istállóhoz futottak össze, e miatt a kocsis urak ellenőrzései egymást érték. Hajdú azonban túlbuzgósággal felülmúlta a többi keretest. Ez a szadista kocsis, az elrabolt órák és egyéb

174

zsidó holmik birtokában, császárnak érezte magát. Állandóan a legrafináltabb módszereken, és azoknak alkalmazásán törte a fejét. Komolyan ki akarta venni a részét a munkaszolgálatosok tönkretételében, a neki beígért mielőbbi hazatérés reményében. Besötétedett. Éppen vacsoráztunk, amikor Hajdú megjelent a második számú körlet ajtajában. Ki se kellett


nyitnia az ajtót, mert éppen szellőztettünk. - Mivel foglalkoztok? – kérdezte Hajdú Patakitól, aki a legközelebb volt hozzá. Pataki a csupasz szalmán ült fekvőhelye végén és a csajkájából kanalazta a keserű fekete kávéját. - Amint látja, honvéd úr, vacsorázunk. - És vacsora után? - Vadászattal… - Mivel?

© Kamil Emanuel

-A körmünkkel. - Szóval tetvezéssel. Ezt rögtön is megmondhattad volna. - Szégyelli az ember az ilyesmit. E pillanatban Pataki, hirtelen mozdulattal, széjjelgombolta az ingét és vakarózni kezdett. - Tetvesek voltatok ti otthon is! - A honvéd úr, ezzel a kijelentésével csak a saját lelkiismeretét akarja

175

megnyugtatni, mert jól tudja, hogy ez nem igaz. - Hogy beszélsz velem? - Bebizonyíthatom, amit az előbb állítottam a honvéd úrnak. - Mivel? - Egy reggel, még ott Csernijankán, amikor soros voltam az istálló takarításánál, láttam, hogy az én pulóveremet öltötte magára azt, amit az őrmester úr még Bojárszkiban elkobozott. Ha tetvesek lettünk


volna, a honvéd úr nem vette volna fel. - Mióta tetvesedtetek el? - Tudja ezt jól a honvéd úr! Amióta megvonták tőlünk a vizet. Hetekig nem volt mivel mosakodjunk. Azt a kulacsnyi vizet is sajnálták tőlünk, amit előzőleg naponta engedélyeztek. - Ki sajnálta? - Éppen a honvéd úr! Hajdú úrnak, ha nem jutott volna eszébe Csernijankán az a vízhistória, ma többen lettünk

© Kamil Emanuel

volna a munkánál. Azóta a századunknak egyharmada flektifuszos lett. Emlékezzen csak vissza Hajdú úr. Jakó főhadnagy úr parancsnoksága alatt két hónapig mehettünk forró nyárban és a porfelhős országutakon, de senkinek sem jutott eszébe, hogy megvonja tőlünk a vizet. - Elég kár. - Miért? - Mert most mind dögrováson lettetek volna.

176

És mi haszna származott volna ebből Hajdú úrnak? - Mondtam már egy párszor. Már rég otthon lettünk volna és már csak az emléketekkel, bajlódtunk volna. Megértetted?… - Igenis, honvéd úr. Közben Hajdú cigarettát vett elő, majd tüzet csiholt egy használt réz öngyújtóból. A fáradság jeleit vettük észre rajta.


Kisvártatva Salamon Izsó megszólalt: - Székkel nem tudjuk a honvéd urat megkínálni, mert nincs. Ha lett volna, cserébe megkínáltattam volna magam egy Szimfóniával. Hogy mondtad, cigarettával? … Még füstjével sem. Szívtatok ti otthon eleget… még a vérünket is. Most megfordult a világ… a tetűk szívják a tieteket.

© Kamil Emanuel

Salamon legyintett. Tekintse úgy a honvéd úr, hogy nem szóltam semmit, miközben összeverte a sarkait. - Szerencséd, hogy nem vagyok elememben, máskülönben megcsiklandoztalak volna… amiért pofáztál. - Kamil itt van? - Igenis, jelen! Miközben vigyázzállásba vágtam magam. Holnaptol a harmadik körletbe kerülök át.

177

- Nem erről van szó. Kaposi szakaszvezető úr parancsa, holnap reggel fél hatkor, ott leszel az istálló előtt. Akkorára az én lovaim is be lesznek fogva. Sztarij- Oszkolba lesz az indulás. Vételezni megyünk. A rakodáshoz kell a segítség. A segéd kocsisom flekkes lett. - Megértettem honvéd úr! Parancsára, fél hatkor ott leszek az istálló előtt.


Hajdú halála Másnap kora reggel, jóval fél hat előtt ott voltam. Az istálló valamikor egy raktárhelység lehetett, húsz méterre közvetlenül az országúttal szemben. Három kisméretű ablakból gyér világosság áradt. A vastag vasrácsok mögött petróleumlámpa égett. Jó hideg volt. Az istállóval szemben vaskerekes kút volt. Az előtte

© Kamil Emanuel

álló váju vize már jeges volt. Szerencsémre melegített az a jéger, amely a bojárszki kobzásnál épp rajtam volt, különben ezt is Zajácz az elkonfiskált holmik hallomjába dobta volna. A lovakat már a szekerek elé fogták, a hátukat pedig melegítették a rájuk dobott szürke kincstári pokrócok. Jelentkeztem Hajdúnál. Az indulásra csak később került sor, mert a géhás tizedes még nem

178

került elő. Eközben a három szekér elé befogott lovak jóízűen abrakoltak, mert halvány sejtelmük sem volt, milyen sors vár rájuk. Bár régen kiheverték az ezerháromszáz kilométeres Gomeltől megtett utat, lesoványodtak. Félórányi várakozás után előkerült a frissen borotvált, szőke hajú fiatal géhás. Sürgette az indulást. A késését pedig azzal indokolta, hogy a


főhadnagy úr üzent utána és ott, nála eltöltötte az időt. Hajdú levertnek látszott. Szokásával ellentétben nem szitkozódott és nem kiabált. Úgy viselkedett, mintha Bojárszkiban nem is az ő kezében lett volna a bikacsők, amivel többször láttuk a munkahelyen, amint hajtani a két rája bízott lovat. Valami foglalkoztathatta. Alig telt el öt perc, a három szekér már útban volt Sztarij-Oszkol felé. Hajdú

© Kamil Emanuel

körültekerte magát azzal a két takaróval, amit levett a lovak hátáról. Ámbár melléje kerültem a bakra, eszébe sem jutott, hogy felkínálja az egyiket. Hajdú szótlan volt. A hideg azonban arra kényszeríttet, hogy megtörjem a csendet. - Nagyon fázik a térdem, honvéd úr. - Talán azt képzelted-e, hogy megosztom veled a kincstári pokrócot? - Erre nem is gondoltam.

179

- Akkor mit akarsz? - Csak az a szerény kérésem volna, engedje meg nekem a honvéd úr, hogy a szekéren lévő zsákokból vagy kettőt a térdem köré csavarjak. - Bánom is én, felőlem még a hátadra is rakhatsz belőle. Kapva az alkalmon, két zsák után nyúltam és betakartam a térdeimet. Köszönöm. Most kezdek ráismerni a honvéd úrra. - Hogyan?


Hogy Szatmár környéki. - Az régen volt. - …. Alig négy hónapja annak. Mintha négy év telt volna el azóta, hogy kijöttünk a frontra. - Nekem mintha tíz. - Mit beszéltek egymás közt a helyzetről? - A miénkről? - A tietekről és a háborúról.

© Kamil Emanuel

- A mi helyzetünk nem jó, ezt Hajdú úr legalábbis úgy tudja, mint mi, munkaszolgálatosok. - És a háborúról? - Erről nem beszélünk. Csak annyit tud mindenki közülünk, hogy mi vagyunk a Donnál. - Ki fog győzni? - A front jól áll…. - Honnan tudjátok?

180

- Megmondtam az előbb, itt vagyunk a Donnál. - Ezt már hallottam. Megmondhatom őszintén? … - Ezért kérdeztelek. - A háború kimenetele nem lehet kétséges… ezt mi abból következtetjük, hogy a front közelében annyi verést kapunk és, hogy Hajdú úrék nagyon mostohán bánnak velünk. Ezután más irányba akartam terelni a Hajdúval


megkezdett beszélgetést, ezért más témára csaptam át. - Mióta lett beteg a honvéd úr segédkocsisa? - Annak már két napja. - Pedig ő elkerülhette volna! - Miért? Kérdezte Hajdú. - Mert Csernijankán nem volt vízre gondja, ő nem mosakodott hetekig a vizeletével. - Ez igaz. Amikor a lovakat itatta, mindig derékig

© Kamil Emanuel

mosakodott, de a gazember köztetek aludt. - Így hát ez nyugtalanítja a honvéd urat! Bizonyára az is, hogy eszébe jutottak azok a sajnálatos állapotok. - Még kérded? Nem látod milyen levert vagyok, három nap óta már étvágyam sincs. Úgy érzem magam, mintha fejbe kólintottak volna. - Azt javaslom a honvéd úrnak- míg a tizedes úr vételezni

181

fog- vizsgáltassa ki magát SztarijOszkolba, a katonaorvossal. - Az is a szándékom. Mielőtt elmegyek a fürdőbe, minden holmimat fertőteleniteni fogják. Addig vigyázzál a szekérre. A zsákokat pedig átadod a tizedes úrnak, mert holnapra csepp abrakunk sem maradt. Már hetek óta szűkölődünk a lovak takarmányozásával. Ha a kolhoztól nem zabráltunk (önkényes vételezés) volna szénát, amit a németeknek


tartalékolnak, lovak nélkül maradtunk volna. Mire elhagytuk az országút két oldalán elhúzódó két kilométer hosszúságú atamanszki erdőt, Hajdú egyre szótlanabb lett. Hirtelen megállította a lovakat. Miután szétválasztotta a két pokrócot, az egyiket visszatekerte az alsótestén míg a másikat hátára tétette velem. Rövid idő múlva megszólalt. Életemben most először, fázik a hátam.

© Kamil Emanuel

- Ha beérünk SztarijOszkolba, van itt egy vendéglőféle, ahol egy márkáért jó forró teát lehet kapni. - Honnan tudod? - Mondták a fiuk. Még azt is, hogy szürkére van festve a bejárati ajtaja. A forró tea segíthett a honvéd úr állapotán. Látszik Hajdú úron, hogy beteg. Nem kellett volna bejönni betegen, hiszen a mi századunkban sok a jó orvos.

182

- Nem bízom bennük! A múlt hetekben trágyát hordattam velük. A kezükre is rávertem, most meg gyógykezeltessem velük magam? Ez nem fér össze. - A szükség törvényt bont. Különben is, az orvosoknak az a hivatásuk, hogy gyógyítsanak, még akkor is, ha itt földmunkára használják őket. - Látódd, ezt akartam elkerülni, ezért vállalkoztam erre az útra. Az este még nem voltam ennyire beteg.


- Ha nem haragudna meg rám a honvéd úr, emlékezetébe jutatnék valamit, de csak úgy, ha nem fog lehajítani a szekérről. - Most nincs kedvem a fegyelmezéshez, beszélhetsz velem, amiről akarsz. Hajdú úr, ott Csernijankán az istállóban azt kiabálta az orvosok felé „Hajdú sohasem volt beteg, nincs semmi baja, nem is lesz” azt hiszem, azóta már megbánta. - Mit?

© Kamil Emanuel

- Hogy megvonta a munkaszolgálatosoktól a vizet, meg hogy kikezdett az orvosokkal. Nem is tudom, mi késztethette rá a honvéd urat, hogy ütötte és köpdöste őket, míg csak bele nem unt, pedig egyetlen szóval sem bántottak meg senkit. Általában benne van az emberek természetében, hogy az orvosoknak meg szoktak adni minden tiszteletet és örülnek, ha valamelyik tanyát ver

183

körzetükben, még akkor is, ha történetesen zsidó. - De jól tudjátok! Azt hiszem azt is, hogy a nagyoknak nem ez a véleményük. Ezért az enyém sem lehet más. - Ilyen esetben, amikor megbetegszik az ember, valahol itt az Isten háta mögötti orosz földön, több mint kétezer kilométer távolságra a családjától, vajon külön repülőgépet küldenek utána? Legjobb esetben katonakorházba kerül. Hajdú úr is


láthatta a csenijankai korházban azokat a rengeteg sebesülteket. Azt is, hogy naponta vitték onnan a fekete koporsókat a temetőbe. - Ezzel mit akarsz mondani? - Csak azt, hogy az embert az teszi emberré, ha megbecsüli embertársát, legyen az bármilyen nemzetiségű. Azt is, hogy Hajdú úrnak betegnek kellett lennie, hogy gondolkozzon, és hogy a saját

© Kamil Emanuel

lelki szemei előtt lássa másoknak a szenvedését. Mielőtt a szekér elérte volna Sztarij Oszkol külvárosát, Hajdú levétette hátáról a pokrócot. Szót fogadott nekem és lehajtott a kis sarki vendéglőbe, ahol kenyér nélkül borsólevest, lóhús- pecsenyét és forró teát lehetett kapni. Hajdú, miután kijött a vendéglőből, azt közölte velem, hogy a hányingere miatt, csak

184

félig tudta meginni a három deci félédes teát. - Fogd a gyeplőt! Majd kezével jelezte, hogy a híd irányába irányítsak. Arra van a fürdő, gyalog nem érek el oda. A hídtól vagy százötven méterre észrevettem a század két vételező szekerét. Mellettük pedig a géhás tizedest. Hajdút várták. Miután Hajdú közölte vele, hogy az orvoshoz akar menni, a tizedes levétette velem a


zsákokat a két ládával együtt és meghagyta, hogy visszafele tegyük majd fel a szekerünkre. Addig meg lesznek töltve. * Az orvosi rendelő egy földszintes verandás házban működött. Mialatt Hajdu a váróteremben várta a rákerülő sort, kint elbeszélgettem több munkaszolgálatossal. Davidovka mellől lettek a sztarioszkoli zsidó „korházba” utalva. Ezek a munkaszolgálatosok siralmas

© Kamil Emanuel

állapotban voltak. Ők is várták az orvosi felülvizsgálást, mert e nélkül nem fogadták be. - Voltatok- e már a sztarioszkoli zsidó korházban? Kérdeztem az egyiktől. - Igen. - Hogy nézz ki? - Ezelőtt valami műhely lehetett. Egyetlen helységből áll. Nyolc méter hosszú és négy méter szélesre becsülöm a befogadó képességét. A betegek a földre hintett szalmán feküsznek.

185

Ebből áll az egész korházi berendezés. A hivatalos elnevezése „gyengélkedő”. A súlyosabb betegeket a csernijankai zsidó korházba szállítják át. - Nálatok, milyen a bánásmód? Kérdeztem az egyik havertől. - Nézz rám! Ezzel mindent megmondtam. Többeknek sikerült bon ellenében pénzhez jutni, hazai kifizetésre. A keretesek elkobozták. Sok


halottunk van. Az első vonalban teljesítünk szolgálatot. - Nem tudtok átszökni? Gépfegyveresek vigyáznak ránk, a keret miután átad bennünket, a vonalat tartó alakulatnak, visszatér a körletbe. A sorkatonaság között is sok a sebesült. Gézkötések helyett már nekik is papírral tekercselik be a sebeiket. A magyar sebesültek emberségesen beszélnek velünk. Több mindent tudtam meg tőlük. Az első vonalbeliek olyan

© Kamil Emanuel

véleményeket nyilvánítanak, hogy a felszerelésük hiányos. Közszájon forog hogy, „… nem lehet tojást festeni”. Mi lesz télen? A mi tisztjeink a németeket dicsérik. Azt híresztelik, hogy majdnem egész Európa a kezükben van és már nem sok kell ahhoz, hogy Moszkvát is elfoglalják. Azt mondják, ami a tavaly télen nem sikerült, az sikerülni fog az idén. Ennek dacára, a keretesekből mindinkább kevesebben hisznek a

186

végső győzelemben, mert a németek gondterheltek a Sztálingrádi front alakulása miatt. Csak abban állhat a szerencsénk, hogy a 2-ik hadsereg vezetői e pillanatban fontosabb dolgokkal lehetnek elfoglalva, máskülönben meggyorsítanák az elpusztításunkat. Félmegoldásokkal nem elégednek meg. Ezek a hírek megegyeztek a 110/15 sz. munkaszolgálatosok között


elterjedt biztató hírekkel, amik azoktól a más alakulatokhoz tartozó honvédektől kerültek forgalomba, akik pénzkölcsönökkel segítették egy részünket a már említett alapon. * Félórai várakozás után, előkerült Hajdú. Szinte tántorogva lépett ki az orvosi rendelő épületéből. Alig állt a lábán. Megkért, hogy fogjam meg a karját és segítsem fel a szekérre.

© Kamil Emanuel

- Úgy emlékszem a honvéd úr vizit előtt meg akart fürödni és eközben az egész ruházatott, fertőtleníteni. Hajtsake arra? A fürdő a sínek mentén van. - Nem tudok megfürödni. Nem jól vagyok, még jó, hogy megmásítottam előbbi szándékomat. - Talán nincs valami komolyabb baja a honvédúrnak? - De igen, harmincnyolc fokos lázam van, izzasztó és

187

fájdalomcsillapító gyógyszereket kaptam az orvos úrtól. Meg hagyta, ha időközben emelkedni fog a lázam, késedelem nélkül vitessem be magam a kórházba. - Bizony, nem jó betegnek lenni. Hajdú úr a legerősebb a keret között, ezért véleményem szerint le fogja tudni, küzdeni ezt az átmeneti gyengélkedést. - Csak ne legyen belőle flektifusz.


- Ilyesmire még gondolni sem szabad! Meglátja a honvéd úr, helyre jön minden. Hajdú legyintett, meglátszott rajta, hogy alig tudott uralkodni magán. - Hajts az ellóhoz, onnan meg Atamanszkba! Az ülésen jól kellett tartsam magam, mert Hajdú minderősebben rámdölt hatalmas fizikumával. Már nem beszéltünk egymással. A beteg Hajdú arcán, piros pozsgás színének a nyoma

© Kamil Emanuel

sem maradt meg, mintha megfeketedett volna. Az ellón, megtudtuk, hogy tizedesünk még nem vételezett, mert más alakulatokon volt a sor. Hajdú sürgette a tizedest, szinte könyörgött neki, hogy engedje útnak, de csak felterheléssel, mert bele szándékozott feküdni a kasba. - Szégyellnem kellene magam, ha a helyében volnék. Miért nem terhelte inkább a kórházat? Egy beutalással több

188

vagy kevesebb, ott nem számít! – állította a tizedes. - Jobb lesz nekem a hazai környezet- felelte Hajdú, ha nem fogok javulni amúgy is odakerülök. Tiszta zab helyett valamiféle takarmány keverékkel töltöttek meg hat zsákot. A többi üresen maradt, mert más alakulatoknak tartogatták. Ezután, ráterítettem a megtöltött zsákokra egy sátorlapot, míg az üres zsákokat


fejpárnának rendeztem el. Hajdút lefektettük a kasba, utána pedig letakartuk a két meleg pokróccal. Két óra múlva, Atamanszkban, már közszájon forgott a fiuk között, hogy Hajdút betegen hoztuk vissza Sztarij Oszkolbol. Abba a házba szállásolták el, ahol Batiz őrvezető lakott. Azonnal üzentek dr. Apfel Jenő után, hogy a beteg Hajdút tartsa állandó megfigyelés alatt.

© Kamil Emanuel

Az orvos éppen a közelben több bajtársával együtt, egy országút mellett elhúzódó árok mélyítésénél dolgozott, ugyanis ez időtáj dr. Löb Tibor, aki a századunk hivatalos orvosa volt, egy távolabbi munkahelyen tartózkodott. Hajdú állapota egyre rosszabbodott. Semmi ételt nem vett magához, az orvos pedig állandóan ott volt mellette. Két nap múlva meg volt a végleges diagnózis: Flektifusz.

189

Ugyanazt a betegséget állapították meg, amiben a mi századunkból már több mint nyolcvanan szenvedtek, azóta, hogy Hajdú következes szadizmusával eltiltotta Cserijankán a napi vízszükségletet. - Flektifusz, doktor úr? Miközben a beteg Hajdú az orvoson legeltette kétségbeesett tekintetét. - Igen, felelte dr. Apfel, majd hozzáfűzte, sajnos az. De ne


szólítson úrnak, mert itt nem vagyok az. - És most mi lesz velem? Kérdezte Hajdú kétségbeesve. Hajdú ez alatt a két nap alatt annyira megváltozott, hogy a régi Hajdúból csak az alakja maradt meg. - Az őrmester úr már intézkedett. Haladéktalanul be fogják szállítani a sztarijoszkoli kórházba, ott pedig fel fog épülni, mondta az orvos.

© Kamil Emanuel

Hajdú hirtelen mozdulattal megragadta dr. Apfel kezefejét. Ne hagyjanak elpusztulni… családom van Ombódon… feleségem és két gyerekem… Apfel dr. egyre bátorította. - Ne hagyja el magát Hajdú úr, hiszen fiatalember, erős fizikuma van, minden remény megvan, hogy le fogja tudni, küzdeni a betegségét.

190

Hajdú magához intette Apfel doktort, mert időközben az orvos kifejtette a kezét az erős szorításból, aztán Hajdú ezt mondta: - A flektifusz sok munkaszolgálatost vitt el. Tudom sokan haltak meg maguk közül. Apfel doktor bólintott és igyekezett lelket önteni Hajdúba. Azoknak, akik meghaltak, nem volt ellenálló képességük, Hajdú úr is jól tudja, milyen nagy a különbség a


honvédek és a mi ellátásunk között. A kalória különbségnek meg kell legyen a hatása. Hajdú szeméből, egyszerre csak könnyek buggyantak ki. Mentsenek meg! Sajnálom, hogy bántottam magukat, nem kellett volna… ki gondolt ilyesmire? Mentsenek meg… ott a sztarijoszkoli kórházban egy fekete koporsóval több vagy kevesebb, nem számít… akárcsak Csernijankán.

© Kamil Emanuel

Doktor úr… ott… az istállóban a fekhelyem alatt… ott van a katonaládám… meg egy másik festetlen láda… amit Márkusz készített… tele holmikkal… a maguk holmijával… meg az órák… itt pedig a sarokban… a gyékénytetejű széken… Patakinak a pulóverje. Vegyék vissza… azok, akié… csak mentsék meg az életemet. Érzem elhagyott minden erőm! - Ne legyen kétségbeesve honvéd úr, vigasztalta dr. Apfel.

191

Megtettem és megteszünk mindent, ami emberileg lehetséges. Ne féljen Hajdú úr a kórháztól. Itt Atamanszkba nincs megfelelő gyógyszerünk. SztarijOszkolba mindenhez hozzá jutottak, ami a felépüléséhez szüksége lesz. Mindjárt itt lesz a szekér. - Doktor úr… bocsásson, meg amiért beleköptem a tenyerébe… meg a többiek, akiket bántottam. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért? De


félek ettől a flektifusztol… mert Kiss hadnagy úr megmondta nekünk, hogy ez biztos pusztulás. Ki hitte volna, hogy engem is megcsíphet a tetű? Igen… mostmár tudom. Igazuk volt, amikor tisztálkodáshoz követelték a vizet. Miért is tettem? Hiszen maguk nem bántottak engem… most pedig nekem kell az életemmel megfizetni érte… *

© Kamil Emanuel

Hajdú, még aznap délután a SztarijOszkoli magyar tábori kórházba került. A századhoz tartozó keretesek, mindinkább a saját dolgaikkal voltak elfoglalva, semhogy okultak volna Hajdú tragikus megbetegedésén. Azok a keretesek, akik időnként bizonyos megalkuvást tanusítottak velünk szemben Hajdú kieséséig- kevés kivétellelcinikus szadizmusokkal sikerült betölteniük a hátrahagyott űrt, a

192

Hajdú által be nem fejezett üldözést, amihez a legválogatottabb módszereket alkalmazták. Amidőn a keretesek SztarijOszkolba mentek vételezni, minden alkalommal érdeklődtek a nagybeteg Hajdú felől. Személyesen nem látogathatták meg, mivel a fertőzöttek osztályában feküdt elkülönítve. Hajdú hatalmas fizikuma azonban nem tudott megbirkózni az általa kitenyésztett tetűkkel.


Ezeknek a csípései sokkal veszélyesebbnek bizonyultak, mint ahogy ő eredetileg elképzelte. Olyannyira, hogy valamelyik a sok ezer közül nemcsak bennünket fertőztek meg, hanem az értelmi szerzőt, Hajdút is, ugyanis -Hajdú szerencsétlenségére- a tetűk nem tudták, hogy kit volt szabad megfertőzni és kit nem. A kórházkapuban az egészségügyiek azt közölték az érdeklődőkkel, hogy Hajdúból

© Kamil Emanuel

csak az árnyéka maradt meg. Hetek teltek el, a halál végül is megváltotta Hajdút a szenvedéstől. A munkaszolgálatosok Hajdú halálával nem sokat nyertek. Kaposi, Darai, Jellinek, Gombos és Haller főnökeik tömegpusztítási intézkedéseit továbbra is a legakaratosabban hajtották végre, pedig akkor már alig másfél hónap választotta el őket a doni összeomlástól. *

193

1942. december elején, kora reggel, Kaposi szakaszvezető felügyelete alatt, több bajtársommal együtt SztarijOszkolba küldtek, hogy megássuk Hajdú sírját és részt vegyünk a 110/15 munkaszolgálatosok egyik hóhérjának végtisztességén. Más keret nem jött velünk. Kiss hadnagy nem ajánlotta a temetésen való részvételüket a fertőzés veszélye miatt.


A németek, katonai temetőnek a SztarijOszkol szívében lévő Lenin parkot szemelték ki. A hatás kedvéért, a Lenin szobrot lefejezték. Körülötte pedig egymás mellett temették el „hősi” halottaikat, elsősorban a tisztjeiket. Kissé távolabb, húsz lépésnyire a lefejezett szobortól, már vegyesen feküdtek egymás mellett a német és magyar katonák. Ezt az orosz temetőből kidöntött és átvésett

© Kamil Emanuel

vagy ráfestett sírfeliratokból állapítottuk meg. A sírásás elég nehezen ment, mert a harmincnyolc fokos körüli hidegben, föld csak nehezen engedett a csákánynak. Végre is leengedtük a sírgödörbe azt a fekete koporsót, amitől Hajdu annyira rettegett. Miután Hajdút elhantoltuk, Kaposi vigyázzt vezényelt. A nyolc kiéhezett és agyongyötört zsidó munkaszolgálatos megadta Hajdúnak a kikényszeríttet

194

tiszteletet. Ebben a pillanatban, fedetlen fővel, arra gondoltunk, milyen jó neki, mert a halál megváltotta a szenvedéstől, míg minket nyári öltözetben, a szokatlan fagyos orosz télben újabb munkára fogtak, hogy a lábukra fagyott a bakancs, meg karjukra a hótól átázott sárga karszalag.


© Kamil Emanuel

. n o v e m b e r , d e

195

c Rendkívüli e intézkedések 1942. december egyik m napján rendkívüli intézkedések b történtek, őrszemeket neveztek e ki, este nyolc órától a körlet r valamint a tisztesek szállásának a bejárata előtt. A kinevezett őrszemek kétóránként váltották egymást. Én is köztük voltam. A munkaszolgálatos őrszem, ásóval a vállán teljesítette ezt a szolgálatot, mert a sötétben ebből a távolságból a járókelő


nem sejthette mi van az őrszemnek a kezében. Éjjel, tizenegy felé lehetett az idő, amikor az egyenletes léptekkel közeledő egyén felé, tizenöt méter távolságból elkiáltottam az “ állj vagy lövök” felszólítást. Egy német tiszt volt. - Te kicsoda vagy? Kérdezte tőlem, majd egy hirtelen mozdulattal az e pillanatban felkattintott

© Kamil Emanuel

zseblámpájának vakító fényét rám irányította. Magyarországi munkaszolgálatos. - Mit csinálsz ennek a háznak a bejárata előtt? - Őrségben vagyok. - És hol a fegyvered? - Fegyvernélküli őrszem vagyok. Ásóval a vállamon teljesítem ezt a szolgálatot. A német tiszt felkacagott, de még mindig nem vette le rólam vakító fényű zseblámpáját.

196

- Tudod, hogy ezen a környéken sok a partizán? - Ezt velünk is közölték. - Ha történetesen, én német uniformisba bujtatott partizán, volnék, és ha egy golyócskával keresztül akarnám lyukasztani a bőrödet, fegyvertelenül, mit is kezdhetnél velem? ... Tudod, hogy a front is elég közel van ide? - Igaza van a tisztúrnak, nekünk magyar munkaszolgálatosoknak nem az


a feladatunk, hogy a partizánok ellen harcoljunk, hanem az utaknak a karbantartása. Különben is, van elég alakulat, akik a partizánok ellen harcolnak, még pedig gyorstüzű fegyverekkel. Ezért van az, hogy a mi csapataink a Don folyóig jutottak előre és nem fordítva. Miután, a német tiszt észrevette a balkaromon a sárga karszalagot, a zseblámpájának a fényét elirányította az arcomra, majd megkérdezte tőlem:

© Kamil Emanuel

- Te zsidó vagy, ugye? - Igenis, kapitány úr! Csak főhadnagyi rangban vagyok. Mond, hiszel te a Wehrmacht győzelmében? - A főhadnagy úr találkozott olyan emberrel, aki megmondta volna, hogy nem hisz a győzelemben? - Szóval nem hiszel benne? Egyszerre bizonytalan érzés fogott el. Hirtelen arra gondoltam, akár milyen választ

197

is adnék, ennek a veszélyes eszmecserének csak én lehetek az áldozata, ámbár a német tiszt józan, megfontolt ember benyomását keltette. Ezért elhatároztam, míg nem lesz késő, hogy véget vetek ennek a helyzetnek, amibe akaratlanul kerültem bele. - Igenis, hiszek a német győzelemben, főhadnagy úr, válaszoltam kissé megriadva. - Úgy, mint én? - Igenis, főhadnagy úr!


- Akkor nem hiszel benne. Már én sem hiszek a Reich ( birodalom ) győzelmében. Két hete annak, hogy eljöttem Kölnből, ahol a családom élt. Angol bombázás érte azt a negyedet, ahol laktunk. Füstölgő romhalmazzá vált belőle. Odaveszett az egész családom. A légvédelmi pince, ahová a bombázás elől a feleségem és két gyermekem menekült, telitalálatot kapott. Te pedig ezentúl, mégjobban

© Kamil Emanuel

szorítsad a kezedbe ennek az ásónak a nyelét, mert nemcsak az életed függ ettől, hanem az egész keleti frontnak a biztonsága... Ezzel a német tiszt faképnél hagyott, baljós sejtelmeivel és a sárga karszalagommal együtt.

1942. december

198

Bukfenc 1942. november első napjaiban történt, a tél beköszöntése előtt. Kaposi István szakaszvezető főfelügyelete mellett az atamanszki országút egyik dombos szakaszának egyengetésén dolgoztunk. A szakaszvezető többször végigjárta a munkahelyet. Sokan hiányoztak. Az embereknek a javarésze kiütés tifuszban feküdt az atamanszki iskola épületében.


Többen maghaltak a csernijankai zsidó kórházban. Tőlünk telhetően dolgoztunk, mert kerülni akartuk, hogy ez a hunyorgós szemű görcsösbotos szakaszvezető valamelyikünket megnyomorítsa. Pihenés nélkül, hangtalanul folyt a munka, amit csak a csákányütések és a targoncák kerekeinek nyikorgása zavart. Már mindenki azt hitte, ez a munkanap, ellentétben a többiekkel incidens nélkül fog

© Kamil Emanuel

eltelni. Így is lett volna, ha a hunyorgós szemű Kaposinak nem támadt volna egy ördögi ötlete. A sok járkálástól elfáradva kiült az út menti árok szélére. Sátorlapján elnyúlva, könyökével az álla alatt pihent. Hunyorgós szemével figyelte az előtte csákányozó munkaszolgálatosokat. Nézte, egyre nézte az áldozatjelölteket. A sok elgyötört arcokat. A lesoványodott és megkínzott

199

emberroncsokat, akiket alig öt hónap alatt sikerült a kereteseknek egymással versenyezve, ebbe a nyomorúságos állapotba belehajszolni. A hunyorgós szemű szakaszvezető unatkozott. Rövid gondolkodás után felemelte a karját és intett Patakinak, aki épp vele szemben szorgalmasan csákányozott. - Hadd abba a munkát és állj elibem.


- Jövök, szakaszvezető úr! – kiáltotta Pataki Kaposi felé. A következő percben lihegve, már előtte is állott. - Pa- ta- ki, Pa- ta- ki a neved? Ugye? Kérdezte tőle tagolva a hunyorgós szemű szakaszvezető. - Igenis. Pataki a nevem. Talán van valami baj, szakaszvezető úr? Kérdezte a negyven felüli, középtermetű, elől kopaszodó, barnahajú volt nagykárolyi terménykereskedő,

© Kamil Emanuel

olyan hangon, mint aki biztos volt abban, hogy semmivel sem okozott bajt. - Még pofázol? Az a baj, hogy megszülettél! És az, hogy egyáltalán még léteztek. -Vajon miért mondja ezt nekem szakaszvezető úr? Hiszen reggeltől mostanáig pihenés nélkül dolgoztam. Kinek mondtam volna? ... Az öregistennek? ... Vagy azoknak a hazaáruló kommunistáknak, akik odafent

200

dolgoznak a domb tetején? Nekem egészen mindegy hogy kinek mondom! Előttem mindnyájan egyformák, zsidók vagytok. Megértetted? Igenis, szakaszvezető úr! - Amiért pofáztál... látod ennek a dombnak a tetejét? - Látom szakaszvezetőúr. - Oda fogsz felbuckázni! Ezért szólítottalak ki a munkából. - Mi haszna lesz ebből a szakaszvezető úrnak, ha egy

Erdei sárga karszalagosok Elsö kötet

Recommend Documents